História 1982-04
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
História 1982-04 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Tartalom 1. ........................................................................................................................................................ 1 1. A középkori Magyarország népei I. rész ............................................................................... 1 2. Képek .................................................................................................................................... 3 2. ........................................................................................................................................................ 5 1. Mi tartotta meg a hódoltság magyarságát? ............................................................................ 5 2. Képek .................................................................................................................................... 7 3. ...................................................................................................................................................... 10 1. Újjátelepülés a török világ után ........................................................................................... 10 2. Képek .................................................................................................................................. 12 4. ...................................................................................................................................................... 14 1. Nemzeti problémák az 1848 elõtti Magyarországon ........................................................... 14 2. Képek .................................................................................................................................. 16 5. ...................................................................................................................................................... 17 1. Állameszme-álom-eszme. Grünwald Béla útja ................................................................... 17 2. Képek .................................................................................................................................. 19 6. ...................................................................................................................................................... 21 1. Egy haragos Habsburg szfinx: Ferenc Ferdinánd, a trónörökös .......................................... 21 2. Képek .................................................................................................................................. 24 7. ...................................................................................................................................................... 27 1. Magyarok, nemzetiségek a népszaporulat tükrében, 18501918 ....................................... 27 2. Képek .................................................................................................................................. 30 8. ...................................................................................................................................................... 33 1. A magyarországi nemzetiségi kérdésrõl, 18681918. Kronológia ..................................... 33 9. ...................................................................................................................................................... 38 1. Nemzetiségi kérdés és munkásmozgalom ........................................................................... 38 2. Képek .................................................................................................................................. 40 10. .................................................................................................................................................... 45 1. A Vándorló Skót és Magyarország. R. W. Seton-Watson ............................................ 45 2. Képek .................................................................................................................................. 48 11. .................................................................................................................................................... 50 1. Revíziós sikerek, problémák, csalódások ............................................................................ 50 2. Képek .................................................................................................................................. 53 12. .................................................................................................................................................... 54 1. Kérdések etnikumról, nemzetrõl a 20. század végén .......................................................... 54
iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. A középkori Magyarország népei I. rész SZÜCS Jenő A középkori Magyarország népei Első rész „Egész Magyarország napjainkban különféle népeket foglal magába, a magyarokon kívül németeket, cseheket, szlovákokat, horvátokat, szászokat, székelyeket, románokat, rácokat, kunokat, jászokat, ruténeket..., akik mind eltérő nyelven beszélnek” – írta a mohácsi vész után a neves humanista, Oláh Miklós Hungaria című művében (1536), hozzátéve még, hogy akadnak falvak az Egervölgyben, ahol Liège vidékéről származó telepesek „mind a mai napig franciául beszélnek” . A középkor végi Magyarország népi összetételének e listájában csak annyi sántít, hogy a székelyek sok évszázada magyarul beszéltek, sőt akkoriban már talán a kunok és a jászok többsége is; annál figyelemreméltóbb, hogy váltig külön népekként tartották számon őket. Különben a lista nagyjából teljesnek mondható. Ugyanezeket vette számba két évtizeddel korábban Werbőczy István is a Hármaskönyvben, csak éppen a székelyek nélkül, megtoldva viszont a bolgárokkal. Mindketten a latin natio szót használták, aminek megfelelője a régi magyar nyelvben nemzet vagy nemzetség volt (utóbbi szintén „nép”, „nemzetiség” értelemben). Nem erőszakolt modernizálás tehát, ha nemzetiségekről beszélünk. E nemzetiségi tablóról, a kerek tucatnyi népnévből alig kettő vezethető vissza távoli időkbe, az ezredforduló előtti korszakba, azok is csak némi magyarázat kíséretében. A nagy többség kiformálódásának kerete a magyar állam volt. A középkori nemzetiségtörténet lényegében véve településtörténet: „népek gyűjtésének” (congregatio populorum) története, ahogy a kor mondta. Az „avarok pusztaságai” és Etelköz öröksége Amikor Theotmar salzburgi érsek kevéssel a magyar honfoglalás után, a 900. évben Pannonia viszonyait ecsetelte a pápának, a „föld népéről” szólva kizárólag szlávokat emlegetett, megjegyezve, hogy a vidék sok napi járóföldekre „elhagyatott”. A lényeget tekintve a kutatás oly sok fáradozása ellenére ma sem tudunk mást mondani. Az avarok és a népvándorlás viharaiban ide sodródott korábbi népek, például a gepidák ki nem irtott maradványai minden jel szerint jórészt felszívódtak a szláv népességbe, pontosabban annak különböző (morva, szlovén–karantán, bolgárszláv) etnikai csoportjaiba, melyek egymástól többé-kevésbé függetlenül, hol sűrűbb, hol egészen szórványos településekben éltek szerte az „avarok pusztaságain” – ahogy az idő tájt a Nyugat krónikásai előszeretettel emlegették a Kárpát-medence egészében gyér népességű térségét. A Theotmar levelében emlegetett szlávoknak és az Oláh Miklós hatszáz évvel későbbi listáján a harmadik helyen, méghozzá azonos néven (Sclavi) szereplő „nációnak” azonban kevés köze volt egymáshoz. A 900 körüli szlávok nagy többségének ivadékai a 12. századra maradéktalanul beolvadtak a magyarságba, nemcsak a Dunántúlon, hanem egyáltalán ama vonalon belül, mely az északi hegyes erdőrégió völgyeitől Erdély mezőségi vidékeiig, s onnan a Szerémségig az összefüggő magyar szállásterületet övezte körül. Végül is egyedül az észak-nyugati hegyvidéken, kivált a Vág és a Nyitra völgyében maradt meg a morva-szlávok egy összefüggő népi tömbje: a majdani szlovákság magva. A szlovák nép azonban csak a 13–14. század folyamán, a tömeges telepítések nyomán formálódott ki. Kezdetben a magyarság valószínűleg az egész itt talált szlávságot tót néven nevezte, amiben persze az újkor előtt az égvilágon semmi bántó mellékíz nem bujkált, legfeljebb egy személeti általánosítás. A megjelölés ugyanis a gepidák saját népnevéből (thuat, eredeti jelentésében: „nép”) hagyományozódott át arra a populációra, melybe a gepidák is beolvadtak, s amely a magyarság szemében csakugyan maga volt az itt talált „nép”. Mikor azután a szlávság tömegei beolvadtak, az új szláv telepeseket pedig megkülönböztető etnikai neveiken cseheknek, lengyeleknek, horvátoknak stb. nevezték, a „tót” (Sclavus) megjelölés visszaszorult egyrészt a maradék északi csoportra, másrészt – minden megkülönböztetés nélkül – az 1901-ben meghódított Drávától délre eső terület (Slavonia, magyarul „Tótország”) népességére. Ennyi az egyik vékony összekötő szál a hajdani „avarok pusztasága” és Oláh Miklós listája közt. A másik, a székelység viszont már csak sajátos korfogalmak szerint számított külön nációnak, jóllehet eredetileg alighanem egyike lehetett a magyarság legkorábbi, igen archaikus „nemzetiségeinek”. Őseik ama kazáriai népcsoportok közt sejthetők, melyek 860 táján a kaganátus ellen fellázadva (innen kabar, azaz „lázadó” gyűjtőnevük) a hét magyar törzshöz csatlakoztak, hogy már velük együtt foglalják el a Kárpát-medencét. Nyomós feltevés szerint a székelyek egy Volga-melléki, eszkil (eszekel) nevű bolgár-török népcsoport ivadékai, noha nem hallgatható el, hogy a székely eredetkérdés egyike a történelem igazán talán soha ki nem bogozható rejtélyeinek. Annyi bizonyos, hogy a székelyek igen korai időben elmagyarosodtak; ha többnyire mégis külön népnek tekintették 1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
őket, azt megőrzött sajátos társadalmi szervezetük és jogszokásrendszerük, nem utolsósorban Erdély későközépkori rendi szerkezetében elfoglalt „politikai náció” minőségük magyarázza. Különben például a krónikás Thuróczy János a 15. században szinte minden értelemben a „nemzet részének” (pars nationis), magyarnak tekintette a székelységet, aminthogy Werbőczy sem fogta fel őket, mint láttuk, külön „nációnak”. A betelepedések első hulláma Oláh Miklós listájának többi eleme már mind a magyar állam ezredforduló utáni „vendége” (hospes) volt – ahogy a kor nevezte a jövevény telepest. Ha a jövevények áramlása megindult Nyugat és Kelet felől egyaránt már a 11. század vége felé, majd minden újabb évszázadban egyre erősödött, annak az a magyarázata, hogy az „avarok pusztaságainak” átalakítása keresztény-feudális monarchiává mindkét irányban sajátos szívóerőt gyakorolt, noha ennek töltete merőben más volt nyugati és keleti irányban. Nyugati irányban a szívóerő alapvetően egy demográfiai feszültségben állt. Igaz, hogy távolról sem volt „pusztaság” a népvándorlások e hajdani klasszikus térsége már 1100 táján sem, de minthogy népsűrűsége akkoriban még az átlagot tekintve alig haladta meg a 3–4 fő/km2 értéket, mégis „üresnek” tűnt fel a Nyugathoz képest, ahol sokszoros (de még a szomszédságban is jóval magasabb) érték volt a jellemző, sőt a Rajnán túl már kifejezetten relatív túlnépesedés mutatkozott. Jellemző, hogy amikor már javában folytak a tömeges telepítések, s az ország népessége az ezredfordulóhoz képest megduplázódott, egy francia dominikánus leírásában még mindig azt olvashatjuk, hogy sok város, vár és erődítmény, „számtalan falu” van Magyarországon – „mégis, mindezzel együtt üresnek tűnik fel ez az ország nagysága miatt” (1308). A vonzerőt még fokozta az ország kivételesen termékeny földje, a gazdag gabonaasztagok látványa, ami még a nem éppen rokonszenvező Freisingi Ottó püspököt is arra késztette a 12. század derekán, hogy „Isten paradicsomához vagy Egyiptomhoz” hasonlítsa a földet, sőt Isten különös türelmének tulajdonítsa, hogy efféle „emberi szörnyeknek” – nemrég még „barbároknak” – ilyen ajándék jutott. Keleti irányban viszont azokra a népcsoportokra hatott a szívóerő, melyeket a sztyeppei népvándorlásoknak vagy három évszázadig még meg-megújuló löketei hajtottak Nyugat felé – csakhogy immár nem egy nyugatibb „pusztaságra”, hanem egy keresztény állam kapui elé, ahol vagy bebocsátásért folyamodtak, vagy felőrlődtek. Így állt elő az a sajátos helyzet, hogy miközben egyfelől a korai századok tipikus telepese a keresztény Európa legfejlettebb – egyben leginkább túlnépesedett – vidékeiről érkezett északfrancia, vallon paraszt és városlakó volt ( „Latinus” , magyarul olasz néven nevezték őket, településeik emlékét sok Olaszi helynév őrzi szerte az országban), másfelől a hajdani nomád főellenség, a besenyő nép számos menekülő csoportja, töredéke telepedett meg különböző vidékeken (a forrásokból közel száz falvuk igazolható a 11–12. században), de egyéb nomád töredékek is, például az úzok. A korai betelepülés Janus arcát jól mutatja, hogy míg egyfelől az erdélyi szászok első csoportjai II. Géza király „hívására” (ad vocatonem) érkeztek az országba, másfelől ugyanez a király követséget küldött a Volga-melléki Szakszin környékére, hogy az „moszlimokat és törököket (= besenyőket) gyűjtsön, akik jól nyilaznak” (1151). Magyarország korai nemzetiségi összetételének keleties, sőt orientális színeit még élénkítette, hogy a tatárjárás előtt az ország jóformán tele volt hintve etnikailag javarészt északiráni, khorezmi (káliz) és Kaukázus-vidéki alán (oszlár, varsány), vallásilag mohamedán (a régi magyarban böszörmény) csoportok katonatelepeivel és kereskedőkolóniáival – Pesttel az élen: a magyarság említett archaikus, kazáriai „nemzetiségeinek” ivadékaival, akikhez kelet felől, kivált Volga-Bulgáriából folyvást újabb csoportok vándoroltak be. A két pólus közt az ország csaknem valamennyi megyéjében elszórtan sok tucatnyi Németi, valamint Csehi, Tóti, Lengyeli, Horváti, Oroszi helynév vall a korai telepesek etnikumáról. E helynévtípus csak a 11–12. században keletkezett, a későbbi korokra a -falu összetétel jellemző. A korai telepesek sorsa Ha valaki mondjuk 1200 táján állított volna össze egy Oláh Miklóséhoz hasonló listát, ez bőségben vetekedett volna az 1500 utánival, csak éppen – mint látható – javarészt más népnevekkel. Van a középkori nemzetiségtörténetnek egy első, az etnikai folyamatosság síkján jóformán elsüllyedt fejezete. Az első nagy betelepedési hullám részesei ugyanis fokozatosan, legkésőbb a 14. századra nagyrészt beolvadtak a magyarságba. Asszimilálni akarta volna őket valaki is? Aligha, hiszen kezdettől fogva érvényesültek Szent István Intelmeinek alapelvei: „a különféle tájakról és tartományokból érkező ... különféle nyelveket, szokásokat és példát hozó vendégek” befogadása „az országot díszíti” , mert „gyenge és törékeny az egynyelvű és egyszokású ország” . A népi sokszínűség hasznát hirdető felfogás azzal a másik sarktétellel volt teljes, mely szintén még Szent Istvántól származik és első Dekrétumában olvasható: „minden nép saját törvényei szerint él” , azaz jogszokásai tiszteletben tartandók. Nem holmi mai értelemben vett „nemzetiségpolitikai” elvek fogalmazódtak meg 1010 táján; az is igaz, hogy István szentenciái még elsősorban papoknak és lovagoknak szóltak, s csak idővel értelmeződtek át telepes parasztokra és polgárokra. Még csak nem is valami különbejáratú magyar elvekről van szó, hiszen a második szentencia szó szerinti átvétel a kora középkori bajor jogkönyvből. A 2 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
középkor általános szemlélete gyökerezett meg Magyarországon is, mely éles ellentétben a nacionalizmus korával, egyrészt pozitívumnak – nem pedig ördögi rossznak – tekintette a népi sokszínűséget, másrészt sajátos értékként, már-már szentségként tisztelte a népek hagyományvilágát és jogait – „szokásait”. A legelső fennmaradt telepeskiváltságokban, a vallon Bodrogolasziéban (1201) és Erdély „első vendégei” , a német Karakó, Igen (Krepundrf) és Rams privilégiumában (1206) szó szerint megegyezően olvasható, hogy a telepesfalvak „népük rítusai (= hagyományaik, szokásjoguk) szerint” élhetik a maguk életét. Hogy az asszimiláció mégis miként és miért következett be e korai századokban, arra különös élességgel világít rá egy forrásszerűen kivételesen pontosan ismert, ráadásul szélsőséges példa. A példa azért szélsőséges, mert történetesen mohamedán vallású (etnikailag valószínűleg káliz) településcsoportról van szó, márpedig a mohamedánok erőszakos beolvasztását, a keresztény népességgel összevegyítését – merőben vallási, nem pedig „nemzetiségi” okokból – az Egyház nyomására még Szent László és Kálmán király törvényekkel próbálta elérni. Hasztalanul, mert amikor e „böszörmény” falvak (villae Ismaelitarum) az oklevelekben sorra-rendre felbukkannak, zárt közösségeknek mutatkoznak, saját „ispánjaik” és „véneik” igazgatása alatt. Mi több, amikor három évet (1151–53) Magyarországon töltött az Iszlám egy vándorprédikátora, a granadai születésű arab Abu Hamid al-Andalusi, II. Géza király engedélyével járta az országot, hogy korrigálja az Iszlám már félig elfelejtett rítusait ( „magyaráztam a Koránt” – írta), bejáratos volt az udvarba, s a királyról elismerően nyugtázta: „hagyta, hogy a moszlimok vallásukat nyilvánosan gyakorolják ... szerette a moszlimokat” . Nemhogy etnikai, de még vallási hovatartozását sem fenyegette tehát senki ama harminc faluból álló délvidéki katonatelepülés-csoportnak sem, akikkel Abu Hamid még anyanyelvükön érintkezett, s ahonnan két emberöltő múltán, 1220 körül tanulni vágyó ifjak jelentek meg Aleppóban. Akkor azonban már kérdőre vonták őket az ottani moszlimok „frank (= nyugati keresztény) szokásaik miatt, mire azt válaszolták: „A magyarok nyelvét beszéljük ... akik közülünk fegyvert viselnek, borotválják szakállukat és a frankok szokásai szerint öltöznek” . Senki sem kényszerítette rá őket, erre nem is panaszkodtak. A magyarázatot ők maguk adták meg: „Minden oldalról keresztényekkel vagyunk körülvéve” . E korai időkben a viselet köztudomásúan az etnikai azonosság demonstratív kifejezője; nem ok nélkül vétették törvénybe az 1279. évben a kunok, hogy hajlandók megkeresztelkedni és letelepedni – „kivéve szakálluk és hajuk lenyírását és öltözékük elhagyását”. A szóban forgó káliz népcsoport nyelve és „szokásai” kezdődő feladásával már 1150 és 1220 közt megindult a spontán asszimiláció útján, egyszerűen azért, mert be volt ékelve a Szerémség magyar etnikai tömbjébe – holott ráadásul itt egy harminc faluból álló nagyobb csoportról volt szó. Márpedig a korai telepítések többsége elszórtan, egy-egy elszigetelt faluközösség vagy városiasodó település formájában tarkította az ország etnikai képét, mert így kívánták meg részint a korai magyar királyság katonai szempontjai, főként pedig gazdasági érdekei: hogy az akkoriban még az ország belső, alföldi és mezőségi vidékein bőven kínálkozó sok termékeny „üres föld” lehetőleg minél több ponton – s az idő tájt még túlnyomórészt királyi birtokokon – eke alá kerüljön. E belső területeken pedig a „Latinus” -októl kezdve a korai német és szláv jövevényeken át a besenyőkig a telepesfalvak mind – ahogy az Aleppóban magyarázkodók szavait ismételjük – „magyarokkal voltak körülvéve”, előbb-utóbb tehát beolvadtak a magyar népbe. Az Oláh Miklós által emlegetett egervölgyi vallonok („latinusok”) a kevés kivétel közé tartoznak. Ők azonban már egy új korszak, a 13. század második fele betelepülőinek ivadékai voltak. Az 1220-as években megváltoztak a telepítés – „népek gyűjtése” – mind földrajzi, mind jogi-intézményi keretei, sőt radikálisan megváltozott társadalmi háttere is. Ez a fordulat mutat most már közvetlenül az ország sajátos nemzetiségi szerkezetének kialakulása – az Oláh Miklós-féle tucatnyi „náció” – felé. A közlemény befejező részét következő számunkban közöljük. A szerk.
