História Created by XMLmind XSL-FO Converter

História 1980-05

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1980-05 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom 1. ........................................................................................................................................................ 1 1. Az olimpiai eszme születése ................................................................................................. 1 2. Képek .................................................................................................................................... 4 2. ........................................................................................................................................................ 6 1. Amatõrök és profik az ókori sportéletben ............................................................................. 6 2. Képek .................................................................................................................................... 8 3. ...................................................................................................................................................... 10 1. Attalosz gyõzelme Olümpiában .......................................................................................... 10 2. Képek .................................................................................................................................. 11 4. ...................................................................................................................................................... 12 1. Mikor volt az elsõ maratoni futás? Interjú Kertész Istvánnal .............................................. 12 2. Képek .................................................................................................................................. 12 5. ...................................................................................................................................................... 14 1. Sportolók Pannonföldön. Sport és lovagi élet a középkori Magyarországon ...................... 14 2. Képek .................................................................................................................................. 16 6. ...................................................................................................................................................... 17 1. Sport, városiasodás, polgárság. Testgyakorlás Budán és Pesten a múlt század derekán ..... 17 2. Képek .................................................................................................................................. 19 7. ...................................................................................................................................................... 21 1. A biciklis bajvívó ................................................................................................................ 21 2. Képek .................................................................................................................................. 23 8. ...................................................................................................................................................... 27 1. A parasztifjúság sportja a polgári Magyarországon ............................................................ 27 2. Képek .................................................................................................................................. 29 9. ...................................................................................................................................................... 31 1. Csonka olimpia, 1920 .......................................................................................................... 31 2. Képek .................................................................................................................................. 32 10. .................................................................................................................................................... 33 1. Munkássport, munkásolimpia ............................................................................................. 33 2. Képek .................................................................................................................................. 35 11. .................................................................................................................................................... 37 1. A modern labdarúgás magyar úttörõje. Tóth Potya István ............................................ 37 2. Képek .................................................................................................................................. 38 12. .................................................................................................................................................... 40 1. Demokrácia és tömegsport, 1947 ........................................................................................ 40 2. Képek .................................................................................................................................. 42 13. .................................................................................................................................................... 43 1. Eredmények, hibák a sportpolitikában. Az MDP 1954. évi határozata ............................... 43 2. Képek .................................................................................................................................. 46 14. .................................................................................................................................................... 48 1. A lovagi torna. Ulrich von Liechtenstein leírásai, 1224 ...................................................... 48 2. Képek .................................................................................................................................. 49 15. .................................................................................................................................................... 51 1. Künn vagyunk a vízbõl! Hogyan látta Zsolt Béla és Szabó Dezsõ a berlini versenyeket? 51 2. Képek .................................................................................................................................. 52 16. .................................................................................................................................................... 53 1. A Nemzeti Sportuszoda ....................................................................................................... 53 2. Képek .................................................................................................................................. 54 17. .................................................................................................................................................... 56 1. Magyar újságok az olimpiákról ........................................................................................... 56 2. Képek .................................................................................................................................. 59 18. .................................................................................................................................................... 63 1. Olcsón szerzett drága aranyak... Magyar állami pénztámogatás az olimpiákhoz (18961945) 63 19. .................................................................................................................................................... 66 1. Testkultúra, iskolai oktatás a polgári kor hajnalán .............................................................. 66

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1980-05

2. Képek .................................................................................................................................. 20. .................................................................................................................................................... 1. A nemzetközi olimpiai mozgalom létrejötte. Interjú Kutassi Lászlóval ............................. 2. Képek .................................................................................................................................. 21. .................................................................................................................................................... 1. Családi Fotóalbum .............................................................................................................. 2. Képek .................................................................................................................................. 22. .................................................................................................................................................... 1. Elfelejtett ötkarikás számok ................................................................................................ 2. Képek .................................................................................................................................. 23. .................................................................................................................................................... 1. Lövészegyleti céltáblák ....................................................................................................... 2. Képek ..................................................................................................................................

iv Created by XMLmind XSL-FO Converter.

68 70 70 72 74 74 74 79 79 80 82 82 83

1. Az olimpiai eszme születése SARKADY János Az olimpiai eszme születése Az olimpiai játékok kezdetei a mitikus előidőkre nyúlnak vissza. A görög hagyományok különböző alapítókat és alapítási alkalmakat említenek. Magának Zeusznak, a legfőbb istennek tulajdonították a verseny létesítését, aki atyja, Kronosz és a titánok legyőzését, a világ uralmának megszerzését ünnepelte volna ezzel az aktussal. Legelterjedtebb volt azonban az a változat, amely a görög mitológia legnagyobb hősét, Héraklészt tisztelte alapítóként, aki ellensége, Augeiasz éliszi király (a hírhedt istállótulajdonos) leverése után rendezte meg először az olümpiai versenyeket. (Megint mások szerint nem is ő volt az igazi alapító, hanem egy régebbi névrokona, az idai Héraklész, aki Krétából vándorolt a Peloponnészoszra.) A görög mitológia kifogyhatatlan a változatokban. Olümpia szentély Az Élisz államban fekvő Olümpia mindenképpen régi, híres vallási központ volt. Ősi, talán még a görögök előtti időkből származó kultuszhelye volt itt Gaiának, a föld istennőjének, meg Kronosznak és Rheának, a Zeusz előtti istenpárnak; az olümposzi istencsalád feje, Zeusz, és felesége, Héra csak később került a kultusz középpontjába. Egy ilyen, a szélesebb környék lakóinak vallási központjául szolgáló hely megfelelő volt arra, hogy más alkalmak, mindenekelőtt sportversenyek központjává is váljon. A görög történelem hajnalán, a homéroszi korban a sportélet már fejlett és sokoldalú volt: jól mutatják ezt elsősorban éppen Homérosz eposzaiban a versenyek leírásai (az Iliászban a Patroklosz temetése után, az Odüsszeiában a phaiákoknál Odüsszeusz megvendégelésekor rendezett verseny-küzdelmek). A versenyzők sokféle sportágban (kocsiverseny, ökölvívás, birkózás., futás, vívás, diszkoszvetés stb.) mérik össze erejüket, és a győztesek értékes tárgyakat (drága fegyvereket, edényeket, ökröket, rabszolganőket) kapnak jutalmul. Az olümpiai versenyek legkorábbi megfogható formája ezektől bizonyos fokig eltérő képet mutat, elsősorban sajátos kultikus kötöttsége miatt: eleinte a stadionfutás az egyetlen versenyszám, s a győztes jutalma nem anyagi. hanem jelképes értékű, a szent olajfa ágából font koszorú; szerepének fontos mozzanata, hogy győzelme után ő gyújthatja meg az ünnepi áldozat tüzét. A versenyek idején békének kell uralkodnia A mitikus előzmények után a görög hagyomány a legendás spártai törvényhozó, Lükurgosz, és a nem kevésbé legendás, de kevésbé fontos és közismert éliszi király, Iphitosz egyezményéhez köti a játékok felújítását, és ezzel tulajdonképpeni „történeti‖ kezdetüket. Ők állapodtak volna meg abban, hogy Olümpia szent hely legyen, ahová fegyveresen ' nem szabad belépni, s a versenyek idején békének kell uralkodnia. Egyezményüket egy bronz diszkosz oldalára vésték fel, amelyet szent fogadalmi ajándékként századokon keresztül őriztek Héra templomában. A 4. században Arisztotelész még látta, olvasta és forrásként fel is használta ezt a fontos feliratos dokumentumot. Hogy valójában milyen korból származott ez a diszkosz, mi is volt pontosan a feliratban, s helyesen olvasta és interpretálta-e a szöveget akár maga Arisztotelész is, az meglehetősen bizonytalan. Az amúgy is igen bizonytalan történeti hitelű Lükurgosz szerződésének hagyományos időpontját (Kr. e. 884) pedig jó évszázad választja el attól az időtől, amikor megkezdődik a győztesek nevének feljegyzése, a játékok folyamatos számontartása Kr. e. 776). A bizonytalan mozzanatok ellenére maga a megegyezés ténye jól beleillik a korai archaikus kor viszonyai közé. Egy helyi ünnep, illetve a hozzá kapcsolódó verseny szélesebb körű elismerése és elismertetése egy vallási jellegű szövetségben, amely biztosítja a rendezvény békéjét, nem áll egyedül ezekben a századokban. Több esetben megfigyelhető egy-egy helyi kultusz regionális jelentőségre emelkedése vallási szövetségek (amphiktioniák) köz-pontjaként. Ezek a szövetségek igyekeztek saját körükön belül a békés viszonyokat fenntartani, vagy – mivel ez a görög állapotok közt tartósan lehetetlen volt, – legalább a háborúk kegyetlenségét enyhíteni. (Például a gyümölcsfák kivágásának, az ivóvíz elzárásának, a megvert városok teljes elpusztításának tilalma.) E kísérletek sorába tartozott az ekecheiria, az olümpiai játékok alatt kötelező béke, és a játékok résztvevői biztonságának garantálása is oda- és visszaútjukon. Ez a megegyezés volt az, amelyet leginkább tiszteletben tartottak s csak nagyon kevés alkalommal szegtek meg a görög történelem egyébként oly mozgalmas, sőt viharos archaikus és klasszikus századaiban. Jegyezzük meg: ez volt az első kísérlet a történelemben – és tegyük hozzá: viszonylag sikeres kísérlet! –, hogy legalább átmeneti időszakokra általános békét hozzanak létre. 1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Az ókori híradások Az olümpiai játékok eseményeiről a klasszikus kor történetírói – Hérodotosz, Thuküdidész, Xenophón – gyakran tesznek említést; a játékok történetének első összefoglalását azonban az 5. század végén Hippiasz készítette el, a híres szofista, aki maga is éliszi származású volt. Nagy anyag állt rendelkezésére, főleg a győztesek Olümpiában felállított szobrai, emlékművei révén; kétségtelenül voltak bizonyos feljegyzések a versenyszámok többszöri kibővítésével kapcsolatban is. Hippiasz Listája a győztesek nevét, sportágát és győzelmüknek az olümpia sorszámával megadott időpontját tartalmazta. A későbbiekben azután a győztesek feljegyzését rendszeresen folytatták. Ezeket a listákat a késő-ókori krónikák örökítették az utókorra. (Magyarul közli Mező Ferenc.) Külön említésre méltó, hogy a négyéves időszakok, a versenyek jegyzése az olümpiászok által adott kronológiai rendszer a 4. század történetírói munkáiban a görög történelem időbeosztásának alapja lett, és az egyik leggyakoribb módja a történeti események időmegjelölésének. Az olümpiák története elsősorban természetesen szorosan vett sporttörténet: annak a folyamatnak az ábrázolása, amelynek során az eredeti stadionfutáshoz egyre újabb versenyszámok kapcsolódtak (kettőstávfutás, hosszútávfutás, birkázás, öttusa, ökölvívás, kocsiverseny négyesfogatokkal, pankration, lovaglás stb.). Érdekes lenne nyomon követni a versenyzők eredményeit is, megfigyelni fokozódó teljesítményeiket – de ebben a vonatkozásban képünk nagyon hiányos. A görög felfogás számára a részvétel mellett a győzelem volt a fontos, az elsőség az adott versenyen; az elért teljesítményeket ritkán jegyezték fel, és – korunk gyakorlatától eltérően – általában nem viszonyították egymáshoz. Nem tették ezt még azokban a számokban sem (pl. ugrás, diszkoszvetés stb.), ahol az eredmények pontosan mérhetők lettek volna, (Az természetes, hogy pl. a futás idejének méréséhez, főleg a korai századokban, hiányoztak a pontos mérőműszerek – a birkózásban, ökölvívásban, pankrationban pedig valóban csak a győzelem ténye számított.) Az olümpia és a görög embereszmény Ha sporttörténeti szempontból hiányosabbak is adataink, mint kívánatos lenne, az világos, hogy az olümpiai játékok története rendkívül szorosan összekapcsolódott a görögség egész fejlődésével. A görög poliszokat, ezeket a többnyire csak városka, vagy éppen falu nagyságú államokat számos kapocs (közös nyelv, szokások, vallás, gazdasági, politikai, kulturális kapcsolatok) fűzték össze egymással, de makacsul őrzött politikai önállóságuk, külön érdekeik gyakran sodorták őket összeütközésekbe. Az állandó háborúk között a poliszok sorsa sokszor függött attól, hogy katonasága (lényegében: egész szabad férfilakossága) milyen erős, edzett és gyakorlott volt. Ez az egyik fő oka annak, miért tekintették a testnevelést közösségi feladatnak, a nevelés egyik legfontosabb alkotórészének. A görögök a testedzést gümnasztika néven foglalták egybe: ebbe beleértették a testnevelés minden fajtáját, az atlétika különböző ágait, a labdajátékokat, a táncot, az úszást stb. Ez a sokoldalú „gimnasztika‖ a görög nevelés talán leglényegesebb részét jelentette, és megfelelt annak a nevelési célnak, amely az aretében, a férfierény, az erő és bátorság ideáljában öltött formát, még a korai arisztokrácia uralma idején. Katonai derekassága tette képessé az arisztokráciát társadalmi pozíciójának biztosítására és a háborúkban a közösség összérdekének védelmére. Az erő és bátorság teljesítményei ebben a világban elválaszthatatlanok voltak a versengés vágyától. Ahogy Homérosz századokra szóló érvénnyel megfogalmazta: „hogy legyek első mindig, a többi fölé kimagasló‖. A verseny, az agón annyira kiemelkedő helyet kapott a görög gondolkodásban és értékrendszerben, hogy sokan a versengés által meghatározott, agonális embertípusnak minősítik a kor görögségét, s általában az egész archaikus-korai klasszikus korról mint agonális korszakról beszélnek. A polisz-államok további, a demokrácia felé vivő fejlődése során a köznép folytatja és továbbfejleszti ezt az arisztokratikus eredetű eszményt. A kiváló katonai teljesítőképesség követelménye kiterjed az egész szabad polgárság körére, az azt megalapozó testedzés gyakorlatával együtt. Ennek felel meg az, hogy az olümpiai versenyen való részvétel egyetlen előfeltétele: a versenyző szabad születésű görög legyen. Az areté követelménye át-alakult, elmélyült, a fizikai erő és ügyesség mellett fokozottan helyet kaptak az erkölcsi és értelmi tulajdonságok. Görög összetartás és görög kultúra Az olümpiai győztesek listájában – amely mindig megjelölte az illetők származását is – érdekesen nyomon követhetjük azt is, hogyan bővül állandóan a résztvevők köre, párhuzamosan a játékok tekintélyének és vonzerejének növekedésével. Kezdetben csak peloponnészoszi versenyzők szerepelnek. A győztesek közt a 8. század végétől a 6. század elejéig legtöbb a spártai. Ez érthető, hiszen Spártát a szomszédjai ellen folytatott

