História Created by XMLmind XSL-FO Converter

História 1981-04

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1981-04 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom 1. ........................................................................................................................................................ 1 1. Állami építkezések és beruházások az ókorban .................................................................... 1 2. Képek .................................................................................................................................... 4 2. ........................................................................................................................................................ 7 1. Kézmûves iparosok a török korban ....................................................................................... 7 2. Képek .................................................................................................................................... 9 3. ...................................................................................................................................................... 11 1. A paraszti gazdálkodás a modernizáció útján ..................................................................... 11 2. Képek .................................................................................................................................. 13 4. ...................................................................................................................................................... 16 1. Beszélgetés ifjabb Bethlen Istvánnal ................................................................................... 16 2. Képek .................................................................................................................................. 18 5. ...................................................................................................................................................... 22 1. Partizánok, partizánvadászok .............................................................................................. 22 2. Képek .................................................................................................................................. 24 6. ...................................................................................................................................................... 28 1. Miért szól délben a harang? ................................................................................................ 28 2. Képek .................................................................................................................................. 31 7. ...................................................................................................................................................... 34 1. Egy 1456-os keresztes emléktáblája ................................................................................... 34 2. Képek .................................................................................................................................. 34 8. ...................................................................................................................................................... 36 1. A gyermek Rákóczi környezete .......................................................................................... 36 2. Képek .................................................................................................................................. 38 9. ...................................................................................................................................................... 44 1. Kisváros a századfordulón Szentendre ................................................................................ 44 2. Képek .................................................................................................................................. 45 10. .................................................................................................................................................... 51 1. Paraszti élet a 18. században ............................................................................................... 51 2. Képek .................................................................................................................................. 52 11. .................................................................................................................................................... 56 1. Magyarországi gályarabok, 1674 ........................................................................................ 56 2. Képek .................................................................................................................................. 58 12. .................................................................................................................................................... 62 1. Egy lejáratott fogalom rehabilitálása. A szociofotóról ........................................................ 62 2. Képek .................................................................................................................................. 62 13. .................................................................................................................................................... 67 1. Bankárok, filozófusok, forradalmárok. Eberhard Gothein levelei 1918-ból ....................... 67 2. Képek .................................................................................................................................. 71 14. .................................................................................................................................................... 74 1. Falu végén a vasvilla... Az 1831. évi koleralázadásról ................................................. 74 2. Képek .................................................................................................................................. 77 15. .................................................................................................................................................... 80 1. Arisztokraták, arisztokraták... ............................................................................................. 80 2. Képek .................................................................................................................................. 82 16. .................................................................................................................................................... 86 1. Fegyverhasználat káltságként .......................................................................................... 86 2. Képek .................................................................................................................................. 87 17. .................................................................................................................................................... 88 1. Történettudomány és a köznapi dolgok ............................................................................... 88

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Állami építkezések és beruházások az ókorban HAHN István Állami építkezések és beruházások az ókorban Aki akár a szakember érdeklődésével, akár a turista kíváncsiságával szemléli az ókornak romjaiban is bámulatot keltő nagy építészeti alkotásait, gyakran veti fel a kérdést, hogy milyen munkaerő felhasználásával, milyen szervezéssel, milyen anyagi ráfordítással, kiknek a pénzéből sikerült mindezt az ókor kezdetleges technikai szintjén megvalósítani. Történeti forrásaink csak ritkán adnak részletes felvilágosítást a szervezési és finanszírozási lehetőségekről, amelyek alapján egyes nagy ókori alkotások megvalósultak. Diktátorok és császárok építkezései Induljunk ki két ókori beszámolóból Diodorus Siculus, Augustus korának kompilátor-történetírója, Világtörténete XIV. könyvében ismerteti Syrakusai hírhedt tirannusának, Dionysiosriak – egy várható karthágói támadás miatt sürgőssé vált – városfal-építkezését. A nagy munkához hatalmas tömeget verbuvált, s így módjában volt a bőséges és önként jelentkező munkaerő kínálatból „a jó erőben lévő embereket” kiválasztani. A munkálatokat minden stadion (183 m) hosszúságban egy-egy építész (architektón), ezen belül minden plethron (30,5 m) hosszúságú szakaszon egy-egy főpallér (oikodomos) irányította. A munkásokat jól fizette, az „élenjárók” külön jutalmat is kaptak. Az ügyetlenebbek, gyakorlatlanok mellé a felügyelők külön segéderőket rendeltek. A munkakedv fokozására a tirannus – a város teljhatalmú ura – udvartartásának tagjaival együtt maga is részt vett a fizikai munkában (ugyanígy jártak el e a sumer városfejedelmek, akik maguk vitték fejükön az agyagos kosarakat, majd később Vespasianius császár is a Capitolium helyreállításakor). A példaadás oly sikeres volt, hogy „a dolgozók valósággal versengtek a buzgó tevékenységben”, s ily módon „minden reményen felül” (tehát határidő előtt) húsz nap alatt elkészült a 30 stadion (kb. 5,4 km) hosszú, 12 láb magas (kb. 3,6 m) és szilárd bástyákkal is megerősített fal. Igaz, hogy a nagy mű elvégzéséhez 36 000 építőmunkásra, a terméskövek fejtéséhez, szállításához, kisegítő munkálatokhoz további 24 000 segédmunkásra volt szükség. Nem tudhatjuk, hogy Diodorus közlései mindenben hitelesek-e: ő adatait a tirannus hivatalos közléseiből merítette. Minket egyébként is csak az érdekel, hagy a sürgős közmunka megszervezésének ilyen módszerei és eredményei a történetíró számára teljesen lehetségeseknek tűntek. Meglepve veszünk tehát e közlésekből tudomást felettébb modernnek tűnő szervezési módszerek ókori alkalmazásáról: volt példa szakmák szerinti munkamegosztásra, külföldi munkaerő igénybevételére, az anyagi és erkölcsi ösztönzés kombinációjára, az újítások szorgalmazására és külön díjazására, a polgári lakosság társadalmi munkájára, munkaversenyre és – ennek folyományaként – határidő előtti tervteljesítésre, ill. túlteljesítésre. Második szövegünk (a római korból való), az ifjabb Pliniusnak, Bithynia provincia császári főmegbízottjának i. sz. 111–ben kelt felterjesztése Traianus császárhoz. „Uram! A nicomediaiak eddig 3 318 000 sestertiust fordítottak vízvezeték-építésre, ami máig befejezetlen, félbemaradt s részben széthordták; egy másik vezetékre 200 000-t folyósítottak. (1 sestertius: a kb. 4 gr. ezüstöt tartalmazó denarius negyedrésze.) Azonban ez is félbemaradt, így újabb beruházásra van szükség, hogy vizük legyen, pedig már annyi pénzt eltékozoltak. Megnéztem azt az igen tiszta vizű forrást, amelyből a vizet le kellene vezetni, ahogy eredetileg tervezték; még pedig árkádos vezetékkel, hogy ne csak a város lapályos és alacsonyabb részeire jusson. Már csak egy-két tartóív áll... Mindenekelőtt az szükséges, hogy kiküldj egy vízügyi szakértőt vagy építészt, nehogy megint az legyen az eredmény, mint korábban...” Ismerjük a császár válaszát is. Gondoskodni akar a víz bevezetéséről, de hozzáteszi: alaposan vizsgáld ki azt is, kiknek a hibájából vesztegettek el a mai napig annyi pénzt... amit kiderítettél, hozd tudomásomra!” Ebből viszont az derül ki, hogy előfordult az ókorban is félbehagyott beruházás, hiteltúllépés és póthitel iránti kérelem; az építőanyag széthordása és felelősségre vonásra való felszólítás. Ez némileg megnyugtatja a mai olvasót, nemcsak a jó, hanem a rossz tapasztalatoknak is megvannak az ókori előzményei. Az elmondottakból a beruházások két fő típusa bontakozik ki előttünk: Dionysius tirannusa volt városának: erőforrásai szinte korlátlanok, és nem tartozott senkinek számadással. Ebben az esetben – és a beruházások ezen típusában – gazdaságossági szempontokat mellőző, a siker érdekében roppant nagyságú munkaerőt igénylő, sem munkaerővel, sem pénzzel nem takarékoskodó vállalkozással állunk szemben. Ehhez a típushoz sorolhatók mindazok a nagy ókori építkezések, ahol a kezdeményező-szervező korlátlan hatalommal rendelkezett, a saját presztízs szempontjain kívül (amelyeket, mint ebben az esetben is, indokolhattak katonai célok, más esetekben azonban a puszta reprezentációs törekvés) semmi másra nem kellett figyelemmel lennie. 1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Más típusú állami, ill. közületi beruházás körülményeibe vezet be Plinius idézett levele, most már függetlenül annak időleges balsikerétől: egy belső ügyeiben autonóm város tanácsának a nyilvánosság által is ellenőrzött vállalkozásáról olvasunk beszámolót. Míg a korlátlan hatalmú és nem ellenőrzött személyek és szervek beruházásaiban a presztízs-szempontok domináltak, a közösségi jellegű, ill. közösségi szervek által ellenőrzött vállalkozásokban a költségtényező a fontos, és vele szemben gyakran háttérbe szorul az időtényező is. A görög demokrácia költségvetései A nagy antik köztársaságok építkezései meghatározott és korlátozott anyagi erőforrásokból, mindig utólagos elszámolás kötelezettségével valósultak meg. A periklési Athénben ezen felül kőbe vésett feliratokon hozták a polgárok tudomására az egyes építkezések éves elszámolásait: ezeknek a feliratoknak azonban csak egy csekély része maradt fenn. Az így tudomásunkra jutott adatok nem egy vonatkozásban állanak szemben a közkeletű nézetekkel. Elsősorban: feltűnően csekély (különösen a „monarchikus” építkezésekről közölt adatokkal szembeállítva) a dolgozók létszáma. Az athéni Erekhtheion építésén a Kr. e. 408–406 (igaz: háborús!) években mindössze kb. 86 név szerint ismert ember dolgozott állandóan; közülük 24 teljes jogú polgár, 42 metoikos (polgárjoggal nem bíró szabad), 20 rabszolga: az eleusisi szentély helyreállításán a Kr. e. 329–328 években 94 munkás, közülük 21 a teljes jogú polgár. Eléggé pontos adataink vannak az athéni Parthenon építkezéséről. A munkálatokat egy évenként újraválasztott bizottság irányította; ők készítették el az évi elszámolást, amelyet az Akropolis jól látható pontján tettek ki közszemlére. A 15 éven át (Kr. e. 447– 433) tartó építkezés elszámolásai töredékesen csaknem mind fennmaradtak; tájékoztatásul magyar fordításban közöljük a viszonylag legépebben megőrzöttet, amely az építkezés utolsó előtti, 14. évének adatait tünteti fel: „A felügyelőbizottságtól, melynek titkára Antiklés (az építkezés megkezdésétől számítva), a 14. tanács (bulé) működése idején, amelynek első titkára Metagenés; Kratés archónságának évében. Ennek az évnek elszámolása a következő: Maradvány az előző évről ... 1470 drachma 74 lampsakosi aranystatér 21 1/6 kyzikosi aranystatér Bevételek: Az istennő (Athéné) kincseit őrző kincstárnokoktól, akiknek titkára a „Lampra” démosból való Kratés ... 25 000 drachma, összesen 98 drachma súlyú arany eladásából 1372 drachma: összesen 3 talentum 60 „drachma” súlyú elefántcsont eladásából ... 1354 drachma Kiadások: anyagbeszerzésre ... (??? – a számok lekoptak): napszámbérek a pentelikosi márványfejtők és a köveket szállító fuvarosok részére... 1926 drachma 2 obolos; a kőfaragók és szobrászok egész évi napszáma összesen… 16 342 drachma havibérek összesen (az építésvezetők stb. részére) 1831 drachma 2 obolos Maradvány a következő évre (??? – a szám lekopott) 74 lampsakosi aranystatér 27 1/6 kyzikosi aranystatér” Mint zárszámadás, a szöveg meglepő pontos, áttekinthető és modern igényeknek is nagyjából megfelel. Látszik, hogy az építkezés vége felé tartottak, ezért értékesítették a felhasználásra már nem kerülő nemes anyagokat, az aranyat és elefántcsontot.

2 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Az egyes részletelszámolásokból megtudjuk azt is, hogy a napszámot kapó dolgozók napibére kb. 1 drachma volt – ennyit utaltak ki a szabadoknak, metoikosoknak és rabszolgáknak egyaránt. Az így fizetett rabszolgák nem állami tulajdonban voltak, hanem bérbe vették őket ilyen tevékenységre – rabszolgakölcsönzésre – specializált üzletemberektől. Az ismert athéni politikus és hadvezér Nikias pl. 1000 rabszolgát tartott raktáron. A munkabért a bérbe adó kapta, ebből fedezte a bérbe adott élelmezését, a többlet az ő haszna volt. Ha figyelembe vesszük, hogy pl. az eleusisi szentély építkezésein állami rabszolgákat vettek igénybe, és az elszámolások szerint ezek élelmezése napi fél drachmába (3 obolosba) került, a kölcsönzési vállalkozó ilyen esetekben 100% bruttó haszonkulccsal dolgozott. Ezeket az építkezéseket, mint mondtuk, meglehetősen hosszú idő alatt és viszonylag csekély számú munkaerővel, ezen belül is feltűnően kevés (valamennyi ismert adatban 30% alatti arányban szereplő) rabszolgával hajtották végre. A Parthenon építkezése 15, a Propylaiáké 6, az Erekhtheioné több évi megszakítással 29 évet vett igénybe – és egyetlen feljegyzés sem tüntet fel egy időben és egy munkahelyen száznál több dolgozót. Ezek a tények rácáfolnak arra az elképzelésre, hogy a nagy reprezentatív épületeket verejtékező, korbáccsal munkára hajtott rabszolgák emelték volna; de tévesnek bizonyul az a felfogás is, hogy Periklés a szabad lakosságon belüli munkanélküliséget akarta volna a nagyszabású építkezési programmal enyhíteni. Ez legfeljebb egyike a nagyszabású építkezési program indítékául szolgáló számos tényezőnek. Az egy-egy üzemben legfeljebb 30–35 rabszolgát foglalkoztató kézműipar a szabad kisárutermelő kézműveseknek ekkor még bő munkalehetőséget nyújtott, a szállítás és a hajókon végzett evezős szolgálat (amelyet nem gályarabok, hanem szabad – legalábbis részben szabad – athéni polgárok végeztek) elég munkaalkalmat adott. Az állami építkezések inkább közvetve, a kézműveseknek juttatott megrendelések által, fokozták a kereseti lehetőségeket. Állami és területi beruházások a római birodalomban A római birodalom közcélú építkezései – ideszámítva az antik felfogás szerint elsőrendűen fontos templomokat, továbbá a gazdasági, egészségügyi, szórakoztatási célú, reprezentatív és infrastrukturális létesítményeket – a fentebb vázolt koordinátarendszerben helyezkednek el. A birodalom egyes autonóm városainak építkezései általában az utóbb jellemzett, a Periklés korabeli Görögországból megismert típushoz tartoznak: a munkálatokat a lehető takarékossággal, csekély számú dolgozó igénybevételével gyakran hosszan elhúzódva végzik. A közpénzek hovafordítását a curia (a városi tanács) ellenőrizte, könnyen elfogyhatott a munkára szánt pénzösszeg, sok volt a befejezetlen vállalkozás. Jóval szélesebb volt a köztársaság magistratusainak rendelkezési joga. A közmunkákat a szenátus határozta el, a munkákat a censorok adták ki magánvállalkozóknak, a publicanusoknak vagy azok társulásainak (societas publicanorum) versenytárgyalás alapján, a végrehajtást a quaestorok ellenőrző vizsgálata után a szenátus hagyta jóvá. A második pun háborút (Kr. e. 218– 201) követő viharos fellendülés körülményei között, a körülbelül három évszázadon át szinte korlátlan számban jelen lévő rabszolgák munkájával az állami beruházások mindinkább a presztízs-jelleg felé tolódtak el: ezeknél a költség nem sokat számított. Még a takarékos Cate is censurája idején (Kr. e. 184) 6 millió denarius (kb. 1000 talentum) összegért hozatta rendbe és bővítette a város csatornarendszerét. A császárság idején pedig, amikor a beruházások jórészének költségeit már az elszámolásra amúgy sem kötelezhető császárok viselték, a „pénz nem számít” elve érvényesült. A munkák véghezvitelét megkönnyítette, hogy az állami (ill. császári) építkezések és beruházások nemcsak a még bőven meglevő rabszolgamunkával folytak, hanem igénybe vették a zsoldos katonaságot (amelynek munkája külön költséget nem jelentett), kényszermunkára ítélt bűnözőnek tekintett személyeket (az egyébként nem lágyszívű Nero császár saját nagy tervei végrehajtása vésett a közbűntényesek nagy részénél halálbüntetés helyett kényszermunkát szabatott ki), szabad napszámosokat, sőt az érdekelt városok polgári lakosságának közmunkáját is. Amikor az észak-afrikai Salda város vízvezetékét (rossz tervezés miatti részben újra el kellett készíteni és pénz már nem volt, a lakosság és az ott állomásozó katonaság között munkaversenyt szerveztek. Szabad munkás is bőven akadt. A rabszolgatartás e „legvirágzóbb” szakaszában még szociális szempont is volt a nagyvárosokba tömörült antik proletariatus közmunkákkal való foglalkoztatása. Vespasianus császár egy anekdota szerint erre való hivatkozással utasította el egy munkamegtakarító célú technikai berendezés bevezetését. A munkák szervezettsége tehát magas szintet ért el, de a műszaki feltételek semmit sem fejlődtek. A 3. század általános válsága – melynek első és legszembetűnőbb jelensége a rabszolga- és szabad munkaerő drámai csökkenése volt – véget vetett a költséget-munkaerőt nem kímélő reprezentatív építkezéseknek és beruházásoknak. A már korábban is takarékoskodásra kényszerült városi önkormányzatok ilyetén tevékenysége végképpen megszűnt: ami felépült, az a birodalmi erőforrásokkal rendelkező császári hatalom jóvoltából valósult meg. Egy-egy, hatalmát-gazdagságát roppant építkezésekke1 is fitogtató, s ezzel az egykori keleti despoták és görög tirannusok emlékét idéző császár (Diocletianus, Constantinos, Justinianus), minden erőforrás kiaknázásával még impozáns műveket hozhatott létre – de a 4–5. században, a birodalom politikai-gazdasági 3 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

hanyatlásával ezek megszűntek. Egy félévezrednyi időnek kellett eltelnie, míg a feudális Európa, új feltételek között, az ókor alkotásaival vetekedni képes műveket tudott létrehozni.

2. Képek




1. Kézmûves iparosok a török korban ZIMÁNYI Vera Kézműves iparosok a török-korban A magyarországi iparosodás és városi fejlődés már a középkorban fáziskéséssel indult a nyugat-európai viszonyokhoz képest. Ez a különbség még fokozódott a 16–17. század során. A mindennapi életben ez azt jelentette, hogy a magyarországi iparosok nem tudták áttörni a szűk céhes kereteket, és így nem voltak képesek áttérni a minden napi igényeket szolgáló iparcikkek tömeges termelésére. E termelési keretek határozták meg az ország kézműves iparosainak életviszonyait is. Amint a jobbágyok életkörülményei között is igen nagy különbségek voltak, ugyanúgy a kézművesek életlehetőségei és életmódja között is óriási eltéréseket találunk. A töröktől meg nem szállt országrészek, valamint Erdély legnagyobb szabad királyi városaiban, így Pozsonyban, Sopronban, Kassán, Kolozsvárott, Brassóban stb. állt a legmagasabb színvonalon a kézműipar. Emellett jelentős számú iparost találunk a nagyobb mezővárosokban is, noha az itt készült ipari termékek már jóval egyszerűbbek voltak. De egyes falvakban is találkozunk durva, egyszerű eszközöket előállító, vagy javítószolgáltató munkát végző iparosokkal. Könnyen elképzelhető, milyen óriási különbség volt képzettség, vagyonosság és társadalmi megbecsülés szempontjából egy kolozsvári ötvösmester vagy egy falusi patkoló kovács között. Valami közös azonban mégis összekötötte legtöbbjüket, éspedig az ipar kereteinek a formája, a céh szervezet. Céhek, taksák, lakomák A céhszervezet jellegzetesen a középkor intézménye. Magyarországon a 15. században terjedt el széleskörűen, és a 16. században vált általánossá a szabad királyi városokban. A 17. század első felében és közepe táján a nyugati, északnyugati országrészen már a nagyobb mezővárosokban is sorra alakultak a céhek, valamelyik nagyobb város azonos céhétől kérték kölcsön a szabályzatokat, e nagyobb céheket ismerték el „anyacéhüknek”. Az Alföldön ez a folyamat csak a török kiűzése után, a 18. században ment végbe a mezővárosokban. A céhlevelek előírásai pontokba foglalva szabályozták, hogy ki lehet a céh tagja. Törvényes származású, „jámbor életű” ember kellett, hogy legyen, akinek céhbe lépése előtt meg kellett szereznie a polgárjogot, azaz a letelepedésül kiválasztott város polgárai közé fel kellett vétetnie magát, megfelelő pénzösszeg lefizetése ellenében. Levéllel kellett igazolnia tanulóévei szorgalmas eltöltését, és köteles volt vállalni a céhbe lépéssel járó súlyos anyagi terheket. Aki nagy áldozatok árán bekerült a céhbe, az a munkát és a termékek minőségét, elkészítési módját pontosan előíró, megkötő szabályok egész sorát volt kénytelen betartani. Szabályozták, hogy a mesterek hány legényt tarthatnak (rendszerint csak egyet vagy kettőt), ha kevés legény jelentkezett, meghatározták, hogy ki fogadhatja azokat fel. A nyersanyagellátást is szabályozták, a munkaidőt is meghatározták és tiltották egymás legényeinek vagy inasainak az elcsábítását. Még sokkal jobban őrködtek a vevőkör lehetőleg egyenletes elosztásán. A céhbeli mesterembernek nem volt szabad „utána mennie” a vevőnek, csak saját műhelyében, vagy vásár alkalmával árulhatott: a kész áruval nem volt szabad házalnia, áruit nem ajánlgathatta és nem vihette ki vidékre. Szigorúan őrködtek a céhszabályok a munka jó minősége felett is, a hanyagul, rosszul dolgozó mester nemcsak a vevőt kártalanította, hanem a céhládába is komoly büntetéspénzt fizetett. A vállalt határidőt is köteles volt pontosan betartani. Valamennyi előírás azt a célt szolgálta, hogy a céhtagok lehetőleg egy bizonyos tisztes szinten élhessenek, ennek biztosítására és a céh „becsületének” a megőrzésére tisztes munkát végezzenek, de senki ne emelkedhessék nagyon ki a többiek közül. Aki bejutott a céh tagjainak sorába, azt társai bizonyos társadalmi és humanitárius segítségben is részesítették. A céhek szervezeti kereteit is részletesen kidolgozták. Évenként választottak céhmestert (atyamestert) a legtekintélyesebb céhtagok közül. Ő hívta össze a céh ún. „behívótáblájának” a körbejáratásával a tagokat a rendszeres időközönként tartott tanácskozásokra, összejövetelekre. A tagok évi tagdíjat, céhtaksát is fizettek, amelyet a közös kiadások fedezésére, esetleg valamelyik nagyon rászoruló tagtársuk segélyezésére a céhládában őriztek a céh okmányaival együtt. Minden egyes összejövetel lakomákkal volt egybekötve, s ezeknek a lakmározásoknak a mértéke és kiadásai rohamosan növekedtek, a 17. századra már sokszor nehezen elviselhető 7 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

teherré váltak. Gyakran a szabályok ellen vétő céhtagot is arra ítélték, hogy nagy lakomát (egy egész, vagy fél „mesterasztalt”) adjon, ami óriási pénzbüntetésnek felelt meg. Néhol két céhmester is volt, egy magyar és egy német, hogy az egyik „nációhoz” tartozó tagok se érezzék magukat hátrányos helyzetben. Két „mívlátó” mestert is szoktak választani, ezek ellenőrizték az elkészült munkák minőségét. A legutolsónak felvett új céhtag volt a mindenkori „szolgáló vagy ifjú mester”, aki az összejöveteleken az idősebbek kényelmét biztosította. Néhol külön személy őrizte a rendszerint díszes céhládát és annak kulcsát, esetleg külön jegyzője, nótáriusa is volt a nagyobb céheknek. A legények ügyeit a „legények dékánja” intézte. A „céhbe állás” feltételei Céhtaggá válni súlyos terhet jelentett, de ugyanakkor nagy előnyöket is biztosított az iparosoknak. Az egyes mesterségeken belül igen éles volt a konkurenciaharc. Mindnyájuknak érdekük volt, hogy ne legyen több iparos, mint ahány többé-kevésbé tisztességesen meg tud élni. Ezért amilyen mértékben nehezedtek egy-egy iparágon belül a megélhetési lehetőségek, olyan mértékben szigorították, nehezítették a céhbe lépés feltételeit. A „belül levők” egész természetes módon elsősorban saját gyermekeik, családtagjaik részére igyekeztek biztosítani a műhely öröklését az ipar továbbfolytatását. Ezért, amíg a külső helyről jövők céhbe lépését egyre hosszabb tanulóidőhöz, egyre nagyobb belépési összeg fizetéséhez és költséges céhlakoma adásához kötötték, a céhes mesterek fiai az előírt kötelezettségeknek legtöbbször csak a felét kellett hogy nyújtsák. Gyakran még ennél is nagyobb kedvezményeket élveztek. A tanuló „inas”, akinek bizonyítania kellett, hogy törvényes házasságból született, rendszerint 10–12 éves korában szegődött el valamelyik mesterhez, általában 3–4 évre, de a túlnépesedett szakmákban 5–6 évet is el kellett tölteni inaskodással. A kalmároknál (= kereskedőknél) 6–8 év volt az inas-idő. E fiatal gyerekek és serdülők a szakma alapelemeinek a megtanulása fejében élelmezést és igen szerény ruházatot kaptak mesterüktől. Munkaidejük nemhogy azonos volt a felnőtt iparosokéval (napfelkeltétől napnyugtáig, télen sötétedés után is, este 8 óráig), hanem még annál is több, mert hajnalban nekik kellett legkorábban felkelniük és a takarítás, fűtés munkáit elvégezniük. Az inasévek „tisztességes eltöltéséről” a mester bizonyítványt adott, és ezzel az immár legénnyé vált ifjú vándorútra indulhatott. A nagy városok fejlett céhei általában 3 év vándoridőt írtak elő a legényeknek. Ezalatt idegen városok mestereinél más szokásokat, a szakma más fogásait ismerhették meg, szélesebb körű életismeretet szerezhettek. A nagyobbrészt német lakosú magyarországi városok legfejlettebb céhei egyenesen külföldi vándorlást követeltek meg a legényektől. A legények már valamivel nagyobb szabadságot élveztek, mint az inasok, de nekik is „látástól vakulásig” kellett dolgozniuk hét közben. Rendszerint külön legényegyletet alapítottak, és a kemény robotolás után ünnepnapokon és hétvégeken ők is lakmározásra, mulatozásra gyűltek össze. A mesterré válás A legény a vándorévek „tisztességes” eltöltése után mesterré avatásra jelentkezett. Ismét igazolnia kellett törvényes származását és a tanulóévek szabályszerű eltöltését. El kellett készítenie és be kellett mutatnia a szakmájában előírt mesterremeket. Ha ezt elfogadták, akkor egy „reggelit” és egy „köszöntő poharat” (kisebb lakomát) kellett adnia a céhtagok számára. Ettől számított egy éven belül meg kellett fizetnie a változó nagyságú, de egyre emelkedő összegű céhbelépési díjat, városi polgárjogot kellett szereznie, ami ugyancsak pénzfizetéssel járt, a legtöbb helyen azt is előírták, hogy ez alatt az egy év alatt meg kell nősülnie, és végül az ún. „nagy mesterasztallal” is meg kellett vendégelnie jövendő céhtársait, A mesterasztal adások lassanként alig elviselhető teherré váltak, a céhtagok fiait mentesítették is alóla. A mértéktelen lakmározást a magyar mesterekből álló céhek kezdték bevezetni – céhleveleik sokszor még a „nagy mesterasztal” pontos étrendjét is előírták. A 16. században rendszerint még megelégedtek 4–8 tál (fogás) étellel és bőséges borral. De volt később olyan céh is, amely 20 tál ételt követelt a mesterasztalra. Ugyancsak bőséges lakomát írtak elő a veszprémi tímárok a 17. század végén: az ebéd legyen jól elkészítve tehénhúsból, őzhúsból, borjú- és bárányhúsból, nyúlhúsból, sült malachúsból, ludakból, kappanokból, pulykákból és mentől jobb borból. „Muzsikások is legyenek.” Ennél szélesebb választék a főúri asztalokon is ritkán fordult elő. Az eddig elmondottak azonban általában csak a nagyobb céhekre vonatkoznak. Kis mezővárosokban, ahol kevés volt az iparos, sokszor vegyes céheket alakítottak: különböző iparosok egyesültek egyetlen céhben. A legények pedig külföldi vándorlás helyett nyáron aratni mentek, sokszor mesterükkel együtt, akinek az iparűzés nem biztosított teljes megélhetést, és így szerezték meg maguknak a téli kenyérrevalót.


