História Created by XMLmind XSL-FO Converter

História 1981-03

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1981-03 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom 1. ........................................................................................................................................................ 1 1. A polgári ellenzék kiszorítása a politikai életbõl Magyarországon, 19471949 .................. 1 2. Képek .................................................................................................................................... 3 2. ........................................................................................................................................................ 6 1. A Kommunista Párt jelszavai ................................................................................................ 6 2. Képek .................................................................................................................................... 6 3. ...................................................................................................................................................... 13 1. A fontosabb magyarországi pártok adatai 1945 után .......................................................... 13 2. Képek .................................................................................................................................. 15 4. ...................................................................................................................................................... 17 1. Utak és tévutak a gazdaságpolitikában Magyarországon az 1950-es években .................... 17 2. Képek .................................................................................................................................. 21 5. ...................................................................................................................................................... 28 1. 1948. június1957. július. Kronológia ............................................................................... 28 6. ...................................................................................................................................................... 37 1. Az MDP munkáspolitikájáról ............................................................................................. 37 2. Képek .................................................................................................................................. 39 7. ...................................................................................................................................................... 43 1. A megújulás felé ................................................................................................................. 43 2. Képek .................................................................................................................................. 45 8. ...................................................................................................................................................... 49 1. Magyar kérdés az ENSZ-ben, hidegháború, enyhülés .................................................. 49 2. Képek .................................................................................................................................. 51 9. ...................................................................................................................................................... 53 1. "Párizs, 1960. május". Bélyegsorozat ................................................................................. 53 2. Képek .................................................................................................................................. 53 10. .................................................................................................................................................... 55 1. Nagy Ferenc politikai pályafutása ....................................................................................... 55 2. Képek .................................................................................................................................. 57 11. .................................................................................................................................................... 59 1. Jelenkori népvándorlás. Kitelepítés és lakosságcsere Magyarországon a felszabadulás után 59 2. Képek .................................................................................................................................. 62 12. .................................................................................................................................................... 63 1. Felhívás, 1945. január ......................................................................................................... 63 2. Képek .................................................................................................................................. 63 13. .................................................................................................................................................... 64 1. Gyarapodó közgyűjteményeink ........................................................................................... 64 2. Képek .................................................................................................................................. 65 14. .................................................................................................................................................... 67 1. A volt magyar uralkodó osztályok. Egy 1951-es felmérés tanulságai ................................. 67 2. Képek .................................................................................................................................. 70 15. .................................................................................................................................................... 73 1. A falusi társadalom átalakulása ........................................................................................... 73 2. Képek .................................................................................................................................. 75 16. .................................................................................................................................................... 79 1. Közhírré tétetik! avagy mit doboltak ki a falu népének az utolsó kisbírók ..................... 79 2. Képek .................................................................................................................................. 80 17. .................................................................................................................................................... 82 1. Komló ................................................................................................................................. 82 2. Képek .................................................................................................................................. 84 18. .................................................................................................................................................... 87 1. Történetíró és jelenkor ........................................................................................................ 87

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. A polgári ellenzék kiszorítása a politikai életbõl Magyarországon, 19471949 IZSÁK Lajos A polgári ellenzék kiszorítása a politikai életből Magyarországon 1947–1949 Az 1947. augusztus 31-i országgyűlési választásokon a választási szövetség négy pártja, a Magyar Kommunista Párt, a Szociáldemokrata Párt, a Nemzeti Parasztpárt és a Független Kisgazdapárt megkapta a szavazatok 60,9%-át. Az eredmények ugyanakkor arra is rávilágítottak, hogy Magyarországon a polgári ellenzék még mindig jelentős befolyással rendelkezik, hiszen a szavazatok 39,1%-át a hat ellenzéki párt – Demokrata Néppárt (Barankovics párt), Magyar Függetlenségi Párt (Pfeiffer-párt), Független Magyar Demokrata Párt (Balogh-párt), Polgári Demokrata Párt; Magyar Radikális Párt és Keresztény Női Tábor – szerezte meg. Közülük a Demokrata Néppárt több mint 820 000 szavazatával valamennyi párt közül a Magyar Kommunista Párt után a második helyet foglalta el, a Magyar Függetlenségi Párt pedig közvetlenül a Kisgazdapárt és a Szociáldemokrata Párt után következett a pártok rangsorában. Az ellenzékre esett nagy mennyiségű szavazat figyelmeztette a baloldalt: még további nagy erőfeszítéseket kell tennie ahhoz, hogy korábbi célkitűzését, a népi demokrácia továbbfejlesztését megvalósíthassa. A választások után rendkívül bonyolult belpolitikai helyzet alakult ki az országban. A kibontakozó politikai válságot a jobboldal erői arra akarták felhasználni, hogy kísérletet tegyenek a koalíció felrobbantására. A Kommunista Párt viszont a nemzetközi események és a Tájékoztató Iroda létrejöttének (1947. szeptember végén) hatására 1947 őszén hozzálátott a polgári ellenzéknek a politikai életből való ki szorításához. Petíció, önfeloszlatás, fúzió A Magyar Függetlenségi Párt ellen, közvetlenül a választások után – az MKP kezdeményezésére – politikai, október elején pedig már jogi síkon is megindult a harc. Országszerte gyűlések zajlottak le a párt betiltását követelve, október 3-án pedig a koalíciós pártok és a Magyar Radikális Párt választási visszaélésekre, mindenekelőtt a hamis ajánlási ívekre hivatkozva, petícióval támadták meg e párt mandátumait. A Pfeiffer Zoltán vezette párt sorai azonban valójában már ezt megelőzően bomlásnak indultak. A párt vezetőségében közvetlenül a választások után vihart kavart a mandátumok elosztása. Vezetői közül pedig Dálnoki Miklós Béla – az Ideiglenes Nemzeti Kormány volt miniszterelnöke – már szeptember végén azzal a gondolattal foglalkozott, hogy a vele azonos politikai nézeteket vallókkal új pártot alakít. Néhány képviselő önként hagyta el a pártot. A pártelnök november 4-én nyugatra távozott. Az Országos Nemzeti Bizottság november 19-én javasolta a kormánynak a párt haladéktalan feloszlatását, a Választási Bíróság pedig határozatban mondta ki a párt listáján megválasztott 49 képviselő mandátumának megsemmisítését. A Magyar Függetlenségi Párt feloszlatása után a politikai küzdelmek előterébe a népi demokrácia továbbfejlesztését szolgáló gazdasági intézkedések (a nagybankok és az érdekeltségükben volt vállalatok államosítása, majd a száznál több munkást foglalkoztató ipari üzemek államosítása, mindenekelőtt a hároméves terv fokozott tempóban való megvalósításának végrehajtása) kerültek. Ezzel összefüggésben a polgári ellenzék legnagyobb pártjának, a Demokrata Néppártnak a politikai lehetőségei is egyre inkább csökkentek. Vezetői, bár hangsúlyozták a párt ellenzéki mivoltát, mégis az önállóság fenntartása érdekében igyekeztek a kormánykoalíció irányában is lojálisan viselkedni. (Pl. külön szónokkal képviseltették magukat a magyar–szovjet barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási szerződés becikkelyezéséről szóló törvényjavaslat vitájában.) Ezért a választások után Mindszenty József hercegprímás továbbra sem támogatta a pártot, sőt híveit megpróbálta a párt vezetői – Barankovics, Eckhardt Sándor, Bálint Sándor és mások – ellen fordítani. 1947–48 fordulóján e párt kettészakadt, ugyanakkor erre az időre a baloldal nyomására a párt vidéki szervezetei többnyire „teljes passzivitásba vonultak”. A kettős politika végül kudarcot vallott. Végső összeomlásukhoz a lökést Mindszenty hercegprímás letartóztatása adta meg. 1949. február 4-én az ekkor már csak néhány képviselőből álló párt „politikai bizottsága” határozatban mondta ki az önfeloszlatást. A Polgári Demokrata Pártban már közvetlenül a választások után nézeteltérések keletkeztek a párt két szárnya között a választások eredményeinek értékelése és a tanulságok levonása tekintetében. A párton belüli nézeteltérések megvitatására és a két szárny közötti összecsapásra a PDP októberi nagyválasztmányi ülésén került sor, amely a párton belüli baloldal (képviselői: Supka Géza, Gorzó Nándor, Bálint Imre és mások) győzelmével végződött.

1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A Magyar Radikális Pártot, illetve vezetőséget a választások után elsősorban a mandátumok elosztása körüli problémák (a párt 6 mandátumot szerzett, s ebből ötöt az e párthoz csatlakozó szociáldemokrata Peyer Károly magának és társainak akart biztosítani) foglalkoztatták. Szeptember közepén politikai körökben már nyílt szóbeszéd tárgya volt, hogy Peyer Károly új pártot szándékozik alapítani. Peyer és csoportja az 1947. október 17-i összejövetelükön – Független Szocialista Párt néven – „hivatalosan is megalakultnak” nyilvánította magát. Peyer hazai politikai ténykedése ezzel be is fejeződött, november 20-án ugyanis elhagyta az országot. A Pfeiffer-párt megszűnése, valamint a fentebb már említett események a PDP vezetőiben azt az elhatározást érlelték meg, hogy tárgyalásokat kezdeményezzenek a Magyar Radikális Párt vezetőivel a szorosabb együttműködésről. 1948 elején a népi demokrácia továbbfejlesztésére irányuló legfontosabb kérdésekben ugyanis szinte azonos álláspontot foglaltak el. 1948. május közepén Radikális Demokrata Pártszövetség néven közös politikai alakulatot hoztak létre. A koalíció ezt jóindulatúan fogadta, sőt kilátásba helyezte: az újjászülető Függetlenségi Frontban is helyet biztosít számára. A Függetlenségi Front átszervezése 1947 őszén a Dinnyés-kormány újjáalakulásával a polgári ellenzék végleg kiszorult a kormányzati hatalomból. A Magyar Kommunista Párt vezetői a gazdasági élet szocialista jellegű továbbfejlesztését célzó intézkedésekkel együtt 1948 elején felvetették a függetlenségi front újjászervezésének az ügyét is. A Magyar Nemzeti Függetlenségi Front széles tömegalapokon történő átalakításának a gondolatát pozitívan fogadták az agrárpártok vezetői. A Nemzeti Parasztpárt Végrehajtó Bizottsága 1948. január elején olyan határozatot fogadott el, hogy „a magyar demokrácia fejlődési perspektívája a pártok népfront jellegű együttműködése”. A Kisgazdapárt 1948 márciusában Balatonkenesén megtartott értekezletén szintén határozatban foglalt állást az Új Függetlenségi Front kialakítása mellett, s egyúttal azt is leszögezte, hogy a párt teljesíti „természetes kötelességét” a magyar népi demokráciában, más szóval: vezetni kívánja a parasztságot és a dolgozó kispolgárságot a haladás útján. A kommunista párt vezetőségén belül 1948 tavaszára a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front átszervezésének útját és formáját illetően nézeteltérések támadtak. Nem is szólva arról, hogy a két munkáspárt egyesülésének előkészítése, majd annak gyakorlati lebonyolítása egy ideig szintén háttérbe szorította a Függetlenségi Front újjászervezésével kapcsolatos vitákat és teendőket. Ugyanakkor 1948 nyarán – a Tájékoztató Iroda Jugoszlávia Kommunista Pártját indokolatlanul elítélő határozata után – még inkább bonyolódott a Függetlenségi Front újjászervezésének ügye. A liberális polgári-kispolgári ellenzék pártjai, illetve vezetői 1948 nyarán, a munkáspártok egyesülése, a Magyar Dolgozók Pártjának megalakulása után, programnyilatkozatának ismeretében, megnyugvással vették tudomásul, hogy az Új Függetlenségi Frontban majd valamennyi demokratikus politikai párt és szervezet képviseltetheti magát. Így került sor az MDP vezetőségének tudtával és egyetértésével – a Radikális Demokrata Pártszövetségben a tisztújításra. A Balogh-párt vezetősége pedig szeptember elején jelentette be, hogy kész részt venni az új Függetlenségi Front programját előkészítő tárgyalásokban. Szeptemberben az MDP vezetői kísérletet tettek arra, hogy felülvizsgálják az Új Függetlenségi Fronttal kapcsolatos nézeteiket. Révai József továbbra is határozottan állást foglalt a többpártrendszer mellett, mivel nálunk „a szövetséges osztályok és rétegek még az önálló pártot tekintik a munkássággal való szövetkezés legalkalmasabb keretének és formájának.” Ez a megállapítás valóban hűen tükrözte a tényleges hazai viszonyokat, a parasztpártok óhaját, és egyetértésre talált a demokratikus és liberális polgári ellenzék pártjainál is. 1948 őszén mind a Nemzeti Parasztpárt, mind pedig a Kisgazdapárt nemcsak fenntartás nélkül elfogadta az MDP politikai irányvonalát, hanem egyúttal igényelte is a vele való szorosabb együttműködést. A Radikális Demokrata pártszövetség vezetői szintén egyetértésüket fejezték ki az említett állásfoglalással, sőt egyúttal tanácsokat is kértek az MDP vezetőitől arra vonatkozóan, hogy a pártszövetség milyen tevékenységet fejtsen ki az új népfront megalakulásáig. Az egypártrendszer kialakulása 1948 végén azonban mégsem a több pártrendszer jegyében indult meg a Függetlenségi Front újjászervezése. Korábban az MDP vezetői a népfrontot a demokratikus pártok szorosabb összefogásának kereteként képzelték el. Viszont ez időben már alkalmasnak tekintették a népfrontot arra, hogy felhasználják a proletárdiktatúra – egypártrendszeren alapuló – szovjet típusának kialakításában, a szövetséges pártok tevékenységének mielőbbi elsorvasztásában. Rákosi Mátyás, az MDP Központi Vezetőségének 1948. novemberi ülésén az új Függetlenségi Fronttal kapcsolatban világosan megmondta, hogy az nem lesz valamiféle tömegszervezet, azt csak a célok


azonossága tartja össze, mégpedig azoké a céloké, amelyeket az MDP szab meg. A többi párttal kapcsolatban pedig kijelentette: „Szövetségben vagyunk és ugyanakkor a szövetségesek likvidálására is irányt kell venni”. Az MDP Központi Vezetősége néhány hónappal később, 1949 tavaszán már nemcsak megerősítette, hanem bizonyos értelemben „tovább is fejlesztette” a többpártrendszer felszámolására vonatkozó elképzelését. Az MDP Központi Vezetőségének 1949. március 5-i ülésén – a probléma fontosságának és súlyának megfelelően – a párt vezetői közül hárman is – Rajk László, Révai József és Rákosi Mátyás – foglalkoztak a népfront kérdésével. Mind hárman egyértelműen leszögezték, hogy a demokratikus pártok „állandó tartalékot” jelentenek az osztályellenség számára, így e pártok puszta léte „több kárt okoz a demokráciának, mint hasznot.” A Függetlenségi Front e koncepció szerint többé nem a pártok összefogásának a szerve, hanem a többi párt felszámolásának eszköze, sőt magának a népfrontnak a likvidálását is jelenti. 1949 tavaszára az MDP vezetősége egyúttal olyan helyzetet teremtett, hogy a parasztpártok vezetői kénytelenek voltak feladni törekvéseiket az önállóság megőrzésére. A Kisgazdapárt 12 országgyűlési képviselője – pártjuk gyakorlati felszámolása elleni tiltakozásul még 1948 decemberében lemondott mandátumáról. Ezt tette hasonló okok miatt Supka Géza, a PDP legnevesebb képviselője is. A Demokrata Néppárt már említett önfeloszlatása után 1949 tavaszán a Slachta Margit vezette Keresztény Női Tábor is észrevétlenül eltűnt a politikai életből. A Magyar Függetlenségi Népfront ideiglenes elnöksége 1949 februárjában foglalkozott a Balogh-párt és a Radikális Pártszövetség felvételi kérelmével. Miután a két párt vezetősége vállalta azt, hagy végrehajtják azokat a politikai és szervezeti rendszabályokat, amelyek a népfrontba való tartozás szempontjából szükségesek, a népfront elnöksége tudomásul vette a két Párt (a PDP közben beleolvadt a Magyar Radikális Pártba) elhatározását, és hozzájárult felvételükhöz. A Magyar Függetlenségi Népfront megalakulása (1949. február 1.) után – a májusra tervezett választások előkészítéseként – az MDP szervezetei az ország minden helységében életre hívták a helyi népfrontbizottságokat. E bizottságokban néhány taggal a parasztpártok, illetve – Budapesten – a radikálisok és Balogh-párti személyek is képviseltették magukat. A bizottságok elnöki és titkári tisztét azonban szinte kivétel nélkül mindenütt az MDP tagok töltötték be. Hasonlóan formális szerep jutott e pártok vezetőinek a választási agitációban is, részvételüket – néhány, az együttműködést demonstrálni hivatott nagygyűlésen kívül – csupán olyan helységekben igényelték, ahol az MDP-nek viszonylag kisebb volt a befolyása, és a többi párt esetleges távolmaradása hátrányosan befolyásolhatta volna a választások várható kimenetelét. A képviselői helyekre való jelölés is természetesen a népfront vezetőinek a kezében volt. Az 1949. május 15-i országgyűlési választások a Magyar Dolgozók Pártja átütő sikerét hozták, s a szavazatok 95,6%-a esett a Magyar Függetlenségi Népfront jelöltjeire. A megválasztott képviselők döntő többsége (71%) az MDP tagja volt. Az eredmények alakulásában kétségtelenül szerepet játszott az a tény, hogy a felszabadulás után most először valamennyi párt közös listán, a népfront listáján indult. De befolyásolta az eredmények alakulását a nemegyszer erkölcsi és adminisztratív nyomásba átcsapó választási agitáció is, és az a körülmény, hogy a szavazók már közel sem tulajdonítottak olyan nagy jelentőséget a választásoknak, mint azt korábban (1945-ben és 1947-ben), a kiélezett pártharcok idején tették. A választásokkal egyúttal lényegében formálisan is befejeződött a volt koalíciós és demokratikus, ill. liberális polgári ellenzéki pártok politikai pályafutása is – bár hivatalos feloszlatásukra nem került sor. A baloldali vezetés alá került Nemzeti Parasztpárt és a Független Kisgazdapárt erre az időszakra már csak a dolgozó parasztság pártjai voltak, vezetőségük hivatalosan is elismerte az MDP vezető szerepét, s ezzel vállalták a munkás–paraszt szövetség megszilárdítását és képviseletét. Mellettük, pontosabban velük együtt egy többpártrendszerű népfrontban feltétlenül helye lett volna a városi kispolgári rétegek érdekképviseletére vállalkozó politikai pártnak vagy pártoknak. A Független Magyar Demokrata Párt és a Magyar Radikális Párt az új függetlenségi frontban tevékenyen hozzájárulhatott volna ahhoz, hogy a középrétegek és azok különböző csoportjai, valamint az értelmiség könnyebb utat tegyenek meg a szocializmus elfogadásáig. A hibás szövetségi politika azonban nem igényelte ezt a támogatást, s ezzel nem csak az említett pártokat, hanem jórészt azokat a tömegeket is kizárta a politikai életből, amelyekkel ekkor még csak e pártok révén lehetett volna együttműködni.

2. Képek




1. A Kommunista Párt jelszavai A Kommunista Párt jelszavai A koalíciós korszak legismertebb kommunista jelszavaiból adunk itt közzé néhányat. Olvasóink nagy része már csak tankönyvekből, esetleg iskolai kötelező olvasmányokból vagy elbeszélésekből tud a „Munkásököl vasököl...”, „Földet vissza nem adunk!” és a többi, tömegeket mozgató politikai jelszóról. A tankönyvek talán azt is elmondják, hogy e nagy politikai demonstrációkon zúgó, táblákra festett jelszavak a lendületes kommunista politizálás legsajátosabb eszközei voltak. A fényképek azonban ennél többet mondhatnak: e jelszavak társadalmi-emberi közegét is érzékeltethetik, azt az újat teremtési szándékot, amely a romba dőlt, szétzilált háborús Magyarország társadalmi-gazdasági alapjait, egyéni áldozatvállalásokkal gyárakban, földeken indította meg a termelést, intézményekben, kultúrában a mindennapi életet.

2. Képek








1. A fontosabb magyarországi pártok adatai 1945 után LEXIKON SOMLÓ Ágnes A fontosabb magyarországi pártok adatai 1945 után A koalíció pártjai (1947) Magyar Kommunista Párt (MKP) 1918. november 24-én alakult Kommunisták Magyarországi Pártja néven. 1944 októberében, a felszabadult területeken MKP néven szerveződött újjá. November 5-én Szegeden megalakult, majd decemberben Debrecenbe költözött az Ideiglenes Központi Vezetőség. Budapest felszabadulása után a korábbi illegális KB is Központi Vezetőséggé alakult. 1943. február 23-án egyesült a két testület a fővárosban, és a párt főtitkára Rákosi Mátyás lett. A párt céljairól: „Az MKP a magyar munkásosztály pártja, képviseli az egész dolgozó nép, a nemzet érdekeit. Tömöríti magában a legöntudatosabb munkásokat, a szegényparasztság és az értelmiség leghaladottabb, legharcosabb elemeit. Küzd a független, demokratikus népi Magyarországért, és azon túl a szocializmusért, a kommunizmusért.” A konkrét feladatok között jelentős helyet foglalt el az újjáépítés, a földreform és az állami ellenőrzés kérdése. Választási programjában a hároméves újjáépítési tervvel ígérte az ország helyreállítását. Néhány országosan ismert pártvezető: Farkas Mihály, Gerő Ernő, Horváth Márton, Kádár János, Kiss Károly, Kovács István, Kossa István, Nagy Imre, Rajk László, Révai József, Vas Zoltán... Az 1945-ös választásokon az MKP 802 122 szavazatot kapott és ezzel a harmadik legtöbb szavazatot elért párt lett, az 1947-es választásokon pedig 1 113 050 szavazattal az első helyre került. 1948. Június 12-én a két munkáspárt Magyar Dolgozók Pártja néven egyesült. Szociáldemokrata Párt (SZDP) . A magyarországi szociáldemokrata munkások pártja az 1890. december 7–8-án tanácskozó kongresszuson vette fel a Magyarországi Szociáldemokrata Párt nevet. A háború utáni újjáalakulás folyamata 1944. december 21-én indult Debrecenben az Országos Pártvezetőség megválasztásával. A párt 1945. augusztus 20–21-én megtartott XXXIV. kongresszusán elhangzott „Elvi Nyilatkozat”-ban a következő célok fogalmazódtak meg: „a tőkés termelési rend és a belőle eredő igazságtalanságok, aránytalanságok .. nem szűnnek meg azzal, hogy demokratikus intézmények létesülnek. . . a szocializmushoz a demokrácián át vezet az út.” Az SZDP is az újjáépítést tartotta a legfontosabb feladatnak. A párt főtitkára Szakasits Árpád volt, országosan ismert pártvezetői közé tartoztak: Bán Antal, Kéthly Anna, Kisházi Ödön, Marosán György, Ries István, Rónai Sándor, Száva István, Szeder Ferenc, Szálig Imre, Zentai Vilmos. Az 1945-ös választásokon 823 314 (2.), az 1947-es választásokon pedig 744 641 (4.) szavazatot kapott a párt. 1948. Június 12-én Magyar Dolgozók Pártja néven egyesült az MKP-val. Nemzeti Parasztpárt (NPP) 1939 júniusában Makón alakult. 1944. december 1-jén Szegeden indult meg az újjáalakulás folyamata. „A párt célja: az elnyomott és feudális viszonyok alól mindmáig fel nem szabadult parasztság gazdasági felszabadítása, kulturális felemelése és teljes társadalmi és politikai egyenjogúsítása.” Az NPP program középpontjában a földreform és annak végrehajtása állt. Ezt tartották a demokrácia megerősítése alapvető feltételének. A párt kiskátéja leszögezi: az NPP szabad, kisbirtokos parasztságot akar. Néhány ismert pártvezető: Darvas József, Erdei Ferenc, Illyés Gyula, Keresztury Dezső, Kondor Imre, Kovács Imre, Szabó Pál, Vas Antal, Veres Péter. Az 1945–ös választásokon a párt 325 284 (4.), az 1947–es választásokon pedig 415 465 (6.) szavazatot kapott. Az 1949-es választások után az MDP nyomására a párt szervezetei fokozatosan feloszlottak és 1949 őszén az NPP lényegében megszűnt. 13 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt (FKGP) 1930 októberében alakult. A párt újjászervezése 1944 közepén kezdődött. A párt saját célkitűzéséről: „Biztosítani kívánja a tiszta demokrácia uralmát a magyar népnek, elsősorban a magyar parasztságnak az országvezetésre való komoly és döntő befolyását.” „Kisgazdapárt... a fővárosban az osztályok felett álló és az életviszonyokat felfelé egyenlítő polgári gondolat letéteményese ... Demokratikus Magyarországot akarunk, amely szembeszáll minden fasizmussal és minden diktatúrával.” Néhány ismert pártvezető: (baloldal) Barcs Sándor, Gulácsy György, Mihályfi Ernő, Ortutay Gyula, Dobi István, Gyöngyösi János, Filó Sámuel, Szabó Árpád, Dinnyés Lajos. Tildy Zoltán... (centrum) Nagy Ferenc, Kovács Béla, Varga Béla. . . (jobboldal) Auer Pál, Pfeiffer Zoltán, Sulyok Dezső, Vásáry István, B. Szabó István… Az 1945-ös választásokon mint gyűjtőpárt még a legtöbb, 2 697 508 szavazatot kapta. 1947-ben viszont 769 763 szavazattal a harmadik lett. 1949 őszére lényegében az FKGP is megszűnik A polgári ellenzék pártjai (1947) Polgári Demokrata Párt (PDP) 1944. november 28-án alakult Szegeden. Indulásakor a PDP hivatását így fogalmazták meg: a „PDP az a talpalatnyi hely, ahol a polgárság, a haladó értelmiség a lábát az életben megvetheti.” Hangsúlyozták a vagyonbiztonságot, az iparforgalom szabadságát, illetve jogát. Néhány ismert pártvezető: Bródy Ernő, Zsedényi Béla, gróf Zichy Ladomér, Supka Géza, Rupert Rezső... A párt az 1945-ös választásokon 76 424 (4.) szavazatot szerzett, 1947-ben pedig 50 294-et (9.). Az 1949-es választások után a párt hamarosan eltűnik a politikai életből. Demokrata Néppárt (DNP) 1945. szeptember 25-én alakult. A párt célja, a kereszténydemokrácia eszméinek a megvalósítása. A párt a régi egyházi egyesületek működésének engedélyezését, vagy új egyesületek alakítását követelte, a betiltottak vagyonának egyidejű visszaszolgáltatásával. Fölvette programjába az egyházak földosztás utáni kártalanítását is. Ismertebb vezetői: Barankovics István, Eckhardt Sándor, Bálint Sándor, Mihelics Vid, Pécsi József, Rónay György Eszterhás György. Az 1947-es választásokon 820 453 szavazattal a második legeredményesebb párt lett. Magyar Radikális Párt (MRP) 1944 novemberében Budapesten alakult. A párt felszabadulás utáni alakuló ülése 1945. március 3-án volt. A párt vezetői a köz érdekében ügyködő, „tárgyilagos” ellenzéket kívánták létrehozni. Szerintük a társadalmi fejlődés útja szükségszerűen a szocializmushoz vezet, de ezt „gyökeres, azaz radikális reformok” útján el lehet érni, így nincs szükség a forradalomra. Néhány ismert pártvezető: Csécsy Imre, Kende Zsigmond, Benedek Marcell, Bernáth Aurél, Márffy Ödön, Rusznyák István, Petényi Géza, Pátzay Pál… Az 1945-ös választásokon 5757 szavazattal az utolsók. 1947-ben 84 169 (8.) szavazatot kaptak. Az 1949-es választások után a párt hamarosan megszűnt. Független Magyar Demokrata Párt (FMDP) 1947 július közepén alakult. Célja: a polgári társadalmi rend megőrzése. Programjukban fontos szerephez jutott a magántulajdon és a vallás védelme. Néhány ismert pártvezető: Balogh István, Kovács Imre, Parragi György, Dénes István, Kunszery Gyula, Ábrahám Dezső... Az 1947-es választásokon 260 420 (7.) szavazatot kaptak. Az 1949-es választások után a párt végképp eltűnt a politikai színtérről. 14 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Magyar Függetlenségi Párt (MFP) 1947. augusztus elején alakult. A párt programjában teljességgel elutasította az 1945 óta történt fejlődést „A Magyar Függetlenségi Párt nemzeti és polgári alapon áll, az evangéliumon alapuló szocializmus s az egyéni szabadság elvét hirdeti.” A Párt vezetői: Hegymegi Kiss Pál, Moór Gyula, Dálnoki Miklós Béla, Pfeiffer Zoltán, Zsedényi Béla, Vásáry István, Futó Dezső. Az 1947-es választásokon 670 547 (5.) szavazatot kaptak.