2. Képek
3 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
4 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Mi tartotta meg a hódoltság magyarságát? SZAKÁLY Ferenc Mi tartotta meg a hódoltság magyarságát? Thuri Pál tolnai iskolamester részletesen ecseteli azokat a körmönfont módszereket, amelyekkel a törökök magyar alattvalóikat a mohamedán vallás felvételére kényszerítik. Bár hasonló történetekkel mások is bőven szolgálnak, a megszállók – józan politikai és gazdasági megfontolásból – valójában nemigen kényszerítették áttérésre a meghódított területek parasztlakosságát. Ugyanakkor viszont az is igaz, hogy szívesen fogadtak és többnyire busásan megjutalmaztak minden áttérőt. Éppenséggel nem lenne hát csoda, ha a török uralom gerincroppantó súlya alatt görnyedező keresztény népességből sokan választják a kitörésnek ezt az egyébként könnyű útját. Az áttérés – a körülmetélés szertartását nem számítva – ugyanis lényegében formális aktus volt, s még azt sem zárta ki, hogy a renegát a lelke mélyén tovább őrizze-ápolja eredeti vallását. A már a 15. században török uralom alá jutott görögök, szerbek, bosnyákok, albánok stb. közül valóban sokan éltek a sorskönnyebbítés e módszerével. Hovatovább szerte a Balkánon a renegátok alkották a helyi „török” hatalmi struktúra alapsejtjeit, s a mohamedanizált délszlávok és görögök általában is jelentős szerepet játszottak a birodalom igazgatásában. Mivel az egyre növekvő birodalomban a törökség lassan törpe minoritásba szorult, áttérésük nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a mohamedán elem arányszáma nem esett a rendszer üzemeltetéséhez szükséges minimum alá, s ahhoz is, hogy a török hadsereg oly varázslatos gyorsasággal kiheverhette azokat a hallatlan emberveszteségeket, amelyeket a különböző hadszíntereken szinte menetrendszerűen elszenvedett. A török birodalomban utazók gyakorta találkoztak olyan magyar származású renegátokkal, akik magukat „igazi” töröknek vallották – s talán érezték is –, s akik nemegyszer hathatósabban szolgálták a birodalom érdekeit, mint a született törökök. Tudnivaló azonban, hogy ezek a renegátok csaknem kizárólag a magyar társadalomból erőszakkal kiszakítottak, a gyermekkorukban elhurcoltak, a birodalomban raboskodó, kilátástalan sorsú foglyok közül kerültek ki. Százötven esztendős török uralom alatt alig-alig van rá példa, hogy a mezővárosi paraszt-polgárok vagy a falusi parasztok közül valaki önszántából – pusztán előnyök reményében – „törökké” lett volna. Ez annál is meglepőbb, mert a magyar parasztság kezdetben közel sem tekintett olyan ellenségesen a hódítókra, mint azt a fejleményekből visszakövetkeztetve gondolhatnánk. A 16. század dereka táján sok mezővárosi polgár vállalt hivatalt a török jövedelemigazgatásban, s akadtak köztük olyanok is, akik szolgálataik révén egyenest tímárbirtokossá lettek. Erősen és következetesen őrizte különállását a hódoltsági magyar nép a török által megszállt területeken lépésről lépésre előrenyomuló más nemzetiségűekkel – kivált a szerbekkel – szemben is. Mivel a török hódítással és előrenyomulással együtt járó állandó háborúskodás, területi elhelyezkedésénél fogva, elsősorban a magyarságot érintette és – ami ezzel egyet jelentett – tizedelte, a korábban a királyság peremterületein élő nemzetiségek minden irányból előrenyomultak az ország közepe felé. Bár a szlovákok és a románok is jelentős teret nyertek, a legszembetűnőbb és a legsúlyosabb következményekkel járó a szerbség északra nyomulása volt. Az őshazájukban meglehetősen sanyarú körülmények közt élő rácokra ellenállhatatlan vonzást gyakoroltak a megürült alföldi területek, a 17. században pedig már a Dunántúlon is jócskán elszaporodtak. A „tizenötéves háború” (1593–1606) katasztrófája után a Dunától Zaránd megyéig húzódó sáv zárt délszláv tömbbé formálódott, s a 17. század utolsó harmadában a Dunántúlon már Buda magasságát is elérték a szerb telepesek. A török szokásokhoz jól idomult, a megszállók oltalmát élvező rácok minden más nemzetiségnél lojálisabbak voltak a török uralommal szemben; elszaporodásuk nagyban hozzájárult a magyarországi török uralom konszolidálódásához. Bár magyarok és szerbek közt szükségképp kialakultak bizonyos gazdasági és emberi kapcsolatok, lényegében elszigetelten és elegyedés nélkül, s meglehetősen ellenségesen éltek egymás mellett. A törökkel szembeni lelki ellenállás és az idegen szokásrendszert hordozó görögkeleti etnikumokkal szembeni elzárkózás okait eleddig nemigen vizsgálta történetírásunk. Nyilvánvalóan azért nem, mert e jelenség mögött valamiféle eleve adott minőségkülönbség-tudatot és kikezdhetetlen nyugati keresztény étoszt sejtett. Alapjában véve helyesen; csakhogy mindezek érvényesüléséhez és fennmaradásához a külső és belső – kényszerből és vállalásból fakadó – tényezők egész sora szükségeltetett. A magyarországi török hódoltság mindmegannyi specifikus vonása abból eredt, hogy Magyarország volt az egyetlen olyan keresztény ország, amelyet a törököknek csak mélig-meddig sikerült bekebelezniük; nyilvánvaló, hogy a hódoltsági magyarság megmaradásának is ez volt a legfontosabb külső meghatározója. Egyidejűleg több áttételen keresztül is. A teljességgel meghódított országok egykori uralkodó osztálya vagy elenyészett, vagy
5 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
beolvadt a törökbe, az általuk hordozott historizált állam- és különállástudat vagy elveszett, vagy – rendszerint egyházias színezetet öltve – megmerevedett. Nem így Magyarországon, ahol az erőszakkal szétszakított országrészek – a királyi Magyarország és Erdély – nemessége egymással versengve munkálkodott a kor által felvetett kérdésekre adott újabb és újabb válaszok kidolgozásán. A magyarság történeti, nemzeti, hivatás-, sőt kiválasztottság-tudatát ápolók tiszteletreméltó ügyességgel és rugalmassággal ötvözték egybe e felfogás hagyományos és – a nagy egyházi megújulás közvetítette – újabb elemeit. Bár ez a régiből és újból összeötvöződött ideológia alapvetően a nemesség „tulajdona” volt, hatott és továbbfejlesztőkre talált a hódoltság – nemességétől megfosztott – magyar társadalmában is. A hódoltság, illetve a királyi Magyarország és Erdély közti határok lényegében mindvégig nyitva álltak a magyarok – de csak a magyarok – előtt, s ezen a helyzeten – sok, itt nem részletezhető ok következtében – a török apparátusnak sem állott érdekében változtatni. Az ide-oda utazgató kereskedők, parasztok, diákok és egyháziak nemcsak árucikkeket hoztak, hanem azt a tudatot is, hogy a határokon túl él a magyar állam, egyház – illetve, a 16. század közepétől kezdve már egyházak –, a magyar kultúra, s azt a hitet, hogy a hódoltságban élők – a töröknek alávetve és azt szolgálva is – az egy és oszthatatlan magyar társadalom tagjai. Ez persze keserves kötelezettségeket vont maga után. Elsősorban – a törökök berendezkedésének pillanatától kezdve – azt, hogy aki közrendűnek született, annak nemcsak a töröknek, hanem a magyar földesúrnak, egyháznak és államnak is adóznia kell. Ettől a kötelezettségtől – függetlenül attól, milyen érzelmekkel gondolt magyar uraira – persze mindenki szívesen megszabadult volna, de még „elfeledkezni” sem lehetett róla, hiszen ez esetben kisvártatva megjelentek ott a magyar végvári katonák, hogy ököllel és szablyával a késedelmeskedők fejébe verjék: él még a magyar állam, s tud ütni a megtépázott magyar hatalmi szervezet. Ami az egyénnek és a kisebb közösségnek egyaránt kínos, életét nehezítő, gazdálkodását gátló teher volt, az általában és hosszabb távon szemlélve egyértelműen a hódoltsági magyarság fennmaradását szolgálta. Kivált, hogy miután az adóztatás a kritikus 16. századon átmentette a magyar feudalizmus hódoltsági pozícióit, a 17. században a határokon túl élő nemesség „visszavette” korábban végleg elveszettnek tűnő közigazgatási és jogszolgáltatási funkciói java részét is. Hiába működött a török apparátus, hiába ítélkezett a díván és a kádi, magyar ember számára hovatovább csak a hódoltságon kívüli magyar fórumok – elsősorban a nemesi vármegyék és azok törvényszékei – szolgálhattak mértékadó ítélettel. (Ugyanakkor a hódoltságban élő délszlávok ügyes-bajos dolgait továbbra is kizárólag a török bíróságok intézték.) Ezeknek a mindennapos gyakorlatban szerzett pozícióknak jogi körülbástyázására dolgozta ki a magyar jogalkotás a „törökösség”, mint hivatalból üldözendő bűntény fogalmát. Ez a zseniálisan egyszerű jogi fikció egykor, a 17. század elején annak kivédését célozta, hogy a Habsburgok elleni küzdelemben a török segítségre (is) szoruló magyar rendek nehogy túlontúl szoros kapcsolatra lépjenek a „természet szerint való ellenséggel”. Az e célból hozott törvények hatályát azonban a hódoltságban érdekelt vármegyék utóbb szinte minden lényegi jogügyletre kiterjesztették. Ha valaki örökségi, vagyonjogi, válási ügyben vagy valamiféle, a magyar közjogi érdekeket érintő panasszal török hatósághoz fordul, bízvást számíthatott rá, hogy csakhamar idézést kap az illetékes vármegye tiszti ügyészétől, s nem ússza meg olcsón. Heves-Külső-Szolnok vármegye 1677-ben például azért üttette le Miskey István gyöngyösi nemes fejét, mert egy váci törökkel ingatlanvételi ügyletbe bocsátkozott és a másik igénylőt török bíróság elé citáltatta. A magyar rendiség szervei mindezen közigazgatási és jogszolgáltatási pozíciókat azért építhették ki újra, mert időközben lassacskán kiépült a vármegyék hódoltsági végrehajtó apparátusa is. A nemesi vármegyék a 16. században sem szüneteltették működésüket, tevékenységük azonban – megfelelő helyi támasz híján – merőben formális volt, s a legjobb esetben is csak kiegészítette a török hatóságok hasontermészetű tevékenységét. A 17. században fordult a kocka; a magyar hatóságok vitték a prímet, amihez a török apparátus jó ha szekundált. A nemesi vármegyék hódoltsági exponenseiként a szép számmal nemességet szerzett mezővárosi és falusi parasztok szolgáltak, akik ún. „hódolt szolgabíróként” és „esküdtként” magukra vállalták a hódoltsági feladatok java részét, s egyszersmind a nemesi vármegyék figyelő szemeként éltek a hódoltsági településeken. Így persze könnyen érthető, hogy a hódoltsági magyar parasztok közt nemigen akadtak olyanok, akik egy olyan hatalomhoz kötötték volna a sorsukat, amely saját területén sem ura a helyzetnek, amelynek a mindennapi gyakorlat szinte még a létét is megkérdőjelezi. S ha mégis, hamar tapasztalniuk kellett, hogy rosszul ítéltek, hiszen még a hódoltság legtávolabbi zugában is felkutatták és elérték a magyar feudalizmus erőszakapparátusaként is működő végvári katonák, akik a 17. században olyannyira „uralták” már a hódoltságot, hogy a kétfelé adózó lakosságnak szinte egy pillanatnyi nyugalma sem volt tőlük. Ez a drasztikus külső kényszer persze éppenséggel azt is eredményezhette volna, hogy a hódoltság magyar népe szorosabban felzárkózik a törökökhöz, s hovatovább lassan elveszti megkülönböztető jegyeit. Hogy ez a törökök 6 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
feltartóztathatatlannak tetsző előrenyomulása idején, a 16. század második harmadában sem történt így, ahhoz erőteljes belső motiváció is kellett. Olyan, amely a hódoltsági magyar nép tömegeit is meg tudja ragadni és a nyugati eszmekör speciális magyar megjelenési formájához bilincselni. Ezt a borzalmas belső erőforrást a tűzvész sebességével terjedő reformáció ösztönzéseiben kell felismernünk. A reformáció – amelynek magyar úttörői a legtisztább forrásból, Wittenberg és Genf szellemiségéből merítettek – a lehető legjobb pillanatban érintette az önértékelési válságba sodródott magyarságot. Most persze nem annyira arra gondolunk, hogy ötletekkel és forrásokkal szolgált olyan elméletek kidolgozásához, amelyek a magyar értékrendben segítettek helyére tenni az országot ért csapásokat. Itt, ebben az összefüggésben inkább az anyanyelvi kultúra felvirágoztatására és a széles néprétegek aktivizálására irányuló törekvései érdemelnek megkülönböztetett figyelmet. A korai reformáció az addig egyeduralkodó katolikus egyház legyűrése érdekében kezdetben kénytelen volt a tömegekre apellálni, s hogy ezt megtehesse, mindenekelőtt a tömegek számára is érthető nyelvre kellett fordítania a szent iratokat. Ebbéli törekvése minden általa érintett országban az anyanyelvű irodalom hihetetlen mérvű felpezsdülését eredményezte, ami korántsem korlátozódott a hittudományra, hanem átterjedt a tudományos és szépirodalom megannyi területére is. Mivel mindez mit sem ért volna az alsó fokú iskoláztatás kibővítése nélkül, a reformáció rendkívüli erőfeszítéseket tett az oktatás kiterjesztésére és színvonalának emelésére. Ennek első eredményei gyorsan megmutatkoztak abban, hogy a magyar mezővárosi ifjúság – nem utolsósorban éppen a hódoltságból – sohasem remélt mértékben kezdte látogatni a kor élenjáró külföldi egyetemeit, hogy aztán hazatérve éppen kibocsátó közegében próbálja meg terjeszteni frissen szerzett, magas színvonalú ismereteit. Az, hogy nem egy hódoltságban működő lelkipásztor olyan tudós munkákkal rukkolt ki, amelyeket a nyugati országokban is elismertek, nem feltétlenül bizonyítja, hogy a reformáció valóban megerősítette a hódoltság népében a nyugati kultúrához való tartozás tudatát, s ezzel segítséget adott neki magyarságának megőrzésében. Kételkedni még sincs okunk, hiszen a források tömege tanúsítja, hogy a hódoltsági vagy hódoltsági származású magyar kereskedőnép óriási áldozatot hozott a reformáció meggyökereztetése érdekében; hogy a nagyobb formátumú lelkipásztorok mellett polgárokból mindenütt kialakult egy kisebb-nagyobb humanista kör; hogy a parasztnép nemcsak hallgatóként, hanem aktív résztvevőként is belefolyt a hitvitákba, vagyis: saját vallásfelfogásának megváltoztatásába; hogy a hódoltsági helységek valósággal versengenek egy-egy nevesebb prédikátorért és iskolamesterért; hogy a parasztpolgárok nemcsak vásárolták a könyveket, hanem néha maguk is tollat ragadtak, hogy érzéseikről valljanak; hogy a reformáció lírai alkotásai (kivált a zsoltárok) a magyar népi kultúra részévé váltak stb. stb. S ha valakit még a fentiek sem győznének meg, hadd hivatkozzunk még azokra az áldozatokra, amelyeket a sokfelől nyomorgatott hódoltsági közösségek hoztak az iskola fenntartására a 16–17. században. Nem lehet megindulás nélkül regisztrálni, hogy még a legnyomorúságosabb időkben is alig akadt olyan falu, amelynek gyermekei e tekintetben ellátatlanul maradtak volna. Az apró kiskunsági Szabadszállás faluban 1651-ben nem kevesebb, mint 122 fiú járt az iskolamester keze alá, annyi, amennyit a helység népességszáma alapján alig hihetnénk. Persze igazságtalanok lennénk, ha a magyarság fennmaradását szolgáló alkotásokat mind a reformáció számlájára írnánk. Márcsak azért is, mert a jócskán visszaszorult katolikus egyház – az anyanyelvűség és a népoktatás terén – csakhamar átvette az ellenfél módszereit. Ha nem is a reformátusokéhoz mérhető színességgel, a hódoltsági ferences és jezsuita rendházaknak és világi papoknak is van érdeme abban, hogy a hódoltság magyar népe magyar maradt. Mindezen külső és belső tényezők alighanem együttesen okozták, hogy a török uralom százötven esztendő után is úgy olvadt le az időközben szívszorítóan megcsappant magyar népességről, hogy – a pusztulás megannyi nyomán túl – mindössze néhány motívumot hagyott emlékül maga után.
2. Képek
7 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
8 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
9 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Újjátelepülés a török világ után WELLMANN Imre Újjátelepülés a török világ után Alighogy másfél évszázad után végre lekerült a félhold Buda várának tornyairól, a Habsburg kézen maradt „királyi Magyarországról” odaáramló, elsősorban magyar parasztság máris hozzáfogott az új élet megalapozásához a visszafoglalt részeken. A visszafoglaló sereg kíséretéből s a nyugat felől bevándoroltakból csakhamar németek is csatlakoztak hozzájuk, a török uralom alatt maradt Balkánról pedig délszlávok sereglettek az ország déli részeire. Az 1686. szeptember 2-i győzelmes budai roham azonban egyelőre csak uralmának magyarországi középpontját ragadta ki a török kezéből. A felszabadító háború további 13 éven át folytatódott, s a megelőző másfél századéhoz mérhető pusztulás járt a nyomában. Négy évvel a törökkel kötött béke után kitört a Rákóczi-szabadságharc, melynek ismét áldozatul esett számos újjáéledő település. A pusztulást még tetézte az 1708-tól 1712-ig dühöngő pestisjárvány. Mátyás király korának magyarja 1711 táján alig ismert volna rá hajdani hazájára. Az ország déli és középső részén százszámra elterülő puszták sokszor már csak nevükben emlékeztettek az eredeti népes helységekre. Egykori szántóföldeket bozót vert föl, rajtuk gyomtenger lett úrrá, szőlők parlagon hevertek, a fátlanná lett síkokon vizek terpeszkedtek teljes zabolátlanságban, a dombvidéken cserje és erdő hódított. A szatmári béke idején még 4 millióra sem lehetett becsülni Magyarország népességét, annyira sem, mint jó kétszáz ével előbb. A legsúlyosabb vérveszteséget a magyarság szenvedte: túl azon, hogy főképp a végvárak mentén az egész másfél századon át szakadatlanul folytatta az öldöklő harcot a hódítók ellen, a nehéz idők roppant megpróbáltatásai mindenekelőtt az ősi földjén mindvégig kitartó magyar parasztot sújtották, aki leginkább a természetadta védelmet alig nyújtó alföldön és szelíd dombvidéken érezte otthon magát. Az ország többi népe viszont szívesen húzódott hegyek, erdők oltalmába, s gyakran a mozgékony pásztori életmód is hozzásegítette, hogy kitérhessen a fenyegető veszedelmek elől. A már-már végeláthatatlannak tetsző háborús pusztulásra és nyomorúságra 1711-től fogva páratlanul hosszú békés időszak következett. Az ország határain belül ezt a 18. század folyamán alig zavarta meg más, mint III. Károly, majd II. József török háborúi (1716–18; 1737–39; 1787–88) és a parasztmozgalmak. Igaz, a népességet 1738 és 1744 között ismét súlyos pestisjárvány tizedelte, s időnként románok és szerbek is kivándoroltak. Ám az évi 6–12 százalékos természetes szaporodás mellett az önkéntes bevándorlás, s a szervezett telepítések mindezt nemcsak ellensúlyozták, de sokszorosan túl is szárnyalták. Önkéntes bevándorlás Az önkéntes bevándorlást a Kárpátokon túlról – ruténekét s főképpen románokét – nagyrészt belső áttelepülés hozta mozgásba. Évtizedeken át a parasztság tömegei áramlottak a körülvevő településekről a népességében leginkább megfogyatkozott s legsúlyosabb pusztulásra jutott középső és déli országrész felé. Akárcsak a visszafoglaló háború idején, elsőnek és túlnyomó mértékben ezúttal is a török hódítástól megóvott részekről útnak induló magyar parasztok voltak azok, akik a legnagyobb megpróbáltatásokat helyben túlélő társaik oldalán az új életnek immár végleges alapjait lerakták; helyenként szlovák jövevények is csatlakoztak hozzájuk. A megyék és a földesurak a század derekáig nagyrészt hiába próbáltak gátat vetni az Alföldet s a Dunántúl délkeleti felét célba vevő, valóságos paraszti vándormozgalommá terebélyesedő jobbágyköltözésnek, amíg ott az adott települési keretek fokozatosan föl nem töltődtek. A hajdani „királyi Magyarország” népének jelentős része minden tilalom és fenyegetés ellenére érvényt szerzett törekvésének, hogy az addig örökös jobbágyság kötelékeitől mentesen a szinte uratlannak tetsző terület termékeny földjén szabadabb és jobb életföltételeket teremtsen magának. S ahogy előremozdult az egykori török területre, helyére a magasabban fekvő völgyekből szlovákok, rutének és románok nyomultak elő. Miközben az utóbbi két nép pásztorkodó fiai birtokukba vették a továbbköltözött magyarok tűzhelyeit és berendezkedését s ezzel együtt fokonként a földművelő életforma kereteibe illeszkedtek, eredeti helyükre az országhatáron túl élő testvéreik szivárogtak a Kárpátok hágóin át Különösen a románok terjeszkedtek tovább: többségre jutottak Erdélyben s jelentős arányszámot értek el a vele szomszédos magyarországi megyékben és a Bánságban. Ez utóbbi területen, a Bácskában s a Dunántúl délkeleti részében nagyszámú délszláv, főképp szerb lelt otthonra; ezek szőlőművelő és kereskedő elemei északabbra is gyökeret vertek nagyobb helységekben. Szervezett telepítések Szervezett telepítések során legnagyobbrészt németekkel gyarapodott az ország lakossága. Mindenekelőtt a visszafoglalt részeken újonnan birtokot szerzett s a régi családi jószághoz küzdelmesen újra hozzájutott 10 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
földesurak igyekeztek gyéren lakott birtokaikat „svábok” behívása révén gyümölcsözővé tenni. Ehhez a bécsi udvar úgy adott segítséget, hogy a Német Birodalom délnyugati részén pátensek kihirdetésével biztatott az áttelepülésre s idővel korlátozta az önálló egzisztencia alapítására kellő anyagi erővel nem rendelkező elemek beáramlását. A Rajna és a Duna felső folyása mentének viszonylag sűrű, részben megélhetési gondokkal küszködő, francia terjeszkedéstől is fenyegetett lakosságából sokan kaptak az alkalmon, hogy új életet kezdhessenek Magyarországon, ahol a szállongó hírek szerint a rozs elvetett magjából búza sarjad s a szőlővesszőn arany terem. Az 1720-as években azután az állam költségén is hoztak le a Dunán jelentős számú telepest. Bécsben ugyanis fontosnak tartották a monarchia erejét a népesség számának gyarapításával is növelni, de a „populacionisztikát” a politika és az ellenreformáció érdekeinek rendelték alá. Az állami telepítés lényegében a másodjára visszahódított Bánságra irányult, melyet 1778-ig nem mint Magyarország integráns részét, hanem mint az uralkodó személyes birtokát tekintették és kezelték. Katolikus németek odatelepítése a népesség növelésén túl azt a célt szolgálta, hogy a Temesköz a maga megbízható népével – amilyennek egyébként az ortodox vallású szerbeket is tekintették – elszigetelje a magyarokat, kivált a protestánsokat a törökkel való kapcsolatok fölvételétől. S ezt az álláspont a bécsi udvarban azután sem változott, hogy a magyarok segítőkészsége a porosz támadással szemben döntően hozzájárult Mária Terézia trónjának megmentéséhez. A Bánságba azután is készséggel befogadtak a németek, a szerbek, a románok mellé más balkáni népeken kívül olaszokat, franciákat, spanyolokat stb. Igaz, III. Károly második török háborúja (1737– 39) során a betörő ellenség s más helybéliek dúlása és a pestis pusztítása derékba törte ott a német telepítés ígéretes eredményeit, de 1763, a hétéves háború befejezése után Mária Terézia ismét megindította a „svábok” tömeges telepítését a Bánságba, majd tette ugyanezt II. József a Bácskára s egyes kincstári birtokokra kiterjedően. A királynőtől szorgalmazott akció azonban a nagy költségek ellenére is csak részben járt kielégítő eredménnyel; a Bécsnek alárendelt bánsági igazgatás ugyanis egyszerre nagy számban érkező jövevények megtelepítésére s a szükségesekkel való ellátására nem volt kellően fölkészülve. Sokkal megalapozottabbnak és gyümölcsözőbbnek bizonyult a magyar kamara elnöke, Grassalkovich által előzőleg a Bácskában megvalósított telepítés, mely a lakosság számának mindenáron való növelése helyett németeken kívül főképp magyar parasztok munkájára épülő új, szilárd gazdaságok révén elsősorban az elpusztult tájnak a kultúra számára való meghódítását tűzte célul. A két háború között német történetírók a magyarországi német telepeseknek túlzott jelentőséget tulajdonítottak az ország 18. századi újjáépítésében. Ezek vitték szerintük itt diadalra az európai gabonatermesztő paraszt küzdelmét az ázsiai nomád állattartókkal szemben, a sztyepplegelőt ők törték fel az ekés művelés számára, ők formálták át a természeti tájat kultúrtájjá; nekik volt az elpusztult országrész újjáépítése fenntartva, a megtelepedés módjára, rendezett formáira ők adtak példát, mindenben ők lettek a többi nép tanítómesterei; a gazdálkodásban ők honosították meg az új növény- és állatfajtákat, fejlettebb munkaeszközöket, korszerű munkamódszereket; ők hoztak itt létre modern üzemformát, önálló községi életet, ők teremtették meg a szabadabb fejlődés előfeltételeit, az ő hatásuk alatt vált a magyar parasztság az alattvalók együttesének hasznos tagjává. Idegen és magyar újjáépítők A valóságban legnagyobbrészt nem olyanok vállalkoztak a Magyarországba való költözésre, kik otthon biztos alapokkal és egzisztenciával rendelkeztek. Sok volt köztük a kalandvágyó, szerencsét próbáló elem, aki már elszakadt a mezőgazdaságtól s kevésbé felelt meg a jó telepesektől megkívánt követelményeknek; azt várta, hogy itt házat, fölszerelést, megművelt földet készen kap ellenszolgáltatás nélkül, s amikor a földfeltörés nehéz munkájával találta szemben magát, inkább odébbállt; nem kevesen a szokatlan körülményeknek és betegségeknek estek áldozatul. Többnyire nem volt jó hatású, amikor a nagy állami telepítések során házépítésre valót, fölszerelést, az első termésig ellátást előlegben kaptak; mikor aztán eljött a törlesztés, majd a tehervállalás ideje, leküzdhetetlen nehézségekbe ütköztek. Leginkább azok tudtak helytállni, akik segítségre való hagyatkozás helyett saját erejükből igyekeztek új egzisztenciát teremteni; ennek során választódott ki az életképesebbje. A „sváb” falvak felvirágzása gyakran az országban felnőtt első nemzedék szorgalmas és takarékos munkája nyomán indult meg, ennek során lettek az újjáépítés hasznos tényezőivé. Nem kis része volt ebben annak a támogatásnak is, melyben kezdettől mindvégig részesültek. Nem volt az ő erőfeszítésükre és tudásukra szükség a – magyarok körében régtől fogva gyakorolt – utcás faluk és háromnyomású gazdálkodási rendszer meghonosításához: házhelyeket s földeket ennek megfelelően már előre kimértek számukra. S nemcsak építkezésben, földszerelésben, megművelésben, ellátásban kapták meg a kezdeti szükséges segítséget: mentességi idejük is tovább tartott a magyarokénál, terheik mérsékeltebbek voltak s a szabad költözés jogát élvezhették. Nincs tanulság nélkül párhuzamba állítani ezzel: milyen körülmények között teljesítették a török uralomtól mentve maradt részekről jövő magyar jobbágyok az elpusztított táj újjáépítésének oroszlánrészét. Őket többnyire nem hívta senki, sőt gyakran elűzték, kivált ha kálvinisták voltak, nemegyszer azért, hogy katolikus 11 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
németeknek adják át helyüket. Míg az utóbbiakat általában oda telepítették, ahol a hazaiak által korábban teremtett alapok legalább maradványaikban adva voltak, a magyarok számos esetben teljesen puszta helyen ütöttek tanyát, az előző földesuruk hatalma alól üggyel-bajjal menekített legszükségesebb lábasjószággal és szegényes eszközökkel a legnehezebb végén fogva meg a dolgot. Nekik rendszerint nem mértek ki házhelyet s a korszerűnek tartott földművelési rendszerhez alkalmazott földeket, a hatalmát kiépítő földesúr hamarább s nagyobb terheket rakott vállukra és előbb-utóbb a röghöz kötött örökös jobbágy állapotába nyomta le őket. Nem építhettek másra, mint a maguk erőfeszítésére és tapasztalataira. A bánsági telepesek magának a bécsi kormánynak megítélése szerint nem jutottak el odáig, hogy az ugar bevetése révén kibontakozzanak a hagyományos nyomásos rendszer kötöttségeiből; előremutató, szabadabb művelésmódnak igazában a magyar parasztok vetették meg az alapját a tanyás gazdálkodás kialakításával. Nem őrajtuk múlt, hogy az újjáépítésből nem tudták még nagyobb mértékben kivenni részüket, hanem egyrészt a bécsi udvaron, mely hazájuknak a török határhoz közelebb eső részein nem engedte megtelepedni őket, másrészt a földesurakon, kik kivívták maguknak a jogot, hogy a pusztákat az eredeti helység elnéptelenedésétől számított 32 éven túl ne kelljen betelepíteniük, így azokból, mint állami adótól és egyházi tizedtől mentes, kizárólagosan nemesi földből egyedül ők húzhassanak hasznot tetszésük szerint. Míg ilyen módon a népesség szaporodása során a visszafoglalt részek magyar parasztjaiból mind többen maradtak föld nélkül, szinte kínálkozva csekély költséggel keresztülvihető megtelepítésre, másfelől nagyszámú puszta tovább is puszta maradt, amint az még az ország mai térképén is szembetűnik, főképp az alföldi helységek közé ékelődő nagy távolságokban. A történeti források alapján nehéz számszerű képet adni arról, hogy a töröktől visszahódított országrészen, emberfölötti nehézségek között is magyar, továbbá német, szlovák, rutén, délszláv, román és más népek megfeszített munkája nyomán milyen eredménnyel ment végbe az új honfoglalás. Ám maga a tény, hogy Magyarország lakosságának száma 1790-ig több mint kétszeresére, mintegy 10 millióra szaporodott, s ugyanakkor nemcsak agrárexportunk növekedett, de jelentős mezőgazdasági fölöslegek maradtak az országban eladatlanul, beszédesen tanúskodik a termelőerők rendkívüli fejlődéséről. És mindezt abban a korban, melyet régebbi történetírók hajlandók voltak hanyatló, nemzetietlen évszázadnak minősíteni.
