História Created by XMLmind XSL-FO Converter

História 1995-056

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1995-056 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom 1. ........................................................................................................................................................ 1 1. Trianon tegnap és ma ............................................................................................................ 1 2. ........................................................................................................................................................ 6 1. Mi történt Trianonban? ......................................................................................................... 6 2. Képek .................................................................................................................................... 9 3. ...................................................................................................................................................... 14 1. Az angolszász hatalmak és a trianoni békeszerzõdés .......................................................... 14 2. Képek .................................................................................................................................. 17 4. ...................................................................................................................................................... 19 1. Életrajzok. Lloyd George, Woodrow Wilson, Robert Lansing, Georges Clemencau ......... 19 5. ...................................................................................................................................................... 20 1. Ausztria létrejötte ................................................................................................................ 20 2. Képek .................................................................................................................................. 23 6. ...................................................................................................................................................... 26 1. Oroszország és a Monarchia összeomlása ........................................................................... 26 2. Képek .................................................................................................................................. 29 7. ...................................................................................................................................................... 33 1. Életrajzok. Karl Renner, P. P. Szkoropadszkij, A. F. .......................................................... 33 8. ...................................................................................................................................................... 34 1. A békekonferencia és az arab világ ..................................................................................... 34 2. Képek .................................................................................................................................. 39 9. ...................................................................................................................................................... 41 1. Az új lengyel állam ............................................................................................................. 41 2. Képek .................................................................................................................................. 44 10. .................................................................................................................................................... 48 1. Életrajzok. Józef Pilsudski, I. J. Paderewski, Roman Dmowski, A. J. Balfour, George Curzon 48 11. .................................................................................................................................................... 49 1. A csehszlovák államalapítás ................................................................................................ 49 2. Képek .................................................................................................................................. 51 12. .................................................................................................................................................... 55 1. Életrajzok. T. G. Masaryk, Edvard Bene, Milan Stefanik, Apponyi Albert ..................... 55 13. .................................................................................................................................................... 56 1. A történeti Magyarország széttörése ................................................................................... 56 2. Képek .................................................................................................................................. 59 14. .................................................................................................................................................... 64 1. Nagy-Románia és Erdély .................................................................................................... 64 2. Képek .................................................................................................................................. 67 15. .................................................................................................................................................... 71 1. A SzerbHorvátSzlovén Királyság megalakulása ........................................................... 71 2. Képek .................................................................................................................................. 74 16. .................................................................................................................................................... 78 1. Életrajzok. Ante Trumbiæ, Svetozar Pribiæeviæ, Nikola Paiæ, Ion I. C. Br?tianu, Alexandru Vaida-Voievod ........................................................................................................................ 78 17. .................................................................................................................................................... 79 1. Bulgária fájdalmas békéje ................................................................................................... 79 2. Képek .................................................................................................................................. 82 18. .................................................................................................................................................... 85 1. Életrajzok. I. (Coburg) Ferdinánd, A. Sz. Sztambolijszkij .................................................. 85 19. .................................................................................................................................................... 86 1. Az európai fejlõdési modell és a mûvelõdés ....................................................................... 86 2. Képek .................................................................................................................................. 90 20. .................................................................................................................................................... 94 1. Pannóniai csonthulladékok .................................................................................................. 94 2. Képek .................................................................................................................................. 95 21. .................................................................................................................................................... 99

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1995-056

22.

23.

24.

25.

26.

27.

28.

29.

30.

1. Murokország lakóinak életmódja ........................................................................................ 99 2. Képek ................................................................................................................................ 102 .................................................................................................................................................. 105 1. Régi erdélyi méhészkönyvek ............................................................................................ 105 2. Képek ................................................................................................................................ 107 .................................................................................................................................................. 112 1. Orvosok, bábák, állatorvosok ............................................................................................ 112 2. Képek ................................................................................................................................ 112 .................................................................................................................................................. 114 1. Urambátyámrendszer és kettõs adózás, 1637 .................................................................... 114 2. Képek ................................................................................................................................ 114 .................................................................................................................................................. 117 1. Amerika felfedezése .......................................................................................................... 117 2. Képek ................................................................................................................................ 118 .................................................................................................................................................. 121 1. Géza, a többnejû ................................................................................................................ 121 2. Képek ................................................................................................................................ 122 .................................................................................................................................................. 123 1. Tisztelt Szerkesztőség ....................................................................................................... 123 2. Képek ................................................................................................................................ 123 .................................................................................................................................................. 124 1. Királytigrisek a Ferenc körúton 1944 ................................................................................ 124 2. Képek ................................................................................................................................ 124 .................................................................................................................................................. 125 1. A király visszatér, 1921 ..................................................................................................... 125 2. Képek ................................................................................................................................ 127 .................................................................................................................................................. 129 1. A magyar sportirányítás 1945 után ................................................................................... 129 2. Képek ................................................................................................................................ 132

iv Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Trianon tegnap és ma GLATZ Ferenc Trianon tegnap és ma Nemzeti szállásterület és területi-igazgatási egység sohasem esett egybe a közép-európai térségben – hajtogatjuk évtizedek óta tanulmányokban, előadásokban. Nemzet és államhatárok ezen több évszázados szétválása egyik fő oka a modernkori konfliktusoknak az itt élő népek között, amelyek annyiszor vezettek háborúkhoz, nemzeti acsarkodásokhoz. A térség középosztályai, a politikai elitek az elmúlt 150 esztendőben nem voltak képesek ezt az ellentmondást feloldó megoldást megtalálni – mondogatjuk. Hajtogatjuk, remélve, hogy a következtetéseket ebből a történelmi, megváltoztathatatlan tényből vonják le a jelen s jövőnk munkásai, a politikusok. S a napjainkat „berendező” szorgos értelmiségiek, iparosok, földművesek. Igyekszünk a magunk következtetéseit is eléjük tárni. Nem makacsul, inkább az elgondolkodtatás szándékával. Nagyhatalmak – kis nemzetek Mondjuk: a megoldás megtalálásában a térség középosztályait visszatartotta a nagyhatalmi érdek, amely a 19. század közepétől közvetlen múltunkig meghatározó szerepet játszott történelmünkben. A magyarokéban, a nem magyarokéban egyaránt. Pontosan látjuk már azoknak a hatalmi szempontoknak eredőit, amelyek 1867-ben az Osztrák–Magyar Monarchia létrehozásához vezettek, és amelyek segítették a magyarságot, hogy visszaállítsa 3 évszázad után állama területi egységét. A közösség szívesebben hisz – mind a magyar, mind a nem magyar – valamiféle „történelmi” vagy isteni igazság érvényesülésében. Hiába hajtogatjuk mindegyre: 1867-ben a történeti Magyarország államterületét már egészen más etnikai takaró borította, mint 1526–1541-ben, a mohácsi csatavesztés, Buda elfoglalása, a történeti Magyarország felbomlásának idején. A magyarság a török kiűzése után – éppen az állam középső tájainak, a magyarság pusztulása miatt – hamarosan kisebbségben élt az államterületen. 1867-ben is. Ismételjük: nem valamiféle történelmen kívüli, elrendeltetésszerű „igazság” érvényesült akkor, amikor a magyarság visszaszerezte a Mohács után szétesett magyar államterület egészét. A protestáns Poroszország és a katolikus Habsburgok között a német államok egységesítéséért folyó küzdelemben a Habsburgok mind többször, 1866-ban véglegesen alulmaradtak, s tényleg nem maradt más választásuk, mint kiegyezést hozni létre örökös tartományaik és a Magyar Királyság között. A kiegyezés kölcsönös engedményekre épül. 1718, a török végleges kiűzése óta harcoltak a magyar rendek a magyar koronához tartozott területek újraegyesítéséért. Azért, hogy az 1541 után önállósult Erdélyt, a délen visszaszerzett és túlnyomóan immáron szerb, horvát, román, kis részben német lakosú határőrvidékeket ne Bécsből kormányozzák, hanem rendeljék ismét a magyar országgyűlés hatalma alá. Amikor a király a magyar rendek szolgálataira szorult az uralkodóház védelmében a 18–19. században, az ország vezető rendjei azonnal a területi „egyesítést”, majd ehhez az anyanyelvhasználatot követelték. Pontosabban: az immáron az államban kisebbségben maradt magyarság nyelvének használatát az ország egész területén. Fokozatosan engedte vissza az udvar a déli tartományok igazgatását a 18. században a magyar országgyűlés hatáskörébe. Ismert volt a korban is: a magyar nemesség mentette és védte a dinasztiát, s Mária Terézia ezt honorálta, többek között a terület-visszacsatolásokkal. (Az ott lakó többségi szerb lakosság állandó tiltakozása ellenére, akik őrizni szerették volna a maguk szerény autonómiáját, katonáskodó szabadságát és nem akartak magyar földesúri, vármegyei hatalom alá kerülni.) Az újraegyesítést – mint ismeretes – az 1848. áprilisi törvények zárták. Ami ellen a nem magyar népek az első adandó alkalommal felkeltek, 1848 nyarán és őszén. Ők is hittek az értelmiségük hirdette „történelmi igazságosságban”, s nem látták: nemzeti mozgalmaikat a bécsi udvar a magyar alkotmányosság ellen használja fel. Azután, amikor Bécs arra kényszerült 1867-ben, hogy kedvezzen a magyaroknak, „ejtette” e kis szláv–román–német népeket. Az állam mindenhatósága A 19. században, a modern európai államok kialakulásának idején az európai politikai vezetőréteg az állam bűvöletében élt. Az állam volt az az intézmény, amely biztosította a kibontakozó ipari forradalom igazgatási feltételéit: közbiztonságot adott a polgárnak, szervezte a termelés, a kereskedés feltételeit, és megállapította az új joggyakorlatot, azokat a közszolgáltatásokat (iskolai alapképzés, egészségügyi alapszolgáltatás, termőföld védelme stb.), amelyek szükségesek voltak a polgári életkörülmények megteremtéséhez. A kor politikai gondolkodása egyén és közösség viszonyában az állampolgári kötődést tekintette a döntőnek. Világnézetihitéleti-szociális és egyéb közösséghez kötő szálakat magánügynek tekintett. Így tekintette a nemzeti kötődést is: az egyén szintjén a polgárnak szabadnak kell lennie, nem érheti semmiféle megkülönböztetés születésénél 1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

fogva sem társadalmi, sem etnikai tekintetben. E nemes liberális elvek következetes végiggondolása vezetett oda, hogy a magyar politikai vezetés mindenféle „kollektív jogot” – így a nemzeti kollektív jogokat, etnikaiterületi autonómiákat – előjogként kezelt és felszámolt. Nem valamiféle szláv-, román- vagy németellenesség vezette őket, amikor a magyar államban véglegesen felszámolták több száz éves autonómiákat (szászokét, jászkun területek autonómiáját stb.). Ugyanúgy értetlenül állt általában a nemzeti kollektívumokkal szemben is. Mondogatjuk: a magyar liberális politikai vezetőréteg 1868-ban, amikor megalkotta a nemzetiségi törvényt, európai értelemben korszerűt és egyedülállót alkotott. Az egyén szintjén biztosította a nemzeti jogokat, kiterjesztve azokat a kulturális szervezkedésre is. Egyedül az ausztriai örökös tartományokban élt hasonló elvű alkotmány. (A magyar vezetőréteg ezen „érdeme” mellett immáron szomszédaink értelmisége megy el méltatás nélkül. Annál szívesebben fogadja el kritikánkat a magyar politikai elitről.) Mi úgy látjuk: a századforduló újabb feszültségeit, amikor az állam területén élő népek már mint valódi kollektívumok kívántak jogokat, akkor már ezzel a liberális törvénykezési gyakorlattal nem lehetett a konfliktusokat kezelni. Az ipari-polgári termelés, a modern ügyintézés, a kereskedés, a közlekedés átalakítja és gyarapítja az egyének közötti napi érintkezést. Csiszolódik a fogalmi kincs, az igazgatási, szakmai ismeretek mind alaposabb nyelvi-fogalmi ismereteket követelnek. A magas szintű szakmunka ismereteinek elsajátításához – a korszerű igazgatási, szakmai (orvos, ügyvéd, mérnök stb.) ismeretek elsajátításához – csak a fejlett anyanyelvi kultúrával rendelkező népek juthattak el. A Monarchia századeleji nem magyar és nem német fiatal értelmiségiei pontosan látták: nemzetük felemelkedésének feltétele az anyanyelvi oktatás és a nemzeti intézmények kiterjesztése. A történelem ilyen köznapi mozgatóerői feszítették szét a magyar állam nemzetiségpolitikáját. Békerendszer – hidegháború Nemzeti szállásterület és területi-igazgatási egység ellentmondását a századelő politikai irányai nem tudták feloldani. De nem tudta feloldani a feszültséget az 1920. évi békerendszer sem. Igyekszünk figyelmeztetni régi történetírásunk mulasztásaira. 1920-ban nemcsak egyszerűen magyarok és nem magyarok ellentéteiről történt döntés. Még csak nem is egyszerűen a háborúban győztesek és vesztesek között. (És mi most is a vesztesek padján ültünk.) Annál többről volt szó: 1919–20-ban a Keleti-tengertől a Földközi-tengerig húzódó nagy kiterjedésű földsávon elhelyezkedő két birodalmat, a Habsburg és a Török Birodalmat osztották fel. A világháborúban győztes nagyhatalmak a két, „korszerűtlennek” ítélt, soknemzetiségű államterületen ún. „nemzetállamokat” hoztak létre. Olyan népeket soroltak be délen ún. államnemzeti határok közé a Palesztináig húzódó félsivatagos térségben, amely népek, törzsek közül nem egynek korábban ismeretlen volt az államnemzeti határ és ennek egész intézményrendszere. 1920-ban a nagyhatalmak egy olyan hibás döntéssorozatot hoztak, amely nemcsak a közép-kelet-európai térségre, de az egész világ 20. századi történelmére hatással volt. Az 1920. évi békecsinálók rossz alapvetéséhez nemcsak térségünk pusztító nemzetállami konfliktusai nyúlnak vissza, de a közel-keleti háborús békétlenségek gyökerei is. Az ugyanis, hogy a nyugat-európai államnemzeti elveket kívánták érvényesíteni egy teljesen másként szerveződött, etnikailag és szerkezetileg is másképp építkező terület társadalmaiban. És ugyanez történt a Habsburg Monarchia területén élő népekkel is. Az ún. nemzeti államok valójában újabb soknemzetiségű területi-igazgatási egységeket jelentettek, csak most éppen a háborúban vesztes német Ausztria és Magyarország korábban „vezető népei” kerültek kisebbségbe. A trianoni békeszerződés – mint ismeretes – ezen békerendszerbe tagozódott be, és kényszerített 3,2 millió magyar nemzetiségű állampolgárt kisebbségi sorba a szomszédos államok kötelékében. (Az 1919–20. évi békerendszerben előnyhöz jutott államok értelmisége természetesen nem látja szívesen a békerendszert nemcsak konkrét részleteiben, hanem alapelveiben is elmarasztaló kritikákat. Nemcsak a cseh, a szlovák, a román, a horvát, a szerb, de a lengyel történetírás is ugyanúgy érinthetetlennek tekinti a békerendszert. Ez utóbbiak hallgatnak arról, hogyan pusztult, asszimilálódott 1920 után, fél évszázad alatt az államterület lakosságának 30%-a. Akik nem voltak lengyelek 1920-ban.) Az ellentétek, amelyek így keletkeztek Magyarország és Románia, valamint Csehszlovákia és Jugoszlávia között, besorolódnak azoknak az ellentéteknek a sorába, amely ellentéteket ugyanez a békerendszer keltett az új Lengyelország és szomszédai (Németország és Oroszország), Csehszlovákia és szomszédai (Magyarország, Ausztria, Németország és Románia), ugyanígy Jugoszlávia és szomszédai (Románia, Bulgária, Magyarország, Olaszország), valamint Románia és szomszédai (Oroszország, Magyarország, Bulgária, Jugoszlávia) között. (Nem szólva most a kis-ázsiai, közel-keleti ellentétsorozatról.) A béke rendszere helyett egy folytonos hidegháború rendszere alakult ki a Habsburg és a Török Birodalom területén. (Ezt az összefüggést kívántuk megvilágítani hazai és külföldi közönségünk előtt a mai konferencia előadásaival, azok vitáival. Megmutatni: hogyan illeszkednek a közép-európai békék – így a trianoni is – a világpolitikai mozgásokba.) 2 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Az „etnikai elv diadala” Ismeri történetírásunk és a történelem iránt érdeklődő közönségünk a békerendszer korrekciójára tett kísérleteket. 1938–41 között határrevízió. Ismét a nagyhatalmi erőviszonyok változásának eredményei. (Nem szívesen hallja a magyar közönség, ahogy a szomszédos országok értelmisége azt magyarázza közönségének, hogy 1920-ban a sok évszázados nemzeti igazság teljesült be. Mi magyarok pedig a nagyhatalmi rövidlátást kárhoztatjuk. 1938–41 eseményeinek megítélésében fordul az érvelés: szomszédaink a magyar területrevíziókat, a rajtuk esett sérelmet a „fasiszta Németország” érdemének tudják be. A mi közönségünk pedig az igazság részbeni győzelmének szeretné látni. „Részbeni”-nek, mivel az 1918–20-ban levált területek egy részét „kaptuk” csak vissza.) És a magyar területrevíziók beleilleszkednek a szovjet és német nagyhatalom területrevízióinak sorába: a németek visszaszerzik az 1919–20-ban elvesztett keleti területeiket, megszerzik Ausztriát, Csehországot (sokmillió főnyi német etnikummal). A mostani átrendezések az etnikai kollektívumok elvét (német) követik, szemben az 1920. évi nemzetállami (francia) államszervezési elvvel. A Szovjetunió keletről szorítja a térséget: visszaszerzi az 1918-ban elvesztett Besszarábiát Romániától s megegyezik Németországgal a keleti lengyel területek birtokbavételében. Az 1938–41 közötti határkiigazítások a Kárpát-medencében mind ez ideig a legközelebb hozták egymáshoz az etnikai szállásterület és az államterület határait. (Ezt sem szívesen ismerik el a szomszédságban.) A mai történésznemzedéknek jutott a hálátlan feladat, hogy figyelmeztessen: az államhatárok kiigazítása – bármennyire is a legközelebb álltak az etnikai szállásterület határaihoz – nem jelenthetnek megoldást. Így Magyarország vált ismét soknemzetiségű államterületté. S a korabeli történetírás ás államvezetés csak addig jutott el, hogy Szent István nevében türelmes nemzetiségi politikát ígért. De a korabeli középosztály – és a munkáspártok sem – jutottak túl az „igazságos – nem igazságos” hagyományos vitákon. Inkább csak a jobboldali radikálisok vetették fel az autonómiák bevezetésének lehetőségét. (Ezt azután már senki nem hallja szívesen itthon.) Mi nem egyszerűen a régi középosztályunkat – vagy szomszédainkét – bíráljuk, hanem felhívjuk a figyelmet: nem is lehetett volna sem az 1920. évi, sem az 1938. évi alapelveken megnyugváshoz jutni. A térség társadalmai oly messzemenően kevertek egyéni szinten, hogy az államhatárok ide-oda tologatása nem old meg semmit a feszültségből. Csak újakat kelt, még az éppen „kedvezményezett” állam területén is. Vagyis: nem lehet a térség kevert etnikumú társadalmaiban „etnikai határokat” húzni. „Nemzetállam” és szovjet rendszer A világháború eleve megakadályozta, hogy e felismeréshez eljussanak akár Magyarországon, akár a szomszédoknál. És az 1945 utáni békékben visszatértek az 1919–20. évi elvekhez. Mivel akik az 1938. évi határmódosításban vesztesnek minősültek, most a győztesek oldalán álltak. És a döntő szempont ismét a nagyhatalmak érdeke volt. E szempontok pedig a saját nyers érdekek követése: a saját hatalmi, biztonsági, stratégiai és gazdasági érdekeik követése. Az új találmány: a kitelepítések. Ha már ennyire vegyesek etnikailag a térség államai, s a határkiigazítások nem segítenek, meg kell kísérelni más eszközökkel az „egynemű nemzetállamok” létrehozását. Az etnikai kisebbségeket telepítették át a többségi nemzet országába. Néhány órás „csomagolás időt” adva szedhették össze legszükségesebb cókmókjukat Szlovákiában, Jugoszláviában a magyarok, Magyarországon a németek. És toloncolták át őket a határok másik oldalára – kiszakítva őket évszázados közösségeikből. (Ez esetben is a magyarok keserve besorakozik a kegyetlen kontinentális vándorlások-telepítések sorába: Bulgáriából több törököt telepítettek át, mint „hivatalosan” magyart s szlovákot együtt [157 000], nem beszélve a különböző országokból kitelepített több mint 10 milliónyi németről, amit követett az önkéntes menekülés: németek, magyarok, lengyelek [2 millióan], oroszok, ukránok s a pusztulásból megmaradt zsidóság jelentős [kb. 450 000] része.) Azután jött a szovjet rendszer. A Szovjetunió megszállási zónájában kialakított politikai rendszer. A proletár internacionalizmus értelmezése szovjet módra. A rendszer nem volt képes a nemzeti-etnikai elveket – mint általában a kisközösségi szerveződéseket, az autonómiákat – tolerálni. Vég nélküli elvi viták „osztály és nemzet” világtörténelmi szerepéről, hallgatva a valós konfliktusforrásokról: a nyomasztó nagyhatalmi jelenlét nemzetet ingerlő tényéről, az asszimilációról (a polgár szabad identitásválasztásáról) és a trianoni, párizsi békerendszerekről. Nyilatkozatok a térség népeinek közös szocialista érdekeiről, az évszázados ellentétek asztal alá söprésével. S vannak-e feszültségek, amelyek őszintétlenségekben feloldhatóak? Az új demokráciákban Ma aktív nemzetékeink mindegyike ismeri, miként törtek felszínre e feszültségek a proletárdiktatúrák intézményrendszerének végleges felszámolása után. A cenzúrák eltörlését, az utazáskorlátozások felszámolását, 3 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

a többpárti parlamentarizmus bevezetését követően. Az 1989. évi, erdélyi magyarság melletti gyertyás tüntetés mutatta, milyen élénken él még a trianoni sokkhatás a magyar társadalomban. És a marosvásárhelyi, valamint pozsonyi magyarellenes atrocitások mutatták: mennyire él a szomszédos államok többségi társadalmában is ugyanez a trianoni sokkhatás. Csak éppen magyarellenes éllel. Majd bekövetkezett az 1919–20. évi békerendszer részleges revíziója. Mégpedig az etnikai elvet követve. (Sokan emlegették is az 1938. év visszatértét, még a „német veszélyt” is.) Szétesett Jugoszlávia, s ismét önálló lett Horvátország, Szlovénia, s megindult a harc a vegyes etnikumú Bosznia földjéért. Szétesett Csehszlovákia, az egykori békerendszer másik teremtménye. Közben szétesett a II. világháború után kiterebélyesedett Szovjetunió is. Nem kell semmi „reakciós” meggyőződést keresni azon polgárok gondolkodásában, akik a térség legnagyobb kisebbségének, a hárommillió magyarnak helyzetében is változásokat követelnek. A mai kérdés mind a történész, mind a politikus számára most már nem a címkék ragasztgatása, ideológiai minősítés („nacionalista”, „kozmopolita” stb.). Hanem józan belátás következtetéséhez eljutni, s figyelve az innen és túl feltörő keserveket, türelemmel együtt gondolkodni magyarral, románnal, szlovákkal, délszlávval, némettel, romákkal s a magukat nem nemzetiségként identifikáló zsidókkal. Mert tudomásul kell venni: a kisebbségi kérdés nem egyszerűen a határokon kívüli magyarok kérdése. De térségünk általános kérdése. Éppúgy belpolitikai kérdés a magyar állam politikájában, mint a határokon túli magyaroké külpolitikánkban. Amit bizonyossággal állíthatunk: a térség értelmisége és politikai elitje az utóbbi másfélszáz esztendő legkeményebb vizsgája előtt áll. Először dönthet nagyhatalmi erőszak nélkül az itt élő népek együttélési formáiról. Többek között a területi igazgatási rendszereinkről. Ha valamikor, akkor most kell e politikai elitnek túlemelkednie önző érdekein. Nem kihasználni a nemzeti keserveket a szavazatnyerésre. De gondolkodnia kell a jövő lehetőségein. A gondolkodás azt is jelenti: érteni a másik, a vele vitázó érveit, panaszait is. Nem futni múló nagyhatalmi kegyek után, lobbizni New Yorkban, Londonban, Párizsban, Bonnban, netán Moszkvában, hanem utazni Pozsonyba, Bukarestbe, Zágrábba, Belgrádba. És biztosan állíthatjuk: nemzeti szállásterület és államigazgatás határai ellentmondásának feloldását keresve félre kell tenni az eddigi módszereket. Mind a kényszerasszimiláció nemzetállami elv, mind a határkiigazítás, mind a kitelepítés eredménytelen. Marad akár kényszerből is a demokrácia: a kisebbségek különböző szintű jogainak biztosítása. Egyéni és kollektív szinten (politikai-kulturális, területi autonómiák). Nemzeti szállásterület és területi-igazgatási rendszer ellentmondását hat generáció nem tudta feloldani. Nekünk új alapokon kell megkísérelni. Ez Trianon nagy tanulsága számunkra és szomszédaink számára. A történész nem receptek gyártására képeztetett ki, de arra igen, hogy figyelmeztessen: a már egyszer eddig tévútnak bizonyult választásoktól tartsa vissza magát a politikai vezetés. És ajánlásokat fogalmazzon meg a politikai adminisztráció számára. Megfontolásokat ajánljon saját közösségének, amely adóforintjaival eltartja őt. Nemzetek föderációja Tudomásul kell vennie minden többségi nemzetnek, hogy az államot nem tekintheti „magántulajdonának”. A mai román, szlovák, szerb állam nemcsak a többségi nemzet állama, hanem mindazon polgárok együttesének, akik intézményeit működtetik, javait megtermelik és adót fizetnek a köz javára. Mindnyájan államalkotók ők. Történetírásunknak is végig kell gondolni ezen alapelv következményeit. Legalább most, Trianon évfordulóján. Veszteni Trianonban a magyarság nem a „saját államát” vesztette el, hanem 3,2 millió magyarját. S ezt kell ma magyarságában megtartani és segíteni... A történeti Magyarország magyar vezető rétege nem vette tudomásul ezt az elvet, ezért volt szükségszerű az általa megalkotott területi-igazgatási rendszer megbukása, felbomlása. A többségi nemzet a kisebbségeknek nem ajándékként adja meg az önmegvalósításához, kifejlődéséhez szükséges feltételeket, hanem „állampolgári jogon”. A kisebbségi jog nem más, mint az esélyegyenlőség joga. Ahogy joggal követelhették a román, szlovák, szerb kisgyermekek részére a századelő nemzetiségi értelmiségei a kiművelésükhöz és esélyegyenlőségükhöz való jogokat, úgy követelheti ma – joggal – szomszédaink állami adminisztrációjától a nemzeti kisebbséghez tartozó magyar állampolgárok ugyanezeket. A történész nem gyárthat recepteket. Magányos óráiban is tartózkodnia kell ettől. De ismertetnie kell közösségével az európai- és a világtörténelem különböző útjait bejárt népek történetét. És ismertetnie kell azokat a hasonló fejlődési területeknek, népeknek az útját, akik nálunk előbbre vannak hasonló feszültségeik megoldásában. Tisztelettel nézi a tőle keletre eső népek erőfeszítéseit, állami-igazgatási rendszerük újjáépítésének kísérletét. És tisztelettel nézi a gazdasági, katonai nagyhatalommá nőtt és polgárait felemelő

4 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

nyugat-európai hatalmakat, s ugyanígy a tengerentúliakat. De tanulságokat nyerni inkább azon népekhez irányítja tanítványait, akik hasonló gondokat már eredményesen feloldottak. Sürgeti az északnyugat-európai kis népek – a Benelux-államok –‚ ugyanígy a skandináv népek államszervezeteinek tanulmányozását. Ahol a területi-igazgatási egységekben a különböző nemzetek megtalálták el helyezkedésüket. És a polgár kiélheti azonosságigényének mindegyikét: nemcsak szabadon gyakorolhatja vallását, nemzetiségét, de szabadon képezheti vallási, szociális, nembeli és nemzeti közösségeit, autonómiáit is.... Fel kell hagyni a közép-európai népeknek a nemzeti kárpótlás hisztériájával. Ahol mindenki – magyar, román, szlovák, szerb, horvát egyaránt – a történelemre hivatkozva áldozatnak tekinti magát. Egy új „viktimológia” született meg a közép-európai térségben, ahol történelmi, statisztikai és kartográfiai érvekkel igyekszik minden nép bizonyítani, hogy milyen sérelmek estek rajta a másik részéről. És vár valakitől „kárpótlást”. Nehezen veszi tudomásul mind magyar, mind nem magyar a történész adatsorait: az 1919–20. évi békerendszer nem csak a magyaroknak, de szomszédainknak szintén hátrányt hozott. Segítette részben a szlovákot, a románt, a szerbet, hozzájuttatta őket a teljes körű anyanyelvi kultúrához, oktatáshoz, és biztosította számukra az emelkedés feltételrendszerét. De azzal, hogy államnemzeti határokat rajzolt a közép-európai térségbe, a szociális nyomorúságot hozta magyarra, románra, szlovákra egyaránt. Egy olyan területi-igazgatási rendszert, ahol a korábbi „nagy térség” gazdasági, termelési egységét most (1920-tól napjainkig) hét különböző vámterület és mindmegannyi pénz- és gazdálkodási rendszer szabja szét. Olyan térséget „sikeredett” alkotni KözépEurópából, ahova mindennek következtében az igazi nagy beruházások sohasem fognak megérkezni. Nemcsak 1920 után esett vissza a térségbe befektetett tőkeberuházás, de nem hajlandó az növekedni most, 1990 után sem. 1910-ben a térség egyszerű iparosainak, parasztjainak, tisztviselőinek életszínvonala közelebb állott az akkori vezető kultúrákhoz, mint ahogyan áll ma, 1995-ben, a nemzeti-állami elv kétes értékű diadalának korszakában, Trianon 75. évfordulóján.


1. Mi történt Trianonban? ÁDÁM Magda Mi történt Trianonban? A békeszerződés történetéhez Mi is történt Trianonban? Trianonban mindössze annyi történt, hogy Benárd Ágost népjóléti és munkaügyi miniszter és Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli és teljhatalmú követ aláírta a békefeltételeket. Azokat a békefeltételeket, amelyek közel egy éve készen álltak és amelyeket 1920 januárjában Apponyi nem fogadott el. Horthy ugyanis az utolsó pillanatban megváltoztatta eredeti álláspontját, s nem járult hozzá, hogy Teleki Pál külügyminiszter a békefeltételek aláírása céljából Párizsba utazzon. A miniszterelnöki poszt várományosát nem kívánta e népszerűtlen feladattal terhelni. Így Benárd és Drasche írta alá a trianoni békediktátumot. Győztesek és legyőzöttek A háborúkat lezáró békeszerződések általában bizonyos értelemben békediktátumok. A győztesek diktálnak a háborús vereség következményeit tudomásul venni nem akaró legyőzötteknek. A Párizs környéki békeszerződéseknél azonban ez az elem sokkal erősebb volt, mint a modern kor bármelyik korábbi békeegyezményénél. A békecsinálók nem tárgyaltak a legyőzöttekkel. Megengedték ugyan, hogy azok észrevételeket tegyenek a nekik átnyújtott békefeltételekhez, amelyeket kevés kivétellel általában nem vettek figyelembe. Majd szankciók kilátásba helyezésével ultimátumszerűen követelték az egyezmény aláírását. A legyőzött államok békedelegáció-tagjait megalázó módon kezelték egész ott-tartózkodásuk alatt és a békeszerződés aláírása idején. E teljesen felesleges magatartásukkal (amely csak azzal magyarázható, hogy a háborús borzalmak miatti elkeseredés még túl friss volt) erősítették a diktált béke koncepcióját. Azt a nézetet, hogy az ilyen körülmények között létrejött egyezmény morálisan nem kötelez semmire. A versailles-i békék látszólag a háború alatt hirdetett elvekre – mindenekelőtt a wilsoni pontokra – épültek. Ezeket az elveket a legyőzött államok formálisan elfogadták a fegyverszünet előtt, mint a rendezés alapját. Hiszen a területi rendezés vezérelvének az önrendelkezési jogokat és az etnikai elveket nyilvánították. A tizennégy pont Hogyan és miért mondtak le a békecsinálók – így maga Wilson is – a háború alatt hirdetett elvekről? Ennek sok összetevője van. A francia politikai és katonai vezetés – noha elfogadta az amerikai elnök 14 pontját – azok többségével egyáltalán nem értett egyet. A békekonferencián nyíltan vagy burkoltan szembehelyezkedtek azokkal. Ez a törekvés lényegében sikerrel járt (a 14 pontból mindössze 5 maradt meg). A franciák feladatát nagymértékben megkönnyítette az, hogy a wilsoni elvek – néhány racionális és reális pontot leszámítva – valóban idealista elképzeléseken alapultak. De megkönnyítette az is, hogy Wilson, aki kiemelkedő képességekkel rendelkezett az íróasztalnál, elvek és pontok kidolgozásánál, gyengének bizonyult a nyílt vitában. Különösen, ha azt ilyen intranzigens politikusokkal kellett megvívnia, mint amilyen Clemenceau és Lloyd George volt. De megkönnyítette az a tény is, hogy a konferencia színhelye Párizs volt*, elnöke a francia Clemenceau, majd Millerand. S a bizottságok és albizottságok elnökei többségében franciák voltak. A franciák sikeréhez hozzájárult az is, hogy Wilson nem rendelkezett azzal a szilárd otthoni háttérrel, amely a francia, de a brit miniszterelnöknek is biztosítva volt. Az amerikai politika vezetőjét az ellenzékben levő Republikánus Párt – s különösen irányítója, Wilson legnagyobb ellensége, Theodor Roosevelt – támadta, ellenezte a békekonferencián való részvételét. Az USA-ban sokan kifogásolták, hogy amerikaiak szerepet vállalnak az európai politikában. Az előkészítés A fegyverszünetek aláírása után a konferencia előkészítésének a periódusa következett. El kellett dönteni egy sor kérdést. Kik vegyenek részt? Ott legyenek-e a nagyhatalmak mellett kis szövetségeseik is? Mi legyen az ellenséggel? Tárgyaljanak-e vele, milyen elvek alapján és milyen formában, a konferencia melyik stádiumában?


Milyen bizottságokat hozzanak létre és kik legyenek a tagjai? Titkosak legyenek-e a tárgyalások, s mi legyen a sajtóval? A fegyverszüneti egyezmények aláírása idején a szövetségesek számára természetesnek és logikusnak tűnt, hogy először egy sor ideiglenes egyezmény segítségével rendezni kell a konkrét kérdéseket. Ezt követően az általános konferencia dönt a végleges rendezésről. S végül a béke védelmére megalkotják a Népszövetséget. 1918. november végén ezt a sorrendet elvetették. S ebben döntő szerepet a franciák játszottak. Hosszúnak tartották a procedúrát. Gyorsan akartak cselekedni. Abból indultak ki, hogy a konferencia elhúzása a veszteseknek kedvez. Ezért nem voltak ideiglenes egyezmények, hanem öt végleges békediktátum, amelyek magukban foglalták a népszövetségi szerződést. (A legyőzötteket az előkészítés periódusában is mindenből kirekesztették.) A szervezeti kérdések tanulmányozása rendkívül fontos, hiszen ezek szerepet játszottak abban, hogy nem békeszerződések, hanem békediktátumok jöttek létre. A tárgyalt és a diktált béke között a procedúrában jelentkező különbség van. A Monarchia sorsa A versailles-i Legfelsőbb Tanács – amely a háború végén kezdett működni – 1918. június 7-én döntött a Monarchia felosztása mellett. Eddig Európa egyensúlya érdekében meg akarták őrizni egységét. Egy véleményen volt mind az USA, mind Anglia és Franciaország. (Az utóbbi két hatalomnál időnként e kérdésben tapasztalható volt egy bizonyos kettősség.) A Monarchia együtt-tartásának elvét a legkövetkezetesebben Wilson képviselte. Az általa létrehozott Inguiry Comite (Vizsgálóbizottság) sok figyelmet fordított erre a kérdésre. Tervek és tanulmányok készültek a birodalom jövőjéről. Ezek a Monarchiát nem szétdarabolni, ha nem föderalizálni kívánták.** A tervezett föderáció 6 egyenrangú államot foglalt volna magában. A legnagyobb a 16 milliós Magyarország, a legkisebb a 2 1/2 milliónál valamivel nagyobb Erdély lett volna. A háborús célok és békefeltételek című tanulmány hangsúlyozza, hogy „Ausztria és Magyarország szétdarabolásához, vagyis Közép-Európa balkanizálásához nem szabad hozzájárulni. A térség nem válhat gyenge nemzeti államok halmazává. A birodalomból kivált nemzettömbök támogatandók ugyan, de megcsonkításuk nem engedhető meg”. Franciaország és Anglia 1918 májusában megkísérelték Ausztria–Magyarországot leválasztani Németországról s különbékét kötni vele. Nem sikerült. Ezért – nem utolsósorban katonai megfontolásból – a birodalom feldarabolása mellett döntöttek. Békecélok Közép-Európában Amikor a nagyhatalmak a birodalom felosztása mellett döntöttek semmilyen konkrét tervük nem volt KözépEurópát illetően. Ez tükröződött a térséggel kapcsolatos magatartásukon. Döntéseikbe gyakran váratlan, érthetetlen tényezők is beleszóltak. Sodródtak az eseményekkel, s ebből az ún. kis szövetségeseik profitáltak, akiknek volt tervük, volt határozott céljuk, s azt a legagresszívebben képviselték. A „kicsik” kihasználva a térségben lévő nagyhatalmi vákuumot, kész helyzet elé állították a Szövetséges Hatalmakat. A térségben kialakult helyzet – a féktelen nacionalizmus, az anarchia, a fegyveres konfliktusok –‚ amellyel szembetalálták magukat a fegyverszünet után, váratlanul és felkészületlenül érte a szövetségeseket. Közvetlenül a fegyverszünet után a kiutat egy egységes Közép-Európa létrehozásában látták. Olyan KözépEurópában, ahol a függetlenné vált, egymásra utalt államok gazdaságilag szorosan együttműködnek. Azt is világosan látták, hogy egy egységes Közép-Európa létrehozásának feltétele a vesztesek mérsékelt megbüntetése. Egy – különösen gazdasági szempontból – egységes Közép-Európa létrehozását nemcsak az USA és Anglia, hanem kezdetben Franciaország is fontosnak tartotta. Clemenceau francia befolyás alatt álló Közép-Európát kívánt létrehozni. Azért olyan határokra gondolt, amelyek még elviselhetők a legyőzöttek számára s lehetőleg a nemzeti elvet követik. Ezért – s ez az új forrásokból egyértelműen kiderül – Románia területi ambícióit ésszerű keretek között kívánta tartani. Feltehető, hogy ez szerepet játszott abban, hogy a francia kormányfő nem akarta megbocsátani Romániának a szerződésszegést. Vagyis nem akarta elismerni a bukaresti titkos egyezmények érvényességét a Tiszáig terjedő román határokat.


Az iratokból kiderül, hogy a térség elrendezése, Magyarország ily mérvű megcsonkítása nem a győztes nagyhatalmak előre megfontolt tervének a következménye volt, ahogy sok helyen olvasni lehet. Még Clemenceau – az ez ügyben leginkább elmarasztalt államférfi – sem vádolható azzal, hogy célul tűzte volna ki a történelmi Magyarország területe kétharmadának s 3 1/2 millió magyarnak a elcsatolását. Ami megtörtént, s ha végül mégis ezt tette, ez nem magyargyűlöletével magyarázható, ahogy ez a köztudatban elterjedt, hanem azzal, hogy a közép-európai kérdések elrendezését a nemzetközi érdekrendszerbe helyezte el és a francia biztonsági politikának rendelte alá. Nyilvánvalóvá vált, hogy az USA és Anglia ellenzi a rajnai kérdéssel kapcsolatos francia törekvéseket. A helyzetet súlyosbította, hogy Franciaország a bolsevik Oroszország létrejötte következtében elvesztette hagyományos szövetségesét Németország ellen. Erőfeszítése, hogy egy antantbarát kormányt segítsen hatalomra, kudarccal végződött. Ebben a helyzetben olyan Közép-Európa megteremtésére törekedett, amely pótolja a hagyományos keleti szövetségest, Oroszországot; olyan Közép-Európát akart, amely a cordon sanitaire szerepét is betölti, és Németország ellensúlyozására is alkalmas. Vagyis a francia érdekeket képviseli mind az orosz, mind a német kérdésben. Így érthető, hogy Románia és Csehszlovákia stratégiai megfontolásból felértékelődött. Törekvéseiket nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Ez pedig csak is a vesztesek, a nemzeti elvek figyelmen kívül hagyásával történhetett. Clemenceau lemondott az egységes Közép-Európa létrehozásáról, s ezzel Magyarországról és Ausztriáról, amiért utódai Millerand és Paleologue később erősen bírálták. E változás kifejezésre jutott a belgrádi fegyverszüneti tárgyalásokon (1918. november 7.) és általában Károlyi Mihállyal kapcsolatos magatartásában. Az előbbit tévedésnek minősítette, Franchet d’Espereynek tulajdonította, a tiszt önálló akciójának tüntette fel. Holott a francia tábornok – a jelek szerint – a belgrádi konvenció kérdésében is az ő tudtával cselekedett. Az utóbbit – Károlyi Mihályt – néhány hét alatt „leírta”. Az antantbarát magyar köztársasági elnök kényelmetlenné vált a Nyugat számára. Demokratikus elveivel együtt őt is leírták, a szomszédok nagy örömére. Magyar határok A határokat különböző bizottságokban húzták meg. Ezekkel az igen súlyos kérdésekkel három szinten foglalkoztak: az ún. szakbizottságokban, a központi területi bizottságban, és a Legfelsőbb Tanácsban. (Az összes bizottság elnöke francia volt.) A legfontosabb szerepet ebben a folyamatban a legalsóbb szinten álló szakbizottságok játszották. Valójában ők húzták meg a máig is érvényes trianoni határokat. E bizottságok 1919 februárjában kezdték meg működésüket. Javaslatukat a márciusban működésben lépő központi területi bizottságnak küldték át felülvizsgálatra. Az pedig jóváhagyás céljából a Legfelsőbb Tanács elé terjesztette. A szakbizottságokban a szövetséges hatalmak 2-2 delegátussal képviseltették magukat. A szakbizottságok egyik kiinduló pontja a térség etnikai helyzete volt. E kérdésben a legfrissebb, 1910-es adatokra hivatkoztak. Kétségtelen, hogy az átcsatolt területeken számottevő részben a szlovák, a délszláv és a román lakosság volt többségben. Talán a legnagyobb határ menti kivétel Csallóköz volt. A bizottságok azonban kaptak egy másik értelmű eligazítást is: bármilyen legyen az etnikai összetétel, „barátaik” közlekedési és stratégiai szempontjait figyelembe kell venni. A bizottságokban általában nagy viták folytak. De végül a francia álláspont kerekedett felül. Még Csallóköz kérdésében is, amelyet a delegátusok – a franciákat kivéve – Magyarországnak kívántak meghagyni. Végül hosszú vita után döntés született arról, hogy a terület közlekedési és stratégiai szempontból létfontosságú Csehszlovákia számára. A döntés visszásságát érezhette a központi területi bizottság is, amikor a fenti határozatot nem fogadta el és visszaküldte felülvizsgálatra. (Ez volt az egyetlen ilyen eset.) A bizottság ismét napirendre tűzte a kérdést, meghallgatta Beneńt, aki felsorakoztatta azokat az érveket, amiért Csehszlovákia nem mondhat le e területről. Így a bizottság kitartott eredeti döntése mellett. Ezt most már a felsőbb fórum is elfogadta. 1919 májusában a központi területi bizottság döntést hozott a végleges határokról, amelyeket júniusban a Legfelsőbb Tanács jóváhagyott. Tanácsköztársaság 8 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Felvetődik a kérdés, hogy a Magyar Tanácsköztársaság léte befolyásolta-e ezeket a döntéseket, hogy Trianon valóban büntetés volt-e a tanácsköztársaságért – ahogy ezt sokan állítják. A francia külügyi iratok alapján az alábbi tények rögzíthetők: a határmegállapító bizottságok jegyzőkönyvei szerint a fő kérdések már 1919. március 21. előtt eldőltek. Ezeket a felsőbb fórumokon májusban, illetve júniusban hagyták jóvá, amikor a tanácsköztársaság volt hatalmon. Nehéz megmondani, hogy mi lett volna, ha a tárgyalt időben nem proletárdiktatúra van Magyarországon. Csak jóslatokba lehet bocsátkozni. Lehet, hogy a tanácsköztársaság létének szerepe volt abban, hogy májusban, illetve júniusban jóváhagyták a korábbi igen kemény javaslatokat. De az is lehet – és ez tűnik valószínűnek –‚ hogy akkor is jóváhagyták volna, ha Magyarországon nincs tanácsköztársaság. Az azonban bizonyos, hogy a tanácsköztársaságnak általában rendkívül negatív hatása volt. Magyarország image-át tovább rontotta. A szomszédok, mindenekelőtt Románia és Csehszlovákia, a bolsevik veszélyre hivatkozva, még bátrabban léptek fel. Újratárgyalás? A határmegállapítással foglalkozó ún. szakbizottságok munkájához még két fontos megjegyzést kell tennem. Az egyik: jól felkészült, a térséget jól ismerő szakemberek javaslatait, döntéseit mindenütt komolyan vették. Kétségtelen, hogy a bizottságok jól képzett szakemberekből álltak, akik ismerték a térség, etnikai, gazdasági viszonyait, közlekedési hálózatát. A most publikált francia külügyminisztériumi iratok alapján egyértelműen megdől az az elterjedt nézet, miszerint a trianoni határok azért jöhettek létre, mert a döntéshozók nem ismerték a térséget. A másik megjegyzésem: a szakbizottságok külön-külön dolgoztak. Mindegyik egy-egy határ kijelölésére koncentrált. Mindegyik csak egy kis területet vett el Magyarországtól, amennyit még el lehet venni a vesztestől, barátaik számára. Hogy az így külön-külön elvett részek összességében egyharmadára zsugorítják Magyarországot és hogy döntésük 3 1/2 millió magyar elcsatolását jelentik, arra csak később, 1920 januárjában Lloyd George angol és Nitti olasz miniszterelnök a Teleki által készített térképek alapján figyelt fel. Mindketten a magyar kérdés újratárgyalását javasolták. A Legfelsőbb Tanács 1920. márciusi konferenciáján Lloyd George előterjesztette ezt a javaslatát. A franciák elutasították. Azzal érveltek, hogy erről a kérdésről egyszer már döntöttek. Ami igaz volt. De miután a szavazás 2:1 volt (az amerikaiak már nem vettek részt a tárgyalásokon) a konferencia megbízta a külügyminisztereket vizsgálják meg a magyar kérdést. Ez meg is történt. De a tanácskozáson a brit és az olasz külügyminiszter nem támogatta a magyar határok felülvizsgálatára vonatkozó elképzelést. Lloyd George végül visszakozott. Elfogadta azt az álláspontot, hogy a magyar kérdésről már döntöttek, tehát nem lehet újratárgyalni. A francia kormány és a győztes utódállamok fellélegeztek. A tanácskozások idején a csehszlovák, a román és a jugoszláv békedelegáció vezetői közösen tiltakoztak a tervezett újratárgyalás ellen. Jelezték: mindenre elszántan megvédik a már birtokukban lévő területeket. Az utóbbiaknak komoly szerepük volt abban, hogy az angol miniszterelnök megváltoztatta álláspontját. Lloyd George ha valamit el akart kerülni, akkor az a fegyveres konfliktus volt. A magyar határok változatlanok maradtak. Az 1920. június 4-én Trianonban aláírt szerződés ezeket tartalmazta.*** * Wilson és Lloyd George egy semleges helyen – legszívesebben Svájcban – szerették volna megrendezni a nagy eseményt. Végül mindketten tudomásul vették, hogy a kontinens legerősebb hatalma, Franciaország Párizshoz ragaszkodik. ** Vö. a Ádám Magda: Egy amerikai terv Közép-Eruópáról. História, 1987/4. szám! (A szerk.) *** Vö. e számunkban L. Nagy Zsuzsa cikkével! (A szerk.)