2 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

háborúk ebben az időben Görögország első katonai hatalmává tették, erőteljesen serkentve a katonaság előiskoláját, a sportéletet is. A végletekig fokozott militarizálás azonban idővel nemcsak a spártai kultúrát szegényíti el, hanem ellentétbe kerül a sporttal is. Egyre kevesebb lesz a spártai versenyző Olümpiában, az olyan sportágakban pedig, ahol a vesztes feladhatta a küzdelmet, nem is indultak: nem tudták sportszerűen elviselni a vereséget. Fokozódó mértékben kapcsolódtak be viszont Közép- és Észak-Görögország versenyzői: már a 7. századtól kezdve például sok athéni győztessel találkozunk. A 6. század elejétől pedig megszaporodnak a gyarmatvárosokból, elsősorban Szicília és Dél-Itália poliszaiból érkező versenyzők. Ez utóbbi különösen jellemző jelenség. A felvirágzó gyarmatvárosok szívesen dokumentálták összetartozásukat anyavárosukkal, s ezen túlmenőleg az egész görög anyaországgal. Fényesen kiállított ünnepi követségeket küldtek az olümpiai Zeusz-ünnepekre, s versenyzőik egyre nagyobb számban szerepeltek a játékokon, anyaországi versenytársaikkal együtt. Az olümpiai versenyeket egyre erősebben és tudatosabban hatotta át a pánhellén szellem: a 6. századra már teljesen kialakult és általánosan elismertté vált a játékok, mint összgörög ünnepélyek kivételes helyzete és szerepe. Az ekecheiriát most már négyévenként az egész görög világban meghirdették, s a versenyzők és nézők a görög világ minden részéből özönlöttek Olümpiába. Az 5. század elején a görögségnek hatalmas történeti erőpróbát kellett kiállnia. A görög–perzsa háborúban a görög életforma megvédte létjogosultságát és bebizonyította fölényét az ókori kelet világával szemben. A nagy győzelmek kora egybeesett Olümpia egyik legfényesebb időszakával, s a játékok a görögség öntudatának, hazafias büszkeségének is kifejezői voltak ebben a korban. Különösen világosan mutatja ezt egy Hérodotosznál olvasható történet. Amikor Kr. e. 480-ban Xerxész előrenyomuló hadaival szemben Leónidasz és spártai katonái halálra szántan védték Thermopülai szorosát, a görög államok ugyanebben az időben rendezték a 75. olümpiát. Jól jellemzi ez a tény a görögök belső biztonságérzetét, de még jellemzőbb az a hatás, amit a perzsákra tett. Hérodotosz elmondja, hogy a perzsa fővezér, Mardoniosz megkérdeztette néhány arkadiai szökevénytől, mivel foglalkoznak most a görögök. A válasz az volt, hogy az olümpiai játékokon a versenyek nézésével vannak elfoglalva. A csodálkozó perzsák kérdésére, hogy vajon milyen különlegesen értékes jutalmak várhatják ott a győzteseket, közölték, hogy a díj egy olajfaágból font koszorú. Ennek hallatára megdöbbenten kiáltott fel az egyik perzsa vezér: „Jaj. Mardoniosz, milyen emberek ellen vezettél háborúba bennünket, akik versenyeiken nem kincsekért küzdenek!‖ A klasszikus korban az olümpiai játékok a sportesemények mellett alkalmat adtak az előadóművészek, szónokok, írók összejövetelére és szereplésére is. Olümpia a görög kultúra egyik központjának szerepét is betöltötte. A helyszínen külsőleg is méltó volt a rendezvényekhez. Pompásan kiépített sportlétesítmények, a stadion, a gümnaszion s a palaisztra gyakorló helyei álltak a versenyzők rendelkezésére. Méltóságosan emelkedtek oszlopkoszorújukkal a szentélyek, Héra és Zeusz templomai; kincsesházak őrizték a győztesek fogadalmi ajándékait; remek művészi alkotások – köztük a leghíresebb, Pheidiasz Zeusz-szobra – kápráztatták el a görög föld minden részéről ideérkező versenyzőket és nézőket. Az olümpiai eszme bukása Sajnos, a történelem későbbi viharai nem kímélték meg a görög sportélet székhelyét sem. Élisz összeütközése Spártával a peloponnészoszi háború idején (formailag épp egy spártainak a versenyből való kitiltása miatt), majd az arkadiaiak ideiglenes foglalása és fosztogatása 365-ben, amit önkényes (később érvénytelennek nyilvánított) külön olümpia rendezésével tetőztek meg, csak előjátéka volt a hellénisztikus kor zavarai között többször is bekövetkező megszállásoknak és Olümpia ismételt kirablásának. A hellénisztikus kor nem hanyagolta el a sportot, de más eszmények, új központok és ünnepek csökkentették Olümpia szerepét, s az egyre erősebb profizmus is hozzájárult a régi szellem hanyatlásához. A hanyatlást a római hódítás tetőzte be; a rómaiak kezdetben nem voltak megértők a görög sportélet és eszményei iránt. Később, a császárság korában, kedvezőbb körülmények között, az olümpiai sportélet ismét megélénkült, bár ez már távolról sem volt a régi... A késői ókor válságos, zavaros időszaka, a népvándorlás betörései, amelyet földrengések is tetéztek, s végül a játékokat a pogányság erkölcstelen maradványainak tekintő keresztény császárok tervszerű pusztításai megpecsételték Olümpia sorsát. A ledöntött épületek romjait az áradó folyó iszapja, az olümpiai eszmét pedig a mély feledés takarta el hosszú időre, majdnem két évezredre. Bibliográfia E. Norman Gardiner: Olympia, its History and Remains. Oxford, 1925. Mező Ferenc: Az olimpiai Játékok története. Bp. 1929.


E. Curtius: Olympia. Berlin, 1935. L Deubner: Kult und Spiel in alten Olympia. Leipzig, 1936. H. Schöbel: Olympia und seine Spiele. Leipzig-Berlin, 1964, Ritoók Zsigmond: Színház és stadion. Bp. 1968.

2. Képek



1. Amatõrök és profik az ókori sportéletben MARÓTI Egon Amatőrök és profik az ókori sportéletben A versenyjátékoknak a klasszikus ókorban, különösen a görög világban igen sokrétű jelentőségűk volt. Hatásuk nem korlátozódott a sport területére, hanem a társadalmi és kulturális életben is fontos szerepet játszottak, sőt a városállamokra tagolt görögség körében az összetartozás érzését is ápolták. A „kalokagathia‖ Az anyaország és a távoli gyarmatok poliszainak sportoló fiataljai rendszeresen közös versenyeken, az ún. pánhellén játékokon találkoztak s mérték össze tudásukat. Ezek közül kiemelkedtek a peloponnészoszi Éliszben négy-évenként megtartott olümpiai versenyek, amelyekre vonatkozóan a Kr. e. 776. évtől kezdve vannak írásos adataink. Az egyes olümpiák közé eső években rendezték meg Delphoiban a püthói, Korinthosz mellett az iszthmoszi és Argoliszban a nemeai játékokat. E versenyeken, amelyek egyben az egész görögség vallási ünnepei is voltak, a sportolók eszmei díjaként – Éliszben például a szent vadolajfa ágaiból font koszorúért – küzdöttek. Az ókori görög versenyjátékokról és az antik sportéletről kialakult közfelfogás szerint a görögök a korai időkben a test, illetőleg a testi és szellemi adottságok arányos, harmonikus kifejlesztésére – „kalokagathia‖ – tőrekedtek. Később az ideális elv és ' a kultikus szempont mindinkább háttérbe szorult, s mind nagyobb teret nyertek a díjas versenyek. A könnyűatlétika (futószámok, pentathlon) rovására egyre inkább előtérbe kerültek a küzdősportok: a birkózás, az ökölvívás és főleg a pankráció. Ezzel összefüggésben fokozódott a specializálódás, s a hatalmas termetű, hivatásos versenyzők egyre jobban eldurvuló küzdelmeiben az olümpiai eszme „elfajult‖, s a ,;nemes versengést" felváltotta a látványos tömegszórakozás és pénzhajhászás. Fejlődés vagy hanyatlás? A küzdősportokban, ahol nem voltak súlycsoportok – a versenyzők csak korosztály szerint oszlottak három csoportba –, kétségtelenül igen nagy jelentősége lehetett a testsúlynak. Az igazán nagy versenyzőkre mégis az éliszi Arisztodamosz példája a jellemző, aki 388-ban büszkén hangsúlyozza a birkózásban elért olümpiai győzelmét megörökítő szoborfeliratában, hogy nem hatalmas testalkata, hanem ügyessége, technikai tudása révén diadalmaskodott. A 6. század legendás birkózójának, a krotóni Milónnak győzelmi epigrammája sem – kétségkívül hatalmas – testi erejéről, hanem arányos testalkatáról, kidolgozott izomzatáról: „szépségéről‖ emlékezik meg. Az eldurvulást tagadhatatlanul bizonyítja, hogy az a bőrszíj tekercs, amelyet a bokszolók eredetileg ujjaik védelmére csavartak öklükre, idővel – mint mellékelt képünk is mutatja – súlyos sérüléseket, akár halálos ütést okozó fegyverré vált. Ám a fennmaradt kőemlékek vallomása szerint a legkiválóbb ökölvívók nem ellenfeleiket letaglózó ütéseikre voltak büszkék, hanem arra, hogy ők nem kerültek a földre küzdelmeik során, vagy épp arra, hogy ellenfeleik meg sem tudták ütni őket. Ily módon a technikai felkészültségnek itt is lényeges szerepe volt, s az ókori ökölvívás aligha szedett annyi áldozatot, mint a modern profi boksz. (A különösen Rómában népszerű látványosságról, az életre-halálra menő gladiátorviadalokról nem is kell szólnunk, hiszen ezeknek a sporthoz édes-kevés közük volt.) Egyes finnyás költők és moralizáló filozófusok mégis gúnyos megvetéssel nyilatkoztak az egyoldalú testkultúra és a sportolók túlzott népszerűsége ellen. Ennek azonban csekély befolyása volt a közvéleményre. De valóban olyan összeegyeztethetetlen volt akár a legerőltetőbb, „legdurvább‖ sportágak művelése a szellemi kulturálódással? Aligha, különben hogy történhetett volna meg, hogy a nagy filozófus, Platón (427–347) fiatal korában éppen birkózásban győzött az iszthmoszi játékokon; vagy, hogy a kiváló tragédiaköltő, Euripidész (kb. 480–406) ugyancsak fiatal korában szintén birkózásban, és ráadásul ökölvívásban is győzött a kisebb jelentőségű – de busásan díjazott – eleusziszi, illetve athéni versenyeken; vagy, hogy a már említett többszörös olümpiai győztes birkózó, Milón tagja lehetett a híres matematikus és filozófus Püthagorász (540–500) körének. A túlzott egyoldalúság veszélyét más körülmények is korlátozták. Így ismeretlenek voltak a modern időkre jellemző rekordtörekvések. A futószámok idejének mérésére ui. eleve hiányoztak a technikai eszközök, a megfelelő órák. S mivel a győztesek idejét nem mérték, nem is tarthatták számon. A jelek szerint nem mérték rendszeresen a pentatlon távolugró-, diszkosz és gerelyvető teljesítményének a hosszát sem, csak jelölték. Ez 6 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

