História Created by XMLmind XSL-FO Converter

História 1983-04

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1983-04 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom 1. ........................................................................................................................................................ 1 1. Bécs és Sztambul között. Thököly Imre pályafutása ............................................................. 1 2. Képek .................................................................................................................................... 4 2. ...................................................................................................................................................... 10 1. Egy kiállítás képei. Bécs 1683. évi ostromának 300. évfordulójára Bécsben rendezett kiállításról 10 2. Képek .................................................................................................................................. 10 3. ...................................................................................................................................................... 12 1. A török kiûzése Magyarországról ....................................................................................... 12 2. Képek .................................................................................................................................. 15 4. ...................................................................................................................................................... 20 1. A szultáni szeráj .................................................................................................................. 20 2. Képek .................................................................................................................................. 23 5. ...................................................................................................................................................... 29 1. Aktív vagy passzív? Külkereskedelmünk a 15. században ................................................. 29 2. Képek .................................................................................................................................. 32 6. ...................................................................................................................................................... 33 1. Haynau elsõ áldozata. A másik Mednyánszky. Mednyánszky László ................................ 33 2. Képek .................................................................................................................................. 35 7. ...................................................................................................................................................... 38 1. A frankhamisítás és a magyar emigráció ............................................................................ 38 2. Képek .................................................................................................................................. 40 8. ...................................................................................................................................................... 45 1. Pénzhamisítók karikatúrákon .............................................................................................. 45 2. Képek .................................................................................................................................. 45 9. ...................................................................................................................................................... 50 1. Víziturisztika, társas és filléres hajóutak a Dunán ............................................................... 50 2. Képek .................................................................................................................................. 53 10. .................................................................................................................................................... 54 1. Teleki Pál haláláról. Pintér István, Barcs Sándor, Bakay Lajos, Kádár László, Gerlei Ferenc, Czaba József és Komjáthy Miklós írásai ................................................................................. 54 11. .................................................................................................................................................... 57 1. Teleki Pál haláláról. Pintér István, Barcs Sándor, Bakay Lajos, Kádár László, Gerlei Ferenc, Czaba József és Komjáthy Miklós írásai ................................................................................. 57 12. .................................................................................................................................................... 58 1. Teleki Pál haláláról. Pintér István, Barcs Sándor, Bakay Lajos, Kádár László, Gerlei Ferenc, Czaba József és Komjáthy Miklós írásai ................................................................................. 58 13. .................................................................................................................................................... 61 1. Teleki Pál haláláról. Pintér István, Barcs Sándor, Bakay Lajos, Kádár László, Gerlei Ferenc, Czaba József és Komjáthy Miklós írásai ................................................................................. 61 14. .................................................................................................................................................... 63 1. Teleki Pál haláláról. Pintér István, Barcs Sándor, Bakay Lajos, Kádár László, Gerlei Ferenc, Czaba József és Komjáthy Miklós írásai ................................................................................. 63 2. Képek .................................................................................................................................. 64 15. .................................................................................................................................................... 66 1. Teleki Pál haláláról. Pintér István, Barcs Sándor, Bakay Lajos, Kádár László, Gerlei Ferenc, Czaba József és Komjáthy Miklós írásai ................................................................................. 66 16. .................................................................................................................................................... 67 1. Tankönyv és tanterv ............................................................................................................ 67 17. .................................................................................................................................................... 69 1. Tanár diák érettségi ..................................................................................................... 69 18. .................................................................................................................................................... 71 1. Külföldi turisták Magyarországon, 19581968 .................................................................. 71 2. Képek .................................................................................................................................. 74

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Bécs és Sztambul között. Thököly Imre pályafutása ÉVFORDULÓ BENCZÉDI László Bécs és Sztambul között Thököly Imre pályafutása Háromszáz esztendővel ezelőtt, 1683 szeptemberében az akkori világ legnagyobb kiterjedésű állama, a török birodalom Bécset kívánta bevenni. A sikertelen ostrom indította meg azt a felszabadító háborút, amelynek eredményeként másfél évszázados hódoltatás után a törököt kiverték Magyarország területéről. 1678 szeptemberének első napjaiban váratlan esemény került feljegyzésre az akkor már 6 év óta tartó Habsburgellenes kuruc mozgalom mindaddig meglehetősen szegényes hadikrónikájába. Az Erdély szélein kvártélyozó felkelő seregek egy része, amely addigi vállalkozásaiban alig lépte túl a Tisza vonalát, megelégelte a környező császári őrségekkel vívott kisszerű csetepatékat, s átkelve a Tiszán, nekivágott a magasra törő felsőmagyarországi hegyek messzeségének. A harci vágytól égő, zsákmányéhes csapatok szeptember 4-én indultak el Szatmár melletti majtényi szállásaikról, s a hónap végén már a Vág völgyén száguldottak végig, hogy aztán szűk hegyi átjárókon keletre kanyarodva, október első napjaiban a Garam-környék kulcsfontosságú bányavárosait vegyék ostrom alá. 1672 óta ez volt a magyarországi felkelők első átütő katonai sikere – egyben olyan fejleménye, amely egy csapásra felhívta magára a külföld, mondhatni, egész Európa figyelmét. A vállalkozás élén egy ekkor feltűnt, mindössze 21 éves fiatalember, gróf Thököly Imre (1657–1705) állt, oldalán a magyar ezredeken kívül francia pénzen toborzott lengyelországi segélyhadakkal és harci tapasztalatokban gazdag francia főtisztekkel. Származás, neveltetés A Thököly-család nagy gazdagsága ellenére sem tartozott a magyarországi főnemesség igazán tekintélyes nemzetségei közé. A famíliát Imre dédapja, az eredetileg lókereskedéssel foglalkozó Thököly Sebestyén emelte ki az ismeretlenség homályából, aki az udvarnak tett szolgálatai ellenében 1572-ben kapott Miksa királytól nemeslevelet, majd a késmárki vár és uradalom megszerzése után 1598-ban Rudolftól bárói rangot. Ő is, valamint István fia is (Imre nagy apja) jó házasságokat kötöttek. A Thökölyek így a magyarországi arisztokrácia legelőkelőbb köreivel kerültek rokoni kapcsolatba, miközben tovább gyarapították birtokaikat. Imre apja, (II.) István is Bethlen Gábor erdélyi fejedelem családjának leszármazottját vette feleségül, s ezáltal az északmagyarországi birtokállományt tekintélyes erdélyi uradalmakkal toldotta meg. Ugyanez az István volt az is, aki 1654-ben III. Ferdinándtól grófi rangot kapott. E folyamatot nem kísérte a királyi vagy rendi tisztségekben való előrehaladás, e téren Imre nagyapja mindössze a királyi tábla ülnökségéig jutott. Nem örvendett valami jó hírnévnek a késmárki udvar sem, ahol a korán félárvaságra jutott Thököly (anyját 3 éves korában elvesztve) a gyermekéveit töltötte. De Thököly Imre gyermek- és serdülőkora más szempontból is meglehetősen zaklatott volt. Apja részt vett az 1664 utáni mágnás-összeesküvésben, ezért 1670 decemberében összes magyarországi javait konfiskálták, miközben ő maga a császári seregek árvai ostromgyűrűjében váratlanul meghalt. A teljes árvaságra jutott Imre ekkor Erdélybe menekült. Az eperjesi evangélikus gimnáziumban, majd 1670 után a nagyenyedi református kollégiumban végezte tanulmányait. Az 1670-es év drámai eseményei nem múltak el benne nyomtalanul. Mint később feljegyezték róla: „engesztelhetetlen gyűlöletet érzett az ausztriai ház iránt”. Elérve a nagykorúságot, egyre türelmetlenebbül várta, hogy a felkelők fegyveres küzdelméhez csatlakozhassék. Állandó unszolásának engedve, Apafi Mihály erdélyi fejedelem végül is 1677 őszén „magán személyként” kiengedte őt a kuruc seregek közé. Ámde Thököly nem lett volna Thököly, ha rövid idő alatt szét nem töri ezt a nagyon is kedve ellenére történt megszorítást. Kurucok fővezére Mert ha Thököly műveltsége, zaklatott ifjúságából következőleg, nem is lehetett túl mély, nagyon is hamar megmutatkozott, hogy egyéniségének meghatározó vonása a tehetség, méghozzá a sokoldalú tehetség volt, amely a mindenkori feladatoktól függően tudott alakot cserélni. Innét van az, hogy az élet legkülönbözőbb területein – akár hadvezérként a kuruc seregek élén, akár gazdasági irányítók jövedelmei szaporításában, akár államszervezőként, mint Felső-Magyarország fejedelme – egyaránt tanújelét adta átlagon felüli képességeinek. 1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Frissessége, lendülete életkorát meghazudtoló érettséggel, s ami külön feltűnő, az emberekkel való kivételes bánni tudással párosult. De a tehetségnek bármennyire sok változatát összpontosította is magában, Thököly Imre „naggyá levésének”, történelmi jelentőségének a kulcsa leginkább mégis valahol a kuruc seregekhez való sajátos viszonyában és egyben katonai kiválóságában rejlik. Mert ha valami, akkor az ezzel az eldurvult hadinéppel való bánni tudás emberpróbáló feladat volt, s míg mások sorra elbuktak ezen a vizsgán, Thököly fényesen helytállt. Abban, hogy Thököly viszonylag rövid idő alatt fel tudta sorakoztatni maga mögött ezt a nehezen kezelhető katonaságot, a saját rátermettségén kívül még két objektív körülmény játszotta kezére. Az egyik, mint láttuk az, hogy az elkobzott magyarországi birtokokon kívül a „másik magyar hazában” Erdélyben is jelentős jószágai voltak, s így, a bujdosók többségével ellentétben, az egész erdélyi politikai vezető réteggel szemben is meg tudta őrizni anyagi függetlenségét. A másik körülmény, amely felemelkedését megalapozta, hogy Thököly már a felkelők közé való kimenetele első napjaitól fogva a kuruc seregek legképzettebb részével, a bécsi udvar által 1672-ben szélnek eresztett ónodi és szendrői végvári ezredekkel kötötte össze a sorsát, s ez a szövetség aztán mintegy mágnesként ragadta magához a felkelő hadak egyéb kötelékeit. Ennek a folyamatnak volt mintegy betetőzése az összes katonai erőknek az az 1680. január 8-i hajdúszoboszlói választása, amely Thökölyt tette meg a kuruc seregek fővezérévé. Ez a választás hatalmas sikert jelentett az akkor 23 éves Thökölynek, annál is inkább, mert az ifjú arisztokrata a felkelés irányításának hatalmi szférájában is óriási akadályokkal találta szembe magát. Így mindenekelőtt a bujdosók korábbi tényleges és névleges fővezérei, Teleki Mihály erdélyi tanácsúr és kővári kapitány, továbbá az 1667-ben elhunyt Wesselényi Ferenc nádor Pál nevű unokaöccse vetettek gáncsot neki. De ami ennél is súlyosabb (és az eddigi történeti irodalomban alig ismert), kezdetben a Fényes Porta magyarországi hatalmasságai is a legnagyobb fokú bizalmatlansággal, sőt ellenségességgel követték Thökölynek a felkelők élén tett első lépéseit. Így a francia támogatással vezetett 1678-as hadjáratát olyan veszélyes „factio”-nak, azaz pártütésnek tartották, amely a kuruc mozgalom feloszlásának veszélyét idézte fel szemükben. Thököly Váradra beküldött magyarázkodó követét egyszerűen lekaszabolták, s amellett 200 kuruc katona családját hurcolták el túszként, hogy Thököly törökhűségét biztosítsák. Egyik forrásunk szerint a török főembereknek még az is megfordult az agyában, hogy „a kurucoknak más fejet csináljanak, mivel, úgymond, gyermek a generálisuk, s deák a tanácsuk”. Mindennek ismeretében domborodik ki igazán a hajdúszoboszlói választás jelentősége, amely mintegy „legitimálta” Thököly főségét a bujdosók közösségében. Így válik az is érthetővé, hogy a szoboszlói választást követően kb. más fél hónap múlva, 1680. február végén kereste fel első ízben portai csausz Thököly Imrét, amivel Isztambul a maga részéről is elismerte az ifjú gróf kuruc mozgalmon belüli elsőségét. Ne felejtsük: mindez kb. két és fél évvel Thököly aktív politikai pályafutásának a kezdete után történt. S ezért nem megalapozatlan azt állítani, hogy a kuruc generális, miközben folytatta a magyar felkelők Habsburg-ellenes küzdelmét, egyidejűleg az erdélyi gyámkodással szemben és a török elismerésének elnyerése végett is megvívta a maga külön csatáját – saját cselekvési szabadságának a kiszélesítéséért. Magyarország és az ottomán világbirodalom A magyarországi felkelők politikai gondolkodásában – már jóval Thököly színre lépése előtt – szinte axiómává vált az a (később persze gyökeresen tévesnek bizonyult) meggyőződés, hogy a Magyarország területe felett osztozkodó két birodalom viszonylatában a hatalmi mérleg tartósan, ha ugyan nem végérvényesen az oszmánok javára billent. Ezt a tanulságot az ellenzékiek elsősorban az 1664. évi vasvári békéből szűrték le, amelyet a bécsi udvar küldöttei, Montecuccoli azt megelőző fényes szentgotthárdi győzelme ellenére, előnytelen feltételek mellett írtak alá. Ebből ugyanis arra következtettek, hogy a török oly hatalmas, hogy – Thököly szavával szólva – még „szerencsétlen pillanatában is a győzedelmes fél szokott utána járni”, mert – tegyük mi értelemszerűen hozzá – hosszabb háborúban nem mer vele ujjat húzni. Ebből a tapasztalatból hajtott aztán ki az Ottomán Birodalom legyőzhetetlenségének a mítosza, amely a legpregnánsabban Teleki Mihálynak egy, a bujdosókhoz intézett 1677 októberi intésében jutott kifejezésre: szabadulásukat csak úgy várhatják – figyelmeztette őket –‚ ha szerencséjüket „a Fényes Birodalom egész világon, hosszában és székében való elterjedésével kapcsolják össze”. Ez a már nem is „Imperium Ottomanicum”-ban, hanem egyenesen Universum Ottomanicum”-ban való gondolkodásmód aztán úgy érvelt tovább, hogy ha a törökkel nyíltan szembeszállunk, akkor úgyis elbukunk, s ez esetben elkerülhetetlenül a teljesen bekebelezett balkáni országok (Görögország, Bulgária, Szerbia, Bosznia) sorsa lesz az osztályrészünk – ha viszont önként vállaljuk a behódolást, akkor (Erdély példájára) a külpolitikai függés fejében megtarthatjuk saját intézményeinket, belső önállóságunkat. S ez már csak azért is kívánatosnak tűnt a számukra, mert az ellenkező oldalon ott kísértett Csehország elrettentő példája (illetve általában az abszolutizmus egész Európában végbemenő előnyomulása), amelytől a magyar uralkodó osztály hagyományos 2 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

rendi kormányzási jogait féltette. Egyszóval a magyar nemesség egyfajta szorító présben érezte magát, egyfelől a balkáni típusú török alávetés, másfelől az európai abszolutista jellegű fejlődés között, s ebből a csávából a török felé való „előremenekülésben” keresett kiutat. Mindez összefüggött természetesen vallási motívumokkal is, amennyiben a Habsburg-ellenreformáció által létében fenyegetett magyarországi protestantizmus vallása háborítatlan gyakorlását remélte a török fennhatóságtól. S mindehhez járult még egy fontos indítóok: a békére, a nyugalomra és az állandóságra irányuló vágy az ekkor már csaknem másfél évszázada hadszíntérül szolgáló országban. A magyarországi felkelők úgy ítélték meg, hogy a „német oltalom” elégtelenségével szemben a Porta védnöksége zavartalanabb mindennapi életet biztosíthat az ország lakosságának. 1681–83: sikerek szárnyán E politikai megfontolások jegyében a magyarországi elégedetlenek már az 1660-as évektől kezdve a török aktív, azaz offenzív fellépésére alapozták számításaikat. De a Porta előbb Velencével, majd Lengyelországgal, s végül 1677-től Oroszországgal háborúzott. Csak miután 1681 februárjában Moszkvával békét kötött, fordult figyelme a magyarországi hadszíntér felé. Ezért vált 1681 a Thököly-felkelés és a Bécs elleni támadás előkészítésének döntő évévé. Az orosz béke után egy hónappal, március közepén, a Porta egyik bizalmi embere, Csonka bég kereste fel Thökölyt téti szálláshelyén. Forrásaink arra utalnak, hogy a kuruc fővezér már ekkor, 1681 márciusában ígéretet kaphatott a török közeli magyarországi hadjáratára, olyan ajánlatok kíséretében, amelyekkel a bécsi udvar esetleges „ellenszolgáltatásai” semmiképpen sem kelhettek versenyre. Mert abban, hogy Thököly reményei egyre feljebb szárnyalhattak, a török biztatásokon túl a bécsi udvar magyarországi politikájának sajátos vonásai is szerepet játszottak. A Habsburg-kormányzatnak szemmel láthatólag terhes volt mind a távol eső keleti országrészek kormányzása, mind pedig a Thökölyvel szembeni katonai védelem kellő szinten tartása. A bécsi államférfiak egészében olyan benyomást keltettek a kortársakban, hogy Magyarország csak mint a török elleni védelem előterepe játszik szerepet számításaikban, de az ország „rendben tartása” terhes kolonc számukra, amelytől akár szívesen is szabadulnának. Mindez párosult az ún. spanyol párt döntő kormányzati befolyásával. E párt tagjai mindenáron kerülni akarták a keleti török háborút, hogy az osztrák Habsburgok döntő erejét, a spanyol Habsburg-ág érdekeinek megfelelően, nyugaton, XIV. Lajossal szemben koncentrálhassák. E politika keretében jó viszonyt ápoltak Thökölyvel, ami tovább növelte a kuruc vezér önbizalmát. Kezdetben minden igazolni látszott optimizmusát. 1682-ben sorozatos sikerek jelezték felívelő pályáját: a bécsi udvar hozzájárulásával júniusban feleségül vette a dúsgazdag Zrínyi Ilonát (s ezzel a kezére kerültek az országrészekre kiterjedő hatalmas Rákóczi-birtokok), júliusban a császáriaktól bevette a keleti országrészek fővárosát, Kassát (s ezzel birtokába jutott a felső-magyarországi 13 vármegye központi kormányszerve, a szepesi kamara), szeptemberben elfoglalta Füleket, ahol átvehette a felső-magyarországi fejedelemségről szóló szultáni athnámét, az év őszén karddal felövezett követeit maga Lipót császár fogadta audiencián, s mindezt betetőzte az 1683 januári kassai országgyűlése, amelyen a császár maga is képviseltette magát. Mindezt a kortársak, pártállástól és vérmérséklettől függően, hol elragadtatott, hol irigykedő, hol maliciózus megjegyzésekkel kísérték: „Igazán a szerencse fia, mert akármerre forduljon a dolog, csak jól lesz dolga” – mondták egyesek, abból az alkalomból, hogy 1683 júniusában (!) a császáriak Sárospatak várát is önként átadták neki. „Thököly uram elhitette magával, hogy mindkét ellenség [ti. a német és a török] üstökét a markában tartja, de rajta fog veszteni” – jósolták meg mások, a politikájában rejlő óriási kockázatok láttán. S ismerjük el, valóban rendkívüli teljesítmény lett volna (amelyre török győzelem esetén lett is volna bizonyos esélye), ha a két birodalom közötti gigászi mérkőzésből, mint törpe harmadik, ő került volna ki nyertes félként. Az egész ország feletti uralomért Mi volt mármost a kuruc fejedelem szerepe a török 1683-as támadásának és Bécs ostromának előkészítésében? A fejedelem szeme előtt a (legalábbis török meg nem szállta) Magyarország egésze feletti uralom megszerzése lebeghetett a legfőbb célként. Ezt támasztja alá egyebek mellett az a beszéd is, amellyel az 1683 januári kassai gyűlés Thökölyhez közelálló szószólója az ottani tanácskozást berekesztette: „engedje meg Isten, hogy kegyelmes urunk őnagysága [Thököly] ezután nemcsak ennek a 20 vármegyének, de az egész országnak és ahhoz tartozó országoknak és tartományoknak hirdethessen gyűlést”. Ne áltassuk magunkat: ezt a célt Thököly csak a Habsburgok felett aratott döntő török győzelem, azaz Bécs bevétele útján érhette volna el. Más bizonyítékok alapján is bizonyosnak tarthatjuk, hogy Thököly helyeselte, netán javasolta is a Bécs elleni hadjáratot, de azzal a lényeges megszorítással, hogy Bécs török bevétele számára nem öncél, hanem eszköz volt az integer Magyarországnak az ő fősége és a török protektorátusa alatti helyreállításához. Ennek nem mond ellent az egyik oszmán forrásnak az az állítása sem, hogy az 1683. június 10-i eszéki tanácskozáson Kara 3 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Musztafa nagyvezír Thökölynek ígérte a „bécsi királyságot”. A kuruc fejedelem számára – aki ezt az ajánlatot ugyancsak örömmel fogadhatta – Bécs birtoklása amolyan záloga lehetett volna Magyarország egésze feletti uralmának. Külön kérdés Thökölynek a bécsi ostrom heteiben és hónapjaiban tanúsított magatartása, amely már önmagában is ellentmond az 1683-as bécsi török ostrom fő felelősségét a kuruc fejedelem nyakába varró felfogásnak. Tudnunk kell ugyanis, hogy Thököly végül is nem csatlakozott a bécsi ostromzárhoz, hanem a Duna bal partján operált, s Pozsony elfoglalásán kívül néhány betörést kísérelt meg Morvaországba. A bécsi ostromtól való távolmaradása többféle magyarázatra adott lehetőséget. Viszonylagos passzivitását a történeti irodalom egy része azzal hozza összefüggésbe, hogy Sobieski János lengyel király mérséklő befolyást gyakorolt a hozzá érzelmileg közelálló ellenfelére. Minthogy a két uralkodó között még 1683 augusztusában is kimutatható kapcsolat állt fenn, ez az értelmezés meggyőzőnek látszik. De lehetséges (a lengyel kapcsolatnak nem ellentmondó) más magyarázat is. Erre vonatkozólag érdemes a kuruc fejedelemnek egy 1683. szeptember 10-én kelt, s a török főtáborban tartózkodó követéhez írt levelét idéznünk. E levelében Thököly Kara Musztafa azon augusztus 27-i rendeletének végrehajtását utasította vissza, amellyel a nagyvezír Bécs alá szólította őt. A fejedelem érvelésében politikai, katonai és technikai érvek egyaránt hangot kaptak, de a legnagyobb nyomaték arra esett, hogy távoztával veszedelembe kerülhet a Garamtól innen eső egész Északnyugat-Magyarország, amelynek „13 esztendeig való fegyverkezés és vérontás után” jutott a birtokába. Ebből a levélből is kiderül, hogy Thököly nem „Bécsben”, hanem „Magyarországban” gondolkodott. S amellett egy másik feltevés is megkockáztatható. Thököly jól ismerte a magyar történelmet: erre számos megnyilatkozásából következtethetünk. Vajon nem fordult-e meg a fejében, hogy 1526-ban, Mohács után a török úgy vette birtokába a teljesen védtelen budai várat, hogy 10 napos tartózkodás után ki is vonult belőle. Még abban az esetben is tehát, ha Kara Musztafa elfoglalja (és nyilván alaposan kifosztja) Bécset, a török katonai akciórádiusz korlátai mellett lehetett-e komolyan számítani Bécs tartós török bekebelezésére? Ha viszont nem, akkor nem az következett-e Thököly „ratio status”-ából (ezt a kifejezést ő maga gyakran használta), hogy a balkáni téli kvártélyokra törvényszerűen visszavonuló oszmán seregek távozása után egész Magyarországon ő legyen a helyzet ura – minél érintetlenebb katonai erővel? A bécsi fordulat után Bécs védőinek hősi helytállása és az 1683. szeptember 12-i kahlenbergi győzelem véget vetett az ostrom előtti hatalmi szituációnak. A töröknek Habsburg vezetéssel Magyarországról történt kiűzése kiemelkedő korszakhatár egész Kelet-Közép-Európa, s ezen belül elsősorban Magyarország történetében. Az, hogy a magyar állam nem került a tőlünk délre fekvő balkáni országok sorsára, s elkerülte az oszmán uralom még két évszázadig való prolongálódását, mindenekelőtt a császári hadak győzelmeinek köszönhető. Ez a gyökeres fordulat viszont, amely megnyitotta Magyarország újkori felemelkedésének útját, egyben szükségszerűen a szakadékba taszította Thököly Imrét, aki sorozatos csalódások és megalázó kudarcok után, mindenkitől elhagyatva halt meg kis-ázsiai száműzetésében. A konstrukció, amelyre épített – a két hatalom közötti erőviszonyok felmérése –‚ alapjaiban volt hibás, s ő ezért a hibáért dicsőségének néhány éve után két hosszú évtizeden át vezekelt. Egyvalamit azonban Thököly még a bukásában is elért: az 1664 utáni tűrhetetlennek érzett status quo felrobbantásával valójában a 150 éven át fennálló katonai „patthelyzet” felszámolásához járult hozzá. S ez nem csekélység, ha figyelembe vesszük, hogy Lipót és a bécsi miniszterek mindenáron a változatlanságot akarták Magyarországon, s ha rajtuk múlik, még akár évtizedekig várathatott volna magára hazánknak a török uralom alóli felszabadulása. Mindez egy okkal több ahhoz, hogy megállapítsuk: annak az erőfeszítésnek, amely fenntartotta a magyar államiság folytonosságát, a törökellenes magyarok mellett, s velük együtt, a Habsburg ellenes magyarok is részesei voltak, s ez utóbbiak sorában, a maga összes tévedéseivel együtt, megvan a helye a megbűnhődött „kuruc király”-nak.