2. Képek






1. Az angolszász hatalmak és a trianoni békeszerzõdés ROMSICS Ignác Az angolszász hatalmak és a trianoni békeszerződés Nagy-Britannia és az Egyesült Államok első világháborús hadicéljainak, s ezen belül a Habsburg Monarchia felbomlásában és a Magyarországgal kötött békeszerződés megalkotásában játszott szerepüknek tekintélyes irodalma van – magyar és angol, továbbá más idegen nyelveken egyaránt. Alábbi tanulmányomban nem egy részkérdés mikrofilológiai elemzésére, hanem két alapvető fontosságú kérdés problémacentrikus felvillantására teszek kísérletet. Ez a két kérdéskör a következő: a Monarchiára kimondott halálos ítélet ideje, körülményei és indítékai, valamint az angolszászok szerepe és felelőssége a trianoni határok kijelölésében. Félreérthető nyilatkozat A Monarchiával szemben követett első világháborús antantpolitika egyik legtöbbet vitatott és a mai napig eldöntetlen kérdése annak a nyilatkozatnak az értelmezése, amelyet Wilson WILSON, Woodrow (1856–1924) 1890-től egyetemi tanár volt Princetonban, jogot és gazdaságot tanított. 1902-től tíz évig az egyetem rektora. 1911–12-ben New Jersey kormányzója. 1913-tól az USA elnöke. Trösztellenes törvényeket fogadtatott el, bevezettette a progresszív adózást. Új külpolitikai elképzelésekkel jelentkezett, melyek nyomán az USA belépett a világháborúba, 1918-ban pedig nyilvánosságra hozta a világ új berendezkedésére vonatkozó 14 pontos elképzelését. 1919-ben egy külföldi útja során idegileg összeomlott, majd egy trombózis következtében megbénult a bal fele, így nem tudott indulni az újabb választáson. elnök békefelhívására az európai szövetségesek bocsátottak ki 1917. január 10-én. A dunai birodalom jövőjével kapcsolatban – mint ismeretes – ebben a következő megállapítás szerepelt hadicélként: „the liberation of ihe Italians, of Slavs, of Romanians, and the Czecho–Slovaks from foreign domination” (az olaszok, szlávok, románok és a cseh–szlovákok felszabadítása az idegen uralom alól). A vita akörül zajlott, hogy a „liberation” szót hogyan kell helyesen értelmezni: a Monarchián belüli nemzetiségek szeparatista, illetve függetlenségi törekvéseinek elfogadásaként és támogatásaként, amelyet a birodalom aligha élhetett volna túl, avagy a meglévő birodalmi kereteken belüli széles körű autonómiák programjának a felkarolásaként. Egyik korábbi írásomban magam az autonómiák mellett foglaltam állást. Tovább tanulmányozva a releváns dokumentumokat, ma inkább azt hiszem, hogy a nyilatkozat azért fogalmazott olyan homályosan és félreérthetően, hogy a hadihelyzet alakulásától függően különbözőféleképpen lehessen értelmezni; illetve azért, mert – legalábbis Nagy-Britanniában – nem volt még egyértelmű, kikristályosodott és végleges álláspont a Monarchia jövőjéről. Pontosan ez a bizonytalanság tükröződött abban az 1916 augusztusában készült és az ősz folyamán a miniszterelnök által is jóváhagyott titkos dokumentumban is, amelyben a Külügyminisztérium szakértői először tettek átfogó javaslatot a győzelem utáni európai területi rendezésre. A valószínűbb és kívánatosabb „forgatókönyvnek” ebben azt tartották, hogy a birodalom a háború végén elemeire bomlik „a nemzetiségeknek szabad teret adó elképzeléseknek megfelelően”. Ugyanakkor nem zárták ki azt a lehetőséget sem, hogy a szövetségesek esetleg megmentik és „életben tartják” ezt a különös államalakulatot, ahogy tették 1849-ben is. Anglia: „csonkolás” 1916 végéig, 1917 elejéig London inkább a felbomlást–felbomlasztást vagy legalábbis a radikális „csonkolást” részesítette előnyben. 1917 elejétől viszont a Monarchia belső korszerűsítéssel, föderalizálással és demokratizálással egybekötött megőrzésének programja került előtérbe. Az új miniszterelnök, Lloyd George már 1917. február 10-én, tehát egy hónappal a Wilson felhívására adott válasz után, olyan nyilatkozatot tett, hogy „Bár szövetségeseink, azaz a románok, a szlávok, a szerbek és az olaszok oldalán kell állnunk, politikánk nem a teljes felosztás (sheer dismemberment) politikája”. Egy év múlva, 1918. január 4-én javaslatára a hadikabinet olyan döntést hozott, hogy „szövetségeseink jogos igényei teljesítésének függvényében úgy érezzük, hogy Ausztria–Magyarországnak olyan helyzetben kell lennie, amelyből hatékony befolyást tud gyakorolni Délkelet-Európára”. Ugyanakkor tovább éltek a Monarchia teljes felosztását célzó tervek is. Balfour külügyminiszter például 1917 áprilisában úgy tájékoztatta az amerikaiakat, hogy elképzelése szerint Szerbia megkapja Bosznia–Hercegovinát, Románia pedig Erdély egy részét és „Az Osztrák–Magyar Birodalom helyén három állam alakulna. Csehország, Magyarország és Ausztria”.


Ez a brit politikában kimutatható ingadozás – a hadihelyzet változásai mellett – lényegében azzal volt magyarázható, hogy a vezető elit ellentétesen ítélte meg a London számára olyannyira fontos kontinentális egyensúly helyreállításának és fenntartásának, azaz a Németország keleti terjeszkedésével szembeni védekezésnek a módját. Azok, akik a nemzetállami koncepcióra voksoltak, éppúgy a német Drang nach Osten hatásos ellenszerét keresték, mint azok, akik korszerűsíteni és megerősíteni akarták az osztrák–magyar államot. A háború első szakaszában inkább az előbbiek, a közismerten poroszellenes és modernizálásra hajlamos IV. Károly 1916. decemberi trónra lépése, valamint Oroszország 1917 évi meggyengülése, majd pedig megbénulása után viszont inkább az utóbbiak dominálták a kormánypolitikát. 1917 folyamán és 1918 elején ez több konkrét föderációs terv kidolgozásában is megnyilvánult. Ezek a tervezetek általában négy vagy öt tagállamból álló konföderatív struktúra kialakításában gondolkodtak. Ismerünk azonban olyan elképzelést is, amely a Németországgal szembeni hatékony védekezés érdekében egész Szerbiát, Orosz–Lengyelországot, sőt még Ukrajnát is a Monarchiához csatolta volna. Wilson üzenete Az Egyesült Államok szempontjából Európa, s különösen a Duna természetesen sokkal kisebb jelentőséggel bírt, mint Nagy-Britanniából nézvést. Az azonban, hogy egyetlen európai hatalom vagy szövetségi rendszer sem tehet olyan erős, hogy hatalmát az egész kontinensre kiterjessze, és ezáltal világhatalmi pozícióra tehessen szert, az amerikai külpolitikának éppen olyan axiomatikus érvényű alapelve volt, mint a britnek. „Nem engedhető meg, hogy Németország nyerje meg ezt a háborút, de még az sem, hogy kiugorjon” – állapította meg Robert Lansing LANSING, Robert (1864–1928) 1892-től mint nemzetközi jogász az USA kormányának tanácsadója. 1915–1920 között külügyminiszter. Nevéhez fűződik az az egyezmény, amelyben az USA elismerte Japán különleges jogait Kínában. Több kérdésben nézeteltérése volt Wilson elnökkel, így ellenezte, hogy az elnök részt vegyen a békekonferencián, illetve el akarta halasztani a Népszövetség létrehozását. Az ellentétek miatt lemondani kényszerült hivataláról. amerikai külügyminiszter már 1915. július 11-én, tehát jóval több mint két évvel az amerikai hadba lépés előtt. A vita tehát az Egyesült Államokban sem a stratégiai célról, hanem inkább arról folyt, hogy ez a stratégiai cél – a kontinentális erőegyensúly helyreállítása és Németország sakkban tartása – hogyan és milyen eszközökkel érhető el, illetve biztosítható. Ismeretes, hogy Wilson elnök 1918. január 8-i 14 pontos üzenetében nem a Monarchia széttörése, hanem csak a nemzetiségeknek adandó széles körű autonómia („az önálló fejlődés legszabadabb lehetősége”) mellett kötelezte el magát. Az amerikai béke-előkészítő bizottság (Inquiry) közép-európai referense ennek alapján még 1918 áprilisában is a Monarchia hat tagállamból álló konföderációvá alakításáról készített tervezetet. Ugyanakkor tudjuk azt is, hogy maga Lansing sohasem osztotta ezt a koncepciót. Naplójában 1918. január 10-i dátummal ugyanis ez áll: „Úgy vélem, hogy az elnöknek fel kell adnia ezt az elgondolást, és a birodalom területén új államok felállítását kell támogatnia, illetve Ausztria és Magyarország szétválasztását. Meggyőződésem, hogy ez az egyetlen biztos módja annak, hogy a németek európai hatalmának véget vessünk. Úgy vélem, fontolóra kell vennünk egy lengyel, egy cseh és talán egy rutén állam felállítását. Ezután következne Horvátország, Szlovénia, Dalmácia, Bosznia–Hercegovina, Montenegro és Szerbia egy államban történő egyesítése. Szintén meg kellene fontolni az erdélyi románok Romániához csatolását és az olasz tartományokét Olaszországhoz. Végül, hogy a feldarabolás teljes legyen, az Osztrák Birodalmat és a Magyar Királyságot is szét kellene választani. Ezek a független államok a német ambíciók áthidalhatatlan akadályai lennének.” A Monarchia jövőjével kapcsolatos brit és amerikai bizonytalanságnak két esemény vetett véget 1918 tavaszán. Az egyik az új uralkodóval folytatott különbéke-tárgyalások botrányos befejeződése volt 1918. április 12-én. Annak közzététele, hogy Ausztria kész lett volna elismerni Elzász-Lotharingia Franciaországhoz csatolását, IV. Károlyt lehetetlen és Németországgal szemben még kiszolgáltatottabb helyzetbe hozta. A másik pedig a Német Birodalom és a Monarchia közötti hosszú távú politikai, katonai és gazdasági együttműködést előirányzó egyezmény aláírása volt 1918. május 14–15-én. Washingtonban és Londonban ezt egyaránt úgy értelmezték, hogy a Monarchia immár végérvényesen Németország járszalagjára került, s azt a kiegyensúlyozó szerepet, amelyre sokan még 1917–18-ban is alkalmasnak találták, a jövőben semmiképpen sem lesz képes betölteni. Angolszász szempontból ezért 1918 tavaszától–nyarától a kérdés többé nem az volt, hogy megmarad-e a Monarchia vagy sem, hanem az, hogy a birodalom helyén létrejövő új államoknak pontosan hol fognak húzódni a határaik. Delegációs tárgyalások 1918 végén a brit s az amerikai békedelegáció pontos és egymáshoz nagyon hasonló határjavaslatokkal érkezett Párizsba, a békekonferenciára. A később elfogadott, ún. trianoni határokhoz képest mindkettő határozottan méltányosnak mondható. Az amerikai javaslat a határ menti és döntően magyarok lakta területeknek mintegy kétharmadát, a brit pedig körülbelül felét hagyta volna meg Magyarországnak. A Csallóköz, Losoncz és Fülek környéke, egy keskenyebb kelet-magyarországi, illetve partiumi sáv, Bácska egy része és a Drávaszög mindkét 15 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

javaslat szerint Magyarországhoz tartozott volna. Az amerikaiak ezen kívül a Tisza, a Maros és az Aranka határolta háromszöget (Észak-Bánát) sem tervezték elcsatolni. Miért kapott akkor Magyarország – tehető fel a kérdés – egy ezeknél a javaslatoknál lényegesen rosszabb és etnikailag jóval igazságtalanabb határvonalat? A szokásos válasz erre vagy az, hogy Magyarország vesztes ország volt, tehát bűnhődnie kellett – vae victis! –‚ vagy pedig az, hogy az etnikai elv nem kizárólagos szempontként szerepelt a békekonferencián; a szakértőknek gazdasági, közlekedési és stratégiai szempontokra, például Szlovákia és Kárpátalja, illetve a Szatmárnémeti, Nagyvárad és Arad közötti vasúti összeköttetés biztosítására, valamint Belgrád védhetőségére is tekintettel kellett lenniük. Ezeket az érveket – noha szerepük vitathatatlan – azért nem tartom kielégítőnek és teljesen meggyőzőnek, mert az amerikai és a brit béke-előkészítők mindezekkel természetesen Párizsba jövetelük előtt is teljes mértékben tisztában voltak, s mégsem a trianoni határokat javasolták. A végeredményhez, amely a területi albizottságokban alakult ki 1919 februárjában és márciusában, véleményem szerint tehát más – és sokszor nagyon szubjektív – tényezők is hozzájárultak. Ilyen volt például a cseh, román és szerb delegátusok reális szempontok mellett túlzásokat és nyilvánvaló hazugságokat is szép számmal tartalmazó kitartó érvelése, amely azon a kétségkívül helyes lélektani előfeltevésen nyugodott, hogy ha valamit sokszor és meggyőződéssel ismételgetünk, akkor egy idő után még a legnagyobb valótlanság is hihetően hangzik. Említhetjük továbbá a francia delegátusok minden esetben a cseheket, románokat, szerbeket és sohasem a magyarokat támogató álláspontját, továbbá a területi albizottságokban működő brit szakértők magyarellenes ellenszenvét és ezáltal motivált „puhaságát” is. A Magyarországgal szemben leginkább méltányos amerikai szakértők így az esetek többségében végül egyedül maradtak, illetve csak az olaszok többnyire ingadozó támogatására (például a román– magyar határ ügyében) számíthattak. A brit békedelegáció azon tagjai, akik nem osztották a szakértői szint szlávbarát és magyarellenes elfogultságait, elég hamar felfigyeltek a területi albizottságok döntéseinek tendenciózus egyoldalúságaira. Elégedetlenségüknek 1919. március 25-én maga a küldöttség vezetője, Lloyd George LLOYD GEORGE (1863–1945) Politikai pályáját 1890-ben kezdte mint liberális képviselő. Híressé váltak a búr háború elleni beszédei. 1905-től vett részt a különböző kormányokban (kereskedelmi, majd 1908–1915 között pénzügyminiszter, 1915-ben hadfelszerelés-ügyi miniszter). Nevéhez fűződnek bizonyos szociális biztosítási reformok. 1916-tól 1922-ig Nagy-Britannia miniszterelnöke. A liberális párt 1929-ben elszenvedett súlyos választási veresége után nem vett részt a politikában. 1940-ben Churchill ugyan hívta a háborús kabinetbe, de nem vállalt megbízatást. miniszterelnök is hangot adott. „Soha nem lesz béke Délkelet-Európában – jövendölte híres fontainebleau-i memorandumában –‚ ha a most létrejövő kis államok mindegyikének jelentős magyar lakossága lesz. Ezért én a béke vezérelvének azt venném, hogy amennyire emberileg lehetséges, a különböző népfajok kapják meg saját hazájukat, és hogy ez az emberi szempont előzzön meg minden stratégiai, gazdasági vagy közlekedési meggondolást, melyek rendszerint más módon is megoldhatók.” A brit kormányfő keze volt abban is, hogy május 3-án a Külügyminiszterek Tanácsa, május 5-én pedig a Csehszlovák Bizottság újratárgyalta a színmagyar Csallóköz hovatartozását. Ez – mint cseppben a tenger tükrözte a békekonferencia döntéshozatali mechanizmusát és motivációs bázisát. Masarykkal szemben, aki a jövő érdekében a hírek szerint hajlott volna egy etnikailag igazságosabb határ elfogadására, Beneń megingathatatlanul ragaszkodott a Duna déli ágához és azt állította, hogy gazdasági okokból a csallóközi magyarok is a sziget Csehszlovákiához csatolását kívánják. A franciák teljes vehemenciával Beneńt támogatták, s emögé – saját miniszterelnökükkel szemben – a brit szakértők is felsorakoztak. A Külügyminiszterek Tanácsának május 8-i ülésén, ahol a magyar határokat véglegesítették, egyedül az amerikai külügyminiszter kifogásolta, hogy „minden esetben Magyarország rovására döntöttek”, és így csupán román és csehszlovák fennhatóság alá „két millió magyar kerül”. James Balfour, a Foreign Office feje viszont kerülte az állásfoglalást, és lehetőség szerint meg sem szólalt. Ez a Magyarországgal szembeni tendenciózusan méltánytalan eljárás is hozzájárult ahhoz, hogy 1919 áprilisában az amerikai szakértők egy csoportja – köztük a román és a jugoszláv területi albizottság két tagja, Clive Day és Charles Seymour, a Yale Egyetem későbbi elnöke fellázadt az elvtelen kompromisszumok ellen, és különvéleményéről az elnököt is tájékoztatta. Az amerikaiak egyre általánosabb elégedetlensége – mint ismeretes –végül odavezetett, hogy 1919 végén delegációjuk elhagyta Párizst; s a továbbiakban – ha egyáltalán – csak megfigyelőkkel képviseltették magukat a konferencián, volt ellenfeleikkel, így Magyarországgal is, külön kötöttek békét. Nagy-Britannia ilyen drasztikus lépésre nem szánta el magát. Ám a miniszterelnök és tanácsadói, illetve a Foreign Office és szakértői közötti belső nézeteltérés a magyar határokkal kapcsolatban továbbra is megmaradt, sőt 1919–20 között több alkalommal felszínre is tört. Ez a vita a legélesebbé a magyar delegáció Párizsba 16 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

érkezése és Apponyi meghallgatása után, a Legfelsőbb Tanács, valamint a Külügyminiszterek és Nagykövetek Tanácsa 1920. február–márciusi londoni ülésszakán vált, ahol Lloyd George még egyszer megkísérelte a legkirívóbb igazságtalanságok orvoslását. Pontos statisztikai adatokat citálva mutatott rá, hogy a békeszerződés „a teljes magyar népesség egyharmadát” tervezi idegen uralom alá helyezni, és hogy ezt „nem lesz könnyű megvédeni”. Nem lesz béke Közép-Európában – figyelmeztetett ismét –‚ „ha utólag kiderül, hogy Magyarország igényei jogosak, és hogy egész magyar közösségeket úgy adtak át Csehszlovákiának és Erdélynek [sic!] mint egy-egy marhacsordát csak azért, mert a konferencia elutasította a magyar ügy megvitatását”. Londonban – immár az amerikaiak nélkül – lényegében ugyanaz játszódott le, mint egy évvel korábban Párizsban. Az olaszok helyeselték, a franciák viszont hevesen ellenezték Lloyd George felvetését, s a kialakult vitában a brit diplomácia ekkor sem saját miniszterelnökét, hanem a franciákat támogatta. * A magyar határokról folytatott 1918–1920. évi brit vita fináléja a trianoni békeszerződés 1921. május 5-i ratifikációja volt. A heves szópárbajban pro és kontra még egyszer elhangzott mindaz, ami az utódállamokkal, illetve a magyar határokkal kapcsolatban az elmúlt néhány évben jóslatként, kritikaként vagy aggodalomként néhányszor már megfogalmazódott. Közeledés azonban a két álláspont között nem jött létre. A Foreign Office kitartott amellett, hogy Közép- és Kelet-Európában jobb határokat lényegében nem lehetett megállapítani. Az ellentábor szerint viszont a nemzetiség és az önrendelkezés elveit sokszor olyan esetekben is sutba dobták, amikor pedig kifejezetten könnyű lett volna érvényesítésük. A brit vezető köröknek ez a megosztottsága a békeszerződés ratifikációja után is megmaradt, s ez a status quo védőinek és a revízió támogatóinak egyaránt politikai hátteret biztosított. Az Egyesült Államokban, mely 1920-tól nemcsak a Duna-medencének, hanem hosszú időre Európának is hátat fordított, a magyar határokról ilyen intenzív viták természetesen nem folytak. A hozzáértők szűk köre azonban tudta és nem felejtette el, hogy – Robert Lansing-et idézve – Wilson elnök magasztos elveit „lerombolták a kompromisszumok és engedmények”, hogy a békekonferencia céljává a „győztes béke” és nem az „igazságos béke” megalkotása vált, s hogy a rendezés a Duna-térségben ily módon nem szilárd alapokra, hanem homokra épült. Ezért 1942–43-ban, amikor egy új béke kidolgozásához kezdtek az amerikai szakértők, lényegében ugyanazok a határokat javasolták Magyarországnak, mint elődeik 1918–1919-ben. A történelem ismételte magát annyiban is, hogy az eredeti brit határjavaslatok ekkor is nagyon közel álltak az amerikaiakhoz, s a tárgyalások során a britek most is nagyon engedékenynek bizonyultak. A különbség csupán annyi volt, hogy azt az európai hatalmat, amely rákényszerítette akaratát az angolszászokra, 1944–47-ben nem Franciaországnak, hanem Szovjetuniónak hívták.

2. Képek



1. Életrajzok. Lloyd George, Woodrow Wilson, Robert Lansing, Georges Clemencau Életrajzok LLOYD GEORGE (1863–1945) Politikai pályáját 1890-ben kezdte mint liberális képviselő. Híressé váltak a búr háború elleni beszédei. 1905-től vett részt a különböző kormányokban (kereskedelmi, majd 1908–1915 között pénzügyminiszter, 1915-ben hadfelszerelés-ügyi miniszter). Nevéhez fűződnek bizonyos szociális biztosítási reformok. 1916-tól 1922-ig Nagy-Britannia miniszterelnöke. A liberális párt 1929-ben elszenvedett súlyos választási veresége után nem vett részt a politikában. 1940-ben Churchill ugyan hívta a háborús kabinetbe, de nem vállalt megbízatást. WILSON, Woodrow (1856–1924) 1890-től egyetemi tanár volt Princetonban, jogot és gazdaságot tanított. 1902-től tíz évig az egyetem rektora. 1911–12-ben New Jersey kormányzója. 1913-tól az USA elnöke. Trösztellenes törvényeket fogadtatott el, bevezettette a progresszív adózást. Új külpolitikai elképzelésekkel jelentkezett, melyek nyomán az USA belépett a világháborúba, 1918-ban pedig nyilvánosságra hozta a világ új berendezkedésére vonatkozó 14 pontos elképzelését. 1919-ben egy külföldi útja során idegileg összeomlott, majd egy trombózis következtében megbénult a bal fele, így nem tudott indulni az újabb választáson. LANSING, Robert (1864–1928) 1892-től mint nemzetközi jogász az USA kormányának tanácsadója. 1915– 1920 között külügyminiszter. Nevéhez fűződik az az egyezmény, amelyben az USA elismerte Japán különleges jogait Kínában. Több kérdésben nézeteltérése volt Wilson elnökkel, így ellenezte, hogy az elnök részt vegyen a békekonferencián, illetve el akarta halasztani a Népszövetség létrehozását. Az ellentétek miatt lemondani kényszerült hivataláról. CLEMENCEAU, Georges (1841–1927) Az orvosi egyetem elvégzése és rövid praktizálás után újságírással foglalkozott. 1902-ben választották parlamenti képviselővé. 1906-ban először belügyminiszter, majd miniszterelnök lett (1909-ig, illetve másodszor 1917–20 között). Első miniszterelnöksége alatt szorgalmazta a szövetségesi kapcsolatok kiépítését Angliával. A világháború után a párizsi békekonferencia elnöke és a francia érdekek sikeres védelmezője. 1920-ban a köztársaságielnök-választáson vereséget szenvedett és visszavonult a politikától.


1. Ausztria létrejötte NIEDERHAUSER Emil Ausztria létrejötte Ausztria a kora újkor óta európai nagyhatalom volt, 18. századi csúcspontja idején a mai Ausztria mellett a magyar és a cseh királyság egész területe, Észak-Itália nagy része, Németalföld, vagyis nagyjából a mai Belgium, a század utolsó harmadában Galícia, a század Dalmácia tartozott hozzá. A 19. század során területe részben megfogyatkozott (Észak-Itália, Németalföld), részben bővült (Bosznia-Hercegovina). A birodalom Ausztria német nagyhatalom is volt egyúttal. Főhercegei, a Habsburgok a 15. század dereka óta a Német-római Szent Birodalom császárai voltak. Európában az első helyen, a német volt a felső rétegek, a közigazgatás nyelve, a birodalomszerte megértett koiné, köznyelv. Ebben a minőségében Ausztria századokon át harcolt Franciaország ellen, az oszmánok ellen is (inkább mellékesen), a 17. század végén mégis sikerült Magyarország majdnem egész területét visszahódítania az utóbbiaktól. Ausztria az európai háborúk központja volt, területéről indult a harminc éves háború, századokra a legtartósabb európai konfliktus. A francia forradalom és Napóleon elleni hosszú harcokban ugyancsak Ausztria az egyik fő ellenfél. A forradalmi negyedszázad után a rendet helyreállító európai kongresszus színhelye Bécs volt, az akkori császár (1804 óta már Ausztria császára) mindenki által tisztelt, nagy európai uralkodó. Igaz, a 19. század derekán, a nagy európai forradalmi időszakban, egy pillanatra megingott ez a nagyhatalom. A forradalom alapjaiban rázta meg. Ingadozott a németországi vezető szerep és az ausztriai különállás között, német lakosai az egységes német államba igyekeztek, a magyarok meg az olaszok szembefordultak vele. De a többi nemzet, amely ezt az etnikailag példátlanul tarka államot alkotta, végül is kitartott mellette. A birodalom átalakult a forradalom nyomán, megindult a polgári fejlődés útján. Rövid időre még németországi vezető szerepét is meg tudta tartani. Aztán 1866-ban a poroszok kiütötték. Az 1867-es kiegyezés után is még európai nagyhatalom volt, olykor még Oroszországgal is szembe tudott szállni, ha Anglia támogatta, de a kor mutatói szerint már nem volt az „igazi”. Persze ezt még nem kellett tudomásul venni. A felbomlás: sokk Azután jött az első világháború, néhány győzelem, több vereség, majd a felbomlás. A Monarchia alkotórészeire szakadt. Szinte pillanatok alatt megtörtént, október utolsó napjaiban az egyes országok és nemzetek sorra fordultak el, új államot alakítottak, vagy a már meglévő szomszédhoz csatlakoztak. Ausztria összezsugorodott, még az egykori másik alkotórésszel, Magyarországgal együtt is az eredetinek mintegy harmadára. Amikor kikiáltották a Német–Osztrák Köztársaságot, érdemben már csak a mai Ausztria maradt meg. A cseh tartományokból önálló köztársaság lett, Galícia az új Lengyelországhoz csatlakozott, a délszláv területek a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz, még Olaszországnak is jutott. Mintegy hatszáz év után a tengerpart is elveszett, az országnak már nem volt kijárata az Adriára, holott évszázados maxima volt, hogy csak az az állam életképes, amelynek van tengerpartja. Több mint négy évi háború után gazdaságilag leromboltan, természetes kapcsolataitól elválasztva, nyomorban élt az ország. A sokk persze erős volt. A területi veszteségeket persze első pillantásra nehéz volt elviselni. De ha közelebbről megnézzük, az elveszett területek túlnyomó többsége nem német volt. Persze a ciszlajtán területen mindenütt akadtak németek, évszázadok óta éltek ott vagy a birodalom terjeszkedése során odakerültek. De nagy számban csak a cseh tartományokban, meg Dél-Tirolban éltek, az itteni néhány tízezer nem látszott nagy veszteségnek. A transzlajtán területeket már 1918 előtt másnak tekintették, idegennek, annak az elvesztése nem is fájt. Igaz, a bécsi kormányzat a birodalmat egynek tekintette, és Ferenc József is így látta. De az osztrákok erről már lemondtak. Végső fokon még a csehországi németek sem nagyon fájtak. Hiszen németek voltak, nem osztrákok, Németországhoz is kívántak csatlakozni, nem a kis Ausztrián belül maradni. Már 1866 után is inkább arrafelé tekingettek, Németországot tekintették igazi hazájuknak, nem a soknemzetiségű Ausztriát. A határok szinte automatikusan alakultak. Az örökös tartományok, ahogy nevezték őket, Alsó-Ausztriától Tirolig zömükben megmaradtak. Dél-Tirol veszett el, mint már említettük. Egyedül a déli területeken nem volt egyértelmű a határ, hiszen itt a nemzeti igények már keresztezték a történeti tartományok határait. A Szerb– 20 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Horvát–Szlovén Királyság igényt tartott a szlovének lakta egész területre, elvégre azok az új délszláv állam egyik államalkotó nemzete. Nemcsak Krajna került így sorra, a maga kétségtelenül nagy szlovén többségével, hanem a karintiai és a stájer területek is. A békét megszabó nagyhatalmak itt mégis megengedték egy területen a népszavazást a hovatartozás ügyében, s a lakosság nagy többsége Ausztria mellett foglalt állást. Még harcokra is sor került. Végül kialakult a határvonal, Saint-Germainben az osztrák köztársaság képviselői alá is írták a békeszerződést. Köztársaság Német–Ausztria, így nevezte magát az új köztársaság, s ez nem volt véletlen. Az osztrákok addig is németeknek tekintették magukat, amellett, hogy osztrákoknak is. A német kapcsolat csak 1866-tal szűnt meg, azután pedig hamarosan a szoros szövetség révén mégis bizonyos mértékig helyreállt. Végeredményben a bajorok vagy a szászok még az egységes Németország létrejötte után is annak tekintették magukat. Ki tudná megmondani, melyik identitás volt az első? Az osztrákok 1866 után tudomásul vették a vereséget, tudomásul vették, hogy nem tartoznak Németországhoz, tudomásul vették, hogy most már egyértelműen osztrákok. Mindez tudomásul vehető is volt, amíg megvolt a kompenzáló nagyhatalmiság. Csakhogy annak hiányában „kishatalomként” óhatatlanul elő kellett jönnie annak, hogy az osztrákok mégiscsak németek. S ha megszűnt a Habsburg Birodalom, akkor mi más megoldás adódhatna, mint beteljesíteni a történeti hagyományt. Ausztria valamikor a Német-római Birodalom egyik tartománya volt, aztán vezetője. Tehát most vissza kell térnie ebbe az államalakulatba. A csatlakozás Németországhoz, az Anschluss az egyedüli megoldás. Gazdasági érvek is mellette szólnak, hiszen a szegény Ausztria egymagában élet képtelen, a nagy német gazdasági egységben viszont már megtalálhatja a helyét. És végül is, a békemű alapja a nemzetek önrendelkezési joga volt. Egy németajkú országnak hol lehetne másutt a helye, mint Németországban? Rövidesen persze kiderült, hogy a nemzeti önrendelkezést a nagyhatalmak csak akkor tartják fontosnak, ha az a maguk és mohó kis szövetségeseik érdekének megfelel. Ebben az esetben viszont egyértelműen nem felelt meg. Hiszen Ausztria csatlakozása Németországhoz azt a hatalmat erősítené meg, amelyet csak ebben a pillanatban sikerült hosszas fáradozással leküzdeni. A világháborút végül is a nyugati hatalmak nem azért vívták meg, hagy egy nagy Németországot hozzanak létre. A békeszerződésbe tehát belefoglalták az Anschluss tilalmát. Ezt már csak annál is könnyebb szívvel tehették meg, mert az osztrák szociáldemokrácia kívánta oly erővel, s a szociáldemokraták Németországban is valahol az élen álltak. A német forradalom azzal a lehetőséggel fenyegetett, hogy a bolsevik rendszer ide is átterjed, hiszen itt is megalakultak a tanácsok.. Az Párizsból nézve nem volt érdekes, hogy a szociáldemokraták nem rajonganak a bolsevik rendszerért. Elvégre ők is szocialisták, s az már innen nézve majdnem egyenlő a kommunizmussal. Ausztriának tehát külön államként kell megmaradnia. Ebbe mindenkinek bele kellett nyugodnia. Ahogy mindenkinek bele kellett nyugodnia az új határokba is. Ezek most már egyértelműek voltak. Ezt is tudomásul kellett venni. Elvégre osztrákok, a szó szorosabb értelmében, alig maradtak az új határokon kívül. Az a revizionizmus, amely másutt oly nagy viharokat váltott ki, Ausztriában ismeretlen maradt. Bosznia– Hercegovina vagy Galícia elvesztése nem fájt, még a cseh tartományoké sem. Ha nem is Bécsből, de Linzből vagy Klagenfurtból nézve ezek amúgy is idegenek voltak. Ha a csehek, a délszlávok nem akartak többe Ausztriához tartozni, az az ő dolguk. Kérdés, mikor kerülnek majd német vagy orosz uralom alá. (A történelem aztán mindkét változatot meg is valósította.) „Mindennek vége” Ami igazán fájt, az a nagyhatalmiság elvesztése volt. A császárváros a maga kozmopolita hagyományaival (és az új államhoz képest aránytalan nagyságával) már nem lehetett európai központ. Pedig nem is olyan régen nemcsak kulturális területen volt az, hanem a nagypolitikában is. Nem csak az opera meg a Burg, Hoffmannsthal és Rilke – a Ballhausplatz is jelentett valamit. Bécs egykor Európának diktálhatott, most Bulgáriára vagy Albániára emlékeztetett. A Habsburgok eltűntét csak az első percekben siratták kevesen, aztán ismét előjöttek az árnyaik. Az osztrák himnusz szövegében benne volt, hogy Ausztria és a Habsburgok sorsa örökre egybe van fonva. Hát nem így történt? A Habsburgokkal együtt mindennek vége lett. Igazán nem lehet csodálkozni azon, hogy 1938-ban az osztrákok valóban lelkesedéssel szavaztak a Német Birodalomhoz való csatlakozás mellett. Ezt a történészek utólag rossz néven vehetik, hiszen a hitleri birodalomhoz csatlakoztak. Dehát mit tudtak róla 1938 tavaszán? Azt, hogy emelkedőben van, hogy kezdi lerázni a békeszerződés nyűgeit, hogy ismét elfoglalja helyét a nagyhatalmak közt. Hát nem jobb ehhez a nagyhatalomhoz tartozni, ha már magunk nem lehetünk azok? Nagyon kevesen voltak, akik ellenezték az Anschlusst. Köztudomású, hogy még Karl Renner is megszavazta, hiszen 1918-ban ő is javasolta. Siegmund 21 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Freud vagy Karl Kautsky persze nem, s ők még el is tudtak menekülni. Mások öngyilkosok lettek. A nagy mámort ez kevéssé zavarta. Persze hamarosan alábbhagyott a lelkesedés, amikor Ausztriának még a nyelve is eltűnt, mert Ostmark lett belőle. Az osztrákok eddig osztrákok voltak, és persze ez azt jelentette, hogy németek. De amikor már tilos volt osztráknak lenni, a német érzület is csorbát szenvedett. A német egységet nem úgy képzelték el, hogy abban eltűnnek. A háború a maga nehézségeivel csak fokozta a kiábrándulást. A kezdeti német győzelmeknek sem lehetett igazán örülni, mert hiszen azok csak német győzelmek voltak, nem egyúttal osztrákok is. Bécs provinciális szintre süllyedt le, s még bombatámadások is érték. Azt már tudni lehetett, hogy a háború utáni átrendezésben Ausztria helyreállítása az egyik cél. Nyilván nem az osztrákok kedvéért, hanem a német nagyhatalom teljes megsemmisítésének a jegyében. De mégis – újra van Osztrák Köztársaság – Bécs ismét főváros. A nyomor persze még nagyobb, mint 1918-ban. Akkor még álltak az épületek, most romok mindenfelé. Az Anschluss már szóba sem kerülhetett, 1918-ban még egy nagy Németországhoz lehetett volna csatlakozni. 1945-ben már nem volt Németország, csak a győztes hatalmak megszállási övezetei. Most valóban osztrák alapon kellett ismét újrakezdeni, mint 1918-ban, akkor kényszerből, félig most is abból, de más jellegéből. A helyzet még hosszú ideig nehéz volt, mint minden országban, amelyen végigsöpört a háború. Ausztria hiába támadt fel újra, itt is megszállási övezetek voltak, a nagy szövetségesek ellenőrzése. Szuverenitásról elvben is alig lehetett beszélni. A Szovjetunió számára, birodalmának kiépítése érdekében, roppant fontos volt a szovjet övezet, hiszen így már jóformán Nyugat-Európába jutott el. Ami az oszmánoknak nem sikerült, most megtörtént. Bécs és az egész ország idegen megszállás alá került. A semleges állam Az osztrákok vegyes érzelmekkel szemlélték a helyzetet. Az egykori nagyhatalmi állás most már végleg a múlté volt, néhány évi német megszállás és agymosás szinte még az emlékét is eltörölte. Ausztria valamikor egész Európa vonatkozásában dönthetett, vagy legalábbis mindig részt vett a döntésben. 1918 óta mások döntöttek róla. Most is így történt. A Sztálin halálát követő belső bizonytalanságban, számos egyéb nemzetközi tényező következtében 1955 májusában a megszálló hatalmak megkötötték az államszerződést Ausztriával, az ország visszanyerte függetlenségét, szuverenitását. Hamarosan nemzetközi szervezetek székhelyévé vált, az örökös semlegesség kimondása jóformán Svájc státuszát adta meg az államnak. Semleges volt, de nyugati elkötelezettségű, ezt most már minden oldalon tudomásul vették. A turizmus nagy áradata korábban elképzelhetetlen gazdasági felemelkedést hozott. Ez már újra Ausztria volt, emlékeztetett a régi nagyhatalomra. Bécs lehetett egy amerikai–szovjet csúcstalálkozó színhelye, a halványan felderengő enyhülés jegyében. Végül is lehetett ebben valami felemelő. Kennedy Bécsben csókolta meg Hruscsovot. A nyugati elkötelezettség mellett még egy sajátossága támadt az új helyzetnek. Ausztria egyértelműen a Nyugathoz tartozott. De egyúttal annak végvidéke is volt, itt érintkezett a Nyugat közvetlenül a keleti tömbbel. Ez is felértékelte Ausztriát. A nyugatiak és a szovjetek számára egyaránt. Külön szerencse volt, hogy az egyik közvetlen szomszéd a renitens Jugoszlávia, a másik a kádári Magyarország, mind kettővel jobban szót lehetett érteni, mint mondjuk az NDK-val. Igaz, 1956-ban el kellett viselni a magyar menekültáradatot. De a végvidéki helyzet mégiscsak előnyökkel is járt, mintegy pótolta a nagyhatalmiságot. 1989 után megint megváltozott a helyzet, a béketábor mint olyan megszűnt, a határmentiségből adódó pikáns izgalom is vele együtt. És hamarosan jött a további változás, Ausztria csatlakozása az Európai Unióhoz. Ausztria ismét a Nyugat végvidéke, ha úgy tetszik, a barbárokkal szemben, mert manapság nagyjából ez a megfelelő jelző az itteni lakosokra. Vagyis Ausztria annyiban csakugyan hasonló a többi közép-európai néphez, hogy történelmének nagy sorsfordulója a Párizs környéki békeszerződésekhez kötődik. Kisebb részükhöz még annyiban is hasonlít, hogy a kevesebb számú legyőzötthöz tartozott, bár voltak, akiknél ezt a kétféle státuszt nehéz pontosan meghatározni. Ezzel azonban a hasonlóság véget is ér. A többiekhez hasonló görcs: vagy az elveszett terület visszaszerzése, vagy a megszerzett terület megóvása az ország történelmében már nem játszott érdembeli szerepet. A határ legfeljebb Dél-Tirol esetében volt sokáig kétséges, hiszen itt akadt német, sőt éppenséggel osztrák lakosság, kitéve az elolaszosításnak. Ezt a kérdés majd csak az 1980-as évek végére sikerült megoldani, a dél-tiroliaknak fogcsikorgatva megadott autonómiával. Ezenfelül a szomszédokkal vitás határkérdések nem akadtak. Sőt, Ausztria hamarabb találta meg a modus vivendit akár még Csehszlovákiával is, mint más vesztesek.


A revizionizmus hiánya miatt nem volt szüksége Ausztriának nemzeti mitológiákra, mint a többieknek. Nehezen is lehetett volna ilyeneket osztrák alapon találni, legfeljebb a germán mitológiában. Ausztriának, vagy inkább lakossága egy részének, elegendő volt a Habsburg-mítosz, időben ugyan közelebbi, jobban ellenőrizhető, minta távoli őstörténet. De a nagyhatalmiság pótlásában ennek is megvolt a maga funkciója.