bizonyára a gyorsabb lebonyolítás érdekében történt, de a győzelem megállapításához ez is elégséges volt. Csak a szembetűnően kivételes eredményeket mérték le s jegyezték fel. Így maradt ránk néhány idevágó – bár korántsem problémamentes – adat. „Hivatalos‖ rekordokat azonban nem tartottak számon, a mindenkori győzelem volt a fontos. Így tehát nem volt a mérhető teljesítményeknek egy abszolút, visszamenőleg is viszonyítható mércéje, mely a fokozott felkészülés révén a szakadatlan rekordhajhászás során ma annyi aránytalanságra vezet az izomzat, a testi felépítés és a készségek arányos fejlettségének rovására. Amatőrség vagy profizmus? De hogyan állunk hát az ókori amatőrség–profizmus kérdésével? Kétségtelen, hogy aki olyan gazdag volt, mint például az athéni Alkibiadész (450–404), aki egy olümpiai versenyen hét négyesfogatot tudott elindítani (s győzött is), az a legszigorúbb mércével mérve is amatőrnek minősülhet – akárcsak újkori utóda, a milliomos A. Brundage, míg a vagyontalan indián J. Thorpe-ot utólag is meg lehetett fosztani olümpiai aranyérmétől, mert nem átallotta megélhetését sportolói képességével biztosítani. Az antikvitás azonban nem osztotta két csoportra a sportolókat, s maguk a versenyek, ahogy ma nevezzük például teniszben: „nyíltak‖ voltak, azaz bár-mely szabadszületésű görög férfi elindulhatott a legrangosabb eszmei díjas pánhellén viadalon, és bármelyik pénzdíjas, illetve értékes jutalmakkal honorált helyi versenyen. Ezek az említett díjak igen tekintélyesek lehettek. Így például az eleusziszi versenyek győztese – feliratos adatok szerint – 70 medimnosz, tehát több mint 35 hektóliter kölest kapott. A Panathenaia gyermek győztesei a Kr. e. 4. sz. elején 30, az ifjúságiak 40, a felnőttek valószínűleg 60 amphora olajat kaptak jutalmul. (1 amphora= kb. 26 I.) Említést érdemel azonban, hogy ugyanott egy győztes lantművész 1000 drachma értékű aranyláncot és 500 ezüst drachma készpénzt nyert. (1 drachma= 1 birka árával!) Az olimpiai győztesek díjazása A legnagyobb presztízse azonban mindvégig az olümpiai győzelemnek volt. Az antik olümpiák győztesei minden díjas versenyen megkülönböztetett anyagi megbecsülésre számíthattak. Olyan lehetett ez, mint mondjuk a mai meghívásos nemzetközi atlétikai versenyek „amatőr‖ résztvevőinek „költségtérítése‖. S mi a helyet az olümpiai győztesek honorálásával? Ez valóban csak a győzelmi koszorú és szalag, illetve a pálmaág volt? .Ezzel nem jártak anyagi előnyök? Nos, a deheroizálás szándéka nélkű1 megállapíthatjuk, hogy távolról sem ez a helyzet: „tiszta‖ amatőrségről tulajdonképpen ebben az esetben sem beszélhetünk. A különbség csak az, hogy a négy nagy pánhellén játék – melyek közé az olümpia is tartozott – győzteseinek díja nem előre megállapított, a rendezők által kitűzött összeg, érték volt, hanem utólagos ajándék, amit a győztes szülővárosától kapott, mégpedig azért, mert a győzelmi koszorú már az antik görög felfogás szerint sem csak a győztest, hanem poliszát, városállamát is ékesítette; a győzelmi felirat nemcsak az ő és családja személyes hírnevét örökítette meg, hanem szülőhazájának dicsőségét is hirdette. A számos győzelmi feliratban tehát nemcsak a versenyzők dicsőségvágyának megnyilvánulását kell látnunk, hanem az egymással a sport területén is rivalizáló poliszok presztízstörekvéseit is. Így aztán még olyan esetek is előfordultak, hogy egyes versenyzőket megvesztegetéssel igyekeztek –nem egyszer sikerrel – rávenni arra, hogy más polisz polgáraként hirdettessék ki magukat a győzelmi záróünnepélyen, mint amelynek valójában szülöttei, lakói voltak. Az államnak a polgárai egyéni sikerében való részesedését hamarosan, már korai időktől kitüntetésekkel és jutalmakkal viszonozták. Így pl. Szolón idejétől egy athéni olümpiai győztes 500 drachmát kapott jutalmul, a többi pánhellén játék győztesei 100-at. Gyakori és jellemző példa, hogy annak a szobornak a költségeit, amelyet egy-egy győztes diadala színhelyén s szütyővárosában is felállíttathatott, az illető polisz fedezte közpénzből, olykor gazdag polgárok kitüntető kötelezettségként. Közismert volt a dél-itáliai Szibariszból való Kleombrotosz esete, aki – még a Kr. e. 6. században – akkora jutalmat kapott olümpiai győzelméért gazdag szülővárosától, hogy annak egy tizedéből egy életnagyságú bronz szobrot lehetett készíttetni. Márpedig ezek a szobrok nem voltak olcsók! Van olyan adatunk, amely egy bronzszobor árát 3000 drachmában jelöli meg. De ugyancsak költségesek voltak a győzelmet, a győztest ünneplő dalok, az ún. epinikionok is. A legkiválóbb költők, így Pindarosz (kb. 520–446) és Bakkhülidész (kb. 505–450) is szívesen vállalkoztak ilyenek írására; s arra, hogy ezek elő adására a kart (chorosz) betanítsák. Adatunk van rá, hogy Pindarosz egyszer, állítólag, ugyancsak 3000 drachmát számított e munkáért, aminek értékét forrásunk 30 ökör árában jelöli meg! Külön említést érdemel a legköltségesebb versenyszámok, a lovas- és kocsiversenyek díjazása. A hajtók, akik a lovakat tulajdonképpen győzelemre vitték, legtöbbször fizetett alkalmazottak voltak, ám a győzelemért járó koszorút, s vele a dicsőséget és megbecsülést nem ők, hanem a lótulajdonosok nyerték.


Összegezve: az amatőrség és profizmus mai értelemben vett megkülönböztetése az ókorban ismeretlen volt. Az „olümpiai eszme‖, a „kalokagathia‖ ideális megvalósítása eleve a vagyoni helyzet - a szabadidő – függvénye volt; a győztesek azonban már a korai időktől kezdve – és a vagyoni helyzetüktől függetlenül – jelentős anyagi jutalmazásban részesültek, amint az ma is megszokott jelenség. Lényeges különbség azonban, hogy az ókorban ismeretlen volt a sportolók állandó anyagi támogatása, a fizetett fiktív állások rendszere; az anyagi ellenszolgáltatást - akár az eszmei díjas versenyek utólagos jutalmazásáról, akár a pénzdíjas versenyek tétjelről van szó –, mindig a tényleges teljesítmény, a versenyen elért siker, a győzelem honorálásaként kapták meg.

2. Képek



1. Attalosz gyõzelme Olümpiában KERTÉSZ István Attalosz győzelme Olümpiában Kis-Ázsia nyugati partvidékén, a mai törökországi Bergama város közelében feküdt a Nagy Sándor halálát követő hellénisztikus korszak egyik kulturális és politikai centruma: Pergamon. Az idők folyamán birodalmi központtá, az Attalida királyság fővárosává növekedett város pompájáról és művészetszeretetéről bárki meggyőződhet, aki Berlinbe utazva megtekinti az egyedülállóan gazdag anyagot kiállító Pergamon Múzeumot. A Pergamonban föllelt írásos dokumentumok közül egy metrikus felirat különösen kiérdemelte a tudományos közvélemény figyelmét. Ez a felirat Pergamon első uralkodója, Philetairosz, Attalosz nevű unokaöccsének Olümpiában, a négyesfogatok versenyében aratott győzelmét örökítette meg: „Líbia sok kocsiját meg az argoszi hámot azonképp, dús legelőjű vidék, thesszali föld fogatát hívta a kürtszó, Attaloszét se felejtve. A rajtnál sűrű tolongás közt összeszorult valahány. Majd a sorompó nagy ropogással lökte ki őket, ló szántotta nyomát, másik utána eredt. Ámde a versenyző sokaság csak a port szimatolta, melyet az attaloszi mének lába kavart. Zúgva zihálva a mérges harc még dúlt, de a győztest tudta a sok nép már, és kiabálta nevét. Elisznek koszorúja s a dicsfény Pergamoné lett, nagy Philetairoszhoz így jut örömteli hír.‖ A Pergamon történetével foglalkozó kutató számára némileg meglepő, hogy az egyetlen, teljes bizonyossággal Philetairosz korára datálható, Pergamonban talált felirat éppen az uralkodócsalád egyik tagjának olümpiai győzelméről számolt be. Érthetővé válik azonban e győzelem politikai értelmű kiaknázása a pergamoni uralkodó részéről, ha városállama történelmének kezdeteit vizsgáljuk. A Nagy Sándor halálát követő háborúk során az utódhadvezérek felosztották egymás között a Balkántól Indiáig terjedő makedón világbirodalmat. Thrákia és Kis-Ázsia egy része Lüszimakhosz birtokába jutott. Ő KisÁzsiában összerabolt kincseit – kb. 235 800 kg ezüst értékének megfelelő vagyont – Pergamon jól védhető citadellájában rejtette el. A citadella őrségének parancsnoka, Philetairosz azonban i. e. 282-ben fellázadt ura ellen. Vele vette kezdetét az Attalida dinasztia uralma Pergamonban. Ám ennek az uralomnak a törvényessége meglehetősen kétséges volt. Elég arra gondolnunk, hogy lázadás révén Philetairosz mily nagy összeget tulajdonított el magának. Kis iróniával, de a valóságot korántsem eltúlozva azt is mondhatnánk, hogy sikkasztással alapozta meg utódai nagy birodalmát. E köztudott tény ellensúlyozása és a hellénség megnyerése érdekében mind Philetairosz, mind utódai jelentős összegeket áldoztak a görög közvéleményt befolyásoló intézmények, többek között a delphoi és a déloszi Apollón szentélyek támogatásága. Ilyen körülmények között nyilvánvaló, hogy Attalosz Kr. e. 280–264 között aratott olümpiai győzelme fokozott jelentőséget nyert abban a folyamatban, melynek célja a pergamoni állam dinasztiájának legalizálása volt. Hogy az olümpiai, de a más sportversenyeken aratott győzelem politikai hatása vetekedett olykor a fegyveres sikerével, arra jó példát mutat Arkeszilaosz filozófus Kr. e. 260 körül írt epigrammája: „Megszentelt Piszában Pergamon hallja a dicsszót, nemcsak fegyverei, szép paripái okán.‖


