História Created by XMLmind XSL-FO Converter

História 1993-0910

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1993-0910 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom 1. ........................................................................................................................................................ 1 1. Rendszerváltás, oktatáspolitika, történelemtanítás ................................................................ 1 2. ........................................................................................................................................................ 5 1. A Szent István-kori magyarok ............................................................................................... 5 2. Képek .................................................................................................................................... 6 3. ...................................................................................................................................................... 11 1. Egyház- és vármegye Szent István korában ........................................................................ 11 2. Képek .................................................................................................................................. 12 4. ...................................................................................................................................................... 13 1. A bányamûvelés formái a középkorban .............................................................................. 13 2. Képek .................................................................................................................................. 16 5. ...................................................................................................................................................... 19 1. Magyaros stílus - képeken ................................................................................................... 19 2. Képek .................................................................................................................................. 20 6. ...................................................................................................................................................... 24 1. Egy díszpolgári cím alkalmából .......................................................................................... 24 2. Képek .................................................................................................................................. 25 7. ...................................................................................................................................................... 27 1. Édesapjáról Horthy István ................................................................................................... 27 2. Képek .................................................................................................................................. 30 8. ...................................................................................................................................................... 31 1. A magyar kérdés az ENSZ-ben ........................................................................................... 31 9. ...................................................................................................................................................... 33 1. Kéthly Anna jelentése, 1956 ............................................................................................... 33 2. Képek .................................................................................................................................. 35 10. .................................................................................................................................................... 37 1. Kéthly Anna, a politikus ..................................................................................................... 37 2. Képek .................................................................................................................................. 37 11. .................................................................................................................................................... 38 1. Jugoszlávia 1918-tól 1991-ig .............................................................................................. 38 2. Képek .................................................................................................................................. 39 12. .................................................................................................................................................... 42 1. Életrajzok: J. J. Strossmayer, Karadjordjevic Sándor ......................................................... 42 13. .................................................................................................................................................... 43 1. Revízió és kisebbségvédelem? ............................................................................................ 43 2. Képek .................................................................................................................................. 46 14. .................................................................................................................................................... 48 1. Nemzeti jövedelem, 19201992 ......................................................................................... 48 2. Képek .................................................................................................................................. 50 15. .................................................................................................................................................... 52 1. 1956 után ............................................................................................................................. 52 2. Képek .................................................................................................................................. 53 16. .................................................................................................................................................... 56 1. Néhány pillantás az 1968-as Prágai Tavaszra ..................................................................... 56 2. Képek .................................................................................................................................. 59 17. .................................................................................................................................................... 61 1. Arcképvázlat Antonín Novotnyról ...................................................................................... 61 2. Képek .................................................................................................................................. 61 18. .................................................................................................................................................... 63 1. A CSKP KB Elnökségének nyilatkozata a CSSZSZK megszállása kapcsán ...................... 63 19. .................................................................................................................................................... 64 1. Moszkvai jegyzõkönyv ....................................................................................................... 64 20. .................................................................................................................................................... 65 1. A vérfürdõ elkerülése ? ....................................................................................................... 65 21. .................................................................................................................................................... 66 1. A magyar pártvezetés és a csehszlovák válság .................................................................... 66

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1993-0910

2. Képek .................................................................................................................................. 74 22. .................................................................................................................................................... 78 1. Feljegyzések 1968-ból, a csehszlovákiai intervencióról ..................................................... 78 23. .................................................................................................................................................... 87 1. Az 1968. évtavasz. Krónika ............................................................................................. 87 2. Képek .................................................................................................................................. 89 24. .................................................................................................................................................... 93 1. A csehszlovák konfliktus és az FKP ................................................................................... 93 2. Képek .................................................................................................................................. 96 25. .................................................................................................................................................... 98 1. A Magyar Néphadsereg és az intervenció ........................................................................... 98 2. Képek ................................................................................................................................ 101 26. .................................................................................................................................................. 104 1. Szlovák nemzeti emancipáció, 1968 ........................................................................... 104 2. Képek ................................................................................................................................ 106 27. .................................................................................................................................................. 108 1. Hagyatéki leltár és árverési jegyzõkönyv .......................................................................... 108 2. Képek ................................................................................................................................ 110 28. .................................................................................................................................................. 112 1. Öröknaptár ........................................................................................................................ 112 2. Képek ................................................................................................................................ 112 29. .................................................................................................................................................. 113 1. Csillagrúgó ........................................................................................................................ 113 2. Képek ................................................................................................................................ 114

iv Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Rendszerváltás, oktatáspolitika, történelemtanítás GLATZ Ferenc Rendszerváltás, oktatáspolitika, történelemtanítás* A tanár védelme A tanár kiszolgáltatva él az iskolákban, kiszolgáltatva egyrészt a jogos társadalmi elvárásoknak, másrészt a politikai követelőzéseknek – mondottuk 1987 januárjában az első Országos Történelemtanári Konferencián. A történelemtanárok első békásmegyeri találkozóján célunkat így határoztuk meg: a történelemtanári társadalom kapjon védelmet a tudományosság részéről. Ez a védelem akkor rendkívül fontos volt. Noha az 1980-as évek második felének pártállami konstrukciója már messze nem eredeti rendeltetése szerint működött – erről a különböző hazai és külföldi politológusok szerettek annakidején és szeretnek ma is megfeledkezni – mégis kétségtelen, hogy a történelemtanítás és a történelmi ismeretterjesztés, részben még a tudomány művelése is, ki volt téve az ún. agitprop.-szemléletnek. És ki volt szolgáltatva, főként vidéken, az agitprop.-szemlélet helyi letéteményeseinek. Olyan időszak volt ez, amikor a helyi, tanácsi, megyei, községi szervezetek kevésbé látták be a politikai reform szükségét, mint akár a pártközpontban. (Csak zárójelben emlékeztetek erre – nem szívesen –, mert ma önmegalázóan a magyar társadalom nagy része igyekszik ellenálló pontokat gyűjteni, s múltjából egy kis üldözést előkaparni. 1987-ben még a pártközponthoz több feljelentés érkezett a békásmegyeri körből is, panaszolván, hogy az előadók, pontosabban a főelőadó hogyan kezelte Marx és Engels nézeteit. 1988-ban, a következő évi konferencián ismertettük: a pártközpont tisztviselője a feljelentéseket másnap a szerzői kollektíva tudomására hozta. A rendszer tehát már ilyen puhán működött.) De a rendszer, mint olyan, egész ideológiai adminisztrációjával, mindennapjainkban mégis politikai keretként létezett. A reformfolyamat hol felgyorsulva, hol visszafogva, nehézkesen haladt el6re az országban. Ez a tudományosságban és a történelemtanításban is érezhető volt. Megtalálhatóak voltak közöttünk is természetesen a reform különböző értelmezései, a reform különböző irányzatai. Voltak, akik a régi rendszert kívánták működőképessé tenni, megújítani, és voltak, akik a rendszert alapjaiban kívánták radikálisan megváltoztatni. Az egypártban – és azon kívül – a valóságban már több párt és irányzat működött, egyáltalán nem a párttagság szerint alkotva az együvé tartozás új csoportjait. Az új kijegecesedési pontok keresése tükröződött a leginkább ideológia- és politikaérzékeny tantárgy, a történelem tanításának útkeresésében is. Tegyük hozzá: ugyanígy a tudományban. A történettudomány a politikai rendszerváltásban Milyen szerepet játszott a történettudomány a politikai rend szerváltásban? – tették fel a kérdést már többször nekünk. Szerintem az, hogy a rendszerváltás ilyen békés módon végbemehetett, abban a magyar iskolarendszernek, a tanári társadalom józanságának és a történettudománynak, illetve a történelemtanításnak is része volt. A politikai rendszer-, illetve őrségváltás hevében élő lázas magyar társadalom gyakran éppen a történelemtanárokat támadja. Tanárkollégák panaszolják a vidéki konzultációk szünetében, hogy az 1950–60-as évek elejének jelenségei látszanak megismétlődni. Csak más politikai e16jelekkel. Félnek a helyi politikai elöljáróktól. Nem is mernek e konzultációkon nyíltan felállni s elmondani: politikailag elvárják tőlük, hogy a napi politikai beszédekben helyet kapó történelmi átértékelések a történelemórán is irányadóak legyenek. Ehhez a jelenséghez két megjegyzést szeretnék fűzni. Először: én úgy gondolom, hogy ezek a magukat megfélemlítve érző tanárok bízhatnak abban, hogy a mostani kormányzat nem követel meg „egy kulcsra járó történetszemléletet”. Nem követeli meg egy – a korai hatvanas, hetvenes évekre még jellemző – üdvtörténetnek a tanítását. Másodszor: az a rendszerváltás, ami végbement és végbemegy Magyarországon, nagyrészt annak köszönhető, hogy a történettudomány végül is szakított mind a proletárdiktatúra, mind az ún. reális szocializmus ideológiai rendszerébe beépített történelmi alaptézisekkel. A történettudományon belül tehát a jó erők kontinuitása jelen van. Ez a kontinuitás nem idealizálhatja a reformerők múltját. Sem a reformkommunistákét, sem a reformszocialisták múltbéli tevékenységét. De sem a pragmatisták – akár a radikálisok – és a politikai ellenzék érdemeit sem. Ezek a volt reform és ellenzéki erők csak akkor maradhatnak a továbbfejlődés áramában, ha képesek lesznek arra, hogy bizonyos új kérdésekre választ adjanak. Különben visszahúzó erővé válnak. Vonatkozik ez közoktatásban, egyetemen és tudományban dolgozókra egyaránt. (A politikáról most nem beszélünk.) Az ismeretminimum, alaptanterv

1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Évek óta vissza-visszatérően hangoztatjuk: az oktatás legfontosabb tényezője a diák és a tanár. Minden újítás, reform a tanár révén történet, tehát az oktatáspolitika tegye lehetővé a tanár számára az új alapelvek egyénítését. Nagyon helyesen, ma már elfogadottan a tanár önállóságáról és az iskolák önállóságáról beszélünk. Ezen alapelv mögött azonban nem bújhat meg az az oktatáspolitikai bizonytalanság és a tudomány lustasága, hogy magukra hagyjuk az iskolákat és magukra hagyjuk a tanárokat. Könnyű és néha népszerű is azt mondani, hogy azt taníthatnak a tanárok, amit akarnak. Emlékezhetünk: 1989 májusában, a harmadik Történelemtanári Konferencián – hogy a történelmi visszatekintést folytassam –, bejelentette az akkori adminisztráció: olyan nemzeti alaptantervet kíván biztosítani az iskoláknak, amely nemzeti alaptanterv az ismereteknek a minimumát határozza meg az iskolarendszeren belül. A nemzeti alaptanterv az iskolarendszer átjárhatóságának segítője kíván lenni, mely átjárhatóságot az új adminisztráció a kialakítandó új iskolarendszer egyik célkitűzéseként jelölte meg. E nemzeti alaptanterv – mások minimum követelményrendszernek nevezték – előkészítő munkálatai előre is haladtak. Tudomásom szerint változó formában e munkák ma is folynak. Az állampolgár fizeti az adót, ezen adóból tartja fenn az állam (országos és helyi igazgatás) az iskolákat. A polgár joggal várja el, hogy gyermeke az általa fenntartott iskolában megkapja azt az ismeretanyagot, amely versenyképessé teszi tudását, felkészültségét a más intézményekben tanulókéval. Nem szabad tehát teljesen kiszolgáltatni a helyi tanár egyéni elképzeléseinek. A tanári önállóság nem anarchia A tanári önállóság, a tanári egyéniség kibontakozásának lehetőségét jelenti. S ez az önállóság a gondolkodásra nevelés és ismeretközvetítés módszerében, az értelmezés önállóságában és a minimumon felüli anyag kiválogatásában jusson kifejezésre. Szükség van az alapismeretek (tények, fogalmak, tematikák) mindenütt kötelező közvetítésére. S nyilvánuljon meg a tanári önállóság a tanári egyéniség céltudatos önművelésében. Az osztályban mindig egy szakmai és általános műveltségben példakép-tanár legyen jelen, aki a közvetlen emberi kapcsolatokban a szakmai műveltséget fel tudja oldani; aki egyénisége révén képes személyes kapcsolattá átalakítani az ismeretadást és befogadást; aki a diákok kérdéseit, észrevételeit egy alkotó folyamatban résztvevők megnyilatkozásainak tekinti; akt nem értékítéleteket közvetít a történelem hőseiről, eseményeiről, s nem értékítéleteket követel meg, hanem ismeretanyagot, gondolkodási és érvelési készséget közvetít és kér számon. De vajon lehet-e egy kormányzatnak – pontosabban egy társadalomnak – az a célkitűzése, hogy az ideológiai egyszínűséget most a „tanári önállóság” korszerű jelszava mögé bújva az anarchia váltsa fel? Felmértük-e ennek esetleges következményét, a gyakran értelmetlen civakodásokat, tanári karok bomlását, az egészséges vitaszellem helyett az iskola nyugalmi kereteinek felbomlását. Érdekünkben áll-e, hogy a történelemtanítás – akár a „tanári önállóság”, ismételjük: korszerű jelszava mögött a napi politikai pártküzdelmek csatatere legyen? És érdekében áll ez az állampolgárnak? Azt hiszem, egyáltalán nem, és főként nem áll ez a gyermekek érdekében, akik pedig tevékenységünk céljai, alanyai. Többpártrendszeri totalitás? Rendszerváltásról szólva nem lehet megkerülni a kérdést: az egy pártról a többpártrendszerre áttérő magyar társadalomban a történelemtanításnak milyen közgondolkodás-alakító funkciója lehet? A többpártrendszer a jelenlegi európai kultúrának a legműködőképesebb politikai rendszere. Ezt tudomásul kell venni. Összes hiányossága mellett, amely hiányosságokat még csak több-kevesebb pontossággal látunk. De nagyon nagy hiba lenne, ha úgy mutatnánk be az emberiség történelmét, mintha annak célja, értelme a többpártrendszer politikai megteremtése volna. Vagy akár úgy állítanánk be a politika történetét, hogy abban az emberi politizálás, a közéletiség végleges, tökéletes kerete a jelenlegi európai többpártrendszer. Mintha a politika azonos volna egy totális pártüzemmel. És az is nagy hiba volna, ha a rendszerváltás folyamatát leegyszerűsítenénk a többpártrendszerre való áttérésre. Úgy mutatnánk be, mintha helyes út volna: az egypárt totalitása után rátérünk a többpárt totalitására. Azaz, ahogy az egypárt a proletárdiktatúra szellemében megpróbált egy adott időszakban az emberi tevékenység minden részéből pártpolitikai kérdést csinálni, most mi ezt felváltanánk egy hatpárti totalitással, és az élet minden területét a pártpolitikának szolgáltatnánk ki. Az oktatás pártsemleges terület. Ezen belül a cél, hogy a történelem tanfiása is az legyen. A történelem idézése a jövőben is elkerülhetetlenül a pártpolitikai programok legitimációjának, önigazolásának egyik alapanyaga lesz.


De ezektől az iskolát és a történelemtanítást meg kell óvni. Természetesnek tartjuk, hogy a politikai pártok az emberi közösség egy-egy összetartó eleme közül nem mindegyiknek tulajdonítanak azonos jelentőséget. Egyik az individuumot, az egyént, s annak feltétlen szabadságát hangsúlyozza, a másik az alárendelődést a közösségi erőknek. Az egyik a nemzeti kötelékeknek tulajdonít nagyobb szerepet, míg a másik az egyházi, hitbéli kereteknek, a harmadik a szociális-társadalmi betagozódásnak. Az egyik a hagyománytartó intézmények folyamatos megmaradását tartja a közösségmegtartó tényezőnek, a másik éppen az állandó újat keresést, a régiből kitörni akaró erőket. Valós vitakérdések ezek az emberiség történelméről és jövőjéről. A történelemtanár megteheti, hogy az egyik vagy másik szerepének nagyobb teret enged, rámutatva, hogy az ó felfogása az egyik a sok egyenrangúan értékes felfogás közül. De azt nem teheti, hogy bármelyik kizárólagosságát hirdesse, és ezzel a pártpolitikai csaták zaját vigye be a tanterem falai közé. Én úgy gondolom, hogy a mélyen értelmezett rendszerváltás ennek a történelmi látásmódnak az érvényre juttatását, önmagunkban a tolerancia kialakítását jelenti. A rendszerváltást tehát önmagunk gondolkodásának felülvizsgálatával kell kezdeni. A történelemtanítás célja A történelem tanulmányozásának célja a miénktől eltérő természeti és emberi viszonyok megértése, amelyek között elődeinknek le kellett élniük életüket, dönteniük, cselekedniük kellett. Elkerülni a csapdát: elődeink vagy akár magunk korábbi teljesítményeit a mai életviszonyok mércéjével mérni. Ezért is az emberiség történelmét – benne a magyarság történelmét is – nem kívánjuk lezárt folyamatként bemutatni. Az ember maga, és a körötte kiépült világ változó: a termelés, a mindennapi életkeretek, a kialakított politikai rendszerek. A történelem megértése tudományos alapokon ennek a mindenkori változandóságnak a megértése, elsajátítása. Így értelmezzük mi a történelmi érzék kifejlesztésének jelentőségét az oktatásban és a közgondolkodásban egyaránt. Nemcsak a múlt, de a jelen és a jövő értelmezésében is van kihatása e gondolkodásmódnak. Nemcsak arra tanít, hogy a legrégebbi vagy a hozzánk közel eső korokat tekintsük e folyamatos változás termékének, hanem a jelent is. Azaz: a polgár ne fogadja el azokat a jelenrendszereket, amelyek lemondanak a további fejlődés alternatíváinak kereséséről. A történeti értékelés mércéje A történelemben – a múltban és a jelenben is – többtényezős harc folyik. A múlt minden eseménye, terméke több tényezős harcoknak eredménye. A jelenünk is. Harc nézetek között, amely nézetek az emberiség fennmaradásáról és az emberi mivoltunk fejlődéséről alakulnak ki: A diktatórikus politikai rendszerek épp azért vannak bukásra ítélve, mert a fejlődés e soktényezős voltát nem veszik tudomásul és a társadalomban kizárólagosságra törekednek. A harcban elbukott erő ugyanúgy részese a mindenkori (mai) helyzet kialakulásának, mint a harcban győztes. A vitában, a harcban nem a másik kizárására, megsemmisítésére kell törekedni, hanem minden – a közösség fejlődése szempontjából hasznos szempont továbbéltetésére. Az ember nem egyszerűen szenvedő alanya a történelmi változásoknak, hanem központja, elsőszámú alakítója. Az egyénen – az általa alkotott kisebb vagy nagyobb közösségen – tehát sok múlik. Az emberiség történelmének során az egyének mind szélesebb köre vonul be a történelembe. A történelem az egyén mind szélesebb körű közéleti aktivizálódásának története is. A polgár modem volta tehát elsősorban abban mutatkozhat meg, hogy természeti és emberi környezetének alakításában részt akar venni, azért felelősséget érez. Ezért is a történelemben jelentkező különböző irányzatok értékeléséhez a végső mérce: mennyire ad lehetőséget az egyén sokoldalú közösséghez kötődésének kiélésére. Egyén és közösség Az egyén, mint közösségek) tagja élt mindig a történelem folyamán. A közösséghez a változó koroknak megfelelően különböző szálakon kapcsolódik és kapcsolódott. A közösség különböző formái képnődnek éppen ezen kapcsolatrendszerek egymás mellett élése következtében. A közösségi formák és ezek tudati alapjainak kihangsúlyozása tehát a történelem bemutatásának egyik fontos része; Az alapvető közösségképző erők: a létfenntartás anyagi tényezője, a családi közösség, a világnézeti közösség, a települési kötődések, a szociálismunkarendi, a nemzeti-etnikai közösségi keret. Az egyén e különböző közösségi keretekben egy időben éli le az életét, hol egyiket, hol másikat érzi fontosabbnak, amikor egyezteti a személyi és a közösség érdekeit. Egészséges társadalomban egyik azonossági szál sem élvezhet kizárólagos elsőbbséget. Sem a világnézeti, sem a szociális, sem a nemzeti-etnikai. A történelem bemutatása során törekednünk kell arra, hogy rámutassunk az ember önfenntartó és önfejlesztő tulajdonságaira minden korban. Rámutassunk a munkavégző szorgalomra és rámutassunk az egyén képzettségének, hozzáértésének, a gondolkodási színvonalának a szerepére. Ezek a tényezők egyben modern


fejlődésünk alapjai, ezen tulajdonságok felszabadulása magyarázza azt, hogy az emberiség fejlődése az utóbbi évezredekben, különösen az utóbbi másfélszáz esztendőben olyannyira felgyorsult. Amellett, hogy az embert elhelyezzük a természeti környezetben, azt is bemutatjuk, hogy – mint az életet egyszer megélő egyénnek – hogyan alakulnak életkörülményei. A gyermek-, a felnőtt-, az öregkor, de ugyanúgy a férfi és női mivoltunk bemutatása az emberközpontú történelemértelmezés fontos szempontjai. A közéletiközösségi aktív egyén (a homo politicus) mellett a termelő (a homo oeconomicus) és a magát mindig tökéletesítő (homo culturicus) egyént is be kell mutatnunk. Történelemtanítás és nemzeti önértékelés A történelem bemutatása természetesen a nemzeti keretekben folyik és ilyen keretekben fog folyni még nemzedékeken át. A közösségi formák egyikeként bemutatjuk a nemzeti és az állami közösségi keretek fokozatos kialakulását és kiemelkedő szerepét az utóbbi másfélszáz év történelmében. Az európai földrész emelkedésében a nemzeti-állami közösségi viszonyok szere meghatározó. Az állam, mint a közösségek területiigazgatási egysége fokozatosan vesz át nemzeti sajátosságokat és lesz az anyanyelvi kultúra, az új közösségi keret, a nemzet egyik kiteljesítője. A modem ipari forradalom és a modem állam nem születhetett volna meg a modern nemzeti kultúra nélkül. Ugyanakkor láttatni kell azt is, hogy az így kialakult erős nemzettudatok mellett az egyén továbbra is sokféle egyéb közösségi kapcsolatrendszerben éli le életét, és maga dönti el, számára milyen fontossági sorrend van a családi, világnézeti, vallási, emberi, szociális, nemekbéli, nemzeti és egyéb identitások, azonosságérzések között. A történelem írása és tanítása nemzeti indíttatású, az adott anyanyelve közösség általános kiművelését szolgálja. De tartalmában sohasem szűkülhet le a nemzeti történelemre. A történelem soktényezős volta azt is jelenti, hogy a nemzeti közösség történelmére ható egyetemes erőket mindig megmutassuk. Az emberközpontú történetszemlélet azt is jelenti, hogy az embert – bármily etnikumhoz, bármely világnézetű közösséghez tartozzék is – végsősorom összemberi kapcsolódásában mutassuk meg. A nemzeti történelem minősítése, mércéje az emberiség egyetemes történelme lehet csak. A rendszerváltás utáni történelemszemlélet ne az 1947 előtti nemzeti szűklátókörűséghez nyúljon vissza, hanem előre tekintsen a valóban kitáguló, most már a politikai rendszerek korlátai nélküli Glóbuszra. A politikai rendszerváltás egyben a szovjet zóna politikai-szellemi elzárkózásának feloldása is. A szovjet rendszerben sok sérelem érte a térség kis nemzeteinek nemzeti önbecsülését, a szovjet internacionalizmus nem engedte a nemzeti hagyományok megfelelő ápolását. Így volt ez a magyar nemzet esetében is. De ugyanakkor arra is fel kell figyelmünk: az elmúlt 40 év elzárkózása le is szoktatta gondolkodásunkat az egyetemes mérce használatáról. Sajátos módon: a szovjet zóna politikai elzárkózása segítette és erősítette a térség kis nemzeteinek egyik évszázados rákfenéjét: a nemzeti elzárkózás szemléletét. A jövő állampolgára akkor lesz nemzeti sajátosságainkra büszke magyar, ha ezeket a nemzeti sajátosságokat világszínvonalú kulturáltsággal tölti fel: műveltséganyagának színvonala legyen „kompatibilis” korosztálytársainak műveltségeszményeivel. A műveltséganyag ne adja fel a magyar kultúra nemzeti-táji sajátosságait, de az ismeretanyag legyen viszonyítható és egyetemesen értelmezhető. * Bevezető előadás az V. Országos Történelemtanári Konferencián, 1992. augusztus 26-án. (Békásmegyer.) A konferencia tárgyalta meg a „Vezérfonal a magyar és egyetemes történelem tanításához” c. füzetet, amely a középiskolás korú diákság számára kívánja az ismeretminimumot megfogalmazni. Szerzői: Engel Pál, Szakály Ferenc, Kosáry Domokos (Újkor. Felvilágosodás és polgárság 1711–1867), Glatz Ferenc (Legújabb kor. Az új világrend kialakulása 1867–1990). Az üdvözlő beszédet Kosáry Domokos, az MTA elnöke tartotta (Akadémia és történelemtanítás). A „Vezérfonal” az 1992. évi ezer példány után 1993 áprilisában megjelent könyvárusi terjesztésben is a „História könyvtár” sorozat darabjaként. (Budapest, 1993. História–MTA Történettudományi Intézet. 131 l.) Segédanyag kíván lenni diákok, tanárok számára, tanév közben és egyben összefoglaló segédanyag az érettségi és a felvételi vizsgák előtt.


1. A Szent István-kori magyarok LÁSZLÓ Gyula A Szent István-kori magyarok A pogány és a keresztény temetkezési szokások* A kereszténység elterjedése előtti és utáni temetkezési szokások élesen eltérnek egymástól. Ez nyilvánvaló, hiszen a szokások kialakítója a másvilághit. A halottat másvilági útjára engedik a temetéskor. A temetési szokások megváltozása a világkép egészének színeváltozását jelenti, óriási megrázkódtatást. Ennek jegyében érthetők a 11. századi, úgynevezett pogánylázadások! Például Árpád magyarjai Keleten képzelték el a másvilágot – ebben egyeztek a keresztény temetkezési szokásokkal, a későavar–onogurok pedig északnyugat– délkeleti irányban. Mármost az az érdekes, hogy a már keresztény magyar temetők közt is jó néhány van, amelyben nem keletre tájoltak, hanem északkelet–délnyugatra. Sok még a kutatnivaló, mert egy-egy effajta jelenség mögött ellenállások, összeütközések, tragédiák húzódnak meg. Elszegényedő temetők Árpád magyarjainak klasszikus temetőiben a nagycsalád rendje szerint temetkeztek. A férfiaknál a rangsort a nyilak száma jelezte. A nagycsaládi temetkezések azt jelentették, hogy a régi magyarok „pogány” hite szerint a család nemcsak a földön széttéphetetlen egység, hanem ez a másvilágra is elkíséri a halott családot. Ez mind nagyon szép és igaz, de felvetődnek közben kérdések, amelyeket nem szabad elhallgatnunk. Például az a jelenség, amire eddig nem figyeltünk, hogy a rendkívül gazdag árpádi nép leletei és a rendkívül gazdag griffes– indás (onogur=magyar) leletek egyszerre szegényednek el, de úgy, hogyha nem ismernénk a történelmet, azt sem tudnánk, hogy ugyanazon nép hagyatékával állunk szemben! A késő avarok–onogur-magyarok csodás művészete után a melléklet nélküli vagy szegényes sírok (ÉK–DNY), vagy Árpád magyarjainak tarsolylemezesöves csodái után a halántékkarikák szegényes népe következik. Régészetileg az utóbbi nem következik az előbbiből, ha tehát nem ismernénk a történelmet, azt mondhatnánk, hogy az előző nép kihalt, s aztán jöttek az újak! Pedig e nagy változást mindkét esetben a kereszténység, a keresztény temetés hozta! Megkísérelték kijátszani például a lovas temetkezés tilalmát: a halott lovát a másvilág földi képviselőjének, az Egyháznak adták, s így kerülő úton gondolták, hogy méltóképpen bocsájtják a halottat a másvilágra. De mindez nem segített: a templom mellé rendelt temetéseken a pap ellenőrizte, hogyan teszik a koporsóba vagy hogyan csavarják nemezbe a halottat, s nyilván tiltott minden hiúságot: övet, szablyát, lószerszámot, fülönfüggőket, karpereceket) veretes csizmákat, hímzett kaftánokat. Úgy kellett a halottat az utolsó útjára engedni, ahogy megszületett, csak lepedőbe csavarva (hiszen a halál újjászületés!). Lovas temetkezések Ezek előrebocsátásával nézzük a „pogány” magyarok és Szent István magyarjainak temetési szokásait. A legjellegzetesebbnek tartott lovas temetkezéseket sokan leírták már. Magam fedeztem fel, hogy nem „részleges lovas temetkezésről” van szó (ugyanis a sírokban csak a ló koponyáját és a négy lábszárát találjuk), hanem a lovat megnyúzták, bőrében hagyva a koponyát és a lábszárakat, s úgy temették el (többféle helyzetben) a halott mellé. Ezzel kapcsolatban is felmerültek kérdések. A régi ázsiai vadásznépek hittek abban, hogy ha az elejtett vadat megnyúzzák, bőrében hagyva a koponyát és a lábakat, és bőrébe varrva az életfontosságú szervek egy-egy darabkáját, akkor az az állat a másvilágon életre kel, mert hogy ezen a lovon tették meg a másvilágra vezető utat. De mi történt azokkal, akik a nagycsaládon belül nem kapták meg a lovas temetést? Ez főként a nőknél hiányzik! Hogyan jutottak ezek el a másvilági nagycsaládba? (Mert hogy a temetések rendjéből kitűnik: a nagycsalád a másvilágon is együtt maradt.) Ennek a kérdésnek a kulcsát még nem találtuk meg! A halott mellé rakott tegezeket nem tömték meg nyilakkal, hanem a nagycsalád fejének 8, a többinek, ahogy a rangban következtek a temetőben, eggyel-eggyel kevesebb nyíl jutott. Dienes István úgy véli, hogy a nyilak száma (nála 7) azt jelezte volna, hogy a másvilág milyen rétegébe emelkedhetik a halott. Magam ezt nem tudom elfogadni, mert hiszen akkor a férfinép szétszakadozott volna a másvilágon, és a család egysége megszűnt volna. A lovastemetkezések általában a társadalom felső fokán állóknak jártak ki. A fejedelmeket magányosan temették el; ahogy életében is külön állt népétől, tartsa meg ezt a helyet halálában is. A köznépi temetőkben nem olyan világos a nagycsaládi temetkezés. Ezek nagy temetők és a sorok összezavarodnak. Nos, a keresztény korban a nagycsaládi temetkezések folytatódnak, méghozzá a 11. század vége tájától a templom körül.


E szegény temetőket kitűnő számvetéssel osztályozta Tettamanti Sarolta. A „mellékletnélküliség” nyilván nem szegénységet jelent, hanem egyházi előírást. Ezekben a temetőkben egyre kevesebb „babonás szokást” találunk, egyre kevesebb italt jelző edényt vagy lakomán való részvételt jelző állatcsontot. Szent István népéről nem alkothatunk tiszta képet a temetők és sírok alapján, mert nem ismerjük például a csatlakozott népek, a székelyek, kabarok, úzok, mohamedánok és zsidók temetőit, régészeti leleteit. De amit eddig látunk, igen nagy fokú azonosságot mutat. Ami – nézetem szerint – annyit jelent, hogy elsősorban a köznép temetőit ismerjük. Nem tudjuk, hogy a birtokon temetkező előkelők mennyiben vetették alá magukat az egyháznak. A királysírok közül csak III. Béla sírját ismerjük. Királyi jelvények másolataival gazdagon ellátva temették el őt és feleségét Antiochiai Annát, arannyal átszőtt díszruhában feküdtek sírjukban. A többi székesfehérvári királysírt feldúlták, de ami maradt belőlük, az is azt mutatja, hogy ünneplőben, gazdagon ékszerezve temették őket. Így temették nyilván István királyt is. * Hadd fejezzem be tanulmányomat két személyes élményemmel. Az 50-es években nálam járt Rincsen professzor, a kiváló mongol tudós, és hosszan elnézegettük a honfoglalókról készült rajzaimat. Sok-sok azonosságot talált a régi s mai mongol élettel. Beszélgetésünkkor egy kérdést tettem föl neki: Hogyan lehetséges az, hogy honfoglalóink szablyájának markolata olyan rövid, hogy ha jól megmarkolom, úgyszólván ki sem látszik öklömből? Ez természetes – mondta a professzor –‚ a földműves népek tenyere, keze szétlapul, a miénk, lovasnépeké keskeny, finom, inas kéz. Íme Szent István keze: ez is éppen ilyen, s nyilvánvaló, hogy szent királyunk nemcsak imára kulcsolta, hanem megmarkolta vele szablyáját. A kéz olyan, mintha ökölbe szorulna, vagy éppen szablyát markolna! Történészek szóba hozták, hogy hol a gyűrű a kézről? Ezzel kapcsolatban emlékeztetni szeretnék e kisebb tanulmányomra Michelangelo Ádám teremtéséről. A még alélt Ádám bal kezét nyújtja a Teremtő felé, aki jobbjával közeledik feléje, hogy a két ujj érintésével életre keltse. Ez a mozzanat így nincsen meg a Szentírásban, ellenben élt és él az olasz néphitben; az ugyanis, hogy a bal kézből közvetlenül egy ér vezet a szívhez, az élet ere. Ez a néphit a galenusi ókortól, sőt az egyiptomi papok tudományától fogva él a népben, és – Dienes István baráti közlése szerint – él egyes magyar néprajzi szigeteken is. Az egészben az a különös, hogy a klinikai orvosi megfigyelések is jóváhagyják a néphitet, mert például a szívinfarktus a bal kéz ujjaitól terjed a szívig. Nyilvánvaló, hogy a gyűrűt is a bal kézen kellett viselni, ezért nincsen a Szent Jobbon gyűrű. * László Gyula az államalapítás korát tárgyaló első közleményét olvasóink 1993/8. számunkban találhatják. (A szerk.)

2. Képek






1. Egyház- és vármegye Szent István korában ENGEL Pál Egyház- és vármegye Szent István korában Magyarország történelme térképeken „Magyarország története térképeken” címmel jelenik meg 4 füzetben az új magyar népszerű Történeti Atlasz az 1994. évi könyvhétre, mint a História Könyvtár új sorozata. Az első füzet 1994 tavaszán a könyvhéten kerül az olvasók kezébe. Egyik oldalon 6 színnyomásos színes térkép található, a másik oldalon a térképhez fűződő történeti elbeszélés. Emellett a térképhez közérthető kartográfiai magyarázat is kapcsolódik Ez a magyarázat betekintést enged a térképábrázolás műhelytitkaiba. A térképek, illetve a történeti elbeszélések a magyar történelem egy-egy csomópontját ragadják meg, kiterjednek a népmozgás, a politika, a gazdaság, a kulturális élet történetére is. A kézikönyvet az általános, közép- és felső oktatási intézményben dolgozó tanároknak, a közép- és felsőfokú intézmények tanulóinak, valamint a történelem iránt érdeklődő széles közönségnek ajánljuk. A história folyóirat következő számaiban beszámol az olvasóknak a készülő Atlaszról. Közöl egy-egy térképmunkapéldányt és a térképhez kapcsolódó történeti elbeszélést. (A szerk.) A keresztény Európa 950 után hirtelen kitágult.. A skandináv népek, a csehek, a lengyelek, az oroszok és a magyarok csaknem egy időben léptek a keresztény államszervezés útjára, és a 11. századra a mai Európa legnagyobb része már a keresztény közösséghez tartozott. Legtöbben a római, az oroszok a bizánci rítusú kereszténységet vették fel. A pogányságban csak a Baltikum egyes szláv és balti törzsei, valamint a besenyők tartottak ki, ennek azonban az lett az ára, hogy később már nem kaptak szerepet a történelem színpadán. Többségük kipusztult, némelyek, mint az észtek, évszázadokra idegen uralom alá jutottak, egyedül a litvánoknak sikerült még utolsóként, a 13–14. században, az európai államrendszerbe betagolódniuk. Magyar földön a kalandozások kudarca után Árpád egyik dédunokája, Géza nagyfejedelem (972–997) tette meg az első lépéseket az állam megszervezése felé. Uralma alá kényszerítette a törzsfők többségét, békét kötött Ottó német–római császárral, és megkezdte a kereszténység terjesztését. Művét fia, a már római hitben nevelkedett I. István (997–1038) fejezte be. Ebben, miután felesége, Gizella II. Henrik császár nővére volt, a Német–Római Birodalom erkölcsi és katonai támogatását is élvezte. Német lovagok segítségével legyőzte trónkövetelő rokonát, a pogány Koppányt, valamint a Marosvárott, Csanádon uralkodó Ajtonyt, és meghódította a gyulák erdélyi tartományát, amivel befejezte a magyar területek egyesítését. Közben, 1000-ben vagy 1001-ben királlyá koronáztatta magát a II. Szilveszter pápától kapott koronával, s ezáltal a magyarok földjét mintegy az európai keresztény közösség részévé nyilvánította. Magyarországról mint politikai szervezetről ettől a pillanattól fogva beszélhetünk. Meghozta továbbá azokat a törvényeket, amelyek nélkülözhetetlenek voltak az új belső rend kiépítéséhez, és megtette mindazokat a lépéseket, amelyek ekkortájt Európa-szerte – Cseh- és Lengyelországban csakúgy, mint Dániában vagy Norvégiában – az állam alapjainak lerakását jelentették. A kereszténység elterjedésében szerzett érdemeiért az egyház 1083-ban szentjei sorába emelte. Térképünk István két legmaradandóbb alkotását ábrázolja: az egyházi és a világi kormányzás területi kereteinek kialakítását. Mindkettőről csak kevés egykorú adat maradt fenn, és az István-kori állapotra inkább csak az egy-két évszázaddal későbbi, már jobban ismert helyzetből tudunk következtetni. Az egyházszervezés folyamatáról viszonylag többet tudunk, mert erről István egy-két oklevele is tájékoztat. Későbbi életrajza nyomán általában tíz egyházmegye alapítását szokás az első királynak tulajdonítani, az esztergomi és kalocsai érsekségét, valamint nyolc püspöki székét, amelyek közül a pécsi és a veszprémi alapítólevele fenn is maradt. Kétségtelenül István alkotása e négyen kívül a csanádi püspökség, csaknem biztosan a győri, egri és erdélyi, és nagy valószínűséggel a bihari is, amelynek székhelyét Szent László 1080 táján Nagyváradra helyezte át. A váci egyházmegye az egyetlen, amelynek István-kori eredete komolyan vitatható. Az egyházi igazgatás megszervezésével párhuzamosan honosította meg István a szerzetesrendeket is Magyarországon. Mint alapítólevelei tanúsítják, a bencés rend két leggazdagabb kolostorát Pannonhalmán és Pécsváradon létesítette, a Veszprém melletti völgyben pedig görög apácákat telepített le. A pannonhalmi apát rendhagyó módon helyet kapott az egyházi kormányzásban is: a király a legyőzött Koppány országában, Somogyban bízott rá püspöki jogkört. Sokkal kevésbé ismert a világi kormányzás kereteinek, a vármegyéknek a szervezése, mert erről egykorú források szinte semmit sem szólnak. Sokáig vitatott volt az is, hogyan kell egyáltalán elképzelnünk az első, 11 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

István-kori vármegyéket. Ma már többé-kevésbé világos, hogy a Karoling grófságokra emlékeztető, pontosan körülhatárolt uralmi körzetek voltak, amelyeket az uralkodó nevében egy-egy általa kinevezett és leváltható tisztségviselő, az ispán kormányzott a körzet megerősített központjából, a várból, és bírói hatalma a megye egész népére kiterjedt. Az egyházi szervezet is a vármegyékre épült. A veszprémi püspökség alapítóleveléből tudjuk, hogy a püspök egyházi joghatósága négy megye, Veszprém, Fejér, Visegrád és Kolon területét ölelte fel. A vármegyék teljes hálózatát azonban csak jóval későbbi időből, a 13. század első feléből ismerjük, és fölöttébb vitatott, hogy közülük hány és melyek eredeztethetők Szent István korából. Az 1150–1241 közti időből több forrás egybehangzóan állítja, hogy az országnak hetvenvalahány vára és ispánja volt, biztos azonban, hogy ez nem a fenti értelemben vett vármegyék számát jelenti, a 12. századtól voltak ugyanis olyan királyi várispánságok, amelyekhez nem tartozott megye. Elterjedt feltevés szerint eredetileg 45 volt a megyék száma, ez azonban komoly érvekkel nem támasztható alá. Térképünkön azokat a későbbi megyéket tüntettük fel, amelyek 11. századi keletkezése többé-kevésbé valószínű, vagy legalábbis feltehető.