2. Képek




1. Oroszország és a Monarchia összeomlása HAJDU Tibor Oroszország és a Monarchia összeomlása Az első világháború előtt Törökországot nevezték Európa beteg emberének; ám valójában három beteg birodalom terült el Európa keleti felén, a Habsburg Monarchia, Törökország és a cári Oroszország. Bármennyire különböztek egymástól, volt egy közös vonásuk, mely lehetetlenné tette gazdasági és politikai felzárkózásukat a földrész nyugati feléhez: az uralkodó nemzet nem képezett az államban olyan számbeli többséget, amely lehetővé tette volna uralma fenntartását demokratikus eszközökkel a nacionalizmus korában. A modernizáció akadályai A korabeli orosz nacionalizmus hirdetői tiltakoztak volna egy ilyen összehasonlítás ellen, méghozzá némi joggal, hiszen a nagyoroszok lélekszáma nagyjából elérte az összlakosság felét, még akkor is, ha ma már nem vehetjük komolyan azt az érvüket, hogy a fehéroroszok és a „malorusszok”, vagyis az ukránok, tulajdonképpen szintén oroszok, csak tájszólásban beszélnek. Bizonyos tényezők azonban az orosz dominancia érvényesülése ellenében hatottak: Oroszországban voltak a legnagyobbak a vallási, kulturális és általános fejlettségbeli különbségek egy állam területén. A gyakran lázongó mohamedán népcsoportokat még csak el lehetett volna nyomni, gazdasági, katonai és kultúrfölény kihasználásával kvázi-demokratikus eszközökkel is, anélkül, hogy kiirtották volna őket, mint manapság a csecseneket. Nagyobb akadályt jelentett a modernizálódás útján, hogy a 18. században és a 19. század első felében a cárok olyan észak és közép-európai, illetve kaukázusi nemzeteket csatoltak birodalmukhoz, melyek fejlettebbek voltak gazdálkodás és írni-olvasni tudás terén, mint a birodalom átlaga, s e mellett nagyobb volt affinitásuk a nyugati típusú fejlődéshez. Hogy miben állt ez az affinitás, azt itt nem részletezhetjük, elég arra utalni, hogy Finnország, mely 1913-ban a statisztikai mutatókat nézve sok tekintetben elmaradottabb volt az európai Oroszországnál is, hátrányát milyen gyorsan behozta, mikor a megfelelő irányban orientálódó független fejlődés útjára léphetett. Ha a 18. században Oroszország következetesen halad a Nagy Péter megjelölte úton, talán lehetséges lett volna, hogy meghódított nyugati területei közelebb vigyék a Nyugathoz. A 19. század végére azonban ezek az iparilag is fejlettebb területek mindinkább terhére voltak a birodalomnak, itt volt a legerősebb egymás mellett, bár egymás ellen a cárizmus két sírásója: a szocialista munkásmozgalom és az oroszellenes nacionalizmus. Így a cári rendszer a pánszlávizmus ábrándjához, tehát a belső bajok külső hódítással való ellensúlyozásához menekült, ez az expanzív külpolitika azonban a 20. század elején már alig járhatott tartós sikerrel. Viszont mind veszélyesebbé vált a két másik agyaglábú kolosszus (így Oroszországot nevezték ugyan) a Török és a Habsburg Birodalom számára. Kétségtelen, hogy Oroszország 1853 és 1945 között sokat tett a balkáni népek felszabadulásáért, de olyan irányban és módon, ami a Monarchia sorsára végzetes volt. A szlávok és a Monarchia A világháború kitörésekor azt látták valószínűnek, hogy a három anakronisztikus császárság közül az maradhat fenn, amely a majdani győztesekhez csatlakozott – és a 15. vagy 16. században bizonyára ez történt volna. A hosszúra nyúlt villámháború azonban a modernizáció és a belső kohézió olyan próbakövévé vált, amelyen mindhárman elbuktak, sőt sajátos módon a jó oldalra állt Oroszország elsőként. A cárizmus bukását, sőt a forradalom radikalizálódását a Monarchia legtöbb politikai és katonai vezetője megkönnyebbüléssel fogadta. Mikor a szocialistákkal (eszerekkel és mensevikekkel) kibővített pétervári Ideiglenes Kormány 1917 májusában kimondta, hogy folytatja a háborút, de lemond mindenféle annexióról, területi hódításról, Bécsben és Budapesten fellélegeztek: megszabadultak a Monarchia felosztásában addig leginkább érdekelt imperialista nagyhatalomtól. Közvélemény és történetírás sokáig hajlamos volt elfelejteni, milyen szerepet játszott a cári Oroszország és a jámbor mártírként reklámozott II. Miklós cár az első világháború előidézésében. A Nyugat szégyellte szörnyű szövetségesét, nálunk pedig zavarta az illúziót, hogy a történelmi Magyarország felosztása csak a háború végén került volna napirendre. Az utolsó angol követ a cár udvarában, Sir George Buchanan, így idézi vissza beszélgetését II. Miklóssal 1913. április 14- én, több mint egy évvel a világháború kezdete előtt:


„A cár keserűség nélkül beszélt Ausztriáról; de mint Németország gyengéjének forrásáról és a béke veszélyeztetőjéről, miután Németország kénytelen volt támogatni Ausztria Balkán-politikáját. Majd azon nézetének adott kifejezést, hogy az Osztrák Birodalom dezintegrációja csupán idő kérdése, és hogy nincs már messze a nap, melyen megjelenik egy magyar királyság és egy cseh királyság. A délszlávokat bizonyára beolvasztja Szerbia, az erdélyi románokat Románia, Ausztria német tartományai pedig Németország részeivé válnak. Őfelsége úgy vélekedett, az a körülmény, hogy nem lesz többé Ausztria, amely Németországot háborúba csábítja a Balkánért, növeli a béke esélyeit.” 1914. február 2-án a cár fogadta Pańić szerb miniszterelnököt, aki elmondta neki, hogy útban Pétervár felé Bukarestben tárgyalt Brătianu román miniszterelnökkel, aki késznek mutatkozott szövetkezni Szerbiával. Pańić jelentése szerint a cár nagyon elégedett volt a hírrel: „az nagyon jó lesz, hiszen a románoknak három és fél millió honfitársuk van Ausztria–Magyarországon, kik egyesülni vágynak Romániával”. Pańić erre biztosította a cárt, hogy „az erdélyi románok még a romániai románoknál is jobb nacionalisták” a Monarchia szlávjai pedig el akarnak mind szakadni, még azok is, akik addig „ausztrofilek” voltak. „A cár azt mondta erre, Ausztria rosszul bánik szlávjaival, mint a ruszinok elleni per példája is mutatja, közölte, mennyire sajnálja az orosz nemzetnek ezt a boldogtalan, hitéért üldözött részét. Rossz vége lesz annak, ha Ausztria nem hagy fel szlavofób politikájával. Majd megkérdezte tőlem, hány katonát tudunk kiállítani?” Még ugyanebben az évben, de már a háború kitörése után, november 21-én, a cár egy Balkán-térképen mutatta meg Paléologue francia követnek az általa elképzelt új határokat. Fő szövetségesének a Balkánon Szerbiát tekintette, amelynek Boszniát, Dalmáciát és Horvátországot is oda akarta adni, Albániát pedig kettéosztani Szerbia és Görögország között. „Majd karját összefonva, karosszékében hátradőlve, szemét a mennyezetre szegezve, álmodozó hangon megkérdezi tőlem: – És Ausztria–Magyarországgal mi lesz? – Ha győzelmes csapataink a Kárpátokon belülre kerülnek, ha Olaszország és Románia is belép a háborúba, akkor Ausztria–Magyarország aligha éli túl azokat a területi áldozatokat, amelyekre Ferenc József rákényszerül. S akkor, mivel az osztrák–magyar együttműködés csődbe jutott, feltételezem, hogy a két állam nem akar továbbra is együtt maradni, legalábbis a jelenlegi feltételek között.. – Én is úgy látom... Magyarország, ha Erdélyt elveszíti, aligha tartja uralma alatt a horvátokat. Csehország legalábbis önrendelkezését fogja kívánni, vagyis Ausztria területe a hajdani örökös tartományra, a német Tirolra és Salzburg tartományára zsugorodik.” Ezek az igények már titkos szerződésben is megfogalmazódtak, kivéve Dalmáciát és Albániát – ezt az antant másik két tagja nem fogadhatta el, mivel ezzel akadályozta volna Olaszország bevonását a háborús szövetségbe. Nyikoláj Nyikolájevics nagyherceg, az orosz hadsereg főparancsnoka néhány héttel a háború kitörése után proklamációt adott ki Lengyelország újraegyesítéséről és Ausztria–Magyarország népeinek felszabadításáról a Habsburg-uralom alól. A Ruténföldre Oroszország Kelet-Galíciával együtt tartott igényt. 1916-ban Oroszország csak addigi ígéreteit erősítette meg, mikor aláírta a bukaresti szerződést. Ha tehát az antant a cári Oroszországgal együtt nyeri meg a háborút, Magyarország elvesztette volna Horvátországot, a Ruténföldet, Erdélyt, a Bánátot és a Tiszántúl nagyobb felét. Ha feltételezzük, hogy Szlovákia, a Bácska és Burgenland megmarad, Magyarország akkor is elvesztette volna Horvátország nélküli területének felét, lakossága harmadát. Érthető a megkönnyebbülés, mikor Oroszország kiesik a hadviselő felek közül. Nagyhatalmi önzés Az orosz forradalomban kétféle „reálpolitika” csapott össze. Egyrészt a polgári és a mérsékelt szocialista pártok ideiglenes kormányáé, amely arra számított, hogy ha enged az angol és francia szövetségesek követelésének és folytatja a háborút, akkor a győzelem után a demokratikus Oroszország felzárkózhat egy demokratikus, békés Európához. Másrészt a szélsőséges szocialisták, bolsevikok, maximalisták, anarchisták látva a katonák békevágyát, a háború azonnali befejezésének követelésével akarták megbuktatni az ideiglenes kormányt. A Kerenszkij-kormány nem is két, de négy tűz közé került: baloldali ellenzékük, a frontokon támadó német és osztrák–magyar hadsereg, a háború folytatását követelő szövetségesek, végül a tisztikarra támaszkodó konzervatívok, akik demokrácia- és köztársaság-ellenességük mellett mindinkább tartottak attól, hogy a demokratikus kormány nem tudja erőszakos eszközökkel megakadályozni a finnek, baltiak, ukránok, kaukázusi 27 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

nemzetek erősödő elszakadási törekvéseit. Ha a szövetségesek megengedik Kerenszkijnek KERENSZKIJ, Alekszand Fjodorovics (1881–1970) A pétervári egyetemen ügyvédi diplomát szerzett 1912–17 között a negyedik duma tagja, a trudovnyikok frakcióját vezette. A februári forradalom után a pétervári szovjet alelnöke, az ideiglenes kormány honvédelmi minisztere. Minisztersége idején, 1917 nyarán összeomlott – a róla elnevezett – katonai offenzíva. 1917 júliusától miniszterelnök, az október pétervári fegyveres felkelés idején a frontra, majd Franciaországba menekült, ahol emigráns lapot szerkesztett. 1940-től az USA-ban élt., hogy kilépjen a háborúból és a hadsereget belső ellenségei ellen fordítsa, nagyon lehetséges, hogy a kiírt első demokratikus választás parlamentjére támaszkodva konszolidálódik. Dehát a hatalmakat, mint rendesen, az önzés vezette. A szélsőségesek 1917. novemberi forradalma sikeres volt a hatalom megragadásában, mert véget vetett a háborúnak, hatalma érdekében a cárizmuséval vetekedő, majd azt felülmúló terrortól sem riadt vissza, továbbá semlegesítette potenciális ellenfelei nagy részét, mikor békét kötött („bármi áron”) a központi hatalmakkal, megengedte a parasztoknak, hogy felosszák a nagybirtokot, és elvben lemondott az elszakadni kívánó nemzetiségekről. A breszti békéről az elítélés hangján szokás nyilatkozni. Ám amellett, hogy Németország önzése semmivel sem segítette jobban elő a Lenin-kormány hatalomra kerülését, mint az antant önzése, volt a breszti békének történelmi távlatban pozitív oldala: a balti népek, az ukránok, közel 40 millió ember, történelmük során először kaptak lehetőséget önálló államalakításra, s néhány hónappal később ugyanez adatott meg a finneknek. Kérdés, megtörténik-e ez, ha Oroszország az antant tagjaként fejezi be a háborút, hiszen a Nyugat sokáig így sem ismerte el az ukrán nemzet létezését és önrendelkezési jogát, mert ez sértette lengyel szövetségesük érdekét. Más kérdés, hogy a breszti béke a látszat ellenére a központi hatalmaknak volt kevésbé előnyös. A várt óriási élelmiszer és nyersanyagkészleteket a nép ellenállása következtében csak részben tudták megszerezni, hadseregük is csak részben szabadult fel a keleti frontról, mert a megszállás nagy erőt kötött le. Egyértelműen előnyös volt a Monarchia számára, hogy Oroszország kiesésével a világpolitikából eltűnt a győzők köréből a Monarchia felosztásának első legnyíltabb követelője. Ukrajna sorsa A breszti békét aláíró ukrán kormány kénytelen volt lemondani Kelet-Galíciáról és Bukovináról, amivel kihívta az ukrán szélsőséges nacionalisták haragját, akik az anarchistákkal és bolsevistákkal egyidejűleg partizánháborút indítottak a Szkoropadszkij-rezsim SZKOROPADSZKIJ, Pavel Petrovics (1873–1945) Az ukrán nemesi család sarja. Katonai iskolát végzett, a világháború alatt hadosztályparancsnokként szolgált. 1917 októberében a rada katonai vezetője lett. 1918-ban – Ukrajna német és osztrák–magyar megszállása alatt, a különbéke megkötése és a függetlenség kikiáltása után – hetman, illetve a végrehajtó hatalom vezetője. Miután a szovjet-orosz csapatok elfoglalták Ukrajnát, Berlinbe menekült. ellen, amely összeomlott, amint a megszálló csapatok 1918 novemberében elhagyták Ukrajnát. Az ezután következő Vinicsenko-, Petljura- PETLJURA, Szimon Vasziljevics (1879–1926) Az ukrán nemzeti mozgalomban való részvételéért kizárták a papi szemináriumból. Ezután különböző lapokat szerkesztett. 1917-ben a kijevi szovjet (rada) tagja lett, májustól hadügyminiszter. 1918-ban az ukrán hadsereg főparancsnoka, az ukrán direktórium tagja, majd 1919-től elnöke. A szovjet-orosz csapatok megjelenése után, Ukrajna függetlensége érdekében a lengyel csapatokhoz fordult segítségért. Kijev szovjet-orosz elfoglalása után Nyugatra menekült. stb. rezsimeket gyűjtőszóval szociálsovinisztának nevezhetjük. Ők harcban álltak Moszkvával, a lengyelekkel, tulajdonképpen minden szomszédjukkal, minket kivéve, igényüket a Ruténföldre fenntartották ugyan, de érvényesíteni nem tudták. Erőiket mindinkább Lengyelország ellen koncentrálták. Mikor a Vörös Hadsereg elfoglalta Ukrajna nagy részét, a nacionalista csoportok egy része támogatta őket, mégpedig eleinte azokat, akik a pánszláv expanziót a forradalomnak „a szuronyok hegyén” való exportjával cserélték fel. A látványos szembefordulás éppen azáltal következett be, hogy Petljurának a vörösökhöz pártolt alvezére, Hrihorjov atamán nem volt hajlandó részt venni a Kárpátok áttörésére tervezett expedícióban. Ez 1919 májusában történt: ezután az orosz, ukrán és magyar tanácsköztársaság egyesítése már csak propagandajelszóként szerepelt. Az orosz vagy ukrán expanzió vagy kapcsolat kérdése két évtizedre eltűnt a magyar reálpolitikából. Közismert az orosz forradalom hatása Magyarországra 1917–19-ben, itt csak arra a problémára utalnék: milyen szerepet játszottak, ha játszottak a forradalmak abban a szörnyű igazságtalanságban, ami Trianonban Magyarországot érte? Ha Magyarország veszteségeit Ausztriáéhoz hasonlítjuk, az eredmény egyértelmű: egészen más magatartásért ugyanazt kaptuk, egy vélt reál-geopolitika jegyében. A forradalom egyedül abban játszott szerepet, hogy a Ruténföldet semmiképpen sem akarták nekünk adni, de a közben függetlenségét elvesztett Ukrajnának sem – a hálóját Párizsban szövő Beneń gyorsan lecsapott a gazdátlan birtokra, más kérdés,


mi haszna volt belőle? Viszont ha az antant asztalánál ott ül Trianonban egy Romániát és Nagy-Szerbiát támogató orosz küldöttség, még elveszíthettük volna a Tiszántúl egy részét vagy Baját is. Szovjet konszolidáció A régi hármas-antantpolitikának egy vonását azonban felfedezhetjük a trianoni békeműben. Ugyanis azt az elképzelést, hogy a német Drang nach Osten megállítására szláv–román kisállamok védősávját kell felállítani, az Orosz Birodalom katonai támogatásával. A forradalmak után ugyan átnevezték ezt a német- (és magyarellenes) védvonalat Szovjet-Oroszország elleni cordon sanitaire-nek, csakhogy ez így értelmetlen és erőtlen volt, mert nem állt mögötte egy nagyhatalom hadserege. Franciaország ugyan átvállalta a cárizmustól a Schutzmacht (védőhatalom) szerepét, már csak elveszett kölcsönei fejében is, de katonai védelmet nem nyújthatott védenceinek, így a cordon nagyrészt összeomlott – Lengyelország és Jugoszlávia legalább kísérletet tett a feladat ellátására, amiért szörnyű árat fizettek. 1945 után a balsorsú cordon ismét átneveződött. Hogyan konszolidálódott az orosz forradalom az új Európában? A szovjet történetírás eltúlozta az imperialista szövetség, a 14 állam intervencióját Szovjet-Oroszország ellen. Ez az intervenció főleg addig volt aktív, amíg a német és osztrák–magyar, esetleg török expanziót kellett ellensúlyozni. 1919 tavaszára kivonták az angol, francia, görög, csehszlovák csapatokat, az ellenforradalom támogatása főleg a fölöslegessé vált hadianyag átadásában realizálódott, Kolcsak, Gyenikin, Wrangel hadseregei részére. 1919 nyarától a Nyugat hosszú évekig az izoláció politikáját folytatta a szovjet állammal szemben, mivel egy hozzájuk közeledő orosz rezsimmel nem tudtak mit kezdeni, katonai szövetségesre, olcsó ágyútöltelékre csak 20 év múltán lett újra szükség. Az orosz forradalom belső történetéből még egy kevéssé feltárt, de fontos momentumra utalnék, a hadsereg és abban a cári tisztikar helyére. Amíg a forradalom antimilitarista volt, a tisztikar többsége ellenezte, és így az ellenforradalom fő ereje lett. Mikor kiderült 1919–20 folyamán, hogy a forradalom alkalmasabb Ukrajna és Belorusszia megtartására, mint az ellenforradalom, a tisztikar mind nagyobb része állt át a Vörös Hadsereghez, ahol teljes bűnbocsánat várta őket. Az 1920. évi lengyel háború kezdetén a világháborúból nálunk is jólismert Bruszilov tábornagy hazafias szózatot intézett egykori tisztjeihez, ragadjanak fegyvert az ősi ellenség, a lengyel pánok ellen. A Kaukázus visszafoglalása tovább fordított a tisztikar hangulatán. A kör bezárult, mikor 1921 tavaszán 1917 hősei, a pétervári és kronstadti anarchista matrózok fogtak fegyvert álmaik védelmére: a cári főhadnagyból vörös generálissá avanzsált Tuhacsevszkij vezetésével a tiszti századok most már a szovjet kormányt védték meg a kronstadti matrózoktól. Közismert, hogy a szovjet kormány elutasította, igazságtalannak bélyegezte a Párizs környéki „békeszerződéseket”. Hosszan idézhetném erre deklarációit és nyilatkozatait, ehelyett hadd fejezzem be egy rezignált rezümével: amíg a szovjet kormánynak kevés beleszólása volt az európai politikába, objektív és igazságos ítéletet mondhatott az imperialista békerendszerről. Mikor egy negyedszázad után ismét módja nyílt, hogy beleszóljon a határok megvonásába, akkor a maga reálpolitikai érdekei elfeledtették vele egykor oly meggyőzően kifejtett igazságait.

2. Képek





1. Életrajzok. Karl Renner, P. P. Szkoropadszkij, A. F. Életrajzok RENNER, Karl (1870–1950) Jogászi végzettséget szerzett, és pályája elején a parlamenti könyvtárban dolgozott. 1907-ben lett a Birodalmi Gyűlés tagja mint szociáldemokrata párt képviselője. 1918 októberében, az új Ausztria megalakulása után az első kancellárként Ausztria és Németország egyesülését szorgalmazta. 1919-ben újraválasztották, 1920-ban azonban lemondott. Részt vett a párizsi békekonferencián. 1930-tól a parlament elnöke volt, és ő is megszavazta az Anschlusst. A második világháború után annak az ideiglenes kormánynak az elnöke, amely kimondta Ausztria független államiságának helyreállítását. 1945 decemberétől haláláig államelnök. SZKOROPADSZKIJ, Pavel Petrovics (1873–1945) Az ukrán nemesi család sarja. Katonai iskolát végzett, a világháború alatt hadosztályparancsnokként szolgált. 1917 októberében a rada katonai vezetője lett. 1918-ban – Ukrajna német és osztrák–magyar megszállása alatt, a különbéke megkötése és a függetlenség kikiáltása után – hetman, illetve a végrehajtó hatalom vezetője. Miután a szovjet-orosz csapatok elfoglalták Ukrajnát, Berlinbe menekült. KERENSZKIJ, Alekszandr Fjodorovics (1881–1970) A pétervári egyetemen ügyvédi diplomát szerzett 1912–17 között a negyedik duma tagja, a trudovnyikok frakcióját vezette. A februári forradalom után a pétervári szovjet alelnöke, az ideiglenes kormány honvédelmi minisztere. Minisztersége idején, 1917 nyarán összeomlott – a róla elnevezett – katonai offenzíva. 1917 júliusától miniszterelnök, az október pétervári fegyveres felkelés idején a frontra, majd Franciaországba menekült, ahol emigráns lapot szerkesztett. 1940-től az USA-ban élt. PETLJURA, Szimon Vasziljevics (1879–1926) Az ukrán nemzeti mozgalomban való részvételéért kizárták a papi szemináriumból. Ezután különböző lapokat szerkesztett. 1917-ben a kijevi szovjet (rada) tagja lett, májustól hadügyminiszter. 1918-ban az ukrán hadsereg főparancsnoka, az ukrán direktórium tagja, majd 1919-től elnöke. A szovjet-orosz csapatok megjelenése után, Ukrajna függetlensége érdekében a lengyel csapatokhoz fordult segítségért. Kijev szovjet-orosz elfoglalása után Nyugatra menekült.


1. A békekonferencia és az arab világ BALOGH András A békekonferencia és az arab világ Az első világháború előtt az arabok lakta területek többsége tényleges vagy névleges oszmán uralom alatt állt. Az Oszmán Birodalom szerves részét képezte a mai Szíria, Libanon, Izrael, Jordánia és Irak csakúgy, mint az Arab-félsziget ma Szaúd-Arábiához tartozó széles vörös-tengeri parti sávja csaknem Ádenig. A szultán fennhatóságát Egyiptom egészen 1914-ig elismerte, bár a tényleges sztambuli uralom már egy évszázaddal ezt megelőzően megszűnt. I. Törökország „békéje” Az első világháború előestéjén az Oszmán Birodalom jellege eltért a 15. és 19. század közötti időszakra jellemző és a köztudatban rögzült képtől. Ekkorra már elvesztette európai területeit (kivéve egy kicsiny, ma Törökországhoz tartozó földsávot az Égei-tenger partján), vele együtt elvesztette keresztény alattvalóinak többségét, az európai hatalmak egymás után foglalták el észak-afrikai, dél-arábiai és a Perzsa-öböl térségbeli területeit és fennmaradása főleg a nagyhatalmak egymás közötti rivalizálásának eredménye volt. A szultáni fennhatóság alatt álló arab tartományokban eltérő mértékű, de mindenütt érezhető európai, főleg brit, kisebb mértékben francia gazdasági és politikai behatolás kezdődött. Amit a Törökországgal kötött sevres-i békeszerződés tartalmazott, az nem más, minta 19. század második felében és a 20. század első évtizedeiben követett angol és francia gyarmatpolitikai törekvések nyílt, nemzetközi jogi megfogalmazása. A sevres-i döntések nem egyszerűen a világháború Törökországra szerencsétlen kimeneteléből származtak és semmiképpen sem az araboknak kedvező nemzeti önrendelkezési elvek megnyilvánulásai voltak, hanem mindenekelőtt a már kialakult gyarmati jellegű függést regisztrálták, illetve a teljes gyarmati alávetést irányozták elő. Érdemes egy pillantást vetni a függő helyzet történelmi kialakulásának mechanizmusaira. Három kategóriát veszünk szemügyre: az első kategóriába azokat a területeket soroljuk, amelyeket valamely gyarmati hatalom katonailag elfoglalt és saját közigazgatását vezette be. Bizonyos területek közvetlen katonai elfoglalása a gyarmati közigazgatás bevezetése. Ez történt az Ázsiával való tengeri kapcsolat biztosítása szempontjából kulcsfontosságú Áden esetében: a város és egyre hatalmasabb kiterjedésű környéke brit koronagyarmat lett. Algériát 1830-tól kezdve fokozatosan Franciaországhoz csatolták. A világháború előestéjén, 1911-ben Olaszország hadat üzent az Oszmán Birodalomnak, és háborús győzelme következtében elfoglalta a líbiai partvidéket. A második kategóriába Kuvait, Bahrein, Oszmán és néhány Perzsa-öböl menti sejkség tartozik. Az Oszmán Birodalom fennhatóságától tartó vagy megszabadulni kívánó helyi uralkodókkal olyan szerződéseket kötöttek a nagyhatalmak, elsősorban Nagy-Britannia, amelyek értelmében a szóban forgó országok lemondtak önálló külkapcsolataik viteléről és biztosították az idegen csapatok állomásoztatását. A harmadik kategória azokat a területeket ölelte fel, amelyek pénzügyi függésbe kényszerítése vezetett el a csaknem teljes politikai és katonai alávetéshez. A Porta 1854 és 1879 között igen kedvezőtlen feltételek szerint 256 millió török fontot kölcsönzött (1 török font = 0,9 angol fonttal), amely összegből a valóságban 139 milliót vett fel, a többit levonták. 1875-ben az oszmán kormányzat bejelentette, hogy képtelen eleget tenni fizetési kötelezettségeinek, ezt követően 1881-ben a külföldi hitelezőket tömörítő Public Debt Administration a birodalom összes bevételére ellenőrzési jogot kapott és hatásköre kiterjedt minden olyan kormánydöntésre, amelynek pénzügyi vonatkozásai voltak. Még súlyosabb következményekkel járt Tunézia eladósodása. Ezen ország fizetésképtelensége vezetett 1869ben egy nemzetközi pénzügyi bizottság felállításához, amelynek nyomására a térség legkövetkezetesebb reformkormányzata az akkori nyugat-európai modellnek megfelelő pénzügyi, oktatásügyi és jogi reformokat vezetett be, és megnyitotta az országot a külföldi vállalkozások számára. Mindezen intézkedések azonban nem tudták csökkenteni az adósságterheket és megakadályozni a gazdasági káoszt. Az egyre súlyosbodó belső gondok között 1881-ben a francia hadsereg mindenfajta ellenállás nélkül bevonult az országba, hogy rendet teremtsen. Két évvel később a helyi uralkodó, a bej, szerződésben kötelezte magát, hogy elismeri Franciaország felelősség-vállalását a közigazgatás és a pénzügyek vitelére. Egyiptom 34 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A birodalom legprosperálóbb része a világháború előtt Egyiptom volt. A század közepén az egykor a Porta által kinevezett Mohammad Ali családja már örökletes dinasztiává alakult át, Iszmail khedive a gyapotexportból származó hatalmas bevételekre támaszkodva erőteljes modernizációba kezdett. A kiterjedt öntözőrendszer, a gyorsan kiépített vasúthálózat vonzotta a külföldi érdeklődést és tőkét. 1869-ben megnyílt a Szuezi-csatorna, az osztrák császár, a francia császár felesége, a porosz koronaherceg mellett megjelenő európai tudományos és kulturális nagyságok, mint Zola és Ibsen, erősítették az egyiptomi elit azon meggyőződését, hogy országuk tulajdonképpen „Európa része”, utánozni kezdték az európai stílust és divatot, Kairóban megnyílt a Kelet első operaháza. A kulisszák mögött azonban az Isztambulban és Tuniszban lejátszódott unalmas műsor folyt: Egyiptom 1862 és 1873 között 68 millió angol fontot kölcsönzött (ennek kétharmadát vette fel, a többit levonták), az egyre fokozódó gyapottermelés növekvő jövedelmei sem tudták fedezni az adósságszolgálati kötelezettségeket, a kormány radikális privatizációba kezdett és minden mozdíthatót eladott (beleértve a csatorna részvényeit), a csőd azonban így is bekövetkezett. 1874-ben Egyiptom fizetésképtelenné vált, ezt követően brit–francia közös pénzügyi ellenőrzést fogadott el. A növekvő adóterhek és az élet minden területén egyre inkább jelentkező és domináló külföldiek miatti általános elégedetlenség Arabi pasa 1881. évi felkelésében tetőzött. A felkelésnek 1882-ben brit katonai intervenció vetett véget, arra hivatkozva, hogy az Arabi pasa által befolyásolt kormányzat szembefordult a törvényes renddel. A brit hadsereg elfoglalta Egyiptomot, és megtartva a khedive által irányított közigazgatást, az országot gyakorlatilag brit uralom alá helyezte. 1889-ben a mahdistának nevezett mozgalom brit leverése után az addig egyiptomi befolyás alatt álló Szudánban is brit gyarmati uralom kezdődött (hivatalosan angol–egyiptomi kondominiumnak nevezték). II. Az Oszmán Birodalom és az arab nacionalizmus A tömegméretekben ható és több országra is kiterjedő arab nacionalizmus késői jelenség. Igaz, a múlt század második felétől, főleg végétől sok olyan jelentős politikai és vallásfilozófiai mű vagy irodalmi alkotás született, amelyet az arab nemzeti gondolat előzményének vagy kifejezetten alkotóelemének lehet tekinteni, ám ezek a kortársakra alig vagy egyáltalán nem gyakoroltak hatást. Az első világháborúig az uralkodó politikai gondolatok a vallás keretei között fogalmazódtak meg. Az Oszmán Birodalmat az arabok az ifjú törökök nacionalista fellépéséig nem azonosították a török etnikummal, sőt sokan a szunni iszlám utolsó védőbástyájának tartották az európai expanzióval szemben. Kétségtelen, az európai keresztény tartományok elvesztése után a birodalom muszlim jellege a belső modernizáció és az idegen hatások ellenére erősödött az arab alattvalók szemében. A birodalom hivatalnokai, katonái, kereskedői és tudósai valóban sok nemzet fiai voltak, az oszmán uralommal szembeni rendszeres lázadások a sikeres vagy sikertelen szeparatista mozgalmak általában nem öltöttek nemzeti jelleget. (A sikeresen elszakadó Egyiptom uralkodó dinasztiája nem arab, hanem albán, a franciák által támogatott szír és libanoni autonómiára irányuló mozgalmak résztvevői keresztény és nem arab identitásuk alapján keltek fel, a szultán megtorló hadjáratainak résztvevői éppen úgy voltak törökök, mint cserkeszek, kurdok és arabok.) A modern arab nacionalizmus, abban a formában és azzal az irányultsággal, amelyben és ahogyan az első világháború éveiben megnyilvánult, alapvetően angol kreáció volt. Az arab nacionalizmusnak tagadhatatlanul más, fontosabb gyökerei is voltak és az sem kétséges, hogy előbb-utóbb mindenképpen megjelent volna, ám első történelmi színrelépése közvetlenül kapcsolódik az Oszmán Birodalom szétverésére és a Közel-Kelet felosztására irányuló európai tervekhez. Angol érdekek Amikor Husszein, a Hasemiták családjából való mekkai serif 1916-ban „arab felkelést” indított a szultán ellen, ezt brit pénzzel és fegyverrel tette. Ezt megelőzően éveken át intenzív munka folyt, amiről McMahon Husszeinnel folytatott levelezése tanúskodik. A londoni kormány nevében eljáró McMahon hallgatólagosan tudomásul vette, hogy a felkelés megindításának fejében a britek támogatják a térség nagyobbik részére kiterjedő független arab királyság létrehozását. Nem változtatna a megítélésen az sem, ha a kapcsolatokat a serif, és nem az angolok kezdeményezték volna. A dokumentumok alapján azonban egyértelmű, hogy a Porta Németország melletti háborús elkötelezettsége arra késztette Londont, hogy vizsgálja felül több évtizedes közelkeleti politikáját, ezen belül az Oszmán Birodalom egysége melletti csaknem töretlen kiállását. Lord Kitchener hadügyminiszter 1914 márciusában üzenetet küldött Husszeinnek, amelyben úgy fogalmazott, hogy NagyBritannia eddig a törökökön keresztül volt „az iszlám védelmezője”, most „a nemes arabok” töltik be ezt a szerepet.


Husszeint a legfejlettebb arab területeken, így az úgynevezett Termékeny Félholdon a lakosság nem ismerte el az „arab nemzet” vezérének. A jeruzsálemi mufti véleménye nem volt egyedülálló, amikor úgy nyilatkozott, hogy Husszein királysága nem elégíti ki az arabokat, minthogy ez a Jordánon túli beduinok királysága, de „mi más emberek vagyunk”. A radikális arab politikusok Husszeint egyszerűen angol ügynöknek tartották. Pozícióját nagymértékben aláásta, hogy az angolokkal szintén kapcsolatban álló Ibn Szaud 1919-ben vereséget mért rá, és a későbbiekben az egész Arab-félszigetről kiszorította. Új nemzet A brit magatartás logikáját az arab felkelés kirobbantásában és irányításában meghatározó szerepet játszó Lawrence a következőképpen magyarázta: „Mi úgy láttuk, hogy új tényezőre volt szükség a Keleten, valamilyen hatalomra vagy embercsoportra, amely túlszárnyalja a törököket számban, teljesítményben és mentális tevékenységben. Semmi sem hatalmaz föl bennünket arra..., hogy ezeket a minőségeket Európa hozzájárulásában láthatnánk... Többen úgy ítéltük meg, hogy az arab népekben egy látens hatalom létezik, amely a legnagyobb komponense a Török Birodalomnak, egy gyorsan növekvő sémita képződmény, amely nagy a vallási gondolatban, meglehetősen iparkodó, kereskedő szellemű »politikus« mégis jellemeit tekintve inkább oldott, mint domináns.” Ez a kissé zavaros fejtegetés azt a következtetést hivatott indokolni, amelyet Lawrence nem éppen szerényen úgy fogalmazott: „Új nemzetet kívánok létrehozni és visszaállítani ennek elveszett folyását.” A brit ösztönzés sikerrel járt: Husszein beduin serege megjelent a „Termékeny Félhold” területein és hozzájárult a török hadsereg kiűzéséhez. III. A háború alatti felosztási tervek és a békekonferencia Nagy-Britannia Husszeinnel kapcsolatos politikája arra enged következtetni, hogy London többé-kevésbé az egész arablakta Közel-Keletet saját birtokának kívánta megszerezni. Ez a nyilvánvaló törekvés azonban nem zárta ki azt, hogy a világháború éveiben konzultálni kényszerült a térségben érdekelt fő szövetségeseivel, mindenekelőtt Franciaországgal és Oroszországgal. Francia–angol osztozkodás Az antanthatalmak a háború kitörése után a török kérdésről először 1915. április–májusban tárgyaltak. Mindnyájan körvonalazták igényeiket: Anglia végre teljes biztonságot remélt pozícióinak a Szuezi csatorna környékén, Oroszország elérkezettnek látta az időt az évszázados álom, a déli tengeri kijárat megszerzésére, közvetlenül birtokba akarta venni a Dardanellákat, Trákia egy részét és Isztambult, Franciaország történelmi kapcsolataira hivatkozva ellenőrzést követelt magának a levantei partvidéken és Moszul térségében. Közben áprilisban Londonban megállapodás született az angolok és az olaszok között, s az előbbiek elismerték a Dodekanészosz és Adala vidékének olasz okkupációját. 1916 májusában került sor az újabb angol–francia megállapodásra, amely Sykes–Picot-egyezmény néven vált is mertté. Az egyezmény „a közvetlen vagy közvetett igazgatás vagy ellenőrzés” terminust használva Franciaországnak juttatta a Damaszkusz–Moszul vonaltól északra eső, stratégiailag fontos és olajban gazdag területet, míg Nagy-Britanniának ettől délre a Gaza–Kirkuk vonaltól terjedő térséget. Palesztina kérdését illetően nem született végleges döntés. Abban állapodtak meg, hogy a terület esetleges nemzetközi irányításáról Oroszországgal, a többi szövetségessel és a mekkai seriffel konzultálnak. A McMahon–Husszem- és a Sykes– Picot-egyezmény tehát ellentétben állt egymással. Tovább bonyolította a helyzetet, hogy az angol diplomácia arab politikája önmagában is több szálon futott. London tárgyalt Hussszein riválisaival is. A hadműveletek nem hozták meg az antantnak a remélt és várt sikert. Kemál Atatürk gallipoli győzelmével 1916 januárjában összeomlott Churchillnek a Török Birodalom gyors felszámolására irányuló terve. Most már katonailag is fontos volt az arab felkelés kirobbantása. 1916 júniusában Husszein csapatai megindultak észak felé. A helyzet bonyolultságát jelzi, hogy az angolok által is inspirált arab felkelés újabb zavart keltett a térséget már nagy vonalakban egymás között felosztó hatalmak között. Ezért 1917 áprilisában Saint Jean-de-Maurenne-ban megerősítették a Sykes–Picot-egyezményben foglaltakat. Ugyanekkor Olaszországnak további területeket biztosítottak Kis-Ázsiában. Görögország jelentkezése


1917 márciusától Oroszország kivált a Törökország elleni háborúból, majd az októberi forradalom első napjaiban nyilvánosságra hozták és széles körben terjeszteni kezdték a Sykes–Picot-egyezmény szövegét. A török vezetőkben alighanem most tudatosult teljesen, hogy a töröklakta Törökország is az antanthatalmak közötti osztozkodás tárgyát képezi. Oroszország kiválása csapást mért az antant közel-keleti hódító terveire. A veszteséget a nyugati hatalmak a törökországi nemzeti kisebbségek szeparatista mozgalmainak határozott ösztönzésével akarták ellensúlyozni. Venizélosz görög miniszterelnök eközben „Nagy-Görögországról” álmodott, amelybe beletartozott volna az európai Törökország, Konstantinápoly és Kis-Ázsia nyugati partvidéke is. Mozgalmak indultak NagyÖrményország és az önálló Kurdisztán létrehozására. „Zsidó nemzeti otthon” Palesztina sorsát illetően egyre nagyobb jelentőségre tett szert az a fejlemény, hogy a csatorna mindkét partját szilárdan ellenőrizni kívánó angol vezető körök mind határozottabban felkarolták a cionista aspirációkat. A brit kabinet 1917 márciusában erről nyilatkozatot tett közzé, majd Rothschild báró javaslatára válaszolva lord Balfour 1917. november 2-i deklarációjában kimondta „egy zsidó nemzeti otthon” („a national home for the Jews”) megteremtésének szükségességét. A Balfour-deklaráció mindamellett elismerte a Palesztinában döntő többségben lévő arab lakosság polgári és vallási jogait. A világháború éveiben tehát olyan tárgyalások folytak és megállapodások születtek, titkosak vagy nyíltak, amelyek különböző megfontolásokat, érdekeket tükröznek. Az említett dokumentumokról maga Balfour 1919 augusztusában úgy vélekedett, hogy „ezek nem konzisztensek egymással, nem képviselnek világos politikát... egyikük sem vesztette el érvényességét... mindegyiket idézni fogják (az érdekeltek) saját céljaik érdekében... amíg csak nem érünk el végső rendezést a Közel-Keleten.” Nagyhatalmi cserebere A végső rendezés a békekonferenciára várt. Csoda-e, hogy ilyen előzmények után semmiféle végleges rendezés nem következhetett be? 1918 őszén Törökország elvesztette az arablakta területeket, sőt az október 30-án aláírt mudroszi fegyverszünet értelmében megmaradt birtokainak minden stratégiailag fontos pontját is átengedte az antantnak. A térség felosztásával kapcsolatos tárgyalások folytatódtak. Közvetlen a versailles-i értekezlet előtt Lloyd George és Clemenceau Londonban egyeztette az angol és francia álláspontot. Clemenceau a Rajnavidéken kilátásba helyezett pozíciók fejében átengedte tárgyaló partnerének a Moszul-vidéket és Palesztinát. Ilyen előzmények után a békekonferencián a Közel-Kelet felosztásában általános bizonytalanság és tanácstalanság uralkodott. Az angol–francia klasszikus osztozkodási tervek nyilvánvalóan a gyarmati szisztéma kiépítésére irányultak. A békekonferencia légkörében ennek formális elfogadására azonban nem nyílt lehetőség. A fő akadályt nemcsak az arab függetlenségi törekvések képezték (nagyrészt azok, amelyeket az angolok ösztönöztek), hanem az angol–francia rivalizálás és igen nagy mértékben az Egyesült Államok és személy szerint Wilson oppozíciója. Az amerikai álláspont kétségkívül „a nyitott kapuk” elvét képviselte és nem elhanyagolható módon – egy az Egyesült Államokban ekkor erőteljesen ható gyarmatosításellenes hangulatot tükrözött. Ebben a légkörben még Lloyd George is kénytelen volt 1918 januárjában úgy nyilatkozni, hogy az önrendelkezést alapelvként ismeri el a gyarmatokra nézve is. A hagyományos, tipikus „birodalmi” törekvés és gondolkodásmód azonban semmit sem változott; jól bizonyítják ezt Curzon szavai: „Hajlok arra, hogy értékeljem az önrendelkezést mint érvet, mert úgy hiszem, hogy a nép legnagyobb része a javunkra döntene... Ha nehézségeinkből nem tudunk más módon kijutni, akkor az önrendelkezést kellene kijátszani (bármit ér is az) mindenütt, ahol nehézségekbe ütközünk a franciákkal, az arabokkal vagy bárki mással, és az ügy eldöntését eme végső érvre kellene bíznunk, szívünk mélyén tudva, hogy nekünk több esélyünk van belőle »hasznot húzni« mint bárki másnak.” Egyrészt az annexióról való lemondás és az önrendelkezés elvének elismerése valamilyen formában, másrészt a titkos szerződésekben rögzített osztozkodás terve nyilvánvaló ellentmondásban állt egymással. Ennek az ellentmondásnak a feloldását szolgálta a vesztes hatalmak területeinek nemzetközi felügyelet alá helyezése és egyes gyarmati közigazgatási tapasztalatokban jártas tagállamok megbízása a közvetlen igazgatási teendőkkel. A Népszövetségtől a megbízásokat (mandátumokat) azok a tagállamok kaptak, amelyek a háború folyamán már előzőleg megegyeztek a vesztesek területeinek felosztásában. Az általuk igazgatott országok határait főleg az egymás közötti megállapodások alakították ki.


Mandátumterületek A mai a gyarmati rendszer részeinek tekinthetők. Ugyanakkor a mandátum forma megjelenése azt mutatja, hogy a gyarmatosítás önmagában már erkölcsileg igazolhatatlan és tarthatatlan jelenséggé vált. Az ekkor kidolgozott népszövetségi egyezségokmány az első olyan nemzetközi dokumentum, amely az igazgatást ellátó hatalom kötelességeit helyezi előtérbe: „... alapelvül mondatik ki, hogy ezeknek a népeknek a jóléte és fejlődése a civilizáció szent hivatása, amelynek biztosítékait fel kell venni a jelen egyezségokmányba.” Érdemes egy pillantást vetni a mandátumrendszer Versailles-ban 1919. júliusban elfogadott elveire. Figyelemre méltó dokumentuma ez a mohóságnak és képmutatásnak. A Nemzetek Szövetsége Egyezségokmányának 22. cikkelye szerint mandátumot „Oly gyarmatok és területek kapnak, amelyek az elmúlt háború következtében megszűntek az őket azelőtt kormányzó államok fennhatósága alá tartozni, s amelyeken olyan népek laknak, amelyek a mai világ különösen nehéz viszonyai között még nem tudják önmagukat kormányozni...” Nem kérdéses, hogy ez a megfogalmazás teljes ellentétben áll a „nemes arab nemzet” függetlenségét támogató háború alatti megnyilatkozásokkal. Ugyanezen cikkely 2. paragrafusa szerint a fenti alapelv gyakorlati megvalósításának legalkalmasabb módja az, hogy a népek felett való gyámságra azok a fejlettebb nemzetek nyernek jogot, amelyek „segédeszközeiknél, tapasztalataiknál vagy földrajzi helyzetüknél fogva leginkább képesek és hajlandók ennek a felelősségnek a vállalására”, ezek a nemzetek a gyámságot – mint a szövetség megbízottai – ennek nevében gyakorolnák. A civilizáció szent hivatását tehát pontosan azok az államok fogják gyakorolni, amelyek a titkos szerződésekben a térség felosztásáról az előzőleg döntöttek. Az alapelvek nem zárták ki a formai függetlenség bizonyos elismerését, de a lényeget illetően a félreértéseket ki akarták küszöbölni, ezért a negyedik paragrafus a következőképpen fogalmaz: „bizonyos területek, amelyek azelőtt a Török Birodalomhoz tartoztak, a fejlettségnek olyan fokát érték el, hogy független nemzetként ideiglenesen elismerhetők, azzal a feltétellel, hogy közigazgatásuk valamely megbízott hatalom tanácsadó és támogató vezetése alá helyeztessék addig az időpontig, amikor már önmaguk is tudják sorsukat intézni.” Fejlettségbeli különbségek Versailles-ban különbséget tettek a függő területek népeinek fejlettségi foka, gazdasági viszonyai és egyéb körülményei között. Így a volt török területekre csak ideiglenes megbízást (A-mandátum) adtak. Az előzetes titkos tárgyalásoknak megfelelően Szíriát és Libanont Franciaország, Palesztinát, Transzjordániát és Mezopotámiát Nagy-Britannia kapta, bár véglegesen a San Remó-i konferencia döntött 1920. április 19–26-án. Törökország a sevres-i egyezményekben 1920. augusztus 10-én tudomásul vette a Népszövetség által adott közel-keleti angol és francia mandátumokat. Kelet-Trákia, a Dardanellák és Izmir városa Görögország része lett; Törökország lemondott egyiptomi és szudáni jogairól, és elismerte a francia protektorátust Marokkó és Tunézia felett. A tengerszoros nemzetközi víziúttá vált, amely minden állam számára minden körülmények között nyitva áll. A nagyhatalmak Sevres-ben is támogatták az önálló örmény és kurd állam létrehozására irányuló törekvéseket. A mandátumrendszer kialakításával nem ért véget az arablakta Török Birodalom felosztása. A britek és franciák közötti éles ellentétek, valamint a mostanra már valóban erőt képviselő arab ellenállás közötti bonyolult és változó erőviszonyok alakították ki a tényleges uralmi viszonyokat. Új területi-politikai egységek jöttek létre, amelyek többsége tartósnak bizonyult. Szíria, majd a belőle később kiváló Libanon francia fennhatóság alá, Palesztina, Transzjordánia és Irak brit uralom alá került. IV. Következmények A békekonferencia a közel-keleti arab területeken a gyarmati uralom kiterjesztését jelentette. Új államhatárokat kreált, amelynek keretei között később önálló nemzeti fejlődés kezdett kialakulni. A következmények közé tartozik a palesztin mandátumterületen a zsidó bevándorlás fokozódása. Ekkor, nem kis mértékben a békekonferencia okozta csalódásból, született meg a radikálisabb arab nacionalizmus. Hosszú távú hatást gyakorolt egyes kisebbségek – mint a kurdok – támogatása éppúgy, mint többszöri cserbenhagyásuk. A brit és francia gyarmatpolitika közvetlen következménye volt a harmincas évek közepétől és végétől az erős német és olasz befolyás növekedése. A békekonferencia közel-keleti vonatkozásainak elemzése azt mutatja, hogy Párizsban valami „visszafordíthatatlanul rettenetes” történt. A túlnyomó befolyást élvező nagyhatalmak szűklátókörűsége és mohósága lelassította és megtörte a 19. század végi–20. század eleji eleve torz modernizáció lendületét és olyan erőket szabadított fel, amelyek az egész térség, sőt az egész világ számára destabilizációt jelentettek. A


jóvátehetetlen döntések elmélyítették a Nyugat és a Kelet közötti szakadékot, konzerválták az elmaradottságot és a szegénységet, erősítették vagy megteremtették a szembenállást keresztények és muszlimok, zsidók és muszlimok között. Nem tévedünk sokat, ha jelentős részben éppen a párizsi osztozkodásban találjuk meg az antidemokratikus irányzatok, a vallási fundamentalizmus, a sovinizmus és a terrorizmus gyökereit.