2. Képek


1. Mikor volt az elsõ maratoni futás? Interjú Kertész Istvánnal KERTÉSZ István Mikor volt az első marathóni futás? Az atlétika népszerű versenyszáma a marathóni futás. Mit tudunk ennek eredetéről? – kérdezzük Kertész Istvántól. A marthóni futással a modern idők atlétái lényegében annak az athéni ifjúnak az emléke előtt tisztelegnek, aki régi elbeszélések szerint a marathóni csata után Athénba futott a győzelem hírével. Köztudott, hogy Kr. e. 490. augusztus 10-én az attikai Marathón síkságán 10 ezer attikai és ezer plataiai harcos Miltiadész vezérletével legyőzte a túlerőben levő perzsa hadsereget. A diadal természetesen megmozgatta az emberek fantáziáját. Arról beszéltek például, hogy isteni lények harcoltak a görögök oldalán. Mégis a sok érdekesség közül, amely a nagy csatához kapcsolódott, még napjainkban is a híres futásról esik a legtöbb szó. A Kr. u. 1. és 2. század fordulóján Plutarkhosz a következőket írta erről: „A marathóni csata hírét, mint a pontoszi Hérakleidész meséli, az eroieoszi Therszipposz vitte meg; de a legtöbb történetíró szerint Euklész volt az aki teljes fegyverzetben rohant a kapuig, s az első polgárnak ezt mondta: „Üdvözöllek! Mi győztünk!‖ – és kilehelte lelkét. Ugyanígy adja elő ezt a történetet a Kr. u. 2. századi Lukianosz is, csakhogy nála a hőst Pheidippidésznek hívják. Az állítólagos hírvivő nevének bizonytalansága már mindjárt gyanút kelt, hiszen a marathóni csata több résztvevőjének neve hitelesen fennmaradt, s a Lukianosszal kortárs útleíró, Pauszaniasz még az ütközet 192 görög halottjának nevét is ismertette, kiknek síremléke ekkor még épségben megvolt. De mindezek mellett az is figyelmet érdemel, hagy Plutarkhosz csak a pontoszi Hérakleidészt tudja név szerint említeni forrásai közül. Már-pedig Hérakleidész a Kr. e. 4. században, több mint 100 évvel Marathón után alkotott, s annak alapján, ami műveiből, töredékesen fennmaradt, nem tarthatjuk meg-bízható történetírónak. Fő célja az volt, hogy a bomlásnak indult polisztársadalom polgárait a régiek vitéz tetteivel sarkallja nemes feladatok vállalására. Amit ön eddig mondott, azt sugallja, hogy kételkednünk kell, a marathóni futás megtörténtében. Igen. A forráselemzés mellett a józan megfontolás is erre int. Gondoljunk csak arra: a hagyomány szerint a Marathón és Athén közötti 42 km-es távot teljes fegyverzetben az-az kb. 40 kg fém súlyát cipelve tette meg a futó. De miért kellett teljes fegyverzetben futnia? Arról nem beszélve, hogy a hírt lovon is meg lehetett volna vinni. És tovább kérdezhetünk: miért volt fontos az, hogy Athénban gyors hírt kapjanak a győzelemről? Tudjuk, az athéni arisztokraták egy része perzsabarát volt. Érthető tehát, ha a győzők igyekeztek a győzelmi hírt Athén tudomására hozni. Fennállt az a veszély is, hogy a Marathónnál legyőzött és hajóikon menekülő perzsák megkerülik a tengeren Attika déli részét, s Athén kikötőjénél, Phaléronnál partra szállva megtámadják a várost. Ha a polgárok nem ismerik a marathóni csata kimenetelét, esetleg megnyithatják a kapukat. Az utolsó kétséget a csata egyetlen hiteles leírása, a szemtanúk elbeszélései alapján dolgozó Hérodotosz művének idevágó részlete oszlatja el. A VI, könyv 115. fejezete ad hírt arról, hogy a perzsák a kudarc után valóban hajóra szálltak, hogy az attikai partokat megkerülve Pnaléron közelében partra lépjenek. A 116. fejezet azonban meggyőz arról, hogy a görögök számoltak ezzel a lelhetőséggel, s ezért „...a lehető Leggyorsabb menetben siettek városuk védelmére, s hamarabb sikerült megérkezniük, mint a barbároknak.‖ Hérodotosz tehát nem egy halálra szánt vitéz futásáról, hanem a győztes had erőltetett meneteléséről ír. És így már tiszta a kép. Athén népét valóban meg kellett, győzni a diadalról, ám ezt saját, mindig harcra kész seregének gyors megérkezése tehette a leghatásosabban. Ezért nincs a kétségkívül hiteles Hérodotosznál marathóni futás, és ezért kell összefoglalásul megállapítanunk, hogy az első, valóban megtörtént marathóni futás alig-hanem az 1896-os athéni olimpián ment végbe.

2. Képek 12 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


1. Sportolók Pannonföldön. Sport és lovagi élet a középkori Magyarországon ZOLNAY László Sportolók Pannonföldön A régi amfiteátrumok romok; új népek, új nyelvek, más szokások élnek az óbudai lankákon. De az új lakók is vallják az ókor – spártai eredetű – elvét: azzal nézz farkasszemet, akitől leginkább félsz, azzal húzz ujjat, aki erősebb nálad! Mindennapi élét és sport között a középkori ember nem érez olyan éles határt, mint a pannóniai ókor, vagy a mai világ embere. Ma sportszámba menne a magyarok régi kardtáncra (a „chorea per gladios‖), pedig valójában csupán stilizált vívás volt, ami a lovaglásban elgémberedett végtagok felfrissítésére is alkalmasnak bizonyult. Ma a vadászat is sport; régente dúvadirtás és élelmezés volt. Anonymus érthető nemzeti büszkeséggel írja, hogy a magyarok s gyermekeik - lovaglás és íjazás dolgában – felülmúlják a többi nemzet fiait. Büszkélkedik vadászvirtusaikkal is. A 884. esztendőnél ezt írja: „Minekutána elindultak a magyarok, az ifjak minden nap vadászaton voltak; akkortól fogva a vadászatban mind mostanig jobbak más nemzeteknél...‖ A lovaglásra már kisgyerekkorukban rászoktatták a magyar gyermekeket. 1276-ban, Árpádházi Margit hercegnő szentté avatási perében az inkvizítorok ezt kérdezték az egyik tanútól: Mennyi idős a fiad? Mire a válasz, jellemző módon, így hangzott: Talán az anyja tudja. A lovat mindenesetre már jól megüli. A fiúk nyíllal, parittyával bánni is megtanultak. Támadt is ebből baj, több mint elég! 1402-ben a csanádi iskola egyik diákja, Mihály fia Egyed – aki faluról, lóháton járt be Csanádra – akaratlanul is halálos sebet ejtett egyik diáktársán a nyilával! Bűne alól utóbb a pápa oldotta fel. A nemes ifjak a kardvívás, a tőrrel való bánás, a számszeríj kezelésének művészetét is elsajátítatták. A külföldi iskolákon és egyetemeken sok a panasz az – amúgy is könnyen felfortyanó – magyar diákokra: eszerint a magyar diákok még tanodáik küszöbét átlépve sem hajlandók megválni kardjuktól, tőrüktől. Itthon 1397-ben az esztergomi zsinat tiltotta el az oskolákban való fegyveres megjelenést. Játék és játékszabály A középkori ember jól tudta: a játék, a vetélkedés csak akkor sport, ha szigorú szabályai vannak! A játékszabály a torna erkölcsi törvénye! Tudták azt is, hogy nemcsak győzni, de veszteni is meg kell tanulnia annak, aki tornára vállalkozik. 1263-ban István ifjabb király solymászispájának kislányát, Jolántát, a király leányának játszótársát három vég drága bársonnyal és egy vég finom vászonnal ajándékozta meg. Jolánta ugyanis – az oklevél szerint – a király leányát (Máriát, a későbbi nápolyi Anjou-királynét) ugrásban és futásban legyőzte! Ez az oklevél a leányok sportolásának is dokumentuma! Atletizáló középkori nőkről egyébként alig-alig van adatunk. Lovagló nőkről annál több! Mária királynő, Nagy Lajos lánya, Zsigmond király első felesége, 1395ben terhesen és magányosan lovagolt ki a budai hegyekbe. Ez a sétalovaglás okozta a királynő halálát. Lova megbotlott, a királynő lezuhant, s mivel segítség nélkül szülte meg gyermekét, mind a királynő, mind pedig újszülötte elvérzett. Atlétika a gótikus Budán A 16. század elejéről egyetlen, de sokatmondó adatunk emlékezik meg róla, hogy Budán nemcsak az úri sportok járták. Taurinus mester, a Dózsa-felkelés egyik krónikása írja Budáról: „Gyümölcsösök és ezernyi virágtól mosolygó kertek körül, ahol tavasszal a puha majoránna – piros és fehér rózsákkal vegyest – illatozik, ezren és ezren edzik testüket a pályákon...‖ A birkózás, az atlétika különféle nemei, a súlylökés, gerelyvetés, íjászat lehettek a szélesebb körben űzött testedző játékok.


A középkor alkonyán Budának hét, Pestnek két iskolája volt; diákságuk lelkesen űzte a labdajáték különféle fajtáit, Nagy Lajos korában így olvasható a diákság, olasz módra, szívesen szórakozott labda-öklözéssel, a mai kézilabdázás és a baseball ősével. A gyermek V. Lászlónak így ír nevelője: „Helyeslem, hogy veled egykorú fiúkkal labdázol; ebben semmiféle illetlen s rút dolog nincsen‖. Dívott a birkózás is. Alesius esztergomi érseki testőrnek és Mátyás humanistájának, a pocakos Galeottónak tréfás birkózását maga Janus Pannonius énekelte meg. Ebben Galeotto győzött, de nem a szellem és ügyesség erejével, hanem mérhetetlen testsúlyával. Kedves és jellemző sporttörténeti adat fűződik, Estei Hippolitnak, Beatrix királyné unokaöccsének a nevéhez. A fiúcskát hétéves korában emelte az esztergomi érseki székre a királyi szeszély. Amikor 1487-ben az immár érseki rangú kisgyermek ferrarai szülőhazájából Budára érkezett, hintaja mellett lovagolt dajkája, a szépnevű Madama Cassandra della Penna. Bőriszákjában a gyermekprímás játékszereivel. Amikor Budán– kicsomagolás közben – kiderült, hogy a kisfiú labdáit Ferrarában felejtették, diplomáciai kurirhajsza indult meg Buda és Ferrara között. Labdáztak a lányok is; az ő játékuk azonban a könnyű tollas-labdával játszott középkori „tenisz‖ volt. A labdajátékot a magyar eredetű Comenius „Rajzos világunk‖ c. 1630-ban megjelent művében így írja le: „A labdavezető házban az egyik elüti, a másik elfogja és visszaüti a labdát, egy-egy hálóformán csinált lapotskával. A testnek mozgatására való ez ..." A csoportos labdázás, a „kiszorító‖, a labdának a „várba‖ (a „kapuba‖) juttatása leányoknak, felnőtteknek is kedvelt sportja volt. A tábort járó katonák a kőhajító gépek (a katapultok), majd ágyúk „golyóbisait‖ használták labdául. Vagy - súlygolyóként – lökték, vagy – tekegolyóként – gurították ezeket. Bizonyos, hogy Buda polgársága már a 14–15. században is gyakorolta a céllövészet hasznos sportját is. A „püxenmaister‖, vagyis az ágyúk gondozását ellátó városi tiszt Budán – éppúgy, mint Pozsonyban – a polgárság részére céllövő gyakorlatokat tartott. A régi magyar visszacsapós íjat, a számszeríjjal és a parittyával együtt, még Mátyás korában is használták. A parittya – a lőfegyverek gyors terjedése ellenére – még a 15, században is hatásos fegyver; nem egy magyar vár feltárása során bukkantak már szilvamag alakú parittyaólmokra! Sőt, a budai várpalota egyik 15. századi színes kályhacsempéjén – a bibliabéli Dávidot idézve – maga Mátyás király is parittyával kezében jelenik meg. A lőporos fegyverek megjelenése idején a tüzérség igen megbecsült tudomány lett. Mátyás a puskázást ugyan még nem sokra becsülte (az ágyút annál inkább), de János királyról már Szerémi krónikája írja, hogy jeles céllövő volt 1530-ban, amikor az ostromló németek már-már elfoglalták Budát, maga János király is közibük pörkölt a budai vár bástyáiról. A legszélesebb körökben dívott a karddal, tőrrel, szablyával való vívás is. Mátyás és II. Lajos állandó vívómestert tartott Budán. Sportnak vehetjük a férfiak fegyvertáncait is. Ezeket karddal járták. A kardtáncokban az iskolák diákjai jártak az élen: 1500-ban diákok mutattak be kardtáncot a király öccsének, Zsigmond hercegnek szállásán. Vízisportokról aránylag kevés emlékünk maradt fenn. Halászaink, hadihajóink matrózai persze jól ismerték az úszás, búvárúszás s az evezés minden csínját-bínját. Az úszást a kolostori iskolákban tiltották. Az úszásról szóló első tankönyv csak 1538-ban látott napvilágot. A tél sportjainak is hódolt gazdag, szegény egyaránt. Fogatolt díszszánokat a királyi udvar is használt. De voltak szerényebb téli sporteszközök is. Majdnem minden múzeum régiségtárában akadnak szarvasmarhák szárcsontjából faragott csontkorcsolyák, Itt-ott – csizmára erősíthető – vas jégsarkantyúkat is találunk. Nádi emberek, jégvágók éppúgy használták ezeket, mint azok a cinóberveres orrú víg legények és libegő varkocsú lánykák, akik telente korcsolyán járták a befagyott vizeket. Mások meg kis szánkáikkal siklottak alá a hóval borított hegyoldalak macskaköves utcáin. Olykor persze a legártatlanabb játékok is eldurvultak. Egy 1438. évi okirat szerint egy domonkosrendi barát egy fiatalemberrel „felüdülés végett hóval játszott‖. Úgy látszik, a papocska megdühödött hógolyózás közben – alighanem néhány hógalacsin telibe találta – mert olyan hógolyóbis-csapást mért vékonypénzű játékostársára hogy az – 52 nappal a hógolyózás után – belehalt sérüléseibe. Ám hol vannak már a hajdani víg legénykék? Legfeljebb elsárgult málló csontjukat veti fel itt-ott az ásó! De örök a játék s a sport, amíg csak ember él. 15 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