2. Képek


1. A bányamûvelés formái a középkorban PAULINYI Oszkár A bányaművelés formái a középkorban Paulinyi Oszkár (1899. december–1982. május) a kora újkori bányászattörténet legelismertebb művelője volt itthon és külföldön egyaránt. A Felvidéken (ma Szlovákia) a Garam-vidékén született, vonzódása a selmeci bányavidékhez, a tájhoz élete végéig megmaradt. Erős magyar érzelme nem gátolta, hogy otthonosan mozogjon mind a felvidéki német, mind a szlovák társadalomban. Élete egyik legnagyobb eredményének tekintette, hogy megszervezte (1950), majd vezette (1959-ig) az MTA csehszlovákiai kutatócsoportját. Fiatal barátai – keveset engedett magához közel – elleshették tőle az élet és a történelem derűs szemléletét, minden náció és minden társadalmi réteg őszinte megbecsülését, a kutatói elkötelezettséget a tényszerűséghez, a rendkívüli szakmai igényességet. A szlovák juhtúró, a cseh és osztrák sör ízeit éppoly akkurátusan magyarázta és kóstoltatta, mint a századelő világhírű német és osztrák történelem szemináriumainak követelményrendszerét. Dolgozatait jobbára csak a szűkebb szakközönség ismeri. A jelen cikket hagyatékából közöljük. (G.) A vállalkozás az ember gazdasági tevékenységének alapvető szervező mozzanata. A vállalkozás ugyanakkor, az ember gazdasági tevékenységének sokrétű társadalmi összefüggésrendszere is. A vállalkozás szervezeti formája nem öröktől fogva létezik. A „vállalat” már a történeti fejlődés meghatározott fokán jelenik meg. A vállalkozás alapja az árutermelés. Az árutermelés – a piacra termelés – megjelenése előtt a termelőfolyamat szervezése nem tudatos, nem célirányos. Azt is mondhatnánk: a termelés kezdetben ösztönös tevékenység, a saját létfenntartás közvetlen tartozéka. Nincs önálló szervezeti formája. A termelés szervezete is egybefonódik a társadalmi lét köznapi, „természetes” vérségi kötelékeivel. Azaz a termelés szervezeti kerete is kezdetben a nemzetség, a nagycsalád. Majd a termelés szervezeti formája függvénye a vérségi kötelékeket felváltó területi-szervezeti kereteknek – a faluközösségnek és a földesuraságnak. Így a vállalkozás kezdeti csírái valósággal elvesznek a vérségi vagy a területi-szervezeti élet egyéb megnyilvánulásaiban. Földesúri gazdálkodásból – vállalkozás A bányagazdaság, kivált a nemes ércbányászat, uralkodó vállalatformája a bányavállalkozó-szövetkezet (németül: „Gewerkschaft”, latinul: „societas”, „communitas”). E társas vállalkozás mindig egy-egy meghatározott bányamű – akna vagy tárnaegyüttes – művelésére vállalkozó személyeknek merőben magánjogi természetű, személyes elhatározásukból létrejött szövetkezése. Amikor az érctermelésben – fokozni akarva az eredményt – áttértek a mélyművelésre, vagyis aknák vágására a földbe, akkor az érckitermelés üzemi alapegysége az egyes „bánya” lett. Kezdetben a bánya nem más, mint jobbára a telér nyomában mélyített egyszerű, egyjáratú aknamű. Bányánként ismétlődik ugyanaz a kitermelési folyamat. A munkanemek különféle láncolata a tulajdonképpeni vájármunka: aknát építő ácsolás, érc meg meddő kőzet szállítása, víz kiemelése. Majd már a felszínen az ércek osztályozása, a meddő kőzet hányóra vetése. Ilyen sokoldalúan fejlődött a föld alatti „bánya” vájár-munkája, összehasonlítva a korábbi felszíni fejtések egyszerű kőtörő munkájával. De a bánya, az egyes bányamű, a bányaszövetkezet lesz ettől fogva hosszú időre a társadalom szervezésének is alapja és központja. Hozzá kapcsolódnak, bányánként jönnek létre, azok a már több személyt magukban foglaló társulások is, amelyek a termelésnek a megszervezését és lebonyolítását is a kezükbe veszik. Míg korábban a bányaüzem a bányaterületet birtokló földesúr fennhatósága alatt áll, ezek a kezdeti társulások ragadják ki a bányászatot a földesúri keretekből és változtatják át az egész bányaművelést társulási, vállalkozási szervezetté. (Ezt a 12. század végére datálhatjuk.) A vájárok a vállalkozók A társas vállalkozás eredetileg a kézimunkás kisvállalkozók szövetkezése: bányaművelő-szövetkezet. Vájárok „állnak össze”, akik az érckitermelés többszörösen osztott munkafolyamatában annak a legigényesebb részét, a fejtést végezték. A fejtés sokoldalú természetismeretet és technikai felkészültséget követel meg. Ők voltak a „mesterei” a bányában folyó munkának („magistri fodinae”). Ezek a vájárok már a földesúri üzemben is különleges helyzetnek örvendtek: míg a többi munkarészleg dolgozói egyszerű erőkifejtésből álló munkájukért csak napszámbért kaptak a földesúrtól, a vájárok már a lefejtett érc bizonyos hányada fejében, „részes”


munkában fejtették az ércet. Sőt, a vájárok bányánként egy-egy kollektívába tömörültek, s az érchányadot egyenletesen osztották el. A társas vállalkozás tehát kezdetben – személyi összetételét tekintve – igazában nem más, mint egy-egy ilyen vájárkollektíva. Ők a bányaterület földesurától saját vállalkozásukba veszik egy-egy ilyen bánya művelését; eleinte a földesúrral kötött szerződés, majd a bányakincs felségtulajdonba vétele után a regáléjog élvezőjétől nyert jogosítvány alapján. (Vagyis attól – így nem utolsósorban a királyi udvartól –‚ aki a termékre regálétermelési és adóztatási joggal bírt.) A kézművesipar mestereihez hasonlóan a bányák „mesterei”, a vájárok is, mint vállalkozótársak, személyes munkával veszik ki részüket a termelésből: továbbra is ők végzik az akna mélyítő vájását és az érc fejtését a részükre egyenként kijelölt vájatvégeken. (Igen fontos odafigyelni a munkamegosztásra a vállalkozók között: egy-egy vájatnak – vagyis kivájt aknának – egy-egy vállalkozó a „gazdája”.) Ugyanakkor azonban ők viselik a bánya karbantartásával és művelésével járó összes költségeket is. Az anyagbeszerzés dologi kiadásait és a többi járulékos munkarészlegben foglalkoztatott dolgozóknak a napszámbérét. Mindezt ismét egyenletesen (arányosan) osztották el maguk között. Az előterjesztést a költségek szétosztásának arányaira a bánya üzemi s gazdasági vezetésével megbízott számtartó (vállalkozótárs) előterjesztése alapján fogadták el. Mind a költséghozzájárulás fizetése, mind a megtermelt érctermés elosztása hetenként történt. A kiosztott érc értékesítése már kinek-kinek személyes ügye volt. A bányaművelő-szövetkezet maga ugyanis az ércek kohósításával általában nem foglalkozott. Az új vállalkozó: a tőkés Ám ebben a kezdeti formájában a bányaművelő-szövetkezet nem volt hosszú életű. A dolgozó, a termelőmunkában személyesen résztvevő vállalkozótársak mellett ugyanis, velük elegyesen, mihamar feltűnnek a pénzvagyon képviselői, a tőkés vállalkozók. Ők nem veszik ki többé személyesen részüket a vájármunkából, hanem a szövetkezeti részükre eső (kijelölt) vájatvégek lefejtését maguk helyett, ilyen vagy olyan formában, de másokkal végeztetik. Az új vállalkozó-típust elegyesen találjuk a vájár-vállalkozókkal a szövetkezetekben. (A 13. század elején jelennek meg. Adataink róluk elsősorban Karinthiából és Tridentből vannak.) Tridentben eleinte szembeötlenek köztük a környékbeli egyházi nemesek, meg püspöki ministerialisok. Utóbb azonban mindinkább a kalmártőkének a képviselőiből kerülnek ki. A tőkés elemek kezdetben „beszivárogtak”. Azután – forrásaink szerint – hihetetlenül gyorsuló ütemben, már a 13. század folyamán, Európa-szerte egyre nagyobb mértékben ellenőrzésük alá vonták a bányavállalkozást. Majd rövidesen – már a 13–14. század fordulóján – annyira eluralják a bányavállalkozásokat, hogy a bányaművelő-szövetkezet, a „Gewerkschaft” határozottan tőkés jelleget ölt. A bányászat a vájárok szövetkezetéből a bányavállalkozók szövetkezetévé válik. A változás érthető. A termelésben személyesen érdekelt vájárvállalkozók szakértelme és technikai leleménye óriási előrelépés a földesúri nagyüzem után. A vájárvállalkozók egy új fellendülés korszakát nyitják meg Európa nemesérc bányászatában. A következő periódus, amikor megjelenik a vállalkozók közt a kalmár, már egy újabb korszak. A kalmár számára mindegy volt, hogy milyen úton-módon tudja gyarapítani pénzvagyonát. Észrevette a gyors gazdagodásnak azokat a csábító lehetőségeit, amelyekkel egy-egy dúsabb telér feltárása vagy sikeres vízmentesítése – és ezáltal a gazdaságos kitermelés – kecsegtetett. Hogy pedig megvethesse lábát a bányavállalkozásban, arra bőséges és egyre több alkalmat szolgáltatott a természet örök gáncsoskodása. A bányavíz leküzdése a bányák mélyülésével mind nagyobb és mind hosszabb lejáratú befektetések terhét rótta a vállalkozásra. A kézműves kisvállalkozó eleinte még az ércfelvásárlóktól vagy akár kívülállóktól felvett kölcsönökkel tudta magát gazdasági nehézségein átsegíteni. Ahogy azonban mélyültek a tárnák, nőttek a költségek, végül is a vájár-vállalkozó rákényszerült a társulásra a pénz uraival. És a tőkések mellett a kézműves vállalkozó hamarosan a háttérbe szorult. Szövetkezeti rend: munkavégzés vagy tőke szerint A változás kitapintható a szövetkezet belső, szerkezeti felépítésében, formai elemeiben is. A szövetkezés részes alapon jön létre. A társak részarányosan, eszmei – szövetkezeti – részek szerint osztják meg maguk között mind a munkát, mind az üzemköltségeket, mind a bánya érchozamát. A szövetkezés első ősi típusa a dolgozó „mester”-bányászokból álló közösség. A későbbi típus, amikor a termeléshez közvetlen


kapcsolattal nem rendelkezők uralják a termelést. Kezdetben látszólag csak árnyalati, de mégsem lényegtelen eltérés állapítható meg. Kezdetben, az első típusú szövetkezésnél, annyi „mester”-bányász – vájár – állt össze, amennyinek a fejtőmunkájára valóságosan, vagy – újonnan nyíló bánya esetében – felbecsülhetőleg szükség volt. A munkafolyamatban minden vállalkozótársra általában egy-egy „rész” esik. Azt a bánya természetszabta üzemtechnikai adottságai határozták meg – a vájatvégek száma. A szövetkezet minden tagja tisztában van azzal: melyik vágatban a föld, a kifejtés milyen nehézségű munkát jelent. S meghatározza a megmunkált vájatok számát, azt, hogy a szövetkezet tagjai közül ki mennyit tud megművelni. Ez határozza meg a szövetkezés, meghatározza, hogy a szövetkezetnek hány tagja van, s meghatározza azt, hogy kire hány vájat esik. A vállalkozótársak által személyesen végzett „mester”-munka a döntő tényező. Ekkor még a bányamű fenntartása, a járulékos munkarészlegek napszámbére, a pénzbefektetés – a vállalkozás tőkésviszonylata – nyilvánvalóan a kisebbik gond. Később, amikor a bányavállalkozásban már a tőkés elem viszi a szót, a szövetkezetben a tagoltság megváltozik. A szövetkezeti hányadot most már a ráfordítás költségének szétosztása határozza meg. Egy-egy vállalkozótárs szövetkezeti része most már nem a vájat szerint adott – azaz nem aszerint, ki mennyi fejtést tud elvégezni. Hanem aszerint, ki mennyi tőkével vett részt a vállalkozásban. A szövetkezeti szétosztás, a belső rend most már nem a bánya üzemtechnikai adottságait követi, amely adottságok a természeti viszonyokhoz képest majd mindegyik bányánál másként alakult. (Könnyebb-nehezebb fejtési viszonyok.) És nem is a vállalkozók „mester”-ügyességét. A társas vállalkozás életre hívói most már nem azt mérlegelték, hogy mennyi a vágatvégek száma, hogy mekkora „mester”-bányászokban az üzem munkaerő-szükséglete, hanem azt, hogy mekkora a vállalkozó tőke ereje. A szövetkezeti tagság megoszlása, a tagok száma nem a munkafolyamat emberszükségletét követi, hanem a vállalkozók pénzerejét. A szövetkezeten belül a szétosztás is megváltozik: korábban az osztás alapja teljesen különböző. A vágatok szétosztása az egyéni vállalkozó, illetve munkavégző képessége szerint történik, illetve aszerint, milyenek a fejtés talajviszonyai. A tőkés vállalkozó megjelenése után a szétosztást nem a munkafolyamat, hanem a végtermék nyeréséhez szükséges költség szerint végzik. A szövetkezeti tagság létszámát a vállalkozó pénzereje szabja meg, és meghatározza a szövetkezeten belüli hierarchiát is. Tőkés tulajdon – társadalmi szakadék A tulajdon ember és bányakincs közötti közvetlen viszonyt jelentett. A változás lényege mégis a tulajdon változása. A föld alatti kincs addig a dolgozó bányásznépesség vezető rétegének, a vájárságnak a kezében volt. Most a bányatulajdont a termelő folyamaton kívül álló pénzvagyon, a tőke sajátította ki magának. De tőkés tulajdonná vált a vállalkozás majorizálásával automatikusan a termelőeszközök legjelentékenyebb része is. Mindenekelőtt maga a „bánya”, mint üzemberendezés, a termelőmunka műhelye, a vágatok biztonságát szolgáló dúcolásokkal, szellőztető vágataival, a növekvő mélységgel egyre bonyolultabbá váló vízemelő-szerkezetekkel. Nemkülönben a szintes szállítóeszközök, a csillék, talicskák, sőt még a bánya kovácsműhelyében készült és ott javított kézi szerszámkészlet is. A bányák dolgozó népét kirekesztették a bányakincs hasznosító birtoklásából, és elválasztották az alapvető termelőeszközöktől. A fordulat a bérszolgaságnak nemcsak egyszerű mennyiségi növekedését, a dolgozók egy további körét érintő kiszélesedését jelentette, hanem az ellentétek élesedését is. Az ellentétek bizonyos embrionális formája a termelési folyamatban eddig is megvolt. A „bérszolgaság” keltette feszültség benne rejlett a dolgozó kisvállalkozó, a vállalkozást kisajátító vájárréteg és a járulékos munkarészlegek egyszerű napszámosai között kibontakozó ellentétes viszonyban is. A korai szövetkezeti típusban azonban a függés és a kiuzsorázás élességét messzemenően tompította a munkának személyes és patriarchális viszonya. És fékezte az ellentéteket az, hogy a bérmunkában foglalkoztatottaknak még ugyancsak adva volt a magasabb rendű, különleges munka, a vájármunka fogásainak elsajátítása. És ezáltal adva volt a felemelkedés lehetősége. Vájárrá, s így vállalkozóvá lenni. Mindez lényegesen megváltozott a tőkés viszony kialakulásával. Az egyszerű gazdasági függés, amely a járulékos munkarészlegek dolgozóinak viszonyát a kézimunkás kisvállalkozóval szemben jellemezte, a tőkés vállalkozó és bérmunkásai közt társadalmi szakadékká, osztályellentétté mélyült. A társadalom tudatában a vállalkozó ismét „úr”-rá emelkedett, aki bérmunkásaival hovatovább már csak tisztjei útján érintkezett. Mindez alkalmas volt arra, hogy utat engedjen a kizsákmányolás élesedésének. Kivált, ha figyelembe vesszük, hogy a feudális kori város gazdasági és társadalmi képletén belül a tőkés vállalkozó a bérszolgaság gazdasági szorítóját még hatalmi kényszerrel is tetézni tudta. Éppen a bányavárosokban figyelhető meg ugyanis, hogy a tőkés vállalkozó mind a városi fekvőségek főtulajdonát, mind a város hatalomszervezetét magának szerzi meg. A kézimunkás vállalkozó utóvédharca 15 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A bányagazdaság teljes kapitalizálódása még jó két évszázadot váratott magára. A kézimunkás kisvállalkozó még sokáig szívósan tartja magát leszűkült pozícióiban. Hellyel-közzel meg tudott maradni a tőkések egyenjogú vállalkozótársaként, még magukban a bányavállalkozó-szövetkezetekben is. Az ő szövetkezeti részére eső fejtőmunkát továbbra is személyesen végezte, és emellett viselte részarányosan a többi üzemköltséget is. Lehetőséget adott a kézimunkás kis vállalkozásnak a bánya feudális kori birtoklási rendje. E birtoklási rend alappillére a „bányaszabadság”. „Turzási engedély”-t, majd jogosítványt akár új bánya nyitására (sikeres turzás esetén) bárki kaphatott. És bárki kaphatott engedélyt az elhagyott régi bánya művelésére is. A sorrendet az igénylés elsőbbsége szabta meg. Így nyitva állott a kisemberek, a bányák dolgozó népe előtt is az út, hogy próbát tegyenek a bányászszerencsével. Az esély: hátha egy sikeres turzással, régi törés felújításával részt foghatnának maguknak az érckincs birtoklásából. A dolgozó bányásznép élenjáró rétegénél, a vájárságnál, a szakmai felkészültség és a tapasztalaton öregbedett technikai lelemény révén, adva voltak az előfeltételek is ahhoz, hogy a maguk szakállára éljenek a lehetőséggel. Persze ezek a lehetőségek csak egy kisebb üzem, bánya erejéig voltak adottak. Addig terjedtek, ameddig az atyafiság vagy két-három egybeállt társmunkájából és szegényes ládafiájuk összekuporgatott dénáraiból futotta. Két-három ember összefogását, esetleg bérezett segéderők beállítását is jelenthette. Nem volt ez más, mint a „mester”-bányászok ősi társulásainak satnyuló továbbélése. Ezek a társulások is szövetkezeti jellegűek, akárcsak a tőkés vállalkozók által kisajátított szövetkezetek („Gewerkschaft”-ok). De a korabeli jogi szóhasználat is érzékelte azt, amiben elütöttek egymástól: a satnyult forma kisebb méreteit, de még inkább a személyes kétkezi részvételt a termelőmunkában. Nem „Gewerke”-nek, hanem egyszerűen társnak, „Gesell”-nek mondja őket; máskor meg, talán valami változatot is jelezve, „maga bérén dolgozónak”, „Eigenlöhner”-nek.* A részes vájár, az alvállalkozó A dolgozó kisvállalkozónak egy másik típusa a részes vájár (a „Lehenhäuer”). A vájárelem – kiszorulva a bányavállalkozó-szövetkezet („Gewerkschaft”) tagjainak sorából –‚ nem válik egyszeriben a helyét elfoglaló tőkés vállalkozó bérmunkásává. A tőkés vállalkozó végeztette a fejtést bérmunkában is. De ez nem vált általánossá. Ellenkezőleg... Ismerünk vájárokat, akik nem bérmunkásként végzik a fejtőmunkát, hanem hol egy-egy szövetkezeti taggal, hol magával a szövetkezettel kötött egyezség alapján alvállalkozásba veszik át egyes fejtővégeknek, vagy akár egy nagyobb bányarésznek, esetleg egy egész aknának a fejtését. E vállalás formája általában a részes fejtés. A vájár a termelt érc egy meghatározott részét – annak gazdagságához képest hol felét, hol harmadát, hol ennél is kisebb részét – a bányát birtokló szövetkezetnek adja le. A többi azonban az övé, annak értékesítése felől szabadon rendelkezik. Megállapodása általában meghatározott időre szól, tetszés szerint fel nem bonthatja, viszont a neki átadott fejtőhelyekről ki sem vethető. Kötnek örökjogú megállapodásokat is. Foglalkoztat segéderőket. Őt, mint alvállalkozót terheli az ércek, vagy akár a víz felvonása is fejtőhelyétől a felvonóaknáig. Az ehhez szükséges felszerelést, kötelet, tömlőt a szövetkezettől igényelheti, de nem a kéziszerszámokat. A bánya egészének a fenntartása viszont, főként víztelenítése, az már egészében a bányavállalkozó-szövetkezet gondja. A cseh , a magyarországi meg az ausztriai bányajogokból ennek a vállalkozási formának szinte intézményes létezése messze a 16. század harmadik negyedéig megállapítható. Mit jelent ez a termelési viszonyok alakulása szempontjából? Azzal, hogy a tőkés bányavállalkozó a bányakincs hasznosító birtoklását megosztja a kitermelést alvállalkozásban végző részes vájárral, nem csekély mértékben lelassul a bányatulajdon tőkés koncentrációja. Másfelől a dolgozó bányásznép rétege, a vájárság, ha egészében nem is, de mindenesetre igen tekintélyes hányadában még nem merül el a bérszolgaságba. A bányakincs hasznosító birtoklása még részleges mivoltában is „kispolgári egzisztenciát” biztosít számára. Tipikusan átmeneti korszakra utaló jelenség. Az új – a tőkés viszony – feltartóztathatatlanul halad előre, de a letűnő múltat még élő teherként cipeli magával. * Mivel a korabeli bányászat „német” mesterségnek számított, kategóriái, nyelve is a német volt, így a szerző rákéynszerült, hogy német nyelvű kategóriákat iis használjon. (A szerk.)

2. Képek




1. Magyaros stílus - képeken MÁLYUSZ Elemér Népiségtörténet Egyetemi előadásrészlet, 1936 Mályusz Elemért (1898. aug.–1989. aug.) már életében a hazai középkorkutatás legnagyobb művelőjének mondotta a szakma. Munkásságának egyik kiemelkedő vonulata a „népiségtörténet” kutatási irányzatának megalapozása. Mályusz Elemér már fiatalon, az 1920-as években felfigyelt a társadalom „alsóbb régióinak”, a „népélet”-nek fontosságára a történelemben. Ez a vonzódás hajtja a korabeli történetírás különböző (mind konzervatív, mind liberális) irányzatainak bírálatához. És ez a vonzódás vezeti sajátos módon a szocialista Szabó Ervin társadalomtörténeti álláspontjának méltatásához, politikai bírálatához és később a szimpatizáláshoz a politikai szélsőjobb szociális nézeteivel, s vezeti egyúttal a szembeforduláshoz is a „népiség” történet német nacionalista imperializmusával. Az 1930-as években egyetemi előadásaiban fejti ki a népiségtörténet alapelveit, alkalmazza azokat a középkori magyar társadalomtörténet bemutatásában. Olyan korszak volt ez a magyarországi szellemi élet történetében, amikor a szociális gondolat 19. századi úttörői (mindenekelőtt a szocialista mozgalom, majd az egyház) után a magyar társadalom egésze felfigyelt a szociális problémák feszítő voltára. A Népiségtörténet címen írott 1936–37. évi egyetemi előadásának szövege a következő évben jelenik meg a „Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok” sorozatban. (G.) A „népiség” kifejezéssel viszonylag új, nálunk kevéssé ismeretes fogalmat jelölünk meg. Hogy nem közismert a kifejezés, azt mindenki tudhatja saját életéből; mindennapi beszélgetés közben vagy újságot lapozva, sem nem használjuk, sem nem halljuk vagy olvassuk ezt a szót. Ha a magyarság életéről, politikai célkitűzéseiről, törekvéseiről beszélünk, ilyen kifejezéseket szoktunk használni: Magyarország, magyar nép, magyar nemzet s ezzel kapcsolatban, vele ellentétben: nemzetiségek, magyar állam, magyar társadalom. Mindezen fogalmak tartalmát több-kevesebb részletességgel és pontossággal minden tanult ember körül tudja írni, ha talán nem is teljesen kifogástalanul; mindamellett az eltérések az átlagos műveltségű emberek államdefiníciója közt nem lényegesek, alapjában véve a lényegre vonatkozólag a nézetek azonosak. Nem is csoda ez, mert valamennyi említett kifejezésünk igen nagy múltra tekinthet vissza; mutatja ezt, hogy mindegyiknek megvan a latin formája. (...) Azonban nekünk, magyaroknak nemcsak tisztán elméleti tudományos érdekből kell figyelnünk azt a munkát, amely határainkon túl folyik, hanem a gyakorlati tudományos szempont is megkívánja ezt. Amidőn ugyanis német kutatók a népiséggel foglalkoznak, elsősorban a maguk népére gondolnak, s annak sorsából igyekeznek levonni következtetéseiket. Nem szorítkoznak azonban csak a mai német birodalomban élő népre, hanem azokra a németekre is kiterjesztik figyelmüket, akik hosszabb-rövidebb idővel ezelőtt elszakadtak az anyanéptől, s évszázadok vagy évtizedek óta más államok keretein belül élnek. Mivel nálunk, a történeti Magyarország területén az erdélyi és szepesi szászok, továbbá a középkori városok németjei, a csonkaország területén pedig a 18. században bevándorolt németek, a szatmári, bánáti, dunántúli svábok ilyen elszakadt néptömböket képviselnek, természetszerűleg gyakran esik szó a népiség kérdésével kapcsolatban a magyarságról is, a magyarság és németség viszonyáról. (...) Számunkra tehát tisztán egoisztikus szempontból is a lét vagy nemlét kérdése, hogy a jelenlegi határainkon túl élő magyarság továbbra is fennmaradjon. Ha pedig az érzelmi vonatkozásokról sem feledkezünk meg, a veszteséget még súlyosabbnak érezzük előre is. Akiknek az eltűnésével kell számolnunk, azok nekünk testvéreink, akikhez a közös származás, a faji érzés, az azonos nyelv és évezredes közös sors bánata és öröme, szenvedése és dicsősége fűz hozzá. Az ő elmúlásuk oly csapás volna, mint legközelebbi hozzátartozóink elveszítése. Valamennyien, akik magyaroknak valljuk magunkat, érezzük ezt. Oly emberi vonás ez, amely függetlenül akaratunktól, uralkodik lelki életünkön. De akik elpusztulnak, eltűnnek, azok az elcsatolt területeken, magukkal vinnék az enyészetbe a magyarság évezredes kultúrmunkájának eredményeit és emlékét is, mindazt, amit generációk sora nehéz életmunkájával felépített. Ez a mi állásfoglalásunk, meggyőződésünk és hitünk, de nem az a többi hatalmi tényezőé. Hogy mi a cseh, a román és a szerb álláspont, az nem kétséges; úgy gondoljuk, hogy a szlovák, a rutén és a horvát néppel meg tudnánk érteni egymást; e népek azonban maguk is zsákmányai tőlük idegen hatalmi szervezeteknek, a cseh, a jugoszláv, helyesebben szerb államhatalomnak.


(...) A népiség: egy egész nép öntudatlan élete és kulturális tevékenysége. Ebbe az öntudatlan életbe beletartozik a nép beszéde, amellyel lelki életének mozzanatairól is beszámol; gazdasági tevékenysége, amely a természeti viszonyokkal, elemi csapásokkal való folytonos küzdelmet jelent, a szokások, amelyekhez ragaszkodva vagy amelyeket kifejlesztve élik le a generációk életüket. Miért nevezhető ez az élet öntudatlannak? Látszólag ellentmondás van, mert ha beszélünk, ha dolgozunk, ha a társadalmi szokásokhoz ragaszkodunk, ez mind tudatos cselekvés; a szántás, az aratás, a házépítés stb. nem nevezhető az egyes ember gondolkodás nélküli vagy tervszerűtlen eljárásának. Ha ennek ellenére az említett cselekményeket mégis mint a nép öntudatlan életének megnyilvánulásait fogjuk fel, azt így indokolhatjuk meg: A népi életnek nincsenek meg azok a célkitűzései, hatalmi törekvései, amelyek a nemzeti életet jellemzik. Ha a nép gazdálkodik, még túlmenően a mindennapi élet keretein is, tehát ha nem egyszerűen szánt-vet, hanem újabb művelési módozatokat honosít meg, pl. mint nálunk a 18. század végén, rátér a kapásnövények termelésére, a 20. század elején a gyümölcstermelésre, vagy ha műveletlen, szikes talajt akar termővé változtatni, vagy nagy fáradsággal és anyagi áldozatokkal szőlőt ültet, még ha ilyen nagy erőfeszítéseket is tesz, akkor sem az a célja, hogy egy elhanyagolt természeti tájt kultúrtájjá változtasson át, hanem csak az, hogy magának, családjának jobb megélhetést biztosítson. Azok ellenben, akik a nemzeti életet irányítják – nemcsak egyes emberek, hanem egész társadalmi rétegek is – ennek a népi munkának az eredményeit már távolabbi célok elérésére is felhasználják, sőt azokat eleve így értékelik, s ily értelemben is támogatják. Úgy fogják fel, hogy a nagyobb népi munka és több produkció lehetővé teszi több ember megélhetését, de egyszersmind a nemzet anyagi gazdagodását is, aminek viszont a hatalmi törekvésekben is kifejezésre kell jutnia oly módon, hogy a megnövekedett és megerősödött nemzet nagyobb súlyt követelhet magának a külpolitikai életben, pl. gyarmatokat igényelhet, megfelelő élettért, vagy ha ily messzire nem is gondol, fokozhatja kulturális teljesítő képességét újabb és újabb művelődési intézmények alapításával. Ugyanígy tehetünk különbséget a beszéd, mint lelki vagy érzelmi élet kifejezőeszközének használatára vonatkozólag is. A népnek is vannak dalai, meséi, mondái, ezekkel azonban nem akar művészi, esztétikai hatást elérni, amire viszont az irodalom tudatosan törekszik, nemcsak az irodalmi nyelv kialakítására, fejlesztésére, finomítására, hanem az emberi lélek mélyére is minél inkább behatolni törekszik. Hasonló különbséget tehetünk egy részről a néprajzi, etnográfiai tárgyak, pl. hímzések, festmények, faragások, más részről meg azon művészi produktumok közt, amelyek alkotói magukat egy külön csoport tagjainak, művészeknek érzik.

2. Képek





1. Egy díszpolgári cím alkalmából FIGYELŐ KARDOS József Egy díszpolgári cím alkalmából 1993. augusztus 16-án Habsburg Ottót, a Páneurópai Unió elnökét, az Európai Parlament tagját Nagymaros első számú díszpolgárának címével tisztelték meg. Az európai gondolat rendkívül aktív, nemzetközi elismerésben részesülő politikusa, az utolsó koronás magyar király fia, Magyarországot is segítő tevékenységével méltán érdemli meg a díszpolgári címet itthon, de Európa más országaiban is. A tiszteletadás e formája – mely már korábban kezdődött – bizonyára folytatásra talál. A kedvező jövőt tekintve talán nem érdektelen a múltra is utalni, éppen a történetietlen párhuzamok elkerülése céljából. Az 1930-as években Ausztria különböző helységeiben valóságos mozgalom indult meg Habsburg Ottó díszpolgárrá választása érdekében. Ez az akkori osztrák legitimizmus kifejező eszköze volt, amellyel a Habsburg császár visszahozatalát és trónra kerülését kívánták elérni. A hivatalos osztrák politika e mozgalomnak azzal kívánta útját állni, hogy deklarálta: nem engedélyezhető külföldiek tiszteletbeli polgárrá való elismerése. Ez az 1933. évi rendelet kifejezetten Habsburg Ottó ellen irányult, akit – családjával együtt – 1919-ben az ún. Habsburg-törvény alapján kiutasítottak Ausztriából. Dollfuss kancellár rendeletét polgári engedetlenség követte: az ausztriai falvak és városok sorra választották díszpolgárukká Habsburg Ottót. Minderről a magyar közvélemény is értesült. A legitimista színezetű Magyarság című újság – amelynek vezető munkatársa Pethő Sándor volt – rendre tájékoztatott az osztrák legitimizmus megnyilvánulásairól. Így például 1933. szeptember 26-án közölte Habsburg Ottó levelét, amelyet abból az alkalomból írt, hogy St. Pölten mellett néhány község ünnepélyesen díszpolgárrá választotta. A levélből a köszönet kinyilvánítása mellett kitetszik Habsburg Ottó aggodalma amiatt, hogy Ausztriában terjeszkedik egy, az osztrák lélektől távolálló mozgalom, amely sokat ígér, de végsősoron az osztrák nép elnyomását írta zászlajára. Ez az aggodalom Habsburg Ottó részéről a náci ideológiával és az Anschluss veszélyével szembeni állásfoglalást jelentette. Egyúttal arról is szólt a trónörökös, hogy igazságtalan törvény tartja őt távol hazájától, de bízik abban, hogy ezt hamarosan megszüntetik. Végül azt ígérte, hogy ha Isten segítségével átveszi Ausztria vezetését, könnyíteni fog a nép helyzetén, és biztosítja a függetlenséget. A díszpolgáravatások folytatódtak Ausztriában. 1934. április 14-én Ausztria első városaként Eisenstadtban választották tiszteletbeli polgárrá Habsburg Ottót. Még ez év őszén, szeptember 30-án Jagerbergben avatták ünnepélyesen díszpolgárrá a legitimisták által támogatott trónörököst. Jagerberg a 65. stájerországi helység volt, ahol díszpolgárrá választották. 1936 nyarára már több mint 1300 osztrák község díszpolgára volt Habsburg Ottó. Ez a szám a későbbiekben tovább növekedett. Érdekes megemlíteni, hogy 1937 végén itthon, Tihanyban kívánták díszpolgárrá avatni Habsburg Ottót, aki nem fogadta el ezt a címet. Ennek okát – üzenetében – abban jelölte meg, hogy Magyarország királyság maradt, így „a törvényes király nem lehet valamely város vagy község díszpolgára”. Ausztriában más a helyzet, ott az érvényes alkotmány szerint köztársaság van, ezért fogadhatja el a díszpolgári felkérést. Talán azt is érdemes még megemlíteni, hogy az 1930-as évek második felében a legitimizmus esélyei – a köztársasági államforma ellenére – Ausztriában jobbaknak tűntek, mint a királyi Magyarországon. Az Anschluss fokozódó veszélye az osztrák kormányzati erőket a legitimista megoldás irányába vitte. 1937. február 14-én Schuschnigg kancellár egy nagy beszédében leszögezte, hogy Ausztria államformáját kizárólag az osztrák nép döntheti el, és felszólította a monarchistákat, hogy ennek megfelelően illeszkedjenek az osztrák állam kül- és belpolitikájába. Ez – állította sokat sejtetően – a Habsburg-ház érdeke is. Ismeretes, hogy Hitler az Anschluss megvalósításával kegyetlenül keresztülhúzta ezeket a számításokat. A fegyveres erőszak „politikai közvéleményt” alakító, kényszerítő erejére példa, hogy az Anschluss után egy hónappal kiírt osztrák népszavazáson – annak ellenére, hogy az osztrák legitimisták 1938 elején azt állították, hogy az osztrák népesség harmada a monarchista gondolat mellett van – a közel 4,5 millió választásra jogosult osztrák állampolgár 99,73%-a szavazott az Anschluss mellett. Az Anschluss Magyarország esetében is – ahol a kormányzati tényezők mindvégig eltorlaszolták és időszerűtlennek nyilvánították a Habsburg-restaurációt – a két világháború között jelentkező legitimizmus vereségét jelentette. 24 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

2. Képek



1. Édesapjáról Horthy István SUGÁR András Édesapjáról Horthy István 1993. augusztus 20., London* Mai műsorunkban láthatják a Horthy-család egyik érdekes tagját, a kormányzó unokáját, ifjabb Horthy Istvánt, aki most először szerepel televíziónkban. Az 52 éves férfi Amerikában él. Öt gyereke és három unokája van. Most csak azért jött Londonba, ahol régi iskolatársánál lakik, hogy részt vegyen egyik fia esküvőjén. Ifjabb Horthy István több nyelven beszél. Magyarul is igen jól, de a magázódást soha sem volt alkalma megtanulni. A családban, Portugáliában, mindenki tegeződött. Emlékezetes napon beszélgettünk a kertben. S. A.: Augusztus 20-án beszélgetünk, ezen a napon 1942-ben, hajnali 5 óra után édesapád a keleti fronton repülőgéppel lezuhant. Akkor te hány éves voltál? H. I.: Másfél éves. S. A.: Tehát édesapádat sosem ismerted? H. I.: Egyáltalán nem ismertem. S. A.: És később, amikor a németek elhurcolták az egész családot? Ebből a korból milyen emlékeid vannak? H. I.: Rengeteg emlékem van Magyarországról. Ez furcsa, mert be tudtam bizonyítani az édesanyámnak, hogy 2 és 3 éves koromból vannak emlékeim. Például jól emlékszem, egyszer családi körben voltunk, és valamiért – azt hiszem – nagyon rosszul viselkedtem, és a nagyapám (emlékszem olyan egyenruhában volt) egy pofont adott. Erre nagyon jól emlékszem, mert csak egyszer történt meg az egész életemben, és biztos vagyok benne, hogy megérdemeltem. S. A.: No, most mivel apa nélkül nőttél fel, az apaszerepet a te életedben, fiatalkori életedben ki látta el? H. I.: Az édesanyám. Meg kell mondanom, hogy az édesanyám egész kiválóan jó anya volt. S. A.. Körülbelül hány éves voltál, amikor Portugáliában letelepedett a családod? H. I.: Kb. 8 éves voltam. S. A.: Nagyapáddal és nagyanyáddal milyen volt a kapcsolatod Portugáliában? H. I.: András! Mielőtt továbbmennénk, szeretnék egy kicsit visszamenni a magyar és a német periódusra, mert gondolom, nagyon fontos. Én persze nem értettem, hogy mi történt. Én nem értettem, hogy háború van, és ki kit támadt és mi okozta ezt a háborút. De nagyon megéreztem, hogy mi az a háború és ez egy „allergiát” okozott bennem minden olyan dolog iránt, ami a háborút okozta, mint a nacionalizmus és ilyesmik. És ez nekem nagyon fontos, mert én attól félek, hogy az új generáció ezt sosem érezte, és ők nem tudják, hogy mi az a háború. S. A.: Igen, én 1942-ben, amikor édesapád meghalt, 9 éves voltam. H. I.: Akkor te ezt nagyon jól tudod. S. A.: Nagyon jól, hiszen olvastam újságokat, követtem az eseményeket, és nagyon nagy szeretettel fordultunk mindnyájan feléd mint a nemzet árvája felé. Tehát az újságokban, a filmhíradókban láttuk a képeken a kisfiút, aki csak másfél éves, és árván maradt. Ez számunkra jelképezte akkor az összes hadiárvákat, hiszen a szomszédaink közt is voltak hadiárvák, és ezt az érzést én már mint idősebb, talán még jobban is átéreztem. De ahogy te letelepedtél Portugáliában a családdal együtt, ott volt az első olyan környezet, amit állandónak, nyugodtnak lehetett tekinteni?


H. I.: Nem, sőt Németországban, miután az amerikaiak megszabadítottak, kb. 4 évig éltünk Weilheimben rossz körülmények között, mert nem volt semmink és Németország teljesen le lett rombolva a háború alatt. Semmi sem volt kapható, ha lett is volna pénzünk. S. A.: Mikor döbbentél rá arra, hogy ő egy történelmi személyiség? H. I.: 8 éves koromban, amikor Portugáliába mentünk, megálltunk Rapallóban, ill. Olaszországban, azután Genovából hajóval mentünk Lisszabonba, és ott találkoztam először és utoljára Kállay Miklóssal. Ez rám óriási benyomást tett, mert a nagyapámmal tegezték egymást, úgy éreztem mintha családtag lenne, és nem tudtam, hogy ő valamiféle különleges ember. S. A.: Nyilván lovagoltál a hátán. H. I.: Igen, nagyon közvetlen volt a kapcsolat. Kállay Miklós engem félrehívott, és mondta, hogy szeretnék neked valamit megmondani, és ezt sose felejtsd el. Meg akarom mondani neked, hogy a nagyapád – akármit hallasz róla felnőttként – egy nagyon nagy ember volt. S akkor persze kezdtem kérdezni az édesanyámat, és olvasni és sokat voltam ott, amikor a nagyapám az emlékiratait írta, és ekkor kezdtem tudni, hogy miről van szó. S. A.: Valószínűleg – gondolom – 1956 októbere volt az az időszak, amikor nagyapád, Horthy Miklós különlegesen felvillanyozva szemlélte az eseményeket. H. I.: Persze. Ő azt gondolta, hogy most a Nyugat biztosan fog Magyarországnak segíteni, és akkor vége lesz a szovjet megszállásnak. Persze akkor a rendszernek is, és azt remélte, hogy haza tud menni. S. A.: És röviddel ezután meg is halt 1957 elején. H. I.: Két hónappal vagy három hónappal rá. S. A.: Tulajdonképpen ő föladta azt, hogy hazatérjen. H. I.: Abban a pillanatban föladta, nem olvasta az újságokat és nem volt már jól, betegeskedett. Ő sosem volt beteg, azelőtt sosem láttam betegen. Náthás sem volt. S. A.: Arról beszélt, hogy szeretné, ha hazai földben nyugodhatna? H. I.: Arról beszélt, igen. Persze édesanyámnak megmondta, nekem is megmondta, hogy ha Magyarország egyszer szabad lesz, akkor haza akar jönni. S. A.: Magyarországon mostanában többen vitatják az ő újratemetését. Mi a te véleményed ezekről a hangokról? H. I.: Nézd, mi, a család ezt nem politikai szempontból csináljuk, és nagyon reméljük, hogy ebből senki sem csinál politikát, mert hazamenni, vagy valakinek a koporsóját hazavinni és ott eltemetni, az egy alapvető emberi jog, azt hiszem. Ez neki is meg van adva. Azt hiszem, ha Magyarország egy tényleges demokrácia, akkor ez a jog megvan. S. A.: Nem akarsz hazatelepülni Magyarországra? H. I.: Most még nem. Lehet, hogy megtörténik a jövőben. S. A.: És politikai szerepet nem kívánsz vállalni Magyarországon? H. I.: Egyáltalán nem. Sehol a világon. Nézd! Én már 52 éves vagyok, addigra az ember már megtudja, hogy mi a tehetsége. Nekem nincs tehetségem a politikához. Ezt egészen őszintén megmondom. S. A.: Rengeteg ember csinálja ezt, még műveltsége sincs. H. I.: Az lehet, de én nem akarok abba beleesni. S. A.: És egyáltalán a te azonosságod, miután te ugye német iskolában kezdted, aztán Portugáliában angol iskolában, azután angliai internátus, egyetemi tanulmányok stb., mi a te identitásod? Magyar vagy, angol vagy, világpolgár vagy, egyáltalán minek tartod magad? H. I.: Én magyar vagyok, hogy lehetnék más? 28 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

S. A.: Horthy Istvántól nem kértünk politikai véleményeket, hiszen ő magánember, családtag. De mit mond a Horthy-korszakról és főleg Horthy Miklós háborús kényszerpályájáról a tudós történész, Péter László, aki a londoni egyetemen munkálkodik 38 éve? P. L.: Fasisztaellenes és tulajdonképpen ebből adódóan németellenes is volt. Németellenesség alatt azt értem, hogy Németország, a Harmadik Birodalom olyan politikai koncepció alapján szerveződött, amelyet Horthy Miklós, aki annak idején Ferenc Józsefet szolgálta – a maga konzervatív nemességből származó katonatiszti, helyesebben tengerésztiszti pályát befutott konzervatív vallásos ember – semmilyen körülmények között nem vállalta soha, sem a 30-as években a háború előtt, sem a háború alatt azt a programot, amit Hitler jelentett. S. A.: Gondolom, az angol kormány azt is tekintetbe vehette, hogy a Horthy-család ma is élő tagja EdelsheimGyulay Ilona grófnő a kiugrási irodában rádiósként szüntelenül tartotta a kapcsolatot Londonnal. P. L: Igen, ő volt az, aki tulajdonképpen a lelke volt az egész kiugrási kísérletnek. Horthy betegesen, öregesen viselkedett, állandóan hezitált, ez a magatartása hozzájárult ahhoz, hogy a kiugrási puccs ne sikerüljön. S. A.: Milyen érdekes, hogy a háború alatti szövetségesek közül Szlovákia, Románia, Bulgária, sőt még Norvégia akkori vezetőit is halálraítélték és kivégezték. Egyedül Horthy Miklós volt az, aki a szövetségesek kezére került, és mégsem számított háborús bűnösnek. P. L.: Szerintem arról van szó, hogy a szlovák vezető, a horvát vezető és a többiek bábkormányt hoztak létre, őket Hitler ültette a hatalomra. Horthy pedig már akkor hatalmon volt, amikor Hitlernek még az volt a problémája, hogy a rendőrség aznap viszi-e a börtönbe, vagy a következő héten. Horthy Miklós egy konzervatív, nemzeti, bizonyos szempontból nacionalista és eléggé régi vágású politikai rendszert hozott létre. 1919–1920ban, annak idején amikor a rendszer létrejött, voltak politikai kilengések. De ehhez hozzá lehet tenni azt is, hogy ennek a rendszernek a létrejöttében éppen az angol kormány bábáskodott. Ezért szó sem lehetett arról, hogy a környező országokban működő bábkormányokkal egy szintre lehessen helyezni. S. A.: Van, aki azt mondja, hogy Horthy Miklósnak 1941-ben, amikor Bárdossy „összehozta” a hadüzenetet, tulajdonképpen repülőre kellett volna ülnie, és emigrálnia kellett volna, sorsára hagyva az országot. Ez milyen alternatív megoldást hozott volna az ország számára? P. L.: Én nehezen tudom elképzelni, hogy ez segített volna az ország politikai megítélésében, 1945-ben. Abban az esetben viszont, ha a Horthy-rendszer már 1941-ben összeomlik, 1944 helyett, akkor csak azt tételezhetem fel, hogy azok akik 1944 októberében hatalomra kerültek, a magyar nyilasok – német segítséggel –‚ ezek már 1941-ben hatalomra kerültek volna. Nem tudom elfelejteni, hogy a háborús években sokat szidott Horthyrendszer, egy nagy kelet-európai menekülttáborrá vált. Nagyon sokan, főleg Lengyelországból, máshonnét is, magyar területre érkezve, némi védelmet élveztek. Nálunk jogrend uralkodott, egészen 1944 nyaráig. S. A.: Az is kétségtelen, hogy Horthy 44 nyarán megakadályozta az Endre László–Baky László-féle puccsot, és megmentette legalább a budapesti zsidóságot, ha a vidékit már nem is tudta megmenteni. P. L.: Nyilvánvaló, hogy a Horthy-féle államrendszer ellenállást tanúsított a hitleri államelképzelések legrosszabb fajtájával szemben. S. A.: Vannak Pesten emberek, akik azt állítják, hogy az újratemetés nagyon komoly aggodalmakat ébreszt, nemcsak a kisantant egykori tagjaiban, a szomszédos országok vezetőiben, hanem még a nagy hatalmak körében, pl. Anglia vezetésében is. Ön lát ebben valami valószínűséget? P. L.: Semmiféle valószínűséget abban nem látok, hogy az angol politikát Horthy Miklós újratemetése bármilyen szinten érdekelné. Biztos vagyok benne, hogy a magyar külpolitika ebben a tekintetben megteszi azokat a lépéseket és nyilatkozatokat, amiket ilyen esetben a szomszédok tőle elvárnak. Ezen túlmenően pedig nincs sok közük a környező országoknak ahhoz, hogy Magyarország hajlandó vállalni a múltjának egy jelentős darabját, még akkor is, ha politikailag nagyon sok mindennel, ami abban az időben történt, ma már nagyon kevés ember ért egyet. Ez a megélt múltnak a tisztelete és megbecsülése, és semmi köze Horthyék politikai törekvéseihez. S. A.: Néhány szó még Horthy antiszemitizmusáról. Londoni forrásaink szerint a háború után a németországi Weilheimben fölkereste a volt kormányzót Dr. Ruben Heckl, a zsidó szervezetek ismert képviselője, aki később Begin miniszterelnöknek munkatársa lett, és a hálás zsidóság nevében megköszönte Horthy Miklósnak mindazt, amit a kormányzó a magyar üldözöttek tízezreinek megmentéséért tett. Azt, hogy igen nehéz helyzetben 29 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Hitlerrel és Eichmann-nal is szembeszállt. Később, amikor a Horthy-család Portugáliába költözött, ezt a házat négy amerikai személyiség adományozta nekik, és ők küldték a család számára a havonta rendszeresen érkező anyagi támogatást, amely nélkül Horthyék nyomorogtak volna, hiszen egy fillért sem hozhattak el, amikor a nácik elhurcolták őket Budapestről. Megérdemlik hogy felsoroljuk nevüket: John Montgomery, 1941-ig amerikai követ Budapesten, Apponyi Madeleine grófnő, a híres Apponyi család tagja, és két kiemelkedő magyar zsidó, akiktől egyébként a pénzadományok oroszlánrésze származott, Pátyi László ügyvéd és Chorin Ferenc, nos ennyit Horthy állítólagos antiszemitizmusáról. * A Sugár András által készített interjú elhangzott a Panoráma műsorában, 1993. augusztus 27-én. (A szerk.)

2. Képek


1. A magyar kérdés az ENSZ-ben KIRÁLY Béla A magyar kérdés az ENSZ-ben: 1956–1963 1956-ban a nemzet úgy eggyé forrt, mint ahogy 1848–49 óta soha. A szabadságharcosok hősiessége a világ csodálatát, a brutális szovjet agresszió pedig gyűlöletét váltotta ki. Az ENSZ-nek cselekednie kellett. 1956. október 28-án a Biztonsági Tanács (BT) a „magyar kérdést” napirendjére is tűzte. Ettől kezdve hat éven át az ügy a világpolitika fókuszában maradt, ha a nagyhatalmak détente kísérlete s 1956-ban a szuezi, 1962-ben pedig a kubai válság időlegesen háttérbe szorította is azt. Négy állandóan ható tényező jellemzi a magyar ügy intézését: az USA, Anglia és Franciaország kezdettől végig fő támogatóink maradtak; az USA nem kívánt fegyverrel segítséget küldeni, mert az atomháborúhoz vezetett volna (a Szovjetunió hagyományos fegyverekben fennálló fölénye a Nyugat számára csak az atomháború alternatíváját kínálta); a Kádár-rezsim a szovjet parancsokat a diplomácia terén is arcátlanul, szervilisen végrehajtotta; mindezek következtében a Kádár-rezsim hat éven át az ENSZ páriája volt. A magyar ügy ENSZ-tárgyalása négy időszakra osztható. I. szakasz: A magyar kérdés napirendre kerül 1956. október 28-án a BT tárgyalni kezdte a kérdést, és november 4-én egyhangúlag elítélte a szovjet agressziót. Mivel a határozatokra a Szovjetunió vétót mondott, összehívták az ENSZ rendkívüli közgyűlését, amely megismételte a BT elítélő határozatát, és Ötös Bizottságot jelölt ki az öt kontinens egy-egy kis államának képviselőiből (Dánia, Ceylon, Tunisz, Uruguay és Ausztrália). Beng Jensen, dán diplomata lett a bizottság titkára. Az Ötös Bizottság nyilvános ülésen hallgatta meg Kéthly Annát, Király Bélát és Kővágó Józsefet, titkos kihallgatáson fogadott 111 olyan személyt, aki a forradalomban részt vett. Sem a Kádár-, sem a román rezsim nem engedte be a bizottságot országukba. 1957. június 7-én publikálta a bizottság végleges jelentését. Ez a forradalom legkorábbi hiteles története, pontossága, hitelessége és tekintélye miatt példátlan okmány, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy forradalmunkról világszerte hiteles kép alakuljon ki. II. szakasz: Fokozódó törekvés a détente-re (1958–1959) A nagyhatalmak ismételt détente törekvését 1958. június 16-án Nagy Imre és társainak kivégzése szakítja félbe. Az ENSZ őszi közgyűlése elítélte a kivégzést, és Sir Leslie Munroe, ausztrál diplomatát jelölte ki a magyar ügy előadójának. Közben szovjet megvesztegetési kampány indult, hogy a harmadik világ államait rábírják arra, hogy a magyar kérdésben tervezett határozatokra vagy „nem”-mel szavazzanak, vagy tartózkodjanak a szavazástól. A negatív szavazatok (nem tartózkodás) száma valóban meg is nő.

igen

nem

tartózkodás

negatív összesen

1959

51

10

15

25

1960

54

12

31

43

1961

49

17

32

49

1962

43

34

19

53

1959. december 9-én a Közgyűlés mégis elítélte a szovjet és a Kádár-rezsimet azért, mert nem tartják tiszteletben az ENSZ határozatait. III. szakasz: Útkeresés a „normalizálódás” felé (1960–61) A Kádár-rezsim a színfalak mögött eszmecserét kezd az USA kormányával, jó szándéka jeléül 1960 áprilisában feloszlatja az internálótáborokat, és korlátozott amnesztiát is ad. Az USA bár elismeri, hogy ez jó irányban tett 31 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

lépés, de határozottan kijelenti (megint csak a kulisszák mögött), hogy a „normalizálódás” alatt a következőket értették: a magyar ügy levételét a napirendről, a magyar ENSZ-küldött megbízólevelének elismerését, Magyarországgal a diplomáciai kapcsolatok helyreállítását, és kulturális, gazdasági, tudományos és más együttműködés megindítását. Addig pedig – így 1961-ben is – újra elítélő határozatot hozott a Közgyűlés Kádár és a szovjet kormány ellen. IV. szakasz: A magyar ügy befejezése (1962–63) 1962 márciusában Radványi Jánost, az új magyar charge d’affairs-t, azzal küldik Washingtonba, hogy a „normalizálódás” megkezdődjék. A kubai válság 1962 őszén ugyan világválságot okoz, de békésen megoldódik. Ezt követőleg a magyar ügyvivő titkos tárgyalásai végül is a kérdés megoldásához vezetnek. Itt Kádárék kül- és belpolitikája – ahogy ez gyakran történik – szoros összefüggésben állt. Otthon a „normalizálódás” akadályait, a megrögzött sztalinistákat ki kellett akolbólítani a vezetésből, ez augusztusban meg is történt. A szovjet vezetés engedélyét meg kellett szerezni, amit 1962 novemberében Kádár Moszkvában szintén megkapott. Közben Radványi olyan nem hivatalos ígéretet kap Washingtonban, hogy ha 1956 minden megtorlást jelentő következményét megszüntetik, az USA „befolyását” arra használja majd, hogy a magyar ügyet levegyék az ENSZ napirendjéről. November 20-án, a VIII. kongresszuson Kádár bejelentette az általános amnesztiát. December 18-án pedig az ENSZ Különleges Politikai Bizottsága lényegében a magyar ügynek az ENSZ napirendjéről való levételét javasolja, ami meg is történik. 1963 januárjában U Thant, ENSZ-főtitkár budapesti látogatása, március 21-én az Országgyűlésben kihirdetett általános amnesztia és a magyar ENSZ-delegátus megbízólevelének elismerése „Amen”-t mond a magyar ügyre. A kádári gulyás-kommunizmus – azzal a jelszóval, hogy „aki nincs ellenünk, az velünk van...” –, kezdetét veszi. Visszatekintés Az ENSZ munkája és a nyugati világ gondolkodói örök emléket állítottak 1956-nak. Hadd említsek néhányat a gondolkodók közül. A szociológus Hannah Arendt 1956-ban spontán keletkezett tanácsokban, és nem elsősorban az újraéledt politikai pártokban látta annak „tiszta jelét, hogy a demokrácia a diktatúrával szemben felvirágzott, és a zsarnokság ellen felébredt a szabadság”. A magyar nép bölcsessége és alkotóképessége tett mély benyomást erre a nagyszerű tudós asszonyra. Milovan Gyilasz látnokinak nevezhető véleménye az volt, hogy „Az a seb, amelyet a magyar forradalom ejtett a kommunizmus testén, teljesen soha nem forr be...” Valóban, a magyar 1956 nélkül az 1989–90-es fordulat a Szovjetunióban és Közép-Kelet-Európában egyáltalán nem, vagy nem úgy és nem akkor történt volna meg, mint ahogy és amikor végbement. Ezt jelenti 1956! Ahogy 1956-hoz tartoznak a szabadságharcosok, a forradalmárok, a munkástanácsok, a hősi év minden eseménye, ugyanúgy 1956-hoz tartozik az ENSZ hatéves munkája is.