2. Képek



1. Utak és tévutak a gazdaságpolitikában Magyarországon az 1950-es években BEREND T. Iván Utak és tévutak a gazdaságpolitikában Magyarországon az 1950-es években Egy határozat 1956 decemberében Súlyos történelmi helyzetben, a fegyveres harcok elülte után, és még a gazdaságot bénító sztrájkok közepette ült össze a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága 1956 decemberében, hogy elemezve a megelőző évek tragédiába futó útját, meghatározza a cselekvés új programját. A Rákosi–Gerő klikk – állapította meg a Központi Bizottság december 8-án nyilvánosságra hozott határozata –, melynek a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségében és a Magyar Népköztársaság kormányában döntő befolyása volt, 1948 végétől kezdve letért a marxizmus–leninizmus elvi alapjától. A párt- és állami életben, valamint a gazdasági élet irányításában szektás és dogmatikus politikát honosított meg... Olyan gazdasági politikát erőltettek a népre, amely figyelmen kívül hagyta az ország gazdasági adottságait, gátolta a dolgozók életszínvonalának emelését.” A határozat V/4. pontja a legfontosabb feladatok sorában új gazdaságpolitika, valamint tervezési-irányítási rendszer kidolgozását jelölte meg. Ennek során a gazdasági adottságok és sajátosságok figyelembevételét, az egyéni érdekeltség jobb biztosítását, a műszaki fejlődés és minőség előtérbe állítását, a tervezés ésszerűsítését és az életszínvonal emelésének követelményét fogalmazták meg alapelvként. A súlyos útvesztést követő újraindulás elszánása tükröződik az idézett mondatokban. De vajon mi vezetett ide? A magántulajdon gyorsított felszámolása A háborús pusztítást követő helyreállítás, a bravúros 1946-os pénzügyi stabilizáció (vö. cikkünket a 26. oldalon), az állami szabályozás és tőkekorlátozás eredményes éveit követően 1948-tól éles fordulat bontakozott ki a gazdaságpolitikában is. Ennek egyik legszembetűnőbb jeleként különleges sietség vált úrrá a társadalmi-termelési viszonyok átalakítási programjaiban. Néhány hónappal korábban még az állami beavatkozás és tőkekorlátozás fokozatos-közvetett útjának további folytatása mellett foglaltak állást az MKP vezetői, de 1948 tavaszán a Politikai Bizottság elé Gerő Ernő már koncepcióváltást tükröző javaslatot terjesztett: „A belpolitikai és nemzetközi helyzet lehetővé teszi, hogy az államosítás terén az iparban és részben a kereskedelemben, eredeti elgondolásainktól eltérően, újabb komoly lépést tegyünk előre... Szerintem hiba lenne ragaszkodni az eredeti elgondoláshoz és nem kihasználni a kínálkozó kedvező helyzetet.” A Politikai Bizottság végül is a 100-nál több munkást foglalkoztató üzemek államosítása mellett döntött. Történelmi jelentőségű esemény, ami megváltoztatta Magyarország gazdasági és társadalmi szerkezetét, véget vetett a tőkés magántulajdon uralmának a bankok után az iparban is. A radikális államosítások során több mint félezer nagy- és középüzem került állami tulajdonba, és ezzel a gyáripar állami szektora a foglalkoztatott munkások több mint 83%-át ölelte már fel. Jó másfél évvel később azonban ezt nem tekintették már elegendőnek és az 1949 decemberében kibocsátott újabb államosítási törvény 10 munkásban és alkalmazottban jelölte meg az ipari magánvállalkozás felső foglalkoztatási határát, vagyis az összes ipari kis- és középüzemet államosították. (Egyes ágazatokban, mint például a nyomdák, vagy gyógyszertárak esetében az alkalmazotti létszámtól függetlenül teljes körű államosítást hajtottak végre.) A valóságos feltételektől egyre jobban elszakadva, erőteljes gazdasági és adminisztratív nyomást gyakoroltak minden magánvállalkozásra. Bár a kisipar termelő-javító szolgáltatását sem az állam, sem a megindított ipari szövetkezeti mozgalom nem tudta pótolni, 1950-re a kisipar felét mégis felszámolták. (A 20. század első felében mindvégig, s még 1947–48-ban is a magyar ipari munkásság mintegy 40%-a a kisiparban dolgozott, két év leforgása alatt viszont 60 ezer kisiparos zárta be műhelyét, és a kisipari munkáslétszám 188 ezer főről 29 ezerre zsugorodott.) Hasonló törekvések érvényesültek a magán-kiskereskedelem, fuvarozás és háztulajdon siettetett felszámolásában is. Ezekben az években a gazdaságvezetés már aziránt sem hagyott kétséget, hogy hasonló fordulatot kíván keresztülvinni a falun is. Míg a nyilvános beszédekben és cikkekben kötelességszerűen ismételgették, hogy az


„önkéntesség és fokozatosság” elvét szem előtt tartva kívánják a parasztságot a szövetkezés útjára vezetni, addig Rákosi Mátyás már 1948 őszén az MDP Központi Vezetősége előtt elmondott, de nyilvánosságra nem hozott beszédében 3–4 évben jelölte meg a mezőgazdaság kollektivizálásának végrehajtási idejét. Az anyagi, társadalmi és pszichológiai feltételek nyilvánvaló hiányában ez a célkitűzés eleve feltételezte az adminisztratív intézkedések és az erőszak alkalmazását. A realitással, a feltételekkel nem számoló irreális sietség azonban nemcsak a mindenféle magántulajdon felszámolásában, a termelési viszonyok erőltetett ütemű átalakításában jelentkezett, hanem egyidejűleg a rendkívüli ütemű iparosítás megindításában is. Siettetett iparosítás A fordulat ez esetben is 1948-ban következett be, amikor a folyamatban levő hároméves helyreállítási tervet átalakítva, tulajdonképpen kezdetét vette az ambiciózus iparosítási koncepció megvalósítása. 1949 tavaszán Mohácson már elindították a legfontosabbnak tekintett új létesítmény, egy újabb kohászati bázis építkezéseinek földmunkálatait. Amikor pedig, katonai megfontolásokból a tervezett vasművet néhány hónap múltán Dunapentelére telepítették, még a szokásos – szükséges – három hónapos felvonulási időt sem biztosították, hogy a munka azonnal meginduljon. Nem egyedi esetről volt azonban szó, hiszen az 1950 januárjában útjára indított első 5 éves terv hatalmasra méretezett beruházásainak előkészítésére is oly szűkre szabták az időt, hogy az év nyarán megállapították: a rövid határidők következtében „…a beruházásokat tervdokumentáció (tervek és költségvetések) nélkül kezdik el”. Az 1950 első felében folytatott építkezések 75%-át jellemezte ez a helyzet. (Az 1950-es tervezési feladatok mintegy felét csak az év tavaszán kapták meg a tervező intézetek!) Az Országos Tervhivatal belső értékelése szerint gyakran „...alaposabb vizsgálat nélkül, sokszor az előfeltételek megteremtése hiányában kezdődnek meg beruházások”. Beruházni, beruházni Jól jellemzi ezt az állandó feszítettséget a beruházási előirányzatok maximális szintjének meg-megújuló emelése. 1948 őszén, amikor az Országos Tervhivatal az 5 éves terv első előirányzatát kidolgozta, 27,6 milliárd Ft beruházással számolt. 1949 áprilisában ez az összeg már 35 milliárdra, az év végén az Országgyűlés által jóváhagyott tervtörvényben már 50,9 milliárd Ft-ra szökött fel. Azután negyed évvel a terv megindítását követően, 1950 tavaszán az éves beruházási előirányzatokat a Minisztertanács még újabb 14%-kal felemelte. Végül 1951 februárjában, az MDP II. kongresszusán az ötéves terv beruházásait 85 milliárd Ft-ra feszítették. (Erről a később teljesíthetetlennek bizonyult előirányzatról állapította meg a kongresszus előadója, hogy „...nemcsak reális, hanem inkább óvatos előirányzat”.) 1948 ősze és 1951 eleje között, az egyre tovább és tovább feszített beruházási tervek nyomán végül is a belső tőkefelhalmozás a nemzetközileg is majdnem példa nélkül álló 35%-os szintre ugrott. (Az 1919–1939 közötti időszakban még a legjobb konjunktúra éveiben is csak 8% volt.) Ezekből az összegekből egyetlen 5 éves terv időszakában kívánta a gazdaságvezetés elérni a történelmi fordulatot, és az ország addigi agrár-ipari szerkezetét ipari-agrár szerkezetre változtatni. A hatalmas mértékű felhalmozásból és beruházásokból ugyanis egyoldalú és különlegesen hangsúlyozott előnyt biztosítottak az iparosítás céljainak. Igaz, a terv 1951. februári változata, miközben az ipari termelés megkétszerezését írta elő, egyidejűleg a mezőgazdasági termelés 50%-os növekedését és az életszínvonal 50%os emelését is előirányozta. A gyakorlatban azonban ezek az arányok nem érvényesülhettek. A mezőgazdaság a beruházásoknak csak 13%-át kapta. Ez arra sem volt elegendő, hogy pótolja a mezőgazdaságban azt a tőkekiesést, amit a kötelező mezőgazdasági beszolgáltatás és az önköltség alatt megállapított beszolgáltatási árak okoztak. Ezek révén ugyanis a mezőgazdaságban megtermelt nemzeti jövedelem nagy hányadát az állam felhalmozási alapjába „szivattyúzták át”. A feszített fejlesztési programok következtében ugyanakkor egyre csökkent a fogyasztás rendelkezésére biztosítható árualap, és időről időre a kereslet korlátozásával kellett kiegyenlíteni a kereslet és kínálat megbomlott egyensúlyát. Az iparosítás feszített céljai mellett a szolgáltatások, az úgynevezett infrastruktúra (közlekedéstől, hírközlésen át a lakás, egészségügyi és oktatási, illetve kulturális, vagy üzlethálózati, energia-hálózati területekig) fejlesztésére is korlátozott erők juthattak csupán. (Míg a megelőző fél évszázadban a magyarországi beruházások mintegy felét ezek a területek szívták fel, s a II. világháborút követő évtizedekben a fejlett gazdasággal rendelkező országokban erre fordították a beruházások kétharmadát, az ötvenes évek hazai beruházásainak csak egyharmada jutott ezekre a célokra.)


Az import-helyettesítő iparfejlesztés koncepciója Az iparosítás feszített üteméről sem beszélhetünk általánosságban. Az ipari beruházások kereken 90%-át a nehézipar fejlesztésére fordították. Azon belül is a bányászat és a kohászat az összes ipari beruházás kétharmadát kapta. Mint Gerő Ernő megfogalmazta, „a vas- és acél országává” kívánták változtatni Magyarországot. Nagy hangsúlyt kapott a gépgyártás számos ágazata is. A magyar ipar gyártási területeit rendkívül széles skálán igyekeztek kiépíteni, hogy a gazdaság minél függetlenebbé váljon a behozataltól. Meg kell jegyezni, hogy ezt a gazdaságfejlesztési koncepciót nemzetközileg is igen széles körben alkalmazták a II. világháborút követő két évtizedben. A szovjet iparosítási politikát követő szocialista országok mellett a latinamerikai országok többsége (köztük Brazília, Chile, Uruguay stb.) és egyes ázsiai országok (elsősorban India) is az importpótló iparfejlesztés úgynevezett második szakaszának útját járták. (Az importpótló iparosítás első szakaszában elsősorban a könnyűipari fogyasztási cikkek hazai előállítását szorgalmazzák, kiszorítva a korábbi behozatalt. Ez a fejlesztési politika érvényesült a két világháború közötti Magyarországon, vagy a balkáni országokban. Az import-pótlás második szakaszában a vas, acél, vegyipari alapanyagok hazai gyártásának önellátásra törő kiépítése mellett a nehézipar által gyártott tartós ipari fogyasztási cikkek, valamint a beruházási javak importhelyettesítő gyártása épült ki.) A fejlesztési politika lényegéből következik, hogy a legfőbb gazdasági értékké az import hazai termeléssel történő pótlása válik, ami másodrendű jelentőségűvé teszi a hazai előállítás költségeit és a gyártmányok műszaki-minőségi szintjét. Ezt a magyar gazdaságvezetés egyébként világosan meg is fogalmazta, amikor 1951 őszén a beruházások hatékonyságát elemezve – belső használatra készített feljegyzésben – leszögezte a beruházásokat mindenkor a politikai szempontok szabják meg és a gazdasági mutatók csak másodlagos szerepet tölthetnek be.” Honvédelmi-katonai célok A „politikai szempontok” azonban az adott esetben több értelmet is nyertek. Nemcsak arról a fejlesztési érték elvről volt ugyanis szó, amire az előzőekben utaltam, hogy ugyanis a legfőbb politikai cél az importot helyettesítő hazai termelés. A hidegháború 1947–48-tól rendkívül kiéleződött, 1950–51-től, különösen a koreai háború kirobbanásától pedig a világháborús fenyegetés súlyos viharfelhői látszottak gyülekezni. Mint Gerő Ernő később elmondotta, 1948ban olyan információkkal rendelkeztek, hogy a világháború három éven belül aligha elkerülhető. Az erre való felkészülés törekvése diktálta a lehető leggyorsabb ütemet. Az MDP Titkárságán 1949 tavaszán a tervek feszítés irányába ható átdolgozása kapcsán megállapították: „be kellett építeni a hadseregfejlesztés terveinek szempontjait, amelyek az előzetesen ismert hadiipar és hadsereg-fejlesztési igényekkel szemben jelentős növekedést tartalmaztak.” Az 5 éves terv 1949 tavaszi variánsában az 5 évre tervezett polgári beruházások mintegy felét kitevő katonai kiadásokat irányoztak elő. 1950-ben a honvédelmi kiadások majdnem elérték a polgári beruházások teljes összegét. Hogy ez az irreálisra feszített ütem – és az abból elkerülhetetlenül keletkező feszültségek – mennyire fokozták az ország valóságos anyagi és erkölcsi honvédelmi képességét, abba a jelen keretek között ne bocsátkozzunk... A gazdasági mechanizmus Történeti összefüggésében nyilvánvalóan fontosabb, hogy a honvédelmi célok nemcsak a gazdaságfejlesztés ütemét és irányát, de irányítási-vezetési rendszerét is befolyásolták. Ez természetszerűen érvényes a fejlesztési politika és tervezés-irányítási rendszer születésére is a Szovjetunióban. A feszített, bázisiparok elsőbbségére épített felhalmozási-iparosítási és gyors ütemű kollektivizálási politika elfogadása és megindítása, az első 5 éves terv tervezési-irányítási rendszerének kiépítési körülményei között, mondotta a Szovjetunió Kommunista Pártjának XVI. kongresszusán, 1931-ben, előadói beszédében Sztálin, hogy országa fél évszázaddal van elmaradva az iparosításban a fejlett nyugat mögött. Ezt a lemaradást tíz év alatt kell behozni, különben támadás és vereség fenyegetné a Szovjetuniót. A tíz évvel a hitleri rablótámadás előtt elmondott beszéd mindennél jobban utalhat a gazdasági döntések politikai-honvédelmi meghatározottságára. Az erőteljes–maximális centralizáció, a gazdaságot egyetlen központi akaratnak alávető és kötelező utasításokkal szabályozó tervezés és irányítás, a véletlen hatások kiküszöbölési törekvése, a véletlent közvetítő piac és piaci árak kiiktatásával ilyen összefüggésekre utalhat.


Ez a magyarázat így mégis egyoldalú lenne. Több más történeti körülményt is mérlegelni kell. Ezek között a rendelkezésre álló gazdasági vezető gárda felkészültsége és tapasztalata csak úgy figyelembe veendő, mint bizonyos elméleti megfontolások (sőt eleinte egyenesen doktriner nézetek is az áru- és pénzviszonyok teljes kiküszöböléséről, a közvetlen, központilag szabályozott árucsere azonnali bevezetéséről). De nem téveszthető szem elől, hogy az import-pótló iparosítás említett „második szakaszában” járó országok – a társadalmi viszonyoktól részben függetlenül – iparosítási céljaik elérése érdekében kénytelenek olyan gazdasági mechanizmusokra támaszkodni, melyek a piaci hatásokat korlátozva előnyös feltételeket teremtenek a magas felhalmozásnak és az előnyben részesített nehézipari ágak gyors fejlődésének. E fejlesztési politika esetén például elkerülhetetlenül jelentkezik az árarányok olyan megváltoztatásának igénye, mely agrárolló segítségével növeli a felhalmozást és preferálja a fejleszteni kívánt iparágakat. A fejlesztési politika lényegéből következik a belső piac elzárása, a világpiaci verseny és hatások kiküszöbölésének törekvése (történjék ez védővámokkal, vagy árrendszerrel és különböző devizapolitikai rendszabályokkal, illetve mindezek kombinációjával). E politikából fakad a kiemelt ágazatok anyagi kedvezményezése, dotációja, különböző exporttámogatási módszerek beépítése stb. A magas felhalmozás, a világpiacitól elválasztott (és az értékarányoktól eltérített) árrendszer, valamint több más jellegzetes vonás tehát a fejlesztési politika természetes velejárója és követelménye. Eredmények – ellentmondások – torzulások Az alkalmazott gazdaságpolitika mérlegének megvonására törekedve, hadd emeljem ki mindenekelőtt annak a történelmi fordulatnak a jelentőségét, amit a felhalmozás és beruházás területén sikerült elérni. Igaz például, hogy a felhalmozás mértékét irreálisan túlzottra emelték, ami indokolatlan terheket hárított a lakosságra, mégis: a magas felhalmozás biztosítása előfeltétel volt (természetesen nem ilyen arányokban) a viszonylagos elmaradottság leküzdéséhez, a gazdaságpolitikai fordulat eléréséhez. Éppen ez tette lehetővé a – központi tervezés révén – maximális erőkoncentrációt biztosító iparosítási áttörés megindítását. Ez eredményezte több olyan, ma is fennálló nagy ipari objektum megalapozását, mint amilyen az inotai erőmű, Jászberény gépipara és így tovább. A 20. század második felében a világ több mint másfélszáz országa közül még mindig csak mintegy kéttucatnyi tudott rálépni a viszonylagos elmaradásból kivezető iparosodás útjára. Vitathatatlan gazdasági eredmény, hogy Magyarország közöttük menetelt. A megindult átalakulás, a nagy áldozatokkal megkezdett iparosítás gyarapította az ország termelőerőit és a kiszélesített állami tulajdon, illetve a szélsőséges túlzással visszaszorított-felszámolt magántulajdon révén a társadalom új szerkezete kezdett kialakulni. A korábbinál összehasonlíthatatlanul homogénebb, a szélsőséges különbségek felszámolását előmozdító társadalmi egyenlősítő folyamat indult meg. Ugyanakkor a követett és szélsőségesen megvalósított fejlesztési politika több vonatkozásban is elhibázottnak bizonyult, súlyos ellentmondásokra és torzulásokra vezetett. A központi jelentőségű kérdés természetesen nem a siettetett, irreálisra fokozott tempó volt, bár nyilvánvalóan ez önmagában is elkerülhetetlen belső gazdasági-társadalmi feszültségek forrásává vált. Sokkal messzebbható következményekkel járt az alapanyag-termelés import-pótló jellegű iparosítási útjának követése. Hiszen a fejlett iparosodott országok 19. századvégi ipari szerkezetének fél–háromnegyed évszázaddal megkésett másolása, a világgazdaság új, a 20. század második felére jellemző technikai-műszaki, szerkezeti igényeit szorította háttérbe. Ez utóbbit rendkívül felerősítette az import-pótló iparosítást alátámasztó-elősegítő gazdasági mechanizmus, mely ösztönzési hatásaival, érdekeltségi rendszerével különlegesen egyoldalú önellátó-nehéziparosítást kívánt kialakítani, és a 20. század műszaki-termelékenységi igényeivel szemben kizárólag mennyiségi ösztönzéseket biztosított az előnyben részesített ágazatoknak. Ennek érdekében viszont – főként az árrendszer és központi beruházási elosztás révén – rendkívül következetesen vetette alá a gazdaság minden más ágazatát a központi célkitűzéseknek. Így a magyar gazdaság hagyományos szektora, a mezőgazdaság, nem utolsó sorban az erőszakkal szorgalmazott kollektivizálás nyomán, fejlődésképtelenné vált és visszaesett. A felhalmozás és beruházás elégtelensége, a munkaerő tömeges elvándorlása, a földek tömeges műveletlenül hagyása következtében a mezőgazdaság termelési szintje az ötvenes évek közepéig nem emelkedett, vagyis változatlanul mintegy 10%-kal maradt el a háború előtti színvonal mögött, de a piacra vitt termékek mennyiségét illetően az elmaradás kereken 20%-ot tett ki. A magánkisipar és kiskereskedelem indokolatlan felszámolása nyomán az infrastrukturális, szolgáltatási területeken is a megrekedés, sőt számos területen a hanyatlás vált jellemzővé. Különösen súlyossá vált, hogy az 1941 után gyakorlatilag leálló lakásépítési tevékenység közel másfél évtizedig nem indult újra, s – a


lakásállomány természetes és háborús pusztulása következtében – a lakásellátás súlyos társadalmi gondjait halmozta fel. Az import-pótló nehézipari fejlesztés rendkívüli felhalmozási igénye és a költségtényezőket háttérbe szorító gyakorlata ugyanakkor indokolatlan terheket hárított az ország lakosságára is. Az első 5 éves tervben meghirdetett 50%-os életszínvonal-emelkedés helyett végül is már 1953-ra az egy keresőre jutó reálbérek több mint 20%-kal visszaestek. (A kötött árrendszer ellenére az árszínvonal mintegy kétszeresére emelkedett.) Talán ennél is súlyosabb hatással járt az úgyszólván minden területen, az alapvető élelmiszerektől az iparcikk és szolgáltatási ellátásig terjedő súlyos, állandó hiány. (Ennek társadalmi következményeit jócskán felerősítette az a hazug és kezdetleges propaganda, ami mindezen közben az 5 éves terv életszínvonal-politikai elő irányzatainak teljesítéséről, az életszínvonal emelkedéséről igyekezett szóban és írásban győzködni a lakosságot.) A gazdaságpolitika politikai katasztrófához vezető útja talán ezen a ponton érzékelhető legvilágosabban. Az első 5 éves terv 1953-ra nyilvánvalóan teljesíthetetlenné, tarthatatlanná vált. Számos nagy beruházást le kellett állítani, az addig folytatott politikát több területen, nem utolsósorban a mezőgazdaságban és az életszínvonal-politikában felül kellett vizsgálni és módosítani. A felismerés első állomása 1953 nyara. A világos fordulat azonban a lényegesen változott politikai feltételek között, 1956–57 fordulójától következett be. A Magyar Dolgozók Pártja gazdaságpolitikáját a Magyar Szocialista Munkáspárt gazdaságpolitikája váltja fel, alapvető folytonosságokat, de radikális újrakezdéseket hordozva.

2. Képek








1. 1948. június1957. július. Kronológia KRÓNIKA SZŐCS Gábor–VARGA F. János 1948. június – 1957. július A szövegben előforduló rövidítések KV = Központi Vezetőség KEB = Központi Ellenőrző Bizottság BM = Belügyminisztérium E. T. = Elnöki Tanács M. T. = Minisztertanács ÁVH = Államvédelmi Hatóság PB = Politikai Bizottság SzKP = Szovjetunió Kommunista Pártja KB = Központi Bizottság MNK = Magyar Népköztársaság 1948. június12. A Magyar Kommunista Párt IV. és a Szociáldemokrata Párt XXXVII. kongresszus kimondja a két párt egyesülését. Június 12–14. A Magyar Dolgozók Pártja I. kongresszusa Budapesten. (Elfogadja a párt programját, leszögezi, hogy a párt ideológiai alapja a marxizmus–leninizmus, meghatározza a legfontosabb feladatokat.) Az MDP elnökévé Szakasits Árpádot, főtitkárává Rákosi Mátyást választja meg. Június 16. Az országgyűlés elfogadja az 1948. XXXIII. tc.-t az egyházi iskolák államosításáról. Június 27. A Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája Bukarestben tartott konferenciáján elítéli a Jugoszláv Kommunista Párt politikáját. Ezzel szakadás következik be egyfelől a JKP, másfelől a többi népi demokratikus ország és a Szovjetunió kommunista pártjai között. Július 30. Tildy Zoltán köztársasági elnök lemond. Augusztus 3. Az országgyűlés Szakasits Árpádot választja köztársasági elnökké. Szeptember 8. Megalakul a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága Péter Gábor rendőr altábornagy vezetésével. Szeptember 17. Az oktatásügyi minisztérium elrendeli a szakérettségire előkészítő tanfolyamok megszervezését. December 10. A köztársasági elnök Dobi Istvánt nevezi ki miniszterelnökké. 1949. január 20. A Szovjetunió, Bulgária, Magyarország, Lengyelország, Románia és Csehszlovákia küldöttségei moszkvai tanácskozásukon megalakítják a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsát (KGST). A későbbiekben Albánia és a Német Demokratikus Köztársaság is csatlakozik az egyezményhez. 1949. február 3–8. Mindszenty József és társainak pere. Mindszenty Józsefet életfogytig tartó fegyházra ítélik. 1949. április 4. Megalakul Washingtonban az Észak-atlanti Szövetség, a NATO.