Céhes iparos – városi társadalom A város leggazdagabb polgárai a módosabb kereskedők közül kerültek ki, de az ötvösmesterek egy része is olyan jómódban élt, hogy a város elitjébe került, a belváros főterén vásárolt magának házat, a városi tanács tagjai közé juthatott és a városi patríciusokkal is összeházasodhatott. Egyes szabómestereknek is sikerült az iparosok átlagánál jobb körülmények között élniük. A városon belül tehetős és szegény iparosok éberen figyelték egymást, valamint a gazdag kereskedőket, sőt a városba mind gyakrabban beköltöző nemeseket, és azoknak az életvitelét próbálták utánozni – általában megfelelő anyagi alapok nélkül. Ez e szinte tönkremenéssel fenyegette a szegényebb mestereket, másrészt mérhetetlenül bosszantotta a város vagyonos polgárait és elöljáróságát. Így került sor például 1635-ben Kassa, Lőcse, Bártfa, Eperjes és Kisszeben városok tanácsainak arra a határozatára, amely többek között a mesteremberek között az általánosan elterjedt fényűzés, pazarlás és költséges lakmározások megszüntetéséről is intézkedett. Bérmunkásként és a céheken kívül Nem kis számban voltak olyan mesterlegények, akik nem tudták megfizetni a céhbe álláshoz szükséges magas taksát és nem tudtak egy iparosözvegy vagy -leány kezével együtt berendezett műhelyt szerezni maguknak. Ezek sokszor életük végéig „öreg legényekként”, tulajdonképpen bérmunkásokként dolgoztak a céhes mesternél. Mások viszont úgy segítettek magukon, hogy a céhen kívül maradva ugyan, de önállóan dolgoztak, kihúzódtak a külvárosokba vagy a falvakba és ott „kontárként”, „himpellérként” űzték mesterségüket, rendszerint a falusi lakosság egyszerűbb igényeit elégítve ki. A céhek elkeseredett harcot folytattak a kontárok ellen, felpanaszolták a városi elöljáróságnak, hogy a kontárok nem viselik sem a céh terheit, sem a városi polgárokra kirótt kötelezettségeket, mégis árusítják termékeiket, éspedig olcsóbban, mint a céhes mesterek. Az országban különben általános volt azt a vélemény, hogy a városi iparosok drágán dolgoznak, akár a kontárok durvább termékeihez, akár a külföldről behozott finomabb iparcikkekhez hasonlítják készítményeiket. És nemcsak drágán dolgoztak, hanem a nagy elzárkózás miatt sokszor nem is tudtak elég árut készíteni. A városi iparosok a magas rezsiköltségek – inasok, legények élelmezése, ruházása, némi fizetése, céhtaksák és különféle magas céhkiadások, magas nyersanyagárak és nyersanyaghiány, városi adók, valamint a társadalmi kötelezettségeknek érzett presztízskiadások – mellett nem tudtak versenyezni az igénytelenül élő, terheket nem viselő kontárokkal. A magyarországi városiasodás és iparosodás elmaradottsága azt eredményezte, hogy amíg például az ekkor élenjáró Angliában a 17. század folyamán a céhek, mint idejüket múlt intézmények szinte teljesen megszűntek, addig nálunk ez a szervezet minden korábbinál szélesebb körben épült ki a 19. század második harmadáig. A szerény, de tisztességes életmódot lehetőleg minden céhtag részére biztosítani kívánó céhszabályok, a termelés magas költségei, a munkában, a termelésben és a keresetben az „egyenlősdire” való törekvés, a termelés aprólékos és konzervatív szellemű szabályozása, a céhtagok erejükön felüli költekezése és életmódja együttesen nem tették versenyképessé a hazai iparcikkeket a külföldről behozottakkal. Mindez az ipar fejlődésének a hosszantartó megrekedését vonta maga után. Hogy a kézművesek széles tömegei mégis egy fokkal jobban éltek, mint azt az ipar helyzetéről rajzolt fenti kép után várni lehetne, azt elsősorban szőlővásárlásaiknak, kis gazdaságuknak, egy-két állatuknak, tehát iparon kívüli tényezőknek köszönhették.

2. Képek



1. A paraszti gazdálkodás a modernizáció útján VÖRÖS Antal A paraszti gazdálkodás a modernizáció útján A feudalizmus korában kialakult nyomásos paraszti gazdálkodás és az erre épülő paraszti életforma az 1848-as jobbágyfelszabadítást követő évtizedekben addig élhetett, addig virágozhatott, ameddig a gabonakonjunktúra tartott. A kedvező áraktól ösztönözve mindenki a termelés extenzív bővítésében kereste boldogulását. 1870 és 1890 között a szántók területe közel 1 100 000 hektárral (10,4%) növekedett. A terjeszkedést elősegítette, hogy az ármentesítési munkák a kiegyezés után ismét nagy lendületet kaptak és az 1890-es évek közepéig több mint 3 millió hektár területet tettek alkalmassá rendszeres mezőgazdasági művelésre. A jobb réteket, legelőket és kiirtott erdők helyeit mindenütt igyekeztek feltörni. A gabonatermelés extenzív fokozása nem kívánt számottevő tőkebefektetést, lényegesen több munkát és új termelési szakismereteket. A tőkés fejlődés a 19. század derekán azonban nemcsak mezőgazdasági konjunktúrát teremtett, hanem a technika, a közlekedés, a vasutak és a gőzhajózás szédületes gyorsaságú fejlesztésével Európának addig jórészt csak e kontinensre korlátozódó gabonakereskedelmét világméretűvé bővítette. Nyugat-Európa termelőinek az 1870-es években már az olcsó amerikai búza versenyével kellett felvenni a küzdelmet. Az amerikai kihívás hullámai az 1880-as évek elején a monarchia piacán is éreztették hatásukat. Míg 1871–1875 között a pesti piacon egy métermázsa búza átlagára 25,2 forint volt, addig 1886–1890 között már csak 16,1 forintot ért el. A tengerentúli kihívásra olyan termelési ágak felkarolásával kellett válaszolni, melyeket az áresés nem érintett. Az állatok és állati termékek árai ugyanis – kivéve a gyapjút – a gabonakonjunktúra évtizedében is emelkedő irányzatot mutatnak. Az állattenyésztés előtérbe helyezése előtt azonban egy sor, egymással szorosan összefüggő akadály állott. A korábbi rideg tartás, midőn kora tavasztól az első hó leeséséig legelőn élt a jószág, elveszítette jövedelmezőségét. Ehhez visszatérni már csak azért sem lehetett, mert a rétek és legelők területe nemcsak mennyiségben csappant meg, hanem minőségben is. Az intenzív tenyésztésnek azonban két fontos feltétele volt: a fajtaváltás és a szántóföldi takarmánytermelés. A rideg tartáshoz szokott és igaerejéről híres magyar fajta marha ugyanis lassan fejlődött és hízott, tehát intenzív viszonyok között csak ráfizetéssel lehetett volna tartani. Ezért a jó takarmányértékesítő képességű, azaz gyorsan fejlődő, hízó és jól tejelő nyugati fajták tenyésztésére történő áttérés nélkül szó sem lehetett az állattenyésztés előtérbe helyezéséről. E fajtaváltás – bár azt az 1880-as évektől svájci importokkal a kormányzat is gyorsította – évtizedeket igényelt. Az egyik lépés megkövetelte a másikat is. A rétek és legelők nem adtak elegendő és megfelelő takarmányt az intenzív tenyésztéshez. Szántóföldi takarmánytermelés nélkül az állattenyésztés fejlesztéséről sem lehetett szó. A háromnyomásos földművelési rendszer azonban – mely az 1870-es években még általános volt az országban – éppen a takarmányféléket zárta ki a vetésforgókból. A falvakon belül sok vajúdás, megrázkódtatás, vagy éppen ellenségeskedés közepette ment végbe az évszázados hagyományokkal történő leszámolás. Az átalakulást illetően ugyanis a parasztság különböző rétegeinek különbözők voltak az érdekei. A kezdeményezők általában a néhány hektár földdel rendelkező kis- és törpebirtokosok voltak, akik számára létkérdés volt, hogy egy talpalatnyi földjük se maradjon ugaron. Családi munkaerejük a legintenzívebb művelés munkaszükségletét is biztosította. Ez a réteg alakította ki a Duna–Tisza közén az alföldi mezővárosok zöldség- és gyümölcskultúráját. A parasztság vagyonosabb rétegét viszont a családi munkaerő elégtelensége tette a régi gazdálkodási rendszer hívévé. Mivel a törvényes rendelkezések a határhasználat kérdésében a döntést a birtokosok szám szerinti többségének az akaratától tették függővé, a kis- és törpebirtokos réteg megvalósíthatta elképzeléseit, mert a falvakon belül általában ők képviselték a többséget. A Gazdasági Lapok egyik dunántúli cikkírója 1889-ben az egykori egész telkes jobbágyok zúgolódását így írta le: „A község házánál rendet behozni már nem lehetett, mert egyenlő személyes szavazata lévén az 1 és 2 hold tulajdonosának, mint az egy és két telkes gazdának, igen természetes, hogy a vagyonilag óriási kisebbség... (ui. akik számszerűen többen voltak – V. A.) leszavazta a rendet óhajtó vagyonos elemet. A gazdag parasztság sorozatos panaszaival elérte, hogy az 1894. évi mezőrendőri törvény a birtoknagyság szerinti szavazatoktól tette függővé a határhasználat rendezését. A törvényhozás ezzel, akarva-akaratlanul is, lelassította a nyomásrendszerrel történő szakítás nekilendülő folyamatát.


Ellentétek korábban is támadtak a falvakon belül, de a községnek a paraszti élet legfontosabb területén, a termelésben azért megmaradt az irányító szerepe mindaddig, amíg a nyomásrendszer fennállt. Ennek megszüntetése után ki-ki a maga legjobb belátása szerint cselekedhetett. A parasztság szegényes termelési ismeretei azonban annak a gazdálkodási rendszernek a tapasztalataiból halmozódtak fel, amelyet megszüntettek, vagy meg kellett szüntetni. Ezzel az ismeretanyaggal nehezen lehetett jövedelmező váltógazdaságot űzni olyan országban, ahol a talaj minősége gyakran egy-egy falu határán belül is igen nagy eltéréseket mutatott, nem is szólva az időjárás ugyancsak szeszélyes változásairól. A váltógazdasággal új növényféleségek, kukorica, burgonya, takarmányrépa, lóhere, lucerna stb. kerültek a korábban az őszi és tavaszi gabonafélék és az ugar egymást váltó forgóiba. Egyik darab földben azonban a kukorica szép termést hozott, a burgonya viszont kevesebbet, a másikban a lóhere díszlett, a lucerna viszont nem. Aztán meg kellett győződni arról is, hogy melyik növényféleség hálálja meg legjobban, ha frissen trágyázott földbe kerül és melyik kevésbé. A váltógazdaságra áttérő parasztságnak tehát olyan termelési ismeretekre volt szüksége, amelynek tapasztalati úton történő megszerzéséhez évek, évtizedek kellettek. A kormányzat ugyan találhatott volna módot a korszerű mezőgazdasági ismeretek terjesztésére, de amit e téren tett, az majdnem a semmivel volt egyenlő. Ilyen körülmények közepette az egyes termelők egyéni képességének, szorgalmának és vállalkozó szellemének rendkívül megnőtt a jelentősége és a falu egészére kiható ereje. Aki új növényfeleségek termelésére vállalkozott és az sikerrel is járt, aki a legjobb forgórendszert tudta kialakítani és a legjobb termelési eredményeket érte el, annak tekintélye a falun belül rendkívül megnőtt, függetlenül attól, hogy földjének nagysága alapján a telkesek vagy kisparasztok sorába tartozott. Megindult tehát a nagy és jó gazda korábban azonos jelentőségű fogalmának különválása. A hagyományos értékrendet, mely csupán az örökölt vagyon nagyságára volt tekintettel, egy új, az egyén tudásán és szorgalmán alapuló értékrend kezdte felváltani. Ebben az átalakulásban a piaci viszonyok kényszerítő erején kívül még egy fontos tényező játszott közre – a generációváltás. A termelőegységet képező parasztcsaládokban az irányító szerepet a család legidősebb férfitagja töltötte be. Ő szabta meg a családtagok napi feladatát, a gazdálkodás rendjét, ő rendelkezett a bevételek fölött és döntött a kiadásokról. Azt a generációt, amely még a jobbágysorban nőtt fel és e korszak szemléletét hozta magával, az 1880-as években már kezdte felváltani az a nemzedék, amely 1848 után született vagy serdült férfiúvá. A régi generáció is érezte a konjunktúra elmúlásának anyagi következményeit, de reagálása a hagyományok beidegződése következtében egészen más volt, mint a fiataloké. A gabonaáresés által okozott bajokat csupán a korábbi könnyelműbb költekezés megszorításával és nem a termelés korszerűsítésével akarta elhárítani. Az új nemzedék viszont már nem tudta magáévá tenni a falu életének egy sor olyan szabályozó normáját, amelyeket az általa élményszerűen már nem ismert viszonyok alakítottak ki. Földművelési ismereteit ugyan apáitól tanulta, de az új iránt fogékonyabb volt. Ha követendő példát látott, könnyebben ráállt a megvalósítására. Akadtak köztük olyanok is, akik a megyei gazdasági egyesületek havonta egyszer-kétszer megjelenő kis szaklapjait járatták és olvasták. Az általános hadkötelezettség 1868-ban történt bevezetése után, az új generációból mint katonák sokan bejárták az egész Monarchiát. Ennek során láthattak az itthoninál fejlettebb és elmaradottabb mezőgazdasági viszonyokat. A pozitív és negatív tapasztalatok egyaránt bővíthették látókörüket. A két generáció közti ellentéteket a századforduló egyik éles szemű megfigyelője így összegezte: „A faluban két irányzat küzd, az öregeké... és a fiataloké. Az öregek elve: a krajcárt vasmarokkal tartani, takarékoskodni, kit illet, templomnak, iskolának, községnek sóhajtozva, de azért pontosan fizetni, de mindenféle újítástól tartózkodni. A fiatalok elve, dolgozni, gazdasági újításokba belemenni, de csak arra fektetni a fősúlyt, ami pénzt és eredményt ígér”. Az elmondottak, talán e vázlatos formában is érzékeltetik, hogy a paraszti termelésnek az 1880-as években meginduló modernizálása miért tartott évtizedeken át. De nemcsak időbeli elhúzódással állunk szemben, hanem tájaként is nagyon eltérő volt a rendszerváltás üteme. 1908-ban még az ország falvainak 26,4%-a ragaszkodott a nyomásos gazdálkodáshoz. A Dunántúlon és a Kis-Alföldön csupán 8%-ot tett ki a régi határhasználati forma mellett kitartó települések aránya, a Duna–Tisza közén azonban már 13,6%-ot, Erdélyben és az északkeleti peremvidékeken pedig 50% körül mozgott. Pedig a nyomásos rendszerrel történő szakítás gyakran nem is jelentette a korszerű váltógazdaságra történő áttérést, legfeljebb a lehetőségét biztosította. A Duna–Tisza köze és az Alföld néhány városában a kis és törpebirtokos parasztság a szőlő, gyümölcs és zöldségkultúrák kialakításával teremtett magának megélhetési lehetőséget. Az Alföld legnagyobb részén azonban megmaradt a búzatermelés túlsúlya. A kialakuló búza-kukorica forgórendszert e vidék parasztsága az Alföldet gyakran sújtó aszályokkal indokolta, mivel ilyen években még ezek hoztak legbiztosabb termést. Az 12 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

egyoldalú termelés bajait még növelte, hogy az állattenyésztés alacsony aránya miatt amúgy is kevés istállótrágyát e fában szegény vidéken megszárították és eltüzelték, s nem a földek termőerejének pótlására használták. Erdély és az északkeleti vidékek fölött pedig – jórészt a közlekedési gondok miatt – mintha csak nyomtalanul haladt volna el az 1848-at követő átalakulás időszaka, a konjunktúra csakúgy, mint az agrárválság modernizálásra ösztönző évtizedei. A gazdálkodásban kialakult nagy eltérések, a táji sokszínűség magyarázza azután a huszadik századi parasztság életmódjában látható, a szépirodalom által oly gyakran plasztikusan ábrázolt különbségeket. *** Ábramagyarázat 1. év 2. év 3. év I. dűlő őszi gabona tavaszi ugar II. dűlő tavaszi ugar őszi III. dűlő ugar őszi tavaszi

2. Képek




1. Beszélgetés ifjabb Bethlen Istvánnal L. NAGY Zsuzsa Beszélgetés ifjabb Bethlen Istvánnal A két háború közötti magyar történet kiemelkedő politikusa, államférfija volt gróf Bethlen István. Az ő nevéhez fűződik az ellenforradalmi rendszer konszolidálása, annak a kormányzati rendszernek a kiépítése, amely lényegében véve az ország 1944-es német megszállásáig megmaradt. Huszonhét éves volt, amikor 1901-ben, Széll Kálmán híveként képviselőnek választották, de az 1918-as összeomlásig nagyobb politikai szerepet nem játszott, a háború évei alatt határozottan a háttérbe húzódott. Magatartására, politikai felfogására jellemző volt, hogy elhagyta a Függetlenségi Pártot, amikor annak vezetését Károlyi vette át, de visszautasította Tisza István kérését is, hogy csatlakozzék a Munkapárthoz. Bethlen szemben állt az 1918-as polgári demokratikus forradalommal, s körülötte tömörülve a konzervatív, mérsékelten liberális politikusok, a régi uralkodó osztályok tagjai. 1919 februárjában ő alakítja meg a Nemzeti Egyesülés Pártját. A Tanácsköztársaság idején Bécsben él, s ő a feje a bécsi ellenforradalmi komiténak. A nagyhatalmak bécsi misszióinak vezetői, elsősorban az angolok, Bethlenre építik azokat a terveiket, amelyek a Tanácsköztársaság megdöntését követő új rendszer kialakítására vonatkoznak. Ő azonban ezt, s az újólag felmerülő kéréseket-megbízásokat is elhárítja 1920-ig, addig, amíg végül alkalmasnak ítéli a helyzetet saját elképzelésének megvalósítására. 1921–1931 között, tíz éves miniszterelnöksége idején a tőkés és nagybirtokos osztályok hatalmát restaurálja úgy, hogy közben a lehetőleg kisebb engedményeket tegye mind a baloldali ellenzéknek, mind a szélsőjobboldalnak. Ragaszkodott ugyan a hagyományos, parlamentáris módszerekhez, a forradalmakra való visszahatásként azonban kész volt autoritatív, diktatórikus elemeket is beépíteni a kormányzati rendszerbe. A miniszterelnöki székből való távozása nem jelentette a politikai életből való távozását. A 30-as–40-es években konzervatív mérsékelt liberális nézetei alapján ítéli el a hazai szélsőjobboldal előretörését, hibáztatja azt a politikát, amely az országot mindinkább alárendeli a német szövetségnek. A második világháború végén a rendszer átmentésére irányuló kísérlet egyik kulcsfigurája lesz. A 30-as évek derekától kezdve olyan egykori ellenfelei is melléje sorakoznak fel, mint Rassay Károly. Bethlen politikai pályájának sok részlete még nem kellően feltárt, hiányzik még biográfiája is. Így igen hasznosak azok az információk, amelyeket középső fiától, ifjabb Bethlen Istvántól kaptunk egy budapesti beszélgetés során. A kezdeményezés ifjabb Bethlen Istvántól indult ki, aki Budapesten tartózkodva, meghallgatta a Magyar Rádió „Dunánál” c. műsorát (szerk. Hanák Péter) édesapja miniszterelnöki tevékenységéről. L. N. ZS.: A történészeket sokat foglalkoztatta a Bethlen-kormány lemondása, azok az okok, amelyek Bethlen távozásában közrejátszottak. Annál is inkább, mert bár a gazdasági világválság s a nyomában járó politikai feszültség ezt ugyan sokban magyarázta, mégis akkor került rá sor, amikor a francia kölcsön birtokában már feltűnni látszott a megoldás lehetősége. Az a benyomásunk, Bethlen nem tekintette véglegesnek lemondását és számított a visszatérésre. B. I.: Atyám 1931 nyarára fizikailag és idegileg is rendkívül kimerült. Mindig meglehetősen gyenge fizikuma volt. Emlékszem, amikor mint gyermekekkel, velünk kirándult vagy sétált, ha csak egy kissé emelkedett az út, máris szinte tolnunk-húznunk kellett felfelé. Hihetetlenül sokat dolgozott miniszterelnökként. A minisztertanácsi ülések nemegyszer este hattól a hajnali órákig tartottak, és atyám reggel ½ 7-kor már talpon volt. Ráadásul rendkívül sokat dohányzott, naponta 60–70 cigarettát is elszívott. Többször volt súlyos nikotinmérgezése. Mindehhez és a gazdasági-politikai problémákhoz magántermészetű gondjai is társultak, amelyeket, úgy vélte, miniszterelnökként nem oldhat meg. S mivel akkor a megoldást csak radikálisan tudta elképzelni, ez is lemondási döntését erősítette. Úgy vélte azonban, hogy a körülmények változásával visszatérhet a kormány élére. L. N. ZS.: Bethlen és Gömbös viszonya a 20-as, 30-as évek magyar belpolitikájának egyik igen érdekes, a személyes motívumokon messze túlmenő problémája. Kormányra kerülésekor Bethlen a rendszer megalapozásában felhasználta Gömböst és csoportját, de azután háttérbe szorította és ellenzékbe kényszerítette a fajvédőket, 1928-ban Gömbösnek és társainak a kormánypártba való visszatérése, Gömbös államtitkári, majd


miniszteri kinevezése Bethlen ellenkezése mellett történt meg. Úgy tűnik, Horthy abban az időben inkább Gömbös mögött állt a „veszélyesen liberálisnak” ítélt Bethlennel szemben. B. I.: Atyám és Gömbös között ekkoriban még nem volt rossz a viszony. Lehetetlennek tartom, hogy akár Horthy, akár a honvédelmi miniszter Bethlen ellenére vagy tudta nélkül vállalta volna Gömbös kinevezését. 1932-ben atyám javasolta Gömbös miniszterelnöki megbízatását, mert úgy látta, Károlyi Gyula és kormánya tehetetlenségével, határozatlanságával teljesen lezülleszti a viszonyokat. Gömböst energikus, határozott egyéniségnek tartotta. Hamarosan azonban megváltozott a helyzet, s nemcsak atyám és Gömbös, hanem atyám és Horthy között is egészen megromlott a viszony. Gömbös miniszterelnöksége idején a kormánypártban komoly ellenzék alakult ki, amely Payr Hugónak, a kormánypárt fővárosi csoportja vezetőjének az irányításával bizalmatlansági indítványt akart benyújtani Gömbös ellen a pártban. Ezt megelőzően atyámtól kért véleményt Payr. Atyám az indítvány beterjesztésének elhalasztását kérte, hogy Gömbössel tisztázni tudja az ellentétek egyik fő kérdését, a választójogi javaslatot és annak parlamenti vitáját. Atyám kérdésére és kérésére Gömbös becsületszavát adta, hogy a választójogi vita lezárása előtt nem oszlatja fel a Házat. Ezt követően került sor a kormánypárt értekezletére, amelyen atyám – szokás szerint – a pártvezérek asztalától, de a többi jelenlevőtől is kissé elkülönített széken ült. Gömbös előterjesztését követően minden szem rá irányult. Bízva Gömbös adott szavában, atyám jelt adott a várakozóknak a tapsra, ami egyúttal a bizalmatlansági indítvány elejtését is jelentette. Amikor Gömbös atyámmal tárgyalt, már zsebében volt a házfeloszlatási kormányzói nyilatkozat, s ezzel a pártértekezletet követően élt is. Ez az eljárás mélyen felháborította atyámat, aki ettől kezdve határozottan szembefordult Gömbössel. Heves szóváltásra került sor atyám és Horthy között, mert atyám tiltakozott Gömbös viselkedése ellen, amit megengedhetetlennek tartott. Ettől kezdve atyám és Horthy két évig nem beszéltek. Összebékítésük anyám, Bethlen Margit és Horthyné műve volt, akik egy bridzs-vacsora összehozásával olyan helyzetet teremtettek, hogy atyám nem térhetett ki a Horthyval való találkozás és megbékélés elől. Azon az estén a bridzs el is maradt, mert ők ketten mintegy két órás megbeszélésre vonultak vissza. Meg kell mondanom, hogy Horthy egyik gyengéje a befolyásolhatósága volt. Roppant veszélyes volt az, hogy előtte mindig annak volt igaza, akivel utoljára beszélt. Így tudta tisztázni magát Gömbös is. L. N. ZS.: Az 1935-ös országgyűlési választások során már a csupán sajtóból informálódó közönség előtt is nyilvánvaló volt a Gömbössel szembenálló ellenzék erősödése és összetételének bővülése. Bethlen István és egykori polgári liberális ellenzékének vezetője, Rassay Károly, a választási agitáció során kölcsönösen úgy üdvözölték egymást, mint a parlamentáris, politikai jogok védelmezői a gömbösi fasiszta pártszervezési és egyéb reformokkal szemben. B, I.: Az 1935-ös választás és atyám nagykanizsai beszéde politikai nézeteinek megítélése szempontjából igen lényeges, s jól mutatja a közte és Gömbös között fennállt különbségeket. L. N. ZS.: A szakembereket s a közvéleményt is élénken foglalkoztatja az 1944-es esztendő, a német megszállás és következményei. E téren még sok részlet homályban van. Önök hogyan élték át 1944. március 19-ét? B. I.: Én akkor már, mint családos ember, szüleim villájától nem messze laktam, a Virágárok utcában. 1944. március 19-én édesanyámnak előadást keltett volna tartania az erdélyi gyerekek magyar könyvtára számára. Megállapodásunk szerint együtt mentünk volna le a városba. Ezért én a reggeli órákban telefonon felhívtam édesanyámat, aki németül közölte velem, hogy „akadályoztatva van”, nem tartja meg az előadást, én viszont menjek le a városba, de semmi esetre se hozzájuk. Az egész beszélgetés néhány rövid mondatból állt. Felfoghatatlan volt számomra, miért beszélt velem németül édesanyám, amikor a családi érintkezésben erre nem volt példa nálunk. Azt sem értettem, mit jelent az „akadályoztatása”. Csupán egy dologra gondoltam: mivel igen rosszul vezetett autót, talán elgázolt valakit, s most a rendőrség van nála. Ezért kis idő múltán ismét telefonáltam, amikor is Miska inasunk három tőmondat után, aminek lényege ismét az volt, nehogy odamenjek, lecsapta a kagylót. Ez megmagyarázhatatlan eljárás volt számomra, s így feleségemmel együtt a villához hajtottunk. A hátsó bejáratnál, az alkalmazottaktól értesültünk arról, hogy a házat a németek megszállták, anyámat nem engedik kimozdulni. Utóbb megtudtam, hogy ezen a reggelen édesanyám arra ébredt, hogy két német tiszt áll az ágyánál, akik atyámat keresik. Atyám azonban már reggel ½ 6-kor telefont kapott Kállay Miklóstól, és felment hozzá a miniszterelnökségre. Ott ugyan két német tiszt azzal az ürüggyel, hogy Veesenmayer kíván tárgyalni vele, el akarta vinni, de ezt sikerült elhárítani. Kállayval azután átmentek a Várba.