1. Kéthly Anna jelentése, 1956 KÁDÁR Zsuzsanna Kéthly Anna jelentése, 1956. november 1. Kéthly Anna itt fordításban közölt jelentése azon az ülésen hangzott el német nyelven, amelyre hivatalos meghívóval utazott ki Magyarországról. A Szocialista Internacionálé Irodájának ülésén, mint az előző napon – október 31-én – újjáalakított SZDP elnöke, a magyarországi eseményekről beszélt. Akkor még nem sejtette, hogy Bécsből az ülést követően nem tud majd hazatérni. Az összefoglaló jelentés az osztrák Arbeiter Zeitung főszerkesztőjének, Oscar Pollaknak a hagyatékából került elő (ld.: Verem für Geschichte der Arbeiterbewegung, Bécs, Oscar Pollak – Nachlass, Mappe 12.). Pollak és felesége, Marianne Pollak osztrák nemzetgyűlési képviselő, kapcsolatot tartott Kéthly Annával, segítette 1956. novemberi amerikai útját, majd az emigrációban is támogatta a magyar szociáldemokrata politikust. A szövegben találhatók utalások arra, hogy ez egy tudósítói jelentés, mely Kéthly Anna beszédét foglalja össze, s nem a teljes, szó szerinti jegyzőkönyv. Mivel az utóbbi még nem került publikálásra, be kell érnünk ezzel az összefoglalóval! DOKUMENTUM KéthlyAnna jelentése a magyarországi helyzetről. Elhangzott a Szocialista Internacionálé Irodájának 1956. november 1-i bécsi ülésén (az elhangzottak összefoglalója). Szeretném átadni az Internacionálénak a magyar munkások üdvözletét és üzenetét. Az elnyomásnak ebben a nyolc évében a magyar munkásság még jobban megerősítette szocialista meggyőződését, mint korábban: ma még erősebbnek érzi a Szocialista Internacionáléval való összetartozását. Az lenne számunkra az első segítség, ha az Internacionálé egy küldöttséget küldene hozzánk. Ma olyan többséget képviselünk Magyarországon, hogy még a fenyegető reakciós erőkkel is el tudunk bánni. A jelenlegi szituációban az ellenség még mindig jobbra és balra áll. Még mindig a kommunisták kezében vannak a kulcspozíciók, mint például a Rádió és a Magyar Távirati Iroda. Nem fogok tudósítani a felkelésről: talán az elvtársak többet tudnak róla, mint jómagam. Csak most értesülünk arról, hogy mi játszódott le Budapesten kívül, Magyarország többi részén. Hogyan kerülhetett sor a magyar népnek erre a csodálatos és hihetetlen felkelésére? Ezt egy pozícióharc előzte meg a kommunista párton belül. Nagy Imre személyesen mondta nekem, hogy 1953-ban miniszterelnökként előterjesztett programját teljesen egyeztette Malenkovval, az akkori szovjet miniszterelnökkel. Az orosz fordulat a régi sztalinista klikket Magyarországon ismét hatalomra juttatta. A további fejlődés Oroszországban, azután az MDP-ben is, megváltoztatta a helyzetet. Végül Nagy Imre ismét a kormány élére került, ám Gerő hívei még nagyon erősen szorongatták. Mikojan és Szuszlov Budapesten voltak. Nagy Imre hívei helyzetük erősítésére felhívással fordultak az egyetemistákhoz és a tanulókhoz. Ez volt az első demonstráció, mikor a fiatalok a Rádió épületéhez vonultak, hogy közzététessék nyilatkozatukat. Nem engedték be őket, és amikor mégis megpróbáltak behatolni az épület be, egy ávós (a magyar politikai rendőrség tagja) lőni kezdett – ez volt a forradalom kezdete. Ez azután lövöldözéshez vezetett, majd Gerő rádióbeszéde hangzott el az „ellenforradalmi elemek” ellen. Ezek csak még jobban fokozták az indulatokat. Elrendelték a statáriumot – Nagy Imre később azt állította, hogy ő erről semmit nem tudott, és sajnálja, hogy így történt. Nagy felesége két nappal később közölte velem, hogy férje szovjet őrizetben van. A felkelés tovább folytatódott – az egyes csoportok önálló akcióiban és az egyes városokban. A magyar katonaság szinte mindenütt a felkelők oldalára állt, és ún. nemzeti tanácsokat hoztak létre. A népi demokrácia hihetetlen gyűlöletet gerjesztett. Nem vagyok antikommunista, szovjetellenes – de amit éveken át és az utolsó napokban a kommunisták szovjet segítséggel elkövettek, az számunkra a szörnyű fizikai veszteségeken és az emberi szenvedésen túl egy valódi gazdasági és morális összeomlást hagyott maga után. Micsoda ostobaságokat csináltak a tervgazdaság jelszava alatt, amit a parasztsággal űztek, az pedig egyenesen 33 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

égbekiáltó! Politikailag mára teljesen izolálódtak. Kérdéses, hogy szabad választások esetén is csak 1–2 vagy több mint 5%-át szereznék-e meg a szavazatoknak. A fiatalokat, a gyerekeket 11 éven át kézben tartották, és leninista jelszavakkal etették őket. Már a 6–10 évesek részére is katonai kiképzést adtak kézigránátdobással és másféle gyakorlatokkal. Mindazt, amit ott megtanult, a magyar fiatalság most a kommunisták ellen alkalmazta: tízévesek dobtak az orosz tankok alá benzines palackokat! Most nehéz feladat előtt állunk. A forradalmat meg kell állítanunk. Újra fel kell építeni az országot. Nem akarok arról beszélni, hogy néz ki ma Budapest, sokkal rosszabb képet mutat, mint 1945-ben. Az általános sztrájk folytatódik. A munkások nem veszik fel addig újra a munkát, ameddig a szovjetek nem távoznak el az országból. És a szovjet csapatok Budapest körül állnak. Senki nem tudja, még Nagy és Tildy sem, hogyan kell ebben a helyzetben rendet teremteni és egyáltalán azt sem, hogy kié a hatalom. Nagynak nem volt más választása, mint hogy elszánja magát a „polgári demokrácia” helyreállítására, amit elvtársai igencsak zokon vettek tőle. Tárgyalások folytak a szakszervezetek újjáélesztéséről. Képviselőnk ott olyan követelményeket támasztott, hogy a magyar szakszervezeti központnak azonnal ki kell lépnie az ún. Szakszervezeti Világszövetségből és hogy Saillant főtitkár rágalmait – aki a magyar szabadságharcosokat ellenforradalmároknak nevezte – erőteljesen vissza kell utasítani. A szakszervezeti szövetség kommunista vezetősége máris visszalépett, és az egyes szakszervezetekben új választásokat tartanak, ahol a kommunisták természetesen nem fognak számításba jönni. A szakszervezetek, ahogyan Önök is tudják, Magyarországon mindig a szociáldemokrácia gerincét alkották, és pártunkkal közvetlenül összekapcsolódtak. A Szociáldemokrata Párt újjáalakításáról Kelemen elvtárs és jómagam tárgyalásokat folytattunk (Naggyal és Tildyvel). A számunkra felajánlott helyet a kormányban nem fogadtuk el, és kijelentettük, hogy a kormányban való részvételről előbb az újjáalakított pártunk határozatát, továbbá az Internacionálé tanácsát akarjuk beszerezni. Az ÁVO – a kommunista politikai rendőrség Magyarországon – tagjait az utolsó emberig kiirtották vagy ki fogják irtani: mindenütt akasztott emberek lógnak a fákon. Magyarországon most ott, ahol a nemzeti tanácsok nem tartják kezükben a hatalmat, olyan jelenetek játszódnak le, amire mi az 1919-es Tanácsköztársaság összeomlását követő első napokból borzongva emlékszünk vissza. A kereken 200 ezer kommunista funkcionáriusból ugyancsak keveset hagynak életben. Ilyen körülmények közepette nem akarok javaslatokat tenni: kérem az Önök tanácsát. Az elvtársaknak, akikkel eddig kapcsolatban voltunk, az a véleménye Magyarországon, hogy mi szociáldemokraták ebben a helyzetben még nem tudunk részt venni a kormányzatban [Másfelől, ebben az értelemben a szituáció megköveteli az önök közreműködését a stabilizációhoz. A tudósító megjegyzése.] Kovács Béla, a kisgazdapárt vezetője, aki formálisan szerepel a kormánylistán, valójában egy pécsi szanatóriumban fekszik. Azt nyilatkozta, hogy a kormányban csak az 1945-ös koalíció feltételével akar közreműködni. [Ehhez a szociáldemokraták részvétele szükséges. A tudósító megjegyzése.] Még a mi pártunk újjászervezése előtt megpróbáltak egy ál-Szociáldemokrata Pártot alapítani éspedig 1948-as árulókból, Horváthból, Justusból stb. A kísérlet teljes kudarcot vallott. Most Justus jött hozzánk a párt titkárságára és javasolta, hogy híveit – és természetesen a kommunistákat is, akik most át akartak állni – mint egyszerű párttagokat vegyük fel a pártba. Azt mondtuk neki, hogy erről szó sem lehet: ezeknek az embereknek nem fogunk menedékhelyet nyújtani. Legfeljebb az egészen kis emberek felvételéről kell később pártunknak döntenie. Magában a pártban jelenleg még valódi káosz uralkodik, és a párt újjáépítése nagyon nehezen megy, éppen azért, mivel minden oldalról ideözönlenek az emberek. A régi elvtársakat testileg és lelkileg többszörösen összetörték a börtönökben, a koncentrációs táborokban és a kényszermunkatáborokban. Jelenleg minden a feje tetején áll. Különösen az osztrák párt technikai segítségét kell kérnünk sürgősen ahhoz, hogy szervezetünket felépítsük. Megkértem Szélig elvtársat, hogy menjen haza, és vegye át a párt titkárságának vezetését. Mindszenty bíboros és a klerikális reakció már elkezdtek mozgolódni. Mindszenty a reakciós mozgalom zászlóvivője, egy fanatikus, de nem okos ember, akinek most az az elképzelése, hogy Magyarországon Isten országát kellene felállítania.


Mindezek alapján megismétlem: az Internacionálénak Budapestre kell jönnie és nekünk ott támaszt nyújtania. A Szakszervezeti Internacionálénak mihelyt lehetséges, Magyarországon fel kell lépnie és segítenie kell a szakszervezetek felépítését. Az osztrák Szociáldemokrata Párttól sürgősen segítséget várunk a mi magyar Szociáldemokrata Pártunk újjáépítéséhez.

2. Képek



1. Kéthly Anna, a politikus KÁDÁR Zsuzsa Kéthly Anna, a politikus Kéthly Anna, a magyar szociáldemokrata mozgalom egyik legismertebb és legtekintélyesebb női vezetője, 1889. november 16-án Budapesten született, egy kilencgyermekes családban. Mint tandíjmentes „szegénynövendék” néhány évet töltött a bécsi Sacré-Coeur intézetében. Idehaza kitanulta a gép- és gyorsírást, majd magánhivatalnoki pályára lépett. A kommün idején induló mozgalmi és szakszervezeti munkája mellett – a Magyarországi Magántisztviselők Szövetségének alelnöke, majd főtitkára, a Központi Nőszervező Bizottság vezetője – újságírással is foglalkozott, 1926 és 1938 között a Nőmunkás c. lap felelős szerkesztője és kiadója volt. Hosszú évekig – 1922 és 1937 között – ő a parlament első és egyetlen képviselőnője, 1948-ig pedig az MSZDP parlamenti frakciójának vezetője. Az ország német megszállása után illegalitásba vonult, majd 1945 februárjában visszatérve a fővárosba újból a politikai élet centrumába került: pártvezetőségi tag lett, a budapesti pótképviselő-választásokon pedig bekerült az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe és a parlament alelnökévé választották. 1948 februárjában a kommunistákkal együttműködő, a két munkáspárt fúzióját előkészítő szociáldemokraták – több társával együtt – puccsszerűen kizárták Kéthlyt is a pártvezetésből, és magából a pártból is. 61 éves korában, 1950. június 9-én törvénysértő módon letartóztatták, és életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték. 1954 novemberében, a moszkvai „olvadásnak” is köszönhetően, nemzetközi nyomásra szabadult a börtönből, ám utána is házi őrizetben tartották még két esztendeig. Az 1956-os forradalom idején az újjászerveződő SZDP elnökeként Nagy Imre második, koalíciós kormányában államminiszteri rangot kapott. November elején Bécsben tartózkodott, a magyar események miatt összehívott rendkívüli Szocialista Internacionálé-ülésen szólalt fel, de a tárgyalások után már nem tudott visszajutni Budapestre. Ekkor az ENSZ Biztonsági Tanácsának a magyar kérdést tárgyaló ülésére New Yorkba repült, hogy mozgósítsa a világközvéleményt a forradalom védelmére. Később Brüsszelben telepedett le, ahol az „MSZDP Emigrációban” szervezet elnökeként Nagy Imre politikáját védelmezte, személye bizonyos jogfolytonosságot személyesített meg. Emigrációs évei alatt kiadta a magyar szabad szakszervezetek lapját, az 1957 és 1963 között megjelenő londoni Népszavát, az 1970-es években a Szociáldemokrata Szemle főszerkesztőjeként is dolgozott. Kéthlyt 1962-ben – távollétében – a Kádár-kormány igen felemás módon rehabilitálta. 87 éves korában, a belgiumi Blankenbergben érte a halál. Hamvait 1990. november 3-án helyezték örök nyugalomra, hazai földben.

2. Képek


1. Jugoszlávia 1918-tól 1991-ig KÖZÖS DOLGAINK SUPPAN, Arnold Jugoszlávia 1918-tól 1991-ig A História szerkesztősége szeretné bemutatni a szomszédos Ausztria történetíróit. A következőkben egymást követően közlünk cikkeket ausztriai kollégáink tollából, amelyek részben „közös dolgainkkal”, azaz a térség, részben Ausztria, történelmével foglalkoznak. Az első három – kronológiailag egymást követő – írás azt mutatja be, hogyan látják osztrák kollégáink a nagyon is „aktuális” délszláv-probléma történelmi gyökereit. (Előző számunkban Horst Haselsteiner cikkét már közöltük. Arnold Suppán alábbi írását követi majd Alojz Ivanisevic: A jugoszlavizmus elmélete és gyakorlata című dolgozata.) Vállalkozásunkat támogatja az Aktion Österreich– Ungarn Alapítvány. (A szerk.) Jugoszlávia régi határain belül – az európai államokhoz viszonyítva – rendkívül nagyok voltak a területi, kultúrföldrajzi és történeti eltérések. Jugoszlávia északnyugaton az Alpokig, délkeleten a macedóniai dohányföldekig, északkeleten a pannóniai Alföldig terjed, nyugaton a borban és halban gazdag dalmát–adriai tengerpart, Alsó-Stájerország komlóültetvényei, az albán határnál pedig a Skutari-tó határolja. Nagyobb történelmi tájai: Alsó-Stájerország, Krajna és Belső-Isztria, régi osztrák területei; az évszázadokon keresztül Velencéhez tartozó Dalmácia és az isztriai partvidék; a nyolc évszázadon át Magyarországhoz tartozó Horvát– Szlavón Királyság és a Vajdaság (Baranya, Bácska, Bánság); a Drina és a Timok közötti szerb központi terület (Sumadija); a valamikori szerb, mára túlnyomó részt albán település, Koszovo-Metohija; az oszmán Macedónia – amelyet akkoriban Szerbia, Bulgária és Görögország között osztottak fel három részre –, az Osztrák–Magyar Monarchiától elfoglalt (1878) és 1908-ban bekebelezett, évszázadokon keresztül oszmán tartományt képező Bosznia–Hercegovina; és a 17. század végétől autonóm területként kezelt Montenegro. Ezek a történelmi tájak és az itt lakó emberek különböző kultúrkörökhöz – a közép-európai alpesihez, a pannonhoz, a belső-balkáni– dinárihoz, az oszmánhoz és a földközi-tengerihez – tartoztak, számos nyelvet (szlovént, a szerbhorvát több változatát, macedónt, törököt, magyart, románt, németet, olaszt) beszéltek, több vallást (katolikus, ortodox, iszlám, protestáns, zsidó) gyakoroltak, és írásaikban kétfajta ábécét használtak. Ez az etnikailag, nyelvileg, felekezetileg és kulturális szempontból fennálló sokszínűség lényegében máig fennmaradt, így az 1981-es népszámlálás a 22,6 milliós jugoszláviai népesség vonatkozásában az alábbi képet mutatta: Jugoszlávia hat „népe” közé tartozott 8,5 millió (33,3%) ortodox szerb, 5,3 millió (19,8%) katolikus horvát, 2 millió (8,9%) bosznia–hercegovinai muzulmán (1969 óta külön nemzetként!), 1,7 millió (8,0%) katolikus szlovén, 1,4 millió (6,0%) ortodox macedón és 0,6 millió (2,6%) ortodox montenegrói. A kilenc „nemzetiség” között találjuk a közel 2 millió (8,3%) túlnyomórészt muzulmán albánt, amely messze a legnagyobb csoportot képezi, ezt követi a 400 000 magyar (1,9%)‚ továbbá románok, törökök, szlovákok, bolgárok, oroszok, csehek és olaszok. 1918 után és újabban 1945 után több százezren, magyarok, törökök, románok, bolgárok és olaszok, vándoroltak vissza saját államaikba, többnyire nem önkéntesen, 1944 és 1947 között a több mint 500 000 német legnagyobb része elmenekült vagy kiűzetett a Vajdaságból, Szlavóniából és Szlovéniából. Átmenet a királyságból a népköztársaságba Az 1918. december 1-én Belgrádban Karadjordjević Sándor régensherceg – vezető szerb, horvát és szlovén politikusok jelenlétében – kikiáltotta a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságot. Ez az államalakulat a Habsburg Monarchia összeomlása után, Olaszország külpolitikai nyomására (Görzre, Isztriára, Fiumére és Dalmáciára vonatkozó területi igények) és a bolsevizmustól való belpolitikai félelem következtében jött létre. A horvát és a szlovén polgárság ezért elfogadta ugyan a szerb királyi udvar és a szerb hadsereg jelenlétét, de ezzel szemben követelte az új állam szövetségi átalakítását, hiába. Miután a nagyszerb centralizmus legélesebb kritikusa, a horvát parasztvezér Stjepan Radić 1928 júniusában a belgrádi Parlamentben halálos sérülést szenvedett, Sándor király 1929-től királyi diktatúra alkalmazásával megkísérelte az immár „Jugoszláv Királyságot” kivezetni a válságból. De a szerb centralizmus és a horvát, illetve szlovén szövetség közötti konfliktus tovább duzzadt, annál is inkább, mivel a nagyhorvát mozgalom, a fasiszta Usztasa, színre lépett és „közreműködött” az 1934-es marseille-i királygyilkosságban. 1939 augusztusában a legfontosabb szerb és horvát politikusok megállapodást kötöttek („Sporazum”). Ennek lényege az volt, hogy a legtöbb horvát települést egy bánságba vonják össze. A nagyhatalmaknak a Balkán-félszigetén folytatott háborús vitája (1941 tavaszán) bevitte Jugoszláviát is a második világháborúba, melynek során Németország, Olaszország, Bulgária és Magyarország meghódította és szétosztotta az országot. A hódítókkal szemben hamarosan meginduló ellenállási mozgalmak és az egyre sikeresebb partizánháború mellett nem kevésbé véres belső-jugoszláviai polgárháborúk is kialakultak: a horvát


Usztasa súlyos szerb- és zsidóüldözései; a szerb csetnikek túlkapásai a katolikusok és a muzulmánok ellen Boszniában; a kommunisták által vezetett partizánok vérengzései a katolikusok, a muzulmánok és a csetnikek ellen; a muzulmán egységek harcai a partizánok, a csetnikek és a katolikusok ellen; súlyos konfliktusok a szerbek és az albánok között Koszovóban és a kommunista és polgár-paraszti csoportosulások között (domobranci) Szlovéniában. Ezek a belső-jugoszláv polgárháborúk okozták feltehetően Jugoszláviában az összesen 1,7 milliónyi háborús halott felét, több százezer sír hagyott mély mentális nyomot szinte minden családban. Az 1945-ös új, kommunista vezetésű Jugoszlávia, a Szövetségi Jugoszláv Népköztársaság, több alkotmányozási eljárással hajtotta végre Jugoszlávia hat népének és kilenc legnagyobb nemzetiségének elismerését. Használhatták anyanyelvüket a hivatalokban, bíróságokon és az iskolákban, figyelembe vették a nemzetiségi hovatartozást a közhivatalok munkahelyeinek odaítélésénél is. A hagyományok, valamint a szövetségi fővárosban, Belgrádban tapasztalható koncentrációjuk miatt meg tudták őrizni a szerbek többségüket a hadseregben, a rendőrségnél, a diplomáciában és a többi központi pozícióban. A szövetségi struktúra kiépítése ellenére az új nemzetiségi politikát az adminisztratív centralizmus és a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége bürokratikus fölénye jellemezte. Még a szerb írószövetség is „egy párt 45 éves megszakítás nélküli uralmáról” szólott 1989-ben, amely monopol helyzetben volt valamennyi politikai és gazdasági döntés meghozatalakor, „gigantomániával és a gyakorlatban a párt teljhatalmára vonatkozó, semmivel sem indokolt meggyőződéssel”. „Harmadik út” Ez a kommunista egypártrendszer 1950-től próbálta az önkormányzati rendszert, a „szocialista piacgazdaságot” bevezetni, mint a szovjet tervgazdálkodás és a kapitalista piacgazdálkodás között húzódó „harmadik utat”. Ez az önkormányzati szocializmus azonban hamarosan belső konfliktusokat idézett elő a munkavállalók és az üzemek vezetőségei, a különböző helyi szervezetek, a különböző fejlettségi szintű köztársaságok között. Az eszközök átcsoportosítása a fejlett térségekből a fejletlen térségekbe fokozódó elkedvetlenedést idézett elő. Ezen túlmenően az egyes köztársaságok között az eltérő export-árbevételek, de a nyugati országokból felvett, egyre nagyobb hiteltételek is egyenetlenségeket idéztek elő. Ily módon az első olajársokk nyomán tartós gazdasági és pénzügyi válság alakult ki, amely a dinár egyre nagyobb ütemű leértékeléséhez vezetett. A Markovics-kormány radikális intézkedései sem tudták már megállítani a pénzügyi romlást és a gazdasági szétesést, miközben az állam szétesése az egyes köztársaságok gazdasági katasztrófáját csak tovább gyorsította. Jugoszlávia semleges külpolitikájával egy Kelet és Nyugat között húzódó „harmadik útra” tett kísérletet. Természetesen ennek kapcsán is egyre nagyobb különbség mutatkozott egyrészt Jugoszlávia mennyiségi és minőségi erőforrásai tekintetében, másrészt külpolitikai szerepében. Minden nehézség ellenére sikerült a hosszú időn keresztül államelnökként tevékenykedő Josip Broz Tito marsallnak Jugoszláviát lényegében kivonni Kelet és Nyugat konfliktusából. A semleges államok mozgalma – csökkenő gazdasági jelentőségük miatt – veszített stratégiai súlyából, és Tito kétségtelenül elhanyagolta a jószomszédi kapcsolatok kialakítását célzó konstruktív politika gyakorlását is. A semleges Jugoszlávia külső biztonsága főként a NATO és a Varsói Szerződés közötti patthelyzetre alapult, bár a csehszlovákiai megszállás tapasztalatai következtében az egyes köztársaságokban helyi védelmi egységeket is felállítottak. Mindezek ellenére a Jugoszláv Néphadsereg az 1991. júniusi háborúig az összállam utolsó összekötő kapcsa maradt. * Jugoszlávia bomlási folyamatának számos oka van. A leglényegesebb ezek közül kétségtelenül a Kommunista Párt által kialakított rendszer csődje, az önkormányzati szocializmus szociális és gazdasági rendjének hanyatlása, a soknemzetiségű állam kisebbségi problémái, a részben hibás kül- és biztonságpolitika. A döntő azonban az évszázados történelmi és szellemi válaszvonalak ismételt felszakadása, melyet súlyosbítanak a második világháborúból származó negatív tapasztalatok. Az 1918. december 1-jén létrehozott jugoszláv állam léte 1991-ben – ezen évszázad során második alkalommal is – kérdésessé vált. 1941 áprilisában az állam felbomlására Németország, Olaszország, Magyarország és Bulgária katonai intervenciója után került sor. 1991ben külső nyomás nélkül, Jugoszlávia önmaga kérdőjelezte meg létét. A „jugoszlávizmus” 150 éve propagált elképzelése: a délszláv népek összefogásának ötlete – melynek kapcsán eredetileg a bolgárok csatlakozására is gondoltak – idejétmúltnak tűnik.

2. Képek




1. Életrajzok: J. J. Strossmayer, Karadjordjevic Sándor BÍRÓ László Életrajzok STROSSMAYER, JOSIP JURAJ (1815–1905) Pesten és Bécsben tanult, 1848-ban az ausztroszláv irányzat, Jelasics híve. Diákovári püspökként a horvát kultúra legnagyobb mecénása az ő adományaiból és alapítványaiból alakult meg az 1860-as években a Jugoszláv Tudományos és Művészeti Akadémia, illetve a zágrábi egyetem. Ahogy az akadémia neve is mutatja, Strossmayer elő kívánta segíteni a délszláv népek kulturális közeledését és egyesülését. 1851-től szerbiai apostoli vikárius. Az 1861-es parlamentben a körülötte szerveződő Néppárt a reáluniót képviselte, ennek feltétele Horvátország egységének megteremtése és önállóságának biztosítása. 1866-ban közeledett Szerbiához, politikai megállapodást kötött, ebből a külpolitikai helyzet változása és Mihály király irányváltása miatt nem lett semmi. 1873-ban a horvát–magyar kiegyezés revíziójakor már elfogadta a dualizmust, de módosításokat követelt: az önálló pénzügyet és a bán kinevezésének megváltoztatását. Követelésével kisebbségben marad a párton belül. A Néppárt 1874-es programja tartalmazza a délszlávok szabad, független államát, de megvalósítását kitolja, nem konkretizálja. Az 1870-es években mint politikai kombináció felmerült a Monarchia trialista átrendezésének terve, melyben az egyik önálló egység délszláv lett volna. Az 1880-as években Strossmayer Rómában el akarta érni a szláv liturgiai nyelvként való elfogadását. Politikai tekintetben eszméivel a független Néppártra van a legnagyobb hatással. KARADJORDJEVIĆ SÁNDOR, régens, jugoszláv király (1888–1934) 1909-től trónörökös, miután bátyja lemondott jogáról. 1914-től az ő kezében van a királyi hatalom gyakorlásának joga, ennek megfelelően az ő elképzelései is tükröződnek azokban a dokumentumokban, amelyek az első világháború alatt születtek a megalakítandó egységes délszláv államról. Támogatóival egyetértésben természetesen ő is a szerb vezetésű, centralista államot tartotta szem előtt, erős királyi hatalommal, úgy ahogy az a Balkánon szokás volt. 1918-ban ő kiáltotta ki a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság megalakulását. Az 1921-ben meghozott alkotmány széles jogkört biztosított neki a mindennapi politikai életbe való beleszóláshoz. 1929-ben, amikor a szerb–horvát ellentétek miatt veszélyben érezte a monarchiát, betiltotta a parlamentet, új közigazgatást vezetett be, amely nem vette figyelembe a történelmi határokat. 1931-ben új alkotmányt adott ki, minden intézkedése abból az akkor uralkodó koncepcióból indult ki, hogy a szerb, horvát, szlovén nép egy nemzetnek három ága, ennek megfelelően tilos politikai pártok és szervezetek nemzeti alapon való megalakítása. Az ország nevét is megváltoztatta, a „Jugoszlávia” elnevezéssel szintén az egységet akarták kifejezni. 1934. október 9-én horvát és bolgár terroristák Marseille-ben meggyilkolták.


1. Revízió és kisebbségvédelem? SZARKA László Revízió és kisebbségvédelem? A nemzetközi kisebbségvédelem és a magyar külpolitika az 1920-as években „Kérjük még továbbá azt is, hogy abban a végső esetben, ha területi változásokat fognak ránk kényszeríteni, a nemzetiségi kisebbségek jogainak védelme hatásosabban és részletesebben biztosíttassék, mint azt a nekünk átnyújtott békejavaslat tervbe veszi. A mi meggyőződésünk szerint a tervbe vett biztosítékok elégtelenek. Erősebb biztosítékokat kívánunk, amelyeket a Magyarország területén megmaradó idegen ajkú lakosokkal szemben mi is készek vagyunk alkalmazni” – mondta Apponyi Albert, a magyar békedelegáció elnöke 1920. január 16-án, a békekonferencia Legfelsőbb Tanácsa előtti beszédében. Apponyi érvelése egyszerre jelezte a hárommilliónyi kisebbségi magyarrá lett, szomszéd országokhoz került népcsoportok iránti felelősséget, a kisebbségi jogok kiterjesztésében mindmáig megmutatkozó magyar többletérdekeltséget, valamint a középeurópai területi változásokkal szembeni magyar ellenkezést is. A magyar külpolitika a két világháború közt valójában kettős célnak, a magyar kisebbség megőrzésének és a békés határrevízió elérésének kívánt megfelelni azzal, hogy támogatta a kisebbségek jogvédelmét, ugyanakkor szorgalmazta a határok korrekcióját. Az alábbiakban az 1920-as évek kisebbségi magyar jogvédelmi törekvéseinek és a hivatalos magyar külpolitikának a viszonyát kívánjuk röviden felvázolni, mégpedig a Népszövetséghez benyújtott kisebbségi tárgyú beadványok és a nemzetközi kisebbségvédelmi rendszer megítélése alapján. Magyar törekvések, 1920 Apponyi fentebb idézett bejelentése után a magyar békedelegáció 1920. február 20-án olyan átfogó kisebbségvédelmi jog- és intézményrendszer kialakítását javasolta, amely meghaladta a győztes nagyhatalmak képviselőinek óvatos és visszafogott elképzeléseit. A magyar beadvány szerint a kisebbségbe került népcsoportok pl. megtarthatták volna eredeti, anyanemzetükkel egységes felekezeti szervezetüket, tekintet nélkül az új országhatárokra. Az iskolák, művelődési intézmények fenntartásában, valamint a nyelvhasználat és a vallásgyakorlás kérdéseiben „a nyelvi (népi) kisebbségekhez tartozó állampolgárok együttesen erkölcsi személyt fognak képezni, amelynek autonóm jogai lesznek”. A magyar békedelegáció jegyzéke ezenkívül igen széles körű nyelvhasználati jogokat körvonalazott a közigazgatásban, törvényhozói és önkormányzati testületekben. Fontos alapelvként javasolta a magyar beadvány, hogy „a közigazgatási egységek megváltoztatása a kisebbségek arányának módosítása szempontjából legyen tilos”. Hasonlóképpen a kisebbséghez tartozó jogi és természeti személyek vagyonának törvényi vagy kormányzati úton való elidegenítésével szemben is garanciákat kért a magyar békedelegáció. (Aminek jelentősége gazdaságilag és kisebbségvédelmi szempontból is óriási lett volna, mint ismeretes az új államokhoz jutott területeken a magyar nemzetiségű birtokos réteg volt a legerősebb gazdasági tényező.) Magyarországra nézve a beadvány mindezeket a kötelezettségeket vállalta. A Szövetséges és Társult Hatalmak válaszának 1920. május 6-i kísérőlevele a Magyarország részéről javasolt szabályokról megállapította, hogy azok elfogadása „áthidalhatatlan bonyodalmakat vonna maga után”, majd ellentmondást nem tűrve leszögezte: „Ami a más államok szuverenitása alá kerülő magyar népszigeteket illeti, Románia és a Szerb–Horvát–Szlovén Állam részéről már aláírt és a Csehszlovák Állam részéről már megerősített kisebbségvédelmi szerződések a kisebbségek érdekeit teljesen biztosítják.” A magyar kisebbségekkel szembeni gazdasági, politikai és kulturális jogfosztó, illetve jogkorlátozó intézkedések nagy száma azonban már a húszas évek legelején is azt bizonyította, hogy nem voltak túlzottak a kisebbségvédelem csekély hatásfoka miatt érzett előzetes magyar aggodalmak. A régi magyar állampolgárság megszűnése, illetve újrakérelmezése miatt több ezer esetben önkényes eljárások történtek, s így a kisebbségek és az úgynevezett optánsok vagyonjogi problémája az egész két világháború közti periódus egyik alapvető középeurópai nemzetközi jogi kérdésévé vált. Az új utódállamokból történt kiutasítások, az állampolgárság iránti kérelmek több tízezer személyt érintő elutasítása és az ezzel járó anyagi, erkölcsi és jogi hátrányok a magyar kormányzat és a magyar kisebbségek jogvédelmi törekvéseinek leggyakoribb közös tárgyát jelentették. Az egykori történeti Magyarország területéről az 1920-as években összesen 208 kisebbségi vonatkozású beadványt adtak be, ebből 199 az utódállamokban élt kisebbségek jogainak, 9 pedig a magyarországi kisebbségek jogainak biztosítását sürgette, illetve azok sérelmét panaszolta fel. A magyar kisebbségek által 43 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

benyújtott petíciók száma ebben a periódusban 33 volt, s közülük 18-at elfogadhatónak minősített a Népszövetségi Tanács kisebbségi bizottsága, ami azt jelentette, hogy ezekkel a beadványokkal érdemben is foglalkoztak. A nemzetközi kisebbségvédelem kezdetei A magyar kormány kezdettől fogva folyamatosan foglalkozott a magyar kisebbségek jogainak alakulásával. A békekonferencia munkáját folytató Nagykövetek Tanácsához négy beadványt adtak be magyar részről, mindegyikben sürgetve az utódállamok által aláírt kisebbségi szerződések maradéktalan teljesítését. 1922 májusában a genovai európai gazdasági értekezletet összehívó nagyhatalmakhoz intézett a magyar kormány kisebbségi memorandumot, amelyet azok a Népszövetségi Tanácshoz küldtek át. A londoni magyar követ 1922. július 18-án jegyzéket intézett a Népszövetség Főtitkárához a Jugoszláviához került egykori magyarországi területekről kiutasított magyarok ügyében. A magyar diplomácia a népszövetségi közgyűléseket is rendre felhasználta a nemzetközi kisebbségvédelem hatékonyabbá tétele érdekében. 1922 szeptemberében Bánffy Miklós külügyminiszter, egy évvel később pedig Apponyi Albert, Magyarország népszövetségi fődelegátusa szorgalmazta a népszövetségi tanács kisebbségi petíciókkal kapcsolatos munkájának elfogulatlanabbá, objektívebbé tételét és a kisebbségek szervezeteit a kisebbségvédelmi mechanizmusban önálló és teljes jogú jogi alanyként javasolta elismerni. A Népszövetségi Tanács által létrehozott Állandó Nemzetközi Bíróság véleményének, állásfoglalásainak fontosságát, valamint a helyi megfigyelő intézményének megteremtését – akkor 40 milliónyi európai kisebbségnek megnyugtatása érdekében – halaszthatatlan teendőnek tartotta a magyar fődelegátus. Mind a magyar kisebbségek, mind pedig a magyar diplomácia tehát, korán felismerte a Népszövetség égisze alatt kibontakozó, majd a népszövetségi ligák, illetve az Interparlamentáris Unió és más nemzetközi szervezetek keretében is megélénkült nemzetközi kisebbségvédelmi tevékenység jelentőségét. A Népszövetséghez beterjesztett magyar tárgyú beadványok a magyar kisebbségeket sújtó román, csehszlovák, jugoszláv földreform kapcsán fékezőleg hatottak a többségi nemzethez tartozó polgárokat magyar etnikai régiókba telepíteni kívánó elképzelésekre, és különösen a Romániához került Bánság vonatkozásában sikerült is az eredeti tulajdonosok érdekvédelmében eredményeket is elérni. A Népszövetség mellett létrehozott Magyar Titkárság, valamint a Magyarországon működő különböző kisebbségvédelmi csoportok petíciós munkája kezdetben a kisebbségi pártok, szervezetek hiányzó ez irányú működését pótolta. Az első erdélyi, magyar tárgyú petíciókat pl. a Budapesten működött Bocskay Szövetség készítette el és nyújtotta be a Népszövetség Tanácsához. A népszövetségi Magyar Titkárság megalakulása után folyamatosan készített beadványokat a magyar kisebbségeket ért jogsérelmekről. Panaszok, panaszok... A kisebbségi magyar pártok legelőször a szlovákiai és ruténföldi magyar és német kisebbségek helyzetéről készítettek memorandumokat, amelyek elsősorban a csehszlovák közigazgatás és statisztika kisebbségellenes magatartásával, a kisebbségi oktatással és gazdasági helyzettel kapcsolatos panaszokat gyűjtötték össze. A véleményezés céljából a csehszlovák kormánynak kiadott petícióra a prágai hivatalos válasz teljes mértékben elutasító volt, mondván, hogy a panaszok egy része alaptalan, más része „a belső törvényhozás kompetenciájába tartozik”, és akadt olyan sérelem is, amely a kisebbségi szerződés aláírása előtt történt. Az érintett kormányok részéről adott hivatalos válasz tipikus példája a prágai válaszjegyzék, amely bár – a kormányzati vizsgálat anyagaival jól dokumentálhatóan – valós mulasztásokra, sérelmekre adott választ, semmiben sem ismeri el a többségi kormányzat hibáját. A romániai magyar kisebbség ügyében már az 1920-as évek elején több petíciót is eljuttattak a Népszövetséghez. A romániai magyar kisebbség által benyújtott első panaszt azonban az erdélyi és bánsági magyar földbirtokosok 1925. február 18-i beadványa jelentette, amely a romániai agrártörvény diszkriminatív erdélyi tendenciáinak kivizsgálását követelte. Ezt követően 1925 és 1937 között a romániai magyarság még további 28 panasszal fordult a Népszövetséghez: 12 beadványt magánszemélyek nyújtottak be, 2 petíciót a romániai magyar egyházak, 15 memorandumot pedig a Romániai Magyar Párt készített. Míg az első csoportban túlsúlyban voltak a vagyonjogi jellegű beadványok, az egyházi petíciók pedig az egyházi oktatás jogainak sérelmeit panaszolták fel, a Magyar Párt petíciói többségükben konkrét jogsérelemre épültek. Így pl. 1930-ban a névelemzés ügye (románosan hangzó nevek tulajdonosait automatikusan román nemzetiségűnek minősítették), a kultúrzóna kérdése volt a tárgya egy-egy beadványnak. A későbbiekben a román közigazgatási törvény magyar részről sérelmesnek tartott rendelkezései, a magyar nemzetiségű postai alkalmazottak elbocsátása, valamint a tovább folytatódó román névelemzési gyakorlat szerepelt a Magyar Párt 44 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

memorandumaiban. De a románosító nyelvpolitika kapcsán a helynevek sajtóbeli használata, a cégtáblák kétnyelvűsége, a vállalati alkalmazottak etnikai aránya, az iskolai segély kérdései is okot adtak egy-egy petíció összeállítására. A romániai magyar beadványok a Nemzetek Szövetségében három esetben voltak sikeresek. Ebből kettő a Népszövetségi Tanács tárgyalása alapján: mindkettő vagyonjogi természetű kérdés volt. A harmadik elintézett romániai magyar panasz az erdélyi magyar egyházvezetők tiltakozása volt a magánoktatás korlátozása ellen, amit a Népszövetség közbelépésére a román kormány módosított. További 12 esetben a Népszövetség titkárságának kezdeményezésére a panaszt a román kormány saját elhatározásából akceptálta, legalább részben kivizsgálta és orvosolta, korrigálta. A romániai magyar kisebbség által benyújtott panaszok viszonylagos sikerét bizonyítja az a tény, hogy teljesen elintézetlen csupán 5 eset maradt: a három népszövetségi intervenció és a 12 román kormányzati intézkedés mellett további 9 esetben a Népszövetség kisebbségi bizottsága elindította ugyan az eljárást, de a román kormány észrevételeinek beérkezése után nem látta többé szükségesnek az intézkedések megtételét. Korabeli népszövetségi statisztikai adatok szerint 1921 és 1936 között összesen 867 kisebbségi tárgyú beadványt nyújtottak be, ebből csupán 471 panaszt fogadtak el. Az elfogadott 471 panaszból a Népszövetségi Tanács elé mindössze 5 beadvány került. Az elfogadott magyar kisebbségi beadványok száma ebben az időszakban 43 volt, köztük az összes romániai magyar petíció, amelyek közül ráadásul kettő a Népszövetségi Tanács elé került. A romániai magyar beadványok mind formailag, mind pedig tárgyszerűségüket tekintve a népszövetségi fórumokon is elismertek voltak: 1930-ban a névelemzés ügyében beadott romániai magyar beadvány esetében a népszövetségi kisebbségi bizottság pl. egészen szokatlan módon nem a román kormánytól, hanem a petíciót benyújtó Romániai Magyar Párttól kért kiegészítő információkat. Kisebbség és parlamenti pártok A két világháború között négy országban (Csehszlovákiában, Romániában, Jugoszláviában és Ausztriában) élő magyar kisebbségek jogvédelme természetesen nem merült ki a nemzetközi kisebbségi fórumokon való részvételben, jóllehet a Népszövetségi Ligák, az Interparlamentáris Unió és a Kisebbségi Konferenciák kínálta lehetőségek igen fontosak voltak e téren. A jogvédelem munkája azonban az adott országokon belül is folyt: a magyar képviselők parlamenti munkájának igen jelentős része Csehszlovákiában és Romániában egyaránt jogvédelmi jellegű tevékenység volt. A kisebbségi sajtóban cenzúra nélkül megjelentethető kisebbségi magyar parlamenti felszólalások, interpellációk fontos szerepet játszottak a kisebbségi közvélemény orientálásában, a jogbiztonság érzetének kialakításában is. A magyar kisebbségek jogvédelmi akcióit a korabeli magyar külpolitika igyekezett minden fórumon és minden módon hathatósan támogatni. Mindazonáltal a magyar külpolitika alapvetően az igazságtalannak tartott országhatárok megváltoztatását, tehát a revíziós igények kielégítését tartotta elsődleges céljának, és a kisebbségvédelmet stratégiailag ennek rendelte alá. A trianoni békeszerződést követő rövid átmeneti periódusban a magyar kormány megpróbált szomszédaival bilaterális kisebbségvédelmi szerződéseket kötni, illetve szondázta a kétoldalú határmódosítási megállapodások lehetőségét is. Rövid időn belül kiderült azonban, hogy még a magát minden kétoldalú megállapodásra nyitottnak mondó Csehszlovákiával sem volt képes Magyarország kétoldalú kisebbségvédelmi szerződést kötni. Ennek legalapvetőbb akadályát ugyanis az az egyszerű tény jelentette, hogy a trianoni Magyarország területén a félmilliónyi németség kivételével nem maradt olyan jelentős számú, kompakt települtségű nemzeti kisebbség, amely egyensúlyt jelenthetett volna a nagyobbrészt határ menti és erős nemzeti tudattal rendelkező nagy számú új magyar kisebbségekkel szemben. Revízió és kisebbségvédelem Ezt követően – nagyjából 1923–1928 között – a magyar külpolitikában két koncepció párhuzamosan érvényesült. Az úgynevezett integrális (globális) revízió stratégiája, amely számos magyar értékelés szerint is kezdettől fogva irreális célkitűzés volt. Ennek megfelelően tényleges szerepe inkább csak a kedvező alkupozíció kialakítása volt. A másik koncepciót az etnikai alapozású revízió politikája jelentette. Ez utóbbi kiindulópontját a magyar többségű etnikai területek Magyarországhoz való csatolása jelentette. Sok magyar politikus számára ezért vált igazán fontossá a kompakt magyar településterületeken élő kisebbségek jogainak védelme. A Népszövetség kisebbségvédelmi rendszerével szemben magyar részről nagyfokú elégedetlenség volt tapasztalható, Bethlen István még a Népszövetségből való kilépés gondolatát is felvetette a hatástalan kisebbségvédelmi eljárások miatt.