1949. június 16. Az MDP KV ás KEB határozatot hoz „trockista kémcsoport leleplezéséről”. 1. Rajk Lászlót és Szőnyi Istvánt mint idegen imperialista államok kémeit az MDP tagjai sorából kizárja. 2. A KV megállapítja, hogy a mostani szakaszban az imperialisták legveszélyesebb fegyvere a pártba való behatolás. 3. Kíméletlen harcot kell folytatni a trockizmus ellen. 4. Fokozni kell az éberséget, az eddiginél szigorúbban kell ellenőrizni a párt és az állam funkcionáriusait 5. A KV helyesli a PB intézkedéseit, amelyeket a trockista bűnbanda felszámolására tett, továbbá a KV utasítja a szerveket a legnagyobb erélyre és szigorra. A határozat a Szabad Nép június 16-i számában jelenik meg. 1949. június 19. A BM sajtóosztálya közli: az Államvédelmi Hatóság idegen hatalmak javára elkövetett kémkedés miatt őrizetbe vette Rajk Lászlót, dr. Szőnyi Tibort, Justus Pált és 17 társát. 1949. szeptember 16–24. A Rajk-per főtárgyalása a Népbíróság dr. Jankó Péter tanácsa előtt. A bíróság Rajk Lászlót, dr. Szőnyi Tibort és Szalai Andrást halálra, Brankov Lázárt és Justus Pált életfogytiglan tartó fegyházra, Ognyenovics Milánt 9 évre ítéli, Pálffy György és Korondy Béla ügyét pedig katonai bíróság elé utalja. 1949. szeptember 29–október 12. A kormány felhívására ötéves tervkölcsön jegyzése kezdődik meg, amely 50%-os túljegyzéssel zárul. Összesen 752 827 600 Ft értékű kölcsönt jegyeztek. 1949. október 30. A külügyminiszter szóbeli jegyzéke a jugoszláv követhez: „A magyar kormány felmentve érzi magát a Jugoszláviával kötött baráti szerződés kötelezettségei alól”. 1949. október 14. Rákosi Mátyás vezetésével kormánybizottság alakul J. V. Sztálin 70. születésnapja megünneplésének előkészítésére. 1949. október 21. A bp.-i katonai főtörvényszék helyben hagyja a katonai törvényszék Pálffy György, Korondy Béla, Németh Dezső és Horváth Ottó ellen hozott halálos ítéleteit. 1949. december 28. Az E. T. 20. sz. törvényerejű rendelete a 10 munkásnál többet foglalkoztató és a külföldi tőkés tulajdonban levő üzemek államosításáról. A M. T. 4.353/1949. sz. rendelete az ÁVH új szervezetéről. A rendelet a közvetlenül a M. T. alá tartozó szervezet vezetőjévé Péter Gábor altábornagyot nevezi ki. Főfelügyeleti joggal a belügyminisztert bízza meg. 1950. január 2. Megindult az első ötéves terv. 1950. február 7. A kispesti Atlétikai Klub jogutódjaként megalakult a Bp. Honvéd SE. 1950. március 24. Az M. T. hozzájárul, hogy a Weiss Manfréd Műveket Rákosi Mátyásról nevezzék el. 1950. április 1. Az Újpesti Tornaegylet utódjaként megalakul a belügyi szervek első sportegyesülete, az Újpesti Dózsa SE 1950. április 24. Szakasits Árpád, az E. T. elnöke egészségi állapotára való tekintettel lemond. 1950. június 15. Bp.-en és a 19 megyeszékhelyen megalakulnak a tanácsok. 1950. június 25. Megkezdődik a koreai háború. 1950. augusztus 16. Az MDP KV ülésén Rákosi Mátyás tart tájékoztatót Marosán György, Ries István és Vajda Imre ügyéről. 1951. február 25–március 2. Ülésezik az MDP II. kongresszusa. A KV beszámolóját és a párt előtt álló feladatokat Rákosi Mátyás ismerteti. Gerő Ernő az ötéves népgazdasági terv eredményeiről és a népgazdaság további feladatairól beszél. E két napirendi pontról a kongresszus határozatot fogad el. A határozat túlbecsülve az ötéves terv első évi eredményeit – jelentősen felemeli az ötéves terv legfontosabb mutatóit. A párt fő feladatait az iparosítás meggyorsításában, a mezőgazdaság elmaradottsága felszámolásának elősegítésében, az államhatalom erősítésében, a pártszervezetek, pártmunka – főleg a falusi – megjavításában jelöli meg. A határozat hangsúlyozza továbbá az osztályharc éleződését és a „kommunista vasfegyelem” érvényesítését. 1951. április 29. Két hónappal a tervezett határidő előtt megindul a csepeli gyorsvasút. 1951. május 13. körül törvénytelenül letartóztatják Kádár Jánost, Kállai Gyulát, Losonczy Gézát, Donáth Ferencet, Újhelyi Szilárdot. 29 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1951. június 17. Megjelenik a BM közleménye a volt kizsákmányolók Budapestről való kitelepítéséről. 1951. november 7. Névadó Ünnepség keretében adják át a Sztálinvárosi Vasmű első három üzemegységét. (Ma Dunai Vasmű.) 1951. december 2. Az M. T. 1034/1951. határozata a jegyrendszer megszüntetéséről, az ár- és bérrendszerről s a mezőgazdasági termékek forgalmának felszabadításáról. 1951. december 11. Megkezdi működését az Inotai Erőmű, amely december 14-én a „November 7.” elnevezést kapja. 1952. február 18. Megszűnik a húsjegy, a jegyrendszer utolsó maradványa. 1952. július 19–augusztus 3. A Helsinkiben rendezett XV. Nyári Olimpián sportolóink 16 arany-, 10 ezüst-, 16 bronzéremmel a nemzetek közötti nem hivatalos pontversenyben a 3-ik helyet szerzik meg. 1953. január 12. Szabad Nép: Megnyílt a „Rákosi Mátyás harcos élete” kiállítás Miskolcon. Miskolc, január 11. 1953. január 15. A Szabad Nép a szovjetunióbeli koncepciós perekről: „A terrorista orvoscsoport leleplezése” „…Ezek a magukat orvosnak nevező szörnyetegek meggyilkolták a szovjet nép és az egész haladó emberiség két kimagasló, nemes alakját, Zsdanov és Scserbakov elvtársakat... A vadállatias gyilkosok felbujtói Washingtonban vannak. A gyilkos orvosok külföldi kémszolgálat felbérelt ügynökei voltak. A terrorista csoport résztvevőinek többsége kapcsolatban volt a »Joint« nemzetközi zsidó burzsoá-nacionalista szervezettel, amelyet az amerikai kémszolgálat létesített.” 1953. február 4. Szabad Nép: Miért halad lassan a tiszántúli öntözőrendszer építése? „Menjen csak valaki a lépkedő ekszkavátorhoz, rögtön felszólítják: »Igazolja magát« S ez így is van rendjén. Őrizni kell a hatalmas, értékes gépet, hogy az ellenség kárt ne tehessen benne. De az már tűrhetetlen, hogy az egyik igazoltató, név szerint Nyikon Gábor – hajdúnánási kulák. Vajon hová tették a szemüket a Földkotró Vállalat vezetői, hogy kulákot engednek az értékes ekszkavátorra. S bár erre hónapokkal ezelőtt felhívták a vállalat vezetőinek figyelmét, ők még január közepén sem távolították el a kulákot a lépkedő ekszkavátorról.” 1953. február 10. Szabad Nép: „Ahol felrúgják a pártdemokráciát, elfojtják a bírálatot, ahol csalhatatlannak kiáltják ki magukat a vezetők – ott meglazul a kapcsolat a tömegekkel, eltompul az éberség... Soha ilyen szükség nem volt arra, hogy megszívleljük Rákosi elvtárs három éve adott figyelmeztetését »Fokozott éberséggel kell küzdeni minden pártellenes megnyilatkozás, a párt vonalától való minden elhajlás, minden pártszerűtlenség ellen«.” 1953. február 28. (Részlet a SZOT XVIII. kongresszusának főtitkári beszámolójából.) „A Politikai Bizottság határozata a szakszervezeti vezetés hibáinak gyökerét a szociáldemokratizmusban jelölte meg”. „Szakszervezeti funkcionáriusainknak állandó forradalmi éberséget kell tanúsítaniuk, keressék a hibák mögött az ellenséget, ismerjék meg az ellenség módszereit és neveljék az ellenség felismerésére, állandó éberségre a dolgozó tömegeket.” 1953. március 5. Moszkvában elhunyt J. V. Sztálin, az SZKP KB első titkára, a Szovjetunió Minisztertanácsának elnöke. 1953. március 15. Szabad Nép: „Nálunk nem folyik széles körű vita arról, hogy helyes-e a szocialista iparosítás politikája, nyíltan senki sem hangoztatja, hogy nincs szükség a nehézipar gyors fejlesztésére. Sokan azt a következtetést vonják le ebből, hogy nálunk nincsenek a szocialista iparosítás elvével szemben álló opportunista nézetek. Ez nem igaz. Minek nevezzük az olyan nézeteket, hogy »túlfeszítettek a terveink« vagy »olyan súlyosak a nehézségek, hogy miattuk lehetetlen teljesíteni a tervet«, vagy miért kell úgy rohannunk; ha minőségi munkát követelnek tőlünk, akkor ne kívánjanak olyan nagy mennyiséget? Ezek annak a kispolgárnak a nézetei, aki pánikba esik a nehézségek láttán; aki a maga nyugalmát fontosabbnak tartja az ügy érdekénél. Ezek a nézetek – még ha sok esetben jószándékú, becsületes emberek hangoztatják is – az ellenség ideológiai befolyását tükrözik, hiszen az ellenség érdeke az, hogy fékezzük az ipar fejlesztésének ütemét, az ellenség igyekszik tudatosan terjeszteni ezt a hangulatot.” 1953. június 27–28. Az MDP KV ülésén Rákosi Mátyás és Nagy Imre számolnak be a politikai és gazdasági helyzetről. A KV ülése feltárja a pártvezetés legalapvetőbb hibáit a politikai irányvonal, gazdaságpolitika és a gyakorlati tevékenység terén. A határozat hangsúlyozza, hogy a kollektív vezetés hiánya, a személyi kultusz, és a párton belüli demokrácia megsértése milyen súlyos károkat okozott. A KV határozatában kijelöli az új 30 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

gazdaságpolitika legfőbb tényezőit: az iparosítás ütemének lassítását, a beruházások átcsoportosítását, új beszolgáltatási rendszer kidolgozását, a tsz-ek terén a számszerű szaporítás helyett a meglevők megerősítését, s ezen a téren az önkéntesség elvének szigorú betartását, és a dolgozók életszínvonalának emelését. A KV újraválasztja a PB-t, megszünteti a Szervező Bizottságot és a főtitkári tisztséget. Új titkárság alakul. Tagjai; Rákosi Mátyás (első titkár), Ács Lajos és Vég Béla. 1953. július 12. Az E. T. 1953. évi 10. sz. törvényerejű rendelete a beadás elmulasztása miatt kivetett kártérítések törléséről, a beadási hátralékok elengedéséről, a tsz-ek beadási kötelezettségeinek 10%-os csökkentéséről. 1953. július 26. Az M. T. 1034/1953. határozata megszünteti az internálás és a kitelepítés (kitiltás) intézményét. 1953. július 27. Kétévi tárgyalás után Panmidzsonban aláírják a koreai fegyverszüneti egyezményt. 1953. július 30. Az E. T. 1953. évi 13. sz. törvényerejű rendelete az új ügyészi szervezetről a törvényesség fokozottabb biztosítása érdekében. A törvényességen a legfőbb ügyész őrködik, akit az országgyűlés választ, s az országgyűlésnek is felelős. Az ügyészségek függetlenek a helyi államigazgatási szervektől. 1953. szeptember 3–7. Az SZKP KB-nak teljes ülése. Az SZKP első titkárává N. Sz. Hruscsovot választják meg. 1953. október 31. A KV határozatából: „A KV megállapítja, hogy a júniusi kibővített ülés határozatának megvalósítása ... nem kielégítő. A KV júniusi határozatának gyorsabb és eredményesebb megvalósítása érdekében haladéktalanul meg kell szüntetni a huzavonát s a helyenként megnyilvánuló ellenállást…” 1953. október 31. Rákosi beszéde a PB ülésén: „Központi Vezetőségünk mai ülésének jelentősége abban is áll, hogy világosan rámutat arra, hogy a szocialista építés új szakaszába léptünk, abba a szakaszba, ahol a mezőgazdaság gyors fejlesztése a központi kérdés...” Ezért meg kell növelni az egyéni parasztság biztonságérzetét, minden eszközzel segíteni kell termelési kedvét, minden módon a kezére kell járni, hogy megkönnyítsük neki a többtermelést, hogy érdekeltté tegyük a többtermelésben.” 1953. november 25. Londonban a magyar labdarúgó válogatott az ún. „évszázad mérkőzésén” 6:3 arányú győzelmet arat az angol csapat felett. 1954. január 1. A Szabad Nép Újévi program-mondatai: „Több, szebb és jobb közszükségleti cikk az új esztendőben.” Hazai Fésűsfonó „Nagyobb gyapjútartalmú szövetek”, Divat Kötöttárugyár „Többféle szín, új szabásminták, jobb minőség”, Divat Cipőgyár „Gazdagabb választék”, Újpesti Asztalosárugyár „Tartósabb lesz a típusbútor”, Salgótarjáni Acélárugyár „Több szeg és drót”, Salgótarjáni Tűzhely gyár „26 439 tűzhellyel, 18 000 kályhával több”, Budafoki Zománcedénygyár „Jelentősen nő az edénygyártás”, Háztartási Eszköz és Bádoggyár „Tízszerannyi mérleg, négyszerannyi kávédaráló”. 1954. március 10. Az M .T. 18/1954. sz. rendelete a rögtönbíráskodás megszűnéséről. 1954. március 13. A Katonai Felsőbíróság állam- és népellenes bűncselekmények miatt Péter Gábort, az ÁVH volt vezetőjét életfogytig tartó, Décsi Gyula volt igazságügy-minisztert 9 évi és dr. Tímár Istvánt 11 évi börtönbüntetésre ítéli. 1954. május 9. Átadják rendeltetésének a Tiszalöki Duzzasztóművet. 1954. május 24–30. Az MDP III. kongresszusa. A KV beszámolóját Rákosi Mátyás tartja. Nagy Imre ismerteti az államigazgatás helyzetét és a tanácsok feladatait tartalmazó határozati javaslatot, majd Ács Lajos ismerteti az MDP szervezeti szabályzata módosításának tervezetét. A kongresszus jóváhagyja a KV beszámolóját és határozatot hoz az államigazgatás és a tanácsok feladatairól, a KEB tevékenységéről és az új szervezeti szabályzatról. Pozitívan értékeli a KV 1953. júniusi határozatát, meghatározza a második ötéves terv irányelveit, mely a szocialista iparosítás lényegesebben lassúbb tempóját írja elő, hangsúlyozva a tervszerű, arányos fejlődés szükségességét. Az elfogadott új szervezeti szabályzat hangsúlyozza a kollektív vezetés lenini elvét, s kötelezi a pártbizottságokat a párton belüli demokrácia erősítésére. Végül a kongresszus megválasztja a párt vezető szerveit: a PB tagjaivá: Rákosi Mátyást, Nagy Imrét, Gerő Ernőt, Farkas Mihályt, Ács Lajost, Hidas Istvánt, Apró Antalt, Hegedűs Andrást és Szalai Bélát, póttagjaivá: Bata Istvánt és Mekis Józsefet. Az öttagú titkárságot Rákosi Mátyás első-titkár, Ács Lajos, Farkas Mihály, Matolcsi János, Vég Béla alkotja. 31 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1954. július 4. Az V. Labdarúgó Világbajnokság genfi döntőjében az esélyes magyar csapat 3:2-re kikap az NSZK csapatától. A csalódás Budapesten nyílt utcai „tüntetés”-ben is megnyilvánul. 1954. szeptember 17. Az MNK kormánya beadványt intéz az ENSZ közgyűléséhez, amelyben ismételten kéri Magyarország felvételét a világszervezetbe. 1954. szeptember 23. Az M. T. felhívása Ötödik Békekölcsön jegyzésére. A jegyzés október 2-án zárul 1 milliárd 123 millió 634 300 Ft-tal. 1954. október 22. A Szabad Nép közli az MDP KV októberi határozatát: Kezdeti erőfeszítések ellenére sem történt még lényeges változás a termelés szerkezetében. Az ipar átállása közszükségleti cikkek és mezőgazdasági eszközök fokozott előállítására rendkívül lassan, vontatottan halad… Káros az a felfogás is, amely a parasztság anyagi jólétét csökkenti, vagy emelkedését akadályozni kívánja. A mezőgazdasági termelés növelését lehetetlen megvalósítani a mezőgazdasági termelők anyagi érdekeltségének fokozása és anyagi jólétük növelése nélkül... Alaptalanok és helytelenek azok a nézetek is, amelyek az új szakasz politikáját úgy értelmezik, hogy az az iparosításról, az ipari termelés kibővítéséről való lemondást jelenti. E nézetek mögött az 1953 júniusa előtt folytatott gazdaságpolitikának az a téves alapgondolata húzódik meg, hogy az iparosítás csak a kohászat és a gépipar egyoldalú, mindenáron való fejlesztésével valósítható meg.” 1954. október 23–24. A Hazafias Népfront alakuló kongresszusa. A Országos Tanács elnökévé: Szabó Pált, alelnökeivé Dobi Istvánt, Nagy Imrét, Rákosi Mátyást, Darvas Józsefet, Harrer Ferencet, főtitkárává Jánosi Ferencet választják. A HNF lapja a Magyar Nemzet lesz (november 14-től). 1955. március 2–4. Szabad Nép: „Az 1953. júniusi KV-határozat pártunk egészében helyes munkáján belül bírálta a helyes politika végrehajtása során elkövetett hibákat. A határozat eltorzítása elkezdődött már az 1953. júliusi kormánynyilatkozatban, mely a párt egész addigi munkájáról kizárólag, mint a hibák sorozatáról beszélt és különösen a szocialista iparosítást, az első ötéves tervet egészében hibásnak tüntette fel… …A március 2–4-i központi vezetőségi ülés különleges jelentősége abban van, hogy nem csupán feltárta a jobboldali veszély tényeit, hanem mindenekelőtt szétzúzta a kispolgári ideológiai befolyás párton belüli szószólóinak antimarxista érveit. Véget vetett a népszerűséghajhászó demagógiának, a kemény munka nélküli jólét hazug illúziójának, a megnyugvás, az „osztálybéke” hangulatának, mely minden területen – a párton belül is – aláásni igyekezett a szocializmus építéséhez szükséges öntudatos fegyelmet... látnunk kell, hogy másfél éven keresztül csaknem kizárólag a baloldali hibák ellen harcoltunk. „Megalkuvás nélkül ideológiai harcot kell folytatni a párt politikájától eltérő minden elhajlás ellen, a jelen esetben mindenekelőtt a jobboldali elhajlás ellen.” „…következetesen érvényesíteni kell pártunk fő irány vonalát, a szocialista iparosítás politikáját, biztosítani a nehézipar fejlesztésének elsőbbségét a népgazdaságban...” „...elképzelhetetlen a közszükségletet gyártó ipart fejleszteni a nehézipar, éspedig elsősorban a nehéz ipar szíve, a gépipar fejlesztése nélkül. Ezért kell a nehézipar fejlődésének állandóan megelőzni a közszükségleti cikkek termelési növelésének ütemét.” „A párt politikájával nemcsak azt kell biztosítani, hogy következetesen javuljon népünk élete, hanem nem kevésbé azt is, hogy népünk szebb, boldogabb életét minden külső és belső veszély ellen megvédjük. Ezért szükséges, hogy pártunk és kormányunk, figyelembe véve az élesedő nemzetközi helyzetet, nagyobb gondot fordítson a haza védelmére, ez pedig a nehézipar állandó fejlesztése nélkül szintén elképzelhetetlen.” „Az MDP KV megállapítja, hogy pártunk helyes politikája sikeres végrehajtásának a jelenlegi szakaszban a megnövekedett jobboldali veszély képezi fő akadályát... E káros jobboldali nézetek a következőkben mutatkoznak meg: Mindenekelőtt a szocialista iparosítás helyes politikájának elferdítésében. Pártunk 1953. júniusi határozatai, a III. pártkongresszus határozata s más fontos párthatározatok világosan leszögezik, hogy a szocializmus építésének fő eszköze a szocialista iparosítás, hogy a termelőeszközök elsődlegességét biztosítani kell.” 1955. április 14. Az MDP KV ülésén Rákosi Mátyás számol be a KV március 2–4-i határozatából adódó további feladatokról. Az MDP KV ülése Nagy Imrét antimarxista pártellenes nézetei és frakciós tevékenysége miatt kizárja a PB-ből, a KV-ból és visszahívja minden funkcióból, amit a párt bizalmából viselt. Farkas Mihályt, aki Nagy Imrét hosszú ideig támogatta, visszahívja a PB-ből és a KV titkárságából és minden pártmegbízatásától megfosztja. A KV Kovács Istvánt és Mekis Józsefet a PB tagjává. Piros Lászlót póttagjává megválasztja.


1955. április 18–22. Ülésezik az országgyűlés. Felmenti Nagy Imrét a Minisztertanács elnöki tisztéből és helyette Hegedűs Andrást megválasztja. Az országgyűlés megvitatja és elfogadja az 1955. évi költségvetést és az ország külpolitikájáról szóló beszámolót. 1955. május 11–14. Varsóban a Szovjetunió, Albánia, Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország, az NDK és Románia kormányküldöttségei az európai béke és biztonság kérdéseiről tárgyalnak. A kormányfők aláírják a barátságról, együttműködésről és a kölcsönös segélynyújtásról szóló egyezményt (Varsói Szerződés). Elhatározzák, hogy megalakítják fegyveres erőik közös parancsnokságát. A szerződés június 6-án lép életbe. 1955. május 15. A Szovjetunió, az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és Franciaország külügyminiszterei Bécsben aláírják az osztrák államszerződést, melynek értelmében Ausztria független, demokratikus, semleges állammá alakul. A szerződés július 27-én lép életbe. 1955. május 26–június 2. Ny. Sz. Hruscsov vezetésével szovjet párt- és kormányküldöttség tartózkodik Belgrádban. A tárgyalások eredményeként szovjet és jugoszláv közös nyilatkozat aláírására kerül sor. 1955. szeptember 27. Az M. T. felhívása a Hatodik Békekölcsön jegyzésére. A jegyzés 1 milliárd 510 millió Fttal zárul. 1955. december 3. Az MDP KEB Nagy Imrét a párt tagjainak sorából kizárja. 1955. december 14. Magyarországot (15 más országgal együtt) felveszik az ENSZ tagállamai közé. 1956. január 1. Az Operaház ismét műsorára tűzi Bartók Csodálatos mandarinját (4 év után először játszanak Bartókot). 1956. február 14–25. Az SZKP XX. kongresszusán elvi fontosságú határozatokat hoznak a két világrendszer békés egymás mellett éléséről, a háború elkerülhetőségéről, s programot fogadnak el a kommunista társadalom építésének megkezdéséről. A kongresszus feltárja és elítéli a J. V. Sztálin személye körül kialakult kultuszt, s annak káros következményeit s intézkedéseket dolgoz ki a párt- és állami élet demokratizmusának helyreállításáról. Számot ad a személyi kultusz következményeinek felszámolása terén elért eredményekről, s kijelöli az utat a meglevő hibák kijavításához. 1956. február 12–13. Az MDP KB ülésén Rákosi Mátyás tart beszámolót az SZKP XX. kongresszusáról. A beszámoló megállapítja: az MDP politikája megfelel a XX. kongresszus irányvonalának. A szocialista törvényességre vonatkozó 1953. évi határozatok megvalósultak, de további részintézkedésekre van még szükség ebben a kérdésben. A KV ülése a beszámolóval kapcsolatban határozatot fogad el. 1956. február 17. A DISZ Petőfi Körének első nyilvános rendezvénye, a volt MEFESZ-isták találkozója volt. 1956. március 27. A Heves megyei pártaktíva értekezleten felszólal Rákosi Mátyás és bejelenti, hogy Rajk László és társainak pere provokáción alapult. Rehabilitálásuk megtörtént. 1956. május 18. A budapesti Pártbizottság aktívaértekezlete a Sportcsarnokban. Rákosi Mátyás tart beszámolót, melyben megállapítja, hogy a személyi kultusz következményeiért és az elkövetett törvénysértésekért saját maga is felelősséget érez, majd ismerteti a törvénytelenségek megszüntetésére tett eddigi intézkedéseket, s bejelenti, hogy a rehabilitációt az elkövetkező hetekben lezárják. 1956. május 22. Közgazdász vita a DISZ Petőfi Körében a második ötéves terv irányelveiről. 1956. május 30–június 1. Történész vita a Petőfi Körben a történettudomány helyzetéről és feladatairól. A középpontban a dogmatizmus és a szektarianizmus elleni harc kérdése állt. 1956. június 14–15. Vita a Petőfi Körben „A XX. kongresszus és a marxista filozófia problémái” címmel. 1956. június 18. A DISZ Petőfi Köre találkozót rendez volt partizánok és illegális pártmunkások és a bp.-i fiatal értelmiségiek között. 1956. június 27. A VISZ Petőfi Körében a sajtó és a tájékoztatás problémáiról rendeznek vitát. 1956. június 30. Az MDP KV ülésén Rákosi Mátyás tart tájékoztatót a Petőfi Kör működéséről. A KV határozatban ítéli el a Petőfi Körön belüli pártellenes megnyilvánulásokat.


A BM betiltja a Petőfi Kör működését. 1956. július 3. A Szabad Nép közli az SZKP KB határozatát a személyi kultusz és következményeinek leküzdéséről. 1956. július 18–21. Az MDP KV ülésén a KV határozatot hoz a párt 1953. júniusi irányvonalának végrehajtásában mutatkozó ingadozás kiküszöbölésére, fellép a szektás dogmatikus hibák, a jobboldali elhajlás és az ellenforradalmi jelenségekkel szemben. A KV Rákosi Mátyást felmenti első titkári tiszte és PB tagsága alól, első titkárnak Gerő Ernőt választja meg. Az ülés Farkas Mihályt a szocialista törvényesség megsértése és káros vezetési módszere miatt a KV-ból és a pártból kizárja. A KV több korábban mellőzött elvtársat tagjai sorába választ. PB be beválasztják Kádár Jánost – aki egyben a KV titkára is lesz – és Marosán Györgyöt. 1956. szeptember vége–október Nem hivatalos Hruscsov–Titó–Gerő megbeszélés Jaltában. Nagy Imre levélben kéri az MDP KV-t, hogy állítsák vissza párttagságát. A PB 13-án határozatot hoz Nagy Imre párttagságának visszaállításáról. 1956. október 6. Több tízezer ember nagy részvéte mellett a Kerepesi temetőben eltemetik a szocialista törvényesség megsértésének következtében mártírhalált halt Rajk Lászlót, Pálffy Györgyöt, dr. Szőnyi Tibort és Szalai Andrást. 1956. október 6. Moszkvában A. I. Mikojan, M. A. Szuszlov, az SZKP KB Elnökségének tagjai megbeszéléseket folytatnak az MDP KV küldöttségével (Gerő Ernő, Kádár János, Hidas István, Szántó Zoltán). 1956. október 13. Sajtóközlemény jelenik meg, hogy őrizetbe vették Farkas Mihályt a szocialista törvényesség megsértése miatt. 1956. október 15–22. Az MDP KV küldöttsége Gerő Ernő vezetésével Jugoszláviában tárgyalásokat folytat a Jugoszláv Kommunisták Szövetségének képviselőivel. 1956. október 16. Diákgyűlés a szegedi egyetemen, ahol megalakítják az egyetemi ifjúság új szervezetét a MEFESZ-t. 1956. október 22. Diákgyűlések a budapesti, miskolci, szegedi, pécsi, soproni egyetemeken. A gyűléseken csatlakoznak a MEFESZ-hez és határozatokba foglalják követeléseiket. A Műszaki Egyetem gyűlésén kiadják a jelszót a tüntetésre. 1956. október 23. A reggeli órákban megérkezik Belgrádból az MDP KV küldöttsége. Délelőtt a PB kibővített ülése a belpolitikai helyzettel és a tüntetéssel foglalkozik. 1956. október 23. 13.15. A BM gyülekezési és felvonulási tilalmat rendel el, 14.23-kor a tüntetést mégis engedélyezik. – 15.00. A tüntetés kezdete a Petőfi szobornál – innen a tömeg a Bem térre, majd a Parlament elé vonul, ahol az esti órákban Nagy Imre beszél. – 20.00-kor Gerő Ernő rádióbeszéde. – 21.37-kor a Dózsa György úton ledöntik a Sztálin szobrot. – Az esti órákban ellenforradalmi csoportok megtámadják Budapest több középületét, a rádiót, a telefonközpontot, nyomdákat, a Szabad Nép székházát, kapitányságokat, őrsöket. fegyverraktárakat stb. 1956. október 23–24. Éjjel ülést tart az MDP KV. Állást foglal amellett, hogy ellenforradalom tört ki. A KV újjáválasztja a PB-t, első titkárnak Gerő Ernőt, tagjaiul: Apró Antalt, Gáspár Sándort, Hegedűs Andrást. Kádár Jánost, Kállai Gyulát, Kiss Károlyt, Köböl Józsefet. Marosán Györgyöt, Nagy Imrét, Szántó Zoltánt, póttagjaiul: Losonczy Gézát és Rónai Sándort választja. A KV ajánlja az E. T.-nak, hogy Nagy Imrét válassza meg az M. T. elnökének. – A kormány a Varsói Szerződés értelmében segítségért fordul a Magyarországon állomásozó szovjet csapatokhoz a rend helyreállításához, ezzel egyidejűleg nyugalomra szólítja fel a lakosságot és arra, hogy nyújtson segítséget a magyar–szovjet rendfenntartó alakulatoknak. 1956. október 24. Több vidéki nagyvárosban kerül sor tüntetésekre, provokációkra. 1956. október 25. Az MDP KV ülése Gerő Ernőt első titkári tisztéből felmenti, s Kádár Jánost első titkárnak megválasztja. 1956. október 26. Budapesten fegyveres csoportok kerületi pártbizottságokat támadnak, az ország több helységében tüntetések, harcok.