2. Képek

4 Created by XMLmind XSL-FO Converter.






1. Egy kiállítás képei. Bécs 1683. évi ostromának 300. évfordulójára Bécsben rendezett kiállításról GYARAPODÓ KÖZGYŰJTEMÉNYEINK RÓZSA György Egy kiállítás képei Az idei év jubileumai között kiemelkedő helyet foglal el Bécs 1683. évi török ostromának háromszázadik évfordulója. A bécsi Künstlerhausban (Művészházban) és a Historisches Museum der Stadt Wien-ben (Bécs város Történeti Múzeumában) májustól októberig látható kiállítás rendezői nemcsak az ostrom lefolyásának szemléletes rekonstrukcióját választották feladatul, de igyekeztek bemutatni az oszmán birodalommal való érintkezés egykorú és a későbbi századokban jelentkező széleskörű hatását is. Mivel Bécs felszabadításában és az Esztergom körüli harcokban döntő szerepe volt Sobieski János lengyel királynak, az év utolsó hónapjaiban a krakkói Wawelban is kiállítás készül a nagy törökverő hős emlékére. A magyar múzeumok, köztük a Magyar Nemzeti Múzeum jelentős mennyiségű anyag kölcsönzésével járul hozzá a két említett kiállítás sikeréhez. Az azóta eltelt háromszáz év folyamán nemcsak a múzeumok és könyvtárak, de a jeles magángyűjtők (Jankovich Miklós, Apponyi Sándor, Lanfranconi Enea, Ernszt Lajos) is szorgalmasan gyűjtötték a felszabadító hadjáratok írott, képes és tárgyi emlékeit. Így a történettudomány fejlődésével párhuzamosan a régmúlt eseménysorozat egyre szemléletesebb, egyre komplexebb rekonstrukciója vált lehetségessé. Lapunk következő oldalain azokból a darabokból teszünk közzé, amelyek a Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnokának gyűjteményéből a krakkói és bécsi kiállításokon szerepelnek. A bemutatott festmények és metszetek német, osztrák, francia, olasz és németalföldi művészek alkotásai és főleg az arckép és csatakép műfajába tartoznak. A művészek között vannak olyanok, akik a helyszínen jártak (Justus van der Nypoort), mások a hadvezérek udvarával álltak kapcsolatban és hivatalos megrendelésre dolgoztak (Sebastien le Clerc, Romeyn de Hooghe). A sokszorosított grafikai alkotások legnagyobb része azonban a korabeli közönségnek az események iránti érdeklődésében rejlő üzleti lehetőségek kihasználása (azaz árusítás) céljából készült. Nincs most mód valamennyi közölt kép jellemzésére, de hadd emeljünk ki közülük kettőt. Thököly Imre mellképe ugyan a távoli Németalföldön dolgozó művészek kezét dicséri, de az az egészalakos kompozíció, amelyet előképül használtak Magyarországról, Thököly környezetéből, feltehetőleg az ő tudtával került külföldre. Kiküldésének célja a kuruc vezér alakjának népszerűsítése volt. Művészet és politika kapcsolatát bizonyítja az a karikatúra is, amely a szultán betegágya körül orvosként szorgoskodó európai uralkodókat állítja elénk és nyilvánvalóan hangulatkeltés, a kép mozgósító erejében rejlő politikai propagandalehetőség kihasználása céljából született meg.

2. Képek



1. A török kiûzése Magyarországról HECKENAST Gusztáv A török kiűzése Magyarországról A magyar rendek 1683 vészterhes nyarán a földönfutóvá lett Esterházy Pál nádor és néhány katolikus kivételével a török mellé álltak; ki németgyűlöletből, ki politikai megfontolásból, ki egyszerűen féltében. Thököly Imre csillaga most ért zenitjére, de pislákoló fényét elnyelte a félhold ragyogása. A kuruc fejedelem immár az egész királyi Magyarország ura volt, csak azt nem tudta, lesz-e még országa, mire a hadjárat véget ér. Nem szakította meg a török elől titkolt érintkezését Sobieskivel Sobieski János (1624–1696), 1674-től III. János néven lengyel király. Kezdetben franciabarát politikát folytatott, ennek megfelelően békében élt a törökökkel és támogatta a Habsburgok ellen lázadó kurucokat. A törökök hadikészülődése miatt 1683 tavaszán szövetséget kötött Lipóttal, s jelentős szerepe volt Bécs felmentésében., és ismételt felszólítás ellenére sem jelent meg hadaival Kara Musztafa nagyvezír Bécs alatti táborában. Így igyekezett politikai mozgásteret biztosítani magának, bármiként fordul is az ostromlott Bécs sorsa. Erre törekedtek a magyar arisztokrácia néhány hónappal azelőtt még Habsburg-hű vezetői is. Ők – igaz, katonáik nélkül – megjelentek Bécs alatt a török táborban, hogy kidolgozzák és előterjesszék politikai elképzeléseiket. Először csak Magyarországot osztották fel egymás között, de a nyár vége felé úgy látszik komolyan számoltak már Bécs elestével, és ekkor Batthyány Kristóf Stájerországot, Draskovich Miklós országbíró Ausztriát, Czobor Ádám Morvaországot kérte magának mint török hűbéres fejedelemséget; Erdődy Miklós báné lett volna Horvátország, a távollevő Thökölyé pedig az egész magyar királyság, évi 400 000 tallér adó fejében. Csonka bég, a Thököly, és a Habsburgok ellen fordult magyar urak mellé rendelt török követ és katonai tanácsadó néhány évvel később leplezetlen megvetéssel számolt be Strattmann kancellárnak ezekről a tervezgetésekről. Pedig a magyar arisztokraták mint előrelátó politikusok, egyszerűen csak felkészültek a hadjárat minden lehetséges kimenetelére. Világos volt előttük, hogy számukra – szemben Thökölyvel – a török veresége esetén is nyitva fog állni az amnesztia útja. Így, miután igényeiket a Habsburgok veresége esetére is bejelentették, s az események menetét amúgy sem befolyásolhatták, továbbra is katonáik nélkül, de így is, úgy is a győztesek oldalára kerülve kivárták, hogy miként végződik Bécs ostroma. Alig három héttel a „nagy” osztozkodás után Lotharingiai Károly herceg és Sobieski János lengyel király egyesített seregei szeptember 12-én a Bécsi-erdő magaslatairól a török táborra zúdultak. Bécs hős védőinek volt még erejük hozzá, hogy kitörjenek az ostromlott falak mögül. A két tűz közé került törököket elsöpörte a felmentő sereg támadása, s a leszálló éjszakában fellobogtak a győzelem örömtüzei, de rögtön fellángolt a vetélkedés is Bécs megmentésének dicsőségéért. Sobieski mindenki mást mellőzve másnap Te Deum-ot tartatott a Szent István-templomban, s Lipót császár csak harmadnapon vonulhatott be felszabadított székvárosába. Néhány nappal a bécsi győzelem után Lipót császár utasította portai követét a béketárgyalások megkezdésére. A török azonban nem mérte még fel vereségének súlyát, s elzárkózott a tárgyalások elől. Ezért Lotharingiai Károly a Duna mentén a nagyvezír seregének üldözésére indult, október 9-én Párkánynál győzelmet aratott a budai pasa felett, október 27-én pedig elfoglalta Esztergomot. A törökhöz csatlakozott magyarok számára a bécsi udvar amnesztiát hirdetett, mire azok – Thököly és hívei kivételével – sorra visszatértek Lipót hűségére. Sobieski Észak-Magyarországon keresztül vonult haza Lengyelországba, s visszafoglalta ezt az országrészt Thökölytől a Habsburg uralkodó számára. Október végére az 1683 nyarán török uralom alá került magyar terület felszabadult, s Esztergom várával a császári hadvezetés fontos hídfőhöz jutott török területen is. A szultán kivégeztette Kara Musztafa nagyvezírt, de továbbra sem hajlott a békére. Erre 1683 novemberében, Bécsben felülkerekedett a háborús párt. Lotharingiai Károly javaslatára Lipót császár elszánta magát a háború folytatására, a török kiűzésére Magyarországról és a Balkánról. A császári sereg győzelmei évszázadok óta megkopott gondolkodási mechanizmust indítottak be. Az európai közvélemény a török háborút ismét az egész keresztény világ közös ügyének látta, amelynek – a középkori szereposztás szerint – szellemi irányítója a pápa, világi végrehajtója a császár kellett hogy legyen. A pápa már évek óta készen állt, most az események rákényszerítették a császárt is, hogy vállalja hagyományszabta feladatát.


1684 tavaszán a pápai diplomácia kezdeményezésére létrejött a Habsburg birodalom, Lengyelország és Velence törökellenes szövetsége, a „Szent Liga”, amelyhez két évvel később Oroszország is csatlakozott. A háborúhoz szükséges anyagi eszközök jelentős részét XI. Ince pápa bocsátotta a liga rendelkezésére, bőkezűen áldozva az egyházi vagyonból. Nagy volt a kockázat, ám a siker hatalmas erkölcsi és anyagi hasznot ígért. Részt vettek a háborúban a német birodalom fejedelmei is. Ők – nem lévén szomszédai a töröknek – hódításra nem számíthattak, ezért a zsákmányban való részesedésen felül hatalmas összegű segélypénzeket kötöttek ki maguknak. A birodalmi fejedelmeknek kifizetett subsidium évente több mint 4 millió forintot tett ki, míg az egész hadra kelt sereg ellátására és zsoldjára 8,5 millió forint jutott. A „Szent Liga” elképzelése az volt, hogy a hadsereg eltartásának oroszlánrészét a hadszíntér, azaz Magyarország lakosságának kell biztosítani. A háború sikere érdekében rendezni kellett a Habsburg birodalom és Franciaország viszonyát. XIV. Lajosnak az adott helyzetben érdeke volt a Habsburg–török háború, mert ez lekötötte a császár erőit keleten; ezért 1684-ben 20 évre fegyverszünetet kötött Lipóttal. A két fronton való háború veszedelmét ezzel a Habsburg diplomácia egy időre kiküszöbölte, ám a Habsburg hadvezetésnek ebben az esztendőben már nem sikerült nagyobb eredményeket elérnie: Buda kellő előkészítés nélkül megkísérelt ostroma kudarccal végződött. A török magyarországi hatalmi rendszerének legfiatalabb képződménye, Thököly felső-magyarországi vazallus fejedelemsége viszont gyorsan összeomlott. Thököly a változás jelentőségét nem tudta felmérni, bár tapasztalnia kellett, hogy míg régebben tárgyaló partnernek tekintették, most már nem állnak szóba vele. Sobieski útján különbékét kért a császártól, s a lengyel király, aki szívesen befolyása alá vonta volna Magyarországot, Erdélyt, sőt a román Vajdaságokat is, hajlandónak mutatkozott a közvetítésre. Lipót azonban, mivel nem kívánt teret engedni leendő országaiban a lengyeleknek, elzárkózott minden tárgyalás elől, csupán amnesztiát kínált Thökölynek, ha meghódol és visszavonul a magánéletbe. A kuruc fejedelem erre nem tudta rászánni magát; még bízott tagadhatatlan államszervező képességeiben és a hadiszerencse változásában. Alattvalói viszont egyre kevésbé bíztak már benne; a megyék nemessége elfordult tőle, hatalmát csak nyers katonai erővel – s csak ideigóráig – tudta fenntartani. Várai egymás után a császáriak kezére kerültek. Amikor pedig Lotharingiai Károly 1685. augusztus 19-én visszafoglalta a töröktől Érsekújvárt, a kuruc katonák is tömegesen tértek a császár hűségére. Ebben a helyzetben a váradi pasa Thököly felkínálása árán remélt békét kötni a Habsburgokkal, és elfogatta őt. Bécsnek azonban a hatalmát vesztett Thököly már áldozatként sem kellett. A pasa életével fizetett oktalan lépéséért, a szultán a sietve szabadon bocsátott fejedelmet kitüntetésekkel halmozta el, de a hibát jóvátenni többé nem lehetett. Thököly elfogatásának hírére Kassa harc nélkül megnyitotta kapuit, és a legtekintélyesebb kuruc parancsnokok is császári szolgálatba álltak. Csak felesége, Zrínyi Ilona tartott ki Thököly mellett, és védelmezte még közel két és fél évig Munkács várát; de ennek hadászati jelentősége már nem volt. A törökellenes felszabadító háború első sikereinek tanulságait a kurucok tömegei is levonták: beálltak a török ellen harcolók soraiba. Ezt Thököly most már, ha akarta volna, sem tehette meg; az amnesztia lehetőségétől is megfosztva, török csapattisztként várta sorsának jobbra fordulását. A következő években a Habsburgok seregei győzelmet győzelemre halmozva kiszorították a törököt az országból. Évről évre hatalmas hadseregek vonultak fel a Duna mentén, s teleltek át az ország töröktől megkímélt területein, pusztítva, zsarolva és kirabolva a föld szerencsétlen népét. Javarészt a német birodalom különböző tartományaiból jöttek, de voltak köztük olaszok, spanyolok, franciák, angolok és – szép számmal – magyarok is. Kit vallásos lelkesedés, kit kalandvágy, kit császárhűség vagy hazaszeretet hajtott, de senki nem vetette meg a zsákmányt, s elvette, amire kedve támadt, akár töröktől, akár paraszttól, polgártól vagy nemestől. De tízezrek életüket is áldozták Magyarország felszabadításáért a török uralom alól, akármilyen nemes vagy rút volt is ez az élet. Idegenek és országlakosok felmérhetetlen véres szenvedéséből ezekben az években kerekedett ki az újkori magyar történet színtere, a töröktől megszabadított „történelmi Magyarország”. A hadvezérek császári szolgálatba állt német birodalmi fejedelmek, olasz zsoldoskatonák és XIV. Lajos országából disszidált nagy tehetségű kalandorok voltak. Az ország lakói közül senki sem juthatott irányító szerephez az ország jövőjét meghatározó vállalkozásban. Buda elveszte (1541) óta minden török háború kimondott vagy titokban áhított célja a magyar királyok középkori székvárosának visszafoglalása volt. A császári sereg Lotharingiai Károly és Miksa Emánuel bajor választófejedelem kettős fővezérlete alatt 1686 júniusában vonult Buda alá. Létszáma 80 000 fő körül lehetett, ebből legalább 15 000-en voltak magyarok, elsősorban egykori kurucok. Az ostrom közel három hónapig tartott. Közben, augusztus második felében, megérkezett a nagyvezír felmentő serege, de nem merte megtámadni az ostromlók jól elsáncolt táborát és miután némi erősítést juttatott be a várba, sorsára hagyta Budát. Szeptember 2án került sor az utolsó rohamra. Délután 2 órakor Lotharingiai Károly csapatai északról, a bajorok délről


nyomultak a várba. Az utolsó budai pasa, a 70 éves arnót Abdi Abdurrahman harcolva esett el, a palota kigyulladt, a lángok átterjedtek a város házaira, s a 145 éves török uralom vérbe és füstbe hanyatlott. Mialatt a császárváros és egész Európa Buda visszafoglalását ünnepelte, Miksa Emánuel a Dél-Dunántúlról és a Duna–Tisza közéről is kiűzte a törököt, felszabadítva Pécset és Szegedet. A hadszíntér az ország szívéből a Délvidékre helyeződött át. 1687-ben a Buda visszahódítására készülő nagyvezír csak Dél-Baranyáig jutott, seregét Lotharingiai Károly Nagyharsánynál verte szét, az ún. második mohácsi csatában. Az erdélyi fejedelemség jövendő sorsa is eldőlt. A 16–17. századi országegyesítő kísérletek azon akadálya ugyanis, hogy a magyar király nem tarthatja hatalmában Erdélyt, amíg Buda és a Nagyalföld török kézen van, az új helyzetben megszűnt. A Budát visszafoglaló Lotharingiai Károly a nagyharsányi győzelem után seregét Erdélybe vezette téli szállásra. Apafi kormánya nem tanúsított ellenállást. Erdélynek a Habsburg államrendszer országai közé történt beillesztésével a török hatalom kiszorítása a középkori magyar állam területéről lényegében befejeződött. Már csak néhány magyarországi vár volt török kézen, de utánpótlás, megerősítés nélkül maradván, ezek is sorra kapituláltak. 1688-ban Székesfehérvár, 1689ben Szigetvár, 1690-ben Kanizsa, 1692-ben Várad, 1694-ben Gyula került a császári csapatok kezére. A fő hadszíntér a Balkán félszigetre helyeződött át, a császári fősereg 1688 nyarán átkelt a Dunán és elfoglalta Nándorfehérvárt (Belgrád). XIV. Lajos már Nagyharsány óta növekvő aggodalommal figyelte a Habsburgok sikereit, Nándorfehérvár elfoglalásának hírére a francia sereg betört a német birodalomba. A Habsburg hatalom kétfrontos háborúra kényszerült. A franciák előnyomulását ugyan a császár és az augsburgi ligában egyesült szövetségesei megállították, de Lipót legjobb hadvezérét, Lotharingiai Károlyt áthelyezték a nyugati frontra, és évről évre egyre nagyobb erőket kellett elvonni a balkáni hadszíntérről. Franciaország hadba lépése megmentette a török birodalmat. A fordulat nem egyik napról a másikra következett be. A császáriak 1689-ben még folytatták előnyomulásukat, megszállták Vidint, Ništ, Skopjét és egész Albániát. A balkáni népek felszabadítóként fogadták őket, és fegyvert fogtak a török ellen. Ám a következő évben megindult a nagy török ellentámadás, a balkáni hódítások sorra elvesztek, Köprülü Musztafa nagyvezír 1690 nyarán már Nándorfehérvárhoz közeledett. A török sereg jobbszárnyán Thököly vonult Erdély ellen. Átkelt a Déli Kárpátok járhatatlannak vélt gerincén és váratlanul megjelent az erdélyi császári sereg hátában. Zernyestnél volt az ütközet, Teleki Mihály kancellár holtan maradt a csatatéren, a császári vezér, Heissler tábornok fogságba esett. Mivel Apafi Mihály még az év tavaszán meghalt, az erdélyi rendek fejedelmükké választották Thökölyt. Thököly sikerének híre nagy horderejű döntésre kényszerítette Bádeni Lajos császári főparancsnokot: vagy Erdélyt, vagy Nándorfehérvárt sorsára kellett hagynia. A kitűnő államférfi és jeles hadvezér felmérte, hogy Magyarország megtartása szempontjából Erdély a fontosabb. Erőltetett menetben odasietett, s Thökölyt néhány hét alatt ki is szorította a fejedelemségből, alvezérei viszont közben feladták Nándorfehérvárt a töröknek. 1691 nyarán Köprülü Musztafa megkísérelte Magyarország visszahódítását. Bádeni Lajos az ország belsejébe vezető fő hadiúton, a szerémségi Szalánkemennél sáncolta el magát. Augusztus 19-én vívták meg a már nyolc éve tartó háború legvéresebb csatáját. A bádeni őrgróf 7000 embert, köztük 300 tisztet vesztett, de felmorzsolta és megsemmisítette a török sereget; maga a nagyvezír is elesett. A következő években mind a nyugati, mind a török hadszíntéren tovább folyt a háború. Minden esztendő meghozta a maga győzelmeit és veszteségeit, de a helyzet nem változott. Ez nyugaton a kompromisszumos békét készítette elő, amelyet évekig húzódó tárgyalások után Ryswickban írtak alá 1697-ben. Ugyanebben az évben a török még egy utolsó kísérletet tett Magyarország visszahódítására. A szultán személyesen állt hadai élére, nagyvezíre jól előkészítette a támadást. A török vezetés tisztában volt vele, hogy az ország népének különböző rétegei elégedetlenek a Habsburg uralommal, s gyűlölet tölti el őket a császári katonákkal szemben. Török hadak viszont már évek óta nem jártak az ország belsejében. Lehetségesnek látszott egy Habsburg-ellenes magyar felkelés kirobbantása a török ellen vonuló császári seregek hátában. Thököly – fejedelemsége visszaszerzésének reményében – kapható volt a vállalkozásra, érintkezésbe lépett itthoni híveivel, s 1697 nyár elejére felkelést készített elő a Tisza-vidéken. A török–kuruc támadás kombinált haditervébe azonban a végrehajtás során több hiba csúszott, július 1-jén csak a Hegyalján robbant ki a felkelés Tokaji Ferenc hadnagy vezetésével. Tokaji Thököly nevében szólította harcba a jobbágyokat és az ország nemességét; a hegyaljai jobbágyok csatlakoztak is a kurucokhoz, a nemesség 14 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

azonban távol maradt, majd a császáriak mellé állt. Mire a szultán Magyarországra ért, a hegyaljai felkelést már vérbe fojtották. A török sereg eljutott a Bácskába, s a nagyvezír úgy határozott, hogy a Tiszántúlra nyomul és megkísérli újra fellobbantani a kuruc felkelést. Savoyai Eugén azonban szeptember 11-én késő délután utolérte Zentánál. A török éppen átkelőben volt a Tiszán, amikor Eugén herceg rájuk támadt. „Maga a nap sem akart előbb lenyugodni, míg ragyogó szemével felséged fegyvereinek teljes diadalát végig nem nézhette” – jelentette a győztes fővezér Bécsbe. A szultán Temesvárra futott, a nagyvezír elesett, Thököly a holtak közt lappangva várta ki az éjszakát. A török támadás összeomlott. Karlócán, 1699. január 26-án a császár, Lengyelország és Velence képviselői aláírták a békét a török birodalommal. A szultán elismerte, hogy a Maros–Tisza köze és Temesvár kivételével egész Magyarország és Erdély Habsburg uralom alá jutott, és hozzájárult a határ menti török erődök lerombolásához. A török kormány, hogy a békebontás veszedelmét kizárja, Thökölyt és maradék híveit Kis-Ázsiába internálta. A török orientációnak Magyarországon nem maradt bázisa, s a török birodalom többé nem avatkozott be semmilyen formában Magyarország belügyeibe. A karlócai békével egész Magyarország és Erdély átkerült a Habsburg hatalmi szférába.

2. Képek






1. A szultáni szeráj HEGYI Klára A szultáni szeráj A szultáni udvar első isztambuli palotája, a Régi szeráj a város közepén épült fel, bizánci kolostor romjain. Nem lakták sokáig – később az elhunyt uralkodók háreme vonult ide vissza –‚ mert átköltöztek az 1478-ra elkészült Topkapi szerájba. A szeráj, amely 1839-ig adott otthont a szultáni családnak, mellette egy világhatalmi és igazgatási központjának, viszonylag kis területet foglalt el, jóllehet a benne élő és dolgozó több ezer ember mindennapjaiban sűrítve jelen volt az egész birodalom. A trón öröklése A hatalom szilárdságát a 14. századtól véres öröklési rend biztosította: minden feleslegessé vált szultánivadék, azaz potenciális trónkövetelő kiirtása a trónra került szultán mellől. E véres színjátékok egy része itt, a szeráj csendes, belső termeiben játszódott le. 1603-ban azonban egy tizennégy éves gyermek került trónra, akinek még nem voltak utódai. Öccsét ezért nem ölték meg, hanem bezárták a szerájba. Az eset precedenst, az uralkodói szerep lassú átalakulása, a hatalmi hierarchia átrendeződése pedig olyan helyzetet teremtett, amelyben a precedens gyakorlattá vált. A szultáni hercegeket ezután szeráj-fogságra ítélve többnyire élni hagyták. A trón nem a kiszemelt és uralkodásra nevelt fiúra szállt, hanem a háremben unatkozó várományosok legidősebbikére. Amikor ez az új öröklési rend a 17. század első felében győzelemre jutott, az államvezetés már második átalakulását élte át. Az első a 15. század második felének nagy változása volt, amelynek során az önállósággal felruházott, szabad származású katonai vezetők helyét egy főleg renegátokból kinevelt, új elit foglalta el, s ezzel párhuzamosan kiépült a centralizált államigazgatás. A Topkapi szerájba már az új elit telepedett be, s intézte innen, jó bürokraták pontosságával, a birodalom nagy és kis ügyeit. Munkáját aktív uralkodók irányították. A díván A szeráj középső udvarának bal oldalán áll egy 1525-ben emelt kupolás épület: a szultáni tanács, a díván ülésterme. A 16. században hetente négy délelőtt ülésezett itt a díván, s döntött előbb a birodalom külkapcsolatait érintő kérdésekben, azután belső ügyeiben. Létrehozója, Orhán szultán idején legfeljebb négy tagból állt, Nagy Szulejmán korában (1520–1566) a szultánon kívül tizenegyből. Ők jelentették az államvezetés világi szféráját. Legrangosabbjuk, a szultán után első embert a nagyvezír, őt még három vezír követte. A birtokés pénzügyekért két defterdár felelt, a jogi életért a bírák rendjének főnökei: két kádiaszkar, a külügyekért és az iratkiállításért a kancellária vezetője: a nisándzsi. Tanácskozási joggal vett részt az üléseken a Balkán kormányzója: a ruméliai beglerbég és a flottaparancsnok: a kapudán pasa. A díván-tagok számbeli megszaporodása az elterebélyesedő bürokrácia egyik mutatója. A 16. század aprólékosan szabályozott központi kormányzata szakágazatok egymást támogató, gondosan összeillesztett rendszerévé nőtt, amely túlzásba vitt centralizmussal vonta a legkisebb ügyeket is a díván hatáskörébe, alig hagyva érdemi tennivalót az önállótlanságra kárhoztatott tartományi kormányzónak. Az államvezetésnek ez a kiválóan dolgozó rendszere tökéletes volt, s éppen ezért bukásra ítélt. Másodszori, 17. századi változása már inkább bomlás, mint átalakulás. A hárem-nevelte szultánok egyre kevesebbet foglalkoztak az államügyekkel, s csak időnként helyettesítették őket erőskezű nagyvezírek. A feszes rendet hatalmi marakodások és intrikák zűrzavara váltotta fel. Ennek a második, előnytelen változásnak a során olyan méltóságok szereztek egyre nagyobb hatalmat, akik korábban a világi, politikai vezetésre alig gyakoroltak befolyást. A vallási-jogi hierarchia élén már Nagy Szulejmán korában végbement a vezetésváltás. A sejhüliszlám, a vallási szféra feje, rangban a két kádiaszkar elé került, s vele együtt a változtatásra már amúgy is erőtlen államvezetésre rátelepedett az iszlám ortodoxia mindent megbéklyózó konzervativizmusa. A lankadó hadisikerektől, majd sorozatos kudarcoktól feldühödött katonaság is egyre többször zavarta fel a szeráj életét. Lázadásai ugyan a palota falain kívül tomboltak, de vezetői már nemcsak hódolni és zsoldjukat átvenni jelentek meg a kapukon belül, hanem követelni és főembereket gyilkolni is. Az állam vezetőinek ez a brutális szelekciója a 17. század megszokott jelenségévé vált. Végül a hatalmi harcok porondján csatasorba lépett egy szerájon belüli, megtörhetetlen erő is: a hárem.