Az 1920-as évek végén a hivatalos magyar külpolitika már különbséget tett az integrális és az etnikai revízió között, igaz, azokat csupán a fokozatiság és a végrehajthatóság eszközei szerint különböztette meg: míg a határ menti magyar többségű területekre automatikusan igényt tartott, a többi területeken népszavazás megtartását kérte volna. A két világháború közötti kelet-közép-európai kisebbségvédelem magyar történeti megítélésében jórészt ez a korabeli hivatalos magyar álláspont tükröződött hosszú időn keresztül. Polgári és marxista történetírók egyaránt a két világháború közti kisebbségvédelmi intézményrendszer csődjéről és impotenciájáról beszéltek, s nem ismerték fel a kisebbségvédelem nemzetközi garanciáinak, intézményeinek valóságos jelentőségét. Igaz, az 1945 után teljesen felszámolt kisebbségvédelmi rendszer miatt még a marxisták is panaszkodtak, de a nemzetközi fórumok és garanciák hiánya nyomán kialakult egyfajta exlex állapot sem sarkallta a kelet-középeurópai történetírást a két világháború közti kisebbségvédelmi rendszer egyfajta rehabilitálására. A korabeli magyar tapasztalatok és a kisebbségi jogvédelem gyakorlatának rövid áttekintése alapján összegzésképp azt mondhatjuk, hogy a két világháború közti nemzetközi kisebbségvédelem rendszere fontos forrása volt a kisebbségek jogbiztonságának, erős hátteret biztosított otthoni, belpolitikai jogvédelmi küzdelmeikhez, és tudatos kisebbségvédelmi célok megfogalmazására ösztönözte a magyar kisebbségi politikai pártokat, szervezeteket. A magyar külpolitika revíziós orientációja természetesen nagymértékben nehezítette a magyar kisebbségek nemzetközi jogvédelmét. A szomszéd államok minden kisebbségi megnyilatkozásban a magyar revíziós igények jelentkezését látták, és mint olyat a nemzetközi fórumokon is igyekeztek leleplezni. Ezzel együtt a szomszéd államok kormányai igen sok esetben legalább formálisan engedményekre kényszerültek, és mint pl. az 1937– 1938. évi Hodža-féle csehszlovákiai nemzetiségi statútum iratanyaga tanúsítja, a harmincas évek második felében részleges önkorrekciókra is hajlandónak bizonyultak.

2. Képek



1. Nemzeti jövedelem, 19201992 JELENIDŐBEN STARK Antal Nemzeti jövedelem Magyarországon 1920–1992 Mibe került az országnak a trianoni békeszerződés következtében előállott gazdasági és politikai helyzet, mibe került a II. világháború, a szovjet rendszer és mibe került a „rendszerváltás”? Ez a kérdés jogosan foglalkoztatja a történészeket, akik a magyar társadalom számára a megélhetéshez és a fejlődéshez szükséges legelőnyösebb kormányzati formákat keresik. Ezért kértük fel Stark Antal egyetemi tanárt, hogy a rendelkezésre álló adatbázisból állítsa össze az egy főre jutó bruttó nemzeti jövedelem alakulását, 1920–1992 között Magyarországon és a szomszédos, volt szocialista országokban. G. Az utóbbi időben mind a szakmai, mind a szélesebb közvéleményt erőteljesen foglalkoztatja gazdaságunk teljesítményének kedvezőtlen alakulása. Ez természetes is, hiszen a társadalmi produktumtól függnek életkörülményeink. A gazdasági teljesítmény csökkenésével szükségképpen együtt jár a munkanélküliség, az infláció növekedése, a reáljövedelmek csökkenése. A következőkben megkísérlem röviden összegezni, hogy hosszabb időszakra visszatekintve hogyan alakult a magyar gazdaság növekedése, milyen sajátosságok jellemezték az egyes periódusokat. A gazdasági teljesítményt a bruttó hazai termék (GDP) volumene fejezi ki, ami az anyagi és nem anyagi szféra anyagráfordítás nélküli teljesítményének értéke. A magyar statisztikai gyakorlatban viszonylag újkeletű a GDP számítása, miután a szovjet gyakorlat szerint a gazdaság teljesítményét a nemzeti jövedelemmel mértük, ami csak az anyagi szféra produktumának a mutatója. A magyar nemzetgazdaság nemzeti jövedelemben (illetve 1950-től GDP-ben is) kifejezett gazdasági teljesítményét az 1. sz. ábrán mutatom be az 1920/21-es gazdasági évtől 1992-ig. Az ábrából egyértelműen megállapítható, hogy a gazdasági növekedés üteme alapján hat periódus különböztethető meg. Az első gazdasági periódus 1920/21-tőI 1942/43-ig tartott. E 22 év során a magyar gazdaság 62%-kal, vagyis évi átlagban 2,2%-kal növekedett. A viszonylag egyenletes növekedést jelentősebb mértékben az 1930–32. évi világgazdasági válság törte meg. Figyelmet érdemel, hogy ugyanezen időszakban a vezető európai országok, így pl. Németország, az Egyesült Királyság, Franciaország, Svédország gazdasági növekedése nagyobb mértékű volt, Olaszországé némileg kisebb. A második periódus 1942–43-tól kb. 1950-ig tartott. A világháború kiteljesedése a mélypontra süllyesztette gazdaságunkat, majd 1945 után egy gyors helyreállítási szakasz következett be. A felgyorsult gazdasági növekedés addig tartott, amíg a nemzetgazdaság teljesítménye elérte az előző periódus továbbvezetett növekedési üteme szerinti szintet. 1950-ben a nemzetgazdaság teljesítménye 19%-kal haladta meg az 1942/43. évit, vagyis ez évi átlagban 2,3% növekedésnek felel meg. Ebben az időszakban Franciaország, Olaszország, Svédország növekedési üteme átlagosan nagyobb volt. Az Egyesült Királyságé és Németországé lassúbb, miután itt még nem fejeződött be az újjáépítési periódus. A következő időszak 1950-től 1965-ig terjed, amelyen belül 1956-ig az erőszakolt gazdasági növekedés visszaesésekkel tarkított képe volt jellemző. 1956 után kiegyensúlyozottabb, viszonylag gyors növekedés következett be. A gazdasági teljesítmény bővülésének fő forrása az erőltetett beruházások mellett a pótlólagos munkaerőforrás igénybevétele volt, amit először a háztartásbeli nők munkába állítása, később a nagyüzemivé vált mezőgazdaság miatt feleslegessé vált munkaerő iparba, építőiparba áramlása biztosított. Az időszak során gazdaságunk teljesítménye 107%-kal, évi 5%-kal emelkedett. Ennél is gyorsabb növekedést ért el Németország, Olaszország, Franciaország és nem sokkal kevesebbet Svédország és az Egyesült Királyság. Az 1965-től 1978-ig terjedő időszak a magyar nemzetgazdaság gazdasági növekedést tekintve legsikeresebb periódusa. A létrehozott GDP volumene 113%-kal, évi átlagban 6%-kal emelkedett. Ilyen mértékű növekedést a 48 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

fejlett nyugat-európai országok egyike sem produkált, viszont a mienkhez hasonló ütemet ért el Spanyolország, Görögország. A gyors magyarországi növekedésnek azonban súlyos ára volt, ugyanis elkezdődött az ország külföldi eladósodása. Bruttó adósságállományunk az 1970. évi 1 milliárd dollárról 1978-ra 9,5 milliárd dollárra emelkedett. Igénybevételével elodáztuk az első olajárrobbanás miatt szükségessé vált szerkezetváltást, és ezzel megteremtettük gazdaságunk leépülésének első feltételét. Az 1978–1989-es periódus visszaesésekkel tarkított időszak. A gazdaság teljesítménye összességében 17%-kal, vagyis évi 1,4%-kal emelkedett. Ezt is úgy tudtuk elérni, hogy – részben az 1980-as második olajválság következményeként – tovább növeltük hitelfelvételünket. Külföldi bruttó adósságunk 1989-re 20,4 milliárd dollárra emelkedett. A fejlett ipari országok évi GDP-növekedése ebben az időszakban átlagosan 2,7% volt. A korábban elmaradt Spanyolország, Görögország vagy pl. Ausztria, Dánia, Norvégia növekedési üteme is számottevően meghaladta a magyar növekedést. Mindezek eredményeként a magyar nemzetgazdaság elmaradottsága a vezető nyugati országokhoz képest nagyarányúvá vált. A Vital World Statistics (USA, 1990) adatai szerint az egy lakosra jutó GDP 1988-ban Magyarországon 2625 dollár volt, a nyugat-európai országokban 14–27 ezer dollár. Infláció Az 1978–1989-es periódus kedvezőtlen jellemzője az infláció megjelenése. A fogyasztói árak Magyarországon 1949-től 1952-ig évi 21%-kal emelkedtek, majd 1952–1970 között változatlanok voltak. 1970-től 1978-ig évi 3,5%-os emelkedés következett be, ami 1978-tól 1989-ig már évi 8,9%-ra gyorsult. Reáljövedelem Megtört a korábbi évtizedek viszonylag egyenletes, 1949–1978 között évi átlagban 4,3%-os, reáljövedelemnövekedési ütem is. 1978–1989. évi növekedése 1,3% lett. Ezt is úgy tudtuk elérni, hogy a külső adósságállomány növekedése mellett mintegy ezer milliárd Ft-ra emelkedett a belső államadósság volumene. Megjelent az életkörülményeket nagymértékben érintő munkanélküliség. 1989 végén a regisztrált munkanélküliek száma 28 490 fő. Nemzetgazdasági növekedésünk hatodik szakasza az 1989-től 1992-ig (1993-ig) terjedő időszak. Az új rendszer kétségkívül súlyos gazdasági örökséggel találta magát szembe, annak ellenére, hogy a gazdasági rendszerváltást már az előző kormány, illetve parlament megkezdte. (1989-ben már – a közép- és nagyvállalkozói körben – 353 részvénytársaság, 5352 KFT, 47 egyéb társaság működött.) Az utóbbi három év alatt Magyarország gazdasági teljesítménye 18%-kal, évi 6,2%-kal csökkent. Az infláció rohamosan felgyorsult, a fogyasztói árak három év alatt több mint kétszeresre, évi átlagban 29%-kal emelkedtek. A reáljövedelem 10%-kal csökkent. A regisztrált munkanélküliek száma 1992 végére 694 ezerre nőtt. A bruttó külföldi adósságunk az 1989. évi 20,4 milliárd dollárról 23 milliárd dollárra, a belföldi államadósság 2137 ezer milliárd Ft-ra emelkedett. A vázolt kedvezőtlen folyamat még súlyosabb, ha figyelembe vesszük, hogy a fejlett ipari országok gazdasági növekedése lelassult ugyan, de az elmúlt három évben is évi 1,5%-os volt. (1978 és 1989 között évi 2,7%-ot értek el.) A nyugat-európai országok közül Svédországban és az Egyesült Királyságban a GDP volumene csökkent is, de pl. Németországban, Ausztriában gyorsult a növekedés üteme. A magyar gazdasági válsághelyzet kialakulásában részes az elmúlt időszak gazdasági hagyatéka, de legalább ennyire a gazdaságpolitikai bizonytalankodás, a vitatható politikai döntések sora. Súlyosbította helyzetünket a volt KGST-országok gazdasági visszaesése is. Az 2. sz. ábrán feltüntettem a KGST európai országainak gazdasági növekedését. (Az adatok 1989-ig a nemzeti jövedelem, 1989 után a GDP alakulását mutatják.) 1970-től 1987–89-ig a növekedés jellemző, Lengyelország kivételével, ahol 1978–1982 között súlyos gazdasági visszaesés következett be. A nyolcvanas évtized végén mindenütt nagy gazdasági zuhanás kezdődött, és még 1992-ben is tartott, Lengyelország kivételével, ahol ebben az időben már növekedésnek indult a gazdaság. A volt KGST-országok 1992. évi nemzetgazdasági produktuma az 1976–81. évi szintre esett vissza. A gazdasági visszaesés természetes következménye mindenütt az infláció és a munkanélküliség, valamint a külföldi adósságállomány növekedése, Románia kivételével. A bruttó adósságállomány alakulását a 3. számú ábrán szemléltetem. 49 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

2. Képek



1. 1956 után A KÁDÁR-KORSZAK TÖRTÉNETÉBŐL BOGYAY Tamás 1956 után A Kádár-korszak története egy müncheni történész szemével Alábbi cikkünk szerzője, Bogyay Tamás, 1945 óta él Németországban. Történeti munkáival mind a hazai, mind a nemzetközi történész körökben elismerést vívott ki. Több mint húsz éven át a Szabad Európa Rádió munkatársa, majd 1963–68 között a müncheni Magyar Intézet igazgatója volt. 1993-ban megjelent kötetét az alábbi részlettel ajánljuk a magyar olvasóközönség figyelmébe. (A szerk.) Még harcok folytak, amikor a szovjet hadsereg hatalomra juttatta a Kádár János vezette úgynevezett „Forradalmi Munkás–Paraszt Kormányt”, mely több mint harminc éven át irányította az ország sorsát. Rezsimjének sok arca volt. Olykor nem csupán taktikából, Kádár átvette az egykor általa is támogatott felkelés néhány jelszavát. Igyekezett megnyerni magának a több héten át passzív ellenállást tanúsító munkástanácsokat és az értelmiségieket. Próbálkozásának nem lett igazi sikere, és 1957 elején megkezdődött a meghiúsult forradalom megtorlása. Különbíróságok több mint 21 ezer embert küldtek börtönbe, köztük a kulturális élet jó néhány kiemelkedő képviselőjét is. Több mint 450 végrehajtott halálos ítélet vált ismertté. Nagy Imre és számos ismert kommunista is az áldozatok között volt. A kivégzések 5 éven át tartottak, fiatalkorúakat úgy akasztottak fel, hogy megvárták, míg nagykorúvá váltak. Mindezt a nyilvánosság messzemenő kizárásával vagy szigorú titokban tették. Mert a kirakatperek ideje már rég elmúlt, és a Rákosi-rendszer visszaállítása az 1956-os súlyos robbanás után éppoly kevéssé kerülhetett szóba, mint a sztálinizmus újjáélesztése a Szovjetunióban. A magyar vezetők mintaképe és gyámja továbbra is Moszkva maradt. Emberei tanácsadókként kulcspozíciókat töltöttek be Magyarországon. Segítségükkel igyekeztek a Nyugat passzivitásában mérhetetlenül csalódott lakosságot újra a kommunista utópia monolitikus társadalmának útjára terelni. Kádár azonban óvatosan járt el, hogy megközelítse a régi célokat. Miután 1956-ban a téeszek kereken 60 százalékát feloszlatták, és a szántóterületek csupán mintegy 10 százaléka maradt a szocialista szektorban, az újrakollektivizálást csak 1958 végén kezdték el, de nem nyers erőszakkal. Hatott az enyhe nyomás és rábeszélés is, s Magyarország mezőgazdasága 1961 végén gyakorlatilag ismét teljesen kollektivizálva volt. Időközben a Szovjetunióból és más kommunista országokból érkező 600 millió dolláros hitel segítségével messzemenően normalizálódott az ország élete. Külpolitikai jó magaviseletével Kádár bizonyos reformokhoz és elővigyázatos liberalizálódáshoz idehaza szabad teret biztosított magának. Nemzetközi szinten Magyarország kínos pontossággal követte a moszkvai irányvonalat. A „Prágai Tavasz” után 1968-ban két magyar hadosztály vett részt a Csehszlovákia elleni intervencióban, 1984-ben pedig bojkottálták a Los Angeles-i nyári olimpiai játékokat. Kádár belpolitikáját a kommunista vezetés és a lakosság közötti hídverés gondolata határozta meg. Választási jelszava volt: „Aki nincs ellenünk, az velünk van.” A pártonkívülieknek a „Hazafias Népfront” tömegszervezeteiben kellett támogatniuk a rezsimet. A gazdasági életben, a közigazgatásban és kulturális téren a párttagsági könyv, az ideológiai konformizmus mindinkább elveszítette abszolút előnyét a szakmai hozzáértéssel szemben. Az erőltetett iparosítás azonban kitermelt egy elég egyoldalúan képzett technokrata réteget, amely ideológiától többé-kevésbé mentesen szemlélte a problémákat. Sok szakember nem félt, hogy nyomatékosan hangoztassa, s lehetőség szerint meg is valósítsa kritikus véleményét. Ésszerű gazdasági intézkedésekkel elérték az életszínvonal érezhető javulását. Az egy főre jutó jövedelem 1960-ban 20–25 százalékkal volt magasabb, mint 1956-ban. A Nyugat felé való nyitás járhatóvá tette a határokat. Lehetővé tették a magánutazásokat a kapitalista országokba, a turisták és a külföldön élő magyarok keményvalutát hoztak az országba. A Szovjetunió Kommunista Pártjának XXII. kongresszusát követve a pártvezetés odáig jutott, hogy nyíltan elhatárolta magát a sztálinista múlttól. Rákosit és Gerőt kizárták a pártból, az ÁVH-t csendben feloszlatták. Több részamnesztia után 1963-ban a forradalom csaknem valamennyi résztvevője szabadult a börtönből, de a Rákosi-rendszer elítélt, jogsértő vezetői is. A liberalizálódásnak persze határai voltak. Érintetlen maradt a rendszer és ideológiája. A párt- és államapparátus olykor még mindig a régi rendőri praktikákat alkalmazta, hogy elnémítsa a másként gondolkodókat. Nyilvánosan ugyan nem üldözték többé a vallási közösségeket, s az egyházak is megkapták a megállapodás szerinti támogatást. De az 1951-ben alapított, 1956 végén feloszlatott és 1959-ben ismét újjászervezett Állami 52 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Egyházügyi Hivatal gondoskodott róla, hogy azok a „szocializmus építését” szolgálják, s tulajdonképpeni feladatukat csak hiányosan tölthették be. Kádárnak sikerült meggyőznie a lakosságot, hogy bele kell nyugodnia az adott kül- és belpolitikai helyzetbe. A stabilnak látszó jólét és a „kis szabadságok”, melyeket ezért adott cserébe a magyaroknak, jelentősen javították a politikai légkört és az általános hangulatot, Magyarországot külföldön „a keleti tábor legvidámabb barakkjának” nevezték. Mindezt azonban nem a rendszer és a párt, hanem Kádár személyes javára írták, kinek puritán életvitele rokonszenvesen különbözött Rákosiétól és elvtársaiétól. A tervezett hídverés ugyan nem sikerült, ő maga azonban népszerű lett, ami egy ideig feledtette 1956-os szereplésének emlékét, és külföldön is politikailag hasznosítható tekintélyt szerzett neki. A legmagasabb pártvezetésben, ahol minden lényeges döntés megszületett, ugyancsak belátták, hogy a keleti tömbben viszonylag magas életszínvonalat nem lehet hosszútávon megőrizni a régi, a KGST-n belül használatos módszerekkel. A Nyers Rezső által kidolgozott és 1968 kezdetén „új gazdasági mechanizmus” néven elindított reform részben privát- és piacgazdasági irányú volt. Fellendítette a félig-meddig legális, úgynevezett „második gazdaságot”, amely pótolta a lakosság fogyasztási javakkal és szolgáltatásokkal való ellátásának nem egy hiányosságát. A Nyugat és a világpiac felé való nyitással a magyar gazdaság új kölcsönforrásokhoz jutott. Ám a pártvezetés konzervatív „dogmatikusai”, kiket Brezsnyev emberei támogattak, és a hatalmas bürokrácia nemcsak a mélyreható reformokat akadályozták meg, de képesek voltak elgáncsolni a már elhatározott intézkedések végrehajtását is, vagy pedig egyszerűen visszavonatni őket. A magyar reformkommunizmus, amit Nyugaton „kádárizmusnak” neveztek, lényegében ragaszkodott a nehézkes, központilag irányított tervgazdálkodáshoz. A világpiacon versenyképtelennek bizonyult a Szovjetunió és a KGST országainak szükségletei szerint kialakított ipari termelés. A bőségesen folyó nyugati kölcsönöket azonban elnyelték a hibás befektetések, a nem kifizetődő iparágak és a bürokrácia támogatása, melyet régen túlhaladott koncepciók alapján, mesterségesen tartottak fent. Így vezetett Kádár gazdaságpolitikája Magyarország óriási külföldi eladósodásához, anélkül, hogy megőrizhette volna a viszonylag magas életszínvonalat, a nép szemében a rezsim törvényességének legfontosabb alapját. Az 1968-ban bevezetett „új gazdasági mechanizmussal” felvirágzó „második gazdaság” segített ugyan néhány családnak abban, hogy a magánszektorban végzett többletmunkával, egyfajta önkizsákmányolással, egészségük és kulturális igényeik kárára némiképp pótolják jövedelmük veszteségeit. Mégis, a 80-as évek közepén a magyar lakosság 20–30 százaléka, átmenetileg vagy tartósan, szegénységben élt. Mivel a válságot gazdasági intézkedésekkel legyőzni igyekvő kísérletek sikertelenek maradtak, mind hangosabb lett a rendszer kritikája. Szakemberek már korábban átfogó strukturális és politikai reformokat követeltek. Magában a pártban is kialakult a reformkommunisták mind népesebb csoportja, amely kezdte megingatni az ideológiai alapelveket is. Pozsgay Imre, a Politikai Bizottság tagja szóba állt az egyelőre csak rendszertelenül, szamizdat iratok útján jelentkező illegális ellenzékkel is. A párton belül ő állt ki elsőként 1956 pozitív újraértékeléséért. Nemcsak Kádár János népszerűsége lett gyorsan a múlté, de alapjaiban megrendült az egész rendszer hitele is. 1988 májusában leváltották a valódi reformokkal szembeszegülő 76 éves Kádárt az MSZMP első titkári tisztéről. Őt az 1987 júniusa óta kormányfő Grósz Károly követte, olyan funkcionárius típus, kinek egy illetékes megfigyelő szerint az volt a becsvágya, hogy „magyar Gorbacsovvá váljék”. Két hónappal később a pártonkívüli biológus, Straub Ferenc Brúnó került a testületi államfőként működő Elnöki Tanács élére, ami a párt hatalmi monopóliumáról való formális lemondás első jele volt. Az egypárti állam ezzel megkezdte saját leépítését. Mind rosszabbul működött az erőszakszervezet és az ellenőrző apparátus. Lényeges korlátozások váltak semmivé, anélkül, hogy hivatalosan megszüntették volna őket. A nyomás hirtelen csökkenése számtalan független politikai csoportosulást hívott életre, valamint a szabad sajtótermékek színes sokaságát. Először az írók és a humántudományok művelői által alapított Magyar Demokrata Fórum lépett előtérbe, de a régi pártok, mint a szociáldemokraták, a kisgazdák, akik elnevezésük eredeti értelmében tulajdonképpen már nem léteztek, valamint a kereszténydemokraták is szervezkedni kezdtek. A sajtó nem ismert többé tabukat, a szomszédos országokban, mindenekelőtt Romániában élő magyar kisebbségek sorsa éppúgy mindennapi téma lett, mint a rezsim megbocsáthatatlan hibái. Részlet a szerző Magyarország története távlatból (Mérleg Kiadó, Bécs–Bp.–München, 1993) c. művéből. (A szerk.)

2. Képek 53 Created by XMLmind XSL-FO Converter.



1. Néhány pillantás az 1968-as Prágai Tavaszra IRMANOVÁ, Eva Néhány pillantás az 1968-as Prágai Tavaszra A csehszlovák közvéleményben a Prágai Tavasz 25. évfordulóján az ellentétes kérdések tömege merült fel. Tulajdonképpen mi volt a Prágai Tavasz? Szabadságmozgalom vagy csupán frakcióharc a kommunista pártban? A rendszer lerombolását célzó reform vagy csupán kozmetikai csinosítás, amelynek a rendszert kellett megmentenie? A Prágai Tavasz egyik lehetséges meghatározásából, miszerint az a szabad és méltányos élet, valamint az emberi méltóság utáni vágy spontán és lavinaszerű kirobbanása volt, Vilém Preĉan történész felteszi a kérdést: 1968-ban a csehszlovák társadalom egyáltalán mennyire állt készen a polgári emancipációra? – s arra a következtetésre jut, hogy 1967–68 fordulóján sem „fent” sem „lent” nem tudták, hogy tulajdonképpen mibe bocsátkoznak bele. 1968 márciusában már lehetett szó a nyilvánosság és a független (de semmiképp nem a szabad) közvélemény újraszületéséről. Az autonóm szervezetek és intézmények egész infrastruktúrája keletkezett. Kérdés, hogy a társadalom e spontán pluralizációjának alapjai mennyire voltak teherbíróak. De minden esetben a polgári társadalom felé törekvésről volt szó. Csehszlovákiát 1968-ban az jellemezte, hogy a független közvélemény kialakításának és a polgári társadalom elemei erősítésének egyik tényezője a csehszlovák állami függetlenség követelése volt. Koncepcióhiány A független nyilvánosság 1968 kezdetétől összefogottabb nyomást kezdett gyakorolni a CSKP apparátusára és a politikai hatalom centrumára. A független nyilvánosságban két alapvető aggály élt. Először: az új rezsimnek is megvan a maga határa. Másodszor: az akkori párt- és állami vezetés nem képes respektálni és megvédelmezni a csehszlovák nép jogát a saját országában a viszonyok belső rendezésére, hogy a kétféle lojalitás konfliktusában a vezetés progresszív része is alárendeli magát Moszkvának. Azoknak, akik 1967 végén Novotný ellen szövetkeztek, nem volt világosabb elképzelésük arról, hogyan tovább. Januártól az augusztusi katonai intervencióig – e nyolc hónapból – három kerek hónap az az időszak, amelyben a CSKP vezetése nem jelenti be új politikájának semmiféle világosabban megfogalmazott koncepcióját. Ugyanakkor habozik és kivár nemcsak a reformváltoztatások bevezetésével, hanem programszerű kifejtésével is. A párt vezetésében három egész hónapon át főleg a párt és államapparátus csúcsán lévő pozíciók személyek közti elosztásával összefüggő kérdéseket oldották meg, s ezért nem foghattak bele az új reformpolitika átgondolt és koncepciózus végrehajtásába. A demokratikus reformot szolgáló koncepció, horderejétől függetlenül, a sajtóban, a rádióban, a televízióban, különféle nyilvános gyűléseken körvonalazódott. Így gyorsan erősödött a politikai rendszerre lentről érkező nyomás, s ez okból egyidejűleg elharapózott a hatalmi struktúra félelme. Ez tagjait inkább szembeállította a reformmal. A megújhodási folyamat első hónapjaiban ilyenformán a reformerek fizettek rá arra, hogy a pártban januárig az ellenzéki áramlatok soha nem léptek elő egységes programmal, hogy belső összekapcsolódás nélkül, mindig ad hoc sereglettek össze egy-egy reformhozzászólás erejéig. Az ún. centristák Zdenk Mlynář képviselte követelése: minél gyorsabban jóvá kell hagyni és közzétenni a CSKP Akcióprogramját s egyidejűleg a lehető leggyorsabban összehívni a CSKP kongresszusát, valamint megtartani a parlamenti és a tanácsválasztást. Ez a program nem talált visszhangra a párt vezetésében. Visszaemlékezésében Dubĉek erről kijelentette: „Az én legfőbb autoritásom az Akcióprogram maradt. Nem láttam értelmét a tömeges kádercserének azelőtt, hogy új és kötelező politikai platformmal rendelkeznénk... Jóllehet kívánatos volt, hogy a pártkongresszus a lehető leggyorsabban üljön össze, továbbra sem akartam ellenségessé tenni a központi bizottságot.” Negatív szerepet játszott 1968-ban a reformkommunisták megfékezhetetlen „ifi” múltja. Sokan igyekeztek közülük most túllicitálni a radikális megoldásokat, s az ellenkező végletbe estek. Egyikük sem akart népszerűtlen politikába keveredni és elveszteni a nyilvánosság rokonszenvét. A politikusok közül senkiben sem élt az elszántság, hogy kilépjen a nyilvánosság elé és nyíltan elmondja, milyen veszély fenyeget.(Dubĉek: „Álmomban sem gondoltam arra, hogy a mi országunkba bevonulhatnak.”) Számára a szocializmus túlontúl összekapcsolódott Moszkva abszolút tekintélyével. Felegyenesedni és ideológiai illúziók nélkül bemutatni a szovjet szocializmust – ez szentségtörés lett volna, tagadása mindennek, amiben ezek az emberek hittek. Igyekeztek ugyan megszüntetni a torzulásokat, de nem gondolkoztak egy – a polgárok között elvileg más kapcsolatokra épülő – másik társadalom kialakításában. A Prágai Tavasz vezető politikusai közül senki sem kérdőjelezte meg a párt vezető szerepét, s a régi politikai rendszernek lényegében meg kellett volna maradnia.


Ha feltűntek a párt vezető szerepével kapcsolatos töprengések, az nem a CSKP érdeme volt, hanem pillanatnyi gyengeségének következménye. A CSKP-beli és főleg a párt és a nyilvánosság differenciálódásának folyamata csaknem megtorpant, amikor a szövetségesek oldaláról a kritika fenyegető hangnemet öltött. A naiv hit, hogy szövetségeseikkel lehetséges az ellentétek kiegyezéses megoldása – utólag tekintve a történteket – a pártvezetés tökéletes ideológiai vakságáról tanúskodott. Az egész nemzet felágaskodása 1968. augusztus 21-e és 27-e között elképzelhetetlen lett volna az előző hat hónap nélkül, midőn kialakult a független nyilvánosság és a polgári társadalom csírája. Augusztus 21-ig az események folyamatát még mindig lényeges mértékben szabták meg a felülről tett lépések. Csupán augusztus 21-e eseményei ragadtak magukkal a nyilvános aktivitásba gyakorlatilag mindenkit. A keletkezett össznépi felindulás, változó formában, 1969. március végéig élt. Mindenesetre el kell ismerni, hogy a CSKP Központi Bizottsága Elnökségének augusztus 21-i éjszakai nyilatkozata történelmi tett volt. Az ország megszállásától való egyértelmű elhatárolódás, az invázió elítélése a népi ellenállást legitimmé és törvényessé tette. Megteremtette a nép és az állami politikai képviselet egységének érzetét. Minden más tekintetben azonban szembeszökő az ország legmagasabb képviselőinek a legkritikusabb pillanatokban tanúsított tehetetlensége. A legapróbb utalás sem létezett arra, hogy számításba vették volna a szovjet beavatkozás lehetőségét, s hogy erre az esetre létezett volna tartalékban valamiféle terv. Prchlík tábornokot, aki a megszállás esetére intézkedési javaslattal állt elő, júliusban leváltották, illetve a CSKP vezetése megszüntette az általa vezetett egész osztályt. A megszállás sokkja A párt vezetését, amely augusztus 20-ről 21- re virradó éjszaka éppen ülésezett, a megszállás híre kilendítette a normális ítélőképességéből. El sem hagyták a KB épületét. Dubĉek és kollégáinak a XIV., rendkívüli pártkongresszuson kellett volna megjelenniük, és semmiképp sem Kárpátalján. A kritikus helyzetben Dubĉek azonban tanácstalan és tehetetlen volt. Ő maga mondja erről visszaemlékezésében: „Később felbukkant az a kérdés, hogy miért nem hagytuk el az épületet, miért nem rejtőztünk el és miért nem vállaltuk az ellenállás irányítását. Mi komolyan mérlegeltük ezt. De úgy tűnt nekünk, hogy ez ellentétben állana azzal a kollektív döntésünkkel, hogy csak politikai ellenállást folytatunk, aminek pedig alkotóeleme volt, hogy a helyünkön maradunk és megakadályozzuk azt, hogy bennünket árulókkal és kollaboránsokkal váltsanak fel... Így hát a helyünkön maradtunk és vártunk.” Eközben azonban az egész országban beérett a lakosság felkelése és a polgári ellenállás, amely elítélte a megszállást, követelte az idegen csapatok távozását, elutasította az együttműködést a megszálló alakulatokkal és bármiféle politikai kollaboránsokkal. Követelték az elhurcolt állami és pártfunkcionáriusok visszatérését funkciójukba. Az ellenállás mozgalmában összeverbuválódtak valamennyi nemzedék és társadalmi, nemzetiségi csoport tagjai, nem kommunisták és a CSKP tagjai egyaránt. Benne volt ebben az alkotmányos és más csúcsintézmények, valamint Csehszlovákia diplomáciai képviselőinek hivatalos ellenállása – főleg az ENSZ Biztonsági Tanácsában –‚ s úgyszintén a CSKP vysoĉany-i rendkívüli kongresszusa. Az ellenállás noha nem volt erőszakos, de passzívnak sem nevezhető. Kiderült, mily nehéz uralkodni egy országon, amely minden civilstruktúrájával hátat fordít az agresszornak. A legszélesebb értelemben vett népi mozgalom a legjelentősebb tényezője maradt az eseményeknek a normális élet újra indulása után is. Moszkvai „tárgyalások” Mégis hogyan történt, hogy e népi mozgalom hamarosan hanyatlott, hogy a normalizálás oly gyorsan érvényesült? Miért adta meg magát a lakosság abszolút többsége? A tömeges aktivitás és szolidaritás apályát, a létező szocializmus normalizációs feltételeihez való idomulást 1968 idézett krónikása Preĉan nem az ún. „társadalmi megállapodás”, vagy a „valamit valamiért” kalkuláció következményének tartja. Azon a nézeten van, hogy a magánkapituláció, amely a belsőleg feldúlt és demoralizált emberek külsődleges alkalmazkodása volt a létező szocializmus játékszabályaihoz, a mélységes csalódás és kiábrándulás következménye volt. A kezdetnél ott állt a Prágai Tavasz vezéreinek kishitű és megalkuvó politikája. A szovjetek kénytelenek voltak véget vetni a mind nagyobb külföldi visszhangot gerjesztő békés ellenállásnak, szükségük volt arra, hogy nemzetközi dimenzióban tartsák meg a csehszlovák kérdést. Felfogták, hogy KözépEurópában a normális állapotok felújítása legkritikusabb szakaszának áthidalásához szükségük van Dubĉekre és a többi „progresszív képviselőre”, akiket vagy elhurcoltak, vagy akik elutasították a testvéri segítség tervét és a szovjet elözönlést. Politikájukat azon emberek segítségével kellett végrehajtaniuk, akik épp azáltal váltak


népszerűvé, hogy velük szembeszegültek, s akiknek az ünnepélyes visszatérését az állami és a pártfunkcióba a nép hajthatatlansága vitte keresztül. A progresszív vezetőket tehát a nép helyezte vissza, jóllehet ők előzőleg a moszkvai jegyzőkönyv aláírásával kötelezték magukat a „szovjet szellemű rend helyreállítására”. Bizonyára nem szívesen tettek így, de nem haboztak túl sokat, noha némelyikük kétségek között vergődött. E habozás pillanatait kiváltképp őszintén közelíti meg Zdeněk Mlynář visszaemlékezése: „Az, hogy most Moszkvában félig-meddig túszként, félig-meddig állami vendégként ülök, logikus következménye egész életemnek, saját politikai tevékenységemnek. Saját magam hoztam ebbe a helyzetbe. Tulajdonképp nem 1968. augusztus 20-a vagy 1948. február 25-e döntött erről. Mert akkor egyértelműen, a saját elhatározásomból csatlakoztam azokhoz, akik szintén egyértelműen és a saját elhatározásukból rendelték alá magukat örökre Moszkvának és céljainak... Már több mint tíz éve tudom, hogy Moszkva a bűn fészke s hogy nem akarok neki segédkezni. Ám mit teszek? Reformmal akarom ezt nálunk megváltoztatni, miközben remélem, hogy az őszinte akarat Moszkvában is végez a bűnnel... Vannak ugyan bizonyos okaim ennek feltételezésére, de egyúttal évek sora óta léteznek konkrét indokaim az ellenkező feltevésre is. Ezeket azonban lebecsültem, átnéztem rajtuk, mert nem illettek bele az én reformkommunista elképzeléseimbe. Egy héttel ezelőtt tulajdonképpen semmi illogikus nem történt. Moszkva csupán elszánta magát, hogy nem engedélyezi tovább a reformkommunista kísérletezést, mert túl veszélyesnek tűnik neki a valódi érdekei szempontjából. És magának Moszkvának a nézőpontjából csak logikus, hogy engem a Kreml bírósága elé állítanak és megkérdik: No, mi van, jössz velünk örök időkre, vagy nem?... És csak igent, vagy nemet akarnak hallani, a részletek őket nem érdeklik... Svoboda tábornoknak tulajdonképpen igaza van, amikor szid minket és azt akarja, hogy helyzetünket világosan értsük meg. Ő látja a helyzetet és Moszkvának egyértelmű igent mond. Követeli, hogy mindnyájan tegyünk így – s aki nem akarja, az mondja ki a maga nemét, de már ne odázza el a dolgot. Az orvtámadásból érezzük, hogy a szovjet politbüró úgy tárgyal, mint a gengszterek bandája. De ez is a mi bűnünk. Kádár mégiscsak joggal kérdezte Dubĉektől: »Hát ön valóban nem tudja, hogy kihez van szerencséjük?« Lehetetlennek vélte, hogy Dubĉek ezt ne tudja. Tulajdonképpen hülyék vagyunk, de hülyeségünk formája a reformkommunizmus ideológiája.” Ennek ellenére elmúlt a tisztánlátás pillanata és a következmény az aláírt moszkvai jegyzőkönyv volt – aláírták mindannyian, kivéve František Kriegelt, a Nemzeti Front elnökét. Az indokok, amelyekkel elmagyarázták és megmagyarázták a kapituláns aláírást, ezek voltak: a nemzet iránti felelősségtudat, az igyekezet, hogy legalább valamit megmentsenek a reformból s hogy megakadályozzák a vérfürdőt. A pokolba vezető út mindig jó szándékkal van kikövezve. A moszkvai jegyzőkönyvet még részsikernek sem állíthatjuk be. Sajnálattal, de hangsúlyozni kell, hogy éppen a Prágai Tavasz vezérei voltak azok, akik megkezdték a normalizálást. Mindegyikük elég soká maradt funkcióban ahhoz, hogy segítsen előkészíteni a népi mozgalom pacifikálásának további fázisát. Mindannyian bámulatos vaksággal cselekedtek s teljességgel a kisebb rossz politikájának hagyománya szerint, amely az elmúlt ötven évben Csehszlovákiában az embereknek annyi mérhetetlen rosszat hozott. „Reál”-politika A tömeges szolidaritást és a lakosság széles rétegeinek ellenálló akaratát lépésről lépésre szétmorzsolták. A reformreprezentáció ún. reálpolitikája kialakította az útmutatást az utca egyszerű embere reális politikai kiútja számára. A dezorientált lakosságot „saját hősei” békítgették fokozatosan és az eredeti szolidaritás-jelszó, hogy „veletek vagyunk – legyetek velünk!”, kétségbeesett emlékeztetésként zengett, míg elnémult. Következménye a kilátástalanság, a csalódottság és az elkedvetlenítettség volt, ami fokról fokra birtokába kerítette a lakosság minden rétegét. Az utolsó leckét 1969 augusztusában, a megszállás első évfordulóján, kapta meg a lakosság. Akkor, amikor persze nem a szövetséges katonák és a szövetséges tankok, hanem a csehszlovák biztonsági erők készenléti egységei, a csehszlovák hadsereg harckocsi hadtestje és a csehszlovák munkás-milícia erőszakkal likvidálta a nagyvárosokban a megemlékező tüntetést. A „közbiztonság” védelmére – a „szocialistaellenes és társadalomellenes elemekkel” szemben – 1969. augusztus 22-én adták ki a Szövetségi Gyűlés rendkívüli, törvényerejű intézkedését. Alatta ott szerepelt a Szövetségi Gyűlés elnökének, Alexander Dubĉeknek, Svoboda köztársasági elnöknek, Ĉernik kormányfőnek az aláírása. Egy év és egy nap múltán törvényen kívül helyeztek mindent, amit 1968 augusztusában ünnepélyesen proklamáltak, és amit a szolidaritás ígéretével esküvel megfogadtak. Miként a rendszer reformjának – bár mily ellentmondásos – kísérlete a CSKP-ból származott, úgy a CSKP lett a szovjet recept szerinti normalizálásnak az eszköze és érvényre jutatta a rezsim restaurálását a reformkísérlet előtti állapotba. A reformkísérlet feláldozásával a kommunista párt gerincét törték meg. Mi maradt az 1968-as év felágaskodásából? A csehszlovák társadalom mélységes szkepszise azt illetően, hogy a CSKP képes bárminő értelemteli és elfogadható utat mutatni az uralmuk által hátra hagyott pusztulásból, és az a felismerés, hogy a szocializmus megreformálhatatlan.


[Fordította: Firon András]

2. Képek



1. Arcképvázlat Antonín Novotnyról G. KOVÁCS László Arcképvázlat Antonín Novotnýról Antonín Novotný (1904–1975) pályafutása kamaszkorától Csehszlovákia Kommunista Pártjához kötődött: 1921-ben a párt alapító tagjai között szerepelt; a harmincas években már megbízható középkáderként tartották számon, az 1938–1940-es években illegális munkát végzett 1941 és 1945 között Mauthausenben raboskodott, ahol bekapcsolódott a CSKP illegális szervezetének tevékenységébe. Karrierje a háború után csaknem töretlenül fölfele ívelt: 1946-tól 1968-ig a CSKP Központi Bizottságának tagja volt, 1945-től 1951-ig pedig a prágai Kerületi Bizottság vezető titkári tisztségét is betöltötte. 1951-ben a CSKP KB politikai titkárságának tagjává választották, így egyike lett a koncepciós perek alakulását befolyásoló és eldöntő politikusoknak. 1953 és 1968 között a CSKP KB első titkára volt; 1957-ben – Antonín Zápotocký halála után – köztársasági elnökké is megválasztották. Az állam első embereként is megmaradt szürke, jellegtelen, emellett pedig szerény képességű bürokratának. A párton belül kiváltképp a szlovák kommunisták (s általában a szlovákok) körében volt népszerűtlen. Novotný a csehszlovakizmus káros „hagyományának” folytatójaként s az ötvenes évek pereinek szellemiségét képviselve makacsul „burzsoá nacionalizmusnak” minősítette a szlovákok jogos nemzeti követeléseit, és akarva-akaratlanul ismételten megsértette őket. Országlását jól jellemezte az 1960-ban életbe lépett, a szocializmus megvalósulását deklaráló új alkotmány (az ország nevét is ekkor változtatták Csehszlovák Szocialista Köztársaságra), a reális lehetőségeket ignoráló gazdaságpolitika, az egyenlősdit hirdető szociálpolitika és az ötvenes évek törvénytelenségeit feltáró vizsgálatok elhúzása, valamint az áldozatok rehabilitálása iránti negatív magatartás. A Novotný-rezsimmel való általános elégedetlenséghez a reformoktól való elzárkózás vezetett, melyet az sem mérsékelt, hogy a lakosság életszínvonala a fentiek ellenére is növekedett, s a hatvanas évek kulturális életében napjainkra már legendássá lett – Bohumil Hrabal, Milan Kundera, Josef Škvorecký, Jiří Menzel nevével fémjelzett – fellendülés következett be. A Novotný szembeni elégedetlenség 1967 őszén már a legfelső pártvezetésben is megnyilvánult, s egyre több funkcionárius (köztük a pártvezér-elnökkel a szlovák kérdésben is szembekerült Alexander Dubĉek) bírálta az „elavult módszereket” és a „pártmunka stílusát”. Novotný leváltásának terve „az első titkár funkciójának a köztársasági elnök funkciójától való szétválasztásában” öltött testet, amelyre a CSKP KB Elnökségének 1968. január 3. és 5. között lezajlott ülésén került sor. A Prágai Tavasz kibontakozásának idején, 1968. március 22-én elnöki tisztségéről is le kellett mondania, alig két hónappal később pedig az ötvenes évek koncepciós pereiben játszott szerepe miatt párttagságát is felfüggesztették. 1971-ben a „konszolidációs folyamat” egyik utolsó, a közvélemény elől eltitkolt, mozzanataként visszakapta tagkönyvét.

2. Képek



1. A CSKP KB Elnökségének nyilatkozata a CSSZSZK megszállása kapcsán A CSKP KB Elnökségének nyilatkozata a CSSZSZK megszállása kapcsán Tegnap, 1968. augusztus 20-án este 23 óra körül a Szovjetunió, a Lengyel Népköztársaság, a Német Demokratikus Köztársaság, a Magyar Népköztársaság és a Bolgár Népköztársaság csapatai átlépték a Csehszlovák Szocialista Köztársaság államhatárát. Erre a köztársaság elnökének, a Nemzetgyűlés elnökének, a kormány elnökének és a CSKP KB első titkárának, valamint a nevezett orgánumok tudtán kívül került sor. Ezekben az órákban ülésezett a CSKP KB Elnöksége, amely a párt XIV. kongresszusának előkészületeivel foglalkozott. A CSKP KB Elnöksége köztársaságunk minden polgárát felszólítja, hogy őrizzék meg nyugalmukat s az előrenyomuló csapatoknak ne álljanak ellen. Ezért hadseregünk a biztonsági szervek s a népi milícia sem kaptak parancsot az ország védelmére. A CSKP KB Elnökségének véleménye szerint ez a lépés nem csupán a szocialista országok közötti kapcsolatok alapelveit sérti, hanem semmibe veszi a nemzetközi jog alapvető normáit is. Az állam, a CSKP és a Nemzeti Front valamennyi vezető funkcionáriusa a tisztségében marad, ahova a nép képviselőiként és szervezeteik tagjaiként a Csehszlovák Szocialista Köztársaságban érvényes törvények és egyéb normák alapján kerültek. Az alkotmányos tényezők azonnal összehívják a Nemzetgyűlés és a köztársaság kormányának az ülését, a CSKP Központi Bizottságának Elnöksége pedig a CSKP KB plénumát hívja össze, hogy a kialakult helyzetet megtárgyalják. A CSKP KB Elnöksége Prága, 1968. augusztus 21. (ford.: G. Kovács László)


1. Moszkvai jegyzõkönyv G. KOVÁCS László Moszkvai jegyzőkönyv 1968. augusztus 26. A moszkvai jegyzőkönyv néven ismert dokumentum határozta meg a Varsói Szerződés csapatai által megszállt Csehszlovákia bel- és külpolitikáját az 1968 augusztusát követő a „normalizáció” és a „konszolidáció” első, 1969 szeptemberéig tartó szakaszában. Ezt a szakaszt a dubĉeki pártvezetés képviselőinek fokozatos félreállítása s a tavasszal kibontakozott reformfolyamat eredményeinek felszámolása jellemezte. Az augusztus 21-én letartóztatott és két nappal később Moszkvába hurcolt csehszlovák vezetők – Alexander Dubĉek, Oldřich Ĉerník, František Kriegel és társaik – s a hozzájuk ugyanezen a napon csatlakozó Ludvík Svoboda köztársasági elnök és kísérete négy kínos nap után, 1968. augusztus 26-án – Kriegel kivételével – aláírták a „megállapodást”. Az ún. moszkvai jegyzőkönyv nem a nyilvánosság számára készült. Közzétételétől óvakodtak, ám az események menetéből, a különböző célzásokból és hivatkozásokból az ország lakossága többé-kevésbé pontos képet alakíthatott ki magának a „jegyzőkönyvről”. Tartalma: 1. A CSKP augusztus 22-én lezajlott XIV., rendkívüli kongresszusának érvénytelenné nyilvánítása. 2. Kötelezték a CSKP Központi Bizottságát, hogy a pártvezetés s az államigazgatás tisztségviselőinek körében nekik megfelelő „személyi változásokat” hajtson végre. 3. A megszálló csapatokról az „egyezmény” kimondta: kormányközi megállapodások alapján fokozatosan elhagyják az országot. (Dubĉekék illúziói tehát nem voltak teljesen alaptalanok.) 4. Az „antiszocialista erőkkel” szemben foganatosított intézkedések követelése és a tömegtájékoztatás „kézbe vétele”. 5. Leszögezte, hogy a megszállókkal együttműködő funkcionáriusoknak mindenütt a helyükön kell maradniuk. A dokumentum külpolitikai vonatkozásai: a csehszlovák kérdés levétele az ENSZ napirendjéről, az „internacionalizmus” hagyományának megfelelően a Varsói Szerződés „további megszilárdítása”, a csehszlovák–szovjet kapcsolatok elmélyítése érdekében a gazdasági tárgyalások mielőbbi megkezdése. A jegyzőkönyv megfogalmazói külön is kiemelték annak titkosságát. A moszkvai jegyzőkönyv aláírása a Prágai Tavasz végét, az agónia kezdetét jelentette.