2. Képek
12 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
13 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Nemzeti problémák az 1848 elõtti Magyarországon KOSÁRY Domokos Nemzeti problémák az 1848 előtti Magyarországon A 18. század végén a francia forradalom elsöpörte az uralkodói abszolutizmust és a feudális kiváltságokat. A polgárság a nemzet nevében saját kezébe vette a francia nép, a társadalom, az állam irányítását. Az állam határain belül elvben egy nemzet élt: a francia. Egyetlen hivatalos nyelv volt: a francia. Így született meg a polgári nemzeti állam. A valóságban persze e francia államon belül is éltek olyan más etnikai elemek, amelyeknek úgy kellett a francia nyelvet megtanulniuk. Ez azonban nem változtatott azon, hogy a polgári, kapitalista fejlődés a legmegfelelőbb formát a nemzeti államban találta meg. Ez a polgári nemzeti állam lett fő mintaképe a kelet-közép-európai népeknek is, midőn társadalmi fejlődésük során elérkeztek a polgári nemzetté válás időszakába. E népek nemzeti fejlődése azonban más, kedvezőtlenebb, hiányosabb feltételek közt indult, mint a franciáké. Gazdasági-társadalmi elmaradottságuk miatt polgárságuk gyenge volt. Nem rendelkeztek saját, független, egységes állami szervezettel, hiszen ekkor – a 19. század elején – már azok az országok is mind nagy, soknemzetiségű birodalmak keretében éltek az alárendeltség különböző szintjein, amelyek – mint Magyarország, Csehország vagy Lengyelország – a középkorban még saját szuverenitással bírtak. Végül pedig a történetileg kialakult politikai határok még kevésbé feleltek meg az etnikai határoknak. A nemzeti fejlődés legjelentősebb velejárója Magyarországon ekkor az a küzdelem volt, amelyet 1830-tól kezdve a magyar liberális nemesi reformellenzék mozgalma vívott a Habsburg abszolutizmus ellen a nemzeti önállóságért és a polgári átalakulásért, tehát a korábbi, rendi-nemzeti önrendelkezésen már túlmenő célokért. Itt azonban inkább azokra a nemzeti problémákra szeretnénk most kitérni, amelyek a régi ország soknemzetiségű voltából adódtak. Tehát abból, hogy a magyar etnikum, bár viszonylag a legnépesebb volt valamennyi közt, az összlakosságnak – ha Horvátországot, Erdélyt és a katonai Határőrvidéket is beszámítjuk – akkoriban nagyjából csak mintegy 40%-át tette ki. Mellette délkeleten románok, főleg északon szlovákok, sokfelé elszórtan németek, délnyugaton horvátok, délen szerbek, északkeleten rutének (kárpátukránok) és helyenként más, kisebb etnikai elemek éltek. S a nemzeti fejlődés – kevés kivétellel – sorra ezeknél is megindult. A régi országokban a különböző etnikumok nemcsak nagyobb tömbökben, hanem sokhelyt egymásba ékelődve, mozaikszerűen, olykor távolabbi csoportokban, vagy éppen egyazon településen belül is keverten éltek. Sőt, néhol nemcsak egymás mellett, hanem egymás fölött is, különböző társadalmi rétegekben. Pozsonyban és más északnyugati városokban német, magyar, szlovák többnyelvű polgárokat találunk, akik hosszú időn át mind „Hungarus”-nak tekintették magukat. Erdélyben pedig magyar, német, román polgárokat. A nemesség sem volt etnikailag, nyelvileg teljesen egyöntetű. Északon például sok olyan köznemes család élt, amely a magyar és a hivatalos latin mellett falusi környezetében a szlovák nyelvet is használta. A közös kiváltságok birtoka, a közös hagyomány és öntudat, valamint a nemesség, a rendi „nemzet” és a magyar nemzet azonosítása azonban mégis elősegítette, hogy a nemesek etnikai származásukra való tekintet nélkül magyarnak tekintsék magukat és előbbutóbb azzá is váljanak, mint a középkor óta annyian. A középkori Magyarországot, mint feudális államot a legnépesebb és központi elhelyezkedésű magyar etnikum feudális uralkodó osztálya hozta létre. Ennek kezében volt a földtulajdon, vagyis a feudális államban a hatalom alapja. A feudalizálódás, azaz a kiváltságosak felemelkedése, más etnikumokra is kiterjedt. Ezek a kiváltságosak azonban rendszerint a magyar nemességbe emelkedtek fel, nem kényszer, hanem spontán társadalmi vonzás eredményeként. Így több etnikum saját feudális birtokos osztály nélkül maradt, illetve csak szerény, kisebb nemességgel rendelkezett. A hazai feudális társadalomban tehát a különböző etnikumok nem azonos szinten foglaltak helyet. Közülük csak a magyar és a horvát bírt „teljes” struktúrával, tehát parasztsággal, polgársággal, nemességgel egyaránt. A többiek felépítése többé-kevésbé hiányos, csonka maradt. A ruténeknél például jobbágyokon kívül csak némi egyházi értelmiséget találunk. A saját feudális vezető osztály hiányát viszont bizonyos fokig pótolhatta az olyan kollektív kiváltságolt helyzet, amilyennel a 17. század vége óta a szerbek rendelkeztek ortodox egyházuk keretében, vagy például Erdélyben a szászok, városi patrícius polgáraik vezetésével. Nem meglepő tehát, hogy a nemzeti fejlődés e tájon a „klasszikus” francia típustól eltérő változatokat produkált.
14 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az egyik ilyen kelet-közép-európai változatot az olyan, teljesebb struktúrával, saját nemességgel és rendi történeti múlttal bíró etnikumok képviselték, mint a magyar, a horvát, vagy tőlünk északra a lengyel. A magyar nemesség is természetesnek tartotta, hogy régi, történeti államának keretei közt valósítja meg a polgári nemzeti államot. A nemzet egyik elengedhetetlen ismérvének tartotta, hogy saját történeti múltja legyen. Elismerte tehát nemzetnek, nemzetiségnek a horvátokat, mivel nekik saját rendi, történeti államkeretük volt, ha annak hatóköréről folytak is viták. De nem ismerte még el nemzetnek az ilyen rendi előzményekkel nem rendelkező etnikumokat. Ezek ébredező nemzeti mozgalmait megütközéssel fogadta és hajlamos volt külső erők: a cári Oroszország, a pánszlávizmus, vagy a bécsi udvar politikai aknamunkájára visszavezetni. A bécsi kormány hajlott is arra, hogy ha már nem sikerült minden nemzeti mozgalmat elhallgattatnia, akkor most bizonyos fokig – amíg az saját érdekeinek megfelel – a gyengébbeket támogassa az erősebbek, a magyarral szemben. Alapjában véve azonban e nemzeti törekvések a különböző etnikumok saját fejlődéséből adódtak. Tehát nem is a magyar mozgalom ellenhatásaként születtek, bár kétségtelen, hogy ezek az egymásnak feszülő mozgalmak azután egymással dialektikában fejlődtek. Ezzel máris elérkeztünk a nemzeti fejlődésnek ahhoz a másik kelet-közép-európai változatához, amellyel a hiányos feudális struktúrájú, tehát saját feudális vezető osztállyal és rendi, történeti, állami múlttal nem rendelkező etnikumoknál találkozunk. Itt eleinte jóval kedvezőtlenebbek voltak a feltételek. Számolni kellett nemcsak a Habsburg monarchia, hanem a magyar nemesség uralmi pozícióival is. A szerény polgári és kisnemesi rétegek mellett főleg az értelmiségnek jutott nagy szerep a nemzeti nyelv, irodalom, a nemzeti ideológia és célok megfogalmazásában. A politikai lét hiányosságai miatt ez – még buzgóbban kereste a múltban és a jelenben azokat az egyéb, igazi vagy vélt motívumokat, amelyek a nemzeti öntudatot erősíthették. A szlovákok részéről például ilyen volt az egykori nagymorva birodalom felidézése mellett az a gondolat, hogy ők egy sok milliós, nagy szláv nép tagjai; e nagy „pánszlávizmus”-ból persze a valóságban a továbbiak során különböző szláv népek külön, saját nacionalizmusai váltak ki. A románok esetében a nemzeti öntudatnak egyik fontos eleme lett már a 18. század óta az a gondolat, hogy ők a rómaiak, illetve romanizált dákok leszármazottjai. E nemzeti mozgalmak minden nehézség ellenére sorra kibontakoztak. Eleinte – az első fázisban – főleg nyelvi, művelődési igényekkel léptek fel. De a továbbiak során – a második fázisban – már a nemzeti elismertetés, a politikai autonómia kívánalma is elkövetkezett. A politikai igény e mozgalmakban potenciálisan úgy benne volt, mint az almamagban az eljövendő almafa. A legfeltűnőbb kivételt a németek alkották e vonatkozásban, akik, bár létszámukat tekintve a nagyobb etnikumok közé tartoztak, nem léptek fel ily nemzeti igényekkel, hanem – leszámítva az erdélyi szászokat – legalábbis a városokban inkább a magyar mozgalmat támogatták. A magyar mozgalomnak 1844-ben sikerült a latin hivatalos nyelv helyett a magyart bevezettetnie. A magyar politikai publicisták hangsúlyozták, hogy a magánéletben egyáltalán nem akarják gátolni az „idegen ajkú lakosok” anyanyelvének használatát és senki sem óhajtanak erővel magyarrá tenni. Kétségtelenül számítottak azonban arra, hogy a polgári haladás programja és a magyar iskolázás segítségével sokan válnak magyarrá. A magyarosításnak ezt az igényét, amely egyébként sűrűbben jelentkezett hangos szavakban, mint a realitásokban, a többi hazai nemzeti mozgalom – érthető módon – ellenkezéssel fogadta s e tiltakozásuk hamar visszhangot kapott külföldön is. Széchenyi viszont, aki szintén a magyar nemzeti mozgalmat képviselte és szerette volna azt minél vonzóbbá tenni mások számára is, 1842-ben akadémiai elnöki beszédében fellépett a magyarosítás és minden erőltetés ellen, mivel azt helytelennek és veszedelmesnek tartotta. S talán még hozzátehetjük, hogy e magyarosítási igyekezet nem annyira a nagyobb etnikai, paraszti tömbökre, mint inkább a városok vegyes – főleg német – polgári elemeire vonatkozott. S ezek körében a spontán asszimilációt, amelynek némi jelei már előbb, a 18. században is megfigyelhetők, valóban nagymértékben felgyorsította a magyar polgári-nemzeti átalakulás. A reformkor és a forradalom magyar nemzetfogalmának ez a „befogadása”, és nem az erőltetés volt lényegesebb vonása. Az 1848-as magyar forradalom a feudális kiváltságokat és a jobbágyságot eltörölve mindenkinek megadta az új, polgári jogokat, nemzetiségi különbség nélkül, egyénileg. Utólag ehhez még azt is hozzátehetjük, hogy e forradalom törte át a feudális földtulajdonnak azt a rendszerét, amely a csonka etnikai struktúrák létrehozója volt, és hogy így megindulhatott a polgári nemzetek teljes struktúrájának kiépülése. Ennek ellenére mind a magyar felelős minisztérium, mind a radikális ifjúság nagyot tévedett midőn azt hitte, hogy ezzel a kérdés nagyjából meg is van oldva, és hogy most már elég a nemzetiségeket a közös szabadság érdekében összefogásra buzdítani. A nemzeti mozgalmak ugyanis az egyéni jogokon túlmenően igényt tartottak kollektív elismertetésre és politikai jogokra is. A forradalom eleinte kedvező visszhangot keltett, főleg a jobbágyfelszabadításban inkább érdekelt szlovákok és románok körében, de rövidesen részükről is felmerült a nemzeti politikai jogok elismertetésének igénye. Szerepe volt ebben a határon túli, szomszédos, félönálló román, illetve szerb fejedelemségek meglétének is. Miután pedig a nemzeti mozgalmak ilyen kollektív, vagy éppen területi jogokat nem kaptak, mindinkább szembefordultak az új magyar állammal és végül a Habsburg-hatalom, az ellenforradalom oldalára álltak. Feltűnő volt azonban, hogy a konfliktus éppen azzal a Horvátországgal 15 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
éleződött ki, amellyel szemben a magyarok viszonylag a legengedékenyebbek voltak, de amelyet a Habsburghatalom a legkönnyebben tudott a birodalmi egység védelmében mozgósítani. Túl könnyű – az egyik oldalon – e nemzeti mozgalmakat sommásan elintézni azzal, hogy az ellenforradalmat támogatták. Részint ugyanis bele is szorultak e politikába. Meg aztán e nemzetek léteztek ettől az adott politikától függetlenül utóbb is. De túl könnyű a magyarokat elítélni – a másik oldalon – azzal, hogy nem adták meg már 1848-ban amit kellett volna, holott jobb politikával megnyerhették volna a nemzetiségeket és talán a szabadságharcot is. A valóságban ugyanis a problémák, az ellentétek és azok társadalmi-politikai meghatározói jóval bonyolultabbak és nehezebbek voltak, semhogy ily egyszerű, kézenfekvő megoldást ígérjenek. Az sem bizonyítható, hogy e konfliktusok nélkül, e kétségtelen erőtöbblettel, a magyar szabadságharc képes lett volna Ausztria és Oroszország egyesült erőit legyőzni és újra fellendíteni az európai forradalom általában hanyatló ügyét. Ennek ellenére azonban, vagy talán éppen ezért, különösen fontosnak kell tartanunk minden olyan erőfeszítést és kísérletet, amely arra irányult, hogy az irányukban lényegileg adott tendenciák lehetőleg kedvezőbb formában érvényesüljenek, hogy a nemzeti fejlődésből szinte elkerülhetetlenül adódó ellentétek enyhüljenek. Ezek sorában kell nyilvántartanunk a radikálisok egy részének elképzeléseit 1849 tavaszán a régi ország federalizálásáról, Teleki László párizsi tárgyalásait és javaslatait, amelyek abból indultak ki, hogy ha Ausztria meghalt, akkor Szent István Magyarországa is meghalt, azután a magyar–román kibékülési tervezetet és végül, de nem utolsósorban az 1849. július 28-án elfogadott nemzetiségi törvényt, amely úttörő módon leszögezte, hogy „minden népiségnek nemzeti szabad kifejlődése biztosíttatik”, és amely biztosította a különböző nyelvek használati jogát a közigazgatásban is.
2. Képek
16 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Állameszme-álom-eszme. Grünwald Béla útja PÓK Attila Állameszme – álomeszme Grünwald Béla útja Az 1867-es osztrák–magyar kiegyezés nemcsak közjogi és politikatörténeti mérföldkő a magyar történelemben, már a korabeli – az 1867 után férfivá érő – magyar értelmiségiek is gondolkodásukat körülhatároló keretnek érezték. A színpompás koronázási ünnepségek után sokuk szemében látszott úgy, hogy a legalapvetőbb magyar „sorskérdések” megoldódtak: tisztázódott a magyar–osztrák viszony, nagyjából rendeződött a jobbágykérdés, 1868-tól a korabeli Európában párját ritkító liberális törvény szabályozza a nemzetiségek helyzetét. Nemzetállam – adminisztráció Az új magyar állam építése során sok kezdő fiatalember került be a központi és helyi hatóságok hivatalaiba. Ezek immár nemcsak az államon élősködő, birtokukat, egzisztenciájukat vesztett dzsentrik, hanem – különösen a központi hivatalokban – nagy számban a városok szülöttei is, polgári elemek. Kialakulóban van egy új értelmiségi nemzedék, amelynek tagjai a gazdaság, politika, tudomány legkülönbözőbb területein foglalnak el fontos pozíciókat. A szellemi élet fórumain, az Akadémián, a Budapesti Szemlében, az Akadémia Értesítőjében, a megalakuló tudományos társulatokban hangjukat hallató értelmiségieket, a magyar társadalom fejlődéséért felelősséget érző gondolkodókat – lehettek bár közgazdászok mint Kautz Gyula, statisztikusok, mint Keleti Károly, társadalombölcselők, mint Beöthy Leó, újságírók, mint Halász Imre, néprajztudósok, mint Hunfalvy Pál, írók, költők, mint Toldy István vagy Arany László, filozófusok, mint Asbóth János vagy közigazgatási szakértők, mint Grünwald Béla – néhány alapeszme feltétlen elfogadása kapcsolta össze. A legalapvetőbb gondolkodásukban az, hogy a nemzeti és társadalmi fejlődést felfogásuk szerint egyedül egységes keretek között tartani képes állam kultusza sugárzik műveikből. Legtöbbjük világosan látta, hogy a magyar társadalmi fejlődés egyik legdöntőbb problémája a polgárság hiánya és evvel függnek össze a közjogi, gazdasági, társadalmi, kulturális nehézségek. Úgy hitték, hogy a polgárosodást, az erős magyar polgári középosztályt a centralizált, szilárd magyar nemzetállam felülről irányítva teremheti meg. Ez természetesen csak úgy képzelhető el, vélték, ha az országban élő más nemzetiségű lakosok alárendelik magukat a Kárpát-medence egyetlen „államalkotó képességgel rendelkező” etnikumának, a magyarnak, azaz: miután azok egyéni nemzetiségi szabadságjogaikat biztosítva látják, mint etnikumok nem alkotnak majd elkülönülő közösségeket. (És tegyük rögvest hozzá: az államalkotó nemzetekről vallott ezen elképzelésükkel megegyezett a korabeli Európa általános – mind konzervatív, mind korai marxista – felfogása.) Ez – gondolták – a nemzetiségek saját, jól felfogott érdeke is, hiszen csak a magyarság tudja megvédeni a Keletről (oroszok) és Nyugatról (németek) egyaránt fenyegető veszélytől a Kárpát-medencét. Közös vonásuk továbbá gyakorlatias beállítottságuk, de ugyanakkor a törekvés a gyakorlati teendők sokoldalú elméleti megalapozására. Gazdasági kiállítások, kongresszusok, fontos külföldi tudományos munkák gyors magyar nyelvű kiadása, gazdag folyóirat-irodalom tanúskodik erről. Meggyőződésük: a statisztikai, közgazdasági, társadalombölcseleti és nem utolsósorban történeti vizsgálódások tanulságait, a külföldi társadalomtudományi gondolkodás klasszikus és legújabb eredményeinek felhasználását nem mellőzheti az erős állam által szervezett társadalomirányítás. Az állam tehát felfogásuk szerint a közérdek képviselője, az egymással ellentétes egyéni és osztályérdekek kibékítője. Ennek az idealizált államnak az irányítása azonban nem ennek a polgári életformában élő rétegnek, hanem sokkal inkább a nagy- és középbirtokosok érdekeinek volt alárendelve. Természetesen ők is a megbonthatatlan, egységes, magyar nemzetállam hívei voltak. Ez az állam azonban számukra nem a polgárosodás előfeltételei megteremtőjének, a polgárosodás előmozdítójának ideálját jelentette, hanem a feudális társadalmi struktúra stabilizációját. Ugyanaz az erős állam az egyik oldalon jelenthetett egy, az ország területi integritását őrző és egyúttal decentralizált, sógorságon-komaságon alapuló, a hanyatló dzsentrinek kenyeret adó intézményt, a másik oldalon viszont a kapitalizálódást, a társadalmi, kulturális polgárosodást előmozdító központosított, szakképzett tisztviselőkkel ellátott közigazgatású szervezetet. A kissé romantikus egyéniségű Grünwald Béla sorsa ezt a sajátos ellentmondást is tükrözi. 1839. december 2-án született a felvidéki Hont megye egyik kis, főleg szlovákok lakta községében, Szentantalban. Apja német nemzetiségű, a Coburg hercegi család gazdatisztje, a Bártfát alapító egyik tekintélyes szász családból származott. Szülei anyagi helyzete lehetővé tette, hogy jó nevelésben részesüljön. A Felvidéken végzett 17 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
középiskolai tanulmányok után Pesten, Bécsben, Heidelbergben és Berlinben járt egyetemre: ügyvédi oklevelet szerzett és filozófiai előadásokat hallgat. Néhány Belgiumban és Franciaországban töltött hónap után 1865-ben tért vissza szülei besztercebányai házába. Tehetsége mellett bizonyára családja tekintélyének is köszönhető, hogy Zólyom megye törvényhatósági közgyűlése 1868-ban főjegyzővé választja. 1871 végén, 32 éves korában már alispán, azaz gyakorlatilag a megyei közigazgatás irányítója. Egyik első akciója az, hogy felterjesztést küld Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszternek, amelyben pánszláv szellemű izgatással vádolja meg a besztercebányai gimnáziumot. Eötvös vizsgálatot indít, amelynek eredményeként az igazgatót áthelyezik, a megvádolt tanárok pedig magyar iskolákban kapnak munkát. Grünwald neve az egész Felvidéken és a hazai politikusok között ismertté válik. A „»grünwaldizmus« ellen” a nemzetiségek minden lehetséges eszközzel történő asszimilációjáért harcoló politikai irányzatot jelenti. Az asszimilációt Grünwald erős, a kormány által kinevezett szakképzett tisztviselőkre alapozott, központilag irányított és ellenőrzött állami közigazgatással akarta megvalósítani. Az 1870-es években írott különböző művei, valamint gyakorlati tevékenységének /amelynek legismertebb mozzanatai a három felvidéki szlovák gimnázium – Nagyrőce 1874. VIII. 30.; Znióváralja 1874. IX. 21.; Turócszentmárton 1875. I. 8. – bezáratása, a szlovák kultúregyesület, a turócszentmártoni szlovák közművelődési egyesület, a Matica feloszlatása (1875. XI. 9.), valamint a Svornost című magyarpárti szlovák lap megindítása (1876)/ fő iránya egyértelmű. Átütő erejű egyéniség volt, sokoldalú, alapos műveltségével tiszteletet váltott ki kortársaiból, sőt némelyek részéről rajongást is. De robbanékony, igen érzékeny természete miatt igaz barátra – és feleségre – nem talált. Rajongói általában csak annyit értettek meg eszméiből, hogy tűzzel-vassal asszimilálni akarja a nemzetiségeket, de azt többnyire nem érzékelték, hogy ez nem puszta soviniszta szenvedély, hanem abból a meggyőződésből fakad, hogy a helyi autonómiák (így netán a nemzetiségi autonómiák is) lehetetlenné teszik az erős polgári nemzetállam kialakítását. A doktrinér Tevékenységének kritikusabb egykorú szemlélői kissé egzaltált, doktrinér alakot láttak benne, aki nem veszi eléggé figyelembe a magyar fejlődés sajátosságait és bár tulajdonképpen jót akar, nem lehet igazán komolyan venni. Mikszáth például egy helyütt a következő anekdotát meséli el: „a pandúrok gyanúsítottakat visznek, útközben azonban valahol berúgnak és a foglyok viszik a részeg csendőrök puskáit. Az utca röhög, csak egy arc komoly, Grünwald Béláé, az alispáné, aki a megyeháza ablakából nézi a jelenetet.” Mikszáth szerint „ő is nevethetett volna a dolgon, mert nem esett ki emiatt a világ feneke. Azért a vármegye mégiscsak szép és becsületes volt. Rend volt ott magától is. Ha a pandúr csinált hibát, akkor a deliquens vágta ki a becsületet. Becsület, denique, mindig volt.” Grünwald tekintélye akkor emelkedett a legmagasabbra, amikor 1888-ban megjelent a 18. századi Magyarországról átfogó képet nyújtó könyve, A régi Magyarország. Saját kora problémáinak előzményeit kutatva fordul a 18. századhoz. Azt egyértelműen süllyedő kornak tekinti, és a hanyatlás fő okait keresi. Az alapvető ok szerinte a nemesség léhasága – nem fizet adót, nem látja el a feladatot sem, amiért ezt a privilégiumot élvezi, a haza fegyveres védelmét – és elnemzetietlenedése. A könyv 10 nap alatt elfogyott, számos elismerő kritika jelent meg, a szerzőt tagjává választotta az Akadémia. Ugyanakkor éles támadások is érték a szerzőt. E támadásokat maga Grünwald egy 1889-ből származó, nyílt levélnek szánt kéziratában így jellemzi: „A múlt év elején egy munkát tettem közzé, amelyben leírtam az ország állapotát abban a korszakban, melyet a köztudat is a süllyedés korszakának tart, ki volt benne fejtve a nemesi jogrend kártékony hatása, a nemesség elnemzetietlenedése s elégtelensége a nemzetiség fenntartására, a polgári elem hiányának végzetes hatása, ami a nemzet kultúrájának fejletlenségét, egyéniségének gyengeségét hozta maga után. A nemesi társadalom sötét képe, a polgári elem dicsőítése, nemzetfenntartó hivatása kedvezőtlen benyomást tett a magyar nemesség nagy részére. De a magyar demokrácia egyrésze is, nem fogva fel az előnyt, mely e felfogásban reá nézve rejlik, denunciál a nemességnek s úgy állított oda, mint akit a nemesség gyűlölete vakított el, s aki ennélfogva nem is alkalmas történetíró higgadt, részrehajlatlan szerepére. Csakhamar általánossá vált az a nézet, hogy A régi Magyarország-ot gyűlöletből írtam a nemesség ellen, mert magam nem tartozom az arisztokráciához. Ha Széchenyi, Eötvös, Kossuth és más publicisták és szónokok nem lettek volna nemes emberek senki sem hallgatott volna rájuk, s a kegyetlen kritika, melyet a nemességen gyakoroltak, komoly kellemetlenségekbe keverte volna őket.” Grünwald a nemzetállam ügyének elhanyagolásával vádolta a 18–19. századi magyar nemességet. A központosítás, a Grünwald javasolta gyógyír – mint tudjuk –, alapjában és általában természetesen szolgálhatja a polgári fejlődést. A magyar esetben ez a központosítás egy elkorhadt állami-társadalmi berendezkedés újjáformálását akarta elvégezni. Grünwald úgy látta, hogy a polgári fejlődés hiányosságainak pótlása meghozza a „demokráciát”. A probléma egyik oldalát látta csak, azt azonban már nem, hogy közigazgatási reformokkal ezt a válságot hosszú időre kihatóan felszámolni nem lehet, hiszen azok kiváltója a magyar társadalom mélyén nyugvó szociális és nemzeti-nemzetiségi konfliktusok sora. 18 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A mából visszatekintve azt is látjuk: erős polgárságra és tűzzel-vassal asszimilált nemzetségekre sem lehetett volna szilárd magyar nemzetállamot építeni. A kor társadalmi, nemzeti-nemzetiségi ellentétei nem találtak megoldást az adott állami keretek között. Grünwald felfogásának kudarcát a nemzetiségi kérdésben majd 2-3 évtizeddel később a nemzetiségek önállósodási törekvései mutatták legvilágosabban. Életében inkább nemességbírálatának „tarthatatlan” voltát kellett megdöbbenve látnia. A nemesség egyik legkeményebb kritikusa arra kényszerült, hogy maga is – ősei érdemeire és szász nemességére hivatkozva – nemességért folyamodjon, amit minden nehézség nélkül meg is kapott. Demokrata sem lehetett tehát Magyarországon ekkoriban az, aki nem volt nemes, a polgárosítást célzó reformtörekvések sokszor eltorzultak ebben a környezetben. Az önmagával meghasonlott, betegségével küszködő magányos doktrinér 1891. május 4-én Párizsban, romantikus regényhőshöz illő módon öngyilkos lett. Mielőtt a Szajnaparton főbe lövi magát, táviratot ad fel pártvezére, Apponyi Albert, a Mérsékelt Ellenzék vezetője címére: „Grünwald Béla Párizsban meghalt” szöveggel. Halálhíre nagy megdöbbenést keltett. Szomory Dezső meséli el Párizsi regény című, a századforduló körüli Párizsról élénk színeket rajzoló könyvében, hogy a francia kőfaragó, aki Grünwald sírkövére az Apponyi fogalmazta szöveget felvéste, egy betűt elvétett. „Itt nyugszik Grünwald Béla, a magyar állameszme törhetetlen apostola”, szólt a felirat, amelyben a francia vésnök jóvoltából az „állameszme”„álomeszmévé” változott.