A hárem A kupolás díván-ház hátsó fala mögött már a hárem legdélibb udvara kezdődött. A háremet – deszkából összetákolt vagy faragott kövekből emelt – fal vette körül, hogy elzárja a török otthonok legbensőségesebb részét, a nők és gyermekek lakóterét, amely tiltott terület volt mindenki előtt, aki nem tartozott a szűken vett családhoz. A tilalom és a fal elsősorban a hárem lakóit védte a külső világtól, de fordított irányban is funkcionált, a bentit sem engedte hatni a falon kívülire. A központi hatalom ereje és aktivitása az oszmán birodalom felemelkedésének századaiban teljessé tudta tenni a szultáni háremek elzártságát és eleve kizárta annak lehetőségét, hogy az asszonyok beleszólhassanak a nagypolitikába. Amíg Kis-Ázsiában és a Balkánon még léteztek önálló államok, haladékot remélő, veszélyeztetett fejedelmek lányai lettek a szultánok rangban első feleségei. E diplomáciai házasságokban a feleségeknek az volt a feladatuk, hogy személyükben részei legyenek az államközi kapcsolatoknak, új uruknak és birodalmának pedig örökösöket szüljenek és neveljenek fel; Szultánapák és szultánanyák nemigen avatkoztak egymás dolgaiba, a birodalom első századaiból a szultánfeleségekről nevükön és származásukon kívül alig jegyzett fel valamit a história. A rangbéli hitvesek mellett ágyasok és rabnők végleg nem jutottak szóhoz. A 16. századra a hajdan önálló országok sorra beépültek a birodalomba, magasabb származású arák híján a hárem vásárolt és ajándékba kapott, válogatott szépségű rablányokkal telt meg. Nagy Szulejmán korában is több száz volt belőlük, a 17. század második felében a francia követ négyezerre becsülte számukat. A rabnők többsége szolgáló maradt és a hárem mindennapi munkáit végezte. De a díszül tartott nők közül is kevesen tették meg illatosan és felcicomázva a szultáni hálószobáig vezető utat. Legtöbbjük sorstól kiválasztott urát még akkor sem láthatta, ha az valamelyik gyengélkedő feleségének vagy gyermekének meglátogatásával megtisztelte a háremet. A nagyúr ilyenkor ezüstszegekkel kivert cipőt viselt, s a szögek közeledő pengése finoman fogalmazott parancs volt a szétrebbenésre: a szultán kifejezett óhaja nélkül tiszteletlenségnek számított az útjába kerülni. Az életfogytig tartó egyhangúságból két út adódhatott, ha nem is menekülésre, de legalább a háreméleten belüli felemelkedésre. Az elsőt a szultán vonzalma nyitotta meg. Ha a rabnő örököst szült, törvényes feleséggé lépett elő, jövedelmet, kincset érő ruhákat és ékszereket, szolgálatára rabnőket kapott, s anyasága jeléül kis aranykoronát. Az asszonyok egy részét, elsősorban elhunyt uralkodók elárvult rabnőit, időnként a szerájon kívülre házasították vagy egyszerűen felszabadították és szélnek eresztették. Azoknak életét, akik a távozás mindkét lehetőségétől elestek, olyan ünnepek színesítették, amelyekből a hárem is részesedett. Mindenekelőtt a szultáni hercegnők esküvői, időnként fényes-zajos lakodalmak, csendesek sűrűbben. A szultáni család általában jól el volt látva hercegnőkkel: amikor pl. III. Murád szultán 1595-ben meghalt, huszonhat hajadon lánya élt a háremben, a hirtelen osztásban még középrangú katonáknak is jutott belőlük. Gyakoriak voltak az esküvők azért is, mert bukott főemberektől a megtiszteltetésül adott díszkaftánokkal együtt a hercegnő-feleségeket is visszavették és újra eladományozták: a 17. század második felében csak a budai pasák közül négyen voltak kénytelenek hálásak lenni azért, hogy asszonyuknak mondhatták Átikét, IV. Mehmed szultán testvérhúgát. A hercegnői esküvők a szorosan vett szultáni család életének derűsebb oldalát jelentették. Annak árnyasabb felében érdektelen hercegnők sorsánál komolyabb tétek forogtak kockán. Feleségek és anyaszultánnék között folyt a harc az uralkodó fölötti befolyásért, fiaik elsőbbségéért és kegyenceik karrierjéért. Az öröklési rend ugyan szelídebbé vált, de a különböző feleségektől született szultánfiak élete az anyák rivalizálása és az uralkodó szultánok féltékenysége miatt most is állandó veszélyben forgott. A 17. századi szultánok, akik számára gyerekkoruk életterét a hárem adta, s nyilván sokat felfogtak abból, hogyan harcolt értük anyjuk, trónra jutásuk után sem tudtak menekülni a hárem befolyása alól. Beköszöntött az a korszak, amelyet a törökök az „asszonyok szultánságának” neveztek. A politizálásra kapott anyaszultánnék, a hárem rangban első asszonyai rendszeresen beavatkoztak az államügyekbe. Ugyanezt tette a hárem másik hatalmassága, az őrzésükkel megbízott fekete eunuchok főnöke, a kizlar agaszi (a „lányok agája”). A 17. században a nagyvezír és a sejhüliszlám után ő lett a szeráj harmadik legbefolyásosabb embere. Az anyaszultánné és a kizlar agaszi jóindulata nélkül nehéz volt komolyabb hivatalban megmelegedni. Szeráj-alkalmazottak Az államvezetés és a hárem kettőse adta a szultáni szeráj életének tartalmát. Ellátását, védelmét és rangjához illő pompáját mesteremberek hada, középrangú tisztségviselők, bizalmi méltóságok és a palota számára létrehozott


fegyveres alakulatok biztosították. Kint a városban néhány nagyüzem kizárólag a hadsereg és a palota szükségleteire termelt, de a szerájon belül is dolgozott egy csak idetartozó, kb. hatezer fős kiszolgáló személyzet. Legtöbben az istállókban teljesítettek szolgálatot, őket a konyhai alkalmazottak kisebb hadserege követte, és ezer körül mozgott az iparosok: szabók, szűcsök, csizmadiák, ötvösök, fegyverkovácsok száma. A kétkezi dolgozók fölött, a szeráj és az egész társadalom hierarchiájában jókora lépcsőfokkal magasabban foglalt helyet az a gárda, amelyik a palota rendjére vigyázott, a kapuknál teljesített szolgálatot, kísérte a díván elé járuló kérelmezőket, a vendégeket és a külföldi követeket, üzeneteket hordott, őrizte és parancsra kivégezte az államvezetés bukott nagyságait. Nem nevezhetjük őket sem katonáknak, sem őröknek, sem rendészeknek, sem hivatalnokoknak; szerteágazó feladatkörük mindezek funkcióiból volt összegyúrva és tipikus szerájalkalmazottakká avatta őket. Szolgálatuk a palota első és második udvarához kötötte őket. Három testületre oszlott a kapidzsik (kapuőrzők), a bosztandzsik (kertészek és egyben rendészek), és a csausok (küldöncök, követek) gárdájára. Mellettük három kifejezetten katonai alakulat a szultáni család védelmét látta el. E testületek vezetői udvari főméltóságoknak számítottak, ahogy a szeráj többi kiszolgáló alakulatának vezetői is, így a zászlók legfőbb őre, azután az istállószemélyzet, a vadászok, solymászok, szakácsok és asztalnokok elöljárói. Méltóságuk növelésére valamilyen apró szolgálatban is részesedtek a szultán személye körül, így lóra szállásakor kengyelét, hajóra lépésekor a kormányrudat tarthatták. Az uralkodó körüli tényleges szolgálatokat külön belső személyzet látta el, amelyik a harmadik és negyedik udvarban, a szultáni lakosztály épületeiben dolgozott. Közösségükre kettős feladat hárult. Az első a szultán ellátásából állt és a felséges fehérneműk gondozásától az uralkodói magánkincstár kezeléséig terjedt. Mindez tényleges szolgálattevők félezer embert meghaladó kisebb hadseregére hárult, nyújtotta mindazt a kiváltságot és veszélyt, amit a szultán személyes szolgálata jelentett. A belső udvarok másik feladata a nevelés volt. Azok a fiúk kerültek ide, akiket a Balkánról összegyűjtött keresztény gyermekek közül gondos válogatás után a legalkalmasabbnak ítélték az államvezetés majdani szolgálatára. Számuk a 16. században 150 körül járt. Elméleti oktatásuk a belső udvar két termében folyt, néhány év után pedig valamelyik főméltóság alá rendelve megkezdődött párhuzamos, gyakorlati képzésük is. Nevelésük végén tudományokban jártas, a szerájbeli szolgálatban gyakorlott és szigorú katonai képzésben részesült jelöltekként indulhattak az államvezetés csúcsainak meghódítására. A szerájban szolgáló testületek és tisztségviselők száma mindegyre változott, az idők múltával egyre növekedett, így nehéz megmondani, hány ember nyüzsgött, lótott-futott, vonult át tüntető méltósággal, hajbókolt, dolgozott, henyélt és intrikált ezen az egytized négyzetkilométert alig meghaladó területen. A szerájban a 17. században alkalmazott emberek száma 13–15 000-re becsülhető, ami akkoriban egy közepes nagyságú európai város lélekszámával ért fel. Nyilvánvaló, hogy ez a tengernyi ember nem lehetett együtt és egyszerre jelen, a konyhákban naponta „csak” 4–5000 embernek főztek. Az európai leírások csak a legkülső udvart jellemzik nyüzsgőnek, a középsőben bársonyos pázsitról, ciprusokról, szökőkutakról és sétáló gazellákról emlékeznek meg. A szultáni lakosztályok közé zárt belső udvarokat, a Boszporuszra néző díszkerteket és kioszkokat pedig tengerszagú csend ülte meg; az ide kerülő rabgyerekeket először hallgatni tanították meg. Udvari ünnepek A külső udvarok zsongását és a belsők csendjét néhány ünnep váltotta át ugyanarra a kimérten örömteli és megkomponáltan vidám hangulatra. Mindenekelőtt az új szultán trónra lépése, amely évszázadokon át hagyományos formákban zajlott le. Az uralkodó a második és harmadik udvart elválasztó kapu előtt ült fel topázokkal kirakott, aranylemez borítású trónszékére, hogy fogadja birodalma nagyjainak hódolatát. Azután az Aranyszarv öblön felhajózott a 7. századi szent arab harcos, Ebu Ejjub sírja fölé emelt mauzóleumig, ahol felövezték Mohamed próféta kardjával. A trónra lépés elengedhetetlen része volt az első pénteki istentisztelet, amelyen először foglalták imába az új uralkodó nevét. A vallási ünnepek közül kettő emelkedett ki, a ramazán havi böjtöt lezáró ünnep (a ramazan bajrami) és az áldozati ünnep (a kurban bajrami), amikor szerte a birodalomban milliónyi báránynak metszették el, metszik el ma is a torkát. A kettő közül az elsőt ülték meg nagyobb ceremóniával. A középső udvaron már a bajramot megelőző napon zenekar játszott. Éjfélkor megnyílt a külső kapu, s reggelig mindazok a szerencsések összegyűltek, akiket hivatali rangjuk után megilletett a részvétel. Utolsóknak a nagyvezír és a sejhüliszlám érkezett meg. Ekkorra az alabárdosok már felállították a topázos aranytrónt a Boldogság kapuja előtt és felsorakoztak mögötte. Vele szemben a kapidzsik tisztjei álltak fel ezüstbottal a kezükben, az udvart feszes rendben körülvették a


csausok. Ők azt a feladatot kapták, hogy a ceremónia meghatározott pillanataiban üdvrivalgásban törjenek ki, előre gyártott – áldást, szerencsét és örökkévalóságot kívánó – felkiáltásokkal éltessék szultánjukat és birodalmát. Reggeli ima után a díszbe öltözött szultán felült a trónra, és kezdetét vette a szeráj és a város nagyjainak hódoló felvonulása. A hierarchia szigorú rendjét követve, egyenként járultak uralkodójuk elé, hogy – kinek mi járt – kezét vagy ruhája szegélyét megcsókolják. Alacsonyabb rangú szolgái hódolatát a szultán ülve fogadta, a magasabb rangúakét állva, a sejhüliszlámot néhány lépéssel is megtisztelte. Mozdulatait a csausok kórusa kísérte. A zenekar az egész hosszadalmas ceremónia alatt játszott, kint a tengeren ágyúikat dörgették a hajók. Amikor a csókok és szerencsekívánságok zápora elállt, a szultán lóra ült, s az egész ünneplő udvari nép kíséretében a városba vonult istentiszteletre. Hazatérte után a palotára ismét rátelepedett a csend, csak a lámpafüzérekkel kivilágított város ünnepelt tovább.

2. Képek







1. Aktív vagy passzív? Külkereskedelmünk a 15. században MŰHELY EMBER Győző Aktív vagy passzív? Külkereskedelmünk a 15. században Történetírásunknak sok évtizedes vitája: aktív vagy passzív volt Magyarország kereskedelme a fejlett nyugateurópai államok irányába. Nemrég elhunyt kiváló gazdaságtörténészünk, Paulinyi Oszkár dolgozta ki több évtizedes kutatómunkára építve azt az elméletet, miszerint a középkori magyar királyság kereskedelme passzív volt. Ember Győző készülő nagyobb munkájának rövidített okfejtése betekintést enged a középkori gazdaságtörténet műhelykérdéseibe. A számítások, érvelések mögött Magyarország gazdasági erejének felmérése, európai elhelyezkedésének kérdése húzódik. (A szerk.) Történészeink körében általánosan elfogadott vélemény, hogy Európa nyugati régióival külkereskedelmünk mérlege a 15. században – egyesek szerint korábban és később is – passzív volt, a behozatal 2:1 arányban meghaladta a kivitelt, vagyis: a nyugat felől behozott iparcikkek (főleg posztók) értéke jóval meghaladta a hazánkból kivitt élőállat és nyersanyag értékét. Külkereskedelmünk Mohács előtti forrásai általában a külkereskedelmi vámból (a magyarországi harmincadból és az erdélyi huszadból) származó, felségjoga alapján az uralkodót megillető jövedelmekről tájékoztatnak, arról azonban nem, hogy az összegek miként oszlottak meg a behozott és a kivitt áruk vámja között. Kováts Ferenc talált, dolgozott fel és tett közzé először olyan forrást, amelyből – sok egyéb mellett – a külkereskedelmi mérlegre is következtetni lehet. (Nyugat-Magyarország áruforgalma a 15. században a pozsonyi harmincadkönyv alapján, Budapest, 1902.) A pozsonyi harmincadhivatal 1457–58. pénzügyi éve naplóit dolgozta fel. E hivatal jövedelmét akkor Pozsony város bérelte, a naplók a város levéltárában maradtak fenn. Kováts Ferenc könyvében háromféle módon próbálta meghatározni a behozatal és kivitel viszonyát, azaz a külkereskedelmi mérleget: 1. A nyers harmincadbevétel, azaz a ténylegesen befizetett vám alapján a. 6419,69 forint 95,51% b. 301,82 forint 4,49% teljes forgalom 6721,51 forint 100,00% 2. A kiszabott harmincad alapján, azaz amennyinek be kellett volna folynia a. 9798,25 forint 95,28% b. 484,95 forint 4,72% teljes forgalom 10 283,20 forint 100,00% 3. Az áruk – általa kikalkulált – vámértéke alapján a. 166 564,24 forint 89,38% b. 19783,55 forint 10,62% teljes forgalom 186 347,79 forint 100,00% Az 1. és a 2. módszerrel kialakított mérlegben a behozatal több mint tizenkilencszerese a kivitelnek, és a 3. módszer is kilencszeresnek mutatja a behozatal túlsúlyát.


Történetírásunk – a jelek szerint – egykedvűen tért napirendre Kováts eredményei fölött. Elfogadta azokat mint a Pozsonyon áthaladó áruforgalom tényeit, de több mint harminc éven át nem vont le belőlük az egész nyugati külkereskedelemre érvényes következtetést, miként – bár könyvének címe ezt sugallja – maga Kováts sem tette ezt. Kováts eredményeiből messzebbmenő következtetésekre végül is csak Paulinyi Oszkár jutott: „A külkereskedelmi forgalom együttes értékéből – írja – a nyugati körzetnél annak mintegy 2/3 része a behozatalra, 1/3 pedig a kivitelre esik. A középkori Magyarország külkereskedelme tehát a nyugati gazdasági területekkel szemben passzív, és az áruforgalomnak fentebb a vámjövedelem alapján 1 200 000 aranyforintban megállapított értéke mellett 800 000 aranyforintnyi behozatallal és 400 000 aranyforint értékű kivitellel mintegy 400 000 aranyforintra rúgó évi behozatali többletet mutat fel.” (Magyar Művelődéstörténet, Bp. é. n. II. 170. l.) Ennek a teóriának egyetlen biztos pontja van: Kováts könyvének az a kétségbevonhatatlan adata, hogy 1457–58ban a pozsonyi harmincadhelyen a behozatal sokszorosan nagyobb volt, mint a kivitel. Paulinyi az itt tapasztalható kétségtelen passzivitást kísérelte meg általánosítani, kiterjeszteni egyrészt térben az általa konstruált nyugati körzet, másrészt időben az egész középkor áruforgalmára. Egyben kísérletet tett arra is, hogy magyarázatot találjon a mérleg passzívumának a kiegyenlítésére. Egyetlen harmincadhivatal forgalmából következtetni az ország nyugati körzetének egész forgalmára, vakmerő vállalkozás. Bármilyen nagy jelentőségű harmincadhely volt is Pozsony, a nyugati körzetnek voltak más jelentős harmincadhelyei is. Legyen elég itt csak Budát és Székesfehérvárt említenem; ezeknek és leányhivatalaiknak jövedelmét, az 1494–95. évi kincstárosi számadáskönyv tanúsága szerint évi 6000 aranyforintért bérelte egy budai polgár, míg ugyanakkor egy másik budai polgár Pozsony és Sopron, valamint leányhivatalaik jövedelméért csak évi 5000 aranyforint bérleti díjat fizetett. Buda és Székesfehérvár hivatalainak naplói sajnos nem maradtak fenn, így nem tudjuk megállapítani, vajon e két, nem az ország határán, hanem belsejében fekvő harmincadhelyen a behozatal ugyanúgy meghaladta-e a kivitelt, mint Pozsonyban, vagy éppen fordított volt-e a helyzet. A „hagyományos” kép hitele ugyanis azon áll vagy bukik, hogy a Pozsonyon áthaladó forgalomból lehet-e az egész nyugati forgalomra következtetni, avagy sem. Az ország nyugati körzetét illetően egyedül Bártfa város levéltárából kerültek elő olyan vámnaplók, amelyekből behozatal és kivitel aránya leolvasható; ezek is az 1504–1507. évekből, tehát már a 16. századból valók. Ezek szerint Bártfán a kiviteli forgalom volt a nagyobb (54,1%). Paulinyi ugyan Bártfát is a nyugati körzethez számította, de az valójában inkább az északihoz tartozik, s így naplói a pozsonyi ellenőrzésére nemigen alkalmazhatók. 1542-ből 15, 1544-ből és 1545-ből 9–9 nyugati vámhely naplói maradtak ránk; az 1544–45-ösök behozatali és kiviteli tételeket egyaránt tartalmaznak, az 1542-esek közül viszont hatban behozatali szállítmányok nem szerepelnek. Ezeken a harmincadhelyeken az ország szűkebb értelemben vett – tehát észak és délnyugat nélkül számított – nyugati áruforgalma haladt keresztül. E harmincadhelyek között 1542-ben ott van Pozsony is. Lehetőség nyílik tehát arra, hogy a Pozsonyon áthaladó forgalmat összevessük a szűkebb értelemben vett nyugati körzet többi vámhelyének a forgalmával, és megállapítsuk: az egész körzet forgalma a pozsonyihoz hasonlóan alakult-e vagy sem. A befizetett vámot tekintve, a Pozsonyon áthaladó forgalom megoszlása behozatal és kivitel között 1542-ben a következő volt: a. 4679,15 forint 80,54% b. 1130,87 forint 19,46% teljes forgalom 58 10,02 forint 100,00% 1544-ben és 1545-ben még nagyobb volt a behozatal túlsúlya: 1544-ben a. 4561,37 forint 92,59% b. 365,08 forint 7,41%


teljes forgalom 4926,45 forint 100,00% 1545-ben a. 2584,45 forint 91,89% b. 227,96 forint 8,11% teljes forgalom 2812,41 forint 100,00% A vámértéket tekintve 1542-ben ez volt a mérleg: a. 98652,21 forint 76,43% b. 30425,62 forint 23,57% teljes forgalom 129 077,83 forint 100,00% A Pozsonyon áthaladó forgalom 1542-ben is igen jelentős volt. A körzet teljes forgalmának a fizetett vám alapján 29,84, a vámértéket tekintve pedig 27,75%-át jelentette. Különösen nagy volt a részesedése a behozatalban, 69,21 illetve 69,69%. A kivitelbeni részesedése ellenben a körzet forgalmának még 10%-át sem érte el. A pozsonyi harmincadhely forgalmán belül tehát a behozatal az 1540-es években éppúgy nyomasztó túlsúlyban volt, mint 1457–58-ban. A fizetett vám alapján 1542-ben több mint 80, 1544-ben és 1545-ben pedig több mint 90%-a volt a teljes forgalomnak. A vámértéket tekintve pedig 1542-ben a teljes forgalomnak 76,43%át jelentette. Ha az 1540-es évekből csak a pozsonyi harmincadnapló maradt volna fenn, annak alapján a 16. századi nyugati külkereskedelem mérlegéről ugyanazt lehetne megállapítani, amit Paulinyi a 15. századiról megállapított. De ha megnézzük az 1542-ből fennmaradt további 14 vámnaplót is, kiderül, hogy a nyugati körzet teljes forgalmában a behozatal a fizetett harmincad alapján 34,73, a vámértéket tekintve pedig csupán 30,43% volt. A nyugati külkereskedelem tehát az 1540-es években erősen aktív volt, a kivitel kereken 7:3 arányban meghaladta a behozatalt. Külkereskedelmünk történetének kutatói ez ideig nem fordítottak kellő figyelmet a vámfizetés, pontosabban a szállítmányok elvámolásának módjára, divatos szóval: mechanizmusára, jóllehet az nem volt előttük ismeretlen. Valószínűleg a csempészés és más visszaélések megakadályozása magyarázza a pénzügyi hatóságoknak és a vámjövedelem átmeneti élvezőinek azon törekvését, hogy mind a behozatali, mind a kiviteli szállítmányok minél előbb elvámolásra kerüljenek. Ebből következett, hogy az ország határain és belsejében egyaránt szerveztek vámhelyeket, hivatalokat. Az elvámolásra azon a helyen, annál a hivatalnál került sor, amelyen a szállító árujával először áthaladt. (Az elvámolás nem azt jelentette, hogy a szállító a megállapított vámot azonnal ki is fizette. A vámolás megtörténtéről írásbeli igazolást kapott, azt mutatta fel, amikor további vámhelyeken áthaladt.) Ebből a rendszerből következett, hogy a behozott árut rendszerint az ország határán, a kivittet pedig az ország belsejében vámolták el. A vámhelyeknek így két kategóriája alakult ki: a behozatali és a kiviteli. Az előbbinél érthetőképp a behozatali, az utóbbinál pedig a kiviteli szállítmányok voltak jelentős túlsúlyban. Az előbbiek forgalmában a kereskedelmi mérleg passzív, az utóbbiakéban aktív volt. Pozsony mind 1457–58-ban, mind az 1540-es években behozatali vámhelyként működött. Vele szemben 1542ben Szempc és Nagyszombat kifejezetten kiviteli vámhelyek voltak. A kivitel 80,51, a körzet teljes forgalmának 55,97%-a e két hivatalnál került elszámolásra. A 15. században Szempcen még nem volt vámhely, Nagyszombat pedig a trencséni főharmincad jelentéktelen fiókjaként szerepelt. Ez azonban nem azt jelenti, hogy e században nem voltak jelentékeny forgalmú, a kivitel elszámolására szolgáló helyek. Feltevésem szerint első sorban Buda és Székesfehérvár lehettek ilyenek. Bérleti díjuk 1494–95-ben – mint láttuk – nagyobb volt, mint Pozsonyé és Soproné. Jelentőségüket valószínűleg az állatkivitelnek köszönhették Nyilván a török előrenyomulása magyarázza, hogy az állatkivitel egyik fő útvonala az ország belsejéből a Dunától északra tevődött át, a budai és a székesfehérvári harmincadhivatalok megszűntek, helyükbe Szempc és Nagyszombat lépett. Ez annál is inkább valószínű, mivel a török kiűzése után a fő forgalom újra a Duna jobb partjára tért vissza, s Szempc és Nagyszombat fokozatosan lehanyatlott. Az 1542-ből fennmaradt, egy viszonylag kisebb körzet, a szűkebb értelemben vett nyugati áruforgalmát bonyolító harmincadhelyek naplóiból azt a tanulságot vonhatjuk le, hogy a körzeten belül különböző forgalmú, 31 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

más-más mérlegű vámhivatalok voltak, behozataliak és kiviteliek vegyesen. Ezek közül csupán egyetlen egynek a forgalmából – legyen az bármilyen nagy volumenű, mint pl. 1542-ben Szempc vagy Pozsony – az egész körzet kereskedelmi mérlegére, annak aktív vagy passzív voltára következtetni eleve reménytelen vállalkozás lenne. * Megfelelő források hiányában határozottan persze nem állíthatom, hogy a „hagyományos” kép hamis, hogy nyugati külkereskedelmünk mérlege a 15. században nem passzív volt, hanem aktív. Véleményem szerint azonban állatkivitelünk már a 15. században volt olyan volumenű, hogy a textilbehozatalt ki tudta egyenlíteni, és erre a célra nem a magyar aranypénzt kellett igénybe venni. Nem vagyok ugyan közgazdász, de azért – talán éppen azért – úgy képzelem, hogy rideg marhát tenyészteni könnyebb, mint aranyat bányászni. De ez csupán feltevés. Azt azonban határozottan vallom, hogy a „hagyományos” kép hitelessége sincs bizonyítva. Aktív vagy passzív? A kérdés nyitott. A válasz bármelyik lehet, de csak akkor, ha kellő bizonyítást nyer. A forrásanyag elégtelensége egyelőre reménytelennek mutatja a döntést.