1. A vérfürdõ elkerülése ? IRMANOVÁ, Eva A vérfürdő elkerülése? Létezik mindmáig azonban egy változatlan érv, miszerint a moszkvai jegyzőkönyv aláírása vérfürdőt akadályozott meg. E tézis „szülőatyja” alkalmasint Ludvík Svoboda volt. Jiří Vanĉura történész szerint azonban hangsúlyozni kell, hogy az elmélkedésnek, amely szerint az aláírás életeket mentett meg, nincs komoly alapja. (Ellentmond neki ebben az értelemben Mlynář visszaemlékezése is.) Annál inkább kitartanak mellette. Vojtěch Mencl professzor, az 1967–70 közötti évek eseményeinek elemzésével megbízott kormánybizottság elnöke 1990 augusztusában a Mladá Fronta című napi lapban kijelentette, hogy „a moszkvai jegyzőkönyv aláírása a viszonylag legelfogadhatóbb megoldás volt. Ma már kiderült, hogy a szovjet katonai vezetés lényegében csak bármilyen ürügyre várt, hogy szabadjára engedje a vérengzést... A szovjetek aztán nem haboztak volna kihirdetni a kivételes állapotot, s megkezdődött volna a megszállók diktatúrája. Ebben a helyzetben a moszkvai egyezség aláírása értelmes választás volt, annál inkább, mivel szovjet részről is kompromisszumot képviselt, mert a moszkvai jegyzőkönyv elismerte a párt [1968-as – a szerk.] Akcióprogramjának érvényét és tartalmazta a csapatok Csehszlovákiából való kivonásának záradékát.” Mind a csapatkivonás, mind az Akcióprogram érvényességének fenntartása azonban csak misztifikáció – állítja Vanĉura. A Kreml soha nem fogadta el az 1968. áprilisi Akcióprogramot. De vágyott-e a szovjet parancsnokság Csehszlovákiában egy vérfürdőre? Sztálin a hidegháború kezdetén bejelentette és gyakorlatba ültette a világ kettéosztását, az ellenségeskedést az egész Nyugattal, az elszigetelődést. Tizenöt évvel később már objektíve nem lehetett eljárni hasonlóan. Már sokkal jobban ügyeltek arra, hogy miként reagál majd a világ, a háttérben sokféle érdek húzódott meg, főleg gazdasági. A vérontás tehát olyan lehetőség, amelyet nem lehet cáfolni, de abszolutizálni sem. Éppen az ilyen lehetőség révén létezik alternatíva más, a nemzetünk számára sokkal elfogadhatóbb kompromisszum – vezeti le Vanĉura.


1. A magyar pártvezetés és a csehszlovák válság VIDA István A magyar pártvezetés és a csehszlovák válság 1968. január–október A Csehszlovák Kommunista Párt Központi Bizottságának 1968. január 3–5-i plénumán – a köztársasági elnöki és a pártfőtitkári tisztség szétválasztásával – felmentették Antonín Novotnýt a párt addigi főtitkárát és utódául Alexander Dubĉeket a Szlovák Kommunista Párt főtitkárát választották meg. Az elnökségbe – Novotný hívei helyett – négy új tag került be, egy kivételével politikailag jelentéktelen személyek, akik később Dubĉekhez csatlakoztak. A CSKP élén bekövetkezett személyi változások világszerte általános meglepetést keltettek, visszhangjuk az akkori szocialista táborban azonban meglehetősen vegyes volt. Az NDK vezetői – akik a csehszlovák párt felső vezetésében 1967 őszén kirobbant válságban A. Novotný és a konzervatív tábort támogatták – helytelenítették a korábbi főtitkár leváltását. Nem örültek a személycseréknek Varsóban és Szófiában sem. A szovjet pártvezetés, ha fenntartásokkal is, de elfogadta Dubĉeket, aki a Szovjetunióban nőtt fel, Moszkvában végzett pártfőiskolát, s nem titkolta szovjetbarátságát. Az új első titkár ekkor még nem tartozott a párt reformkommunista szárnyához. Novotný bukásához döntően az járult hozzá, hogy 1967 decemberében Brezsnyev – akit Novotný a CSKP Elnöksége és Titkársága háta mögött hívott meg Prágába –, arra hivatkozva, hogy nem kíván beavatkozni a csehszlovák párt belső ügyeibe, nem állt ki mellette. A magyar pártvezetés örült a prágai változásoknak. Kádár Jánost Novotný leváltása nem érte váratlanul, Brezsnyev – még december közepén – telefonon tájékoztatta a CSKP-én belüli helyzetről és a belső vitákról. Hogy Dubĉek lesz az utód, azt természetesen előre nem tudhatta. Belső változás a csehszlovák pártban A. Dubĉek, mielőtt az akkori szokásoknak megfelelően hivatalos látogatást tett volna Moszkvában, 1968. január 20–21-én Szlovákiában, Érsekújvár mellett Polarikovóban és Tapolcsányban – a nyilvánosság teljes kizárásával – vadászat során találkozott Kádár Jánossal, az MSZMP első titkárával. A Dubĉek által kezdeményezett találkozó célja a személyes kapcsolatfelvétel és a kölcsönös tájékoztatás volt. Az új csehszlovák pártfőtitkár számára, aki rábeszélésre vállalta el a magas tisztséget, s akit bántott és feszélyezett ellentmondásos nemzetközi fogadtatása, Magyarország nemcsak követendő példát, de potenciális szövetségest is jelentett. Ugyanakkor Magyarország, ahol 1968. január elsejével megkezdődött a gazdaságirányítás átalakítása, szintén érdekelve volt abban, hogy a szomszédos ország is a reformpolitika útjára lépjen, s ily módon Magyarország a szocialista táborban ne szigetelődjön el. Dubĉek Kádár Jánost személyesen is ismerte, már 1964-ben, majd 1966-ban is találkoztak. Nagyra becsülte a magyar politikust és feltétlen bizalommal volt iránta. A közös vadászat, majd a 20-ai esti, mintegy hatórás négyszemközti beszélgetés jó légkörben zajlott le. Dubĉek nyílt s őszinte volt, a beszélgetés során nemegyszer elérzékenyült. Részletesen beszámolt a CSKP KB januári ülésének a lefolyásáról, Novotný leváltásának okairól, személyes és politikai nézeteltéréseikről; tájékoztatást adott a párt belső helyzetéről, kitért a terveire, a párt Akcióprogramjának kidolgozására, sőt nem hallgatta el személyes gondjait, félelmeit sem. Azt hangsúlyozta Kádár előtt, hogy a CSKP élén történt személyi változás nem érinti a párt vezető szerepét, viszonyát az ún. testvérpártokhoz és a nemzetközi munkásmozgalomhoz; nem fog változni a csehszlovák állam szocialista jellege és a két nép, a csehek és a szlovákok kölcsönös viszonya sem. Kádár – a fennmaradt jegyzőkönyv szerint – általánosságokat mondott. A gazdasági, politikai és nemzetiségi problémák tervszerű megoldásának fontosságáról beszélt, óvatosan támogatta Csehszlovákia föderatív alapon történő átalakításának gondolatát. „A legfontosabb megnyerni a munkásosztály támogatását” – figyelmeztetett, de utalt a nép, az értelmiség és a párt viszonyának rendezésére is. Szükségesnek tartotta a pártegység helyreállítását, a párttagság és a pártvezetőség, a KB és a pártelnökség kapcsolatának újrafogalmazását. Ellentéteiket csökkentendő, tett néhány dicsérő megjegyzést Novotnýról, s közölte Dubĉekkel, hogy Novotnýról Brezsnyevnek is jó véleménye van, alapjában véve tisztességes embernek tartja, aki tudatosan nem csinált kárt. Örömét fejezte ki, hogy eltérően Hruscsov négy évvel korábbi leváltásától, Novotný felmentése korrekt módon, érdemei elismerésével történt, és megtarthatta államfői posztját. Türelemre intette a CSKP új első titkárát, azzal érvelt, hogy megválasztásának nem túl kedvező nemzetközi visszhangja ismeretlenségének tudható be. Óvta, hogy emiatt sérelmi politikát folytasson. Csehszlovák–magyar „blokk”?


Dubĉek jó benyomást tett Kádárra és kíséretére. A találkozóról Erdélyi Károly által készített bizalmas feljegyzés azt rögzítette, hogy a csehszlovák politikus „egészséges, józan gondolkodású, felelősségtől áthatott, gondokkal küzdő kommunista”. Hazaérkezte után – 22-én – Kádár János telefonon tájékoztatta Brezsnyevet a Dubĉekkel folytatott eszmecseréről és kedvező benyomásairól. A szovjet pártfőtitkár nem emelt kifogást a különtalálkozó ellen. Az MSZMP PB január 23-i ülésén meghallgatta és tudomásul vette Kádár János beszámolóját. Határozat ugyan nem született, de a PB tagjai egyetértettek abban, hogy folytatni kell a „barátkozást” az új csehszlovák pártvezetéssel, a kedvező politikai légkört és jó személyi kapcsolatokat kihasználva, természetesen kerülve a belügyekbe való beavatkozásnak még a látszatát is, segítséget kell nyújtani Dubĉeknek, főként külpolitikai téren. Komócsin Zoltán – ekkor a KB külügyi titkára – kijelentette: „Úgy látszik, nemzetközileg is tudunk segítséget nyújtani, természetesen megint csak mértéktartó, szolid és nem tolakodó formában, s ez tulajdonképpen kezdődik már a szovjet elvtársaknál. Véleményem szerint hasznos volt Kádár elvtárs beszélgetése Brezsnyev elvtárssal. Tény, hogy Dubĉek elvtársat a szovjet elvtársak elfogadják, de nem biztos, hogy szerény lehetőségeink szerint nem kell majd befolyást gyakorolni a szovjet elvtársakra. Vagy pl. a németekkel, lengyelekkel kapcsolatban egyenesen kívánatos, hogy ha lesz rá lehetőségünk, próbáljunk rájuk hatást gyakorolni.” A magyar pártvezetés tehát 1968. január végén önként felvállalta, hogy lehetőségei szerint megpróbál közvetíteni a CSKP és a szovjet blokkhoz tartozó országok kommunista pártjai között. 1968 februárjában Kádár és Dubĉek két alkalommal is találkoztak. Február 4-én Komárnóban került sor az első hivatalos összejövetelre a külügyi titkárok részvételével. A kötetlen, jó hangulatú beszélgetésen főként az aktuális külpolitikai kérdések kerültek szóba a vietnami háborútól kezdve a német kérdésen keresztül a KözelKeletig. E téren teljes volt az egyetértés. Az NSZK-hoz való viszony dolgában, amely Prágát a nem titkolt szovjet és keletnémet neheztelések miatt nagyon foglalkoztatta, Kádár támogatásáról biztosította a kapcsolatok – elsősorban a gazdasági kapcsolatok – javítására irányuló csehszlovák törekvéseket. Dubĉek beszámolt az általa vezetett pártküldöttség január végi kétnapos moszkvai látogatásáról, aláhúzva, hogy a szovjet vezetők megígérték, minden segítséget megadnak a csehszlovák pártvezetésnek. (A február 7-i telefonbeszélgetés során Brezsnyev hasonló szellemben informálta Kádárt Dubĉek útjáról.) A CSKP első titkára érintett belpolitikai kérdéseket is. Közölte, készülnek a következő KB-ülésre, amely majd megvitatja a párt új, kidolgozás alatt álló Akcióprogramját. Tervezik, hogy 1970-re összehívják a CSKP XIV. kongresszusát. Bejelentette, hogy változtatni kívánnak a párt korábbi parancsuralmi vezetési stílusán, hozzákezdenek a pártélet demokratizálásához, lépéseket tesznek a párt és az állam szétválasztására. A magyar küldöttség körében jó visszhangot váltott ki, hogy Dubĉek maga vetette fel a magyar–csehszlovák kapcsolatok kérdéskörét és számos indítványt tett. Többek között javasolta, hogy dolgozzák ki a két ország gazdasági együttműködésének programját az 1970 utáni évekre, újítsák meg az 1969-ben lejáró 20 éves barátsági és kölcsönös segítségnyújtási egyezményt, s meghívta az MSZMP képviselőit az 1948. februári fordulat 20. évfordulója alkalmából rendezendő ünnepségekre. Kádár tartózkodóbb volt, mint az első találkozó alkalmával. A magyar belpolitikáról, vagy az új gazdaságirányítási rendszer bevezetéséről jóformán semmilyen tájékoztatást sem adott. Nem reagált a Dubĉek által említett politikai reformtervekre sem. Főként külpolitikai kérdésekről beszélt, mindenekelőtt a budapesti konzultatív találkozó előkészületeiről számolt be. Nagy figyelmet szentelt viszont a kétoldalú kapcsolatok bővítésének, s maga is tett néhány javaslatot. A magyar delegáció ismét kedvező benyomásokkal távozott, elégedetten nyugtázták, hogy Dubĉek „nagy rokonszenvvel” viseltetik az MSZMP politikája és munkamódszere iránt. A kommunista hatalomátvétel 20. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségek 1968. február 22–23-án zajlottak le Prágában, amelyeken Brezsnyevvel, az SZKP főtitkárával az élükön megjelentek a szocialista országok vezetői is. Kádár Jánost Nyers Rezső kísérte el. De ott volt N. Ceauşescu is, sőt a jugoszláv kommunista párt is képviseltette magát. A Vencel téren a prágaiak ekkor még nemcsak Dubĉeket ünnepelték, de éltették a Szovjetuniót is. Brezsnyev, Gomułka, Kádár és a többiek a csehszlovák nép, de a világ közvéleménye előtt is demonstrálni akarták, hogy a szocialista országok egységesen támogatják az új csehszlovák pártvezetést, s a szocializmus megújításának meghirdetett programját. A prágai ünnepségek alkalmat adtak a magas szintű csehszlovák–magyar tárgyalások folytatására. Kádár rövid protokolláris megbeszélést folytatott Dubĉekkel, majd – egyedüliként a főtitkárok közül – Novotnýval is találkozott. Tájékoztatta őt a Dubĉekkel folytatott tárgyalásairól, s közölte, hogy a magyar párt helyesli felmentésének – véleménye szerint – korrekt módját. Elismerte, hogy Novotný szubjektíve nehéz helyzetben van, éppen ezért igyekezett megnyugtatni és rávenni arra, hogy Dubĉekkel és a párt reformszárnyával együttműködve vegyen részt a CSKP és az ország előtt álló feladatok megoldásában. A magyar politikus szavai érezhetően megnyugtatták a sértődött és panaszokkal teli Novotnýt. Kádárt azonban meglepte, hogy Novotný 67 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

mennyire rosszul ítéli meg helyzetét, s mennyire nem érti, vagy nem akarja érteni, hogy mi vezetett leváltásához. A „blokk” a csehszlovák párt ellen A látványos prágai demonstráció után alig egy hónappal, március 23-án, Drezdában sor került a szovjet blokk vezetőinek első összejövetelére, amelynek gyakorlatilag egyetlen napirendje a csehszlovákiai belpolitikai helyzet megvitatása volt. A kezdeményezés Gomułkától és Todor Zsivkovtól indult ki, de az előkészületeket személyesen Brezsnyev irányította. A csehszlovák pártvezetés, ha vonakodva is, de végül is beleegyezett: elmegy Drezdába. Többek között azért sem térhettek ki, mert március elején Szófiában, a Varsói Szerződés Politikai Tanácsadó Testületének ülésén, éppen Dubĉek javasolta, hogy a szocialista országok vezetői gyakrabban találkozzanak, igaz, ő elsősorban gazdasági kérdések közös megvitatására gondolt. Kádár és az MSZMP szűkebb felső vezetése vegyes érzelmekkel fogadta a találkozóra vonatkozó javaslatot. A PB március 19-i ülésén, ahol Drezda szóba került, többen annak az aggodalmuknak adtak hangot, hogy egy ilyen találkozó kárt okozhat a CSKP-nak, árthat presztízsének és a radikális változásokat sürgető pártbeli és párton kívüli ellenzők malmára hajthatja a vizet, s nemzetközileg is rossz visszhangot válthat ki. Végül is az a döntés született, hogy amennyiben a többi pártok kívánják, az MSZMP képviselteti magát Drezdában. Kádár a magyar párt fenntartásairól 19-én telefonon tájékoztatta Brezsnyevet. Drezdában a hat ország, Szovjetunió és Csehszlovákia mellett Bulgária, az NDK, Lengyelország és Magyarország állami és pártvezetői ülték körül a tárgyalóasztalt. Bár Kádár szerette volna, hogy ha a románok is részt vesznek, a szovjetek őket nem hívták meg. Azt sem sikerült elérnie, hogy a bolgárok távol maradjanak. Az értekezletet W. Ulbricht nyitotta meg, s Dubĉek tartott tájékoztatót a csehszlovákiai helyzetről. Bár közös jegyzőkönyv nem készült, a magyar delegáció vázlatos feljegyzéseiből az tűnik ki, hogy lényegében két kérdés körül bontakozott ki vita: hogyan értékelhető a Csehszlovákiában kialakult politikai helyzet és az adott körülmények között a CSKP-nak mit kellene tennie. Az alaphangot Brezsnyev ütötte meg, aki szenvedélyes, helyenként éles, de nem bántó hangvételű beszédében aggodalmait és kétségeit hangoztatta. Az SZKP főtitkára, aki hitelt adott S. V. Cservonyenko prágai szovjet nagykövet, a CSKP konzervatív, sztálinista köreitől, a hadsereg és biztonsági szervek „héjáitól” származó információnak, a kialakult helyzetet „ellenforradalmi” jellegűnek nevezte. A legfőbb kifogása az volt, hogy a cenzúra megszüntetésével a hírközlő szervek kicsúsztak a párt ellenőrzése alól, a sajtóban, rádióban és a tévében nyíltan bírálják a párt- és állami vezetőket, egyes személyeket befeketítenek. Brezsnyev felrótta, hogy mind a külpolitikában, mind a gazdaságpolitikában a Nyugat felé fordulás jelei figyelhetők meg. Árulkodónak nevezte, hogy elhangozhatott a masaryki demokrácia, tehát a polgári demokrácia visszaállításának követelése. Név szerint bíráló megjegyzéseket tett többek között Smrkovskýra, Otta Šikre, sőt még Gustav Husákra is. Szóvá tette, hogy Novotnýt külső nyomásra, tehát a sajtó és a közvélemény sürgetésére, váltották le a köztársasági elnöki posztról, ráadásul március 22-én, egy nappal a drezdai találkozó előtt. Szenvedélyes hangon cselekvésre, az általa veszélyesnek tartott belpolitikai jelenségek elleni fellépésre szólította fel a csehszlovák vezetőket. Gomułka, akit a szovjetek az értekezlet előtt a helyszínen mérsékletre intettek, egyetértett Brezsnyev helyzetértékelésével, de sokkal keményebben fogalmazott. Felszólalásának – teljesen megalapozatlanul – az volt a lényege, hogy Csehszlovákiában ellenforradalom van. „Prágában az ellenforradalom szabadon jár” – jelentette ki többek között. Főként azt kifogásolta, hogy Csehszlovákiában nincs határozott vezetés. „Nem kormányoznak” – vágta Dubĉek szemébe. Sőt annyira elragadtatta magát, hogy a CSKP első titkárát sértő megjegyzést is tett. Azt próbálta bizonyítani, hogy Csehszlovákiában csak 1968 januárja óta vannak bajok, mióta Dubĉek áll a párt élén. Ő három hónap alatt több hibát követett el, mint Novotný tíz év alatt – jelentette ki. Ulbricht, akit Brezsnyev megelőzően szintén kért, hogy ne ragadtassa el magát, nem beszélt ellenforradalomról. Elsősorban Csehszlovákia és az NDK fejlődésének eltérő vonásairól, a CSKP által elkövetett hibákról tartott előadást. Élesen bírálta a csehszlovák sajtót, amely véleménye szerint jobboldali légkört teremt az országban, s alaptalanul támadja az NDK-t. Sztanko Todorov – aki a Törökországban hivatalos látogatáson tartózkodó Zsivkovot helyettesítette – Gomułkához csatlakozva azt fejtegette, hogy mindaz, ami Csehszlovákiában történik, az valamennyi szocialista országot érinti, azokra hatással van, tehát közös ügy. „A helyzet bonyolult, veszélyes, Bulgáriában aggódunk” – jelentette ki. Főként azt kifogásolta, hogy a CSKP-nak a legfontosabb gazdasági, politikai és ideológiai kérdésekben nincs egységes álláspontja. Kádár János felszólalása – tartalmát s hangvételét tekintve – különbözött a többiekétől. Nem értett egyet Brezsnyevvel és Gomułkával, hogy Csehszlovákiában ellenforradalom vagy ahhoz hasonló folyamatok zajlanának. Amellett érvelt, hogy legfeljebb egy ellenforradalmi szituációt megelőző helyzet van kialakulóban. Elismerte, hogy vannak nyugtalanító jelenségek, de ellentétben Brezsnyevvel, Gomułkával, Ulbrichttal, az adminisztratív intézkedésekkel, az erőszakos fellépéssel, a rendőri módszerekkel szemben a politikai megoldásokra helyezte a hangsúlyt. A pártnak kell vezetnie – mondotta. Politikai, ideológiai platformot, cselekvési programot kell kidolgozni. Ismét aláhúzta a pártegység és a párt szervezeti megszilárdításának 68 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

fontosságát. Ő volt az egyetlen, aki a kétfrontos harc, tehát a konzervatív, sztálinista erők elleni harc fontosságára is felhívta a figyelmet. Egyetértett Gomułkával abban, hogy a káderkérdések a CSKP belügyének számítanak. A csehszlovák küldöttség tagjai, Dubĉek mellett J. Lénárt, O. Ĉernik, sőt ekkor még V. Bilák is, árnyalatnyi eltéréssel ugyan, de teljes meggyőződéssel vitatták Brezsnyev és Gomułka helyzetelemzésének helyességét. Egybehangzóan szögezték le: noha a csehszlovákiai belpolitikai helyzet sok szempontból kritikus, a pártra nagy nyomás nehezedik, elvesztette ellenőrzését a sajtó felett s vannak jobboldali jelenségek, a szituáció nem ellenforradalmi. A meghatározó politikai irányzat – mint mondották – „proszocialista”, a szocializmus nincs veszélyben, s a CSKP képes a társadalmi-politikai folyamatok irányítását kézben tartani. Kádár a Prágai Tavaszt védi Drezda után rövid időre mérséklődött a csehszlovák pártvezetésre nehezedő külső nyomás. Április elején bekövetkezett a fordulat. A CSKP KB április 4-i ülésén új pártelnökséget – PB-t – választottak, amelyben a párt reformszárnyához tartozók kerültek többségbe, a régi Novotný garnitúrából mindössze hárman maradtak. A párt korábbi főtitkára maga is elvesztette elnökségi tagságát. 5-én a KB jóváhagyta a párt Akcióprogramját, amelyet „Csehszlovákia útja a szocializmushoz” címmel hoztak nyilvánosságra. 8-án Ĉernik vezetésével új kormány alakult. 18-án J. Smrkovskýt választották meg a nemzetgyűlés elnökévé. Egy sor fontos állami intézmény, valamint a népfront élére új vezetők kerültek, akik elkötelezett hívei voltak a régi sztálini politikai struktúra lebontásának és a demokratikus reformok bevezetésének. Megkezdődött a Prágai Tavasz. Kádár János, Fock Jenő és a magyar küldöttség többi tagja negatív élményekkel tértek vissza Drezdából. Nem tetszett az ottani légkör, nyugtalanítónak tartották a csehszlovák kérdés egyoldalú, elfogult kezelését a szovjetek részéről. Csalódást keltett Gomułkáék merev magatartása, még ha értették is, hogy e mögött az a félelem húzódik meg, hogy a csehszlovák események hatására kritikussá válhat a lengyel belpolitikai helyzet. Ez a március eleji varsói diákmegmozdulások elleni rendőri fellépések miatt, amúgy is feszült volt. Kádárék érzékelték, hogy csökken a bizalom a többi szocialista ország részéről Magyarország iránt. Ennek ellenére a magyar pártvezetés a nyilvánosság előtt is kiállt a csehszlovákiai változások mellett. Komócsin Zoltán, az MSZMP KB külügyekkel foglalkozó titkára 1968. március 26-i, a Magyar Rádiónak és Televíziónak adott nyilatkozatában kijelentette, hogy „csehszlovák testvérpártunk törekvéseit a magunk részéről helyeseljük”, az MSZMP támogatásáról és szolidaritásáról biztosította a CSKP-t és a „szocializmus csehszlovákiai erőit”. Kádár János április 19-én a Hazafias Népfront kongresszusán ezt megismételte. Április– május–június folyamán a magyar sajtó, elsősorban a Népszabadság, részletesen beszámolt a csehszlovákiai eseményekről, általában jóindulattal és kritikai megjegyzések nélkül. Nem közölt egyetlen cikket sem, amely kül- vagy belpolitikai szempontból árthatott volna Dubĉekéknek. A két ország viszonyában nem volt semmi feszültség. 1968. június 13. és 15-e között zajlott le a Dubĉek vezette csehszlovák párt- és kormányküldöttség magyarországi látogatása. 14-én a két ország képviselői újabb, húsz évre szóló barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási egyezményt írtak alá. A csehszlovák delegáció elégedetten távozott Budapestről. Dubĉek némi meghatottsággal jelentette ki: „...nemcsak én, hanem az egész küldöttség elégedett látogatásunk eredményével. Jó tárgyalni a magyar vezetőkkel, mert megértjük egymást. Örömmel tölt el bennünket, hogy a magyar elvtársak és Kádár elvtárs, akit évek óta jól ismerek, jóindulatú megértéssel követik a csehszlovákiai eseményeket.” MSZMP kontra szovjet blokk Miközben a magyar kapcsolatok mind párt; mind állami szinten zavartalannak mutatkoztak, a magyar pártvezetés a Csehszlovákiához való viszony és a Csehszlovákia körül kialakuló helyzet kezelésében egyre inkább szembe került az ún. szovjet blokk országaival. Drezda után – április folyamán – a szovjet felső vezetés taktikát változtatott, amelynek lényeges eleme volt a politikai, diplomáciai, ideológiai, sőt katonai nyomás gyakorlása Prágára, a csehszlovák pártvezetés megosztása, Dubĉekkel szemben egy „baloldali”, szovjetbarát csoport (Bilák–Indra-csoport) kialakítása és támogatása, s a Szovjetunióhoz kötődő szocialista országok mozgósítása Csehszlovákia ellen. Április 24-én Prágába érkezett Jakubovszkij marsall, a Varsói Szerződés fegyveres erőinek főparancsnoka, és kérte a csehszlovák kormány hozzájárulását ahhoz, hogy a VSZ országainak katonai egységei hadgyakorlatot tarthassanak Csehszlovákia területén. Május 4-re Dubĉeket kirendelték Moszkvába, és ismét fejmosásban részesítették őket a belpolitikai fejlemények – elsősorban a sajtóban elszaporodó szovjetellenes megnyilatkozások – miatt. Május 17-én Koszigin miniszterelnök utazott „gyógykezelésre” Csehszlovákiába. 69 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Az újabb pártfőtitkári találkozót – az elsőt Dubĉek nélkül – május 8-án a legteljesebb titoktartás mellett Moszkvában rendezték meg. Kádárt május 6-án este Koszigin személyesen hívta fel telefonon és kérte, hogy inkognitóban utazzon sürgősen Moszkvába a csehszlovákiai helyzet megvitatására. A csehszlovákiai események értékelésében újra éles vita bontakozott ki, és ismét Kádár János maradt egyedül véleményével. A szovjet álláspontot támogató Gomułkával, Ulbrichttal és Zsivkovval szemben leszögezte: „Jelenleg Csehszlovákiában nem ellenforradalom van, hanem harc indult a múltban elkövetett hibák kijavításáért.” Vitába szállt Zsivkovval, aki azt mondotta, hogy Novotnýt nem az általa elkövetett hibákért kell bírálni, hanem azért, mert az 1968. januári KB-ülésen megalkuvó magatartást tanúsított. Azok a folyamatok, amelyek aláásták a CSKP tekintélyét, nem 1968 januárjában kezdődtek, hanem jóval korábban. Ezért nem Dubĉeket, hanem Novotnýt kell elítélni – mondotta. Kádár azt hangoztatta, hogy kívülről nem szabad beavatkozni a csehszlovák belügyekbe, mert az az ellenzéki erőknek kedvez. Az 1956-os magyarországi eseményekre utalva, határozottan leszögezte, hogy fegyveres erőszak alkalmazásával a csehszlovákiai válságot nem lehet megoldani, politikai megoldást kell keresni. A Varsói Szerződés országai csehszlovákiai hadgyakorlata ellen nem emelt kifogást, de azt mondotta, hogy az arra vonatkozó döntést alá kell vetni politikai megfontolásoknak. Kádár feltehetően tisztában volt azzal, hogy a közös hadgyakorlat egy esetleges invázió előkészítését, talán főpróbáját jelenti. A csehszlovák kormány május végén – teljesen gyanútlanul – engedélyezte a törzsvezetési gyakorlat megtartását, amire június 20. és 30. között került sor. Többpártrendszer, Nagy Imre-évforduló A magyar pártvezetés magatartása Csehszlovákiát illetően június második felében kezdett alig észrevehetően megváltozni, s a fordulat – ha nem is éles formában – július közepén következett be. Ez összefüggött azzal, hogy a csehszlovák belpolitikai helyzet feszültebbé vált, a demokratikus reformmozgalom polarizálódott, a párt radikális szárnya a jugoszláv modell felé orientálódott, s kezdett kirajzolódni, hogy a párton kívüli ellenzék viszont szeretné visszaállítani a parlamentáris többpártrendszert. Június 18-ig mintegy 70 politikai jellegű szervezet kérte működésének engedélyezését, bár zöld utat egyelőre csak egy, az emberi jogokat védő kisebb csoport kapott. Megalakult az SZDP újjáalakítását szervező bizottság. A korábbi polgári pártok is szervezkedni kezdtek, taglétszámuk rohamosan nőtt. E folyamat jele volt a Ludvig Vaculik által fogalmazott és számos népszerű közéleti személyiség által aláírt, híres „2000 szó” c. felhívás, amely polgári liberális alapállásból élesen bírálta a CSKP tevékenységét, és kiállt a politikai pluralizmus mellett. A magyar pártvezetés két dolgot sérelmezett: O. Machatka cikkét, amelyben megemlékezett Nagy Imréről kivégzésének tizedik évfordulója alkalmából – nyíltan megírva, hogy ártatlanul végezték ki –‚ s a „2000 szó” című felhívást. Különösen időzítésük keltett ingerültséget a magyar fővárosban. Machatka cikke akkor jelent meg Lyterarni listyben, amikor a Dubĉek vezette pártküldöttség Budapestre érkezett. A „2000 szó” viszont június 27-én látott napvilágot, akkor, amikor Kádár és a magyar pártküldöttség Moszkvába utazott. Machatka írását a Népszabadság szokatlanul durva hangnemben ítélte el, Vaculikék felhívását pedig a szocializmus elleni támadásnak minősítette, s mindkét esetben – most először – adminisztratív intézkedéseket sürgetett. Kádár elfordulása Az újabb bizalmas jellegű, a nyilvánosság teljes kizárásával megrendezett Kádár–Dubĉek-találkozó július 13-án délután Komárnóban zajlott le. A beszélgetés során, amely már távolról sem volt olyan jó hangulatú, mint a korábbiak, Dubĉek sérelmezte a testvérpártok eljárását, kifogásolta az öt párt közös fellépését. Megismételte, nem zárkóznak el egy nemzetközi értekezleten való részvétel elől, de az nem foglalkozhat csak Csehszlovákiával. A kétoldalú tanácskozásokat azért tartják fontosabbnak, mert nem csak az SZKP-val vannak vitáik, hanem a lengyel, bolgár és a keletnémet kommunista párttal is. Nem hallgatta el azt sem, hogy mélyen sérti a prágai vezetést, hogy a hadgyakorlatra érkezett szovjet katonai egységek még mindig Csehszlovákiában vannak. Kádár keményebb hangot ütött meg, mint korábbi tárgyalásaik során. Szemrehányást tett Dubĉeknek a varsói kollektív találkozón való részvétel elutasítása miatt, s azt az 1968 januárja óta elkövetett legsúlyosabb hibának nevezte. Felhívta a figyelmét arra, hogy a csehszlovák magatartás megváltoztatta a hat párt viszonyát a Varsói Szerződésen belül a CSKP hátrányára, s az MSZMP-t és Kádárt is kényes helyzetbe hozta. Amit korábban ilyen körben nem tett, Brezsnyev korlátozott szuverenitásra vonatkozó érveit hangoztatva kijelentette: a csehszlovák válság az egész nemzetközi munkásmozgalom ügye, s sértődöttségből, vagy még oly jogos megbántottságból, vagy az önállóság elvesztésétől való félelem miatt nem szabad kitérni a csehszlovák kérdés közös megoldása elől. Arra is felhívta Dubĉekék figyelmét, hogy Jugoszláviának és Romániának megvannak a maguk külön érdekei, nem biztos, hogy megbízható szövetségeseket találnak bennük. A hozzájuk való közeledés biztosan


tovább rombolná Prága és Moszkva amúgy is rossz viszonyát. Kádár és a vele lévő Fock Jenő megragadták az alkalmat, hogy a magyar párt sérelmeit is, főként a Machatka cikket szóba hozzák. A keményebb hang meglepte Dubĉekéket, nem várták, hogy a velük és politikai törekvéseikkel rokonszenvező és addig őket támogató magyar vezetők részéről éri őket ilyen határozott bírálat. „Úgy tűnik akkor döbbentek rá, hova jutottak” – olvasható a találkozóról készült feljegyzésben. A beszélgetés e fázisában mindketten összetörtek. Vergődés közben azt mondták: látják, hogy számukra minden ajtó bezárult, azt ismételgették, hogy a kétoldalú találkozók – felfogásuk szerint – a többoldalú találkozóban csúcsosodnának ki. A két politikus eszmecseréjének azért mégis volt hatása. A CSKP KB Elnöksége 14-én reggel Varsóban levelet juttatott el Brezsnyevhez, amelyben közölte: készek az SZKP-val való azonnali találkozóra, s nem zárkóznak el egy szélesebb körű tanácskozás elől sem. Ez ugyan a július 8-i elutasításhoz képest komoly engedményt jelentett, de már késő volt. Ulbricht, Zsivkov kontra Kádár A varsói értekezlet július 14–15-én, két napig tartott. A magyar pártküldöttséget – a Dubĉekékkel való különtalálkozó miatt – bizalmatlanul és nem titkolt nehezteléssel fogadták. „A varsói tanácskozás idején mi úgy ültünk ott, mint valami sztrájktörők – panaszkodott Kádár az MSZMP KB augusztus 7-i ülésén –‚ s úgy is néztek ránk a többiek.” Az értekezleten feszült, ideges légkör uralkodott. A megnyitót Gomułka tartotta, a delegációvezetők valamennyien felszólaltak, Kádár kétszer is. Továbbra is súlyos nézeteltérések voltak a csehszlovákiai helyzet megítélésében, az érvek nem nagyon változtak, legfeljebb a szerepek cserélődtek. Bár nem esett szó róla, mindenki tudta, hogy az alapkérdés a katonai beavatkozás kérdése. Gomułka ez alkalommal mérsékeltebb volt, nem ellenforradalomról beszélt, hanem a CSKP szociáldemokrata párttá, Csehszlovákia kapitalista országgá válásának veszélyéről, amely a párt soron következő, időközben szeptember 7-re előre hozott XIV. kongresszusán következhet be. Határozottan amellett foglalt állást, hogy a csehszlovák válságot nem lehet erőszakkal, különösen nem katonai erőszakkal megoldani. Kádár Gomułka mellé állt, vele értett egyet mind a szociáldemokratizálódás, mind a polgári restauráció, mind a katonai beavatkozás kérdésében. Felszólalásában az volt az újdonság, hogy a kialakuló csehszlovák politikai rendszert „jugoszláv színezetűnek” minősítette, amely közelebb hozhatja a burzsoá ellenforradalom veszélyét. Ismételten leszögezte: Csehszlovákiában az ellenforradalom nem kerekedett felül. Amíg Moszkvában Gomułka, most W. Ulbricht és Zsivkov támadták a magyar álláspontot. A keletnémet főtitkár, aki felszólalásában megismételte az imperialista beavatkozással, az ellenforradalmi központokkal, az ideológiai terrorral kapcsolatos politikai rögeszméit, udvariatlanul reagált Kádár János szavaira, bántó módon bírálta az MSZMP magatartását, a csehszlovák válságban, és egészen odáig elment, hogy a magyar delegáció megrökönyödésére kijelentette, Magyarország lehet a következő, ahol az „imperialista beavatkozás” megrendítheti a szocialista rendszert. Azzal a javaslattal állt elő, hogy Szlovákiában rendezzenek újabb katonai erődemonstrációt. Zsivkov, aki a legszélsőségesebb nézeteket hirdette, szintén elhatárolta magát a magyar állásponttól, s azt hangoztatva, hogy a csehszlovák válság megoldásában a Szovjetunió és a Varsói Szerződés tagállamai számára kimerültek a politikai lehetőségek, nyíltan a katonai beavatkozás mellett foglalt állást. Kijelentette: „...a belső erők a mi határozott és fegyveres támogatásunk nélkül nem tudnak konszolidálódni”, s a proletárdiktatúrát helyre kell állítani. Brezsnyev, akit bosszantott a két ultrabalos felszólalás, mérsékeltebb hangnemben beszélt, mondandójának lényege azonban az volt, hogy Csehszlovákiában nőtt az ellenforradalom veszélye, addig kell cselekedni, amíg nem késő, s ha a CSKP nem tudja megoldani saját erőből a válságot, akkor „a szocialista országoknak joguk és kötelességük segíteni”. Az SZKP főtitkára azonban a katonai beavatkozás mellett nem kötelezte el magát, sőt azt javasolta, hogy az öt párt – figyelmeztetésként – küldjön egy levelet Prágába és sürgesse a határozott fellépést az úgymond „ellenforradalmi” jelenségekkel szemben. Miután 1956 óta nem fordult elő, hogy két testvérpárt egy nemzetközi összejövetelen nyíltan bírálja az MSZMP-t, Kádár újra felszólalt. Ulbricht és Zsivkov kritikájára nem reagált, de kijelentette, hogy a magyar párt felelősséggel foglalkozik a csehszlovák ügyekkel, s álláspontját fenntartja. Az értekezleten ekkor még az a felfogás vált uralkodóvá – összhangban Kádár és Gomułka véleményével –‚ hogy csak olyan lépést szabad tenni, amit a szocialista országok és természetesen Csehszlovákia közvéleménye is elfogad, s a nyugati hatalmak sem tekintenek beavatkozásnak. A résztvevők hozzájárultak az újabb levél elküldéséhez. Az ötpárti levél, amelyet július 16-án adtak át Prágában és a Népszabadság két nap múlva nyilvánosságra hozott, árnyaltabb megfogalmazásban a szovjet véleményt és érvelést tükrözte, az ultrabalos bolgár és keletnémet nézetek hiányoztak belőle. A magyar delegáció – lengyel támogatással – csupán azt tudta elérni, hogy belekerült egy bekezdés arról, hogy az öt párt elhatárolja magát a Novotný-érától és a régi sztálinista múlttól, s helyesli az elkövetett hibák kijavítását, a törvénytelenségek áldozatainak rehabilitálását. A közös levél a régi követeléseket sorolta fel, új mozzanatként most már nyíltan sürgette „valamennyi védelmi eszköz”, tehát a hadsereg, a rendőrség mellett a munkásőrség felhasználását is az ún. „antiszocialista erők”, a párton kívüli 71 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

ellenzék ellen. A CSKP Elnöksége – Brezsnyev személyes sürgetését figyelmen kívül hagyva – válaszában visszautasította a pártot ért bírálatot, s lényegében nem reagált az „ötök” követeléseire. Kádár hozzájárul az intervencióhoz (július) A valóban komoly figyelmeztetésnek szánt levél visszautasítása után Moszkvában döntő lépésre szánták el magukat. Az SZKP Elnökségének 1968. július 19–20-i ülésén – feltehetően komoly viták után – három lényeges határozat született. A szűkebb pártvezetés mérsékeltebb tagjai, közéjük tartozott Brezsnyev is, elérték, hogy az SZKP tegyen még egy kísérletet a Prágával való megegyezésre, s az Elnökség elfogadta a CSKP július 14-i kezdeményezését egy újabb kétoldalú találkozó megrendezésére. Ugyanakkor nyilvánvalóan a hadsereg és a tábornoki kar, valamint a pártvezetőség „keményvonalasai” nyomására eldöntötték, hogy a tárgyalásokkal egyidejűleg meg kell kezdeni a gyakorlati előkészületeket Csehszlovákia megszállására, és a Varsói Szövetség tagállamai hadseregeinek érintett egységeit készültségbe kell helyezni. Elhatározták azt is, hogy kapcsolatba lépnek Bilákékkal, a CSKP Elnökségének ún. „balszárnyával” egy politikai alternatíva kidolgozása érdekében. Minden valószínűség szerint P.J. Seleszt, az Ukrán KP első titkára volt az, aki az SZKP Politikai Bizottsága nevében július 20-án vagy 21-én tájékoztatta a magyar pártvezetést a csehszlovákiai invázió előkészítésének megkezdésére vonatkozó döntéséről, és közvetítette a magyar részvételre vonatkozó szovjet kérést. (Hasonló lépések természetesen katonai vonalon is történtek.) Kádár – néhány vezető beosztású politikussal, közöttük Fock Jenő miniszterelnökkel történt konzultáció után – a magyar párt nevében hozzájárulását adta a katonai akcióban való részvételhez. Nincs nyoma egyelőre annak, hogy a szovjet kérést az MSZMP Politikai Bizottsága előzetesen megvitatta volna. A szovjet pártvezetés örült a magyar „igen”-nek. 26-án Brezsnyev az SZKP Elnöksége nevében háláját fejezte ki a pozitív válaszért, s teljesen elérzékenyülve jelentette ki: „...ez annyira drága a mi pártunk és barátságunk számára, hogy nincsenek szavak, hogy azt kifejezzem. Amíg élek, ezt nem felejtem el.” Huzavona (július–augusztus) Az, hogy Kádár és szűkebb környezete hozzájárult a megszállás katonai előkészítéséhez, nem a csehszlovák belpolitikai problémákkal magyarázható, hanem az MSZMP nemzetközi helyzetével, a szovjet blokkon belüli elszigetelődésével, s azzal a politikai kényszerrel függött össze, hogy a magyar pártvezetés ekkor már nem tehette meg, hogy távol marad. Az MSZMP KB augusztus 7-i ülésén, ahol felmerült, hogy mi lenne, ha Magyarország nem venne részt a katonai akcióban, Kádár János a következőket mondotta: „Ez elvileg teljesen lehetséges lett volna. Mondhattuk volna, hogy nem veszünk részt a katonai készültségben. De mi jön ki abból? Láttuk a nyugtalanságot, ami a szovjet elvtársakban, a lengyelekben, a többiekben és ami természetesen bennünk is élt, bár nem olyan fokozott mértékben. Mit jelentett volna, ha mi azt mondjuk: mi nem tartunk velük. Szerintem ez még nagyobb idegességet váltott volna ki. Semmit meg nem oldott volna, sőt sokkal komplikáltabb szituációt idézett volna elő. Megmondom őszintén – mivel a szituációt, a körülményeket meg az embereket ismerjük – [a szovjet vezetők] még kiszámíthatatlanabb lépésre szánták volna el magukat.” Kádárék azzal is tisztában voltak, ha távol maradnak, megszűnik az a lehetőségük, hogy befolyásolják az események alakulását mind Csehszlovákiában, mind a Varsói Szerződés táborában. Ágcsernyőn július 29-től négy napig tartó, drámai fordulatoktól nem mentes, elkeseredett vita folyt a tárgyaló partnerek között. Egy alkalommal a csehszlovák delegáció teljes létszámban (Bilákék is) kivonult a tanácsteremből, mert Seleszt durva személyeskedő megjegyzést tett Kriegelre. A feltételek azonban nem voltak egyenlőek. Brezsnyevék tudták, hogy ekkor már gőzerővel folyt a megszállás katonai előkészítése. Dubĉekéknek fogalmuk sem volt, hogy mi készül. A szovjetek eleve nem bíztak abban, hogy bármiben is meg tudnak egyezni, a helyzetet reménytelennek látták. A csehszlovák pártvezetés, amely a találkozó előtt tett néhány engedményt (pl. leváltották J. Prhlik tábornokot, a CSKP Állami és Adminisztratív Osztályának vezetőjét, aki július 15-én egy sajtóértekezleten kijelentette, hogy felül kell vizsgálni Csehszlovákia részvételét a Varsói Szerződés szervezetében) viszont szeretett volna megállapodásra jutni, mert mindenáron el akarta kerülni a szakítást a Szovjetunióval és a többi szocialista országgal. A tárgyalások meglepő eredménnyel végződtek. A szovjetek hozzájárultak, hogy a CSKP Akcióprogramja alapján folytathatja addigi reformpolitikáját, megtarthatja rendkívüli kongresszusát. Ígérték: a csehszlovák párt belügyeibe nem szólnak bele. Dubĉekék viszont vállalták, hogy mindent megtesznek a párt vezető szerepe biztosítása érdekében; pártirányítás alá helyezik a rádiót, a televíziót és a sajtót; beszüntetik a testvérpártok és a szocialista országok nyílt bírálatát; az ellenzéki pártokat és szervezeteket, közöttük az SZDP-t betiltják, s a legtöbbet bírált radikális reformkommunista vezetőket, többek között Kriegelt, a Nemzeti Front elnökét, Císařt, a KB titkárát és Pelikánt, a tévé elnökét leváltják. Része volt a megegyezésnek, hogy csehszlovák részről hozzájárultak egy újabb hatpárti találkozó megtartásához. A szovjet engedmények nem voltak őszinték, mint az hamarosan kiderült.