1956. október 28. Az MDP KV ülést tart a reggeli órákban. A KV tekintettel a rendkívüli helyzetre a III. kongresszustól a párt vezetésére kapott megbízást egy 6 tagú elnökségre ruházza: elnök: Kádár János, tagjai: Apró Antal, Kiss Károly, Münnich Ferenc, Nagy Imre, Szántó Zoltán. A Szabad Népben vezércikk jelenik meg „Híven az igazsághoz” címmel, amely nem ellenforradalminak, hanem nemzeti demokratikus mozgalomnak minősíti az eseményeket és a harc szerinte nem a rendszer ellen, hanem a szocialista demokratizmusért, a nemzeti függetlenség biztosításáért folyik. A cikk komoly zavart kelt a néphatalmat védelmező erőkben. 1956. október 29. Izraeli csapatok támadást intéznek Egyiptom ellen. Ez a szuezi válság tetőpontja. 30-án angol, francia ultimátum, majd 5-én fegyveres támadás Egyiptom ellen. 1956. október 30. A Szovjetunió nyilatkozatot ad ki a Szovjetunió és a többi szocialista állam egymás közötti viszonyáról, melyben kijelenti, hogy kész megvitatni a szocialista országok kormányaival azokat az intézkedéseket, amelyek biztosítják a szocialista országok kapcsolatainak fejlesztését és erősítését a szuverenitás, kölcsönös előnyök és az egyenjogúság alapján. Többórás tűzharc után fegyveres ellenforradalmi csoportok elfoglalják a Budapesti Pártbizottság Köztársaság téri székházát. Az ostrom után a védők jelentős része terrorcselekmények áldozata lesz. A NPP Ideiglenes Szervező Bizottsága megkezdi a párt újjászervezését. – W. Gomułka bejelenti, hogy több szovjet és lengyel vezető, így A. I. Mikojan, V. M. Szuszlov, a SZKP KB elnökségének tagjai, és M. Naszkowski lengyel hadügyminiszter-helyettes találkoztak Budapesten és teljes megegyezésre jutottak a magyarországi helyzet megítélésében. 1956. október 31. Újjáalakulnak a volt koalíciós pártok: SzDP, a NPP Petőfi Párt néven, a FKGP, de ezen túlmenően is sok új pártalakulás jön létre. 1956. november 1. Nagy Imre bejelenti Magyarország semlegességét és kilépését a Varsói Szerződésből. Üzenetet küld az ENSZ főtitkárához, melyben kéri, hogy a világszervezet tűzze napirendre a magyar kérdést. Megalakul az MSZMP. Az Előkészítő Bizottság tagjai: Donáth Ferenc, Kádár János, Kopácsy Sándor, Losonczy Géza, Lukács György, Nagy Imre és Szántó Zoltán. Kádár János rádióbeszédben jelenti be a megalakulást. 1956. november 3. Este 20 órakor Mindszenty József rádióbeszéde, melyben kijelenti, hogy nem ismeri el a Nagy Imre kormányt, tőkés restaurációt és az egyház régi szerepének visszaállítását kívánja, hangsúlyozza továbbá a felelősségre vonások szükségességét. 1956. november 4. A kora reggeli órákban Kádár János rádióbeszédében bejelenti, a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megalakulását. Elnöke: Kádár János. Tagjai: elnökhelyettes és a fegyveres erők min.-e.: dr. Münnich Ferenc, tagja: Marosán György, földművelésügyi min.: Dögei Imre iparügyi min.: Apró Antal. kereskedelemügyi min.: Rónai Sándor, külügymin.: Horváth Imre, pénzügymin.: Kossa István. – Apró Antal, Kádár János, Kossa István, dr. Münnich Ferenc nyilatkozata arról, hogy már november 1-től minden kapcsolatot megszakítottak a Nagy Imre-kormánnyal. – A Szovjetunió fegyveres erőinek segítségével megkezdődik az ellenforradalom felszámolása. 1956. november 7. Az MSZMP Ideiglenes KB-a felhívást intéz a magyar kommunistákhoz, melyben összefogásra szólítja fel őket, közli a párt nevének megváltoztatását, ismerteti a párt elvi alapjait és feladatait. Ekkorra már sok helyen újra megalakultak a pártszervezetek. 1956. november 10. A kormány határozatával felemeli az ipari, építőipari, helyiipari, bányavállalatok dolgozóinak fizetését (8–15%–kal.) 1956. november 12. Az E. T. rendelete a mezőgazdasági termékek kötelező beszolgáltatásának megszüntetéséről. 1956. november 16–25. A baráti szövetséges államok kormányai nagy összegű áru- és értéksegítséget nyújtanak a kormánynak. 1956. november 19. Számos budapesti üzemben megkezdődik a munka.


1956. november 27. Az MSZMP országos aktívaértekezlete a pártszervezés helyzetéről és feladatairól. 1956. december 2–3., 5. Az MSZMP Ideiglenes KB-nak ülése a politikai helyzetről és a párt feladatairól tárgyal. Határozatot hoz az október 23-i események okairól, előzményeiről, a jelenlegi helyzetről a párt előtt álló kérdésekről, feladatokról. 1956. december 6. A szervezett munkások tartanak gyűléseket és vonulnak fel Budapest utcáin a népi demokrácia védelmében. 1956. december 9. A kormány rendkívüli intézkedéseket tesz a népköztársaság további védelme és a törvényes rend biztosítása érdekében. Törvényen kívül helyezik a munkástanácsokat. 1956. december 11. Az E. T. 1956. évi 28. sz. törvényerejű rendelete a rögtönítélő bíráskodás bevezetéséről az engedély nélküli fegyvertartás, s ezzel elkövetett gyilkosság, rablás, fosztogatás stb. bűntettei esetében. (1957. november 3-án szüntetik meg.) 1957. január 16. Csou En-laj, a Kínai Népköztársaság miniszterelnöke és külügyminisztere 2 napos látogatásra Budapestre érkezik. 1957. január 17. Közzéteszik a pénzügyminiszter 4/1957. számú rendeletét, amely engedélyezi számsorsjáték (lottó) rendezését. 1957. február 19. Közzéteszik az E. T. 1957. évi 13. számú törvényerejű rendeletét a munkásőrség szervezéséről. (Az első zászlóalj február 28-án alakul meg Kőbányán.) 1957. március 21. A Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) alakuló gyűlése a budapesti Erkel Színházban. 1957. március 29. Közzéteszik az E. T. 1957. évi 24. számú törvényerejű rendeletet a jogellenesen külföldre távozott személyek hazatérésének megkönnyítéséről. (Nem vonható felelősségre az, aki 1956. október 23. és 1957. január 31. között lépte át a határt és március 31-ig bejelenti hazatérési szándékát. Az április 1. után hazatérők egyéni elbírálás útján mentesülhetnek a büntetőeljárás alól.) 1957. május 1. Többszázezres nagygyűlés Budapesten (Kádár János mond beszédet.). 1957. június 27–29. Az MSZMP országos értekezlete. (Elemzi az ellenforradalmi fölkelés előzményeit és okait: jóváhagyja a párt Ideiglenes KB-nak 1956. novembere óta követett politikáját: kijelöli a konszolidáció befejezésének és a szocializmus építésének napirenden levő fő feladatait: jóváhagyja az új szervezeti szabályzatot.)


1. Az MDP munkáspolitikájáról ZSILÁK András Az MDP munkáspolitikájáról Magyarország társadalmi struktúrája már a népi demokratikus fejlődés első időszakában is jelentősen módosult. Ez mindenekelőtt abban mutatkozott meg, hogy a munkásosztály –‚ de különösen az ipari és építőipari munkások – létszáma – átmeneti csökkenés után – gyorsan növekedett. Az első ötéves népgazdaság-fejlesztési terv az ipari munkások és alkalmazottak létszámának 480 000 fővel való növelését irányozta elő. Ezen belül 1950. január 1. és 1954. december 31. között munkába kellett állítani mintegy 250 000 új szakmunkást, 92 000 betanított munkást, 85 000 segédmunkást és mintegy 53 000 különböző értelmiségi foglalkozásút. A munkások és alkalmazottak száma az első ötéves terv időszakában összesen közel egymillióra növekedett, s ez a növekedés számszerűen az iparban volt a legnagyobb. Az ipari munkások létszámnövekedésének társadalmi forrása természetesen elsősorban a mezőgazdasági foglalkozású népesség volt. Becslés szerint a mintegy 300 000 új gyáripari munkás 35%-a a mezőgazdasági foglalkozásúakból, 25%-a a korábban nem dolgozó vagy nem a gyáriparban dolgozó városi lakosságból, elsősorban nőkből, 10%-a deklasszált elemekből, a többi pedig a népesség egyéb kategóriáiból verbuválódott. Munkáspolitika, munkaerőkérdés A munkásosztály gyors, elsősorban kispolgári–paraszti elemekkel való feltöltődése átmenetileg negatívan befolyásolta eszmei-politikai arculatának, kulturális színvonalának és szakmai műveltségének alakulását. A tízezrével „munkássá” lett paraszti kistulajdonosok, az ún. „kétlakiak”, életmódjukkal, szemléletükkel átmenetileg erősítették a kispolgári erkölcsi felfogás és gondolkodásmód hatását a munkásosztály körében. A fordulat éve után a pártvezetés komoly erőfeszítéseket tett a munkáshatalom megszilárdítására, a munkásosztály politikai-társadalmi hatóerejének növelésére. Mindezt úgy kívánták elérni, hogy a kizsákmányolókat kiszorították a hatalom központi és helyi szerveiből, s helyeikre elsősorban munkás- és dolgozó parasztkádereket „küldtek”. 1954-ben a Központi Statisztikai Hivatal megvizsgálta 18 ipari üzem, három megye és nyolc minisztérium vezető funkcionáriusainak szociális származását. A 18 nagy iparvállalatnál az 1448 vezető munkakörben dolgozó közül 843 volt munkásszármazású, 149 parasztszármazású. Három megye (Borsod, Győr és Békés) megyei és járási tanácsai 280 vezető dolgozójából 123 volt munkás- és 95 parasztszármazású. A megvizsgált nyolc minisztériumban a 6788 vezető munkakörben dolgozó közül 2600 munkás, 739 pedig parasztszármazású. Ez az arány a legfelsőbb vezetésben még inkább eltolódott a munkások javára. A nyolc minisztériumban végzett vizsgálatok alapján készített kimutatás szerint a miniszterek és miniszterhelyettesek 41,4%-a, a osztályvezetők és helyetteseik 40,4%-a, az osztályvezetők és helyetteseik 39,6, a főelőadók 36,4 és az előadók 39,6%-a volt eredetileg munkás. 1951-ben a mintegy 25000 állami vezető funkcionáriusból 11 000 a felszabadulás előtt mint munkás a termelésben dolgozott. Mindezek politikai szempontból kétségtelenül szükséges, a munkásosztály politikai súlyának növekedését szolgáló forradalmi változások voltak. Jelentőségüket azonban csökkentette, hogy nem párosultak az egész munkásosztály politikai aktivizálásával, noha a pártvezetés gyakran hangoztatta a tömegekre való támaszkodásnak, mindenekelőtt a munkásosztály politikai aktivitása növelésének a szükségességét A pártvezetés azonban a hatalmi és egyéb vezető posztok munkásbázisának erősítése mellett, a munkáskérdést munkaerő-gazdálkodásra degradálta, s a politikai munkát a munkások között egyszerűsítette jórészt a több termelésre ösztönző propagandára. A demokrácia háttérbe szorulása a párt és az állami életben az üzemi demokrácia szűkítésével, majd formálissá változtatásával párosult. Az 1948-ban végrehajtott államosítások után a termelés egyszemélyi irányításon alapuló rendszerének bevezetésével, a felszabadulás után meghonosodott és alapjában jól funkcionáló üzemi demokráciát gyakorlatilag likvidálták. A termelési értekezleteket formailag ugyan a munkásoknak a termelés irányításába és szervezésébe való beleszólása fórumaként rendszeresítették, de a valóságban a megalapozatlan termelési felajánlások erőltetésének fórumaivá torzultak, s ezen lényegében az 1953 júniusi határozat utáni átmeneti megélénkülés sem változtatott. Az üzemekben végzendő tömegpolitikai munka elhanyagolásában azoknak az intézkedéseknek elmulasztásában, amelyek hivatva lettek volna a történelmileg kikerülhetetlen ellentmondások ellensúlyozására és feloldására, többek között az is közrejátszott, hogy nem tisztázták az új körülmények között folytatandó szakszervezeti 37 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

munka jellegét. Ezen a téren a Politikai Bizottság 1950. július 24-i, a szakszervezeti munka egyes kérdéseiről hozott határozata sem jelentett előrelépést. A Politikai Bizottság a szakszervezeti munka területi jellegével szemben az üzemeken belüli munka kiterjesztését szorgalmazta. Szakszervezet, szociáldemokraták Ez a határozat azonban egybeesett a szociáldemokraták ellen általában elindított kampánnyal, annak szerves része volt. E kampányt tulajdonképpen az élelmezés terén mutatkozó nehézségek ürügyén, a nehézségekkel foglalkozó 1950. május 31–június 1-i központi vezetőségi ülésen hirdették meg. Néhány nappal később a DISZ első kongresszusán Rákosi még inkább exponálta ezt a kérdést, hangsúlyozva, hogy a jobboldali szociáldemokraták régi bűneit nem kérték még számon. S hogy „népi demokráciánk most rájuk irányítja a közfigyelem fényszóróját”. A Központi Vezetőség október 27-i ülésén pedig a fő tüzet már a baloldali szociáldemokraták ellen irányította, hangsúlyozva, hogy ők az egyesült pártban olyan ötödik hadoszlopot képeznek, „amely döntő pillanatban... teljes erejével akcióba léphet a népi demokrácia ellen”. A volt szociáldemokraták elleni hajsza – ami a Politikai Bizottság július 24-i határozatában is kifejezésre jutott – akadályozta, hogy a munkásosztálynak 1948 nyarán létrejött szervezeti egysége eszmei-politikai egységgé kovácsolódjék. Nem növelte ez a politika a párt tekintélyét a munkások között, hiszen zömében éppen a legjobb szakmunkásokat sértette, éppen azokat, akikre elsősorban kellett volna támaszkodnia az ipari munkáslétszám gyors növekedését kísérő negatív jelenségek elhárításában. Másrészt a Politikai Bizottság július 24-i határozata azért sem jelentett előrelépés, mert a szakszervezeti munkát a munkaverseny szervezésére, a termelés mennyiségi mutatói túlteljesítésének szorgalmazására korlátozta. Bérezés és spártai szellem A pártvezetés – részben a kapitalista rendszertől örökölt igazságtalan bérarányok korrigálása, részben a munkáslétszám gyors növekedése miatt keletkezett feszültség feloldása érdekében – jelentős bérnivellálást hajtott végre. A nivellálást szükségszerű intézkedésnek kell tekintenünk még akkor is, ha ez nemcsak a kis keresetű munkások bérének emelésével, hanem egyes nagy keresetű munkáskategóriák bérének csökkentésével is jár. (Így pl. szükségszerű intézkedés volt, hogy a téglagyári napszámosok órabérét, amely 1938-ban a szövőmunkás órabérének csupán a fele volt, néhány százalékkal az utóbbiak bére fölé emeljék, s hogy ugyancsak lényegesen emeljék a betanított és a segédmunkások bérét.) Hasonló folyamat játszódott le a műszaki értelmiségieknél. Bár a műszaki értelmiség munkája fontosságának és növekvő szerepének hangsúlyozása a szocialista építésben szinte szólammá vált, anyagilag azonban nem tették őket érdekeltté a szerep betöltésére. Jóllehet e tekintetben is örököltünk igazságtalan bérarányokat, és szükség lett volna bizonyos korrekciókra, a foganatosított intézkedések itt is mechanikusnak és eltúlzottnak bizonyultak. Ugyanis, míg a kezdő mérnökök és technikusok keresete 1953-ban 10–30 százalékkal volt magasabb 1938-hoz viszonyítva, addig a vezető beosztásban dolgozó műszakiak keresete 1953-ban 30–40 százalékkal volt alacsonyabb, mint 1938-ban. Több iparágban – elsősorban a kohászatban és a gépipari üzemekben – annak ellenére, hogy a nivellálás következtében a szakmunkások bére az 1938-as szint alá süllyedt, a művezetők keresete alatta maradt a jól dolgozó szakmunkások keresetének. A bérarányok említett módon történő korrigálása tehát a munkások és műszaki alkalmazottak legkvalifikáltabb és leggyakorlottabb – ezért politikailag is befolyásos – részét érintette érzékenyen, s ez eleve szűkítette a párt munkás- és műszaki alkalmazotti bázisát. A bérnivellálás ugyanakkor – a munkásosztály egészének 1950–1953 közötti csökkenő életszínvonala miatt – azon munkások körében sem keltett pozitív visszhangot, és nem erősítette a párt hitelét, akiknek javára a bérarányok eltolódtak. 1948 szeptemberében a párt országos oktatási értekezletén Révai József már kikelt azok ellen, akik a szocializmust az életszínvonal állandó emelésével kapcsolták össze. Nem az életviszonyok javításának hangsúlyozására van szükség – mondotta –, hanem arra, „hogy a pártot és a népet a veszélyekkel való szembenézésre, a nehézségek elviselésére és leküzdésére neveljük. Ideje, hogy népi demokráciánk közéletébe több önmegtartóztatást, spártai szellemet vigyünk”. Rákosi Mátyás a Központi Vezetőség november 27-i ülésén már nem a három és fél esztendő nehézségeiről beszélt, hanem arról, hogy „az elmúlt két esztendőben kicsit kipihenhettük magunkat. Most újra neki kell gyürkőzni. Újra fel kell szítani a város és a falu dolgozóiban azt az ön feláldozó, spártai szellemet, amely 1945 tavaszán az újjáépítés terén csodákat művelt, s az országot kirántotta a szakadékból”. Úgy tüntették fel, hogy az „önfeláldozás”, az „önmegtartóztatás” spártai szellemének meghonosítása nélkülözhetetlen feltétele annak, hogy a dolgozó tömegek ragaszkodása a szocializmus vívmányaihoz erősödjék. „Minél több munkával, verejtékkel, áldozattal építjük jövőnket – mondotta Rákosi a DISZ első kongresszusán –‚ annál tartósabb lesz, annál drágább lesz mindannyiunk számára”. 38 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Semmibe vennénk a realitásokat, ha azt állítanánk, hogy a szocializmus építése nem követel erőfeszítéseket, gyakran áldozatokat is, s hogy a szocializmusban nem lehetnek olyan időszakok, amikor az életszínvonal stagnál vagy időlegesen akár vissza is esik. Az életviszonyok alakulását befolyásoló tényezők közül elég itt csak néhány olyanra emlékeztetni, mint a nemzetközi helyzet romlása, az elemi csapások vagy éppen a jövőbeni gyorsabb ütemű javulás megalapozásának szükségessége. Közismert, hogy ilyen tényezők, elsősorban a háborús veszély növekedése az 1950-es évek elején, valóban kedvezőtlenül befolyásolták az életviszonyok alakulását hazánkban is. A fenti nyilatkozatokban azonban olyan koncepció fogalmazódott meg, amelyben háttérbe szorul az emberről való gondoskodás elve, s törvényerőre emelkedik az önmegtartóztatás és az áldozatvállalás szelleme. Kísérlet a korrekcióra A népgazdaság egyre súlyosbodó helyzete és a tömegek hangulatának romlása 1953 nyarán arra késztette a pártvezetést, hogy felülvizsgálja a párt politikai irányvonalát és gyakorlati tevékenységét. A Központi Vezetőség 1953. június 27–28-i ülésén hozott határozata megállapította, hogy a párt vezetése komoly hibákat követett el, amelyek „kedvezőtlenül hatottak ki a lakosság s nem utolsósorban a munkásosztály életszínvonalára, lazították a párt viszonyát a munkásosztállyal, megrontották általában a párt, az állam és a dolgozó tömegek viszonyát, és súlyos nehézségeket okoztak a népgazdaságban”. Hangsúlyozta, hogy a párt szektás szellemű politikát folytatott „amely öncélúnak tekintette a szocialista iparosítást”, gazdaságpolitikája nagyzási mániát tükrözött, „s ugyanakkor magában hordta a kalandorpolitika elemeit.” A gazdaságpolitikában kifejezésre jutott bizonyos autarkiára való törekvés is, „amely nem vette megfelelően tekintetbe, hogy Magyarország a szocialista táboron belül, nem pedig lakatlan szigeten építi a szocializmus alapjait, s nem számolt eléggé a Szovjetunió és a népi demokratikus országok közötti munkamegosztás és gazdasági együttműködés lehetőségével, valamint szükségességével”. A Központi Vezetőség elítélte a tömegek politikai meggyőzését helyettesítő adminisztratív módszerek alkalmazását, s az összes elkövetett hiba okát a kollektív vezetés hiányában jelölte meg. Megállapította, hogy a párt fő irányvonala továbbra is a szocialista iparosítás, de csökkenteni kell az iparfejlesztés ütemét, meg kell változtatni a nehéz- és a könnyűipar fejlesztésének arányát úgy, hogy az megfeleljen a fő célkitűzésnek: a lakosság, mindenekelőtt a munkásosztály életszínvonalának lényeges és állandó emelését, szociális és kulturális ellátottságának megjavítását szolgálja. A Központi Vezetőség 1953 júniusi határozata a párt tevékenységét jellemezve nem valamiféle gazdaságpolitikai tévedésekről, nem az alkotó munka hevében előforduló mulasztásokról szól, hanem „a párt politikai irányvonalában, gazdaságpolitikájában és gyakorlati munkájában keletkezett súlyos hibák” kijavítását, a párt egész politikájának felülvizsgálását és korrigálását tűzte napirendre.

2. Képek





1. A megújulás felé VASS Henrik A megújulás felé Az a tragikus október végi – november eleji tizenkét nap alapjaiban rendítette meg mindazt, amit addig a magyar dolgozók az előző tizenkét esztendő alatt a régi világ romjain felépítettek. A szavak devalválódtak, a zászlót kompromittálták. 1956 decemberében az MSZMP vezetőségének határozata az ellenforradalom okairól nélkülözhetetlen kiinduló pontot teremtett ahhoz, hogy meginduljon a küzdelem az emberek bizalmának, hitének visszaszerzéséért, a káosz eloszlatásáért, a társadalmi élet minden területén. 1957 nyaráig mindössze nyolc hónap telt el az ellenforradalom leverése óta, de ez az idő már sok tapasztalatot adott a kommunisták új politikájának megítéléséhez. Az 1957. júniusi országos pártértekezlet idején a hatalom megszilárdításáért vívott harc még nem ért ugyan véget, de az erőviszonyok egyértelműen a munkásosztály, a nép javára változtak meg. Decembertől júniusig A júniusi pártértekezlet döntései mintegy folytatását jelentették az 1956 novemberében megkezdett és a decemberi határozatban tömören megfogalmazott feladatoknak. E határozat és az Országos Pártértekezlet munkája között szoros kapcsolat van, tulajdonképpen egy és ugyanazon munka két fázisáról van szó, más és más történelmi körülmények között. A pártértekezlet megerősítette a decemberi határozat politikai irányvonalát, az ellenforradalom okairól adott értékelést, a kétfrontos harc szükségességét. Fellépett a régi dogmatikus politika védelmezői ellen és kidolgozta a munkáshatalom továbbépítésének programját. Paradoxonként hangzik, azonban reális gond volt: fel kellett venni a harcot a helyenként jelentkező elbizakodottság és türelmetlenség ellen, az olyan jelenségek ellen, amelyek a valóban jelentős és minden várakozást felülmúló előrehaladás hatására jelentkeztek a párttagság körében. Pedig nem csupán a nagy társadalmi megrázkódtatás közelsége, hanem a még meglévő gondok, a számos megoldatlan – vagy csupán a megoldás kezdetén lévő – gazdasági, kulturális, ideológiai feladat, a gazdaságirányítás rendszerének fejlesztését szolgáló intézkedések és számos egyéb tényező nagy türelmet, körültekintést követelt a párt és az állami vezetéstől, a párttagoktól és a szocializmus minden hívétől. Nem kevés békülékenység is volt tapasztalható, a még meglévő retrográd nézetekkel szemben, elvtelenség az állami és termelési fegyelmezetlenség elleni fellépés terén. Itt voltak még a múlt maradványai, a régi vezetés hibáinak feledésére való hajlamosság, ami az országos tanácskozás munkájában is heves vitát váltott ki, mindenekelőtt Révai József, valamint Aczél György, Major Tamás, Gáspár Sándor között, és amelyre a nagy visszhangot kiváltó zárszavában Kádár János is reagált. Révai a párt politikájában bekövetkezett jelentős változásokat, új elemeket átmenetinek, taktikai jellegűnek tekintette, miképpen a párt új vezetését is. Lebecsülte az 1956 novembere óta elért eredményeket, azt a szerepet, amelyet az MSZMP az ellenforradalom szétzúzásában, valamint a konszolidációban elért. Ezek a nézetek nemcsak Révainál voltak tapasztalhatók, hanem az országos pártértekezletet előkészítő küldött-értekezleteken is. Különösen éles formában bontakozott ki vita arról, hogy miként „rangsorolhatók” az ellenforradalom okai. A decemberi határozat a Rákosi–Gerő-klikk bűneit tette joggal az első helyre. Az MSZMP 1957. február 26-i határozata pedig főként – a konszolidáció időszerű feladatainak megfelelően – a revizionisták felelősségét hangsúlyozta. Ezt sokan teljesen tévesen a decemberi értékelés módosításának tekintették. Persze nem a régi vezetés felelősségének értékelése képezte az országos tanácskozás legfőbb témáját. Hogy első helyen mégis ezzel foglalkozunk, annak okát abban lehet megjelölni, hegy az újjászervezett kommunista párt egységének, a szocializmus építése előző szakaszához való viszonynak döntő jelentősége volt a további teendők kijelölésében is. Az MSZMP nem tekintette új pártnak magát, hanem a mozgalom minden pozitív hagyománya örökösének. Elhatárolta magát mindattól, ami sértette a marxizmus–leninizmus eszméit és gyakorlatát, ami nem állta ki a történelem próbáját. Ennek szellemében ment végbe a pártélet lenini normáinak érvényesítése, mindenek előtt a demokratikus centralizmus elve és a kollektív vezetés gyakorlata, amelyeket a személyi kultusz, a szubjektivizmus súlyosan megsértett. A párt vezető szerepéről A párt munkastílusának megkülönböztetett új eleme: a párt és a párton kívüliek viszonyának újrafogalmazása volt. A konferencia kimondta, hogy – a pártfunkciók kivételével – mindenki betölthet bármely állami és társadalmi tisztséget, aki híve a rendszernek és megfelelő szakképzettséggel, rátermettséggel rendelkezik. Ennek 43 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

a látszólag csupán a pártéletet érintő elvnek a kimondása és ennek gyakorlati alkalmazása a szocialista demokrácia, az állampolgári jogok érvényesítését is jelentette, bizalmat ébresztett a párt iránt olyan rétegek és emberek körében is, akikre származásuk, korábbi osztályhelyzetük miatt, vagy azért, mert nem kérték átigazolásukat az MSZMP-be, bizalmatlanul tekintettek. Széles rétegek értették meg ebből az állásfoglalásból, hogy az emberek megítélésének régi „normái” elavultak, azokat a becsületes, hozzáértő munka kritériuma váltotta fel. Az Ideiglenes Központi Bizottság úgy ítélte meg, hogy az MDP vezetése által elkövetett hibák nem a szervezeti szabályzatból, hanem a lenini elvek durva megsértéséből eredtek. Tehát mindenekelőtt a Szervezeti Szabályzat szellemét kell tiszteletben tartani Az országos tanácskozáson elfogadott módosítások ezt a szándékot erősítették, részben pedig a korábban megfogalmazott alapelveket tették hangsúlyosabbakká. Így a párttagok kötelességének és jogainak meghatározásában, a párton belüli demokratizmus szélesítésében, valamint a centralizmus határozottabb érvényesítésében. Leszögezi a Szervezeti Szabályzat többek között, hogy az MSZMP tagjainak kötelessége a revizionizmus és a dogmatizmus elleni küzdelem; biztosítja a párttagság számára a kilépés jogát; kimondja, hogy a Központi Bizottság, valamint a közép és alsóbb szintű vezető testületek egyes határozatok kidolgozásában, illetve megvitatásában pártonkívüli szakembereket is bevonhatnak; leszögezi, hogy a „pár kötelessége, hogy tanuljon a tömegektől”. A módosítások szembefordultak azon torzulással, amely a párt vezető szerepét csak akkor és ott látta biztosítottnak, ahol a legfontosabb funkciókat kizárólag párttagok foglalták el. Nagy jelentőségű változás volt annak az elvnek a leszögezése, hogy a párt és a munkásosztály vezető szerepe ott érvényesül, ahol megvalósítják a párt és munkásosztály (és az egész nép) érdekeit kifejező politikát. Gazdasági reformok A párt újjászervezésével, a hatalom fokozatos megszilárdulásával párhuzamosan kellett megoldani a szétzilált termelés megindítását. Decemberben–januárban az ország vezetőinek fő gondja még az volt, hogy szenet szerezzenek az ipar és a lakosság számára, elhárítsák az inflációt, megindítsák a termelést, a közlekedést, kenyeret biztosítsanak a városnak. 1957 első öt hónapjában a statisztikai adatok már arról adnak számot, hogy a minisztériumi iparban a teljes termelés elérte az 1956. év azonos időszakának 87%-át, a termelékenység pedig az előző év azonos időszakának 90%-át. Ez – az adott szituációban óriási – eredmény, de nem takarhatta el a termelés és az életszínvonal növekedés közötti ellentmondást. Ugyanis az állami iparban 1957 áprilisában ugyanazért a termelésért 42%-kal több bért fizettek ki mint az előző év ugyanazon hónapjaiban. A külkereskedelmi behozatal 39%-kal volt nagyobb, mint 1956 azonos öt hónapjában, a kivitel pedig 26%-kal alacsonyabb. Mindemellett haladéktalanul esedékes volt az ország külföldi adósságainak a törlesztése. Az ellenforradalom után az ország szegényebb lett, lakossága mégis jobban élt. A termelés és a fogyasztás közötti ellentmondást ekkor azért volt mód ellensúlyozni, mert a Szovjetunió és a népi demokratikus országok 1,1 milliárd rubel segítséget nyújtottak részben áruhitelben, részben pedig szabad deviza formájában. Ez az összeg azonban csak a gazdasági romlás elkerülését tette lehetővé, nem pótolta a nemzeti jövedelemből kiesett értéket, nem biztosította a termelékenységi, önköltségi és fogyasztási színvonal fenntartását. A csökkent termelés és a növekvő fogyasztás közötti ellentmondás úgy volt áthidalható, hogy a nemzeti jövedelemnek mintegy 95%-a elfogyasztásra került. A párt és a kormány vállalta, hogy lemond a pillanatnyi népszerűségről, hiszen az egyik legfontosabb feladat a bérek és a termelés normális arányának helyreállítása volt. Ennek egyedüli helyes eszközei: az önköltség csökkentése, a termelékenység növelése. A pártértekezlet megerősítette a gazdaságirányítási rendszer fejlesztése érdekében végzett munkát. Csökkentették a kötelező tervmutatók számát, előtérbe került a gazdaságosság, a hatékonyság, a ráfordítások és az eredmények mérlegelése. Bevezették a nyereségrészesedési rendszert, fontos bér- és munkaügyi intézkedéseket léptettek életbe. A mezőgazdaságban a kötelező terménybeszolgáltatást a szabad árufelvásárlási rendszer váltotta fel. Ezek alapján vezették be az új egységes mezőgazdasági árrendszert, amely érdekeltté tette a termelőket az árutermelés növelésében. Ez nem csupán gazdaságpolitikai feladat volt, hanem az adott időszakban a szövetségi politikának, mindenekelőtt a munkás-paraszt szövetség erősítésének fontos feltétele. Az egyénileg dolgozó parasztok anyagi érdekeltségét szolgáló intézkedések mellett a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány nem mondott le a mezőgazdaság szocialista átszervezéséről – ezt kezdettől fogva őszintén megmondta. A párt illetékes vezetői – számos pártonkívüli szakember bevonásával – kidolgozták és még a júniusi konferencia előtt országos vitára bocsátották „Az MSZMP agrárpolitikai tézisei” című dokumentumot, amely történelmi és elméleti igénnyel összefoglalta a tapasztalatokat és a feladatokat. Kultúra, értelmiség