2. Képek


1. Haynau elsõ áldozata. A másik Mednyánszky. Mednyánszky László FIGYELŐ BONA Gábor Haynau első áldozata A másik Mednyánszky A televízió jóvoltából, a Sárközi György azonos című regényéből készült filmsorozat (Mint oldott kéve) eseményei során a főszereplő, a honvédsereg hős tábori papja mellett megismerhettük bátyjának, Lászlónak személyét is. Neki, mint a császáriak által halálra ítélt és kivégzett honvéd őrnagynak, az öccséénél is tragikusabb sors jutott osztályrészül. Mednyánszky László báró 1819. június 26-án a Trencsén megyei Beckón született – a nemesi lexikonok szavaival élve – „ősi magyar nemesi családból”. Ám a Mednyánszkyak vagyonából már csak arra tellett, hogy a közbirtokos nemesség életformáját élve újra és újra megpróbálkozzanak a „család régi fényének” visszaállításával. „Egy fiú a hadseregben, egy az államgépezetben, egy pedig az egyházban” – volt az apa, Mednyánszky József hitvallása, aki – akár csak Jókai „kőszívű ember”-e – ily módon vélte fenntarthatónak, esetleg titkon még emelhetőnek is a család helyzetét. A legidősebb Mednyánszky fiú, László, ilyen alapon került 1835-ben a tullni utász-tisztiiskolába. Ennek elvégzése után, 1838-ban fölveszik a magyar nemesi testőrséghez. Az itt, Bécsben eltöltött 4 év során alakul ki barátsága Görgei Artúrral, akivel két éven át egy szobában lakik. 1842-ben letelik a testőri szolgálat, és a gyakorlatnak megfelelően kérvényeznie kellene beosztását valamelyik ezredbe. Azonban nem ez történik. Lemond a tiszti karrier lehetőségéről – mint volt testőr, főhadnagyként léphetne át a hadseregbe – és hazatér. Élete következő négy évéről nincsenek adataink. Csak azt tudjuk, hogy 1846-ban megnősül, és Bars megyében telepedik le, mivel feleségének, gróf Mailáth Máriának, itt van kisebb birtoka. Maga Bars megye – a megyegyűlés tagjainak többsége – a reformkor folyamán végig az ellenzékhez szít. Egyik országgyűlési követe pedig az a Balogh János, aki a reformpárt országosan ismert szónokai, vezéregyéniségei köze tartozik. Ez a Széchenyi, majd egyre inkább Kossuth és Batthyány nézeteiért lelkesedő környezet kétségkívül Mednyánszky Lászlóra is hatással volt. Ezt mutatja, hogy ellenzéki programmal Bars megye egyik országgyűlési követévé választják, 1848 tavaszán pedig már ismert személyisége a magyar politikai életnek. Ám a politikus Mednyánszky László helyett ekkor inkább a katona Mednyánszky Lászlóra lesz szükség. A délvidéki szerb felkelés (1848. június) és Jelačić fenyegető magatartása hatására a Batthyány-kormány elrendeli az első 10 honvédzászlóalj felállítását. Mednyánszky egy pillanatig sem habozik, június 15-én az elsők között nyújtja be folyamodását az Országos Nemzetőri Haditanácshoz, ajánlja fel „karját és kardját a megtámadott haza védelmére”. Július 7-én főhadnaggyá nevezik ki az 5. honvédzászlóaljhoz, szolgálatát tehát annál az alakulatnál kezdi, ahol barátja és volt bajtársa, Görgei. Útjaik azonban hamarosan ismét szétválnak. Görgeit a kormány fegyvervásárlás céljából külföldre küldi, Mednyánszky pedig a Győrben, majd Komáromban szervezett zászlóaljjal augusztus 3án a Délvidékre indul. Részt vesz a Verbász és a Szenttamás körüli harcokban, később pedig alakulatával Pétervárad várát fedezi Futakon a Duna túlpartjáról, Cserevicből áttörni akaró szerbekkel szemben. Ez utóbbi csatározások alkalmával könnyebben megsebesül. 1848 szeptember végén, október elején – mint ismeretes – döntő politikai fordulat következik be a magyar forradalom menetében: a bécsi udvar és a magyar országgyűlés szakítása. Batthyány miniszterelnök – aki az események ilyetén alakulása következtében a kormány éléről távozik – még elrendeli szeptember végén a honvédsorozás azonnali megindítását, s ezzel megkezdődik a honvédsereg tömeghadsereggé alakítása. Szeptember 27-én még az újonnan szerveződő zászlóaljak első tisztjeit is kinevezi: köztük Mednyánszky Lászlót, aki a debreceni 28. honvédzászlóalj századosa lesz. Ám Mednyánszky útja Debrecen helyett Lipótvárra vezetett. Kossuth utasítására a hadügyminisztérium október végén őrnaggyá és a Vág vonalát védő Lipótvár várának erődítési igazgatójává lépteti elő. Bár nem bizonyítható, erősen valószínű, hogy Görgei hívta fel Kossuth figyelmét Mednyánszkyra. Görgeinek, még tullni 33 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

utásziskolás korukból, ugyanis tudnia kellett, hogy Mednyánszky képzett hadmérnök, s mint erre a vidékre való, helyismerettel is bír. E napokban Kossuth első katonai tanácsadója Görgei volt. Az október utolsó napjaiban Lipót várra érkező Mednyánszkyra nem kis feladatok vártak. Elhanyagolt, leromlott állapotban levő várat kellett védhető állapotba hoznia. Az I. Lipót (1640–1705) korából „itt felejtett”, szabályos hatszög alaprajzú, fülesbástyákkal ellátott erődnek ugyanis a korban már nem volt stratégiai jelentősége, és így az osztrákok korábban nem sok gondot fordítottak rá. A magyar kézbe került erősség helyreállítását több szempont is indokolta. Így fekvése, a magyar határhoz való közelsége, valamint harcászati jelentősége, amennyiben a Vág folyó vonalának védelmére sor kerül. Végül területvédő, azaz a környék védelmében játszott szerepe sem volt elhanyagolható. A fenti feladatoknak a vár csak Görgei feldunai hadseregének támogatásával felelhetett meg – enélkül huzamosabb ideig nem volt védhető. Komárommal, Temesvárral, vagy akár csak Araddal is ellentétben – amelyeknek falait több méter vastag földréteg támasztotta, s melyek kiépített sáncrendszerükkel és kazamatáikkal a korban szinte bevehetetlen erősséget jelentettek – Lipótvár bombabiztos építménnyel nem rendelkezett. Egyetlen, 4–5 napon át tartó szakadatlan bombázás elegendő lehetett ahhoz, hogy falai leomoljanak és őrségét maguk alá temessék. A vár újdonsült erődítési igazgatója nagy ambícióval látott hozzá a kezdeti lépésekhez. Megkezdődött a falak és a bástyák kijavítása, a várat körülölelő árkok tisztítása és kimélyítése, és a vártüzérség kilövését akadályozó terepakadályok eltávolítása. Mednyánszky tervet dolgozott ki néhány bombabiztos létesítmény – amely legalább részben megoldotta volna a készletek tárolásának és az őrség elhelyezésének kérdését – építésére is. Ám ez utóbbira már nem kerülhetett sor. A várat 1848. december végén Windisch-Grätz tábornok Magyarországra nyomuló seregének balszárnyán vonuló Simunich tábornok 6000 főnyi hadosztálya már ostromzár alá vette. A védelemhez egyelőre adva vannak a feltételek. A magyar várparancsnok, Ordódy Kálmán őrnagy, mintegy 1500 katona, 19 vár- és 12 tábori löveg felett rendelkezik, az élelmiszerkészlet fél évre is elegendő. Igaz, Simunich majdnem egész hadosztályát a vár alá vezényli, ostromlövegei azonban nincsenek. Így a császári tábornok csupán arra szorítkozhat, hogy ismételten hadikövetet küld a várba, annak feladását és az őrségnek az „őfelsége hűségére való visszatérését” követelve. A válasz azonban a december 17-i, majd 30-i alkalommal is tagadó. A vár ágyúi élénk tüzeléssel hátráltatják a Bécsből már útnak indított ostromlövegek befogadására készülő ütegsáncok építését, és hasonló céllal Mednyánszky is több kitörést vezet. Az egyre inkább elbizonytalanodó Ordódyval szemben különben ő az ellenállás lelke. Két legfőbb segítőtársa Gruber Fülöp százados, a tüzérség parancsnoka, és Aleksander Schubert főhadnagy, Mednyánszky segédtisztje. December 30-ra a császári ostrom tüzérségnek nagy nehézségek árán azonban végül mégiscsak sikerül felvonulnia, és még aznap megkezdődik a bombázás. Ez azonban mindössze néhány órán át tart, miután az összehalmozott lőszerkészlet, máig tisztázatlan okok következtében, felrobban. Ennek ellenére a várbeli tisztikarban mégis riadalom támad. Az ország fővárosa elestének híre, melyet január elején Simunich – immár harmadik – hadi követe hoz meg, leverően hat a külvilág eseményeitől elzárt őrség kedélyére. Ordódy elnökletével haditanács ül össze. Ezen Mednyánszkynak és társainak sikerül elérniük, hogy ne adják fel azonnal a várat, hanem azt a magyar hadügyminisztérium beleegyezésétől tegyék függővé. Ehhez azonban az ostromló Windisch-Grätz nem járul hozzá. Mednyánszkyék erre széles körű agitációba kezdenek a legénység és a tisztek körében, mire a többség – elsősorban az olaszokból álló Frangepán-csapat katonái – a védelem folytatása mellett döntenek. Így érkezik el január 12-e, amikor a vár falaira kiállított őrszemek meglepődve tapasztalják, hogy az ostromló had jócskán megfogyatkozott. Simunich ugyanis arról értesülve, hogy Görgei serege Léváról Lipótvár felé tart, hogy azt felmentse, csapatainak zömével Nyitrára, majd Szeredre vonult. A január 2-i pesti haditanács döntése értelmében Lipótvár felé nyomuló Görgeinek azonban, ha nem akart maga is súlyos helyzetbe jutni, le kellett mondani a vár felmentéséről. A minden irányból ellene vonuló császári csapatok elől a feldunai hadtest így Léváról végül is Selmec felé fordult, és a bányavárosok irányában még idejében kicsúszott a gyűrűből. Lipótvár sorsa ezzel azonban végleg megpecsételődött. Simunich hadosztálya visszamenetelt Lipótvár alá és az Olmützből időközben megérkezett nagy számú ostromágyúval megkezdte a vár lövetését. A február 2-án kora reggel meginduló második bombázás eredményeként a vár bástyáin néhány óra múlva megjelentek a megadást jelző fehér zászlók. Ordódy rövid tárgyalás után, az őrséget „Őfelsége kegyelmébe” ajánlva, feltétel nélkül letette a fegyvert. A kegyelmet meg is kapták, amennyiben a lefegyverzett legénység és tisztek zömét besorozták a császári


ezredekbe. A volt császári királyi tisztekből lett honvédtiszteknek azonban felelniük kellett. Őket gondos mérlegelés után végül is két csoportra osztották. Annak alapján, hogy ki, milyen funkciót töltött be, illetve hogyan viszonyult a vár feladásához, öt főt hadbíróság elé állítottak, a többieket pedig a császári királyi hadseregben viselt rendfokozatuktól történt megfosztásuk után szabadon engedték. A hadbírósági vizsgálat alá vontak között az elsőrendű vádlott – akit e tisztében a per folyamán azonban Mednyánszky váltott föl – Ordódy volt. A volt várparancsnok csupán 3 évi várfogságot kapott. Az enyhe ítélet elsősorban gyáva magatartásának volt köszönhető. S itt nem arra gondolunk, hogy már az első komolyabb bombázás hatására átadta a várat a császáriaknak. Hiszen a további kitartásnak csak akkor lett volna értelme, ha célja is van: például egy felmentő sereg közeledik, amely 3–4 napon belül meg is érkezik. Ordódy felelősségének akkor nem felelt meg, amikor már a nála járt hadikövetek előtt is célzott rá, majd vallomásában is ki mondta, hogy csak Mednyánszky és társai „terrorjának” engedve nem kapitulált már korábban is. Ez pedig döntőnek bizonyult. Ordódy, a hadikövetek, valamint két, a várban rekedt császári hivatalnok terhelő vallomása alapján bizonyságot nyert, hogy Mednyánszky – és Gruber – még az utolsó, február 2-án reggel tartott haditanácson is a vár feladása ellen nyilatkozott, és ezért mindkettőjüket halálra ítélték. Az 1849. április 11-én Pozsonyt kelt ítéletet azonban sem Windisch-Grätz, sem pedig Welden – az előbbit követő új főparancsnok – nem erősítette meg. Megerősítette viszont Haynau, aki, mint a magyarországi császári csapatok frissen kinevezett főparancsnoka, június 4-én Pozsonyba érkezett, és még aznap aláírta a két halálos ítéletet. A „varsói születésű, 25 éves” Schubert főhadnagy, „a metzi hadmérnöki akadémia volt hallgatója”, ugyanakkor 8 évi várfogságot kapott. Az ítéletet már másnap hajnali 4 óra kor végrehajtották – Mednyánszky és Gruber Fülöp felakasztásával Haynau megkezdte a „rendcsinálást” Magyarországon. Világossá téve ezzel a valamilyen formájú kiegyezésben még reménykedők előtt is, hogy a „lázadók” számára már nincs irgalom.

2. Képek




1. A frankhamisítás és a magyar emigráció ROMSICS Ignác A frankhamisítás és a magyar emigráció Történettudományunk már több mint két évtizede kiadta a frankhamisítás dokumentumait (Az ellenforradalmi rendszer gazdasági helyzete és politikája Magyarországon 1924–1926. Bev.: Nemes Dezső, Összeáll.: Karsai Elek. [Iratok az ellenforradalom történetéhez 3. kötet] Bp. 1959. 442– 597. l.). Romsics Ignác most új, eddig ismeretlen iratokra bukkant a francia külügyi levéltár (Archives Diplomatiques, Paris) egyik újonnan megnyitott sorozatában (Internationale Y, 234–236. doboz). (A szerk.) Az 1918–19-es demokratikus magyar emigráció különböző eszmei-politikai arculatú csoportjainak egyik legfőbb közös törekvése a Horthy-rendszer megdöntése volt. Ez a cél – az emigránsok többsége ezt 1919 augusztusától világosan látta – feltételezte megfelelő nemzetközi erők támogatásának a megszerzését. Magától értetődő volt az is, hogy „ezek a megfelelő nemzetközi erők” csakis a nyugati hatalmak, ill. a formálódó kisantant országai közül kerülhetnek ki. 1919 után így jött létre az az ellentmondásos együttműködési rendszer, amelyben a magyar emigránsok azoknak az országoknak (elsősorban Franciaországnak, Csehszlovákiának és Jugoszláviának) a partnerei lettek, amelyeket egyebek mellett az 1918–19-es fiatal magyar demokrácia kudarcaiért is kisebb-nagyobb felelősség terhelt. 1924–25-ben különböző, magyar kormánykörökhöz közel álló csoportok több ezer hamis ezerfrankost készítettek azzal a céllal, hogy a hamis pénz értékesítéséből befolyt összegeket irredenta célokra fogják felhasználni. A vállalkozás azonban balul ütött ki. A pénzhamisító társaság hamis ezer frankosokkal 1925 decemberében Hollandiába küldött ügynökei a legelső értékesítési kísérletnél lebuktak. A náluk talált iratokból és vallomásaikból rövidesen kiderült, hogy a pénzhamisítás szálai a legfelsőbb magyar kormányszervekig és kormányférfiakig vezetnek vagy vezethetnek. Az önmagában nem rendkívüli ügy – pénzt azelőtt is és azóta is többször és több helyen hamisítottak – ettől egy csapásra politikai jelleget kapott, s alkalmasnak látszott Magyarország, illetve Horthy és Bethlen nemzetközi tekintélyének a megingatására. Csehszlovákia szinte az ügy kipattanásától erre törekedett, 1926 januárjától néhány francia lap, majd a francia kormány is, s végül velük együtt a nyugat-európai demokratikus magyar emigráció vezetői is. Mindez egyúttal a rendszer antidemokratikus vonásainak leleplezését is szolgálta a nyugati közvélemény előtt. A Quai d’Orsay embereivel először Károlyi Mihály keresett és talált kapcsolatot, aki 1925 tavaszától többnyire Párizs egyik elővárosában, Bois-Colombes-ben élt családjával együtt. 1926. január 10-én Károlyi rövid levelet intézett Philippe Berthelot külügyminisztériumi főtitkárhoz, s találkozót kért tőle a franküggyel kapcsolatos „első kézből származó információnak” közlése céljából. Január 14-én a találkozó létre is jött, azonban nem Berthelot-val, aki nyilván nem akart Károlyival találkozni, hanem a minisztérium politikai osztályának a vezetőjével. A találkozón elhangzottakról négyoldalas feljegyzés készült. Eszerint Károlyi hosszasan ecsetelte, hogy a magyar vezető rétegek az államforma kérdésében minden látszólagos különbség ellenére egyformán monarchisták, s hogy a legitimista párt Horthyval és Bethlennel egyetértésben csupán az alkalmas pillanatot várja az elhunyt IV. Károly fiának, Ottónak a megkoronázására. „Valamennyien royalisták, a Habsburgok hívei és valamennyien megrögzött franciagyűlölők” – foglalta össze Károlyi előadásának első felét a francia külügyi tisztviselő. A beszélgetés második felében Károlyi Franciaország Magyarországgal szemben követendő politikájára tett javaslatot. A politikai osztály vezetője ezt így foglalta össze: „A követendő magatartás abban állna, hogy deklarálni kellene a magyar kormánynak: Önök teljesen kompromittálták az ügyben mind politikailag mind csalóként, s önök ezt nagyon jól tudják. Azt is tudják, hogy megtehetjük, hogy nem nézünk a dolgok mélyére, de csak egy feltétellel: tegyük félre a pénzügyi kárpótlást, amely csekély jelentőségű, de a kormányzó mondjon le, létesüljön parlamentáris rendszer, a demokrácia legyen helyreállítva. Újra alkalmazni kell a liberális választási törvényt, melyet az angol Clerk főmegbízott missziójának sikerült életre hívnia 1919-ben, s amelyet a magyar Friedrich miniszter ösztönzésére szavaztak meg. Egy liberális koalíciós kormányt kellene alakítani. Károlyi hangsúlyozza érdektelenségét s a hatalomban való részvételét visszautasítaná. Hozzá kellene tennünk: ha Horthy és Bethlen nem mond le, ha nincs liberális kormány, sem választójogi reform, csak azt tehetjük, hogy jogi eljárást indítunk önök ellen, s lehetetlen helyzetbe hozzuk önöket.” Néhány nappal Károlyi és a külügyminisztérium emberének találkozója után Párizsba érkezett Garami Ernő, a forradalmak előtti magyarországi szociáldemokrata mozgalom legbefolyásosabb vezetője, Károlyi volt minisztere is. Garami 16 oldalas memorandumot állított össze a magyarországi viszonyokról, s ezt Leon


Blumnak, a francia szocialisták vezetőjének a segítségével eljuttatta a Külügyminisztériumba. (A memorandum összeállításában és franciára fordításában Diner Dénes József, Károlyi ez idő szerint Párizsban élő 1918-as külügyi államtitkára volt segítségére.) Garami memorandumának első fele a Horthy-rendszer szociáldemokrata szempontú kritikai analízisét tartalmazta, s azzal zárult, hogy a frankügyben nem egyszerűen egyes vezetők felelősek, hanem a nagybirtokosokból és a papságból álló „régi oligarchia”, valamint a fajvédő felsőközéposztály mint kettős tagozódású uralkodó elit globálisan bűnös. Javaslatai jórészt megegyeztek a Károlyi által ajánlottakkal. Ő is az ország demokratizálását, a Friedrich-féle választójogi rendelethez való visszatérést, valamint Horthy és Bethlen eltávolítását indítványozta. Első lépésként nem egy demokratikus vagy liberális, hanem egy konzervatív-liberális jellegű „tiszta polgári kormány” alakítását ajánlotta az ébredők, fajvédők és a szociáldemokraták kizárásával. Ezen átmeneti kormány szükségességét Garami a demokráciára éretlen magyarországi viszonyokkal magyarázta. Valószínű azonban, hogy más szempontja is volt. Ezzel a formával feltehetően a demokrácia igazi erőinek, elsősorban a szociáldemokráciának a valószínű kompromittálódását is el akarta kerülni. A kormányzói méltóság helyett Garami háromtagú államtanács életre hívását javasolta. Néhány nappal később a Quai d’Orsay emberei élőszóban is meghallgatták Garamit, aki Diner-Dénessel együtt érkezett a találkozóra. Az ezzel kapcsolatos január 28-i külügyminisztériumi feljegyzés szerint memorandumához képest Garami új szempontokat nem vetett fel, Diner-Dénes viszont igen. Abból kiindulva, hogy a francia kormány nyilvánosan még mindig nem bélyegezte meg a magyar vezetőket, ez utóbbi feltételezte, hogy Franciaország esetleg nem óhajt közvetlenül a magyar belpolitikába avatkozni. Úgy gondolta viszont, hogy Csehszlovákia felhasználható lenne ilyen célra. A feljegyzés szerint: „Diner-Dénes úr azt hiszi, hogy a csehek nagyon hasznos akciót tudnának ebben az irányban kifejteni, Beneš úr ismeri a magyar belpolitika egész gépezetét. Ha bizonyos mérsékelt konzervatívok számíthatnának a csehszlovákok támogatására, hatalomra kerülésüket ez nagymértékben megkönnyítené.” Diner-Dénes természetesen nem légből kapta Csehszlovákia közreműködési készségét. Jól informáltságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a fenti találkozó után néhány nappal, február 2-án a prágai francia követ is jelentette Briand-nak Beneš hajlandóságát az együttműködésre. A magyar kormány felelősségével a francia külügyminisztérium természetesen a magyar emigránsok információi nélkül is tisztában volt. Berthelot külügyminisztériumi főtitkár már december 24-én azt táviratozta a bécsi és budapesti francia követnek, hogy „bizonyos részletek arra engednek következtetni, hogy a magyar kormány maga is kompromittálva van az ügyben, de ez titokban tartandó...” Január folyamán ez a feltételezés be is bizonyosodott, s a budapesti francia követ nem is mulasztotta el, hogy a nyomozás minél gyorsabb és alaposabb lefolytatása érdekében ezt a tényt időről időre Bethlen, illetve külügyminisztere orra alá dörgölje. A külügyminisztérium vezetőinek többsége lényegében az emigránsoknak azt a véleményét is osztotta, hogy a frankügyet felhasználva Magyarországon kormányválságot, ill. kormányváltozást lehetne és kellene előidézni. A kérdés az volt számukra, hogy hogyan és milyen eszközökkel érhető ez el úgy, hogy Franciaországra véletlenül se háruljon a szándékos zavarkeltés gyanúja. Az általános európai megbékélés Franciaország által is helyeselt légkörében ugyanis a francia kormány nyíltan csak abban az esetben követelhette volna a magyarországi rendszerváltozást, ha nyomozó szerveinek egyértelmű és cáfolhatatlan bizonyítékokat sikerül felmutatni Horthy vagy a hivatalban levő kormány bármely tagjának bűnösségéről vagy közvetlen felelősségéről. Egyébként nehéz lett volna Anglia számára elfogadhatóvá tenni egy vele baráti viszonyban álló ország belügyeibe való ilyen nyílt és közvetlen beavatkozást. Horthy vagy a kormány tagjainak bűnösségét vagy közvetlen felelősségét egyértelműen bizonyító dokumentumok azonban sem akkor, sem a későbbiekben nem kerültek elő. Február közepére a Párizsban összegyűlt magyar emigránsok (az említetteken kívül ott volt többek között Hatvany Lajos, Szende Pál és Vér Imre is) felismerték, hogy a magyar vezetők bűnrészességét egyértelműen bizonyító dokumentumok hiányában a francia kormány nem vállalja a közvetlen beavatkozással nagy valószínűséggel együtt járó diplomáciai bonyodalmakat és felelősséget. Február 20-a táján Garami és DinerDénes már ezzel számolva tették meg taktikailag új javaslataikat. Magyarországi információkra hivatkozva közölték, hogy a Népszövetség március eleji ülésszakán Bethlen olyan fogadtatásra számít, amely majd megmutatja, hogy a „nyugat-európai államok szemében egyáltalán nem kompromittált”. Mivel Anglia Bethlen iránti barátságos magatartása nem kétséges, Franciaországon áll vagy bukik, hogy a magyar miniszterelnök eme manővere sikerül-e vagy sem. A Quai d’Orsay Franciaország frankügyben követendő politikáját részletesen meghatározó irányelvei így már többek között a következőket tartalmazták: – Mivel Bethlen közvetlen vétkességére nincsenek cáfolhatatlan bizonyítékok, s mivel Anglia támogatását élvezi, lemondásra való formális felszólítása olyan látszatot kelthetne, mintha Franciaország újabb zavarokat szándékozna előidézni Közép-Európában. A kormány direkt megbuktatása ezért nem célszerű.