L. N. ZS.: Tudjuk, hogy a Várból Bethlennek sikerült elmenekülnie a németek elől. A továbbiakat illetően azonban csak egyes epizódokat ismerünk. B. I.: Atyámat katonatiszti egyenruhába öltöztették, Teleki névre szóló papírokkal látták el, és katonai autón egy Szombathely melletti vadászkastélyba vitték, amely br. Szegedyék birtoka volt. Az egész akciót Lázár tábornok szervezte meg. Én küldtem ruhákat és egyéb szükséges holmikat atyám után, hogy a tiszti egyenruhát levetve egy vadászgató öregúr benyomását kelthesse. Egy német kórház közelsége miatt és a felfedezést elkerülendő, később a Horthy környezetéhez tartozó tisztek átvitték Erdélybe, ahol kb. 6 hónapig tartózkodott, azután fent Nógrádban időzött, míg végül egy Marcali melletti vadászlakban bujkált. Közben Horthy kérésére többször járt Budapesten. Ilyenkor ismét tiszti egyenruhában, katonai autón hozták és vitték. L. N. ZS.: És mi történt a háború utolsó szakaszában? B. I.: 1944 őszén–telén atyám Marcali mellett a már említett vadászlakban tartózkodott. A Dunántúlra érkező szovjet hadseregnek erről információi voltak olyan formában, hogy tudták, hogy valahol Dél-Dunántúlon bujkál, és keresték is. Amikor megtalálták, megkülönböztetett udvariassággal bántak vele, Tolbuhin marsallhoz kísérték, aki díszebéden látta vendégül. A továbbiakban gondoskodtak megfelelő elhelyezéséről és ellátásáról. Pécsre költöztették, ahol egy villában lakott, de biztonsági okok miatt szovjet tisztek kísérték, ha kimozdult a házból. Karácsony első napján az istentiszteleten találkozott Erdélyből menekült unokatestvérével, Teleki Ádámnéval és fiával, akiket lakásában teán látott vendégül. A Székesfehérvár irányába megindított német ellentámadás miatt biztonságosabbnak látták atyámat átköltöztetni Kiskőrösre. A továbbiakat illetően nincsenek megbízható, hiteles értesüléseim, noha különböző forrásokból kaptunk híreket. Így például már említett Miska inasunk, kiskőrösi volt. Ezért 1945 elején, az ostrom után, oda utazott le élelmiszerért. Onnan hozta azt a tudósítást, hogy szemtanúk szerint atyám szovjet katonai repülőgépen elutazott Kiskőrösről. L. N. ZS.: A Szovjet Történeti Lexikonban azt olvashatjuk, hogy Bethlen István 1946. október 5-én halt meg. Mi történt a családdal és önnel 1944 márciusa után? B. I.: Öcsém, Gábor 1943-tól a lisszaboni magyar követségen volt, hogy közreműködjék a fegyverszüneti előkészítő tárgyalásokban, kiugrási puhatolózásokban. Ő a nagyhatalmak jaltai konferenciáját követően arra biztatott bennünket, hogy hagyjuk el az országot. Mi itt maradtunk, ő azonban nem tért haza, hanem Lisszabonból Argentínába települt át, ma is ott él. Én 1944. november 2-án olasz származású feleségemet és fiaimat Olaszországba küldtem, anyám, András bátyám és magam Budapesten maradtunk. A háború végén egy kőolajipari vállalat igazgatójaként dolgoztam, és családom is visszatért Budapestre. Szokásom volt, hogy a napi munka után a klubban találkoztam az ipari és pénzvilág vezetőivel, Chorinnal, Ullmannal, Zwackékkal, másokkal. 1948 márciusában egy napon, nyomban megérkezésem után, telefonhívást kaptam egy újságíró ismerősömtől, Endrődi Bélától. Azt közölte velem, hogy a kőnyomatosban saját szemével látta, mely szerint másnap hajnalban (1948. márc. 25,) államosítják a 100 munkásnál többet foglalkoztató gyárakat. Amikor ezt a hírt megvittem társaságom tagjainak, ők egyáltalán nem hitték el. Ullmann szerint ilyesmit máról holnapra nem lehet végrehajtani, egy ilyen törvény parlamenti tárgyalása is hónapokat vesz igénybe – s az egészet az én pesszimizmusom számlájára írták. Másnap reggel azután Ullman még az esernyőjéért sem mehetett be az irodájába, mert valóban megtörtént az államosítás. Én ekkor határoztam el, hogy elhagyom az országot. Ha ugyanis Magyarországon – gondoltam –, ahol minden kávéházban három nappal előbb tudták, mit fog határozni a minisztertanács, ekkora horderejű változást ilyen diszkrécióval meg lehetett csinálni, akkor itt olyan rendszer épül ki, amelybe nem tudok beilleszkedni. 1948-ban kivándorlási útlevelet kértem és kaptam szűkebb családom számára és Milánóban telepedtem le. Anyám és András bátyám halálukig itthon maradtak.

2. Képek





1. Partizánok, partizánvadászok DERZSALUK, Ny. Sz. Partizánok, „partizánvadászok” A horthysta Magyarország 1941. jún. 27-én belépett a Szovjetunió elleni háborúba és a magyar csapatok elindultak a szovjet–német frontra. Az Ukrajnában működő partizánegységek dokumentumait tanulmányozva, természetszerűleg több magyar vonatkozású anyagra bukkantam. Így a brjanszki területen harcoló legendás Kovpak-egységek anyagában is. A magyar egységek helyzetét, erkölcsi állapotát a partizánok által zsákmányolt hadijelentésekből, hadparancsokból és a partizánok jelentéseiből ismerjük meg. Fény derül a magyarok és a partizánok közötti kapcsolatokra is. A magyar csapatoknál az első naptól kezdve, ahogy szovjet területre léptek, találkozunk magyar katonákkal, akik átálltak a partizánokhoz. Az átállást azonban sok tényező akadályozta, különösen a háború kezdetén: többek között a Horthy-rendszer ekkor már több mint húsz éve tartó szovjetellenes propagandája, az orosz nyelv ismeretének a hiánya, és szerepe volt ebben a horthysta tábornokoknak is, akik igyekeztek elszigetelni a hadsereget a Szovjetunió megszállt területén kibontakozó nagyméretű partizánmozgalom és a szovjet lakosság hatásától. A partizánok propagandája és fellazító akciói azonban sok esetben sikeresnek bizonyultak. Az alábbiakban a kijevi levéltárban található dokumentumokból közlünk néhányat. DOKUMENTUMOK Magyar tiszt jelentése a 2. hadsereg harckészségéről, helyzetéről; Kovpak partizánjainak hadizsákmányából A katonák megtagadják a harcot a partizánok ellen, nincs mit enni. Nincs mivel etetni a lovakat. Az utak rosszak, vissza kell vonulni, de a lovak megálltak, elfáradtak. Ráadásul a partizánok erősen tűz alatt tartanak. A gyakori helyváltoztatások, manőverezések közben 16 katona fegyver nélkül maradt. Rendelkezésünkre állt egy ágyú és nagy mennyiségű lövedék. Az ágyút a hadművelet során nem használtuk, amikor pedig kezdtünk visszavonulni, eltűntek a lövedékek. A katonák nem tudták, hová lettek a lövedékek. A magyar katonák nem tudnak itt harcolni, mivel nem ismerik a környéket, egyáltalán nem ismerik az utakat. A partizánok viszont nagyszerűen ismerik a környéket is, az utakat is, és állandóan kereket oldanak üldözésünk elől. Veszteségük gyakorlatilag nincs, nekünk viszont sok a sebesült és elesett katonánk és tisztünk. 1942. ápr. 26. Nagy János (Az Ukrán Kommunista Párt KB Párttörténeti Intézetének Archívuma f. 63, op. 1, g.‚ l. 14, f. 105, op. 1., g. 1, 11. 142–143.) Kovpak jelentése a magyar hadsereg hangulatáról (1942)A partizánok ellen a németek nagyrészt magyar egységeket vetnek be. De ezek a csapatok nem egyneműek: 30%-uk magyar, 30%-uk román, 30%-uk ruszin, 10%-uk cseh és szlovák. Nagy ellentétek vannak közöttük, s ezek különösen harc közben jelentkeznek erősen. Különösen gyűlölik ezek a nációk a németeket. Két eset is volt a dubovicsi összecsapás idején, amikor a mi partizánjaink szeme láttára a magyarok fegyverük puskatusával megöltek két német géppuskást, mivel azok kényszerítették a magyarokat, hogy a partizánok rettenetes tüzében kússzanak előre. (U. o. f. 62, op. 5, d. 80, 1. 80.) Magyarok Sitov egységében (1943)Továbbra is jönnek hozzánk fegyveresen vagy fegyvertelenül policájok és magyarok. Sokakat nem fogadunk be az átállók közül, gondos ellenőrzés után csak néhányukat tartottuk meg egységünk osztagaiban, a többieket hátra küldtük. Akik nálunk maradtak, aktívan harcoltak mellettünk. Két magyar volt pl. a Kirov nevét viselő partizánosztagban. A mieinkkel együtt vettek részt diverziós harci feladatok teljesítésében, részt vettek a német megszállók elleni harcokban, és derekasan viselkedtek. (U. o. f. 105, op. 1, d 1. 1. 127.) Malikov egységének jelentése a magyarok harckészségéről (1943)A magyarokról. A magyaroknak két kategóriájuk van. Vannak olyanok, akiket a németek kifejezetten a partizánok ellen vetnek be. Közülük egyet ütközet előtt ejtettünk fogságba. A következő kép rajzolódott ki előttünk kihallgatása során: a tisztek azt mondják nekik, hogy Vörös Hadsereg már nincsen, egyedül a partizánok maradtak, akiket hamarosan meg 22 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

fognak tudni semmisíteni. Ezek a magyarok nagyon keményen harcolnak. A mi éghajlatunkhoz, a hideghez nincsenek hozzászokva, mégis sokáig bírják a fagyot is, és komoly ellenerőt jelentenek. Van a magyaroknak egy másik kategóriája. Ebbe a kategóriába tartoznak azok, akik a frontról érkeztek és érkeznek (Voronyezs alól – Ny. D.). A vereség elgondolkoztatta őket. Sok közöttük a beteg, soknak fagyott sebei vannak, ruházatuk szedett-vedett. Majdnem a felének fegyvere sincsen, és nincs mit enniük. Házról-házra járnak, és a lakosságtól kérnek kenyeret. Előfordul, hogy bemegy egy magyar valamelyik házba ennivalóért, és amikor elmegy, otthagyja a puskáját. Az egyik faluban a következő eset történt: két magyar bement egy házba, ettek ott, aztán amikor elmentek, otthagytak két puskát. A házigazda mondta nekik, hogy vigyék el, de azok azt felelték: Nem, pán, itt hagyjuk. Bugajenko (Malikov egységéből az egyik osztagparancsnok – Ny. D.) az egyik faluban 30 magyart ejtett fogságba, 27-et elengedett, hármat pedig felvett az osztagába. Ezek a magyarok elmesélték, hogy a Donnál voltak, aztán pedig Nyezsin alatt. Mintegy 15 ezer hozzájuk hasonló gyűlt ott össze. A németek most szétszórják őket a zsitomiri terület ovrucsi és korosztyenszki kerületeiben. Próbáltunk kapcsolatot teremteni ezekkel a magyarokkal, de nem hajlandók erre. Nem akarnak harcolni se a németek oldalán, se a partizánok oldalán. Mit akarnak? – Haza akarnak menni! Így beszélnek: a határidők lejártak, haza akarunk menni. Elhatároztuk, hogy szétbomlasztásukra fogunk törekedni. Hatásunk sikeres. Az első kategóriába tartozó magyarok ellen pedig aktív hadműveleteket kell folytatni, mivel ők még fontos funkciót töltenek be a német parancsnokság vezetése alatt. (U. o. f. 166, op. 3, d. 72, 11. 33–34.) Hogyan védték a magyarok a vasutat a zsitoiniri területen (1943)Sepetovka kerületben – Bergyicsev, Sepetovka – nappal német járőrök ellenőrizték a vasutat kutyákkal és aknakeresőkkel. Éjszaka 100–150 méterre a vasúttól az erdőben megerősített őrszemeket állítottak, akik a rosszul áttekinthető terepet szükség esetén géppuskából lőtték. A Sepetovka–Novograd–Volinkszkij vasútvonalat magyarok őrizték hasonlóképpen, de a következő ravasz taktikával; amíg a partizánok elhelyezték az aknákat, addig úgy tettek, mintha nem látnák őket, a partizánok távozása után viszont felszedték az aknát és vitték a parancsnokhoz, hogy jutalmat kapjanak érte, s menet közben vadul tüzeltek jobbra-balra a bokrokba. A partizánok azonban hamarosan olyan aknákat kezdtek lerakni, amelyek a legkisebb érintésre felrobbantak, s az aknaszedő magyarok is felrobbantak. Akkor más taktikához folyamodtak, mégpedig: kihívták a parancsnokukat, miután a partizánok már aláaknázták a vasutat, és azt mondták, hogy járőrútjuk közben fedezték fel az aknákat. A ravaszabb magyarok a lakosság közvetítésével üzentek a partizánoknak, hogy melyik útszakaszon hány órától hány óráig – amíg ők lesznek ott szolgálatban – ne rakjanak le aknát. (U. o f. 88, op. 1, d, 1, 1. 78.) Az oduhi egység fellazító munkájáról (1943)Az ellenséges csapatok fellazítását célzó munkára természetesen nagy figyelmet fordított egységünk politikai apparátusa. Elsősorban a Németországgal szövetséges (szlovák, román, magyar) csapatokra irányult ez a munka, és az ellenséges helyőrségekhez küldött ügynökök és röpiratok segítségével folyt. Meg kell mondanunk egyenesen, hogy németekből álló egységet egyet sem sikerült fellazítanunk… Jobb volt a helyzet a magyar egységek fellazítása terén. Igaz, hogy tömeges átállásokra nem került sor, de egy nálunk tevékenykedő szökött magyar katona, Zentai Árpád segítségével (aki részt vett az 1019-es magyar forradalomban, kommunista) sikerült kapcsolatot teremtenünk a Szlavut–Sepetovka vasútvonal magyar őrségével, és elértük, hogy a magyar járőrök elnézően viselkedtek diverziós akcióinkkal szemben, és nem különösebben törekedtek megakadályozni bennünket. Igaz, ez nem sokáig tartott. A németek nyugtalanok lettek a diverziós akciók megszaporodása miatt, s nem bízván különösebben a magyarokban, a magyar helyőrséget némettel váltották fel… (U. o. f. 96, op. 1, d. 1., 11. 388–389.) A partizánok harca a zsitomiri területen Szoljanka faluban 1943. szept. 23-án kb. 14 órakor Sztolbi faluból megérkezett az osztagba az összekötőnk, „Vologya”, és jelentette, hogy a németek, magyarok és policájok felgyújtották Sztolbi és Mokrojé falvakat, és fel kell gyújtaniuk Szoljankát is. Akkor a felderítők parancsnok helyettese, Citovics elvtárs visszahívta a védelemből valamennyi partizánját, felsorakoztatta, majd négy csoportra osztotta őket, kijelölte a parancsnokokat és közölte, hogy azonnal indulunk Szoljankába. Ott szétszóródunk és elrejtőzünk a házakban, a padlásokon. Ha a magyarok majd megérkeznek a faluba, akkor nyitunk csak rájuk tüzet, amikor már egészen közel lesznek. Ezután csoportonként indultunk Szoljankába. Amikor a faluba értünk, a parasztoktól megtudtuk, hogy mintegy 70 magyar húzódott be 2 km-re északra a falutól láncba a mokrinszki erdőbe. Mi nem álltunk meg, hanem a falu nyugati széle felé mentünk tovább, onnan 23 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

pedig az észak-keleti erdőirtás irányába, vagyis a magyarok nyomában haladtunk. Alig jutottunk 100 méternyire a falutól, amikor az erdőből az ellenfél erős tüzet nyitott ránk. Lefeküdtünk és valamennyi fegyverfajtánkból választüzet nyitottunk. Támadó harci rendben hevesen nyomultunk előre és nem vettük észre, hogy a hátunk mögött mintegy 300 méterre közel 200 magyar és német fejlődött fel és támad ellenünk. Csak akkor vettük észre őket, amikor gránátokat kezdtek dobálni közénk. Akkor harcosaink egy része megfordult és körvédelmet alakítottunk ki. De az ellenfél tüze olyan erős volt, hogy egymás után hulltak ki a sorból partizánjaink. Hamarosan égtek mögöttünk a házak, a szalma. Semmit sem lehetett látni, és nem lehetett tudni, hol vannak a mieink – minden összezavarodott. Néhány partizán kitört a gyűrűből a mokrinszki erdő irányába. Én (Szmoljar Iván alhadnagy, az összecsapás életben maradt résztvevője – Ny. D.) végig a parancsnok, Citovics mellett voltam Guroveccet és Anohinnal együtt. Nem messze tőlünk volt a mi magyarunk, Sárközi János, aki ekkorra már mind a két lábán megsebesült. Amikor megölték a géppuskásunkat, az erősen vérző János odakúszott az elesett géppuskáshoz, megragadta a géppuskát, magyarul odakiáltott valamit a támadó magyaroknak, a géppuska mögé feküdt és rövid sorozatokkal kitartóan lőtte a felénk futó magyarokat. Láttam, ahogy Anohin hadnagy, miután ellőtte minden töltényét, az égő szalmába dobva fegyverét teljes hosszában kiegyenesedett és úgy vetette magát azokra a magyarokra, akik csoportban hátulról kúsztak a géppuskás János felé. Revolverével tüzelve rájuk fekvésre kényszerítette őket, amikor pedig elfogyott a tölténye, a halántékához emelte revolverét és agyonlőtte magát. Láttam, hogyan végzett magával Guravec, majd Citovics is, aki szintén revolverének utolsó golyójával lőtte magát agyon. Már csak hárman maradtunk: én, a mi magyarunk, János a géppuskánál és egy Melnyik nevű partizán. Fél perc múlva elhallgatott János géppuskája. Odakiáltotta Melnyiknek: „Nincs több töltény!“ aztán feltérdelt, öklével szorítva sebesült lábait, és valamit kiabált magyarul. Mi történt tovább, nem láttam. A füstbe vetettem magam és sikerült kitörnöm Szoljanka falu keleti szélére, ahol csatlakoztam Csernuhi visszavonuló csoportjához, amely a falu déli részén védekezett. Este erősítéssel tértünk vissza a csata színhelyére. Ellenfelünk azonban már nem volt. A helybeli parasztok elmondták, hogy 41 német és magyar esett el, 10 sebesült meg, A mieinkből 18 partizán esett el. János holtteste ugyanazon a helyen feküdt, ahol én utoljára láttam, de fej nélkül. A parasztok elmondták, hogy a magyarok ásóval vágták le János fejét és magukkal vitték. (U. o. f. 88, op. 1, d. 1. 11. 237–230.) Magyar komszomolista a Kovpak egységben 1944. március–áprilisában az egység kommunistái és komszomolistái a megszállók ellen folytatott harc első vonalaiban voltak. A legkiemelkedőbbek között kell említeni Tóth József Joszifovicsot. Tóth József Joszifovics a Magyar Komszomol Központi Bizottságának titkára, az első lövészzászlóalj komiszárja volt (1944. febr. 25 óta – Ny, D.), s a belovezsi kerület (breszti terület) Rozskov nevű falujáért folyó harcban, a parancsnok megsebesülése után, ő irányította a zászlóaljparancsnokságot, több mint 10 órás harcot folytatva a túlerőben levő németek ellen. Hősi halált halt ebben az ütközetben. Legjobb társaink sírjait Rozskovban hagytuk. A falu lakói síremléket állítottak a következő felirattal: Hős partizánok – kovpakisták – nyugszanak itt! (U. o. f. 63, op. 1, d, 3, 11. 390, 392.)

2. Képek





1. Miért szól délben a harang? FIGYELŐ SZŰCS Jenő Miért szól délben a harang? Kevesen vannak, akik ne úgy tudnák, hogy a déli harangszó az 1456. július 22-i nándorfehérvári (belgrádi) győzelem emlékét idézi. A középkori történelemben otthonos kevesek viszont régóta tudják, hogy a déli harangozást elrendelő bullát a valóságban több mint három héttel a győzelem előtt, 1456. június 29-én hirdette ki a Szent Péter bazilikában III. Calixtus pápa, olyan időpontban, amikor még az ostrom el sem kezdődött. Papírostervek A nyugat-európai lovagságnak, az Iszlám ellen mozgósító offenzív keresztes háborúknak tulajdonképpen már IX. Lajos francia király tuniszi hadjáratával (1270) bealkonyult. Ezután már csak egyetlenegyszer gyűlt össze igazában számottevő lovagi had: 1396-ban az oszmán-törökök ellen. A megsemmisítő kudarc Nikápolynál azután a lelkesedésnek ezt az utólobbanását is kioltotta. Valójában persze egyrészt a lovagság elmélyülő válsága, másrészt a királyságok és városállamok fokozatos megerősödése iktatta ki a keresztes háborút a realitások köréből. A 15. században az államérdek pedig többnyire ellenkezett a keresztény egyetemességgel. Két körülmény mégis váltig ott lebegtette a keresztes eszmét a 15. századi Európa felett. Az egyik, hogy az propagandaszólamként nélkülözhetetlennek tűnt mind a pápai államot összekovácsoló Szentszék, mind a „legkeresztényibb” címre pályázó uralkodók számára; a másik, hogy az Oszmán Birodalom hadipotenciáljával valóban csak egy általános európai katonai egyesülés tudott volna egyenrangú haderőt szembeállítani. A szultánnal – már Nikápolynál, majd Bizánc és Nándorfehérvár ellen, utóbb Mohács mezejére – szabályszerűen mintegy 70–30 ezer szigorú hadrendbe osztott fegyveres vonult fel. Ez a létszám a kiegészítő elemekkel együtt ténylegesen megközelítette azt a százezres tömeget, melyet a kései keresztes hadjáratok tervezői a Nyugat országaiból együttvéve – az elképzelések netovábbjaként, ám soha meg nem valósuló ábrándként – reméltek. Ha egyáltalán akadt e papirostervek között olyan, melyről rövid ideig úgy látszott, hogy talán mégsem marad papíron, azt a Bizánc (Konstantinápoly) elestét (1453. május 29.) követő elemi rettenet szülte. Nem volt kétséges, hogy II. Mehmed, a „hódító”, két-három éven belül teljes haderejét a keresztény Nyugat ellen vezeti, s szilárdan tartotta magát a meggyőződés, hogy a szultánnal csakis általános európai erőkoncentráció képes megmérkőzni. A nyugati közvélemény a legnagyobb szkepszissel tekintett a török útjába eső első számottevő akadály, a magyar királyság teherbírására, nem is alaptalanul, mióta Hunyadi János – mint a kor nagy humanistája, Aeneas Sylvius jellemezte – „a töröknek egyetlen félelme és vallásunknak legerősebb kardja” megvált a kormányzóságtól (1452). Maga a magyar kormányzat még táplálta is a kételyt. A magyar követek a frankfurti birodalmi gyűlésen (1454. október 27.) kijelentették, hogy „külső segítség nélkül kénytelenek lesznek békét kötni a törökkel ... Reméljük, hogy a németek 70 000 fegyveressel jönnek segítségre; ha a segély megadása késik, s a magyarok és a törökök közt béke vagy fegyverszünet jön létre, jaj neked Itália, jaj neked Róma...!” Nagyjából ez volt a közhangulat az 1454. és 1455. évi birodalmi gyűléseken, melyek az V. Miklós pápa által 1453. szeptember 30-án meghirdetett általános keresztes hadjáratot lettek volna hivatva előkészíteni. A „Szent Római Birodalom” persze mér régóta nem volt az a keret, mely alkalmas lett volna a többi állam (sőt akár a német tartományok) mozgósítására. A fordulat reménye akkor csillant fel, amikor a vatikáni építkezésekre, gyűjteményekre és sajátos államszervezet erősítésére összpontosító „reneszánsz pápák” sorát megszakítva, kivételesen egy puritán, s a török veszélyt igazi szenvedéllyel átérző idős főpap, a spanyol Alfonso de Borja valenciai püspök emelkedett Szent Péter székébe III. Calixtus néven (1455. április 8.). Az új pápa ünnepélyes esküt tett, hogy életét Konstantinápoly visszafoglalásának szenteli; kiadta az új keresztes bullát (május 15.), s hatékony intézkedéseket tett az egyházi javadalmakat Európa-szerte megadóztató „török tized” begyűjtésére. Ugyanakkor leállította a vatikáni építkezéseket; még a vatikáni gyűjtemény könyveiről is lefejttette az arany és ezüst csatokat, hogy pénzt veressen belőlük. Egyidejűleg legátusokat nevezett ki Európa országaiba önkéntes keresztes csapatok szervezésére, tárgyalásokat kezdett Európa minden számba vehető uralkodójával. Afelől ugyanis nem volt kétség, hogy a nemzetközi vállalkozás igazi ütőerejét az uralkodók által megajánlott lovagi seregek adhatják csak; a „társadalmi” tényező, azaz keresztes önkéntesek csak amolyan mellékes kiegészítőként jöttek számba. Ilyen értelemben kapcsolódott be az egyre derűlátóbb tervezgetésekbe maga Hunyadi is. 1455. június 21-én megüzente a pápának, hogy ő maga 10 000 lovast szerel fel, Magyarország még 30 000 katonát képes kiállítani; ha a pápa és a burgundi herceg külön-külön, az aragóniai király és az itáliai városok együttesen 20–20 000 28 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