A kulturális és a tudományos életben voltak a leggyengébbek a párt pozíciói. Itt lényegében az értelmiségről, a párt és az értelmiség viszonyáról volt szó. A pártértekezleten többen is szóltak erről, közöttük írók, művészek, kultúrpolitikusok. A hozzászólók hangsúlyozták, hogy a továbbélő, az ellenforradalom idején sokakat megtévesztő jelszavak („tiszta demokrácia”; „teljes szabadság”: „nemzeti kommunizmus”) és a különböző nacionalista nézetek mögött a pártot, a nép hatalmát, a szocializmust támadják. „Nekünk, kommunista íróknak, művészeknek – mondotta a tanácskozáson Mesterházi Lajos – segítenünk kell vezetőinket abban, hogy ki tudjuk alakítani a párt helyes kultúrpolitikáját, hogy nagy türelemmel, bölcsességgel meg tudjuk teremteni az irodalmi népfrontot... A pártértekezlet felhívta a figyelmet arra, hogy nem szabad sommásan ítélkezni s az egész értelmiséget a vádlottak padjára ültetni. Differenciáltan kell megítélni múltbeli magatartásukat, s türelmes meggyőző munkával, a kommunista értelmiségre támaszkodva el kell érni, hogy az alkotó értelmiség hazához hű, akkor még közömbös elemei mielőbb a szocialista társadalom aktív tényezőivé váljanak. A kultúrpolitikában támogatni kell a szocialista irányzatokat, helyet kell biztosítani minden haladó szándékú művészi munkának, el kell szigetelni az ekkor különösen veszélyes, szocializmus ellenes törekvéseket, el kell távolítani a kulturális élet kulcspozícióiból az ellenséges elemeket. Különösen fontos feladatok vártak a kommunistákra az oktatás és a társadalomtudományi kutatómunka területén. Az oktatási fegyelem szétzilálódott, az ifjúság körében tért hódított a klerikalizmus és a nacionalizmus. Konszolidálni a helyzetet csak a pedagógusok aktív közreműködésével lehetett. Kulcskérdés volt tehát az ő megnyerésük, társadalmi szerepük növelése. A társadalomtudományi kutatómunka területén ugyancsak nagy volt a zavar. A tudományoknak ez a területe „érintkezik” legjobban a politikával, érthetően itt a különböző előjelű torzulások is erőteljesen éreztették hatásukat. Az Országos Pártértekezlet idején a frontok kezdtek már tisztulni, egyes ágazatokban a munka már megindult, s jogos volt a tanácskozás határozatának a követelése, hogy a személyi kultusz és a dogmatizmus káros jelenségeitől megszabadult marxista társadalomtudományok tárják fel gazdasági, politikai életünk alapvető kérdéseit, tegyék széles körben általánossá a marxizmus–leninizmus tanításait, biztosítva ily módon a dialektikus és történelmi materializmus fokozott hatását az egyes szaktudományokba Is.” * Az 1957. június 27–29-e között lezajlott Országos Pártértekezlet a szó igazi értelmében történelmi jelentőségű eseménye a magyar kommunista mozgalom, a magyar nép, a szocializmus történetének. Összegző és útmutató, az MSZMP további politikáját megalapozó tanácskozás volt, igen súlyos idők után és bonyolult feladatok előtt.

2. Képek





1. Magyar kérdés az ENSZ-ben, hidegháború, enyhülés SZEMTANÚ PÉTER János „Magyar kérdés” az ENSZ-ben, hidegháború, enyhülés Péter János 1958–1961 között a külügyminiszter első helyettese, 1961-től 1973-ig külügyminiszter volt. E minőségében nemcsak tevékeny részese a magyar külpolitika irányításának, hanem szemtanúja is azoknak az átalakulásoknak, amelyek az 1950-es évek közepétől a hidegháborús és az enyhülést sürgető erők harcaként végbementek. Közelről láthatta azokat az egyetemes történeti pólusokat, amelyek közé Magyarország és 1956 után a „magyar kérdés” került. (A szerk.) – A „magyar kérdés” 1956 és 1963 között az ENSZ-ben az érdeklődés középpontjában állott. Erről sokat hallottunk. Könnyen azt mondhatnánk: nagy nemzetközi sikerünk, Magyarország felvétele az ENSZ-be a következő évben már éppen nehézségeink egyik okozója is volt… – Magyarországot 1955. december 20-án a nemzetközi enyhülés hulláma juttatta be az Egyesült Nemzetek tagállamai sorába. Az 1955. december 20-i események előzményeihez szorosan hozzátartozik az ENSZ-nek mint nemzetközi szervezetnek a fejlődéstörténete is. Az ENSZ szervezése, mint ismeretes már a II. világháború alatt megkezdődött. 1942. január 1-jén lépett először a nyilvánosság elé 26 ország egy közös nyilatkozattal, amelyben körvonalazták elképzeléseiket a háború utáni világról, kimondták, hogy a hitleri Németországgal nem kötnek különbékét. Ekkor használták először az Egyesült Nemzetek megnevezést. 1943. októberében Moszkvában szövegezték meg először a szovjet, amerikai, angol szövetségesek képviselői az ENSZ működési tervét. 1945. június 26-án San Franciscóban 50 ország képviselője írta alá az alapokmányt, melynek célkitűzései között a nemzetközi béke és biztonság fenntartása, a nemzetek közötti baráti kapcsolatok egyenjogúságon alapuló fejlesztése, az elmaradt területek országainak nyújtandó gazdasági és kulturális segítség állott. Külön pont mondotta ki, hogy biztosítani kell az emberi jogokat és az alapvető szabadságjogokat nemzetiségre, nemre, fajtára, nyelvre vagy vallásra való tekintet nélkül. A célkitűzések rendkívül egyetemesek voltak, a szervezet működésére azonban a következő években nagyon rányomta bélyegét, hogy létrehozói lényegében a hadviselő győztesek, azok szövetségesei és háború alatti barátai voltak. 1945–1950 között a győztesek egyetértésével még 10 új tagállamot vettek fel, de a hidegháború kezdete, majd a koreai háború teljesen lezárta az új tagok felvétele előtt a lehetőséget. Emlékeztetni szeretnék arra, hogy már Párizsban a béketárgyalások alatt a sajtó figyelme nem annyira a békekötések terveire, mint inkább arra irányult, hogy honnan és miként fenyeget az új háború veszélye. Churchill 1946. március 5-i Fultonban díszdoktorrá avatásán elmondott beszéde, javaslata a Szovjetunió ellen szervezendő nemzetközi összefogásra nemcsak a sajtó figyelmét vonta magára, hanem ösztökélte az államok új elhelyezkedését is az alakulandó új frontokon. Minthogy az ENSZ-ben már az indulástól kezdve a nyugati győztes hatalmak és szövetségeseik voltak többségben, szinte természetesnek tekinthetjük, hogy a szervezet azok hatalmi eszközévé vált. Könnyen volt mozgósítható a Szovjetunió ellen, az országok a harmadik világháború küszöbén érezték magukat és a minden korábbinál szélesebb nemzetközi szervezet tevékenysége lényegében megbénult. A változás döntő fordulata olyan hirtelen jött, hogy a „Magyar Népköztársaság képviselője (Szarka Károly, akkori washingtoni követünk, mai külügyminiszter-helyettesünk) alig tudott megérkezni New Yorkba a délelőtt ½ 11kor kezdődő közgyűlésre. – Nemzetközi megegyezéseken múlott Magyarország ENSZ-felvétele? – Közvetlenül nemzetközi megállapodáson, mindenekelőtt a Szovjetunió és az Egyesült Államok között, közvetve pedig a nemzetközi erőviszonyok megváltozásán. Előzetes megállapodás alapján Kanada képviselője 18 ország felvételét ajánlotta, köztük Európából Ausztriát, Albániát, Bulgáriát, Romániát, Finnországot, Olaszországot, Spanyolországot, Portugáliát, Írországot és Magyarországot. A 18 ország sorában a Távol-Keletről Mongólia és Japán is ott volt. Ez utóbbi kettő felvételét váratlanul Csang Kai-sek képviselője – Kínát ugyanis Tajvan képviselte a Biztonsági Tanácsban – megvétózta. Az új, immáron a szovjet–amerikai megállapodás alapján létrejött javaslatot a többi 16 ország felvételére a Biztonsági Tanács elfogadta.


Az enyhülésnek, ami az ENSZ tagállamainak sorát végső soron kibővítette, látványos jelei mutatkoztak már 1954-től. Genfben tárgyalások kezdődtek 1954. április 26-án Indokína országairól (júl. 21-ig), ennek kimenetelét alapvetően meghatározta a vietnami nép győzelme Dien Bien Phu-nál (1954. május 7.). 1955. április 18–24. között a gyarmati sorból felszabadult országok Bandungban nemzetközi konferenciát tartottak, s nem utolsósorban kell megemlítenünk, hogy 1955-ben létrejött a szocialista országok tömörülése is, a Varsói Szerződés keretében. A New York Times így összegezte az 1955. évi ENSZ-közgyűlés értékelését az új tagok felvétele után: „Az Egyesült Államok lassanként el fogja veszíteni vezető szerepét az ENSZ-ben, különösen, ha megkísérli, hogy visszaszorítsa a gyarmatosítás-ellenes és semleges elemeket... sok jel világosan arra mutat, hogy közeledik a nap, amikor az Egyesült Államok sok szavazásban a vesztes oldalán lesz az ENSZ közgyűlésén. Például a kínai kommunista küldött bebocsátása az ENSZ-be legfeljebb egy, vagy két éven belül megtörténik”. (Csak zárójelben jegyzem meg, Kína képviseletének a kérdése nem „egy-két éven belül” oldódott meg, hanem tizenhat év múltán, az 1971. évi közgyűlésen.) – Nem szól ellen ennek az enyhülési folyamatnak mindaz, ami az ún. „magyar kérdés” melegen tartása körül folyt 1956 őszétől az ENSZ-ben? – Csak részben. Megítélésem szerint ugyanis a II. világháború után a világpolitikában 1955 és 1960 között döntő, és azóta is visszafordíthatatlan fordulat következett be. A feszültségek és enyhülések hullámzásának időszaka ez, a diplomáciai életet, a nemzetközi találkozókat tanulmányozó kutatók előtt. A felszín alatt azonban nagyon is egy irányba mutató fejlődés ment végbe: a korábbi egységesnek tekinthető imperialista világrendszer felbomlása. A mi ENSZ-tagságunk valóban azzal kezdődött, hogy alig 10 hónappal a felvétel után Magyarország lett a nemzetközi reakciós erők támadásainak fő célpontja. A hidegháborús politika azonban nem szűnt meg 1955-ben és nem „kezdődött” újra 1956 őszén. Kontinuitása ezeknek az erőknek még a korábbi időszakból való. Például néhány nappal az ENSZ 1955. decemberi „nagy napja” után tárta a világ elé Dulles, az Egyesült Államok külügyminisztere az amerikai Life folyóirat 1956. januári számában a „háborús szakadék szélén táncolás” politikájának jelszavát. Jellemző, amit a Magyar Távirati Iroda jelentett Washingtonból 1956. január 12-én: „Figyelmet érdemel az a tény, hogy miközben tovább terjed a feszültség további enyhítésének elérését célzó követelés és növekszik a megoldatlan nemzetközi kérdések tárgyalásos rendezése lehetőségére irányuló bizalom, Dulles a háború küszöbén álló nemzetközi feszültség állandó fenntartását állította eszményképül”. Valóban az Encyclopedia Britannica is Dullesről írt jellemzésében politikája fő vonását így összegzi: „Éles bírálatban részesült, amikor 1956. januárjában a Life folyóiratban azt írta, hogy „a háborús szakadék szélére jutni beleesés nélkül, ez a szükséges művészet... ha félünk elmenni a peremig, elveszünk”. Dulles ebben a cikkében még az atombomba bevetésével is fenyegetőzött. 1956-ban Magyarország válságos eseményei szinte tálcán kínálták a támadások lehetőségeit a hidegháborús erőknek. Sőt, az a veszély is fenyegetett, hogy Magyarországból a belső meghasonlások és a nemzetközi ellentétek következtében európai Korea lehet. Jól jellemezhetjük talán az akkori nemzetközi helyzetet és abban Magyarország helyét, ugyanakkor az új magyar politikai vezetés nyugodtságot és biztonságot árasztó magatartását Kádár János 1960-ban tett felszólalásával a közgyűlés általános vitájában: „Mi magyarok hajlamosak vagyunk ugyan néha azt hinni, hogy a föld mi körülöttünk forog, de még mi sem hisszük, hogy az Egyesült Államok befolyásos körei a Magyar Népköztársaságban látják világuralmi terveik megvalósulásának fő akadályát.” A „magyar kérdés” vitája tehát jórészt alkalomkeresés is volt arra, hogy a földgolyó politikai arculatának és így a nemzetközi fórumok átalakulásának irányát megfordíthassák. Abban, hogy a „magyar kérdés” elhalt az ENSZ-ben, döntő része volt a valódi szocializmus itthon kibontakozásának, de nem feledkezhetünk meg az előbb említett folyamat előrehaladásáról: 1959-ben győzött a kubai forradalom és az Egyesült Államokból, Latin-Amerikából folytatott megszállási kísérleteket a Szovjetunió támogatásával meghiúsították. A gyarmati sorból felszabadult új ENSZ tagországok képviselői a szervezetben széles politikai frontban Kuba mellé álltak. 1957 tavaszán megindult a hajóforgalom a Szuezi-csatornán, amely mintegy jelképezte, hogy az 1956. október 29-én Egyiptom ellen indított angol, francia, izraeli közös támadás keltette konfliktus – ahol a Szovjetunió „erő” alkalmazását is kilátásba helyezte Egyiptom mellett – megoldódott. 1957-től fokozatosan javult a szovjet–amerikai kapcsolatok. 1957. okt. 4-én a Szovjetunióban fellőtték az első szputnyikot. Amikor az Egyesült Államok sajtója, rádiója, televíziója szinte megrendült légkörben óráról órára ezzel a kérdéssel foglalkozott, az ENSZ-ben az Egyesült Államok által erőltetett hidegháborús témák felett is 50 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

azzal kezdte sok küldött a vitát, hogy a szovjet delegációnak gratulált a rendkívüli tudományos teljesítményhez. A Szovjetunió ezután 1959-ben benyújtotta nyilatkozatát az általános és teljes leszerelésre, majd 1960-ban a gyarmati rendszer teljes felszámolására vonatkozóan. És nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy 1950 és 1955 között egyetlen új tagot sem vettek fel az ENSZbe. 1955 és 1965 között 40-nel nőtt a tagországok száma, elsősorban a fejlődő világ országainak sorából. Amíg 1955-ig az ENSZ a II. világháborúban győztes nyugati szövetségesek egyik fő nemzetközi ereje volt, addig az 1960-az évek elejére az antiimperialista és antikolonialista erők fórumává lett. Magyarország felvétele az ENSZ-be, a világpolitika első számú fórumára, 1956 őszétől a „magyar kérdés” napirenden tartása ugyanúgy a nemzetközi erőviszonyok függvényrendszerébe tartozott, mint a konszolidált Magyarország egészen újfajta, elismerő megítélése az 1960-as évek elejétől a nemzetközi fórumokon. És ezt a magyar történelemmel, politikával foglalkozók soha nem felejthetik el.

2. Képek



1. "Párizs, 1960. május". Bélyegsorozat PÉTER János Történelem – bélyegeken „Filatéliai csemegét” mutatunk itt be. 1960 tavasza a nemzetközi feszültségek enyhülése ígéretes szakaszának látszott. A Szovjetunió, mint története során meg-megújulóan, 1959 őszén is – a Hruscsov–Eisenhower találkozó révén az ésszerűséget igyekezett a nemzetközi kérdések rendezésének módszerévé tenni Eisenhowert, az Egyesült Államok elnökét, meghívták a Szovjetunióba, és 1960. május 16-ára összehívták a „négy nagy” csúcstalálkozóját Párizsban. A Magyar Posta, osztozva az egész világ kedvező váradalmában – bélyegsorozatot készített elő erre az alkalomra. 1960. május 1-én azonban az Egyesült Államok U–2-es kémrepülőgépe behatolt a Szovjetunió légterébe, ahol lelőtték, pilótáját foglyul ejtették. Az Egyesült Államok nem kielégítő válaszai a kémrepülő-botrány által felvetett kérdésekre, lehetetlenné tették a párizsi csúcstalálkozó megtartását. Ez azonban csak a konferencia megnyitásának a pillanatában derült ki, s ezért a Magyar Posta bélyegsorozata elkészült ugyan (Légrády Sándor tervezésében), de sajnos, soha meg nem jelenhetett. Itt közöljük a nyomatokat: a „négyek” arcképével és a négy főváros szimbólumával.

2. Képek



1. Nagy Ferenc politikai pályafutása FIGYELŐ VIDA István Nagy Ferenc politikai pályafutása 1979-ben halt meg Nagy Ferenc, a Kisgazdapárt volt főtitkára, hajdani magyar miniszterelnök. Az emigrációban ebből az alkalomból megemlékeztek személyéről, politikájáról. Szerkesztőségünk kérésére Vida István, a kérdés szakértője tekintette át Nagy Ferenc pálya futásának főbb állomásait. (A szerk.) Nagy Ferenc politikai pályafutása 1930. október 12-én Békésen megalakult egy új ellenzéki parasztpárt, a Független Kisgazdapárt. Főtitkára Nagy Ferenc lett. Nagy Ferenc, a Baranya megyei Bisse faluban apjával együtt 12 holdon gazdálkodott. Politikai gondolkodását országos politikai pályakezdése idején, az 1920-as évek második felében, alapvetően kormánypárti indulása határozta meg. Erősen nacionalista beállítottságú volt. Trianon revíziójának lelkes híve; idealizálta a parasztságot, számos kérdésben szembefordult a munkásmozgalommal. De már korai publicisztikai írásaiból kitetszik: ismerte a parasztság nehéz helyzetét, s elsősorban az érdekelte, miként lehetne a parasztság – mindenekelőtt a kis- és középparasztság – életszínvonalát emelni, politikai jogait kiszélesíteni, s társadalmikulturális fölemelkedését elősegíteni. Egy ellenzéki parasztpárt A párt programja, amelynek kidolgozásában Nagy Ferenc is részt vett, a tőkés társadalmi és tulajdonviszonyok tudomásul vételével az ellenforradalmi rendszer megreformálását, demokratizálását, az arisztokrácia és a banktőke gazdasági-politikai hatalmának korlátozását, a birtokos parasztság politikai befolyásának növelését tűzte ki célul. Nagy Ferenc 1932-ben az alapító tagok kívánságára átvette a pártszervezés irányítását, s felköltözött Budapestre. Ez időtől hivatásos politikus, fizetett pártalkalmazott. Főtitkárként tartotta a kapcsolatot a vidéki pártszervezetekkel. A helyi aktivistákat szinte kivétel nélkül személyesen ismerte országszerte; az idők során majd ezer faluban fordult meg. A párt paraszti balszárnyának – Tildy Zoltán református lelkésszel együtt – a vezetője. Nagyon jó viszonyba került Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszterrel, akit még baranyai főispánsága idejéből ismert. A liberális hírben álló belügyminiszter támogatta Nagy Ferencet, egyben igyekezett őt megnyerni a maga és a mögötte álló erők – az angolszász orientációjú uralkodó körök – érdekében. 1939-ben Nagy bekerült a képviselőházba. Politikai súlya, szerepe mind a Kisgazdapártban, mind a közéletben megnövekedett, különösen azután, hogy Eckhardt Tibor pártvezér 1941-ben az USA-ba távozott, a párt élére Tildy Zoltán került. A paraszti balszárny befolyása megnövekedett. Nagy Ferenc politikai fejlődését a világháború alatt alapvetően az jellemezte, hogy ha ellentmondásokkal, átmeneti visszaesésekkel is, de egyre határozottabban szembekerült az ellenforradalmi rendszerrel, a Bárdossy-, majd a Kállay-kormány háborús politikájával. A parlamentben kiállt az alkotmányosság, a demokratikus szabadságjogok biztosítása mellett; felemelte szavát a kezdődő zsidóüldözések ellen; bírálta a Kállay-kormány agrárpolitikáját. 1943 nyarán ő is részt vett a Bajcsy-Zsilinszky Endre kezdeményezésére Kállay Miklós miniszterelnökhöz eljuttatott memorandum szövegezésében és alá is írta azt, amelyben a Kisgazdapárt sürgette a szovjetellenes háborúból való kilépést. Támogatta a Kisgazdapárt és a Szociáldemokrata Párt német- és háborúellenes szövetségének létrehozását. A kommunisták kezdeményezte korabeli sajtóviták hatására Nagy eljutott annak megértéséig, hogy a függetlenségi és népfrontmozgalomnak s a jövendő demokratikus Magyarországa politikai rendszerének a munkásság, a parasztság és az értelmiség összefogásán kell alapulnia. Más kisgazdapárti vezetőkkel (BajcsyZsilinszky Endrével és Tildy Zoltánnal) együtt bekapcsolódott a függetlenségi mozgalomba, részt vett a Magyar Történelmi Emlékbizottságban, aláírta annak nyilvánosságra került felhívását. A háború alatt Nagy Ferenc főként a Parasztszövetségben tevékenykedett. E szervezet 1941 őszén az ő személyes kezdeményezésére, Keresztes-Fischer belügyminiszter jóváhagyásával és anyagi támogatásával, a Kisgazdapárt paraszti szárnyának közreműködésével alakult meg. A Földmunkás Szakosztály, Dobi István elnökletével, teljesen baloldali vezetés alá került. A Kállay-kormány, hivatkozva arra, hogy a Parasztszövetség tagjai postán kommunista (békepárti) röpiratot kaptak, Nagy Ferencet elmozdította a Parasztszövetség éléről, de a Kisgazdapárt és a baloldali erők befolyását nem tudta megtörni a szervezetben. 55 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A német megszállás után, 1944 márciusában, Nagy Ferencnek is menekülnie kellett. Bissére ment, s mivel a németek családja elhurcolásával fenyegetőztek, 1944 áprilisában önként jelentkezett a Gestapo pécsi kirendeltségénél. 1944. október 10-én a német hatóságok – másokkal együtt – átadták a Lakatos-kormánynak, amely október 15-én szabadlábra helyezte. A nyilas-puccs után ismét bujdosni kényszerült, és átélte a főváros ostromát. A pártelnök A felszabaduláskor Nagy Ferenc 42 éves, tapasztalt politikus, kialakult nézetekkel, a hazai viszonyokban gyökerező taktikai iskolázottsággal. 1945 augusztusában a Kisgazdapárt elnökévé választották, a pártot irányító „négyes fogat” tagja, a paraszti centrum vezetője lett. Rákosi Mátyás, Szakasits Árpád, Tildy Zoltán és Veres Péter mellett a demokratikus közélet egyik legismertebb személyisége. Alkalmazkodva a körülményekhez, elfogadta, hogy a Nemzeti Függetlenségi Frontban és a kormányban a Magyar Kommunista Pártnak meghatározó szerepe van az események alakulásában. Viszont az első perctől fogva elégedetlen volt a Kisgazdapárt hatalmi helyzetével, különösen az 1945. novemberi választások után. Akkor pártja megszerezte a szavazatok 57%-át, s a „többségi elv” alapján a kormányban, a kiépülő államigazgatásban, a hadseregben és a rendőrségnél, valamint a különböző népi szerveknél több pozícióra tartott igényt. Nagy Ferenc 1945–46-ban is megmaradt a paraszti–polgári demokrácia talaján. A parasztság felemelkedését csakis a tőkés magántulajdon fenntartásával, az egyéni gazdálkodás lehetőségeinek a kiszélesítésével, egyszóval, a paraszti polgárosodás hagyományos útján tartotta lehetségesnek. Ez a célkitűzés szükségszerűen szembeállította őt a népi demokratikus átalakulás továbbvitelében érdekelt baloldali erőkkel. Nagy Ferenc stratégiai célját, a paraszti–polgári demokrácia megteremtését – mint emlékirataiban beszél erről – fokozatosan, több lépésben kívánta elérni. Az első lépés a szabad, demokratikus választások megrendezése, 1945 őszén megtörtént. A második lépcsőfok a békeszerződés megkötése s az ország függetlenségének helyreállítása volt. A harmadik szakasz pedig a szovjet csapatok kivonulása után, az újabb választásokat követően, az addigi koalíció felszámolása és a Kisgazdapárt hatalomátvétele lett volna. Nagy Ferenc a felszabadulás első pillanatától kezdve ezt a politikai tervet követte, s ehhez tartotta magát a kormány élén is. A koalíciós harcokban Nagy Ferencet 1946. február 4-án nevezték ki miniszterelnökké, miután elődjét, Tildy Zoltánt köztársasági elnökké választották. A kormányfői megbízatást csak a munkáspártok nyomására fogadta el; nem vágyott ugyanis e posztra, inkább pártvezér akart maradni. Féltette népszerűségét is, s attól tartott, hogy nem tud megbirkózni az ország előtt álló óriási feladatokkal. Bár jó szervező, kitűnő szónok és agitátor volt, államigazgatási tapasztalatokkal alig rendelkezett. Mégsem térhetett ki a tisztség elvállalása elől, mert csak ő volt elfogadható személy mind a saját pártja, mind a koalíciós partnerek számára. Nagy 1946 áprilisában kormánydelegáció élén Moszkvába látogatott, majd júniusban ugyancsak kormányküldöttséggel az Egyesült Államokba és Angliába utazott. Mindhárom fővárosban gazdasági támogatásra kapott ígéretet. Belpolitikai tekintetben neki is szerepe volt abban, hogy a Kisgazdapárt vezetősége 1946 márciusában elfogadta a Baloldali Blokk követelésére a négy legnagyobb nehézipari üzem állami kezelésbe vételét, a nagybankok állami ellenőrzését, a közigazgatás leépítését és megtisztítását a reakciós, horthysta elemektől, s a Kisgazdapárt kizárt soraiból 20 jobboldali képviselőt. Az ő miniszterelnöksége idején született törvény a köztársaság büntetőjogi védelméről, a földreform szegényparasztok érdekében történő lezárásáról, s a bányák államosításáról. Támogatta a munkáspártok közös tervét az infláció megállítására, s az értékálló pénz megteremtésére. Augusztusban – számítván a magyar békeszerződés mielőbbi aláírására – viszont Nagy Ferenc dolgozta ki és népszerűsítette a Kisgazdapárt új konszolidációs politikai irányvonalát, amely a népi demokrácia addigi vívmányainak megőrzésére, ill. a polgári jellegű intézmények megszilárdítására irányult, s elutasította mind a horthysta restaurációt, mind a szocialista perspektívát. A Magyar Kommunista Párt III. kongresszusa ezzel szemben 1946 szeptemberében a népi demokrácia szocialista irányú továbbfejlesztésének programját hirdette meg. A két ellenkező irányvonal 1946 őszén súlyos belpolitikai válság kirobbanásához vezetett, amely az egész koalíciós kormányzati rendszer krízisévé szélesedett. A politikai légkör feszültté vált, a pártok közötti ás a kormányon belüli kapcsolatok megromlottak. Ebben a helyzetben robbant ki az ún. „Magyar Közösség” összeesküvésének ügye. A Honvédelmi Minisztérium Katonapolitikai Osztálya már 1946 nyarán nyomára jutott ennek – az önmagában reális veszélyt nem jelentő – népidemokrácia-ellenes konspirációnak, és megfigyelés alatt tartotta annak résztvevőit. Az MKP és a baloldal az