– Nem lenne azonban helyes az sem, ha szemet hunynánk politikai felelőssége felett, mert ezt Franciaország kisantantbeli barátai úgy értelmezhetnék, hogy nem törődünk a magyar fejleményekkel, amelyek pedig őket közvetlenül fenyegetik. – Ezzel szemben ha Budapesten érzékelik, hogy Bethlen személye veszélyezteti a magyar érdekeket, akkor híveinek jelentős része elfordul tőle, kormányválság keletkezik, s ennek csak szerencsés következményei lehetnek, mert olyan emberek kerülnek hatalomra, akik majd be fogják vezetni azokat a demokratikus reformokat, amelyek nélkül hiábavaló lenne a politikai enyhülésben bízni Európa középső régiójában. Amíg ugyanis nincs titkos választójog és nem lesz földreform, Magyarországon azok az emberek lesznek hatalmon, akik a trianoni békébe nem fognak belenyugodni. – A fenti cél úgy érhető el, hogy a Népszövetség márciusi ülésszakán, amelytől Bethlen helyzetének megszilárdulását várja, Franciaországnak meg kell akadályozni Magyarország pénzügyi ellenőrzésének (a népszövetségi kölcsön felvételekor vállalt kötelezettség) éppen aktuális feloldását, Briand miniszterelnöknek, akivel Bethlen találkozni akar, e találkozó elől a leghatározottabban ki kell térnie. Briand a külügyminisztérium javaslatait lényegében elfogadta. Ennek tudható be, hogy a Népszövetség Pénzügyi Bizottságának francia tagja (a csehszlovák delegátussal együtt) márciusban Magyarország pénzügyi ellenőrzésének feloldása ellen szavazott, s Briand a magyar diplomácia ismételt erőfeszítései ellenére sem fogadta Bethlent. Ezek a francia lépések azonban félsikernél többet nem eredményeztek, s a magyar emigráció reményeinek teljesüléséhez ez a félsiker kevésnek bizonyult. A Pénzügyi Bizottság angol és holland tagja támogatta a magyar kérést. A Népszövetség márciusi ülésszaka után új szakasz kezdődött Franciaország és a magyar emigráció kapcsolatában. Bár a frankügy még hónapokig zajlott, emigráns magyar politikust többé nem fogadtak a francia Külügyminisztériumban, s ebben a kérdésben véleményükre sem voltak többé kíváncsiak. Változott Bethlen Franciaország iránti, s Franciaország Bethlen iránti politikája is. A teljes defenzívából a magyar miniszterelnök óvatos offenzívába ment át. Előbb Chamberlainnek, majd egyetértését látva, a sajtó embereinek is kifejtette, s végül Párizsnak is tudomására hozta, hogy a magyar emigráció Benešsel összefogva dezinformálja és dezorientálja a francia kormányszerveket, s hogy ő ezt milyen furcsának találja és mennyire sajnálja. Franciaország pedig – elsősorban Anglia, másodsorban Olaszország nemtetszését és ellenállását látva – szakított Bethlen megbuktatásának szorgalmazásával, s egyre inkább megelégedett rosszallásának áttételes és hatástalan kifejezésre juttatásával. A francia álláspont módosításában szerepet játszhatott az is, hogy azt a stabilitást, amelyet szemükben őszintén személyesített meg, a Quai d’Orsay néhány tiszt viselője kezdettől fogva többre értékelte annál a bizonytalanságnál, ami lemondása vagy lemondatása esetén keletkezhetett volna. Korányi Frigyes párizsi magyar követ 1926. április 15-én így már ezt jelenthette a magyar külügyminisztériumnak: „Információim szerint Berthelot Bethlen gróf megtartása mellett nyilatkozott, tekintettel az angol nagykövet sürgetett közbenjárására, amelyet az olasz nagykövet támogatott.” A Népszövetség júniusi ülésszakán ismét szereplő magyar kérdés ily módon az Anglia és Franciaország közötti kompromisszum jegyében oldódott meg. A francia politika módosulása látszólag sokáig nem volt hatással az emigrációra. A tavasz és a nyár folyamán változatlan buzgalommal cikkeztek, agitáltak és gyűléseztek, s aktivitásuk csak a nyár vége felé csökkent, amikor már nem lehetett nem bevallani, hogy Horthy- és Bethlen-ellenes harcuk csatáját is elvesztették. Csalódva és keserű szívvel bár, de a magyar emigránsok többsége tudomásul vette ezt, s ezért a Horthy-rendszer Franciaország és a kisantant segítségével történő megbuktatásával mint reális lehetőséggel a továbbiakban nem számolt.

2. Képek






1. Pénzhamisítók karikatúrákon DEMETER Zsuzsanna Pénzhamisítók karikatúrákon A frankhamisítási botrány 1925. december végén robbant ki. A holland hatóságok december közepén letartóztatták Jankovich Arisztid alezredest és két társát, akik Amszterdamban és Hágában hamis ezerfrankosokat akartak beváltani. Jankovich vallomása alapján – a hamis pénzt hivatalos magyar személyektől kapták – a hollandok érintkezésbe léptek a francia rendőrséggel, amely december 28-án detektíveket küldött Magyarországra, s követelte a magyar kormánytól is a nyomozás megkezdését. A vizsgálat eredményeképp 1926. január 4-én letartóztatták a hamisításban való részvétel gyanúja miatt Windischgrätz Lajos herceget (volt minisztert), két nappal később pedig Nádosy Imre országos főkapitányt és ugyancsak őrizetbe vették Windischgrätz személyi titkárát, Rába Dezsőt (1). A nyomozás során előkerült dokumentumok nyilvánvalóvá tették, hogy előkelő körök és a kormányhoz közelálló személyek is tudomással bírtak a hamisításról. A hamis bankókat a Térképészeti Intézet alagsorában nyomták, (az intézet vezetője gróf Teleki Pál volt). Mindez lehetőséget adott az ellenzéki politikusoknak, hogy koncentrált támadást indítsanak – esetleges kormányra kerülés reményében, a nagyhatalmak támogatásában bízva – a kormány ás Bethlen István személye ellen. A botrány kipattanásának pillanatában a baloldali ellenzék követelte a „karácsonyi szüneten” lévő nemzetgyűlés összehívását és a hamisítás ügyében vizsgálóbizottság kiküldését. Az „alaphang”-ot Vázsonyi Vilmos – a polgári demokraták vezetője – újévi beszéde adta, amelyben 1919-ig visszamenően vádolta a kormányt a fajvédők támogatásával és annak a politikai morálnak intézményesítésével, amelynek alapján „mindent meg szabad csinálni, ha valaki ún. hazafias felbuzdulásra hivatkozik” (3). (Windischgrätz herceg is ezt vallotta.) 1926. január 20-án egy meglehetősen heves parlamenti összecsapás után – a miniszterelnök akarata ellenére – a képviselők megszavazták a vizsgálóbizottság kiküldésére vonatkozó indítványt és megválasztották a részt vevő 25 tagot, köztük az ellenzék részéről Hegymegi Kiss Pált, Rupert Dezsőt, Vázsonyi Vilmost, Rassay Károlyt, Peyer Károlyt és Györki Imrét. (A bizottság elnöke Zsitvay Tibor lett.) A vizsgálóbizottság február 20-án fejezte be a bizonyítási eljárást. A többségi jelentés szerint sem a kormányt, sem magát Bethlen Istvánt nem terhelte felelősség. Ezzel szemben a baloldal és a legitimista politikusok a Vázsonyi által készített kisebbségi véleményben hangsúlyozták, hogy a politikai felelősség szempontjából elsősorban gróf Bethlen Istvánt és kormányát tartják bűnösnek, ezért a kormány lemondását követelték (4). A vizsgálóbizottság jelentéseinek tárgyalásait botrányba fulladt nemzetgyűlési ülések és Bethlen elleni sajtótámadások tarkították (5). Ugyanakkor a miniszterelnök márciusi genfi tárgyalásainak véget értével elszálltak az ellenzék azon reményei, hogy a kormány megbuktatásához külföldről kaphat segítséget. Az ügy vádlottainak nagy érdeklődést kiváltó törvényszéki tárgyalásait 1926 májusában tartották, amelynek során több közéleti személyiséget is kihallgattak. A perben május 26-án hirdettek ítéletet: Windischgrätz Lajos herceget és Nádosy Imre főkapitányt 4 évi, a többi vádlottat 4 hónaptól 1 évig tartó fogházbüntetésre ítélték. (A herceg és a volt főkapitány 1928 tavaszán kormányzói kegyelemben részesült.) A botrány első napjaitól kezdve az ügy részleteit a sajtóban és a társasági, nemkülönben a politikai életben nap mint nap tárgyalták (6). A korszak egyik legolvasottabb lapja, a Pesti Hírlap, a szűk félév alatt szinte „frankhamisítási tudósítóvá” vált. A lap kiváló képességű karikaturistája, Gáspár Antal alkalomnak találta ezt arra, hogy a rendszer belső politikai feszültségeiről a közvéleménynek sok mindent elmondjon.

2. Képek






1. Víziturisztika, társas és filléres hajóutak a Dunán MOLNÁR György Víziturisztika, társas és filléres hajóutak a Dunán A Margit-sziget budai oldalán vesztegel a „Visegrád” nevű üdülőhajó. A hajó 1896-ban épült a Magyar Folyamés Tengerhajózási Rt. oldalkerekes gőzhajójaként. Az első világháború után Auguszta főhercegnő jótékonysági céllal patronálta a járatot. (Vö. e számunk hátsó fedőlapjával.) A SZOT 1962-ben vette és alakította át üdülőhajóvá. A hajó a magyar folyami hajózás szinte egész történelmének részese volt. A magyarországi folyókon az első sikeres magyar gőzhajózási vállalatot 1888-ban a Magyar Királyi Államvasutak keretében szervezték meg. Ez a vállalat főként áruszállításra rendezkedett be, de egyes folyamszakaszokon hajói utasokat is vittek. A MÁV hajók járatai mintegy a meglévő vasút kiegészítő vonalai voltak. Különleges jegyeket árusítottak, amelyek érvényesek voltak a vasúti utazás hajón való folytatására. Az 1894: XXXVI. törvénycikk alapján 1895. január 24-én megalakult a „Magyar Folyam- és Tengerhajózási Rt.” (MFTR), a magyar hajózás államilag támogatott nagyvállalata, a mai MAHART jogelődje. Az új társaság a meglévő MÁV-hajókat először 20 évi bérletbe átvette, majd annak lejártával meg is vásárolta. A MFTR megalapításától kezdve vezető szerepet játszott a dunai hajózásban az Osztrák–Magyar Monarchiában, a korábban egyeduralkodó osztrák DDSG (Donau Dampf-Schiff-Fahrt Gesellschaft = Első Duna Gőzhajózási Társaság) mellett a legnagyobb hajózási vállalat lett. Az MFTR az állammal kötött szerződés alapján kiegyensúlyozott hajózási rendszert szervezett, amelyben az áruszállítás mellett egyenrangú szerep jutott a személyszállításnak is. Az említett szerződés előírta személyjáratok létesítését a Dunán Budapest–Dömös, Baja– Apatin és Vukovár–Újvidék között a helyi forgalom számára és nemzetközi szempontból is jelentős hosszú járatok létesítését Zimony–Belgrád–Orsova–Galati között helyi járatokat létesítettek a Száván Bosna–Rača és a Tiszán Szolnok–Csongrád–Szeged állomásokkal. A rövidebb, helyiérdekű járatok olyan községeknek, városoknak biztosítottak kedvező összeköttetést, amelyeknek nem, vagy csak nagy kerülővel volt vasúti összeköttetésük. Az al-dunai járat csatlakozott a magyar vasutak déli végállomásaihoz és lehetővé tette az utazást Zimonytól, Báziástól és Orsovától a balkáni országokba. A Duna-torkolati nagy kikötővárosokból a „Magyar Keleti Tengerhajózási Rt.” gőzöseivel az utas a Közel-Kelet kikötőibe is eljuthatott. Ezeknek a csatlakozásoknak a felhasználásával szállították haza például 1906-ban II. Rákóczi Ferenc hamvait is Rodostóból. A személyhajózás ezt a vasutat kiegészítő szerepet megtartotta az első világháború végéig. A trianoni békeszerződés gyökeres változásokat hozott a Duna és mellékfolyói hajózásában. Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia megszervezték saját, államilag támogatott hajózási vállalataikat, főleg a DDSG-től és a MFTR-től nekik juttatott hajókkal. (A trianoni békeszerződés alapján 1921. augusztus 2-án hozták az erre vonatkozó döntőbírói határozatot.) Az 1921. július 23-án Párizsban megkötött új Duna-egyezmény jogilag is új helyzetet teremtett: bár kimondta a dunai hajózás teljes szabadságát, de az egyes országokon belül a parti állam kiváltságává tette a belső hajózást és a Duna egyes mellékfolyóit (Száva, Temes, délvidéki csatornák) nem sorolta a nemzetközi vizek közé, ezzel a külföldi hajókat teljesen kizárva onnan. Összességében ezek az egyezmények és a területi változások, amelyek az 1914-es 1632 km-ről 713 km-re csökkentették a magyar folyami partok hosszát, igen nehéz helyzetbe hozták a MFTR-t és járatai átszervezésére kényszerítették. A megváltozott viszonyok között a MFTR a magyarországi Duna-szakaszra koncentrálta erejét. Új hosszú és helyi járatot létesítettek. Mindemellett a MFTR permanens gazdasági válsághelyzetben töltötte az 1935-ig terjedő időt: a háborús károkat és a hátrányos Duna-egyezményt tetézte a korona inflációjának hatása (a vállalat szubvenciója teljesen értékét vesztette). Igaz, 1926-ban az állammal új egyezményt kötöttek, és ez, valamint a vállalatba beáramlott angol tőke lendített rajtuk, de ennek jó hatását a nagy gazdasági világválság tönkretette. Modern hajózási ipar A személyhajózás fennmaradása szempontjából a legnagyobb jelentősége egy, az emberek életformájában bekövetkezett változásnak volt. Az 1920-as évektől világjelenség a mind nagyobb tömegek kedvtelésből tett utazása. Míg az első világháború előtt általában az utazott, akinek hivatali elfoglaltsága miatt szükséges volt, leszámítva az arisztokrácia és a polgárság egy csekély, bár rendkívül nagy vásárlóerejű részét, a húszas évektől a szabadidő eltöltésének egyre divatosabb módja lett az utazás. Kiszélesedett az utazóközönség is, új rétegek 50 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

kapcsolódtak be az idegenforgalomba. A világjelenség következménye, hogy megindul a tengeri hajókon az egyes osztályok színvonalának közeledése egymáshoz. Fokozatosan megszűnt a fedélköz és a III. osztály nyomora, a fedélközi elhelyezést meg is szüntették. Ugyanakkor valamelyest csökkent az I. osztály királyi pompája és javult a II. osztály komfortja. Ez a fejlődés vezetett végül világszerte a modern turista és I. osztály kialakulásához. A nemzetközi hajózási ipar változásai hatottak a magyar folyamhajózósra is. A személyhajóknak továbbra is egyik fő vonzerejük maradt elegáns belső berendezésük, kényelmük, de a kisebb pénzű utast is kezdték megbecsülni. De erre ösztönözték a fentebb említett gazdasági nehézségek is. Mind a nemzetközi, mind a hazai járatokon a személyhajózós egyetlen jövedelmező ága az idegenforgalmi, turisztikai hajózás maradt. „...a hajózást többé nemcsak mint közlekedési eszközt veszik igénybe, hanem a hajón való utazást, annak kellemességeinél fogva mint pihenést, üdülést és olcsó szórakozást nyújtó lehetőséget öncélként tekintik. A hajón való utazás az egészségápolás kedvelt eszközévé vált, s ez a jellege már szinte túlszárnyalta a szigorúan vett közlekedési jelleget” – írta 1937-ben a kortárs Winchkler István, a MFTR elnök-vezér igazgatója. Budapest–Pozsony–Bécs (282 km) között mindkét irányban hetenként háromszor közlekedtek a személyhajók. Budapestről hagyományosan este hatkor indult a hajó, így napvilágnál haladhatott át a Gönyü fölötti zátonyos szakaszon és délután ért Bécsbe, hogy a továbbutazóknak csatlakozásuk legyen az éjjeli vonatokhoz. Elegáns dolog volt ezzel a járattal Bécsbe utazni egy-egy társadalmi eseménynek számító opera- vagy színházi előadásra. Bécsből reggeli fél kilenckor indult lefelé a hajó és este háromnegyed kilenckor ért Budapestre. A hajó számos olyan magyar községet érintett, amelyek legkönnyebben vízen voltak elérhetőek, de igazi jelentősége a Budapest–Bécs turistaforgalomban volt. Nyilvánvaló, hogy a sokkal gyorsabb vasút helyett a kedvtelésből utazók választották a kényelmesebb, érdekes tájakon vezető hajóutat. Ezen a vonalon a MFTR legnagyobb, kétkéményes szalon gőzöseit járatta. A hajókon elöl a II., hátul az I. osztály 2 és 4 ágyas kabinjai helyezkedtek el, a maximális utaslétszám 1200 fő lehetett, de általában 300–600 utassal közlekedtek. Az utasoknak étterem, dohányzó, női terem(!), sétafedélzet, kád és zuhanyfürdők álltak rendelkezésre. A kabinokat és a vendéglőt minden MFTR hajón a Nemzetközi Hálókocsi Társaság (Wagon Lits) kezelte. Az utasok szállításán kívül ezek a hajók néhány tonna gyorsárut is vittek, főként primőr zöldséget és gyümölcsöt a bécsi piacokra. A budapest–mohácsi személyhajó volt a „kofahajó”, ennek fő funkciója a friss zöldség és gyümölcs szállítása volt a fővárosba. A hajó délben indult Mohácsról és másnap hajnalban ért Budapest–Nagyvásártelepre. Útközben összegyűjtötte Baja, Kalocsa, Paks, Dunaföldvár vásárosait, akik vasúton bajosan juthattak a fővárosba. A járat este tízkor indult vissza Budapestről és reggel ért Mohácsra. Ezen az útvonalon 21(!) hajóállomás feküdt és itt is a MFTR legnagyobb hajói jártak. A hajó itt szerencsésen pótolta a nehézkes, sok átszállással járó vasúti közlekedést. Kettős jelentősége volt az Esztergom–Budapest járatnak. A mohácsihoz hasonlóan a föntről este indított hajó összeszedte a kofákat árujukkal a Budapest fölötti községekből és a hajnali piacokra szállította őket. A Budapestről induló hajó vitte a kirándulókat a kedvelt dunai kiránduló- és nyaralóhelyekre: Rómaifürdőre, Horányba, Leányfalura, Vácra, Visegrádra, Nagymarosra, Dömösre és Esztergomba. Maga a hajóút is komoly idegenforgalmi attrakcióvá vált, s tavasszal és nyáron a MFTR minden nélkülözhető hajóját itt alkalmazta. Az üdülőhelyekre utazóknak a MFTR jelentős tarifakedvezményt adott, ezt bizonyítja néhány út vasúti- és hajójegy költségének összehasonlítása: hajón

személyvonattal

Budapest–Nagymaros

2,10 pengő

3,90 pengő

Budapest–Esztergom

2,60 pengő

3,90 pengő

Budapest–Győr

6,00 pengő

13,00 pengő (gyorsvonat)

Budapest–Bécs (felfelé)

10,00 pengő

37,50 pengő

Budapest–Bécs (lefelé)

20,00 pengő

37,50 pengő


Budapest–Dunaföldvár

4,40 pengő

8,60 pengő

Budapest–Mohács

11,00 pengő

26,70 pengő

A közölt adatok az 1937-es évre vonatkoznak, de az arány jellemző a két háború közötti időszak egészére. A MFTR még 1916–1917-ben átvette a budapesti helyi és átkelő járatokat a DDSG-től és a Budapesti Csavargőzös és Átkelési Vállalattól. 1926-ra a főváros szárazföldi tömegközlekedésének fejlődése ezeket fölöslegessé, és ami ezzel együtt járt, ráfizetésessé tette, így a MFTR megszüntetésükre kényszerült. 1936-ban azonban újra megindították a helyi hajózást, csakhogy megváltozott profillal, immár teljesen a pihenés és szórakozás szolgálatában. A helyi hajók a fővárosi nagy fürdőket és a főváros környéki evezős- és fürdőtelepeket kötötték össze a belvárossal. 1937-ben hétköznaponként 58 járat közlekedett a Szent Gellért-tér, mint a legdélebbi a Pünkösdfürdő, mint legészakabbi állomás között. Vasár- és ünnepnapokon a forgalom ennek többszöröse is lehetett. Külön ezekre a járatokra készültek a 180 és 260 személyes csavargőzösök és 8 és 48 személyes motorosok. Egyedülálló idegenforgalmi vonzerőt jelentett a „jobb társaság” számára a „Zsófia” sétahajó délutáni és esti járata. Ez a luxusjacht eredetileg udvari hajónak épült 1914-ben és az első világháborúban Jenő főherceg és Mackensen tábornagy főhadiszállásául is szolgált. A két világháború között a MFTR válogatott személyzettel, zenés-táncos sétahajóként alkalmazta Budapesten ezt a külsejében és gépi berendezéseiben egyaránt „tökéletes hajót”. Társasutazások hajón A MFTR 1934-től részt vállalt a külföldi utaztatásban is. Társasutakat szerveztek a Felső-Dunára Passauig és az Al-Dunára Ruszéig, több-kevesebb üzleti sikerrel. Érdekes, az igényeket túlbecsülő kísérlet volt az 1936-ban a társasutak helyett indított heti expresszjárat a Budapest–Belgrád–Orsova–Rusze útvonalon, amely nem vált be, és 1937-ben visszatértek a ritkább, igény szerint indított társasutazáshoz. A MFTR a harmincas években már azt is lehetővé tette, hogy intézmények, egyesületek, testületek hajót béreljenek tetszőleges időtartamra és útvonalra. Ennek az ígéretes üzletágnak azonban a háború kezdetén elsőként kellett búcsút mondaniuk, hiszen ekkortól a menetrend szerinti járatok fenntartása is mind nagyobb nehézségekbe ütközött. Végezetül álljon itt néhány adat a MFTR 1936. évi utasszállítási teljesítményeiről. (Az arányok és az utasszám a harmincas években végig hasonlóképp alakult.) A szállított utasok száma az egyes vonalakon: Budapest–Bécs 41 000 Gönyü–Győr 16 000 Budapest–Mohács 131 000 Budapest–Esztergom 464 000 budapesti helyijáratok 136 000 „Zsófia” hajó sétajáratai 32 000 tiszai járatok 57 000 átkelési járatok Budapesten és Nagymaroson 470 000 bérelt különhajók 61 000 expresszjárat, társasutak 3 000 A személyhajók 1936-ban 1 400 000 utast szállítottak és 471 000 km-t tettek meg. Vagyis a hajózás a vasút után a legnagyobb tömeget szállító közlekedési ágazat volt a két világháború közötti Magyarországon. 52 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