harcost küldenének – „mindent összeadva 100 000 főnyi sereg lenne: bizakodik (Hunyadi), hogy három hónap alatt oly csapást mér a törökre, hogy nem marad hely számára Európában, sőt reméli, hogy Jeruzsálemet is visszafoglalja…” A végleges tervezet aztán 1455 decemberében állt össze Rómában. A kétágú haditerv egyik ágán Alfonz, Aragónia–Katalónia–Nápoly királya saját és a pápa, Portugália, valamint az olasz városok hajóhadával – több mint száz gályával, több ezer fegyveressel – a tengeren támadta volna meg Konstantinápolyt, miközben a másik ágon, szárazföldön – Jó Fülöp burgundi herceg fővezérlete alatt – Magyarország és Csehország megajánlott 40 000, valamint a Német-római Birodalom és Burgund 56 000 főnyi egyesített hada a Balkánon át vonult volna Európa felszabadítására. A „százezres” koncepció tehát végül is –, noha a másfél tucatnyi európai hatalomból, például a francia, a spanyol, az angol király távol maradt – papíron összeállt. A hadak gyülekezését 1456. március 1-re tűzték ki. A keresztény Nyugat az optimizmus lázában égett. Olyanféle jövendölések forogtak közszájon, mint amit 1456 nagyböjtjén jegyzett le egy pap Bécsben: megjelent egy ortodox püspök egy igen régi, valahol Keleten fellelt kézirattal, melyben meg volt írva, hogy az 1456. évben „a keresztények nagy hada támad”, Konstantinápoly előtt a hadak magát a szultánt megölik, „az összes pogányt kiirtják”, majd a francia király visszafoglalja Jeruzsálemet... Állami érdek, kereszténység Az említett jövendölés azonban alaposan mellétalált, hiszen VII. Károly francia király meg sem ígérte a részvételt a hadjáratban; ugyanakkor éppen a francia monarchia legalább őszintén adta példáját, hogyan viselkedik egy állam a keresztény egyetemesség csődhelyzetében. A király előbb arra hivatkozva hárította el a részvételt, hogy a rendi gyűlést meg kell hallgatnia; majd ennek vonakodása nyomán szabotálta magának a keresztes bullának a kihirdetését is; végül még a begyűjtött tizedeket is az Anglia elleni háborúra fordította. A keresztes eszmét az államérdek érvénytelenítette, az államokat viszont a rendi szerkezet bénította meg. E kettős csőd jegyében fordult át 1455 karácsonyának optimizmusa néhány hónapon belül a teljes pesszimizmusba és pánikhangulatba. Alfonz király a pápai flotta áruló parancsnokával titokban megegyezve, egy itáliai belháborúban merült el, és kereken felmondta a keresztes hadjáratot. A nápolyi és a pápai gályák 1456 tavaszán nem a török, hanem Genova ellen vitorláztak. – A szárazföldi terv nem kevésbé csúfosan omlott össze. Eleinte csak a gyülekezés határidejét halasztgatták. A Magyarországra rendelt pápai legátus, Juan Carvajal bíboros, már az év elején csak abban reménykedett, hogy a nyugati keresztes hadak – március helyett – „még június havában, de legkésőbb júliusban” megérkeznek, akkorra Hunyadi is felkészül – jóllehet megajánlását 7000 katonára csökkentette. A pesszimizmust csak fokozhatta a magyar rendiség magatartása. Miután a résztvevők lassú szállingózása miatt az országgyűlés január közepe helyett csak április elejére jött össze, azt a különös határozatot hozták, hogy az elmúlt év rossz termése miatt meg kell várni az aratást Az országos had gyülekezését augusztus 1-re halasztották, akkorra tolva ki a birodalmi és a burgundi seregek megérkezését is. Ez azért volt különös, mert már március óta szállingóztak a hírek Ragusából és Albániából a szultán általános hadikészülődéséről. Amikor aztán április 7-én berobbant a hír Budára, hogy a szultán csakugyan meg indult Nándorfehérvár – „Magyarország kulcsa és kapuja” – ellen, az országgyűlés pánikszerűen feloszlott azzal a bizonytalan határozattal, hogy a sereg mihamarabb vonuljon a déli határra. Sereg azonban sehol sem volt. Magyarország nemesi társadalma, élén a nádorral, az erdélyi vajdával, a főpapokkal, szinte eltűnt a színről e forró tavaszon–nyáron. Ráadásul június első napjaiban V. László király is, „vadászat ürügyén”, eltűnt az országból és Bécs alá vonult. (Ma már megbízható források alapján tudjuk, hogy a király osztrák és cseh csapatokat gyűjtött, hogy kihasználva III. Frigyes torzsalkodását saját rendi ellenzékével, rajtaüssön a császáron; már a határnap is ki volt tűzve, július 25-re. Miközben Európa félelmes ellenségének hadai hömpölyögtek Belgrád felé, a két hatalom, melyeknek a pápai terv szerint a keresztes hadjárat törzsét kellett volna adniuk, néhány ezer fegyveressel egymásnak készült ugrani.) A „Szent Római Birodalom” klérusának nagy része még a török tized kivetését is megtagadta, mint az „egyház szabadságát” sértő merényletet. Ami pedig a kiszemelt fővezért illeti, Fülöp burgundi herceg a kritikus hónapokban nem is hallatott magáról; nemcsak hogy egyetlen katonát nem küldött, ha nem még a tartományaiban összegyűjtött pénzsegélyből sem juttatott el egyetlen fillért sem Rómába. Keresztesek: iparosok, szőlőművesek 1456 késő tavaszára már nagyjából világos volt, hogy a Rómában alig fél éve összeállított terv kártyavárként összeomlott. A pápa már májusban keserűen ostorozta az „árulókat”, akik miatt „a magyarok most a leghevesebb vádakkal illetnek”. A csapatokat megajánlók közül egyedül Hunyadi volt az, aki a szultán hadra kelésének hírére nyomban, már áprilisban Szeged környékére sietett, hogy magánhadseregét csakugyan 29 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

összegyűjtse. Ez a legmegbízhatóbb egykorú becslések szerint 4–6000 katona volt. Ilyen körülmények között a keresztes hadjárat súlypontja az uralkodókról már a késő tavaszon áttolódott a „társadalmi” szférába: önkéntes keresztesek toborzására. A kereszt hirdetésével Magyarországon megbízott agg ferences szerzetes, Kapisztrán János (Giovanni da Capestrano), a magyar ferencesek kis csapatával április derekán eltávozott Budáról, hogy több mint két hónapon át Baranya, Bács, Bodrog, Csanád megyékben, „az ország eme alsó részein, ahol a nép remeg, de vad oroszlánként kész harcolni a török ellen”, faluról falura járva, kereszttel jelölje meg az önkénteseket: „csupa köznéphez tartozót, parasztokat, szegény embereket, falusi papokat, deákokat”. A német lovagok elmaradását a dél-német területen – a Rajna vidékétől Bécs környékéig – ugyancsak a keresztes toborzás volt hivatva pótolni, ahol április óta a dominikánus Heinrich Kaiteisen irányította a szervezést pápai legátusként. Noha a toborzás itt főként a városokban folyt, a szociális összetétel a magyarországihoz volt hasonló. Az uralkodók hadjárata már füstbe ment, a nép toborzása még vontatottan vagy rejtetten zajlott, amikor június elején egybehangzó és félelmetes hírek érkeztek Budára: a szultán már május közepén 90 000 fegyveressel, több száz ágyúval átlépte Szerbia határát; a sereg ugyanolyan összetételű, mint amely három éve Konstantinápolyt bevette, a szultán még június folyamán Nándorfehérvár alá érkezik. A hírsebesség akkoriban Buda és Róma közt mintegy két hét volt; a balkáni fejlemények híre tehát június utolsó hetében juthatott el a Vatikánba. A pápa akkor már tudta, hogy a fejedelmektől egyetlen katonát sem kap. Hunyadi és Kapisztrán tevékenységéről nem lehetett információja, tudta viszont, hogy Németországból sem várható komolyabb segítség. Ráadásul Magyarországról képtelen rémhírek jutottak Itáliába: hogy a török sereg 300 000 főből áll; hogy a szultán „nem kíván egyebet a magyaroktól, mint hogy biztosítsanak átvonulást Itália felé”, s „János vajda (Hunyadi) hajlamos megnyitni fülét az ajánlatra...” Mindebből egy szó sem volt igaz, hiszen Hunyadi akkoriban az Al-Dunánál már javában szervezte az ellenállást, ahhoz azonban elég volt, hogy június közepén Rómában merőben ellentétes „jóslatok” borzongassák meg a közvéleményt, mint az év elején: még az év folyamán Rómáig hatol az Antikrisztus, a török szultán! Az általános rettenetnek különös nyomatékot adott, hogy június 3. éjjelétől csaknem egy hónapon át egy hatalmas üstökös világított az égen, amelynek hol „tudományos” asztronómiai leírása, hol borzongó „értelmezése” szinte minden egykorú évkönyvben és krónikában megtalálható. Minthogy az üstökös csóvája kelet felé mutatott, a közvélekedés megegyezett abban, hogy kelet felől iszonyatos csapás készül a nyugati kereszténységre. Bulla imára, harangozásra A pániknak és a Magyarországról érkező híreknek ebben a légkörében adta ki III. Calixtus pápa 1456. június 29én az utóbb Bulla orationum néven emlegetett bullát, amely elrendeli, hogy minden templomban mondassék el meg határozott szövegű ima „a pogányok ellen”; továbbá, hogy a kereszténység valamennyi templomában naponta, az addig szokásos reggeli és esti harangszó közt, „déltájban” háromszor kongassák meg a harangokat. Aszerint, hogy a déli harangszó alatt a hívek hány Miatyánkot és Üdvözlégyet imádkoznak el, a bulla 40–100 napi bűnbocsánatot helyez kilátásba. Az „Imabulla” nevéhez híven mást nem rendelt el, mint a végveszély érzetében fogant, könyörgéssorozatot, amint hogy az előírt ima pontosan ismert szövegének végkicsengése is ez: „Istenem tedd, hogy ellenségeink pusztuljanak, tégy csodát!” Még csak az sem mondható, hogy a déli harangozás elrendelése a Rajnától az AlDunáig mégiscsak gyülekező keresztesek lelkesítését, a nép további mozgósítását célozta volna, mert a szövegben erre egyetlen kitétel sem utal. Maga a bulla szövege és jól értesült kortársak értelmezése alapján, a déli harangszó a pápa eredeti szándéka szerint nem volt több, mint hogy „jel adassék minden hívőnek, hogy imáikkal segítsék azokat, akik a török ellen harcolnak” és „állhatatos fohászkodással engeszteljék meg Istent”. Ily módon elmondható, hogy a déli harangszó eredetileg voltaképpen nem egyebet hirdetett, mint a keresztes eszme végső csődjét. A csoda A bulla kiadásának harmadnapján, július 2-án, megkezdődött Nándorfehérvár ostroma, három héttel utóbb pedig bekövetkezett a „csoda”: Hunyadi győzelme. A nándorfehérvári diadal tulajdonképpen kettős értelemben is ellenpontja annak, amiben a déli harangszó elrendelése eredetileg fogant. Ellenpont egyrészt azáltal, hogy a Balkánról érkező vészhírekre Hunyadi merőben ellentétes módon reagált, mint a már csak imákhoz folyamodó III. Calixtus pápa. Pontosan tudjuk, hogy a szerb despota értesítése a szultáni had szerbiai felvonulásáról a június 12. előtti napokban jutott Hunyadi kezeihez Szegeden. A hír, mely Rómában teljes pánikot váltott ki, Hunyadit arra sarkallta, hogy haladék nélkül cselekedjék. Ekkor határozta el, hogy közvetlenül átveszi a parancsnokságot a Kapisztrán által toborzott paraszti keresztes csapatok felett, miután végleg fel kellett adnia a 30 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

hiú reményt a nyugati segélyhadak iránt; miután kiadta rendelkezéseit a kereszt prédikátorainak, ő maga június 12-én seregével együtt megindult Keve (Kovin), majd Belgrád felé, hogy energikusan kézbe vegye a védelem előkészületeit. Minden jel arra mutat, hogy Nándorfehérvár védelmének egész stratégiája részleteiben ama napokban készült el, amikor Rómában az „Imabullát’ fogalmazták. Másrészt ellenpont a győzelem azáltal is, hogy radikálisan „korrigálta” a fejedelmekre és lovagokra épített keresztes hadjárat elképzelését. Beigazolta, hogy ha már nem is holmi nagyralátó offenzív vállalkozásokra, például Konstantinápoly visszavételére, de legalább védelmi harcra, és végveszély idején még mindig mozgósíthatók tömegek a kereszt jegyében: de már nem lovagok és nemesek, hanem az otthonukat, szülőföldjüket – mint Kapisztrán írta – „remegve, de oroszlánként” védelmező parasztok. Nándorfehérvár felmentése végül is ama 20–25 000 főnyi – Hunyadi 4– 6000 létszámú seregét kiegészítő – paraszthad helytállásán múlt, a négyszeres túlerővel szemben, mely tömeg május–június folyamán vette fel a keresztet az említett dél-magyarországi megyékben. De maga a győzelem idővel „korrigálta” a déli harangszó jelentését és értelmezését is. A harangszó Az átértelmezést már kezdettől segítette egy sajátságos időbeli mozzanat. A bécsi Kölnerhof egyik káplánja, bizonyos Johannes Goldener 1456. július 31-én Bécsből írt leveléből tudjuk, hogy aznap hozta meg a városba, egyáltalán az Alpoktól északra eső tájakra Giovanni Castiglione paviai püspök Rómából III. Calixtus pápa Bulla Orationumát, melyet ki is hirdettek. Ugyanő egy másik levelében részletesen beszámol arról, hogy a Budáról érkezők már másnap, augusztus 1-jén meghozták a nándorfehérvári győzelem (július 22) hírét Bécsbe, amit a kor szokása szerint a város valamennyi harangjának kongása ünnepelt. Már az Alpoktól északra, Európa Itáliához legközelebb eső nagyvárosáról pontosan tudjuk tehát, hogy véletlenül a „csodáért” való könyörgésre felszólító és a valóban csodás győzelmet nyugtázó harangozás már az első napon egybeolvadt. Másutt meg éppen mindenütt a győzelem ünneplésére szólaltak meg előbb a harangok. Budára például már július 28-án meghozták a győzelem hírét, s éppen a Budáról Bécsbe érkezők számoltak be arról, hogy július legvégén Budán és Magyarország egyéb városaiban „valamennyi harang meghúzásával és örömtüzekkel” ünnepelték a diadalt. A pápa bullája Budára legkorábban augusztus első hetének vége felé érkezhetett meg. A sorrendiség így alakult egész Európában még Itáliában is. Bolognában például már augusztus 9-én a nándorfehérvári győzelem hírére kongtak a harangok, míg a pápai bullát csak augusztus 22-én hirdették ki. A győzelemnek nemcsak híre volt gyorsabb a bullánál, hanem puszta ténye alighanem még akkor is átalakította volna a déli harangozás értelmét, ha maga a pápa tudatosan nem módosítja azt. III. Calixtus Rómában augusztus 6-án értesült a győzelemről; amikor a következő hónapok folyamán számos brevéjével, szerte Európában szorgalmazta az „Imabulla” kihirdetését, már maga is új értelmezést adott annak: minthogy Isten győzelemre segítette a keresztények fegyvereit, a déli harangszó alatt elmondott imák egyben a hálaadás imái legyenek. Ily módon maga a pápa teremtett – igaz, laza – kapcsolatot a harangszó és a győzelem között. Ehhez járult, hogy a pápa, kifejezetten a nándorfehérvári győzelem emlékére is, hozott egy rendelkezést, és pedig annak híre vételének első évfordulóján, amikor is a napot, augusztus 6-át – különben a keresztény naptár szerint az Úr színeváltozásának napját – az egész keresztény világban ünneppé tette. E rendelkezés bizonyára hozzájárult annak a hiedelemnek a kialakulásához, hogy a déli harangozást is hasonló értelmű pápai elhatározás hívta életre. A déli harangszó összekapcsolása a nándorfehérvári győzelem emlékével végeredményben a történelem nem gyakori önkorrekciói közé tartozik. A hagyomány a történelmi tévedést – egy általános európai keresztes hadjárat illúzióját – korrigálta azzal, hogy a déli harangszót a győzelemhez kapcsolta.

2. Képek




1. Egy 1456-os keresztes emléktáblája EGY KÉP, EGY ESEMÉNY PETNEKI Áron Egy 1456-os keresztes emléktáblája A würzburgi citadellában berendezett Mainfränkische Museum újabb szerzeményei között egy érdekes 15. századi táblaképet láthatunk: Johannes Paur pechtali plébános epitáfiumát. (Az epitáfium az elhunyt emlékére készített emléktábla, kép, amelyet a templomban helyeztek el, de nem mindig az illető sírját jelölte.) Baloldalt Szűz Mária áll, karján a gyermek Jézussal, vele szemben pedig Szt. Katalin, egyik kezében vértanúsága jelvényét, a kereket tartva, másikat az előtérben térdeplő védence, Paur plébános vállára teszi. Papi személynél szokatlan, hogy Paur talpig páncélban van. A kép megértéséhez közelebb vezet bennünket az epitáfium latin fölirata, amely magyar fordításban így hangzik: „Az Úr 1456. évében, december 20-án a kegyes Úr, Johannes Paur, egykor pechtali plébános, felvévén a keresztet és a törökök ellen vonulván, visszatértében Bécsben töltötte be végső napját. Ugyan itt eltemették, lelke nyugodjon békében, amen. – Hans Pechttaller Úr.” A plébános tehát a török ellen indított keresztes hadnak volt tagja. Erre utal a kereszttel jelzett stóla is. A fölirat végén jelzett személy pedig valószínűleg egyik rokona, aki a táblaképet megfesttette. De vajon részt vett-e Paur plébános a nándorfehérvári csatában? A frankfurti birodalmi gyűlés 1453-ban harmincezer gyalogost és tizenkétezer lovast ígért Magyarországra. A toborzást elsősorban a nagyobb német városokban folytatták, így elsősorban Nürnbergben és a sziléziai Boroszlóban. Bécs lett a hadak gyülekezési helye. A nürnbergiek – akik között Paur plébános is szolgált – meg is érkeztek 1456 nyarának végén – Hunyadi nándorfehérvári győzelme után – a későbbi császárvárosba. Az Ausztriába menekült fiatal magyar király, V. László, a diadal hírének hatására elhatározta, hogy visszatér Magyarországra és most már maga vezeti a háborút a törökök ellen. A német hadakkal – köztük voltak a nürnbergiek is – 1456. augusztus 26-án indult meg Bécsből. A Duna mentén fekvő Futak mezővárosnál táborozott le, itt országgyűlést hirdetett. A nürnbergiek ottlétéről két levél keltezése is tanúskodik, amelyet kapitányaik írtak 1456. október 15-én és november 4-én. A futaki országgyűlés végeztével, melyen s Hunyadi-árvák hűségükről biztosították a királyt, V. László a németországi csapatokat kegyesen elbocsájtotta. Hogy fizetésüket, amelyet kezdetben megígért, megkapták-e, nem tudjuk. Zsákmányra nem tehettek szert, hiszen a harcokban nem vettek részt. Fáradtan, fázva indultak vissza német földre, sokan magukkal hurcolva a ragályt, aminek a két magyar vezér, Hunyadi és Kapisztrán is áldozatul esett. Paur plébános is talán ezért halt meg visszaútjában, Bécsben. Szemét azonban nyugodtan hunyhatta le: hiszen a kor mentalitása szerint fogadalmát teljesítette.

2. Képek



1. A gyermek Rákóczi környezete KÖPECZI Béla A gyermek Rákóczi környezete A Téli Könyvvásárra jelenik meg az Akadémiai Kiadó gondozásában Köpeczi Béla: A fiatal Rákóczi szellemi útja című monográfiája. Az alábbiakban ebből közlünk részletet. (A szerk.) Közhely, hogy a személyiség formálásában fontos helyet foglal el a gyermekkor. Rákóczinak különösen mozgalmas gyermekkora volt, amelynek emléke mélyen beleivódott szívébe, s eszmei fejlődésének egyik fontos eleme lett. Igazi mesét élt meg, amely egyszerre figyelmeztette az egyéni és közösségi sors váratlan fordulataira, kalandjaira, de mint a mesebeli királyfinál, nála is hamar kifejlesztette az önbecsülést és az elhivatottságot. I. Rákóczi Ferenc és Zrínyi Ilona fiaként 1676. március 27-én született a család nem túlságosan fényes udvarházában, a Zemplén megyei Borsiban. A két leghatalmasabb magyarországi család sarja, s ez a körülmény alapvetően meghatározó számára. A Rákóczi család hatalmát a több mint egymillió holdas birtok, a sok kastély és vár, a familiáriusok hada, a jobbágyok tízezrei feletti uralom jelentette. Rangját az adta, hogy elődei között I. és II. Rákóczi György személyében két erdélyi fejedelmet tarthatott számon, akik közül az első a Habsburgok elleni harcok egyik vezetője volt, a második meg akarta szerezni a lengyel trónt, de a török büntető hadjárata miatt Bécs szövetségeseként csatában halt meg. Az apa, I. Rákóczi Ferenc csak címzetes erdélyi fejedelem volt, de nem mondott le uralkodói igényeiről s arról, hogy részt vegyen, ha nem is Erdély, de Magyarország ügyeiben. 1673-ban, néhány hónappal fia születése után meghalt. A fiú körül kezdettől a legkülönbözőbb politikai intrikák és mendemondák alakultak ki. Alig született meg, már azt terjesztették, hogy meg akarják ölni, „babonasággal környékezték” s bölcsőjét is megbabonázták. Hogy ki és miért tört életére, ez rejtély, de sokan bécsi udvari köröket sejtettek e szándék mögött. Már arról is beszéltek, hogy a gyermek meghalt. Kazinczi Péter 1678. március 13-án jelenti Bécsből Zrínyi Ilonának: „Két nagy úr kérdezte cancellarius uram asztalánál tőllem: Igaz-e, úgymond, hogy az kis úr megholt volna? Cancellarius uram felelt: A feie sem fait, él. Ott is ez atkozot bölcsü forgha fen az discursusban”. Gubassóczy János nyitrai püspök, magyar kancellár mégis azt javasolta Zrínyi Ilonának, hogy a gyerekre való gondviselést másra ne bízza, „magának légyen vigyázása kiválóképpen ételére-italára s őnagysága igen megvigyázza, kit fog közel hozzá tartani”. Várak, kastélyok, udvarházak Milyen volt az a környezet, amelyben először eszmélkedett? Várak, kastélyok és udvarházak világa ÉszakMagyarországon. Anyja szívesebben tartózkodik Sárospatakon, de onnan gyakran rándul át Regécre és más birtokokra. Nagyanyja Munkácson él, ahol a gyermek hosszabb időt tölt. Jól ismerjük a munkácsi várat és berendezését, amelyről a feladás után a császári tisztviselők leltárt készítettek. Összesen 42 szobát, vagy ahogy akkor mondták – „házat”, 15 „boltot” (tehát boltozatos kis szobát), több mint száz, felében megrongált ablakot, 99 ajtót és 42 kályhát (12 pince vagy kazamata mellett) írtak össze. A bútorzat a következő volt: 25 asztal, 5 szék, 15 pad. 60 láda, 3 szekrény és 16 ágy. A lakóházak fő dísze a szőnyeg és a kárpit, s Munkácson török szőnyegek és zöld selyemkárpitok szép számban akadtak. A leltárból megismerjük a főurak ruházatát is, amely gazdag, díszes és élénk színű volt s különböző külföldi anyagokból készült, brokát, bíbor, bársony, kamuka, aranyszállal átszőtt más értékes szövetek, velencei, angliai vagy „fajlandis” posztók, selymek, gyolcsok szerepelnek a leírásban. A korabeli életmódhoz hozzátartozott a lovaglás, és az összeírásban sok gazdagon díszített lószerszámot is feljegyeztek. Csak egy példát idézünk, nem a leltárból, hanem egy 1688. augusztus 16-i feljegyzésből: „Vittünk ki praefectus Uram szamara az Urfi Ő Nagysága nyergei közül egyet, ennek az két kapaja [kápája] egészen bé volt borítva aranyos ezüsttel kívül felöl, belöl veres barsonnyal borítva és 47 aranyos ezüst szeggel meg varva, parnaja is veres barsonybul 25 scofium arany ezüstbül verve rajta, nagy veres, jo gazdagon kis oldal bür is rajta baranybul, úgy meg varva, öreg oldal bür is rajta, csak bür ismet mas nyeregrül”. A fejedelmi gyermek nyergéről van szó, de ez a pompa jellemző a leltárba felvett lószerszámok többségére is. Zrínyi Ilona engedélyt kapott arra, hogy ékszereit később magával vigye Bécsbe, s a leltár 120 különböző ékszert sorol fel. Köztük volt egy „gyíkocska 10 gyémánttal”, „egy rubintos rózsa 58 rubinttal”, „egy nyakravaló 23 öreg rubinttal és gyémánttal”, „egy övre való csat 147 gyémánttal rakott”, „egy párta 5 gyémántos rózsával és gyöngyökkel rakott”, „két gyémántos rózsa, mindenek 36 gyémánttal,” „egy arany 36 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