A hatpárti találkozóra augusztus 3-án és 4-én került sor Pozsonyban. Előtte azonban – 2-án este – az ötök külön értekezletet tartottak, ahol meghallgatták Brezsnyev beszámolóját Ágcsernyőről. A tájékoztatót, amely meglehetősen egyoldalú volt, s jobbára a csehszlovák kötelezettségvállalásokról szólt, de azért érzékeltette a szovjetek szkepszisét, a résztvevők tudomásul vették. A hatpárti tanácskozás lényegében egy közös nyilatkozat elkészítésében merült ki, amelyet 3-án este az érintett felek ünnepélyes körülmények között aláírtak, s másnap közzé tették. A nyilatkozatban nem esett szó a csehszlovákiai helyzetről, nem bírálta a CSKP tevékenységét. Nagy hangsúlyt helyezett a szocialista országok együttműködésére. Volt azonban egy feltűnő ellentmondása, egyfelől kiállt a bandungi alapelvek mellett, ugyanakkor helyeselte a szocialista országok korlátozott szuverenitását megfogalmazó ún. Brezsnyev-doktrínát is. Ágcsernyő és Pozsony után a szovjet felső vezetés egyre növekvő türelmetlenséggel figyelte, mi történik Prágában és igyekezett nyomást gyakorolni Dubĉekékre a megállapodások végrehajtása érdekében. Brezsnyev rendszeresen telefonált, maga és az SZKP KB Elnöksége nevében leveleket írt, memorandumokat küldözgetett. A szovjetek megpróbálták Kádár Jánost is felhasználni Dubĉekék befolyásolására. Koszigin már Pozsonyban meghívta az MSZMP első titkárát, hogy töltse szabadságát a Szovjetunióban, s a meghívást Brezsnyev augusztus 7-én megismételte. Kádár – Erdélyi Károly kíséretében – augusztus 12. és 15. között a Krímben, Jaltán, s két napon át – kötetlen eszmecsere keretében – Brezsnyevvel, Kosziginnal és Podgornijjal megvitatta a csehszlovák válsággal összefüggő kérdéseket. A magyar politikus – legalábbis az eddig hozzáférhetővé vált iratokból arra lehet következtetni – az MSZMP ismert álláspontját fejtette ki, nemegyszer bírálva a szovjet magatartást és az alkalmazott taktikát. Következetesen kitartott amellett, hogy politikai kérdésekre politikai megoldást kell találni, de most már hozzátette, hogy ha nincs más lehetőség, katonailag is be kell avatkozni. Próbálta győzködni a szovjet vezetőket, hogy az SZKP – már csak a nemzetközi munkásmozgalomban betöltött szerepénél fogva is – nem lehet a „tegnap védője”, támogatnia kell az új megoldásokat, nem avatkozhat be önkényesen más pártok belügyeibe, s tiszteletben kell tartania a kommunista pártok egyenjogúságát és önállóságát. Nem tudni, szovjet részről mit fogadtak el kritikájából, annyit azonban elért, hogy Brezsnyevék felkérték: beszéljen még egyszer Dubĉekkel. Kádár utolsó közvetítése Magyar kezdeményezésre az utolsó Kádár – Dubĉek-találkozó ismét Komárnóban zajlott le, augusztus 17-én. A 13 órás tárgyalás feszült, rossz légkörű, meddő beszélgetés volt. Kádár számára világossá vált, nem tudnak szót érteni, a csehszlovákok nem fogják végrehajtani az ágcsernyői és a pozsonyi megállapodásokat, mennek a maguk útján, s készülnek a pártkongresszusra. Úgy, mint Pozsonyban, amikor Smrkovský és Mlynař társaságában beszélgettek, most is az 1956-os magyar és lengyel helyzet megoldásának különbségeit elemezve burkoltan értésre adta, Prágában mire számíthatnak, de nem értették meg üzenetét. Kádár azzal tért vissza Budapestre, hogy a Dubĉek vezetés nem akarja, de nem is tudja végrehajtani a két héttel korábbi megállapodásokat. Hogy Kádár komarnói tapasztalatai befolyásolták-e a csehszlovákiai hadműveletek megkezdésére vonatkozó döntést, ma még nem tudni, valószínűleg nem. A szovjetek ugyanis augusztus 18-ára hívták Moszkvába az „ötök” legmagasabb rangú képviselőit, akik jóváhagyták az invázió időpontját és a Bilák–Indra-csoport hatalomátvételi tervét. Ehhez viszont az SZKP Elnökségének legalább egy vagy két nappal korábban meg kellett hoznia a maga döntéseit. Az MSZMP PB augusztus 20-án hozzájárult Magyarország részvételéhez Csehszlovákia megszállásában. A bevonulás után (augusztus–október) 1968. augusztus 21-e után a magyar pártvezetőség közvetítő szerepe hamarosan megszűnt. Bár visszaemlékezések szerint Kádár később azt mondotta, hogy Svoboda mellett neki is volt szerepe abban, hogy Dubĉeket szabadon engedték és részvételükkel augusztus 23-án megkezdődtek a szovjet–csehszlovák tárgyalások, az egykorú események ezt nem igazolják. Augusztus 23. és 26. között az ún. „ötök” szintén Moszkvában üléseztek. A csehszlovák vezetőkkel azonban csak a szovjetek tárgyaltak, s ők tájékoztatták a többieket a megbeszélések előrehaladásáról. Nekik csak utólagos reagálásra volt módjuk. Ezt megkerülendő Kádárék 24-én levélben fejtették ki álláspontjukat a kialakult helyzetről, de szovjet részről nem tértek vissza az abban foglaltakra. A magyar pártvezetés elfogadta az augusztus 26-i szovjet–csehszlovák megállapodást, amelyben Dubĉekék kötelezettséget vállaltak az Ágcsernyőn kidolgozott egyezmény végrehajtására, az augusztus 22-i rendkívüli párt kongresszus érvénytelenítésére s további jelentős személyi változtatásokra (főként


a radikális reformerek eltávolítására), s hozzájárultak, hogy a szovjet csapatok jogi helyzetét később szerződésileg rendezzék. A szovjet pártvezetés a moszkvai tárgyalások után is azt a gyakorlatot folytatta, hogy ő tárgyalt közvetlenül Dubĉekékkel, s a többieket – a másik négy pártot – csak tájékoztatta. A budapesti párt- és kormányköröknek meglazultak a kapcsolatai nemcsak Dubĉek környezetével, hanem az úgynevezett „baloldallal” is. Ebben az is szerepet játszott, hogy Kádár súlyosan elítélte Bilákékat, amiért a nyilvánosság előtt nem merték vállalni, hogy ők hívták be a Varsói Szerződés csapatait. A szovjetek továbbra is minden csehszlovák belpolitikai eseményre reagáltak, s mindenbe beleszóltak. Október közepéig Brezsnyev viszonylag rendszeresen, két-három naponként telefonált Kádárnak. Szeptember 17-én sor került az ötök még egy utolsó csúcstalálkozójára, ahol már nem volt vita, s a résztvevők támogatásukról biztosították a szovjetek csehszlovákiai politikáját, ami nem volt más, mint konszolidáció címén a reformpolitika felszámolása. Kádárék nevéhez már csak egy kezdeményezés fűződött: a megszálló csapatok mielőbbi kivonása. Az SZKP főtitkára a csehszlovák–szovjet katonai egyezmény előkészítésekor még igényt tartott Kádár véleményére. Az egyezmény, amit október 15-én írtak alá, magyar szempontból is fontos volt, mert az tette lehetővé a magyar csapatok kivonását Csehszlovákiából. Október második felétől kezdve Brezsnyev telefonjai megritkultak, január végén még felvetette Kádár Jánosnak, hogy esetleg újra össze kellene hívni az öt vagy a hat párt képviselőit, de erre már nem került sor. A csehszlovák kérdés lassan kizárólagosan a szovjet külpolitika problémájává vált, s a szövetségesek véleményére egyre ritkábban voltak kíváncsiak. Kádár János és a magyar pártvezetés közvetítő szerepe 1969 tavaszán végleg megszűnt. Számításbeli hiba vagy politikai alapelv Kádár János és a magyar pártvezetés tehát megpróbált közvetíteni a csehszlovákiai válságban, s tagadhatatlanul volt befolyása az események alakulására. Dubĉek híres, 1989-es, a Panorámának adott nyilatkozatában azt mondotta, hogy Kádár – ha keményebben kiáll – megakadályozhatta volna a csehszlovák tragédiát. Meggyőződésem szerint nem. Valószínűleg igaza van Nyers Rezsőnek, Kádár lebecsülte lehetőségeit, s talán túl korán adta be a derekát, de ha a szovjet pártvezetés egyszer döntött, azt már nem tudta megmásítani. Brezsnyevéket elsődlegesen a Szovjetunió biztonsági érdekei mozgatták. Csehszlovákiában nem voltak szovjet csapatok. A szovjet hadvezetést mindig is izgatta, hogy szovjet szempontból a csehszlovák határok nyitottak, s a szovjet biztonsági rendszer e ponton sebezhető. Csehszlovákia esetleges kiválása a Varsói Szerződésből e sebezhetőséget növelte volna. Brezsnyev 1968 májusában kertelés nélkül megmondta Dubĉeknek „Mi soha nem mondunk le önökről.” Ugyanakkor Kádár nem is akarta a szovjet szándékokat keresztezni. A kádári politika egyik lényeges eleme volt a Szovjetunióval való együttműködés, a szovjet külpolitikához való igazodás, az azzal való lépéstartás, az akciók egyeztetése.

2. Képek





1. Feljegyzések 1968-ból, a csehszlovákiai intervencióról NYERS Rezső Feljegyzések 1968-ból, a csehszlovákiai intervencióról Az alábbi személyes feljegyzéseim az 1968 januárjától ugyanazon év szeptemberéig terjedő időszakból származnak. A csehszlovákiai reformok kritikus időszakának az eseményeit rögzítik, pontosabban azt, ami a magyar pártvezetés egyik akkori – döntően gazdaságpolitikával foglalkozó – vezetőjéhez eljutott. A feljegyzések, amiket a feljegyzendő nézőpontja óhatatlanul befolyásolt, eseményeket rögzítenek, részint ismert, részint alig ismert tényekről. Azokban az években a Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Bizottságának tagja és Központi Bizottságának a titkára voltam, elkötelezve a reformok politikájának, hazai és kelet-európai viszonylatban. A csehszlovákiai és a magyar gazdasági reformok szinte ikertestvérei voltak egymásnak, oly mértékben hasonlított egyik a másikra. (Annak ellenére, hogy nem együtt, hanem csak egy időben, egymás mellett kerültek kidolgozásra.) A magyarázata ennek a hasonlóságnak az, hogy a termelési viszonyok és az intézmények terén domináltak a közös vonások: a gazdasági növekedés forrásai kimerültek, fokozódó egyensúlyi zavarok jelentkeztek, a kelet–nyugati kapcsolatokban a sajátos tranzitív szerepet egyik ország sem volt képes már a korábbi módon eredményesen betölteni. A hatvanas évek közepére a reformok mindkét országban a további fejlődés szempontjából életfontosságúvá váltak. A reformok szellemi forrása mind Prágában, mind Budapesten az a típusú értelmiség volt, amely egy „européer szemlélet és látókör” birtokában igyekezett a baloldali szociális felfogást összekapcsolni a fejlett nyugati gazdaságoktól átvehető módszerekkel, azokat átplántálni a köztulajdon és a tervezés intézményrendszerére. Ez a törekvés volt hivatva a gazdasági rendszer új minőségének a kialakítására, amit talán leginkább a „szocialista piacgazdaság” fogalmával lehet jellemezni. Reform-tűrés és reform-elfojtás A csehszlovák és a magyar gazdasági reformnak belpolitikai nehézségeket, fékező-erőket kellett legyőzniük: mind a tervgazdaságban érdekelt állami, vállalati pártapparátus konzervativizmusát, mind azokét, akik a bajokat baloldali radikalizmussal (nagyobb egyenlőséggel, vezetőellenességgel) akarták gyógyítani, mind pedig a széles körű közönyösségét azoknak, akikért a reformerek igazában síkraszálltak. Emellett meg kellett küzdeniük a szovjet érdekszférába tartozás hatásával, az ideológiai, politikai gúzsbakötés helyett az önkorlátozást vállaló relatív önállóságot kellett kivívni. Mindez nem kevés ügyességet, szinte politikai művészetet igényelt a reformot megvalósító vezetőrétegtől. A szovjet birodalmi politika és a nemzeti reformpolitika keresztezésében két probléma foglalkoztatta a szovjet blokk vezetőit: az elindult reformok „dominó-hatása” az érdekszféra országaiban, valamint a világgazdasági nyitás irányzatának következményeként a nyugati országokból érkező „fellazító” hatás veszélye. Ezen két probléma körül nem volt mindig sem egységes, sem pedig tisztázott és végleges az álláspont a szovjet politikai elitben, a felfogások változásának az iránya azonban 1968-ban világossá vált: a kezdeti (1965–66 évekbeli) reform-tűrés felől haladt a reform-elfojtás álláspontja felé s azt elérte 1968–69-ben. Válságmegoldások lengyel és magyar módra A kelet-európai reformokkal kapcsolatban a szovjet vezetésnek már háromféle válságkezelési tapasztalata halmozódott fel 1968-ra, amelyek nyilván mérlegelés tárgyát képezték akkor, amikor a csehszlovákiai helyzetben a „legkisebb rossz” jellegű megoldást keresték. Az első tapasztalatot az 1948–53 közötti jugoszláv– szovjet konfliktus szolgáltatta, amelyben a jugoszlávok számára menedéket jelentett a nyugati gazdaság felé történt időbeni nyitás, így sohasem tértek vissza a szovjet érdekszférába. A második tapasztalatot az 1956. évi lengyel politikai zendüléssel kapcsolatos események szolgáltatták, ahol a szovjet vezetésnek engedményekkel sikerült politikai kompromisszumra jutniuk Gomułkáékkal, elkerülték a katonai beavatkozást, s végül is „megszelídítették” a lázongásra hajlamos lengyel vezetést. A harmadik tapasztalatot az 1956. évi magyar felkelés nyújtotta, amikor nemzetközi szempontból kockázatos katonai beavatkozásra szánták el magukat, ami végül is járható útnak bizonyult, a kockázat vállalása biztonsági szempontból eredményt hozott. A jugoszlávok példája arra figyelmeztette Brezsnyevéket, hogy a gazdaságilag függetlenedő országban a szovjet politika hegemóniája nem tartható fenn. Ez döntő pont volt. De még mindig maradt számukra alternatíva: a lengyel vagy a magyar ügyben alkalmazott „forgatókönyvet” válasszák-e. (Talán a moszkvai archívumok titkainak feltárulása majd választ ad arra, hogyan és miért választották mintának a magyarországi események forgatókönyvét.) 78 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A „kínai kártya” Az események hátterében – ugyan nem közvetlen szereplőként, de – ott volt a mao-ce-tungi Kína árnyéka, amely a kommunista világon belül egyre erősebb vetélytárs lett a szovjet hegemónia számára. Már a létezése is veszélyes volt, ezért a szovjetek mindent megtettek politikai bekerítésükre és elszigetelésükre, elejét véve annak, hogy a szövetségeseik számára engedmények kicsikarására megjátszható legyen a „kínai kártyalap”. Éppen 1968-ban folyik egy nagyszabású nemzetközi politikai kampány a kommunista világtalálkozó szervezésére, amelynek a legfőbb célja a kínai politika elítélése volt. Kelet-Európából csak a jugoszlávok és a románok próbálkoztak meg a kínai kártyával játszani. A jugoszlávok eredménytelenül, mert a kínaiak nem fogadták el ajánlkozásukat, a románok pedig hatástalanul, mert Ceauşescu nem rendelkezett Tito nemzetközi jártasságával és tekintélyével, csupán apró, politikai szempontból garasos ügyeskedésekre tellett az erejéből. Így aztán Kína végül is csak az árnyékával volt jelen az 1968-as Kelet-Európában. Az akkori helyzet felvázolása után most következzen 45 feljegyzés rövid ismertetése, 1968 januárjától szeptemberéig. * 1. Kádár–Dubĉekĉek-találkozó Tapolcsányban, január 22-én A találkozót Dubĉek kezdeményezte, de létrejöttében közvetítő szerepe volt Brezsnyevnek is. Egy héttel megelőzte Dubĉek akkor tervezett moszkvai látogatását. Témáit Dubĉek információja képezte a törvénytelenség áldozatainak rehabilitálásáról, Novotný politikai hibáiról és a szlovák önállóság kérdéséről, valamint két régió (Nyugat-Csehország és Dél-Szlovákia) speciális kérdéseiről. Kádár megértéssel fogadta az információt. Hazatérve, a találkozót nyílt, őszinte tanácskozásnak jellemezte. Dubĉeket józan gondolkodású, felelősségét érző embernek ismerte meg. A találkozóról Kádár javaslatára kommünikét adtak a sajtónak. 2. Kádár–Dubĉek február 4-én a csehszlovákiai Komarnóban Magyar részről Komócsin Zoltán és Erdélyi Károly is részt vesz. Dubĉek informál arról, hogy a Szovjetunióban jól fogadták a látogatását, viszont keletnémet, lengyel és bolgár részről tartózkodóan fogadják a prágai változást. Jelzi, hogy február 7-én készül találkozni Gomułkával. A maguk részéről a Szovjetunióval újra kívánják tárgyalni a gazdasági kapcsolatok jövőjét. Megbízták Ĉerniket azzal, hogy dolgozzon ki javaslatot a magyar– csehszlovák gazdasági kapcsolatok fejlesztéséről. Kádár ismertette a magyar helyzetet, majd beszámolt a kommunista világtalálkozó Budapestre összehívandó előértekezletének a szervezéséről. Addig 64 párt nyilatkozott a témában: 60-an mellette, 4-en ellene. Jugoszlávia részvétele nem valószínű, az 1960-as nyilatkozat visszavonása esetén hajlandók csak részt venni. Kádár szerint új helyzet van a Német Szövetségi Köztársaság és Jugoszlávia viszonylatában. Megállapítja, hogy a Német Szövetségi Köztársasággal kapcsolatban azonos a két fél értékelése. 3. Brezsnyev telefonközlése Kádárnak február 7-én Kedvező véleményt közöl találkozójáról Dubĉekkel. Dubĉek közölte vele, hogy az NDK-ban is kifejezésre juttatja az NSZK-val kapcsolatos (egyeztetett) álláspontot és a szocialista táboron belüli barátság szellemiségét. Arról is informál Brezsnyev, hogy a román vezetés szorgalmazza a Varsói Szerződés politikai tanácskozó testületének az összehívását, de a maga részéről még tisztázandónak tartja, hogy egyáltalán mit is akarnak a románok. 4. Brezsnyev-telefon Kádárnak február 13-án Közli, hogy helyeslik a Varsói Szerződés politikai tanácskozásának márciusi összehívását. Ismerteti azt is, hogy Dubĉek kérésére február 23-án Prágába utazik. Jó lenne, ha Kádár is részt venne a csehszlovák ünnepi rendezvényen. 5. A magyar delegáció Kádár vezetésével Prágába utazik február 21–25-én Részt vesz Nyers Rezső és Erdélyi Károly. A prágai vár főterén 25-én nagy tömegdemonstráció a külföldi vendégek részvételével, ahol a tömeg lelkesen éljenzi a politikai megújulást és a csehszlovák–szovjet barátságot. Információnk szerint Dubĉek közvetlenül a gyűlés előtt megmutatta a beszédét Brezsnyevnek, aki két módosítást javasolt. A vita miatt – ami végül kompromisszummal zárult – a gyűlés kissé késve kezdődött. A prágai tartózkodás során Brezsnyev–Kádár–Gomułka-megbeszélés február 22-én. Brezsnyev ezen sietteti a kommunista világértekezlet mielőbbi megtartását. Decemberre javasolja összehívni, feleslegesnek nyilvánítja a 79 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

februári első konzultatív értekezlet után még egy második hasonló értekezlet összehívását. Kádár és Gomułka elfogadja Brezsnyev érvelését. Február 23-án Kádár saját kezdeményezésére találkozik Novotnýval, aki köztársasági elnök létére is teljesen elszigetelődik az ünnepségsorozaton. Novotný közli Kádárral, hogy azért javasolta Dubĉeket a párt vezetőjének, hogy ne a változást előkészítők közül kerüljön ki az első titkár. Egyébként úgy látta, hogy a párt jobboldala a jugoszláv útra akar térni. 6. Brezsnyev-telefon Kádárnak március 16-án, 18-án és 19-én Ezekben informál a Dubĉekkel folytatott telefonbeszélgetésekről, és közvetít egy újabb Dubĉek–Kádártalálkozó érdekében. Közli továbbá, hogy az SZKP levelet készül írni a CSKP-nak, amelyben figyelmezteti: külső propaganda-akció folyik a szovjet–csehszlovák barátság kikezdésére. A cseheknek a két politikai bizottság találkozóját fogják javasolni. Felveti Kádárnak egy (Dubĉekkel már egyeztetett) vezetői tanácskozás tervét, amelyet Dubĉek Drezdában javasol megtartani a gazdasági együttműködés témájában a lengyelek és a magyarok részvételével. Brezsnyev a bolgárok meghívását is szükségesnek tartja, meg azt is, hogy politikai eszmecserére is sor kerüljön. Kádár választ ígér magyar részről, de már előre közli, hogy a bolgárok meghívását szükségtelennek érzi. 7. Kádár üzenete telefonon Brezsnyevnek március 19-én A magyar Politikai Bizottság vegyes érzelmekkel fogadta a drezdai tanácskozás tervét, végül azonban a meghívást elfogadta. 8. A magyar Politikai Bizottság március 19-i értékelése a tervezett drezdai találkozóról Elkerülhetetlenként tudomásul veszi, hogy a gazdasági kérdések mellett politikai kérdések is megtárgyalásra kerülnek. Szívesebben venné, ha a bolgárok távol maradnának ettől a tanácskozástól. Magyar álláspontként három lehetőség merült fel: a) támogatni Dubĉek törekvéseit; b) további vizsgálat alapján később állást foglalni; c) hatni a csehekre, hogy a testvérpártok aggodalmaira hallgatva, enyhébb reformokat valósítsanak meg. Felmerült még az is, hogy a belső viták előterében álló Novotný betöltheti-e továbbra is a köztársasági elnök posztját. A Politikai Bizottság álláspontja később az volt, hogy a csehszlovákok belső ügye a reformpolitika, ez kell legyen a kiindulópontja a külföldi észrevételeknek. A nyílt bírálatban részesült Novotnýt már nem tartja veszélyforrásnak a reformok folytatása szempontjából. Kádár: „Másnak nem szabad történnie, minthogy mi, többiek teljes erőből támogatjuk a csehszlovák KB-nak a kialakult koncepcióját! Ha ez történik, akkor az nem lebecsülendő eredmény lesz.” 9. A pártvezetők drezdai tanácskozása március 23-án a miniszterelnök részvételével W. Ulbricht elnöki megnyitójában azt javasolta, hogy a csehszlovákiai helyzetet tűzzék napirendre, mert veszélyes folyamatok indultak el. Ezután Dubĉek kapott szót, aki csalódásának adott hangot, mivel arra készült, hogy a gazdasági együttműködésről tárgyalnak, W. Ulbricht elnöki bejelentése meglepetés volt számára, ezért a csehszlovákiai politikai helyzetről rögtönözve kénytelen beszélni. Ismertette pártjuk Akcióprogramjának a lényegét, amit a demokratizálási folyamatban jelöltek meg. Kifejtette, hogy annak helyességéről meg vannak győződve, majd védekezik: nem ítélik meg tévesen a helyzetet. Ezután négy pártvezető ingerülten, vádbeszédszerű bírálatban részesítette a prágai politikát. Egyedül Kádár volt a kivétel. Brezsnyev arról beszélt, nem értik, hogyan alakulhatott ki a mai súlyos helyzet. Azt sem, hogy miféle liberalizációra gondolnak Dubĉekék. És egyáltalán, mi az, hogy új szocialista rend? Valamiféle ellenzéki párttá válik a CSKP? Utolsó esélyről beszélnek. Véleménye szerint ma már nem a párt irányít, hanem Šik, Smrkovský, Goldstücker, Husák. Gomulka nagyon veszélyesnek ítélte a csehszlovákiai helyzetet, megalapozatlannak a párt politikáját. Ulbricht szerint a prágai sajtó magát a rendszert támadja, vádolja az NDK-t is, a politika veszélyes útra lépett. Ideológiai okai vannak a rossz helyzetnek. Koszigin a nyugati világ zavart gazdasági helyzetére hívta fel a figyelmet, megkérdőjelezve a Nyugat felé nyitás helyességét. Kádár beszéde volt az egyetlen, amelyben nem volt beavatkozási tendencia. Köszönetet mondott Dubĉeknek az információért, hangsúlyozta, hogy az ottani politika kialakítása Prága hatásköre. Magyar részről szolidaritását nyilvánította a cseh vezetés tervei iránt. Felhívta Dubĉekék figyelmét a „kétfrontos harc” taktikájának a helyességére, fokozott alkalmazására. Az akcióprogramot szükségesnek ítélte. A tanácskozás végül is nem valósította meg az eltérő nézetek közelítésének a célját. 10. Tyitov budapesti szovjet nagykövet látogatása Kádárnál április 3-án


Az SZKP megbízásából informál arról, hogy Csehszlovákiában illegális államellenes csoport működik. Vezetője Ĉernik, a Cseh Szocialista Párt főnöke, a Szabad Szó főszerkesztője. Részt vesznek: Jan Prochaska, a CSKP KB volt póttagja, Krejĉi, volt vezérkari főnök, Kohout, Vaculik, Beneš, Kundera, Havel, Hanzlik írók, Knoupek, Cehák professzor és mások. Ĉernik és Prochaska kapcsolatban van Tigriddel, a cseh emigráció vezetőjével. Kádár megjegyzés nélkül fogadja a nagykövet közlését. 11. Brezsnyev megbízásából április 5-én szóbeli információt adót Kádárnak F. K. Martyin, a KGB megbízottja Hasonlót kapott Gomulka, Ulbricht, Dubĉek és Zsivkov. Az információ szerint egy 1962-ben készült amerikai operatív terv jutott a KGB birtokába, amelynek egy része már elavult, de más része még érvényes. A terv a kelet-európai országok felé irányuló titkos tevékenység forgatókönyve. 12. A csehszlovák kormány átalakítása április 6-án Lenartot felváltja Ĉernik. Elnökhelyettesek: Husák, Šik és Štrougal. Dzur lesz a hadügyminiszter. Az előző kormány 23 tagjából 7 maradt a helyén. 13. Április 8-án Tyitov nagykövet ismerteti Kádárral azt a levelet, amit Brezsnyev az elöző napon küldött Dubĉeknek A levél nyílt bizalmatlanságot fejez ki Dubĉek iránt, elmarasztalja őt azért, mert a CSKP március 2-án kelt elnökségi határozatát nem az eredeti formában ismertette a rádióban és a televízióban, lényegében felmentette a sajtót a felelősség alól. 14. Brezsnyev telefonközlése Kádárnak április 16-án Ebben közli véleményét, miszerint Dubĉek nagyon becsületes, de gyenge. Az események ellenforradalmi irányban fejlődnek. Érvei: Novotný, Lomski, David félreállítása; a masaryki köztársaság emlegetése; továbbá, hogy a pártvezetés nem támaszkodik a hadseregre és a belügyi erőkre. Dubĉeknek találkozást javasol kettesben. Ha elveti a találkozót (ami a barátság végét jelenti), akkor az „ötöknek” kellene találkozniuk. Felveti továbbá, hogy esetleg a „szovjet–magyar–lengyel” hadgyakorlatot cseh területen kellene megtartani. Kádár válasza: „Jó lenne, ha Brezsnyev mindenekelőtt találkozna Dubĉekkel.” Benne van az ötök találkozójában is, de nem tudja elképzelni, hogyan lehetne a csehek nélkül beszélni a csehek sorsáról. 15. Moszkvában zárt tanácskozás május 8-án Brezsnyev, Koszigin, Ulbricht, Gomułka, Kádár és Zsivkov részvételével A szovjetek referálnak a cseh helyzetről és a cseh–szovjet tárgyalásról. (Írott anyagot nem kaptunk.) 16. Brezsnyev telefonja Kádárnak május 14-én Ekkor kéri Kádárt, győzze meg Husákot, hogy még nincs meg a feltétele a szovjet gyakorlatozó csapatok visszavonásának. A továbbiakban együtt említi (most először) a kínai ügyet a csehszlovákiai üggyel. Brezsnyev: „Most már teljesen kialakult a kínaiak szovjetellenes politikája, aminek lényege: éket verni a Szovjetunió és a szocialista országok közé.” 17. Lengyel párt- és kormányküldöttség Magyarországon május 15–17-én (Gomułka, Czirankievicz, Jascsuk, magyar részről Kádár, Fock, Nyers.) Új barátsági és kölcsönös segítségnyújtási szerződés került aláírásra, amit a magyar vezetés taktikai okokból előbbre időzített a hasonló csehszlovák–magyar szerződésnél. Gomułka tájékoztatójában arról beszélt, hogy Lengyelországban a dogmatizmust már leküzdötték, központi kérdéssé a revizionizmus vált. Ha korábban kizárták volna a revizionistákat, a dolgok nem jutottak volna idáig. A lengyel gazdaságban nem terveznek reformokat, viszont kezdeményeznek egy átfogó KGST-reformot, középpontjában egy új közös valutával (nem arany alapon), amit mielőbb konvertibilissé kellene tenni. Az elképzelés egy zárt KGST-piacot jelentett, a KGST-körön belüli konvertibilitással. A magyar fél megígérte a tervezet szakértői tanulmányozását. 18. Román tudakozódás május 20-án moszkvai diplomatáknál arról, hogy mi történt május 8-án Moszkvában A szovjetek kitértek a válasz elől.


19. Az MSZMP Politikai Bizottsága május 24-én tárgyalt a szovjet és a magyar álláspont különbözőségéről a csehszlovák ügyben Eltérést állapít meg a Nyugattal kapcsolatos gazdasági elgondolásokban, a Varsói Szerződés és a KGST időszerű kérdéseiben, a nemzetközi kérdések közös megtárgyalásának a módjában, és abban, hogy Drezdában és Moszkvában meg nem értés, sőt bizalmatlanság volt a magyar elvi és módszerbeli állásfoglalással szemben. A Politikai Bizottság tisztázást tartott szükségesnek, két változatban meditált: külön levelet írni a szovjet vezetésnek, vagy a magyar párt- és kormánydelegáció közeli látogatásán szóban felvetni. A bizottság végül az utóbbi variáns mellett döntött, ezzel tartózkodott attól, hogy nyílt (presztízs szempontú) vita legyen az ügyben. 20. A Politikai Bizottság május 28-án megvitatja a párt külügyi osztályának jelentését a csehszlovákiai helyzetről Nem fogadja el a jelentést, utasítja az osztályt, hogy készítse el az események reálisabb és pontosabb elemzését. A jelentés túlzottan épített az SZKP értékelésére, a gazdasági reform át nem gondolt bevezetésének tulajdonította a problémákat, a csehszlovák vezetést felosztotta revizionistákra, konzervatívokra, centristákra. A jelentés szerint a revizionisták a jugoszláv utat akarják járni, nyitott nyugati határokat akarnak, az imperialista hatalmak támogatását nem utasítják el. Az elbocsájtott lengyel professzorok csehszlovákiai meghívása a lengyelországi revizionizmus hatását mutatja – állította a jelentés. A szerzők végkövetkeztetése: a jugoszláv típusú Csehszlovákia fokozná a szocialista világrendszer (ez a szovjet kategória) nehézségeit. Veszélyes lenne számunkra is, mert egyfajta „szocialista kisantanthoz” vezetne. 21. Brezsnyev telefonja Kádárnak június 12-én Ebben közli, hogy Csehszlovákiában szervezett revizionista csoport működik, amelynek fő résztvevői: Kriegel, Ĉisar, Šik, Mlynař, Šimon. Célként javasolja: hatni kell Dubĉekre, Ĉernikre, Bilakra, hogy szakadjanak el a revizionista csoporttól és támaszkodjanak az „egészséges erőkre”. 22. Csehszlovák párt- és kormányküldöttség látogatása Magyarországon június 13–15-én Megújított barátsági és kölcsönös segítség nyújtási szerződés került aláírásra. Kádár Jánosnál – Dubĉek, Ĉernik, Bilak, Fock és Komócsin részvételével – kölcsönös informálódás és politikai szándékegyeztetés zajlott le baráti légkörben. Az eredeti terv szerint csupán protokolláris találkozóról lett volna szó, ami Dubĉek kérésére terebélyesedett és vált egész napos programmá. 23. Magyar párt- és kormányküldöttség látogatása Kádár vezetésével a Szovjetunióban június 27. és július 4. között Véleménycsere a csehszlovákiai helyzetről. Az eltéréseket tárgyilagos szellemben regisztrálták. Brezsnyev a csehszlovákiai helyzet mellett a jugoszláviai helyzetet is nyugtalanítónak értékelte. Külpolitikailag a legfontosabb feladatnak az NSZK „kordában tartását” nevezte, rákényszerítve a nyugatnémet vezetőket az európai realitások tudomásul vételére. Hangsúlyozta: a Szovjetunió kész ésszerű tárgyalásokat folytatni az USAval a fegyverkezés csökkentéséről. 24. A Politikai Bizottság meghallgatta a Honvédelmi Minisztérium tájékoztatóját a június 18. és július 3. között tartott „Šumava” fedőnevű, csehszlovákiai hadgyakorlatról A magyar katonai vezetés reális jelentést adott a helyzetről. Szovjet részről a kiinduló álláspontot úgy határozták meg, hogy Csehszlovákiában ellenforradalom előtti helyzet van, ezért a csehszlovák katonai vezetéssel szemben végig bizalmatlanságot tanúsítottak. Például: beosztott cseh vezetőktől információkat kértek feletteseikről. A jelentés ismertette a csehszlovákok véleményét a gyakorlat körülményeiről és lefolyásáról. Végül kritikaként megállapította, hogy a gyakorlat szovjet főparancsnoka a nemzeti helyetteseket sem a helyzet megítélésébe, sem az elhatározásokba kellően nem vonta be. 25. Kádár levelét átadják Prágában Dubĉeknek, július 6-án Ebben nyugtázza Dubĉek azon szóbeli üzenetét, hogy elítéli a Nagy Imre-ügy felelevenítését a prágai sajtó által, mert ezzel éket akarnak verni a magyar és a csehszlovák párt közé. Kádár azt a dubĉeki közlést is nyugtázza, hogy sok mindenben nem ért egyet a „Kétezer szó” tartalmával, de csak politikai fellépést helyesel ellene. 26. Magyar és csehszlovák vezetők véleménycseréje július 6–7-én


Bilak közli Aczél Györggyel, hogy „problémáinkat belső erőből, külső segítség nélkül képesek vagyunk megoldani”. (Megjegyzés: nem világos, mit ért a belső erő fogalma alatt, de ekkor még nem jutott el a segítségkérésig.) Svestka közlései Gosztonyinak: „Nem érti a szovjet pozíciót, Csehszlovákiában nincs ellenforradalmi helyzet. A jugoszláv formáció nem azonos a burzsoá restaurációval.”(Megjegyzés: a szovjet viszonyulás Jugoszláviához ekkor ismét tisztázatlanná, zavarossá válik.) 27. Üzenetváltások a CSKP-MSZMP-SZKP között a tervezett Varsói tanácskozás előkészítéséről, július 9–10én A szovjetek szorgalmazzák, a csehek ellenzik a csehszlovákiai helyzet kollektív megtárgyalását. A magyar vélemény: időt kell adni a cseheknek a megfelelő felkészülésre. Előbb cseh–szovjet tárgyalás szükséges, csak utána lehet kollektív tárgyalás. A szovjet vezetés szerint viszont a csehek el akarják húzni az időt kétoldalú tárgyalásokkal, hogy csak a csehszlovák pártkongresszus után kerülhessen sor a kollektív tanácskozásra. Szovjet részről mindenképpen szükségesnek tartják a kollektív tanácskozás sürgős összehívását. Végül Kádár álláspontja így módosult: „Ha mindenképpen kell közös tanácskozás, akkor javítani kell a cseheknek küldendő közös levél hangján. Bizalmat és reményt sugározzon!” Az üzenetváltások és a levél elküldése után hamarosan hírt kap a magyar vezetés arról, hogy a tervezett varsói találkozó ügyében a csehszlovák pártelnökség egyhangúlag a részvétel ellen szavazott. 28. Czinege és Tuterinov szovjet katonai megbízott találkozása július 10-én A szovjet küldött átadja Grecsko marsall üzenetét: „Júliusban a Varsói Szerződés hadseregei gyakorlatot terveznek Magyarországtól északra. Az első lépcsőben két magyar hadosztály legyen, egy harmadik pedig készenlétben. Brezsnyev már beszélt erről Kádárral.” Czinege közlése után Kádár visszaüzen vele, hogy nincs tudomása ilyen lépésről. 29. A Politikai Bizottság ülése a cseh helyzetben képviselendő magyar álláspontról július 12-én A testület megerősíti, hogy a tanácskozásokon az addigi álláspontot kell képviselni. A mérséklő, közvetítő szerepet vállalva próbáljunk hatni a csehekre is, a kompromisszum keresése érdekében. Élesebb vagy kevésbé éles formában minden felszólaló elutasította a katonai beavatkozás gondolatát. 30. Kádár–Dubĉek-találkozó Komáromban július 13-án Kádár megkísérli rábeszélni Dubĉeket, hogy minden viszolygása ellenére vegyen részt az összehívott varsói tanácskozáson. Dubĉek elutasítja a részvételt. Hangsúlyozza: „A CSKP nem fogadhatja el azt, hogy előbb a szovjet PB, majd Moszkvában az »ötök« tárgyalják a csehszlovák ügyet. Csak kétoldalú tisztázás nyomán van helye egy kollektív tanácskozásnak. Egyébként tarthatatlan az, hogy a szovjet katonáknak június 30-án haza kellett volna térniük a hadgyakorlatról, de még mindig Csehszlovákiában vannak. Az öt párt levele nyílt bizalmatlanság.” 31. Román és francia üzenet az MSZMP-nek, július 13-án Ceauşescu üzenetét Turku nagykövet adta át. Eszerint a románok próbálkozást észlelnek a cseh belügyekbe történő beavatkozásra. Ez hibás és káros törekvés, mert vannak ugyan bizonyos szocialistaellenes erők, de lényegében mégis a szocializmus konszolidációjáról van szó Csehszlovákiában. Waldeck Rochet, a Francia Kommunista Párt főtitkára a térség többi pártja mellett az MSZMP-nek is megküldte javaslatát, miszerint a csehszlovákiai helyzet megtárgyalására üljenek össze az európai kommunista- és munkáspártok. A magyar párt azt válaszolta, hogy az események előrehaladottsága már nem teszi lehetővé a javasolt tanácskozást, a jövőben azonban kész hasonló összejövetelen részt venni. A francia javaslat egyeztetés nélküli nyilvánosságra hozatalát hibásnak tartotta a magyar fél. 32. Öt ország tanácskozása Varsóban, július 14-én A románok nem kaptak meghívót, a csehszlovákok elutasították a részvételt. A tanácskozáson négy országból az addigiaknál is élesebben ítélték el a csehszlovák pártot, és többen figyelmeztették a magyar pártot álláspontjának megváltoztatására. A felszólalók sorrendben:


Gomułka: „Békés úton megvalósuló ellenforradalom van Csehszlovákiában, szemben a magyar 1956-os nyílt ellenforradalommal. Ha nem változtatnak az események irányán, a cseh párt szociáldemokratává, az ország pedig neokapitalistává válna. Mindez az egész szocialista tábort fenyegeti. A helyzetért hibásak vagyunk mindnyájan, mert a KGST integrációval nem teremtettünk jó feltételeket.” Ulbricht: „A cseh pártban nemcsak revizionista, de ellenforradalmi erők is vannak. Az imperialista behatolásban a következő csapás irány Magyarország felé vezet. Ne folytassunk kétoldalú tárgyalásokat, hanem forduljunk nyílt levéllel a cseh parlamenthez, a munkásokhoz és parasztokhoz, majd menjünk együtt Prágába. Mielőbb tartsunk közös hadgyakorlatot Szlovákiában.” Kádár: „Nem szabad leegyszerűsíteni a problémát, összetett folyamatról van szó: Csehszlovákiában demokratizálás folyik, konszolidációs céllal, ugyanakkor szocialistaellenes erők is működnek. A folyamatok egyelőre nem váltak ellenforradalmi jellegűvé. A csehszlovákok nélkül nem határozhatunk. Helytelen, hogy nem jöttek el a találkozóra.” Zsivkov: „Osztjuk a lengyel–német álláspontot, elvetjük a magyarok helyzetértékelését és következtetéseiket. A politikai lehetőségeket már kimerítettük. El kell halasztani a készülő pártkongresszust, és helyre kell állítani Csehszlovákiában a proletárdiktatúrát!” Brezsnyev: „Új helyzet van, Csehszlovákia útja ma már elvezet a szocialista tábortól. Csehszlovák és más kommunisták sem látják tisztán, miről van szó, az események túlnőttek Csehszlovákia határain, keretein. A mostani találkozóval nem kívánunk beavatkozni Csehszlovákiába, tiszteljük a nemzeti sajátosságokat.” Eljárásként javasolja: 1. közölni kell értékelésünket a csehekkel; 2. két vagy három párt találkozzon velük, javasoljanak intézkedéseket; 3. ha nem változtatnak, keresni kell pozitív erőket és azoknak kell segítséget nyújtani. Kádár 2. felszólalása: az őt ért bírálatokra nem kíván válaszolni, csak annyit jegyez meg, hogy a magyar vezetés felelősen foglalkozik a helyzettel. Álláspontját fenntartja, a szovjetek által javasolt eljárásmódot elfogadja. 33. Brezsnyev telefonja Kádárnak július 18-án Közli, hogy egyezkednek a csehekkel a kétoldalú találkozó időpontjáról és helyszínéről. Felháborodva közli, hogy a csehszlovák KB-nak címzett levelüket nem terjesztették a plénum elé, hanem azonnal nyilvánosságra hozták, és az elnökség maga foglalt állást. Kifogásolta Waldeck Rochet eljárását, aki megígérte neki, hogy Prágában javasolja a cseheknek, hogy hallgassanak a testvérpártokra. Ezzel szemben Prágában az európai kommunista pártok tanácskozását javasolta a csehszlovák kérdésről. Ezt a szovjetek nem tudják elfogadni, a dolog egyenesen megdöbbentette őket. Kérik a finn, a dán, a spanyol és a magyar párt véleményét, remélik álláspontjuk támogatását. 34. Tuterinov információja a katonai előkészületekről Csémi Károlynak július 23-án Közli, hogy a korábban említett gyakorlatot a közeljövőben megtartják. Legalább egy hadosztállyal, vagy ha nem tudunk, akkor egy kisebb csapategységgel vegyünk részt. Kérik továbbá Czinegét, járuljon hozzá, hogy egy szovjet hadosztályt Magyarországon keresztül vezényelhessenek a gyakorlaton történő részvételre. A magyar Politikai Bizottság jóváhagyja egy csökkentett létszámú hadosztály kiküldését a gyakorlatra, amire az Állami Honvédelmi Bizottság döntést hoz. 35. Brezsnyev–Kádár-telefonbeszélgetés július 23-án Brezsnyev háláját fejezi ki Kádárnak a pozitív válaszért: „Soha nem felejtjük el – mondotta. 36. Tyitov nagykövet közlése az SZKP helyzet értékeléséről július 28-án Csehszlovákiában szociáldemokrata szervezkedés folyik nemzetközi kapcsolatokkal. Ausztria és az NSZK felé gyakorlatilag nyitott határok jöttek létre. Az év első felében 370 ezer nyugati látogató lépett be Csehszlovákiába. (Megjegyzés: Magyarországra abban az évben hasonló nagyságrendben érkeztek nyugatiak.) A CSKP KB plénuma visszalépett a májusi álláspontjához képest: akkor a jobboldali veszélyt nyilvánították nagyobbnak, most pedig a baloldali veszélyt. 37. A teljes létszámú szovjet és csehszlovák politikai bizottságok ágcsernyői találkozója július 29. és augusztus 1. között A hozzánk érkezett információ szerint mindkét fél részéről a felszólalók egységesen képviselték a maguk álláspontját, csupán Bilak beszélt a csehszlovák delegációtól eltérő szellemben. A kompromisszumos döntésben alighanem szerepet játszott a nyugati pártok egy részének bizalmas akciója is. 84 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

38. Hat párt összejövetele Pozsonyban, augusztus 3-án A hivatalos tanácskozás előtt Brezsnyev informálja az „ötökben” képviselt pártokat arról a megállapodásról, amelyet a csehszlovák és a szovjet párt 4-4 képviselője, illetve Dubĉek és Brezsnyev kötött egymással. Ezek szerinte a következőket tartalmazzák: 1. a csehek biztosítják a párt vezető szerepét, 2. kézbe veszik a tájékoztatási szerveket, nem támadják a testvérpártokat, 3. törvényileg betiltják a Szociáldemokrata Pártot és a politikai klubokat, 4. az állambiztonsági szerveket különválasztják a belügyminisztériumtól; 5. Bilakkal szemben nem alkalmaznak retorziót, 6. néhány személyi változást hajtanak végre. Mindezek a nyílt tárgyaláson nem kerültek szóba. 39. Brezsnyev telefonja Kádárnak augusztus 17-én Közli, hogy a csehszlovák ügyek nem a megbeszélt mederben alakulnak. Kéri Kádárt, utazzon a Krímbe, ott lesz Podgornij és Koszigin is. A meghívás elől Kádár előbb kitér, majd elfogadja, és augusztus 1?-én odautazik. 40. Kádár–Dubĉek-találkozó Komarnóban augusztus 17-én A találkozót Kádár kezdeményezte, Brezsnyev nem tudott róla. Kádár biztatta Dubĉeket, tárgyaljon sürgősen még egyszer a szovjetekkel, mert súlyos és veszélyes a helyzet. (Megjegyzés: Kádárnak ekkor még nem volt tudomása a katonai akció tervezett időpontjáról.) Konstatálják, hogy nincs egyetértés abban, hogy Dubĉek elutasította a varsói tanácskozáson való részvételt. Rövid idő múltán a beszélgetés érdemi része „befagyott”. Konstatálták, hogy az események már túlmentek azon a határon, ahol a két párt együttműködésével lehetne cselekedni. Kádár benyomása szerint Dubĉekben sem maradt már semmi optimizmus. Elmondta otthon, hogy Dubĉek a hivatalos helyiségben nagyon tartózkodó volt, majd éjjel 11 órától fél kettőig az udvaron folyt csak fesztelen beszélgetés. Latolgatták a lehetséges eseményeket. Kádár végső konklúzióként a következő két mondattal jellemezte az udvaron lefolyt beszélgetés lényegét. Dubĉek: „Ismerem őket (a szovjeteket), a végső lépést nem fogják megtenni.” Kádár: „Te ismered őket, én meg jobban ismerem őket. Megteszik.” Ezután még átmentek a komarnói járási pártbizottságra, ahol Komócsin éjjel 2 órakor közölte a hírt a moszkvai meghívásról. 41. Még augusztus 17-én megérkezik Brezsnyev meghívása az „ötök” újabb, augusztus 18-án tartandó moszkvai tanácskozására Ezen Brezsnyev, Koszigin, Ulbricht, Gomułka, Kádár és Zsivkov vett részt. Kész tényként ismertették a CSKP „egészséges erőinek” augusztus 20–21-re tervezett akcióját, amelynek forgatókönyve kész, lefolyása már eldöntött és biztosított. Eszerint a CSKP Elnökségében a baloldal augusztus 20-án éjfélig többségi döntést hoz a jobboldal eltávolítására és 50 KB-tag és képviselő aláírásával katonai segítséget kér a Szovjetuniótól. A szovjet vezetés az öt ország közös katonai fellépését javasolja, mégpedig augusztus 20-án 24 órára. Kádár itt értesült a katonai akció időpontjáról. A résztvevő pártvezetők a tervet tudomásul vették, a bekapcsolódást elfogadták. 42. A Politikai Bizottság augusztus 20-i ülése Kádár beszámol az augusztus 12-i jaltai találkozóról, az augusztus 17-i komarnói és az augusztus 18-i moszkvai tanácskozásokról. Eszerint Jaltában Kádár teljes részletességgel közölte a szovjetekkel, a magyar PB és a saját kritikus álláspontját. Hibásnak nyilvánította azt, hogy a szovjetek az 1956-os magyarországi receptjüket alkalmazzák a csehszlovák kérdésben, holott a jelenlegi csehszlovákiai helyzet különbözik az akkori magyarországitól. Azt is aláhúzta, hagy a varsói megállapodás tartalma nem jó. Végül hangsúlyozta: ha az SZKP nem támogatja a pártok alapvető megújulását, akkor elveszti vezető szerepét a világmozgalomban. (Megjegyzés: ez volt a legnyíltabb és a leghatározottabb kifejtése a magyar álláspontnak, de már nagyon is későn, legalábbis a csehszlovákiai események szempontjából.) A Politikai Bizottság tudomásul vette Kádár beszámolóját. 43. Brezsnyev távirata Kádárnak augusztus 23-án Ebben közli, hogy Svoboda kérésére fogadják őt Moszkvában, vele érkezik Indra, Bilak és Piller. Ugyanezen a napon Kovács Imre, prágai nagykövetünk hírt ad arról, amit csehszlovákiai forrásból megtudott a Moszkvába szállított CSKP-vezetők és Brezsnyevék találkozásáról. E szerint Brezsnyev közölte a csehekkel, hogy nagy tétről van szó, ők mindenre készek a szovjet érdekek védelmében. Továbbá, hogy a csehek ne várjanak semmi segítséget a nemzetközi kommunista mozgalomtól, a szovjet vezetés ebben az esetben nem veszi azt figyelembe. Végül pedig azt is közölte, hogy a szovjet vezetés tájékoztatta az USA-t, és hallgatólagos megegyezés jött létre, hogy az amerikaiak nem avatkoznak be a csehszlovákiai ügyekbe.