2. Képek


1. Teleki Pál haláláról. Pintér István, Barcs Sándor, Bakay Lajos, Kádár László, Gerlei Ferenc, Czaba József és Komjáthy Miklós írásai TISZTELT SZERKESZTŐSÉG! PINTÉR István Teleki Pál haláláról A Kommunista Párt és az öngyilkosság Szerkesztőségünk igen szép számmal kap leveleket olvasóinktól. E levelek észrevételeket, kiegészítéseket tesznek a folyóiratban megjelent cikkek témáihoz, vagy éppen a terjesztés, a megjelenés akadozásával foglalkoznak. E számunktól kezdve rendszeresen kívánunk közreadni mind a technikai, mind a cikkeinkben megbúvó vitás kérdéseket érintő észrevételeket. Először a Teleki Pál halálával kapcsolatos igen nagyszámú levélből, hozzászólásból teszünk közzé részleteket. Mindenekelőtt a forrásértékűeket. (A leveleket egyébként megőrzés céljából átadjuk az Országos Levéltárnak.) (A szerk.) A História 1982. évi 1. számában több ismertetés jelent meg Teleki Pál miniszterelnök haláláról. A visszaemlékezések felelevenítették azt a halál napján lábra kapott – s mint a cikkek bizonyítják – egyes körökben még ma is élő legendát, hogy Teleki Pál nem öngyilkos lett, hanem meggyilkolták. Tilkovszky Loránt történész – az első Teleki biográfia szerzője – tudományos alapossággal ugyanezen számban cáfolta a gyilkosság teóriáját. E cikkek késztettek arra, hogy közreadjam azt az elmúlt hónapokban kezembe került levelet, amelyet a Kommunisták Magyarországi Pártja hazai vezetői írtak közvetlenül Teleki halála után, majd Kárpát-Ukrajnán keresztül juttattak el Moszkvába, a Kommunista Internacionáléban – a KMP magyar szekciója képviseletében – dolgozó magyar kommunista vezetőkhöz. Néhány szót a levélről. „Brief aus Budapest” cím alatt található a hatoldalas német nyelvű levél, ami a Komintern magyar szekciójának anyagaiból került a Párttörténeti Intézet Archívumába. A levél a KMP KB tagjaitól származik. Nem tudjuk, milyen formában és hogyan került Moszkvába. Feltehető, hogy magyar nyelven írták, s mint számos dokumentumot, kint fordították német nyelvre. Elképzelhető azonban, hogy az eredeti is német nyelven készült, hisz a Központi Bizottság két tagja: Rózsa Ferenc és Schönherz Zoltán kitűnően írt és beszélt németül. A kijuttatás módja ma még nem ismeretes. A rendszeres kapcsolat ugyanis 1941 januárjában megszakadt. Az a tény azonban, hogy a KMP KB 1941. áprilisi határozatának egy része – ugyancsak német nyelven – megérkezett Moszkvába, jelzi, hogy volt valamilyen összeköttetés Budapest és Moszkva között. A levél tartalma azt bizonyítja, hogy a KMP jól tájékozott volt a történtekről, és igen nagy fontosságot tulajdonított a Teleki öngyilkosságát követő eseményeknek. Világosan látta azt a szorult helyzetet, amelybe 1941 tavaszán Teleki került. A KMP Teleki kormányra kerülése óta fokozott figyelemmel kísérte politikájának alakulását. A kommunisták elismerték e politika Hitler-ellenes, belpolitikában pedig nyilasellenes vonásait, de rámutattak arra is, hogy e politika veszélye nagy. Azon túl, hogy elaltatja a belső náciellenes erők önálló kezdeményezéseit, fokozatosan arra kényszerül, hogy újabb és újabb engedményeket tegyen – bel- és külpolitikában egyaránt – a hitleri Németországnak. A háromhatalmi egyezményhez való csatlakozás után a kommunista párt ismételten figyelmeztetett: Teleki igen veszélyes útra lépett. Nemcsak az ország gazdaságát, kereskedelmét bocsátotta a tengelyhatalmak rendelkezésére, hanem „a hármas szövetséghez való csatlakozás azt is jelenti, hogy az ország népét a tengely bármely pillanatban bevonhatja a háborúba a német és olasz fasizmus érdekében” – szögezi le a KMP Titkárságának 1940. december 16-i határozata. Mindezek ellenére a kommunisták változatlanul nagy figyelemmel kísérték Teleki erőfeszítéseit az általa képviselt semlegességi politika megtartására. Ennek részeként tartották számon a jugoszláv–magyar barátsági szerződés megkötését, a Szovjetunióval erősödő kereskedelmi kapcsolatokat. Ezt igazolják a levélben foglaltak is. A KMP Központi Bizottsága a jugoszláviai események és Teleki halála után nyomban felismerte, hogy lényegesen megváltozott az ország helyzete. Az ország szuverenitását fenyegető veszély és a németek oldalán a


háborúba lépés közvetlen lehetősége miatt – mint a levél végső következtetéséből kiderül – Magyarországon is növekszik az ország függetlenségéért és szabadságáért, a háború kiterjesztése ellen harcolni akarók tábora. Ez a felismerés késztette a KMP Központi Bizottságát arra, hogy éppen ezekben a napokban tartott ülésén fogadja el a független, szabad, demokratikus Magyarország programját, és indítsa útjára a széles – az összes Hitler ellenes erőket tömöríteni szándékozó – nemzeti összefogás politikáját. Az alábbiakban közölt levél archívumi jelzete: PI Archívum, 500. f. 2/857. ő. e. 24– 29. old. DOKUMENTUM Egész Magyarország Teleki gróf öngyilkosságának hatása alatt áll. Április 3-án a reggeli órákban legkülönbözőbb híresztelések kaptak lábra, annál is inkább, mert az első hírek szívrohamról beszéltek és csak azután közölték, hogy a halál oka öngyilkosság. Miután a sajtót erősen cenzúrázzák, a hivatalos nyilatkozatok iránt kevés a bizalom. Így a rádiónak és a hivatalos hírügynökségnek ismételten alá kellett húzni, hogy minden kétséget kizáróan megállapították az öngyilkosságot. Az öngyilkosság indítékát abban jelölik meg, hogy Teleki gróf „a felelősség kínjától és lelki konfliktusoktól szenvedett. Egyetlen napra sem hagyták el őt a gondok nemzetéért és népéért.” Az angol rádió – amelyet Magyarországon nagy figyelemmel és sokat hallgatnak – kommentárjai szerint: „Közvetlen környezetéből származó barátai úgy magyarázzák a dolgot, hogy Teleki gróf saját helyzetét a növekvő német nyomás következtében egyre nehezebbnek látta”. Teleki gróf egy hátrahagyott leveléről, melyről az angol rádió beszél, és amelyben állítólag megindokolta öngyilkosságát, Magyarországon hivatalosan semmi nem ismeretes. Érdemes valamivel közelebbről szemügyre venni azokat az okokat, amelyek Teleki grófot az öngyilkosságba kergették. Magyarország átmenő ország a Balkán felé. Valamennyi német erő, amely Romániát és Bulgáriát megszállta és most a görög határon áll, Magyarországon haladt keresztül. Görögország gyors és teljes leverése a német haderő által csak akkor lenne lehetséges, ha Jugoszlávia nemcsak semleges maradna, hanem éppúgy megengedte volna a német csapatok átvonulását, ahogy Románia és Bulgária is tette. A német diplomácia februárban és márciusban minden erejével azon dolgozott, hogy Jugoszláviától egy ilyen megállapodást kierőszakoljon. Ezen törekvések sikerének az akadálya az a körülmény volt, hogy Magyarország és Jugoszlávia két hónappal ezelőtt barátsági szerződést kötöttek azzal a céllal, hogy lehetetlenné tegyék e két ország egymás elleni kijátszását, és megakadályozzák a háború további kiterjesztését. Magyarország annyiban hozott áldozatot, hogy háttérbe szorította Jugoszláviával szembeni revíziós igényeit. Március második felében Bárdossyt Berlinbe hívták. Nagy pompával fogadták. Ribbentropon kívül Hitlernél is járt audiencián. Visszautazásakor a „Völkischer Beobachter” március 22-én „Jogos célok elébe” című vezércikkében Magyarország jogos revíziós igényéről írt. A vezércikk vonatkozó részeit valamennyi magyar újság átvette. Bár az út eredményéről hivatalosan semmi lényegeset nem hoztak nyilvánosságra, elterjedt: a magyar kormány immár beleegyezett abba, hogy Jugoszlávia ellen is megengedi a német csapatok átvonulását Magyarországon. Feltételezték, hogy ez a tény nem kevéssel járult hozzá az akkori jugoszláv kormány engedékenységéhez. A magyar kormány súlyos helyzetben volt, mivel a közvéleményt nagyon nyugtalanították a Németországnak eddig adott engedmények és súlyos teherpróbát jelentett a szolgalelkű segítségnyújtás ahhoz, hogy Jugoszláviát Németország csatlósállamainak sorába állítsák. Mégis, a jelenlegi helyzetben aligha lehetett a magyar kormány részéről komoly ellenállásról beszélni, annál kevésbé, mert ugyanebben az időben Antonescu tábornok hirtelen azzal fenyegetőzött, hogy Németországhoz és Olaszországhoz fordul, hogy visszakövetelje Erdélynek Magyarországhoz csatolt részét, mert Magyarország leigázza az ottani románokat. Ez eléggé világos intés és fenyegetés volt, amelyet nem lehetett félreérteni. Jugoszlávia csatlakozását Magyarországon bizonyos körök a megkönnyebbülés sóhajával fogadták. Ily módon az a kérdés, vajon Magyarország felvonulási terület lesz-e Jugoszlávia ellen, ezen körök számára tárgytalannak tűnt. A magyar lapok, amelyek a német– jugoszláv tárgyalások idején egy szót sem hozhattak Antonescu fenyegetéseiről, ezeket március 27-én dühödten visszautasították. Ugyanezen a napon gróf Teleki Szatmár megye törvényhatóságának alakuló ülésén egy hosszú beszédet tartott, amely azt mutatta, hogy ismét valamivel szabadabban lélegzik. Sokat beszélt a magyar nemzet szabadságáról és határozottan kiállt a „korszellem” ellen (a politikai virágnyelvben, amelyet még magának a miniszterelnöknek is használnia kell, a „korszellem” egyet jelent a totális eszmékkel). Már a beszéd alatt olyan hírek érkeztek, hogy a jugoszláv nép nem hajlandó állami önállóságát és nemzeti függetlenségét feláldozni, és nem járul hozzá a görög nép leigázásához. Ezzel Magyarország számára ismét napirendre kerültek a súlyos kérdések. Teleki azonnal visszatért Budapestre. A magyar közvélemény döntő többségében örömmel üdvözölte a jugoszláv fordulatot. Az újságokban ez annyiban jutott kifejezésre, hogy nem léptek fel ellenséges hanggal Jugoszlávia ellen, és maga a fasiszta sajtó, amely egyébként pontosan a német külügyminisztérium kívánságainak megfelelően ír, erős tartózkodást 55 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

kényszerített magára. A fasiszta „Új Magyarság” pl. március 28-án ezt írta vezércikkében a jugoszláv helyzetről: „Mi nem tehetünk bölcsebbet és hasznosabbat annál, mint hogy a belgrádi hivatalos közlések alapján nyugodtan kivárjuk a további fejleményeket”. Egy ellenséges hang elriasztotta volna az olvasók nagy részét. A német sajtó és rádió híreit, melyek szerint Jugoszláviában a németek mellett a magyarokat is üldözik, a magyar sajtó nem használta fel. Ellenkezőleg, Jugoszláviával szemben továbbra is jóindulatú és barátságos hangot ütött meg. Hogy mi zajlott a diplomácia kulisszái mögött, az most még természetesen nem ismert. De ahhoz nem fér kétség, hogy Teleki ismét azon kérdés elé került, hogy engedélyezi-e német csapatok átvonulását Jugoszlávia ellen. Ez Magyarország háborúját is jelentené Jugoszláviával. Engedni ebben a kérdésben most még sokkal nehezebb volt, mint két héttel ezelőtt, mivel a jugoszláv nép egyértelmű lázadása igen mély benyomást tett Magyarországon. Úgy látszik, ez a kiút nélküli helyzet – amelyben választania kellett, hogy a német követeléseknek, vagy a magyar nép békeakaratának tesz-e eleget – a miniszterelnököt az öngyilkosságba űzte. Magyarországon a hangulat nagyon nyomott. Bárdossyt, az új miniszterelnököt – akit már előzőleg is Teleki utódjának tekintettek – hivatalosan úgy állítják be, mint Teleki és a két hónappal ezelőtt ugyancsak hirtelen elhunyt Csáky külügyminiszter irányvonalának folytatóját. Tevékenysége – mint romániai követ – ellentmond ennek a felfogásnak: ott ő teljes gőzzel a Vasgárdáért dolgozott, és a német imperializmus érdekeinek előharcosaként tevékenykedett. Politikai súlya összehasonlíthatatlanul csekélyebb mint elődjéé, és az biztos, hogy kész a Németországgal való szorosabb együttműködésre. Jugoszláviával kapcsolatban helyzete még komplikáltabb, mert öt héttel ezelőtt, február 27-én, külügyminiszterként ő ratifikálta ünnepélyesen a jugoszláv– magyar barátsági szerződést, és ez alkalomból tartott beszédében hangsúlyozta, hogy Magyarország a szerződéssel „a béke ügyét szolgálja, összhangban népeink azon kívánságával és törekvésével, hogy megkímélve maradjanak a háború pusztító hatásától és még súlyosabb következményeitől”. Nem kevésbé kell számolni azzal, hogy néhány napon belül felmerül az a követelés, hogy engedje meg a német csapatok felvonulását – magyar területen át – Jugoszlávia ellen, és ő engedni fog. A magyar nép óriási többsége ellenzi egy ilyen követelés teljesítését. Az elűzött Cvetković-kormány példája azonban azt mutatja, hogy ilyen szerződések külső nyomásra, a nép akarata ellenére is létrejöhetnek. A magyar nép számára a helyzet annál is veszélyesebb, mert a tőkésosztályban és a hadseregben rendkívül erős az „ötödik hadoszlop”. Ehhez járul még, hogy Magyarország vasútvonalait és legfontosabb vasútállomásait a német csapatok már most megszállták. A német imperialisták biztosan be fogják vetni mindezeket az erőket, és Jugoszlávia kárára tett revíziós ígéreteiket csalétkül fogják felhasználni nemcsak azért, hogy Magyarországot Jugoszlávia ellen felvonulási területként használják, hanem azért is, hogy közvetlenül bekergessék a háborúba. Erre a helyzetre való tekintettel a néptömegeket mély aggodalom tölti el a magyar nép sorsa és jövője miatt. Ha a magyarországi különleges feltételek miatt nem is várható egyelőre nagyobb tömegmozgalom, mégis, a szabadságáért ás függetlenségéért harcolni kész jugoszláv nép példája mély benyomást gyakorolt Magyarország dolgozó rétegeire. Ez a példa kétségtelenül hozzájárulhat ahhoz, hogy Magyarországon minden erő összefogjon a háború kiterjesztésével szemben, a kis népek megerőszakolása ellen, a háborús borzalmak új tűzfészkének lángra lobbantása ellen. És ezek az erők növekedni fognak, mert ők a magyar nemzet igazi érdekeinek védelmezői, azon magyar nemzetének, amelynek dolgozó tömegei nem akarják, hogy egy imperialista hatalom szolgálatában a nemzeti létért és függetlenségért küzdő jugoszláv nép ellen háborúba taszítsák őket.


1. Teleki Pál haláláról. Pintér István, Barcs Sándor, Bakay Lajos, Kádár László, Gerlei Ferenc, Czaba József és Komjáthy Miklós írásai BARCS Sándor Levél [Teleki Pál haláláról] Hatos Géza közléseit elemezve, Tilkovszky Loránt egy helyütt így ír: „...elképzelhetetlen, hogy például egy Bajcsy-Zsilinszky Endre, aki oly tisztelettel adózott Teleki figyelmeztetésnek szánt, vagy mindenesetre annak érzett halálos »Curtius ugrásának«, fennmaradt bizalmas írásaiban ne emlékezett volna meg német pribékek általi galád meggyilkolásáról – ha ennek alapja lett volna.” Hogy mennyire telitalálat Tilkovszky Loránt következtetése, azt ezennel igazolhatom. Mi több, Talpassy Tibor személyében még egy másik tanút is állíthatok magam mellé. Mindketten részt vettünk a Pannónia Szálló éttermében azon a „pénteki vacsorán” is, amelyen Szalánczi Károly felvetette a gyilkosság koncepcióját. 18–20an lehettünk jelen a különteremben, és Szalánczi Kodolányi Jánosra hivatkozott, aki „biztos forrásból” értesült a gyilkosság tényéről, erről írni is szándékozik. (Természetesen csak irodalmi műfajról lehetett szó – hiszen cenzúra volt –‚ de arról nem tudok, hogy az író valaha is megvalósította volna ezt a tervét. A „biztos forrás” pedig, több jelenlévő véleménye szerint Faragho Gábor, a csendőrség felügyelője lehetett, akivel Kodolányi jó viszonyban volt.) Zsilinszkyt nem érte váratlanul ennek az akkortájt széltében suttogott variációnak a megpendítése. Válaszából érezni lehetett, hogy végére járt a dolognak. „Vénasszony pletykának” minősítette a gyilkossági verziót, amely a tragikus tett felfedezése utáni órákban mutatkozó fejetlenségből, kapkodásból és tanácstalanságból eredt, s most „bizonyos, velünk szemben nem feltétlenül ellenséges körök” terjesztik. Tény, hogy Teleki olyan szorítóba került, amelyből nem lehetett szabadulni. A végzetes lépés a Háromhatalmi Egyezményhez történő, pánikszerűen gyors csatlakozás volt, ettől kezdve Teleki már nem tudott megállni a német igényekkel szemben. A jugoszláv ügyben pártjával, kormányának erősebbik felével és Horthyval – aki előzőleg lemondási kísérleteit visszautasította – egyszerre szembekerült. Ebben a kilátástalan helyzetben úgy érezte, nincs számára más kiút. Tragikus cselekedete egyszersmind történelmi léptékű tiltakozás is. Ami a gyilkosság lehetőségét illeti, annak a logika merőben ellentmond. Igaz, hogy a németek nem szerették Telekit, de megkapták a magyar kormánytól azt, amit kívántak. Miért mentek volna bele egy mégiscsak kockázatos bűntény elkövetésébe?


1. Teleki Pál haláláról. Pintér István, Barcs Sándor, Bakay Lajos, Kádár László, Gerlei Ferenc, Czaba József és Komjáthy Miklós írásai BAKAY László Levél [Teleki Pál haláláról] 1941. április 3-án reggel 1/2 7 órakor mély álomból ébresztett fel a telefon. Ki beszél? – kérdeztem. Incze Péter: Légy szíves azonnal jönni, Pali öngyilkos lett. Jézusom, kiáltottam fel! Mire a feleségem mellettem termett, ijedten, olyan ijesztő volt ez a felkiáltás. Rögtön kocsiba vetettem magam: fel a miniszterelnökséghez, amilyen gyorsan tud, hajtson! A Sándor palotában a portás rémült arccal fogad. Mi történt? Nem felel, csak némán mutat a lépcsőház felé. Felszaladok, az ajtó előtti térben találom az altisztet, kisírt szemmel, ijedt arccal. Magyarázni kezd, félretolom s benyitok a várószobának használt helyiségbe. Balra akarok fordulni a dolgozószoba felé, ahol utoljára 12 nappal tárgyaltam vele a községi és körorvosok ügyében, amikor elébem jött Incze Péter és csak annyit mondott: azt hiszem, itt már semmi sem segíthet, s átkísért a jobb felé eső nagy szobába, ahol közvetlenül a fal mellett feküdt az ágy, amelyen nyakig betakarva a takaróval, hanyatt fekvő helyzetben találtam Telekit. A jobb keze az arca jobb felénél mereven tartotta a nagy típusú Browning pisztolyt, a cső vége valamivel a j. halánték alatt volt, s a halánték tájon egy két pengősnyi behatolási nyílás látszott véralvadással, csapzott hajjal kitöltve, a bőr megpörkölve. Megpróbáltam a pisztolyt kivenni, nem tudtam a merev ujjaktól. Elfordítva a fejet, a bal halántéktájon az előbbinél nagyobb nyílást találtam, a csontszélek kifelé fordultak. A sebből véres agypép ömlött ki. A fejnek megfelelő magasságban a falban gyermektenyérnyi nyílás, körülötte a fal agyrészekkel telefecskendezett. A halál jó pár órával elébb következhetett már be, haláltusa nélkül, ami a helyzetből világosan megállapítható volt. Inczével mindezt közöltem, és azt, hogy minden változatlanul maradjon, amíg a hivatalos rendőri közeg és rendőrorvos jön, hogy a halál körülményeiről jegyzőkönyvet vegyenek fel, esetleg az obductiót elrendelje. Alighogy elmondtam e megjött Fischer Ferenc belügyminiszter. „A Teleki család tragédiája rajta is beteljesült.” Bemegy a szobába, a látottak megrázzák. Letérdel az ágy mellé, zokogás rázza meg ezt a fakír embert, ahogy mi a klinikán nevezni szoktuk (ott operáltam őt, semmi fájdalomra nem reagált). Magam is megrendülve könnyeztem, régi barátság kapcsolt hozzá, és egész mély bizalommal ajándékozott meg. Megérkezett pár perc múlva Bárdossy külügyminiszter. Incze felhívta a figyelmünket, hogy egy kis asztalon két nyitott levél van. A kormányzó úrnak szólt az egyik, a másik a feleségének. Az előbbi nyitott levélpapíron a gazemberekkel való hibás szövetségről ír pár sort. A jugoszlávokkal való egyezség megkötésének megszegése miatt a nemzet becsülete vész el. Vádolja magát, hogy nem tudja megakadályozni, de talán halála használ valamit a nemzetnek. Tanácskozás folyik, hogy mi történjék? Egyelőre az eseményről senkinek semmit sem szabad mondani. Szerencsétlenség áldozata lett – merül fel? Legyen-e az első híradás, vagy hogy tragikus körülmények közt meghalt? Köszöntem s elhagytam a szobát. Künn beszéltem az altiszttel. Ez elmondta, hogy a kegyelmes úr reggel templomba akart menni – áldozni. Meghagyta neki, hogy reggel 6 órakor költse fel. Este, amikor otthagyta a miniszterelnököt, az a dolgozóasztalánál ült, azután telefonált valakinek. Reggel, mikor benyitott a szobába ott teljes sötétség volt. Felhúzta a rolókat, s mikor világos lett a szobában, egy pillantást vetett az ágyra, rémülve látta, hogy ura, kezében a revolverrel, mozdulatlanul fekszik. Ekkor szaladt Inczéért. Indultam lefelé a lépcsőn, szemközt találkoztam Teleki Gézával, a fiával. Rohant fölfelé. Intettem a kezemmel neki, hogy befejeztetett. Alighogy hazaértem a lakásomra, felszólított telefonon Incze P. és azt az üzenetet közvetítette, hogy senkinek egy szót sem szabad szólnom az esetről. Megígértem. Főleg a levelekről senki ne tudjon. Rendben van. Mélyen lesújtva mentem be a klinikára, hogy a napi programom elvégezzem. Régi, hű sofőröm, amikor a kocsiba léptem, észrevehette, hogy valami történt velem, mert a szűkszavú ember fejcsóválva nézegetett, s megkérdezte aggódva, hogy nincs-e valami bajom? A klinikán műtéthez mosakodtam, amikor egyik orvos berohant jelenteni, hogy a lapok külön kiadásban közlik, hogy a miniszterelnök tragikus szerencsétlenség áldozata lett. Később mondták, mennyire csudálkoztak rajta, hogy jobban meg nem döbbentem. Ismerték baráti kapcsolatomat vele. Alighogy elkészültem a műtéttel, szólt a telefon, a belügyminiszter hívatott fel a Várba a kormányzó úrhoz. Itt a kihallgatási váróteremben találtam Fischer belügyminisztert, Bárdossy külügyminisztert, Uray kabineti és Thuránszky sajtófőnököt. A nyitott ajtón át meg-megjelent a kormányzó, amint egyiket vagy másikát magához szólította. Bárdossy hozzám jött és felszólított, hogy adjak egy pár soros orvosi leletet arról, amit találtam az első vizsgálatkor. Gyorsan megírtam, hogy öngyilkosságot állapítottam meg, amely az éjjeli órákban történt s rögtöni halált okozott. Elolvasta, odahívta Fischert és megállapították, hogy ez és így nem elegendő, hanem menjek át a miniszterelnökségi sajtóirodába s diktáljak egy egész részletes látleletet a legteljesebb veritassal, 58 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