2. Képek


1. Sport, városiasodás, polgárság. Testgyakorlás Budán és Pesten a múlt század derekán VÖRÖS Károly Sport, városiasodás, polgárság Testgyakorlás Budán és Pesten a múlt század derekán A 19. század második felében, a polgári forradalom után a tőkés viszonyok gyors kibontakozásának jegyében Magyarországon is gyorsan növekszik a városi népesség. A városba áramló tömegek azonban nemcsak a falut hagyják maguk mögött, hanem azt a falusias életformát is, melyet döntően az agrárius tevékenység határozott meg: a szabad levegőn végzett, nagy, időnként éppenséggel rendkívüli erőkifejtést igénylő fizikai aramunkát. Ennek helyére a városi munka természete meghatározta életmód lép, melyet a hivatali tevékenység, vagy az ipari termelés és a szolgáltatás megállást, pihenést jóval kevésbé engedélyező szabályai irányítottak. És amely legnagyobb részében már nem szabad ég alatt, hanem zárt helyiségben folyt, rossz és elhasznált, vagy füstös és poros levegőben. Mindez ezután csakhamar feltámasztotta az igényt a test valamilyen rendszeres edzésére: részint (az ülőfoglalkozasúak esetén) annak általános megmozgatásával, részint (inkább a fizikai munkánál) más izomcsoportok, más testrészek dolgoztatásával. Természetes, hogy ezeknek az igényeknek kielégítésére elsősorban a jobb módú elemek vállalkozhattak: a polgárok és a vidéki életmódból a városba kényszerült, itt a falusi uraságok nagy testmozgással járó szórakozásait, elsősorban a vadászatot. lovaglást tovább már nem folytatható nemesurak vagy éppen arisztokraták. értelmiségiek. A testnevelés bontakozó új, városias, a város lehetőségeihez szabott formái különösen Budapesten gyakoroltak csakhamar nagy vonzerőt, és nemcsak azért, mert itt élt a viszonylag legnagyobb számú, helyzeténél és a város egészségügyi viszonyainál fogva a testedzést igénylő. s ehhez idővel és pénzzel rendelkező ember, hanem azért is, mert a sport alkalmat látszott nyújtani ahhoz, hogy résztvevői: a főváros különösen differenciálódott társadalmában kialakult rétegek között egy-egy sportág gyorsan alakuló intézményeiben, szervezeteiben, valamilyenfajta kapcsolat jöjjön létre. Sportegylet, társadalmi szervezkedés Budapestnek 1848 utáni, a városegyesítésig terjedő korszakában meginduló sportélete így a hazai társadalmi viszonyok alakulásának is egy jellegzetes vonására világít rá: egyrészt bizonyos közeledésre a társadalom egyes rétegei között, másrészt az alapvető osztályok közötti szakadéknak, az általuk űzött sportok, ill. sportszervezeték elkülönülésében is megnyilvánuló elmélyülésére. Persze ez a kettős mozgás a sportnak nem minden ágában és nem egyformán érvényesül. Az úszás például a városegyesítésig végig megmaradt csupán egyéni szórakozásnak, a Duna-part mellé kikötött, faépítményű, egyre növekvő számú uszodában. A lósport viszont fejlődésében még élesebb választófalakat húzott a Lovagegylet urai és a kisemberek között: míg az istállótulajdonos gazdag mágnások és nagypolgárok magánlovardáikban (vagy az 1857–58-ban Ybl által a Múzeum mögötti mágnásnegyed palotái közé beépített Nemzeti Lovarda porondján) lovagoltak, az udvari vadászatokon a Gödöllő (körüli erdőkben rókát hajszoltak, addig a kisemberek nézőkiért szorongtak a lóversenytér 1853-ban épült új tribünjének legolcsóbb helyén vagy a pálya körül, és kockáztatták pénzüket az 1871-ben bevezetett totalizatőrön. Ugyanígy megmaradt a régi pest-budai (főleg azonban budai és elsősorban német) polgárság sportjának a lövészet is. A lövészegyleteket 1861-ben szervezik újjá: jellemzően a két város közötti, az életformában is megnyilvánuló különbségre, e vonatkozásban a budaiak bizonyultak aktívabbnak. Elnökük: Érczhegyi Ferenc, udvari könyvkötő és jómódú háztulajdonos. 1871-re már 320 tagjuk van és országos lövészegylet szervezésére is kezdeményező lépéseket tesznek. Az egylet különben hangsúlyozottan büszke budai voltára, és nevének budapestivé változtatása ellen határozottan tiltakozik. A városegyesítés éveiben még vidáman durrognak a puskák az egyletek lőterein, de társadalmi bázisának, a régi típusú németes polgárságnak, hanyatlása, sorvadása a lövészetet – legalább is ebben a formájában – már halálra ítélte.


Társadalmilag valóban jelentős szervező erejűvé így a kiegyezés és a főváros egyesítése körüli években végül is két sportág vált: az evezés és a torna, s mellettük részben a korcsolyázás. Polgárok, arisztokraták egy hajóban Közülük különösen az evezőssport e korai története tanulságos. Pest-Buda első evezősegyletét, a Budapesti Hajós-egyletet 1861 áprilisában ugyanaz a fővárosi érdekeltségű liberális arisztokrácia alapította, amely az 1849-tő1 eltelt évtized alatt már oly sok funkciójában a saját érdekének is felismert polgárosodás aktív támogatójának is bizonyult. Mellettük azonban már a város régi, még 48 előtti nagypolgárai is szép számmal bekapcsolódnak a szervezésbe – mintegy eredményeként az arisztokrácia e nagypolgárságban most szövetségeseket kereső törekvéseinek. A bőrgyáros Birly, a kereskedő és háztulajdonos Oszwald vagy Ébner, a nagy építési vállalkozó Luczenbacher, a két Ráth (később egyikük Budapest főpolgármestere), Thaisz Elek pesti városkapitány, s a dúsgazdag háztulajdonos ügyvéd Neuhofer (az ugyanezen társadalmi réteg által alapított Első Magyar Általános Biztosító Társaság ügyésze) mellett olyan, már katolizált zsidó nagykereskedők is részt vesznek az egylet munkájában, mint Koppély vagy Wodianer. Az urak vörös ingben és kék öltönyben díszelegnek, barna szalmakalappal és kék nyakkendővel, – bár az 1861-ben még Garibaldira emlékeztető vörös ing 1866-ra már fehérré válik, s talán nem is csak a színek diszkrétebb harmóniája végett. 1863-ban az Egylet még fölényesen nyeri az általa rendezett első pesti regattaversenyt (a Margit-sziget és a Lánchíd között), melyen 28 csónak indul, köztük már a pesti magántisztviselők 1862-ben létrejött, kék-inges evezősköréé is. A szandolin versenyen a Molnárok és sütők gőzmalmának igazgatója (vagy annak fia?), az ifjú Freiszleder ér be elsőnek; utána bizonyos – a korra még jellemző– romantikus demokratizmus jegyében, a molnárok, halászok és révészék hagyományos vízi járműveikkel lefolytatott versenye következik, a molnárok győzelmével. A regattaverseny és az iránta megnyilvánuló óriási érdeklődés jó propagandát jelent az evezőssportnak: 1864-ben tucatnyi pesti kereskedő megalakítja a (barna inget hordó) Egyetértés Egyletet. A következő évben Pest város tisztviselői hozzák létre (sárgainges) evezős egyletüket: vezetőjük Békey Imre, a város későbbi nagynevű, iskolaépítő tanácsnoka. Egy év múlva a budai polgárok is vízre szállnak a Budai Hajósegylet keretében, ugyanebben az évben 16 kereskedő és 6 hivatalnok a Nemzeti Hajósegylet hívja életre. Egy év múlva a Pesti Nemzeti Hajós-egylet nevet veszik fel, 1867-ben Unio Egylet név alatt egyesülnek a már említett kékinges magántisztviselőkkel, ám végül 1871-ben visszatérnek a Nemzeti Hajósegylet elnevezéshez. Az evezős egyletek ilyetén alakulása mögött végül is a városi polgárság spontán kialakuló belső és külső körei és kapcsolatai bukkannak elő: részint a városi funkciójukban és érdekeikben már azonosulni kezdő nagypolgárok és arisztokraták csoportja, részint az alakuló különböző szakmai érdekeltségek: a magántisztviselőké, a városi tisztviselőké, a kereskedőké stb... De ugyanakkor azt is látjuk, hogy e csoportokban (a sport természetéből fakadóan is) már nem az öregeké, hanem inkább a forradalom utáni években férfivá nőtt generációé a szó. Mintegy nyitánya ez a funkciójukban polgári és polgári érdekeltségű elemek a következő korszakra már szorosabbra záruló összegfogásának; ám egyúttal az arisztokrácia kiszorulásának is: a társadalmi mozgásnak mintegy szimbólumaként. Mert az 1864. évi regattát mára vendégként résztvevő pozsonyi polgárok hajója nyeri: 30-40 ezer ember szurkol a partokon és a háztetőkön: még az Akadémia is elhalasztja ülését. 1866-ra pedig összeomlik az arisztokraták és a hozzájuk csatlakozott nagypolgárok egylete: egyetlen hajójuk nyer csupán, de abban is két polgár evez és csak egy gróf. A győztesek ekkor az Egyetértésbe tömörült pesti kereskedők lesznek, 1867-re pedig a kékinges magántisztviselők és az azonos jellegű Nemzeti Hajósegylet egyesüléséből keletkezett Unio Egylet a nyertes. Az arisztokraták egyletének csónakházát talán ezt is szimbólumként vehetjük – éppen ez évben már a Kammermayer-féle polgári uszoda szorítja ki eddigi jó, Duna-parti helyéről. A következő években nincs is regattaverseny: 1872-ben azonban, amikor már a rendezés is a Nemzeti Hajósegylet kezébe kerül, végleg csak polgárok ülnek az evezőknél; s a még a feudális városra emlékezhető molnár- és halászversenyre sincs már vállalkozó. Viszont egy csónakban az őket a pest-budai Dunáról kiszorító Duna-szabályozást végző Österreichische Baugesellschaft munkásai eveznek: immár a polgárok által is használt csónaktípus ez. Pest-budai tornászok Ha az evezőssport pest-budai története az arisztokrácia későbbi, még más vonatkozásban is megfigyelhető kiszorulását példázza a város vezetéséből; a pesti-budai tornászat kezdeteinek történetéből a polgárságon belüli ellentétekre derül fény. A tornatanítással és egyáltalán a tornászottal szembeni – már a reformkorban is meglevő – társadalmi igényeket koraszakunk kezdetén a városban Clair Vilmos részvényekre felépített Pesti Testgyakorló Egylete elégítette ki, mészvényesei között néhány gróffal, de főleg nagypolgárokkal. Itt kifejezetten még csak gyermekek tornatanításéról volt szó, de l860-tól, az abszolutizmus fellazulásának évétől jelentkezik az igény a felnőttek tornáztatására is: talán nem alaptalanul tételezzük fel ebben a német 18 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