2. Képek



1. Az új lengyel állam SZOKOLAY Katalin Az új lengyel állam Az 1918 novemberében megalakult lengyel állam rövid néhány hét alatt 148 ezer km2-t, azaz az ősi lengyel területeknek jelentős részét, birtokolta. Területe 1921-re 388 634 km2 tett ki, lakosainak száma pedig elérte a 28 milliót. Államhatárait lényegében két békeszerződés rögzítette. A két dátum között zajlott az a rendkívül bonyolult, elkeseredett küzdelem, amelyet a lengyelek államuk kiépítéséért folytattak. Bizalmatlanság A győztes hatalmak viszonya a megalakuló lengyel állammal kapcsolatban kezdettől fogva ambivalens volt. Stratégiai meggondolásokból, de közvéleményük nyomására is, nagy elismeréssel fogadták a lengyel függetlenség kérdésének napirendre kerülését, ugyanakkor Piłsudski PIŁSUDSKI, Józef (1867–1935) 1893-ban a Lengyel Szocialista Párt egyik megalapítója. 1906-tól elnöke. (A párt a lengyel függetlenség helyreállítását és bizonyos szociális reformokat követelt.) A háború kitörése után a központi hatalmak által elfoglalt területen légiót szervezett. Amikor 1917-ben Németország és a Monarchia létrehozta a lengyel államtanácsot. Piłsudski is tagja lett, de júliusban kilépett. A németek erre Magdeburgban bebörtönözték. A háború után, 1918 és 1922 között, a lengyel állam vezetője. 1923-ban visszavonult, de a befolyása a hadseregre megmaradt. 1926-ban államcsínnyel autoritárius rendszert vezetett be, 1926–28-ban és 1930-ban miniszterelnök, végig hadügyminiszter. hatalomátvétele ellenérzéseket váltott ki körükben. Személyében továbbra is németbarát politikust sejtettek. Ezt erősíteni látszott, hogy az új lengyel állam elsőként a szociáldemokrata német kormánnyal lépett diplomáciai kapcsolatra. Hogy jogos volt e bizalmatlanságuk Piłsudskival szemben, azzal most nem tudunk foglalkozni. Tény, hogy az új államfő ténykedését a Varsóban állomásozó német csapatok lefegyverezésével kezdte, majd gyors egymásutánban következett a központi kormányszervek és az állami adminisztráció kiépítése, 1919 januárjában a parlamenti választások, a törvényhozó szejm összehívása és az ún. Kisalkotmány elfogadása, amely már jelentősen korlátozta az államfő mozgásterét. 1919 elejére Lengyelország demokratikus, parlamenti rendszerként született újjá. Az is igaz ugyan, hogy Piłsudski személyes befolyását felhasználva, megpróbálta a keleten állomásozó német csapatokat rávenni, hogy minél később hagyják el a területet, nehogy helyüket a Vörös Hadsereg foglalja el. Konszolidáció 1919. január 16-án a nyugati világban is nagyra becsült Ignacy Jan Paderewski PADEREWSKI, Ignacy Jan (1860–1941) Berlinben és Bécsben zenét tanult, és mint zongoraművész világhírre tett szert. 1914-ben a svájci székhelyű lengyel segélyszervezet alelnökeként bekapcsolódott az emigráns politikai mozgalomba. 1917-ben a Lengyel Nemzeti Bizottság képviselője az Egyesült Államokban, és egyike volt azoknak, akik szorgalmazták Wilsonnál a lengyel állam helyreállítását. 1919-ben miniszterelnök és külügyminiszter, részt vett a Párizsi béketárgyalásokon. 1920–21-ben Lengyelország képviselője a Népszövetségben. 1921-ben visszavonult a politikától és újra zongoraművészként tevékenykedett. 1940–41-ben az emigráns lengyel parlament elnöke volt. zongoraművész került a lengyel miniszterelnöki székbe, ami nemcsak az újonnan megalakult állam belső konszolidációját segítette elő, de megnyugtatóan hatott a győztes nagyhatalmakra is. Az 1919. január 18-án ünnepélyesen megnyitott párizsi békekonferencián Lengyelország mint szövetséges nyert elismerést. Kormányelnöki és külügyminiszteri minőségben Jan Paderewski, a párizsi Lengyel Nemzeti Bizottság nevében Roman Dmowski DMOWSKI, Roman (1867–1939) Egyetemista évei alatt Varsóban bekapcsolódott az illegális ifjúsági mozgalomba, majd a Nemzeti Liga, illetve a Nemzeti Demokrata Part tagja lett. A párt vezetőjeként tagja volt a második és harmadik dumának, és tevékenységével igyekezett javítani a lengyelek helyzetén. 1915-ben Londonba emigrált, 1917-ben részt vett Párizsban a Lengyel Nemzeti Bizottság megalakításában. 1919-ben a párizsi béketárgyalásokon Lengyelország delegátusa. 1920-ban visszatért Lengyelországba. 1922-ig külügyminiszter volt. Lengyelország berendezkedése tekintetében ellentétbe került Piłsudskival. 1923-ban visszavonult a politikából. képviselte Lengyelországot a tárgyalásokon. A lengyel küldöttség viszonylag korán kapott szót, ami nemigen tette lehetővé, hogy a rendkívül eltérő politikai álláspontot képviselő lengyel politikai erők egyeztethessék elképzeléseiket. Mindenesetre Dmowski január 29én, nagy visszhangot kiváltott elaborátumában, amelyet franciául is és angolul is előadott (s ami többszöri indulatos közbekiáltást váltott ki Lloyd George részéről), hatalmas területi elképzelést vázolt fel. A javaslat a nyugati határok vonatkozásában nem ragaszkodott az 1772-es határvonalhoz, ugyanis kérte Sziléziát, amely 41 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1772-ben nem volt Lengyelország része. Követelte Felső- és Közép-Szilézia nagy részét, az ott lakó lengyelekre hivatkozva, a poznani területet, ill. Nagy-Lengyelországot (ennek jelentős része ekkor már Lengyelországhoz tartozott, inkább csak az utólagos elismerésről volt szó), Warmiát, a Mazur-vidéket, összesen 84 ezer km2-t, 6 és fél millió lakossal. Utalás történt részéről egy olyan lehetőségre is, hogy a népszövetség vonja protektorátusa alá Kelet-Poroszországot Königsberggel. A volt Habsburg-tartományokat illetően egyszerűbb volt a képlet, részben azért is, mert ennek a területnek a nagy része már egyértelműen Lengyelországhoz tartozott, a követelés természetesen Galícia egészére vonatkozott. Azzal a megjegyzéssel, hogy a 8 millió lakosból ugyancsak 4 millió 700 ezer a lengyel, de az ott élő ukránok nem rendelkeznek nemzeti öntudattal, és nem kívánnak elszakadni a lengyelektől. Az előadó nem zavartatta magát attól, hogy az új lengyel állam első háborújára éppen Lvovban az ukránok lázadása miatt, azaz a nemzeti alapon felkelt ukránok ellen került sor. A követelések között szerepelt még Tessen és vidéke, valamint néhány ekkor még Magyarországhoz tartozó szepességi járás stb. Összesen 80 ezer km2, kb. 8 millió lakossal. A konferencia Jules Cambon vezetésével bizottságot küldött ki a lengyel helyzet tisztázására. Március elején Dmowski ismertette a Cambon-bizottsággal Lengyelország keleti határaira vonatkozó elképzeléseit is. Ez a javaslat némi korrekcióval Lengyelország 1772 előtti állapotát vette figyelembe és vélte visszaállíthatónak. Érvelésében ez esetben már nem annyira etnikai okok szerepeltek, hanem történelmiek. A lengyel nemzetnek okozott évszázados sérelmek, a lengyelség szellemi, gazdasági és politikai szerepe az adott térségben. Ezek az érvek persze nem hathattak túl meggyőzően az elsősorban a hatalmi befolyást és a sajátos európai egyensúlyt szem előtt tartó nagyhatalmak politikusai számára. Lloyd George, aki egyébként sem tanúsított nagy szimpátiát Lengyelország iránt, eleve elutasította ezt az érvelést, de az orosz restauráció reményében gondolkodó Clemenceau sem támogatta. A térség problémáit nem ismerő, az etnikai igazságtevő szerepében fellépő Wilson elnök pedig felháborodva utasította vissza, mivel az nem egyezett a nemzeti önrendelkezés elvével. Etnikai kevertség Kezdetben a nagyhatalmak számára úgy tetszett, hogy Lengyelország bizonyos stabilizáló szerepet játszhat el a térségben, mind az orosz birodalmi törekvések, mind a bolsevik internacionalista elképzelések vonatkozásában. Az önálló és rendkívül ambiciózus lengyel terveket némi csalódással vették tudomásul. Nem egy esetben szinte durván kellett figyelmeztetniük a lengyel politikusokat, hogy hagyjanak fel keleti terjeszkedő elképzeléseikkel, mert az negatívan befolyásolhatja Németországra vonatkozó elképzeléseiket. A lengyel állam 1918 novemberében, a megszálló hatalmak összeomlása következtében előállt, történelmileg igen ritka vákuumhelyzetben jött létre. Ezt a háború időszakában a hatalomátvételre felkészült politikai erők sikeresen kihasználták. Ez azonban azzal is együtt járt, hogy létük első pillanatától kezdve harcolniuk kellett területeikért, s küzdelmük során összeütközésbe kerültek összes szomszédaikkal. A három nagyhatalom – a Monarchia, Németország és Oroszország – összeomlása, nemcsak a lengyelek számára teremtett esélyt a nemzeti függetlenséghez, de a térség többi népei körében is az emancipációs törekvések felerősödéséhez vezetett. Az ebből fakadó szinte megoldhatatlan érdekellentéteket súlyosbította az az etnikai kevertség, amely a történelmi együttélés folytán alakult ki, s az a tény, hogy a nemzeti és állami szuverenitásra törekvő különböző politikai és nemzeti csoportok más és más megoldásokban keresték ennek elérhetőségét és főként megőrizhetőségének biztosítékát. Talán még azt is hozzátehetjük, hogy igen eltérő volt készenlétük a függetlenség esélyeinek a fogadására, amit az oroszországi forradalmakba vetett illúziók tovább differenciáltak. Hat háború 1918 novembere és 1921 között hat súlyos háborút és több kisebb véres konfliktust kellett megvívnia a fiatal lengyel államnak. A kelet-galíciai háború 1918. november elején Lvovban kezdődött, és 1919 júliusában KeletGalícia Lengyelországhoz kerülésével ért véget. A litván háború 1919 tavaszától 1920-ig tartott, valójában békeszerződés híján befejezetlen maradt. Tétje Vilna és Vilna környéke volt, illetve a lengyel–litván háború utáni együttműködés lehetősége. Ez utóbbi azon múlott, hogy a litvánok sem föderatív, sem katonai szövetségre nem kívántak lépni Lengyelországgal. Piłsudski minden ilyen irányú kísérlete kudarcot vallott. Vilnához viszont mindkét állam görcsösen ragaszkodott, Litvánia történelmi jogon, Lengyelország etnikai, de főként érzelmi alapon. Kisebb véráldozatokkal járt, de történelmi perspektívát tekintve igen drámai volt a tesseni konfliktus. A legsúlyosabbnak persze az 1919-tól tartó, de 1920-ban Lengyelországot majdnem végveszélybe sodró lengyel–szovjet háborút tekintjük. Az európai történetírás napjainkig homlokegyenest ellenkezően ítéli meg ennek a háborúnak az indítékait. Az a tény pedig, hogy Lengyelország nem volt hajlandó csatlakozni az antanthatalmak intervenciójához, a szövetségesek és Lengyelország további elhidegüléséhez vezettek. 42 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Lengyelország keleti politikáját több tényező befolyásolta. A politikusok túlnyomó többsége úgy vélte, hogy a forradalmi zűrzavar elülte után lehetőség nyílik a felosztás előtti területekre való visszatérésre. Ennek megoldására vonatkozóan két ellentétes nézet uralkodott. Dmowski beolvasztási elképzeléseivel Európa már a béketárgyalások kezdetén megismerkedhetett. Ezzel szemben állt Piłsudski föderációs elgondolása, amelyet Paderewski is támogatott. Piłsudski világosan látta: abban a történelmi atmoszférában, amelyben úgy tűnt, hogy a nemzeti önrendelkezés jelszava mindent megold, nincs lehetőség a túlnyomó részben nem lengyelek lakta területek Lengyelországhoz csatolására. Szocialista múltja, az 1905-ben elfogadott „Prometeusz-terv” – amely Oroszország nemzeteire való szétesését célozta meg – szintén ez irányban befolyásolta. 1918–1919-ben azt az elképzelést próbálta megvalósítani, hogy az ukrán, belorusz, litván területek alakuljanak önálló állammá, és Oroszországgal szemben lépjenek Lengyelországgal szövetségbe. Ez a koncepció azonban igen gyorsan vereséget szenvedett. Nem számítottak arra, hogy az oroszországi forradalom milyen nagy hatást vált ki a térségben, s hogy a szegény, elmaradott Lengyelország nem lesz vonzó az itt élő népek számára. Sőt, azzal sem, hogy a nemzeti aspirációikat megfogalmazó nemzetek nagyobb veszélynek tartják majd a lengyeleket, mint a forradalmi Oroszországot. A történelmi igazsághoz tartozik, hogy mindkét koncepció arra keresett megoldást, hogy az Oroszország és Németország között létrejövő lengyel állam erős legyen, jól védhető vagy egy kialakuló szövetségi rendszer formájában, amelyben a lengyelek szerepe meghatározó, vagy a keleti területek bekebelezése útján. Piłsudski számára az is világos volt – s erről a Gyenikinnel folytatott tárgyalásai is meggyőzték –‚ hogy a lengyelekre egyaránt veszélyes mind Nagy-Oroszország visszaállítása, mind a bolsevik világforradalom terve. A határok elismertetése A győztes nagyhatalmak politikájában sehogysem illett bele egy közép-európai befolyásra törekvő erős NagyLengyelország. Lloyd George-nak nem állt érdekében Németország tönkretétele, Clemenceau pedig, bár szívesen vette volna nagy ellenfele meggyengítését, nem nyújtott határozott támogatást a lengyel tervekhez. Féltek attól is, nehogy Németország további forradalmasodásához járuljanak ily módon hozzá. Oroszország esetében egyáltalán nem támogatták a lengyel elképzeléseket, sőt azt javasolták, elégedjenek meg az 1815. évi határokkal. A németekkel szemben támasztott lengyel követeléseket először a nagyhatalmak elfogadták, de végül is Lloyd George követelésére Gdanskot már kivették a javaslatból, és szabad városként a Népszövetség alá rendelték. A lengyel–német határ, de különösen Gdansk kérdése az elkövetkező hetek, a béketárgyalások figyelmének középpontjába került. Sem a lengyelek, sem a németek nem akarták elfogadni a javaslatot. A németek háborúval is fenyegettek, és a kérdés majdnem megtorpedózta a békeszerződés aláírását. Az 1919. június 28-án ünnepélyesen aláírt békeszerződés azonban további meglepetéseket tartogatott a lengyelek számára. A szerződés értelmében Lengyelország megkapta a valójában már birtokában lévő poznani területeket, a gdanski tengerpart egy részét, azaz 45 463 km2-t, valamivel 3 millió feletti lakossal. A többi területre viszont, így a sziléziai területekre is, népszavazást rendeltek el. (Ezeknek a területeknek a sorsa, mint tudjuk, három sziléziai felkelés és erősen manipulált népszavazások után csak 1922-re dőlt el, a genfi konvenció értelmében ekkor került FelsőSzilézia Lengyelországhoz.) A versailles-i szerződés Lengyelország nemzetközi elismerését jelentette. Értékelése körül ennek ellenére megoszlanak a vélemények. Kétségtelen azzal, hogy Németország aláírásával elismerte az új határokat egy időre legalábbis kizárta a Lengyelország elleni revizionista támadások lehetőségét. A lengyel követelések jelentős része teljesült, bár a lengyel társadalom nehezményezte, hogy jelentős lengyellakta területek maradtak Németországnál. Különösen a kisebbségi szerződés váltott ki tiltakozást, hiszen az csak az új államok számára volt kötelező, míg Németország számára nem. Gdansk kérdése különösen fájdalmas volt, hiszen megnehezítette a kijutást a tengerhez, de politikailag és gazdaságilag is megalázónak tekintették ezt a döntést. A német békeszerződés aláírása csak az első, bár igen fontos szakasza volt Lengyelország területi kiépülésének. Most már, nyugati határai biztonságában, a lengyel kormány fokozottabban fordíthatta figyelmét a keleti határaira. A békeszerződés aláírásával egy időben dúlt a legerősebben a kelet-galíciai háború. Ugyanakkor fennállott annak veszélye, hogy a Vörös Hadsereg ebben az irányban egyesül a Magyar Tanácsköztársaság csapataival és előretör Németország felé. Ez komolyan nyugtalanította az európai nagyhatalmakat. Lengyelország szerepe emiatt is felértékelődött a szövetségesek előtt. Ugyanakkor Piłsudskiék kísérletei a föderáció létrehozására, úgy tűnt megnyugtatja őket a lengyel törekvések természetét illetően. Kelet-Galíciát a lengyelek valójában lengyel területnek tekintették, ukrán kérdés számukra csak az Oroszországhoz tartozó ukrán területeken létezett. „Természetes”, hogy a területszerzések korszellemének jegyében e területekre is igényt tartottak. Érvet 43 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

„természetesen” találtak, mivel Németországgal és az új Csehszlovákiával az érdekellentétekből következően rossz volt a születő lengyel állam viszonya. Magyarország felé nem volt az új államnak közös határa. Az egyedüli – a Kelet-Galícia elfoglalása után létrejött – román–lengyel határon keresztül volt biztosítható Lengyelország szárazföldi kapcsolata a Nyugat felé.

2. Képek





1. Életrajzok. Józef Pilsudski, I. J. Paderewski, Roman Dmowski, A. J. Balfour, George Curzon Életrajzok PILSUDSKI, Józef (1867–1935) 1893-ban a Lengyel Szocialista Párt egyik megalapítója. 1906-tól elnöke. (A párt a lengyel függetlenség helyreállítását és bizonyos szociális reformokat követelt.) A háború kitörése után a központi hatalmak által elfoglalt területen légiót szervezett. Amikor 1917-ben Németország és a Monarchia létrehozta a lengyel államtanácsot. Pilsudski is tagja lett, de júliusban kilépett. A németek erre Magdeburgban bebörtönözték. A háború után, 1918 és 1922 között, a lengyel állam vezetője. 1923-ban visszavonult, de a befolyása a hadseregre megmaradt. 1926-ban államcsínnyel autoritárius rendszert vezetett be, 1926–28-ban és 1930-ban miniszterelnök, végig hadügyminiszter. PADEREWSKI, Ignacy Jan (1860–1941) Berlinben és Bécsben zenét tanult, és mint zongoraművész világhírre tett szert. 1914-ben a svájci székhelyű lengyel segélyszervezet alelnökeként bekapcsolódott az emigráns politikai mozgalomba. 1917-ben a Lengyel Nemzeti Bizottság képviselője az Egyesült Államokban, és egyike volt azoknak, akik szorgalmazták Wilsonnál a lengyel állam helyreállítását. 1919-ben miniszterelnök és külügyminiszter, részt vett a Párizsi béketárgyalásokon. 1920–21-ben Lengyelország képviselője a Népszövetségben. 1921-ben visszavonult a politikától és újra zongoraművészként tevékenykedett. 1940–41-ben az emigráns lengyel parlament elnöke volt. DMOWSKI, Roman (1867–1939) Egyetemista évei alatt Varsóban bekapcsolódott az illegális ifjúsági mozgalomba, majd a Nemzeti Liga, illetve a Nemzeti Demokrata Part tagja lett. A párt vezetőjeként tagja volt a második és harmadik dumának, és tevékenységével igyekezett javítani a lengyelek helyzetén. 1915-ben Londonba emigrált, 1917-ben részt vett Párizsban a Lengyel Nemzeti Bizottság megalakításában. 1919-ben a párizsi béketárgyalásokon Lengyelország delegátusa. 1920-ban visszatért Lengyelországba. 1922-ig külügyminiszter volt. Lengyelország berendezkedése tekintetében ellentétbe került Pilsudskival. 1923-ban visszavonult a politikából. BALFOUR, Arthur James (1848–1930) 1874-től a Konzervatív Párt parlamenti képviselője, 1891–92-ben pénzügyminiszter. 1902–05-ben miniszterelnök. 1916 és 1919 között Nagy-Britannia külügyminisztere, s ebben a minőségében ellenezte a különbéke-törekvéseket. A béketárgyalásokon a brit delegáció második embere. 1922-ben a felsőház tagja lett. CURZON, George (1859–1925) 1886 és 1896 között tory parlamenti képviselő, ez alatt az idő alatt számos gyarmatokkal kapcsolatos hivatalt viselt. 1898–1905 között indiai alkirály, ebben a minőségében sokat tett az angol befolyás erősítéséért a Perzsaöbölben. 1919 és 1924 között külügyminiszter. 1920-ban a spai konferencián a szovjet–lengyel határ megállapításakor javasolta a galíciai ukrán területek elválasztását Lengyelországtól (ez kb. a mai határvonalnak felel meg).


1. A csehszlovák államalapítás SZARKA László A csehszlovák államalapítás A magyar békeszerződés aláírása után alig fél órával Edvard Beneń csehszlovák külügyminiszter rejtjeltáviratban sietve közölte a jó hírt a prágai várral, illetve az államalapító elnökkel, Masarykkal: minden halasztás, késedelem ellenére Németország és Ausztria után a harmadik szomszédos vesztes állam, Magyarország is kénytelen volt aláírni a békeszerződést, s benne egyebek közt elismerni a csehszlovák állam létrejöttét. Hosszú évek emigrációs politikai, katonai, diplomáciai tevékenysége előzte meg ezt a táviratot. A Masaryk MASRYK, Tomás Garriguerre (1850–1937) Filozófusként 1882 és 1914 között a prágai cseh nyelvű egyetem tanára. 1900-ban megalapította a Cseh Néppártot. 1907-től a Birodalmi Gyűlés tagja. 1914-ben emigrált, a független cseh államiság szószólója volt, 1916-tól az emigráns Cseh Nemzeti Tanács vezetője. 1918 novemberétől 1935-ig Csehszlovákia első köztársasági elnöke. vezette úgynevezett külföldi csehszlovák ellenállás programjában különbözőképpen ugyan, de kezdettől fogva szerepelt az az igény, hogy a cseh korona országainak egyesítése mellett a történeti Magyarország szlovák régióját szintén az új államhoz csatolják. Ez az emigrációs program azonban természeténél fogva mindaddig jámbor óhaj maradt, amíg a „csehszlovák nemzet” nevében beterjesztett igényeket a győztes nagyhatalmak el nem ismerték. Ebből a hosszú és szövevényes históriából ezúttal két mozzanatot szeretnék kiemelni. Milyen alapelvekre épült a csehszlovák államalapítás programja, s milyen szempontok bizonyultak döntőnek a cseh, illetve csehszlovák igények nagyhatalmi támogatásában és megvalósításában? A kisállamiság programja A térség geopolitikai jelentőségét rendkívüli mértékben felértékelte a hosszan tartó első világháború. Ennek az új helyzetnek a lehetőségeit elsőként éppen a csehek ismerték fel, s fogalmazták meg már 1914 őszén Masaryknak az angolokhoz eljuttatott javaslataiban. A Monarchia strukturális megreformálásának kétes esélyű kilátásai, a Balkán-kérdés kezelésében tapasztalt német nyomás a cseh politika majd minden politikai irányzatát a korábbi „mérsékelten forradalmi” álláspontok felülvizsgálására késztette. A független nemzeti állam gondolatának elfogadtatásához azonban nem csupán a háború Masarykék által kívánt elhúzódására volt szükség, hanem a kelet-közép-európai térség kisnemzeti átalakításának plauzibilis programjára és az annak előnyeit megvilágítani képes összehangolt csehszlovák–délszláv–lengyel–román külföldi akcióra. S természetesen arra, hogy az antant háborús célpolitikájával ezek a kisállami elképzelések mindenben összeegyeztethetőek legyenek. A központi hatalmak tömbjének megbontására tálcán kínálkozó megoldással, a Monarchia felbomlasztásának eszközével azonban nem véletlenül bántak Párizsban és Londonban, illetve Washingtonban fölöttébb óvatosan és vonakodva. A nagyhatalmi egyensúly-politika feladásának és a térség lehetséges balkanizálásának veszélyeivel többé-kevésbé mindenütt tisztában voltak. Ezeknek az aggályoknak a kikapcsolása–kiiktatása ugyancsak a kis nemzeti–kisállami programok feladata volt. A masaryki külföldi csehszlovák akció programdokumentumait, illetve a békekonferencia elé terjesztett csehszlovák jegyzékeket tanulmányozva azt látjuk, hogy Közép-Európa kisállami rekonstrukciójának indoklásában Masarykék, Trumbićék, Panderewskiék igen rugalmas érvrendszert alakítottak ki. Az Új Európa című masaryki program például nem kevesebbet ígér, mint a térség új, föderatív típusú átszervezésének előkészítését. A közép-európai föderációnak mint a Monarchiát mindenben jobban helyettesítő megoldásnak a víziója az 1918. október 26-án Philadelphiában aláírt közép-európai függetlenségi nyilatkozat, illetve az annak spiritus rectoraként elismert Masaryk Wilsonhoz írott november 1-jei kísérőlevele. Ebben Masaryk a Monarchia megváltoztathatatlannak mondott germán orientációja miatt már amúgy sem működő nagyhatalmi egyensúlypolitika helyett a kisállami szövetségi rendszerrel a Kelet és Nyugat-Európa közötti térség stabilitásának korábbinál hatékonyabb garanciáit látta megteremthetőnek. Az általa viharzónának nevezett régióban a radikális állam jogi átrendezés alapját természetesen a korábbinál minden tekintetben méltányosabb, s ennek megfelelőbben tartósabb és szilárdabb nemzetiségi megoldások voltak hivatva bizonyítani, amit például az amerikai közvélemény szalmaláng-lelkesedésével kísért közép-európai függetlenségi nyilatkozat is hangsúlyozott. Csehszlovák nemzeti „fikció”


Ezen a ponton érdemes kitérnünk Masaryknak a néprajzi, etnikai szempont kezelésében mutatkozó bizonytalanságaira, illetve véleményének változásaira: mégpedig az etnikai szempont súlyából, illetve a vitás kérdések eldöntésénél alkalmazható megoldási lehetőségekről. A csehszlovák államalapítás programjának legnagyobb gyöngéje tagadhatatlanul a cseh történeti közjog és a magyarországi szlovák területek, illetve a megfelelő stratégiai és gazdasági határokkal körbekerített Slovensko megszerzése érdekében alkalmazott természeti jogi, a kárpátaljai rutének esetében alkalmazott szerződésjogi megközelítés leleményes, ugyanakkor fölöttébb ellentmondásos elegyítése jelentette. Bár közvetlen bizonyítékot erre sehol sem találunk, egészen nyilvánvalónak tűnik, hogy az egységes csehszlovák nemzet fikciójára, a Beneń BENEŃ, Edvard (1884–1948) 1915-ben Svájcba, majd Párizsba emigrált, ahol Masarykkal együtt megalakította a Cseh Nemzeti Tanácsot (1916–18-ban annak elnöke), amelyet az antanthatalmak 1918-ban kormányként ismertek el. 1918 és 1935 között külügyminiszter, a párizsi béketárgyalásokon a csehszlovák delegáció vezetője, 1921–22-ben miniszterelnök. 1935-ben köztársasági elnökké választották, erről a posztról a müncheni egyezmény miatt lemondott. 1940–1945-ben a londoni emigráns kormány vezetője. 1945 és 1948 között ismét köztársasági elnök, 1948-ban a kommunista hatalomátvétel után lemondott. által a francia, angol, amerikai sajtóban tudatosan propagált csehszlovák megnevezés használatára elsősorban azért volt szükség, hogy a cseh történeti-közjogi és a szlovák csatlakozást alátámasztó természeti-jogi argumentáció összekapcsolása minél simább legyen. A csehszlovák egység történeti, nyelvészeti argumentációja ugyanis meglehetősen gyönge lábakon állt, s ezt még Masaryknak is tudnia kellett, aki az új Európában egyebek közt így érvelt: „A cseheknek történelmi joguk van a cseh tartományok (Csehország, Morvaország, Szilézia) önállóságára és joguk van az általuk teremtett állam függetlenségére. Azonkívül természetes és történelmi joguk az is, hogy magukhoz csatolják a magyarok által brutálisan elnyomott szlovákokat. Szlovákia valamikor a Nagymorva Birodalom magvát alkotta. A 10. században ez a rész elszakíttatott az anyaországtól, később átmenetileg, politikailag ismét egyesült a testvértörzzsel, sőt egy időben önálló is volt. (Masaryk szerint 1526 után „tulajdonképpen csak Szlovákia maradt szabad” Magyarországból és „így ő szerepelt az unióban”, mármint a Habsburg Birodalomban.) A magyarok kulturális tekintetben függőben voltak a szlovákoktól. A csehek és szlovákok egyesülése tehát legitim követelés.” A történeti jog esetében Masaryk egyik Beneńhez írott 1918. novemberi levelében a következő érvekkel védte a cseh korona közjogi örökségét: „Mi alapítottuk meg az államot. – A németeket a király hívta be. – Sokan vannak az elnémetesítettek. – A csehországi pángermánok voltak a legvadabbak. – Akárcsak az ausztriai németek, a csehországi németek is politikailag impotensek. – Meghagyjuk a luzsicei szobrokat nekik, ergo ők pedig nekünk a németeket.” Pár sorral lejjebb viszont ezt olvashatjuk: „A magyar történeti államjog ellen szól, hogy az azonos a brutalitással. Hiszen a törököknek szintén vannak történeti jogaik. Akárcsak a Hohenzollernoknak.” Gazdasági szempontok Masaryk pontosan tisztában volt a csehek és a szlovákok közötti nyelvi-kulturális, identitásbeli különbségekkel, s azok történeti, társadalmi és politikai előzményeivel, okaival. Számára és az egész csehszlovák emigráció számára a csehszlovák egység programja, illetve annak 1918 őszétől fogva a Ruténföld becsatolásával kiegészülő maximális területi törekvései alapvetően a Monarchia helyén létrehozandó új államok életképességének biztosítását szolgálták. A nagylengyel és nagyromán államalapítás mellett a délszláv, illetve a cseh–morva–szlovák–rutén területek integrációja Masaryk elképzelése szerint kedvező előfeltételeket teremthettek volna a régió balkanizálódásának megakadályozására, amennyiben az államalkotónak számító nemzetek, tehát az új államok többségi népei mindannyian jól felfogott érdekeik megvalósulásaként értékelték a Monarchia felszámolását és a térség kisállami rekonstrukcióját. Ilyen értelemben Masaryk 1918. december 22én elmondott első prágai parlamenti beszédének Magyarországgal foglalkozó részében azt hangsúlyozta hogy „...a Szövetségesek ma egészen világosan látják, hogy a magyaroknak csak saját nemzeti államukhoz van joguk”. Az etnikai-nemzeti elv kizárólagossága azonban csakis a destrukció eszközeként bizonyult elégségesnek. A Monarchia felosztásához elegendő volt az antant és az amerikai kormány által támogatott nemzeti függetlenségi törekvések dezintegrációs hatása. Az új államok konszolidálásához azonban az életképesség katonai-stratégiai, gazdasági, közlekedési szempontjainak a fokozott figyelembevétele került előtérbe. Míg az Új Európa című politikai programdokumentumban viszonylag kevés szó esik az új kisállamok gazdasági szükségleteiről, a békekonferenciára benyújtott csehszlovák jegyzékekben vagy éppen Masaryk elnöknek a békedelegációt vezető Beneń külügyminiszterhez küldött utasításaiban már annál több. Jó pár alkalommal utal arra, hogy nem lehet az új állam érdeke, hogy a kisebbségek száma túlságosan nagy legyen. Ezért nevezi Bécs


vagy Felső-Szilézia bekebelezését merő fantáziának, s ezért tartja egyik 1919. április 7-i feljegyzésében a szlovák–magyar határ kijelölését, illetve Ruténföld határainak megállapítását „vasúti, azaz pénzügyi kérdésnek”. Fölöttébb érdekesen alakult Masaryk álláspontja a vitás területi kérdéseket illetően. A történeti cseh határok kérdésében a német ellenállás hevességétől függően jó ideig hajlott a nyugati, északi kompakt német területek egy részének átengedésére, illetve, amint azt a stockholmi szocialista konferenciára készült utasítása mutatja, a helyi népszavazások alkalmazására. 1918 októberében azonban a győztes nagyhatalmak teljes támogatásának tudatában a csehországi határok mindenre elszánt védelmét helyezi kilátásba, és a népszavazás elvét egész vonalon kizártnak tartja. Elutasítását azzal indokolta, hogy a zaklatott háború végi időkben a vesztes államok minden bizonnyal megpróbálnák terrorizálni a vitatott területek lakosságát, hogy a számukra kedvező szavazási eredményt biztosítsák. Tény és való, hogy éppen a szlovák régióban a Jászi vezette Nemzetiségi Minisztérium tudtával nagyszabású háromnyelvű aláírási akció bontakozott ki 1918 decemberében a felvidéki területek Magyarországon maradása érdekében. S az is tény, hogy a magyar béke-előkészületek egyik legerőteljesebb érve, amely kezdettől egészen a benyújtott békejegyzékek végleges szövegéig bezáróan – folyamatosan kiemelt fontosságú argumentumnak számított, éppen a vitás területeken a szövetségesek ellenőrzése alatt tartandó plebiszcitum kívánsága volt. Ezért tekinthetjük Masaryk meghátrálását, illetve elutasító magatartását a népszavazások ügyében fölöttébb árulkodó jelnek, amelyet Jászi a Masaryk-beszédre reagálva a következőképpen bírált: „Aki a népek önrendelkezési jogát nem imperialisztikus törekvések közegéül akarja felhasználni, hanem azt a békés haladás érdekében teljes egészében kívánja megvalósítani, az nézetem szerint egy ilyen plebiszcitumtól jóhiszeműen nem zárkózhatik el.” Más kérdés, hogy Masaryk éppen a magyar határ kérdésében igyekezett az új állam számára optimális megoldást találni. Ez ugyan néha egészen ellentétes megnyilatkozásokra adott okot, hiszen bár kezdetben igyekezett a Magyarországgal szembeni radikális szlovák és cseh területi követelésekre mérséklőleg hatni, s jó ideig ellenezte a tanácsköztársaság elleni beavatkozás tervét is. Az is igaz viszont, hogy a kritikus 1919. júliusi napokban ő maga is fontolgatta a budapesti bevonulást, illetve a Duna jobb parti és az Ipoly bal parti hídfők (Komárom, Esztergom, Balassagyarmat) elfoglalását. A Csallóközre vonatkozó masaryki kombináció újabb autentikus forrásai azt mutatják, hogy Masaryk a Csallóközt – mint a pozsonyi hídfő jelentősebb kibővítése utáni lehetséges kompenzációs tárgyalási alapot – lett volna hajlandó kezelni, s visszaadni Magyarországnak a szükséges vasútvonalak megépítése fejében, elsősorban azért – miként ő maga írja Beneńnek –, hogy „kevesebb magyar maradjon”.

2. Képek





1. Életrajzok. T. G. Masaryk, Edvard Bene, Milan Stefanik, Apponyi Albert Életrajzok MASRYK, Tomás Garriguerre (1850–1937) Filozófusként 1882 és 1914 között a prágai cseh nyelvű egyetem tanára. 1900-ban megalapította a Cseh Néppártot. 1907-től a Birodalmi Gyűlés tagja. 1914-ben emigrált, a független cseh államiság szószólója volt, 1916-tól az emigráns Cseh Nemzeti Tanács vezetője. 1918 novemberétől 1935-ig Csehszlovákia első köztársasági elnöke. BENEŃ, Edvard (1884–1948) 1915-ben Svájcba, majd Párizsba emigrált, ahol Masarykkal együtt megalakította a Cseh Nemzeti Tanácsot (1916–18-ban annak elnöke), amelyet az antanthatalmak 1918-ban kormányként ismertek el. 1918 és 1935 között külügyminiszter, a párizsi béketárgyalásokon a csehszlovák delegáció vezetője, 1921–22-ben miniszterelnök. 1935-ben köztársasági elnökké választották, erről a posztról a müncheni egyezmény miatt lemondott. 1940–1945-ben a londoni emigráns kormány vezetője. 1945 és 1948 között ismét köztársasági elnök, 1948-ban a kommunista hatalomátvétel után lemondott. STEFANIK, Milan (1880–1919) Protestáns vallású szlovák politikus. Eredeti képzettségét tekintve csillagász volt. Az első világháború ideje alatt Párizsban találkozott Masarykkal és Beneńsel, ekkor kapcsolódott be az emigráns mozgalomba. Diplomáciai küldetésben járt az USA-ban, 3000 önkéntest szervezett a csehszlovák légióba. 1918 októberétől hadügyminiszter, 1919-ben repülőgép-szerencsétlenség áldozata lett. APPONYI Albert (1846–1933) Jogot tanult Pesten és Bécsben. 1872-ben választották először a képviselőház tagjává. 1905-ben az ellenzéki koalíció egyik vezetője. 1906–10 között a Wekerle-kormány közoktatásügyi minisztere, a nevéhez fűződik az 1907. évi XXVII., a népoktatás ingyenességéről szóló és az állami és nem állami iskolák jogviszonyát rendező törvény. 1917–18-ban ismét miniszter. A párizsi béketárgyalásokon a magyar delegáció vezetője (ő vette át a békefeltételeket). Erről a posztjáról a magyar próbálkozások sikertelen volta miatt lemondott. 1922–23-ban Magyarország népszövetségi fődelegátusa. A belpolitikai életben a legitimisták vezetője.


1. A történeti Magyarország széttörése L. NAGY Zsuzsa A történeti Magyarország széttörése A magyar közvélemény 1918 ősze óta teszi fel a kérdést: miért s hogyan történhetett meg az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország széttörése? Közkézen forog nem is egy egyszerű válasz: Clemenceau francia miniszterelnök személyes okokból is gyűlölte a magyarokat, vagy a nemzetiségek „háládatlanok” voltak. Az ilyen és hasonló válaszok, „magyarázatok” jól hangozhatnak ugyan, s kielégíthetik az érzelmeket is, messze állnak azonban azoktól a tényezőktől, amelyek a szubjektív, a pillanatnyi okoktól és helyzettől távolról sem független, mélyen húzódó történelmi folyamatokat, a történeti mozgás – ha tetszik, fejlődés – eltérő ritmusából következő konfliktusokat is számba vennék. A történészek immár hosszú évek óta törekednek arra, hogy bemutassák az objektív és szubjektív tényezőket, hogy a térségünkre jellemző folyamatokba ágyazzák be azt, amit Trianon fogalma alá szokás gyűjteni. Nem dicsekedhetünk azzal, hogy a szakmailag megalapozott magyarázatok általános elfogadtatást nyertek, noha ezek azok, amelyek megvilágítják, miért lehet még mindig aktuális probléma a Duna-medencében az, amit Párizsban hét évtizeddel ezelőtt szentesítettek. Népességváltozás és anyanyelv a Kárpát-medencében (ezer fő)

Terület

Német

Szlovák

Román

Rutén

Horvát

Szerb

Egyéb

Csehszlová 1 072 kia

265

1 703

21

442

3

0,4

63

%-ban

10,8

13,9

87,5

0,7

95,2

1,4

0,1

15,6

Románia

1 664

557

32

2 819

10

2

56

96

%-ban

16,7

29,3

1,6

95,6

2,3

1,0

12,1

23,9

SzerbHorvátSzlovén Királyság

459

308

46

80

11

92

378

145

%-ban

4,6

16,1

2,4

2,7

2,3

47,1

82,0

36,2

Ausztria

26

216

1

0,02

0,05

45

0,01

4

%-ban

0,1

0,1

0,0

0,0

0,0

6,6

0,1

6,8

Szomszédo khoz került 3 227 összesen

1 348

1 782

2 920

463

155

435

335

%-ban

70,8

91,5

99

99,8

79,2

94,3

83,5

Trianoni Magyarors 6 718 zág

555

164

28

1

40

26

66

%-ban

29,2

8,5

1,0

0,2

20,8

5,7

16,5

1 903

1 946

2 948

464

195

461

401

Magyar

32,5

67,5

Magyarors 9 945


zág összesen (1920. jún. 4. előtt) A nemzetállam eszméje Mindaz, ami a magyar nemzet tagjai számára Trianonban testesült meg, egyszerre, egyidejűleg volt kifejezője egy mindmáig lezáratlan történeti folyamatnak, s annak a sajátos helyzetnek, amelyet az első világháború antantgyőzelme teremtett meg. Semmi sem érthető meg az azóta eltelt idő eseményeiből, mai konfliktusaiból, ha elfeledkezünk arról, hogyan alakult e térségben a nemzetté válásnak az a folyamata, amely Európa más régióiban, Nyugaton és Északon, legalábbis két évszázaddal korábban lejátszódott. A Habsburg Birodalomhoz tartozó népek nemzeti öntudatra ébredése a 18. században vett nagyobb lendületet, s a közöttük mutatkozó különbséget nem etnikumuk, hanem gazdasági-társadalmi fejlettségük foka határozta meg. A modern értelemben vett nemzettudathoz nélkülözhetetlen szükség volt a polgárság (vagy az annak funkcióját betöltő polgárosodó középnemesség, értelmiség) jelenlétére és társadalmi tevékenységére. Erre a rétegre meghatározó befolyást gyakorolt a nemzetállam alkotásának Franciaországban kialakult és megfogalmazott eszméje. Ez az eszme és az ezt szolgáló törekvések eredendően feloldhatatlan ellentmondásban voltak a realitásokkal, a valós viszonyokkal: olyan térségben hódítottak, amely etnikailag szétválaszthatatlan kevertségben élt. Az Ausztria és Magyarország között 1867-ben megkötött kiegyezés, amely a prosperitásnak országunk történetében egyedülállóan tartós és dinamikus időszakát hozta el, szükségszerűen hozta magával azoknak a társadalmi és politikai erőknek az erősödését, esetleg csak kifejlődését, amelyek végül is – mind magyar, mind nem magyar vonatkozásban – éppen ezt az 1867-es alapot kívánták megbontani: nagyobb függetlenséget Béccsel, nagyobb függetlenséget a magyar kormányzattal szemben. Egyedülálló volt Jászi Oszkár felismerése és elgondolása, hogy ti. a növekvő konfliktusokból egyetlen jó út kínálkozik a Duna-medence olyan átalakítása, amelyben demokratikusan berendezkedett országok szövetsége, egy keleti Svájc, egy dunai Egyesült Államok jön létre. Ezt az ideát azonban sem a magyar szupremácia hívei, sem a nemzeti-állami önállóságra törekvő nem magyarok nem fogadták el, hanem határozottan elutasították. Pedig Jászi azt ismerte fel, hogy a kiegyezési mű ugyan jogi szempontból, a szabályozottság tekintetében, akár tökéletes is lehet, mégis olyan, mint a kinőtt ruha. Az Osztrák–Magyar Monarchia – ma már jól látható – nem volt a népek börtöne, de a kinőtt ruha minden tagját szorította, attól mindenki szabadulni akart. Világháború Erre az alkalmat az első világháború, az annak során kialakult helyzet, az antant szövetség katonai győzelme teremtette meg. De e tekintetben sem előzmények nélkül. Fölénye biztosítására, győzelme érdekében az antant nagyvonalú ígéretekkel vonta oldalára a háborúban résztvevőket, illetve a kezdetben semlegeseket. 1915. augusztus 18-án Anglia, Franciaország és Oroszország (1917-ig még az antant tagja) Szerbiának ígérte Boszniát, Hercegovinát, Dalmácia egy részét, Szlovéniát, Horvátországot, Fiumét, a Bácskát, a Bánátot, amennyiben kitart a Monarchia elleni fegyveres összecsapásban. Az 1916. augusztus 17-én kötött ún. bukaresti szerződésében az antant elérte, hogy Románia nemcsak feladta addigi semleges státusát, hanem csatlakozott az antanthoz, s hadserege nyomban be is tört Erdélybe. Ennek fejében neki ígérték Bukovinát, Dobrudzsát, Besszarábiát, Erdélyt, a Tiszántúlt fel egészen Debrecenig, s beleértve Szegedet és Orosházát is. Megfeledkezve vagy nem törődve a Szerbiának tett ígérettel, Romániának is odaítélték a Bánátot. Nem a történeti Magyarország, hanem elsősorban Ausztria területeit érintette az az 1915. április 26-i londoni szerződés, amely Olaszország semlegességének feladása és az antant szövetséghez történő csatlakozása fejében odaígérte Dél-Tirolt, a Földközi-tenger nemcsak olaszok, hanem szlávok lakta part menti részét, valamint szigeteinek egy részét. Hosszú és heves viták tárgyává vált ilyen módon, hogy a valamikori monarchiai Fiume immáron a délszláv állam vagy Olaszország birtokába tartozik-e? Az a csehszlovák emigráció, amelynek Masaryk, Beneń és Stefanik voltak a vezetői, nem mondhatott magáénak írásba foglalt szerződést. Amikor azonban London őket a jövendő csehszlovák állam vezetőiként ismerte el, kinyilvánította, hogy elismeri területi igényeiket is, amelyek az akkor még Észak-Magyarország, Felvidék bekebelezésére vonatkoztak. A szlovákok, akiknek az Amerikai Egyesült Államokban élő képviselőivel 1917-ben Pittsburgben T. Masaryk abban állapodott meg, hogy a független Csehszlovák Államban a csehekkel egyenrangú, szövetségesi státusba kerülnek, a Magyarországtól való elszakadást természetszerűleg messzemenően támogatták, s Prága is ilyen irányban befolyásolta őket.