gyémántos násfa 102 gyémánttal”, „egy pelikán melljén örög smaragdda „egy contrafe [contre-faix] 44 gyémánttal”, „egy arany rubintos és gyémántos órácska” és így tovább. Az ékszereket 70 476 forintra becsülték, ami nem volt kis összeg, hisz a nádor évi fizetése is csak 20 000 forint volt. Nemhiába mesélt a nép a Rákóczikincsekről, amelyekre oly nagyon áhítoztak a császári udvar előkelőségei. A munkácsi környezet tárgyairól képet kaphatunk abból a felsorolásból is, amelyet Kőrösy György készített 1688-ban Lajstrom az Meltoságos Rákóczi Arvak Munkácsban meg maradot és ide Patakra hozatot köntös és mas portékakrul címen, amely bársonyból és más drága anyagokból készült színes dolmányok, menték és más ruhák mellett felsorolja a könyveket és képeket is. Így a könyvek között szerepel: „Két horvát imádságos könyv; Egy magyar Kempis, két német könyv, egy Job élete, Szent Ignac és Serafin, Szent Ferencz élete, Egy kis magyar imadsagos könyv, öt könyv, kiben formák vadnak, egy német könyv, két formás könyv”. Ezek voltak Zrínyi Ilona olvasmányai. A képek között: „Egy kép, ezt Aspremont Uram elvitte, az Zrínyi Ilona képe vót”, „Egy tükör kiben Boldog Asszony egy kis Jézussal írva, Egy Boldog Asszony kepi, a kis Jézussal, ezüstös az ramaja, Két fekete ramaju kep, Apácza munka, öveggel borítottak, Sz. Borbála mindenik, egy réz kis kép egy felöl czeztuchai [Czestochowai] Boldog Asszony, mas felöl valami királyi vendegseg írva”. Emellett volt a tárgyak között egy ereklyetartó, „egy kis ostabla elefant csontbul”, „kis tök, ezt az Urfinak Geczi Istvan hozta török országbul”. A család másik gyakori tartózkodási helye Sárospatak, ahol ekkor még állt a vár teljes épségében (1702-ben császári rendeletre robbantották fel), a középkori lakótoronnyal, a reneszánsz Perényi-szárnnyal és az I. Rákóczi György és Lorántffy Zsuzsanna által építtetett 17. századbeli barokk épületekkel. Felszereléséről valamelyes képet nyerhetünk az 1701-es összeírásból, amely persze nemcsak a régi tárgyakat jegyezte fel, hanem mindazt, amivel II. Rákóczi Ferenc is gyarapította. A lakótoronyban a földszinten a „kancellária pitvara” helyezkedett el, felette a templom, amelynek „nagy ablaka, egy puszta oltára” volt, s „benne egy térdeplő szék” (Rákóczi puritán vallásosságára utal). Közelében egy kisebb terem, melynek falai hajdan újkeresztény kályhákkal voltak megrakva, vele szemben „egy kis bolt, benne olasz kemence.” A Perényi szárnyban, az ebédlőteremben „nagy fiókos ablak, ónba foglalt kristályüveggel és vas rostéllyal”, a falon „36 aranyos kárpit, két vásznos, egy karszék és egy aranyos tükör, a palota deszkával padi mentirozott”, Sok más szoba mellett volt egy „aranyos palota, ajtaja felszer sarokvasas, hevederes, rekeszes pléhes, ablakai nagy ónbafoglalt kristályüvegesek, vas rostélyosak, egy nagy úri kályhás kemence benne, kilenc kőlábon álló, téglával padimentomozott mennyezeti aranyos és külön-külön festékes, egy pohárszék, benne négy fiókjával”. A várnak szép kertje is volt, amelyet még Lorántffy Zsuzsanna telepített és Zrínyi Ilona is gondozott, Kellemessy János várnagy 1685. május 5-én írja: „Hortobágy vize mellől datált méltóságos levelét Nagyságodnak nagy alázatossággal vöttem. Imádságos könyveknek és porozóknak méltóságos kezeihez való juttatását jól értem. Hozza Isten Nagyságtokat ide közel a szép kertekhez s virágokhoz; az árokban levő kertet kezdi építeni a német kertész, csak virágok híjjával van a kert; Isten ide hozván Nagyságodat, valamikor ott fog sétálni Nagyságtok, anélkül sem lész szükes”. A levél Példa arra is, hogy a kor magyarjai értettek a „komplimentekhez”. Udvartartás A családnak fejedelmi udvartartása volt. Az apa, I. Rákóczi Ferenc udvara 1670-ig több mint 150 főből (köztük 23 főember) állt, egy 450 főt kitevő kis hadseregen kívül, amelynek eltartására évente 65 000 forintot fordított. Az összeesküvés felfedezése után kisebb udvartartással is beérte, miután a bécsi udvar súlyos váltságdíjra (400 000 forintra) kötelezte. Zrínyi Ilona maga kis udvart tartott, de ennek létszáma is meghaladta a száz főt attól függően, hogy hol tartózkodott. Az udvarban szigorú rendtartás alakult ki még az erdélyi fejedelmek idején. 6–7 óra tájban keltek, reggeli gyanánt a felnőttek égett vagy ürmös bort ittak, fügét, mazsolaszőlőt ettek. Tíz óra tájban – „féldélkor”, ahogy Apor Péter mondja – ebédeltek ón- vagy ezüstedényekből, miután először öntéssel kezet mostak, külön az asszonyok és külön a férfiak. Az étkezéshez asztali áldás elmondása után ültek le. Általában három fogást tálaltak fel s mindenikhez, különféle borokat. Délután hat órakor vacsoráztak szűkebb körben és szerényebben. Este 10 órakor feküdtek le. Ez a környezet hamar hozzászoktatta Rákóczit ahhoz a gondolathoz, hogy a gazdagság, a pompa, a szertartásosság születésénél, vagyonánál, hatalmánál fogva jár. Csak később a száműzetésben, a függetlenségi harc bukása után írott Vallomásokban kérdőjelezi meg ezt a felfogást, de akkor sem valamiféle társadalmi jellegű önvizsgálatból kiindulva, hanem vallási megfontolásokból. „Szégyennel és orcám pirulásával gondolom el, Uram, a te születésedet és annak körülményeit – összehasonlítván azt a magaméval. Te Istenem, aki teremtetted a világmindenséget és engemet is, istállóban jössz a világra, én meg palotában. Te ökör és szamár 37 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

között pihensz, szegény pásztoremberektől körülvéve, engem pedig – noha a te szemed előtt por és féreg vagyok – udvaroncok sűrű sokasága környez. A te szüleid szegény emberek, az enyéim fejedelmi személyek; te szegénységbe jössz a világra, én pedig bőségben.” Környezete nem erre a magatartásra nevelte, sőt mindent megtett azért, hogy természetesnek tartsa állapotát, érezze rangját és fejlessze hivatástudatát.

2. Képek







1. Kisváros a századfordulón Szentendre PAMLÉNYI Klára Egy szentendrei kiállításról Kisváros a századfordulón Mintha megállítanánk a filmet, vagy akár körbejárnánk a forgószínpadot, amelynek egyik oldala a munka, másik az otthon, a hétköznapok: gondolatok, vágyak, érzések, újságok, naptárak vagy a kalendárium. Az életmódból levonható következtetések száma szinte végtelen: a kisvárosi zálogos „üzletmenete”, a zálogok jellege például utal a város lakóinak vagyoni – inkább vagyontalan – helyzetére: az eladott tárgyakból megtudható, melyek voltak a korszak értéktárgyai: a szükség, a nélkülözés mértékét jelzi, hogy az elzálogosított tárgyak egyre kisebb értékűek. Hosszú lenne sorolni, hogyan nyújtanak segítséget egyes társadalmi rétegek életkörülményeinek megismeréséhez a levéltárak, családi iratok, hagyatékok: hány oldalról közelíthető meg az életforma, hogyan tükröződnek a korszak uralkodó gondolatai az egyén, a réteg, a társadalmi osztály hétköznapjaiban. Szentendre legújabb kori történetében természetesen általánosan jellemző és helyi vonásokat is találunk. A politikai harcok, a háború során változó Szentendre arculata mégis a régi. A délies, romantikus hangulatot szűk utcák, kőkeretes ablakok, nehéz fa vagy díszes kovácsoltvas kapuk, templomok, apró üzletek, az iparra és a kereskedelemre utaló emlékek együttese kelti fel a látogatóban. A város életét már a század első felében is jelentősen befolyásolta a főváros közelsége. Az ide érkező turisták a szép hajóutat felcserélhették a gyorsabb Helyiérdekű Vasúttal. A pesti piacokon kelendő volt a környékbeli gyümölcs, friss zöldség. Szentendrén, Pismányban házat vettek politikusok, művészek, közéleti személyiségek, akik szívesen töltötték itt a nyarat, a hétvégéket. A soknemzetiségű kisváros régi társadalma ekkorra átalakult. A régi kereskedő város továbblép a kapitalizálódás útján: a kereső lakosok egy része mezőgazdasággal foglalkozott mint bérlő, alkalmi munkás, gazdasági cseléd. Kevés az önálló iparos, a segédmunkások többnyire Budapestre jártak, megnőtt a kereskedelemben, közlekedésben dolgozók, házicselédek száma. A Fő téren várakozó munkanélküliek is a város képéhez tartoztak, úgy mint a korrupt hivatalnokok, és a polgárság, amely gyakran csak a külsőségekben adózhatott régi gazdagsága emlékének. A társadalom ilyen összetettsége, a vagyoni viszonyok differenciálták az életmódot. Nem voltak egyformák a mindennapok: a sokszobás villák, napsugaras polgárlakások tulajdonosai és az alacsony, sötét, nyirkos házak lakói különböző mértékben, formában vettek részt Szentendre életében. Más volt a földműves, a kereskedő, a jómódú iparospolgár, a tisztviselő és az egykor volt polgármester életvitele. 1. A földműves vagy munkáscsalád konyháját idéző enteriőrbe olyan tárgyak kerültek, amelyek egy része talán a mai háztartásokban is megtalálható. A nagyszülőktől örökölt kőtányérok, a sokféle tésztaszaggató, a falvédő, vizeskanna, petrofór olyan családra utalnak, ahol a tárgynak is lehetőleg olyan hosszú életűnek kellett lennie, mint a tulajdonosnak, hiszen tárgyaikat ritkán cserélték, óvták, nem éltek fogyasztói társadalomban. A konyhaszekrény félig nyitott ajtaja mögött, a szerényen megterített asztalon elhelyezett edények a kényszerű igénytelenségről tanúskodnak. Olyan konyha ez mégis, ahol bárki jó étvággyal fogyaszthatta ugyancsak szerény vacsoráját. Valamennyi tárgy a szentendrei járás konyháiból, padlásairól való: végül azonban egy szappan is került bádogtartóba, Albus szappan híján – 1880-ból. 2. A kiállítás legsikerültebb részlete egy fűszer és gyarmatáru üzlet rekonstrukciója volt. A hajdani tulajdonos, Kiss József családja ma is Szentendrén él, tőlük vásárolta meg a Ferenczy Múzeum az üzlet tárgyainak megmaradt darabjait. Az eredeti bútorok, a nagyméretű, díszes kávétartályok már nincsenek meg, ezek csak hasonlókkal voltak helyettesíthetők. A sokféle üvegben festett víz jelzi a sört, bort, likőröket. Kiss József kereskedésében nemcsak az áruválaszték volt nagy: az általa készített Eldorádó kávékeverék országszerte keresett cikk. Megrendelői között a magánszemélyeken kívül – a megrendelő levelek szerint – szállodák, vendéglők, kávéházak voltak. A védjegyet egy kávét főző öreg arab alakját az ismert művész Vajda Lajos készítette. Ez a védjegy volt a kávészacskókra nyomtatva, és elkészült reklámtábla formájában is. A két reklámképet, amely jelenleg is a család tulajdonában van, szintén Vajda festette, aki szüleivel abban a házban lakott, ahol Kiss József üzlete volt. A kiállított kávészacskókat ifjabb Kiss József hajtogatta olyan formára, amilyen édesapja üzletében volt. Szép kiállítású számlák, árjegyzékek kaptak helyet a pult üveglapja alatt, a nyitott fiókból a csomag jó fogását segítő rudacskák látszanak. A látogató szinte látja Kiss urat előlépni a háttérből.


3–5. A polgári szobarészletek bútorai több helyről kerültek az enteriőrbe. Alapja azonban egy olyan tárgyegyüttes, amely egy szentendrei polgárcsalád idős hölgytagjának tulajdonában volt. Ebbe az együttesbe bútorok, textilnemű, ajtódíszek, tükrök tartoztak, valamint egy vitrin, amelynek a kulcsa több évtizede elveszett. A századeleji csecsebecsék vegyessége jelzi legegyértelműbben a korszak – és a tulajdonos – ízlését. Az ajándékba kapott kávéskészletek, likőröspoharak, kirándulások emlékei, a kis porcelán figurák, nippek, bazári tárgyak is a századelő stílusát képviselik, a szép és a ma már jellegtelen, ízléstelennek tűnő közötti széles skálán. Érdekesek azok a tárgyak, amelyek a háború „emléktárgyaiból”, lövedékek részeiből készültek, így a karkötő, és a díszdoboz, amelyek a gumiliba mellett voltak elhelyezve a vitrinbe. Bármilyen értéktelennek, komikusnak tűnnek ezek az emléktárgyak ma, szinte mindegyik darabhoz hosszú történet, érzések kapcsolódnak: vitrinbe került az udvarló ajándéka, a báli táncrend, a szülőktől maradt emlék. Így emeli a tárgyak értékét az, hogy szinte minden darab az élet, az egészség, a fiatalság egyik részecskéje. A sok jelentéktelen tárgy együtt jelentőssé válik, atmoszférát teremt, s ha nincs is köztük, megelevenítik azt, aki mindezt létrehozta: magát az embert, az ember történetét.

2. Képek







1. Paraszti élet a 18. században WELLMANN Imre Paraszti élet a 18. században A magyar paraszt többet ad arra, hogy kitűnő kenyeret egyék – hangoztatták kétszázötven évvel ezelőtt az ország falusi életének ismerői –‚ mint háza tájának csinosságára. Rendezettebb külsőt azok a magyar falvak mutattak, melyeknek élete nem szakadt meg a török és háborús világban. A Dunántúl nyugati részén s a Felvidéken a házak az utca során rendeződtek el, vagy pedig halmazszerűen; a házhoz istállók, csűr csatlakoztak, a gazdasági udvart s a zöldséges- és gyümölcsöskertet kerítés, gyakran élősövény vette körül. A szalmafödeles ház szobája ablakkal az utcára nézett, melegét télen a konyhára nyíló kemence adta, mely elsősorban főzésre-sütésre szolgált. A konyhához, melybe a pitvaron át jutott az ember, egy-két kamra csatlakozott. Ezekben kaptak helyet a szerszámok, a gabonatartó szuszék, liszt, kása, káposztás hordó, gyümölcs, ott függött rúdon szalonna, sódar, kolbász. A szálas gabonát a csűrbe rakták, ott a cséphadaróval végzett munkának is jutott hely. Nem messze a házak együttesétől terültek el a kender és káposztaföldek, távolabb a dűlőkre osztott szántóföldek és rétek, azután a szőlő s esetenként az irtásföldek; a legelő közösre maradt, hasonlóképp, de már a földesúrtól korlátozottan, erdő, vizek, nádas. Más képet mutatott a töröktől visszafoglalt országrészen, kivált az Alföldön, a magyar paraszt házatája. A hajdani hódoltság területét körülvevő részekről valóságos paraszti vándormozgalom áramlott a nagyrészt pusztán, elnéptelenedve maradt középső és déli országrész felé. Az egyenként vagy csapatostul érkező jövevények egy-egy elpusztult falu helyén fokról fokra, rendező akarat irányítása nélkül ütöttek tanyát. Az Alföldön az épülő házak sok esetben kert és kerítés nélkül csomósodtak össze, oly sokféle sikátort és zugot hagyva maguk között, hogy utóbb tapasztalt földmérők is gondban voltak, ha a belterületről áttekintő térképet kellett készíteniük. Mivel a török idők után az Alföld csaknem teljesen fátlanul maradt vissza, a nád- vagy szalmafödeles házak egyszerűbbek voltak, faluk sárral tapasztott vesszőfonatból készült, s gyakori volt a kémény nélküli füstös konyha. Hogy a házhoz disznóólnál egyéb rendszerint nem csatlakozott, még nem jelentette a megtelepedés szűkre szabottságát. Az Alföldön elterjedt a két beltelkű, „kertes” településforma: a házak együttesén kívül, nemegyszer külön övezetet alkotva helyezkedtek el a gazdák „kertjei”, bennük istálló, széna- és szalmarakodó, gyakran zöldségeskert is. A csűr hiányzott: összhangban az Alföld száraz éghajlatával, a szálas terményt a szabad ég alatt tartották, mint ahogy a szem nyerése is a nyílt szérűn, nyomtatással ment végbe, s aztán földbe ásott vermekben raktározták. Kender, len, juhbőr A család öltözete legnagyobbrészt a háznál készült, hiszen a paraszti gazdaságban megtermett minden ruhafélének az alapanyaga. A kenderből, esetleg lenből a fehérnép szőtte s varrta az alsóneműt; a férfiak a kék inget kedvelték. Mente és lábravaló a juhok gyapjából készült, gyakran durva abaposztóból; köpönyegnek az ujjas szűr járta, de kivált szegényebb ember gyapjas juhbőrből készült ködmönnel is beérte. Fejrevalóul hegyes posztósüveg vagy bolyhos fekete kucsma szolgált. Mesterember segítségéhez csak a magas szárú fekete, esetleg sárga vagy piros csizma elkészítésénél s esetenként a kender- és gyapjúfonál megszövésében fordultak. Térdig érő csizmát télen az asszonynép is viselt, többi ruhája ugyancsak a háznál készült, hálós főkötőjét is maga csinálta. Mindenestül a gazdaságból került ki az élelemrevaló. Döntő szerepet játszott az étkezésben a húsféle: szalonna, sonka, kolbász, hurka, disznóhús, baromfi, azután a mindennapi kenyér, a főzelékfélék közül a káposzta, kedvelték a hagymát. De tehéntejjel ritkán élt a magyar paraszt, véteknek tartotta azt a borjú elől elvenni, mint ahogy a borjút levágni sem volt hajlandó. Vaj is inkább csak azért készült a parasztháznál, hogy megadhassák, amit a földesúr követelt. Juhtartó gazdák foglalkoztak sajtkészítéssel. A húsfélével való ellátás elsősorban a sertéshizlalásra épült, a ház melletti ólban moslékon, korpán, ocsún, szedett makkon s mindinkább kukoricán is, ősztől fogva minden háznál hizlaltak disznót. A szalonna nélkülözhetetlen volt a háztartásban, sózott füstöletlen szalonnát vitt magával a legelőre a pásztorember is. Elterjedt mondás volt: „szalonnás káposzta Magyarország címere”. Hírben, fontosságban nem maradt mögötte a parasztasszony sütötte kenyér sem. Mindennapra rendszerint a kétszeresnek (búza és rozs keverékének) lisztjéből készült, Debrecenben például olyan nagyra, hogy a pásztornak négy felé kellett vágnia, hogy tarisznyájába tehesse. A tiszta búzalisztből szalmalángon sütött finom magyar kenyér ízét a mézéhez, „indiai cukoréhoz” hasonlították. De nem hiányzott az ételek közül a kása, ünnepi alkalomra (esküvő, keresztelő, halotti tor) a pogácsa, a lepény, esetenként a rétes sem. Sok főzelék és gyümölcs nem került az asztalra, viszont, már csak a többnyire rossz vizek miatt is, az innivalók között fő helyet foglalt el, szinte kiegészítő tápláléknak számított a bor.


Kilenced, tized, vetőmag A magyar parasztot középtermetű, zömök, napbarnított embernek írják le, bajuszt viselt, szakállát borotválta. Mindennapja kemény munkában telt el kora tavasztól késő őszig. Kivált a nyugati megyékben és a Felvidéken súlyos robotteher nyomta vállát. A fő mezőgazdasági munkára alkalmas időből a javát a földesúr szolgálatára kellett fordítania, dűlők szerint szétszórt szántóföld-darabjaira alig jutott belőle, annyival is kevesebb, mert hagyományos szokás szerint az egyes munkákat a hold járásához kellett igazítani. Mást, jobbat és másképp alig termeszthetett, mint dűlőbeli szomszédai, hiszen a faluközösség rendszabása szerint aratás után a tarlót, majd az ugart át kellett engednie a falu közös nyájai legelőjéül. De nem sarkallta több és eredményesebb munkára az sem, hogy gabonatermésének, bárányainak, méhrajainak ötödrészét úrnak és papnak kellett beszolgáltatnia. A néphit különben is azt tartotta, hogy bő termés, sovány esztendő, dögvész mind Isten áldó illetőleg sújtó kezének a műve, tevékeny emberi hozzájárulás és védekezés vajmi keveset változtathat rajta. S ha a robottal való túlterhelés közepette s a kötött gazdálkodás keretében mégis sikerült egy földdarabot nagy munkabefektetéssel termékenyebbé tennie, nem lehetett biztonságban felőle, hogy földesúr, esetleg paraszt kiskirály nem teszi-e rá majd a kezét. Így aztán a szegény ember nem ritkán arra a keserű bölcsességre jutott, hogy minek fáradjon, mikor nem lesz belőle semmije; ha nem dolgozik, akkor is ez az eredmény, s nem vehet el tőle senki semmit. S ahogy a népesség gyarapodott, a törpebirtokosok s a zsellérek száma még inkább nőtt, kellő földhöz egyre kevesebben jutottak. Egy-egy paraszt földjének átlaga mindinkább fél jobbágytelek nagyságúra csökkent. Az ehhez tartozó, országos átlagban mintegy 6 hektárnyi szántóföldön ha az elvetett mag négy és félszeresnél többet nem termett, nézhette a parasztgazda: hogy rója le a kilencedet és a tizedet, lássa el a kenyérrel a beszállásolt katonát, s maradjon neki elég vetőmagra, családja ellátására s valami még eladásra is –, hiszen bármennyire is magára a falunak határára, a maga művelte s a közösen használt földekre kellett alapoznia megélhetését, időnként mégis csak be kellett szereznie kívülről valamit. S főképp pénzbeli terheit fedeznie kellett valaminek áruba bocsátása révén. S végképp felborult gazdálkodásának egyensúlya, ha rossz esztendő következett, amilyenről a források sűrűn hírt adnak. Fokozottan helyt kellett állnia tehát a gazdaasszonynak is a házban és a ház körül. A begyűjtött termés elhelyezése, tisztán tartása, kártevőktől való megóvása, a velük való gazdálkodás, a család élelemmel, ruhával való ellátása, az aprójószággal törődés, kerti munka mind rá hárult. A gyermeknevelés is az ő gondja volt. Fiút, lányt zsenge koruktól munkához szoktattak, eleinte libaőrzés s más pásztorkodás volt a dolguk. A fölcseperedő fiú aztán fokozatosan a mezei munkába is bekapcsolódott, már a szántás-vetésben is segítségére volt apjának. Lányát pedig a parasztasszony a háztartás, s fonás és a szövés munkáiba vonta be. Úgy tartották, azért is szorosan munkára kell fogni s lehetőleg minél előbb, már 14 éves koruktól fogva férjhez adni a lányokat, hogy házasságon kívül gyermeket ne hozzanak a világra. Szégyennek tekintették, ha a lány pártában marad, a lányanya meg egyenesen világ csúfja lett, párta helyett szalmakoszorút tettek a fejére. Az uralkodó osztály nem akarta megérteni, hogy ezt a kemény életet nem lehetett másképp folytatni, csak ha az úri elnyomás és a munkaterhek súlya alól időnként oldottabb, vidámabb alkalmakban keres a paraszt valamelyes felszabadulást. Megye és a földesúr igyekezett eltiltani a falu népét díszesebb öltözettől, vidám ünnepi lakomától, vasárnapi tétlenségtől, értetlenül nézte a fonókákat, hol népdalok keltek életre, a téli munka szüneteiben folytatott fúró-faragó s a női hímzésekben kivirágzó paraszti művészetet. Pedig ezekben tört napfényre az a mélyről fakadó népi kultúra; a hagyományos iskolai oktatás, mely a nyári munka idején különben is szünetelt legnagyobbrészt, szótagoló olvasásnál alig juttatta többhöz a parasztfiúkat, a nekik szükséges ismeretekből semmit sem közvetített nekik.

2. Képek





1. Magyarországi gályarabok, 1674 PÉTER Katalin Magyarországi gályarabok, 1674 Az 1870-es évek kemény megpróbáltatásokat hoztak Magyarországra. Óriási, megfizethetetlen adók, korlátlan politikai elnyomás és a császári katonaság bevetésével végrehajtott kegyetlen vallásüldözés jellemzi. 1681-re azonban kiderült: az országot nem lehet az l670-től alkalmazott módszerekkel kormányozni. A belső erőkre támaszkodó, de kívülről is támogatott ellenállás megdöntötte az erőszakot. Az ellenállás legsajátosabb formáját protestáns egyháziak egy csoportja alakította ki. Azok, akik menekülés helyett gályarabnak adatták el magukat: következetességre kényszerítették az üldözőket, és ezzel tették lehetetlenné őket. Konstruált per Az ügy felségsértési perként indult 1674-ben. Azt szokták írni róla, hogy egyetemesen minden egyházi személyt érintett, és ilyen értelemben a protestáns egyházak intézményes megsemmisítésének nagyszabású kísérlete volt. Egyháziak ellen hasonló perek már több mint egy esztendő óta folynak. Ahogyan az első ismert idéző-levélből kiderül, 1673. február 16-ra kellett Pozsonyba mennie egy csoportnak, hogy „cégéres vétkek”, „az ország törvényitől tiltott cselekedetek” miatt pert álljon. Az 1674-ben kezdett eljárás sem előkészítésében, sem más körülményeiben nem különbözik az eddigiektől. Talán csak a vádlottak vannak többen, mint korábban. Kétségtelenül nem idéztek viszont meg minden egyházi személyt. A források hétszáz körüli idézésről szólnak, holott, ha mindenki kap, tízezres nagyságrendű számról kellene tudnunk. Különösebb figyelem nélkül kezelt ügyről van szó: jóllehet, csupán körülbelül háromszázan jelennek meg végül is Pozsonyban, a távolmaradottak előállítására kísérlet sem történik. Az eljárás idézései 1674. március 5-re szóltak Pozsonyba, és a per a megszokott módon kezdődött. A jelenlevőket megvádolták a Wesselényi-összeesküvésben, illetve a kurucok előző nyáron lezajlott támadásában való részvétellel, tehát felségárulással. Szerepelt a vádak között a katolikus egyház gyalázása is, valamint a töröknek való hódolás szándéka. A folytatás sem volt szokatlan: a vádlottak, illetve a védőik tagadják a bűnösséget. Tehették is, hiszen a terhelő anyagot három éve gyűjtő vándorló biztosok jegyzőkönyveiből nem derült ki személy szerint senkiről érdemleges. A terhelő anyagot ugyanis Magyarországon szokatlan módon szedték össze. Biztosok szálltak ki egyes helységekbe, és a környék lakóit előre megfogalmazott hosszú kérdőívek alapján faggatták. A biztosok jegyzőkönyve helyettesítette a bíróság előtt a tanúvallomásokat. A jegyzőkönyvek részben a vallatással szembeni csendes ellenállást tükrözték, részben a Pozsonyban jelenlevők teljes ártatlanságát bizonyították. A vád homályossága, az, hogy egyetlen vádlottra sem vonatkozik személy szerint, a bíróságot nyilvánvalóan nem aggasztja. Az ilyen perekben nem is szoktak bizonyító eljárást folytatni. Ehelyett a máskor is alkalmazott fordulat következik: a bírák, arra hivatkozva, hogy a vádlottakat fej- és jószágvesztésre szóló ítélet fenyegeti, felajánlják a menekülést. Három térítvényt adnak elő. Bármelyik aláírása szabad eltávozást jelent. Bűnössége elismerése után az egyik szerint a vádlott kötelezi magát az ország elhagyására, a másikban kötelezettséget vállal egyházi hivatala letételére, a harmadik aláírása a katolikus vallás felvételét jelenti. Ezeknek a reverzálisoknak az előadásával az eddigi perek gyakorlatilag be is fejeződtek; ha a vádlottak valamelyiket aláírták, szabadságukat garantáló útlevéllel elhagyták Pozsonyt. Eredményes bátorság Az 1674-es eljárásban viszont itt előre nem látható fordulat következett: a vádlottak testületileg megtagadták a térítvények aláírását. Kijelentették, hogy mindenben ártatlannak tudják magukat. Ítéljen a bíróság belátása szerint. És a per menete ettől kezdve valami abszurd drámához lesz hasonlatos. A szereplők, mintha megírt szöveg nélkül küldték volna színpadra őket, rögtönöztek. A végtelen hatalmú bírák helyett fokozatosan a vádlottak lesznek a főszereplők. Nem tesznek semmit, mégis az ő kezükbe kerül az irányítás. Az aláírások megtagadásával ugyanis a bíróság került lehetetlen helyzetbe. Vagy elismeri a vádlottak ártatlanságát, vagy kimondja a halálos ítéletet. Megtenni viszont egyiket sem tanácsos. A felmentés a bírák személyes kudarca mellett az egész kormányzat vereségét jelentené, az évek óta gyakorolt jog… De éppen ennyire lehetetlen a halálos ítélet is; nyilvánvalóan végrehajthatatlan. Eddig 1671 óta, összesen hat személyt végeztek ki. Most viszont több száz ember erőszakos halála: tömegmészárlás lenne. Csehországban alig ötven 56 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