újjászületésben és a szláv ellenzéki mozgalmakban oly jelentős politikai szerepet játszó tornaegyletek példájának vonzását is. 1863-ban már megalakul a Pesti Torna-egylet: elnöke Preysz Mór, a Reáltanoda kiváló fizika tanára, de tagjai között van pl. Jálics Ferenc, a dúsgazdag borkereskedő is. Viszont teljesen hiányzik az arisztokrácia: a polgári elemmel való elvegyülésnek ezt a mértékét, úgy látszik, a mágnások már nem bírták elviselni. Az alapítás körül azonban csakhamar nemzetiségi bonyodalmak támadnak: a tagságban a magyaroké a többség, akik a németektől külön akarnak szervezkedni: azok ellenállnak, mire a Helytartótanács az egész egyesület engedélyezését elutasítja. A (magyar) tarnászok erre kibérelik Clair tornatermét és ennek cégére alatt folytatják működésüket. A csoportban – a „magyar„ fogalom etnikai tartalmának politikaira és érzelmire válását jól mutatva – orvos, ügyvéd, hivatalnok mellett ugyanúgy találunk gazdag pesti nagykereskedőket (Medetz, Kollerich, Halbauer, Gschwindt), könyvkereskedőket (Kilián és Grill vagy pl. a műkereskedő Treichlinger), mint fodrászt, vagy – egyetlen arisztokrataként – az akkor mindenben lázasan szervezkedő, házassága révén már a legnagyobb pesti polgári réteghez is hozzákapcsolódó Széchenyi Ödön grófot, a „legnagyobb magyar‖ legfiatalabb fiát. A tarnászok egyletének 1865-ben 453 tagja van, ekkor már a „németek‖ is visszatérnek, és így az Egylet meg is kapja a működési engedélyt. 1869-re a taglétszám már 619, 1873-ban 681 – amiben azonban, úgy véljük, nem feltétlenül csak a tornászás iránti növekvő igényt kell észlelnünk, hanem egyáltalán egy bizonyos polgári réteg egyfajta, sajátosan társadalmi jellegű, demokratikus alapú szervezkedésre irányuló igényét is. Korszerűbb alapú szervezkedés ez, mint a budai polgárok lövészegylete, és olcsóbb, mint az evezősegyletekben való részvétel. Az egylet 1867 februárjában már 3200 néző előtt rendez dísztornászást, 1870 decemberében pedig felavatja Szentkirályi utcai, máig álló tornacsarnokát is. A leleményes Széchenyi Ödön ekkori vesszőparipájának, az önkéntes tűzoltóságnak akarja bázisává tenni az egyletet: ez később még sok kínos vagyoni huzavonát fog okozni a szakmailag hivatásosként önállósuló tűzoltók és a társadalmi egyletnek megmaradó tornászok között. A pestiek után a budaiakban is feltámadt az igény a tornászásra: 1869-ben alakul meg a Budai Tornaegylet csupa német polgár taggal: számuk 43-ról 1871 végére már 243-ra nőtt. Az evezéstől és a tornától egyaránt eltérő igényeket elégít ki a korcsolyasport híveinek szervezkedése: egyrészt korántsem új sportág bevezetésére törekszik, hiszen a befagyott Duna jegét emberemlékezet óta nagy tömegben lepik el a korcsolyázók vagy a csupán csúszkálók; másrészt benne kezdettől fogva részt vesznek a nők is. Elterjedésének jelentős tényezője az, hogy a hozzá szükséges felszerelés olcsó. Leszűkíti viszont társadalmi bázisát az a körülmény, hogy a Duna szabályozása folytán eltűnik a Dunát kényelmesen, hosszú hetekre beburkoló összefüggő jégpáncél: így a korcsolyázók kiszorulnak a Városligeti tó jegére. Ezt a Budapesti Korcsolyázó Egylet a 60-as évek végétől kezdve „magasabb körök‖ igényeinek is megfelelő formákban képezi ki : fűtött várócsarnokkal, melegedővel stb., az ezért szedett díjjal viszont szándékosan is leszűkítve az Egylet és a sportág társadalmi bázisát. Kétségtelen azonban, hogy a városegyesítés esztendejére elsősorban mégis csak a sportélet szervezetei azok, amelyek a társadalom új, polgárosodó rétegei között a személyi érintkezést is megindítva, de mindenképpen sűrítve, elkezdik a városi polgári társadalom .szélesebb és szorosabb egységbe való összekovácsolását.

2. Képek



1. A biciklis bajvívó PÓK Attila A biciklis bajvívó A kiegyezés és a századforduló közötti évtizedben a közép- és kispolgárság, a városi értelmiség körében sok-sok szokás, a mindennapi élet meg-annyi olyan kerete és eleme alakult ki, amely mai hétköznapjaink magától értetődő velejárója. A lóvasút, majd a villamos kényelme, a jól kiépített, esőben-hóban is könnyen járható utcák, a vízvezeték, a villanyvilágítás a városokban, az országot egyre sűrűbben behálózó vasút és sok egyéb vívmány alapvetően határozta meg a mindennapi életet. Mindennek egyik következménye volt, hogy a korábbi évtizedekhez képest újabb és szélesebb rétegek rendelkeztek szabad idővel – és ez a szabad idő a városi középrétegeknél korántsem volt ugyanaz, mint a vidéki nemes kúriák ásító unalma vagy az arisztokrata családok számos tagjának csillogó semmittevése. Polgári életforma, szabadidő, sport Hivatalnokok, polgárok, értelmiségiek napi – kora délutánra többnyire befejeződő vagy kötetlen időbeosztással végzett – munkájuk után vagy szabad napjaikon más szórakozások mellett sétálni, kirándulni – télen korcsolyázni is – indultak; egy-egy vállalkozó szellemű fiatalember vasparipán – hosszú ideig így hívták a biciklit – kerekezett a sétányokon vagy a külön e célra épített biciklijárdákon. A jobb módúak esetleg beiratkoztak egy márkás nevű vívómester óráira, lőni jártak, lóra szálltak, vagy hófehér ruhában teniszeztek. Ebben az időben persze még főleg arisztokraták és jómódú dzsentrik sportoltak. A „történelmi osztályok‖ tagjai, ha az üzleti, politikai életben kénytelenek is voltak érintkezni, sokszor együttműködni a polgársággal, nem nagy örömmel látták a sportpályákon vagy vívótermekben is a bankokból, a részvénytársaságok igazgatósági üléseiről és hasonló fórumokról ismert arcokat. Voltak persze kölcsönös előnyei is a sportpályákon történt találkozásoknak; teniszpartnere bizonyára szívesebben adott kölcsönt a megszorult dzsentrinek és a társaságban emelhette a gazdag polgár ázsióját a történelmi családnevet viselő Taszilóval vagy Pufival vívott asszójának története. Egyre több ember sportolt. 1886-ban 186 testedző egyesület volt az országban. A klubokban élénk társasági élet folyt. A zárt egyleti versenyeken nagyvonalúan osztogatták a csupa leg-es címeket, a bajnokságokat. A sport azonban nemcsak azokhoz jutott el, akik valamilyen formában űzték, hanem ennél sokkal több ember számára kikapcsolódást, pihenést, szórakozást is jelentett, Ritka még a mai értelemben vett szervezett bajnokság, verseny, bár korántsem példa nélküli: 1875-ben például Budapesten zajlik le Esterházy Miklós gróf patronálásával a kontinens első, angol szabályok szerint rendezett atlétikai viadala. Egy-egy fogadás vagy ismert sportoló híre különösen vonzotta a közönséget. Ki ússza át leggyorsabban a Balatont? Ki ér előbb Budapestről Gödöllőre, a lovas vagy a vasparipás versenyző? Hányan jelentkeznek a híres birkózó vagy ökölvívó kihívásra? Birkózik, ugrik, vív, tornázik A közönségsiker nagymértékben függött attól, hogy milyen hírverést tudott maga körül csapni egy-egy bajnok. – És ebben az 1880-as években, valamint az 1890-es évek első felében Vermes Lajost senki sem múlhatta felül. A gazdag szabadkai földbirtokos a kor sportoló-ideáljának megtestesítője: úgynevezett all-round sportsman, 5-6 sportágban is eredményesen küzd; egyszer futásban, másszor „vasparipán bajvívásban‖, úszásban vagy birkózásban diadalmaskodik. Vermes 1860-ban született Szabadkán. Életének talán ez az egyetlen adata, ami egyértelműen bizonyítható. Általában Münchhausen báróként mesélt magáról, gátlás nélkül hamisított dokumentumokat; úgy érezte, hogy a sportok népszerűsítése érdekében végzett – tagadhatatlanul igen eredményes, áldozatkész – munkája során a nagy cél bármilyen eszközt szentesít. A sport – leginkább a kedvenc, a kerékpár – az egész család életében jelen volt: az 1880-as évek elején a tíz ismert magyar kerékpáros között három Vermest találunk. A Vermes család legismertebb tagja Lajos, aki versenyeken kívül is főleg „magas kerekűn‖ száguld pályáról pályára, hogy birkózók vagy magasugrók, távolugrók vagy vívók küzdelmében győzzön, esetleg nyaktörő kerékpármutatványokkal szerepeljen. Egy ilyen bemutatóról számol be a Budapesti Napló 1883 decemberében: „A vívómesterek versenyén a vasparipa-egyesület helyiségében Adler Albert volt kolozsvári vívómester és Vermes Lajos hatszor csaptak össze. A felek egyenlő magasságú velocipédeket használtak. A támadás hátulról és baloldalról nem volt megengedve. A küzdelem impozáns látványt nyújtott. A kardok villámgyorsan mozogtak, a felek könnyen vezették vasparipájukat. Adler a fordulatoknál alkalmazott felvágásokkal, Vermes 21 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