Mindezek együttesen hogyan vitték végbe a történeti Magyarország széttörését, közel egy esztendővel a trianoni béke szerződés aláírása előtt? Fegyverszünet, katonai konvenció Az 1918. november 3-án aláírt fegyverszüneti szerződés nem elégítette ki az ekkor még Németország ellen törő francia/szövetséges Balkáni Hadsereg vezetőjét, ezért, s így került sor a november 13-i belgrádi katonai konvenció aláírására. Ha ez érvényben maradt volna, az sérthette volna ugyan a nagyhatalmi magyar ábrándok kergetőit, de igazodott volna a valós nemzetiségi-etnikai viszonyokhoz. Ezzel szemben mi történt? Közel egy esztendővel azt megelőzően, hogy sor került volna a békeszerződés aláírására, illetve ratifikálására, törvénytárba iktatására, a történeti Magyarország érintett területei már idegen hatalmak, a részben teljesen újonnan alakult államok fennhatósága alá kerültek. Amikor mindez végbement, Magyarországon egy olyan polgári demokratikus kormány volt hatalmon, amelynek programja semmiben sem maradt el – a térségben kiemelkedő példaként szokásosan emlegetett – Csehszlovák Köztársaság programjától. Ez azonban sem a prágai, sem a bukaresti kormányt nem akadályozta abban, hogy a békeszerződés aláírása előtt törvényileg a hatalma alá tartozó ország részeként integrálja a Felvidéket, illetve Erdélyt. A dualista kormányzat bukása után hatalomra került magyar polgári demokratikus rendszer hihetetlenül nehéz helyzetbe került, s a tény, hogy nem tudta elhárítani az ország jelentős részének megszállását, teljesen aláásta korábbi népszerűségét, a hozzá fűzött – irreális – remények pedig a Károlyi-kormányzat elleni indulatokba csaptak át. A Károlyi-kormányzat ui. nem volt olyan haderő birtokában, amellyel eredményesen szállhatott volna szembe az országba beözönlő megszálló csapatokkal, s ha bizonyos határig támogatta is az ellenállást, politikai megfontolásból sem vállalta azt teljes mértékben és széleskörűen. Nem, mert úgy vélte, az ország esélyeit a békekonferencián csak ronthatná, ha fegyveres konfliktusba keveredne azon hatalmak védenceivel, amelyek a békefeltételeket diktálják. Nem, mert nem csak a kormányzat és hívei, de akkor Magyarországon senki sem hitte, hogy „helyi csatározások” képesek olyan helyzetet teremteni, amelyet a nagyhatalmak majd minden további nélkül szentesítenek. Proletárdiktatúra A Magyarország szempontjából bonyolult és rendkívüli ellentmondásokkal terhelt helyzetet mi sem mutatja jobban, mint a tanácsköztársaság időszaka. Károlyi és kormányzata azért kényszerült lemondásra, mert nem volt hajlandó feladni további területeket, ami a Vix-jegyzék elfogadásának és követelményei teljesítésének egyenes következménye lett volna. Az adott viszonyok között semmiféle más politikai erő nem volt, amely az ország vezetését vállalta volna, mint a szociáldemokraták és kommunisták összefogása, az abból létrejött proletárdiktatúra, a Kommün. A Kun Béla vezette hatalom létrejöttekor úgy volt értelmezhető, mint elutasítása a nemzetet sértő nagyhatalmi követeléseknek, s ez társadalmi fogadtatását nagy mértékben meghatározta. További sajátossága volt a proletárdiktatúra négy és fél hónapjának, hogy úgy hirdetett és folytatott központilag szervezett fegyveres harcot az antant, ill. kis szövetségeseinek hódításai ellen, hogy nem nemzeti jelszavakat hirdetett, hanem a proletárforradalom megvédéséről és továbbterjesztéséről beszélt. De a vörös hadsereg magyar fennhatóság alá vonta vissza nemcsak Miskolcot, Sátoraljaújhelyet, hanem Kassát, Rákóczi hamvainak nyughelyét, Eperjest, Bártfát is. Mindez azonban csak átmeneti sikernek bizonyult. 1919. augusztus 2-án megbukott a proletárdiktatúra, és egy olyan új, ellenforradalmi rendszer kezdte meg berendezkedését, amelyet a győztes antant – kisebb-nagyobb fenntartásai, bírálatai ellenére teljes mértékben támogatott. Novemberben megalakult az a kormány, amelyet – 1918 ősze óta először – a nagyhatalmak elismertek az ország legitim képviselőjének. Ezért 1920 januárjában elutazhatott Párizsba a magyar békedelegáció, amelyet most már hajlandóak voltak fogadni. A delegáció szerepléséhez többféle, de mindenképpen irreális reményeket fűztek itthon. Sokat vártak attól, hogy élén Apponyi Albert gróf állt, az idős, itthon hódolattal övezett politikus, kiváló szónok, minden világnyelv mesterfokú ismerője. Párizsban s a nyugati világban azonban Apponyit csak úgy emlegették, mint az 1907-ben elfogadott oktatási törvény (lex Apponyi) atyját, azt a személyt, aki a nemzetiségek anyanyelvi oktatását lehetetlenné tette. E megítélés súlyát a kortársak nem érzékelték, annál inkább a mai nemzedékek, amelyek tanúi annak, hogyan küzdenek a szomszédos országokban az anyanyelvi oktatás megőrzéséért vagy megteremtéséért magyarok és nem magyarok is. Kiszolgáltatottság Az igazán mély csalódás akkor érte az új hatalom elitjét, de a társadalmat is, amikor kiderült, hogy a magyar békeszerződés feltételei, azoknak az államhatárokra vonatkozó előírásai nem a magyarországi politikai berendezkedés függvényei. Károlyi, Kun Béla, Horthy Miklós egyaránt csak azonos feltételekre számíthatott, mivel azok a nagyhatalmak új Duna-medencei, közép-európai rendjének alapját képezték. Ezt az új rendet pedig 58 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

– vagyis önálló, nemzetinek nevezett polgári államok létrehozását a Baltikumtól a Fekete-tengerig – csak egyetlen módon lehetett megvalósítani: akkor, ha az Osztrák–Magyar Monarchiát, a történeti Magyarországot szétdarabolják. Csak így érthető és magyarázható, hogy Anglia és Franciaország első számú ellensége, Németország, Európában – a Monarchiához, a történeti Magyarországhoz mérten – elenyésző területi veszteségeket szenvedett. Ilyen körülmények között a magyar békedelegáció hiába vitt magával térképeken is bemutatott érveket, amelyeket Teleki Pál vezetésével dolgoztak ki már 1918 őszétől fogva, Apponyi hiába emlegette a népszavazás, a nemzeti önrendelkezés elvét – Wilson amerikai elnökre hivatkozva. Az immár egy esztendeje kialakult helyzet netáni megbolygatása (népszavazás) ellen az érintett szomszédos országok közös jegyzékben tiltakoztak, de ilyen szándéka egyetlen nagyhatalomnak sem volt, még ha akadtak is a magyar ügyet értő, s így rokonszenves ritka személyes megnyilatkozások. 1920. május 6-án a nagyhatalmak átadták a magyar delegációnak a békeszerződés végleges szövegét Millerand francia elnök levelének kíséretében. Ez minden magyar ellenjavaslatot és érvet mereven visszautasított, a netáni panaszokat pedig – rendkívül félreérthető módon fogalmazva – a Népszövetség fóruma elé utalta. 1920. június 4-én Versailles-ban, a Trianon palotában, magyar részről Benárd Ágoston népjóléti miniszter és Drasche-Lázár Alfréd nagykövet írta alá a békeszerződést. Ennek értelmében a trianoni ország a régi területének 33%-át, egykori népességének 36%-át mondhatta magáénak. A terület- és népességváltozás e drasztikus mérete teljesen új és roppant kedvezőtlen feltételeket teremtett a nemzetgazdaság számára, olyanokat, amelyeknek következményei máig meghatározóak. De nemcsak ezek. Ha józan, történetileg megalapozott választ keresünk arra a kérdésre, miért élő probléma ma is Trianon és miért nemcsak a Magyarország határain belül élők számára, akkor legalábbis az alábbi tényezőket kell figyelembe vennünk. Akkor, amikor Wilsontól Leninig a nemzetek önrendelkezésének jelszava uralta a politikát és propagandát, amikor az etnikumok egységesülése végbement, e folyamatból kényszerűen kimaradt – mert kirekesztették – a magyarságot. Hovatartozásáról egyetlen területen sem dönthetett, az új államhatárokat úgy vonták meg, hogy azokon kívül rekedt minden harmadik magyar, s ezeknek mintegy fele összefüggő tömbben élt a határok mentén. A kisebbségek jogaira vonatkozó, a békeszerződésekbe foglalt klauzulák előírásait valamennyi érintett országban súlyosan megsértették, a dualista kormányzatok sérelmes nemzetiségi politikája miatt az abban ártatlan népességen vettek elégtételt. A versailles-i békerendszerrel a győztesek a béke művét hitték megalkotni. Ténylegesen azonban olyan ellentéteket, súlyos konfliktusokat hívtak életre, amelyeknek nagy szerepük volt a második világháború kirobbantásában. Az Osztrák–Magyar Monarchia ugyan roskadozó birodalom, s hatalom volt már a 20. század első évtizedében, az utódaiként létrejött államok azonban teljesen védtelenül és nagymértékben a nagyhatalmak játékszereivé váltak, akár akarták, akár nem. S ez nemcsak a két háború között mutatkozott meg, hanem a második világháború után is. Az 1918 utáni erőviszonyok nemcsak a gazdasági, de a politikai függetlenséget is illuzórikussá tették az utódállamok számára, bármit mondtak is kormányaik. De nemcsak a szegénység és kiszolgáltatottság szabja meg e térség életviszonyait, hanem az is, hogy itt az etnikainemzetiségi identitás megőrzése és megtartása még mindig, a 20. század végén is, nemzetállami törekvésekkel párosul. Márpedig ebben a térségben nemzetállamot csak úgy lehet teremteni, ha az ennek útjában álló etnikumot „eltüntetik”, miközben a világ az emberi és csoportjogok érvényesítésének igényétől, a demokrácia követelésétől hangos.

2. Képek






1. Nagy-Románia és Erdély SZÁSZ Zoltán Nagy-Románia és Erdély 1918–1920 Az 1918–1920 közötti átalakulás, melynek végén a Párizs környéki békék által szentesített határokkal az 1913. évi délkelet-európai kis állam, Románia, területét 140 ezer km2-ről 297 ezer km2-re, népességét 7 millióról 16 millióra növelve Nagy-Romániává alakult, s ezáltal középhatalommá emelkedett, eléggé jól ismert a magyar és a nemzetközi történetírásban. Noha vannak ismétlődő viták az eseménytörténet ténybeli részét illetően is, a leggyakrabban visszatérő vitakérdések az értékelés kérdései, túl azon a hagyományos magyar–román polémián is, hogy igazságtalan volt-e a trianoni béke vagy sem. 75 év távlatából tisztábban látjuk azoknak a külső és belső tényezőknek az együttesét, melynek eredményeként az 1919–20. évi határok elhatároztattak, de azt is, hogy folyamatos erőfeszítései mellett a területgyarapodásért milyen taktikai ügyeskedésekre volt szüksége, milyen részmegaláztatásokat kellett a román politikának elviselnie, és milyen új problémák tömege született Románia számára az ország megnagyobbodásával. Rövid áttekintés keretében a nagy történelmi fordulatnak csupán néhány aspektusát ragadhatjuk ki, joggal feltételezve, hogy Erdély sorsának ekkori főbb állomásai ismertnek tekinthetők. Nagyromán egység Viorel Tilea, Vaida-Voevod VAIDA-VOIEVOD, Alexandru (1872–1950) Fiatal korában orvosnak tanult. 1896tól az erdélyi Román Nemzeti Párt vezető köréhez tartozott, a Habsburg pártiak, Ferenc Ferdinánd nézeteihez állt közel. 1906–18 között a magyar országgyűlés tagja, 1918-ben ő követelte a parlament ülésén az erdélyi románok önrendelkezési jogát. 1919-ben és 1933-ben Románia miniszterelnöke. 1918 után a Nemzeti Parasztpárt tagja, ebből 1935-ben kivált, és megalapította a jobboldali Román Frontot. 1945 után börtönbe került. 1919–20. évi miniszterelnök munkatársa írta visszaemlékező könyvének bevezetőjében, hogy „a román nemzet egységét 1918-ban a nemzeti érzésnek és a nép összes ágai évtizedek során hozott áldozatainak köszönhetően lehetett kivívni. De az áldozatok hiábavalók lettek volna, ha a döntő pillanatokban a nemzetközi »konjunktúra« nem kedvezett volna ennek az uniónak. Miként a távoli és közeli múltban, ugyanúgy a jelenben és a jövőben is, a külpolitika, a nemzetközi helyzet meghatározó szerepet játszik országunk haladása és létezése szempontjából.” A nagyromán egység létrejöttében „a történelmi pillanat” különleges fontosságú volt. Az egyszerűsített felfogás úgy tartja, hogy az antant elismerte a központi hatalmakkal szembeforduló Romániának a jogát Erdélyre, előbb 1916-ban, majd 1919-ben. Igaz, az 1916. augusztus 17-i bukaresti titkos szerződés Romániának ígérte Magyarország keleti felét, egészen a Tiszáig (Debrecen környékét kivéve), Nagy-Románia születése mégis valójában keleten kezdődik, amikor 1918 tavaszán, a központi hatalmak által már megvert ország hadereje a helyi nemzeti tanács hívására bevonul Besszarábiába, s ezt a foglalást a németek és a Monarchia az 1918. május 7-i bukaresti békében – amolyan engedélyezett vigaszként – szentesíti. Joggal mondhatta Marghiloman akkori miniszterelnök: „hála az én kormányomnak, a dinasztia szilárd [a németek ti. el akarták űzni az „áruló romániai Hohenzollerneket”] az országnak van hadserege, municiója és Besszarábiája”. A különbéke jól jött az antantnak ahhoz, hogy az 1916. évi szerződéses ígéretét érvénytelennek tekintse. Ebben a teljesen bizonytalan helyzetben következett be a központi hatalmak összeomlása. Elsőként éppen Berlin ígér támogatást Románia erdélyi törekvéseihez november 9-én, amikor megkérik a román kormányt, hogy engedje háborítatlanul hazatérni a megszálló Mackensen-hadsereget. Igaz, a németeket a békekonferencián nem kérdezte senki. Ormos Mária Padovától Trianonig című könyvében kimutatta, hogy a délről a Dunához érkező antant haderő oroszországi terveiben milyen szerepet szántak Romániának. Főként ezzel függött össze, hogy decemberben Párizs elismerte Bukarest szövetségesi státusát, de azt is leszögezte, hogy „az 1916. augusztus 17-i szerződést a bukaresti béke semmissé tette”, új álláspontot kell kialakítani, „mely a román követelések vizsgálatában alapul veszi az 1916-os szerződést, figyelembe véve Besszarábia utólagos annektálását, valamint a szövetségesek általános és különleges érdekeit, amelyekről a hatalmak közeli tanácskozásaiban nyilatkoznak majd”. E „világosan ködös” szöveg azt jelentette, román olvasatban, hogy 1919 elején az erdélyi kérdés nyitottnak 64 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

tekinthető, dacára annak, hogy a román csapatok novemberben bevonultak a belgrádi fegyverszünetben kijelölt Maros-vonalig, december 1-jén a gyulafehérvári román nagygyűlés kimondta Erdély és Órománia egyesülését, az év végén pedig Ferdinánd király hadai már Kolozsvártól nyugatra álltak. Alku a határokról 1919 januárjában utazott Párizsba Ioan I. C. Brăţianu BRĂTIANU, Ion I. C. (1864–1927) Párizsban tanult a műszaki egyetemen. 1895-től parlamenti képviselő, 1909-től a Nemzeti Liberális Párt vezetője. Többször miniszterelnök: 1909–11-ben, 1914–18-ban (1914-ben Románia semlegessége mellett állt ki, 1918-ban a központi hatalmak Románia feletti győzelme miatt mondott le), 1918–19-ben (az antant győzelme után) vállalta a miniszterelnökséget, és amiatt mondott le, hogy Románia nem kapta meg a teljes Bánátot. miniszterelnök, ahol rögtön látnia kellett, hogy csak harmadrendű hatalomnak tekintik országát. Hivatalosan csak két képviselővel működhettek, míg Szerbia vagy Belgium hárommal. A miniszterelnök minden erőfeszítése ezután arra irányult, hogy a minél előnyösebb határok mellett Romániát lehetőleg egyenjogúsítsa a győztesekkel. Diplomáciai levelezésének ismert részéből úgy tűnik, hogy ebben kevés támogatást kapott cseh, lengyel részről, Venizelosz pedig egyszer keserűen megmondta: nem tekinti magát egy független ország képviselőjének. A béketárgyalások hosszú vitáiból elsőként azt tartom fontosnak kiemelni, hogy – a közhiedelemmel ellentétben – nemcsak a magyar–román határ körül volt alkudozás, hanem Románia mindegyik határát alku tárgyának fogta fel a konferencia. Legegyszerűbb az először 1913-ban megszerzett Dél-Dobrudzsa ügye volt, ahol angol és amerikai részről akartak korrekciókat Bulgária javára, s úgy tűnik, Clemenceau döntött a változtatások ellen. A bukovinai határnál fölmerült, hogy egy bő 80 ezer fős kompakt ukrán vidéket máshova kellene csatolni, csak éppen nem volt kihez. Besszarábia visszatérő kérdésként szerepelt, nemcsak erdélyi összefüggése miatt, vagy azért mert az orosz kérdés a konferencia számára megoldhatatlan volt, hanem mert amerikai részről fölvetették a népszavazás gondolatát, amit Brăţianu elutasított. A vita valójában nem volt komoly, az etnikai és a történeti jog elvére hivatkozva elismerték Besszarábia unióját. A legélesebb viták a szerbek és a románok között zajlottak a Bánság hovatartozása ügyében. 1916-ban az antant az egészet Romániának ígérte, a szerbek azonban a megosztását kérték, s nyomatékul ott voltak bevonult csapataik. Bonyolította a helyzetet, hogy egyes román politikusok elfogadták a megosztás gondolatát. Brăţianu a román–sváb többséggel érvelt, később a svábok csatlakozási nyilatkozatára is hivatkozhatott. A magyarok nem számítottak. Pańić szerb kormányfő hajlandó lett volna belemenni egy népszavazásba is, Brăţianu viszont nem, mint ahogy a román álláspont minden más területi kérdésben is határozottan elvetette a népszavazást. Hosszas eszmecserék voltak arról, hogy a Maros–Tisza-torkolatnál délebbre vagy még délebbre legyenek a határok, az amerikaiak inkább etnikai alapon, a többiek stratégiai és politikai szempontok szerint gondolkodtak. A konferencia végül az egyensúlyteremtés elvét fogadja el: a Romániának jutó szerbek száma legyen egyenlő a Szerbiába kerülő románok számával; az utolsó percben Fehértemplomot és Versecet Szerbiának ítélik. Már februárban elkezdődtek a magyar határ körüli viták. Formailag nem számított a gyulafehérvári uniós román gyűlés határozata; a francia külügyminisztérium szerint „nemzetközi szempontból semmi következménnyel nem jár”, majd a békekonferencia dönt. Brăţianu itt is az 1916-os vonalhoz ragaszkodott, Békéscsabát és vidékét mindenképpen meg akarta szerezni, mint ahogy utóda, Vaida-Voevod is sürgette egy helyi szlovák színezetű köztársaság kikiáltását, mely Romániához óhajt csatlakozni. A szűkebben vett Erdélyről egyértelmű román többsége miatt sem volt vita, a székelyeket földrajzi helyzetük címén leírták. A vita a kelet-magyarországi városok körül folyt: hova tartozzon Nagyvárad, Nagykároly, Szatmárnémeti? Az amerikaiak az etnikai elvet ajánlották, a franciák a román igényeket támogatták. A vita aztán már csak Nagykároly és Szalonta körül folyt, majd az általában fontosnak beállított vasútpolitikai szempontok miatt ez is eldőlt az ismert módon. „Magyar komplexus” Hogyan függött össze ez a kérdéskör a francia hadvezetés keleti terveivel, hogyan támogatták már 1918 végétől a párizsi katonák a maximális román követeléseket, hogy nagy román haderőt szerezzenek az oroszországi expedíció céljaira. Ormos Mária könyvében már részletesen bemutatta a románok akcióit, s azt, hogy miként fújták fel világstratégiai jelentőségűvé a Temesvár–Nagyvárad–Szatmár közötti vasútvonalat. Tudjuk hogyan veszekedtek egymással a más és más részrealitásokhoz igazodó katonák: Berthelot, Vix, de Lobyt, Franchet 65 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

d’Esperey és társaik. De sosem fogjuk teljesen pontosan megtudni, mennyire befolyásolták személyeskedő viták, s egy soha meg nem valósult intervenciós terv legalább 300 ezer magyar hovatartozásának sorsát. Mert érdemi vita csak ekkora nagyságrendről folyt, a többi közel 1,5 millió nem számított. A magyar határt március derekára a bizottság végérvényesen jóváhagyta. A Legfelsőbb Tanács később sem változtatott rajta. Mi is vezérelte Brăţianut abban, hogy 1919 tavaszán, a Tisza elérése után is szorgalmazza a román előnyomulást? Egyrészt az, hogy megtapasztalta, csak az az országé, ahol hadereje ott van, másrészt az, hogy ha már a nagyobbik, az orosz bolsevizmus elleni fellépésre nem vállalkozik, legalább a kisebbikkel, a magyarral végezzen, pláne, ha erre biztatják; annál is inkább, mert Kun Béláék kísérletében szívesen látott egy magyar trükköt a békerendezés kijátszására. (A román politika magyar komplexusa az aggályokat amúgy is fölerősítette.) S vezérelte az is, hogy jóvátételre csak úgy számíthat, ha azt maga szerzi meg Magyarország belsejében. Hogy ez milyen jól sikerült, az ismert. A történész George Brăţianu írta: 1920–21-ben számos Magyarországról elvitt mozdony és vagon rozsdásodott az állomásokon, mert az adminisztráció nem tudott mit kezdeni velük. Két jövőre utaló mozzanatot kell még kiemelni. Az egyik az ún. kisebbségvédelmi szerződés ügye, a másik a Magyarország belpolitikai életéhez való viszony. Nem elsősorban a kisebbségvédelmi szerződésterv jelentéktelen előírásai miatt tiltakozott Brăţianu, s majd mondott le szeptemberben, hogy azért a háttérből ő irányítson –‚ hanem inkább azért, mert ebben ütközött ki leginkább a mellékszövetségesek harmadrangúként való kezelése. Nem tudni pontosan, hogyan fogalmazódott az a preambulum, mely elmondja, hogy már az 1878. évi berlini kongresszus is csak külön feltételek mellett ismerte el önálló államnak Romániát, s ugyanúgy most is feltételeket állítanak. Ezzel még független államiságát is megkérdőjelezték. Valószínűleg erre gondolt elsősorban R.W. Seton-Watson, amikor Románia kezelését „comedy of errors”-nak (a tévedések komédiájának) nevezte. A preambulumot később törölték, de nem ment át az a román álláspont, hogy a nagyok is fogadják el magukra vonatkozóan a kisebbség védelmet. A Vaidakormány engedett, de baljós jel volt, hogy ehhez az antant novemberi ultimátuma kellett, s Budapestet is csak az ultimátum hatására ürítették ki. Magyarországhoz való viszonyát persze Románia 1919-ben aligha javíthatta. De erre még csak próbálkozás sem történt. (Ioan Erdélyi kísérletei, az uniós spekulációk részben Nagyszebenből inspirálódtak, részben diverziót szolgáltak, így nem tartoznak ide.) Brăòianu álláspontja szerint: „Nincs érdekünkben semmilyen magyar kormány konszolidálása, ameddig az nem vállal kötelezettséget igényeink elismerésére és a jövőbeli baráti viszony kiépítésében való közreműködésre”. 1919-ben ez azt jelentette, hogy semmilyen magyar kormányt nem hajlandók elismerni. Ezzel, mint tudjuk, a rosszabbik magyar alternatívát, a szegedi fehérek kísérletét segítették megvalósulni. Vajda később meg is vádolta hálátlansággal Horthyékat. A beolvasztás receptjei Magyar részről hiteltelenül hangozhat annak említése, milyen bajai származtak Trianonból a román államnak és társadalomnak, még akkor is, ha hangsúlyozzuk, milyen nagy történelmi lépés 1918–20 a román nemzeti fejlődésben. A kérdéseket azonban nem takarhatják el a vívmányok. Az antant etnikailag lehetőleg korrekt béke helyett, mely akkor négy elégedetlen országot teremtett volna a Kárpát-medencében, három szövetségesének lehetőleg teljes kielégítése mellett döntött. Misu román külügyminiszter 1919. szeptember 11-én figyelmeztetett: „amit a konferencia alkot, kártyavár, ami nem tartható fenn, később revízió alá kell venni”. A recept Románia számára a nagy szövetségesekkel való harmónia minden áron való biztosítása lehetett. A másik recept a társadalom számára bizonyult keserűnek Erdélyben: a gyors beolvasztásra törekvés, mely elsősorban nem asszimilációt jelentett, hanem a több száz éves partikularizmus maradványainak felszámolását, a régió uniformizálását, nagypolitikai és biztonsági megfontolásokból a természetes folyamatok deformálását. Ez a probléma, ha nem is független tőle, túlmutat a magyar sérelmeken. Talán fölösleges is ehhez külön hozzáfűzni, hogy az új területek integrálódásának nehezítésén túl, a szuverenitás román értelmezése – a totális szuverenitás eszméje – nem volt adekvát a 20. század körülményei között. Teljes szuverenitás már a mégiscsak nagyhatalom Monarchia számára sem létezett. Egy kifelé nyitásban lévő világfejlődési tendencia itt átfordult a bezárkózás felé. A kooperációképtelenség kórossá vált, amit mindig lázas


diplomáciai munkával kellett ellensúlyozni-leplezni. Akadálya lett ez mind a vitás kérdések rendezésének, mind a – részben közös – traumák oldásának. Ami pedig csak együtt végezhető el, vagy megoldatlan marad.

2. Képek





1. A SzerbHorvátSzlovén Királyság megalakulása BÍRÓ László A Szerb–Horvát–Szlovén Királyság megalakulása A délszláv állam 1918. december 1-jén Sándor régensherceg fogadta a zágrábi nemzeti tanács 28 tagú delegációját, tudomásul vette a nemzeti tanács egyesülési szándékát, és kikiáltotta a Szerbek, Horvátok és Szlovének Királyságát. Ezzel gyakorlatilag megalakult az egységes délszláv állam, amelynek létrejöttére 1914 előtt csak álmodozó értelmiségiek és egyes politikusok gondoltak. I. Az állam létrejön Az új államot a hivatalos felfogás szerint a szerb–horvát–szlovén nemzet lakja, amely lényegét tekintve egy nemzet. A valóságban azonban, mint ismeretes, három eltérő történelmi hagyományokkal, nemzeti célokkal rendelkező nemzetről volt szó. A délszláv egység, a délszláv népek egymáshoz tartozásának megfogalmazását bizonyos kulturális és nyelvi közeledést már az előző századokban meg lehet figyelni, de az egységes állam megalakításának gondolata távol állt a nemzeti mozgalmak programjától. A szerbek a 19. században a Török Birodalomból igyekeztek kiszakadni s megalakítani független államukat. Szerbia autonómmá, majd függetlenné válása után az ország kiszélesítését déli, délkeleti irányban képzelték el, ezt szolgálták a Balkán-háborúk is. Csak a 20. század elején merült fel a nyugat felé fordulás, és az a felfogás, hogy Szerbia a délszláv népek Piemontja. A világháború kitörése után viszont már ez válik uralkodóvá, 1914 decemberében a szerb skupńtina kijelentette, hogy Szerbia célja a háborúban a délszláv népek egy államba való egyesítése, vagyis azok felszabadítása. A horvát nemzeti program évtizedeken keresztül ugyan hangoztatta a két nemzet közti nyelvi és kulturális közelséget, de a megfogalmazott politikai program közép pontjában az Osztrák–Magyar Monarchián belül levő, minél erősebb, nagyobb és autonómabb Horvátország állt. Csak a 20. század elején jelentkezett a szerbekkel való politikai együttműködés gondolata. Végül is a jugoszlávizmus mint integráló erő csak szűk rétegeket érintett mindkét nemzetnél, és a „jugoszláv” önmeghatározás politikai érdekek nyomán jött létre. A 19. század az államberendezkedés tekintetében is különböző tapasztalatokat hagyott a szerbekre és a horvátokra. A szerbek számára az erős központi uralkodói hatalom, a centralizált berendezkedés tűnt megfelelőnek, a horvátok pedig az autonóm kereteket részesítették előnybe. Ilyen történelmi tapasztalatok után indultak meg a háború időszakában a tárgyalások. A horvátokat a szerb kormánnyal szemben az emigráns politikusokból álló Jugoszláv Bizottság képviselte, és egészen 1918 őszéig kérdéses volt a hazai politikusok viszonya az egységes délszláv állammal kapcsolatban. Ugyancsak 1918-ban dőlt el a Monarchia sorsa, amelynek felbomlása végső soron a jugoszláv állam megteremtésének külpolitikai lehetőségét adta meg. A szerb kormány és a Jugoszláv Bizottság kapcsolatában kiemelkedő szerepet játszott a korfui nyilatkozat 1917. június 20-án, amelyben megállapodott a két fél a közös állam létrehozásában a Karadjordjević-ház uralma alatt. Az állam berendezkedését nem részletezte a nyilatkozat, azt majd az alkotmányozó nemzetgyűlésnek kell meghatározni. Pańić PAŃIĆ, Nikola (1845–1926) Fiatal korában a szocialista Svetozar Marković és a polgári radikalizmus eszméi hatottak rá. 1883-ben a radikálisok timoki felkelése után menekülni kényszerült (távollétében halálra ítélték), majd miután visszatérhetett az országba, a Radikális Párt vezetője lett. 1904-től kisebb-nagyobb megszakításokkal Szerbia, majd a délszláv királyság miniszterelnöke. 1926-ben fia korrupciós ügye miatt kellett lemondania. Nagy szerepe volt a szerb hadicélok megfogalmazásában és elfogadtatásában, illetve az egységes délszláv állam megalakításában. szerb miniszterelnök semmiféle engedményt nem adott a Jugoszláv Bizottságnak, a Karadjordjević-ház uralma pedig biztosítani látszott a szerb fölényt. A nyilatkozat másik politikai jelentőségét az adta, hogy mintegy válasz volt a Birodalmi Tanács délszláv klubjának a Monarchia trialista átalakítását követelő programjára. Az új állam berendezkedése körüli tárgyalások 1918 novemberében, immár megváltozott körülmények között folytatódtak. 1918 októberében a zágrábi nemzeti tanács kimondta elszakadását a Monarchiától, így annak képviselői is részt vettek a novemberi genfi tárgyalásokon. A megállapodások értelmében bizonyos föderatív elemek jelentek volna meg az ország berendezkedésében (ideiglenes koalíciós kormány, a zágrábi nemzeti tanács további működése az alkotmányozó nemzetgyűlésig és bizonyos autonómjogkörök megmaradása), de a 71 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

szerbek ezt nem tartották elfogadhatónak. Pańić lemondott a miniszterelnökségről, és ezzel a megegyezés dugába dőlt. (A régens persze megint őt nevezte ki miniszterelnöknek, de akkor már nem volt érvényben a megállapodás.) Megkezdődött a zágrábi nemzeti tanács „puhítása”, és végül is a nemzeti tanácsban jelentős szerepet játszó szerb–horvát koalíció, élén a szerb Svetozar Pribićević PRIBIĆEVIĆ, Svetozar (1875–1936) A szerb–horvát koalíció egyik megalapítója 1905-ben, a szerb szárny vezetője. Az 1918 októberében megalakult zágrábi nemzeti tanács alelnöke, és mint a centralizmus hívének nagy szerepe volt abban, hogy a zágrábi nemzeti tanács elfogadta az egyesülés belgrádi feltételeit. 1919–20-ban belügyminiszter, 1920–22-ben kultuszminiszter. 1927 után megváltozott politikai felfogása, szakított a centralizmussal és a Horvát Parasztpárthoz közeledett. A királyi diktatúra bevezetése után internálták, majd 1931-ben emigrált.csel, olyan javaslatot fogadtatott el a nemzeti tanáccsal, amely gyakorlatilag megegyezett a szerbiai elképzelésekkel, és semmilyen komolyabb feltételhez nem kötötte az egyesülést. Területek, béketárgyalás Az SZHSZ Királyság nemzetközi elismerésére és határainak megállapítására a párizsi békekonferencián került sor. A délszláv állam Szerbia révén mint győztes és szövetséges hatalom szerepelt a konferencián. 1919 tavaszára a nyugati antanthatalmak elfogadták az egységes délszláv állam létrejöttét, májustól már az iratokat a „Szerb-Horvát–Szlovén Királyságnak” címezték. (Korábban Szerbiának.) A békekonferenciára a délszláv állam szakértői hatalmas anyagot készítettek, amelyben nemzeti, etnikai, gazdasági és földrajzi szempontokkal indokolták a területi igényeket. Az SZHSZ Királyságnak hat országgal voltak területi vitái, ezek közül Olaszország győztes nagyhatalomnak, Románia pedig győztes államnak számított. Olaszország és Románia a világháború idején titkos szerződést kötött az antanttal (1915 London, illetve 1916 Bukarest), amelyekben a háborúba való belépés fejében az antant – részben a délszláv állam által is követelt – területeket ígért a két államnak. Az Isztriai-félsziget, Fiume, Triest, Zára és négy adriai sziget képezték azokat a területeket, amelyeket mind Olaszország, mind pedig a délszláv állam szeretett volna megszerezni. A párizsi béketárgyalásokon nem is született határozat a területek hovatartozásáról, a két ország 1920-ban a rapallói szerződésben állapodott meg, hogy ezek a területek Olaszországhoz tartoznak. (Fiume ekkor szabad város lett, 1924-ben Olaszországhoz került.) A Magyarországgal megkötött trianoni szerződés alapján a délszláv államhoz csatolták Dél-Bácska, DélBaranya, és a Bánát nyugati és középső részét. A jugoszláv követelések magukban foglalták Mohácsot, Baját és Pécset is, ezeket a területeket azonban a békekonferencia nem ítélte az SZHSZ állam javára. Részleges sikerként könyvelhették el a szerb politikusok a Bánát nekik juttatott részét, mert azt az antant a bukaresti szerződésben Romániának ígérte. (Igaz, a délszlávok szerették volna Aradot és Temesvárt is megszerezni.) Ugyancsak sikertelenek maradtak a Karintiára vonatkozó követelések. A Saint Germain-i béke alapján Karintiában a lakosság népszavazáson dönthetett a terület hovatartozásáról. Noha az ún. „A” zónában a lakosság 70%-a szlovén és horvát volt, az 1920-ban megtartott népszavazáson a szavazók, 59%-a Ausztriát választotta. Végül is az állam területe 247 500 km2-t ölelt fel, lakossága 11,9 millió volt, 720 ezer délszláv nemzetiségű egyén maradt az országon kívül, ebből 480 ezer fő Olaszországban élt. II. Következmények A határok megállapítása nyomán létrejött viszonyok nagyjából megszabták a délszláv állam külpolitikáját a két világháború közti időszakban. Egy olyan nagyhatalomhoz (Franciaország) kellett igazodnia, amelyik támogatta Jugoszlávia fennállását, és ellenezte a szomszéd országok revíziós törekvéseit. Egyúttal Jugoszlávia meghirdette a „Balkán a balkániaké” elvet, ami a nagyhatalmak beavatkozásának megakadályozását célozta (ekkoriban elsősorban még Olaszországra gondoltak), részt vett a magyar és bolgár revíziós tervek ellen létrejött kisantant megszervezésében. A területi rendezés végső soron nem volt megnyugtató, a szomszédos államok nem adták fel követeléseiket és reményeiket az elvesztett területek visszaszerzésére. Éltek az első adódó alkalommal, és részt vettek Jugoszlávia feldarabolásában. Ugyanúgy tovább éltek a délszláv területi igények is, így Jugoszlávia, mint a második világháborúban győztes állam, kapta meg Olaszországtól az Isztriai-félszigetet, Fiumét és az adriai szigeteket, illetve Zárát. A hosszan tartó olasz–jugoszláv vitát végül csak az 1975-ös osimói egyezmény zárta le, amelyben a jugoszláv–olasz határt a felek véglegesnek ismerték el. Hasonló módon igyekeztek 1945-ben a délszláv


területi igényeknek érvényt szerezni Ausztriában is, és csak nemzetközi felszólításra vonult ki a jugoszláv hadsereg a második világháború után Karintiából. Az új délszláv állam közel 12 millió lakosa közül csak 9,9 millió fő (83 %) tartozott az „uralkodó” nemzethez. A Saint Germain-i békeszerződés aláírásakor az SZHSZ Királyság kénytelen volt a kisebbségvédelmi szerződést is aláírni. Csak erőteljes francia nyomásra tette ezt, mert az állam vezetői a belügyekbe való beavatkozásnak tekintették a kisebbségek nemzetközi védelmét. Azt sikerült elérniük, hogy azokra a nemzetiségekre, amelyek 1914 előtt kerültek Szerbiához (albánok, törökök) ne vonatkozzanak a kisebbségvédelmi határozatok. Így fordulhatott elő, hogy a két világháború között egyetlen albán nyelvű elemi iskola sem működött. Az újonnan a délszláv államhoz került nemzetiségeknek joguk volt vallásukat gyakorolni, nyelvüket a magánéletben és bizonyos hivatalos területeken használni, illetve joguk volt vallási, kulturális és jótékonysági intézményeket és iskolákat felállítani. Egyes nemzeti kisebbségek pártot is alakítottak, néhány képviselőt be is juttattak a parlamentbe, de ezek valamelyik nagy párthoz csatlakoztak, gyakorlati érdekérvényesítésre nem nyílt lehetőség. Szerb–horvát ellentét Az új állam legnagyobb politikai problémáját mégsem a kisebbségek jelentették, hanem a szerb–horvát ellentét. Mint már az állam megalakulásának körülményeiből kitűnt, kevesen érezték magukat a hivatalos politika által deklarált „szerb–horvát–szlovén háromtörzsű egy nemzet” tagjának, sokan inkább tartották magukat szerbnek, horvátnak vagy annak, amik valójában voltak. A délszláv állami egység akkor jött létre, amikor már az államot alkotó nagy nemzetek mindegyike érett lett volna a saját nemzeti államra is, de az újonnan megalakult államban tényleges vezető szerep csak egynek, a szerbnek jutott. Az SZHSZ Királyság létrejötte után mintegy félszáz párt alakult, a kommunista párt kivételével valamennyi nemzeti alapon: ennek megfelelően valamennyi politikai kérdés nemzeti színezetet kapott. A nem szerb és nem horvát pártok kívánságaikat akkor tudták érvényre juttatni, ha a szerb–horvát ellentétek idején a szerbek mellé álltak. Ilyen párt volt a Jugoszláv Muzulmán Szervezet. A politikai küzdelem továbbra is az állam belső berendezkedése: a centralizmus és föderalizmus körül folyt. Az 1921-ben elfogadott alkotmány a centralista berendezkedést szentesítette, Horvátországnak sokkal kisebb lett a befolyása saját ügyeire, mint az Osztrák– Magyar Monarchia keretei között volt. Felmerülhet itt a kérdés, miért nem képviselték a horvátok 1918-ban vagy előtte az önálló Horvátország gondolatát. A horvátországi politikusok a világháború alatt passzívak maradtak, illetve egészen 1917-ig a Monarchia keretei közt keresték a horvát kérdés megoldását, az emigráció, a Trumbić TRUMBIĆ, Ante (1864– 1938) Politikai pályafutását a dalmáciai Jogpártban kezdte, 1897-től a bécsi birodalmi gyűlés tagja. 1903-ban Supilóval együtt meghirdették az új kurzust, a horvátok és szerbek együttműködését. 1914-ben, a háború kitörése után emigrált, 1915-ben részt vett a Jugoszláv Bizottság megalakításában, annak megszűntéig elnöke volt. Az egységes délszláv állam első külügyminisztere, részt vett a párizsi békekonferencián. 1921 után kikerült a kabinetből, ellenezte a szerb centralizációs politikát, 1932-ben az egyik megalkotója az ún. Zágrábi pontoknak, melyben a horvátok az ország federalista átrendezését követelték. vezette Jugoszláv Bizottság pedig hamar kiegyezett Szerbiával az egységes délszláv állam létrehozásáról (igaz, nem a megvalósult körülmények között). Az önálló Horvátországnak az antanthatalmak között sem volt támogatója, és végül a leglényegesebb volt az a félelem, ha Horvátország nem lép egységre Szerbiával, akkor hatalmas délszláv területek kerülnek a szomszédos államok kötelékébe (ami egyébként szintén megtörtént, pl. Isztria). A két világháború között a szerb–horvát viszony horvátok számára nagyobb lehetőségeket adó rendezésére csak egyszer került sor, 1939-ben, részben külső nyomásra. A miniszterelnök és a Horvát Parasztpárt vezetője közti megállapodás értelmében létrehozták a Horvát bánságot horvát országgyűléssel és önkormányzattal. Ezt a megoldási lehetőséget azonban a hamarosan kitörő világháború elsodorta. Gazdaság Az SZHSZ állam nem csak nemzeti, vallási téren volt megosztott. Az ország a kulturális szint tekintetében is nagy eltéréseket mutatott. Az északi részeken sokkal nagyobb fokú volt az iskolázottság, mint a déli vidékeken, míg Szlovéniában a lakosságnak csak 9%-a volt analfabéta, addig Boszniában és Macedóniában több mint 80%a. Gazdasági téren sem alkotott egységet az új állam. Sem az első világháborút megelőzően, sem a világháború ideje alatt nem született semmiféle gazdasági terv, miként lehet az országrészek gazdaságát összehangolni.


Az új állam gazdasági integrációja során szembe kellett nézni azzal, hogy 1918–20-ban, az ország létrejöttekor, hat vámszabályozás (a szerb, montenegrói, magyarországi, horvát–szlavónországi, dalmáciai, bosznia– hercegovinai) volt érvényben, ötféle valuta (szerb dinár, osztrák–magyar korona, német márka, bolgár leva és a Crna Gora-i perper) volt forgalomban, és az ország vasútvonalait négy vasúti társaság kezelte. A vámok tekintetében az első kormány 1919 márciusában bevezette a korábbi szerbiai vámtételeket. 1920-ban megalakult a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság Nemzeti Bankja, az ország egységes fizető eszköze a dinár lett. Az adó levonása után 4 osztrák–magyar koronát váltottak át 1 dinárra, noha a szabadpiaci forgalomban 3:1 volt az arány. A dinár egyébként hamarosan sokat vesztett értékéből, és csak az 1920-as évek közepére vált stabil pénzzé. Szintén gondot okozott, hogy a különböző országrészeken más-más adórendszer volt érvényben. Az adórendszer egységesítése tíz évig tartott, a lassúságban nyilván szerepet játszott, hogy a korábbi osztrák– magyar területeken magasabbak voltak az adók, így azokat továbbra is be lehetett hajtani. A délszláv királyság gazdasági helyzetét és lehetőségeit megszabta az alacsony ipari szint, a lakosság alacsony képzettsége, az egyes területek túlnépesedése és végül a regionális fejlettségbeli különbségek. Az északi, északnyugati országrészek iparosodottabbak voltak, és a mezőgazdaság is fejlettebb volt. Az 1920-as években a korábban az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó területek adták a nemzeti jövedelem csaknem 80%-át, a banktőke több mint fele Horvátországban összpontosult, és a bankok működése során keletkezett jövedelem Horvátországban 3-4-szer magasabb volt, mint Szerbiában. Ugyancsak negatív hatást gyakorolt a gazdaságra, hogy egyes területek elvesztették korábbi piacközpontjaikat, amelyekhez korábban tartoztak (pl. Graz, Triest, Fiume, Thesszaloniki és a magyarországi városok stb.), és olyan területek közt kellett gazdasági kapcsolatokat kiépíteni, amelyek közt korábban nem léteztek. A gazdasági különbségek megszüntetése vagy akár csökkentése sem az első, sem a második Jugoszláviában nem sikerült, egy ilyen sok nemzetiségű országban az egyes területek nagyobb arányú fejlesztése mindig nemzeti ellentétek forrásává is vált. A két világháború közti időszakban a szerbiai beruházások a szerb politikai dominanciának köszönhetően jelentősen meghaladták a horvátországiakat. A horvátok és a szlovének inkább igyekeztek gazdasági szintüket, fölényüket megőrizni, saját, jobban jövedelmező gazdaságukat fejleszteni, mintsem az egyébként is kétséges és nehezen megvalósítható alacsony színvonalú gazdasági egységet létrehozni. (Nem véletlen, hogy az ún. horvát tavasz egyik legnagyobb eredménye az az 1971-es törvény volt, miszerint a köztársaságok a megtermelt valuta 45%-át tarthatják meg a korábbi 12% helyett, illetve 1990-ben Jugoszlávia felbomlása előtt Szlovénia és Horvátország megtagadta a befizetést a fejletlenebb területek számára létrehozott pénzügyi alapba.) * Végezetül feltehetnénk azt a kérdést, mit hozott a több mint hetvenéves együttélés. Cinikusan azt válaszolhatnánk: azt a történelmi tapasztalatot, hogy nehéz élni egy házasságban. A valóságban viszont 1918ban az adott körülmények között a délszláv népek körében magát az egyesülés tényét semmilyen jelentős politikai erő nem támadta, a jövőt viszont mindenki másképp képzelte el...

2. Képek





1. Életrajzok. Ante Trumbiæ, Svetozar Pribiæeviæ, Nikola Paiæ, Ion I. C. Br?tianu, Alexandru VaidaVoievod Életrajzok TRUMBIĆ, Ante (1864–1938) Politikai pályafutását a dalmáciai Jogpártban kezdte, 1897-től a bécsi birodalmi gyűlés tagja. 1903-ban Supilóval együtt meghirdették az új kurzust, a horvátok és szerbek együttműködését. 1914-ben, a háború kitörése után emigrált, 1915-ben részt vett a Jugoszláv Bizottság megalakításában, annak megszűntéig elnöke volt. Az egységes délszláv állam első külügyminisztere, részt vett a párizsi békekonferencián. 1921 után kikerült a kabinetből, ellenezte a szerb centralizációs politikát, 1932-ben az egyik megalkotója az ún. Zágrábi pontoknak, melyben a horvátok az ország federalista átrendezését követelték. PRIBIĆEVIĆ, Svetozar (1875–1936) A szerb–horvát koalíció egyik megalapítója 1905-ben, a szerb szárny vezetője. Az 1918 októberében megalakult zágrábi nemzeti tanács alelnöke, és mint a centralizmus hívének nagy szerepe volt abban, hogy a zágrábi nemzeti tanács elfogadta az egyesülés belgrádi feltételeit. 1919–20-ban belügyminiszter, 1920–22-ben kultuszminiszter. 1927 után megváltozott politikai felfogása, szakított a centralizmussal és a Horvát Parasztpárthoz közeledett. A királyi diktatúra bevezetése után internálták, majd 1931-ben emigrált. PAŃIĆ, Nikola (1845–1926) Fiatal korában a szocialista Svetozar Marković és a polgári radikalizmus eszméi hatottak rá. 1883-ben a radikálisok timoki felkelése után menekülni kényszerült (távollétében halálra ítélték), majd miután visszatérhetett az országba, a Radikális Párt vezetője lett. 1904-től kisebb-nagyobb megszakításokkal Szerbia, majd a délszláv királyság miniszterelnöke. 1926-ben fia korrupciós ügye miatt kellett lemondania. Nagy szerepe volt a szerb hadicélok megfogalmazásában és elfogadtatásában, illetve az egységes délszláv állam megalakításában. BRĂTIANU, Ion I. C. (1864–1927) Párizsban tanult a műszaki egyetemen. 1895-től parlamenti képviselő, 1909-től a Nemzeti Liberális Párt vezetője. Többször miniszterelnök: 1909–11-ben, 1914–18-ban (1914-ben Románia semlegessége mellett állt ki, 1918-ban a központi hatalmak Románia feletti győzelme miatt mondott le), 1918–19-ben (az antant győzelme után) vállalta a miniszterelnökséget, és amiatt mondott le, hogy Románia nem kapta meg a teljes Bánátot. VAIDA-VOIEVOD, Alexandru (1872–1950) Fiatal korában orvosnak tanult. 1896-tól az erdélyi Román Nemzeti Párt vezető köréhez tartozott, a Habsburg pártiak, Ferenc Ferdinánd nézeteihez állt közel. 1906–18 között a magyar országgyűlés tagja, 1918-ben ő követelte a parlament ülésén az erdélyi románok önrendelkezési jogát. 1919-ben és 1933-ben Románia miniszterelnöke. 1918 után a Nemzeti Parasztpárt tagja, ebből 1935-ben kivált, és megalapította a jobboldali Román Frontot. 1945 után börtönbe került.