mert ezt a déli sajtónak már közölni kell. Ekkor tudtam meg Thuranszkytól, hogy elhatározták a valódi tényállás minél hamarabb való közlését, mert a városban futótűzként terjedt el a hír, hogy az esetet el akarják tusolni, mert politikai gyilkosság történt?! A sajtóirodában találkoztam a rendőrség részéről reggel, az én távoztam után szemlét tartó bizottság főorvos tagjával, aki az itt megszövegezett nyilatkozatot szintén aláírta. Aznap az összes lapok hozták. Így folyt le ez a végtelenül szomorú esemény, még csak annyit tehetek hozzá, hogy míg a kormányzóságon ezek a megbeszélések folytak, megérkezett jelentéstételre Barta hadügyminiszter, úgy hallottam, hogy ekkor lépték át a német hadak határunkat, hogy rajtunk át Jugoszlávia ellen vonuljanak. Olyan világos volt előttem az egész psychikai háttér, hogy nem is lehetett egy percig sem kétséges Teleki tettének rugója. Pár hét előtt örök baráti szerződést kötött Szerbiával, s most az ő égisze alatt megindul a hátbatámadása: levonta a consequentiát. A levelekről beszélni nem volt szabad! Mennyi keserves meggyanúsításnak voltam kitéve a következő években! Engedtem a kormány nyomásának, segítettem a sötét merényletet eltusolni, hamis bizonyítványt állítottam ki; miért nem boncolta fel hivatásos törvényszéki orvos; Orsós prof. nem vállalta a boncolást, mert tudta, miről van szó? stb. stb. Még baráti környezetem sem hitt nekem, férfiak, akik pedig jól ismertek, hogy megfélemlíthető nem vagyok, tehát feltételezték, hogy mindez szükségszerűen politikai okokból történt. Végül 1945. aug.-ban nyilvánosságra került a kormányzóhoz írt Teleki-féle levél, amely így szólt: Főméltóságú Uram! Vádolom magam, hogy nem tudtam megakadályozni a jugoszlávok elleni német akcióban való részvételünket, a nemzet becsületét veszni hagytam, a jugoszláv nemzet a barátunk, Mohácson is ezt hirdette Főméltóságod. De mi most a gazemberekkel szövetkeztünk. A délvidéki magyar és német kisebbségek ellen elkövetett atrocitások hírei nem igazak, azokat a németek találták ki. Talán halálommal is szolgálatot teszek nemzetemnek. Teleki Pál Visszagondolva a dolgokra, sok minden jutott eszembe, ami már akkor súlyos aggodalmakat keltett bennem. Kb. hat héttel Teleki halála előtt egy délelőtt bejött hozzám a klinikára, hogy vizsgáljam meg a bal vállát, mert megütötte, s nagyon fájdalmas minden mozduláskor. A vállat duzzadtnak, a bőrét kékes zöldnek találtam. Kifaggattam. Úgy történt az eset, hogy késő este kiment a bástyasétányra levegőzni, így mondta, s egy feljáróba belezuhant. Többször járt be kezelésre, s tőle szokatlanul csendes, szótlan, nyomott hangulatú volt. Incze Péter, aki kísérte, kérte, hogy vidám dolgokat beszéljünk neki, hátha fel tudjuk deríteni. Nehezen ment. Egyszer nevetett jóízűen, amikor elmondtam neki az akkor szájról szájra járó viccet: Vége a háborúnak, az emberek kipusztultak. Churchill elindul embert keresni. Végigmegy Európán, nem talál élő embert. Elérkezik Afrikába, egy oázis széléhez ér épp akkor, amikor két gorilla beszélget egymással. A hím mondja a nősténynek: na, anyjukom úgy látszik, kezdhetjük újra! Ezen még másnap is kaczagott. Halála előtt kb. 12–14 nappal felhívatott este 6 órára a miniszterelnökségi dolgozószobájába. Kulcsár István dr. értelmiségi kormánybiztos volt még ott. A zsidó orvosok ügye volt a megbeszélés tárgya. Véleményemet hallgatta meg. Teljesen osztotta azt, de kifejezte abbeli aggodalmát, hogy az ellenzék agresszív álláspontja miatt nem lesz keresztülvihető. Mondtam, hogy felelősséget vagyok hajlandó vállalni, mert meg vagyok győződve róla, hogy lelkiismeretesebben fogják végezni a feladatukat a községekben, mint bármikor, hiszen existentiájuk függ tőle. Erre ő egy sajátságos hangulatváltozással átvette a szót, és tőle szokatlan hévvel és gyorsasággal, ahogy soha sem hallottam, elkezdett beszélni és több mint másfél óráig beszélt. Ugrált egyik tárgyról a másikra. Kárpátalja megszállásától az erdélyi dolgokig, majd a külpolitikai nehézségekről beszélt. Elmondta a Hitlerrel való legutóbbi beszélgetésének a zsidókérdésre vonatkozó részét. Figyelmeztette H.-t, hogy nálunk az arányszám egész más, mint Németországban, s az olyanféle megoldás, mint ott, el nem képzelhető stb. Végül ez a száraz, higgadt, mindig nagyon megfontoltan nyilatkozó ember annyira elvesztette önuralmát, hogy egészen kiabálva mondta, hogy nem bánja ha a lámpavasra felkötik, akkor sem változtat a véleményén. Történne ez minél hamarabb, annál boldogabb volna. Bolondok háza ez stb., stb. Kifelé menet Kulcsárnak azt mondtam: meglássa, hogy itt rossz vége lesz a dolognak. Itt a gátlás tényezői megszűntek, ez az ember többé nem ura önmagának. Pár nap múlva országos részvéttel temettük. Alighogy az Országház kupolatermében bevégződött a szertartás, megjelentek a gyászmenet fölött az első ellenséges repülőgépek, s megszólaltak a légvédelmi szirénák. Hányszor szóltak ez időtől fogva, amíg végre szép fővárosunk áldozatul esett a rossz helyezkedés politikájának. Szegény Teleki halálával sem tudta ezt megakadályozni.


(„Teleki halála” című részlet Bakay Lászlónak, Teleki Pál orvosának visszaemlékezéséből, melyet fia bocsátott a szerkesztőség rendelkezésére.)


1. Teleki Pál haláláról. Pintér István, Barcs Sándor, Bakay Lajos, Kádár László, Gerlei Ferenc, Czaba József és Komjáthy Miklós írásai KÁDÁR László (Debrecen) Levél [Teleki Pál haláláról] 1931 szeptemberétől haláláig voltam Teleki gyakornoka, tanársegéde, munkatársa a Közgazdaságtudományi Egyetem Földrajzi Tanszékén. Diplomám megszerzése után egy évvel kerültem oda, miután katonai szolgálatomat is teljesítettem, és elvégeztem a tartalékos tiszti iskolát. Ez utóbbit azért kell említenem, mert már annak idején is csak ezzel tudtam megmagyarázni magamnak azt, hogy miért mondta el nekem Gerő László nyugalmazott térképész őrnagy életének legsorsdöntőbb eseményét. Ő akkoriban mint meghívott előadó a fényképezés elemeire tanította a tanárjelölt hallgatókat. Minthogy ilyen tanfolyam a bölcsészeti karon nem volt, magam is tanítvánnyá szegődtem. A sötétkamra csendjében mesélte el nekem az alábbiakat: Ő készítette el a hamis frankok rajzát. Amint letartóztatták, tollat és papírt kért, hogy minden egyesületi tagságáról lemondjon. Ezt meg is kapta, egy töltött pisztollyal együtt. Ekkor meglátogatta a fogházban Teleki Pál: „Hogy jössz Te hozzá, hogy főbe lődd magad? Hisz Te parancsra cselekedtél! Az elöljáróid ezt joggal vennék rossz néven Tőled. A parancsnokod joga az, hogy öngyilkos legyen; eltekintve attól, hogy három kis gyermeked is van.” Voltaképp már ebből is kiviláglik, hogy Teleki szerint kinek szabad és kinek nem öngyilkossá lenni. De, hogy kinek és mikor kell öngyilkosságot elkövetni, azt magától Telekitől hallottam szinte minden évben a politikai földrajzi előadásaiba beillesztett példabeszédében: Elhunyt a császár, az isteni származású, de mégis csak halandó mikádó, és ezért harakirit követett el Togo Heihácsiro, a legendás hírű tengernagy, a japán tengerészeti vezérkar 87 éves főnöke, a császár barátja. 65–70 évvel korábban kadet-társak voltak a tengerészeti akadémián. Akkor történt, hogy Togót, egy ősi főnemesi család fiatal tagját az egyik tanáruk megsértette valamivel. A család becsülete elégtételt követelt. A növendék a tanárától elégtételt nem kérhetett, de a családja becsületén esett foltot öngyilkosságával lemoshatta. A harakiri szertartásához tartozik, hogy az öngyilkosságra készülő férfi megkéri egyik jó barátját, hogy legyen segítségére: ha ő már felmetszette a hasát, ne hagyja soká kínlódni, hanem metssze el a torkát. Ezzel a megtisztelő felkéréssel az ifjú Togo barátjához, a császári herceghez fordult. Az azonban más megoldást talált és ajánlott: Ő, mint isteni származású herceg, sérthetetlen volt, s így a barátját ért sértést magára vette nyilvánosan és ünnepélyesen. A császár halálával azonban a sértés visszaszállt Togóra, s ő a hathét évtizeddel előbb elhatározott harakirit végrehajtotta, mert a család becsülete ezt így kívánta. Hadd tegyem hozzá ehhez azt, hogy Teleki Pál sem a tanteremben, sem szűkebb körben az én tudtommal soha nem említette Teleki László öngyilkosságát, amellyel az tisztára mosta – magyarázkodás helyett – saját, családja és nemzete becsületét ország és világ előtt... Utoljára 1941. március 29-én, szombaton láttam... Este a már férfivá érett egykori cserkészek „Fiatal Magyarság” nevű egyesülete tartotta az Eszterházy utcában évi tisztújító közgyűlését. Ott találkoztunk. Mint leköszönő elnök én fogadtam és kísértem fel a pódiumra Teleki Pált, a tiszteletbeli főcserkészt, a miniszterelnököt. A hivatalos program és az új tisztikar megválasztása után Teleki kért szót. Először is felkérte az újságírókat, hogy hagyják el a termet. Nekünk, többieknek pedig a lelkünkre kötötte, hogy a szó köztünk maradjon. Aztán sorra vette a cédulákra írt mondandóit: „Engem dicsérnek azért, hogy az országnak ennyi és ennyi részét vér nélkül visszaszereztem. Ez nekem fáj, mert ez a nemzet lelkének elkorcsosodásához vezet. Azt akarom, hogy a legközelebbi harc árán kerüljön vissza.” „Én, a miniszterelnök, elmentem a saját megyémbe, Szatmárba, és megmondtam az ottani magyaroknak: mivel ennek a megyének a fele román, ezért a képviselőtestület is fele részben románokból kell hogy álljon. Jelöljék ki ők, hogy kik legyenek azok, de válasszátok is meg őket. – Nem választottak meg egyet sem! Hát most mondjátok meg: mit tegyek!?” „Én elhiszem, hogy tartalékban ülni nehéz. De szükség van rá. Néha nem merek átmenni a Lánchídon, mert attól félek, hogy közben eszembe jut az, hogy nekünk pontosan annyi követnek való emberünk van, mint ahány követségünk, és ha valamelyikük lemond vagy meghal, akkor nem tudunk mást küldeni helyette, és ha ez eszembe jut, akkor beleugrom a Dunába.”


A közgyűlés végén már az új elnök kísérte ki Telekit, akit többé nem láttam az életben. Haláláról Incze Péter értesített április 3-án, csütörtökön 9–1/2 10 tájban telefonon a tanszéken. Említette Bakay professzort és az öngyilkosságot... Incze Péter évek óta őrizte Teleki Pálnak egy, a halála esetén felbontandó levelét. Ebben Teleki határozottan azt kéri, hogy a temetésén csak a legszűkebb családtagjai legyenek jelen... Telekinek ebből az utolsó kívánságából kitűnik az, hogy ő nem reflektált gyászpompára és olyan ország-világra szóló temetésre, amilyenben része volt annak ellenére, hogy buzgó katolikus létére öngyilkos lett. Református lévén, és ismerve Telekit, soha egy percig nem kételkedtem az öngyilkosságában, pedig már a temetés után is beszélték, hogy két-három német katona gyilkolta meg. Holott köztudott volt, hogy a német seregek a halálát követő napon kezdték meg az átvonulást Magyarországon, Jugoszlávia ellen. Csendben vonultak dél felé a budai alsó rakparton. Fekete zászlók lengtek a házakon, hidakon és tükröződtek a Duna vizében. Némán bámulták az emberek a rakpartról a végtelen sorban haladó katonákat, de itt-ott a magasba lendült egy-egy kar is. Voltak hazánkban nyilasok is.


1. Teleki Pál haláláról. Pintér István, Barcs Sándor, Bakay Lajos, Kádár László, Gerlei Ferenc, Czaba József és Komjáthy Miklós írásai GERLEI Ferenc (Budapest) Levél [Teleki Pál haláláról] Én voltam a miniszterelnök egyik gépkocsivezetője. Azért mondom, hogy egyik, mert hárman teljesítenünk szolgálatot felváltva. A történet idején én voltam a soros szolgálattevő, és bentlakója is voltam a miniszterelnökségnek. Rajtam kívül az épületben hárman voltunk: Pap György, az elnök inasa, László György portás és Kovács Ernő karbantartó lakatos, aki szintén bentlakó volt. Az épület körül állandóan öt rendőr teljesített szolgálatot. Kizárt volt annak a lehetősége, hogy az épületet idegen személy akár csak meg is közelítse. 1941. április hó 2-án délután 3 óra körül érkeztem az elnökkel a Bazilikához, az akkori Vilmos császár út Nyugati pályaudvar felé eső mellékbejáratához. Itt közölte velem, hogy a cserkészek lelki gyakorlatán vesz részt, több időt fog eltölteni, várjak rá. Fél öt körül Witz Béla plébánossal kettesben jöttek ki a fent említett bejáraton. A bejárat előtt kb. 1 óra hosszat beszélgettek. Majd a gépkocsiba szállt, kb. fél 6 óra volt, és onnan a Városmajor utcában levő Park szanatóriumba mentünk, ahol felesége a szanatórium betege volt. Itt is közölte velem, várják rá, több időt fog eltölteni, valószínű, a feleségével együtt fog vacsorázni. Ez valószínű, hogy így történt, mert kb. este 9 óra volt, mikor a szanatóriumból a miniszterelnökségre indultunk. Megérkezve közölte velem, hogy valószínű, még le fog menni a József nádor térre, itt volt Teleki saját háza, ahol öreg és teljesen vak édesanyját szokta meglátogatni. Ez a látogatás már nem történt meg, az elnök a palotát már nem hagyta el. Én a szokásnak megfelelően vártam, míg a főbejárat lámpái ki nem alszanak; ez volt a jel arra, hogy továbbra nincs szükség a gépkocsira. Itt meg kell jegyeznem: az elnök az inasát – ha otthon vacsorázott – munkája befejeztével pihenőre küldte, tovább nem vette igénybe. Ha az elnök a késői órákban valakit várt, maga ment ajtót nyitni. Ezen a tragédia előtti estén is így volt. Az óra már éjfél felé közeledett, az udvaron voltam, a lámpák még égtek, pontosan 3/4 12 volt, amikor a portás a kapun Újpéteri Elemért, Bárdossy külügyminiszter titkárát beengedte, kezében egy mai Népszabadságnak megfelelő nagyságú, barna színű boríték volt. Felment a főlépcsőn és csengetett a lakosztályba vezető ajtón. Az elnök nyitott ajtót, átvette a borítékot, az ajtót bezárta, a helyszínen a borítékot felbontotta, majd lassú lépésekkel haladva, közben meg-megállt és úgy olvasott. Ez az udvarról jól látható volt, mert három nagy ablak az udvarra nézett, ezen átjáró vezetett a lépcsőházból a lakosztályba – hossza kb. 10 méter –‚ ezen áthaladva, pár perc eltelte után, a lámpákat eloltotta. Ez volt a jel számomra, hogy nyugalomra térhetek, pontosan éjfélt mutatott az óra. Ezzel zárult 1941. április 2. napja. Az éjszaka eltelte után 3-án reggel 6 óra volt, az elnököt mindennap ezen időpontban ébresztette az inasa, és akkor az összes reggel megjelenő újságokat is be kellett adni. Köszönt jó reggelt, de választ nem kapott, utána az ablakzáró deszkaspalettákat kinyitotta, majd visszafelé indulva a már világos szobában, az ágyra pillantva vette észre, de még nem meggyőződve – a valóságnak megfelelően – hogy mi is történt. Érthető volt, hogy szerencsétlen inasból, pillanatnyi zavarában, értelmes szót kivenni alig lehetett. Először mégis a portáshoz szaladt és azt mondta: azonnal hozzon orvost, mert az elnök úr rosszul van; a portás látta zavarát és mondta neki: én hogy hozzak orvost, a hátamon? ott a gépkocsivezető, őt küldje! Akkor szalad hozzám, rohanjak orvosért, már futott is tovább; szóltam utána, hová menjek orvosért, de erre már választ nem kaptam. Meg kell jegyeznem, én nem tudtam ki az orvosa, mert egyszer sem küldtek érte. Én azonnal a hálóruhámra kapkodtam nadrágot, kabátot, zoknit zsebre vágtam, mezítlábra a cipőt, rohantam a garázsba, ami az épület hátsó részében volt, kiálltam az udvarra, előbb még az inassal kellett beszéljek, valóban hol találom az orvost. Közben – mire elkészültem a fent felsoroltakkal, ami kb. 10 percig tartott – azon idő alatt az inas újra felment a hálószobába, már túltette magát az első izgalmakon, és akkor győződött meg a való helyzetről. Az udvaron a gépkocsi mellett álltunk a portással együtt, odajött hozzám, azt mondta: ne menjek az orvosért, az elnök úr halott, főbelőtte magát. Ezen közlés hallatára pillanatnyilag mi sem tudtunk szóhoz jutni. Majd igyekeztem túltenni magam, hogy mielőbb intézkedhessek. Szóltam az inasnak, a portásnak, hogy senkivel ne közöljék a történteket, míg Incze Pétert, az elnök titkárát, ide nem hozom; ő az illetékes a további intézkedésre. Azonnal gépkocsiba ültem és indultam a titkár lakására. Csengetésemre felesége jött, ijedten nézett rám a szokatlan idő miatt; kérdezte: valami baj van? Előtte elhallgattam, hogy mi történt, mondtam, nem, csak az elnök úr sürgősen kéreti a titkár urat. (Bárcsak úgy lett volna!) Pár perc elteltével már a gépkocsiban ült, és az öltözködést is ott fejezte be. Itt közöltem vele, hogy mi történt, elsápadt, csak annyit mondott: nagy tragédia...


Én akkor megkerestem az inast, már eléggé megnyugodva találtam; kértem, mondja el, hogy milyen helyzetben találta az ágyában fekvő elnököt amikor másodszor felment, akkor nézte meg pontosan. Az ágyban hanyatt feküdt, nyakáig be volt takarva, kissé jobbra dőlve; halántékából vékony csíkban folyt a vér a szája jobb sarkába, majd onnan le a párnára; bal keze a takarón nyugodott, jobb keze az ágyról lelógott, a revolver pedig az ágy melletti szőnyegen hevert. Még azt mondta: ha a vért és a revolvert nem látja, úgy nézett ki, mint aki a legnyugodtabb álmát alussza. Ezzel részemről befejeződött az ügyben való szomorú részvételem. Szolgálatom is letelt, mert váltóm megérkezett és így 3-án szabadnapos lettem. További eseményekről már én is csak a beosztottak szóbeszédéből és az újságokból informálódtam. 4-én találkoztam Incze titkárral, és akkor közölte velem a helyszínen szerzett tapasztalatokat. Én elhallgattam az inastól szerzett információmat, kíváncsi voltam, mennyiben egyezik meg az inastól kapott információval. Szó szerint elmondta ugyanazt, amit az inas velem közölt, a fekvő helyzetben levő elnökről. Azt is közölte, hogy három búcsúlevelet talált; az egyik a kormányzónak, a másik a feleségének, a harmadik az ő részére szólt. Ezen levél tartalmát velem is közölte, melyben az állt: Péter! nem csak titkárom voltál, hanem a legjobb barátom is. Arra kérlek, temetésemet a legegyszerűbben intézd, rajtad és a családomon kívül ne vegyen részt senki, egyszerű fakereszt és semmi más. Ezzel búcsúzom Tőled. Én is, Incze is egy véleményen voltunk, hogy ezt a végakaratot így teljesíteni képtelenség.

2. Képek



1. Teleki Pál haláláról. Pintér István, Barcs Sándor, Bakay Lajos, Kádár László, Gerlei Ferenc, Czaba József és Komjáthy Miklós írásai KOMJÁTHY Miklós Levél [Teleki Pál haláláról] A História 1982. évi 1. számában a 9. lapon Hatos Géza, többek között Zakar András anyaggyűjtésére alapozott cikkében, Teleki Pál exhumálására vonatkozó megállapításainak forrásaként engem nevez meg, az olvasóban azt a benyomást keltve, mintha nekem közvetlen értesüléseim lettek volna az exhumálásról, netán szerepem is lett volna abban. Hatos Gézának Zakar adataira építő hivatkozása rám, félreértésen alapszik. Pár évvel ezelőtt lakásomon felkeresett Zakar András s előadta, hogy kutatásai alapján az a meggyőződése: Teleki Pál nem lett öngyilkos, Teleki Pált a németek gyilkolták meg (emlékezetem szerint azt mondta, hogy maga Keitel marsall). Szerinte, a gyilkosság mellett szól az a tény is, hogy Teleki koponyájának nyakszirt feletti része hiányzott, amikor a tragédia után a helyszínre kiszállt bizottság a holttestet megvizsgálta. Ilyesmiről, mondottam Zakar Andrásnak, magam is hallottam néhány évvel ezelőtt valakinek az elbeszéléséből. E szerint a Füvészkert egy kertésze, aki korábban sírásó volt a Kerepesi temetőben s történetesen részt vett Teleki Pál holttestének exhumálásában, úgy emlékezett, hogy a koponyacsont hátsó része a csontváz kiemelésekor hiányzott. Ennyi az, s nem több, amit Teleki Pál exhumálásáról tudok. Értesülésem, mint e szavaimból is nyilván kiderül, másod-, esetleg harmadkézből való, tehát olyan, amire történelmi előadást építeni semmiképpen sem szabad. Beszélgetésünk során egyébként nyomatékosan hangsúlyoztam Zakar András előtt: soha egy percig sem kételkedtem abban, hogy Teleki Pál öngyilkos lett. A gyilkosság mellett felhozott hiányát a hátsó koponyacsontnak okozhatta, s minden bizonnyal okozta is az öngyilkossági szándékkal fejébe röpített golyó, amire ugyancsak felhívtam Zakar András figyelmét. Mindezekhez hadd fűzzem hozzá, hogy a kortársak közül kevesen kételkedtek abban, hogy Tele ki Pál önkezével vetett véget életének. E kevesek kételye két forrásból táplálkozott. Az egyik a hívő katolikusok egy részének tiszteletre méltó, jámbor meggyőződése, hogy a mélyen vallásos, egyháza parancsait lelkiismeretesen követő Teleki nem lehetett öngyilkos. A másik, hogy nem sokkal a tragédia előtt merült fel a gyanú, hogy Metaxas görög miniszterelnököt a németek meggyilkolták. Fájdalom, hogy nem sok öröme telik az embernek szakmájában, ha a kor, amelyet felnőttként élt át, történelmi feldolgozás formájában kerül elébe. Komjáthy Miklós ny. főlevéltáros, c. egyetemi docens (Budapest)


1. Tankönyv és tanterv TÖRTÉNELEM AZ ISKOLÁBAN SZIRÁNYI Péter (Mosonmagyaróvár) Tankönyv és tanterv Azért egyre jobbak tankönyveink, s főleg: ezek vannak (és lesznek: a tapasztalat szerint egy–másfél évtizedig)! – szabadjon ezzel a megalkuvó és majd két évtizedes középiskolai tanári gyakorlattal kissé szkeptikussá érlelt véleménnyel kezdenem. S folytatva: valóban kellene a jó könyv! Anélkül, hogy szerepét fetisizálva eltúloznám, véleményem szerint a tanári gyakorlatban mégis a tankönyv a legfontosabb taneszköz. Megbecsülve és elismerve a többet adó, a jó vagy kiemelkedő munkát végző tanárok törekvéseit, nem feledhetjük: a tankönyv anyagára építhet a főiskola és egyetem is, ezt kérhetik számon a felvételi vizsgán. A „biztos tájékozódást nyújtó anyagismeretet” (Unger Mátyástól idézve), ami – ismét gyakorlati tapasztalat – nem „törzsanyag” és „kiegészítő anyag”, hanem a tankönyv teljes ismerettára. Mint ahogy azt sem feledhetjük: a tankönyv funkciója többek között a tanári tevékenység anomáliáinak csökkentése, a lépten-nyomon tapasztalható, a tanárok egyéni felkészültségétől függő színvonal-ingadozás kiegyensúlyozása is; s ezáltal a diákok számára az egyenlő esélyek megteremtése. A Bölcsészettudományi Kar dékánja néhány évvel ezelőtt megyénkben azt mondotta: „törzsanyag ide, törzsanyag oda, ő azt veszi fel a francia szakra, aki jobban tud franciául”. A gimnáziumi tanár tehát igyekszik a tankönyvek teljes tananyagát megtanítani. S hogy így teszi jól, ahhoz – csak bizonyítás és nem kritika gyanánt! – álljon itt például a magyar felsőoktatási intézmények felvételi tájékoztatója 1981-ből. Ebből – kiragadott példaként – a 403–406. oldalakon található „Történelem feladatlap a bölcsészettudományi karok és a tanárképző főiskolákra pályázók részére” 12 tesztkérdést tartalmaz. Nos, a 12 kérdés közül kettőre (9., 12.) csak az ún. „kiegészítő anyag” ismeretében adhat helyes választ a felvételiző, egyre (11.) pedig csak akkor, ha tanára még külön is „kiegészítette” tudását. Az említett gimnáziumi tanár pedig elgondolkodik néha, hogy akkor minek a tanterv, több-e az, mint a kötelező tananyagkijelölés? A tanterv nemcsak a tankönyvet, hanem a tanári munkát is determinálja. Elvben és jog szerint, hiszen a „tanterv az törvény!”. A gyakorlatban azonban a kutya és a karaván viszonya érvényesül, a tanári munka iránytűje elsősorban a létező tankönyv. Ennek bizonyára a tantervnek a jelenlegi vitát is kiváltó elégtelensége és ellentmondásossága az oka. Nem feladatom, s különösen nem a História, egy nem szakdidaktikai folyóirat hasábjain a tanterv bírálatába bocsátkozni, néhány, a gyakorlatban már tapasztalható ellentmondást – a szemléletesség kedvéért – mégis megemlítek: azt, hogy a gimnáziumi I. osztály anyaga érdemben elvégezhetetlenül zsúfolt, szemben a II. osztály viszonylag levegősebb felépítésével, vagy azt, hogy a helyes cél – a magyar történelem közép-kelet-európai meghatározottságának bemutatása – szinte elveszett a III. és IV. osztály követelményeiből. Legfőképpen azonban a megváltoztatandó tanári gyakorlatot irányító koncepció hiányzik a tantervből. Ez a koncepció a szaktudomány legújabb, már összefoglalható igazságait közvetítené, állást foglalna, nevén nevezné a tézist vagy a hipotézist. Ha ez megtörténne, akkor talán elkerülhető lenne, hogy egyidejűleg érvényes állami tankönyvekben ellenkezőképpen magyarázzunk jelentős történelmi folyamatokat (pl. a magyar nép kialakulását, vándorlását a gimnáziumi, illetve a szakközépiskolai tankönyvben). A határozott, kifejtett és egységes koncepció nem korlátozza a tanári szabadságot, sőt, ha a tankönyvek erre épülhetnének, csökkentené a jelenleg létező anomáliaszintet. A részletes tankönyvbírálatnak sem lehet fóruma a jelen cikk (írója sem érzi egymagát erre hivatottnak), arról az eléggé általános gyakorlati tapasztalatról mégis szólni kell, hogy tanárnak és tanulónak egyaránt mennyire nehéz évfolyamonként az egymástól eltérő – a tananyag feldolgozásának koncepciója szempontjából eltérő – könyvekre váltani. Tankönyvenként más és más a tantervi alapelvek érvényesítése, a tantárgyi koncentráció foka, a szaktudomány legújabb eredményeinek adaptálása, a megtanulást segíthető módszerekről (a kérdések, a feladatok, az összefoglalások típusairól) és a stílusról nem is szólva. Nem is hiszem, hogy egységes lehet a szemlélete a négy évfolyam tankönyvének, ha a tanterv inkább megköti, mint irányítja a tankönyvírókat, s ha mind a négyet – elképzeléseiket előre alig egyeztetve és a szorító határidőkkel versenyt futva – más és más szerző vagy kollektíva írja. A tanárok pedig évről évre tanulóikkal együtt ismerik meg a tanév során (tavaly az új IV. osztályost szeptember 15-én!), már a mindennapi megvalósítással küszködve, legfőbb taneszközüket: a tankönyvet.