ügyet felhasználva, lényegében nem politikai, hanem adminisztratív-igazságügyi eszközökkel súlyos csapást mért a Kisgazdapárt felső vezetésére. Kovács Bélát, a párt főtitkárát 1947 februárjában koholt vádak alapján letartóztatták. Elérték továbbá, hogy Nagy Ferenc 1947. június 2-án Svájcban, ahol éppen szabadságát töltötte, lemondjon miniszterelnöki tisztségéről s ne térjen haza. Nagy Ferenc nem tartozott az összeesküvők közé, és a „Magyar Közösség” illegális szervezkedéséről – mint azt maga többször állította – nem tudott. A politikai felelősség ugyanakkor vele szemben is jogosan felvethető, hisz az összeesküvők közvetlen környezetének tagjaival is összeköttetésben állottak. Nagy Ferenc később mindig tagadta, miszerint eleve azért ment külföldre, hogy ott maradjon, vagy hogy pénzt kapott volna lemondása fejében. Úgy vélem, ártatlansága tudatában haza kellett volna térnie, hogy szembenézzen az összeesküvőkkel való cinkosság vádjával. De ha tisztázta volna is magát: itthoni politikai pályája mindenképpen lezárult. Nem a ráesett gyanú miatt, hanem azért, mert politikai elképzelése – a népi demokrácia konszolidációja polgári alapon – nemzetközileg és belpolitikailag ekkor már realitását vesztette. 1947 tavaszán a Truman-elv meghirdetésével megkezdődött a hidegháború, s a világ hamarosan két táborra szakadt. Magyarországon a 3 éves tervvel és a bankok államosításának felvetésével frontális támadás indult a tőkés magántulajdon ellen. A korlátozott tervgazdálkodás bevezetésének gondolatát Nagy Ferenc még el tudta volna fogadni, de a bankok államosításával már nem értett egyet, noha nem a bankokat féltette, hanem a paraszti tulajdont, a földet. Valószínűtlen, hogy a polgári magántulajdon teljes felszámolását valaha is el tudta volna fogadni. Az emigráns A volt miniszterelnök az Egyesült Államokban telepedett le. Távozásának „sztori”-jáért 20 ezer dollárt kapott, amelyből Washington mellett, részletre, egy tejtermelő-farmot vásárolt. Négy évig gazdálkodott, majd 1951-ben – a hidegháború tetőfokán – ezzel felhagyva ismét politizálni kezdett. Különböző magyar és nemzetközi emigráns szervezetben vállalt megbízatást, tagja volt a Magyar Nemzeti Bizottmány Intéző Bizottságának, amelyet „fénykorában”, 1954–1955-ben, félhivatalosan emigráns kormány-félének tekintettek. Nagy Ferenc az amerikai külpolitika szolgálatában egyik irányítója lett a szocialista Magyarország elleni rágalomhadjáratnak s felforgató tevékenységnek; terveket szövögetett a szocialista rendszer megdöntésére, az ország – s lényegében egész Kelet-Európa – „felszabadítására”. 1956 nyarán megpróbált az USA-ból Ausztriába áttelepülni, de az osztrák kormánytól nem kapott rá engedélyt. Az ellenforradalom idején megkísérelt kapcsolatba lépni a Kisgazdapárt Budapesten újjáalakult vezetőségével, abban a reményben, hogy esetleg hazatérhet. Az ellenforradalom leverése után az ún. ‘56-os emigrációhoz közeledett, s tagja lett a rövid életű strassburgi „Magyar Forradalmi Tanács” Intéző Bizottságának. A 60-as évek közepén, az enyhülés légkörében, a józanabb emigráns vezetők, közöttük Nagy Ferenc is, kezdték felismerni, hogy nincs értelme a régi „vonal” folytatásának, s arra az amerikai külpolitika sem tartott már igényt.* Nagy Ferenc 1963 után fokozatosan visszavonult az emigráns politikától, és egyetemi előadások tartásából igyekezett magát és családját fenntartani. 1977-ben az amerikai szenátus különbizottsága előtt kiállt a korona visszaadása mellett. (Erről a Népszabadság is hírt adott 1978. január 8-i számában.) Élete vége felé eljutott odáig, bár régi, kommunistaellenes beállítottságát sohasem adta fel, hogy elismerte: „a hazai rendszer – adott lehetőségei szerint – a magyar nép gazdasági és szellemi erősítésén fáradozik”. 1979 nyarán a Magyarok Világszövetségének meghívására Magyarországra készült, amikor hirtelen szívrohamban 1979. június 12-én elhunyt. (Nagy Ferenc nem vette fel az amerikai állampolgárságot.) Haláláról hírt adott a világsajtó. Amerikában temették el. A paraszti polgárosodás, amelyért Nagy Ferenc egész életében küzdött, 1945 előtt még haladó célkitűzés volt, de a felszabadulás után hamarosan túlhaladottá vált. Hiszen a mezőgazdaság elmaradottságán, az agrárszegénység milliós táborának súlyos anyagi helyzetén az egyéni gazdálkodás fenntartása csak átmenetileg segíthetett. A szegénység felszámolását, a termelés korszerűsítését csak a szocialista nagyüzemi gazdálkodásra való áttérés oldhatta meg. Nagy Ferenc egyéni tragédiája az volt, hogy nem ismerte fel a történelmi fejlődés fő irányát, ezért végül is szembekerült népével és hazájával. Vö. erre Péter János írását e számunkban! (A szerk.)

2. Képek



1. Jelenkori népvándorlás. Kitelepítés és lakosságcsere Magyarországon a felszabadulás után BALOGH Sándor Jelenkori népvándorlás Kitelepítés és lakosságcsere Magyarországon a felszabadulás után Az utóbbi hónapok történeti publicisztikájában nagy szerepet kap az úgynevezett „etnikai reneszánsz” problematikája. Messzire terjednek a kelet-európai kis népek együttélését, egymásra találását az újkorban oly gyakran zavaró nemzeti ellenségeskedések forrásvidékei, amelyekből az érzelmi hevítettségű, a tudományos higgadtságot nem egyszer nélkülöző véleménykitörések táplálkoznak. E forrásvidékek egyikének feltérképezésére, az áttelepítések történetének bemutatására kértük fel Balogh Sándor professzort. (A szerk.) A második világháború után Közép és Délkelet-Európában mintegy 10 millió 116 ember hagyta el kényszerűen, illetőleg részben önkéntesen szülőföldjét és települt át egy másik állam területére. Magyarországon elsősorban a németek zömének az eltávolítása, majd a hazai szlovákság egy hányadának az önkéntes távozása, valamint a szomszédos államok fennhatósága alá került magyar nemzetiségű lakosság jelentős részének az áttelepítése idézett elő nagyobb arányú népmozgásokat. A szövetséges nagyhatalmak álláspontja A második világháború befejezésekor a szövetséges nagyhatalmak potsdami konferenciája (1945. július 17.– augusztus 2.) nemzetközi üggyé tette a magyarországi németek kitelepítését és megszabta ennek a megoldási módját is. A szövetséges nagyhatalmak, a hitleri Németországnak az emberiség ellen elkövetett súlyos bűntettei miatt határoztak úgy Potsdamban, hogy „az egész német nép bűnhődik szörnyű bűneiért, amelyet azoknak a vezetése alatt követett el, akiknek a sikerek idején helyeselt és vakon engedelmeskedett”. Ennek az állásfoglalásnak egyik gyakorlati következményeként az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió kormányai megegyeztek abban, hogy „A három kormány minden vonatkozásban megvizsgálva a kérdést, elismeri, hogy Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyarországon maradt német lakosságnak, vagy egy részének Németországba történő áttelepítésére intézkedéseket kell foganatosítani”. A német nemzetiségű lakosság kitelepítésének az ügyét a potsdami értekezlet a csehszlovák és a lengyel kormányokra, Magyarországon pedig a Szövetséges Ellenőrző Bizottságra bízta. Ezzel az Ideiglenes Nemzeti Kormány és az őt követő kormányok feladatait, kötelezettségét a német nemzetiségű lakos kitelepítésével kapcsolatban a békekötésig tehát lényegében a SZEB határozta meg és ellenőrizte. A SZEB 1945. november 30-án értesítette Tildy Zoltán miniszterelnököt a Németországi Szövetséges Ellenőrző Tanács november 20-i határozatáról, mely szerint fél millió német nemzetiségű lakos telepítendő át Magyarországról Németország amerikai megszállási övezetébe. A határozat a kitelepítések haladéktalan megkezdését rendelte el és szabályozta a végrehajtás ütemét is. A Tildy-kormányt a SZEB tájékoztatása bizonyos fokig meglepte. Nem a kitelepítés ténye volt váratlan – hiszen azzal már hónapok óta számoltak a magyar kormányzati szervek és előkészületeket is tettek –, hanem a kitelepítendők igen magas száma. Valójában a felszabaduláskor (nem utolsó sorban az SS-be történt toborzások miatt) nem is élt ennyi német nemzetiségű lakos az országban. Gyöngyösi János külügyminiszter jegyzékben fordult a szövetséges nagyhatalmakhoz és megpróbált reális képet nyújtani a német lakosság létszámáról. A magyar külügyminiszter a kitelepíthető németek létszámát mintegy 200 000 főben jelölte meg. Ugyanakkor leszögezte, hogy a magyar kormány a kollektív büntetés mindenféle fajtáját helyteleníti, csak azoknak a németeknek a kitelepítését tartja kívánatosnak, akik elárulták Magyarország ügyét és a hitlerizmus szolgálatában állottak. A németek kitelepítése Magyarországról A 12 330/1945. ME. sz. rendelet, a magyarországi német lakosságnak Németországba történő áttelepítéséről, 1945. december 29-én jelent meg. A rendelet szerint „Németországba áttelepülni köteles az a magyar állampolgár, aki az utolsó népszámlálási összeírás alkalmával német nemzetiségűnek vagy anyanyelvűnek vallotta magát, vagy aki magyarosított nevét német hangzásúra változtatta vissza, továbbá az, aki a Volksbundnak vagy valamely fegyveres német alakulatnak (55) tagja volt.” A kitelepítésre kijelölt személyek vagyonát e rendelet alapján leltárba kellett venni és zárolni. A rendelet annak megállapítását, hogy a 59 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

kitelepülésre kötelezettek milyen ingóságokat vihetnek magukkal, a végrehajtással megbízott belügyminiszterre bízta. Ez az intézkedés lényegében összhangban volt a nemzetközi előírásokkal és többé-kevésbé megfelelt az ország azon belső szükségletének és igényének is, hogy a fasizmus és a nácizmus hazai német nemzetiségű képviselőitől megszabaduljon. Ugyanakkor távolról sem fejezte ki a kormánynak a kollektív felelősség elvét hivatalosan elutasító álláspontját, valamint a koalíciós pártok – külön-külön vallott – felfogását erről a kérdésről. A német nemzetiségű lakosság első csoportjait 1946. január elején indították el Budaörsről Németország nyugati részébe, majd ezeket további csoportok követték az ország más vidékeiről. 1946 tavaszától az USA budapesti diplomáciai képviselői, illetőleg németországi amerikai hatóságok fokozódó nyomást gyakoroltak a magyar kormányszervekre a kitelepítés ütemének lassítása és a kitelepítendők számának csökkentése érdekében. Ezzel teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy 1946. augusztus 1-ig – a SZEB által megjelölt időpontig – a magyarországi németek kitelepítését nem lehet lebonyolítani. A magyar Külügyminisztérium és az Egyesült Államok németországi katonai kormányzatának megbízottai 1946. szeptember 1-jén külön megállapodásban rögzítették a kitelepítések végrehajtását, illetőleg folytatását. 1946 januárjától decemberig – a lebonyolítással megbízott Népgondozó Hivatal adatai szerint – 135 655 német nemzetiségű személy települt át Magyarországról az USA németországi megszállási övezetébe, (lényegében a mai Német Szövetségi Köztársaság területére). A hivatalos nyugatnémet statisztikák azonban ennél magasabb létszámmal, pontosan 150 000 kitelepítettel számolnak. Ez a különbség feltehetően abból adódik, hogy a létszámok megállapításánál nem azonos szempontokat vettek figyelembe. 1947 tavaszától a német nemzetiségű lakosság újabb csoportjainak kitelepítésére került sor, de most már Németországnak nem az amerikai, hanem a szovjet megszállási övezetébe. Ennek kapcsán mintegy 50 000 magyarországi német települt át a mai Német Demokratikus Köztársaságba. 1948 derekától – a nemzetközi helyzetben és a magyar népi demokrácia fejlődésében bekövetkezett változásokkal szoros összefüggésben – Magyarországon megszűntek a német nemzetiségű lakosság emberi és állampolgári jogkorlátozásai. Az 1949. évi alkotmány rögzítette az itt élő nemzetiségek egyenjogúságát, amivel egy nehéz és fájdalmas periódust zárt le a hazai németség szempontjából is A döntően nemzetközi előírások végrehajtásaként eszközölt telepítési intézkedések, illetőleg következményeik, amelyek politikailag ártatlan emberek ezrein, sőt tízezrein is sebeket ejtettek, azonban még nagyon hosszú ideig kísértették és bonyolították nemcsak a belpolitikai viszonyokat, hanem az ország nemzetközi helyzetét is. A magyar nemzetiség Csehszlovákiában A második világháború befejezésekor a magyar nemzetiségű lakosság tízezrei távoztak el – különböző okok miatt – a szomszédos államok területéről és jöttek át Magyarországra. De ez a folyamat a magyar fegyverszüneti szerződés 1945. január 20-i aláírása után sem szűnt meg, hanem tovább folytatódott. Igaz, most már elsősorban azokat távolították el lakóhelyükről – az ingóságaik nagy részétől is megfosztva – akik 1938. illetőleg 1941 után költöztek a „Felvidékre” és a „Délvidék re”. A népi demokratikus hatalom konszolidálódásával párhuzamosan Jugoszláviában és Romániában érezhetően javult a magyar nemzetiség helyzete is. Ezzel szemben Csehszlovákia változatlanul a nem szláv nemzetiségektől való megszabadulás politikáját követte. A csehszlovák nemzeti állam megteremtésének programját – az akkorra már elismert jogfolytonosság talaján állva – Eduard Beneš és a londoni csehszlovák emigráns kormány 1942 végén – 1943 elején egészítette ki a magyar nemzetiségű lakosság kitelepítésének követelésével, amihez később Csehszlovákia Kommunista Pártja is csatlakozott A csehszlovák koalíciós kormány 1945. április 5-én, Kassán hozta nyilvánosságra programját. A kassai kormányprogram VIII. fejezete a következőket helyezte kilátásba a magyar nemzetiséggel kapcsolatosan: „1. a csehszlovák állampolgárságát csak azoknak a magyar nemzetiségű lakosoknak hagyják meg, akik antifasiszták voltak, részt vettek a Csehszlovákia felújításáért folytatott ellenállási mozgalomban, vagy pedig üldözték őket a köztársasághoz való hűségükért. 2. a többi magyar nemzetiségű lakos csehszlovák állampolgársága megszűnik, de lehetővé teszik nekik az optálást; minden ilyen irányú kérelmet külön vizsgálnak meg. 3. azok a magyar nemzetiségű személyek, akik bűntényt követtek el a köztársasággal vagy más nemzetekkel szemben, főképp a Szovjetunió ellen, bíróság elé kerülnek, megfosztják őket csehszlovák állampolgárságuktól és örökre kitiltják őket a köztársaság területéről”. A kassai kormányprogram, ha a szó betű szerinti értelmében „lazított” is a kollektív felelősség elvén, a valóságban ennek a szelleme hatotta át, hiszen a magyar nemzetiségű lakosság túlnyomó többségét hontalanságra szándékozott ítélni, és ezzel a jog sáncain kívülre helyezni őket. A potsdami értekezlet elutasította a magyar nemzetiség kitelepítésére vonatkozó csehszlovák kérést. A szövetséges nagyhatalmak potsdami állásfoglalása elégedetlenséggel töltötte el a csehszlovák hivatalos köröket


és a közvéleményt. Ez mindenekelőtt a magyar nemzetiséggel szembeni türelmetlenség fokozódásában, illetőleg a magyar nemzetiségű lakosság teljes jogfosztásában és üldözésében fejeződött ki. A magyar kormány több ízben is a szövetséges nagyhatalmakhoz fordult, hogy védelmet kérjen a csehszlovákiai magyarság számára, de mindannyiszor kitérő vagy elutasító választ kapott. Ilyen körülmények között tulajdonképpen nem is volt más kiút számára, minthogy kétoldalú tárgyalásokon kísérelje meg a vitás kérdések tisztázásút a csehszlovák kormánnyal. A lakosságcsere A prágai tárgyalások után 1946. február 27-én Budapesten került sor a magyar–csehszlovák lakosságcsereegyezmény aláírására. A megállapodás szerint: ahány magyarországi szlovák jelentkezik önkéntesen kitelepülésre, ugyanannyi magyart telepíthetnek át a csehszlovák hatóságok Magyarországra. Az egyezmény értelmében a magyar kormány hozzájárult ahhoz, hogy Csehszlovákia a szlovákok áttelepülésének előkészítésére, a jelentkezésekre vonatkozó nyilatkozatok átvételére és az egész akció lebonyolítására kormánybizottságot küldjön Magyarországra. A bizottság az áttelepülés érdekében írásban és szóban, valamint a magyar rádió útján propagandát fejthetett ki a szlovákok körében. Ezenkívül minden érintett községben két nyilvános gyűlést is tarthatott. A fentebbi propaganda-tevékenységre hat hét állt a bizottság rendelkezésére. Az egyezmény aláírását követően Vladimir Clementis kezdeményezésére találkoztak a csehszlovák kormányküldöttség tagjai a koalíciós pártok vezetőivel. A találkozón Clementis megismételte azt a csehszlovák álláspontot, hogy Csehszlovákia nemzeti állammá akar válni, és meg akar szabadulni a területén élő német és magyar lakosságtól. A külügyi államtitkár az egyedüli megoldást abban látta, hogy a két állam újabb egyezményt köt, amelynek értelmében Magyarország egyoldalúan mintegy 200 000 főnyi magyar nemzetiségű lakost fogad be Csehszlovákiából. A párizsi békekonferencia (1946. július 29.–október 15.) nem foglalkozott a február 27-i lakosságcsereegyezménnyel, mivel azt a szövetséges nagyhatalmak már korábban tudomásul vették, a két érdekelt állam ügyének tekintették. Ugyanakkor a békekonferencia eseményei, többek között az a csehszlovák követelés, hogy Magyarország – a lakosságcserétől függetlenül – további 200 000 magyart fogadjon be, természetesen befolyásolták az egyezmény végrehajtását is. Emellett az egyezmény végrehajtását az is megnehezítette, hogy 1946. szeptember végétől–október elejétől – az 1945. évi közmunkáról szóló rendeletre hivatkozva – a magyar nemzetiségű lakosság tízezreit szállították erőszakkal Csehországba, döntően a korábban németek által lakott vidékekre. A párizsi békekonferencia azonban szintén nem tette magáévá, elsősorban az Egyesült Államok és Nagy-Britannia tiltakozására, a szóban forgó csehszlovák követelést, hanem kétoldalú tárgyalásokat javasolt ebben az ügyben. Miután ezek sem hoztak eredményt a nagyhatalmak képviselői az alábbi szöveg felvételét javasolták a magyar békeszerződésbe: „Magyarország kétoldalú tárgyalásokat folytat Csehszlovákiával, hogy megoldja a Csehszlovákia területén élő magyar eredetű lakosok kérdését, akik nem kerülnek át Magyarországra az 1946. február 27-én kötött népcsere-egyezmény értelmében. Abban az esetben, ha nem jönne létre megegyezés jelen szerződés hatálybalépése után számított 6 hónapi határidőn belül, Csehszlovákiának joga lesz a kérdést a Külügyminiszterek Tanácsa elé terjeszteni és a Tanácsnál segítséget kérni egy végleges megoldás meghozatalához.” A módosított indítvány feltétlenül kedvező volt Magyarországra nézve. Elvileg kizárta az egyoldalú csehszlovák akciók lehetőségét, és arra kényszerítette Csehszlovákiát, hogy közvetlen tárgyalásokon keresse a megoldást. 1947 tavaszán a Truman-elv meghirdetése után gyökeres fordulat volt bekövetkezőben a nemzetközi viszonyokban. Ez a hidegháborús légkör persze Csehszlovákiát is arra késztette, hogy a korábbinál valamivel nagyobb hajlékonyságot tanúsítson a magyar–csehszlovák viszony rendezése terén. Így az 1947. április első felében újra megindult tárgyalásokon viszonylag rövid időn belül kézzelfogható eredmények születtek. 1947. április 10-én megkezdődött az első csoportok kitelepítése Magyarországra, illetőleg a magyarországi szlovákok folytatólagos áttelepülése Csehszlovákiába. 1948. április 10-ig az eredetileg jelentkezett 92 390 személyből 73 273 hagyta el Magyarországot, a Csehszlovákiából kitelepítésre kijelölt 105 047 magyar nemzetiségű lakos közül pedig 68 407 költözött Magyarországra. Hozzájuk csatlakozott még 6000 személy, akik hivatalosan „önként” távoztak Csehszlovákiából Magyarországra. Ezenkívül nem kevesen voltak azok is, akik eredetileg „csak” ideiglenesen jöttek s a határ mentén lakó rokonaiknál és ismerőseiknél szálltak meg, valamint a középiskolai tanulók és a főiskolai hallgatók, akik elsősorban tanulmányaik folytatása érdekében vettek átmenetileg vándorbotot a kezükbe, hogy azután többségükben véglegesen itt telepedjenek le. A két népi demokratikus állam vitáinak végleges rendezése szempontjából a döntő lépést kétségtelenül a munkásosztály, 1948. februári hatalomra jutása jelentette Csehszlovákiában. A fordulat egyik következményeként felülvizsgálásra került a magyar nemzetiségű lakosság ügye. A kitelepítések azonban csak 61 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

akkor szűntek meg véglegesen, amikor a két szomszédos állam viszonyát már az 1949. április 16-án aláírt barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződés szabályozta. A szomszédos államok területéről ide érkezett magyarok létszámára vonatkozólag az 1949. évi népszámlálás nyújt bizonyos támpontot. Eszerint 1949-ben 376 173 olyan személy élt Magyarországon, aki 1938 előtt külföldön született. Ebből 133 563 romániai, 118 582 csehszlovákiai és 65 877 jugoszláviai illetőségű volt. Ha a fentebbiekhez azokat is hozzászámítjuk, akik az első világháború után jöttek Magyarországra, akkor 629 744 főt kapunk, ami lényegesen több, mint a korabeli nem magyar nemzetiségű lakosság együttes létszáma. Ezek az adatok önmagukban természetesen nem fejezhetik ki azokat a politikai és társadalmi problémákat, a családi és egyéni drámákat, amelyeket a szóban forgó népmozgások idéztek elő. Annyit mégis el kell mondanunk, tanulságként, hogy a demokrácián és a humanizmuson mély és nagyon lassan gyógyuló sebeket ejt, ha az embereket kiszakítják természetes környezetükből, erőszakkal elűzik őket a szülőföldjükről.

2. Képek


1. Felhívás, 1945. január JALSOVSZKY Katalin Egy kép, egy esemény Az eddig ismeretlen fénykép nem régiben került elő Ék Sándor festőművész több száz, 1945-ből származó eredeti negatívot tartalmazó hagyatékából. Ék Sándor elsősorban plakátokat tervezett, de igen sok fényképfelvételt is készített – hivatalból. A felvételeket Mátyás László őrizte meg, aki 1944-ben Ék Sándorral együtt a II. Ukrán Front Politikai Osztálya 7. alosztálya katonájaként tért haza Magyarországra. Az alosztály végezte a szemben álló magyar hadsereg, majd a felszabadított országrészek lakossága felé irányuló politikai propagandamunkát. A képen megörökített esemény az 1945. január 18-át követő napokban történt, amikor Pest már felszabadult, Budán azonban még ellenálltak a bekerített magyar és német csapatok. Ez idő tájt kaptak utasítást – Mátyás László és Ék Sándor – az alosztály parancsnokától, Fjodor Alekszejevics Gurkintól, hogy keressenek meg néhány Pesten fellelhető, németellenes érzelmű, közismert és kiemelkedő jelentőségű személyiséget, hogy egy közös felhívásban szólítsák fel a Budán bekerített magyar alakulatokat a harcok beszüntetésére, illetőleg a szovjet csapatokhoz való átállásra. Hosszabb keresés után sikerült a megfelelő személyeket megtalálni, majd a felhívást megszövegezni. Mátyás László emlékezete szerint a fénykép e felhívás aláírásakor készült. Sajnos egyelőre még nem került elő sem a felhívás szövege, sem valami egyéb írott forrás, amely erre az eseményre utalna. A képen balról jobbra: Zilahy Lajos író, Csorba János, Budapest polgármestere, mögötte Nagy Ferenc, a Független Kisgazdapárt főtitkára, Kovács Imre író, a Nemzeti Parasztpárt főtitkára, Kodály Zoltán, Szekfű Gyula történetíró, Marczell Mihály pápai kamarás, Major Tamás színművész, Darvas József író, a Nemzeti Parasztpárt egyik vezetője, Ravasz László református püspök, Csók István festőművész.