1. Bulgária fájdalmas békéje PALOTÁS Emil Bulgária fájdalmas békéje A központi hatalmak oldalán még két egzotikus állam is vereséget szenvedett: Törökország és Bulgária (1918). Az Oszmán Birodalom szétesése és a helyére lépő nacionalista török állam sorsa érdeklődésre tarthat számot. Bulgária, amelyről szólnom kell, inkább tekinthető marginálisnak. A Párizs környéki békeszerződések témája kapcsán Szófiában újabban erősen hangoztatják a párhuzamosságot Magyarország és Bulgária között, arra utalva, hogy ez a két ország szenvedte el a legnagyobb veszteségeket, mindkettő esetében feldarabolták a nemzetet, és a széttördelés sokkhatása is hasonlóan nagy. Az 1918–1919-es változások ilyesfajta traumaként kiemelése számunkra első megközelítésben túlzottnak tetszhet, ha pusztán a rideg számokat nézzük. Bulgária esetében az 1918-as veszteség nem indokolna ekkora sokkhatást. A neuillyi béke értelmében az ország a háború előtti területének és lakosságának mintegy 10%-át veszítette el. (1915: 114 ezer km2 terület, 5,5 millió lakos; 1919: 103 ezer km2 terület, 4,9 millió lakos). Minden veszteség fájdalmas persze, a 10% is. Különösen, ha igazságtalannak érzik. De a dolog lényege nem ezekben a számokban van, hanem azon folyamatban, amelyet az 1919. novemberi békeszerződés csupán betetőzött. Egészen röviden abban, hogy Bulgária egyetlen emberöltő – azaz mindössze 40 év leforgása – alatt háromszor is megélt egy-egy Trianon szindrómát, ha ez utóbbin az etnikai nemzet által lakott terület nagy részének elvesztését, elcsatolását, idegen uralom alá kerülését értjük. Félszuverén, 1878 Bulgária nagyon későn, 1878-ban nyerte el állami önállóságát, lett félszuverén fejedelemség. Ezt megelőzte a nemzeti újjászületés mozgalma, amelynek minden irányzata, összes résztvevője magától értetődő természetes dolognak tartotta, hogy a jövendő állam valamennyi bolgárok által lakott területet határai közé zárja majd, azaz átfogja a Balkán egész keleti és középső nagyobb részét – Mizia (Moesia) mellett természetesen Trákiát és egész Makedóniát is. Később ezen törekvésnek az „össznemzeti felszabadulás és egyesülés” nevet adták. Nagyon korán jelentkezett a felismerés is, hogy az említett területek bizonyos részére a szomszédok szintén igényt tartanak, de saját elképzelésük jogosságába vetett hitüket korán megerősítette egy kollektív nagyhatalmi aktus – 1876-ban a konstantinápolyi nagyköveti konferencia –‚ amely először foglalta diplomáciai okmányba Nagy-Bulgária határait. Ezt a virtuális államot, amely a Dunától le az Égei-tengerig, ill. a Fekete-tengertől egészen az Ohriditóig terjedt, az orosz–török háborút lezáró 1878. március 3-i békeszerződés még egyszer rögzítette. A születésnap azóta is szent dátuma Bulgáriának. A békeszerződés aláírásának helye után San Stefanó-inak elnevezett Nagy-Bulgáriát papíron megteremtő szerződés mindmáig kétségbevonhatatlan jogcím, a legfőbb érv akkor is, ha maga ez az óriási kiterjedésű állam valójában nem született meg. Mint ismert, néhány hónap múlva a berlini kongresszuson a San Stefanó-i képződményt három részre szabdalták, és az új bolgár állam csak annak töredékén, a Duna és a Balkán hegység közti keskeny területen kezdhette meg létezését. A berlini szerződés miatt a március 3-i örömmámort érthetően sötét kétségbeesés követte. Ekkor következett be az első, legmélyebb nemzeti trauma, Európa azóta is átkozott igazságtalansága a benne addig bízó bolgárokkal szemben. A megnyomorítva életre hívott kis bolgár fejedelemség ugyan a gyászos valóságot jelentette, de vele együtt megszületett a „nemzeti ideál” is, az a végcél, amely felé minden igaz bolgár hazafinak törekednie kellett, a San Stefanó-i vágyálom, Nagy-Bulgária életre hívása. Közel a nemzeti ideálhoz (1912–1913) A végcél akkor még nemcsak igazságosnak tetszett, de gyorsan elérhetőnek is. A berlini kongresszus által előidézett tragédia mély volt ugyan, a veszteség azonban nem tűnt helyrehozhatatlannak, hiszen a vágyott területek a korhadt, bomló Oszmán Birodalom részét képezték. A reményt erősítette, hogy 1885-ben vértelen puccsal sikerült a bolgár fejedelemséghez csatolni az addig török tartományt Kelet-Ruméliát, azaz egyesíteni Észak- és Dél-Bulgáriát. A fejedelemség területe rögtön 1/3-dal, lakossága csaknem 40%-kal megnőtt. A dolog egyetlen szépséghibája az volt, hogy a féltékeny szerb állam az uniót követően Bulgáriára támadt – lezajlott tehát az első testvérháború a déli szlávok között. Bulgáriának a győzelem önbizalmat adott, de egyben jelezte: a nemzeti ideál realizálásának útjában új akadályok jelentkeznek.


1912-ben Oroszország és az antanthatalmak pártfogása mellett létrejött a balkáni kis államok diplomáciai és katonai szövetsége, a még török uralom alatti balkáni területek felszabadítására. Szófia számára az összefogás kényszere előre sejtetni engedte, a maximális cél, San Stefano, Nagy-Bulgária megteremtése aligha reális cél, de közelítésére az előzetes egyezkedések mégis komoly esélyt adtak. A török ellen diadalmaskodó kis államok azonban nem tudtak megegyezni a zsákmány elosztásáról, és szerencsétlen módon 1913 nyarán bekövetkezett a második Balkán-háború, immár a tegnapi szövetségesek között. Itt súlyos vereség érte Bulgáriát. A Bukarestben aláírt béke porrá zúzta a nagy reményeket. A Makedónia megszerzéséért folytatott első háborúban Bulgária viselte az aránytalanul legnagyobb terhet, ám a második háborúban bekövetkezett veresége miatt a felosztásnál riválisai kisemmizték. Amíg Görögország 34 ezer km2, Szerbia 26 ezer km2 területet szerzett magának addig Bulgáriának mindössze 6300 km2 jutott. A makedón álom szertefoszlott. Ráadásul kénytelen volt Romániának átengedni Dél-Dobrudzsát. Ezzel az 1878-as első tragédia után bekövetkezett az újabb csalódás, amit frissiben elkereszteltek nemzeti katasztrófának. A katasztrófáknak vannak előidézői – ők a bűnösök. Amíg 1878-ban még az önző és kíméletlen európai nagyhatalmakra hárult minden felelősség, addig az 1913-as kudarcért, a nemzeti ideálokat ért súlyos csapásért az ország közvéleménye a politikai vezető réteg akkor kormányon lévő részét – az antantbarát pártokat és vezetőiket – tette felelőssé, nem alaptalanul. Ilyen előzmények után érünk el a világháborúhoz, amelybe Bulgária hosszú ingadozás, sőt éles belpolitikai összecsapásokat követően a központi hatalmak oldalán lépett be. A választás kezdetben helyesnek látszott; jöttek a sikerek. Kezdtek kikerekedni a határok, a térkép közelített a San Stefanó-i ideálhoz: Bulgária megszállta Szerbiát, Makedóniát; Románia katonai veresége után Dél-, sőt Észak-Dobrudzsa is bolgár fennhatóság alá került. Trákiában is kiigazították a határokat. A bukás A mámor rövid időre szólt. Bekövetkezett az 1918. szeptemberi katonai összeomlás, Bulgária elsőnek kapitulált a központi hatalmak közül. Következett a fegyverszünet, majd a béketárgyalások az ismert eredményekkel. Negyven évvel a szörnyű berlini szerződés és mindössze öt évvel a letaglózó bukaresti béke után következett be az újabb „nemzeti katasztrófa”, hogy ismét a bolgár historiográfia sztereotip jellemzésével éljek. A Párizs környéki békék Bulgáriára gyakorolt hatásának esetében nem egyszerűen arról van szó – és itt térek vissza a bevezetőben említett gondolatra –‚ hogy az országnak az elvesztett háború következtében némi területveszteséggel kellett szembenéznie, hanem sokkal többről – elveszni látszott több generáció szilárd hite Nagy-Bulgária, az igazságos nemzetállam megteremthetőségében. Érthető tehát az említett trauma. Messzire távolodott a „nemzeti ideál”, miközben Bulgária szomszédai, részben a Bulgária által sajátjának tartott területek bekebelezésével – nagyra nőttek. A belső következmények ezek után nem maradhattak el. Ferdinánd király FERDINÁND, I. Coburg (1861–1946) Bolgár fejedelem, majd király. Pályáját osztrák katonatisztként kezdte. 1887-ben a párizsi békekonferencia határozata alapján lett a Török Birodalmon belül autonóm Bulgária fejedelme, majd 1908-ban, a függetlenség kikiáltása után királya. Uralkodása alatt Bulgária két nemzeti katasztrófának érzett vereséget szenvedett el: a második Balkán- és az első világháborúban. 1918. október 3-án lemondott fia, III. Borisz javára. Lemondása után ornitológiával foglalkozott., elismerve saját felelősségét a történtekért, még 1918 októberében lemondott fia javára, és elhagyta az országot. Az uralkodót nem követte – nem is követhette – az emigrációba testületileg az egész bolgár politikai vezető réteg, amely a történtek után valójában nagy zavarban volt. Felelősségkeresés A kiútkeresés egyelőre azzal zárult, hogy az addig egymással szüntelen rivalizáló tucatnyi polgári párt még több frakciója, Bulgária történetében első ízben, összefogott egy polgári összkoalíció érdekében, azt remélve, hogy ezen tömörülés segítségével a régi politikai elit képes lesz minden addigi kudarc és a kibontakozó belső politikai válság ellenére is – változatlan játékszabályok szerint – tovább folytatni a régi játszmát. Hamar nyilvánvalóvá lett, hogy ez immár lehetetlen, az ország hangulata gyökeresen megváltozott. Ha az 1913-as nemzeti katasztrófáért korábban sokan hajlottak a politikai elit egy meghatározott csoportját, az antantbarát pártokat és azok vezetőit elmarasztalni a hibás stratégiáért, úgy most logikai alapon ugyan ezen szűk elit másik részét érhette hasonló vád; ez a rész, okulva az 1912–1913. évi Balkán-háborúk tanulságaiból, az ország szekerét Németországhoz, a központi hatalmakhoz kötötte, és ebből lett az újabb sorscsapás. Ám a gyors egymásutánban bekövetkezett ismételt csalódások, öt év alatt két nemzeti katasztrófa, végül is az országot az egész addigi politikai elitből kiábrándította, a kudarcok a polgári tábor összességét, a bolgár burzsoázia egész politikáját diszkreditálták. Ez a felismerés alapot teremtett a nem polgári, hanem alapvetően más típusú kísérletezések számára.


Bár közhely, utalni kell arra, hogy Bulgária szokatlanul homogén társadalommal bírt még a 20. század elején is. Hiányoztak a máshonnan ismerős mély szociális ellentétek. Ehhez képest meglepően éles társadalmi és politikai összeütközések színterévé vált az ország az első világháborút követő években. Radikális mozgalmak A baloldali radikalizmusnak Bulgáriában egyszerre két válfaja is jelentkezett és vált meghatározó tényezővé. Az egyik bázisa a társadalom 4/5-ét kitevő kistulajdonos parasztság nevében radikál-demokrata programmal, egyfajta társadalmi utópizmust célként meghirdető Földműves Szövetség volt, a másikat a Balkánon kivételként tömegerőt megtestesítő kommunista mozgalom alkotta. Témánk szempontjából itt és most az említendő, hogy mindkét radikalizmus erősen háttérbe szorította a nemzeti ideál kergetését – persze eltérő ideológiai alapon és nagyon különböző stratégiai megfontolásokból. De a lényeg abban állt, hogy az a trend, amely négy évtizeden át, tehát az újkori bolgár állam egész addigi fennállása alatt, a politika központi kérdésévé tette a nemzeti eszmét – most megtört, visszaszorult. 1919 és 1923 között a politikai élet perifériájára szorultak a polgári pártok. Az előtérben a parasztpárt és a kommunista párt vetélkedése zajlott a tömegek megnyeréséért. A választásokon az elsöprő többség rájuk szavazott. Az 1919 tavaszán–nyarán zajló nagy szabású tömegmozgalmak hatására az országot megszállva tartó antant csapatok parancsnoksága komolyan tartott a „bolsevizmus” mételyének bulgáriai lehetséges jelentkezésétől, és azonnali ellenintézkedéseket sürgetett Párizstól. A félelmek alaptalanok voltak. A Bolgár Kommunista Párton belül 1919 tavaszán létezett ugyan egy ultrabalos tendencia, mely azonnali szovjet köztársaságot szeretett volna létrehozni, a pártvezetés azonban – akkor legalábbis – nem vállalta a kalandorságot, fegyveres felkelés kiprovokálását. 1923 szeptemberében már igen – ez azonban más történet. Így 1919 szeptemberében demokratikus úton, parlamenti választáson elnyert többségére támaszkodva foghatott hozzá a parasztpárti kormány szociális utópiájának megvalósításához. Talán nem ez az alkalom, hogy a különben nagyon figyelemre méltó kísérlet részleteibe elmerüljünk, csupán jelzem, hogy egyedülálló módon, kormányhatalom birtokában nyert lehetőséget, hogy harmadikutas elképzelését realizálja, és mind a magát lejáratott kapitalista rendszert, mind a szovjetorosz kísérlet szélsőségeit elutasítva megkísérelje létrehozni az önálló kistermelők egalitárius társadalmára épülő földi paradicsomot. A kísérlet nem tartott soká. Közben túl sok ellensége támadt: igazi harcot a baloldali munkás mozgalommal folytatott, miközben halványan antikapitalista intézkedései akcióegységbe tömörítették a polgári erőket, antimilitarizmusa miatt az addig privilegizált és a háború utáni leszerelés által egzisztenciájában megrendített tisztikar jó része fordult vele szembe, végül republikanizmusa az udvart és a monarchista erőket mozgósította. A bolgár történetírás – a régebbi, marxista éppen úgy, mint az újabb, a modern-felvilágosult – következetesen elítéli a polgári koalíciós kormányt, mert az a fegyverszünet utáni időszakban buzgón teljesítette a győztesek minden kívánságát, abban bízva, hogy ezzel meglágyíthatja a nyugati nagyhatalmakat, enyhítheti a békefeltételeket. A kormány taktikai lépései utólag persze bírálhatók, Szófiának azonban három háború után más választása, mint a történtek tudomásul vétele és az ország gazdasági potenciáljának lehető védelmezése, aligha lehetett. Ez a külpolitikai kurzus akkor sem változott, amikor a parasztpárti kormány jutott hatalomra – ami egybeesett a neuillyi béke aláírásával – és megkezdte radikális belpolitikai reformjait. Sztambolijszkijéknak az utókor egy része azt is felrója, elmulasztották a török példa követését – a nemzeti ideálnak fegyveres harc révén történő megvédelmezését. Egy kemalista forradalomnak Bulgáriában azonban aligha álltak fenn az előfeltételei. „Az idők változhatnak” A teljes külföldi izoláció közepette a parasztpárti rezsim a megbékélést választotta, közeledni próbált az új délszláv egységállamhoz. Ha revansizmusra nem is vállalkozott, a revízió lehetőségében bízott. Ennek eszközéül kellett hogy szolgáljon egy másik nagyon régi eszme felelevenítése, a déli szlávok föderációjának gondolata. A balkáni föderáció, mint az egymásra utalt kis népek harmonikus együttélésének kerete, szintén a nemzeti újjászületés koráig megy vissza bolgár oldalon. A parasztpárt karizmatikus vezére, Sztambolijszkij SZTAMBOLIJSZKIJ, Alekszand Sztoimenov (1879–1923) Bolgár politikus. Fiatal korától tagja a Bolgár Földműves Szövetségnek, a párt lapját szerkesztette, 1908-tól parlamenti képviselő. 1915–1918 között – mivel ellenezte Bulgária központi hatalmak melletti hadba lépését – internálták. 1918-ban katonai felkelés után átvette a miniszterelnöki posztot (majd pártja ugyanabban az évben megnyerte a választásokat). 1923-ban egy újabb katonai puccs során meggyilkolták. elvileg vállalta ezt az irányt. Nem volt utópista, nem kergetett elérhetetlen vágyálmokat, de reménykedett abban, hogy az idők változhatnak, hogy Bulgáriát nem fogja vég nélkül, örök


időkre sújtani a büntetés világháborús bűneiért. A pillanatnyi kibontakozást épp úgy szolgálta a szomszédokkal való megbékélés kurzusa, mint a távolabbi szerves együttműködést. Kibontakozás azonban nem következett; az egyedülálló kísérletnek egy tiszti összeesküvés vetett véget, megnyitva a puccsok és ellenpuccsok hosszú sorozatát a bolgár történelemben. Ezek ismertetése azonban már más lapra tartozik.

2. Képek




1. Életrajzok. I. (Coburg) Ferdinánd, A. Sz. Sztambolijszkij Életrajzok FERDINÁND, I. Coburg (1861–1946) Bolgár fejedelem, majd király. Pályáját osztrák katonatisztként kezdte. 1887-ben a párizsi békekonferencia határozata alapján lett a Török Birodalmon belül autonóm Bulgária fejedelme, majd 1908-ban, a függetlenség kikiáltása után királya. Uralkodása alatt Bulgária két nemzeti katasztrófának érzett vereséget szenvedett el: a második Balkán- és az első világháborúban. 1918. október 3-án lemondott fia, III. Borisz javára. Lemondása után ornitológiával foglalkozott. SZTAMBOLIJSZKIJ, Alekszandr Sztoimenov (1879–1923) Bolgár politikus. Fiatal korától tagja a Bolgár Földműves Szövetségnek, a párt lapját szerkesztette, 1908-tól parlamenti képviselő. 1915–1918 között – mivel ellenezte Bulgária központi hatalmak melletti hadba lépését – internálták. 1918-ban katonai felkelés után átvette a miniszterelnöki posztot (majd pártja ugyanabban az évben megnyerte a választásokat). 1923-ban egy újabb katonai puccs során meggyilkolták.


1. Az európai fejlõdési modell és a mûvelõdés MŰHELY Az európai fejlődési modell és a művelődés Mik a jellemzői ennek az Európának? Az egyik az, hogy ezt a történeti struktúrát, az európai modellt különböző egyenlőtlen szintű és egymással kölcsönhatásban álló zónák együttese alkotta. Volt egy fejlettebb epicentruma, voltak – különböző változatban, övezetekben – kevésbé fejlett oldalzónák, peremzónák. Mindegyik kihívással szolgál a másiknak. Erre talán nem kell itt történeti példákat idéznem. Ezt az Európát dinamikus modellnek kell elképzelnünk, amelyben a súlypont áttolódik, így a Földközi-tenger vidékéről áttolódott Északnyugat-Európára. A peremzónák szintje és szerepe is módosult nagyon sokat, mehetett felfelé, lefelé. Sőt, a kölcsönhatás jellege is változott. Hogy erre példát mondjak: a 16–17. században, a nagy kolonizáció, az atlanti piac kialakulása időszakában a nyugati epicentrum a kelet-közép-európai zóna fejlődését nem elősegítette, hanem sokban hátráltatta. A 18. században megváltozott a helyzet. Az embernek olyan kép jut az eszébe, mintha valaki úgy próbálna egy magas szekrény tetejére felérni, hogy a másiknak a vállára lép, azt lenyomja, de amikor elérte a szekrényt, és felugrott rá, akkor már a másik is kiegyenesedhetik, azután már nem kell ezt a terhet viselnie. A 18. századtól kezdve az európai epicentrum felemelkedése már segíti, ösztönzi a kelet-közép-európai fejlődést. Bármily lényegesek voltak és lettek légyen is ezek a változások, a modell mozgását, mechanizmusát tulajdonképpen nem változtatták meg alapvetően. Az sem, hogy az európai fejlődés nem volt egyenes vonalú. Ne úgy képzeljük el, hogy elindult valahol, egyszerű szinten, és töretlenül ment felfelé. Sajátos módon a 13. század rendkívül nagy fellendülést hozott a népesség, gazdaság, technika terén – gondoljunk a katedrálisokra, az építkezésekre. S ezt követte egy jelentős visszaesés, hullámvölgy, amelyből csak lassan tudott Európa kiemelkedni. Ezt nem – illetve nem csak – a 14. századi pestis okozta. A pestis már azért tudott ilyen erőre kapni, mert valahogy a társadalom gyengült, lebénult. Ez elsősorban Nyugat-Európát sújtotta. Magyarország – és ez a peremzóna – aránylag jól úszta meg a válságot. A régi Észak-Magyarországon például egyes városok úgy kapnak német bevándorlókat, tőkével együtt, hogy azok idejönnek a válság elől, ami Nyugaton van. Még a krakkói, prágai, bécsi és – rövid időre – a pécsi egyetem 14. századi alapítása is azzal függ össze, hogy ez a zóna viszonylag jobban élte át a 14. századot, mint Nyugat-Európa. Utóbb persze megfordult a helyzet, de azért ez egy vigasztaló példa arra, hogy nincsenek örök balsorsok a peremzónákon sem, hanem a dolgok nem egyszer változhatnak. Azt hiszem, hogy a kép így elég világos előttünk. Mindent összevéve Európa nyugatán volt a leghosszabb időn át az epicentrum, és azt négy oldalról vették körül peremvidékek. Fent Skandinávia, jobbra Közép-Európa keleti része, délről a mediterrán vidék, és – sajátos módon – nyugat felől, a tengeren túli Újvilág is, amely ugyanis jó ideig európai peremzóna volt. Amerika északi része az epicentrumnak volt a gyarmata, a déli része pedig a mediterrán peremvidékeknek volt a gyarmata. Ma is látszik a különbség a kettő között, amikor már ez az Amerika szülőjét, nagyságban és hatékonyságban sok tekintetben túlhaladta. Hiszen ma is rendkívül sok szál kapcsolódik nemcsak kulturálisan, hanem politikailag, katonailag is Európához úgy, hogy tulajdonképpen egy szélesebb fogalmat használva euro-atlanti kultúráról beszélhetünk. * A másik vonása ennek a történeti Európának az expanzió. Többé-kevésbé minden kultúra expanzív. Voltak arab kereskedők, iszlám hódítások. De ezt az Európát egy olyan mértékű és hatású expanzió jellemezte, amely méreteiben, arányaiban – hiszen viszonylag kis kontinensről van szó – messze túlhaladta a többi történelmi kísérletet. A középkorban előbb egy jelentős belső expanzió ment végbe. A magyar államalapítás nem más, mint része e nagy európai belső expanzió egyik fejezetének, amely Skandináviától Kelet-Közép-Európán át hatalmas félkörívben bekapcsolta az európai kultúrába ezt a területet. Utána jött a külső expanzió. Tehát az Újvilág felfedezése, ami kétségkívül gyarmatosítással, sok kegyetlenséggel, embertelenséggel járt. Két jelenséget viszont tudomásul kell venni. Az egyik az, hogy feudális jellegű, tehát kiváltságokra épült társadalom a világon több emberi kultúrában megtalálható; Japántól kezdve, a kapitalista, polgári gazdasági és politikai rendszer viszont – úgy látszik – csak Európában alakult ki spontán módon, belső feltételekből. Másutt ezek csak annak példájára vertek gyökeret. Elvileg persze elképzelhető, hogy másutt is spontán kialakulhatott volna, ha nem ér előbb oda az európai expanzió, de ilyen feltételezéssel a történelmi tények ismeretében nem számolhatunk. Az európai történeti modellben valahogy be volt programozva ez a kapitalizmus. Innen terjedt szét az egész polgári társadalmi és politikai, jogi rendszer is, amely ma szinte az egész világon otthonra lelt. Európa expanzióját az is jellemzi, hogy tulajdonképpen a világ globális egységét, a különböző más kultúrák egymás közti érintkezését, ez teremti meg.


* A harmadik jellemző a politikai megosztottság. Sajátos módon ez az aránylag kis kontinens jó néhány kisebbnagyobb állami, politikai egységre oszlott, amelyek gyakran voltak egymással belső háborúban. Ugyanakkor Ázsiában hatalmas birodalmak alakultak ki, egységes centralizált szerkezettel vagy legalábbis ilyen irányú törekvésekkel. Ennek ellenére ez az Európa valahogy hatékonyabbnak bizonyult. A belső háborúkat és ellentmondásokat az sem akadályozta meg, hogy egy idő múlva kialakult egy európai „államrendszer”, vagy – ahogy a 18. század óta megfogalmazták – egyensúlyi rendszer, ami persze újra meg újra felborul, a kerékvágásból kizökken, s akkor helyre kell billenteni, így vagy úgy, nagy békekötések útján. Az európai államrendszernek fő jellemzője mindig ez a sokféleség volt. Soha egyetlen hatalomnak nem sikerült rátenni a kezét egész Európára úgy, hogy létrehozhasson saját vezetése alatt egy olyan egységes hatalmi szervezetet, amely 16. századi kifejezéssel univerzális birodalom lehetett volna. Ez nem sikerült sem V. Károlynak, sem utóbb Napóleonnak, hogy a többiről most ne is beszéljünk. Hátrány ez? Azt hiszem, hogy ellenkezőleg: inkább előny, mert sok és nagyon sokféle energiát szabadít fel, sokféle kezdeményezést tesz lehetővé. Biztosra veszem: a sokféleség, a háborús konfliktusok kiküszöbölése után, az európai integráció esetén is, ha sikerül – reméljük, sikerül –‚ meg fog maradni. Európa soha nem lesz egyetlen nemzet, mindig sokszínű lesz, és egy kicsit a sokféleségben benne lesz a zónák nem teljesen homogén volta is. * Fent beszéltem az epicentrumról, a fejlettebb régiókról. De az sem volt egyenletes. Párizs és az Ile-de-France mellett ott van az elmaradottabb Auvergne. Tehát nagy szintbeli különbségek vannak egy-egy régión, országon belül is. Vagyis az epicentrumok és a peremzónák együttesének rendszere alapképletként megismétlődik különböző szinteken az európai kultúrán belül. Gondoljunk a régi Magyarországra, gondoljunk a Habsburg Monarchiára. Ezek mind mutatják ennek a korrelatív képletnek az ismétlődését, különböző fokokon és méretekben. Feltehető, hogy ezt a jelenséget az európai integráció sem fogja teljesen kiküszöbölni. És ehhez bizonyos reményeket is fűzök, majd kiderül, hogy miért. Az európai integráció tulajdonképpen két politikai tényező indítására kezdett valóra válni a korábbi elképzelések nyomán. Az egyik az volt, hogy Európa két nagy nemzete: a német és a francia súlyos vereséget szenvedett a két világháborúban. Ha csak az egyik szenvedett volna vereséget, akkor aligha békülhettek volna össze. Ehhez mind a kettőnek súlyos megaláztatásokon kellett átmennie. A másik tényező egy közös külső veszély volt: a Szovjetunió. Így alakult ki fokról fokra az Európai Közösség, amiből azután Európai Unió lett. A folyamat nem megy egészen simán. Nemcsak azért, mert a vereség már régen volt, és nemcsak azért, mert a veszély, a szovjet fenyegetés elmúlt, mert ha nagyon körülnézünk, az az orosz zóna elég sok kiszámíthatatlan veszélyt rejt a továbbiak során is magában. Hanem azért is, mert most értünk el, Maastricht után, abba a stádiumba, amikor az Európai Unió valóban kezd belevágni a nemzeti szuverenitásokba. Ezt már nehezen viselik és sok a töprengés, hogy vajon lazábban vagy szorosabban, centralizáltabban vagy föderálisabban kell-e a kérdést megoldani. A Nyugat számára a komoly alternatívák egyike most így hangzik: megelégszik-e azzal a gazdaságilag jól működő, kisebb együttessel, amely eddig kialakult, és itt lezárja az ügyet, nem veszi be a keleti szomszédokat. Ez a kényelmesebbik megoldás, megmaradni a réginél. Hiszen a kelet-közép-európai zónában feszültségek vannak, gazdasági bajok és olyan nemzetek, amelyek egymással vitatkoznak, háborúskodnak. Ki tudja, mi van, mi lesz ott, s ami van, hogyan kezelhető. Ezt Nyugaton nem is értik igazán. A jugoszláv tragédia megmutatta, hogy ez az Európai Unió gazdaságilag egy óriás, politikailag egy kisdiák, katonailag pedig egy csecsemő. Ilyen körülmények között valóban meggondolandó a bővítés. Ennek ellenére azt hiszem, hogy a Nyugatnak elemi érdeke, hogy a következő lépést megtegye, tehát az ígéretesebb alternatívát válassza, vagyis végrehajtsa az Európai Unió szempontjából azt, amit a középkori keresztény Európa végrehajtott a magyar államalapítás korában. Ezt már elkezdték Finnországban, Svédországban, és most már ideje, hogy ide is elérjenek. Éspedig érdekük azért, mert az alternatíva így áll: ha ők ezt a nagy erőtartalékot ennyi millió emberrel, ekkora területtel, ekkora piaclehetőséggel valahogyan bedolgozzák saját rendszerükbe, azzal roppant újabb erőforrást nyerhetnek a globális versenyben, a világban. Ha nem, akkor ez az instabilitás, a nyomorúság, a marginalitás zónája, és a Nyugat számára sok baj forrása lesz. S éppen olyan kezelhetetlen, mint Bosznia. Nyugatnak sem érdeke, hogy nyílt seb legyünk Európa hátában. Óriási a tét. Persze, ha mindig mindenki felismerné saját érdekét, akkor Marxnak igaza lehetett volna, és szinte földi paradicsomban élhetnénk. A valóságban nagyon ritkán és kevéssé ismerik fel az emberek saját igazi érdeküket, hanem inkább képzelt érdekek és olyan imaginárius elképzelések után futnak, amelyek kényelmesebbnek, könnyebbnek, vagy valami okból nekik előnyösebbnek tűnnek. Nagyon sok példát tudnék erre mondani, történeti példát, de hadd mellőzzem ezeket. A keleti zóna is nehéz alternatíva előtt áll: visszamegy-e a 19. századba vagy előre a 21. századba. A könnyebbik megoldás visszamenni a 19. századba. Tehát a nyers, vadkapitalizmus régi formái közé, amiket az egykori francia regényírók tudnának csak igazán színesen ábrázolni. Visszamenni a társadalmi és etnikai 87 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

feszültségekhez. Ehhez az összes feltételek adva vannak. Mondanom sem kell, hogy ez volna a katasztrofális változat, mert ez azt jelentené, hogy kívül maradunk az európai integráción, marginalizálódunk gazdaságilag, társadalmilag, és olyan krízishelyzetbe jutunk, amit sem mi nem tudnánk, sem mások nem tudnának kezelni. Tehát a 21. századba kell előre mennünk. A keleti sáv csatlakozásánál az Európai Unió politikai döntésénél nyilvánvalóan több tényező fog szerepet játszani. Szerintem alapvetően nem elsősorban a meglévő vagy nem meglévő feltételeket fogják nézni. Nem hiszem azt, hogy Portugália, amikor bekerült az Európai Közösségbe, lényegesen fejlettebb lett volna, mint ma például Csehország. Politikai döntés volt, politikai döntés lesz. Ez azonban nem menti fel az érdekelt országokat annak felelőssége alól, hogy a legszükségesebb feltételeket igenis igyekezzenek megteremteni. És ha van a modernizáció szónak valami konkrét tartalma, akkor az jelenleg számunkra azt jelenti, hogy megteremtjük az Európai Unióhoz való csatlakozás feltételeit a jogrendszertől az intézményeken, az infrastruktúrán át egészen a gazdaságig. S e feltételek közé tartozik az etnikai konfliktusok feloldásának ügye is. Ezek rendezése nélkül lehetetlen lesz belépni. Ezt már többször ki is jelentették. Csak az a baj, valahányszor európai normákra hivatkoznak, akkor elfelejtjük, hogy ilyenek alapjában véve nincsenek. Pontosabban: többféleképpen értelmezhetők. A második világháború után az egyéni emberi jogok kérdéskomplexumát fogalmazták meg, gondosan kerülve mindazt, ami az egyéni jogoknál szélesebb körű, illetve ami nélkül gyakorlatilag az egyéni jogok sem mindig érvényesíthetők. Errefelé nincs olyan gazdag ember, aki egyéni emberi jogai birtokában egyetemet tudna alapítani, mondjuk Marosvásárhelyen. Ezt pusztán egyéni jogokkal nem lehet megcsinálni. Ehhez kollektív jogok kellenek. Ez pedig még nem az elfogadott európai norma. A vita nem dőlt el, nincs lezárva. Azt kellene elérnünk, ha lehet, hogy az Európai Unió ebből a szempontból olyan legyen, mint egy vendéglő, ahová bizonyos minimális illő ruházat nélkül nem lehet belépni. Mezítláb nem illik bemenni a Hiltonba. Kisebbségi jogok elismerése nélkül nem lehet belépni az Európai Unióba. Csak az a baj, mondom, hogy nehéz megfogalmazni, mi legyen az a minimális ruházat, és nehéz rávenni a döntéshozókat arra, hogy ilyen szigorúan előírják. Mi is tehetünk egy-két lépést ennek érdekében, meg is tesszük, de nem lesz könnyű. Az azonban biztos, hogy amíg valahogy ez a kérdés nyugvópontra nem jut, amiben nekünk is részünk kell, hogy legyen, hiszen a sértődöttség sem a világtörténelemben, sem az egyéni életben nem vezet soha semmire, nekünk is meg kell tenni a magunkét, mert azért enélkül nem fog menni. * A következőkben szeretnék arra kitérni, hogy milyen jellemzői vannak ennek a kelet-közép-európai zónának a nagyobb modellen belül. Nem akarok közismert dolgokra hivatkozni, például arra, hogy bizonyos dolgok később, egyszerűbb formák között jelentkeztek, hogy az adott feltételek szerint – sajátos módon – hol gyorsabban mentünk előre, hol lelassultunk. Nagyon hangsúlyosan szeretném azonban azt kiemelni, hogy ezt az országot, ezt a peremzónát nem az jellemzi, hogy általánosságban egyformán alacsonyabb, elmaradtabb szintet képviselt, hanem az, hogy az itt is valóban meglévő modern törekvések és a visszahúzó erők, a hiányosságok közti távolság és feszültség lényegesen nagyobb volt, mint az epicentrumban. Említettem, hogy az epicentrum sem egyenletes szint. Ott is megvan az alapképletből adódó feszültség, mondjuk Auvergne és Párizs között, csak nem ilyen mértékben, ennyi hiányossággal. Miért vígasztal ez a sajátosság? Azért, mert ebből kiderül, hogy nem az egész területet kell felemelnünk magasabb szintre, hanem a távolságot, a feszültséget kell csökkentenünk a modern és az elmaradt jelenségek között. És ez valamivel talán könnyebben megoldható. Ha ezt a feszültséget csökkenteni tudjuk, akkor van reményünk arra, hogy a modernizáció, az Európai Unióhoz való közelítés feltételeit többé-kevésbé elfogadható módon teljesíteni tudjuk. Hol keressük ehhez a fogódzót? Nyilvánvaló, hogy nem a legdrágább megoldásoknál. Azt hiszem, hogy egyik nagy fogódzónk a művelődés. Ez a művelődés megint a legtágabb értelemben veendő, mert széles rétegeknek kell valahogy olyan szintre eljutniuk, hogy ne csak nyers alapfeladatokat tudjanak megoldani, hanem olyan feladatokat, amelyekhez finomabb eszközök kellenek, pontosabb eljárások, átgondolt részletek, nemcsak modern technikai eszközök, hanem azok használható kezelése is, egy rugalmasabb és alkalmazkodóbb készség. Szükség van és lesz egy szélesebb szakképzett értelmiségre is. Annak idején az Akadémia külső tagjait körlevélben megkérdeztük, hogy szerintük minek köszönhetik azt, hogy sikerük volt Amerikában vagy másutt. Meglepő módon, mondhatni egyértelműen, az volt a válasz, hogy a magyar középiskoláknak. Nem az egyetemeknek. A régi magyar, nyolcosztályos középiskoláknak. Én nem azt javasolom, hogy a régi viszonyokat állítsuk vissza. De az bizonyos, hogy valami formában a középiskolát úgy kell modernizálni, kibővíteni, rugalmasabbá tenni, hogy egyszerre legyen nyitottabb, de legyen állandó is, mert alapjában véve az iskolai tárgyaknak elég nagy százaléka vitatható, hogy ezt vagy azt tanuljuk. Az iskolai állandóság a belső morális önkéntes fegyelmező eszközök egyike. Egykor Cambridge-ben láttam, hogy 16. századi asztaloknál ültek a diákok, és 17. századi portrék lógtak a falon. S e puszta folyamatosságnak szintén fegyelmező, munkára 88 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

ösztönző ereje volt. Sajnos mi nem tudunk 16. századi asztalokat produkálni, de azért azt hiszem, hogy a mondanivalóm célja nyilvánvaló. Véleményem szerint az is nagyon helyes, ha választásokat engedünk. Lehetővé tesszük, hogy a diákok különböző lehetőségek között válasszanak. Csak azt nem szabad elfelejtenünk, hogy a választás képességét is el kell sajátíttatnunk a fiatalokkal, mert különben, ha választaniuk kell az édesség és a matematika között, akkor a választás egyértelmű lesz, és soha nem fogják a matematikát megtanulni. Egy időben nálunk is hatott az amerikai oktatási rendszernek az a nem éppen legszerencsésebb eljárása, hogy a fiatalokat minél kényelmesebben kell az iskolákon átvezetni, nehogy véletlenül valami trauma érje őket, vagy különleges erőfeszítést kelljen kifejteniük. Meg is van az eredménye ennek, mert amikor az életbe kilép, és az első sokkot megkapja, akkor nem tudja, mit csináljon. Az élet traumákkal van tele. És erre elő kell a fiatalokat készítenünk. Meg kell nekik magyaráznunk azt, hogy az élet munkából áll, nem lehet zongoraművész valaki, ha nem gyakorol naponta órák hosszat, nem lehet értelmiségi szakmát választani úgy, ha valaki nem dolgozik keményen. Az edzés nélkül, a munka és bizonyos megterhelés nélkül nem lehet eredményes ifjúságot nevelni. Először is nem szabadna berendezkednünk arra, hogy a jövő értelmiségét a társadalomnak csak abból a viszonylag szűk rétegéből verbuváljuk, amely anyagilag megengedheti magának, hogy egyetemet végezzen. Ezzel ugyanis igen sok tehetséget elveszítenénk. Arra, hogy a tehetséges, de anyagi eszközökkel nem rendelkező fiatalok számára hogyan lehet esélyegyenlőséget biztosítani, hadd idézzek ismét egy történelmi példát. Eötvös Loránd, a jeles fizikus – József fia – a múlt század végén egy évre véletlenül közoktatási miniszter lett – a politikai zavarok jóvoltából hamar meg is bukott. De ezt az évet arra használta fel, hogy 1895ben létrehozza az Eötvös Kollégiumot. Ennek útja az volt, hogy jól képzett középiskolai tanárokat neveljen olyan tehetséges fiatalokból is, akik egyébként nem jutottak volna hozzá, hogy egyetemet végezzenek. Amikor ugyanis az apa, Eötvös József 1868-ban közoktatási miniszter lett, kiderült, hogy a magyar középiskolákban nincs elég képzett tanár. Sok olyan akadt közöttük, aki a szakvizsgát sem tette le, és aki, amikor ennek pótlására behívták, a vizsgázók apai szívére való tekintettel kisgyermekei kezét fogva jelent meg a bizottság előtt. A magyar közoktatás igen rossz állapotban volt 1867-ben. Pedig ma joggal tekintünk úgy az ezt követő időszakra, mint amely nagy lépést tett előre az európai felzárkózás útján. Nos, az Eötvös Kollégiumban kineveltek jó pár száz tehetséges fiút, a szegényebbekét ingyen vagy féldíjasként. Ezek pedig a vidéki középiskolákban mindenütt kiszemelték azokat a tehetségesnek mutatkozó diákokat, akiket aztán felvételre ajánlottak a Kollégiumba, tekintet nélkül arra, hogy középosztálybeli, értelmiségi vagy szegényparaszt vagy más családból származtak. Manapság sok vita folyik az egyetemi tandíj kérdéséről. Pedig magától értetődő a megoldás: ha az egyetemen tandíjat kell fizetni, akkor az, aki szegényebb, de tehetségesnek bizonyul és jól tanul, az ingyenes, illetve ösztöndíjas lehet. A Kollégiumban a tartásdíj függött a család anyagi helyzetétől, de a tanulmányi előmeneteltől is. Amikor én 1931-ben bekerültem mint értelmiségi család fia, havi 60 pengő tartásdíjat fizettem, ami elég nagy összeg volt. Az első vizsgák után már csak féldíjat, a végén pedig semmit sem kellett fizetnem. Az Eötvös Kollégium példája azt mutatja, hogy ebben a kérdésben nagyot lehet előrelépni a mi szerényebb eszközeinkkel is, tehát viszonylag kis befektetéssel nagy szellemi erőtartalékokat lehet mozgásba hozni. S ez ma sem lehetetlen, bár az eredeti Eötvös Kollégiumot Rákosiék 1950-ben – érthető módon – megszüntették. Nos ez a két történelmi példa elég arra, hogy sürgetőnek ítéljük a dolgot, hogy ne törődjünk azzal, ha kritikus szellemek jönnek haza a nagyvilágból. Lehet, hogy a történelem minket is korrigálni fog jó irányban. Felsőoktatásunk nehéz helyzetbe van. Erősen szétszórt, szinte elaprózott jellegű. Nem kisebb hiba, hogy az elmúlt évtizedekben egy szűk és kizárólag oktatásra berendezett intézményrendszer alakult ki. És ezt nem elég extenzív módon kibővíteni. Nem elég azt mondani, hogy ezentúl kétszer annyi diákot veszünk majd fel. Meg kell teremteni újra az egyetemeken a tudományos kutatás feltételeit is. El kell érni, hogy az egyetemek megkapják laboratóriumokban, felszerelésben, tudományos műhelyekben a szakmai feltételeit az új nevelési rendszernek. Mondanivalóm lényege tu1ajdonképpen az, hogy bár nagyon sok mindenben lent vagyunk, vannak olyan lehetőségeink és előnyeink, amelyek segítségével van reális esélyünk a feljebbjutásra. A művelődés egyike azoknak a pontoknak, amelyeket leginkább, legkönnyebben lehetne megragadni, hogy egy nagyobb erőfeszítéssel az országot előbbre lendítsük. Mint említettem, az ázsiai kisebb és nagyobb tigrisek példája is ezt mutatja. Nem hiszem, hogy mi kis vagy nagy tigrisek leszünk. De egy jóféle Duna táji komondort még létrehozhatunk, nem kuvaszt, mert az nem képes tanulni, csak azt tudja, amit beleoltott a természet. De egy jó Duna vidéki komondort szívesen látnánk, és feltehetően a nagyvilág is elfogadna. Lehetséges, hogy a közvetlen cél, tehát az a bizonyos európai modernizáció egy olyan hosszú folyamatnak a része, amelynek nagyon sok nehéz, sőt előnytelen velejárója lehet. Amikor annak idején Eötvös József a reformkorban, 1848 előtt, Nyugaton utazott, már észrevette, hogy ebben a kapitalista társadalomban bajok lesznek, kialakul a proletariátus, és azon gondolkodott: mit lehetne tenni, hogy ezt mi elkerüljük. Nem egészen ment a dolog, és most sem biztos, hogy a jövő nehézségeit el tudjuk kerülni. De ez – helyesen – nem gátolta 89 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

meg Eötvös Józsefet abban, hogy a közvetlen célt igyekezzék megvalósítani, tehát azt, hogy a felbomló és hasznavehetetlen feudális rendszert – nevezzük a nevén – felcseréljék egy modern polgári alkotmányos berendezkedéssel. A civilizáció sérülékeny, mint az emberi élet is. A jövőnek vannak veszélyei, mint ahogy vannak velejáró veszélyei egy házasságnak, egy iskolába lépésnek vagy egy pályaválasztásnak is. Végső fokon, ha mi ettől a távolabbi jövőtől félünk, akkor soha nem fogunk előremenni, hanem megállunk egy helyben.