éve összesen huszonnyolc politikus lakolt az életével, pedig ők a Habsburg-ház trónfosztása után más királyt választottak, és nagy nemzetközi szövetségi rendszert szerveztek. Hogyan lehetne akkor háromszáz értelmiségit kivégezni? Ráadásul maguk a bírák sem kívántak fővesztéses ítéletet; az egész akciót könnyen lebonyolítható megfélemlítésnek szánták, nem véres tragédiának. Kiúttalan helyzetükön előbb úgy próbálnak segíteni, hogy elhalasztják az ítélet kimondását. Ki-ki más módszerrel a vádlottak meggyőzéséhez fog. A fenyegetésnek, rimánkodásnak, a szökésre buzdításnak azonban nem volt foganatja. Akár csoportosan, akár egyenként veszik elő a vádlottakat, a válasz mindig ugyanaz: nem hajlandók aláírni és nem szöknek, mert mind kettő csak a bűnösségüket bizonyítaná. Ők pedig valamennyien ártatlanok. Miután maga a tárgyalás egyetlen egy napon, még március 5-én lezajlott, egészen április első hetéig tart a bírák peren kívüli eredménytelen győzködése. Ekkorra azonban elvesztik türelmüket, vagy azt remélik, hogy a vádlottaké fogyott el. Összegyűjtik mindenesetre megint valamennyiüket ítélethirdetésre. Jól megrendezik a jelenetet; aki a hazában akar maradni, az ajtótól jobbra álljon, az emigrációba készülők pedig balra. Csak az menjen az ajtóhoz, aki ítéletre vár. Feltűnő: a katolizálásról már szó sem esik. A vádlottak azonban nem változtattak az elhatározásukon: valamennyien az ajtóhoz gyülekeznek. Ezen még a bírák is „megirtózának”, írja a krónikás. Az irtózás valószínűleg nem sajnálatot fejez ki, hanem rémületet. És nem is a vádlottak, hanem a saját helyzetük miatt. Mert akármennyire igyekeztek elkerülni, most kénytelenek meghozni a bírák a halálos ítéletet. Április 4én kimondják a prédikátorok, három nappal később a tanítók felett. Pedig nyilván valóan most sem számítottak ennek a bekövetkeztére. Az ügyész felszólítja a bíróságot, hogy zárassa el a halálraítélteket. A helyzet képtelenségét mutatja, hogy a bíróság nem tud eleget tenni a felszólításnak. Úgy dönt: legyenek az elítéltek magánszállásaikon házi őrizetben. Csak négyüket verette vasra Leopold Kollonich a saját palotájában. A házi őrizetet sem tudják azonban rendesen megszervezni. Így történik, hogy Pozsonyban 1674 április első hetétől május legvégéig mintegy háromszáz halálraítélt jár szabadon, minden akadályoztatás nélkül. Egyikük sem menekül el. Bekövetkezik az, amire a bíróság kezdettől számíthatott: a halálos ítéletre nem kapnak jóváhagyást. A királyi leirat szerint négy személyt zárjanak a pozsonyi várba, a többieket pedig száműzzék. Pontosan ez volt a bécsi udvar módszere korábban is, megfélemlítés és száműzés. A bíróság azonban nem tesz eleget az uralkodói utasításnak. Négy lelkészt, majd még néhányat bezárnak ugyan, de a halálos ítéletet nem változtatják meg. Megtesznek ezzel szemben mindent, hogy az elítéltektől megszabaduljanak. Először Szelepcsényi érsek, a bíróság elnöke meghívja őket, feltehetőleg csak egy csoportjukat. Kísérteties jelenet: fehér asztal mellett, „jó borral teljes arany és ezüst serlegeket” rájuk köszöntve igyekszik a halálraítélteket a reverzálisok aláírására rábeszélni. Aztán, amikor ez a nagyon sokadik kísérlet sem sikerül, megváltoztatják a térítvények szövegét. Az újak már nem tartalmazzák a bűnösség elismerését. Egyszerűen a hivatal letétele, vagy az ország elhagyása között kellene választani. Később egyenesen azt ajánlják fel a bírák: fogalmazzanak az elítéltek maguk valamilyen kötelezvényt. Ők azonban nem írnak alá semmit; az új reverzálisok elfogadás nélkül maradnak. A száműzetés megoldás? Az ügyet végül Leopold Kollonich mozdítja ki a holtpontról. Bécsbe megy, hogy a keményebb vonal elfogadására rávegye az udvart. Tárgyalásai részleteit nem ismerjük, csak a végeredményt: Pozsonyba visszatérve megkezdi a halálraítéltek gályákra adását szervezni. A per krónikásai szerint a bírák kezdettől fenyegetőztek a „halálnál rosszabb” gályarabsággal. A magyarországi joggyakorlat nem ismeri a gályákra adás büntetését, ez okozza, hogy az uralkodó hivatalosan nem változtatta meg az ítéletet. Az egyszerűen feledésbe merült. Egyesek az utolsó pillanatban meghajolnak a ráció előtt: a Pozsonyi események végső szakaszában aláírják valamelyik térítvényt. Aztán még többen teszik ugyanezt, már a keserű gyötrelem idején, amikor különböző várakban kínozzák őket embertelen, megalázó körülmények között. Értetlen csodálattal állunk azok előtt, akik minden emberi mérlegelést félretéve a maguk ésszerűtlen elszántságát állítják az üldözők ésszerű józanságával szembe. Máig sem tudjuk pontosan, hogy hányan voltak, akik semmilyen körülmények között sem írták alá a térítvényeket. A szenvedések krónikásai kilencven és 57 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

negyven között adják meg a számukat. Sokszor állatok lakóhelye volt a szállásuk, ruhátlanul kellett emberek szeme előtt járniuk, vagy árnyékszékeket tisztítottak megfelelő eszközök nélkül. Közben állandó éhezés, ütés, verés, öncélú kegyetlenkedés volt a sorsuk. És végignézték, mert kénytelenek voltak, ahogy nem egy társuk az út szélére vetve haldoklik, majd temetetlenül marad ott. Ők maguk úgy írtak utólag minderről, mintha nem tehettek volna másként. Nem hátrálhattak meg, mert itt „az Istennek dicsőségét üldözték”, és ők nem akarták „megszegni azt a hitet, melyet tettek az Istennek és a szent gyülekezetnek”. Be akarták bizonyítani, hogy nem politikai okból, hanem a vallásuk miatt üldözik őket. Az üldözők nagyon ésszerű meggondolásai nem váltak be. Császári tisztek adtak el a magyarországi prédikátorok és tanítók többségét nápolyi, néhányukat velencei gályákra. Ott azonban ahelyett, hogy a támogató együttérzéstől elszakadtak volna a nemzetközi figyelem középpontjába kerülnek. Az európai közvéleményt már régen foglalkoztatta az üldözött magyarországi protestantizmus ügye. Most pedig mindenütt akciók indulnak a gályarabok kiszabadítására. Kezdetben azonban a politikai publicisztika is, a diplomáciai közbenjárás is eredménytelen. Fordulat következik azonban akkor, amikor a hollandok veszik kezükbe az ügyeket. Amióta fennáll, a köztársaság is Habsburg-ellenes politikát folytatott. Most azonban Franciaország támadása közös táborba kényszerítette Spanyolországgal és a Habsburg császárral. Mindhárman Franciaország ellen harcolnak. Így került a holland hajóhad spanyol szövetségben a Földközi-tengerre. Ilyen körülmények között a hajóhad főparancsnokának a fellépése csak eredményes lehet. A nápolyi alkirály egyszerűen nem tagadhatja meg de Ruyter admirális felszólítását a gályarabok kiadására. És 1676. február 11-én a nápolyi gályákon levő magyarországi rabokat holland hajóra szállítják. Ezzel párhuzamosan lép akcióba a bécsi holland követ a köztársaság megbízásából. A nélkülözhetetlen szövetséges szorítja sarokba a császári diplomáciát. I. Lipót kénytelen tudomásul venni a gályarabok kiszabadulását. Sőt, még tovább is kényszerítik: 1676 márciusában rendeletet ad ki a bárhol rabságban levő protestáns egyháziak szabadon bocsátásáról. Nem más ez, mint a jogtalanság beismerése. Hallatlan tekintélyveszteség a nemzetközi diplomáciában. Valószínűtlen, hogy a császár megismételni kívánná. A vallás ügyében 1670 óta Magyarországon féktelenkedő terror ezzel megállt. A központi hatalom által támogatott erőszakos ellenreformáció utolsó akciója a prédikátorok és tanítók gályára adása volt. Nemcsak a politikai pereknek szakadt végük, de a templomfoglalások is megszűntek. Az üldözők ésszerűségét legyőzte az üldözöttek ésszerűtlen elszántsága. Így lett az 1674-es per a történelemben jelentős. Az áldozatok akaratából a kortársak számára sorsforduló.

2. Képek





1. Egy lejáratott fogalom rehabilitálása. A szociofotóról GYARAPODÓ KÖZGYŰJTEMÉNYEINK SIPOS Péter Egy lejáratott fogalom rehabilitálása A történelem iránt érdeklődő szélesebb közvélemény gyakran már oda sem figyel, ha valaki a magyar munkásság kapitalizmus korabeli helyzetéről értekezik szóban vagy írásban. Ezt a fogalmat, mondhatni, sokban lejárattuk. Hiszen mindenki belefáradt már a marxi abszolút elnyomorodás-elméletet a végletekig leegyszerűsítő közhelyekbe, amelyek végső következtetése – korszaktól, konkrét feltételektől függetlenül mindig az, hogy „a helyzet egyre romlott”. Az olvasó szinte már csodálkozik, hogyan maradtak egyáltalán életben a dolgozó emberek a tőkés rend korában. A közirodalomban, tankönyvekben e téren – sajnos – még mindig egyfajta leegyszerűsítő összehasonlítással operáló meggyőzési kísérlet folyik haladottabb korunk vívmányainak hangsúlyozására; mondván „bezzeg 40-50-60 évvel ezelőtt milyen rossz volt”. Tényleg rossz volt a dolgozó osztályok helyzete, de nem úgy, ahogyan ez ma legtöbbször, szinte kötelességszerűen – mert az árnyaltabb elemzés „megszépítés”-nek minősül – bemutatásra kerül. A munkásság zömének a helyzetét nem lehet kizárólag az emberhez méltó lét alapvető követelményeit is nélkülöző, züllött nyomorral jellemezni. Végre tudomásul kell vennünk, hogy voltak ugyan barakktelepek, és volt ugyan Róbert bácsi-féle ingyen-leves, de a munkásság zömének életmódját nem a koldulásra kényszerítő teljes nélkülözés jellemezte. Sokkal közelebb áll a valósághoz, ha a szűkösség fogalmát használjuk. Ez azt jelenti, hogy a munkásság túlnyomó többsége csak az alapvető szükségleteit volt képes kielégíteni, a létfenntartáshoz, munkaereje újratermeléséhez minimálisan elegendő színvonalon, a legolcsóbb, leggyengébb minőségű fogyasztási javakból. A szűkös életkörülmények biztosításához is az egész család megfeszített munkájára volt szükség. A munkásháztartások kiadásainak több mint 50 százalékát felemésztették az élelmiszerekre fordított költségek. Ez az arány önmagában is jelzi, hogy – ezen és a magas lakbéren kívül – ruházkodásra, művelődésre, egészségápolásra, szórakozásra alig tellett. Kevesen voltak, jobbára a legmagasabban kvalifikált rétegekből, akiknek többre is jutott. Az átlagos helyzetet érzékelteti egy 1940-ben megjelent szociográfiai felmérés. A szöveg így mutatja be egy munkás család napi étrendjét: „...reggelire üres malátakávé jut kenyérrel s ha jól megy, legfeljebb még zsíros kenyér. Ebédre rendszerint két fogást tálalnak fel, mégpedig krumplilevest – ha jobb ételt akar főzni a háziasszony, lencse- vagy borsóleves kerül az asztalra –‚ második fogásnak pedig főzeléket vagy főtt tésztát esznek. Vasárnap, vagy ha jobb körülmények közt él a család, hétköznap is egyszer húst sütnek. Vacsorára a délről maradt főzeléket melegítik fel, vagy paprikás krumplit készítenek… A ruházkodás terén a munkás nagy takarékosságra van utalva, mert keresetéből elsősorban élelmezési szükségletét elégítheti csak ki, s ruházkodásra és lakásra munkabér már sokkal kisebb hányadát fordíthatja. A sokgyermekes családok lakásviszonyai még kívánnivalót hagynak maguk után. A lakások – legtöbb esetben még a vállalati munkáslakások is – egy szobából és konyhából állanak. A konyha rendszerint annyira szűk, hogy a tűzhelyen és asztalon kívül más bútor nem fér el benne, tehát éjjelre a családnak az egyetlen szobában kell elhelyezkednie. ...A szobában azonban három ágynál több fekvőhely (a szekrénynek és ruhásládának kell a többi hely) és nem ritka az a munkáslakás, ahol ketten alusznak egy ágyban. A munkások, hogy a lakbérfizetés terheit csökkentsék, szűk lakásaikba albérlőket is felfogadnak, mégpedig ugyanabba a szobába, ahol a család alszik.” (Magyar gyári munkásság. Szerk. Rézler Gyula, Bp. 1940. 199–200. l.)

2. Képek






1. Bankárok, filozófusok, forradalmárok. Eberhard Gothein levelei 1918-ból SZEMTANÚ KARÁDI Éva Bankárok, filozófusok, forradalmárok A budapesti Lukács-kör és a heidelbergi Max Weber-kör kapcsolatai után kutatva a heidelbergi egyetemi könyvtár kézirattárában sikerült az alábbi érdekes dokumentumra bukkanni. Eberhard Gothein (1853–1923) német kultúrtörténész, gazdaságtörténész és gazdaságpolitikus, a heidelbergi egyetem professzora, a reneszánsz, a reformáció és az ellenreformáció kutatója és német gazdaságtörténeti munkák szerzője kelet-európai útja során egy hetet Budapesten töltött 1918 tavaszán. Ezekről a budapesti napokról küldött színes, gazdag, eleven élménybeszámolót feleségének Heidelbergbe. A levelek érzékletesen jelenítik meg a forradalmak előtti Budapest légkörét, fogékonyan reagálnak az embereket foglalkoztató gazdasági, társadalmi kérdésekre, elismerően méltatják az itt megismert művészi értékeket. Megtudjuk, milyen benyomást tett a levélíróra a város a századforduló építészeti törekvéseivel, köztéri szobraival, német nevű cégtábláival. S a mindennapi élet külsőségei között jelen van ebben az élménybeszámolóban a történelem: katonákkal zsúfolt vonat, tisztekkel teli szállodák, gyászruhás hölgyek a hangversenyen, az élelmiszerek csillagászati árai – és a breszt-litovszki béke megkötésének híre, melyet ezekben a napokban 1918. március 4-én első oldalon hoztak az újságok. Szó esik fontos társadalmi-politikai problémákról: agrárkérdés, kivándorlás, a választójogi rendszer, a pártharcok, a gazdasági érdekek reális ütköztetésének hiánya. A levélíró vendéglátója, régi heidelbergi ismerőse, a filozófus Lukács György családja révén betekintést nyer a felsőbb körök életformájába. Kapcsolatba kerül bankigazgatókkal, iparbárókkal, a felső hivatalnoki réteg tagjaival minisztert tanácsostól, egészen a miniszterelnökig. De találkozik a szocialista-ellenzék vezetőjével, Szabó Ervinnel és megismerkedik Lukács fiatal filozófusokból álló körével, a Vasárnapi Társasággal is. A kör tagjai éppen ezekben a napokban – 1918. március 5-én – bizonyítják a Társadalomtudományi Társaság nyilvánossága előtt etikai indíttatású idealizmusuknak progresszív politikai törekvésekkel való összeegyeztethetőségét, a konzervatív és progresszív idealizmus vitáján. A Lukács köréhez tartozó művészettörténész, Antal Frigyes (1887–1954) értő kíséretében ismerkedik meg a vendég a Budapesten található legjelentősebb műkincsekkel a Szépművészeti Múzeumban és néhány nagy magángyűjtő, Herzog Mór Lipót, Hatvany Ferenc és Kohner Adolf képtáraiban. A magyar zenei életben is jelentős események részese: az 1918. március 31-i, vasárnap délutáni koncert, a Waldbauer–Kerpely kvartett 5. hangversenye, Bartók Béla II. vonós négyesének ősbemutatója volt, s a március 4-i, hétfő esti nagy szimfonikus hangversenyen Dohnányi Ernő vezényelt. A miniszter, aki fogadta a levélírót, Szterényi József kereskedelemügyi miniszter volt, aki éppen 1918. március 1-jén foglalta el hivatalát, s „Magyarország kancellárja”, akivel az utolsó március 6-i esti vacsoratársaságban ismerkedett meg, Wekerle Sándor miniszterelnök. „Legkedvesebb itteni ismerőse” Korányi Frigyes (1869– 1935), az Országos Központi Hitelszövetkezet elnöke, a későbbi pénzügyminiszter. A levélíró hallás után, pontatlanul írta le a magyar neveket (Lukasz, Banacz, Koner, Sombo), a fordításban ezeket az eredeti magyar írásmódnak megfelelően közöljük. DOKUMENTUM 1. Budapest, 1918. március 3. Kedvesem, a tegnapi nap nagy teherpróbáját elég jól megálltam és ma is egészen frissnek érzem magam azok után, hogy tegnap, persze éjfélkor, már kissé nehezemre esett az álldogálás és diskurálás a szalonban. Vonatom 67 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Oderbergből végtelenül hosszú és zsúfolt volt, katonák feküdtek minden folyosón, úgyhogy állandóan beléjük botlott az ember; egy idő múlva némi borravaló való ellenében mégis kaptam a kalauztól egy padot néhány órára éjszaka és keservesen ugyan, de aludtam. Amikor felébredtem, éppen jöttünk ki a Kárpátok közül és gyönyörködhettem egy szép napfelkeltében. – Aztán széles, nagyon termékeny síkságok, de falvakat alig látni, csupán nagy majorsági udvarokat. Úgyhogy ehhez képest a mi német keleti területeink paraszti országnak látszanak. És ez a szociálpolitikusok panasza is, egyikükkel tegnap este beszélgettem: „belső kolonializáció” itt még inkább szükséges volt, mint nálunk, „a kivándorlás feltartóztatása” stb. Igen, úgyszólván dicsérték, amit még szintén nem tapasztaltam, a mi politikai állapotainkat, ahol a pártok gazdasági érdekellentéteket fejeznek ki, mert ennek van reális tartalma, míg a magyarok nemesi frakciói, akik politikailag persze jól iskolázottak és ezzel fölényben vannak Ausztriával szemben, mégis csupán személyes hatalmi harcokat vívnak. A mostani választójogi helyzet árnyékbokszolásáról, amelyik gondosan arra irányul, hogy végső soron mégse sértse az arisztokráciát, egységes a vélemény. A választójogot azokra korlátozza, akik elvégeztek 6 osztályt, de maximum 4 évnél tovább a nép éppen hogy nem jár iskolába. Ide pontosan megérkeztünk, Lukács várt rám és elkísért a város első számú szállodájába, ahol aztán mától ezt az egyszerűbb szobát vettem ki magamnak. Minden olyan zsúfolt, mármint katonatisztekkel, hogy csak dél után 5kor kaptam meg berendezve mostani szobámat. Ezután Lukács vezetésével néhány órát járkáltam a városban, amelyik méltán híres arról, hogy Európa egyik legszebb fekvésű városa. Fent Budán még nem jártam, Pest tipikus modern nagyváros, félig Berlin félig Párizs imitációja. Lukács sajnálatára egyre inkább eltűnnek az 1850 előtti idők egyszerű, bár kissé klasszicista épületei és helyet adnak hatalmas, abszurd bankpalotáknak és hasonló monstrumoknak cikornyás álbarokk vagy fantázia stílusokban. A parlament épülete, gyönyörű helyen a Duna mellett a fals neogótika legrosszabb fajta megnyilvánulása, számomra azt példázza, hogyan tűnhet óriási építmény is kisszerűnek. Az emlékművek egészükben egy fokkal rosszabbak a hivatalos porosz szobrászatnál, de sokat akarnak kifejezni. De minden nagy panoráma meglepő, ehhez sokban hozzájárulnak a nagyon szép hidak – és a látvány fentről, a gellérthegyi villanegyedből, ahol Lukácsék laknak, felséges, különösen este, mikor a város, amelyiknek most már egymillió lakosa van, kivilágítva fekszik lábunk előtt. Lukácséknál délben voltam en famille és este a nagy vacsorán. Lukács apja kicsi úr, a fiára tényleg eléggé hasonlít, a tipikus bankelnök, hozzászokott a nagy konszernek irányításához, melyeket az ő banktársasága, a legnagyobb magyar bank tart fenn, – éppolyan szívélyes, mint amilyen határozott az ítéleteiben. Nála jobb informátort keresve se találhatnék Magyarországról, ahogy ebbe a nagy esti társaságba is meghívta az ipar és a felső hivatalnoki kar minden nobilitását! Lukács nővére kis kerek zsidó asszonyka, széle hossza egy, nagyon muzikális, igen kedves, de a bécsies tolakodás nélkül. A férje miniszteri tanácsos a pénzügyminisztériumban, a miniszterelnök jelöltek egyike, fiatal, karcsú, csinos, tipikus magyar. Lukács „Gyuri”, ahogy itt hívják, kissé mégis idegennek tűnik ebben a körben és amint mondja, megállapodást kötött a családjával, hogy nem kell részt vennie a társasági életükben, ami alól tegnap este a tiszteletemre persze kivételt tett. Gondolhatod, hogy ő a legszívélyesebb idegenvezető – a nézetei, amelyek nagyrészt a környezetével szembeni ellentétéből magyarázhatók, változatlanok. A maximalistákban még mindig a nagy jövőeszmék képviselőit látja, meg van róla győződve, hogy a fiatalság minden országban ezeket követi, és minden hírt az oroszországi felfordulásról egyszerűen meghamisítottnak minősít, a burzsoázia csinálmányának, amely ezen a ponton minden egyébként ellenséges országban egyforma. Ideálokat, különösen egy filozófusét, soha nem lehet a tapasztalattal megcáfolni, magukat kell felőrölniük. Ezeket a nézeteit persze éppolyan kedvesen, mint amilyen dialektikusan és az ő autoritásaira való állandó hivatkozással tudja kifejteni; az ember a Lukáccsal való vitában sosem izgatja fel magát. Ily beszélgetéseket azonban csak időnként folytatunk. A délután különben teljesen a művészeté volt, megtekintettük a legjelentősebb magánképtárat, Herzog báróét. Ez voltaképpen a régi Nemes-képtár, ismered is belőle a nagy Greco-sorozatot. De más kincsekben is gazdag a gyűjtemény, nevezetesen franciákban, gyönyörű Renoirok vannak, Manet-k és Monet-k. Érdekes, hogy az ember egyetlen német képpel sem találkozik, holott a magyar kultúra egyébként teljesen a német leágazása és mindenki éppoly jól beszél és ír németül, mint magyarul. A mostani tulajdonos, Herzog báró, egy dohányjövedék ügynökeként meggazdagodott milliomos fia, úgy látszik, mintha csak átmeneti tulajdonosnak és műkereskedőnek tekintené magát – grófi cím fejében legalábbis a Grecokat az államnak ajándékozná. Egy „báró” itt körülbelül olyan mint Heidelbergben egy rendkívüli tanár. – Ma, vasárnap reggel tovább ápoltuk a művészeteket és az egész délelőttöt a csodálatos képtárnak szenteltük. Ez valószínűleg a legnagyobbak, de mindenképpen a legkitűnőbbek közé tartozik. Csak az itáliai festőkre szorítkoztunk, még a spanyolokat is elhalasztottuk; csak így lehet igazán élvezni. Giottótól egészen a velenceiekig gyönyörű mesterművek és nagyrészük a nagy alapállományon, az Eszterházy és Pálffygalérián kívül új szerzemény. Raffael Eszterházy-Madonnája majdnem miniatűr formátumban hihetetlenül finom, portrék firenzei korszakából, teljesen Leonardo hatása alatt aztán a Corregie-Madonne, amelyik annakidején Rómában Goethe elragadtatását kiváltotta, egy Giorgione-képmás, talán a legmélyebb, amit ismerek, az orgonistához hasonlítható, egy Sebastiano, Lorenzo Lotto és így tovább. Csak Tizian hiányzik egészen és Tintorettótól nincsen sok. Jó volna összevetésül Greco mellé. A koraiak közül Francia van ragyogóan