2. Képek


1. Gyarapodó közgyűjteményeink GYARAPODÓ KÖZGYŰJTEMÉNYEINK NAGY László G. Pengő, milpengő, B.-pengő „A pengő haláltusája!” „Mától forint!” 35 éve annak, hogy ilyen és hasonló, többhasábos címekkel jelentek meg a napilapok: 1946. augusztus 1-jén véget ért egy bizarr hazai „világrekordot” hozó folyamat – lezárult a történelem legnagyobb inflációja. Az utcákon elszórva, halmokban hevertek az események „főszereplői”: a csillagászati számokkal jelzett, ám teljesen értéktelenné vált bankjegyek. Pénz és hadigazdálkodás A pengő értéktelenedése évekkel korábban, az 1938-ban meghirdetett „győri programmal” kezdődött. Ennek keretében 1 milliárd pengőt fordítottak az „ipar támogatására” – elsősorban a hadiipar fejlesztésére, a fegyverkezésre. Ez a hatalmas összeg főleg állami hitelekből származott; a Magyar Nemzeti Bank már ekkor kénytelen volt a fedezet nélküli pénzkibocsátás, a „bankóprés” eszközéhez nyúlni. A háborúba való belépés, de főleg a német megszállás, majd a nyilas hatalomátvétel után ez vált a kiadások fedezésének döntő forrásává. A pénzhígulás jeleként az akkor legnagyobb címlet, a 100 pengős után, 1944. novemberében forgalomba került az 1000 pengős; a fejenkénti bankjegyforgalom 1943-ra a háború előtti hatszorosára, 1944-re tizennégyszeresére duzzadt – miközben az áruforgalom (folyó áron) csak négyszeresére nőtt. Németország tartozásai Magyarországgal szemben a háború végére 4,7 milliárd pengőre emelkedtek, ami a bankjegy-szaporulat 45%-át jelentette. 1944–45 fordulóján, a felszabadító hadműveletek következtében az ország nagy részének megszakadt a kapcsolata a központi szervekkel; bankjegyhiány keletkezett. Ezt tetézte, hogy a menekülő nyilasok magukkal vitték a MNB 9 milliárdnyi bankjegykészletét (főleg 1000 pengősöket), de leszerelték még a pénzjegynyomdát is. A gazdasági élet újraindításához így többfelé ideiglenes jellegű, korlátozott területi érvényességű szükségutalványok kibocsátására kényszerültek. A régi pénzbe vetett bizalom megingott; hamarosan „kisegítő valuták” jelentek meg: a dollár, a szovjet katonáktól a lakossághoz került rubel, de szükségpénznek tekinthető, nyomtatott lebélyegezett, „áru egyenértékes” elismervények is. Emellett az ország egész területén érvényes elfogadási kötelezettséggel forgalomba kerültek a megszálló szovjet hadsereg számára készült, „Vöröshadsereg Parancsnoksága” feliratú, a régiekkel egyező címletű pénzek. Az új, demokratikus kormány tehát a katasztrofális háborús károk mellett pénzügyi zűrzavart és gyorsuló inflációt örökölt. Leküzdésükre – első lépésként – új bankjegyet bocsátottak ki. 1945 nyarán jelent meg az 50, 100, 500 és 1000 pengős. Rendeletek biztosították a régi bankjegyek, a helyi szükségpénzek, a rubel-valuta, majd 1946. február végéig a „Vöröshadsereg-pénzek” átváltását. Az egész országban egységes, új pénz bevezetése egyben az infláció elleni küzdelem első lépése is lett, mivel kizárta a forgalomból a nyugatra hurcolt, és most fedezet nélkül visszaáramló régi bankjegyeket. Ismét bankóprés Nem enyhült azonban a költségvetés aggasztó hiánya. A közlekedés és az ipar újjáépítéséhez milliárdos állami hitelekre volt szükség, nem is beszélve jóvátételi kötelezettségünkről, amely a nemzeti jövedelem mintegy 10%át vette igénybe. Ám a háború után nem állt helyre az adófizetés régi rendje; az állami bevételek a kiadásoknak mindössze 5–10%-át fedezték! Így az Ideiglenes Kormány is kénytelen volt a „bankópréshez” nyúlni… 1945. október közepén forgalomba került a 10 000, decemberben a 100 000 pengős bankjegy. Még ezek is gondos kivitelben, irizáló többszínnyomással készültek, de már a kevésbé szép, ám igen gyors ofszet eljárással. Szükség is volt a gyorsaságra, mert a pénz értéktelenedése, a bizalom további csökkenése egyre fokozta a bankjegyek forgási sebességét: mindenki szabadulni igyekezett tőlük, „levásárolni” őket, aminek – a hiányos áruellátás miatt – további árfelhajtó hatása volt. (Az új címletek kibocsátásának időpontjára a bankjegyforgalom a június véginek 37-szeresére, az árak 85-szörösükre emelkedtek! 1 kg kenyér a nyári 5,60 helyett 360, egy napilap 2 helyett már 300 pengőbe került!) Az 1000, 10 000 és 100 000 pengősökkel általában felülbélyegzett formában találkozunk a gyűjteményekben. Ennek magyarázata a december 19-én – az infláció megállításának reményében – elrendelt szigorú bankjegydézsma: az említett címletek a továbbiakban csak az MNB által kiadott, vörös, kék alapon barna, 64 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

illetve zöld színű bélyeggel maradhattak forgalomban; a bélyegért viszont az illető bankjegy értékének háromszorosát kellett befizetni! Ez az intézkedés eleinte eredményesnek látszott: a hirtelen támadt pénzszűke árcsökkentőnek bizonyult. Két-három hét múlva azonban minden kezdődött elölről... Az infláció ugyanis most már elsősorban az áruhiány, a rossz közellátás miatt nem állt meg. A legfontosabb élelmiszereket jegyre adták, de a nehéz testi munkásoknak is legfeljebb napi 1000–1300 kalória jutott. Az emberek így az ellenőrizhetetlen szabadpiacra kényszerültek, ahol az árak szédületes iramban emelkedtek. 1 kg zsírért január 1-én 280 000, február 1-én 520 000, június 1-én már 40 000 billió pengőt kértek! 1 kg cukor ára ugyanez idő alatt 400 000-ről 50 000 billió pengőre, egy napilapé 500-ról 500 millióra nőtt. Február utolsó napján forgalomba kellett hozni az 1 millió pengőst, áprilisban a 10, majd a 100 millióst; május közepén már az 1 milliárdost. Matematikai viták indultak: mi a nagyobb érték – a milliárd vagy a billió? A kormány rendeletet adott ki „a pengőben való számolás egyszerűsítése és a bankjegyekkel való fizetés megkönnyítése” érdekében: bevezették a „milpengőt” (1 milpengő = egymillió pengő); majd a 10 000, 100 000, 1 millió, 10 millió, 100 millió és 1 milliárd milpengős után a „pengő billiószorosát, illetve a milpengő milliószorosát B.-pengő elnevezéssel”. Júliusban utcán volt a 10 000, 100 000, 1 millió, 10 millió, és végül a 100 millió B.-pengős is; már nyomták az 1 milliárd billióst. A pénzkibocsátásnak most már csak a technikai lehetőségek szabtak határt. Ezek a bankjegyek kivétel nélkül silány papíron, ofszet nyomással készültek; a nagy kapkodás miatt mégis sokszor hibásan. A gyorsabb előállítás kedvéért az egymillió pengőstől számozásukat is elhagyták. A Pénzjegynyomda több műszakban, vasárnap is dolgozott; a munkások a kinyomtatott mennyiség arányában kaptak prémiumot. újabb nyomdákat is bevontak az előállításba: a Térképészeti, a Földrajzi Intézetet, a Piatnik Kártyagyárat, az Atheneum nyomdát. Új kliséket sem tudtak ilyen gyorsan előállítani; a mind magasabb címleteknél – csak az értékjelzést és a színt változtatva – újra meg újra ugyanazokat a nyomólemezeket alkalmazták. Az MNB könyvelési tájékoztatója már 1035 értékig tüntette fel az elnevezéseket, ám az emberek nem tudtak lépést tartani a sok millió, milliárd, billió pengővel; csak úgy mondták: „zöld, meg kék, meg kisbarna, meg az a főkötős”. Pénzforgalom vagy batyuzás Júliusra a pengő alkalmatlanná vált minden funkciójának betöltésére. Halmozni értelmetlen lett volna; helyette aranyat, külföldi valutát gyűjtöttek. Ármérceként is megbízhatatlanná vált (így fizetési eszközként is): az eltérő élelmiszerhelyzet miatt a fővárosi és a vidéki árak elszakadtak egymástól, de Budapesten is változtak például fizetés előtt és után. Végül forgalmi eszközként is kiszorult: az emberek árut cseréltek árura, „batyuztak”; esetleg olyan közszükségleti cikkek váltak általános egyenértékessé, mint a só, cukor, zsír. 100 db cigaretta például 1 kg zsírt vagy 1 dollárt ért; esetleg ennek megfelelő törtaranyat. Ilyen körülmények között elengedhetetlenné vált a gyors pénzügyi stabilizáció. Időközben ennek számos feltétele is létrejött: megindult a termelés, helyreállították a háborús károk egy részét (elsősorban a közlekedést), sikerült bizonyos árukészletet felhalmozni, a betakarítás után az élelmezési helyzet javulásával is számolni lehetett. A stabilizáció tervét az MKP dolgozta ki, Varga Jenő és más neves közgazdászok bevonásával. Alapvetően a belső erőforrásokra építettek, bár számításba vehették a nagyhatalmak segítségét is. Napvilágot láthatott a 8700/1946. ME. rendelet, mely kimondta az új valuta, a forint bevezetését. Augusztus 1jén megjelent a 10, néhány nap múlva a 100 forintos bankjegy. Mindkettőt Horváth Endre, a Pénzjegynyomda művészeti igazgatója tervezte. Igaz, még ofszet technikával, de vízjeles papírra, irizáló többszínnyomással, ismét számozva készültek. Tudatosan választott jelképeik a teremtő munkát, a dolgozó osztályok összefogását szimbolizálták: a zöld tónusú 10 forintoson kalapácsát vállán tartó munkás, a kék alapszínű 100 forintoson sarlós parasztasszonyt láthatunk. Volt tehát ismét stabil pénz; a rendeletek a régi és az új valuta átváltási arányát is megállapították. Ám azt maguk az aláírók sem gondolhatták komolyan, hogy a töméntelen mennyiségű „simapengőt” bárki is átváltaná. Az illető ugyanis az összes forgalomban levő bankjegyért – azaz 47,3 quadrillió pengőért – 0,01 fillért kapott volna..

2. Képek



1. A volt magyar uralkodó osztályok. Egy 1951-es felmérés tanulságai ELSÜLLYEDT VILÁG RÁTKI András A volt magyar uralkodó osztályok Egy 1951-es felmérés tanulságai A közelmúltban – különösen az elmúlt három évtizedre vonatkozóan – rengeteget beszéltünk a társadalmi mobilitásról, az átrétegződésről is. Már csak ezért is feltűnő, hogy lényegében csak közhelyszerű sztereotípiákat írtunk egy nem lebecsülhető társadalmi csoportról: a volt uralkodó osztályokról. Tudjuk, hogy jelentős részüket a háború és a társadalmi forradalom kiszorította az országból, mások, a társadalmi kényszer hatására is, beilleszkedtek az új rendbe. A történész azonban tudni akarja: miként ment végbe a hatalom átvétele, a forradalom kényszere milyen helyzetbe szorította a hatalom korábbi birtokosait, milyen politikai és emberi lehetőségeik maradtak, képesek voltak-e harcot folytatni a hatalom visszaszerzéséért, mit tettek, tehettek ezért? Volt-e számottevő itt rekedt rétegük, és egyáltalán: hogyan zajlott le a társadalmi átrétegeződés a volt uralkodó osztályokon belül? A közvélemény érdeklődését jelzi a közelmúltban megjelent néhány visszaemlékezés és történeti vagy dokumentumregény gyors sikere is. Az idősebb generáció néhány évtizeddel ezelőtt csak annyit „látott”, hogy eltűntek a közéletből azok a nevek, amelyek korábban az újságok címoldalán és pletykarovataiban szerepeltek. A tudomány megbízható, kritikailag értékelhető forrásanyagot keres. Forrás viszont csak igen szórványosan áll rendelkezésünkre. Most, a kutatások kezdetén, csupán egyetlen relatív adattal tudunk foglalkozni, egy olyan – egyetlen történeti pillanatra vonatkozó – ténnyel, amely néhány hipotetikus következtetést tesz lehetővé. Rendelkezésünkre áll az 1951-es kitelepítések budapesti listája. Ehhez azonban – ha röviden is – össze kell foglalnunk az előzményeket. Tisztázni kell magát a fogalmat is. Kik tartoztak a Horthy-korszak uralkodó osztályaihoz? A felsorolásnak csak az eleje egyszerű. Herceg Esterházy Pál, a több mint kétszázezer katasztrális hold birtokával, nem okoz problémát, de hol kell az alsó határt meghúzni a parasztbirtokosok esetében (a gyakorlat kérdéseit az ötvenes évek rossz emlékű kuláklistái vetették fel)? Hasonlóan világos a döntés Weiss Manfréd vagy a HatvaniDeutschok ügyében, de nem egyszerűen matematikai kérdés a kistőkések és a több főt dolgoztató kisiparosok elhatárolása. Tudjuk, hogy ide kell sorolni az államgépezet vezető tisztviselőit, a fegyveres testületek magasabb rangú vezetőit, akik természetesen igen gyakran személyükben is egyesítették a magántulajdont és ennek hatalmi képviseletét. A forradalom, és a forradalom szülte politikai hatalom persze nem vállalkozhatott az osztálykategóriák pontos megfogalmazására. A pillanatnyi helyzet kívánta gyors – ma azt mondanánk, adminisztratív – döntéssel húzta meg az önvédelem határait. Az 1940-es évek végére, a politikai erőviszonyok változásával a nagybirtok felosztásával, a nagyüzemek, a bankok államosításával, az államapparátusból, a fegyveres testületekből a régi vezetők kiszorulásával, a volt uralkodó osztályok tagjai gyorsan elvesztették osztály-, sőt mindinkább létalapjukat is. Természetes, hogy a gazdagabbak, a könnyebben mozgók, akiknek korábban is voltak nemzetközi kapcsolataik, rokonaik, tőkéjük külföldön, legkésőbb 1948–49-re elhagyták az országot. Az itthon maradottak kezdetben egy következetesen antifasiszta, demokratikus, osztályjellegét nyíltan vállaló hatalommal álltak szemben. 1949 után a párt vezetésében és politikájában jelentkező torzulások következtében azután már nem szembenállást, hanem türelmetlen és bizalmatlan, a beilleszkedést inkább elhárító, mint segítő ellenséges magatartást éreztek. 1951 februárjában ült össze a Magyar Dolgozók Pártja II. kongresszusa. A kongresszuson a hidegháború és a koreai valóságos háború feltételei között, egy rövidesen várható európai (világ-)háború veszélyétől félve és erre hivatkozva, a párt akkori vezetői szinte a végletekig fokozták a politikai bizalmatlanságot. Ennek alapján követelték a túlfeszített iparosítást és hadseregfejlesztést, és igényelték a dolgozóktól a lemondást és az


áldozatvállalást. A II. kongresszuson nyilvánosságot kapott politika logikus következménye lett – sok egyéb között –‚ a volt uralkodó osztályok tagjainak kitelepítése Budapestről és a vidéki városokból. Ez az akció látványos lehetőséget kínált annak demonstrálására, hogy nemcsak a párton belül, a társadalmi haladás és a forradalom elkötelezettjei között keresik az ellenséget, de nem bánnak „kesztyűs kézzel” az egykori kizsákmányolókkal, a régi rendszer haszonélvezőivel sem. Bizonyítani lehetett, hogy az „éleződő osztályharc”, a „pártba befurakodó ellenség” mellett is tudják, hogy a nehéz feltételek között épülő szocialista rendszernek hol lehetnek valóságos osztályellenségei, azok, akik örömmel használták volna ki a belső és külső nehézségekből számukra kínálkozó lehetőségeket. De a közvetlen politikai érveken túl azt is számításba vették, hogy a kitelepítések során felszabaduló városi lakások – inkább lélektani, mint valóságos értelemben – átmenetileg enyhítik a háborús pusztítások és az egyoldalú beruházási politika következtében elmaradó lakásépítés okozta feszültségeket. A fennmaradt források alapján rekonstruálható, hogy 1951 tavaszán a rendőrség megbízatása volt a „nem kívánatos elemek” különböző kategóriáinak jegyzékét összeállítani. 5893 családnak kézbesítették a kitelepítési határozatot Budapesten, és végül 5182 családot telepítettek ki. (A vidéki városokra vonatkozóan nincs adatunk.) Az 5182 család összesen 12 704 személyt jelentett. A kitelepítési akció Budapesten nem egészen két hónap alatt, május 21. és július 13. között zajlott le. Becslések szerint további 1200–1400 család költözött önként vidékre a kitelepítésektől félve. (A kézbesített és végrehajtott határozatok száma közti különbséget az adja, hogy „a véghatározatok ellen panaszt lehetett tenni, és ezeket a panaszokat még aznap – a szállítás előtt – kivizsgáltuk és elbíráltuk.” A kampányszerű összeírásból fakadóan voltak téves adatok, pontatlanságok, névazonosságból fakadó téves döntések, ezeket korrigálták, és volt amikor egészségi állapotra, korra, népgazdasági érdekre való tekintettel elálltak a „véghatározat” érvényesítésétől.) Az akcióról készült korabeli jelentés jól tükrözi a kitelepítés célját és lebonyolításának módját is. „A nem kívánatos elemek kitelepítésével az ellenség ereje, befolyása meggyengült, az államhatalom tekintélye a dolgozók között még jobban megerősödött. Az ellenséges bázis egy jelentős részét szétszórtuk. Csak növelte ezt a hatást az a határozottság, amellyel a kormány a külföldi beavatkozást kísérleteket visszautasította. Azokban a községekben, ahova ezeket az elemeket kitelepítettük, az osztályellentét elmélyült, a dolgozó parasztság gyűlölete a kizsákmányoló rétegekkel szemben fokozódott.” Ami azt jelenti, hogy az országban felhalmozódott feszültségeket (közellátás, életszínvonal, az antidemokratikus politikai vezetés miatt) igyekeztek ezzel a politikai lépéssel levezetni. Azt, hogy a felszabaduló lakások sorsa sem volt mellékes a kitelepítési döntés meghozatalakor, a már idézett jelentés záró része bizonyítja. „Megüresedett” lakás vagy lakrész 5 292 db július 21-ig kiutalva 2 405 db kiutalásra kész 816 db villák (fenntartva) 121 db albérlők részére fenntartott társbérlet 455 db nem kiutalható (albérlet volt) 274 db nem kiutalható (romos lakás) 21 db átadott szolgálati lakás 11 db 4 103 db A történeti kutatást természetesen elsősorban az érdekli, hogy a Budapestről kitelepítettek száma, illetve belső megoszlása mennyiben esik egybe a volt uralkodó osztályokkal? A már többször idézett jelentés szerint a kitelepített családfők foglalkozás szerinti belső megoszlása a következő volt:

miniszter

21


özvegye

7

államtitkár

25

özvegye

9

tábornok

190

özvegye

82

gyáros

176

özvegye

15

bankár

157

özvegye

23

honvéd törzstiszt

1012

özvegye

405

rendőr törzstiszt

274

özvegye

28

csendőrtiszt

88

özvegye

10

magas rangú állami tisztviselő

812

özvegye

69

nagykereskedő

391

özvegye

19

egyéb foglalkozású

1028

Mivel Budapest volt az államigazgatás és a gazdasági élet kizárólagos központja, feltételezhetjük, hogy a „volt uralkodó osztályok” itthon maradt tagjainak túlnyomó többsége itt volt elérhető. A fenti táblázatból adódó első következtetésünk tehát az, hogy 1951-ben az e kategóriákba sorolható és egykor Budapesten lakó személyek, családok tört részét lehetett csak elérni. Részadatok is bizonyítják ezt: kitelepítettek például összesen 191 gyáros családot, holott egy 1945-ös kimutatás szerint 700 elhagyott (a tulajdonos külföldön maradt vagy a zsidóüldözések során elpusztult) üzemet tartottak nyilván. És az elhagyott üzemek az önálló üzemeknek csak kisebb hányada volt. Hogy az akció mennyire érte el a valóságos volt vezető réteget, egy ellenkező előjelű statisztikai adat is mutatja: kitelepítettek 272 olyan családot, ahol a családfő, vagy a korábban elhunyt családfő tábornok volt, holott csak 1944-ben a Horthy-hadseregnek 106 tényleges tábornoka volt, és ez az állomány a korai nyugdíjazások miatt jóval nagyobb lehetett. Ugyanakkor a listáról nem derül ki, de a fellebbezések alapján tudjak, hogy a táblázatban szereplő kategóriákhoz tartozók bármikor töltötték be – az életük és a történelem során – a jelzett funkciót (pl. még a monarchia hadseregében voltak aktív tisztek) a kitelepítést nem kerülhették el.


A panaszeljárások tapasztalatai alapján azt is feltételezhetjük, hogy azok, akik a művészeti, tudományos és gazdasági élet egy-egy posztján fontos feladatot láttak el (pl. volt gyárosok, mérnökkari tisztek eredeti szakmájukban), mentesültek a kitelepítés alól. Végül arról sem feledkezhetünk el, amit a kutató – némi vizsgálódás után – megállapíthat a kitelepítések intézésének módjáról: az összeírás alapossága az egyes budapesti kerületekben, erősen függött az összeírók buzgalmától. (Pl. van olyan, legfeljebb kispolgárinak nevezhető lakókörzet, mint a belső Ferencváros, ahol szinte minden házból volt kitelepített, más gazdagabb területekről pedig nem volt ilyen mértékű.) Vagyis: az 1951-es listánk is arról tanúskodik, hogy az akció mögött inkább a nagy belső nehézségekkel küzdő, és a hidegháború szellemében irreálisan politizáló vezetés demonstratív szándéka állott. Noha a 12 000 fő jelentős szám, mégsem a hirtelen hozott és végrehajtott adminisztratív jellegű döntés, hanem az új rendszer új gazdasági-társadalmi alapja szorította ki a közéletből a volt uralkodó körök itthon maradottjait. Lépéseket tenni netán elveszett hatalmuk visszaszerzéséért – könnyen belátható irrealitás volt, még ha élt is bennük e gondolat. Ahogy azt később feldolgozandó forrásaink bizonyítják: az 50-es évek végén, a 60-as években mint önálló érdekű és gazdasági vagy politikai erővel rendelkező társadalmi tényező, végleg megszűntek létezni.

2. Képek




1. A falusi társadalom átalakulása SZAKÁCS Sándor A falusi társadalom átalakulása Magyarországon a falu átalakulása döntően két hatalmi fordulathoz kapcsolódott: a népi demokrácia megszületéséhez (1944–45) és a proletárdiktatúrára való átmenethez (1948). A kollektivizálódással kibontakozott a kisüzemről a nagyüzemre való átmenet, a falunak a proletárdiktatúra gazdasági-társadalmi rendjébe illeszkedése. Kistermelők többségben A harc, hogy ki rendelkezzék a tulajdon s a munka haszna fölött, a népi demokrácia születésével új fordulóhoz ért. A nagy újraosztás a reform égisze alatt, forradalmi lendülettel rombolta szét a régi társadalmi piramis egy alappillérét, a nagybirtokot. Csökkent az agrárproletariátushoz sorolható népesség száma a földosztás következtében (több mint 63%-kal) a 25 holdon felüli gazdálkodók száma pedig mintegy 60%-kal esett vissza. Ezzel szemben a kis termelők osztálya a felszabadulás előttihez képest majdnem 68%-kal növekedett. Vagyis: a földreform után a társadalom két szélső kategóriája (agrár-proletár és tőkés) népességének együttes aránya nem érte el az összes agrárnépesség 18%-át (szemben az 1941. évi 51%-kal!). Mindebből következik a földreform társadalomtörténeti szempontból legforradalmibb fegyverténye, hogy a kistermelő népességet a falu uralkodó nagyságrendű csoportjává tette. A földosztás után ehhez a kategóriához tartozott a mezőgazdasági keresők 80%a, az összes agrárnépességnek pedig valamivel még ennél is nagyobb hányada (a változás körvonalait a mellékelt tábla érzékelteti). Mindehhez hozzá lehet tenni, hogy a földosztás és a háború utáni városi élelmezési válság egyfajta reagrarizálódási folyamatot bontott ki. Földhöz jutottak ipari és más nem mezőgazdasági munkások. Időlegesen vidékre áramlott a falusi rokonsággal rendelkező, vagy falun egyáltalán elhelyezhető városi ellátatlanok egy része. Végül, aki tehette, hogy ellássa magát, városon is kertet művelt, földet gondozott. Ez nem növelte ugyan a falusi agrárnépesség számát, nyilvánvaló kifejeződése volt azonban annak, hogy a kistermelői ellátás és önellátás a társadalmi figyelem középpontjába került. Jövedelem-elvonás – elvándorlás A proletárdiktatúra győzelmével (1949) ez a reagrarizációs folyamat pontosan ellenkezőjére fordult. Az ipar és minden más, ipartól függő potenciál gyors és erőltetett fejlesztése a mezőgazdasági jövedelmek mértéken felüli elvonását s a falufejlesztés visszaszorítását eredményezte. Az általános fejlődésirányt a továbbiakban az jellemezte, hogy egyrészt az ipar állandóan növekvő munkaigénye, másrészt a magánparaszti gazdálkodás és életszínvonal korlátozása, általában a mezőgazdasági jövedelmek mértéken túli elvonása s ez utóbbiakkal járó közérzetromlás százezreket késztetett addigi falusimezőgazdasági megélhetési formájának újjal – lehetőleg iparival – való felcserélésére. Az ötvenes évek elején néhány év alatt több mint kétharmadával estek a szövetkezeti paraszti jövedelmek, s bár magasabb szintről, de valamivel még ennél is nagyobb mértékű hanyatlást mutatott a magánparasztság életszintje. Ily módon már az ötvenes évek elején tömeges földfelajánlásra került sor, ami 1953-ra a földtől való menekülés általános irányzatába torkollt. Nem teljes adatok szerint 1949. május 1. és 1953. március 31. között majdnem 192 ezer gazdálkodó ajánlotta fel vagy hagyta el egyszerűen földjét. Az érintettek 20,6 százalékát kezelték kulákként, a többit mint dolgozó parasztot (35,5%), „kétlaki”-t, azaz kettős (ipari-mezőgazdasági) jövedelműt (34,6%) és egyéb jogi személyt (9,3%) tüntettek fel a statisztikák. E folyamat változó intenzitással később is folytatódott. A korrekciós időszakokban, mindenekelőtt 1953–54-ben és 1956–57-ben az eláramlás időlegesen megállt, ill. visszafordult. A tömeges kollektivizálás befejező (1962) szakaszában azonban minden továbbinál nagyobb méreteket öltött. A mezőgazdaság nagyüzemi átszervezésével tulajdonképpen átalakult az egész társadalomgazdasági környezet. 1962-ben már csak 145 ezer, 1968-ban 100 ezer, 1972-ben pedig mindössze 25 ezer egyéni gazdát tartottak számon. 1959 és 1962 között több mint félmillió fő hagyta el a mezőgazdaságot. Hosszabb távon pedig (1950 és 1970 között) az agrárszektorból más népgazdasági ágba kb. egymillió fő távozott el. Mindez azt jelentette, hogy


míg 1959-ben az összes aktív kereső népesség 42,5%-a dolgozott a mezőgazdaságban, 1977-ben már csak 19,3%-a. A falusi lélekszám 1960-ig nőtt, attól kezdve (többek közt mintegy félszáz nagyközség várossá nyilvánításának következtében is) néhány százalékkal csökkent. 1950–59 között majdnem félmillióan költöztek faluról városra. Az 1960 utáni másfél évtizedben a végleg lakhelyet cserélők száma meghaladta a 3 milliót. Ennek egy része községek, túlnyomó többsége azonban falu–város viszonylatban bonyolódott. A fő vonzerőt a város jelentette, vidéken pedig a nagyobb település, a község. (Ez utóbbi vonzási hatását növelte több község városi rangra emelése.) A lezajlott változások nyomán a falu társadalma gyökeresen átalakult. A háború előtti (1930. évi) és az 1970. évi népszámlálás összevetése jól mutatja a falusi keresőkön belüli arányok gyökeres változását. Mutatja mindenekelőtt, hogy falun is többségre jutott a munkásosztály. Míg a háború előtt – mint említettük – a falusi keresők mintegy 42%-a volt a munkásosztályba sorolható, 1970-ben 55%-uk. Akkor az ipari és egyéb nem mezőgazdasági munkás az összes falusi keresőnek még a 13%-át sem tette ki. 1970-ben viszont 46,6%-uk volt ipari munkás, sőt a mezőgazdaságban dolgozó fizikai munkásoknak is csaknem harmada (30%-a) a férfiaknak 40%-a nem mezőgazdasági, hanem ipari ill. szállítási munkát végez. Az adatok azt mutatják, hogy a falun élőknek még harmadát sem teszi ki a tsz-parasztság, a kistermelők osztálya pedig teljesen összezsugorodott. 1970-ben több szellemi dolgozó élt falun, mint nem mezőgazdasági munkás a háború előtt. Időközben a mezőgazdasági munkásság számaránya is 26,8%-ról 8,4 százalékra csökkent. Főfoglalkozás szerint a falusi keresők több mint 70%-a élt a háború előtt a mezőgazdaságból, 1970-ben legfeljebb 40%-a. Az átrétegződés arányai az agrárnépességen belül (1941–1949)

1941

1949

Kereső

Kereső és eltartott együtt

Kereső

Kereső és eltartott együtt

Agrárnépesség összesen

100,0

100,0

100,0

100,0

Agrárproletárok

42,6

45,8

16,9

16,9

a) nincstelenek

36,2

39,2

13,0

13,3

b) 0–1 kh-s földművesek

6,4

6,6

3,9

3,6

Kisárutermelők

49,9

47,2

80,0

80,2

a) 1–5 kh-s földművelők

23,3

22,5

30,5

30,5

b) 5–25 kh-s földművelők

26,6

24,7

49,5

49,7

7,5

7,1

3,1

2,8

Megnevezés

Rendszeres árutermelők, nagy- és középbirtokosok, ill. nagygazdák, tőkés és úri maradványbirtokoso k 74 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

a) 25–10 kholdasok

7,1

6,6

3,0

2,7

b) 100 holdon felüliek

0,4

0,5

0,1

0,1

Város és falu Korábban említett okokból lényegében 1949/50-től a falu rovására nőtt a jövedelmi olló. Mivel ebben az időben ismét erőteljes iparfejlesztő folyamat bontakozott ki, a korszerűsítő meghitelezés – az állam közbejöttével – szükségképpen csak önfinanszírozó jellegű lehetett, ami a termelőszövetkezeti jövedelmek jelentékeny részének központosítását, elvonását és meghatározott fejlesztési célokra való tervszerű visszajuttatását jelentette. A termelőszövetkezeti paraszti jövedelmek növelésére és társadalmi arányosítására csak a nagyüzemi rendszer megszilárdulása, korszerűsödése s produkció-képességének lényeges javulása után kerülhetett sor. A paraszti és munkásjövedelmek közötti különbségek a 70-es évekre szűntek meg. A jövedelem megszerzésének módjában azonban sok tekintetben – a különbségek fennmaradtak. Nőttek a termelőszövetkezeti parasztok közösből származó jövedelmei, de a termelőszövetkezeti parasztság összes jövedelmének tartósan mintegy fele, 1972-ben is kétötöde, a községi lakosság összes jövedelmének is mintegy negyede származott a kisegítő gazdaságból, háztájiból, különmunkával elért jövedelemből. Látható, hogy a város és falu közeledése nem romantikus akciók sora, hanem nagyon is prózai, nagyon is céltudatos erőfeszítések eredménye. Nyilvánvaló azonban, hogy mind a jövedelmek, az életszint, mind a társadalmi szerkezet terén a közeledés igen erőteljes. Társadalmilag a nagyüzemi átszervezés jelzett hatásain túl a legfontosabb az, hogy a vidék iparosodása nyomán a falusi népesség háromötöde már nem mezőgazdasági, nagyobb részben ipari foglalkozású. A falu társadalma ezzel gyökeresen átalakult. A főfoglalkozású mezőgazdasági termelők kisebbségbe szorultak.