2. Képek





1. Pannóniai csonthulladékok AKTUÁLIS ÓKOR T. BÍRÓ Mária Pannóniai csonthulladékok Pannónia provincia hajdani településein és temetőiben a 4–5. században egyre több csontból kifaragott tárgyat találunk. A temetőkben gyakori, hogy az asszonyok jobb karját 8–10 csontkarperec díszíti. A fejük vagy a lábuk mellett kétoldalú sűrű fésűket találunk, a nők és a gyermekek térdére pedig bogárhátú fésűket fektettek. A különböző méretű és formájú csonthajtűk tartották a frizurát vagy rögzítették a hajkendőt. A férfi sírokba gyakran helyeztek állatokat ábrázoló ruhatűző tűket. A csontból készített tárgyak számának ugrásszerű növekedését a késő római leletanyagban a birodalom népességének temetési rítusváltása is okozhatta. A Kr. u. 3. századtól ugyanis a halott hamvasztás szokását fokozatosan kiszorítja a halottak koporsóban vagy szarkofágban történő eltemetése. A temetkezési szokások változását a keleti misztérium vallások elterjedésével, a test feltámadásába vetett hit reménységével magyarázzák. Az említett váltást felgyorsítja és kötelezővé teszi a kereszténység államvallássá emelkedése. A földben pedig megőrződtek mindazok a viseleti tárgyak, amelyek addig a hamvasztás során elégtek. A csontfaragványokra mindez fokozottan vonatkozik. Ahol az emberi csontok elhamvadtak, ott legfeljebb az elefántcsont ládika intarziáinak kalcinálódott töredéke maradt meg. A hamvasztásos rítus megszűnése a Római Birodalom minden európai provinciájára jellemző volt, mégis a csontfaragványok divatja Pannóniától nyugatra megtorpan. A csonttárgyak tömeges megjelenésének okát a limes vidék, a pannóniai határprovincia fokozott elszegényedésében kell keresnünk. A csont a szegények fényűzése A helyi csontipar Kr. u. 4. századi fellendülése összefügg az állandó létbizonytalanság következtében fokozatosan megszűnő exporttal, a pénzforgalom radikális csökkenésével – ami jellemző volt provinciánk történetének utolsó századára. A drága és nemes anyagok (ezüst, bronz stb.) kiváltására egyre gyakrabban használták az olcsóbb csontot. A csontból is el lehet készíteni ugyanazokat a tárgyakat, amiket nemesfémekből és bronzból. A 4. századi csonttűket pontosan olyan formára faragták ki, mint a Kr. u. 3. századi fém társaikat. A csontkanalak is a fémeket utánozták. Egyéb csonttárgyak felületi díszítéseinek motívumkincseit pedig meglepő módon az üvegedényekről kölcsönözték. Feltevésünket, hogy Pannónia Kr. u. 4. századi általános elszegényedése eredményezte a csontipar meglepő fellendülését, alátámasztják az egész birodalom termelési szerkezetére jellemző tendenciák. A Római Birodalom gazdasági mechanizmusa áll a legközelebb az újkor modern fogyasztói társadalmához. A birodalom területén létrejött óriási piac megközelítőleg azonos termékeket igényelt a Gibraltári-szorostól Perzsiáig. Ezt a zömében urbanizált piacot hatalmas műhelyek tömegtermelése elégítette ki. A fizetőképes kereslet – ha igényeiben azonos is volt – tőkeerőben eltéréseket mutatott. Mivel a birodalom műhelyeiből (gépesítés hiányában) nem tudtak nagy szériákat kibocsátani, a tömegesen jelentkező kispénzű vásárlókat a forma megtartása mellett olcsóbb nyersanyagokból előállított termékekkel nyerték meg. Tehát már a korábbi századokban, a degresszió idején kialakult az a tendencia, hogy a divatcikkeket a szegényebbek számára elkészítették, „legyártották” csontból is. A csontból megfaragott kanál esztétikailag lehet épp olyan szép, mint a bronzból készített, csak sokkal kevésbé tartós. A késő római provinciákban felvirágzó csontművesség végeredményben csak alkalmazta azt az értékesítési szisztémát, ami századokon át eddig is jól bevált. Új jelenség, hogy egyre több lesz a másodlagosan felhasznált használati- és dísztárgy. Az eddig hulladékként szemétre került dolgokat újra felhasználták. Az újbóli hasznosításnak kétféle módja jól rekonstruálható régészeti leleteink alapján. A hulladék is érték Felhasználták a csontfaragó műhelyekben a gyártás során keletkezett természetes hulladékokat. Ezeket a műhelyeket mind a római, mind a középkori ásatásoknál könnyen lehet lokalizálni. Csontműhely volt ott, ahol az adott régióban megmunkálás nyomait mutató, rontott vagy félkész faragványok kerültek elő. Minden csontműhely környékén tömegesen fordulnak elő olyan töredékek, amiket a feldolgozásnál nem lehetett hasznosítani. Ilyenek a lefűrészelt agancsvégek, agancs elágazások és a lenyesett agancsrózsa-darabok. A Zsigmond-kori budai csontfaragó műhely hulladékgödrében ezek mind megtalálhatók mint további feldolgozásra nem alkalmas hulladékok.


A késő római telepeken ezeket a hulladékokat is hasznosították. A leselejtezett agancshegyekből készült az apró körökkel kidíszített, a vastagabb felén átlyukasztott hegyes kötélátbújtató, amely a málhásállatok felpakolását segítette. Hasonló agancsvég – középen átfúrva – zablapálca lehetett. Az egyenesebb és vaskosabb agancsvégből árt vagy lyukasztót készítettek. Az agancselágazásból kitűnő fúró vagy vésőnyél készülhetett, házilag is. Még sajátosabb az agancsrózsa felhasználása. A lemetszett agancsrózsa ovális alakjával, plasztikus, kidomborodó keretelésével szinte kínálta magát, hogy medálként, csüngőként viseljék. A csontlapot felső végén átlyukasztották és közepére phalloszt faragtak. Sok ehhez hasonló házi készítésű amulett ismert, hulladéknak szánt agancsrózsára kifaragva. A római asszonyoknak azon hiedelme következtében – hogy a fent nevezett testrész hordása jótékony hatással van termékenységükre Európa múzeumai tömegesen őriznek aranyból, bronzból stb. készített különböző méretű és díszítésű phalloszokat, amiket előkelő római úrhölgyek hordtak a nyakláncukon. Ezeket utánozva készítették a szegények maguknak a hulladékokból, lenyesett használhatatlan csontvégekből primitív amulettjeiket. Tárgyak „másodkézből” A Kr. u. 4. század elszegényedése, a termelés csökkenése, a fizetőképes kereslet hiánya nemcsak a hulladékok felhasználására, hanem a megsérült, megkopott tárgyak kijavítására, átalakítására, másodlagos alkalmazására is ösztönzött. Az 1970-es évek elején Tácon, az ásatások során egy indiai fésűt találtak. Az elefántcsont fésűtöredéken egy ősi indiai hangszeren (biwa) játszó nő mellképét láthatjuk. Az ábrázolás a Gandharai művészeti körbe tartozik. Európában – ezt a táci fésűt leszámítva – csak egy eredeti, indiai művészeti alkotásról tudunk az ókorban: ez a pompei elefántcsont Laksmi-szobor (a szépség, szerencse, gazdagság istennője a hindu vallásban). A táci elefántcsont lap azonban nem kereskedelmi úton, hanem a parthus háborúkban részt vett csapatok katonáinak (Leg. I. és II. Adiutrix) zsákmányaként került Európába. Eredetileg ez az ábrázolás egy elefántcsont ládikát díszíthetett, és ebből a többalakos jelenetből vághatták ki a fésűt. A nyersanyag – az újrahasznosított táblakép – hasonló lehetett, mint az itt közölt begrámi zsánerkép, ahol egy öltözködési jelenet van megmintázva. Azt, hogy a ládika vagy egyéb bútor eltörött intarziáit hol darabolták fel és a lemezekből hol készítettek kisebb használati tárgyakat (mint pl. ezt a fésűt is), még Indiában vagy itt, Pannóniában – ezt már nem lehet megállapítani. A hagyományőrző szegénység A 4. században fennmaradt felújítások mögött már a gazdasági hanyatlás, az elszegényedés a mozgatóerő. A provinciális római viseletben a fibulák nem tudták teljesen kiszorítani a kétségkívül archaikusabb ruhatűző tűket. A tartománybeli ruházkodásból megmaradt tűk már nem olyan nagy méretűek, mint a görög vázaképeken ábrázolt elődeik, de hasonlóképpen szépen díszítettek. A tűk fején előszeretettel ábrázoltak állatokat: szarvast, medvét. Nagyon gyakori volt a madár-, kakas- vagy galambábrázolás. Képeinken látható egy korábbi – plasztikus, kis mérete ellenére is naturális – kakasalakos tű, mellé helyezve azt a szinte felismerhetetlenségig elkoptatott madáralakot, melyet egy táci sírban találtak. Bizonyítva, hogy milyen becsben tartották ezeket a kis díszeket. A birodalom történetének utolsó századában a rongált, elkopott ékszerek nem kerültek a szemétdombra, hanem gazdájuk a sírig őrizte, viselte őket. Az előbb említett sírmező 95-ös sírjában a férfiváz felkarjánál egy kakasos tű feküdt. A hajdani plasztikus, kis kakasforma teljesen elkopott, de mégsem dobták el, hanem új gazdája ún. rácsmintával felújította. A kopott felületet az eredeti ábrázolástól függetlenül – a taréjtól a talapzatán át a tű nyeléig – egymást metsző egyenesek négyzethálójával borította be. Hasonló felújított tű ismert Intercisából (Dunaújváros) is. A fésűk pántján, a csonttűk palástján megjelenő motívum a fazekasok körében is kedvelt. Gyakorlatilag így készültek az ún. hunkori besimított kerámia felületi díszei. Vannak olyan tűk, ahol a nyakrész párhuzamos bordái felett a tűfej helyén csak durva harántolt csiszolással elnagyolt henger van. Primitív, házi faragásoknak látszanak. A véletlen segítette a tűtípus értelmezését. Egy turbánfejes, nagyméretű tű megsérült, de a levált fejet könnyen vissza lehetett illeszteni, mivel a turbánszerű tűfejet eredetileg is külön készítették, és igen precíz illesztéssel csapolták a tűszárra. A használat során a tűfej azonban könnyen beleakadhatott bármibe és elveszett. A sírokban talált leletek elszíneződése szerint a megmaradt, fej nélküli tűszárat továbbra is használták. Pannóniában, ezen a harcoktól sújtott limes vidéken, az itt élő emberek mindennapi világuk kis tárgyainak féltő őrzésével egy reménytelenül pusztulásra ítélt anyagi kultúrát próbáltak védeni. Minden személyes apróságuk, amit megőriztek, újrafaragtak és viseltek, meghosszabbította a birodalom végnapjait – hiszen, ahol a régész megtalálja őket, csak annyit tud mondani: ezek itt még mindig római sírok.

2. Képek 95 Created by XMLmind XSL-FO Converter.




1. Murokország lakóinak életmódja ÉLETKÉPEK, HÉTKÖZNAPOK TAKÁCS Péter Murokország lakóinak életmódja A 18–19. század fordulóján Murokország csak nevében elmeszülemény. Benkő Samu alkotta meg a fogalmat annak a három Nyárád menti falunak – Ilencfalva, Lőrincfalva és Lukafalva – a jellemzésére, melynek lakói a 20. század folyamán kertészkedéssel, zöldségfélék termelésével és piaci értékesítésével próbálják meg elviselhetővé szelídíteni hétköznapi gondjaikat. Murokország – Ilencfalva, Lőrincfalva és Lukafalva – három kicsi falu Erdélyben, a Nyárád patakra „gyöngyszemként” felfűzve, Marosvásárhelytől 1 mérföldnyire, de tájékozódási és piacozási pontként e három falucska lakói már a 1780-as években felsorolták Gyalakuta, Tövis, Ebesfalva, Bonyha, Radnót, Szentpál, Medgyes és Makkfalva, Harackerék oppidumokat is, ahová olykor-olykor, ha idejük engedte, s eladnivalójuk is volt, több-kevesebb rendszerességgel ellátogattak. A 18–19. század fordulóján három fontos, eléggé még fel nem tárt történelmi forrás őriz viszonylag pontos információkat Murokország falvairól. 1885-ben kísérelték meg először az úrbérrendezést Erdélyben, s ennek kapcsán az összeíró biztosok 9 kérdőpont alapján eskü alatt megvallatták mindhárom község lakóit. Ezzel majdnem egy időben hajtották végre II. József népszámláló rendeletét, melynek adatai ugyancsak fennmaradtak. 1820-ban Erdélyben ismételten megkísérelték az úrbérrendezést végrehajtani. Ismét előszedték tehát a hagyományos 9 kérdőpontot, melyből csak az utolsót változtatták meg, mert II. József jobbágyrendelete óta értelmetlenné vált az a kérdés, hogy a falvak jobbágyai örökösök-e avagy szabadmenetelűek. Ezen kérdés helyett ezúttal az erdőélési szokásokról tudakozódtak a kérdezőbiztosok. Murokország történetét e három forrásból nyerhető információkkal óhajtjuk kiegészíteni. Elsőként a statisztikai jellemzőket soroljuk fel. Murokország népessége 1885–1887 között

Házak

Családok

A község neve

Összes népesség Férfiak száma

Nemes férfi

száma Ilencfalva

43

45

212

111

32

Lőrincfalva

46

44

218

104

3

Lukafalva

68

73

366

200

77

Összesen

157

162

796

415

112

A számok egyértelműen tükrözik, hogy olyan településekről van itt szó, ahol mindenki ismer mindenkit, ahol patriarchális keretek közé szerveződve telnek a közösség hétköznapjai, s nemcsak együtt élnek, hanem tényleges közösséget is alkotnak az emberek. Kis túlzással azt is mondhatnánk: egy nagy család a három község. Ami 157 házban, 162 családban, 796 ember között történik, abban nincs titok. Ilyen kicsi számú közösségben az individuum feloldódik, s kénytelen életmódban, értékrendben, életvitelben, céljaiban alá vetni magát a közösségnek. Fészekaljnyi közösség ez még akkor is, ha három falu igazgatási keretei közé szervezte őket a történelem. Nem véletlen hát, hogy annyira összecsengenek azok a vallomások, amelyeket 1785-ben és 1820ban „vettek ki” mindhárom településen. Elzselléresedés


Első alkalommal vadadi Nagy József marosszéki szolgabíró kérdezgette a „megesketett” személyeket. Ilencfalván három „agilis”, tehát félnemes – Tollas István, Székely Zsigmond és Horkó András – és négy „szabad nemes” – Jánosi József, Jánosi István, Mátyás Pál és Jánosi Mózes – tett „vallomást”. Hangoztatták is, hogy „az mű falunkban egy jobbágy sintsen, hanem mind szekel szabadsagal élő emberek laknak”. Némileg változott a helyzet 1820-ra, amikor Dósa Dániel és Nagy Elek conscriptorok „vallatták” a lakosokat. Ekkor két „armalista” Horváth István és Bartha Gergely –‚ négy „szabad székely” – Horkó András, Tollas Zsigmond, Puskás István és Kakasi Mihály – és egy „colonus”, Mátyás Sámuel úr jobbágya – Kerekes Zsigmond – tettek vallomást. A változás okára is fény derül. „Itt nállunk (sic!) mondották a kérdezettek egybehangzóan – a colonusok Conventio szerént szolgálnak négyöt esztendőktöl fogva, mivel az előtt a mi falunkba zsellér nem volt, hanem azután lettek a zsellérek a szűk idő mián.” A vallomások hitelét erősíti, hogy Horkó András 1785ben 27 évesen található a vallomástevők között, s 1820-ban 63 évesen. Az 1785–1787 között 45 családot számláló Ilencfalván két szabad menetelű zsellért vettek számba. Nagy András „földesurat” szolgálta Szabó János nyolcad telkes, 180 négyszögöl belső telket használó „szabadmenetelű zsellér”, és Mátyás Sámuel „földesurat” Hegyedi János fél telket, azon 442 négyszögöl belső fundust használó „szabad menetelű zsellér”. 1820-ra, valószínűleg az 1810-es évek derekán Erdélyre köszöntő éhínséges állapot következtében Mátyás Sámuel tekintetes urat már öt colonus szolgálta: Székely János, Kerekes Zsigmond, Kerekes Imre, Székely András és Miklós János. Öten 5 egész 3/4 bécsi mérő összterületű belső fundust, 3 egész 6/8 katasztrális hold szántót és 1 egész 1/8 hold mindig csak egyszer kaszálható rétet usuáltak. Lőrincfalván bonyolultabb volt a helyzet mind 1785-ben, mind 1820-ban. 1785-ben öt „agilis” vagy szabad székely – Simon István, Simonffi György, Pető Miklós, Molnár István és Pető István –‚ valamint két „agilis nobilis”, nemes székely – Fekete Ferenc és Fábián István – tettek vallomást. Vadadi Nagy József kérdéseire a lőrincfalviak is hangsúlyozták, hogy „ezen helységünkben igen kevés a jobbágyság és zsellérség, mivel többire mind nemes szabadsággal élő személyek, a jobbágy pedig ki ezen helységben vagyon, mind örökös jobbágy, mivel mű mind eleitől fogva mind annak tudgyák lenni minnyajokot”. 1820-ban, amikor Dósa Dániel és Nagy Elek mérte fel a szolgálónépek állapotát Lőrincfalván, a viszonyok jelentős változását regisztrálta. Ekkor Maurer Sándorné asszonyt öt jobbágy szolgálta. Datzo József úrnak négy jobbágy, Fábián József armalista nemesnek három zsellér szolgált, ebből kettő élt a Fábián úr fundusán, egynek pedig 1/4 belső fundus adatott használatába. Fekete Andrásnénak is volt egy 1/4 belső fundust használó zsellére. Fekete Ferenc armalista nemest is egy 1/4 belső telken élő zsellér szolgálta, ugyanúgy, mint Simonffi Volfgang szabad székelyt. Egy-egy negyedtelek nagyságú belső fundust használó zsellér szolgálta még 1820-ban Lőrincfalván Pető András, Simon György, Bálint István és Simonffi György örökösét, akik mindannyian szabad székelyek voltak. A Simonffi György örökösét szolgáló zsellér egyébként kovácsmester volt. Íme Murokország „eljobbágyosodása”, „elzselléresedése” 1785 és 1820 között. A változás, amelyet még több adattal is alátámaszthatnánk, elgondolkoztató. Azt nehéz lenne az adatokból kihámozni, hogy milyen mértékű elszegényedés sújtotta Murokország lakosságát a két felmérés közötti 35 év alatt, de a jogi degradálódás ténye kézzelfogható mindhárom településen, s azzal, hogy a szolgálónépek – bár dézsmát és nónát – egybehangzó vallomások szerint sehol sem adtak sem a colonusok, sem a zsellérek a földes uraknak, de munkával gyarapították a földesurak bevételeit, s Lukafalván egy-két nemes meghonosította a fonáladás kötelezettségét is. A bizonytalanság ellenére sem járunk messze az igazságtól, ha feltételezzük, hogy a jogi süllyedés magával hozta a családok, háztartások gazdasági hanyatlását is, s a szolgáltatást az armalisták és földesurak felhasználhatták vagyoni gyarapodásukra. Ennek tüzetes bizonyítására azonban forrásaink nem elégségesek. Szántó-vető életmód Vizsgálhatjuk azonban a három település életmódját. Annál is inkább, mert a három községből két időpontban kivett vallomások annyi közös sajátosságot őriznek, hogy egy percig sem kell csodálkoznunk azon, amiért Benkő Samu – ősei sorsát is felfedezvén e mikrorégióban – Murokországnak nevezte el a Nyárád mentének ezt a szegletét.


A három falu lakóinak életét, mentalitását, értékrendjét és hétköznapi létét vizsgálva, az első, ami meghatározóként szembeötlik az utókor számára, hogy erdőtlen, nagy hegyek és mocsarak nélküli tájon található mindhárom település. Halászás, hajókázás, vízen való kereskedés éppúgy idegen a lakosságtól, mint ahogyan ismeretlen számukra a fábrikák, mész- és szénégetők világa. Önmaguk határába zártan kell élniük, és azon belül is szűkösen. Kevés a szántójuk, szűk a legelőjük, még inkább a rétjük, s kedvükre állatokat sem tarthatnak. A rétjüket olykor-olykor a Nyárád vize iszaposítja el, olykor-olykor a mezőteremi patak önti el. Ugyanez a sorsa a legelőjüknek is. A réten sarjút csak ritkán kaszálhatnak, mert a legelő szűkössége miatt tavasszal sokáig legeltetnek rajta, de a fű még így sem elég jószágaiknak. 1785-ben éppúgy, mint 1820-ban összehangzó panasza mindhárom falu lakóinak, hogy legelőt a szomszéd határokban vagy a széki havasokban kell bérelniük heverő, de igás állataiknak is, mert a sajátjuk nem elég. Fejős marháikat, midőn azok a csordáról hazatérnek, éjszaka törekkel, szalmával kell táplálni, hogy hasznukat vehessék. Tűzi- és épületfát pénzért kell vásárolniuk 1-2 mérföldnyi távolságra, mert erdő nincs a határukban. Ilencfalva lakói 1785-ben még említést tettek ugyan egy kicsi erdőről, amit kímélnek, mert annak fáját a faluba szállásolt katonáknak tartogatják, ők maguk pedig szalmával tüzelnek. Az említett erdő is eltűnt azonban 1820-ra, s bizonyára nemcsak a vallomásokból, a falu határából is. Szekerezésre, sóhordásra, egyéb munkából való pénzkeresésre egyik falu lakóinak sem volt alkalmuk. Legközelebb Marosvásárhely szőlőiben, és a Maros folyón bonyolított tutajozásoknál kereshettek volna egy kis pénzt, de ez részben távol volt, másrészt „nem szokták az efféle munkát” eddigelé a lakosok. Maradtak hát llencfalva, Lőrincfalva és Lukafalva lakói a maguk határában és a maguk falujában. Itt követtek el mindent, hogy megélhetésüket biztosítsák. Legfontosabb tevékenységük a szántóvető foglalatosság volt. A határuk minőségére nem panaszkodtak. „A szántó földeink meglehetősök, de ezen a mű helységünkön csak két forduló vagyon, két ökörrel sem egyszer, sem másszor nem lehet szántani, hanem négy s hat ökörrel mindenkor meg lehet” – mondották az ilencfalviak 1785-ben, s megismételték ugyan ezt 1820-ban is. Mindkét alkalommal bizonygatták, hogy szántóikat 3–4 évenként trágyázni kell, s akkor „meg termi (!) a tiszta búzát, elegy búzát, rozsot, török búzát”. A soványabb „helyeken alakort, zabot” vetnek, s „egy véka vetés után rend szerént szokott teremni 3 kalangya. Egy kalangya szokott ereszteni egy véka szemet, ritkán többet”. Megismételték azonban, hogy az „egész határuk – a rétek is – megkívánják a trágyát”, s csak négy marhával szánthatnak. Ilencfalva lakói szerint határuk „fele része jó, egy negyed része középszerű, a más negyed része pedig sovány, vizes”. Majdnem szó szerint ismétlődik az ilencfalviak vallomása Lőrincfalván és Lukafalván. A lőrincfalviak azzal toldották meg ezt a vallomást, hogy akinek van, az „hat ökörrel szánt”, s határuknak csak „egy harmad része jó, egy harmad része középszerű, egy harmad része pedig sovány, vizes”. Tájékoztatnak arról is, hogy ők egy kalangyára 25 kévét számítanak. A tiszta búza kalangyája nekik is „egy vékát ereszt”, de a rozs és „elegy búza” kalangyája másfél vékát ad. A zab és alakor náluk bővebben terem. Egy véka elvetése után harmadfél kalangyát aratnak, de egy-egy kalangya „két vékát ereszt”. Lukafalva lakóinak vallomása mindenben egyezik a szántóföldi művelést és a határ minőségét illetően a lőrincfalviak vallomásával, csak a termésátlagok hasonlatosak az ilencfalviak terméseivel. Egyezik mindhárom falu vallomása abban is, hogy makktermő erdő sem a határukban, sem a közeli települések határán nincs, ezért sertéseiket nem makkoltathatják. Nagy belső telkek Makk helyett valószínűleg törökbúzán, azaz kukoricán zsendítették ki a sertéseiket, de azt tudnunk kell, hogy különösen az 1815–1817-es éhínséges évektől kezdődően Erdélyben a fő emberi táplálékok közé sorolták a kukoricát. Murokország lakossága valószínűleg azt megelőzően is fogyasztotta a törökbúzát vagy kukoricát. Külön említést érdemel azonban, hogy a burgonya termeléséről még 1820-ban sem szólnak egyik településen sem. Egy jelenségre azonban fel kell figyelnünk. A murokországi szolgálónépeket regisztráló táblázatok mind 1785ben, mind 1820-ban feltűnően nagy belső telkeket, fundusokat említenek. 1785-ben még mindhárom faluban hangoztatták, hogy belső fundusaik nincsenek telkekre szabva. A számsorok, fundusnagyságok és a hozzájuk tartozó appertinentiák arról tanúskodnak, hogy a telekrendezés 1820-ig sem történt meg. Ne csodálkozzunk hát azon, ha mind 1785-ben, mind 1820-ban mindhárom településen hangsúlyozzák, hogy „külső kertjeik” nincsenek a határon. 1785-ben Ilencfalva és Lukafalva vallomástevői azonban arról beszélnek,


hogy „ollan kün való hires veteményező kerteink nintsenek, hanem ben a faluban a ben való jószágunkon vagyon egy-egy kis kerteink. Abból holmi veteményeket, kaposztakat, murkot, petreselymet, hagymát, a félét adunk el, s a félével kereskedünk”. Lőrincfalva lakói 1785-ben még nem említik belső telkeik, „jószágaik” veteményeit, de 1820-ban már ők is úgy vallottak, hogy bár „határunkon szőllő (!)nincsen”, de „a colonusoknak lakó telkeiken, többnyire majd mindeniknek vagynak egy-egy kevés gyümölts termő fái, veteményes kertjeik pedig mindennek vagyon”. A hagymát, murkot vagy sárgarépát, a petrezselymet, káposztát, egyéb veteményeket ők is, mint az ilencfalviak és a lukafalviak elsősorban Marosvásárhelyt, Hartzkeréken, Szentpálon, Ugrán, Radnóton, Gyalakután, Ebesfalván, Medgyesen, Szeredán, egy-két-három mérföldnyi távolságra lévő vásározó helyeken adják el, s szükséges dolgaikat – bizonyára a sót és fűszereket, szerszámokat – leginkább Marosvásárhelyt szerzik be. Malom sem 1785-ben, sem 1820-ban nem volt egyik településen sem, de hozzájuk fertály és fél mérföldnyire 23-4 malom is őrölt a Nyárádon. Ide jártak hát terményeiket megőrölni. Íme Murokország hétköznapi valósága. Éltek a zsellérek, colonusok vagy jobbágyok együtt a szabad székelyekkel, az armalis nemesekkel, s küszködtek a földdel, a pénztelenséggel, a fátlan, rétben és legelőben szűk határral. Megkísérelték a lehetetlent is: 1785-ben, 1820-ban pénzelni zöldségből, petrezselyemből, sárgarépából, hagymából, káposztából, hogy megfizethessék állami tartozásaikat, megválthassák maguknak a csendes paraszti életet, s elkerülhessék a jogi süllyedést. Láttuk, tapasztaltuk: egy-egy éhínséges periódus sokakat megfosztott a szabadságától, alávetettségre ítélt, s 1785 és 1820 között megsokszorozta az idő, a történelem a szolgálónépek arányát olyan településeken is, ahol 1785-ben még büszkén vallották az emberek, hogy sem a fiskusnak, sem a földesuraknak dézsmát vagy nónát nem adnak, nem is adtak soha is, mert ők szabad székelyek, a székelyek szabadságával élnek. Úgy tűnik azonban, hogy a sors még Erdélyben is erősebb volt olykor-olykor, mint a székely szabadság.

2. Képek




1. Régi erdélyi méhészkönyvek EMBER ÉS KÖRNYEZET CSETRI Elek Régi erdélyi méhészkönyvek A méhészet már a középkortól tért hódított. Oklevelek és elbeszélő források mellett a Magyarország területén megjelenő olyan helynevek, mint a mezőségi Mezőméhes, a békési Méhes, a gömöri Méhi vagy a bihari Méhkerék, Sonkolyos és Vársonkolyos, nemkülönben a háromszéki Gelence tanúskodnak erről. Conscriptiókban, urbáriumokban és leltárakban később éppúgy feltűnnek a méhészetre utaló kifejezések, mint a születő erdélyi magyar tudományos irodalomban. Gondoljunk csak Melius Péter Herbariumára (1578), Lencsés György 16. század végi Ars medicajára vagy Apáczai Csere János Magyar Encyclopaediájára. Apáczai talán gyermekkori falusi élményeire, a reális szükségletekre és a virágzó Németalföld tapasztalataira támaszkodott, mikor a Res rustica hasábjain meleg szavakkal emlékezett meg a méhekről. Elmondja róluk, hogy „királyt tartanak, akinek minden engedelemmel vagynak, […] napestig mind munkálódnak, kamaracskáikot csudálatos ácsmesterséggel csinálják; az öregek honn munkálódnak, az ifjabbak odaki.” Beszél kedvenc méhvirágaikról és a méhkosarak készítéséről szintúgy, mint a „méhkert” kiválasztásáról. Rongyosra forgatott könyvecskék Egy 1802. évi hiteles másolatban maradt fenn I. és II. Rákóczi György fejedelmek (1630–1660) „főméhészmesteré”-nek, Horhi Miklósnak Nagyváradi Méhészkönyv című munkája. A mű ihlető forrása a főméhészmester saját, huzamosabb ideig gyűjtött tapasztalata volt, hiszen a Rákócziak gazdaság politikájában a méhtartásnak igen nagy súlya volt. Kiterjedt birtokaikon maguk is nagyban tenyésztették a rajok ezreit, másrészt pedig állami egyedárúságba, azaz fejedelmi kezelésbe vették a méz- és viaszkereskedelmet. A Rákóczi-birtokon 37 évig főméhészmesterként működő szerző alatt méhészmesterek és udvarbírák szolgáltak, akiknek munkája, népi tapasztalata és gyakorlata ugyancsak benne foglaltatik a méhészkönyvecskében. Bizonyos, hogy a szerző iskolázott ember volt, s munkája összeállításához felhasználta az elmaradhatatlan római szerzők írásait is. A munka népszerűségére vall, hogy húsz kéziratos másolatát ismerjük. A 17. századi nyomtatott példányok eltűnése ugyancsak szapora olvasottságával, nagy fokú publicitásával magyarázható. Babona és tapasztalat A 17. század végén a megjelent munkák másolatai, különböző változatai forogtak közkézen, de eredeti munkák is születtek. Első és legjelentősebb közöttük egy kiadatlan kézirat: A méhek dajkaságáról és gondviseléséről való dolgok renddel így következnek címmel. A szerző pontokba sűrítette a korszak méhtartásában felhalmozott tudást és tapasztalatot. Így például: szemben azzal az avítt, de az újabb időkig szokásos gondolkodással, amely a méhek tavaszi kieresztését a csillagok járásától tette függővé, írónk a jó és meleg időjárás eljövetelét ajánlja időpontul. Az egész munka a méhtartásban a megfigyelést, a tapasztalatot tartja a cselekvés és eljárás alapjának. Az akkori deákos világhoz képest szép erdélyi magyar nyelven ír, idegen szavakat és kifejezéseket csak módjával használ, ezzel szemben nem egy szép, elfeledett régies szót, szóképet és fordulatot őriz. Az író tudatosan magyarít és ahol teheti, kerüli az idegenszerűséget. Kéziratában a „sovány idő” ha nem nagy, „kicsinység” kárt teszen s ilyenkor a méh „tekervényesen mégyen”, társai meg „leomlanak” az éhségtől. S nem egyszer állítja a szerző, hogy a méhtartással kapcsolatos ilyen vagy olyan eljárás „ezen a sarkon forog” és így tovább. Ezzel szemben egy 1747. évi etédi (Udvarhelyszék) könyvecske méhészbabonáival áll elő. Széltében-hosszában hirdeti a hiedelmeket a kirakástól a teleltetésig. A méhesgazda lelkére köti, hogy tavasszal „veres posztón”, „kakas vérrel megkenvén a posztót” kell kibocsátani a méheket. Ugyanakkor a méhkosár ellopása ellen a leghatásosabb ellenszernek azt a módszert tartja, hogy a kas helyét megkenik annak faggyával, „amely gyertyát a vőfély hordoz, mikor a menyasszonyt viszi” a nászszobába. A 18. század közepén robbanásszerűen három méhészeti munka arat megérdemelt sikert az erdélyi könyvpiacon. Az első az 1762-ben Kolozsvárott napvilágot látott Erdélyi méhecske. Szerzője nem más, mint Pálfi Lőrinc (1720–1775) minorita szerzetes. A csíkszéki Mindszenten született, majd megszerezte a 105 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

hittudományok borostyános fokozatát. Több előkelő családnál volt káplán s vidéki kastélyok és udvarházak kertjeiben, uradalmaiban nyílt alkalma, hogy megismerkedjen a méhészettel. Pálfi igazi szerzetesi szelídséggel és állatbaráti szeretettel közeledik a méhecskéhez. Szemében a „méh egy repdeső, tiszta és csinos állat”, s lehetetlen meghatódás nélkül olvasni az ember és állat közötti közelség, természetszeretet költői képekbe foglalt mondatait. A deákos műveltség korában Pálfi szinte bocsánatot kér „magyar pennájáért”, pedig nincs mit szégyellnie: székelyföldi gyermekkorában magába szívott olyan patinás népi nyelvezettel ír, hogy gyönyörűség olvasni. Közben ilyen igazmondó versikét jegyez be könyvébe: „A szeles, híves esztendő, A méhnek igen veszendő.” A babonát megveti, de a valós népi hagyományt tiszteli. 1763-ban újabb méheskönyvet nyomtattak ki, Szigeti Gyula József Méhész könyvecskéjét. A szerző Nagyenyeden vagy környékén lehetett gazdatiszt. Könyvét elsősorban kezdő méhészeknek és birtokosoknak szánta, annak anyaga összeállításában antik szerzők műveit, valamint a népi méhészek eredményeit használta. Minden bizonnyal ismerte a 17. században megjelent erdélyi méhészkönyveket is. Előszavában Szigeti is a méhek iránti mély csodálatát fejezi ki. Nem kevésbé méltányolja közösségi rendjüket: királyuk iránti ragaszkodásukat, a méhek kaptárbeli elhelyezkedését és munkamegosztását, valamint termékeik értékét. „Tábori rendjük” leírásában mintha a Bethlen Kollégium diákjainak szigorú életvitele elevenednék meg. Egyebekben tudományos tételek, népi hagyomány, kisebb részben pedig hiedelemanyag keveredik benne. Mindaz, ami a korabeli Erdély méhészei között kavargott. Verses méhészet Mind Pálfi, mind Szigeti kiadványától merőben különbözik a század harmadik jelentős méhészeti könyve, Széki Vesmás Márton Erdélyi méheskertje (1774). Az első, amelyben magyar szerző méhészeti tanácsait versekbe foglalja. Talán iskolai neveltetése, a magasabb tanintézetekben szokásos poetikai fogalmazványok gyakorlata, talán hajlamai késztették arra, hogy Baróti Szabó Dávidhoz és Révai Miklóshoz hasonlóan „magyar versekbe” öntse mondanivalóját. Vesmás pujoni (Doboka vm.) birtokos, armalista nemes volt, aki a méhészgazda környezetét, a kor hangulatát kiválóan vissza tudta adni, s akit szintén melegség és ragaszkodás töltött el a „kis bogárkák” iránt. Istenes hitű, leíró költeményeiben is fejtegeti a méh hasznát az emberiség számára, szintúgy a méhtartással járó élvezetes munkát és folytatására biztatja a „kegyes olvasó”-t: „A méheknél pedig nincs mesterségesebb, Nincs gyűjteményeknél sehol is édesebb. Szabó- s ácsmunkánál az övék jelesebb. Egyéb bogaraknál nemzetek nemesebb.” „Mulatság kedvéért” leírja ugyan a méhészeti babonákat, ráolvasásokat is („gatva- és pendelykötőn”, farkasgégén való kieresztés, a méh visszacsalogatása a kaptár dugójával és boronafogával stb.), de tudja, hogy azok „nem használnak”, sőt inkább a méhész lelkében „kárt tesznek”. Egy helyütt még a méhtársadalom demokratikus rendjét is megdicséri. Leírásaiban sokszor pikáns, szinte naturalista módon és élénk színekkel dolgozik. A gyergyói nép sajátos méhtartási gyakorlatát 1771-ben Fridvaldszky János örökíti meg. Ekkor láttak napvilágot az első hasonló munkák román és német nyelven is. A felvilágosodás kedvező közege termelte ki a korszak legjelentősebb, de csaknem feledésbe merült munkáját, Csenálossi Ravazdy András Méhtolmácsát (Diószeg, 1791). A szerző a bihari Apáti-Keresztúron volt birtokos és a munkájában többször emlegetett Komló-völgyben volt a méheskertje. Ravazdy gyakorlott és olvasott méhészgazda volt, aki munka közben számos tapasztalatot gyűjtött és több módszert próbált-kísérletezett ki. Több maga összeállította készítményt ajánl méhbetegségek gyógyítására és 106 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

nem eredménytelenül. Az első méhészeti szakírónk, aki tisztában van a méhcsalád tagjainak nemiségével, azok funkciójával. Érdekes és vonzó előadásának köszönhetően könyve darabjait ronggyá olvasták, s megsemmisült. Így csak egy teljes és egy csonka példánya maradt ránk. A 19. század elején, a reformkorban születő korszerű agrártudomány részeként megjelenik a tudományos méhészeti irodalom. Jelentős műve Milotai Ferenc munkája (A méhészet kérdésekre és feleletekre röviden felszabdalva. Kolozsvár 1833). Szerzője már szakember volt, aki a keszthelyi Georgiconban szerezte agrártudományi ismereteit, majd Erdélyben volt jószágigazgató. * A középkorból öröklött hagyományos, népi ihletésű, félig irodalmi, félig tudományos, babonákkal kevert, ízes nyelvezetű, hosszú téli estéken olvasmányul szolgáló méhészkönyvek padlásra, ládafiába jutnak, s az új módszerekkel együtt modern méhészeti könyvek kerülnek az asztalra.

2. Képek






1. Orvosok, bábák, állatorvosok GYÁNI Gábor Orvosok, bábák, állatorvosok A modern orvoslás a 19. század derekától vette kezdetét hazánkban. Ennek jeleként 1851-ben szétvált a humánés állatorvosi képzés, három évtizeddel később a pesti egyetemen elválasztják egymástól az orvos- és a bábaképzést. 1898-ban külön Bábaképző Intézet nyílik a fővárosban. A szakképzés kereteinek tágulásával és a közegészségügy rendszerének fokozatos kiépülésével jelentős növekedésnek indul az orvosok, szülészek és állatorvosok száma. Az 1840- években teljes létszámuk 3 ezer körül járt, 1872-ben viszont 1600 orvos, 1340 sebész, 528 állatorvos és 4 ezer bába működött az országban. A szülészet professzionalizálódása vontatottan haladt előre, az 1891-ben számon tartott 10 150 bábaasszony háromnegyede állt képesítés nélküliekből. A hatósági orvosi szolgálat modernizálása szempontjából döntő fontosságú 1876. évi XIV. tc. előírta, hogy minden város és népesebb község tartson orvost és minden legalább 1500 lelkes helység alkalmazzon szülésznőt. Mivel a kormány maga nem járult hozzá a körorvosi és szülésznői állások finanszírozásához, a rendszer hiányosan épült ki: 1884-ben az 1248 körorvosi állásból még csak 785 volt betöltve. Majd csak a századelőn, az 1908. évi XXXVIII. tc. nyomán javult a helyzet, midőn az államkincstár magára vállalta a körorvosok illetményének fizetését. Ennek során ezeknek a száma 1913-ig 1482-re emelkedett. A törvény kötelezővé tette okleveles szülésznők alkalmazását is, számuk 1914-ig 14 223-re ugrott, aminek nagy szerepe volt csecsemőhalandóság számottevő javulásában. Az Országos Betegápolási Alap 1898. évi felállítása és a kötelező társadalombiztosítás megkezdett intézményesítése nagyszámú új alkalmazotti (kórházi) orvosi állás iránt támasztott igényt. Az állatorvosképzés folyamatosan egyetemi szintűvé vált, 1880-tól Akadémia, 1899-től Főiskola néven működött a négy évfolyamos tanintézet.

2. Képek



1. Urambátyámrendszer és kettõs adózás, 1637 KALÁSZATOK TÓTH István György Urambátyám-rendszer és kettős adózás, 1637 1637. június 18-án Koppány várában levelet diktált Musztafa bég. A levél elejére arab betűkkel íratta ki díszes aláírását, és az okmányt török pecsét hitelesítette, de a szöveg mindvégig ízes magyar nyelven íródott, magyar íródeák vetette papírra. A címzett a török „hivatalból kirendelt” ellensége, a dél-dunántúli főkapitány, Batthyány Ádám gróf volt: „Az tekintetös és nagyságos gróf Battiáni Ádámnak, mint szomszéd vitéz úr barátomnak adassék ez levél kezéhez híven” – szólt a címzés. Felettébb nyájas volt az aláírás és az ajánlás is: „Én Koppán várában lakozó Musztafa bék, az hatalmas törek császárnak Koppán végvárának fő gondja viselője, Nagyságod parancsoljon az szomszédságban, én is Nagyságodnak szeretettel szolgálok, az miben illik.” A 17. század elején mindenki számára világossá vált, hogy a tizenötéves háború után kialakult patthelyzet, a kényszerű török–magyar együttélés nem átmeneti szörnyűség, hanem tartós realitás. Sok száz ilyen „urambátyám” stílusban íródott levelet ismerünk, amelyeket a magyar várkapitányoknak a „természet szerint való ellenség”, a török pasák, bégek írtak. Ha Musztafa bég levele mégis megkülönböztetett figyelmet érdemel, akkor annak az az oka, hogy a levél szövege minden más dokumentumnál plasztikusabban írja le azt a szinte már skizofrén állapotot, amely a 17. századi török hódoltság mindennapjait jellemezte. „Isten engedelmébül Coppán végvárának én vagyok fű békje és gondviselője – írta Musztafa bég – és ezön Koppán tartományban az Nagyságod faluja, Nagyegrős Törökországban az én birtokomban vagyon, Magyarországba Nagyságodé, úgy értem.” A koppányi bég szerint tehát a somogyi falu, a mai Somogyegres egyszerre két országban, magyar és török területen feküdt. Bármennyire furcsa is a 20. század emberének ez a megfogalmazás, mégis hűen fejezi ki a mélyen a török végvárvonal mögött fekvő kis falu helyzetét. Kitűnik ez abból is, ami miatt a bég levélírásra szánta el magát: Szentgyörgyvár, Keszthely, Devecser és Zalavár végvárakból magyar katonák keresték fel Nagyegrest, és lakóit kegyetlenül megsarcolták, „az Nagyságod falujában az Nagyságod jobbágyai megkínzódtak”, volt, akit csak súlyos váltságdíj fejében engedtek szabadon a magyar katonák – panaszkodott Musztafa bég. A koppányi bég, mint a falu török földesura, szinte kérlelte Batthyány Ádámot mint főkapitányt és egyben Nagyegres magyar földesurát: hasson oda, hogy a parancsnoksága alatt álló vitézek ne dúlják fel ezt a falut, hiszen akkor – érvelt a bég – a főkapitány saját faluját, saját jobbágyait sarcolják! „Kérem azért Nagyságodat, az szomszédságban Nagyságod ne hagyja az Nagyságod jobbágyát illyen ok nélkül, mód nélkül illyen tolvajoknak elpusztítani, mert én Törökországban minden kártól megoltalmazom az mint lehet. Hogy ha Nagyságod most gondját nem viseli, azok az tolvajok elpusztítják ezt az országot, mert ha én Törökországban illyen tolvajokat találnék, mind felakasztatnám és elvesztetném űket, de – ismeri be tehetetlenségét a koppányi bég – mind Magyarországból származik az tolvaj”, azaz a magyar végváriak dúlását a török katonák nem tudják megakadályozni, ez csak a magyar főkapitánytól várható. A koppányi bég egy percig sem titkolta, hogy a somogyi falun és persze annak jövedelmein osztozkodnia kell a távoli magyar földesúrral, a falu pedig csak a főkapitány hathatós közbeavatkozásával élhetett békében – azaz adózhatott bőségesen mind Ádám grófnak, mind Musztafa bégnek.