pedig a szentközti támadásokban tűnt ki. Érdekes volt az a jelenet, amikor Vermes Adlerre támadt, ez a feléje irányzott szúrást ügyes, sikerült elhajlás és gyors megfordulás által kikerülte. Velocipédje azonban a gyors megfordulás következtében felmondta a szolgálatot, így a küzdelmet nem fejezhették be.‖ A versenyzés mellett szervez, hírlapoknak ír sporttudósításokat, sportegyletek alapításában működik közre, edző, egy ideig a Magyar Athlétikai Club titkára. Családja alapítja meg a szabadkai tornaegyesületet, a környék sportéletének központi intézményét. Közvetlen irányítása alatt működött 1885-től az Achilles Egylet. A két egyesület Szabadka melletti, palicsfürdői pályáján számos nagy versenyt rendeztek – Vermes hatalmas energiával folytatott szervezői tevékenysége eredményeként Palics országszerte, sőt külföldön is ismert atlétikai versenyközponttá vált. Vermes pártfogoltjai – legalábbis papíron, hiszen az idő- és távmérés nem volt valami pontos – világraszóló eredményeket értek el, a gazdag Vermes bőkezűen osztogatta az értékes díjakat (általában „érdemesebb‖ volt versenyein második vagy harmadik díjat szerezni, mivel ezek pénzjutalommal jártak, a győztes viszont csak koszorút kapott), a bajnoki, sőt világbajnoki címeket. Vermes maga 27 éves korára csaknem 100 érem, illetve serleg és egyéb győzelmi trófea tulajdonosa. Egy újságíró a következőképpen mutatja be Vermes palicsi lakását 1887-ben: …szobájában minden tárgy sportdolog. Falán a nevezetesebb atléták képei, itt-ott mázsás vasak a szegletben; középen pedig egy szörnyű vasmotolla, melyen mindenféle gimnasztikai gyakorlatot lehet produkálni. Künn egy színben garmadával hevernek a velocipédek. Másnap a város szélén levő szőlőskertjébe mentünk ki, hol minden kigondolható testi és szellemi sportnak költői berendezése van úgy az ó-, mint az újkori atlétizmus igényeinek megfelelve. Nyújtók, korlátok, ugrási eszközök, dobóvasak. Diskus, mely nálunk talán csak neki van, görög, s angol minták után tervezve meg (2 kilós), köztük egy vén jégvitorla is, szintén ritkaság. Ezek mellett egy fákkal kerített nagy gyepes tér futásra, járásra, labdázásra, vagy ha tetszik, regényolvasásra.‖ E különös egyéniség egyik legmaradandóbb érdeme a palicsi aszfaltozott versenypálya megépíttetése 1892-ben. Az ellipszis formájú, 500 méter hosszú, 4 méter széles, közel 100 000 Ft-os költséggel létrehozott pályán tartott versenyekről rendszeresen hírt adtak a sportlapok, a kor legtöbb valamirevaló sportolója megfordult itt néhányszor pályafutása során. A sportvilág kedves szélhámosa Ebben az időben van hírneve és hatalma csúcsán, minden sportszerető ember ismeri már a palicsi versenyeket, nézőként is sokan utaznak a Szabadka melletti fürdőhely eseményeire. Más pozíciói mellett ő az 1888-ban alakult Magyar Testgyakorlók Köre (MTK) első elnöke – neve tekintélyt ad az új sportegyesületnek. Vermes azonban ekkoriban legalább olyan ismert botrányairól is. Így például egy 1885. szeptemberi palicsi versenyen az egymérföldes futóverseny távja az előírt 1609 méter helyett mindössze 1057 méter 85 cm volt, és a győztes eredménye – amelyet Vermes világgá kürtölt – csak így járhatott közel az akkori világrekordhoz. Amikor a lapok ezt megírták, Vermes azonnal beismerte „tévedését‖, akárcsak amikor egy palicsi úszóversenyen az ő tudósítása szerint 100 m-es gyorson az akkori világrekordnál (1 perc 29 s) 20 másodperccel jobb eredményt ért el az első helyezett. Ekkor is, néhány hónap múlva – mi-után a Londoni Atlétikai Klub is lehetetlennek nyilvánította ezt az eredményt – készségesen elismerte, hogy az eredmény a „hibás idő- és térmérésnek‖ tulajdonítható, Nagyobb szabású szélhámosság volt, amikor Vermes ösztönzésére 1886 elején a hírlapokban egy vidéki vívómester kardversenyre hívta ki a világ valamennyi vállalkozóját. A nyertesnek 1000 forintot ígértek díjul (ebben az időben ezért az összegért jó környéken, színvonalas, 3–4 szobás lakást lehetett 1 évre bérelni, 1-2 forintért elsőosztályú vendéglőben kiadós ebédet adtak), valamint világbajnoki címet. A versenyre egyedül egy másodrangú bécsi vívómester jelentkezett, aki le is győzte a kihívót és így „világbajnoki‖ címet szerzett, de az 1000 forintot nem kapta meg. A magyar sporttársadalom felháborodott, az eseményt a magyar vívók lejáratásának tekintették. A versenyekről szóló tudósításaiban Vermes lépten-nyomon elvetette a sulykot, majd amikor a sportlapok emiatt elzárták előle hasábjaikat, saját (kevés számot megélt) lapot indított Achilles címmel. Ennek fejlécére a következőket nyomatta: „Testgyakorlati versenylap: a Magyarországi Athletikai Clubok Szövetsége, az Országos Athletikai Versenyek Nyerésesély-Árverés (pool) Társaság, a Munga, Cápa és Krokodilus Úszótársaságok, a Tibiscus Úszó Egylet, a Délmagyarországi Gyaloglók Egylete stb. hivatalos közlönye‖. Az 1890-es években lassan hanyatlani kezdett Vermes csillaga. Kétéves működés után nem választják meg újra az MTK elnökévé. Meg kell válnia – feltehetőleg megbízhatatlansága, szavahihetetlensége miatt – a szabadkai főgimnáziumban 1889 óta betöltött állásától, 1894-től a kolozsvári egyetem és unitárius gimnázium tornatanára. A Herkulesben és a Sportvilágban – a korabeli sportújságokban – még fel-felbukkan a neve, így például a Sportvilág megemlékezik 1895-ben ünnepelt 10 éves bajnoki jubileumáról. Vermes persze továbbra is a régi, 22 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

így például az Achillesben megírja, hogy egy 1895. augusztus 11-i palicsi úszóversenyen az „...1000 méteres távúszásban Adria legjobb úszója, Robert Adolf Fiuméből mérkőzött a magyar úszóbajnokkal, Kaschich Jenővel". A neveket senki sem ismerte, így a Sportvilág munkatársa utánajár a dolognak és egy, a verseny napján a palicsi tó környékén kerekező biciklistától a következőket hallja: „Aznap egész délelőtt künn jártam a tónál, de úszóversenyt sehol sem láttam. Egyáltalán csak délután hallottam ilyesfélét, mikor egy alkalommal a versenyrendező tanár (Vermes Lajos) Vermes Bélának gukkerrel mutatott a távol tavon egy dinnyehéjat, azt állítván róla, hogy tetszik látni, az ott Balogh Hugó. Balogh Hugó e napon a Csepelszigeten sütkérezett a MUE wigwamjában.‖ A 90-es évek végétől már nem sok szó esik Vermesről, tevékenységéről nem maradtak fenn adatok. A Testnevelési és Sportmúzeumban őrzik néhány, 1933 végén Mező Ferenchez írott lapját. A magyar sport történetét kutató Mező néhány kérdésére válaszolt régi magabiztos, büszke stílusában. Halálának időpontját nem ismerjük. Néhány évig ragyogó csillag volt csak a magyar, sport történetében. Nem az ellenőrizhetetlen, fantasztikus vagy annak hazudott sportteljesítményei teszik őt fontossá, hanem hihetetlen lendülettel, odaadással végzett, fáradhatatlan sportnépszerűsítő munkája. Ő is hozzájárult ahhoz, hogy a sport Magyarországon a kiválasztottak előkelő és drága időtöltéséből sokak aktív tevékenysége és még többek kedvelt, mindennapi szórakozása lett. Mai tábornokokat megszégyenítő éremhalmazzal feldíszített alakja, megszállott sportszeretete, vitathatatlan sportbéli sokoldalúsága, csínytevésekben is megnyilvánuló feltűnési vágya immáron szervesen hozzátartozik a hazai sportolás társadalmi méretű kibontakozásának hőskorához. Irodalom Gerhard Lajos: A magyar sport reneszánszának története, Bp. 1932. I–II. Földes Éva–Kun László–Kutassi László: A magyar testnevelés és sport története. Bp. 1977. Siklóssy László: A magyar sport ezer éve. III. kötet. A modern sportélet előkészítése. Budapest 1929.

2. Képek





1. A parasztifjúság sportja a polgári Magyarországon VÖRÖS Antal A parasztifjúság sportja a polgári Magyarországon Ha valaki a sport és sportmozgalmak magyarországi történetét tárgyaló munkákat kézbe veszi, hamarosan meggyőződhet arról, hogy e kötetek szerzőinek körülbelül attól az időtől kezdődően, midőn a modern sportmozgalmak intézményei kialakultak, úgyszólván semmi mondanivalójuk sincs a parasztifjúság sportjáról. Ez azért is szembetűnő, mert a korábbi évszázadok krónikáiban a lovagi játékok és tornák vagy a párviadalok mellett bőven esik szó a különféle hazai népi játékokról, versenyekről és sportszerű szórakozási formákról. Aztán az 1867-es kiegyezés utáni időszakkal mindez megszűnik. A korábbi szálaknak nincs folytatása. Önkéntelenül adódik tehát a kérdés, hogy mi húzódik az említett jelenség hátterében. Megváltoztak-e a történelem, jelen esetben a paraszti játékok és szórakozás történetének a forrásai, munkaigényesebb lett-e annak feltárása, hogy mi történt a feudális terhektől megszabadult falvak életében, vagy maguk azok a szórakozási formák és versengések is kivesztek, amelyekről még a 19. század első felének tudósításaiból és leírásaiból oly színes képeket kapunk? A választ is mindjárt megadhatjuk: mindkét tényező szerepet kapott. Az 1867 utáni időben a hírközlés és tájékoztatás szerepét betöltő sajtó üzleti vállalkozások eredményeként került az olvasó kezébe. Az üzleti érdek és az ezzel együtt járó konkurencia követelményei szabták meg, hogy mit, milyen, a lap kelendőségét növelő híranyagot és egyéb tájékoztatót tartalmazzon az újság. Az 1848 előtt még oly gyakori táj- és népismertetések – ezeknek akkor politikai funkciója is volt – 1867 után eltűntek a napi sajtóból, de még a folyóiratokból is. Még a kis vidéki lapok sem tartották érdekesnek annak publikálását, hogy az egyik vagy másik faluban ki lett a legénybíró vagy pünkösdi király, még ha e „tisztség‖ elnyerése valóságos birkózó- vagy lóverseny eredménye is volt. Ez csupán egy-egy falu fiatalságának az ügye volt. Ha néha-néha közöltek is ilyen jellegű híreket, ezek összegyűjtése rendkívül időigényes kutatómunkát követelt. De nem csupán a forrásanyag jellegének a megváltozása magyarázza a bevezetőnkben említett jelenséget, hanem az a tény is, hogy a kapitalizmus korában a parasztság megváltozott élet- és munkakörülményei miatt a fiatalság szakított az évszázados szórakozási formákkal és játékokkal. Az európai és a hazai fejtődés eltérései A művelődés- és kultúrtörténet művelői már régen kimutatták a mai modern sportágak zömének népi eredetét. A sítalpakon történő közlekedés az északi népeknél már évszázados múltra tekint vissza. A síelés a körülmények által kialakított közlekedési módban, más sportágak, pl. a különféle labdajátékok, népi szórakozásban gyökereznek. Aztán sorolhatnánk a birkózáson, lovagláson és vízi sportokon át még egy sor sportágat, melyeknek az előzményei mind valami hasonló népi játékra vagy szórakozásra nyúlnak vissza. E játékok kisebb részének már a feudális uralkodó osztály kialakította a szabályait, amennyiben az udvari és lovagi élet szórakoztatási formái lettek. Nagyobb részüket és főként azokat, amelyeket a nemesség nem karolt fel, később a polgárság alakította és formálta a maga ízlése szerint és egyben meg is teremtette e játékok szabályait és lebonyolításuk szervezeti kereteit. E folyamat a fejlettebb nyugati országokban jóval előbb ment végbe, mint nálunk és a modern sportok már kialakultak arra az időre, amidőn nálunk ennek alapfeltétele, a polgári átalakulás végbement. A magyarországi modern sportélet tehát már kialakult szokásokat és szabályokat vett át. Elmaradott fejlődésünkben kell tehát annak magyarázatát keresni, hogy a hazai népi játékokból nem alakultak ki modern sportágak, még olyan formában sem, mint egyes nyugati országok egyetemessé nem váló nemzeti sportjai. Népi játékok, vetélkedők, versenyek 1848 előtt Az elmondottak azonban nem jelentik azt, hogy nálunk a feudalizmus századaiban az adózó parasztság nem alakította ki a maga vetélkedő szórakozási formáit. Sőt, a korabeli leírások arról tanúskodnak, hogy a parasztság szórakozása nemcsak a foglalkozásokhoz kapcsolódó ügyességi versenyekből állt, hanem egy sor olyan játék és versengés is elterjedt, például a labdázás, korcsolyázás, birkózás, bakugrás stb., amelyek nem tekinthetők a napi munkában szerzett tapasztalat és ügyesség vetélkedőinek, hanem eleve játék és szórakozás – vagy szórakoztatás – volt a funkciójuk. A paraszti életnek a robot és adóterhek ellenére is sokszínű voltáról tanúskodnak a korabeli leírások. A 18. században például a labdázásról mint az egész országban elterjedt játékról beszélnek a források, amelyet „a tavaszi engedelmesebb időszak felderülésével az ifjak és gyermekek közt nem kevés haszonnal sokképpen 27 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