képviselve, ugyanígy Romanino, Al. Vivarini. A kísérőnk dr. Antal volt, Lukács közeli barátja, végre egy olyan művészettörténész, amilyet elképzel az ember. Vöge, Wicknoff stb. tanítványa. Ő maga a francia művészet fejlődésével foglalkozott a 18.-tól a 19. századig. Fragonardtól Davidon át Delacroix-ig és más romantikusokig – tehát ismét „a romantika kialakulásának” nagy problémája, s a témához egyszerre közeledett kultúrtörténeti szociológiai és művészeti nézőpontból. Gondolhatod, hogy Diderot-ról beható beszélgetésbe bonyolódtunk. Csendes, szerény, nagyon csinos ember, aki amikor aztán vitába keveredik, egészen tűzbe jön – múzeumi vezetőnek pedig olyan, hogy jobbat kívánni se lehetne. A nagy esti társaságról, a magyar nemzetgazdaság kitűnőségeivel, most talán inkább nem mesélek; a legélénkebb viták folytak a nemzetgazdaság minden lehető területéről – és megkötöttem minden szükséges ismeretséget – ez volt az előkészület mindazokhoz a látogatásokhoz és megbeszélésekhez, amelyeket csütörtökig, elutazásom napjáig ejtek itt meg. Ma délután volt a magyar kvartettnek egy érdekes hangversenye: Schubert, Mozart és köztük egy magyar komponista műve, kicsit vad és szabálytalan hangzat, de megkapó. Lukács nővére csellista, Popper tanítványa és még egy házikvartett is kilátásban van. A legfőbb aztán mégis az este Lukács saját körében, az ő ifjú magyar akadémiáján. De ez valami olyan sajátos, olyan varázslatos, szellemdús összejövetel volt – hozzá egy kis bohémsággal – hogy erről egy külön levélben kell majd még beszámolnom neked. Mindenkit üdvözlök, mármint a fiúkat, akiknek szintén azt kívánnám, hogy ilyen szellemdús ifjúi körben éljenek, jelentéktelenebb környezetük helyett. A te Eberhardod. 2. Budapest, 1918. március 5. Kedvesem, Ma biztosan mindenütt zászlók lobognak Németországban az Oroszországgal kötött béke tiszteletére és ez mégiscsak első lélegzetvétel, még ha nagyon bizonytalan és szorongó is. Különös módon Pesten senki nem tűzött ki zászlót, igaz, hogy Oroszország felbomlásának megpecsételődése és Románia biztos összeomlása Magyarországnak valami egészen mást jelent, mint a mi számunkra. A háború nyilván itt is úgy tombolt mint nálunk és a tegnap esti nagy szimfonikus hangversenyen a hölgyek nagy részén gyászruhát lehetett látni, a felsőbb osztályok életét azonban kevéssé érinti. Élelmük van bőven, persze olyan árakért, amelyek mellett még a mieink is eltörpülnek. Napjaim még mindig a benyomások forgatagában, de szigorú beosztás mellett telnek. Csak reggelente kerül sor az előző nap eredményeinek feldolgozására, aztán város, múzeum, délután megbeszélések, este társaság vagy koncert és ismét újabb látogatások és találkozók előkészítése. Holnap, szerdán persze egész nap megbeszéléseim vannak, amelyek közül azonban az egyik össze van kötve egy magángyűjtemény megtekintésével. Mert hogy micsoda kincsek vannak ezekben a magánképtárakban felhalmozva – az elmondhatatlan. Így Antallal tegnap még futólag felkerestük a Hatvany-gyűjteményt, amelyik nem olyan nagy és kápráztató mint a Herzog-féle, de sokkal egyénibb. A környezet is hozzájárul ehhez, régi nemesi kúria finoman stukkózott XVI. Lajos bútorokkal berendezett szobáival. Szép lombardiai képek és egy pazar korai Cranach mellett itt is a franciákon van a hangsúly: Delacroix, Manet és Corot tájképek mellett egy nagy Corot portré, amelyben sokkal jelentősebbnek látszik, mint a tájfestészetben, mindenekelőtt Courbet meglepő sokoldalúságban – mindez Antal megjegyzéseivel különös élvezet. A múzeumban, ahol ma harmadszor voltam, minden alkalommal csak egy részleget veszek sorra, az első nap olaszokat, a másodikon spanyolokat, amelyekből Spanyolországon kívül egyetlen múzeum sem olyan kimeríthetetlenül gazdag mint ez a középkortól Goyáig. Ma németalföldieket nézek; legközelebb a modern magyar festészet következik, amelyet azért Budapesten az ember szintén meg akar ismerni, és amelyikről állandóan, magabiztosan de szerényen beszélnek. Azok után a rendkívül finom emberek után, akikkel itt összejöttem, ami egyébként a gazdasági szakemberekre is vonatkozik –‚ biztosan nem lehet a magyar társadalmat megítélni. Mindenesetre nagyon kellemesen tér el a lengyelekétől és az oroszokétól a műveltség teljesen német jellege. Mindenki éppen úgy tud németül mint magyarul – és a cégtáblák után ítélve az ember általában valamilyen német városban gondolná magát, de ezek nagyrészt zsidók, akik régen magyarokká váltak. Lukacs fiatal körében is túlteng a zsidó elem, de azt meg kell mondani: idealisták, s mint ilyenek egy kicsit talán túl tudatosak, valósággal lenézik a szemfényvesztő élcelődést és öniróniát, és többnyire elég szegény fiúk, akik sokat küszködnek. Lukács közülük az egyetlen a nagykapitalizmusból származó elem – ő viszont megtagadja


származását. Vasárnap esténként találkoznak egy magánházban, a kör költőjénél, Balázsnál. 8-kor mindenki felkerekedik, hogy megvacsorázzanak a szomszédos szerény vendéglőben, és aztán megint visszatérjenek ugyanoda valamennyien. Balázzsal előrementem, de képzeld, a házigazdának nem volt kulcsa a saját lakásához, de nem volt vész: másoknak volt, mármint a hölgyeknek. A hangnem egyszerre eleven és visszafogott, a nők is, festőnők, írónők minden affektáltság nélkül és minden merev női dogmatika nélkül, – a beszélgetés hol közös, hol csoportokra oszlik, ahogy jólesik. Szeretnének Heidelbergben egy fiatal magyar kolóniát alapítani. Antal nem tud annál nagyszerűbbet elképzelni, mint hogy Lukáccsal együtt habilitáljon és ő igazi nyereség volna. Balázs felesége, aki jelenleg Zoningenburgban tanul kertészetet, Heidelberg környékén szeretne egy kis kertet szerezni, ez lenne az ő Thelémejük. Ez még reményekben gazdag nemzedék. De mára ég veled. Még egy nagyiparosokból álló vacsoratársaság vár rám. A te Eberhardod. 3. Budapest, 1918. március 7. Kedvesem, Pillanatnyilag – még korán reggel van – itt ülök csinos, még takarítatlan szobámban a telefonértesítésre várva, hogy mikor kíván fogadni a kereskedelmi miniszter, így felhasználom a szünetet, hogy beszámoljak neked a tegnapi napról. Elég jellemző arra, ahogy itt élek. Tehát: reggel ½ 9-kor értem jön a legnagyobb magyar malom, a Hungária-malom autója. Két órás gazdag tárgyalás a gabonakereskedelemről és a malmokról a vezérigazgatóval, egy zömök, okos emberrel. Ezen a területen persze teljesen otthon vagyok, és ez kell is, ha az ember a megfelelő kérdésekkel és közbevetett megjegyzésekkel ki akarja hozni azt, amire szüksége van. 11-kor vissza a hotelbe, és egy órányi munka a megtudottak rögzítésére, 12-kor az „Országos Központi Hitelszövetkezetbe”, ahol Korányi báró, a legkedvesebb itteni ismerősöm vár rám. Vele már Lukácsék első vacsoratársaságában, ahol asztalszomszédom volt, megbarátkoztam: feladatáért, a parasztság felemeléséért és megszervezéséért lelkesedő közhivatalnok, aki a felsőbb pénzügyi körökben, amelyek egyébként kissé szkeptikusan állnak szemben az ő lelkesedésével, azzal az energiával, amellyel a tönkrement szövetkezeteket szanálja, teljes elismerést szerzett magának. Vele tehát ezúttal a hitelszervezet és az agrárszociális kérdések tervszerű megtárgyalására kerül sor. Hazatérőben szeretetreméltó feleségét is megismerem: magyaros vendégszeretettel legszívesebben azonnal magukkal vinnének a villájukba, amelyik fent van a budai vár mögötti hegykoszorúban – ez olyan látványt nyújt, ami Urbinóra emlékezteti az embert –‚ de 2 órakor a Pester Lloyd két szerkesztőjével kell ebédelnem. Itt persze inkább engem kérdezgetnek, milyen mostanában a viszony a sajtóhoz, en passant tartok egy kiselőadást is a paraguayi jezsuita államról, amikor erről kérdeznek. 3 óra körül elvisz Lukács autóval – mással itt természetesen soha nem közlekedem – Kohner báróhoz, aki ragyogó villában lakik mindenféle drága gyűjteményekkel. Feleségével és lányával fogad, mindkettő elég művészetkedvelő hölgy, de mielőtt még sor kerülne a gyűjteményekre, van még egy jó órás tárgyalás a magyar cukoriparról és a magyar mezőgazdaságról és a jogról, mivel Kohner a Monarchia legnagyobb cukorgyárosa. Mindenesetre marad még egy óra a gyűjtemények számára. Nincsenek galériává rendezve, mint Herzognál és Hatvanyéknál, a szobákban elosztva találhatók, ami persze még jobb: Egy gyönyörű Corot-kép, disztingvált öregúr rubinpiros színekkel – itt kezdem Corot-t sokkal inkább portré mint tájképfestőként megszeretni –‚ egy Cézanne, egy Gauguin, persze tahiti lány és táj, Monet-k, Manet-k, v. Gogh, Renoirok – mindezek nem olyan jelentősek, mint Hatvanynál, nem hatnak rám annyira. Még szebbek azonban a bronzok, kora egyiptomiaktól kezdve, amelyek csodálatos szemléletességet mutatnak: pl. egy szoptató macska, a görögökön, a reneszánszon keresztül a legszebb újkoriak egész tömegéig, egész Maillolig. Mindezekből a gyönyörűségekből beszippantok, amennyit tudok, vetek még egy futó pillantást egy kitűnően összeválogatott kerámia gyűjteményre, amelyik szintén minden korra kiterjed... egy pillanatig elidőzöm a szép német faszobornál, aztán elvisz innen az autóm, azaz persze mindig a Lukácséké Ulmann úrhoz, a magyar olajtársaságok vezérigazgatójához. Itt megint a legsajátosabb szakterületemen vagyok és egyszerre csak a berlini német felfogással teljesen ellentétes megítélést hallok, de olyat, amelyik közel áll az én korábbi írásomban lefektetett, a berliniek által megingatott felfogásomhoz. Minden esetre mindig újra arról győződöm meg, hogy mindenki cikkeket olvas, könyveket senki. Van aztán egy óra szünet, ismét feljegyzem az interjú eredményeit. ½ 8-kor elindulok és a szép holdsütésben a Gellérthegy csillámló meredek függősziklái alatt – ahol a hegy és a Duna közé utcát robbantottak –‚ felsétálok Lukácsékhoz. Ott ezen az estén kivételesen nincs nagy társaság, hanem Szabó urat, a szocialisták vezérét hívták meg. Egy nappal korábban G. v. Lukács individualista csoportjának volt vitaestje az ő marxista csoportjával – mert a vitatkozás életeleme a magyar fiatalok világának. Ez a vita folytatódik az én élénk részvételemmel 11 óráig, amikor is partneremmel tovább beszélgetve leereszkedem a városba. Pontosan 12 órától már ágyban fekszem és mélyen alszom. 70 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Ennek a levélnek a végét persze már ismét a következő nap reggelén írtam utolsó budapesti napom reggelén, és csak azt akarom neked elmondani, hogy az előző ugyanilyen forgatagban zajlott le és ha lehet, még érdekesebb volt: miniszteri audiencia, megbeszélések, még 1 ½ óra múzeum, és este nagy társaság, Magyarország kancellárja, messze a legérdekesebb, amin részt vettem. Erről tehát már csak Romániából számolhatok be neked... Az azonnali feldolgozás, állandó új befogadás, hogy minden átfogó képpé álljon össze, állandó szellemi feszültséget követel. Ma egy hete hogy eljöttem, mennyi mindent láttam, hallottam és élveztem ez alatt a rövid idő alatt! a te Eberhardod

2. Képek




1. Falu végén a vasvilla... Az 1831. évi koleralázadásról ÉVFORDULÓ TILKOVSZKY Loránt „Falu végén a vasvilla…” Falu végén a vasvilla, Mégis bejött a kolera, Nem urakra, nem papokra Hanem szegény parasztokra. A 19. század 30-as éveinek elején a történelem folyamán először járta be kolerajárvány Európát. E szörnyű betegség 1817-ben indult első nagy pusztító útjára Indiából. A nyugat-európai államok hiába remélték, hogy a Habsburg-monarchia védőintézkedései fel fogják tartóztatni a veszedelmes járványt, amely már eddigi útja során is mintegy 6 millió embert vitt a sírba. Az ismeretlen betegség elleni védekezésnek – mivel annak mibenlétét és terjedési módját illetően a legellentétesebb vélemények uralkodtak – nem volt más lehetősége, mint a régebben a pestis ellen alkalmazott kordon, és a vesztegzár. A járvány közeledésének hírére már 1830 decemberében lezárták a galíciai–magyar határt. De mivel a kolera terjedésében megtorpanni látszott, s ugyanakkor az Itáliában kitört forrongások leverésére sürgősen katonaságra volt szükség, Bécs 1831 márciusában feloldotta a zárvonalat. Amikor két hónap múlva jónak látta mégiscsak visszaállíttatni, ez már későn történt, és kellő számú katonaság híján nem is kielégítő mértékben. Máramarosi fuvarosok áthozták a járványt Galícia kolomeai körzetéből a Felső-Tisza vidékére, ahonnan pedig a sószállító tutajosok hamarosan elterjesztették a Tisza mentén. Az ország belsejében kitört kolera járvány terjedése nem volt egyenletes. A folyók és forgalmasabb útvonalak mentén gyorsan előretört, maga mögött hagyva ugyanakkor olyan területeket, amelyeken még hosszú ideig nem mutatkozott a legkisebb gyanús megbetegedés sem. A még járványmentes területek a legszigorúbb elzáró intézkedésekkel igyekeztek megakadályozni a betegség behúzódását. A megyék olykor 40–60, sőt több kilométeres veszélyeztetett határszakaszokat zártak le tízlépésenként felállított fegyveres őrtállók vonalával; „dögmentő intézeteket”, és „levélfüstölő intézeteket” állítva fel az egyes pontokon fennhagyott „passzusokon”, átjáróhelyeken. De a megyén belül az egyes helységek is strázsálták a kolerát, nehogy a faluba behurcolják ezt holmi jövő-menő vagy kóborló elemek. A hivatalos utasítás szerint az elzárásnak oly szigorúnak kell lennie, hogy még a koleragyanús helyről „odarepülő madarakat is lövöldözés, vagy más módok által vissza kell tartóztatni”. A megye határvonalának lezárása, valamint az egyes helységek strázsáltatása rengeteg vasvillás paraszti őrtállót vett igénybe, és vont el sürgős aratási és begyűjtési munkáitól, az elzárás alá eső földek kiesése a termelésből helyrehozhatatlan mezőgazdasági károkat okozott. A korrupt egészségügyi biztosok viszont szemet hunytak afölött, hogy az elzáró intézkedések ellenére a földesúr kihajthatta jobbágyait majorsági földjeire robotolni, s az elzárt jobbágytelkekről is behordathatta a kilencedkévéket az urasági csűrökbe. Ugyanakkor a paraszt, hogy földjén a maga számára dolgozhasson, sokszor élete kockáztatásával volt kénytelen átszökni, hiszen akik az egészségügyi zárvonalat átlépték, a vonatkozó rendelkezések szerint, „a közbátorság s boldogság pribékei” voltak, s őket fegyverrel kell visszaverni. Az elzáró intézkedések káros következményei a városoknál különösen szembeszökő módon mutatkoztak meg. Megszűnt a kereskedelem is, az iparos nem kapott nyersanyagot, de megfosztották piacától is, a városban éhínség kezdődött. Az alkalmazottakat kénytelenek elbocsájtani, mert nem tudják őket a nehéz viszonyok között tartani. Ezek minden nélkül az utcára kerülve, elégedetlen tömeget képeznek, amely alkalomadtán nem mulasztja el, hogy elégedetlenségét tettekben is kifejezésre juttassa. Ez történt 1831. július 17-én az ország közzépponti városában, Pesten, ahol a diákságnak Stáhly Ignác orvosprofesszor, a város közegészségügyi igazgatója elleni tüntetését egy véresen elfojtott heves tömegmegmozdulás követte.


Az egészségügyi hatóságok és az orvosok a hazánkba betört kolerával mint teljesen ismeretlen betegséggel állottak szemben. Olykor alaptalanul gyanakodtak kolerára, legtöbbször azonban a tényleges kolerás megbetegedést magyarázták másra. „Rossz étekkel való élés, meghűlés okozta a bajt” – mondták egyesek; „a rakásra halás nemcsak a cholera következése lehet, hanem a nagy éhségé is”, mondták mások. Nem hiányoztak azután az egészen fantasztikus diagnózisok és halottkémi megállapítások sem, amik javarészt onnan eredtek, hogy kellő számú orvos híján legtöbbször „a falusi bírák határozzák meg azt a betegséget, melyet még a legnagyobb orvosok sem ösmertek ki eddigelé”. Az ország 8 milliónyi lakosára alig esett 500-nál több szakképzett orvos, s így falusi bírák, bábák, borbélyok, kuruzslók és papok gyógyászati tudományát kellett a hatóságoknak fokozott mértékben igénybe venniük. A diagnózist az érdekek is igen károsan befolyásolták. A városok és falvak egyaránt el akarták kerülni az egészségügyi zárlat életbeléptetését, így a koleragyanús eseteket titkolták, illetve mással magyaráztatták. Ahol az orvos teljes határozottsággal jelentette ki a kolerát, és ennek megfelelően kezdett intézkedni, majd mindig halálos fenyegetésekben részesült, mind például a neves orvos, Bugát Pál is, Tiszaújlakon. Az orvosi szakkörök a „theoriák tekervényeiben” vergődtek a kolera mibenlétét és terjedési módját illetően. Egyesek a „lélek állapotában, mások földünknek a légkörközi viszonyaiban, vagy egyéb légtüneményekben, úgymint a levegő villanyosságának megháborodásában, szelekben, sűrű szaggatott felhőkben stb., míg mások a tűzhányó hegyek kitöréseiben s földrengésekben; ismét mások a levegőt elárasztó igen repülékeny anyagban, vagy láthatatlan állatkákból álló, s a nagyobb vizek környékén leereszkedő felhőkben keresik a nyavalya kifejlésének okait.” Végnélküliek voltak a viták a kolera miazmatikus, epidémikus, pandémikus, illetve kontagiózus volta felől. E kérdések tisztázatlansága nagy mértékben vont maga után ingadozást és következetlenségeket a járványvédelmi intézkedésekben. A kolerajárvány közeledésének hírére a hatóságok különböző nyomtatott „Tudósításokat”, „Utasításokat” adtak ki és terjesztettek: mit tegyenek, ha kiüt az ázsiai (indiai) kolera, vagy más nevén „epekórság”, „görcsmirigy”, „napkeleti hányszékelés” stb... Ezek az útmutatások gyakran csak további szociális feszültségeket keltettek. „Sohase szabad szűk hajlékokban, úgyszintén alacsony, kicsiny és nedves szobákban sok embernek együtt lakniok” – mondja az utasítás. Ugyanakkor a jobbágymilliók pontosan ilyen lakásviszonyok közt éltek. Hasonlóképp hiába ajánlott az utasítás jó erőnlétet, ha egyszer a jobbágyok az éhínségtől alig lézengtek. Fogyatékosságukra jellemző, hogy azt állították: „a csendes indulat” nagy védelem „minden gonosz nyavalyák ellen; ugyanazért minden erőből azon kell igyekezniük, hogy a haragtól, bosszúságtól, szorongattatástól, gyötrelemtől és félelemtől magokat megoltalmazzák.” Hasonló volt a helyzet a gyógyszerek terén. A járvány közeledésének hírére a (főleg bécsi) szélhámosok egész raja bukkant egyszeriben elő, akik különleges szereiket csalhatatlan hatású gyógyszerekként kezdték reklámozni és borzasztó drágán árusítani. Így tett pl. egy Jonz nevű sarlatán, akinek szifilisz elleni szerét néhány évvel ezelőtt az orvosi fakultás elutasította, de ő ugyanazt az 1830 nyarán járványos váltóláz alkalmával mint lázellenes szert, most pedig mint kolera elleni csodaszert árusította. A lapok egyre-másra közölték a legkülönbözőbb összeállítású recepteket, nem is szólva azokról, amelyek teljesen ellenőrizhetetlenül, kézírásban, vagy szóbeli továbbadás útján terjedtek. Hathatósság szempontjából a legnagyobb reményeket kétségkívül a bizmutporokhoz fűzték, mert híre terjedt, hogy Leo varsói orvos állítólag nagy sikerrel alkalmazta azokat. Nálunk mindenesetre a buzgó borbélyok a bizmut túlságos adagolásával országszerte katasztrófákat okoztak. Az első magyar országi kolerajárvány orvostörténész kutatója, Bálint Nagy István találóan állapította meg, hogy „aki az első kolerajárvány alatt nem pusztult el a járványtól, belehalt a gyógyszerek mérgező adagaiba.” (Az 1831. évi kolerában Magyarországon több mint ½ millió ember betegedett meg és közel ¼ millió halt meg.) Ezek a szerencsétlen esetek – bár a kolera pusztítása közepette nem nagyon voltak feltűnőek – országszerte szóbeszédet szültek a nép körében mérgezésekről. Mivel pedig a kolera olyan betegség volt. amelynek eddig még hírét sem hallották, kezdtek kételkedni annak létezésében, s kezdték azt feltételezni, hogy minden kolerásnak mondott halálozás – mérgezés eredménye. Az a megfigyelés, hogy a betegség – a kolerával fertőzött – kutak ivóvizének használatával terjed, azt a nézetet alakította ki, hogy kútmérgezés történt. Az pedig már a parasztok uraikhoz való viszonyára vet jellemző fényt, hogy e merénylet hátterében, túl a pusztán eszközöknek tekintett orvosokon, földesuraikat gyanították. Az úri kútmérgezés gyanúja alapján parasztmegmozdulások törtek ki az ország legkülönbözőbb pontjain. A nép szántszándékos mérgezésének hiedelme különösen erősen meg tudott gyökerezni Abaúj, Zemplén, Sáros, Szepes és Gömör megyék területén. S talán nem véletlenül azon a területen, ahol az utóbbi évtizedek földesúri földrablásai és robotnövelései a legnagyobb mértékben tették tönkre a jobbágyságot és ennek megfelelően a legélesebben is állították szembe uraival. A parasztok egyáltalán nem tartották lehetetlennek, hogy a földesúr 75 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

most méreggel törjön életükre. Hiszen földjeiket, rétjeiket, legelőiket kíméletlenül elvette tőlük, házaikból kidobta őket, állataik robotban döglöttek meg, holmijaikat adóban foglalták le, némely családtagjukat nyomorékká verték. Ezt a hitüket megerősítette az e vidéken folyó járványvédelmi előkészületeknek az az egészen rendkívüli embertelensége, amelynek az ország más részein sehol sem találjuk mását. A földesúri majorsági gazdálkodás e vidéken olyan hatalmas, nincstelen tömeget termelt ki, hogy azok már valósággal fojtogatták a földesurak torkát. Megszabadulni valahogy a nincstelen tömegektől! – ez volt már jó ideje itt a földesurak legfőbb gondja. A járványvédelmi előkészületek során a parasztságnak a legocsmányabb cinizmussal adták értésére, hogy a járvány kezükre dolgozik, s majd elvégzi a szükséges irtómunkát. Ezen az akkor még javarészt járványmentes területen a védelmi előkészületek úgy indultak meg, hogy falvanként külön „epekórságos temetőt” hasítottak ki a parasztok földjéből, szőlőjéből. Amikor ez megtörtént, becsléseket kezdtek végezni az ország járványlepte vidékeiről közzétett hivatalos halálozási statisztika alapján, hogy a falu lélekszámához viszonyítva hány halottra lehet majd számítani, s ennek megfelelően előre hatalmas tömegsírokat ásattak a még teljesen egészséges falvakban. Amikor azután a jobbágyfalvak megdöbbent lakói kérdezősködtek, ököllel a szószóló paraszt arcába vágva válaszoltak: „Oda fogják dög testeiteket vonszolni, mint a kutyákét”. Tovább fokozódott a nyugtalanság, amikor a jobbágyokat kezdték összeírni, hogy tudhassák, mennyi koleraellenes megelőző gyógyszerről kell a helytartó tanácsi rendelkezések értelmében gondoskodni. – „Nemigen jóra céloz ez a conscriptio. Van benne valami, mikor az embereket írkálják!” – bizalmatlankodtak a parasztok. A helytartótanács által rendelkezésre bocsájtott gyógyszer és fertőtlenítőszer szállítmányokat a megye az egyes földesúri kastélyokhoz irányította. Innen történt az elosztás az illető földesúr falvai részére. Magához rendelte a földesúr a bírót, és átadta neki fejenkénti szétosztásra a falut illető porokat. Azután tisztjeit, ispánjait küldte a faluba, hogy a porok bevételére a lakosságot fenyegetésekkel is kényszerítsék. Erre azonban a parasztok – hallván már a bizmut-por hatásáról – nem voltak hajlandók. A preventív gyógyszerekből ekkor a kutyáknak, macskáknak adtak be próbaképp. Azok viszont vagy nyomban felfordultak tőle, vagy úgy elmentek a háztól, hogy többé vissza sem tértek. A mérgezés gyanúját ez is igazolni látszott. Az egészségügyi rendszabályok megsértését, vagy az azoknak való ellenszegülést az országban sok helyen botozással büntették. Az említett felvidéki megyékben ez az országszerte nélkülözhetetlennek tartott botoztatás sokhelyütt valóságos szadista őrjöngéssé fajult. A Szepes megyei Kluknón pl. egy kolera gyanús körülmények közt feleségét vesztett szerencsétlen parasztra 54 botot verettek azért a „babonásságáért”, hogy nem akarta megengedni felesége holttestének felboncoltatását. A földesurak, miután „a betegség megelőzésére megkívántató óvszerek” közvetlen bevétetését nem tudták elérni, a kocsmáik bérlőit utasították e szereknek a pálinkába keverésére. Innen eredt az italok „megmérgesítésének” vádja. A Felvidék e vármegyéiben sokkal szenvedélyesebb hullámokat vert a nép körében az a gyanú, hogy a kutakat az urak mérgezik, mint az ország egyéb részeiben. Ennek oka az itteni helyzet messzemenően nagyobb kiéleződöttségében keresendő. A parasztok kínvallatásnak vetették alá az általuk elfogott és porhintéssel, a kutak megmérgezésével gyanúsított egyéneket, akik azután vallottak is az urak általi felfogadásukról és szolgálataik díjazásáról. Ennyiben hitelesnek tekinthető vallomásuk, mert a kutak szükséges fertőtlenítéséről a gyanakvó nép ellenszegülése miatt az urak csak úgy gondoskodhattak, hogy pénzen felfogadott suhancok, csavargók által próbáltak óvatlan pillanatban a kutakba borkövet, vagy egyéb fertőtlenítő szert vettetni. Ez azután elég volt ahhoz, hogy a parasztok elszánt lépésekre határozzák el magukat az életükre törő „mérgezőkkel” szemben. Teljesen helytálló az az egykorú megállapítás, hogy a kolera elsősorban „azokon ütötte ki magát, akik életek módjára nézve anélkül is már a dögrováson voltak.” Ez a helyzet pedig legfőképpen az éhínség sújtotta felvidéki területekre volt jellemző. Tucatjával hullottak a kis jobbágyfalvak éhségtől csigázott lakói, akiknek még a falu belsejében is „álló sárga–zöld vizek” környezték túlzsúfolt, egészségtelen kis viskóikat. Ugyanakkor a kastélyok és udvarházak hasonlíthatatlanul higiénikusabb viszonyok közt élő lakóit a járvány megkímélte. Nemcsak a Felvidékre volt jellemző, hogy „urak s magokat jól bírók nem holtak el”. Hiszen pl. Kunszentmiklósról is ugyanezt írták: „Ezen járvány nyavalyába még eddig nálunk leginkább csak a legutolsóbb classisu munkás emberek estek, annyira, hogy nadrágos forma ember ezen öldöklő nyavalya dühösségét még eddig egészen kikerülte”. A Felvidék említett megyéiben azonban ez a körülmény bizonyítéknak számított az urak népellenes merényletét gyanítók szemében.


Így robbant ki, a „méregétetők” elleni viharos erejű spontán tömegfelháborodás képében 150 évvel ezelőtt, 1831 nyarán a Dózsa utáni idők legnagyobb magyarországi parasztfelkelése, amelyet „koleralázadás” néven tart számon az utókor.