2. Képek
19 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
20 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Egy haragos Habsburg szfinx: Ferenc Ferdinánd, a trónörökös SZÁSZ Zoltán Egy haragos Habsburg szfinx Ferenc Ferdinánd, a trónörökös „– Hát megölték Ferdinándot – mondta a takarítónő Svejk úrnak... – Melyik Ferdinándot, Müllerné? – kérdezte Svejk.” Ezzel kezdődik J. Hašek híres regénye a derék katona első világháborús kalandjairól. Jól fél évszázad távlatából is kérdés: milyen volt a trónörökös, akinek meggyilkolásával 1914-ben lángba borult Európa? „Ferenc főherceg” – ahogy magát nevezni szerette – Ferenc József császár-király öccsének, Károly Lajosnak a fia, 1863-ban született. Igényes nevelésben részesült, hittantól a nemzetközi jogig sok mindenre tanították, de nem többre, mint a szép számú főhercegeket. Nem szánták, s így ő maga sem készült trónörökösnek. Okos gyermeknek mondották, bár inkább csak memóriáját dicsérték; a művészetek nem érdekelték, s a németen kívül egyetlen nyelvet, még a korban oly fontosnak tartott franciát sem tudta elfogadható mértékben megtanulni. 18 éves korától katonai rangot kapott, de testi gyengesége miatt csak 20 évesen vonult be főhadnagyként az ennsi garnizonba, majd a szokásos rangemelésekkel megjárt egy sor alakulatot. 1890-ben már ezredparancsnokként került Sopronba a Nádasdy-huszárokhoz. Ekkor éppen túl volt életének első nagy fordulópontján: 1889-ben Rudolf trónörökös (a magyar nemzetieskedő szóhasználat „Rezső királyfi”-ja) rejtélyes körülmények között öngyilkos lett, így a koronák várományosa formailag a császár testvére, azaz Ferenc Ferdinánd apja lett, valójában azonban már ekkor a fiút tekintették a trón örökösének. Váratlan szerencséjét szinte semmissé tette erősödő tüdőbaja, aminek gyógyítása – és tanulás – céljából először egy föld körüli utat tett Hohenberg gróf álnéven, majd Egyiptomban kötött ki. Hónapokat töltött hajón Kairó és Asszuán között, utána megjárta a Földközi-tenger különböző üdülőhelyeit. A betegség nyomasztotta; apjától örökölt bigott vallásosságát és bizalmatlanságát erősítette, hogy vezető politikusok, sőt egyes újságok is közeli halálával számoltak. De sikerült felépülnie. 1896-ban, apja halála után jog szerint ő lett az egyedüli trónörökös. Betegsége idején gyűjtött sérelmekkel telve, a vele szemben fagyos császár kormányzati rendszere ellen lázadozva készült az uralkodásra. A házasság Uralkodók, trónörökösök ritkán kötnek kedvükre való házasságot. A „párválasztást” dinasztikus-politikai érdekek szabályozzák, ami ellen a Habsburg családban is többen lázadoztak. Ferenc Ferdinánd is ezek közé tartozott. Csehországi hadtestparancsnok korában ismerkedett meg a nem túl fiatal, nem túl szép és nem is gazdag cseh grófnővel, Chotek Zsófiával. A nők körében teljesen járatlan trónörökös olyan szerelmi viszonyba keveredett, ami egész további sorsára kihatott. Ragaszkodott hozzá, hogy feleségül vehesse, noha sem a birodalmi arisztokrácia, sem Ferenc József nem akart hallani a grófnőről, hiszen a Habsburg-család házitörvényei szerint egy rangon aluli („morganatikus”) házasság az uralkodásra való alkalmasságot teszi kérdésessé. A trónörökös dühöngött, kért, könyörgött, ígért. 1900 elején titokban többször Budapestre utazott, hogy a magyar miniszterelnököt megnyerje házassága támogatásához. Aztán ijesztgetett: „ellenálló képességemnek határára érkeztem”, „a várakozás egészségemet és idegeimet már veszedelmesen megviselte” – írta, Rudolf is szerelmi ügy miatt lett öngyilkos, még egy trónörökös elvesztését, öngyilkosságot vagy lemondást senki sem akart kockáztatni. Az öreg császár engedett. 1900. június 28-án Ferenc Ferdinánd ünnepi szertartás keretében, az uralkodó, a bécsi és az esztergomi érsek, miniszterek, főhercegek jelenlétében esküvel elismerte, hogy házassága morganatikus lesz, és leendő gyermekei trónöröklésre nem jogosultak. Ezt azután mindkét ország parlamentje törvénybe iktatta. Július 1-jén csendben, az udvar tüntető távollétében tartották meg az esküvőt a csehországi Reichstadtban. Az asszony helyzete végig kínos maradt. Többszöri rangemelése ellenére hátrányosan megkülönböztették minden udvari ceremóniánál. A budai palotában sem lakhatott; ha férjét idekísérte, szállodát kellett keresnie. Természetes ezután, hogy visszavonultan érezték jól magukat, főként a Prága melletti Konopistban, a hadvezér Wallenstein egykori kastélyában, amelyet a trónörökös hatalmas Estevagyonából vásárolt. Itt nevelgette rózsáit; ellentétes szenvedélyének, a vadászatnak viszont egy egész 21 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
birodalomban hódolhatott. Ilyenkor még Magyarországot is felkereste. Kíméletlen vadászként sirálytól farkasig mindenre lőtt, s míg az öreg császár gyakran egész napon át egy-két lövést adott le, a trónörökös 4–500-at. Vadászatai valóságos mészárlások voltak; állítólag több mint félmillió vadat ejtett. A házasság lehetett gondolkodásának nagy fordítója. A temperamentumos főherceg eddig lázadozott az autoritás, főként az uralkodó ellen. A mindenki akarata ellenére keresztülvitt házasság lélektani zsákutcát jelentett: hogy megszerezze hozzá a világ feloldozását, az autoritás elleni lázadása az autoritás tiszteletébe, görcsös védelmébe csapott át. Az ellenség képe A sértett trónörökös minden keserűségét belevitte a politikába. A Monarchia bajainak okát keresve látta ugyan a nemzeti zavarokat, társadalmi feszültségeket, de ezeket elsősorban gonosz machinációknak tudta be. Ellenfeleknek kiáltotta ki mindazokat, akik az uralkodói autoritást veszélyeztették: zsidókat, szabadkőműveseket, szociáldemokratákat, olaszokat, lengyeleket, szerbeket, magyarokat. Valóságos és volt ellenségek kerültek együvé, ráadásul mint minden rögeszmés tépelődő, a trónörökös is egytényezős magyarázatot keresett és talált. A magyarságot tartotta a sátán Duna-völgyi reinkarnációjának. Sohasem tudott megbarátkozni a dualizmussal, mert azt a magyar önállósodás melegágyának, a birodalom számára a vég kezdetének érezte. Nem akarta megérteni a 48 utáni fejlődés lényegét, amit pedig az öreg császár megtanult, hogy Magyarországon a Monarchiát tartósan elfogadtatni lakáj-kormánnyal nem lehet, csupán otthon is bázissal, tekintéllyel bíró, önálló politikusok útján. Haragudott a magyar vezetőrétegre; a Monarchia olyan őszinte szolgálóját is, mint Tisza Istvánt, már 1903-ban „szabadalmazott felségárulónak” nevezte, mert egyszer nyíltan ellent mondott az osztrák miniszterelnöknek. Az önálló politikát, liberalizmust, elvhűséget és a forradalmat önkényesen összekeverte, s ezt a nehezen megfogható valamit gyűlölte. Ellenszenvét rávetítette a számára megtanulhatatlan magyar nyelvre és az egész magyar népre. „Minden magyar, akár miniszter, akár bíboros, polgár, paraszt, zsellér vagy háziszolga, mind forradalmár, mind csőcselék” – írta 1904-ben –, bár vallásosságától indíttatva kis korrekciót tett: „a bíboros nem csőcselék, de azért republikánus az is.” És milyennek látta a magyar múltat? „A sokat említett királyhűség e nemzetnek csupán a száján létezik, de nem a szívében, s a Habsburg-ház mindig szálka volt és marad a szemében. ... Ki hívta be a törököt az országba, ki szövetkezett a franciákkal? Mit mondanak az 1848, 59, 66-os évek, az olyan nevek, mint Zápolya, Bethlen Gábor, Rákóczi, Kossuth, Klapka etc.?” Ferenc József arra biztatta, ne „engedjen” a magyaroknak. Rögeszméjéről II. Vilmos császárt is meg akarta győzni, amikor pedig a levelezésben az erősebbnek engedve, fő veszélynek elfogadta „a szlávokat”, végül úgy vágta ki magát, hogy ezzel csak akkor lehet szembeszállni, ha előbb leszámolnak a magyarokkal. A magyarok mellett lassan eltörpültek a többi ellenfelek (az „irredenta olaszok”, a lenézett „királygyilkos szerbek”, a „csalfa lengyelek”) csupán a minden jobboldali radikális ideológia által célba vett zsidók iránt mutatott hasonló ellenszenvet. Elfogultsága erősödött 1906-ban, a koalíció kormányalakításával, amikor az addig ellenzéki, 48-as alapon álló pártok is bekerültek az államhatalomba. Itthon jól látták: az ellenzék minden érdemi követelését szegre kellett hogy akassza a hatalomra jutáshoz. A trónörökös viszont kompromisszum helyett Bécs vereségéről beszélt, amit később igazolva látott a koalíció magyarkodásában, az új Kossuth-szobrokban, Rákóczi hamvainak hazahozatala körüli ünnepségekben, az uralkodói jogkör pontosabb meghatározására, szerény katonai vívmányokra irányuló törekvésekben. Fő célja ekkor a Wekerle-kabinet megbuktatása lett. A „magyarok”, s különösen a koalíció elleni harcához támogatókat keresett. A műhely A trónörökös teendőit és jogkörét a Habsburg-ház szigorú szabályai és a kettős birodalom politikai szerkezetének követelményei erősen korlátozták, ezért önálló politikai tevékenységet csak titokban folytathatott. A századelőn a hadsereg irányításában a császár helyettesévé előlépő főherceg számára a kiváló képességű, hidegen számító Alexander Brosch őrnagy kiépítette a Katonai Irodát („a belvederei árnyékkormányt”), ahol terveket kovácsoltak, s ahonnan már kezdettől politikai bázist építgettek az eljövendő uralkodónak. A hadsereg befolyásos tisztikarából jó néhányan belé vetették reményüket, éppúgy, mint néhány reformáló konzervativizmust képviselő birodalmi arisztokrata, akik vágyakozva keresték azt az embert, aki a hanyatló nemzetközi tekintélyű Monarchiát belül megszilárdítja, az igazi változásokat megakadályozza. A hatalmon levő pártokon kívülrekedt konzervatívok, akiknek Ferenc József birodalma túlságosan liberálisnak, a rendszert bíráló erők viszont túlságosan radikálisnak tűntek, vonzódtak hozzá. De ide csapódott néhány liberális indíttatású, okos nemzetiségi politikus is, aki a nemzeti egyenlőtlenséget fenntartó torz liberalizmusnál kedvezőbbnek hitte a nemzeti elnyomás egyenlőtlenségét megteremtő, erősebben abszolutisztikus berendezkedést. 22 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Magyar bizalmasai jelentéktelen egyének voltak. A tehetségesebbek közül egyedül az 1905–06. évi imparlamentáris hivatalnokkabinetben (az ún. darabont kormányban) belügyminiszterként a magyar közvélemény előtt magát lejárató Kristóffy József tartott ki, aki bizonyára nem hitte, milyen rossz véleménye volt róla a trónörökösnek és környezetének. De tartották őt, mert egyetlen embert sem tudtak találni a helyére. Számukra pozitívum volt „szörnyű hiúsága és hatalomvágya, végül azon óhaja, hogy a bukása óta őt ért sérelmekért bosszút állhasson”. Vele akarták megcsinálni az ún. antikoalíciót, a magyarországi nemzetiségi pártok és egyes (meghatározatlan) magyar demokrata csoportok szövetségét, hogy ezzel buktassák meg a „Wekerle–Kossuth”-kormányt. Mindezt persze nagy titokzatosság vette körül. A konspiratív érintkezés ma már mulatságos formáit alkalmazták. A titkos levelekben a trónörököst a H (Hoheit), Broscht a Carl, Kristóffyt pedig éppenséggel a Kr. megjelölés alatt emlegették. Az antikoalíció azonban nem jött létre, bár Kristóffy a pártalapítási kísérleten jóformán egész vagyonát – mintegy 30 ezer koronát – elveszítette. A fukar trónörökös politikára nem volt hajlandó pénzt áldozni. Egy K. u. K.-puccs terve Sok legenda járja arról, mit is akart Ferenc Ferdinánd. Trializmust osztrák–cseh–magyar, esetleg osztrák– magyar–horvát alapon? Föderalizmust, melyben az összes külön szervezett nemzet egyenjogú? Ezek a feltételezések nem is egészen alaptalanok. A trónörökös volt annyira politikus, hogy egyetlen eszme mellett se kötelezze el magát teljesen, s szinte mindenki azzal távozott tőle, hogy a főherceg éppen az általa javasolt ötletekkel ért egyet. A közelállók sem tudtak biztosat. „A részletekbeni következetesség amúgy sem tartozott a trónörökös kiemelkedő erényei közé” – írja róla a legjobb szakértő, R. A. Kann. A rejtélyektől körülvett szfinx parancsára, Brosch vezetésével dolgozták ki 1911-ben a trónra lépés nagyszabásúnak szánt programját. A fő cél a birodalom összetartó erőinek, a hadseregnek és főként a dinasztia hatalmának megszilárdítása volt. Ehhez a magyar különállás leépítésére volt szükség. Mivel a program ugrópontja a magyar kérdés lett, a magyar koronázással foglalkoztak benne a leghosszabban. Terveikhez az alapot a trónra lépés és a koronázás közötti 6 hónapban kívánták megvetni, amikor az uralkodó kezét még nem köti meg a magyar alkotmányra tett eskü. E féléves időszakban tervezték – törvény vagy királyi rendelet útján – bevezetni az általános választójogot, ám egészen más céllal, mint amivel a progresszió erői követelték. Czernin gróf, a trónörökös rossz szelleme szavaival: „Az általános választójog a maga szociáldemokrata mellékízével, olyan méregtartalmú orvosság, amely a magyar bacilus elpusztításához szükséges, amely azonban aligha véglegesíthető, hiszen senki sem élhet örökké gyógyszeren.” A példátlan erőszakkal és korrupcióval kombinálandó általános választójogtól azt várták, hogy segítségével az uralmon levő magyar oligarchiával szemben eszközül használható erőket – az „egyenjogúsított” nemzetiségeket és a parasztság engedelmesnek remélt képviselőit – tudnak a hatalomba beemelni. „A 67-es alap fenntartása” – ahogy a terv képmutatóan fogalmaz – azt jelentette volna, hogy egy kancellár alá rendelik a magyar és az osztrák kormányt, a közösügyi delegációkból valóságos birodalmi parlamentet csinálnak, a német nyelv szerepét növelik, az alkotmányosságot korlátozzák. Valóban tehát 67 lényegének megszüntetését vették célba. A jogilag és politikailag kétes alapon nyugvó terv kudarca esetére maradt az ultima ratio: katonai bevonulás, hivatkozással arra, hogy Magyarország „eljátszotta jogát” az önálló alkotmányra. Ezt követné az összbirodalmi „alkotmány”. Nemcsak egész koncepciójában és belső ellentmondásaiban, hanem reakciós célokká váló eszközeiben és módszereiben is retrográd volt ez a politika. Nem tényleges erők új egyensúlyának elősegítésével, hanem uralkodói erőszakkal kívánt „reformálni”. A nemzetiségek – mint addig annyiszor – csak eszköznek kellettek a „hűtlen” magyar birtokos osztály megtörésére. Mi lett volna ha... Nem tudjuk, vajon egy ilyen kísérlet ellen tényleg valamilyen „nemzeti felkelés” tört volna ki Magyarországon, melyben egy táborba kerültek volna a 67-es és függetlenségi párt hívei. Tudjuk azonban azt, hogy nem volt kivel hozzáfogjon a trónörökös. „A nagy program keresztülviteléhez, amelyet Császári Fenséged a birodalmi egység visszaállítására és ezzel összefüggően Magyarország leverésére kialakított, alapfeltétel, hogy az osztrákok kezdettől egységesen a Korona mögött álljanak” – írta Brosch a főhercegnek. Ez azonban hiányzott. A főherceg szélsőségeket kedvelő fogalmazásában Ausztriát magát is „zsidók, magyarok (!), szabadkőművesek és szociáldemokraták” uralták. Igaz, az ausztriai rendteremtést a magyarországihoz képest gyerekjátéknak tekintették. Csakhogy ehhez is hiányoztak a személyi feltételek. Az ausztriai német nacionalisták ekkor már a nagy német birodalom felé tekintgettek, s lenézték a trónörököst. Kevesen álltak körülötte. A nemzetiségi 23 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
politikusokat leszámítva a trónörökös amúgy sem volt szerencsés gárdájának kiválogatásában. „Politikai rezervátumának emberei előbb-utóbb mind leszerepeltek és csődöt mondottak. Velük összehasonlítva, Ferenc József császár öreg szolgái bölcsek és lángeszek voltak” – írta egy hajdani támogatója. Ráadásul legjobb híveitől hidegült el az évek folyamán. Segítette őket, hogy kulcspozícióba kerüljenek, majd nem tudta megbocsátani nekik, hogy még az ő trónra lépte előtt elvállalták a hivatalokat. Így veszett össze politikai tanítómesterével, a miniszterelnökké előlépő Beckkel, a hadügyminiszter Auffenberggel, a vezérkari főnök Conraddal, s így lett kegyvesztett 1914-re a birodalma főtisztviselőjének, a kancellár-külügyminiszternek szánt Czernin gróf. Még 1911-ben, tehát a trónra lépési terv kidolgozásának évében elhagyta őt a Belvedere árnyékkormányának lelke, Brosch is. S közben a „fő ellenség” sem tétlenkedett. A magyar urakban ugyanis méltó ellenfelekre talált. El akarták kerülni az összetűzést az uralkodóval, anélkül azonban, hogy bármit engedjenek neki. (Még magyar házitanítójából sem tudott püspököt csinálni.) Nehogy az abszolutista kísérlet feléledjen, nehogy befolyásos támogatókat találjon majd Magyarországon – ebben Kossuth Ferenctől Tisza Istvánig mindenki egyetértett. Ám idővel az öregedő trónörökös is óvatosabb lett. Bizonyára nem adta fel egészen kedvenc gondolatát, hogy II. Ferencként megteremtsen valaminő „Nagy-Ausztriát”, de nincs jele annak, hogy végig kitartott volna furcsa trónra lépési terve mellett. Konzervativizmusa erősödésével egyetlen biztos fogódzó maradt: eszményképéhez, a német császárral és a cárral való szoros szövetség, egy új Szent Szövetség gondolatához való hűsége. Igaza lehetett Khuen-Héderváry magyar miniszterelnöknek, amikor a német követ kérdésére, mi történik, ha Ferenc Ferdinánd trónra lép, azt válaszolta: „semmi sem fog történni”. Talán azért, mert a Monarchiát konzervatív alapon aligha lehetett megreformálni. A sokak által félt kísérlet valószínűleg akkor is elmaradt volna, ha nem lép közbe a történelem által irányított végzet, Princip szarajevói merénylete. 1914. június 28-án történt. Nem sokkal azután, hogy a trónörökös az ötezredik szarvast leterítette.