44. Az MSZMP Központi Bizottsága és a Minisztertanács együttes ülése augusztus 23-án Ezen Kádár összefoglaló tájékoztatást ad a csehszlovákiai események menetéről januártól augusztusig. Elmondja, hogy „a Szovjetunióval együttes állásfoglalásokra törekedtünk, de kiderült, hogy az események kiváltó okairól, a reformokról és a demokratizálás igényéről eltér a véleményünk. A szovjetek az 1956-os magyarországi módszereiket vették alapul, holott a csehszlovák helyzet inkább hasonlít az 1956-os lengyel helyzetre. Végül is a katonai akció sikeresen lett végrehajtva, a politikai akció azonban kudarcot vallott. Bilákék már Bratislavában segítségkérő levelet adtak át a szovjeteknek, majd augusztus 17-én megismételték, biztosak voltak abban, hogy a pártelnökségben többségbe kerülve, törvényes alapot teremtenek a segítségkéréshez, de akciójuk nem járt sikerrel. A Központi Bizottságban és a Nemzetgyűlésben is többséget reméltek, de ez nem sikerült.” Majd ezzel zárja: „Ha annak csupán a látszata kialakulna, hogy a Szovjetunió a Tegnap védője, az a szocialista világmozgalom végét jelentené.” 45. A CSKP elnökségének levele a pártszervezetekhez 1968. szeptember 18-án Ez jelenti formálisan is az események végét, a Dubĉek vezette elnökség teljes meghátrálását a külső katonai erővel és a belső puccsistákkal szemben. Ebben a levélben a januári fordulatot és az akcióprogramot helyesnek minősítik, de kijelentik, hogy a világhelyzetet nem értékelték megfelelően. Ismertetik a moszkvai megállapodások lényegét, három pontba sűrítve: 1. megőrzik a hűséget a Varsói Szerződéshez, betartják az ágcsernyői és a bratislavai (pozsonyi) megállapodásokat, 2. a külföldi csapatok fokozatos kivonása feltétele a normalizálódásnak, teljes kivonásuk nem valósítható meg rövid időn belül; 3. a XIV. kongresszus érvénytelen, a vezető posztokon bizalmat élvező emberek legyenek. A moszkvai megállapodásból eredően váltják majd le 1969 áprilisában Dubĉeket, majd rövidesen Ĉemiket. Zárómegjegyzés A 45 jegyzetből kitűnik, hogy a prágai reformok már a cseh kezdeményezések korai fázisában elveszítik a szovjetek szimpátiáját. 1968. március közepétől-végétől, a CSKP akcióprogramjának elkészültétől már jelentkeznek német és bolgár részről a vádaskodások. Más forrásokból eredő információkból arról értesültünk akkoriban, hogy a keletnémet és a bolgár vezetés szinte elárasztotta a csehek elszakadásáról szóló „dokumentumokkal” a moszkvai vezetést. A döntő azonban az volt, hogy a lengyel vezetés, Gomułka maga is, csatlakozott a reformellenes táborhoz. Ezzel a Varsói Szerződés „Északi Vasháromszögében többségre jutott a reformellenesség. Csehszlovákia és Magyarország együtt nem képviselt akkora erőt, amely ellensúlyozta volna a „dominóhatástól” és a nyugat felé történő gazdasági nyitástól való félelmeket. Jugoszlávia „külső” szimpátiája lényegében csak a semlegességben és a be nem avatkozásban realizálódott. Románia – mint sztálinista belső berendezkedésű ország – nem jelenthetett igazi külpolitikai támaszt.


1. Az 1968. évtavasz. Krónika ANTAL Andrea Az év Tavasz január 2. Christiaan Barnard professzor második sikeres szívműtétjét hajtja végre Fokvárosban. (Első sikeres szívműtétjét 1967-ben végezte.) január 30. A Vietkong és az észak-vietnami csapatok megkezdik a Tet-offenzívát. Ezzel fordulat következik be a vietnami háborúban, s kezdetét veszi az Egyesült Államok katonai frontjának összeomlása. Az USA 1964. augusztus 4-én avatkozott be a vietnami háborúba, mint hadviselő fél. A nyugat-európai újbaloldali mozgalmak állandó célpontjává, a külföldön beavatkozó imperialista nagyhatalom szimbólumává lett éveken át. január 31. Folytatódik az 1960-as évek nagy világpolitikai átrendeződése: a volt gyarmati országok önállósodása. Nauru korallsziget mint Nauru Köztársaság elnyeri függetlenségét volt gyámjaitól: Ausztráliától, Nagy-Britanniától és Új-Zélandtól. február 6–18. Grenoble-ban (Franciaország) megrendezik a X. téli olimpiai játékokat. március eleje Diákmegmozdulások Lengyelországban. Közvetlen előzménye: betiltották Mickiewicz Ősök című darabjának további előadásait, arra hivatkozva, hogy az előadások szovjetellenes politikai tüntetések fórumává váltak. március 17. Aranyválság. Az Egyesült Államok megszünteti a dollár kötelező 25 százalékos aranyfedezetét, s ezzel zavart idéz elő az addig igen stabil aranypiacon. Ennek előzménye az 1967. évi dollár, illetve fontsterling leértékelése. március 23. Johnson elnök bejelenti, hogy nem jelölteti magát újra az Egyesült Államok elnökének. Ugyanakkor nyilvánosságra hozza azt a döntését is, hogy az amerikai légierő a 20. szélességi foktól északra megszünteti a Vietnami Demokratikus Köztársaság bombázását, és tárgyalásokat javasol. március 27. Repülőgép-szerencsétlenség áldozata lesz Jurij Gagarin, a világ első kozmonautája. – Gagarin repülése 1961. április 12-én, mintegy jelképe is volt a szovjetek „fölényének” az űrkutatásban. április 4. A Tennessee állambeli Memphisben a Nobel-békedíjas Martin Luther King amerikai néger polgárjogi harcos 39 évesen egy fehér fanatikus merényletének esik áldozatául. King a feketék egyenjogúságáért küzdő mozgalmak szimbóluma is volt „fekete Afrika” felemelkedésének évtizedében. (A „harmadik világ” évtizede.) április 11. Rudolf Dutschkét, a Szocialista Német Diákszövetség elnökét Nyugat-Berlinben egy utcai gyilkossági kísérlet során súlyosan megsebesítik. Dutschke élesen bírálta a nyugatnémet társadalmat, tüntetéseket szervezett az amerikaiak vietnami agressziója ellen. április 29. Szükségállapot-törvények az NSZK-ban. Az Alaptörvény-módosítás alkotmányosan szabályozza a szükségállapotot. április Teniszben először rendeznek „nyílt teniszbajnokságot” amatőr és hivatásos versenyzők részére. Megkezdődik a szuper-tenisz diadalútja a TV-közvetítések révén. Párizsi diáklázadás március 22. A párizs–nanterre-i bölcsészkaron a diákok egy csoportja – többségükben szélsőbaloldali, trockista, maoista, anarchista nézeteket valló hallgatók – az oktatás és a vizsgarendszer megreformálását követelte. A többi nyugat-európai egyetemi mozgalomhoz hasonlóan támadták a fogyasztói társadalmat. május Az egyetemisták pontokba szedik követeléseiket: 1. Valóságos diákhatalom megteremtése az egyetemeken; vétó jog. 2. Az egyetemek és karok autonómiája. 3. Egyesülés a munkások és parasztok harcaival. május 2. A megmozdulások nyomán Nanterre-ben a dékán bezáratta a fakultást és fegyelmit indított a szervezők ellen. 87 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

május 3. A Sorbonne hallgatóinak egy része szolidaritást vállalt a nanterre-iekkel. Az egymással összecsapó diákszervezetek megfékezésére a rendőrséget hívták segítségül. Párizsban egyre nagyobb méreteket öltenek a tüntetések, barikádépítés, majd nagyarányú letartóztatások. május 6. Az újabb tüntetést a rendőrség szétveri. május 11. hajnal A barikádok lerombolása véres összecsapásokban végződött: 367 sebesült, 460 letartóztatás. május 13. A szakszervezetek 24 órás általános sztrájkot hirdettek. 750 ezer tüntető ember vállalt szolidaritást a diákokkal; De Gaulle lemondását követelték. A munkabeszüntetéshez csatlakoztak az állami hivatalok, a rádió és a televízió is. Felerősödött a balos csoportok hangja. május 24. Újabb összecsapás a tüntető diákok és a rendőrség között. A diákok egy csoportja felgyújtotta a tőzsdét, a „kapitalizmus templomát”. május 25. A fenyegetően terjedő sztrájkmozgalom hatására a kormány és a munkáltatók tárgyalóasztalhoz ültek a szakszervezetekkel. Az ún. grenelle-i egyezmények jelentős eredményeket hoztak a szakszervezetek számára (béremelés, a fennálló sztrájkellenes törvény hatálytalanítása stb.). május 27. A charlety-i stadionban rendezett nagygyűlésen az antikapitalista szélsőbaloldal azonnali rendszerváltozást sürgetett. május 28. F. Mitterrand a Szocialista Szövetség elnöke bejelentette, hogy De Gaulle lemondása esetén kész a hatalom átvételére. május 29. De Gaulle titokban elhagyja az Élysée-palotát, Baden-Badenbe repült, és az ott állomásozó francia katonákkal tanácskozott a helyzetről. május 30. De Gaulle Párizsba visszatérve kijelenti, hogy nem vonul vissza, kormánya nem mond le. Elhalasztja a június 16-ra kitűzött népszavazást, feloszlatja a parlamentet, és új választásokat ír ki. június 23–30. Nemzetgyűlési választások Franciaországban. A gaulleista UDR (Demokraták Köztársasági Egyesülése) abszolút többséget szerez. A májusi válság hevességétől, a tömegmozgalmaktól megrémült polgárság elfordult az összefogásra képtelen baloldaltól. Nyár–ősz június 6. Los Angelesben, választási kampány során a Demokrata Párt elnökjelöltjeként a 42 éves Robert Kennedy szenátor (John F. Kennedy volt amerikai elnök testvére) merénylet áldozata lesz. A gyilkos: a jordán Szirhán Bisára Szirhán. június 10. Először rendeznek labdarúgó Európa-bajnokságot. A döntőben Olaszország 2:0-ra győzi le Jugoszláviát július 1. Atomsorompó-szerződést ír alá Londonban, Washingtonban, Moszkvában több mint 100 állam. A szerződés célja a nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozása. Az eseményt a nemzetközi katonai enyhülés jeleként értékelik. július 15. Közvetlen légijárat indul Moszkva és Washington között. (Miközben Varsóban a szovjet, bolgár, lengyel, magyar, NDK párt- és kormányvezetők a csehszlovák helyzetről tanácskoznak.) július 15–28. Eucharisztikus világkongresszus Bogotában. szeptember 15–21. Első alkalommal tér vissza biztonságosan a Földre egy olyan űrrepülő berendezés, amely megkerülte a Holdat. A szovjet Zond-5 egységet az Indiai-óceánból mentik ki. szeptember 26. Rendszerváltás Portugáliában. Leváltják António de Oliveira Salazar portugál diktátort – aki 1932 óta mint miniszterelnök és 1933 óta mint diktátor pártok és parlamentarizmus nélkül kormányozta az országot. A várt liberalizálódás azonban elmarad. október 2. Meghal Marcel Duchamp francia festő és tárgyművész.


október 5. Polgárháborús harcok Észak-Írországban. A hátrányos helyzetű katolikusok és a többségben lévő protestánsok között az évszázadok óta tartó hagyományos vallási konfliktus kiéleződik. október 12–27. A XIX. nyári olimpiai játékok Mexikóvárosban. A játékok egyik csúcspontja Bob Beamon (USA) távolugró 8,90 méteres teljesítménye, valamint Dick Fosbury amerikai magasugró új technikája, a Fosbury-flop, mellyel aranyérmet szerez. Magyarország 10 arany-, 10 ezüst- és 12 bronzérmet szerzett. október 31. A vietnami háború vége. Johnson amerikai elnök november 1-vel elrendeli a bombatámadások beszüntetését Észak-Vietnam egész területén. november 5. A republikánus Richard Nixont választják az Amerikai Egyesült Államok elnökévé. Tél december 3. Az űrutazások diplomáciájának kezdete. Amerikai–angol–szovjet szerződés lép életbe a kényszerleszállást végző űrhajósok megmentéséről, repatriálásáról és a céltévesztett űrtestek hazaszállításáról. december 20. Elhunyt Max Brod osztrák–izraeli író, kultúrfilozófus és esszéista, a zsidóság kiemelkedő harcosa, Franz Kafka műveinek kiadója. december 20. 66 évesen elhunyt John Steinbeck amerikai Nobel-díjas író. Magyarországon a legismertebb amerikai író. december 31. Első űrrepülésére indul a világ első szuperszonikus utasszállító repülőgépe (Tupoljev TU-144) december Az Apollo–8, fedélzetén Frank Bormannal, James Asthur Lovell-lel, William Anders-szel, első alkalommal repüli körül a Holdat. Az eseményt a világ élő televíziós közvetítés útján követhette végig. Az év folyamán – A Nemzetközi Vöröskereszt adatai szerint naponta 8–10 ezer ember hal meg Biafrában (Nigéria) – főképpen az alultápláltság miatt. Az országban 1 éve polgárháború tombol. – A miniatürizált kivitelű integrált áramköröknek a számítás- és adatfeldolgozó technikába történt bevezetésével kialakul a számítógépek negyedik generációja, melyek másodpercenként több mint 300 000 összeadást tudnak elvégezni. – A Great Canadian Oil Sand Ltd. elsőként nyer olajat olajhomokból flotálással. A termelési feltételek azonban szélsőségesek: napi 8000 tonna olaj nyeréséhez 100 000 tonna homokot kell kitermelni – a feldolgozóüzembe szállítani, forró gőzzel mosni és végül eltávolítani. Ennek során a vállalkozás 100 m mélységű külszíni fejtést üzemeltet, hatalmas méretű tájrombolás és szennyvíz tavak az elkerülhetetlen következményei. (Ez néhány évvel később Kanadában meg is valósul.) – Felső-Egyiptomban befejezik azokat az 5 évig tartó építkezési munkákat, amelyeknek célja a 3200 éves Abu Szimbel-sziklatemplom áthelyezése volt. E látványos – a világsajtót, képes magazinokat állandóan foglalkoztató – áthelyezésre azért került sor, mert az asszuáni duzzasztómű egyre növekvő magas vízállása elöntéssel fenyegette a templomépítményt. – Az amerikai Peter E. Glaser terveket dolgoz ki a Föld körüli pályán felépítendő naperőműhöz. A napfényből nyert elektromos energiát mikrohullámú energia formájában juttatná a Földre. – A mainzi Schott Üvegművek napfényt visszaverő üvegbevonatot fejleszt ki toronyépületek építéséhez. Ezek az üvegek a napsugárzás összetevőit 40–60%-ig visszaverik. – A nürnbergi Grundig elektronikai cég olyan új képátvivő eljárást mutat be, amellyel televíziós kép telefonvezetéken keresztül lehívható, és egy percen belül fénykép formájában megkapható.

2. Képek





1. A csehszlovák konfliktus és az FKP BOROS Zsuzsanna A csehszlovák konfliktus és az FKP Szovjet–francia és csehszlovák–francia pártközi tárgyalások 1968-ban 1984-ben Párizsban az Olivier Orban kiadónál megjelent egy dokumentumkötet*, amely máig nem vált ismeretessé az érdeklődő magyar közvélemény előtt. Pedig a kiadó – a figyelemfelkeltés szándékának talán némi túlzásával – úgy mutatta be a kötetet, hogy „Soha Hruscsov 1956-os, Sztálin bűneit feltáró beszéde óta nem kerültek a nyilvánosságra a jelenlegihez hasonlítható jelentőségű, a nemzetközi kommunista mozgalom megértését jobban elősegítő dokumentumok”. A dokumentumok 120 napot fognak át: az 1968. július 15. és november 5. közötti időszak néhány drámai epizódját, többségükben Jean Kanapának az FKP a Francia Kommunista Párt PB tagjának, a tárgyalásokról készült gyorsírásait, feljegyzéseit. Francia közvetítés Három tárgyalássorozattal szeretnék részletesebben foglalkozni: kettő a szovjet és a francia, egy pedig a francia és a csehszlovák pártvezetés között zajlott le, kettő az intervenció előtt, egy pedig utána. 1968. július 15-én és 16-án találkoztak egymással a Waldeck Rochet vezette francia pártdelegáció és a szovjet párt vezetői, akiket az első tárgyalási napon Brezsnyev távollétében (ő ekkor Varsóban tárgyalt a „testvérpártokkal” a csehszlovákiai helyzetről) Szuszlov és Ponomarjov képviselt. A francia delegáció elsődleges célja a szovjet szándékok megismerése és egy esetleges szovjet beavatkozási szándék elhárítása volt. Az FKP nemzetközi presztízsét kihasználva közvetítő szerepre akart vállalkozni a szovjet és a csehszlovák párt között. Ez az első – Brezsnyev távollétében zajló – találkozó inkább csak tapogatózó jellegű volt. Egyetértés a kommunista pártok tervezett világtalálkozójával kapcsolatban alakult ki. (Szuszlov és Ponomarjov röviden összefoglalta a franciák számára a csehszlovák eseményeket – pontosabban azt, hogyan látja azokat a szovjet pártvezetés. Minden további találkozón az itt elhangzottakat fogják majd ismételni. Az antiszocialista erők térnyerését a csehszlovák médiában tartják elsősorban veszélyesnek a szovjetek. Szuszlov ezek között említi a Rudé Pravót is, amelyet ugyan „egy jó kommunista irányít”, de hatalom nélkül. Összeesküvő központról beszélnek a szovjet pártvezetők, és Dubĉek magatartását úgy látják, hogy szavai és tettei éles ellentmondásban vannak egymással, mindent megígér, de nem tud, vagy nem akar semmit tenni. A szovjet küldöttség a külföldről érkező sokszor „rossz” tanácsról is említést tesz Jugoszlávia és Olaszország részéről, s egyik fő érvként a csehszlovákiai események nemzetközi fontosságát említi – a NyugatNémetországgal közös határ miatt jogaikat azzal is alátámasztják, hogy „300 000 katona esett el Csehszlovákia felszabadításáért.”) A szovjet küldöttség természetesnek tartja: ezeket a szovjet hatalmi érdekeket a többi kommunista pártnak, mint a kommunista világmozgalom érdekeit kellene természetszerűen figyelembe vennie. Az FKP viszont saját belpolitikai helyzetére van elsősorban tekintettel és előre látja azt a nehéz helyzetet, amikor döntenie kell majd a Szovjetunióhoz való hűség és saját népszerűsége között. Ráadásul olyan körülmények között, amikor az 1968-as tavaszi–nyári forradalmi szituáció amúgy is igen nehéz helyzetbe hozta az FKP-t. Érthető – nem vonva természetesen kétségbe az elvi szembenállást sem – hogy az FKP számára a tragédiával egyenértékű egy esetleges szovjet intervenció és mindent elkövet annak elkerüléséért. Megdöbbenve tapasztalták a franciák már ezen az első tárgyaláson is, amire korábban nem számítottak, hogy az SZKP mennyire komolyan mérlegeli akár a katonai beavatkozást is. A francia delegációt ugyancsak meghökkenti, amikor Ponomarjov az 1956-os Magyarországgal való analógiát veti fel, mégpedig oly módon, hogy akkor az antiszocialista erők nyílt támadása megkönnyítette a szovjetek dolgát! Csehszlovákiában lassú a csúszás a kapitalizmus felé és csöndesebb az antiszocialista erők szervezkedése, ha nyíltan cselekednének, alkalmat nyújthatnának a szomszédos szocialista országoknak a gyors segítségnyújtásra. Azt, hogy mennyire súlyos a helyzet – amit a találkozó előtt a francia delegáció nem hitt – világosan mutatják a megbeszélésen elhangzott utolsó mondatok. Miután Rochet megdöbbenéssel vette tudomásul, hogy mi is a tét, a beszélgetés végén így érvelt: „Feltétlenül szükséges lenne elkerülni, hogy szélsőséges eszközökhöz kelljen folyamodni. Ez igen rossz lenne mind az önök, mind a mi pártunk számára.” Szuszlov rövid válasza félreérthetetlen: „Megpróbáljuk. De Csehszlovákia elvesztése még rosszabb lenne.”


A Varsóból másnap visszatérő Brezsnyev, július 16-án 18.15-től 21.30-ig tárgyalt a francia delegációval. Rochet az előző napi tárgyalásokon hallottak alapján azonnal a lényegre tért és kétfajta katasztrófa veszélyét festi fel. Elismeri, hogy meg kell akadályozni a szocializmust veszélyeztető erők térnyerését Csehszlovákiában. Ez lenne az egyik katasztrófa, de amennyiben katonai intervencióra kerülne sor, az is katasztrófa lenne – egy másféle katasztrófa. A szovjet válasz – immár Brezsnyev szájából – ismét rövid és velős: „A probléma az, hogy választani kell a kettő között.” A francia fél persze ezzel nem ért egyet – úgy látják, ha legkisebb lehetőség is marad a katasztrófa elkerülésére, úgy el kell kerülni azt. Brezsnyev szavaiból is világosan kitetszik a franciák számára, hogy elérkezett az „utolsó óra”. A csehszlovák pártkongresszus lesz a döntő. Ha ott folytatódik a „békés ellenforradalom, akkor...” hagyja függőben Brezsnyev félre nem érthető módon beszéde végén a legfontosabb mondandóját. Waldeck Rochet alig talál válaszszavakat. Elmegy Prágába – mondja, és igyekszik majd elfogadtatni a csehekkel a Brezsnyev levélben foglaltakat. De „nincs sok illúzióm” – teszi hozzá és arra figyelmeztet, hogy a közvélemény számára sokkalta nehezebben elfogadható lesz ez a lépés, mint volt az 1956-os magyarországi intervenció. Végezetül Brezsnyev „megnyugtatja” a franciákat: ha mégis kénytelenek lennének megtenni „azt a lépést”, időben értesítik majd őket. Rochet búcsúzóul ígéretet tesz, hogy ráveszi Dubĉeket a szovjetekkel való tárgyalásra és arra, hogy tegyen eleget kérésüknek. Brezsnyev nem igazán bízik ebben a lehetőségben. Dubĉek „rejtély számunkra, jó kijelentéseket tesz, mindent megígér, de nem tesz semmit” – ismételgeti Brezsnyev is. „Mit jelent mindez?” – teszi fel a kérdést, s úgy jellemzi a csehszlovák párt első emberét, hogy az korát, tapasztalatát és szellemét tekintve egyaránt fiatal és „megszédült”. Rochet–Dubĉek-találkozó Három nappal később, július 19-én került sor Dubĉek és Rochet találkozójára, Prágában. Rochet nem kertelt, a tárgyalások kezdetén vázolta, mekkora a veszély. Igaz, akárcsak néhány nappal korábban Moszkvában, itt is tartózkodnak a tárgyalófelek, hogy kiejtsék e „veszély”, a „legrosszabb”, a „katasztrófa” nevét. Rochet abban foglalta össze Dubĉek számára a szovjet álláspontot, hogy mindenekelőtt a sajtó, a rádió és a televízió kritikus, éles hangvétele aggasztja őket. Maga Rochet is (aki ugyan többször hangoztatja, hogy nem rendelkezik kellő információkkal és egyébként sem akar beleavatkozni egy másik kommunista párt belügyeibe) úgy véli, hogy nem képzelhető el olyan helyzet, hogy a tömegtájékoztatás irányítása kicsússzon a kommunista párt kezéből. Ő nem a Szovjetunió, hanem a kommunista világmozgalom érdekeit hozza fel érvként. Dubĉek válasza határozott – és értetlen. Naiv vagy álnaiv(?) módon – vagy egyszerűen tudatos megfontoltsággal és elszántsággal – nem hajlandó „megérteni” a szovjet vádakat. A beszélgetés során mindvégig arra hivatkozik, hogy a kifogásolt kijelentések nem tőlük, nem a csehszlovák párttól származnak. Ő és környezete soha nem lett szocializmusellenes, szovjetellenes kijelentéseket, soha nem bírálta a Varsói Szerződést vagy a KGST-t. Dubĉek a korábbiakhoz hasonló értetlenséggel reagál a szovjet kapcsolatok kérdésére is. Nagy öntudattal utasítja vissza, hogy bármiben is felelősek lennének a viszony megromlásáért. (A CSKP ereje és tapasztalata nem mérhető Albánia kommunista pártjáéhoz – hangoztatja többek között.) A CSKP nem felelős a társadalom egyes egyénei részéről elhangzottakért, de a párt szándékait és tetteit nem engedi kétségbe vonni. Nagy megértéssel utal arra, hogy a csehszlovák társadalom szinte megrészegedett a szabadságtól, de majd megszokja azt. Szavaiból az tűnik ki: semmiképpen sem hajlandó a megszerzett szólásszabadságot visszavenni. A Dubĉek „naivság”, „értetlenség” alapja az az álláspont, hogy csakis a kommunista pártról várható el az elvi tisztaság, a szocializmushoz való hűség. Az ellentétes véleményeket pedig köteles elutasítani, de nem hajlandó elhallgattatni azokat. Vagyis Dubĉek egyfajta pluralizmus – legalábbis a politikai vélemények és azok nyilvánosságának a pluralitása – talajáról nem volt hajlandó elmozdulni, számára ez jelentette a sztálinizmussal való szakítást. Világosan kitűnt ez a franciákkal folytatott tárgyalások során is. Értetlensége abból fakadt, hogy szerinte, ha valaki ezt nem így látta, az a sztálinizmus talaján állt. Őt tehát csak erről az alapról lehet támadni – s ha ezt nyíltan nem is mondja ki – a szovjet vádakkal szembeni naiv rácsodálkozással ezt érzékelteti. Dubĉek végső soron abban foglalja össze álláspontját, hogy lényegében nincs nézeteltérés a szovjet és a csehszlovák álláspont között, ami a szocializmus ellenes erők létét illeti – legfeljebb méreteinek megítélése tekintetében. De Dubĉek úgy látja, a szocializmus hatalma nincs veszélyben, így csak politikai eszközökkel hajlandó fellépni a „jobboldaliak” ellen, s nem adminisztratív vagy rendőri eszközökkel. Dubĉek fontosnak tartja annak bizonyítását, hogy a CSKP mind bel-, mind külpolitikailag – rendőri és katonai szempontból is – képes magát megvédeni, sőt erőt fejt ki védelmi képességei fokozására. Bizalmasan közli például a csehszlovák


pártvezető, hogy az üzemekben 70 ezer ember áll fegyverben, akik képesek lennének a beavatkozásra – ha erre szükség lenne. De az adott körülmények között ez felesleges – pontosabban katasztrofális – lenne. A mintegy háromórás beszélgetés végén – bár inkább Dubĉek monológjáról lehet beszélni, amelybe egyszeregyszer közbe szólt Ĉernik és Hajek – Dubĉek összefoglalja politikája lényegét. Hittel és szenvedélyes szavakkal az elvhű szocialista és mégis demokratikus eszközök mellett száll síkra, s úgy véli, közte és a szovjetek között csak a módszerek tekintetében van különbség. Ennek azonban némiképp ellentmondanak a varsói találkozóról és az ott megfogalmazott ötök leveléről elmondott keserű szavai. Felteszi a kérdést: talán a régi rendszerhez kívánnak az ötök visszatérni? (A politikai pluralizmus körülményei között működő kommunista párt vezetői nehezen mondhattak volna ellent Dubĉek olyan kijelentései hallatán, mint például: „egy kommunista nem félhet a néptől”, „nem tehet a többség ellenére” stb. Rochet nem is talál válaszszavakat minderre.) Mindenesetre sok sikert kíván és biztosítja Dubĉeket, hogy az FKP korábbi, számukra kedvező állásfoglalásai érvényesek, de éppen a siker érdekében „lát javítani valót”. A beszélgetés zárásaként Dubĉek Kanapa által lejegyzett utolsó mondata – mondhatnák kitörése – mindennél többet mondóan foglalja össze felfogása lényegét: „egyetlen ellenséges utcai megmozdulás nem volt az elmúlt hat hónap során. Hagyjanak minket békében!” A megszállás után: meghátrálás Az FKP számára tehát már július közepén világossá vált, mennyire komoly és közeli az általuk is katasztrófának ítélt esemény bekövetkeztének a veszélye. A nagyobb nyomaték kedvéért a Francia Kommunista Párt Politikai Bizottsága levelet intéz július 23-án Brezsnyevhez – arra számítva, hogy az FKP határozott állásfoglalása elriasztja a Szovjetuniót. Az intervenció utáni augusztus 22-i FKP-állásfoglalás nagy vitákat váltott ki a párton belül, a párt vezetése, mind a Garaudy által javasolt szakítást a Szovjetunióval, mind pedig a Thorez özvegye által képviselt – a szovjet lépéssel azonosuló – álláspontot elutasította. Ebben az időszakban Kanapa – nem a nyilvánosság számára írt memorandumaiban – egyrészt elméleti indoklását adta a Szovjetunió Csehszlovákiával szembeni magatartásának – az SZKP utóbbi évekbeli dogmatikus fordulatát elemezve. Bemutatja azt a paradox helyzetet, hogy míg az 1960-as moszkvai nyilatkozat érvényben van, arra hivatkozni szovjetellenességnek minősül. Talán a XX. kongresszus is szovjetellenes? – teszi fel Kanapa a kérdést, a Dubĉek logika talaján maradva. Kanapa azonban Garaudyval ellentétben nem kívánja a szakítást az SZKP-val, ő is szorgalmazza a „helyzet normalizálását”, a szovjetekkel való találkozást, de az ő verziója végül is az 1968. november 4-én sorra kerülő pártcsúcstalálkozóra túl radikálisnak bizonyul, s említés sem történik többé Kanapa a találkozó előtt készített s nem a nyilvánosság számára szánt megrázó „Demokrácia vagy halál” c. írásáról. 1968. november 4-én, a Kremlben a Brezsnyevvel folytatott tárgyalások nyitányaként, Rochet nyilatkozatot olvasott fel, amely arról szólt, hogy a találkozó a francia párt kérésére jött létre, s a célja a két párt közötti kapcsolatok javítása lenne, annak ellenére, hogy a csehszlovákiai beavatkozás kérdésében ellentétes a felfogásuk, pontosabban „különbségek” vannak a két párt állásfoglalása között. Brezsnyev gyors válaszában úgy véli: a különbségek az idő múlásával amúgy is elhalványodnak majd. Miután a tárgyalások során a felek nézetei semmit sem közeledtek egymáshoz, felmerült a közös közlemény problémája. A szovjetek nem akartak említést tenni a nézeteltérésekről, az FKP pedig nem tehette meg, hogy ne történjék említés róla, így hosszas, éjszakába nyúló, a franciák részéről kétségbeesett erőfeszítésről tanúskodó tárgyalások zajlanak egy olyan kompromisszum elfogadása érdekében, amely még összeegyeztethető az FKP „becsületével” és amit a szovjet fél is elfogad. Meglehetősen ritka és érdekes három dokumentum tanúskodik erről: a két tárgyalóküldöttség által készített verzió, majd az „egyeztetési vita” s végül negyedikként az ismert, nyilvánosságra került közös kommüniké. A szovjetek tervezete feltétel nélküli támogatást kért a csehszlovák helyzet „normalizálásához”, a proletárinternacionalizmus alapvető követelményének tekinti a Szovjetunióhoz való feltétel nélküli hűséget. A legcsekélyebb fogékonyságot sem mutatja – pedig közvetve nyilvánvalóan ehhez is fűződnek szovjet érdekek – az FKP Franciaországon belüli helyzetének problémái iránt. Az FKP pedig a kecske és a káposzta együttes megmaradásának igényét továbbra sem adva fel, végül is teljes meghátrálásra kényszerül. A szovjet fél elfogadhatatlannak tartja a „nézeteltérés” vagy „véleménykülönbség” szó használatát. A francia változat ugyanis már a közlemény elején leszögezte volna, hogy a felek álláspontja Csehszlovákia kérdésében eltérő. De erről szó sem lehetett. A Csehszlovákiával kapcsolatos paragrafus a kommüniké végső szövegének a


legvégén, így hangzik: „A két delegáció, miután kölcsönösen kifejtették nézeteiket a csehszlovákiai eseményekről, kifejezték reményüket, hogy a Szovjetunió Kommunista Pártja és Csehszlovákia Kommunista Pártja között kötött és működésbe lépett szerződések alapján a helyzet a marxizmus–leninizmus alapján normalizálódik, hogy a szocializmus megerősödik stb.” A szovjet „engedmény” tehát abból állt, hogy „kölcsönösen kifejtett nézetekről” szól a közlemény, amely mögé a sorok között olvasni tudó kelet-középeurópai vagy nyugat-európai polgár odaképzelhette az eltérő véleményeket. Hogy a szovjetek számoltak ilyen olvasattal – és hogy ezt a megfogalmazást engedménynek tekintették – bizonyítja, hogy a vita során Ponomarjov azt sem tartotta először elfogadhatónak, hogy egyáltalán „álláspontokról” (így többes számban!) történjen említés Csehszlovákiával kapcsolatban. A kommunizmus legmagasabb, legféltettebb szentélyébe nyerhet bepillantást a dokumentumok olvasója. Máig ritkaságnak számít a legfelső szovjet vezetés dokumentumaiba való bepillantás lehetősége. (Az FKP 1968-as történetéhez pedig érdekes, újabb adalékot szolgáltatnak a tárgyalások jegyzőkönyvei, Kanapa elemzései.) Megtudható: hogyan tárgyalt Brezsnyev és a többi szovjet pártvezető zárt ajtók mögött egy „testvérpárt” küldöttségével. A konklúzió rövid és sommás lehet, a szovjet pártvezetés semmilyen más szempontra nem volt tekintettel, mint a Szovjetunió hatalmi érdekeinek nyers és erőszakos képviseletére, a status quo változatlan fenntartására. Minden engedmény, kompromisszum nélkül megkövetelte ennek a szempontnak a maradéktalan figyelembe vételét mind a szocialista, mind a nyugati országok kommunista pártjaitól. Az azóta bekövetkezett események fényében azt mondhatjuk, hogy végül is a saját hatalmi logikájuk szempontjából joggal tették ezt, hiszen bebizonyosodott a szovjet rendszer sem kül-, sem belpolitikájában nem volt reformálható. A dokumentumokban szereplő másik fél, az FKP, a csehszlovákiai események hatására döbben rá arra, hogy a szovjet párttal való jó viszony és a párt függetlensége egymással összeegyeztethetetlen. Az FKP további története e dilemma megoldatlanságának története. * Jegyezzük meg végül – ami csak a dokumentumok olvasójának élménye lehetett s rövid cikkünkből kevéssé érzékeltethető –‚ hogy a dokumentumokból kirajzolódó Brezsnyev-kép egy elszánt, cinikus, célratörő politikusnak az arcképe, aki – s ez talán némiképp meglepő – a nyers hatalmi érdekeket nem képes vagy nem is akarja titkolni. Alig-alig burkolja még a szokásos ideológiai szlogenekbe is. Kevéssé adható vissza az a belső dráma, ami mind a csehszlovák, mind a francia tárgyalópartnerekben lezajlik e felismerés következtében. * Kremllin–PCF Conversation secretes (Kreml–FKP titkos megbeszélések). Paris, Olivier Orban 1984.

2. Képek



1. A Magyar Néphadsereg és az intervenció PATAKY István A Magyar Néphadsereg és az intervenció A szovjet hadműveleti tervek... Minden valószínűség szerint az 1968. március 23-i drezdai tanácskozás „tapasztalatai” – azaz Dubĉek és a többi csehszlovák vezető határozott kiállása elveik mellett – és Novotný, majd hasonszőrű társainak a Kremllel folytatott előzetes „egyeztetés” nélkül történt leváltása lehetett az a közvetlen kiváltó ok, amely beindította a szovjet katonai gépezetet. A szovjet párt- és katonai vezetés március vége felé megkezdte a katonai intervenció szervezését és előkészítését. Úgy értékelték a helyzetet, hogy a politikai nyomás önmagában feltehetően kevésnek fog bizonyulni. A Magyarországon állomásozó szovjet „Déli Hadseregcsoport” parancsnokának jelentése: A „DUNA” (a megszállás szovjet fedőneve – P. I.) hadműveletre való felkészülés a honvédelmi miniszter 1968. április 8-án kelt GOU/1/87657 számú direktívájának vétele után kezdődött meg, mely direktíva meghatározta a „Déli Hadseregcsoport bázisán létrehozott »Dél« Hadseregcsoport (a továbbiakban: DHDSCS) feladatait”. A DHDSCS a megszállás időszakában 3 szovjet és 1 magyar gépkocsizó lövész, 1 szovjet harckocsi és 1 légideszant hadosztályból és sok szakalakulatból, illetve a Szovjetunió Állambiztonsági Bizottságának (KGB) alakulataiból állt, harcát a 36. szovjet légi hadsereg támogatta. Létszáma megközelítette a 60 ezer főt, ebből Csehszlovákia területére 48 055 lépett (1968. augusztus végi adat). Tűzereje: 1085 (840) harckocsi, 606 (419) löveg és aknavető, 185 (126) páncéltörő löveg, 934 (684) páncélozott szállító harcjármű, 285 repülőgép és helikopter, valamint több tízezer gépjármű volt. (Zárójelben a Csehszlovákia területén állomásozó eszközök szerepelnek.) A DHDSCS feladata – Magyarországról kiindulva – Dél-Morvaország és Délnyugat- Szlovákia megszállása volt. Parancsnoka K. I. Provalov vezérezredes, főhadiszállását pedig Budapest–Mátyásföldön helyezték el. Július közepétől a Csákváron kiépített harcálláspontról vezette a további hadműveleteket. Augusztus 21-étől Pozsonyba települt át, majd a feladat befejezésekor, 1968. október végén tért vissza csapataival a magyarországi „helyőrségekbe”, illetve – az onnan érkezett alakulatok – a Szovjetunióba. Az 1968. július második felében bekapcsolódó magyar katonai vezetők és parancsnokok is csak a rájuk vonatkozó feladatokat, terveket ismerhették meg. Ez a zárkózottság a szovjet fél részéről a későbbiekben, a megszállás időszakában is, megmaradt. A magyar csapatok a szomszédos szovjet, bolgár alakulatokkal jóformán semmilyen együttműködést nem alakítottak ki. A szovjet vezetés hivatalosan nem tájékoztatta őket a teljes helyzetről, hanem mindig csak a rájuk vonatkozó részleteket ismertette velük. A szovjet hadműveleti tervek végső pontosítására és jóváhagyására 1968. július 23-án került sor Moszkvában. A Grecskó marsall vezette értekezleten a DHDSCS vezetése különösen Pozsony és Brünn elfoglalására fordított nagy figyelmet. A szlovák fővárost a határátlépéstől számított egy óra, a morvát pedig tíz óra alatt kellett megszállni. A magyarok helyzete Czinege Lajos az MSZMP Politikai Bizottsága részére terjedelmes jelentést készített az 1968. június második felében megtartott Šumava hadgyakorlatról. Eszerint a gyakorlat „a drezdai és a moszkvai értekezleten kialakított helyzetelemzés talaján, alapvetően politikai okokból és célokkal jött létre. A magasabb törzsek gyakoroltatása és kiképzése csak ennek függvénye volt... A gyakorlat célja, tartalma, lefolyása, de különösen levezetésének módszere magán viselte a létrejöttét inspiráló helyzet ellentétes megítélésének jegyeit... Emiatt a gyakorlat során feszült, ellentmondásos légkör alakult ki...” Éles viták robbantak ki a csehszlovák és a szovjet vezetők között. A helyzet végül odáig fajult, hogy július 2-án a Varsói Szerződés főparancsnoka, Jakubovszkij marsall, a vendéglátó csehszlovák vezérkari főnököt sokak előtt, szemtől szembe, „szovjetellenes provokátornak” minősítette. Ez késztette a jelentést fogalmazó Oláh István vezérőrnagy, honvédelmi miniszterhelyettest arra, hogy nyíltan leírja a szovjetek által követett cél: „belpolitikai vonatkozásban hatással lenni a csehszlovák eseményekre... elrettenteni... figyelmeztető hatást gyakorolni...” Bárhogy nézzük, egyértelművé tette a jelentés, hogy a gyakorlat nyílt beavatkozást jelentett Csehszlovákia belügyeibe. A jelentés figyelmes olvasója néhány Magyarországnak címzett jelzést is észlelhetett benne. Jakubovszkij marsall két hét alatt nem talált módot arra, hogy találkozzék a magyar honvédelmi miniszterrel, a magyar gyakorlatvezető98 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

helyettest (Oláh István) nem tájékoztatta, nem vonta be szinte semmibe... és így tovább. Így nem csodálható, hogy a jelentés végén a magyar katonai vezetők javasolják a Politikai Bizottságnak: „A gyakorlat tapasztalatai alapján kívánatos lenne...pontosan szabályozni a [Varsói] Szerződés tagországai területén lefolytatandó közös gyakorlatok levezetésével összefüggő mindazon kérdéseket is, amelyek biztosítják... a fogadó ország...vezetőinek jogait és kötelességeit.” Az MSZMP Politikai Bizottsága Kádár János elnökletével 1968. július 9-én tárgyalta meg a jelentést. A katonai vezetők által javasolt kérdéseket fel sem vetették, hanem elmarasztalták a magyar honvédelmi minisztert „...a körülmények nem voltak kedvezőek arra, hogy Czinege Lajos elvtárs Csehszlovákiába utazzon, s a miniszteri látogatás zavarokhoz vezetett.” Kádár János láthatóan kerülni akart mindenféle súrlódást a szovjet vezetéssel. Ezért nem tarthatta időszerűnek a katonák javaslatait továbbvinni. A Magyar Néphadsereg bevonása Másnap, 1968. július 10-én, teljesen váratlanul érkezett a szovjetek fölkérése a magyar katonai erők bekapcsolására a „katonai megoldásba”. 13 óra 10 perckor Tutarinov vezérezredes, a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erői Főparancsnokságának magyarországi képviselője, fölkereste Czinege Lajost, hogy átadja Grecskó marsall üzenetét. Mivel Czinege Lajos nem beszélt oroszul, Csémi Károly altábornagy, vezérkari főnök tolmácsolt. Itt egy gondolat kifejtésének erejéig meg kell állnunk, mielőtt tovább görgetnénk az események fonalát. A magyar–szovjet katonai tárgyalások során – egy később szó szerint idézett rövid levél kivételével – egyetlen hivatalos okmány sem készült. Grecskó marsall – képviselője közbeiktatásával – mindent telefonon intézett. A történetírás szerencséjére, Czinege Lajos minden egyes tárgyalásról pontos és hű, az esetek egy részében szöveghű feljegyzést készíttetett. Ugyanígy cselekedett a vezérkari főnök is. Kádár Jánosnak e kérdéssel kapcsolatos, a szovjet vezetőkkel történt tárgyalásairól ezzel szemben egyetlen följegyzése sem maradt hátra, csupán a Központi Bizottság, illetve a Politikai Bizottság tagjai számára elmondott utólagos beszámolói ismertek. Azok viszont a döntési folyamatba nem engednek bepillantást. Visszatérve július 10-én 1310-re! Tutanov tájékoztatásában elmondta, hogy 1230-kor Grecskó felhívta és utasította, keresse fel Czinege Lajost és számoljon be arról, hogy július folyamán a Varsói Szerződés tagállamainak hadseregei Magyarországtól északra hadgyakorlatot terveznek végrehajtani. Brezsnyev ezt már megbeszélte Kádárral, aki egyetértett a tervvel. Grecskó kéri, hogy a magyar fél részéről „két hadosztály vegyen részt az első lépcsőben, a harmadik hadosztály pedig legyen készen a második lépcsőben tevékenykedni. A gyakorlatot Jakubovszkij elvtárs vezeti. A hadosztályok vezetésére, döntésünktől függően, a hadsereg- vagy a hadtesttörzset vegyük igénybe.” A gyakorlatot július végén tervezik végrehajtani. Czinege erre megjegyezte, hogy közvetlenül ezelőtt vált el Kádár Jánostól, aki nem szólt neki semmit. Ettől függetlenül Grecskó kérését jelenti a pártvezetésnek és a kormánynak. Döntésüktől függően ad választ. Alig egy órával később Tutarinov felhívta Csémi altábornagyot és közölte vele: Czinege Lajos megjegyzését továbbította Grecskó marsallnak, aki „pontosította” előző kijelentését. Brezsnyev nem konkrétan, hanem általánosságban beszélt Kádár Jánossal, aki csak elvi beleegyezést adott. A csapatok mennyiségéről nem volt szó. Csémi altábornagy mindezt 1525-kor jelentette Fock Jenő miniszterelnöknek. Ekkor érkezett vissza Czinege Lajos Kádár Jánostól, és azonnal levélben válaszolta szovjet honvédelmi miniszternek. Ez az a bizonyos, egyetlen, hivatalos, felső szintű levél: „Tisztelt Miniszter Elvtárs! I. V. Tutarinov vezds. Elvtárstól küldött üzenetét megkaptam. Jelentettem Kádár és Fock Elvtársaknak. Úgy tűnik, hogy félreértésről lehet szó. Kádár Elvtárs nem érti a rá való hivatkozást. Arról, hogy gyakorlat van szervezés alatt – az ön által küldött üzenetből értesült – ebből következik, hogy előzőleg nem adhatta egyetértését.” A július 13–14-i varsói tanácskozáson – ahol Brezsnyev meghirdette a „korlátozott szuverenitás” elméletét, azaz a „Brezsnyev-doktrínát” – Kádár János végül is elfogadta a fegyveres beavatkozás lehetőségét, és nem zárkózott el a magyar csapatok részvételétől sem. A varsói tanácskozást követően az események fölgyorsultak. Egyrészt a magyar és a szovjet vezérkarok igényei alapján a posták megkezdték a vezetéshez feltétlenül szükséges híradórendszerek kiépítését, másrészt szívós politikai alkudozás folyt a színfalak mögött a hihetetlenül magas – három hadosztály! – magyar igénybevétel lefaragásáért. A magyar politikai vezetésben lassan kialakult egy elfogadhatónak ítélt nagyságrend. A döntések


kialakításában Kádár Jánoson, Fock Jenőn kívül csak Biszku Béla és Komócsin Zoltán vettek részt. A döntés elsősorban politikai jellegű volt, a katonák csak a végrehajtásban vettek részt. A végső döntés július 22–23-án született meg. 22-én 1440-kor Tutarinov vezérezredes ismét felkereste – Grecskó és Jakubovszkij marsallok megbízásából – Csémi Károlyt. Tájékoztatta a magyar vezérkari főnököt, hogy a gyakorlatot a közeljövőben tartják meg. „Grecskó elvtárs arra kéri Czinege elvtársat, hogy legalább egy hadosztállyal vegyünk részt, vagy ha egy hadosztállyal nem tudunk, akkor kisebb csapategység is megfelel...” Még aznapra kért választ, hogy tervezni tudjanak. A tárgyalás végén még egyszer hangsúlyozta, hogy Grecskó kifejezetten kéri a magyarokat. „valamilyen formában feltétlenül vegyenek részt a gyakorlaton”. Megjegyzendő, hogy a tárgyalások folyamán Csehszlovákia megszállását mindig „gyakorlatnak” emlegették, de mindkét fél pontosat tudta, mit takar a szó. A szovjet hadműveleti terveket áttekintve egyértelműen kitűnik, hogy az összes hadműveletileg fontos feladatot szovjet csapatokkal tervezték végrehajtani. A Varsói Szerződés többi hadseregének bevont erői elsősorban politikai „küldetést” teljesítettek. Részvételükkel bizonyították mind a külföld, mind saját országaik felé a szervezet egységét. A magyar erők részére, bár első lépcsőben, de másodrendű irányt jelöltek ki a Vág–Duna (a szlovákiai Komáromtól keletre) és az Ipoly által bezárt négyszög mintegy 10 ezer km2-nyi, részben magyarok által lakott, terület megszállásával. Csémi altábornagy – aki időközben átvette a honvédelmi minisztérium vezetését, mert Czinege Lajos szabadságra ment – a szovjet kérést jelentette Biszku Bélának, majd 1630-kor Kádár Jánosnak. A döntésről másnap, július 23-án tájékoztatta Tutarinov útján Grecskót. Közölte: „a gyakorlaton egy csökkentett hadosztállyal tudunk részt venni”, és a magyar fél kész a „szükséges intézkedések” megtételére. Július 24-én 11 órakor Tutarinov és a Déli Hadseregcsoport parancsnoka Provalov vezérezredes kereste fel – közvetlen munkatársával – Csémi Károlyt a részletek megtárgyalására. Megállapodtak abban, hogy 25-én 14 órára magyar hadműveleti csoport megy a DHDSCS főhadiszállására, Mátyásföldre, a szükséges részlettervek kidolgozására. A hadművelet időszakában pedig Provalov vezérezredes mellett Szűcs Ferenc vezérőrnagy vezetésével magyar hadműveleti összekötő csoport működik. Csémi altábornagy feljegyzését 14 óra 05 perckor felterjesztette Kádár Jánosnak. „A gyakorlat, ha arra sor kerül – írta –‚ közvetlenül érinti az ország területének és lakosságának jelentős részét. Célszerű tehát felkészülni az ország közvéleményének tájékoztatására... Július 26–27-től bármikor számolhatunk azzal, hogy az események – rövid időn belül – megkezdődnek... sor kerülhet fegyveres harcra is.” Kádár János a jelentést elfogadta. Tudomásul vette, hogy a szovjetek a fölajánlottnál nagyobb, teljes hadosztályra tartanak igényt. A föladatra kijelölték a zalaegerszegi 8. gépkocsizó lövészhadosztályt. A javaslatokból azonban nem lett semmi. Az ország lakosságát nem tájékoztatták, csupán a megszállást követően adott ki az MTI egy rövid közleményt. Július 25-én Szűcs vezérőrnagy vezetésével a magyar hadműveleti csoport megkezdte munkáját. És itt érte őket a következő meglepetés. Abban a biztos tudatban ültek tárgyalóasztalhoz, hogy a hadosztály esetleges harcát a szovjet 36. légihadsereg biztosítja. Kérdésükre nagyon tömör választ kaptak! „Mi biztosítjuk a mieinket, ti a tieiteket.” Az eredetileg „egy csökkentett hadosztály” így gyorsan kibővült még egy MIG 15-ös (44 gép) és öt MIG 21-es vadászrepülő-századdal (55 gép). Természetesen mindehhez hozzá kell számolni a műszaki és technikai személyzetet, kiszolgáló és őrállományt, rádió-technikai alakulatokat... stb. A megszállásban közvetlenül résztvevő mintegy 12 ezer katonához még hozzá kell számolni körülbelül ugyanakkora létszámú repülő, hadtáp és tartalék állományt is. Július 27-én délre a hadosztály hadilétszáma teljes volt, 28-án – négyszáz kilométeres menet után – Aszód– Pásztó–Rétság térségében elfoglalta a kijelölt megindulási körleteket. Itt 1968. július 28-án 23 órától a hadosztály vezetését átvette a szovjet „Dél” hadseregcsoport. Másnap hajnalban a magyar légierő is elérte a teljes harckészültséget. * A tervezésbe bevont parancsnokokon, valamint az alakulatok néhány kijelölt tisztjén kívül senki sem tudta, miért is mozgósították a hadosztályt. Mind a tisztek, mind a katonák egy soron lévő mozgósítási gyakorlatra gondoltak. Néhány nap múlva leszerelnek, vélték. 1968. július 29-én reggel minden készen állott a bevetésre és a harcra. A hadosztály és a légierő külföldön való harcbavetésére sem a parlament (Országgyűlés), sem az Elnöki Tanács, sem a Minisztertanács nem hozott semmilyen határozatot. Sőt, az MSZMP Politikai Bizottsága is csak utólag, augusztus 20-án tárgyalta először az


intervenciót egy, a Minisztertanáccsal közös ülésén, a Központi Bizottságot pedig csak augusztus 23-án tájékoztatták a megtett lépésekről. A meghatározó döntéseket Kádár János személyesen hozta.