Az időtényezőt nagyon fontosnak tartom, hiszen a tankönyvek életére számítható alig több, mint egy évtizedből négy évet a kísérletezésre fordítani aránytalanul sok, talán megtakarítható luxus. Biztos, előre megismerhető és adaptálható koncepció esetén a tanári gyakorlat szabadsága a módszerek és a tanulók egyéni igényeinek megfelelő differenciálás szabadsága lesz. Az egyetemmel, főiskolával egyeztetett tankönyvi ismeretkör pedig fölöslegessé teszi a törzsanyag kiegészítő anyag megkülönböztetését is. A koncepciózusabb előkészítés és a sikeresebb megvalósítás most már csak a következő reform idejére várható, de várjuk is, hiszen akár csak az e vitában világossá váló, egyértelmű és szükségszerű változtatásra is majd akkor lesz lehetőség!


1. Tanár diák érettségi GYAPAY Gábor (Budapest, Fazekas Gimnázium) Tanár – diák – érettségi A tanári egyéniségek bizonyos leegyszerűsítéssel két pólus végletei között helyezkednek el. A „jó tanár”, aki tárgyát szereti, a történelmet a múlt megismerése tudományának tekinti, amely a jelen megértésének és ebből következően az emberi, a tudományos és a politikai állásfoglalás helyes kialakításának elengedhetetlen feltétele. Ő a tanítványokban egyenrangú embertársakat lát, akiknek emberi és szellemi fejlesztéséhez e tárgy eszközeivel akar hozzájárulni, és a jövő generációnak értékeket akar átadni, hogy ezeket az értékeket egyéni életük és az egész magyar társadalom érdekében fel tudják használni. Az ilyen tanár minél több tanítványát magával akarja ragadni, örül a tanítványok sikerének akár érettségiről, akár egyetemi felvételről, akár későbbi pályasikerekről van szó, mert abban a maga munkájának eredményességét is átéli. A „rossz tanár” a pályáját megélhetési – ráadásul rossz – forrásnak tekinti, ahol ennyi pénzért csak kis munka jár. Tantárgyát egy előírt tananyag közlésének tekinti, ahol nem az a döntő, hogy igaz valóságot tanítson, hanem, hogy a „pillanatnyilag érvényes” álláspontot képviselje. Ez a tanár fél a szakfelügyelőtől, fél az érettségi vizsgától – különösen az elnöktől –‚ fél a felvételi vizsgától, mert ezek mind olyan személyek vagy alkalmak, ahol kiderülhetnek munkájának silányságai. Ez a tanár gyakran kifejezetten fél a tanítványokban eleve meglévő történelmi érdeklődéstől, mert ebben is buktatókat lát, a kitaposott, mechanikus és kényelmes útról való letérítés veszélyét. A két pólus között számtalan magatartási lehetőség van, de szerencsére tanáraink nagy többsége sokkal közelebb áll az első típushoz, mint az utóbbihoz. Azonban az is előfordul, hogy szándékaik az első típushoz vonzanak egyeseket, de a gyakorlati körülmények a másik irányba húzzák őket. A tananyagot a tantervek és a tankönyvek szabják meg, és itt valóban az az egyik legfőbb probléma, hogy megalapozott szemlélet megfelelő, a szemléletet alátámasztó tényanyag ismerete nélkül elképzelhetetlen, ahogy ezt Unger Mátyás találóan megfogalmazta. Jelenleg – véleményem szerint – a tankönyvi keretekből következően még mindig kevés a tényanyag, így a megállapítások egy része még nincs a megértés szintjéig alátámasztva. Itt azonban most azt szeretném kiemelni, hogy a tananyag területén nagyon sok és nagy lehetősége van a szaktanárnak. Szelektálhat, kiemelhet, egyes részeket elmélyíthet – a segédeszközök is a legtöbb esetben könnyen a rendelkezésére állanak –‚ a tudomány legfrissebb eredményeit is felhasználhatja, múzeumok, levéltárak és könyvtárak készségesen nyújtanak neki segítséget. Így a tananyag kiválasztásában és felhasználásában a tanár szubjektív adottságai, törekvései jelentősen érvényesülhetnek. A diákok tantárgy iránti érdeklődését belső és külső motivációk alakítják ki. Vannak a tantárgyhoz eleve őszintén vonzódó diákok, akik nem a tantárgy, hanem a történelem iránt érdeklődnek, és vannak közömbös tanulók, ők a történelemben csak az előírt, megtanulandó, bevágandó tantárgyat látják. A legtöbb tanuló a két véglet között mozog és több tényező eredője lesz, hogy milyen irányban fejlődik. A családi környezet, a tanár személyisége, a kiválasztott életpálya, az osztályozás, a vizsgák rendszere együttesen alakítják ki a diák irányultságát. Mit jelentett ezen relációk között a kötelező történelem érettségi eltörlése? A „jó tanár” számára munkájának nagymértékű megnehezedését eredményezte, mert a külső motiváció kiesését a szellemi erőfeszítések fokozásával kellett pótolnia. Az, hogy a tárgy iránt hivatalosan érdektelenné tett tanulók ellenére az osztály többségét az érdembeli munkának megnyerje, velük intenzíven dolgozzon és a többieket közömbösítse. A másik pólus, a „rossz tanár”, tulajdonképpen megkönnyebbült az intézkedések hatására, mert a három mumus közül csak a szakfelügyelő maradt meg, aki 3–5 évenként csak egyszer fenyeget, az évenkénti érettségi és a felvételi vizsga veszélye lényegében elmúlt. Nem törekedett arra, hegy eredményt érjen el, mert az eredménytelenséget nyugodt lelkiismerettel a fennálló rendelkezések rovására lehetett írni: a tanulók nem érdekeltek a munkában, különben is a választott pályájuk szempontjából semmi szükség sincs a történelemre, tehát a tanítás a legszűkebb ismeretek mechanikus átadására szorítkozott. A diák szempontjából az érettségi rendelkezés az egyik legfontosabb külső ösztönzőt kapcsolta ki, és nagymértékben növelte a tárgy iránti közömbösségét. Ez természetesen a nem közömbös tanulókra is hatott, mert ha egy osztályban a többség nem érdeklődik, az rendkívüli tehertételt jelent a munkában. Másrészt 69 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

nagymértékben elősegítette az utilitarisztikus szemléletmód eluralkodását, mert az érdeklődő tanulóknál is a döntő motívum nem a tantárgy szépsége, emberi tartalma lett, hanem a pályaválasztás szempontjából való szükségessége, hasznossága. Az egész rendelkezés kárvallottja természetesen elsősorban a diák, akinek szemlélete beszűkült, továbbá a magyar történelmi tudat, mivel rohamosan csökkent a tárgyiasan megalapozott történelmi szemléletűek száma, aztán a felsőoktatási intézmények, amelyek egyre nehezebben megművelhető emberfőket kaptak, és végül a politikai nevelés, mert annak is elengedhetetlen feltétele a biztos történelmi tájékozódás. Közel egy fél nemzedék fejlődését hátráltatta ez a rendszer, és a közben kialakult tudati torzulások helyrehozatala sem megy máról holnapra. Mit várunk az új rendelkezéstől, a történelemnek jogaiba való visszahelyezésétől? A legfontosabb feladat az elmúlt korszakban kialakult utilitarisztikus szemlélet elleni harc. A tanítás meglehetősen felvételi vizsgacentrikussá vált. A tanároknak több konkrét ismeretet kell megkövetelniük, mert biztos kronológiai és topográfiai tájékozódás nélkül nincs megbízható ismeret, a történelmi összefüggések csak verbális megközelítéssé silányulnak. Törekedni kell globális szemlélet kialakítására, ahol a hazai történelem precíz ismerete egy széles színskálájú világtörténelembe épül be, úgy, hogy a kettő szervesen kapcsolódjék össze és a jelen megértését maximálisan szolgálja. Az ideális az, ha a tanulókban kialakul egy olyan magatartás, amely a történelmet a múltban és jelenben való tájékozódás stúdiumának tekinti, amely a saját egzisztenciális kérdéseire is választ tud alkalomadtán nyújtani. Ennek megvalósításához lelkes, lelkiismeretes és jól képzett tanárok kellenek. Sajnos, az elmúlt időszakban a tanári pálya vonzása fokozatosan csökkent. A komolyan érdeklődő embereket – még ha volt is bennük tanári hivatástudat – elvonta a tudományos élet, a sajtó, a rádió és a televízió, vagy a gyakorlati pályák. Ezt a folyamatot nem szabad továbbra is tétlenül nézni. Mindent meg kell tenni azért, hogy a tanári pálya vonzó legyen, nem utolsósorban lehetőséget adjon az arra alkalmas tanároknak tudományos munka végzésére is.


1. Külföldi turisták Magyarországon, 19581968 ÚJRAKEZDÉS HAHN Lívia Külföldi turisták Magyarországon (1958–1968) A II. világháború utáni évtized nem volt kedvező a nemzetközi idegenforgalom számára. Nemcsak azért, mert a legnagyobb turisztikai fogadóképességű európai országok zömében tönkrementek a turizmus intézményei, hanem azért sem, mert a hidegháborús körülmények, a bizalmatlanság légköre nem kedveznek az idegenforgalom fejlődésének. Ahhoz elsősorban békés viszonyok, a társadalom kielégítő életszínvonala, kényelmes és olcsó közlekedési eszközök és olyan adminisztratív feltételek szükségesek, amelyek együttesen módot adnak a turizmus iránti igény kielégítéséhez. Ezért indulhatott meg nálunk, Magyarországon is csak az ötvenes évek közepén korlátozott méretű nemzetközi idegenforgalom. 1958-at tekinthetjük az első jelentős turisztikai évnek. A KGST-országokkal folytatott szerény méretű kölcsönös idegenforgalom alapjait a szocialista országok idegenforgalmi szervezeteinek Karlovy Varyban 1957-ben első ízben összehívott konferenciája (STOSS) rakta le. A konferencia ajánlásai nyomán indultak meg az első turistacsoportok a szocialista országok fővárosai és üdülőhelyei felé. Ma már csak mosolyt fakasztó emlék, hogy a Magas-Tátrába, a cseh fürdőhelyekre, vagy a Szász-Svájcba csak fárasztó sorban állással lehetett helyet kapni, és egy moszkvai úton való részvétel csak a kiemelkedően jó munkát végző csoportok kiváltsága lehetett. Ugyanígy „verekedték be” magukat a többi KGST-ország turistái egy budapesti vagy balatoni utazásba. A kereskedelmi turizmus fejlődését jó ideig az akadályozta, hogy a külföldi turisták a társadalmi céloknak megfelelően a szociálturisztika rendelkezésére bocsátott férőhelyek egy részét vonták el a beutaltak elől. Ami pedig a nyugati turizmust illeti, Magyarország külpolitikai elszigeteltsége még azokat a vállalkozó kedvű, vagy baloldali érzelmű kapitalista cégeknek is kedvét szegte, amelyek kísérletképpen egy-egy európai autóbuszos körutazásba megpróbálták Budapestet is beiktatni. Egyedül a magyar érdekeltségű IBUSZ Wien GmbH állta a sarat, és össze is tudott hozni minden hétvégén egy autóbuszra való utast, akik nem minden borzongás nélkül látogattak el egy víkendre a „vasfüggöny” mögé. 1958 abból a szempontból is fordulópontot jelentett, hogy a párt és a kormány elhatározta: a brüsszeli világkiállítás alkalmából nyitni fog a Nyugat felé. Az Atomium lábainál felépített magyar pavilon, benne az akkori magyar ipar legexportképesebb termékeivel, a magyar étterem, amely a világkiállítás legvonzóbb gasztronómiai egységévé vált, és ahol hetekkel előbb kellett asztalt foglalni a nagy érdeklődés miatt, komoly magyar sikerré vált. Az ENSZ napirendjére folytonosan kitűzött „magyar kérdés” ellenére a világ közvéleménye szemében ezzel nagy lépést tettünk előre, mint a békés egymás mellett élés politikájának megvalósítói. Ebben a brüsszeli magyar pavilonban ott volt a magyar idegenforgalom képviseletében az IBUSZ első gárdája is. „Korszakalkotó” kezdeményezésként lehetőség nyílott arra, hogy aki az idegenforgalmi pultnál jelentkezett, 24 óra alatt vízumot kapjon Magyarországra, és máris indulhasson Budapestre. Igaz, hogy a kiállítás 6 hónapja alatt csak néhány száz vállalkozó élt ezzel a lehetőséggel (akkoriban a magyar konzulátusok általában 2 hét alatt adták meg a vízumot), de a jég megtört, megkezdődhetett az idegenforgalomban is az olvadás időszaka. És hogy a magyar kormány a nyitást tényleg komolyan gondolta, nemcsak valamiféle porhintésnek, arra az is jellemző, hogy a nehéz devizahelyzet ellenére 1000 magyar turistának, ill. érdeklődő szakembernek biztosított lehetőséget arra, hogy a brüsszeli világkiállítást IBUSZ-társasutazás keretében megtekintse. Ezek után érthető, hogy a magyar idegenforgalmat képviselő magyar utazási iroda elnyerte a brüsszeli világkiállítás aranyérmét, amelynek felirata „pour un monde plus humain” (emberibb világért) volt. Brüsszelnek még egy komoly jelentősége volt a magyar idegenforgalom történetében. Itt vásárolta meg a Belkereskedelmi Minisztérium vendéglátóipari főosztálya azokat a moteleket, amelyek már egy évvel később a Balaton négy legszebb pontján: Siófokon, Tihanyban, Balatonföldváron és Keszthelyen kerültek felállításra és megalapozták a későbbi balatoni férőhely-bázist. Akkori árviszonyainkra jellemző, hogy az IBUSZ-nak, akkor még az utazásszervezés monopolhelyzetben levő vállalatának garantálnia kellett, hogy a motelek vételárát két év leforgása alatt devizában kitermeli. És bár a motelekben a teljes penzió 3 dollárba került, amelyből a 10% jutalék levonása után 2 dollár 70 cent folyt be a Magyar Nemzeti Bankhoz – tehát egy európai árszínvonalhoz képest előnyös ajánlattal rendelkeztünk, mégis két és fél balatoni szezonnak kellett eltelnie, míg 1961 közepére a motelek teljes vételára devizában törlesztésre került. Azt hiszem, nem tévedünk, hogy ez volt a magyar 71 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

idegenforgalom leggyorsabban megtérült beruházása, figyelembe véve azt, hogy a motelek még ma is, 24 év elteltével, 3 helyen működnek. A Magyarországra beutazó külföldi állampolgárok száma (1957–1965)

1957

1958

1959

1960

1961

1962

1963

1964

1965

76 221

153 575

189 732

244 351

336 696

463 975

584 688

1 302 351 1 318 689

Ausztria

3948

8424

13 307

25 327

31 032

39 871

86 875

72 219

108 831

Bulgária

2363

4011

3149

3720

3944

4352

6031

8286

20 796

Csehszlov 29 057 ákia

46 600

58 526

77 591

107 325

127 841

147 477

747 846

552 214

Franciaor 1922 szág

2766

4280

5590

5869

6176

8407

10 723

14 030

Jugoszláv 8700 ia

13 567

8334

7004

5350

9114

12 423

36 929

78 452

Lengyelor 4548 szág

5523

11 561

14 637

19 110

30 969

35 510

57 672

119 357

NDK

4192

11 697

21 016

29 449

41 300

41 229

53 586

75 264

97 555

NSZK

2572

4588

7177

8024

9909

14 472

31 772

53 447

71 407

Olaszorsz 534 ág

960

1183

1758

2364

3577

4808

7510

14 499

Románia 1642

20 488

21 616

22 281

25 820

71 705

72 191

72 544

69 566

Szovjetun 9870 ió

25 340

26 642

30 703

62 122

86 851

88 453

101 365

107 911

Összesen*

*

Az országonkénti felsorolásban csak a legnagyobb forgalmat lebonyolító országokat közöljük.

Már 1958-ban, a konszolidált viszonyok megismerésének eredményeképpen, megindult a turistaforgalom Angliából, Franciaországból, Belgiumból és elsősorban Ausztriából. Jellemző, hogy a Margitszigeti Nagyszállóban – ez volt akkor a legjobb szállodánk – az angol turisták, nem bízva a magyar szolgáltatásokban, a magukkal hozott teát itták. Jelentős számban érkeztek vendégek az NSZK-ból, de elsősorban még csupán rokonlátogatás céljából. A turistaforgalom megindulásához olyan esemény kellett, amely szélesebb közönség érdeklődésére tarthatott számot. Ez volt az 1959-ben megrendezésre került Magyarország–NSZK labdarúgó mérkőzés, az első az emlékezetes 1954. évi VB döntő óta. A szurkolókkal zsúfolt különvonatot a Touropa, az akkori legnagyobb NSZK utazásszervező vállalat szervezte. Ez volt az az esemény, amikor az összes budapesti szállodára ki lehetett tenni a „megtelt” táblát. Egyébként a sportdiplomácia a kezdeti időszakban sokat segített a magyar idegenforgalomnak, hatalmas turistatömeg kísért minden magyar–osztrák labdarúgó összecsapást, a műkorcsolyázó EB-t, majd a 60-as évek közepén az atlétikai EB-t. Ennek a hőskornak a históriájához tartozik, hogy az USA-ból és Kanadából is kezdtek érkezni a hazalátogató turisták. Azoknak a hajózási ügynökségeknek az első generációs magyar tulajdonosai, akik annak idején magyar honfitársaik „kitántorgását” segítették elő az Újvilágba, most lojálisan segédkezet nyújtottak ahhoz, hogy egykori ügyfeleik vagy azok gyermekei meglátogassák az Óhazát. Hadd álljon itt megemlékezésül néhányuk neve, mint a New York-i Földes, a chicagói Sebő, a Los Angeles-i Róna, a montreali Kelen és a hamiltoni Lukács irodák tulajdonosai, akik első néhány csoportjukat maguk kísérték Magyarországra, hogy ezzel is fokozzák aggódó utasaik biztonságérzetét. 72 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Az enyhülési politika térhódítása a 60-as évek elejére, egyes országokban a társadalmi-gazdasági fejlődés üteme, az életszínvonal, a szabad idő és a műveltségi színvonal fejlődése, a közlekedési technika – elsősorban a légiforgalom – forradalomszámba menő fejlődése, a motorizáció megnövekedett jelentősége; időközben olyan tartós tendenciákká váltak, amelyek hozzájárultak a tömeges méretű idegenforgalom kialakulásához az egész világon. Az ENSZ által kezdeményezett, 1963. aug. 21.–szept. 5. között Rómában tartott Nemzetközi Utazási és Idegenforgalmi Konferencia zárójegyzőkönyve kimondta: „az idegenforgalom alapvető és elsőrangúan kívánatos emberi tevékenység, amely megérdemli minden nép és kormány elismerését és támogatását”. Ezen a konferencián jelen volt 87 ország kormányküldöttsége és 27 nemzetközi szerv szakértője. Azt elemezték, hogy milyen akadályokat kell elhárítani az idegenforgalom továbbfejlődésének útjából. A konferencia ajánlásai között szerepelt, hogy a nemzeti idegenforgalmi szervezeteknek kormányaik biztosítsák azt a hatáskört és anyagi forrásokat, amelyek szükségesek a nemzeti és nemzetközi idegenforgalom hatékony fejlesztéséhez. Hazánkban is hasznosították ennek a fontos idegenforgalmi dokumentumnak a megállapításait és ajánlásait. Elsősorban jelentős anyagi eszközöket bocsátottak az idegenforgalmi fogadóképesség fejlesztésére és megkönnyítették a turisták utazásának feltételeit. Létrehozták az Országos Idegenforgalmi Hivatalt az idegenforgalom szervezetének irányítására. Sorban megszülettek az idegenforgalmi egyezmények a KGST–országokkal. Elsőként Csehszlovákiával kapcsolatban indult meg az úgynevezett betétlapos utazás. 1964-ben olyan tömegű csehszlovák turista árasztotta el a Balatont, amelynek fogadására nem voltunk felkészülve. Ezért egy gyorsított ütemű camping-programot kellett végrehajtani, hogy a hazánkba látogató turistatömeg kulturált elhelyezéséről gondoskodhassunk. Fontos igazgatásrendészeti újdonság volt az is, hogy a nem szocialista országokból beutazó turisták a külföldi magyar konzulátusokon a vízumot 24 óra alatt kaphatták meg, sőt a közúton vagy repülőgéppel érkezők a határállomásokon vehették át belépési engedélyüket. Ezt a döntést a magyar kormány saját elhatározásából – a viszonosság igénye nélkül – hozta. Mindezek következtében 1964-ben a Magyarországra látogató külföldiek száma már elérte az 1 millió 800 ezer főt – 1964 így a „fordulat éve” az idegenforgalomban. Annak érdekében, hogy a turistáktól származó devizabevételeket biztosítsuk, 1964-től kezdve a tőkés országokból Magyarországra látogatók vízumengedélyezésének előfeltétele volt, hogy személyenként és tartózkodási naponként 150 forintnak megfelelő konvertibilis valutát váltsanak be forintra. Erre a külföldön működő magyar külképviseleteknél, ezzel megbízott külföldi utazási irodáknál – melyekkel a Magyar Nemzeti Bank felhatalmazása alapján az IBUSZ megállapodást kötött–, a közúti átkelőhelyeken és a ferihegyi repülőtéren volt mód. Rokonlátogatások és más speciális esetekben, például ha a vendégek a Nemzetközi Camping Club tagsági igazolványával rendelkeztek, illetve rövid tartózkodású, határ menti osztrák beutazók esetében az akkor napi 5 dollárt kitevő kötelező beváltás mértékében kedvezmények érvényesültek. (Nem volt szükség a kötelező beváltásra, ha a turisták utazási irodájuknál szervezett társasutazásra vagy egyéni utazásra a szolgáltatások ellenértékét devizában előre befizették.) 1968 óta kötelező beváltás volt érvényben a Magyarországra érkező jugoszláv állampolgárokra vonatkozóan is, tartózkodási napoktól függetlenül személyenként és alkalmanként 240 forint. A kötelező beváltás eltörlésére 1978. január elsején került sor, amikor már Magyarország idegenforgalmi vonzereje olyan mértékben megnövekedett, hogy a devizaforgalmat nem kellett adminisztratív eszközökkel befolyásolni. 1964-től kezdve az idegenforgalomért felelős Országos Idegenforgalmi Hivatal nagy erőfeszítéseket tett a fogadóképesség fokozására. Elsősorban Budapesten és a Balatonon, ha szerény méretekben is, nőtt a szállodai kapacitás, kialakultak a kereskedelmi szálláshelyek egyéb fajtái is, a campingek, nyaraló- és üdülőházak és ismét felvirágzott a fizetővendéglátás, vagyis lakások és üdülők, illetve azok egy részének szálláshely céljára történő hasznosítása bel- és külföldi vendégek részére. Jelentős összegeket fektettek be az idegenforgalom fejlesztésének lehetőségeit közvetve befolyásoló intézményrendszerbe (úthálózat, közlekedés, közművesítés). Mint a népgazdaság többi ágára is, az idegenforgalomra is ezekben az években az extenzív fejlesztés a jellemző. Az egy turistára, illetve egy vendégnapra jutó bevétel alacsony, a cél: minél nagyobb számban vonzani a turistákat Magyarországra. Az árak alacsonyak, a szolgáltatások színvonala még sok kívánnivalót hagy hátra. A monopolhelyzetben levő idegenforgalmi és szállodavállalatok még nem ismerik fel a versenyben levő húzóerőt.


1968-ban, a gazdaságirányítás rendszerének átalakításakor, az idegenforgalomban is sok a változás. A II. világháború utáni magyar turizmus ekkorra kinőtt a gyerekcipőből, hazai és nemzetközi versenyképességét most már a közgazdasági szabályozók irányítják.

2. Képek






História Created by XMLmind XSL-FO Converter

Recommend Documents