2. Képek





1. Közhírré tétetik! avagy mit doboltak ki a falu népének az utolsó kisbírók GYARMATI György Közhírré tétetik! avagy mit doboltak ki a falu népének az utolsó kisbírók A polgári kori közigazgatás szervezetében a kisbíró, mint a község bírája mellett működő „kikiáltó” adta tudtára a közönségnek az országos, vagy helyi hatóságok közérdekű direktíváit, valamint a mai apróhirdetések egyfajta elődjeként (de természetesen már akkor is némi pénz ellenében) magánosok hirdetéseit is „kidobolta”. Más oldalról megfogalmazva: amikor az újság és a rádió a falvakban még nem volt általános hírforrásnak tekinthető, a falusi lakosság számára a „dobolás” volt egyfelől az államhatalommal való elsőfokú találkozási forma, melyen keresztül értesült az őt érintő tudnivalókról, másfelől tájékozódott a társadalmi-politikai élet országos mozzanatairól, vagy azok helyi szintű lecsapódásairól. Az alábbiakban egy község (a szentendrei szigeten fekvő Pócsmegyer) fennmaradt dobolási könyvéből vett szemelvényekkel próbáljuk meg érzékeltetni, hogy az 1948-tól 1953-ig terjedő időszakban (miközben a kikiáltó kisbíró szerepét a falvakban is fokozatosan átvette a községházára, és a falu néhány más pontjára felszerelt hangszóró), miként tükrözik e fennmaradt források a „nép” és a „hivatal” bizonyos kapcsolatát. 1948. október 27. Felhívja az elöljáróság a gazdák figyelmét, hogy kötelesek az elöljáróság által meghagyott kenyérgabona vetőmagot az utolsó szemig elvetni. Az elöljáróság a nyilvántartás alapján figyelemmel kíséri a vetéseket, és ahol megállapítja, hogy valamelyik gazda a vetőmag céljára szánt gabonáját el nem vetette, közellátást veszélyeztető bűncselekmény miatt és a hatóság félrevezetéséért a feljelentést az államügyészséghez megteszi. 1949. szeptember 3. Felhívja az elöljáróság az igavonó állatok tulajdonosait, hogy az alispán úr által kiadott 48.588/949. sz. rendelet értelmében a község területét kocsijukkal vagy szekerükkel engedély nélkül nem hagyhatják el. 1949. november 17. Felhívja az elöljáróság a vágásra jogosultak figyelmét, hogy mindenki, aki sertést akar vágni, a vágás előtt 24 órával köteles az elöljáróságon bejelenteni. 120 kg-nál kisebb sertést levágni szigorúan tilos. A levágott sertés után mindenki köteles a beszolgáltatásra kerülő zsírt a vágástól számított két nap alatt a földmívesszövetkezetnél leadni. 1950. január 21. Az erdőben fát vágni szigorúan tilos. Mindenkit felkérünk, aki ott valakit meglát vágni, azonnal jelentse az elöljáróságon. A tótfalusi cigányokat pedig mindenki figyelje és zavarja el az erdőből. 1950. március 23. Felhívja az elöljáróság a község lakosságát, hogy az április 4-i felszabadulási ünnepség méltóképpen való megünneplése érdekében minden házigazda vagy lakó a ház előtti utcateret, belsőséget már április 3-án úgy végezze el, hogy a délutáni órákban, legkésőbb este 6 óráig az ellenőrzés előtt teljesen tiszta legyen. A házak fellobogózandók és az ablakok megfelelő módon díszítendők. A kapukat és kerítéseket szintén élő vagy művirággal fel kell díszíteni. A házak díszítése és tisztántartása utcák szerint beosztva versenyszerűen történik. 1950. április 29. Felhívja az elöljáróság a lakosságot, hogy akiknek birtokukban tehergépkocsi van, akár forgalomban, akár leállítva, azt a gépkocsi tulajdonos május 25-ig a Közlekedési és Postaügyi Minisztérium által megbízott Autó- és Alkatrészkereskedelmi Nemzeti Vállalatnak megvételre kötelesek bejelenteni. A fent említett járművekről a tulajdonosoknak semmiféle alkatrészt nem szabad leszerelni. 1950. július 11. Felhívja az elöljáróság a gazdálkodók figyelmét, hogy minden gazdálkodó, aki a cséplést elvégezte, köteles azonnal az elöljáróságon jelentkezni elszámoltatás végett, úgy, hogy a beadásra kerülő gabonaféléket még aznap a helybeli földmívesszövetkezetnél leadhassa. 1951.január 26. Újabb kedvezményt kapnak a sertéshizlalási szerződést kötő dolgozó parasztok. Mindazok a dolgozó parasztok, akik 1951. január 22-e után kötnek hizlalási szerződést, a 200 Ft-os előlegen és az átvételi áron felül sertés kilogrammonként 40 fillértől 1 Ft-ig terjedő prémiumot kapnak. Ezen felül a szerződés


megkötésekor 5 méter, az átadáskor további 5 méter flanel vagy karton vásárlására jogosító utalványt kap sertésenként. További felvilágosítást a községi tanácsnál és a földmívesszövetkezetnél kapnak. 1952. március 7. Felhívja a Községi Tanács a lakosságot, hogy március hó 9-re, vasárnap reggelre házát mindenki díszítse ki, az udvarát és utcát takarítsák el, házaikra a zászlót tűzzék ki, hogy méltóképpen ünnepelhessük Rákosi Elvtárs 60. születésnapját. 1952. március 20. Igazságügyi Minisztérium felhívja azokat a 38. évet meg nem haladott, katonakönyvvel rendelkező egyéneket, akik letartóztató intézet kötelekébe való felvételüket szeretnék kérni, azok a legrövidebb időn belül jelentkezzenek a Tanácsházán, ahol bővebb felvilágosítást kapnak. 1952. március 29. Végrehajtó-bizottság felhívja a község lakosait, hogy március 27-től április 3-ig tartó begyűjtési héten, melyet a békebizottság rendez, a második negyedévi tojás és baromfi beadási kötelezettségüket is minél többen teljesítsék. Akik pedig az első negyedévi kötelezettségüket még nem teljesítették, azok azt azonnal pótolják, mert a beadás teljesítése nem jótékonyság az állammal szemben, ha nem állampolgári kötelezettség. Ezért beadási kötelezettségünk teljesítésével illetve túlteljesítésével mutassuk meg, hogy kormányzatunk erőfeszítéseit a béke megvédésének érdekében helyeseljük. 1952. március 29. Mindenki tartsa állampolgári kötelességének, és ezért minden hó 15-ig pontosan fizesse be az esedékes adó-részleteket. Pontos adófizetéssel 5 éves tervünket és a szocializmust építjük. Ennek építésében minden hazáját szerető, becsületes magyar embernek részt kell venni. Aki adófizetési kötelezettségének nem tesz eleget, az az ellenség szolgálatába szegődik és a nép államának ellensége lesz. 1952. május 6. Felhívja a Községi Tanács a lakosságot, hogy akinél bármiféle hulladék van, rongy, papír stb. azt köteles a népgazdaság fejlesztése érdekében átadni. Ismételten figyelmeztetjük a lakosságot, hogy senki ne tartson a házánál semmiféle hulladékot, mert ellenőrizve lesz. 1953. január 5. Szentendrei Járási Tanács büntetőbírája, mint az első fokú kihágási bíróság Ifj. Horváth Mihályt, mert a községi tanács silózásra vonatkozó felhívásának nem tett eleget, főbüntetésül 7 napi elzárásra és 200 Ft pénzbüntetésre ítélte. Tóth Lajosnét, mert 55,1 százalékkal kevesebb zsírtartalmú tejfölt árult, 100 Ft pénzbüntetésre, nem fizetés esetén 5 nap elzárásra ítélte.

2. Képek



1. Komló ÍGY ÉPÜLT CSERDI András Komló Komló 1951. szeptember 2-án lett város. Az akkori szóhasználattal élve „nagy békeműveink” egyike, az „ötéves terv városa”. Mit tudhat meg róla az érdeklődő ma szépirodalmi vagy történeti művekből, esetleg útikalauzokból? Alig valamit! Pedig Komló az 1950-es évek elején fogalom volt. A „Komlónak kell” kijelentés többnyire parancsot jelen tett. Az épülő város fotói elterjedtek az országban; költők verseket írtak róla; festők készítettek képeket félig kész házairól. A munkára mozgósító költemények, amelyeket az egész várost behálózó vezetékes rádió versenyfelhívásokkal, helyi hírekkel és mozgalmi indulókkal együtt sugárzott, jórészt elvesztek. A festmények, a kor naturalista stílusában fogant alkotások eltünedeztek, pincék, raktárak mélyén porosodnak, csak néhányat sikerült belőlük felkutatni. Komló közvetlenül a felszabadulás előtt körülbelül 4000 lelket számláló falu. Rendezetlen, csatornázatlan, sáros. Amikor a gazdasági vezetés a nehézipart akarta mindenáron feszített ütemben fejleszteni, az első elképzelések szerint jugoszláv vasércre alapozva Mohácson épült volna kohászati bázis. Ezt Komlónak kellett volna szénnel ellátnia. A szénszállítást kötélpályán akarták megoldani. Építését már meg is kezdték, amikor beállott a tragikus fordulat Jugoszlávia és a szocialista országok között. A nagykohó így északabbra, a mai Dunaújvárosba került, Komló szenét immár ide szánták. Komlót azonban – mint települést is – jelentősen kellett fejleszteni. Amikor az MDP I. kongresszusán 1948-ban bejelentették, hogy a komlói szén kokszolásra alkalmas, és a Diósgyőri Vasgyár egy hétig dolgozott jó eredménnyel komlói szénnel, biztos volt, hogy Komló város lesz. Házi Árpád belügyminiszter 1951. szeptember 2-i hatállyal Komlót várossá nyilvánította. Tervezés és valóság 1951-ben készült el az általános fejlesztési terv, amit folyamatosan bővítettek, módosítottak, úgyhogy rövidesen egy új terv vált esedékessé. Ezt 1953-ban papírra vetették, majd nyomban át is dolgozták. Azután még néhányszor változtattak rajta. (A tervet soha senki nem hagyta jóvá.) Így Komlónak még 1958-ban sem volt jóváhagyott fejlesztési koncepciója. Az 1953–54-ben készült elképzelések 25, majd 30, azután 50 ezer lakosú városról szóltak – az építkezés egészének minden összehangolása nélkül. Így vízvezeték-hálózatot 38 000 fős városra, a gázműveket 40 000 lakosra, a távfűtést 30 000 személyre méretezték. A szennyvíztisztító-telephez pedig csak 20 000 embert vettek számításba. Az életszínvonalat javítandó, terveztek egy tejüzemet pasztörizálóval 35 000 főre, sertéshizlaldát, vágóhidat, hűtőházat havi 1000 disznó vágására, tárolására, valamint jéggyárat. Ezek azonban éppen úgy nem készültek el soha, mint ahogyan a Máza–Szászvár–Komló vasútvonal, a 4–6000 adagos ételgyár, a „mosógyár”, az úttörőváros sem. Az 1951-es program szerint már az első ötéves tervben annyi iskola épült volna Komlón, amennyi ma működik a városban. Megépült viszont a tanácsháza – egy 40 000-es város igényei szerint... A transzparensek, indulók, felhívások világából bárkinek is nehéz lett volna kilépnie. A lendület magával ragadta a legtöbb embert, megfeszített erővel termelték a szenet, építették a várost. A szó legnemesebb értelmében szép, hősies munkát vállaltak. Az építkezések tetőzésekor, 1954-ben közel 10 000 ember dolgozott itt, szó szerint értve éjjel-nappal. Hívták az embereket a bányába is, amelynek állományába 1951-ben 2093 fő, 1954-ben 11 078 fő tartozott. Igen sok és sokféle embert toboroztak Komlóra. Röplapok és brosúrák jutottak el az ország különböző helyeire, ígérve az „ígéret földjére” érkezőknek mindent. A kapcától a sapkán keresztül a lakásig. És meg is adtak sok mindent. Kivéve a lakást, ami vagy jutott valakinek, vagy nem. A változatos propagandára jellemző, hogy a munkásokhoz címzett füzetecske elején az új szénosztályozó képe volt látható, a falusiakhoz szóló brosúrában pedig a templom díszelgett.


1945–50 között 216 lakás épült Komlón, 1951–1956 között pedig már 2187. A terveknek egy része megvalósult. A széntermelés növekedett, és ez mindennél fontosabb volt. A komlói aknákból 1945-ben 103 523 tonna, 1951-ben 291 134 tonna, 1953-ban 466 519 tonna, 1954-ben 896 701 tonna, 1955-ben pedig 1 065 645 tonna szén került ki. A termelés rohamos emelkedésében szerepe volt a kialakuló munkaverseny különböző formáinak. Igaz, az itteni bányákban nem volt 3660%-os vagy 5470%-os teljesítmény – mint ahogy a „Sztahanovista mozgalom a bányászatban” c. brosúra más területekről tudósította –‚ de a helyi újság, a „Bányászlámpa” hírt ad 254 és 265%-os teljesítményekről. A „meleg csákány” mozgalom azt jelentette, hogy váltáskor az új műszak a régi kezéből veszi át a szerszámot, tehát a munka szakadatlanul folyik. 1951. december utolsó napjaiban azonban az egyik csapat nem várta meg a váltást, és 3 este elhagyták a munkahelyüket, kb. 15 perccel a váltás előtt. A helyi sajtó ezért nyilvánosan bírálta a csapatot, a vezetőjét pedig név szerint megnevezve „amerikai, imperialista bérenc”-nek titulálták. Több-kevesebb sikerrel folyt az ún. 100 méteres mozgalom. A benne résztvevők vállalták, hogy 100 métert – az akkori havi átlag háromszorosát – haladnak előre havonta a vágatkihajtásban. Vezetőjük Molnár István, a DISZ központi vezetőségének is tagja lett, 1954 márciusában részt vett az MDP III. kongresszusán. Ha a tervek nem is valósultak meg teljesen, mégis felépült a város alapja, elkészült Kökönyös, és jelentős eredményeket mutatott Kenderföld építése is. A fejlődés valóban impozáns volt és lenyűgöző. A Pécs felől érkező utas egy éles kanyar után, az erdőből kibukkanva, hirtelen meglátta a várost; ha a korral élt, megdobbanhatott a szíve. Egy teherautó zúzottkő Felépült az akkori Komló. Sok száz és ezer becsületes dolgozó, és sok rab, börtönbüntetésre ítélt ember munkája nyomán. Valóban nehéz és valóban szép munka volt. Együtt az árnyoldalaival. A tervek állandó átdolgozása, újrafogalmazása, a sok építővállalat összehangolatlan tevékenysége, a hirtelen elhatározások, a minél magasabb tervszámok hajhászása sok esetben rányomták bélyegüket az „ötéves terv városára”. Ehhez járult még, hogy a fiatal helyi tanácsnak sem volt kellő tapasztalata és tekintélye, hogy a kivitelezők között rendet tartson. A tanács sok esetben észrevette a hibákat, felszólításokkal, jegyzőkönyvekkel próbálta javításra bírni és rendre szorítani az építőket, kevés sikerrel. Az elmondottak tükröződnek a városi tanács építési osztálya korabeli beszámolójában: „... annak ellenére, hogy a város területén évek óta több tervező intézet végez a saját területén méréseket, – mind a mai napig (1953 nyara Cs. A.) a tanácsnál, – az 1864-ben készült, jelenleg már nem használható kataszteri térképtől eltekintve – semmiféle térkép nem áll rendelkezésre...” Így például nem állottak rendelkezésre a víz- és csatornavezetékek térképei, és ezek beszerzésére lehetőség sem volt. Az épülő orvosi rendelő fényképét képeslapként árusították. Sokan – joggal – minőségi változást láttak benne a korábbi helyi ellátáshoz viszonyítva, csakhogy kiderül egy 1953-ban készült beszámolóból, hogy „az ország egyik legmodernebb rendelőintézete... 1951. szeptember 1-én kezdte meg a működését úgy, hogy az épület nem volt bekötve a víz- és csatornahálózatba. Hosszú hónapok után sikerült csak ezt a súlyos hibát megszüntetni”. Az erősen hullámzó élelmiszer-ellátást egy propagandakiadvány 1952-ben így jellemezte: „A népboltokban a legjobb pesti közértek árubősége. A nap minden szakában valóságos citrom-, szalámi-, sonka-, hús- és zöldséghegyek várják a vásárlókat. Sorban állást egyszer sem láttam, arról pedig, hogy valami „kifogyott” volna, vagy „csak délután lesz” – talán sohase hallottak errefelé”. És a hír szárnyra kelt, és jöttek az emberek. Vajon a helyszínen mit tapasztalhattak? A népboltok túlzsúfoltak voltak. 1–1 csomag cigarettára órákat kellett várni, ezért határozták el, hogy külön dohányárudákat létesítenek. A tej és a húsellátás is rossz volt. Havonta átlagosan csak egy-két napig árusítottak olcsó bort, a drága bor miatt a sörfogyasztás növekedett, de sört is csak pár napig mértek. Hiányzott gyakorta a boltokból a vaj és a sajt is. A példákat folytathatnánk, de zárjuk a sort a kenyérgyár esetével. Minisztériumi határozat alapján a komlói 6 kemencés kenyérgyárnak már 1950. október 1-ig el kellett volna készülnie. 1950. november 12-én a tanács még azt sem tudta biztosan, hogy a tervek elkészültek-e? Hosszabb huzavona után, egy éves késéssel épült fel a kenyérgyár. „Apróbb” kifogásokkal: a falak állandóan vizesek voltak, a munkatermek nyirkosak, párásak. A tanács kérte, hogy vizsgálják felül az épületet, hogy „...nem hiányzik-e a mennyezet hő- és vízszigetelése, szellőzőnyílások nem volnának-e szükségesek...” A munkaterek cementpadozata nem tartható tisztán. A kemencék pedig már az üzem indulásakor megrepedtek,


megroppantak. Az egyik kemencét elbontották, átrakták újra, azóta az még jobban megsüllyedt. Mindez pár hónappal az átadás után történt. Gyakori volt, hogy az átadott házakhoz, intézményekhez, mint mellékes dolgot, elhagyták az odavezető utak megépítését. Így történt ez a kenyérgyár esetében is. A tanács szorgalmazta az üzem körüli utak rendbetételét is. 1952 január végén például egy péksüteményekkel megrakott – tehát könnyű – gépkocsi „...úgy besüllyedt a sárba a kenyérgyár mellett, hogy kerekei tengelyig süllyedtek, rendszámtáblája alig látszott ki a sárból”. A kocsit egy nagyobb teljesítményű teherautó vontatta ki a gödörből. E sártenger felszámolását szorgalmazták tehát. Az építővállalat képviselője kiment a helyszínre, és úgy döntött, hogy salakkal kell befedni a terepet. Kihordták, szétterítették a salakot, amit rövidesen az autók a sárral összegyúrtak, és az út még rosszabbá vált. Újabb felszólítások után az építő vállalat úgy döntött, hogy a salakot a sárral együtt elhordja a helyszínről, és zúzottkő ágyat készít az út számára. A tervezés után egy darabig nem történt semmi, majd „...hoztak egy teherautó zúzott követ, és azt a sárba süllyedt kocsi általi lyukba borították...” Azután ismét jó ideig nem történt semmi. * Az első ötéves terv óta Komló valóban sokat változott. A hibákat kijavították, vagy javításuk folyamatban van. Hiszen az egyoldalú beruházások hiányosságait egyik napról a másikra nem lehetett és nem lehet rendbe hozni. Épül a színház és hangversenyterem, a művelődési központ, az új gyógyszertár. Elkészült a szilvási városrész, hamarosan kezdődik a sikondai városrész építése. A 30 éves városnak ma 30 ezernél több lakosa van, 1975-ben pedig a lakások száma 8288 volt. Komló ma megállapodott, reális alapokon nyugvó és fejlődő város.

2. Képek




1. Történetíró és jelenkor GLATZ Ferenc Történetíró és jelenkor Tud-e nosztalgikus irigység nélkül tekinteni a mai történetíró sok évszázaddal ezelőtti kollegáira, akik a maguk dolgában biztos ember nyugalmával örökítették meg a jelen számára mindig annyira fontos közvetlen múlt történéseit? A mai történetíró cipeli magával mindazokat a szakmai gátlásokat, amelyeket a „szakszerű” történetírás alakított ki gondolkodásában még a 19. században,és amely szerint a történetírónak ÉPPEN azért van szüksége „mesterségbeli” fegyverzetre, hogy kiszűrhesse a jelenben éléséből következő elfogultságait a múlt megjelenítésekor. Cipeli magával azt a felelősségtudat-gátlást, amelyet nap mint nap erősít benne korunk egyik jellemző sajátja, a szellemi élet intézményesítése, amely a múlt-megítélést a jelenkori ideológiai szervesült kötőanyagának tekinti: már-már megfordulni látszik előtte a múlt század politikai gondolkodásának klasszikus elve („akié a múlt, azé a jelen”), s úgy tűnik, akié a jelen, azé a múlt is. De nem utolsósorban cipeli magával azt a vélt vagy valósan elbátortalanító, feltételezett „haragot” , amelyet a jelenről a jelennek mondani akarás kiválthat a volt kortársakból. „A TÖRTÉNELMI TÁVLAT”. A jelenkori történész állandóan hangoztatja: mennyire fontos társadalmi funkciója lehetne tudományának abban, hogy segítsen eligazodni a még alkotóereje teljében dolgozó nemzedékeknek közvetlenül megélt történelmünkben: rávilágítani olyan néhány évtizeddel korábbi politikaigazdasági körülményre, amelyre, mint tevőleges, a konfliktusokat „végigharcoló” kortársak nem is lehettek figyelemmel. Hiszen könnyen belátható, nincs az a magasabb vagy alacsonyabb szinten politikai cselekvést végző egyén, aki a modern állami (nemzetközi és hazai) élet sokfelé futó kortársi történéseit, összefüggéseit – még, ha a legkiterjedtebb információ-bázis áll is rendelkezésére – mint kortárs, teljességében átláthassa. Óhatatlan a nézetkülönbség a korábbi évtizedek politikai cselekvői és a mai történész között, ha olyan korszak társadalmi-politikai életéről folyik a párbeszéd, amely korszak kevés betekintést adott a hatalom mozgását irányító erők titkaiba a társadalomirányításban tevőleges résztvevők szélesebb körének. Márpedig – ha a mai magyarországi, vagy szocialista országokbeli helyzetről kívánunk konkréten beszélni – a második világháború utáni politikai-hatalmi átalakulások ütemének gyorsasága, majd a proletárdiktatúrák első fázisának a személyi kultusz politizálási gyakorlatától torzult módszerei nem engednek széles politikai nyilvánosságot, és ezzel valós információkon nyugvó ítéletalkotást a politikai cselekvők széles táborának. Az élete alkonyán maga dolgait rendező, s a viselt dolgokat, a tapasztalatokat már egyféle rendszerbe is állító kortárs a ráébredést mindig is kísérő őszinte indulatokkal hallja a történésztől, hogy a fiatal kor szíveket megdobbantó, cselekvésre valóban ösztönző tömegmegmozdulásai „akció” mögött a szűkebb kör indítékai nemegyszer mennyire kisszerűek, taktikai megfontolásokon nyugvók voltak… „ANNAK IDEJÉN”… Másként néz a közelmúltra a cselekvő átélő, és másként a történetíró azért is, mert a társadalomról gondolkodásnak átütő jellemzője, hogy bármennyire képes legyen a cselekvő politikus kritika alá vonni a korábbi nézeteit és a később kitárulkozó tágabb összefüggések felismerésével tekinteni a több évtizeddel ezelőtti cselekményekre, amikor ma hallja a történész értékelését, azonnal mozgósul a gondolkozási reflex: vajon, ha annak idején a mai történész értékítéleteit tekintették volna mértékadónak, megharcolták volna-e harcaikat? Hiszen olyan harcterek kerülhetnek periférikus beállításba ma, amelyeken – úgy gondolták – annak idején az új társadalom megszületésének legfontosabb csatái zajlottak. És hiába mondja netán más téren végzett dolgaikat az utókor történésze döntőnek, ragaszkodnak azokhoz a fontossági pólusokhoz, amelyek szerint annak idején sorrendbe rakták elintézendőiket. A zavar elkerülhetetlen: az átélő a történész álláspontját belehelyezi a korábbi politikai ütközetek harcvonalai közé és úgy tekint arra, mintha a megélt korban az egyik harcbabocsátkozó fél szólalna meg. Nem csak a volt pólusok, de az elmúlt és most felelevenedő kor politizálási módszerei is aktivizálódnak az utókor elemzéseivel szemben. A mi évtizedeink kelet-európai szocialista országaiban ritka élességgel exponálódik a jelenkor-történetírás és az „emlékezők” ezen állandó, látens egymással szembefeszülése. A történetírónak olyan korosztályokhoz kell a fiatalkorukról, politikai indulásukról „virágkoruk”-ról beszélni, mely korosztályok a már említett éles rendszerváltások során kevés toleranciához szokhattaka magukétól eltérő vélemények minősítésében. A történésznek tudomásul kell vennie, hogy értékeléseit az átélők, a visszaemlékezők ugyanolyan türelmetlenséggel fogadják majd, mint amilyen türelmetlenséggel azok a maguk korábanmint politikusok a szövetségesekkelvagy ellenfelekkel szemben viseltettek. A hajdani cselekvő az utókor történetírására bevallottan vagy nem bevallottan apologetikus igénnyel tekint. Még azokban a társadalmakban is, ahol a véleménye vagy botlása miatt félreállott politikust nem veszélyeztette a


korábbi évtizedekben az egzisztenciális megsemmisülés, vagy netán az állampolgári jogait vesztés réme. Semmi különöset nem kell tehát abban találnunk, ha az éles, társadalmi csoportokat, egyéneként percnyi idő alatt a közéletből kizáró harcokban felnőtt nemzedékek gondolkodásában ez az apologetikus igény szélsőségessé fokozódik. Hiszen, ha „bebizonyosodik”, vagy netán felvetődik a gondolat, hogy valamit ezelőtt évtizeddel elhibázott, erkölcsi-anyagi megsemmisülés fenyegeti. Ragaszkodik tehát tévedhetetlenségéhez. Múltban, jelenben egyaránt. Azt is mondhatnánk: elmúlt korszakok politikai közgondolkodásának pontos tükrözője, hogy képviselői mennyire képesek magukat túltenni a történettudománnyal szembeni apologetikus igények belső kényszerén. „A TUDOMÁNY SZERINT”… Az egyik legfontosabb történetírói erény – a kutatott korba magát visszahelyezni-képesség – egyúttal forrása is lehet a leggyakoribb történetírói mértékvesztésnek. Könnyen vezet oda, hogy a történész kilép helyzetéből, és a korábbi küzdők valamelyikének oldalára állva, mint az Olümposzon ülő Zeusz, fegyvereket ad a szeme előtt összecsapók kezébe, és csak az egyik küzdő fél szemüvegén át mutatja be a harcoló feleket. E történetírói magatartás, amelyik ítéletalkotásunkat minden korszakról írva fenyegeti, fokozottan hatalmasodhat el a jelenkor kutatásában. Magunk is részesei lévén egy ideológiai harcnak, elhelyezkedve a mai frontokon, könnyen hajlunk arra, hogy mai felfogásunk „előharcosait” tekintsük csak jelenünk „kitermelőinek”. Könnyen feledkezünk meg a történelem sok dimenziós voltáról, arról, hogy a jelen nem csak annak folyománya, amit mint „előzményt” kiemelünk, aminek folytatását vállaljuk, kiteljesítjük. Könnyen feledkezünk meg: a jelen mindazon tényezők, irányzatok ötvözete, amelyek összecsapásából megszületett. A történetírónak látnia kell: a jelenben valami módon még azok is „folytatódnak”, akik korábban talán a legnagyobb vitapartnerei voltak a harcban felülmaradtaknak, és akik a harcban el is buktak… De hajlamos a történetíró megfeledkezni arról a körülményről is, amelyet egyébként éppen ő emleget fel a múltra személyes élmények alapján emlékezőnek: hogy ugyanis az utókor történésze már az események jövőbeni kihatásait is látja. Gyakran nemcsak arra hajlamos, hogy a folyamatok kifutását is ismerve, eltorzítsa a korábbi tényezők nagyságrendjét, s a jelenben győztesek korábbi súlyát felnagyítsa, hanem a csábításnak nem tudván ellent állni, a küzdő felek közé bocsátkozik, és az „utólagosan mindent jobban tudó” bíró szerepéből foglal állást, s mintegy tanácsokat is osztogat: mit kellett volna „annak idején” tenni… * Majd kétezer esztendeje, hogy minden idők egyik legkiválóbb szemű történésze, Tacitus azt mondotta: a történetírónak a múltra elfogultság, harag, ellenszenv nélkül (sine ira et studio) kell tekintenie. Napjaink történésze, aki már nemcsak szűk kör néhány írástudója, hanem a korábbi szereplők széles olvasói tábora elé bocsátja felfogását, úgy látja: a bölcs római intelmét immáron a közvetlen múltat cselekvően átélőknek is követniük kell a történetíróval szemben.


História Created by XMLmind XSL-FO Converter

Recommend Documents