2. Képek




1. Szlovák nemzeti emancipáció, 1968 G. KOVÁCS László Szlovák „nemzeti emancipáció”, 1968 1968. október 27-én a Csehszlovák Nemzetgyűlés jóváhagyta a köztársaság föderatív átrendezéséről szóló törvényt. A Prágai Tavasz legfőbb célkitűzéseinek egyike mégiscsak teljesült. Az ország polgárainak túlnyomó többsége a föderáció feltétlen híve volt, mind Csehországban, mind Szlovákiában. Mint a cseh–szlovák viszony végleges és harmonikus elrendezését ígérő államjogi koncepciót üdvözölték. Mások csak bizonyos fenntartásokkal támogatták ezt. A megszállás viszonyai között született siker értéke azonban már az első pillanatban devalválódni látszott. Az illúziók, félelmek és hullámzó érzelmek között vergődő kortársak le- és túlbecsülhették az esemény jelentőségét. Negyedszázad távolából visszatekintve azonban meg kell állapítanunk: Csehszlovákia fennállásának egyik legfontosabb pillanata érkezett el. A Masaryk és Beneš ihlette csehszlovakizmus terhes örökségétől való megszabadulás okkal tartozott az 1968-as reformmozgalom alapvető célkitűzései közé. A Szlovák Nemzeti Tanács 1968. március 15-én közzétett nyilatkozata leszögezte: „...az eddigi, úgynevezett aszimmetrikus modell – amely már alapjaiban alkalmatlan a két egyenjogú nemzet államjogi viszonyának kifejezésére és megfelelő elrendezésére, mivel helyzetüknek különbözőségét nyilvánítja ki – az államjogi és politikai gyakorlatban való alkalmazásának huszonhárom éve alatt Szlovákiában bizonyíthatóan diszkreditálódott, s nem csupán a köztársaság egységének megerősítéséhez nem járult hozzá, hanem ellenkezőleg, gyengítette azt.” Az 1968-ban megkezdődött „megújhodási” folyamat alkalmasnak látszott arra, hogy véget vessen a fél évszázados vitának és létrejöjjön egy olyan föderatív modell, melyben a két egyenjogú társnemzet államjogi aspirációi maradéktalanul érvényesülhetnének. Az augusztus 21-i invázió merőben új helyzetet teremtett. A szuverenitás megsértése fölötti felháborodás, a végveszélybe került dubĉeki demokrácia s az „emberarcú szocializmus” iránti elkötelezettség 1968 augusztusában valóban létrehozta az addig csak vágyálmokban és irreális elméleti konstrukciókban létező „csehszlovák nemzeti egységet”. A hirtelen kialakult „nemzeti egység” falain azonban már ekkor megjelentek az első repedések, mát ekkor felvillant a szlovák nemzeti érdekek „érvényesítésének” lehetősége. Demokratizálás helyett föderalizmus A CSKP 1968. augusztus 22-én Prága Vysoĉany nevű negyedében lezajlott XIV. (rendkívüli) kongresszusán a közlekedésben kialakult kaotikus körülmények miatt a szlovák küldöttek nagy többsége nem jelent meg. Ez a tény rendkívüli jelentőségre tett szert a kongresszus törvénytelen voltának bizonyítása során. Lehetőség teremtődött a szlovák kommunisták kijátszására cseh elvtársaik ellenében. Augusztus 25-én a Szlovák Kommunista Párt Központi Bizottsága még fenntartások nélküli egyetértését fejezte ki a rendkívüli kongresszus határozataival, ugyanakkor azonban már nyomatékosan hangsúlyozta: „a legközelebbi időszakban” létre kell hozni a föderatív köztársaságot. Ugyanezen a napon a Cseh Nemzeti Tanács és a Szlovák Nemzeti Tanács egybegyűlt képviselői is leszögezték, hogy „a föderációról szóló alkotmánytörvényt 1968. október 28-ig ki kell hirdetni”. Mindez még a legnagyobb káosz és bizonytalanság napjaiban, a Prágai Tavasz addigi eredményeinek felszámolását követelő, s a dubĉeki pártvezetés és a kormány mozgásterét drasztikusan korlátozó ún. moszkvai jegyzőkönyv aláírása előtt történt. A politikai színtér „új” erős embere Dr. Gustáv Husák, képzett, figyelemre méltó taktikai képességekkel rendelkező és tapasztalt politikus volt, egyike a szlovák nemzeti felkelés és a háború utáni ún. népi demokratikus Csehszlovákia prominens vezetőinek. Ő is az ötvenes évek koncepciós pereinek az áldozatai közé tartozott. A szlovák „burzsoá nacionalisták” ellen 1954-ben lefolytatott perben életfogytiglani fegyházra ítélték. 1960-ban – amnesztia alapján – szabadon bocsátották, majd három évvel később rehabilitálták, de a politikai életbe csak 1968 tavaszán tért vissza. A törvénytelenségek mártírjainak dicsfénye s az „igazi” szlovák hazafi hírneve övezte. 1968. április 8-án a kormány alelnökévé nevezték ki, nem sokkal később pedig a föderációról szóló alkotmánytörvény szakmai előkészítéséért felelős bizottság elnöki tisztét is rábízták. A föderalizálás meggyőződéses hívei közé tartozott, a demokratizálást csak a párt vezető szerepét biztosító keretek közt tudta elképzelni. A „burzsoá-demokratikus”, „ultraliberális” és „anarchista” tendenciák ellen éppúgy harcolni akart, mint a sztálinizmus ellen. Tévedhetetlen pontossággal felismerte, hogy az invázió kivételes lehetőséget kínál ambíciói érvényesítésére.


Az augusztus 23-án Moszkvába utazó Ludvík Svoboda elnök őt is kíséretének tagjai közé választotta. Husák valószínűleg már a moszkvai tárgyalások legelején felismerte: a reformmozgalom életben tartása illúzió. A demokratizálás amúgy is túllépett az ő számára elfogadható határokon. Igaz, ekkor még bízott abban, hogy a csehszlovák pártvezetés számára mégis csak marad elegendő mozgástér az augusztus előtti célkitűzések némelyikének megvalósításához. Meggyőződése volt például, hogy a föderáció létrehozása aligha ellenkezhet a Szovjetunió érdekeivel, s hogy a Kreml számára is hasznos, ha megértést tanúsít egy testvéri szláv nemzet emancipációs törekvései iránt...(Tegyük hozzá: e vélekedésével Husák nem volt egyedül.) Husák viselkedése Moszkvában kétarcú volt. Egyrészt Dubĉekhez és társaihoz hasonlóan ő is ragaszkodott a január utáni irányvonal folytatásához és az áprilisi Akcióprogram érvényességének elismeréséhez, másrészt messzemenő „rugalmasságot” tanúsított a megszállás tényének akceptálásában. Habozás nélkül egyetértett azzal, hogy a prágai tavasz folytatása mellett kiálló vysoĉany-i pártkongresszust érvénytelenné nyilvánítsák. Véleményének indoklása: „a szlovák pártképviselet hiányzott róla”. Augusztus 27-én a Szlovák Kommunista Párt rendkívüli kongresszusán Husák terjedelmes beszédben adott tájékoztatást a moszkvai tárgyalásokról és a „kibontakozás” lehetőségeiről. Hangsúlyozta: a „megszállás realitását” átmenetileg – de csak átmenetileg! – el kell fogadni, a kiút nem lehet más, mint az önerőből történő konszolidáció, az „önmérséklet” és a „józanság” érvényre juttatása. Be kell bizonyítani, hogy a szocializmust nem fenyegeti veszély, tárgyalni kell a szövetségesekkel, s így elérhető lesz a Varsói Szerződés csapatainak távozása, s a demokratizálás is folytatódhat, igaz, csak „bizonyos önfegyelemmel”. Megszálló, idegen csapatokról egyszer sem tett említést, s a nemzeti kérdés rendezésének szükségességéről sem ejtett szót. Ellenben fontosnak tartotta megjegyezni, hogy Csehországban, „mint hallotta”, sokan felelőtlenül elutasítják a moszkvai tárgyalások eredményeit. (Ellentétben – ezt már nem mondta ki – a szlovákok józan és felelősségteljes magatartásával.) A szlovák kommunisták – s az általuk reprezentált nemzet – „pozitívabb” magatartását hűen tükrözte a rendkívüli kongresszus augusztus 28-án kiadott zárónyilatkozata, amelyből Husák erőfeszítésének köszönhetően már hiányzott a vysoĉany-i kongresszus határozatainak jóváhagyása (a résztvevők két nappal korábban még egyetértésüket fejezték ki velük). Ugyanakkor hangsúlyt kapott két elem: először a „proletár internacionalizmus” és „a szocialista országok közössége” iránti hűség hangoztatása, másodszor: a föderalizáció követelése. (A Szlovák Nemzeti Tanács egy nappal később közzétett felhívásában a föderatív átalakítás nemcsak célkitűzésként, de jelszóként is megjelent.) Egy illúzió: demokratikus föderáció A vysoĉany-i kongresszustól való elhatárolódást az SzLKP többsége kelletlenül fogadta, az új funkcionáriusok megválasztásakor pedig tovább erősödtek a reformerők pozíciói. Első titkárrá Gustáv Husákot választották, mint a józanság és az elvhűség – s nem mellékesen –, a nemzeti érdekek iránti elkötelezettség példaadóját. Ősszel azután elkezdődött a Prágai Tavasz eredményeinek felszámolása. A szovjet csapatok „ideiglenes tartózkodásáról” szóló októberi szerződés már a defenzív stratégia végső kudarcát jelezte. (Ennek előkészítő tárgyalásán a két legfelsőbb vezető, Alexander Dubĉek és Oldlich Ĉerník miniszterelnök mellett meglepő módon épp Husák képviselte a csehszlovák felet.) Ilyen körülmények között született meg a prágai Nemzetgyűlés által 1968. október 27-én jóváhagyott (s három nappal később a pozsonyi várban aláírt) föderációs alkotmánytörvény, melynek értelmében az ország „két egyenjogú nemzeti állam”, a Cseh Szocialista Köztársaság és a Szlovák Szocialista Köztársaság önkéntes államszövetségévé alakult át. Kétségtelen, hogy a törvény születésében közvetett módon a megszállás hatása is érvényesült: az intervenció következtében a törvény megvitatására sokkal kedvezőtlenebb közhangulatban került sor, mint az várható volt. A sietség sem vált a törvény hasznára. Általános követelmény volt, hogy a Csehszlovák Köztársaság kikiáltásának ötvenedik évfordulójáig – október 28-ig – a törvényt el kell fogadni, s ezért jó néhány kérdés tisztázatlan maradt. A helyzetet súlyosbította a nemzeti alapon fellobbanó vita. Csehországban sokaknál értetlenséget váltott ki, hogy a szlovákok épp most helyezik előtérbe a föderalizálás „nem oly lényeges” kérdését, holott az elsőrendű feladat a megszállók távozásának s a demokratizálás folytatásának a kiharcolása lenne. Sokan analógiát véltek fölfedezni az 1968. évi és az 1938 őszén lezajlott események között. Szeparatizmussal, elszakadási törekvésekkel vádolták a szlovákokat. Ők – érthető módon, ám felnagyításoktól és túlzásoktól korántsem mentesen – a jogos törekvéseik iránti érzéketlenséget, a „szlovákellenességet” vetették a csehek szemére. Tény, hogy az önmagában valóban történelmi jelentőségű és szükségszerű lépés objektíve a „normalizáció” erőinek – vagyis a megszállást igenlő és elfogadó erőknek – malmára hajtotta a vizet. A „normalizáció” sikerei 105 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Az önmagát a „józan középutas” szerepébe képzelő Husák már csak pragmatikus okokból is többé-kevésbé elhatárolta magát a szélsőségesen konzervatív és kompromittált funkcionáriusoktól. Ilyen beállítását nagymértékben elősegítette, hogy a demokratizálás erői Szlovákiában számbelileg s befolyásukat tekintve is kisebb tábort alkottak, mint a reformkommunista cseh erők a Moravától nyugatra. Husáknak sikerült a demokratizálási folyamatban oly fontos szerepet játszó tájékoztatási eszközöket is ellenőrzése alá vonnia. Így bizonyítható lett, hogy Szlovákia konszolidáltabb a „megfontolatlan”, „felelőtlen” és az „ellenséges” elemeknek túl nagy teret engedő Csehországgal szemben. 1968 végén mind aktuálisabb lett a kérdés, ki lesz az 1969. január 1-én a Nemzetgyűlés örökébe lépő Szövetségi Gyűlés elnöke; a legvalószínűbb jelölt az eddigi elnök, a Prágai Tavasz elvhűségéről és őszinteségéről ismert képviselője, Josef Smrkovský volt, ám Husák az SzLKP KB december 22-i ülésén azzal a követeléssel állt elő, hogy a két nemzet egyenjogúságának elvéből következően a Szövetségi Gyűlés elnökének szlováknak kell lennie. (A köztársasági elnök és a miniszterelnök is cseh volt). Bár Smrkovský Szlovákiában is népszerű volt, az immár kellőképpen dezorientált és megfélemlített Központi Bizottságban senki sem akadt, aki szembeszállt volna a „nemzeti érdek” követelményével. Husák a nagyobb nyomaték kedvéért december 25-i „ünnepi” beszédében is megismételte: elfogadhatatlan, hogy a föderáció születésekor az állam három legmagasabb tisztségviselője cseh legyen. Kritikus helyzet alakult ki: a szakszervezetek készen álltak arra, hogy általános sztrájkkal támogassák Smrkovský jelölését, miközben Moszkva határozottan „ellenvéleményt nyilvánított”. A legfelső pártvezetés válságát január 5-én maga Smrkovský oldotta meg: tévébeszédben jelentette be, hogy nem kíván nehézségeket támasztani a parlament elnöki tisztségéhez való ragaszkodással. Husák elérte, amit akart: Peter Colotka – a „normalizációs” rendszer egyik legmegbízhatóbb támasza – lett a Szövetségi Gyűlés elnöke. A „rend helyreállításának” folyamatában viszonylag hamar elérkezett a pillanat, amikor az „antiszocialista” erőkkel vívott harc már nem igényelte a nemzeti érzelmekkel és érdekekkel való visszaélést, ellenkezőleg: a gyorsan „konszolidálódó” Csehszlovákiában a „testvéri nemzetek megbonthatatlan egységére” volt szükség. 1969. április 17-én a korszak kétségtelenül legmarkánsabb szlovák politikusa, Gustáv Husák lett a CSKP első titkára – az ország első embere. Személyéhez Szlovákiában ekkor még számos illúzió tapadt. Sokan remélték, hogy irányításával a „kisebbik rossz” politikája fog érvényesülni, s nemzetének sajátos érdekeiről sem feledkezik el. Nem így történt.

2. Képek



1. Hagyatéki leltár és árverési jegyzõkönyv KALÁSZATOK KRAJCZÁRNÉ ĈIERNA Lubica Hagyatéki leltár és árverési jegyzőkönyv 1826 Szabó Imre (1747–1826) kanonok és címzetes apát hagyatéki leltára és árverési jegyzőkönyve olyan társadalmi réteget mutat be, amelynek életmódjáról, műveltségéről, életviteléről általánosak és esetlegesek az ismereteink. Egy teológus életútja Szabó Imre 1747. március 4-én született Csepregen Szabó Mihály és Hegedűs Anna nemes szülőktől. Teológiai tanulmányait Nagyszombatban kezdte és Rómában mint a Collegium Germanico Hungaricum növendéke végezte 1768. november 1. és 1771. április 3. között. Rómában avatták a teológia doktorává, még ebben az évben. Felszentelésére is itt került sor. Hazatérése után Győrben a püspöki szentszék esküdt jegyzője lett, majd 5 évi és 1 havi szolgálat után elnyerte a nyúli plébániát. 1778-ban Szily püspök óhaja szerint Batthyány József hercegprímás prezentája alapján felcserélte plébániáját a körmendivel. Itt kapcsolatba került Sigray Jakab gróffal, és általa belekeveredett a Martinovics-féle összeesküvésbe. A letartóztatások során őt is elfogták, s vasra verve Budára hurcolták, mint a halálraítélt Sigray benső barátját, ugyanis a gróf nyilatkozatában azok közé sorolta Szabót, akik a Reformátorok Társaságához csatlakoztak. A lelkész határozottan állította, hogy teljesen ártatlan, sőt a gróf politikai elveit rosszallta és azok terjesztésétől óvta. Kívánságára szembesítették a gróffal, aki a plébános által előadottakat elismerte, és korábbi állítását visszavonta. A foglyok közül többen visszanyerték szabadságukat. Az elsők között Szabó Imre körmendi plébános. Kortársai zseniális, de meggondolatlan embernek tartották. Hamar elvesztette hát Szily püspök jóindulatát. Sikerült ugyan magát tisztáznia, de a körmendi plébániára már nem térhetett vissza. Az uralkodó nagy jóindulattal szombathelyi kanonokká nevezte ki 1795. január 4-én, holott a püspök már 1782-ben kanóniára ajánlotta Szabót. Szombathelyen 1826. szeptember 5-én mint olvasókanonok és almádi címzetes apát hunyt el. Az itt töltött három évtized alaposabb megismerésére ad lehetőséget a felhasznált forrásanyag. Életében egyértelműen ez az időszak tekinthető a legtermékenyebbnek. 1816-ban 600 forint összegű alapítványt tett, hogy a Szt. Flórián litániája a székesegyházban zenével tartassék. 1823-ban a Szombathelyi Polgári Gyámolda mellé saját költségén kápolnát építtetett, amelynek fenntartására tataroztatására szintén 600 forintot tett alapítványul. Végrendeletileg a szombathelyi és körmendi plébániának misealapítványul, s a szombathelyi szegényeknek alapítványul 200–200 forintot, a Polgári Gyámoldának és az 1824-ben alakult Emberszerető Egyesület által építendő kórháznak egyenként 13 163 forintot hagyott. Hogy honnan is volt ezekre az alapítványokra tőkéje? Mint látható a hívők lelki üdvösségét anyagiakkal is igyekezett alátámasztani. Ingatlan, ingóság és adóslevelek A gazdasági potenciál meghatározása esetében az ingatlantulajdon adja az alapot. A telek és építményei itt nem szerepelnek, viszont felszerelésük részletes feljegyzése érdekes adatokat tartalmaz. Az apátúr háztartásának felszerelése, berendezési tárgyai, ezeknek pontos és precíz felsorolása arra enged következtetni, hogy meglehetősen gazdag és jómódú, úgymond teljes háztartásban élt, amely vélhetően a kényelem mellett nagyobb társaság és vendégek ellátására is szolgált. A ruha, a bútor, ágynemű és egyéb fontos használati tárgyak mellett feltűnően sok a szerszám, a munkaeszköz a jegyzékben. A konyha, spájz, szoba, „mobiliák” után a pince következett különböző fajta borokkal. Saját szőlőheggyel rendelkezett a Szombathelyhez közeli oladi dombon, és tartott két tehenet is. A leltárban elfoglaltságára, érdeklődésére – hobbijára – utaló adatokat is találunk. Ezek közé tartoztak a játékok. Feltehetően tudott sakkozni, mert volt sakk-készlete, ezenkívül még kuglizójáték, tictrac-játék és „különféle játékok skatulában” szerepelnek a felsorolásban. A skatulák ásványokat is rejtettek, és az üvegcsék tartalmát tekintve a slivovica, likőr és „schampanier” sem hiányzott. Kedvelte az órákat is – volt napórája, arany zsebórája és két „stok” órája üvegborító alatt. A fegyverek sem voltak tőle idegenek, ugyanis 2 hosszú, 1 rövid flinta és 2 pisztoly is volt a birtokában. Az összes többi tétel – kezdve a kávéfőző masinától (2 db) – gazdagon felszerelt háztartásra utal. Ennek szakszerű működéséről nemcsak alkalmazottai által gondoskodott, hanem könyvtárából sem hiányoztak az erre vonatkozó szakkönyvek.


A háztartás értéke az összvagyon csekély hányadát tette ki annak ellenére, hogy ezüst- és aranyneműi is voltak, bár ezek nem közvetlenül a háztartás értékét gyarapították, önállóan is értékes gyertyatartók, tubákos szelencék, gyűrűk, keresztek sokasága vette körül. A vagyon nagyságrendjére az adóslevelekből következtethetünk. Szám szerint a jegyzékben 155 adóslevelet név, dátum, összeg és a visszafizetési idő – említenek. Ennél ténylegesen kevesebb az adós személy, mivel van olyan, aki többször is felvett különböző nagyságrendű összegeket. Az első adóslevél 1796-ból van, az utolsó bejegyzések 1826 májusából származnak. A legtöbbet 1810–1820 között jegyzik, de egészen 1826-ig, Szabó haláláig egyenletes képet mutat a felsorolás. Az összegek 15 és 2 500 forint között mozogtak. A 100–200 forintos tételek a leggyakrabban előfordulók, összesen 29 433 forintot tesznek ki. Érdekes a felvevők névsora, amelyben cselédek, kis- és középpolgárok mellett a legnagyobb tételeknél gróf Festetits László és gróf Batthyány József Sándor neve is szerepel. Tekintetes Tibold Mihály úrnak, aki szintén 2 500 forintot vett fel, illetve még Pichler András ügyvéd számára adott ki jelentősebb összeget – 2 000 forintot. Ezeknél az összegeknél a váltóforintot is alkalmazta. A jegyzékben feltüntette a nem szombathelyi polgárok lakhelyét – tehát a környéken is ismerték tevékenységét – például Olad, Ják. A kiadott összegeknél nemcsak a szokásos 6%-os kamatot alkalmazta, hanem ennél kedvezőbb visszafizetési lehetőségeket is biztosított 5%-os – vagy ritkán kamat nélküli – kölcsönök esetében. Szabó Imre kanonok és apátúr által hagyott, megkülönböztetésül az „obligatorialisoknak” szóló jegyzékben, az adósok neve mellett három rovat szerepel: a hagyatékot rendező bizottságtól „bizonyos”, „kétséges”, „nem remélhető” összegekről kapunk képet. A felsorolt rovatok alakulása a következőképpen néz ki: I. rovat – 20 460 forint, II. rovat – 6828 forint, a III. rovatban 740 forint van feltüntetve. Az alapítványok sorsa tehát a kintlévőségek reális felmérésétől függött. A névsor ugyan hiányosan, de a foglalkozások megnevezését is tartalmazta. Készpénzben és váltócédulákban az összeg elenyésző volt, messze alatta maradt a kamatozó tőke összegének (1215 forint váltócédulákban és 314 forint készpénzben). A fizető és nem fizető eszközöket, pénznemeket tételesen sorolták fel: ezüst, tízesek, 5 krajczár, garasok, kétforintos, Luidor stb. A kanonok értéktárgyai csak kis hányadát adták a vagyonnak. Könyvek öt nyelven Szabó Imre az anyagiakon kívül még jelentős „szellemi tőkével” is rendelkezett – a hagyatéki leltár könyvjegyzéke szerint. Több mint 300 kötetes könyvállománya, a Politische Journal 71 darabja és különböző mappák, atlaszok, képek teszik teljessé ezt a gyűjteményt. Az elárverezett könyvállomány maradékait sem sikerült beazonosítani a Szombathelyi Székesegyház Könyvtárában, így csak a szemináriumban akkor meglévő azonos könyveket tudtam szemügyre venni. Szabó Imre képanyaga is az elárverezett könyvek sorsára jutott. A könyvanyag fele latin, egyharmada német, a többi magyar, francia, olasz nyelvű. A tulajdonos érdeklődéséről és sokoldalúságáról nyújt képet az apátúr könyvtárának tartalmi megoszlása: a vallási jellegű könyvek mellett – imakönyvek, elmélkedések, prédikációk latin és német nyelven – jelentős számban találhatók jogi munkák – a Corpus Juris és a Tripartitum mellett a korabeli jogalkotók munkái is (Huszti, Szlemenits, Markovics, Kelemen) – de megtalálhatjuk Napóleon Kereskedelmi Törvénykönyvét, a rendőri törvénykönyvről szóló tervezetet és a Polgári perrendtartás törvénykönyvét (Code Civil), valamint A világ alkotmányának vizsgálása c. művet – magyar nyelven. Az apátúr irodalmi és történelmi érdeklődése meghatározó volt a klasszikusoktól – Cicero, Livius, Tacitus – egészen Napóleonig olvasott műveket. Különösen érdeklődött a francia és a korabeli európai politika irányítója iránt. Több, Napóleonnal kapcsolatos könyv – a már említetteken kívül a „Bonaparte I. konzul élete és tettei” és a „Napoleon Testament” c. mű – németül, tehát már fordításban jutottak el hozzá. Montesquieu: Törvények szelleme c. munkáját viszont franciául olvasta. Francia nyelven találhatók a könyvtárban grammatikai és történelmi vonatkozású könyvek pl.: Historie de Revolutions de Hongrie (Rákóczi Ferenc és Bethlen Miklós műve). Olasz nyelvű könyvei hasonló jellegűek. Rendelkezett még a kor tudományos ismereteit bemutató könyvekkel – a természettudomány, matematika, geometria, földrajz, útleírás, gazdaság, filozófia köréből – és „praktikus tanácsadóknak” minősített kötetekkel is. (Schellenfell: Aritmetikája mellett ott sorakozott Csondor gazdaságbéli utasítása, a Kochbuch mellett a Wiener Hausfrau, a Wirtschafts buch für Frauzimmer, a bor, a gyümölcs termesztésére, a dohány használatára vonatkozó könyvek éppúgy, mint Störk és Haiszler orvosi 109 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

munkája vagy a Die Sicherheit der Schlösser mellett Döme Károly: Egynehány játék darabjai, valamint a Tisztiszótár és Treng báró kötetei.) A könyvállomány értékesebb darabjai közé tartoztak a lexikonok – Hübner, Márton lexikona és a Tudomány és művészetek enciklopédiája, Hoffmann Kunst – németül. A történelem területén kiemelkedő jelentőségű Pöllitz Weltgeschichte c. munkája. Az apátúr, úgy tűnik, elsősorban az egyetemes történelem iránt érdeklődött. Olvasmányai fogékonyságról és alapos műveltségről tanúskodnak. Nem volt közömbös saját kora aktuális, tudományos, művelődési és politikai problémái iránt, a magyar felvilágosodás legnagyobb, s radikális gondolkodású képviselőinek művei hiányoznak ugyan könyvtárából, de talán ezek hiánya nem jelentette az ismeretek, az érdeklődés hiányát. Hiszen az életrajzi adatok valószínűvé teszik, hogy a Sigray köréhez tartozó Szabó Imre találkozott a felvilágosodás eszméivel, amelyek a későbbiekben meghatározták gondolkodásmódját, tetteit. Politikai álláspontját, világnézetét behatárolta egyházi szolgálata, papi hivatása, iskolázottsága és környezete is. Még ha feltételezzük is, hogy könyveinek egy része véletlenszerűen s nem tudatos gyűjtés révén került gyűjteményébe, biztos, hogy fogékony érdeklődés élt benne a külföldi és a hazai tudomány és a közélet eseményei iránt. Az elárverezett tárgyakról Árverésre bocsátottak mindent, ami Szabó Imre tulajdonát képezte. Az árverésen kb. 100 fő vásárolt – feltehetően többen voltak jelen –‚ ebből 20 személy több tételt is megvett. Érdekessége ennek a jegyzéknek, hogy a nevek mellett a fontosabb vásárlóknál megemlítik foglalkozásukat is – ebből következik, hogy a kereskedők, iparosok, alkalmazottak, értelmiségiek, tehát a mezővárosi társadalom közép- és alsó rétege vette meg a hagyatékot, mármint a háztartás felszerelését, az oladi szőlőhegyet, a gabonát, bort, teheneket. A könyvek, képek vásárlói is közülük kerültek ki, itt viszont már megváltoznak a foglalkozási arányok – ők értelmiségiek –: három professzor, a gyógyszerész Mittermayer, Ujváry mérnök és Ritter ügyvéd. Hasonló következtetés vonható le az aranytárgyak árverési jegyzékéből is – csak itt Bekk aranyműves vásárolt több tételben a zsidó Stadler és Grünwald előtt. A legtöbbet Mittermayer gyógyszerész szerezte meg a hagyatékból. Sajátossága még a jegyzőkönyvnek, hogy a licitált és fizetett árak között minden tételben teljes az azonosság, tehát nem került sor árfelhajtásra, így a név és a foglalkozási arányok megoszlása, a társadalmi hovatartozás mellett a vásárlók egymás iránti lojalitása is kimutatható. Szabó Imre vagyoni helyzetének alakulása az adóslevelek és a hagyaték elárverezése után számításunk szerint közel 40 000 forintot tett ki. A kora reformkori hitelélet jelenségeit alaposan meg kell vizsgálni, mivel viszonylag nagy összegű tőke volt forgalomban már a bankélet megújulása előtt is. Egyes társadalmi rétegek tagjai (pl. a papság) komoly hitelakciók lebonyolítására is vállalkoztak, ezek azonban kis tételekre szóródtak szét és nem áramoltak vissza az újratermelési folyamatba. Nem volt egyedi eset, hogy egy vidéki egyházi személynek vagyona van, és joggal feltételezhető, hogy ez az összvagyonnak csak egy részét képezte az összes kintlévőséggel szemben. Erre utaltak az alapítványok és a vagyoni helyzet – precíz könyvelésnek is beillő – figyelemmel kísérése. A történeti forrásként használt hagyatéki leltárak nemcsak a kor mindennapjainak alakulásába nyújtanak bepillantást, hanem a gazdaságtörténészek számára is szolgáltathatnak hasznos adatokat, mivel a vagyon egész keresztmetszetét adják, részletesen és tételesen felsorolva annak különböző elemeit. Mennyiségi és minőségi többlettel szolgálnak a kutatás számára, árnyalt és finom elemzésekre adva lehetőséget.

2. Képek



1. Öröknaptár SZAKÁLY Ferenc Öröknaptár A 7–8. század fordulóján élt angol bencés, Beda Venerabilis jótanács- és előrejelzés- gyűjteménye annyira helytállónak bizonyult, hogy a 17. századi nagy erdélyi tudós és pedagógus, Apáczai Csere János még 1653-ban is érdemesnek ítélte felvenni magyar nyelvű Magyar enciklopaediájába. (Némileg modernizált helyesírással közöljük.) Az év során a História minden számában megtaláljuk az adott hónapokhoz kapcsolódó előrejelzést. A megfelelő hónapokhoz az illusztrációkat a 19. század közepétől kiteljesedő népszerű kalendáriumirodalom egyik darabjából (Budai kalendárium a Mezeigazda használatáúl, 1856) közöljük. (A szerk.) December (Karácson hava) 1. Az ekkor őröltetett liszt és süttetett kenyér egész pünkösd napjáig eltart, száraszt és jól melegít.. 2. Ganéjozd a mezőt, hadd olvadjon bé a hő elmenetelekor. 3. Ennek a végén vágattatott fák mind a tűzre s mind az épületekre igen jók, csakhogy a tűzre valók vágassanak hold töltére, az épületre valók pedig fogytára. 4. A zöldellő karácson havas húsvétet hoz. 5. Karácson napja mennél közelebb esik holdujság után, annál bővebb esztendő következik; a holdfogytához közel eső penig rosszat [jelent]. 6. Oltalmazd fejedet a hidegtől s gyomrodat a tejes paréjos ételektől; bort igyál és egyél jó fűszerszámos étkeket; erősen dolgozzál mindazáltal.

2. Képek


1. Csillagrúgó NYÍLT TÉR DOBOS Flórián Csillagrúgó 1925 körül volt olyan országos rendelkezés, hogy a falu határában levő nagybirtokból osztottak a szegényebb családoknak földet: az úgynevezett vagyonváltsági földeket (a köznyelven proletárföld néven volt ismeretes). Ebből kapott apám is három holdat, most már volt apámnak a csalittal együtt hat holdja. Elég messze volt a falutól, körülbelül 4 km-re, de apám nagyon örült neki. Ez elég rossz rét vagy legelőszerűség volt, termett rajta azért egy kis széna, de apám kevesellte a termést, és egy részét megpróbálta másként hasznosítani. Neki is állt a gyenge tehenekkel felszántani. Itt ismét a tehenek elé kellett állnom, és rettenetes kínlódással feltörni, felszántani. Szegény tehenek majd belepusztultak, de azért mégis lett belőle valami. Két–három év elteltével már egész szépen hozott valamit, de ahogy már említettem, nagyon messze volt a falutól, naponta csak egyet lehetett fordulni, ha már szállításról volt szó. De apám mindig azt mondta: „Fiam, az van messze, ami nincs!” Ide csak egész napra mehettünk dolgozni a távolság miatt. Ivóvizet vinni kellett hazulról, ami délután már vagy nem is volt, vagy már meleg volt: a szomjoltásra majdnem alkalmatlan. Ha egy kicsit jobban tudtunk volna gondolkodni, megoldható lett volna ez is, ugyanis a víz ott volt alattunk 3 méterre. De apám nem gondolt arra, hogy kutat ássunk, én meg még ugyancsak fiatal voltam, és nem ott járt az eszem. Pedig csinálhattunk volna, mai ésszel gondolkodva, akár egy kis kunyhót is, mert bizony sokszor alaposan el is áztunk. * Mikor elértem a 9–10. évet, jött a még nehezebb munka, az aratás. Persze nem csak odahaza, szegény édesanyám mondogatta, jó lenne, ha elmennék a Csiszár Laci bácsival aratni a prágai tagra. Ez egy vendéglős körülbelül 100 holdas bérleménye volt, ahol három kaszás (egyikük a Laci bácsi), három marokszedő, két kévekötő és én, a kötélterítő dolgoztunk. A kötél levágott búzából volt fonva, amit az úgynevezett aratóbanda már hajnalban elkészített a búzatábla szélén. Én pedig úgy napkelte táján mentem a vendéglősékhez, fejemre tettek egy nagyméretű, kerek kenyeret, ami az aznapi járandóság volt az egész bandának, és mire kiértem, már nagyjából kész volt a kötél, nekem kellett megszámolni, és harminchatosával összekötni. Ez volt 2 keresztre való. Így tudta kiszámolni az aratógazda, hogy aznapra mennyi kötél kell. Egy kereszt volt tizennyolc kéve, legalul volt egy, azaz a púp kéve, erre raktuk rá fejjel befelé egymásra keresztbe a tizenhat kévét. Ennek a keresztnek a tetejére középre került a papkéve. Valamikor ezt a kévét a pap összeszedette, és csak azután lehetett a takarodást megkezdeni. Még az én időmben is mindenki a saját portájára hordta össze a gabonáját, és itt lett elcsépelve a faluban több jómódú gazda közösen vásárolt KÜHNE nevű cséplőgépével. Nekünk, gyerekeknek élmény volt, mikor egyik portáról a másikra húzatták a nehéz gépeket, de hamarosan nekem is részt kellett venni az effajta munkákban, már nem is volt olyan mulatságos. Itt kezdődött az én komolyabb ténykedésem. Tehát a kenyerem egy részét már meg is kerestem, és nagyon boldog voltam, hogy segíthettem a háztartásban. Ezt a játékot csináltam két nyáron. Ez volt az a vendéglős, hentes, vegyeskereskedő a faluban, akit a csendőrök szekérre raktak 1944 őszén, és elvitték családjával együtt. A lakosság nagy része sírva kísérte ki őket a faluból. Többek között anyám is, aki sokszor kapott tőlük hitelt, amit később tojással kiegyenlített. A családból egy kislány került haza. (A cigánycsaládot is ekkor vitték el.) Ezen az aratáson hallottam először a fagylaltról. A Laci bácsi az egyik nagyon meleg napon elkeseredve a földhöz vágta a kaszáját ezzel a szöveggel: „Azok a k...va urak a jó hűvös kávéházban zabálják a fagylaltot, mi meg itt égünk a napon.” Na hát itt és így találkoztam először a fagylalttal, fogalmam se volt, hogy mi az. Ekkor voltam tízéves, ez volt az első munkám, amivel kerestem 1 mázsa gabonát, ötven kiló búzát és ugyanennyi rozsot. A legtöbb szenvedést a tarló okozta, mert nem volt hozzávaló lábbelink, hanem Anyám vállamra tette az eddig a padláson száradt lukas csizmámat, amely már a tavasszal, padlásra dobáskor is lukas volt több helyen is. Megpróbáltam én többször, de ráfizettem, mert a lyukakon betörő tarló csúnyán összehasogatta a lábam. Bizony este sajgó, vérző lábakkal tértem haza. Azután hamarosan csak vittem a csizmát a kenyérrel együtt, este meg hoztam, de anyámnak nem mertem megmondani. Ekkor a faluban még csak egy szem suszter volt, az is béna, mert nem volt egy lábfeje sem, és volt vagy százhúsz kiló, alig fért el a suszterszéken. Ehhez vittük, hogy télre rákerüljön a sor. Sokszor kellett menni érte, de mikor mentünk, mindig a mi lábbelink volt a kezében. 113 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Amint már említettem, a nagy kerek kenyér, a reggelizés előtti bagófrüstökre volt, a kötélcsinálás után. Az egész annyiból állt, hogy az aratógazda, vagy kisebb helyen az első kaszás, fölszeletelte a kenyeret, és csak úgy futtában mindenki bekaphatott egy szeletet, de már mindenki ment is a dolgára. A marokszedő lányok fogták a bögőt (ez egy nagy gereblye volt, körülbelül 2 m hosszú fagereblye), és az előző napi tarlót gereblyézték össze, ebből lett a kuszakéve. A kaszások pedig addig kalapálták a kaszájukat, és csak ezután jött az igazi früstök, amit már ki mit vitt hazulról, ki egy zöld uborkát, vöröshagymát, gyümölcsöt, már akinek volt, tejet. Én a legtöbbször két tojásból rántottát vittem egy bögrében, ami majdnem minden alkalommal tele volt hangyával, meg büdös is volt a nagy melegtől, és ilyenkor bizony éhen maradtam az ebédig. Az úgynevezett tanyán volt mindenki cucca, vagy az árokparton, vagy ha volt fa, arra akasztottuk. Az ebédet a munkaadó adta. Szekéren hozták a tarlóra, és nagyon sokszor közeli árnyék híján a tűző napon a tarlóban hasalva fogyasztottuk. Egy brigád két kaszásból, két marokszedőből, egy kévekötőből és egy kötélterítőből állt. Ennyien körülfeküdtük az egy tálat, úgy csillag alakban, és kinek mennyi jutott, vagy milyen ügyes volt. És nagyon sokszor előfordult, hogy nem is egy szöcske beleröppent a tálba, de ezzel mit sem törődve fogyasztottuk. A nagy melegben rengeteg vizet ittunk volna, ha lett volna, de csak a vízhordó lány látta el a bandát. Faedényben a gémes (sudaras) kútról a fején hozta a vizet. Néha elég messze voltunk a kúttól, bizony sokszor olyan meleg volt a víz, hogy legszívesebben fürödtünk volna benne, de akkor is vártuk, lestük, hogy már csak jönne. Ahogy megérkezett, a sor elején kezdte osztani, de csak egy pléhbögrével kaptunk, mert a sor végén levőnek még így se mindig jutott. Így azután a következő fordulónál a sor másik végén kezdődött elölről. Szóval éppen eleget szomjaztunk is. A következő nyáron már nemcsak arattam, hanem a keresztapámnál voltam tehénpásztor. Ott is kerestem két mázsa gabonát, ez a munka már egész nyárra szólt, és azért az iskolából is ki-kimaradtam. Ehhez a tevékenységhez kellett jó ostor is, amit mi csináltunk magunknak. Ez olyan státusszimbólum volt, hogy kinek milyen ostora van. A legjobbat macskaszíjból lehetett csinálni, ehhez meg macskára volt szükség. Volt a faluban egy koldusféle. Az foglalkozott vele, az készítette a macskaszíjat. Mi szállítottuk a macskát. Mindig akadt olyan kóbor vagy fölösleges macska, akit a gazdája oda is adott, csak szabaduljon tőle. Ebben a munkában nem én voltam a vezető, hanem nagyobb gyerekekkel tartottam, és így nekem is jutott macskaszíj. Volt is klassz táskás ustorom, ami a marhaőrzéshez kellett is. Tudom, hogy ez nem valami gyönyörű dolog, de volt! Az ustorhoz kellett ám sudár is, mert durrogatni is illett. Részlet Dobos Flórián: Csillagrúgó. Képek, emlékek c., 1993-ban megjelent kötetéből. (A szerk.)

2. Képek



História Created by XMLmind XSL-FO Converter

Recommend Documents