2. Képek
24 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
25 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
26 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Magyarok, nemzetiségek a népszaporulat tükrében, 18501918 KATUS László Magyarok, nemzetiségek a népszaporulat tükrében (1850–1918) Aki a századforduló sajtóját és publicisztikai irodalmát átlapozza, éveken át egy érdekes vitát kísérhet figyelemmel. „Magyar szívünk örömtől dobbanhat, álmaink álma, az egységes, nemzeti Magyarország, íme, természetes folyamatként feltartóztathatatlanul halad a megvalósulás felé”, mert „Európa legszaporább fája”, a magyarság fokozatosan magába olvasztja a Kárpát-medence különböző népeit – Ajtay József összegzi így „A magyarság fejlődése az utolsó kétszáz év alatt” című tanulmányának eredményeit. Rákosi Jenő és társai pedig a húsz-, sőt harmincmilliós magyar nemzet közeli megvalósulását hirdetik. A másik tábor viszont – amelynek soraiban jeles demográfusokkal, statisztikusokkal és szociológusokkal is találkozunk – elítéli ezt a „kábító hatású” optimizmust, mert a tények épp az ellenkezőjét mutatják: a magyarság a nyelvhatárokon, s főleg Erdélyben folytonosan tért veszít, s egyes magyar vidékek népszaporodása veszedelmesen lelassult. „Árpád fiainak pusztulásáról”, az erdélyi végeken „elnémult harangokról” írnak, s a Magyar Királyi Statisztikai Hivatal igazgatója, Vargha Gyula 1902-ben egyenesen arra a következtetésre jut, hogy ha a társadalom és az állam részéről hamarosan nem történnek hatékony szociál- és népesedéspolitikai intézkedések, akkor „sorsunk meg van pecsételve, s csak idő kérdése, hogy mikor törültetünk ki a nemzetek sorából”. Honnan ez a két végletesen ellentétes perspektíva? Miért ígéri a felvirradó 20. század ugyanazon nemzedék egyes fiai számára a harmincmilliós magyar nemzeti állam megvalósulását, s miért idézi fel másokban a nemzethalál fenyegető látomását? Európa „legszaporább” népe A Kárpát-medencében a polgári forradalmat követő nagy gazdasági és társadalmi átalakulás során bonyolult és összetett népesedési folyamatok mentek végbe, amelyeknek a vitatkozó felek különböző részjelenségeit hangsúlyozták. A népszámlálások statisztikai adatai első látásra kétségkívül az optimistákat igazolják. A történeti Magyarország nemzetiségi viszonyait részletesen először az osztrák hatóságok által 1850–51-ben végrehajtott népszámlálás mérte fel, s ennek eredményei nagyjából megegyeznek Fényes Eleknek az 1830-as és 40-es években végzett számításaival. 1851 elején a magyar korona országainak 13,2 millió lakosából 4,8 millió volt magyar, vagyis mindössze 36,5%, s a magyarok arányszáma a szűkebb (Horvátország és Fiume nélküli) Magyarország és Erdély területén is csak 41,6% volt. A magyar népszámlálások 1880 óta terjedtek ki az anyanyelv számbavételére. 1880-ig a magyar anyanyelvűek száma a magyar korona országaiban 6,4 millióra nőtt, tehát 30 év alatt csaknem 34%-kal, szemben a nem magyar anyanyelvűek nem egészen 10%-os növekedésével. A következő 30 év még erőteljesebb gyarapodást hozott: 1880 és 1910 között a magyarok száma 55%-kal emelkedett, a nem magyar anyanyelvűeké pedig csak 17%-kal. Vagyis 1850 és 1910 között, azaz 60 év alatt, az Osztrák–Magyar Monarchia határai között élő magyarok száma – ha a katonákat és az Ausztriában élőket is beszámítjuk – 4,9 millióról 10,1 millióra növekedett, vagyis több mint megkétszereződött. Ez a 107 százalékos növekedés nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő, hiszen ugyanezen idő alatt a Habsburg Monarchia lakossága (az 1866 utáni határok között) 60%-kal, Európa lakossága 70%-kal, a Föld népessége pedig mintegy 55%-kal gyarapodott. A magyarok arányszáma a Monarchia népei között 16%-ról 21%-ra, a magyar korona országaiban 37%-ról 48%-ra, a szűkebb Magyarországon 42%-ról 55%-ra (ezen belül pedig Erdélyben 28%-ról 34%-ra) emelkedett. A magyarság számbeli növekedésének tömege túlnyomórészt a központi magyar nyelvterületre jutott (Dunántúl, Kis- és Nagy-Alföld, Északi Középhegység), ahol a magyaroknak mintegy 80%-a élt. A leggyorsabb ütemű növekedés viszont az összefüggő magyar nyelvterületen kívül élő magyar nyelvszigeteken és szórványokban figyelhető meg, ahol számuk 1880 és 1910 között több mint 800 ezerrel gyarapodott, arányszámuk pedig 13%ról 20%-ra emelkedett. Különösen nagy mértékben növekedett a magyarok száma az Északi Felvidék szlovák megyéiben, a Bánát és Dél-Erdély román, szerb és német többségű megyéiben, valamint Horvátországban és Szlavóniában, ahová főleg a Dunántúlról települtek át tízezrével magyar szegényparasztok. A kortársakat joggal aggasztotta viszont az a tény, hogy az összefüggő magyar nyelvterület kisebb, különálló tömbje, a székelység, igen lassan fejlődött. Az erdélyi négy székely megye magyar lakossága 1880 és 1910 27 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
között csak 27%-kal növekedett; ez gyengébb volt az országos átlagnál (33%), s messze elmaradt a központi magyar nyelvterület magyarságának 50%-os, a magyar nyelvterület határain kívül élő magyarságnak pedig közel 90%-os növekedése mögött. Népesedés, kivándorlás Mi volt az oka annak, hogy a Kárpát-medence népei ennyire eltérő ütemben fejlődtek, s a nemzetiségi erőviszonyok ily nagy mértékben eltolódtak a magyarság javára? A magyarázatot keresve három alapvető tényre kell rámutatnunk: (1) a magyarok természetes szaporodása az 1860-as évektől kezdve felülmúlta a nem magyar népekéét; (2) a magyarok jóval kisebb arányban vettek részt a kivándorlásban, mint az ország más népei; (3) a nem magyar lakosság egy része, valamint a bevándorlók zöme a magyarokhoz asszimilálódott. 1. A népesedési viszonyoknak az a nagy horderejű átalakulása, amelyet korábban demográfiai forradalomnak, manapság inkább demográfiai átalakulásnak nevezünk, Magyarországon a kiegyezés után vette kezdetét. Az átmenet első szakaszában a természetes szaporodás a hagyományos népesedési viszonyokra jellemző átlagos évi 5 ezrelékről 10 ezrelék fölé emelkedett (a mai Magyarországon az 1970-es évek átlagában 3,8 ezrelék). Ennek oka elsősorban a korábban rendszeresen visszatérő demográfiai katasztrófák (járványok, éhínségek) megszűnése és a halálozási arány tartós csökkenése volt. Az átmenet először a túlnyomóan magyarlakta nyugati és központi megyékben vette kezdetét, és lassan terjedt észak, kelet és dél felé. Az ország túlnyomórészt nem magyar népek által lakott peremvidékeit a demográfiai forradalom hulláma csak az 1880-as években, sőt néhol a századfordulón érte el. Az utolsó hagyományos típusú demográfiai válság 1872 és 1874 között (kolera, éhínség) főleg a nem magyar lakosságú megyékben pusztított, a magyar megyék többségét alig érintette. 1869 és 1880 között a magyar többségű 27 vármegye lakossága 3,9%-kal növekedett, a 36 nem magyar többségű megyéé viszont csaknem 1%-kal csökkent. 2. A szlovákoknak és a ruténeknek a magyarokénál nagyobb természetes szaporodását ellensúlyozta a nagyarányú kivándorlás, amely különösen az 1880-as évektől vett nagy lendületet, nemcsak a tengerentúlra, hanem – Erdélyből – Románia felé is. Az amerikai kivándorlók az első két évtizedben csaknem kizárólag az északi és az északkeleti megyék szlovák és rutén lakosságából kerültek ki. A magyaroknál eleinte a székelyek romániai kivándorlása volt jelentős, az amerikai kivándorlás csak a századfordulón öltött nagyobb méreteket. A magyar korona országaiból 1899 és 1913 között kivándorlóknak csak 29%-a volt magyar anyanyelvű. Ezer lakos közül évente átlagosan kivándorolt a szlovákoknál 10, a ruténeknél 8, a németeknél 7, a délszlávoknál 5, a románoknál 4, a magyaroknál pedig csak 2. A kivándorlás tehát hozzájárult a magyarok viszonylagos súlyának növeléséhez. A Kárpát-medencében a 19. század második felében végbemenő népesedési folyamatok tehát a magyarságnak kedveztek. A népesedési mutatókat behatóan elemző demográfusok és statisztikusok azonban a századfordulón azt is észrevették, hogy a népesedési folyamatok területi és etnikaieloszlása változóban van, s a magyarság előnye e téren fokozatosan csökken, sőt elenyészik, s a népesedési folyamatok egy idő múltán éppen ellenkező irányban, a magyarság hátrányára fognak hatni. A demográfiai átmenet ugyanis a nem magyar területeken is előrehaladt, a magyarlakta területek viszont a 20. század elején már beléptek az átmenet második szakaszába, midőn a születési arányszám és a házas termékenység csökkenésemár gyorsabb ütemű volt, mint a halálozási ráta süllyedése. Ennek következtében a természetes szaporodás üteme lassult. 1896 és 1914 között a románok – egyébként alacsony – természetes szaporodása jelentősen megnőtt, a magyaroké viszont lassan csökkent. A házasságok termékenysége is gyorsabban csökkent a magyaroknál, mint a nem magyar népeknél. A közvélemény ekkoriban figyelt fel az „egyke” jelenségére, azaz egyes vidékek parasztságának rendkívül alacsony házas termékenységére. Az egy vagy két gyermek-rendszer, s általában a házasságon belüli születéskorlátozás a 19. század végi Magyarországon európai viszonylatban is elég nagyarányú volt, de korántsem volt sajátos magyar jelenség: a bánáti és dél-erdélyi románoknál és németeknél, s a Középső Felvidék szlovák parasztságánál éppúgy megfigyelhető, mint a délkelet-dunántúli magyar parasztoknál. A születéskorlátozás következtében Baranya, Tolna, Somogy és Veszprém megye lakosságának házas termékenysége például jóval gyorsabb ütemben csökkent az országos átlagnál. Lényegében hasonló tendencia figyelhető meg a kivándorlás terén is: a magyarok részaránya a kivándorlók között a 20. század elején gyorsan emelkedett. Magyarosítás – magyarosodás? 3. A természetes szaporodás – a kivándorlási veszteség levonásával – 1850 és 1910 között több mint hárommillióval növelte a magyarság számát. A tényleges növekedés azonban meghaladta az ötmilliót, s ez azt jelenti, hogy legalább kétmilliót a magyarság asszimilációs nyereségének kell tekintenünk. Ebből mintegy 700 28 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ezer volt zsidó, félmillió német, 400 ezer szlovák, 150–150 ezer román, illetve délszláv, s 100 ezer egyéb eredetű. Az első világháború kitörésekor a magukat magyarnak vallók közül minden ötödik vagy maga lett magyarrá, vagy olyan családból származott, amely a közvetlen megelőző két nemzedék során vált magyarrá. Vajda János joggal írta 1896-ban: „ami a rohamos megmagyarosodást illeti, ... ilyenre nincs példa semmiféle nemzet történetében”. „Magyarosodás” vagy „magyarosítás” eredménye volt a magyar nemzet e kétmilliós nyeresége? Az asszimiláció alapjában és egészében véve természetes és spontán folyamat volt, amelyben a Kárpát-medence sajátos gazdaságföldrajzi és települési viszonyai éppúgy szerepet játszottak, mint a 19. század folyamán fellépő gazdasági, népesedési, társadalmi, kulturális és politikai tényezők. A korabeli magyar politikai vezető réteg ezt a magyarosodási folyamatot igyekezett gyorsítani és kiterjeszteni. Erre lényegében csak egyetlen többé-kevésbé hatékony eszköz állott rendelkezésére: az iskola, a magyar nyelv kötelező oktatása, valamint a magyar tannyelvű állami iskolák létesítése. A magyar nyelv ismerete önmagában még nem jelent magyarosodást, de szükségszerű előfeltétele annak. 1880 és 1910 között több mint egymillióval nőtt a magyarul beszélő nem magyar állampolgárok száma, s arányszámuk 11%-ról 23%-ra emelkedett. A „magyarosítási” törekvések azonban csak ott hoztak eredményt, ahol a feltételek a kevert település, s a magyarok és nem magyarok tartós együttélése és érintkezése révén adva voltak. Vagyis ahol az asszimilációt elősegítő gazdasági, társadalmi és népesedési tényezők a magyarságra nézve kedvezően hatottak, s ennélfogva a nem magyar állampolgárokban megvolt a „hajlandóság” a magyarosodásra. A megmagyarosodottaknak közel a fele a bevándorlók közül került ki, akiket a gyors gazdasági növekedés kínálta vállalkozási és munkalehetőségek csábították az országba, s akik túlnyomórészt a gazdasági és hatalmi kulcspozíciókat birtokló magyarsághoz asszimilálódtak. A hazai nemzetiségek soraiból 1848 előtt főleg a nemesség és a német városi polgárság magyarosodott. A 19. század második felében azonban a tőkés gazdaság fejlődése, a társadalom polgári átrétegződése, a megnövekedett földrajzi és szociális mobilitás, valamint a hagyományos életkeretek felbomlása elsősorban a központi magyar nyelvterület határain belüli nyelvszigetek és a szórványok többszázezernyi német, szlovák és délszláv lakosságának magyarosodását idézte elő gyors ütemben. Ugyancsak megmagyarosodott azoknak a nem magyaroknak a túlnyomó része is, akiket a stagnáló és túlnépesedett erdős-hegyes peremvidékekről központi területek felé irányuló belső migráció sodort tízezrével a magyar nyelvterület városaiba, ipari és forgalmi központjaiba. Kiemelkedő szerepet játszottak a magyarosodásban a városok, amelyeknek lakossága már 1880-ban 63%-ban magyar volt, s ez az arányszám 1910-ig 77%-ra emelkedett. A magyarosodás tehát túlnyomórészt a magyar nyelvterületen belül és a városokban ment végbe. Mégis, a nyelvhatárok ezekben a évtizedekben lényegében nem változtak. A nem magyar népek nagy, összefüggő települési területeit a magyarosodás nemigen tudta kikezdeni. Ott legfeljebb a magyar nyelvszigetek és szórványok száma, lakossága növekedett a kialakuló iparvidékekre és gazdasági központokra irányuló magyar bevándorlás révén. A nyelvhatárokon húzódó hol szélesebb, hol keskenyebb vegyes nemzetiségű sávban szinte községről községre változott a helyzet: az egyikben nőtt, a másikban csökkent a magyarok arányszáma. A négy erdélyi székely megyében például 1880 és 1910 között a románok nagyobb mértékben gyarapodtak, mint a magyarok. Az asszimilációnak tehát megvoltak a maga természetes keretei és korlátai is. Bármily jelentős is volt a magyarság asszimilációs nyeresége, az országban élő nem magyar nemzetiségek teljes beolvasztására nem lehetett számítani. A soknemzetiségű történeti Magyarországot nem lehetett tisztán magyar nemzeti állammá átalakítani. Ezt nemcsak a szakemberek látták jól, hanem a józan, reális gondolkodású államférfiak is, akik éppen ezért nem erőltették a nemzeti kisebbségek teljes magyarosodását, csupán azt kívánták tőlük, hogy nemzetiségük megőrzése mellett tanulják meg a magyar államnyelvet, és fogadják el a magyar állameszmét. A magyarság asszimilációs nyeresége különben is elég ingatag volt. A nyelv- és nemzetiség-váltás igen összetett, bonyolult és többgenerációs folyamat. Az 1850 és 1910 között asszimilálódott kétmilliónyi „új” magyar az átalakulás különböző fázisaiban volt. Jelentős részük esetében a megmagyarosodás folyamata már véglegesen befejeződött, sok esetben azonban az asszimiláció még korántsem volt lezárt, visszafordíthatatlan. Ezt az ingatag, átmeneti állapotot igen jól jellemzi a század elején a Statisztikai Hivatal által a magyar–szlovák nyelvhatár községeiben végzett részletes felmérés: „E nép a magyar és a szlovák nemzetiséghez tartozás oly bizonytalan határán van, hogy épp oly joggal vehető magyarnak, mint szlováknak. Egyaránt beszéli, s egyaránt használja mind a két nyelvet, az összeíró számlálóbiztosnak úgyszólván hangulatától függ, hogy a magyarság, vagy a szlovákok közé sorozza-e őket. ... Az ily átalakulófélben levő népet mindig fenyegeti az a veszedelem, hogy egy pap, egy tanító néhány év alatt visszafordítja, s a faluban még élő szlovák nyelv segítségével nagyra növeli a szlovák öntudatot.”
29 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Alig néhány év múltán bebizonyosodott, hogy a szerzők sejtelme helyes volt... Az Osztrák–Magyar Monarchia és Magyarország nemzetiségi viszonyainak alakulása a nemzetiségek év magyar német cseh szlovák lengyel kárpátukrán szerbhorvát szlovén román olasz egyéb zsidó száma a 1851* 4 818 1 357 1 730 447 2 160 45 2 240 4 126 253 magyar korona országaiban 1880* 6 445 1 954 1 865 356 2 352 86 2 405 10 169 (ezer fő) 1910 10 051 2 037 64 1968 41 473 3 028 93 2 949 33 150 aránya az Osztrák– 1851* 15,5 25,1 12,8 5,9 6,6 9,4 8,8 3,7 7,8 1,7 0,4 2,2 Magyar Monarchiában (%) 1910 20,6 24,5 13,3 4,0 10,3 8,2 7,8 2,6 6,6 1,6 0,3 aránya a magyar 1851* 36,5 10,3 13,1 3,4 16,4 0,3 17,0 0,03 1,0 1,9 korona országaiban (%) 1910 48,1 9,8 0,3 9,4 0,2 2,3 14,5 0,5 14,1 0,2 0,7 növekedése az Osztrák–Magyar Monarchiában (%) 1851*–1910 107 52 62 11 144 36 38 10 31 48 19
2. Képek
30 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
31 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
32 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. A magyarországi nemzetiségi kérdésrõl, 18681918. Kronológia PÓK Attila A magyarországi nemzetiségi kérdésről (1868–1918) 1868. június 24. A görögkeleti vallásúak ügyével foglalkozó 1868 : IX. tc. szentesítése. Elismeri, hogy a szerb nemzeti egyházi kongresszus önállóan intézheti egyházi, iskolai és ezekre vonatkozó alapítványi ügyeit. 1868. november 17. A magyar–horvát kiegyezésről szóló 1868 : XXX. tc. szentesítése. Magyarország s Horvát–Szlavón- és Dalmátországok egy- és ugyanazon állami közösséget képeznek, a Háromegy Királyság azonban meghatározott ügyeire kiterjedő saját törvényhozással és kormányzattal rendelkezik. 1868. november 25. Eötvös József beszéde a nemzetiségi törvényjavaslat általános tárgyalásakor: „...vannak sokan, kik azt hiszik, hogy a nemzetiség kérdése csak mesterséges izgatásoknak eredménye. ...Az én meggyőződésem szerint a nemzetiségi kérdés csak azon nagy szabadsági mozgalomnak egyik ágát képezi, mely korunkban oly nagy eredményekhez vezetett. ...nincs hatalom, mely minket arra bírjon, hogy a szabad versenynek, a szabadságnak teréről... a privilégiumok sáncai közé vonuljunk...”. 1868. december 6. A nemzetiségi egyenjogúságról szóló 1868 : XLIV. tc. szentesítése. Alapelve: „Magyarország összes honpolgárai az alkotmány alapelvei szerint is politikai tekintetben egy nemzetet képeznek, az osztatlan, egységes magyar nemzetet, melynek a hon minden polgára, bármely nemzetiséghez tartozzék is, egyenjogú tagja.” 1869. május 13. Miletič Svetozar szerb képviselő felirati javaslatot nyújt be a képviselőházban. Megállapítja, hogy a nemzetiségi törvény elvitatja a nemzetiségek nemzeti egyéniségét. 1870. április 23. A nemzetiségi és a függetlenségi 1848-as párti képviselők egy csoportja nemzetiségi törvényjavaslatot tesz közzé a Honban. Ez a magyarokon kívül történeti és meghonosított nemzetnek nevezheti a románokat, szerbeket, tótokat, ruténeket, németeket. 1870. október 23. Paulinyi Vilmos szlovák politikus a Národnie Novinyben megjelent cikkéből: „A polgári szabadság... csak egy darab nyers, az ember számára élvezhetetlen hús, a nemzeti szabadság azonban a tűz, víz és só, mely ezt a nyersanyagot ehetővé teszi.” 1874. augusztus 30. Állítólagos „pánszláv, hazaellenes szellemű” nevelés miatt Trefort Ágoston közoktatásügyi miniszter bezáratja a nagyrőcei, majd 1874. szeptember 21-én a turócszentmártoni, 1875. január 8-án a znióváraljai szlovák gimnáziumokat. 1875. november 9. „Pánszláv szellemű lázításra” hivatkozva, belügyminiszteri rendelet betiltja a Matica Slovenska szlovák közművelődési egyesület tevékenységét. 1876. július 5. Állítólagos „lázítás és felségsértés” miatt, mentelmi jogának megsértésével letartóztatják Miletič Svetozar szerb képviselőt. 1879 novemberéig van fogságban. 1879. május 22. „A magyar nyelv tanításáról a népoktatási tanintézetekben” c. 1879 : XVIII. tc. szentesítése. Minden nem magyar tanítási nyelvű tanítóképzőben a magyar nyelv olyan óraszámban tanítandó, hogy a tanfolyam végére minden tanítójelölt elsajátíthassa. Vegyes lakosú községekben csak magyarul tudó tanítók alkalmazhatók 1883-tól. A magyar nyelv minden népiskolában kötelező tantárgy. 1881. május 12–14. A román választók képviselőinek nagyszebeni konferenciáján megalakul az egységes Román Nemzeti Párt. Követelik Erdély önkormányzatának helyreállítását, a nemzetiségi törvény revízióját, a román nyelv használatát a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban a románok lakta területen. 1883. március 9. Grünwald Béla, a mérsékelt ellenzékhez tartozó képviselő beszéde a képviselőházban: „...nekük jutott a szerep, meghonosítani az európai eszméket és culturát a magyar irodalom közvetítésével s a különböző népfajokat, melyek magukban gyengék az emberi fejlődés minden feltételének elérésére, felemelni s egy nagyobb nemzeti közösséggé egybeolvasztani.”
33 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1883. augusztus 14–15. Tüntetések Zágrábban a pénzügyi hatóságok épületein elhelyezett magyar feliratú címertáblák ellen. 1885. április 12. A céljául a magyarosítást kitűző Erdélyrészi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) megalakulása. 1887. február 15. Mocsáry Lajos, a Negyvennyolcas Függetlenségi Párt képviselője képviselőházi beszédéből: „A kormánynak soha nem szabad megfeledkeznie arról, hogy polyglott ország ügyeit vezeti, hogy egyforma kormánya a magyaroknak, tótoknak, szerbeknek, hogy az ország nem lehet egy nagyobb szabású kultúregylet, s hogy abban különböző nemzetiségű állampolgárok laknak, akiknek egyenlően kell elosztani nemcsak a terheket, hanem az igazságot is...”. 1891. május. Román egyetemi hallgatók a magyar hivatalos nemzetiségi politikát támadó emlékiratot tesznek közzé a magyarországi, illetve erdélyi román kérdésről. 1891. július 1. A magyar egyetemisták a román egyetemistáknak küldött válaszukban védelmükbe veszik a magyar nemzetiségi politikát. 1892. május 28. Az erdélyi románok politikai sérelmeit és követeléseit tartalmazó memorandumot 300 tagú küldöttség viszi Bécsbe a királyhoz. A király nem fogadja őket, a memorandumot átküldik a magyar kormánynak, amely „felbontatlanul” juttatja vissza a románoknak. 1892. július. Az ausztriai és magyarországi román egyetemi hallgatók válasza (Replica) a következő román sérelmekről ír: Erdély uniója, a nemzetiségi törvény végre nem hajtása, az iskolaügynek az asszimiláció szolgálatába állítása, az egyházi önkormányzat megsemmisítése, a románok kiszorulása a közigazgatásból, politikai üldözések, sajtóperek. 1893. január 11. Értekezletet tartanak Bécsben a magyarországi szerb, szlovák és román nemzetiségek vezetői. Nem tudnak közös programot kidolgozni. 1894. május 17–25. Az 1892. évi román memorandum készítőit az irat terjesztéséért Kolozsvárott bíróság elé állítják és néhány hónaptól pár évig terjedő államfogházra ítélik őket. A nemzetközi közvélemény a románok mellett foglal állást. 1895. augusztus 10. A szerbek, románok, szlovákok részvételével tartott budapesti nemzetiségi kongresszus határozatából: „Csakis Magyarország népei összességének van joga magát az állammal azonosítani...”. 1896. április 30. A nemzetiségek kongresszusa végrehajtó bizottságának a millenniumi ünnepségekkel kapcsolatos állásfoglalásából: „...mi, Magyarország három nemzete; románok, szerbek, és szlovákok reálisan létezünk, mint ...önálló... egyéni nemzetek... nemcsak egy évezred óta, hanem sokkal régebben... kinyilatkoztatjuk, hogy ezeken a kifejezetten magyar nemzeti, bennünket sokban sértő ünnepségeken semmilyen részt nem vehetünk, hanem ellenkezőleg, annak csalóka képei ellen tiltakozunk.” 1900. február 9. Széll Kálmán miniszterelnök képviselőházi beszédéből: „Itt faji politikát nem visz senki és nem folytat senki. Folytatja a politikailag egységes magyar nemzet a magyar állam politikáját, mely azonban nem akar üldözni...” 1901–1904. Kormányakció a romániai magyar iskolák támogatására. 1903. április 12–14. A Szociáldemokrata Párt kongresszusán elfogadott program követeli „az országban élő minden nemzet teljes egyenjogúsítását.” 1904. április 24. A Bihar megyei Élesden a Függetlenségi Párt által szervezett népgyűlésen az oda gyűlő és szétoszlani nem akaró helyi románok és szociáldemokraták elleni sortűznek 33 halálos áldozata van. 1905. május 6. A Népszava, a Szociáldemokrata Párt lapja aláírás nélküli cikkében írja: „Nemzetiségi kérdést mi nem ismerünk; nemzetiséget csak kétfélét ismerünk: a kizsákmányolókét és a kizsákmányoltakét. A jövő harca e két nemzetiség között fog lefolyni. A többi csak apró csatározás, mely kizárólag a vagyonos osztály érdekeiért folyik...”.
34 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1905. október 3. A horvát képviselők elvi határozata, a „fiumei rezolúció”, támogatja a magyar ellenzéki koalíció harcát Magyarország közjogi függetlenségéért, hitet tesz a horvát és a magyar nép egymásrautaltsága és közös harca mellett. 1906. május 29. Wekerle Sándor miniszterelnök programbeszédéből: „...az oktatás minden fokozatán, a tan és nevelőintézetek bármely kategóriájában jusson kifejezésre a magyar állameszme, a magyar állam nemzeti jellegének eszméje...”. 1906. december 9. Izgatási sajtóperben a rózsahegyi (Liptó vm.) bíróság a papi teendőitől már korábban eltiltott Andrej Hlinkát, a szlovák nemzetiségi mozgalom vezetőjét kétévi államfogházra ítéli. 1901–1906. Nagyszabású akció az Amerikába vándorolt nemzetiségek közötti mozgalmak ellensúlyozására. A Magyarországon is ható mozgalomnemzeti egységre, ill. a nemzetiségi mozgalmak együttműködésére irányul. A kormányakció propagálja a magyarok „ nemzeti gondozásá”-t, a „hazatérés”-t. 1907. június 2. A nem állami elemi népiskolák jogviszonyairól szóló 1907 : XXVII. tc. szentesítése. (Kidolgozója, Apponyi Albert, a z 1906–10 közötti vallás- és közoktatásügyi miniszter után Lex Apponyi néven ismert.) Számos egyéb rendelkezés mellett kimondja: a nemzetiségi iskolák tanulói négy év alatt kötelesek elsajátítani a magyar nyelvet. Államsegély csak „kifogástalan hazafias állampolgári nevelést” végző nemzetiségi tanítók kaphatnak. 1907. augusztus 16. A vasúti szolgálati rendtartást szabályozó törvény, az 1907 : XLIX. tc. szentesítése. Kötelezővé teszi a vasútnál a magyar nyelv tudását. 1907. október 27. Csernova (Liptó vm.) szlovák lakossága ragaszkodik hozzá, hogy Andrej Hlinka szentelje fel templomukat; a kiküldött papot nem engedik a templomhoz. A csendőrség tüzel a tiltakozó tömegre. 13 halott, számos sebesült. 1908. augusztus 23. Ady Endre: Magyar jakobinus dala: „Mikor fogunk már összefogni? Mikor mondunk már egy nagyot Mi elnyomottak, összetörtek Magyarok és nem-magyarok?” 1909. július 28. Turóc vármegye főispánjának jelentése Andrássy Gyula belügyminiszterhez: „…Scotus Viatornak* itteni tartózkodása mélyebb nyomokat nem hagyott hátra és az idevaló nemzetiségek nem tulajdonítanak látogatásának nagyobb súlyt.” 1910. április 16. Minisztertanácsi határozat megtiltja Scotus Viator magyarországi nemzetiségi kérdésről szóló, cseh nyelvre fordított röpiratának a terjesztését. 1910. szeptember–november. Eredménytelen megbeszélések a magyar–román közeledés lehetőségeiről Tisza István és Mihu János között. 1912. március 31. A király felfüggeszti a horvát alkotmányt, mivel a horvát–szerb koalíció és a jogpártok úgy határoztak, hogy nem küldenek képviselőt a magyar országgyűlésre és megakadályozzák a 1913.végén lejáró pénzügyi egyezmény megújítását. 1912. június 11. A király felfüggeszti a szerb nemzeti egyházi önkormányzatot. 1913. február 18. Apponyi Albert beszéde a Magyar Társadalomtudományi Egyesületnek a nemzetiségi kérdésről tartott értekezletén: „A nemzetiségi kérdés, szerintem, akkor kezdődik, amikor a nem magyar ajkú tömegekből a műveltebb osztályokba emelkednek nagyobb számú egyének nem a magyar kultúra, hanem idegen kultúra révén…”. 1903–1913. Erdélyben 700, 50 kat. holdon felüli magyar birtok kerül román kézre. Összterületük 157 000 kat. hold, az erdélyi magyar közép- és nagybirtokok területének 4,5%-a.
35 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1913. Szabó Oreszt szerkesztésében megjelennek a Nemzetiségi Ismertető Könyvtár kötetei. (Erdélyi szászokról, szlovákokról, szerbekről, románokról, ruténekről, szepesi szászokról, a Temes és Torontál megyei bolgárokról, a krassó-szörényi krassovánokról, a dél-magyarországi és dunántúli németekről.) 1914. január–február. politikusokkal.