2. Képek




1. Arisztokraták, arisztokraták... ELSÜLLYEDT VILÁG BÖLÖNY József Arisztokraták, arisztokraták… 1848 előtt a magyar honpolgárok rendi alapon tagozódtak két nagy csoportra aszerint, hogy a kiváltságos nemesi rendhez tartoztak, vagy sem. Az utóbbiak voltak a jobbágyok, a városi polgárok és az ún. honoráciorok (magasabb képzettségűek: papok, orvosok, ügyvédek stb.) Az „egységes” nemesség Politikai joguk csak a kiváltságos rendhez tartozóknak volt: a legtágabb körű magánjogi jogképességet élvezték, fel voltak mentve az adózás alól, kötelesek voltak azonban ellátni az ország fegyveres védelmét és a közügyek szolgálatát. Ezen az utóbbi kötelezettségükön épült fel a nemesi vármegye egész hivatali szervezete, melyet jórészben ingyenes szolgálat (nobile officium) alapján láttak el. A nemesek a szent korona tagja, a többi honpolgárok csak annak alattvalói voltak. Az 1351 (ősiségi törvény) óta egységessé vált magyar nemesi rendhez tartozást jelképező „nobilis Hungarus” (magyar nemes) szó olyan jelentőségre tett szert a magyar birodalomban, mint valamikor a római birodalomban a „civis Romanus” (római polgár). A nemesség megszerzésének a módja a honfoglaló nemzetségektől való leszármazás (primae occupatiunis) és a királyi adományozás volt. Az utóbbinak három útja volt: a jószágadományozás (adományos vagy donációs nemesek), a királyi oklevéllel (címeres levéllel) történt nemesítés (armális nemesek vagy armálisták) és az ünnepélyes honosítás (indigénák). Személyes nemessége volt a katolikus egyház (Erdélyben mindegyik bevett felekezet) papjainak. A szabad királyi városokat egy-egy nemes személynek tekintették. A nemesi rend a sarkalatos nemesi jogok vagy szabadságok tekintetében mindvégig egységes maradt, a főrendiség kialakulásának alapja nem a nyugat-európai hűbéri tartományuraság volt, hanem az országos tisztségek, illetőleg a közjogi állással bíró egyházak legmagasabb tisztségeinek a betöltése. A birtoktalan nemest azonban az elvi egyenlőség körén belül bizonyos hátrányok terhelték. A főrendiség pedig előnyöket jelentett, ez azonban alkotmányjog tekintetben csak 1608-tól számítható. Ekkor az addig egységes országgyűlés alsó- és felsőtáblára oszlott, az örökös főrendeket saját személyükben hívták meg az országgyűlésre, ahol külön tanácskoztak. A vármegyénként választott két-két követ (az országgyűlési képviselők elődei) továbbra is a vármegyék közönségét: az egységes nemességet képviselte. A felsőtábla Az egyházi és világi főméltóságok mellett tagjai lettek a felsőtáblának azok a nemesek is, kiknek nagy birtokukon alapuló tényleges túlsúlyát a királyok akkor már főnemesi rangok adományozásával intézményesítették. Ettől kezdve főrendek voltak a főrendi tábla tagjai; a legfőbb egyházi és világi méltóságok viselői mellett mindazok, akik bárói, grófi vagy hercegi címet viseltek és ezzel megszerezték az örökös főrendiházi tagság jogát. A főrendiház szervezetének módosításáról szóló 1885: VII. tc. életbelépése óta a főrendiházi tagság már nem volt egyértelmű a főrendi minőséggel. A reform folytán nagy számban váltak tagjaivá a főrendiháznak olyanok, akik nem voltak főrendek, de talán még nagyobb számban maradtak ki főrendek a tagok sorából. Nem voltak rendek például azok sem, akiket az általuk viselt közhivatal (a legmagasabb bírói tisztségek) alapján illetett meg a főrendiházi tagság, nem voltak főrendek a protestáns egyházak fő tisztségviselői, s a király által élethossziglan kinevezett 50 tag sem. Kimaradtak viszont a főrendiházból a főispánok és két kivétellel a címzetes (felszentelt) püspökök, úgyszintén az örökös főrendiházi tagsági joggal felruházott családoknak azok a tagjai, akik nem feleltek meg a törvényben előírt vagyoni cenzusnak (évi 3000 frt egyenes állami földadó). Főrendi minőségüket ez természetszerűleg nem érintette. Ettől a főrendiházi reformtól számíthatjuk a főrendi és főnemesi méltóság, illetve rang elválását is. 1885-től ugyanis az újabb főnemesi (grófi, bárói) rangadományozás önmagában véve nem járt még az örökös főrendiházi tagság jogával, csakis abban az esetben, ha az illetőnek a minisztertanács felterjesztésére külön adományozta ezt a jogot a király, akár egyidejűleg, akár később. Még erősebb megszorítást tartalmaz a törvény a nem 80 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

leszármazásuknál fogva magyar állampolgárok (honosítottak, honfiúsítottak, indigénák) tekintetében, akiket ugyancsak a minisztertanács előterjesztésére már nem is a király, hanem csak a törvényhozás (tehát közös elhatározással a király és az országgyűlés) ruházhatott fel az örökös főrendiházi tagság jogával. Az 1886: VIII. tc. törvénybe iktatta a főrendiházban akkor örökös tagsági joggal bíró családok névsorát. Ezt minden év végén ki kellett egészíteni az örökös tagsági joggal újabban felruházott családok neveivel. Bárók, grófok, hercegek A névsorban eredetileg feltüntetett 17 hercegi család közül csak 3 magyar leszármazású, a többi honfiúsított. Az Esterházy (grófi) család hercegi ágának minden tagja viseli 1783 óta a hercegi rangot, a Batthyány-Strattmann és Pálffy hercegi cím azonban csak a fiágon elsőszülött utódra szállt át. Ugyanilyen elsőszülöttségi utódlással kapott 1911. június 21-én magyar hercegi méltóságot Festetics Tasziló gróf, mégpedig elsőként, mert az Esterházy család hercegi ága és Batthyány-Strattmann gróf még német-római szent birodalmi herceg), Pálffy gróf pedig osztrák hercegi rangot kapott. Még egy magyar herceg volt későbben: Lónyay Elemér, Stefánia főhercegnő, az özvegy trónörökösné második férje. A családkönyvbe eredetileg felvett 133 grófi családból 74 volt magyar származású, 59 indigéna: a 116 bárói családból 26 volt honfiúsított. A bárok száma 1885–1918 között nagymértékben emelkedett az ún. pénzmágnásokkal vagy iparbárókkal (többnyire földbirtokot is szerzett nagytőkésekkel), továbbá 10 miniszterrel, az első világháború alatt pedig a katonai Mária Terézia-rend lovagjaival is, akik kérhették bárói rang adományozását. Ezeknél azonban csak egészen kivételes volt az örökös főrendiházi tagság adományozása. Az örökös főrendiházi tagság jogával felruházott családoknak azok a tagjai, akik egyébként megfeleltek a törvényes kellékeknek, már egyedül a születés jogcímén, minden külön adományozás, kinevezés vagy választás nélkül váltak tehát tagjává a törvényhozó testület felsőházának. A születési előjogok tágabb érvényesülését biztosították a ranggal járó címek. A spanyol grandoktól az orosz és román bojárig, a székely primortól akár a főhercegekig (lévén ez egyedül és kizárólag a Habsburg-család tagjainak címe), széles skálájával találkozunk a rangoknak és címeknek. Angliában – és régebben Franciaországban is – pl. az egységesen a peer (megszólításként a lord) gyűjtőfogalom alá is vonható főnemesi címek a következők: baron (báró), viscount (algróf), earl (gróf), marquess (márki, őrgróf), duke (herceg). Magyar főnemesi rang csak a báró és a gróf volt és 1911-től a herceg. A főrendiházban örökös tagsági joggal bíró családok névsorát törvénybe iktató 1886: VIII. tc. is csak ezeket ismeri. Az ebbe a névjegyzékbe és az ennek alapján készített családkönyvbe fel nem vett főnemesi családok tagjai, valamint a főnemesi rang későbbi adományozásánál azok, akiknek a király nem adományozta külön, a minisztertanács előterjesztésére, az örökös főrendiházi tagság jogát, főnemesek (arisztokraták) voltak ugyan, de jogilag semmiben sem különböztek a többi nemestől. Az utóbbiak (tehát a főnemesi rang nélküli nemesek) is lehettek ti. zászlósurak, koronaőrök, alapíthattak hitbizományt, megkaphatták az összes kitüntetéseket, köztük a világviszonylatban is legmagasabbnak tartott aranygyapjas-rendet (melynek birtokosa volt többek között az ifj. Mailáth György országbíró, Szögyény-Marich László országbíró és fia, a később grófi rangra emelt SzögyényMarich László berlini nagykövet), egyenlő feltételek mellett kaphatták meg a bizonyos udvari és egyéb előnyöket jelentő kamarási kulcsot is. Az elméleti egyenlőség ellenére azonban a gyakorlatban, a mindennapi életben továbbra is fennmaradt a meglehetősen érzékelhető különbség egyfelől az arisztokrácia gyűjtőfogalma alatt értett főnemesség – annak születési előjogokkal és csak puszta címmel bíró mindkét rétege –‚ másfelől pedig a többi társadalmi osztály és réteg között. A főnemesi puszta cím, minden előjog és vagyon nélkül is, vitathatatlan előnyt jelentett az érvényesülés minden vonatkozásában. Többnyire csak a viselőjétől függött, például, hogy a hivatali ranglétra kezdeti fokain jobb beosztást, később gyorsabb – esetleg ugrásszerű – előmenetelt, a politikusi pályán kiemelkedőbb szerepet, sőt még a főpapi kinevezéseknél is bizonyos fokú elsőbbséget biztosítson magának. Szerepet játszott ebben talán a fennállott, illetve általánosságban fennmaradt címzésbeli különbség: a bárókat és grófokat kivétel nélkül megillető „méltóságos” címzés (a hercegek már nem szorultak a „főméltóságú” címzés külön nyomatékára). Így például a hivatali ranglétra legalsó fokán álló, fizetés nélküli miniszteri segédfogalmazót, vagy akár csak segédhivatali tisztviselőt, ha arisztokrata volt, ugyanaz a méltóságos cím illette meg, mint az osztály, főosztály vagy csoport élén álló miniszteri tanácsost, sőt általában a minisztert helyettesítő államtitkárt. 81 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A férjhez ment leány megtartotta a születésénél fogva őt megillető főnemesi rangot (ezt persze csak a saját nevével összekapcsolva) és címet. Így például grófnő és méltóságos maradt akkor is, ha férje nem volt arisztokrata, sőt még csak nemes sem. A főnemes feleségét megillette férje rangja és címzése -né toldalékkal, ami arra utalt, hogy a rangot nem a saját, hanem csak a férje jogán viseli (szemben a született bárónő stb.-vel). Házasságának megszűnése után is megtarthatta ezt újbóli férjhez meneteléig, kivéve, ha a házassági per bírósága eltiltotta férje nevének viselésétől. Még a csak elsőszülöttségi jogon öröklődő hercegi rang birtokosának a felesége is hercegné vagy hercegasszony és főméltóságú lett a házasságkötésével, vagy férjével egyidejűleg, függetlenül a származásától. Ugyanígy megillette a feleséget a főnemes férj által szerzett magasabb címzésre való jog, vagy a nem főnemes férj mindenkori címe (címzése). A teljesebb áttekintés kedvéért még megemlíthetjük, hogy a király által 1848–1918 között kinevezett 18 miniszterelnök közül 9 gróf volt (tehát éppen a fele) és 3 báró, bár közülük hárman csak a saját személyükben kapták a rangemelést (Lónyay, Tisza István és Fejérváry). A kormányzó által 1920–1944 közt kinevezett 11 miniszterelnökből 3 volt gróf. Az 1848–1918-ig kinevezett miniszterek között 2 herceget, 20 grófot és 9 bárót találunk. 1919–1944 között 6 grófot és 3 bárót. (Megjegyzendő: ebben az utóbbi időszakban az arisztokrata családok száma már nem gyarapodhatott.) Mindez természetesen nem jelenti azt, mintha a kormányszintű kinevezéseknél elsődleges szerepe lett volna a származásnak, inkább az arisztokrácia politikai súlyát mutatja, illetve azt hogy közéleti súlya a 20. században még a polgári társadalomban is szinte szükségszerűen csökken.

2. Képek





1. Fegyverhasználat káltságként VARGYAI Gyula Fegyverhasználat – kiváltságként „Farkas Lajos pincér kihívó módon meglökte, majd zsebre dugott kézzel megállt és végignézte. A tiszt ezen felháborodott és a következőket mondta: talán nem lökne föl, mire a pincér azt mondta: majd én térek ki... Erre nevezett kardot rántott és egy vágást mért az arcára, melytől homloka három helyen és az orra vérezni kezdett. Ezután az őrszobára vitte igazoltatás végett”. 1930 áprilisában küldte ezt a jelentést feletteseinek a budapesti városparancsnokság. Jellemző eset történt 1934 őszén is. A szomorú jelenetben, a folyamőrség szemlélőjének leírásában, a kincstári nyelvezet szolgáltatja a humort: „…a kardnak kivontan való tartása indokoltnak vehető az előzetes megállapítások során kihallgatott tanúk vallomásaival, melyek szerint a folyamőrkapitány és Kalmár Antal közötti összeszólalkozás, majd az utóbbi részéről elhangzott fenyegetések és annak támadó fellépése olyan helyen történtek, amelynek ki nem világított volta és nagyobb részben a társadalom alacsonyabb műveltségű rétegeihez tartozó munkásemberek, főleg pedig a középosztállyal szemben ellenséges érzületet tanúsító egyének általi lakottsága miatt a tiszt a minden pillanatbani testi épséget, esetleg életet is fenyegető támadástól tarthatott.” (Megjegyzendő: itt 20 napon túl gyógyuló sérülést okozott a kardhasználat.) 1936. szeptember 14-én egy polgári személyt arcul ütött és megrugdosott egy százados. Egy határőr hadnagy szállítómunkást sebesített meg. Egy vasúti hídon napozó főhadnagy, amikor a pályamester őt a híd elhagyására felszólította, „...a pályamesterrel szóváltásba majd dulakodásba keveredett, a nevezett átkarolta, szándékosan, de ölési szándék nélkül a kb. 5 méter mélyben lévő sekély vizű patakba lökte, minek következtében... a sértett 20 napon túl gyógyuló lábtörést szenvedett…” A különböző tiszti fegyverhasználatokról készített jelentésekben időnként feltűntek a sértettek politikai minősítései is: a fegyverhasználattal élő tisztek segítségére siető parancsnokságok azon túl, hogy a történteket is ők adták elő, a sértetteket a rendszer ellenfeleiként igyekeztek bemutatni. Egy társadalmi felfogásról árulkodik az a honvédelmi minisztériumba eljuttatott feljegyzés, amelyik egy halálos kimenetelű fegyverhasználatot kívánt indokolni: az elhunyt – mondja a kardozó tiszt felettese „…a kimondottan szélsőséges fiatalság egyik nagyszájú, megátalkodott vezetője volt...” (Ez esetben a jogtalanságot még Gömbös miniszterelnök is elismerte egy interpellációra adott válaszában a képviselőházban.) Egy 22 éves rabbinövendék megsebesítését pedig az előzte meg – mondja egy másik „indoklás” –, hogy a fiatalember a tisztet a járdán meglökte és vele sértő szóváltásba elegyedett és fenyegető karmozdulatot tett…” A tiszti fegyverhasználat ilyen és hasonló esetei nem egyéni kilengések, atrocitások voltak: a katonai büntetőjog lehetőséget adott a tiszteknek, hogy „becsületük” védelmére büntetőjogi következmények nélkül használjanak fegyvert. A feudalizmus, a rendi társadalom előjogait idéző kiváltságot az 1855-ben császári pátenssel kiadott katonai büntető törvénykönyv 1930-ig biztosította. Az idevonatkozó cikkely kimondja: „…ha a tisztek..., akiknek becsülete egy vagy több más személy jelenlétében jogtalanul megtámadtatik, azon célból, hogy az ily sértések folytatását megakadályozzák, az őket megillető fegyvert azonnal használják. Ha ezen cél másként nem volt elérhető és a fegyver használatában az elkerülhetetlen szükségesség határa át nem lépetett, akkor az ily tett büntethetősége egészen elenyészik.” 1930-ban új katonai büntetőtörvénykönyvet készítettek Magyarországon, amely a szabályozást – nyelvi modernizálással – nem csupán átvette, de még előnyösebb helyzetet is teremtett a tisztek számára, amikor elhagyta azt, hogy a tiszti „becsület” csupán akkor védhető fegyverrel, ha a cselekmény egy vagy több személy jelenlétében történik. Pedig ekkor már a belügyminiszter is kifogásolta a tisztek fegyverhasználatát és utalt arra is, hogy a túlkapások állandósultak. Véleményét a miniszterelnökségen is osztották. A honvédelmi minisztériumban azonban mégsem gondoltak a törvényt e szakaszának elhagyására. Gömbös Gyula – a későbbi miniszterelnök – honvédelmi miniszter csupán gesztusra volt hajlandó. A honvédség főparancsnokának tisztiparancsa az új katonai büntetőtörvénykönyv elfogadása után kimondta: „...a tisztikar figyelme... felhívandó, hogy eme megkülönböztető állásból folyó előjogával visszaélni, az oldalfegyvert jogosulatlanul használni már csak a kiváltságok megbecsülése miatt sem szabad, nehogy az előjoggal visszaélés a polgári társadalommal fenntartandó jó viszony megbontására vezessen s így anyagot szolgáltasson felelőtlen, katonaellenes elemeknek a honvédség tekintélye és megbecsülése elleni – ez esetben indokolt – támadásaihoz.” A katonai parancsnokságok, nyomozószervek és törvényszékek különben több eszközzel rendelkeztek, hogy a tiszti „becsület” védelmét célzó kiváltság gyakorlói elkerüljék a felelősségre vonás bármely formáját. A parancsnokok „elejtették” a vádat, a katonai bíróságok felmentő ítéleteket hoztak, a sértettek „nem kívánták” a


tisztek megbüntetését, vagy visszavonták feljelentéseiket – ez utóbbiaknál nyilván a befolyásolás különböző eszközei is hatottak. Időnként a katonai szervek a fegyverhasználatot csupán testi sértésként fogták fel, mert így lehetségessé vált az eljárás lezárása pénzbüntetés kiszabásával. A tiszti „becsület” védelmét szolgáló fegyverhasználat joga egy feudális eredetű kiváltság továbbélését jelentette a polgári korban, s mutatta e társadalom még polgári szempontból is konzervatív jellegét.

2. Képek


1. Történettudomány és a köznapi dolgok GLATZ Ferenc Történettudomány és a köznapi dolgok 1. Lomtalanítják a pesti házakat. De lomtalanítás folyik a kampányok nélkül is a háztartásokban. Már nem használt konyhai tartozékok, szobai bútordarabok kerülnek először a sarokba, használaton kívülre, majd pincébe, padlásra – hátha még valamire jó lesz –, esetleg a hétvégi házakba, azután a szemétre, a szeméttelepre. Kétségtelen, ez a dolgok rendje. Magyarországon – állapíthatja meg az utánunk jövő nemzedékek történésze – az 1960–70-es években az anyagi kultúrában, a mindennapi életviszonyokban gyökeres változások mentek végbe; talán még a múlt században a kiegyezés utáni évtizedekben bekövetkező életforma-változást is meghaladó dinamizmussal – teheti hozzá. De mennyire lesz ez látható, forrásokban is megfogható számára? – kérdi a mai történész… Rozsdás „petrofor” a járda szélén. Szokványos kiadású: álló téglatest, alul a tartály, oldalt a srófoló, a kis Mária-üveges ablakkal ellátott fűtőtéren két sor lángocska égett – a háború utáni időben a kiskonyha hangulatfénye is – felette rács az edénynek. Egy-tál életek olcsó főzőeszköze a külvárosi munkás- és kistisztviselő-háztartásokban. Hajdani vacsoramelegítő, mert a vacsora jobbára a déli ebéd maradéka volt, s mert a sparherdot emiatt nem gyújtottak be újra. Kedves melegének bűze csak akkor volt érezhető, amikor az udvarvégi dologról, ahová az ember a sötétben gyermekként amúgy is vonakodva szaladt ki, fázva, arcát dörzsölgetve a konyha melegébe visszatért… De ki használ ma már ilyet? Azzal, hogy a villany, a vezetékes és a propán-bután gáz, a palackos, elérte már a legkisebb településeket is – kacat, szemétre való lett. És mindebben nincs semmi különös. Hiszen így pusztult a történelemben a régi használati tárgyak együttese mindig. Miért ne így történne ma is? A történész, mint minden hivatását szerető ember – szakbarbár. Nem a tárgyakat sajnálja, és még kevésbé van nosztalgiája azon életforma iránt, amelyek e használati eszközökhöz kötődtek. De sajnálja, hogy e környezeti átalakulással a társadalom mindennapi életének elsődleges forrásanyaga pusztul el. Visszagondol szaktudományának fejlődésére: a múlt század történelemérzékenysége, mindenekelőtt az állami-nemzeti célok előtérbe kerülése hogyan növelte terebélyessé a történettudomány intézményrendszerét. Azok között is – nem utolsósorban – a hagyományanyag megőrzésére hivatott intézményeket: a levéltárakat, a múzeumokat. De vajon – teszi fel most már magának a kérdést – nem kövesedett-e meg az a történészi gondolkodás, amelyik a hagyományőrzés rendszerét megszabja? Levéltáraink begyűjtik az állami és a társadalmi élet hivatali apparátusa által kitermelt forrásanyagot, szakszerű szabályokat alakítva ki a ma is működő intézményekkel. Múzeumaink – ha éppen nincs helyhiányuk – gyűjtik a kiemelkedő eseményekhez, államférfiainkhoz fűződő tárgyi emlékeket. (Előfordul, hogy valakinek tucatnyi szemüvegét őrizve így meg…) Épp úgy, ahogy elveinket a múlt század állami-nemzeti szempontjainak igézetében élő történetszemlélet azt kialakította. De vajon az a szemléletváltás, amely ha lassan is, de végbemegy társadalomtudományunkban, s amelyik a „szociálist”, a „társadalmit” felfogásának tengelyébe állítja, miért nem érheti el hagyomány- – és így közvetve – forráskezelésünket is? A történész azután „szakmai” örömmel olvassa a napilapok apróhirdetéseiben a törött, hibás, használaton kívülre került régi tárgyakat vásárlók jelentkezését, örömmel látja, hogy sötétedés után autók jelennek meg a szemétkupacoknál, lyukas rézüstöket, törött kommersz-székeket, ormótlan fél századdal ezelőtti hivatali asztali lámpákat – kacatokat – gyűjtve be. 2. A hagyományőrzés természetesen nemcsak a történettudomány feladata, s még kevésbé kiváltsága. A társadalom maga is végzi azt. A szóhagyományokat, mint a hagyományozódás természetes „kezdeti” formáját, a fotózás tömegessé válásával átvállalják a fotóalbumok a század első felében. A magnetofon elterjedése új divatot is teremtett: a hanganyag tömeges méretű otthoni archiválását. A film, a televízió, nem utolsósorban a régi filmek újrajátszása, no meg a történelmi témájú filmek, fokozták az igényt; a mai olvasó olyan leírásokat kapjon a régmúlt időkről, amelyek alapján maga elé tudja képzelni hőseit, azok környezetét. A történettudomány, mint erről már szóltunk e folyóirat hasábjain, más utat járt be. Az adatgyűjtögető és adatfeltáró történetírással szemben a – mindenekelőtt a természettudományok, valamint a marxizmus előretörésének hatására – a társadalmakban uralkodó törvényszerűségek felismerése, és az ehhez szükséges fogalmi apparátus kialakítása, elsajátítása váltak szakmai kritériumokká. De vajon tagadható-e, hogy mikor arról beszélünk: a szépirodalom, a memoár-irodalom a történelemről sokkal hatásosabban tud szólni a közönséghez, mint a szaktörténetírás, akkor önkritikusan rögvest azt is hozzá kell tennünk: mindenekelőtt azért, mert műfaji szabályainak megfelelően rá van kényszerítve a történéseket a maguk tárgyi környezetében leírásokkal, indulatokat hangsúlyokkal, párbeszédekkel előadni. Nem kellene-e


társadalomtudományaink korszerűségéről sokat vitatkozva felülvizsgálni a magunkkal szemben támasztott követelményrendszert, és nagyobb megbecsülést biztosítani az élet mindennapjait a töredékes forrásokból is megjeleníteni képes történészi fantáziának? És nem utolsósorban a képi felidézéshez óhatatlanul szükséges elbeszélő- és leírókészségnek? 3. Történettudományunk készíti a nagy, összefoglaló műveket. Szükségszerűen van ez így. Részben világjelenségről van szó. Az ipari társadalom szocializálja a kultúrát, az utóbbi évtizedekben új társadalmi rétegeket ér el, s ezek könyvespolcaira kívánkoznak a kézikönyvek. Részben tudománytörténeti ténnyel állunk szemben. Az első marxista szellemben nevelkedett tudósgeneráció tesz tanúságot egy szemléletrendszer kiteljesíthetőségéről. S a magyar történészek a környező országokhoz képest úttörőnek mondhatják magukat. Paradoxonnak hangzik; ezek az összefoglalók hívják fel figyelmünket, milyen rosszul állunk néha éppen a részletek kidolgozása terén. A kronológiailag nagy ívű áttekintések ébresztenek rá bennünket; mennyire keveset tudunk az egy-egy történelmi korszak életére, belső szerveződésére nagyon is jellemző „miként”-ekről. Arra, hogy az emberi társadalom fejlődését előrevivő általános érvényű ellentétek, társadalmi harcok mennyire más és más emberi-dologi viszonyok közepette történnek, hogy a társadalom egyéneinek mindennapi életében a munkavégzés, a vigasságok, az egyéni viszonylatok – nem utolsósorban a politizálás módja is – mennyire különbözően épültek egymáshoz. A szintézisek a közönség számára „összefoglalók”, a szakma részére hiányjelzők, problémafelvetők. Szakszerű, körültekintő forrásismeret, a kor életviszonyaiban jártasságot követelő forráskiadás, forráselemzés, a kevésbé közönség előtt történő és így kevésbé látványos „apró-munka”, olyan történész-műveltség, amely képes rekonstruálni, kifejteni az esetlegesen ránk maradt tárgyi vagy írásos emlékből mindazt a tárgyi-emberi viszonylatot, amelynek az valamikor része volt– kétségtelenül a hiánylistára kívánkozik lassan tudományunkban. * A történetírás társadalmi szerepéről sokféle elképzelést fogalmaztak már meg. És fognak is még. Mindahány valami időszerűnek érzett eszmény szolgálatába kívánta állítani a szaktudományt, formálni intézményeit, műveltséganyagát. A „köznapiság”, „mindennapiság” nem emelkedett soha társadalmi, műveltségi programmá. Bizonyára azért is, mert a társadalmi-politikai gondolkodásunkban az átélt nagy nemzeti és forradalmi összecsapások zajában mindegyre háttérben maradt az élet milyensége, minősége…


História Created by XMLmind XSL-FO Converter

Recommend Documents