2. Képek




1. Amerika felfedezése NYÍLT TÉR – Olvasóink írják STEGENA Lajos Amerika felfedezése Maradt-e térkép a vikingek útjairól? A vikingek amerikai útjairól az 1200 körül keletkezett óskandináv sagak, családi krónikák írnak: a Grönlandi saga és a Vörös Erik- vagy Karlsefni-saga. Ezek a sagak öt Vinland-expedícióról tudósítanak, az 1000. év körül, rendre Björn Herjulfsson, Leif Eiriksson (Vörös Erik fia), Thorvald Eiriksson (Leif testvére), Thorfin Karlsefni, valamint Freydis (Erik lánya) útjairól. Az új idők szigorúbb tudományos szemlélete nem nagyon fogadta be a Vinland-hagyományt; Fridtjof Nansen például a fantázia, az óskandináv sagák balladai termékének tekintette. Így Helge Ingstad, a vikingek norvég kutatójának régészeti vizsgálatai döntőek lettek: némi bizonytalan amerikai leletek (skandináv jellegű sírok, kardok, rúnák) után, századunk hatvanas éveiben egy bizonyítottan viking kori település, talán Leif Eiriksson telepének maradványait tárta fel, mintegy nyolc házmaradványt, Új-Funland tagolt partjának egy pontján, L’Anse aux Meadows félszigetén. Ingstad kutatásairól írott könyve, jelentőségének megfelelően, sok nyelven megjelent, magyarul is. A könyv elején és végén, annak belső borítólapján egy különös, mondhatjuk megdöbbentő régi térkép áll: az úgynevezett magyar Vinland-térkép, a normannok amerikai útvonalainak feltüntetésével! Ez a térkép egy példányban ismert, állítólag az esztergomi prímási palotában találták a hulladékok között, miután a második világháború során a Viking SS divízió Esztergomból kivonult. A térkép azonban, eredetisége szempontjából, már első ránézésre gyanút keltő. Hamar kiderült, hogy ez csupán derivátuma, geográfiai és ábrázolási szempontból pedig főleg csak másolata az ismert Sigurd Stefanson-féle térképnek. Ez utóbbi térkép 1570 körül készült, és csak egy mintegy száz évvel későbbi Thord Thorlaksson, az izlandi Skalholt püspöke által készített másolatban maradt fenn. A magyar térkép néhány új és érdekes elemet is tartalmaz a Skalholt-térképhez képest. Elsősorban a hajózási útvonalat Norvégiából Angliába és az Újvilágba, továbbá néhány új települést Grönlandon és ÉszakAmerikában. A 215x297 mm-es térkép tussal vagy barna tintával készült, régi papírra. A papíron nincs vízjel, az a 18. században használt papírnak vélhető. (Megjegyzendő, hogy ilyen papírhoz könnyű hozzájutni archívumokban vagy könyvtárakban.) A térkép szélén a Skalholt-térkép fokhálózata szerepel, de pontatlanul, felületesen. A magyar térkép jellegzetessége a Britannia északkeleti részéből induló Hoyerweg, amely Norvégiát, Grönlandot, Hellelandot és Marklandot érintve, Winlandiában végződik. A Hoyerweg, háromszor leírva a térképen, egy mesterségesen alkotott szó az angol hoy (hajó, teherhajó) és a német Weg (út) szavakból. Az útvonal maga nem ad hozzá semmit az óskandináv sagakra visszamenő ismeretekhez, kivéve a Maegtjalandhoz vezető kitérőt. A földrajzi nevek zöme egyezik a Skalholt-térkép neveivel. Az amerikai nevek: Riseland, Helleland, Markland, Skralingeland, lotun-Heim, Promontorium Winlandia a sagakban előforduló nevek. Új nevek a magyar Vinlandtérképen, a Skalholt-térképhez viszonyítva: Hoyerweg – erről már beszéltünk –‚ Maegtjaland – egy földrajzi fogalom, amely Orosius 5. századi egyházi író „Historiae adversos paganos” című munkájából származik. Ezt a földrajzi-történeti munkát Nagy Alfréd király (893-ban) lefordíttatta angolszász nyelvre. Ebben szerepel a „horitiktől” (Croatia) északra fekvő Maeghthaland, amelyről a hangzás hasonlósága révén egyesek azt gondolták, hogy az a magyarokra vonatkozik. Emiatt, Orosiusnak ez a szövegrésze megjelent Magyarországon is. A magyarok őshazáját több helyen is elképzelhetjük – de a Baffin-földtől északra aligha. York a magyar Vinland-térképen háromszor is szerepel: az amerikai kontinensen és egyszer Grönlandon. A közép angliai York (a római Eboracum) a normann–viking hódítások egyik centruma volt, a Danelaw (a dán jog alatt álló terület a Themsétől északra) központja. Az Újvilágban csak a 17. századtól jönnek létre York nevű települések, Yorktown Virginiában 1631-ben, New York 1664-ben, miután a yorki herceg elfoglalta New Amsterdamot. 117 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Az Atlanti-óceánra rovásírással a tengar szó van írva. A magyar tenger szó a csuvas– török, ujgur eredetű tangizből származik, és sosem használták tengar alakban. A térkép legmeglepőbb, legfurcsább része a szélére székely rovásírással írt szöveg.* Ez könnyen olvasható: OROSIUS TJONNE WIDJ NORTJAN WELD EWIELME END NORTJAN NUWERLT SINDON Cza JORK END WINLANDA A kiemelt szavak – angolszász szavak (székely rovásírással!). A szöveg angolul, szóról szóra fordítva: Orosius. Then towards northern world source and northern new-world are there York and Vinland. A szöveg Alfréd király Orosiusa alapján készült, a dőlt betűs angolszász szavak abból származnak. A többiek valamiféle „szócsinálmányok” olyan szándékkal, hogy angolszász jellegük legyen. Az alábbi fordítás adható a szóhalmazra: Orosius. Majd tovább az északi világ kezdete és az északi új-világ, itt vannak York és Vinland. Alfréd király Orosiusát 1773-ban publikálta először Daines Barrington. A standard kiadás (Bosworth, London 1855) nyomán, a magyar érdeklődésűnek vélt részeket (l. Maegtjaland, Sysele-székelyek) hazánkban Pauler és Szilágyi publikálták először 1900-ban. A térkép készítője ez utóbbit használhatta. Végül a térkép kartusa végképp meggyőz arról, hogy a magyar Vinland-térkép jelenkori hamisítvány vagy valami diákcsíny, feltűnésvágytól ösztönözve. A kartus felirata primitív, inkorrekt latin, egy szótárból hibásan kiírt szavak konglomerátuma. A Directorum Principum Territorio szavaknak nincs ragozásuk és nincs értelmük. A Geographica Descriptio Mare (helyesen: Maris) a tenger földrajzi leírását jelentheti. A Tyrnavia (Trnava– Trnau–Nagyszombat), Universitas Hungarus nyelvtanilag hibás, de ténybelileg is: a nagyszombati egyetem még nem létezett 1599-ben és soha nem hívták Universitas Hungaricanak, a jezsuiták sem működtek itt 1599-ben. Elképzelhetetlen, hogy egy, a térkép tanúsága szerint sok mindenben tájékozott térképíró ilyen műveletlen lett légyen a latin nyelvben és a magyar történelemben! A kartust övező rajzocskák (halálfej, kígyó, kard, kereszt, kalózhajó) egy kalandkedvelő diák képzelgései, a középkori vagy barokk térképek kartusai nem ilyenek. Összefoglalva: a magyar Vinland-térkép (valószínűleg jelenkori) hamisítvány és nincs autentitása a vikingek amerikai útjaira vonatkozóan. A másik térkép, a Skalholt-térkép nem hamisítvány, de a vikingek amerikai útjaira vonatkozóan ez sem tekinthető eredeti, autentikus forrásnak. Stefansson térképe az Északi-Atlanti-óceánra vonatkozó 16. századi, földrajzi ismereteket mutatja, valamint az óskandináv sagak, esetleg még Brémai Ádám püspök 11. századi krónikájának ismeretét tükrözi. Földrajzi nevei mind a sagakból származnak, e nevek elhelyezése a térképen szintén nem mutat originalitást. Röviden: Stefansson térképe a sagak alapján, 570 évvel később készített kompiláció. Van még egy harmadik Vinland-térkép is, amelyet – állítólag – egy amerikai egyetem vásárolt meg, nagy összegért. A térkép tintájának elektromikroszkópos vizsgálata kimutatta az anilinkristályokat, világosan jelezve a térkép újkori eredetét. Érdekes, hogy egy-két kiváló térképtörténész ennek ellenére hajlandó originalitást adni e térképnek, vélvén, hogy a modern kópia régi térképi anyagok segítségével készült. Columbus útjairól három olyan térkép maradt fenn, amelyet közvetlenül columbusinak tartunk (Juan de la Cosa 1500, Waldseemüller 1507, Piri Reis 1513). Ezek története azonban már egy másik saga! * A székely (magyar) rovásírásnak mintegy 9 változata ismert (Fournier: Manuel tipographique, Paris 1764 Németh Gy.: A magyar rovásírás, Budapest 1934; Sebestyén Gy.: A magyar rovásírás hiteles emlékei. Budapest 1945.). A Vinland-térkép készítője által használt variánst Fournier és Szántó is közli. (Szántó T.: A betű, Budapest 1965.) A székely–magyar rovásírásról a 16. század óta maradtak fenn emlékek; a 16–17. században talán a jezsuiták titkosírásául szolgált. Templomi, síremléki feliratokra még a múlt században is használták.

2. Képek




1. Géza, a többnejû BERNÁTH Viktória (Szófia) Géza, a többnejű A honfoglalás közelgő 1100. évfordulója kapcsán nemcsak a szakember, de a történelem iránt érdeklődő széles publikum is számba veszi azokat a könyveket, amelyek nemzeti történetünk kezdeteiről közölnek adatokat. Nem kevés az ilyen kiadványok száma. Ám amennyire örvendetes az olvasnivalók sokasága, annyira zavarba ejtő a bennük előforduló tartalmi ellentmondások ugyancsak nem csekély mennyisége. Vegyük például Géza fejedelem esetét! Iskoláinkban azt tanítják, hogy egyetlen felesége Sarolt, az erdélyi gyula leánya volt. E hitünket erősítené az Akadémiai kislexikon (a továbbiakban AKL – Bp. 1989) és a tízkötetes Magyarország története 1. kötete (Bp. 1987). Csakhogy az Új magyar lexikon (a továbbiakban ÚML – Bp. 1959) és a Magyar életrajzi lexikon (a továbbiakban MEL – Bp. 1967) két feleséget tulajdonít nagy fejedelmünknek, miután hitelt ad annak a bizonytalan és a Magyarország történetében utóbb megcáfolt hagyománynak, amely szerint a lengyelek királykisasszonya, Adelhaid lett volna Géza második felesége. Ez esetben a könyvek adatai között lévő ellentmondás még érthető lenne, ha arra gondolunk, hogy az UML és a MÉL megjelenése évtizedekkel előzte meg a legjobb hazai történészek által készített Magyarország történetét. Csakhogy a legenda ismét a nyomtatott lapokra került 1993-ban! Mi menti Nagy László: Magyarország Európában c. könyvének azt a megállapítását, amely szerint a lengyel származású Adelhaid Géza felesége volt? A szerző nem olvasta volna a Magyarország történetét? Vagy annyira biztos volt a saját dolgában, hogy még egy zárójeles megjegyzést sem tett a második nej létezésének vitatott voltáról? Ezek után már csodálkoznánk, ha a nejek vitatott számához illően ne lenne ellentmondásos az adatok sokasága Géza gyermekeinek számát és sorsukat illetően is. A legbőkezűbben a MÉL bánik fejedelmünk családjával. E mű szerint Gézának a két feleségtől öt leánya és egy fia, István született. Az AKL és az ÚML megelégszik három leánygyermek és István említésével, amivel valószínűleg a helyes adatot közli. Az utóbbiakéhoz hasonló álláspontot foglal el az Ezer év c. kiadvány is (Bp. 1985). Már-már elégedetten nyugtázhatnánk ezt a viszonylagos egységet, ha nem tudakozódnánk tovább Géza leánygyermekeinek házasságkötéseit illetően. Az egyik leányzó esetében az AKL és az Ezer év a bolgár Gabriel Radomirt, az ÚML és a MÉL viszont Aba Sámuelt nevezi meg a szerencsés férjként. A másik lányhoz az ÚML és az Ezer év a lengyel Bátor Boleszló, míg az AKL Csaba nádor (?) személyét párosítja. Csupán egyetlen olyan leánnyal büszkélkedhetik Géza fejedelmünk, akinek házaséletét tekintve kialakult a közmegegyezés. Ennek férje a kiadványok szerint egyértelműen Orseolo Ottó volt. Hogy azután Orseolo Ottó feleségét az Ezer év István nővérének, míg a Képes Krónika 314. oldalán lévő jegyzet István húgának nevezi, az kicsiny zavarnak mondható az előzőekhez képest. E sorok írójának úgy tűnik, hogy az ellentmondó adatközlések egybevetése után a következőket lehet megállapítani: István egyik leánytestvérének valóban Orseolo Ottó volt a férje; másik leánytestvére Gabriel Radomir bolgár trónörökös felesége lett; Aba Sámuel nem a sógora, hanem unokaöccse volt államalapító királyunknak; Bátor Boleszló benősülése a magyar királyi családba egyelőre nem bizonyítható tudományosan. Mindezek után a laikus olvasó fellélegezhet: persze, Gézára nézvést még kevés teljesen hiteles forrással rendelkezünk, érthető, ha ellentmondásokkal találkozunk. Szent István élete nyilván már mentesül a zavaros megítélésektől. Tévedés! Eddig az élt a köztudatban, hogy Istvánnak mindössze egyetlen gyermeke volt, az ifjan elhunyt Imre herceg. A MÉL ezzel szemben a Gizella (István felesége) szócikkben ezt írja: „Valószínűleg öt gyermeke született, a nagykorúságot azonban csak Imre érte el. Rajta kívül egy fiú, Ottó nevét ismerjük.” Ottót az AKL is megemlíti Imre mellett, de az ÚML csak egyetlen fiúgyermekről, azaz Imréről tud. Az Ezer évben Komjáthy Miklós is egyetlen fiúnak aposztrofálja a (talán vadászaton) elhunyt Imrét. E kijelentést azonban úgy is értelmezhetjük, hogy ekkorra már Imre testvérei elhaltak. A honalapító Szent István (Bp. 1990) c. könyv többet „tud” az előbb említetteknél. Szól ugyanis egy olyan harmadik fiúgyermekről, aki „a keresztségben Szent István sógorának, II. Henrik császárnak a nevét kapta”. Legelfogadhatóbbnak a Magyarország története tűnik ez esetben is: „Istvánnak több gyermeke volt. Idősebb fia, akit a szász dinasztia nagyjairól Ottónak kereszteltek, korán elhunyt, így az ifjabb Imre, aki a német sógor után kapta a Henrik (Hemerich) nevet, volt hivatva arra, hogy az új magyar államot és egyházat erősítse.” Mindezek után levonhatjuk a tanulságot: minden kétségkívül meglévő nehézség ellenére az emberek okosítására szánt munkákban a fennmaradt okmányok bizonyító anyagának kellene meghatározónak lennie. Emellett teret kell adni az egymásnak ellentmondó véleményeknek is, jelezve, hogy sok kérdésre nincsen egyértelmű válasz. A magyar nyelv igen sokrétűen képes kifejezni a bizonytalanságot: talán, valószínűleg, lehetséges, nem egészen bizonyítottan stb. Bízunk abban, hogy a jövőben megjelenő könyvek és egyéb írásművek a mondottak


szellemében ismertetik tárgyukat. Annál is inkább erre lesz szükség, mivel a fentebb említett példákkal korántsem merítettük ki történetírásunk bőséges példatárát.

2. Képek


1. Tisztelt Szerkesztőség Tisztelt Szerkesztőség! ZOMBORY György (Budapest) Mellékelten megküldöm az Úri utca „első szabad Május 1-je” fényképét. Feltételezem, hogy ezt nem ismerik. Természetesen azért küldöm, hogy azt – ha jónak látják – leközöljék. Arra pontosan nem emlékszem, hogy ki készítette, erre több lehetőség van, nagyon valószínű, hogy én, de erre nem esküszöm. Talán ez nem is lényeges. A nagyítást barátom, Milos József fotóművész készítette el, ami azt jelenti, hogy a negatív az én birtokomban volt. Szükségesnek tartom azt közölni, hogy az Úri utca ezen részének házai két nappal a várnegyed ostromának befejezése előtt teljesen épek voltak. Akkor került sor a lakók többszöri bombázására a fényképen látható eredménnyel.

2. Képek


1. Királytigrisek a Ferenc körúton 1944 STEMLERNÉ BALOG Ilona Királytigrisek a Ferenc körúton 1944. október 16-án Többen szóvá tették olvasóink közül egy sajnálatos tévedésünket. Ezt szeretnénk most korrigálni. Egyben újabb adatokat is közölni a világháborús német tankokról. Képsorunk első öt kockáján Királytigrisek vonulnak a Ferenc körúton 1944. október 16-án. A sorozat hatodik képén, amelyet lapunk 1994. évi 9–10. számában közöltünk, és tévesen Királytigrisnek (Königstiger) írtunk, valójában Forgószél (Wirbelwind) nevű légvédelmi páncélos látható. A maga nemében egyedülálló felvételeket Pécsi József, a M. Kir. Haditechnikai Intézet akkori munkatársa készítette. Az eredeti negatívot a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára őrzi.

2. Képek


1. A király visszatér, 1921 BORBEREKY, Horst P. E. (Ausztria) A király visszatér, 1921 Borbereky (Binder) Ferenc nyug. m. kir. vezérőrnagy emlékiratából Az 1993. évi História Pluszban közöltük Lehár Antal visszaemlékezésének részleteit. Az alább közreadott, szerkesztőségünkhöz most beküldött töredékes emlékirat alátámasztja és kiegészíti az eddig ismert forrásokat a második királypuccs katonai vezetőjének motivációiról az akció kezdeményezésében. (A szerk.) 1921. év június óta Vácott állomásoztam, ahol az 1. sz. m. kir. kerékpáros zlj. parancsnoka voltam, mely csapattestet én állítottam fel. Előzőleg a budapesti vadász zlj. parancsnoka voltam, melyet ugyancsak én szerveztem meg, de mert az új hadrend megszüntette a vadász zlj.-akat, illetve azokat beosztotta a gyalogezredek be, az 1. sz. kp. zlj. felállításával lettem megbízva. […] Báró Lehár Antal vezérőrnagyhoz, aki abban az időben már szolgálaton kívüli viszonyban volt és Szombathelyen lakott, régi barátság fűzött, hiszen hadnagy korunk óta ismertük egymást. Lehár teljesen tisztában volt úgy felfogásommal, mint érzelmeimmel; de tudta azt is, hogy éppoly hazafi vagyok, mint az eskümhöz hű katonatiszt, tehát nyugodtan megbízhat bennem. 1921. október 4-én de. a budapesti (Kelenföld) Károly király laktanyában lévő irodámban [Borbereky ekkor már az 1. gyalogezred helyettes parancsnoka] egy magát meg nem nevező személy telefonon felkért, hogy amennyiben időm megengedi, úgy jelenjek meg a déli órákban a Belvárosi kávéházban, mivel ottan valaki sürgősen beszélni óhajt velem. Bár nem sejtettem, hogy ki volt a hívó, valamint azt sem, hogy ki kíván velem beszélni, eleget tettem a felhívásnak, és megjelentem a kávéházban. Meglepetésemre Lehárral találtam magam szemben, aki rövid üdvözlés után egy kis sétára szólított fel engem a budai Duna-parton, azzal az indoklással, hogy ott zavartalanabbul beszélgethetünk, mint a túlzsúfolt kávéházban. A Duna-partra kiérve Lehár azt a kérdést intézte hozzám, hogy miképpen viselkednék, ha egy szép napon Őfelsége, a király megjelenne Budapesten? A meglepő kérdésre az lehetett a válaszom, hogy nem értem a kérdést, tehát kérem, tegye fel azt világosabban. Erre Lehár oda precizírozta kérdését, hogy érvényben lévőnek tekintem-e még IV. Károly királynak tett hűségeskümet, vagy sem? Mire azt válaszoltam, hogy mivel királyomnak tett esküm alól soha senki fel nem mentett, természetesen kötelezőnek tekintem azt magamra nézve. Lehár válasza úgy szólt, hogy nem is várt mást tőlem. További kérdésem az volt, hogy miért intézte hozzám tulajdonképpen ezt a kérdést; talán számolni lehet Őfelségének hazatérési lehetőségével a közeljövőben? Lehár válasza a nagy általánosságban a következőképpen szólt: „Őfelsége feltétlenül visszatér Magyarországra, hogy ősei trónját, amelyről soha le nem mondott újból elfoglalja. Hogy mely időpontban egyelőre még teljesen bizonytalan, lehetséges, hogy már a közeli hetekben, de éppúgy lehetséges az is, hogy csak hónapok múltán. Neki, Lehárnak az a feladata, hogy bizonyosságot szerezzen afelől, hogy számíthat-e Őfelsége a magyar csapatok hűségére, avagy sem? Ezért szeretné tőlem megtudni, hogy ismerem-e a csapattisztek felfogását a királykérdésben és hogy mennyiben tartom megbízhatónak a Budapesten állomásozó csapatokat?” Mielőtt erre válaszolnék, felkértem Lehárt közölje velem konkrétan, hogy kérdezősködésének mi a célja, vagyis, hogy tapogatózni kíván-e nálam, vagy pedig egy már kialakult terv megvalósításáról volna szó? Emlékeztettem Lehárt egyszersmind az 1921. évi húsvéti eseményekre, illetve arra, hogy milyen kritikus politikai helyzetet váltott ki Őfelsége váratlan, mindenkit meglepő hazatérése, amely sehogyan sem volt előkészítve. Nem félő-e, hogy a legkisebb részletekig lelkiismeretesen ki nem dolgozott megismétlés esetében holtbizonyossággal ugyanaz történne, de lényegesen drasztikusabb módon, mint húsvétkor? Lehár azzal nyugtatott meg engem, hogy most úgy a bel-, mint a külpolitikai helyzet más, mint amilyen akkor volt. Mert amíg Őfelsége hazatérése húsvétkor úgyszólván mindenkire nézve a legnagyobb meglepetés jellegével bírt, a trón újbóli szándékolt elfoglalása nem is volt előkészíthető. Ezzel szemben most a szándékolt restauráció úgy bel-, mint külpolitikailag a legnagyobb körültekintéssel lett előkészítve, így tehát nem is várhatók különösebb meglepetések. Az egyetlen, még tisztázásra szoruló kérdés, vajon hogyan fog a Nemzeti Hadsereg viselkedni Őfelsége hazatérése esetében: azaz mögéje fog-e sorakozni, vagy pedig ellene fog-e fordulni? Ezért kívánna Lehár velem komoly eszmecserét folytatni és pedig azért különösen velem, mert tudomása van arról, hogy a csapat-tisztikarban igen nagy a híveim, barátaim és tisztelőim száma, minélfogva nem jelentene számomra lényegesebb nehézséget, különösen Budapesten az egyes csapattesteknél osztály- és alosztályi parancsnokságot betöltő bajtársaim érzelmeiről bizonyosságot szereznem, afelől, hogy kit vélek alkalmasnak a tervbe beavatni és annak megnyerni. De azért is 125 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

tekint engem fontos tényezőnek, mert a Budapesten állomásozó két gyalogezred egyikének helyettes parancsnoka vagyok, ennek a momentumnak pedig esetleg döntő fontossága lehet. Miután Lehár kifejtette előttem a fentieket, körvonalazta, mint mindenbe beavatott, a politikai vonalon történt előkészületeket. Belpolitikai vonalon Magyarország néhány prominens, nagy tekintélynek örvendő politikusa részint tudomásul bír Őfelsége szándékáról, részint a legmesszebbmenő módon kész adott esetben annak a megvalósítását aktívan is támogatni. Lehár felsorolta gróf Andrássy Gyula, gróf Zichy János, Rakovszky István, Gratz Gusztáv (külügyminiszter), Benitzky (belügyminiszter) és – ha jól emlékezem – a magyar szociáldemokrata párt akkori vezető férfiai, Peidl és Peyer neveit, azzal a hozzáfűzéssel, hogy a szociáldemokrata párt túlnyomó többségében legitimista érzelmű és kész, akár nagy áldozatok árán is, IV. Károly királyt támogatni. Főleg azért, mert Horthy Miklós kormányzóságával semmiben sem ért egyet. Megjegyezte még azt is Lehár, hogy az említetteken kívül még igen számos komoly és jó nevű nemzetgyűlési képviselő stb. késznek nyilatkozott Őfelségét messzemenőleg támogatni, ha sikerül a trónt újból elfoglalnia. Külpolitikai vonalon A trianoni békét Magyarországra ráerőszakoló államférfiak közül máris többen belátták, hogy az Osztrák– Magyar Monarchia szétdarabolásával, valamint Magyarország megcsonkításával igen súlyos hibát követtek el, és szívesen tennék ezt meg nem történtté. Ezek között első helyen szerepel Aristid Briand, Franciaország akkori, rendkívül széles látókörű és nagy koncepciójú külügyminisztere. Ő elsősorban az, aki ezt a könnyen végzetessé válható hibát szeretné jóvá tenni. Ezt azonban csak akkor tudja elképzelni, ha IV. Károly királynak módjában lenne, a nemzettel egyetértőleg a magyar trónt újból elfoglalnia, ami azért nem volna nehéz, mert hiszen Magyarország az összeomlás után is megmaradt királyságnak. Ha tehát sikerülne a királynak magát a magyar nemzet által elfogadtatnia és uralmát megszilárdítania, úgy Magyarország a kiindulási pontját képezhetné az egykori Habsburg Monarchia részbeni, esetleg egészben való újbóli életre keltésének. Ha tehát a király úgy gondolja, hogy megkockáztathatja ezt a kísérletet, úgy tehát tegye azt meg. A francia politika, mint a párizsi békeszerződések egyik garantálója, színleg tiltakozna ugyan egy ilyen cselekedet ellen, de semmilyen komoly ellenrendszabályokat nem léptetne életbe. Briand azután majd érvényesítené a befolyását a többi, a szerződést aláíró félnél. Más szóval, Briand az egész tervet kizárólag IV. Károly király egyéni akciójának tekinti, és azt egyben hallgatólag helyesli. A nagyantant részéről így nincsen mitől tartani. Őfelsége tehát restaurációs tervét Briand tudatával és csendes beleegyezésével szándékozik megvalósítani. A kisantant Ez, természetesen, mint valóban egyetlen komoly érdekelt fél, nem nézné tétlenül, hogy Magyarország utolsó megkoronázott királya újból elfoglalja a magyar trónt. De egy fait accompli esetében sem tehetne valószínűleg egyebet, mint azt, hogy tiltakozna a tény ellen. A kisantant katonai helyzete – és ez punctum saliens – pillanatnyilag a következő: Cseh–Szlovákia: jelenleg belső problémákkal küzd, hadserege, amely különböző nemzetiségű, nem egységes és még nem konszolidálódott annyira, hogy számottevő katonai tényezőként számíthatna. Jugoszlávia: mindössze négy harcképes hadosztállyal rendelkezik, s ezek Macedoniában vannak jelenleg teljes mértékben lekötve. Adott esetben tehát nem volna képes komolyan fellépni Magyarország ellen. Románia: IV. Ferdinánd román király sejt valamit IV. Károly király terveiről, azonban mérvadó tényező előtt olyan kijelentést tett, hogy utóbbinak egy esetleges restaurációs kísérletével szemben semlegesen viselkedne az ország. Így akarná meghálálni IV. Károly királynak azt, hogy ez hatásosan megakadályozta a bukaresti békekötés alkalmával a román uralkodó család II. Vilmos császár által szándékolt detronizációját. Habsburg-hű elemek az utódállamokban Mindhárom utódállamban megvan a szoros kapcsolat az új hazával egyet nem értő rétegek vezető egyéniségeivel. Csehszlovákiában mind a magyarság, mind a szlovákok vezetői készek akár fegyvert is ragadni új uraik ellen, ugyanaz a helyzet Jugoszláviában, ahol a horvátok különösképpen halálosan gyűlölik a szerbeket, és nem tudnak belenyugodni abba, hogy azok uralják őket. És végül Romániában a magyarság, a székelyek és az erdélyi szászok is kész örömest rendelnék magukat újból a magyar király alá. De mindhárom utódállam vezető férfiai 126 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

azt az azonos álláspontot foglalják el, hogy egy fegyveres felkelés létrehívása adott esetben csakis akkor következhetne be, ha a magyar nemzet egységesen áll királya mögé, mert egyedül ettől remélhető a siker biztosítottnak. Mivel Lehár ezen közléseivel aggályaimat eloszlatta, megkérdeztem őt, miképpen van tervezve Őfelsége hazatérése, vagyis hogy ez a magyar kormány beleegyezésével történne, avagy pedig egyéni akcióként van tervezve? Figyelmeztettem Lehárt Horthy Miklós kormányzónak Őfelsége húsvéti látogatása alkalmával tanúsított magatartására, melyből joggal lehet arra következtetni, hogy megismétlődés esetében alighanem minden igyekezetével azon lesz, hogy a szándékolt restaurációt megakadályozza, illetve azt meghiúsítsa. Ha pedig – ami nem valószínű – Horthy mégis lojális lenne, úgy bizonyosra vehető, hogy legintimebb tanácsadója, de egyben rossz szelleme is, Gömbös Gyula, mindenképpen rá tudná őt bírni valamilyen erőszakosságra. Ezért az a meggyőződésem, hogy Őfelsége csak is egy alaposan átgondolt, jól megszervezett és a legapróbb részletekig gondosan kidolgozott katonai puccs segítségével volna képes trónját újból elfoglalni. De mert Lehár az én, tehát a hivatásos katona közreműködésével számol, miképpen képzeli ő el katonai vonatkozásban a trón visszafoglalását? Mert hiszen vitán felül áll, hogy a puccs kimenetele elsősorban a Nemzeti Hadsereg magatartásától függ, helyesebben attól, hogy számítani lehet-e ennek a lojalitásával, avagy sem? Szerintem ezen áll vagy bukik a tervezett akció. Lehár válaszában kifejtette előttem, hogy mi a király legszűkebb környezetének a terve az akció végrehajtásáról. Ezek szerint Őfelsége Prangisból (Svájc), jelenlegi tartózkodási helyéről, repülőgépen érkezne Magyarországra, és egy ez idő szerint még végleg el nem döntött helyen érne földet az osztrák–magyar határ közelében. Megérkezése után azonnal a jelenleg Sopronban és a környékén elhelyezett Ostenburg Gyula, akkori őrnagy parancsnoksága alatt lévő, százszázalékosan királyhű csendőrzászlóalj védelme alá helyezkedne, s ennek fedezete alatt vonulna onnan Budapestre. A Lehár által nekem szánt feladat abban állna, hogy Budapest helyőrségének a csapatnál szolgálatot teljesítő, általam személyesen jól ismert tisztjeit a legszigorúbb titoktartás kötelezettsége mellett avassam be a tervbe. Ezenfelül igyekezzek őket rábírni arra, hogy a parancsnokságuk alá tartozó egységeket királyhű szellemben befolyásolják, és ha a király bevonul Budapestre, úgy fogadják őt a katonák, üdvrivalgással, zászlódíszben. […]

2. Képek



1. A magyar sportirányítás 1945 után JELENIDŐBEN FRENKL Róbert – KERTÉSZ István A magyar sportirányítás 1945 után A sport államosítása A háború után a londoni olimpián érte el a magyar sport első kiugró sikerét, hiszen versenyzőink 10 első, 5 második és 12 harmadik helyezést (Földes Évának a művészeti versenyek epika kategóriájában elért 3. helyezésével 13-at) szereztek. Ez minden addigi olimpiai szereplésünket felülmúlta. Csacska dolog viszont azt állítani, hogy ez egyben a „szocialista társadalom” eredménye is volt már. A háborút követő első években ugyanis a magyar sportélet igen gyorsan regenerálódott, és a londoni eredmények éppen azt igazolták, hogy a magyar sport a szocializmus nélkül is életképes és magas minőséget tud produkálni. A sportélet ezt követő államosítása és a szovjet típusú sportszervezés mechanikus átvétele sajnos ennek az egészséges folyamatnak a durva, erőszakos megszakítását jelentette. Visszatekintve az 1946–47-es esztendőkre, felfigyelhetünk arra, hogy a kommunista párt tudatosan törekedett a sportban a kulcspozíciók megszerzésére. Ennek hátterében az az indokolt felismerés állt, hogy a sportsikerek népszerűséget hozhatnak a mozgalom kasszájára. Így a sport területén a „fordulat évére” jellemző események hamarabb következtek be, mint a nagypolitikában. E felgyorsulást legfőképp a londoni olimpia közeledése gerjesztette, ahol az esetleges jó szereplést a kommunista propaganda a saját javára fordíthatta. A Hegyi Gyula elnökletével létrehozott OSH (Országos Sporthivatal) lett hivatva a sportpolitikai fordulat „levezénylésére”. Az ország anyagi erői felett lassan teljesen ellenőrzést nyert kommunista párt azután képes volt olyan felkészülési körülményeket biztosítani a sportolóknak, amelyek között az olimpiát közvetlenül megelőző időszakban kétségkívül növelni tudták a versenyzők esélyeit. Ez utóbbi körülményt is elismerve azonban hangsúlyozni kívánjuk, hogy a londoni sikert alapvetően a háború utáni hazai sportélet spontán fejlődése sikerének tulajdonítjuk. A szovjet modell átvétele után megszüntették a sportban is a polgári civil szerveződést, minden alulról építkezést eleve gyanúsnak, kártékonynak ítéltek. Feloszlatták azokat az egyesületeket, amelyek részben települési, részben munkahelyi alapokon vagy az iskolákhoz kötődve alakultak ki. A centralizálás jegyében országos sportközpontokat hoztak létre, melyek egyrészt szakszervezeti szakmák szerinti felosztásban, másrészt fegyveres testületek szerint, és ezeknek az egyes sportkörök mintegy alapszerveiként működtek. A területi szintű alapszerveknél csak minimális sportolási feltételeket biztosítottak, az ezekben felfedezett kiugró tehetségeket azonnal valamelyik központba vitték. A sportközpontok azután valóságos „versenyistállóként” működtek. Új egyesületek A legdurvábban, minden habozás nélkül, olykor szubjektív, ötletszerű döntésekkel elvágták a nagy sportegyesületek társadalmi gyökereit is, csakhogy besorolhassák őket az előbb vázolt rendszerbe. Szovjet mintára megalakították a honvédség klubját, az Államvédelmi Hatóság és a Belügyminisztérium klubjait. A jobb napokat látott MTK-ból előbb Vörös Lobogót, azután Bástyát, majd ismét Vörös Lobogót csináltak. Bástya néven az MTK egy ideig az Államvédelmi Hatóság egyesülete lett. Dózsa néven az Újpest a Belügyminisztérium, Honvéd néven a Kispest a honvédség klubjaként működött ezután. A többi régi sportegyesület korporációs beosztást kapott. Így megszaporodtak a bányász meg a vasas sportklubok. A Kinizsivé keresztelt Ferencvárost az élelmiszer-ipari szakszervezetre osztották. Ezt a patinás klubot önkényesen reakciósnak, fasisztának bélyegezték, az is előfordult, hogy politikai okokra hivatkozva pályáját bezáratták. Amikor az egyesület vezetői emiatt Rákosihoz fordultak, ő ezt az intézkedést visszavonatta, ezzel is valamennyire növelni szándékozván népszerűségét. A labdarúgó csapat azonban nem kerülhette el, hogy legjobb játékosait elvegyék tőle, akik zömmel a Honvéd sportolóiként lettek világhírűek. A Kinizsi játékosai még megszokott zöld-fehér mezüket sem viselhették tovább, piros-fehérben kellett játszaniuk. (1956-ban a forradalom napjaiban, illetve közvetlenül a forradalom után újra zöld-fehérben jelent meg a Ferencváros, és ez a szurkolók körében fantasztikus örömöt keltett.) A Ferencvárossal szembeni méltánytalan bánásmód egyébként jellemezte az akkori időket, jól mutatta, miképp működött a sport pártirányítása.


Pártirányítás a sportban A sportélet irányításáért elsősorban az akkori honvédelmi miniszter, Farkas Mihály volt felelős. Neki formálisan nem lett volna joga a kézi vezérléshez, de természetesen ezzel nem törődött. Mindenféle renden átnyúlhatott, és elképzeléseit közvetlenül erőltethette rá az alsóbb szintekre. Ezek azután közvetítették az ő akaratát. Így tett szert komoly hatalomra az elnökhelyettes Sebes Gusztáv, akire a legnagyobb „kincset”, a labdarúgó válogatottat bízták, a sporthivatal főosztályvezetői közül pedig a még fiatal, de diktatórikus hajlamait tekintve „példamutató” Kutas István. A sportvezetőket a párt állította helyükre, hogy segítségükkel a sportmozgalom ideológiai irányítása és ellenőrzése hatékonyan megvalósuljon. Ez azért is rendkívül fontos volt a legfelső vezetés szempontjából, mert a korabeli politikai-kulturális elszigetelődés közepette a sport volt az egyedüli terület, ahol a Kelet–Nyugat közötti érintkezés viszonylag folyamatosan fennállt. A sportsikereknek kellett igazolniuk a rendszer fölényét a „rothadó kapitalista világ” ellenében. Noha az 1950-es évek első felének minden korábbit felülmúló élsportbeli sikereiben kétségkívül részese volt az új sportirányítási rendszer, a magyar sport egészét és kiváltképp távlatait tekintve káros hatása ma is érezhető. A direkt irányítás megtörte a háború utáni sportfejlődés folyamatosságát, a sport élmezőnyét leszűkítette, a sportágak és versenyzők favorizálásában a szubjektív szelekciót érvényesítette. Hogy a sport végül is „sikerágazattá” nőtte ki magát, abban szerepet játszott az, hogy ellentétben a gazdasággal, itt a rendszer nem bizonyult öngyilkosnak. Megengedték a régi szakemberek működését, aki sporttehetség volt, az megkapta az esélyt arra, hogy sportoljon. Persze nagy hajtóerő volt az, hogy sportolóként ki lehetett jutni külföldre, itthon beszerezhetetlen holmikat lehetett megvenni, sőt még a kitelepítést vagy a politikai üldöztetés egyéb csapásait is el lehetett kerülni. Ettől a motivációtól azonban még senki sem vált olimpiai bajnokká. A döntő az volt, hogy hagyták érvényesülni a szakmai szempontokat. Aki lehetőséget kapott képességei realizálására és eljutott a csúcsra, a lényeget tekintve a rendszer ellenére és nem a rendszer következtében lett kiváló. Helsinki és ami utána jött Helsinkiben az 1952-ben rendezett nyári játékokon minden idők legeredményesebb olimpiai szereplését produkálták sportolóink, akik 16 arany-, 10 ezüst és 16 bronzérmet nyertek. A sportolók emberi tartását is dicséri ez a siker, akik mindig különbséget tudtak tenni rendszer és haza között, és az utóbbihoz való tartozásukat a maguk lehetőségeivel akarták kifejezésre juttatni. Ebben a sportnak inkább a humánuma, semmint a politikussága mutatkozott meg. Pedig Helsinkiben sem engedték nekik, hogy elfelejtsék, „honnan jöttek”. A keleti tömb országainak sportolóit együtt szállásolták el az első ízben induló Szovjetunió versenyzőivel, és igyekeztek őket elszigetelni a nyugatiaktól. A szenzációs szereplés mögött különböző tényezők húzódtak meg. A mi sportolóink központilag irányított, szervezett felkészülése, amelyre a rendszer erején felül költött, előnyt biztosított a nyugati országok versenyzőivel szemben, akiknek hazájában ez idő tájt sokkal több gondot fordítottak a gazdaság fejlesztésére és egyéb, a sportnál számukra fontosabb dolgokra. Azt sem szabad elfelejteni, hogy akkor még sem Németország, sem Japán nem nőtte ki magát sportnagyhatalommá, nem beszélve a sokkal később előretört Kínáról. Sokkal kisebb volt tehát a rivalizálás, mint az 1980-as, 1990-es években. Ennek fényében viszont az utolsó olimpiákon elért, Helsinkinél szerényebb, de még mindig kimagaslóan jónak mutatkozó eredményeink alighanem értékesebbnek mondhatók. Nyugaton persze feltűnést keltettek Magyarország és a többi keleti állam sportsikerei, és elkezdték tanulmányozni azok összetevőit. Kiváltképp az érdekelte a megfigyelőket, hogy melyek a kommunista sportrendszerben fellelhető olyan szakmai jegyek, amelyek nem rendszerspecifikusak. Amelyek átvehetők anélkül, hogy annak politikai következményei legyenek. Elsősorban az edzőtáborok megszervezésének gyakorlatát követték, az azzal együtt járó olyan tartalmi jellemzőkkel, mint például a szakmai tervek alapján tartott rendszeres közös felkészülések. El lehet mondani, hogy a Kelet és Nyugat közötti általános rivalizáció keretein belül így a Nyugat sportja is határozott fejlődésnek indult. A nyugati sport fejlődésében szerepet játszott az is, hogy – noha ezt gyakran tagadták – felismerték a sportsiker presztízs oldalát. A keleti országok részben a nacionalista, részben a felfokozott „proletárforradalmi” érzelmek erősítésére aknázták ki előretörésüket a nemzetközi sportéletben. Rendszerük győzelmeként élték meg a növekvő számú sportgyőzelmet. A Nyugatnak fel kellett vennie a kesztyűt, nem engedhette meg, hogy a Kelet egyeduralkodóvá váljék a sportpályákon. Noha a nyugati liberális hagyományok kisebb teret engedtek a nacionalizmusnak, azért persze a tömegekre a nacionalizmus ott is kifejtette a maga hatását. Új szelek 1956 után Már 1953 és 1956 között érződött a politikai nyomás enyhülése a magyar sportban is. Ez a rendszer objektív, vagyis a sportot támogató értékeivel együtt ideális helyzetet teremtett a magyar sportolók melbourne-i olimpiai 130 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

felkészülésében. A forradalom azután alaposan megváltoztatta ezt a helyzetet. Maga az olimpiai csapat szakmailag még a helsinkit is felülmúlta. Nem azt akarjuk ezzel mondani, hogy annál eredményesebb is lett volna feltétlenül, hiszen – amint arra utaltunk – a nyugati sport is hatalmas fejlődésnek indult, a rivalizálás tehát megnövekedett. A csapat erejét azonban a 9 aranyérem is igazolja, amelyet nem mindennapi körülmények között értek el. A kiutazás teljesen bizonytalan volt, végül csak a csehszlovákok segítségével történhetett meg, és a kinn lévő versenyzők a legteljesebb bizonytalanságban voltak családjuk sorsát tekintve. Mindenképpen negatívan hatott a magyar sport további fejlődésére az, hogy kiemelkedő tudású versenyzők és sokan azok közül, akiket a jövő szempontjából, menedzselési okokból vittek ki, hazatérés helyett az emigrációt választották. Melbourne alighanem választóvonal volt a háború utáni magyar sport történetében, mivel nagyjából egybeesett a hazai forradalmi eseményekkel, illetve azok utórezgéseivel. Ezután vette kezdetét a sportéletben az igazi reform. Bár még a jövőre váró feladat annak kielemzése, miképp állt talpra a magyar sport a forradalom vérvesztesége után, annyi nyilvánvaló, hogy a saját maga legitimizálásával elfoglalt Kádár-rezsim már nem tudott vagy nem is akart közvetlenül beleszólni a sport dolgaiba. E kedvező lehetőséget kihasználva újjáalakulhattak a patinás sportegyesületek, és feljöhetett az élsportba egy olyan tehetséges versenyzőgárda, amely azután az 1960-as évek magyar sportsikereit hozta. A római olimpiai szereplés relatív sikertelensége, az, hogy ott csak hat arany érmet nyertünk, rádöbbentette a felelős személyeket arra, hogy a szakmai szempontoknak az addigiaknál is erőteljesebben kell érvényesülniük az egész sportban. 1962-re fölállt a sport társadalmi szervezete, amely egy alulról építkező modellt valósított meg. A szituáció ellentmondásosságát jelzi azonban, hogy miközben lebontották a sztálinista sportrendszert, 1962 és 1966 között lehetőséget adtak Kutas Istvánnak arra, hogy a felső sportvezetésbe visszakerülve egyfajta erőteljes centralizációt juttasson érvényre. Mivel az 1960-as években meginduló hazai társadalmi-gazdasági folyamatok már nem nagyon tűrték a centralizálást, ezért később Kutasnak is – akinek sportszeretete, sport iránti elkötelezettsége nem vonható kétségbe – mennie kellett. A puha diktatúra idején is gyakran hangoztatták sportolók hűségét a Magyar Népköztársasághoz, de ennek már egyre kevésbé lehetett meg az a politikai töltete, amely korábban jellemző volt. Elfogadott gyakorlattá vált az, hogy a sporttársadalom nem szólt bele a politikai irányítás dolgába, míg az utóbbi nem szólt bele abba, hogy a sportolók hogyan készüljenek fel és miképp versenyezzenek. A finanszírozásért folytatott küzdelemben természetesen nem lehetett megkerülni a befolyásos elvtársakat, hiszen az ő aktuális segítségük kellett ahhoz, hogy a sportágak, egyesületek megfelelő működési feltételekhez jussanak. Így a párt képviselőivel fenntartott kapcsolat sokkal inkább személyi, semmint ideológiai alapon funkcionált, és az 1970-es évektől egyre határozottabb kísérletek történtek a szakmai szempontok fokozott érvényesítésére. Az a körülmény, hogy elsősorban anyagi megfontolásból, több sportember „Nyugatra szakadt”, elgondolkodtatta a magyar sportvezetést. Már az 1970-es években felvetődött, hogy legalizálni kellene egyes sportolók nyugati munkavállalását. A gondolatot a párt részéről persze óriási ellenállás fogadta, majd ahogy az a Kádár-rendszerre jellemző volt, váratlanul mégis megszületett az áttörés, villámcsapásszerűen a moszkvai olimpia után. A labdarúgók kezdték a sort a Belgiumba szerződött Bálint Lászlóval és Fazekassal. Úgy hiszem, az OTSH akkori elnöke, Buda István személyesen járta ki ezt a pártközpontban. Az, hogy megengedték a külföldi versenyzést ottani színekben, több okból is bölcs intézkedés volt. Javította a versenyzők hangulatát, szorosabbá tette a Nyugattal való kapcsolatot, és nem utolsósorban valutát hozott az országnak. Miközben pozitív fejlemények jellemezték a magyar sportot (a szakmai szempontok prioritása jóformán csak a labdarúgásban nem jutott érvényre), azonközben a nagypolitika konfliktusai miatt az 1980-as évek elején kettészakadt a világ sportmozgalma. A kambodzsai válság, a dél-koreai utasszállító gép szovjet részről történt lelövése és hasonló esetek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy Moszkvában, majd Los Angelesben csak csonka olimpiát lehetett rendezni. Los Angelesből a keleti tömb európai államai Románia kivételével távol maradtak. Nekünk kényszerből „kellett” csatlakozni a szovjet döntéshez, amelyet a brezsnyevi puha diktatúra és a gorbacsovi megújulás közötti időszak moszkvai kiskirályai hoztak ostoba önigazolásként. Valószínűleg semmi bajunk nem származott volna abból, hogyha elmegyünk az 1984-es olimpiára, de mint történelmünk ezt annyiszor bizonyította, mi a rossz döntésben is hűségesek szoktunk lenni. Az 1980-as években a hazai sportélet lassan visszakerült a civil szférába. Persze amennyire káros volt a sport államosítása, annyira veszélyes dolog az, ha az állam teljesen kivonul a sportból. Tudomásul kell venni, hogy Európában minden ország komoly sportpolitikát folytat, ami az állampolitika integráns eleme. A pártok feladata az, hogy jó sportpolitikai alapelveket és sporttörvényt hozzanak létre. A sport így járulhat hozzá az egész társadalom megújulásához.


2. Képek



História Created by XMLmind XSL-FO Converter

Recommend Documents