Tisza István miniszterelnök eredménytelen tárgyalásai román nemzetiségi
1914. január 31. Jászi Oszkár előadása a Galilei Körben a nemzetiségi kérdésről: „…a nemzetiségi kérdésben létezik egy sérelmi plusz és ez a sérelmi plusz alkotja éppen a nemzetiségi kérdést… itt nemcsak azokról az irtózatos sérelmekről van szó, amelyeket ennek az országnak egész népe fajra és nemzetiségre való különbség nélkül elszenved…”.** 1914. február 20. Tisza István beszéde a képviselőházban: „… a 68-as törvényt nem lehet végrehajtani, mert az a magyar nemzet önfeledt megnyilatkozása volt akkor, amikor szabadságát visszanyerte.” 1914. március 3. A máramarosi nemzetiségi perben 32 lázítással vádolt rutén vádlottat hosszú börtönbüntetésre ítélnek. 1914. november 7. Teljes amnesztiát kapnak a nemzetiségi politikai elítéltek. 1915. május 1. Londonban Jugoszláv Bizottság alakul – célja egy föderatív délszláv állam létrehozása. 1915. november 14. Cseh Külföldi Bizottság alakul Párizsban – célja az önálló csehszlovák állam megteremtése. 1916. augusztus 17. A bukaresti titkos egyezményben Románia csatlakozik az antanthatalmakhoz, augusztus 27-én hadat üzen az Osztrák–Magyar Monarchiának. 1917. június 5. Kunfi Zsigmond szociáldemokrata vezető nyilatkozata a Világban: „…a nemzetiségi kérdés helyesen csakis a jelenlegi magyar államegység keretén belül oldható meg… és megoldása … összefügg a magyar politikai élet demokratizálásával.” 1917. július 20. A korfui egyezmény: szerb–horvát megállapodás egy szerb–horvát–szlovén állam létrehozásáról. 1918. április 8. Az Osztrák–Magyar Monarchia nemzetiségeinek római kongresszusa kimondja, hogy nem akarnak továbbra is a birodalom keretei között élni. 1918. szeptember 16. Párizsban megalakul a Román Egység Nemzeti Tanácsa. 1918. szeptember 15. Románok, csehek, szlovákok, lengyelek, rutének és délszlávok közös kongresszusa New Yorkban. 1918. szeptember 20–21. Tisza István szarajevói hivatalos látogatása alkalmával elutasítja a tartománygyűlés nemzeti követeléseit. 1918. október 5–6. Zágrábban megalakul a Szlovének, Horvátok és Szerbek Nemzeti Tanácsa. 1918. október 8. A Szociáldemokrata Párt kiáltványa a magyarországi nemzetek önrendelkezési jogát és demokratikus átalakulást követel. 1918. október 14. Genfben megalakul a cseh emigráns kormány. 1918. október 16. Képviselőházi beszédében Károlyi Mihály elismeri Horvátország elszakadási jogát, Magyarország tengerhez vezető útjának biztosításával és Fiume megtartásával. A nemzetiségi kérdés megoldásának kulcsát az általános demokratizálásban látja. I. Károly bejelenti Ausztria föderatív alapon való átalakítását és felszólítja a különböző tartományokat, alapítsák meg a maguk nemzeti tanácsait. Mindez nem vonatkozik a magyar korona országaira. 1918. október 25. Nyilvánosságra hozzák a Magyar Nemzeti Tanács megalakulását. *Vö. cikkünket a 26–28. oldalon! 36 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
**Vö. cikkünket az 58–59. oldalon!
37 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Nemzetiségi kérdés és munkásmozgalom KENDE János Nemzetiségi kérdés és munkásmozgalom 1867–68-ban Ausztria és Magyarország viszonyának rendezésével s Eötvös József liberális nemzetiségi törvényével viszonylagosan nyugvópontra jutott Magyarországon a nemzeti-nemzetiségi kérdés. A „helyreállított autonómia és egység” – mint erre Engels 1893-ban utalt – elégséges volt a szocialista munkásmozgalom kibontakozásához, amely érzékelte ugyan a magyarországi nemzeti-nemzetiségi kérdés problémáit, ám nem látta szükségesnek, hogy e kérdéseket elvi megnyilatkozásainak, agitációs tevékenységének homlokterébe állítsa. Ezzel magyarázható, hogy a „kiegyezés” vagy „függetlenség” programjai között polarizálódott hazai politikai életben szinte minden politikai erő ellenérzéssel figyelte a születő új erőt, a munkásmozgalmat. Még a függetlenségi ellenzék azon része is, amelyik az alkalmai együttműködéstől nem zárkózott el. A kibontakozó szocialista munkásmozgalom első nemzedékei az alapvető feladatot a proletariátus osztállyá szervezésében, önálló erővé fejlesztésében látták. Ezért elhatárolódásra törekedtek minden más párttól, politikai csoporttól. Ugyanakkor a fiatal munkásmozgalom születése pillanatától internacionalistának vallotta magát. Politikai megnyilatkozásaiban így nem a függetlenség kiteljesítését, hanem a demokratikus szabadságjogok biztosítását, s a „társadalmi kérdés megoldását” tekintette alapvető feladatának. Ennek az internacionalizmusnak jelképes megnyilvánulása többek között, hogy az Általános Munkásegylet pecsétje, felhívásai többnyelvűek (magyar, német, szlovák) voltak s tagsága a kezdetektől nem magyar, hanem magyarországi volt. A fiatal, soknemzetiségű mozgalom kezdetben a nemzeti-nemzetiségi kérdés megoldását automatikusan, az ország általános demokratizálódásától, végső soron a szocializmus győzelmétől várta. Így a nemzeti-nemzetiségi kérdéssel kapcsolatos megnyilatkozásaikat jórészt taktikai szempontok határozták meg. Párttaktika – nemzetiségi kérdés A 90-es évek belső pártvitái után – amelyek lényegében nem érintették a nemzetiségi kérdést – az évtized végére szervezetileg is megszilárdult a hazai szociáldemokrata párt. A Garami Ernő nevével fémjelezhető új vezetés két évtizeden át szilárdan irányította a pártot. A szervező munkájuk nyomán tért nyerő szocialista tömegmozgalom olyan időszakban lett országos politikai tényezővé, amikor már mind Ausztriában, mind Magyarországon egyre erőteljesebb formában adtak életjelt magukról a nemzeti és nemzetiségi ellentétek. Immár elkerülhetetlenné vált, hogy a szocializmus általános tételeinek hangoztatásán kívül konkrétabb válaszokat is adjanak az ország s a munkásság előtt álló kérdésekre. A párton belül többé-kevésbé általános volt az a felfogás, hogy Magyarország a tőkés fejlődés kezdeteinél tart, a proletariátus feladata e fejlődés útjának szabaddá tétele az ország demokratizálásával, elsősorban az általános választójog kivívásával. Ennek érdekében lehetséges és szükséges azokkal az erőkkel együttműködni, amelyek hasonlóképp a választójog reformjáért küzdenek. Vagyis a polgári demokratikus átalakulás egyéb fontos kérdései, így a nemzeti-nemzetiségi kérdés, függvényei lettek a választójogért folytatott harcnak. A századfordulótól az 1905. januári választásokig az MSZDP – korábbi hagyományainak megfelelően – a parlamenti ellenzékkel igyekezett együttműködni. Ennek is következménye, hogy az 1901-es választási kiáltványban, majd az 1903-as kongresszuson (noha ezt kemény viták előzték meg) a párt „lényegében” állást foglalt az ország függetlensége és gazdasági önállósága mellett. Az 1905. januári választásokon győztes koalíció – bár alkotóelemeinek többsége „elvben” híve volt az általános választójognak – nem volt hajlandó lekötni magát ennek megvalósítása mellett. Így az uralkodó által kinevezett parlamenten kívüli, ún. darabontkormánynak (1905–06) sikerült megszerezni a választójog reformjának ígéretével a koalícióban csalódott szociáldemokrata vezetők támogatását. Erre a segítségre igencsak szüksége volt a tömegbázist nélkülöző, a császári házat képviselő rezsimnek. A darabontkormány menesztése (1906) után az MSZDP-nek nem volt módja politikai orientációján változtatni, hisz az uralomra jutott koalíciós kormány azonnal hadjáratot indított a „hazátlan” szociáldemokraták ellen, s így azok nem tehettek mást, mint továbbra is a dinasztiától várták az ország demokratizálását. Ennek következtében a szocialista sajtóban a függetlenség gyakran a sovinizmussal egyértelmű kifejezéssé vált, rokonszenvvel írtak a „demokratikus cezarizmusról”, reménykedtek az adott alkotmányosságot felfüggesztő, oktrojált választójogban.
38 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A koalíciós időszakban (1906–1910) erősödött meg a párt bíráló álláspontja az 1848/49-es forradalommal kapcsolatban, szoros összefüggésben az MSZDP aktuálpolitikai elképzelésével. Ha ugyanis Magyarországon a polgári átalakulás van napirenden – mondották –, úgy 1848 nem lehetett polgári forradalom, csak nemesi-rendi felkelés, amelyből a szociáldemokrácia csak a plebejus elemek tevékenységét tekinti-tekintheti örökségének. Ez a szemlélet kapott hangot az évente megrendezett március 15-i ünnepségeken, az alkalmi kiadványokban s a Népszava, valamint a Szocializmus hasábjain. Itt fejti ki e felfogást a legalaposabban Garami Ernő 1908-ban, a márciusi forradalom 60-ik évfordulója alkalmából. Ezzel összefüggésben változik meg Kossuth értékelése is. Míg az 1880–90-es években a szociáldemokraták még polgári forradalmárnak tekintik őt, a századelőn eljutnak teljes megtagadásáig. A „bálványdöntögetésben” nagy szerepe volt a magyar marxista gondolkodás korabeli kiemelkedő egyéniségének, Szabó Ervinnek, aki ekkoriban kezdett foglalkozni az 1848/49-es forradalom történetével, s a Marx–Engels válogatás első kötetében közölte Marx kritikai megjegyzéseit az emigráns Kossuthról. (Ezek a sorok – amelyek keletkezéséhez alaposan hozzájárultak Kossuth emigrációs ellenfelei, akik, mint tudjuk, eléggé elfogultan informálták Marxot – évtizedekig befolyásolták a munkásmozgalom Kossuthképét.) A koalíciós időszak soviniszta megnyilvánulásaival, a nemzetiségi elnyomás tényeivel szemben – mint korábban, s később is – az MSZDP felemelte a szavát. A párt hangoztatta az egyenjogúság szükségét s a nyelvikulturális jogok (anyanyelvi oktatás, helyi közigazgatás és bíráskodás) biztosítását javasolta. Az 1910-es választások (és a koalíció bukása) után az MSZDP formális szövetséget kötött a Függetlenségi Pártból kivált Justh-párttal. Ez újabb változást hozott a nemzeti kérdéssel kapcsolatos állásfoglalásokban. A Népszava a szövetséget kommentálva így írt: „nemcsak magyar, hanem nemzeti hazafias politika is a miénk. Mi nagy, egészséges, gazdag és művelt országot akarunk, sőt hozzátesszük, hogy egységes országot is akarunk…” Az MSZDP nem szűnt meg hangoztatni ezekben az években, hogy a demokratizálás biztosíthatja a „magyar elem” többségét, a „Kárpátoktól az Adriáig terjedő államegységet”. Ezeket a megállapításokat egyértelműen engedménynek szánták a politikai partner nacionalizmusának. (Érdemes megjegyezni, hogy 1902-ban Garami már rámutatott: a független s ugyanakkor „integer” történelmi Magyarország eszméje szocialista szempontból elfogadhatatlan. „Hát itt csak magyarok vannak? Szlovákok, szerbek, románok, németek nem? Következetesen ezeknek nemzeti függetlenségét is kellene követelni, hogy ők is csatlakozhassanak az ő nemzeti területükhöz…”.) A soknemzetiségű mozgalom Ami a magyarországi nemzeti kérdés másik vonatkozását, a magyarok és nem magyarok viszonyát, a nemzetiségi kérdést illeti, a munkásmozgalom első szava – még 1869. augusztus 22-én – az „önhatározati jog” elismerése volt. Mivel ennek az elvnek gyakorlati követelésekre bontását hiába keresnénk, ezt az állásfoglalást inkább a fiatal mozgalom demokratizmusában és internacionalizmusában ösztönös megnyilvánulásnak kell tekintenünk. Mindemellett már mutatja, hogy a mozgalom milyen irányba kívánt tájékozódni. A fiatal mozgalom programjaiban a nemzetköziség eszméje már csak azért is „természetes” volt, mert a magyarországi munkásosztály vegyesebb nemzetiségi összetételű volt bármelyik másik, és vegyesebb, mint az ország összlakossága. A fejlődő ipar szakmunkásigényét ugyanis évtizedekig „importból” tudta csak biztosítani. Így a nagyipari munkásságnak még 1910-ben is csak mintegy 61%-a volt magyar anyanyelvű. A helyzethez a magyarországi munkásmozgalom már igen korán igyekezett alkalmazkodni. Kifejezésre jutott ez a párt és a szakszervezeti agitáció többnyelvűségében, abban a körülményben, hogy a párt és szaksajtó a dualizmus egész időszakában kétnyelvű (magyar–német) volt s hogy ez a századfordulótól kiegészült az olasz, román, szerb, szlovák politikai, illetve szaklapokkal. A 20. század első éveiben a nemzetiségi munkásmozgalomban fellendülés következett. A történelmi Magyarország déli, délkeleti vidékein hatalmas agrármozgalom bontakozott ki, a szociáldemokrácia zászlója alatt erősödött meg a szerb és román parasztság szervezkedési hulláma (csúcspontját 1903–1904-ben érte el). A hatóságok rendkívüli állapotot vezettek be. Temes és Torontál megye számos községét katonaság szállta meg, megerősítették a csendőrőrsöket. Az erőszak a Bihar megyei Élesden elkövetett vérengzésben tetőződött. Itt a kirendelt karhatalom 33 román parasztot lőtt agyon, a sebesültek száma meghaladta a százat, és a sortűz után letartóztatott 23 aktivistát több mint 33 évi börtönbüntetéssel sújtotta a bíróság. A terrorhullám – mely immár a párt legalitását fenyegette – meghátrálásra kényszerítette az MSZDP-t. Ebben az időszakban, 1903-ban, született meg az MSZDP nemzetiségi programjának pontosabb „kodifikálása”. Az 1903as pártprogram kimondta „az országban élő minden nemzet teljes egyenjogúsítását” , s ugyanakkor elutasította a szerb szocialisták módosító indítványát, hogy egészítsék ki ezt a fogalmazást az autonómia követelésével (amely az 1901-es választási kiáltványban még szerepelt). Vagyis: állampolgári egyenlőség, amit egyébként az 39 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1868-as nemzetiségi törvény is kimondott, s amelyet, mint tudjuk, a nemzetiségek már a kiegyezéskor is keveselltek. 1904-ben született meg, s 1905 és 1907 között lett általánossá az a szervezeti forma, amely keretet adott az MSZDP tevékenységének a nem magyar munkásság között: a német, román, szerb és szlovák nemzetiségi agitációs és szervező bizottságok. A nemzetiségek önálló szervezésének eszméje az osztrák munkásmozgalomból származott, ahol ekkor már megszűnt az egységes párt s különálló német, cseh, lengyel, ukrán stb. szociáldemokrata pártok működtek. Az MSZDP-ben alakult nemzetiségi szekciók nem voltak önálló pártok (bár erre is történt 1905–1906-ban kísérlet a szlovákoknál), sőt nem voltak föderált részei sem a pártnak. A szervezeti szabályzat szerint csak ott hozhattak létre szervezetet, ahol ilyen még nem működött, egyebütt a nemzetiségi munkásoknak az egységes szervezethez kellett tartozniuk. Így gyakorlatilag csak néhány pártszervezetük volt, tagjaik inkább a nemzetiségi pártlapok, a román Adeverul (Igazság), a szerb Narodni Glasz (Népszava), a Sloboda (Szabadság), a szlovák Slovenské Robotnické Noviny (Szlovák Munkásújság) és a német Volksstimme (Népszava) előfizetői voltak. E lapok szerkesztését a párt nemzetiségi bizottságai végezték. A nemzetiségi szekciók jogállását többször is vitatták az I. világháború előtt. Ismételten felmerült az MSZDP föderalizálásának javaslata. A párt vezetése azonban kitartott az egységes, nemzetközi jellegű szociáldemokrata párt fenntartása mellett. Úgy vélték, hogy az említett bizottságok fő feladata a nem magyar ajkú munkások közötti szocialista propaganda biztosítása, s ennek anyagi terhét is – legalább részben – rájuk hárították. Ebből számos újabb vita támadt a párt kongresszusain, a nemzetiségi konferenciákon és a sajtóban. A nemzetiségi bizottságok képviselői, mivel igen csekély önálló anyagi alappal rendelkeztek, gyakran panaszolták, hogy nem kapnak elegendő támogatást munkájukhoz. Az anyagi természetű vitákat az csendesítette le, hogy 1911-től a szakszervezetek hozzájárultak a nemzetiségi bizottságok költségeihez, s így sikerült elérni a nemzetiségi szocialista újságok hetilapként való rendszeres megjelentetését és számos agitációs röpirat, brosúra kiadását a magyarországi nemzetiségek nyelvén. A szakszervezeti könyvtárakban a magyar mellett elsősorban a német és szlovák nyelvű könyvállomány gyarapodott, s a század második évtizedében jelentős öntevékeny kulturális tevékenységgel találkozhatunk a nemzetiségi munkások lakta centrumokban, Aradon, Temesvárott, Újvidéken, Pozsonyban és Budapesten. A nemzetiségi bizottságok és az MSZDP vezetése között az I. világháborút közvetlenül megelőzően ismét romlott a viszony. A szociáldemokraták és a Justh-párt szövetségének egyik negatív következménye volt – mint fentebb erre utaltunk –, hogy az MSZDP engedményeket tett Justhék nacionalizmusának. Előfordult például, hogy egyes vidéki városokban a pártszervezetek nem biztosították az anyanyelvi propaganda minimumát sem a nemzetiségi munkásoknak. A párt elméleti megnyilatkozásaiban akkoriban gyakran kapott hangot, hogy a nemzetiségi kérdést megoldhatja a zavartalan tőkés fejlődés az asszimiláció útján. Kunfi a Szocializmus hasábjain kifejtette, hogy a tőkés fejlődés a magyarságot forradalmárrá, a nemzetiségeket konzervatívvá teszi („a magyar proletárnemzet, a többiek pedig földbirtokos parasztnemzetek”) s Tisza román tárgyalásaira utalva kijelentette: „A mezőhegyesi sztrájkbontó telep ... a magyar nemzeti kérdésnek igazi tartalma”, azaz a nemzetiségek a magyar uralkodó osztályok tartalékseregét képezik a forradalmi magyar néppel szemben. Ez a szemlélet joggal váltott ki elkeseredést és gyanakvást főként a román és szlovák szekció vezetőiből, akik mintegy válaszul igyekeztek lazítani kapcsolataikat az MSZDP-vel, s ugyanakkor – elsősorban a szlovákok – felvették a kapcsolatot a nemzetiségi burzsoá pártok viszonylag haladó elemeivel. Mindez baljós előjel volt a világháború előestéjén.
2. Képek
40 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
41 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
42 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
43 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
44 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. A Vándorló Skót és Magyarország. R. W. SetonWatson JESZENSZKY Géza A „vándorló Skót” és Magyarország A „Vándorló Skót” írói álnév 1906-ban jelent meg a Spectator című angol hetilap néhány, a korabeli magyarországi politikai eseményeket elemző írása alatt. Az akkor huszonhét éves szerző hamarosan a nyilvánosság elé tárta valódi nevét: Robert-William Seton-Watson. Magyarországon és a környező országokban mégis Scotus Viatorként vált ismertté, előbb mint a térség nemzetiségi problémáinak első számú brit ismerője, később, a világháború alatt és után mint a Monarchia felbomlásának egyik előidézője és a tágas határokat kapott új államok lelkes bábája, majd gyámolítója. Az 1920-as évektől kibontakozó történetírói pályája és a nagybritanniai Kelet-Európa-kutatás műhelyének létrehozása szinte csak korábbi tevékenysége kiegészítőjének tűnt. Utólag tekintélyessé váló neve még hitelesebbé tette a későbbi évtizedekben 1918 előtti publicisztikai működésének termékeit. Korai írásai máig ható érvénnyel formálták meglehetősen negatívvá a nyugat-európai közvélemény Magyarország-képét és a nyugati közvélemény előtt az újabbkori Magyarország történelmének alapvető forrásává váltak. Az utóbbi években hozzáférhetővé vált brit levéltári anyagok, az új feldolgozások (mindenekelőtt a fiai által 1981-ben megjelentetett életrajz) lehetővé teszik, hogy megpróbáljuk annak a bemutatását: milyen szerepet játszott valóban Seton-Watson és a körülötte újságírókból, történészekből és politikai emigránsokból kialakult csoport az Osztrák–Magyar Monarchiával szembeni brit politikában, majd az utódállamok megszületésében. A családi háttér több tekintetben is meghatározta e brit publicista-tudós arculatát és pályáját. Az apa, W. L. Watson egy főként Indiában működő skóciai cég sikeres üzletembere volt. Az általa szerzett kisebb vagyon tette lehetővé fia számára, hogy a megélhetés napi gondjaitól nem zavarva, idejét éveken át történelmi és politikai érdeklődésének megfelelő tanulmányokkal, utazgatásokkal és írói tevékenységgel töltse. Anyai ágon a skót történelemben sokat szereplő Seton családból származott, 18 éves korától viselte a kettős családnevet. Skót érzelmeit egy életen át megőrizte, de ez nem gátolta, hogy az angol–skót közös alkotásnak tekintett intézményekre büszke brit hazafi legyen. Iskolái, majd német- és olaszországi tanulmányai a 19. századi klasszikus angol liberalizmus, az emberi szabadságjogok, a demokratikus eljárás és a szociális igazságosság meggyőződéses hívévé tették, de a radikalizmusnak és a szociáldemokratizmusnak csak távoli, fenntartásos tisztelője volt. Kortársai többségével ellentétben nem féltette a Brit Birodalmat Németország növekvő erejétől, hitt abban, hogy „a jövő természetes szövetségese a három nagy teuton nemzet, Britannia, Amerika és Németország”, és abban is, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia az európai egyensúly nélkülözhetetlen eleme. Liberális reform – nemzetiségi kérdés Amikor 1915 novemberében először érkezett Bécsbe, hogy tanulmányozza a Habsburg-családok történetét, még osztotta a brit nép jelentős részében akkoriban konvencionálisnak számító csodálatot Kossuth Lajos nemzete, a magyarok iránt. A választásokon győztes, magyar vezényleti nyelvű, különálló hadsereget követelő koalíció és az ebben a kérdésben tántoríthatatlan uralkodó vitájában a magyar félnek adott igazat. 1906. május–júniusban tett első magyarországi korútja, magyar beszélgetőpartnerei rövidlátó nacionalizmusa, az itt megismert szász és román értelmiségiek azonban már megingatták magyarbarátságát. A nemzetiségi kérdés iránti érdeklődését nagyban megerősítették a bécsi szociáldemokraták, az ő segítségükkel megismert szlovákok, mindenekelőtt pedig a Times bécsi tudósítója, Wickham Steed. 1907 tavaszán már a szlovák kérdés tanulmányozására érkezett ismét Magyarországra, ekkor került érzelmileg is közel az őt a skót Felföld lakóira emlékeztető szlovák néphez. Scotus Viator néven megjelenő cikkeiben ekkor kezdte rendszeresen bírálni az angol sajtóban a magyarországi nemzetiségi politika elveit és gyakorlatát. Válaszként megindult a magyar sajtóban a „névtelen rágalmazók” elleni kampány („Bécs” újabb manőverét sejtetve az ügyben). Ellencikkekkel, röpiratokkal, sőt könyvekkel kezdték bombázni az angol közönséget. Scotus Viator pedig a legsúlyosabbnak ítélt sérelmeket összegyűjtő, angol, francia és német nyelven kiadott füzetben apellált az európai közvéleményhez. Az igazi bombát SetonWatson 1908 végén megjelent könyve, a „Racial Problems in Hungary” (Faji problémák Magyarországon) jelentette. Ebben részletesen bírálta a dualista korszak nemzetiségi politikáját: az iskolaügyi és közigazgatási sérelmeket, a választások rendszerét és módszereit, a sajtópereket, a szervezkedési és gyülekezési jog hiányosságait, az igazságszolgáltatást. Határozottan elutasította viszont a szeparatizmust, egyes területek elszakításának a gondolatát. A megoldást az általános választói jog bevezetésétől, a nemzetiségi jogok betartásától és kiterjesztésétől, a kulturális autonómia bevezetésétől várta. A könyv nemcsak a meggyőződését szenvedéllyel képviselő író jogos vádjait tartalmazta. Ott is szándékos nemzetiségi diszkriminációt látott, ahol
45 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
az teljesen alaptalan, sőt képtelen volt (így a középkori magyar történelemben), klerikális beállítottságú szlovák és román barátai hatására eltúlozta a zsidók szerepét a nemzetiségeket sújtó intézkedésekben. Jellegzetes tévedése volt, hogy a természetes és önkéntes asszimilációt is magyarosításnak tekintette, s még Petőfiben, sőt Kossuthban is asszimilánst, renegát szlovákot látott. A magyar sajtó természetesen Scotus Viator túlzásait és tévedéseit kapta föl. Kevesen vették észre, hogy az előszóban immár magát megnevező szerző célja több volt, mint a leleplezés: a magyarbarát brit közvélemény megváltoztatása. „Be akarom bizonyítani, hogy a magyar szabadság csak legenda, legföljebb a magyarokra vonatkozik, de még ők is csak akkor részesülnek belőle, ha nem teszik magukévá a szocializmus vagy a munkásság ügyét.” Világpolitika – nemzetiségek Seton-Watson munkája komoly figyelmet keltett, a korabeli angol sajtó többsége hitelt adott a „meggyőző vádirat”-nak. A brit közvéleményben a liberális, alkotmányos Magyarország képe megrendült. A következő években a „skót vándor” folytatta utazgatásait a Habsburg monarchiában. Különösen a délszláv egységgondolatot magukévá tevő horvátokkal került szoros kapcsolatba. A horvát kérdés arra is alkalmas volt, hogy a távoli európai problémák iránt kevés érdeklődést mutató brit közönséget fogékonnyá tegye a Monarchia belső problémái iránt. Bosznia-Hercegovina 1908-as annexiója, majd az 1912–13-as Balkán-háborúk ugyanis egy általános európai konfliktus lehetőségét idézték föl, márpedig – mint tudjuk – 1907-ben Nagy-Britannia Franciaországgal és Oroszországgal megkötötte az entente-ot. Délkelet-Európa nemzetiségi feszültségei külpolitikai kérdéssé is váltak. Seton-Watson ismételten hangsúlyozta, hogy Európa békéjét a magyarországi nemzetiségek sorsa, Budapest „magyarosító” politikája veszélyezteti. Amikor – követve szláv és román barátait – közeledett Ferenc Ferdinánd trónörökös híveinek táborához, magyar részről a támadások és harag újabb áradatát vonta magára: „Bécs” fizetett ügynökének, tudatos hamisítónak, sőt plagizátornak nevezték. Ebből a kórusból egyetlen bátor hang rítt ki: Jászi Oszkáré, aki az ország demokratikus átalakításáért és ezen belül a nemzetiségi kérdés megoldásáért vívott küzdelmében szövetségesként üdvözölte a külföldi kritikát.* A Huszadik Században rendszeresen ismertette Seton-Watson munkáit, rámutatva, hogy a vádak „a nyugati kultúrember felháborodását tükrözik, amelyet a jogrend Potemkin-falva mögött rejtőző erőszakos osztályuralom váltott ki az angol parlamentarizmus és a szabad megyei selfgovernment levegőjén felnőtt publicistában”. Kimutatta, hogy a „pánszláv agitátor” belső reformra tett javaslatai Deák és Eötvös liberális szellemében fogantak. Jászi ugyanakkor azt is érzékelte, hogy Seton-Watson egyre kevésbé képes megőrizni elfogulatlanságát, és a magyarral szembenálló nacionalizmusok hatása alá került. Ezért 1914-ben, a SetonWatson tervezte új folyóiratban való közreműködése feltételeként szabta meg, hogy a magyar uralkodó osztályok, „a magyar nép és a nemzetiségek jogainak bitorlói” elleni kritika ne irányuljon a magyarság egésze ellen. Az óvatosság duplán is helyénvaló volt, egyrészt mert valóban fönnállt a tendencia veszélye, másrészt mivel a magyar radikálisokat a hazai publicisztika erősen támadta, amiért veszedelmes naivitással együttműködnek „a magyarság ellenségei”-vel. A Monarchia teljes felosztása Kétségtelen, hogy 1914-re Seton-Watson már visszavonhatatlanul, értelmileg és érzelmileg egyaránt elkötelezte magát a Monarchia nem német és nem magyar nemzetiségei mellett, s Wickham Steeddel közösen – a kedvező külpolitikai hangulatot kihasználva – sikerült a brit közvéleményt mind jobban ezek pártjára állítani. Ez azonban még nem jelentette azt, hogy a brit politikai vezetés, a közvélemény, vagy akár Seton-Watson föladta volna a Monarchia szükségességének évszázados dogmáját. Sőt éppen ennek szellemében az egyik politikai válságból a másikba tántorgó, beteg nagyhatalmat valamilyen radikális szerkezeti reform révén szerették volna meggyógyítani, hogy Németországnak önállóbb, fékező szerepet betöltő partnere legyen. A Szerbiának átnyújtott ultimátum, majd a világháború kirobbanása azonban teljesen új irányt szabott gondolkodásának. A harctéren összecsapó két táborban a Jó és a Rossz harcát látta, s Britannia ellenségeivel szemben megértésre, kíméletre nem volt hajlandó. 1914. augusztus 6-án feleségéhez írt levelében megfogalmazta saját hadicélprogramját. „Mostantól fogva elkerülhetetlen a nagyszerb állam, és ezt nekünk kell létrehoznunk. .... Dalmáciának, Boszniának, Horvátországnak egyesülnie kell Szerbiával, a horvát országgyűlés megtartásával. Romániának meg kell újra kapnia az összes románt.” A Monarchia teljes fölosztásának a gondolata pár hónap múlta, a Masarykkal Amszterdamban folytatott beszélgetések hatására fogadta el. A következő négy és fél évben hihetetlen energiával, szívóssággal, saját vagyonát sem kímélve, a szó szoros értelmében éjjel-nappal azon fáradozott, hogy ezt a programot elfogadtassa saját kormányával és a szövetségesekkel, s hogy elősegítse megvalósulását. Mindezt azzal a meggyőződéssel tette, hogy egy jobb világ, egy új Európa születésén munkálkodik. Seton-Watsonnak az új Európáért folytatott harcában a hazai front volt a döntő hadszíntér. Nem volt könnyű rávenni a külpolitikába belekontárkodó kívülállókat mindig bizalmatlanul kezelő brit külügyminisztériumot, a háborúban a fő ellenségnek Németországot tekintő politikusokat és katonákat, valamint a nehezen mozduló 46 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
közvéleményt, hogy adják föl a százados alapelvet és kötelezzék el magukat a Habsburg monarchia fölosztása mellett. A másik vonalat a Monarchiából érkező emigránsokkal ápolt kapcsolatok jelentették. Az időközben a Times külpolitikai szerkesztőjévé előlépett Steeddel közösen összehozta a nemzetiségi politikusokat a hivatalos körökkel, népszerűsítette ügyüket a közvélemény előtt, mindenekelőtt pedig segítette politikai szervezkedésüket, közvetített belső ellentéteik elsimításában, részt vett programjuk kidolgozásában. Utazgatott érdekükben a hadizónában, társadalmi egyesületeket szervezett, előadásokat tartott, propaganda kiadványokat írt, 1916-ban pedig Masarykkal közösen létrehozta a The New Europe című hetilapot, amely rangos brit és külföldi szerzők közreműködésével az aktuális politikai és hadieseményeket kommentálta mottója – „Pour la Victoire Intégrale” – szellemében. E lap valóban közvéleményt formált és a politikai elitet is végleg meggyőzte, mert az igazságos és jobb világ óhaját sikeresen hozta összefüggésbe a háború megnyerésére hirdetett biztos recepttel, a Monarchia szétzúzásának és a nemzetiségi elv érvényesítésének programjával. 1917 után Seton-Watsont katonai szolgálatra beosztották a kormány információs és propagandahivatalába, 1918-tól pedig az újonnan létrehozott Tájékoztatásügyi Minisztériumba. Kollégáival – akik között A. Toynbee, Lewis Namier, Headlam-Morley és más neves tudósok, politikusok találhatók – jelentések és memorandumok tömegét gyártotta, amelyek a legmagasabb körökben kerültek terjesztésre. Ezek nagyban hozzájárultak az emigráns mozgalmak státusának fokozatos emeléséhez, Közép-Európa átrendezési tervének elvi elfogadásához. A frontáttörés 1918 tavaszán következett be, amikor Lloyd George miniszterelnök és a Foreign Office föladta a Monarchiával kötendő különbéke reményét. A kormány engedélyezte az olasz fronton a Monarchia fölosztását meghirdető intenzív propagandakampány megindítását, a nyár folyamán pedig – Steed ügyes formuláját elfogadva – elismerte az emigráns Csehszlovák Nemzeti Tanácsot, mint „a leendő csehszlovák kormány letéteményesét”. A béke megoldás? A győzelemmel, a Monarchia fölbomlásával és az új államok létrejöttével még nem ért véget az új Európáért folytatott küzdelem. Föllángoltak az addig is csak üggyel-bajjal elfojtott ellentétek az egyes emigrációs irányzatok között és az új államok határai körüli nemzetközi viták. Hátra volt még a határokat megvonó békekonferencia is. Steed és Seton-Watson 1918 decemberétől 1919. áprilisig egy fedél alatt Párizsban tartózkodott, hogy előmozdítsák életművük végső kodifikálását. Seton-Watson ekkor már kezdte látni, hogy a háborúból nem az általa remélt új, igazságos világ bontakozik ki, hanem az önzés, a mohóság, az erőpolitika régi arculata. Vigaszt nyújtott azonban számára az a diadalút, amellyel az új államok fogadták: 1919 tavaszán Csehszlovákia, 1920 nyarán a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság és Románia. A következő években – ha eltérő mértékben is – ezekben az államokban is csalódnia kellett. A meggyőződésen és a kedvező küldő körülményeken alapuló, kitartó egyéni cselekvésnek ezt a ritka módon eredményes példáját áttekintve választ kell még adni arra a kérdésre: Seton-Watson volt-e Magyarország „sírásója”. A történelem konkrét menetének ismeretében egyértelműen cáfolható az a két világháború között gyakran hangoztatott nézet, hogy Seton-Watson és barátai propagandatevékenysége robbantotta föl a Monarchiát, hogy ők okozták a történelmi Magyarország elpusztulását. Az viszont kétségtelen, hogy 1914 augusztusától Seton-Watson és köre buzgón ásta a Monarchia és vele együtt a történelmi Magyarország sírját. A halált természetesen nem ők okozták, hanem a nemzeti és osztálymozgalmak, valamint a háború, a beteg emberre mért kegyelemdöfés. A Seton-Watsonék által is formált sírba valójában már halottat fektettek. 1918–19-ben nem tudott hinni egy új Magyarország megszületésében, s noha a meghúzott határoknál valamivel kedvezőbbeket javasolt, barátaival együtt semmi támogatást nem nyújtott a térség népeinek viszonyát új alapokra helyezni kívánó magyar erőknek, a Tanácsköztársasággal pedig, mint általában a „bolsevizmussal” élesen szembenállt. Horthy ellenforradalmi rendszere sem volt alkalmas arra, hogy megváltoztassa érzelmeit, vagy hogy a kisantant politikájától lényegesen eltérő megoldásokat szorgalmazzon. Emberi tisztessége mégsem engedte, hogy ne vegye észre az általa 1914 előtt elítélt módszerek jelentkezését, most az utódállamokhoz került magyar kisebbségek rovására. Több ízben is fölemelte szavát a velük szemben folytatott politika ellen. Igaz, most már nem az európai nyilvánosság előtt. 33 oldalas emlékiratot küldött régi barátainak, Masaryknak és Benešnek ez ügyben – de hiába. Az egész életművet tekintve kétségtelen: Seton-Watsont, az idealista igazságkeresőt az 1914 előtti magyar politika tette „magyarellenessé”. Az események menete azután úgy hozta, hogy ez a pártos szakértő egy rövid, kritikus periódusban valóban beleszólhatott a történelembe és nagyban befolyásolta az egész történelmi táj sorsát. *Vö. Litván György cikkét e számunkban! (A szerk.)
47 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
2. Képek
48 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
49 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Revíziós sikerek, problémák, csalódások TILKOVSZKY Loránt Revíziós sikerek, problémák, csalódások A magyarországi ellenforradalmi rendszer – hogy elterelje a figyelmet saját felelősségéről – következetesen hirdette: minden baj, nyomorúság forrása kizárólag Trianon. Azzal hitegetett, hogy az elveszített területek visszaszerzése megoldást hoz mindenre. Ez a revíziós propaganda a szomszédos országokat arra figyelmeztette, hogy sérelmezett helyzetük egyetlen igazi orvoslása csak a visszatérés lehet. A trianoni békeszerződés által elcsatolt területek nem magyar lakosságát is meg-megismételt nagy vonalú ígéretekkel csábította vissza magyar állami fennhatóság alá. A trianoni határokon inneni és túli magyarságban sikerült is illúziókat keltenie az iránt, hogy a területi revízió kiharcolása „magyar feltámadás” kapuit tárja fel, s hogy a nem magyar népek is visszakívánkoznak „Szent István védőpalástja alá”. A magyar revíziós politikának 1938 és 1941 közt négy ízben sikerült visszaszereznie Trianonban elvesztett területeket, és ezzel jelentősen kitágította az ország határait. Először 1938 őszén, amikor a müncheni négyhatalmi egyezmény alapjául szolgáló néprajzi elvet követve, de – az angol–francia érdekeltség folytán – már csak a tengelyhatalmak részvételével lefolytatott bécsi döntőbíráskodás útján Magyarország megszerezte Csehszlovákiától a Felvidék és Kárpátalja túlnyomóan magyar többségű déli területszegélyét, némi szlovák lakossággal. Másodszor 1939 tavaszán önálló katonai akcióval Csehszlovákiának a németek és szlovákok által megkezdett teljes feldarabolása keretében Magyarország – immár történelmi jogcímre hivatkozva – birtokba vette a túlnyomórészt ukránlakta Kárpátalja egészét. Harmadszor 1940 őszén, amikor a Románia ellen katonai akcióval fenyegetőző magyar kormány kierőszakolta a tengelyhatalmak második bécsi döntőbírósági ítéletét. Ezúttal Észak-Erdélyt és a Székelyföldet szerezte meg, a magyarok mellett közel felerészben román (és nagyszámú német) lakossággal. Negyedszer 1941 tavaszán, Jugoszlávia feldarabolása során, a német csapatokkal katonailag együttműködve, a magyar–német–délszláv lakosságú Délvidéket (Bácskát, Muraközt, Murántúlt) vette Magyarország birtokba. Kárpátalja és a Délvidék birtokbavétele hadműveleti akcióval, kisebb-nagyobb harci cselekmények során történt, a nem magyar polgári lakossággal szemben helyenkénti kilengésekkel. De az erdélyi katonai bevonuláskor is előfordult, hogy egy-egy, többnyire ártalmatlan puskalövés miatt indokolatlan tömeges megtorlást alkalmaztak. A megfélemlítésre való céltudatos törekvés nyilvánult meg a birtokba vett területeken minden esetben bevezetett átmeneti katonai közigazgatás intézkedéseiben: azonnal lecsaptak a társadalmilag vagy nemzetiségi szempontból „megbízhatatlan elemekre”, kommunistákra, szociáldemokratákra, haladó szellemű polgárokra, értelmiségiekre, és olyan zsidóellenes lépésekre ragadtatták magukat, amelyek messze meghaladták az országban már előkészületben, illetve érvényben levő zsidótörvényeket. S bár minden visszaszerzett területen polgári közigazgatás váltotta fel néhány hónap múltán a katonait, hatását az ottani lakosság annál kevésbé heverhette ki, mert biztonsági okokra hivatkozva – különösen Kárpátalján és a Délvidéken – azontúl is folytatták munkájukat a különböző katonai, kémelhárító stb. szervek. A tömeges mérete és kegyetlensége miatt különösen hírhedtté vált „újvidéki razzia” mutatta a legjobban a kormány bűnös tehetetlenségét az egyre erősödő és függetlenedő katonai vezetés befolyásával és akcióival szemben. Minden esetben ünnepélyesen törvénybe iktatták a visszaszerzett területek egyesítését az országgal. A gyakorlati megvalósítás – eltekintve a katonai túlkapásoktól – igen nagy nehézségekbe ütközött. Kiderült ugyanis, hogy az anyaországi érdekek és az átcsatolt területek lakosságának érdekei sokban eltérnek, sőt ellentétesek. Nemcsak a magyar uralom alá került nem magyar népek nem tudtak megbékélni sorsukkal s az ígéretek ellenére nem sokat változott magyar nemzetiségpolitikával, hanem még a visszatért magyarok is csalódtak felfokozott reményeikben. Emellett a kisebbségi sorsban elszenvedett sérelmek, belső harcok, meghasonlások is túlságosan rányomták bélyegüket magatartásukra az új körülmények között, s ez is sokban hozzájárult az átcsatolt területek tartósan nyugtalan állapotához. A magyar revíziós propaganda azzal kecsegtette a kisebbségi sorban élő magyarságot, hogy az elcsatolt területek visszaszerzése egyet jelent majd az idegen uralom alatt a nemzetiségi megkülönböztetés jegyében végrehajtott földreformok revíziójával, a mellőzött magyar földigénylők tömegeinek földhöz juttatásával. Ehelyett azt tapasztalták, hogy az egykori magyar nagybirtokosok sorra visszakövetelik tulajdonukat, a nemzetiségiek által birtokolt földet vennék el földreform céljaira, de ebben fékező körülményként hatott a szomszéd államokban még megmaradt magyar középbirtokok megtorlásként várható kisajátítása. A zsidóbirtokok irányába terelték tehát a földéhséget, de még ezen a vonalon is inkább úri középbirtokokat létesítettek. Azokat a magyarokat, akik az idegen uralom alatt csak bizonytalan haszonbérlet formájában
50 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
juthattak némi földhöz, most nemzethűség szempontjából elmarasztalták, mert ennek fejében az idegen uralmat szolgáló pártok valamelyikére kellett szavazniuk. Az a magyar agrárszegénység pedig, amely az idegen uralom alatt a maga tömegeiben nagy erőssége volt ezen országok kommunista mozgalmainak, Horthy-Magyarországon földhöz nem jutott, s még munkát is nehezen kapott. Az átcsatolt területek parasztgazdái értékesítési nehézségekkel, magas iparcikk-árakkal találták magukat szemben, s tetemesen megnövekedtek adóterheik. Jól jövedelmező termelési ágakat (cukorrépa, dohány, fűszerpaprika) vissza kellett fejleszteniök az anyaország mezőgazdasági érdekeire való tekintettel. Ipari vonalon is a termelés korlátozásához, egyes üzemek bezárásához vezettek az anyaországi kartellérdekek. A mezőgazdasági munkanélküliség ipari munkanélküliséggel párosult. A Csehszlovákiától visszacsatolt területek munkanélküli segélyhez szokott lakossága nagyon megérezte ennek hiányát Magyarországon; társadalombiztosítási szempontból pedig némileg még a román uralom alól átkerültek is hátrányosabb helyzetbe jutottak. A közellátási viszonyok Kárpátalján és az erdélyi északi részeken rendkívül súlyosak voltak, s ezen – nemzetiségileg megkülönböztető jelleggel – a magyar lakosság javára igyekeztek segíteni. A „Magyar a magyarért”, „Erdélyért” és más nyomorenyhítő akciók nem voltak alkalmasak az elkeseredettség számottevő csökkentésére, s különösképpen nem megelégedettség keltésére. Nagy nyugtalanságot okozott a tisztviselőkérdés. A nem magyar tisztviselőket lehetőség szerint elmozdították, de ugyanakkor a helybeli magyar lakosok most állást remélő sokasága előtt nem nyíltak meg a kívánt mértékben az idegen uralom alatt számukra nagyrészt lezárult tisztviselői pályák, hanem az állástalanokban bővelkedő anyaország küldött oda hivatalnokokat, akiket gúnyosan „ejtőernyősöknek” neveztek. A nemzethűségi igazoló eljárások, amelyeknek az átcsatolt területeken honos tisztviselőket, illetve állásigénylőket kezdetbe alávetették, annyira megmérgezték a légkört, hogy az erdélyi és délvidéki területszerzéskor formailag már eltekintettek alkalmazásától. Az anyaországból érkezett tisztviselők gyakorta tapasztalt úrhatnám viselkedése nagy ellenszenvet váltott ki; ügyintézésük a magyarországi túlzottan központosított közigazgatás nehézkességéről győzte meg azokat a magyarokat is, akik ezt megelőzően egy decentralizált, gyorsabb és egyszerűbb igazgatást szoktak meg. Minden összehasonlítás, párhuzamvonás azonban már eleve gyanús volt; a kritika vagy egy kifakadás következménye sokszor elítélés lett, nemzetgyalázás címén. Az átcsatolt területek magyarsága számára nagy jelentőségű volt, hogy eddig sok tekintetben korlátozott anyanyelvi jogaik, magyar iskoláztatásuk, és általában magyar kulturális igényeik elől elhárultak az akadályok. Ennek ellenére nem maradhatott észrevétlen, hogy a szomszéd államok – különösen a polgári demokratikus Csehszlovákia – iskolarendszerében, kulturális intézményeiben sok olyan demokratikus, gyakorlatias irányú, a tényleges szükségletekhez jobban igazodó mozzanat érvényesült, amit az ellenforradalmi Magyarország viszonyai között hiányoltak. A magyar anyanyelv visszahelyezése jogaiba ugyanakkor nem járt együtt a nem magyar népek anyanyelvi jogainak kellő tiszteletben tartásával. Magyarosítási, „visszamagyarosítási” törekvések mutatkoztak minden vonalon, részben burkolt, részben azonban nyílt és durva formában. Nagyon nehezítette a helyzetet, hogy a náci német birodalom befolyása alatt szervezkedő „új kisantant” államai Szlovákia, Románia, Szerbia, Horvátország – a maguk Magyarországon élő nemzeti kisebbségei, „népcsoportjai” védelmében ugyanolyan túlzásokkal és ugyanolyan agresszív módon léptek fel, mint Németország „népcsoport-politikája” a magyarországi német kisebbség tekintetében. A magyar kormányzat sokat küszködött a Volksbundon kívül az egyéb nemzetiségek – főleg az átcsatolt területeken tevékenykedő – részben ugyancsak fasiszta jellegű mozgalmaival, szervezeteivel, pártjaival; ezeket maga kreálta nemzetiségi szervezetekkel, pártokkal igyekezett ellensúlyozni. Megfordult ugyanis a helyzet: immár a szomszéd országok folytattak revíziós politikát, hirdetve a „Mindent vissza!” magyaroktól tanult jelszavát. Anyanyelvi, iskolaügyi – egyébként nagyrészt jogos – kisebbségi panaszok felhánytorgatásának felszíne alatt leplezetlenül a Magyarországhoz csatolt területeknek az ország vérkeringésébe való bekapcsolása nehezítéséért folyt részükről a harc e területek visszaszerzésének távlatával. Mindkét fél versengve üldözte a baloldali, főleg kommunista erőket. A szélsőjobboldali pártok, nyilasok, imrédysták egyre inkább teret nyertek az átcsatolt részeken. A felvidéki, erdélyi, délvidéki haladó, demokratikus szellem maradványai mélyen háttérbe szorultak; politikusaik, képviselik az országos politikába többnyire úgy kapcsolódtak be, mint a fasiszta törekvések elszánt erősítői, akikkel szemben a magyar revízió ügyével különben ízig-vérig egybeforrott Bajcsy-Zsilinszky is felvette a harcot. Ezen évek magyar államférfiai közül Teleki Pál fogta fel legérzékenyebben a revíziós sikerek ingatag voltát. Sokat panaszkodott a politikai útmutatásait és kormányfői utasításait minduntalan keresztező, meghiúsító lépésekre katonai és polgári hatóságok részéről, az átcsatolt területek „vadmagyarjai” felelőtlen sovén magatartására, a közvélemény értetlenségére. Fő gondja azonban az volt, hogy a revíziós területszerzések – körülményeik folytán – a tengelyhatalmak, és különösen Németország iránti egyre növekvő egyoldalú elkötelezettség újabb és újabb állomásait jelentették, ami hozzájárulhat Magyarország belesodrásához a 51 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
világháborúba a tengely, tehát a gyengébb fél oldalán. S ez megpecsételné a revíziós területi szerzemények – s esetleg az egész ország – sorsát. Félelmei és önvádjai, melyek a délvidéki területszerzés küszöbén öngyilkosságba kergették, beigazolódtak; a fegyveres Hitler-csatlós szerepbe belevitt, s abból kibontakozni mindvégig nem tudó ország a győztesek részéről nem remélhetett méltánylást a magyar etnikum tényleges problémái iránt sem. A Hitler-ellenes koalíció hatalmai már korán elkötelezték magukat Csehszlovákia és Jugoszlávia helyreállítására lényegében régi határaik között. Az antifasiszta harc ezekben az országokban szintén ugyanezen igények mellett szólt a vitás etnográfiai, területi kérdésekben. Románia, amely eddig túllicitáló német csatlósként törekedett a második bécsi döntéssel elvesztett területek visszaszerzésére, idejében és határozottan végrehajtott szembefordulásának igen jelentős pozitív tényével ugyancsak lényegesen befolyásolta Erdély sorsát. A területi változásokkal sikertelenül megoldani próbált etnikai problémák továbbra sem veszítettek jelentőségükből; megnövekedett viszont a nemzetiségpolitika felelőssége a jogos igények feltétlenül szükséges méltánylása tekintetében. * „A magyar területek visszacsatolása egyetemes nemzeti érdek és az egész nép számára lesz örömteljes nagy esemény, ha megtörténik. De senkinek sincs joga ahhoz, hogy ebből az eseményből a maga számára politikai előnyöket kanyarítson, vagy pláne, hogy ezt az eseményt bizonyos politikai szemlélet javára írja. A felvidéki magyar terület visszacsatolása nem valami világszemlélet hódító erejének lesz eredménye, hanem egy brutális igazságtalanság immár elháríthatatlan jóvátétele, amelyet egész Európa szükségesnek ismert fel.” (Népszava, 1938. október 5.) „... Nem is kell részleteznem, hogy engem ezek az események mennyire érintenek. És most – hiszen most a helyzet tulajdonképpen sokkal rosszabb, mint azelőtt volt. Ilyen vereség, amilyet most Anglia és Franciaország szenvedett, még pedig egy Hitlertől, még hozzá olyan ügyben, amelyben – felületesen szemlélve – úgy látszik, hogy neki 100%-ig igaza van. És az ő segítségével még mi is jogainkhoz jutunk – nem is tudja elképzelni, hogy ezáltal milyen mértékben növekedett nálunk az iránta való rajongás.” (Részlet Bartók Bélának, a baráti köréhez tartozó Annie Müller-Widmann asszonyhoz, 1938. október 9-én írt leveléből.) „...a pártnak a békés revízió eredeti álláspontja. A békés revízió az alapja a négyhatalmi megegyezésnek is. Olyan ajánlatot kell kapni, amely számot vet a jogos magyar igényekkel és súlyt helyez a Magyarországgal való békére. A megegyezés békét jelent, ebben a békében benne van a gazdasági és politikai megegyezés egyaránt, ami most az egészen megváltozott viszonyok között felbecsülhetetlen értékű. Az új Csehszlovákia véget vethet a gazdasági háborúnak és elzárkózottságnak, megteremtheti a jószomszédi viszonyt és tartós békét, ha teljesíti a négyhatalmi megegyezés szellemében a magyar nemzeti kisebbségek iránt vállalt kötelezettségét és új határai közül kiereszti a magyarokat. Az új Cseh-Szlovákia helyzete könnyebb és szilárdabb lesz, ha nemzeti kisebbségi igények és törekvések nem gyengítik.” (Népszava, 1938. október 16.) „...Magyarország nagyobb lett és ami a leglényegesebb: nemzeti államból nemzetiségi állammá változott. Most már az életnek is, a politikai, gazdasági és társadalmi életnek is másnak, színesebbnek, fejlődöttebbnek, sokrétűbbnek kell lennie, mint amilyen eddig volt. Egyenrangúság, önállóság és önkéntes beleegyezésen alapuló együttélésnek kell kialakulnia, olyannak, amelynek talapzata minden hatalmi befolyásnál ellentállóbb és erősebb, gyökerei mélyebbek és semmi vihar őket el nem szakíthatja. ... Törekvéseik semmilyen irányban se hassanak széthúzóan. Ne legyenek állam az államban, de ne lehessenek senkinek ellenünk irányuló eszközeivé sem.” (Népszava, 1939. március 25.) „Egészen az utolsó óráig az volt az általános nézet és azt hangoztatták minden oldalról, hogy Magyarország és Románia megegyezésének minden külső befolyástól mentesen kell létrejönnie. Ezt azonban az adott körülmények lehetetlenné tették. A helyzet egészen más volt, mint a Bulgária és Románia között fennforgó kérdés elintézésénél. Dobrudzsát Románia egy adott pillanatot fölhasználva, saját elhatározásából ragadta magához. Erdély tekintetében azonban egészen más volt a helyzet. Ezt a területet a versailles-i hatalmaktól kapta. Bukarestben megkülönböztetett jelentőséget tulajdonítottak ennek az országrésznek. Érezték és nagyrészt tudták is, hogy milyen természetellenes volt a helyzet, amely ezzel a juttatással kialakult. A román uralkodó körök, hogy mindazt a természeti, politikai, gazdasági és népességi törvényt ellensúlyozzák, amely ez ellen az intézkedés ellen szól, a legnagyobb mértékű agitációt fejtették ki Erdély megtartása mellett... Ezért kellett a kérdésben megegyezés helyett döntőbírósági ítéletnek bekövetkeznie.” (Népszava, 1940. augusztus 31.)
52 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
2. Képek
53 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Kérdések etnikumról, nemzetrõl a 20. század végén GLATZ Ferenc Kérdések etnikumról, nemzetről a 20. század végén Lassan nem tudunk kinyitni folyóirat-füzetet úgy, hogy ne akadna meg szemünk már a tartalomjegyzékekben a nemzeti, az etnikai kérdést boncolgató – érvanyagként jobbára a történelemhez forduló – írásokon. Lassan nincs olyan értelmiségi-középosztálybeli társaság – legyen az kollegiális alkalmi baráti, családi összejövetel –, ahol a más államokban kisebbségekként (mindenekelőtt természetesen a más államokban levő magyar kisebbségként) élő közösségekről, eddig soha nem látott külföldi rokonok felfedezéséről, hozzánk kötődéséről ne folyna a szó. Lassan nincs közöttünk – olvasó, író, utazó emberek között – olyan, kinek lakásában szomszédos országokbéli magyar vagy utazásaink során gondosan kikeresett egyéb népi kultúrához kötődő apróságok, tárgyak, emlékek ne díszelegnének. Vajon mi okozza a hazai értelmiség e hirtelen nagyra nőtt érdeklődését az etnikum, a nemzet kérdéskörei iránt? Lassan nem tud a történész nem értelmiségi fórumokon történelemről beszélni úgy, hogy ne érzékelné léptennyomon: a társadalom szélesebb rétegeinek gondolkodásában átértékelés megy végbe a történelemről, mindenekelőtt a nemzeti történelemről. Vajon valamiféle azonos „korszellem” váltja ki az értelmiség bizonyos köreiben és a néhány ezres példányszámú folyóiratokat nem olvasó, az értelmiség belső szellemi életétől távol élő szélesebb rétegekben a nemzeti kérdés – és ami ehhez szorosan kapcsolódik: a nemzeti történelem – iránti heves felülvizsgálati igényét? A történész nem a jelen kutatója. De úgy érzi: folyóirataival, könyveivel, tanulmányaival, az azokban felsorakoztatott történeti tapasztalatanyag mozgósításával kérdőjeleket támaszthat, meggondolásokat indíthat el a jelenről gondolkodók fejében. Különösen feladatának érzi ezt, ha olyan, e térségben sok keservet, értelmetlen összeütközéseket, máig ható sérelmeket, előítéleteket keltő kérdéscsoportról esik szó, mint a „nemzeti”, „etnikai” fogalomköre. I. Többször elmondottuk: világlátásunkban, talán nem is tudatosulva, robbanásszerű változást, glóbusz-méretűvé tágulást váltott ki az a technikai-kulturális intézményekbéli fejlődés, amelyet a második világháború utáni évtizedek hoztak magukkal. Kézenfekvő összefüggés: azzal, hogy az interkontinentális közlekedés, a tömeges utazások, a film, a modern tömegkommunikációs eszközök képernyőre, rádióhangszóróba hozzák a tőlünk legtávolabb eső kultúrákat is, mind jobban erősödik egy szintetizáló látásmód. E látásmódban mind jobban helyet követelnek a glóbusz-méretű, a különböző kultúrák mindegyikét érintő kérdések: a biológiai egyensúly megbomlása, a kultúrák pusztulásának élő veszélye a történeti kultúrákban rejlő azonosságok és így tovább. Kétségtelen: felül kell vizsgálnunk hagyományos, alapjában az európai állami-nemzeti fejlődés tanulságait rögzítő értékrendjeinket, társadalomtudományi fogalomrendszerünket. De e látásmód alakulásával egy időben arra is felfigyelhetünk: a miénktől elütő kultúrák benyomulása a „világtörténelembe” rá is irányítja figyelmünket arra a rendkívüli sokféleségre, amelyet az emberiség történelme kitermelt. Kétségtelen: felül kell vizsgálnunk azt a jövőképünket is, amelyet ez az egységesülési perspektíva úgy rajzolt elénk: a fejlődés alapfeltételét a különbözőségek kiküszöbölése képezi az emberiség kultúrájából. E jelenségek arra figyelmeztetnek: ez az egységesülés – amely a történeti fejlődés uralkodó árama – jobban a sokféleség kritikai megőrzésével, magába szívásával, mint megsemmisítésével fog végbemenni. És vajon nem arra is figyelmeztetnek: az „etnikai reneszánsz” – ahogy a publicisztikai irodalom nevezi a nemzeti és etnikai sajátosságok kordivatját – alapjait nagyon is materiális, jelenkori kultúrtörténeti folyamatokban keressük. Az etnikai, illetve a nemzeti közösségek, azok életformája iránt azért nőtt meg az érdeklődés, mert e közösségi keretek rögzítői, megőrzői is azoknak a sokszínűségeknek, amelyeket az eltérő termelési-társadalmi szerveződések létrehoztak. Hogy e világméretű érdeklődést a maguk nemzeti, etnikai sajátosságaik irányába mennyire erősítik egyes térségek országaiban a nagyhatalmak politikai-gazdasági túlsúlya elleni „önvédelem” reflexei? Hogy mennyire játszik ebben a világméretekben szerepet az értelmiségi-középosztály mind nagyobb társadalmi identitászavara, amikor a modern technikai-kulturális fejlődés hozta különélését, immár elkülönülését saját többmilliós nemzeti közösségétől, az etnikai, a nemzeti közösség szálainak erősítésével kívánja pótolni? Mindennek kutatása a jövő történészének lesz osztályrésze... II.
54 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Amit a mai történész biztonságosabban lát, az a hazai közönségünkben, mindenekelőtt szellemi életünket alkotó, irányító értelmiségünkben élő fogékonyság alapja a nemzeti kérdésre. Ezt az alapot, úgy gondolja, kézenfekvően a 20. századi területi átrendezések, az állami-nemzeti összeütközések lezáratlansága, a magyar történelemben mindig jelen volt fenyegetettség-érzés öröksége s végül a magyar újkori társadalom etnikai sokgyökerűsége, az asszimiláció társadalmi-nemzeti nehézségei képezik. Trianon. Ismeretesek azok a számsorok, amelyek mutatják Magyarország területi, gazdasági és mindenekelőtt társadalmi-népességbeli veszteségeit az első világháború után. Magyarország a korábbi államterület majd 70%át, lakosságának több mint felét veszítette el. A történeti Magyarország magyar anyanyelvű lakosságának mintegy 60%-a került az új Magyarország területén kívülre, s lett most már az új államokban nemzetiséggé, kisebbséggé. A történésznek el kell mondania: nem volt egyetlen olyan nép sem a világtörténelemben, még a nemzeti-állami szerveződések kora előtt sem, amelyik lakossága, területe kétharmadának elvesztését rövid két generációnyi távlatból megnyugvással szemlélte volna. Sokáig értetlenség uralkodott történetírásunkban, szellemi életünkben a Trianon kiváltotta nemzeti sokkhatás miatt. Azon hangok mögött is a nacionalizmus veszélyét féltük, amelyek csak jelezni kívánták a probléma élő voltát. Ma már történetírásunk, visszatekintve az 1920 óta eltelt több mint hat évtizedre, szinte semmi rendkívülit nem talál abban, hogy a nagy területi átrendezések (1920 a történeti Magyarország felbomlása, 1938–42 a területi revíziók, 1945 után a visszacsatolások), az állami keretek felbontása, újrarendezése, egész vidékek lakosságának evakuálása a térség a térség történetírásait az aktuális „jogok”, kölcsönösen egymás ellen elkövetett bűnök, vitaérvek vonzásában tartották. (Ki volt itt a Kárpát-medencében először – azaz kinek van „történeti jog”-a e területekhez? Kinek az uralma alatt volt a nemzeti elnyomás erősebb – azaz a területek kiszakítása, elcsatolása mennyire egy emberi igazságszolgáltatás jegyében történt? és így tovább.) A nacionalista megoldások nacionalista reflexeket keltettek. És a mai történész a megrázkódtatások frissességével, az állami-hatalmi, katonai-politikai összeütközések látványosságával még magyarázni is tudja azt, hogy a vitatkozó történetírások kevésbé tárták fel azt: milyen emberi megrázkódtatásokat hoztak ezek a területi ide-odacsatolások milliók napi életkörülményeiben, gondolkodásában, érzelmi világában 1918–1920-ban éppúgy, mint 1938–41-ben, vagy mint Trianon végleges „szentesítése” 1945 után. Hisz tudjuk: a történeti Magyarország felbomlása az ország és az új államok területén nem csak a mindennapi élet kereteit képező, s a korábbi államalakulat egységére építkező munkaintézményeket (vasút, vízgazdálkodás, hivatalok, nagyvállalatok, piackörzetek) rombolta szét, de elszegényítette egyben a korábbi munkás-tisztviselői életformát is: a nagy gazdasági egység kínálta szabad munkaáramlási, munkavállalási és ezzel települési lehetőségeket a kisállamiságok maguk szabta „nemzeti piacai”-nak korlátaival cserélte fel. Egyéni levelezése, tömeges visszaemlékezések kutatása bizonyítja: alig volt az 1919 utáni Magyarországon olyan család, amelyiket valamilyen szinten ne érintettek volna a területi rendezések. – De ugyanez mondható el a területrevíziók korában a „másik oldalon” is: románok, délszlávok, szlovákok ugyanazt élték át, mint korábban a magyarok. Az Észak-Erdélyből batyuikkal, rozoga ládáikkal, bizonytalanságból félelmükkel Délre települők, menekülők látványa ugyanúgy megrázta a román történetírót 1942-ben, mint a Trianon következtében Magyarországra szorított vagonlakók látványa még ma is a magyar történetírót. De arra már nehezebben talál magyarázatot a mai kutató: vajon mi gátolja e térség mai, immáron magukat marxistáknak tekintő történetírásait, hogy e konfliktussorozatokban ne pusztán az állami harcokat, az egyébként valós diplomáciai hatalmi csatározásokat lássák meg, mindennapiságában erőszakkal létrehozott töréseket is? Hogy rámutassunk: ezek az évezredes közösségformák nem voltak a 19–20. század során sohasem államiterületi egységekbe sorolhatóak... Gátol talán bennünket az, hogy egész történelem-látásunkban nem juttattunk még mindig meghatározó helyet a társadalmak mélyén munkálkodó, a termelési-társadalmi együttélés mindennapjaiban kialakult közösségi kapcsolatrendszernek? S hogy nem tudjuk egy-egy közösség (így az etnikum és a nemzet) „különösségét“, a másiktól különbözőségét, annak ismérveit e viszonyok másként szerveződésében megragadni? Vagy talán még mindig nem vettük revízió alá az európai nemzeti fejlődés államközpontúságának örökségét: amely szerint az állam a nemzeti erőkifejtés eszköze, s a nemzeti fejlődés egyetlen lehetséges útja az erős külső és belső elnyomó apparátussal ellátott államba szerveződés? Azt az eszmei örökséget, amelyben az „állami” és a „nemzeti” teljes mértékben azonosult? Vajon a történésznek nem kellene-e inkább újravizsgálni azt a gazdag szellemi hagyatékot, nemzet-állam, etnikum-állam viszonyáról, amelyet az utóbbi két évszázad – s mindenekelőtt a marxizmus – kitermelt. Az emberi közösségeket (mind a nemzeti, mind az osztályközösségeket) nemcsak mint a harcra, ütközésekre szerveződő „egységeket” tekinteni, hanem jobban, mint a mindennapos munkavégzés, szokásrend által kialakított, gyúrt együttélés kereteit. Felidézni talán azokat az elképzeléseket is, amelyek az európai nemzet-állam alapelv rögzülése előtt még éltek az Európa jövőjéről gondolkodók fejében. Megkülönböztetni gondolkodásunkban az „államnemzetet” , mint a 19–20. század állami-hatalmi harcaiban kialakult államhatárok keretein belül élő állampolgárok együttesét, a „kultúrnemzettől” , mint a tartósabb szokás- és nyelvi-kulturális egységtől? Nem kellene-e rámutatni: nemcsak sanda taktikai, világpolitikai szempontból nincs értelme területi rendezésekre, másik oldalon nemzetek 55 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
erőszakos beolvasztására gondolni, de a legszélesebb néprétegek millióinak a társadalmak belső szerveződésében elfoglalt helyzete szempontjából sem. Megszabadulva gondolkodásbéli rögzüléseinktől, feltenni a kérdést: miért nem lehet a más állam területén élő magyar etnikum szerves része a magyar nemzetnek kulturálisan (intézményes keretekben is közösséget biztosítani szokásaiban, hagyományaiban, nyelvkultúrájában)? Mint ahogy biztosítani ezt a közösséget a magyarországi nem magyar etnikumok számára más államokban élő nemzetbéliekkel. Ugyanakkor, ahogy a magyarországi más nemzetek a magyar „államnemzet” szerves tagjai, úgy a szomszédos országok magyarjai elidegeníthetetlen részei, sajátosságaikkal gazdagítói a maguk államnemzetének? A veszélyeztetettség. A modern európai nemzetek az állami harcok közepette jöttek létre. A nacionalizmusok, a nemzeti ideológia szinte természetes alkatrészévé vált a más nemzettel szembeni államhatalmi és kulturális fenyegetés- vagy fenyegetettség tudat. Különösen így van ez a kis nemzetek esetében, mint tudjuk, a nagyobb, netán államilag is nagyobb, erősebb nemzet közvetlen hatalmi-kulturális vonzáskörében élnek. Ez nyilvánul meg abban a veszélyeztetettség-tudatban, amely 1918 előtt él az erősebb magyar államnemzettel szemben Közép-Európa kis nemzeteiben, és ugyanakkor a magyarban is: egyik oldalon a Habsburg államközösségen belül az örökös tartományokkal szemben (azok háta mögött az erős nyugat-európai, mindenekelőtt a német kultúra beolvasztó erejével), másik oldalon a fokozódó világtörténelmi szerephez jutó szláv népek miatt. A történeti Magyarország szétesése után e veszélyeztetettség-tudat tovább fokozódott. Okai: az önálló szláv államok megerősödése, az ország köré vont érdekszféra-gyűrű (kisantant), és a polgári gondolkodók számára Oroszország helyén a Szovjetunió létrejötte. A másik oldalon, már a 30-as években, a német terjeszkedés veszélye. Ekkor erősödik fel a kétoldalról-veszélyeztetettség tudata. És 1945, a felszabadulás egy újabb megrázkódtatást hozott a magyar történelem európai elhelyezkedéséről gondolkodók számára. Egy újabb – generációkon át a legfőbb ellenségek közé sorolt nemzetekből-államokból álló – közösségbe kellett beilleszkedni. Továbbéltette – belső válsághelyzetekben mozgósuló anyagként – kétségtelenül a fenyegetettségérzés örökségét az is, hogy az új közösségbe a kezdeti, nagyon is meghatározó időszakban olyan felfogás alapjain próbáltunk beilleszkedni, amely nem volt tekintettel a sok évszázados hagyományokra, a „hazai viszonyok”-ra, s amely felfogás képviselői ráadásul terhesek voltak a sztálinizmus helytelen nézeteivel a felszabadító, a Szovjetunió s a felszabadítottak, a kis népek viszonyáról. Újabb konfliktusok újabb táptalaja. Vajon nem kellene-e a történésznek határozottabban rámutatnia: e több évszázados veszélyeztetettséghagyomány végleges meghaladását, a berögződöttségek oldódását csakis a szocialista világrendszer történetének alapos és őszinte, az ellentmondásokat is megmutató feltárása – az 1956 februárjában megindult feltárás folytatása – segítené; beható, tényszerű kritikája annak a politikának, amelyik türelmetlen propagandisztikus megoldásaival csak görcsbe rántotta az örökletesen érzékeny viszonyulást szomszédainkhoz, új közösségünkhöz... Asszimiláció. Az etnikum, a nemzet, mint közösségi keretek, megtartóak, rögzítő erejűek, a sokszínűség letéteményesei. De keveset beszélünk arról, hogy ezek a közösségi keretek maguk sem „elejétől fogva” léteznek, hanem nagyon is változásoknak alávetettek. Ma, amikor, talán éppen az „etnikai reneszánsz” hullámának hatására is, mind többen – írók, történészek – teszik fel a kérdést: „mi a magyar”, beszélnek egy „új hungarológia”, mint tudományok együttese kiépítéséről, nem lenne felesleges történetírásunknak az eddiginél jobban hangsúlyozni: a magyar nemzet újkori történelme során az etnikailag leginkább kevert és így változásoknak kitett nemzetek közé tartozik. Az adatok részben ismertek. (Részben, mert az asszimilációkutatás – talán éppen a nemzeti érzékenység miatt – még kezdeti stádiumában tart csak Magyarországon.) A középkori sok etnikum egymás mellett élése hozta keveredést tetézte a török utáni nagyszámú bevándorlás, a délszlávok, majd a németek, görögök betelepedése, és különösen a polgári korszakban, a 19. században a németek, zsidók nagyszámú beáramlása. Csak egy adatsor a sok kínálkozóból: még 1880-ban is, az asszimiláció felgyorsulásának korában is Budapest lakosságának 74%-a beszél németül, jelentős részük nem is tud magyarul. Azután 1900-ra már csak a lakosság 6,3%-a nem tud magyarul és 39%-a csak magyarul tud. Ha az ezt mutató adatokra történetírásunk szűkebb szakközönség figyelmét fel is hívta, kevésbé fordított gondot annak megmutatására, hogy ezen etnikai keveredés oka a társadalmi méretű munkamegosztásban, a Magyarország területén kialakult munkaszervezet igényeiben keresendő. Még akkor is, ha a betelepülőket vallási (protestánsok) vagy nemzetiségi (keleti országokból zsidók stb.) alapon üldözték korábbi hazájukból. A különböző német elemek („svábok”) a 18. században mint a pusztasággá lett tájakon a termelést újraindító paraszt-vállalkozók, a 19. század közepétől – a cseh–morva és részben a szlovák elemekkel együtt –, mint a fellendülő polgári élet iparigényeit kielégítő esztergályosok, fémművesek, bádogosok, kőművesek jöttek az országba, ahogy a bevándorló zsidók is mint a terményforgalom újraindítói, kereskedők, pénzemberek vagy éppen díszműiparosok, üvegesek stb. voltak az élénkülő kapitalista piac munkalehetőségének várományosai. A termelés igényei teremtette munkalehetőségek olvasztották egybe őket a különböző etnikumokból azzá, ami a XIX. majd a XX. századra magyar nemzeti közösség lett. Vagyis nem arra kell-e a modern magyar társadalmat tanulmányozó történésznek közönsége figyelmét felhívni: nem az etnikai, a nemzeti elv a végső rendezője a
56 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
társaséletnek, hanem a társadalmi és csoportszintű (községi, falusi, sőt családi) munkaszervezet, a napi munkavégzés, együttélés kialakította egymáshoz illeszkedés… Ezen tagozódás hatásait állították, illetve lassították meg máig kihatóan az 1919 utáni nacionalizmusok és az antiszemitizmus. Mint ahogy ezt a tagozódást kívánta megbontani a második világháborút követően a fentebb már említett állami szempontú nemzetfelfogás újraéledése, amely a területi, állami és nemzeti, etnikai elv ellentmondásait etnikai-nemzeti szintű közösségek ki- és betelepítésével kívánta megoldani; 20 milliónyi embert ragadva ki így tradicionális közösségéből. A történetírás – noha az aktuális állami-diplomáciai érzékenységeket messze figyelembe véve, igen szégyenlősen – már kezd szólni arról: ezek a telepítési akciók mennyire nem oldották meg a kisebbségi kérdést, sőt mennyi újabb nemzeti sérelmet keltettek. De arról sajnos még csak nem is teszünk említést, hogy mennyire károsodott egy-egy állami közösség a termelés, a munkaszervezet szintjén az etnikai elv érvényesítésének ilyesfajta kipróbálásával. Nemcsak a Magyarországról, Lengyelországból kitelepített svábok, vagy Csehszlovákiából kitelepített Jugoszláviából áttelepült magyarok nyomán keletkezett hiátus az ottani mezőgazdasági-ipari munkaszervezetben, törés egy-egy közösség (több) évszázados termelési kultúrájában, de a „hazatelepítettek” is csak nagy megrázkódtatással tudtak hozzáilleszkedni azonos „nacionáléjuk”, anyanyelvük ellenére az új közösségi környezetükhöz. Lévén, mint szociális-társadalmi egyének egészen más közösségi kultúrának részesei, hordozói. (Csak zárójelben jegyezzük meg: arra sincsenek például megalapozott vizsgálataink, hogy a zsidóság kiirtására irányuló máig megemészthetetlen fasiszta kísérletek milyen károsodást és kiesést hoztak a közép-európai társadalmak, gazdasági rendszerek működésében.) Vajon ha a történész az asszimilációban nem egyszerűen etnikai-nemzetiségi keveredést lát, hanem elsősorban munkamegosztásbéli-közösségi szervesülést, nem támadnak-e jogos aggályok benne az „etnikai reneszánsz” bizonyos értelmiségi-középrétegekbéli kihatásai láttán? Nem kell-e aggodalommal figyelnie arra, hogy régen eltemetettnek vélt, etnikai alapokat kereső magukat elkülönítések, előítéletek mozgósulnak? Vajon, amikor e felfokozott érzékenységet látja a történész nem kell-e, hogy felidézze ennek magyarázataként a 20. századi magyar középrétegek nagyon is frissen, alig néhány nemzedékre visszamenően asszimilálódott voltát és az említett asszimilációs akadályokat, nehézségeket? És ezen érzékenységben a bizonytalanságérzet kompenzációját, pótjelenségét látnia, törekvést a mindenáron a társadalmi közösséghez összekötő szálak keresésére. Vajon az a világméretű jelenség, hogy a hivatalnok–értelmiségi rétegek mind zártabbá válnak a társdalom alsóbb rétegeivel szemben – lazulnak a szociális-társasági, napi életközösségbeli összekötő szálai a társadalom egészéhez – élénkíti e társadalmi elemekben az idegennek tekintés régi félelmét, vagy fordítva? Az asszimilációs nehézségek tudati örökségei egyes – a múlt félelmeit megélt – generációk tudatában gátolják a társadalmi-szociális azonosulást? S ezek váltják ki a fokozott érzékenységet? De nem hívhatja-e fel figyelmünket a magyarországi 19. századi asszimiláció társadalomtörténeti elemzése a szomszédos országokbéli kisebbségek helyzetének bizonyos sajátosságaira is? Arra: ahogy a 20. század második felére kialakult magyar nemzet már sem társadalmi szerkezetében, sem etnikailag nem ugyanaz a nemzet, mint amely a polgári fejlődés kezdetén volt, hanem a hazai és az ideáramlott mikroközösségek termelési, szokáskultúráját összeolvasztott közösség, úgy minden e térségbeli ország nemzete is végig fog menni az egymás mellett élő hagyományos közösségek kölcsönös egymáshoz illeszkedésén. Nem beolvasztásán – ahogy ezt az állami eszközök mindenhatóságában gondolkodó nemzeti elv még mindig képzeli… III. Miért érzi szükségét a történész, hogy amikor a magyarországi nemzeti érzékenység alapjairól ír, ilyen hangsúllyal szóljon a nemzeti-etnikai közösségek társadalmi, a mindennapi együttélés formálta meghatározottságairól? Nem tagadhatja: jórészt azért is, mert idegenül áll bizonyos megállapítások előtt, amelyek a „nemzethalál”-ról, a nemzettudat viszonylagosságá”-ról vagy éppen egyes korszakok – éppen a legutóbbi időszak – nemzeti restségéről beszélnek. Érti és érzi a sürgető felhívó szándékot a magyarság értékeinek védelmére itthon és a szomszédos országokban egyaránt. Mégis úgy látja: ezek a diagnózisok talán nem számolnak eléggé azzal, hogy századunk utolsó évtizedeire nem a nemzeti létünk iránti érdeklődés veszett ki a közgondolkodásból, a társadalmi gyakorlatból, hanem a nemzetről gondolkodásnak, a „nemzeti”-ről való képzeteknek egészen más tartalma alakult ki, mint amit gyakran történészeink, értelmiségieink nemzetfogalma takar. Nem kellene inkább – mint azt fejtegetéseink elején is említettük – arra felfigyelni, hogy a társadalom legszélesebb rétegeinek gondolkodásában éppen nem a nemzeti érzés valamiféle lanyhulása, hanem egy új – értékrendjében is új – nemzeti büszkeség kezd kialakulni?… Magyarországon, mint ismeretes, az 1960-as években legújabb kori történelmünk legnagyobb életmódváltozásai zajlottak le. A működőképes szocializmus, a mindennapi életlehetőségek stabilizálódása, törekvés a kelet-európai évszázados antidemokratikus hagyományok fokozatos felmorzsolására, az ország eredményeinek nemzetközi elismerése egy új típusú nemzeti büszkeséggel is tölti el az egyéneket. Különösen, ha mindennapi 57 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
életviszonyaikban is úgy érzékelik: az iparkodás, a szorgalom, a szakértelem előtt lehetőségek nyílnak, vagyis az egyén gyarapodása és a társadalom gyarapodása között kapcsolat teremtődik. Ez alakít ki egy olyan társadalomképet is, amelynek központjában az emberi munkavégzés, környezetalakítás áll. És mivel a mindennapi felfogásban jelen és múlt között létezik egy közlekedőedény-rendszerű kapcsolat, ez a jelenkép alakítja közvetlen múltunkról is nézeteit. A nemzeti történelemmel, saját történelmével sokkal erősebb az azonosulás érzése, mint a korábbi évtizedekben. Sokkal több kontinuitást érez jelen és múlt között az immáron ilyen hétköznapiságában szemlélt történelemben. És ez az új történelemlátás már másként tekint a nemzeti történelem egészére. Hogy ez szemben áll egy korábbi korszak történelemhez-viszonyulásával, amikor a politikai ellentétek megnyilvánulását kereső propaganda a felszabadulás előtti szakmunkásból könnyen munkásarisztokratát, a közigazgatás derék közkatonájából, vagy kiskereskedőkből az akkori jelen „osztályellenségeinek” elődjét formálta, s ezzel az egyéni, családi környezetre lebontott múlt-képben diszkontinuitást, néha már a szégyenérzetet keltve. Kétségtelen, ez a mostani átértékelési folyamat, a korábbi egyoldalúságok mintegy reakciójaként könnyen vezethet a valós társadalmi ellentétek történelmi összemosásához. Mint ahogy ez az újfajta nemzeti büszkeség magában rejti a másoknál magunkat különbnekérzés veszélyét is. És egyúttal a múlt szemléletben egy kritikátlanság veszélyét. De kétségtelen az is, hogy ez az új viszony a nemzeti történelemhez végeredményben a korábbinál egy sokkal egészségesebb közérzetet alakíthat ki… … A történész természetesen tudja, hogy ezt a közérzetet, tudat- és érzésvilágot nem folyóiratai, tanulmányai, hanem a társadalomban működő gazdasági-emberi viszonyok összessége határozza meg. De vajon ez a kézenfekvő felismerés késztetheti arra, hogy lemondjon kérdései elmondásáról?…
58 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