gyakoroltatnak‖. Idézett erdélyi szerzőnk szerint a játék „jelesebb nemei: a kiütő, bennforgó, kézre körül hányó, lovasfelkapó‖ labdázás. Haszna pedig ezen játékoknak, hogy az igen nagy ügyesség mellett „az elmének leggondosabb vigyázását és mesterséges maga feltalálásait‖ „okvetlenül megkívánják‖. Vízjárta vidékeken még a mai korcsolyázás őse sem volt ismeretlen téli szórakozása – a szánkázás mellett – a falusi fiataloknak. Már a 17. századi leírások, mint országosan elterjedt szórakozást említik, a 18. században pedig Gvadányi József „veszedelmes paraszti mulatságnak‖ nevezte, mivel gyakran lett tragédiák okozója. A gyerekek és fiatalok lábuk alá „marha oldal-bordát‖ erősítettek, kezükbe szeges botot vettek és ezzel a jégen „iszonyú gyorsasággal‖ hajtották magukat. A falvak kialakították annak a módját is, hogy a futásban, birkózásban, fára mászásban. futtatásban legjobb fiatalokat miként jutalmazzák. Ezek között bizonyára a legjelentősebb volt a legénybírói vagy gazdai tisztségért évente megismétlődő versengés. Mivel rendszerint a pünkösdi ünnepek alkalmával rendezték, pünkösdi királyságnak is nevezték. A legénybíró tisztje volt a falusi fiatalok között a rend és békesség betartása fölötti őrködés, illetve az engedetlenek és békétlenkedők bírságolása. A falun belül nagy tekintélyt nyújtó tisztség viselőjének borát a kocsmában az elöljáróság vagy a földesúr fizette. A feladatból következett, hogy a legénybíró rátermett, izmos legény kellett hogy legyen. Ezért úgyszólván mindenfelé a fiatalok valami versengéshez kötötték a tisztség elnyerését. Egyes helyeken a versenyfutás, másutt a birkózás győztesét, ismét más helyeken pedig a szilaj gulyából egy-egy bika legügyesebb kifogóját jutalmazták e tisztséggel. A legismertebbek azonban – talán Jókai színes leírása következtében – a pünkösdi királyságért rendezett falusi lóversenyek voltak. A menyasszony-futtatásnak nevezett lakodalmi lóversenyek során a győztesnek már jóval szerényebb nyereménnyel, egy-egy perec vagy egy üveg bor elnyerésével be kellett érni. Országszerte ismertek voltak a mászási versenyek, midőn a győztest a megmászandó magas fa tetején elhelyezett ruhára való posztóval vagy egy kulacs borral jutalmazták. A Pesten Széchenyi kezdeményezése nyomán meginduló lóversenyeknek szinte évről évre megismétlődő versenypontjai voltak az „elegyes futtatások‖, melyeken lovaikkal az adózó jobbágyok, vagy csikósok versenyeztek. Ilyen parasztversenyeket, futtatásokat aztán vidéken is rendeztek. Tudunk Somogyban és a Jászságban tartott „futtatásokról‖, de a leghíresebbek talán a debreceni csikósversenyek voltak. Ez utóbbiak népszerűségét és hírét indokolja, hogy a szilaj gulyák, ménesek őrzése, de különösen azokból egy-egy tinó vagy csikó kifogása igen nagy ügyességet, erőt és gyors cselekvési készséget követelt. Nem csoda, hogy bátorságuk és ügyességük a költőket is megihlette. Arany János a Buda halálában a vad ménest őrző csikósokról így verselt: „Pányvával ezekből, ha mikor kell, fognak. Hajítva kötését repülő huroknak; Veszedelmes játék, mivel bősz a csorda, Lovat és lovagját levágja gyakorta.” A hagyományos játékok és versengések hanyatlása Rövid vázlatnak, kiragadott szemelvénynek nevezhetjük mindazt, amit a jobbágy-parasztság szórakozásáról, játékairól és versengéséről elmondottunk annak érzékeltetésére, hogy a tudatlan, írni-olvasni sem tudó adózó néptől mennyire nem volt idegen a játék, a vetélkedés szelleme. Mindezeknek a szórakozási és versengési formáknak a múlt század utolsó éveiben meginduló néprajzi gyűjtés már csak a nyomait találta. Többnyire csak a legénykor előtt álló, a keményebb mezei munkára még nem kényszerült gyerekek szórakozásai és játékai őrzik a hagyományos formák egyes elemeit. Mi történt hát az 1848-as felszabadulást követő évtizedekben, hogy a múltnak e színes, az életet teljesebbé tevő hagyományai kihaltak? Pedig a parasztság általános műveltségében, az írni-olvasni tudók számának gyarapodásában óriási előrehaladást hoztak ezek az évtizedek. A kérdés magyarázatát a paraszti gazdálkodás és ezzel együtt az egész paraszti életmód, a családi munkaszervezet átalakulásában kell keresnünk. A jobbágyparasztság az 1848-as felszabadulást megelőzően az ország legnagyobb részén a háromnyomásos rendszer keretei között művelte földjét. Az őszi és tavaszi gabonaféléket váltakozva termelő gazdálkodási rendszer munkaigénye viszonylag kicsi volt. Az őszi és tavaszi gabonafélék vetésén és betakarításán kívül nem kívánt nagyobb, az egész családot lekötő munkát. A fiataloknak tehát maradt idejük a játékra, a társas szórakozási formák és versengések rendezésére. Az 1880-as években azonban Magyarországot is elérte a 28 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

tengerentúli búza versenyének árcsökkentő hatása, s az egyoldalú gabonatermelés elveszítette jövedelmezőségét. A háromnyomásos gazdálkodással kezdtek felhagyni, a kapások termesztése a belsőségekből kikerült a szántóföldekre, a rideg vagy félrideg állattartást pedig a takarmányigényes istállózó tenyésztés váltotta fel. Ez az átalakulás rendkívül megnövelte a paraszti gazdaságok, munkaerő-szükségletét és úgyszólván kora tavasztól késő őszig adott elfoglaltságot a parasztcsalád minden munkabíró tagjának. A társas játékok és versengések idejét a munka foglalta le. Az elmondottak teszik érthetővé, hogy a hagyományos szórakozási formák miért haltak el a falvakban éppen olyan időszakban, midőn a városi munkás- és értelmiségi fiatalság a modern sportok formáinak és szervezeti kereteinek a meghonosításán és kialakításán fáradozott. A gyárak és műhelyek rossz levegője, egyhangú munkája, az irodák ülő, testet sorvasztó foglalkozása a városi fiataloknál erre az időre érleli meg, teszi általános méretűvé a jó levegőt, a változatos mozgást biztosító sportolás iránti igényt. A városi és falusi fiatalság sportolásának a fejlődése tehát a századforduló évtizedeiben merőben ellentétes irányt vett. Az első világháborút követően az 1920-as évek végén kezdtek megszerveződni a falvakban a modern sportolás intézményes keretei. Mindennek az ellenforradalmi rendszer uralkodó osztályainak konzervatív, irredentista és militarista ideológiája lett az elindítója és maradt az egész korszakon át a fenntartója. Ismeretes, hogy a trianoni békeszerződés az ország számára minimális létszámú katonaság tartását engedélyezte. Más módon kellett tehát az ifjúság katonai neveléséről gondoskodni, hogy adott esetben fegyverekkel is revideálni lehessen a trianoni békeszerződés területi döntését. Fedőszervezetre volt szükség, és erre a sportmozgalom állami támogatása és intézményesítése bizonyult a legalkalmasabbnak. Modern sport, leventemozgalom Ilyen meggondolások alapján született meg az 1921. évi testnevelési, vagy köznyelven, leventetörvény, melynek 1924. évi végrehajtási utasítása a községi elöljáróságokat is kötelezte az elemi iskolát elvégző fiúk 21 éves korig a levente-egyesületekben kötelező testnevelési képzésben vegyenek részt. Egyben arra is utasította az elöljáróságokat, hogy biztosítsanak az egyesületek számára megfelelő sportlétesítményeket. A törvény, illetve az említett végrehajtási utasítás nyomán az 1920-as évek végére minden faluban, vagy inkább faluszélen megjelennek a „sportlétesítmények‖. melyek nem álltak másból, mint egy-egy réten a két egymással szembenéző kapuból. Amelyik faluban országos vásárokat tartottak, ott rendszerint marhavásárterek, másutt a községi legelőkből, rétekből kijelölt részek lettek a labdarúgó pályák. Ezeken indult meg a testnevelési és katonai előképzés, s hogy az egyesületekben melyiken, az előbbin vagy az utóbbin volt a hangsúly, az többnyire azon múlt, hogy az oktatást végző tanítók melyiket tartották fontosabbnak. Annyi tény, hogy a parasztfiatalok zöme szívesen járt ezekre a hét egy-egy délutánját igénybe vevő foglalkozásokra. Nem irredentizmusukban vagy militarista szemléletükben kell ennek magyarázatát keresni, hanem egyszerűen abban, hogy a kemény munka közben némi kikapcsolódást és a munkától eltérő, az izmok fellazítását biztosító testmozgást jelentette számukra. Az intézmény látogatásának kötelező volta miatt nem is a fiatalok, hanem a családi munkaszervezetet irányítók, a szülők és nagyszülők elégedetlenkedtek. A fiatalok gyakran mezítláb, de a fiatalság önfeledt örömével rúgták a labdát, egy-egy marhavásár után bizony csúszós pályákon futottak versenyt, próbálgatták a távol- és magasugrást, s ennek érdekében még a katonás fegyelmezést is elviselték. Talán paradoxon: a rendszer hivatalos politikája, amelyik a pórnép szociális-kulturális helyzetével oly keveset törődött, manipulatív célzatú politikai intézkedésével végeredményben kereteket is adott, hogy a falusi társadalomban a sportolás intézményesen is elnyerje helyét. Mégha a résztvevők nem is gondoltak arra, hogy néhány év múlva lövészárkokban és aknamezőkön fognak „vizsgát‖ tenni.

2. Képek



1. Csonka olimpia, 1920 VÁRADI László Csonka olimpia, 1920 Az 1894-ben Pierre de Coubertin báró által felélesztett olimpiai gondolat valóban a népek megbékélését célozta. A játékok népszerűsége,a „fantasztikus‖ sporteredmények optimizmussal töltötték el mind a sportvezetőket, mind azokat, akik az olimpiai mozgalomban kezdettől fogva a nemzetközi egyetértés egyik formáját látták és keresték. Miért nem rendezett Budapest? A Nemzetközi Atlétikai Szövetség 1914-es, Lyonban tartott konferenciáján megjelent az öt világrész összefogását jelképező öt karika. Júniusban pedig Párizsban a Nemzetközi Olimpiai Bizottság előzetes szavazás után Budapestnek ítélte az 1920-ban tartandó olimpia rendezési jogát. A küldöttek azzal váltak el egymástól, hogy 1916-ban Berlinben találkoznak a VI. Olimpiai Játékok rendezvényein. A történelem azonban közbeszólt. A határozat után néhány hónappal már nem a sportpályákon, hanem a harctereken csaptak össze a nemzetek, így a berlini játékokat nem tartották meg. A világháború befejezése után mindenki, érezte: nem lehet az olimpiai mozgalmat sem egyszerűen „ott folytatni, ahol abbahagyták‖ 1914-ben. Mindenekelőtt azért nem, mert megváltozott a világ politikai képe. Győztes és legyőzött országok maradtak a színen, és az új hatalmi helyzet nem volt hatástalan a sportra sem. A háborús viszonyok miatt a svájci Lausanne-ba áttelepült Nemzetközi Olimpiai Bizottság megfosztotta Budapestet az olimpia rendezési jogától és azt a belgiumi Antwerpennek adta. Ezzel egyidejűleg a háborúért felelősnek ítélt nemzeteket (bojkott alá vették és) kizárták az olimpián való részvételből. Ezek közé Ausztria, Németország, Magyarország, Törökország és Bulgária tartozott. Az érvelés fonákságát mutatja, hogy a korábban az antant oldalán harcolt Szovjet-Oroszországot sem engedték részt venni. (Ez utóbbi természetesen nem volt ekkor egyedülálló jelenség, hiszen a korszak nemzetközi politikájának egyik legfontosabb törekvése a központi hatalmak és Szovjet-Oroszország elszigetelése volt minden téren.) A lausanne-i döntéssel (1919) egyidejűleg a különböző sportágak nemzetközi szövetségeiben is felmerült a bojkott gondolata, így a kerékpárosoknál és az úszóknál is. A hazai közvéleményt azonban talán még az olimpiai kizárásnál is jobban izgatta, hogy az Angol Labdarúgó Szövetség (EFA) azt javasolta a FIFA-nak; a központi hatalmakkal szakítsák meg a sportkapcsolatokat. A bojkottot Írországon, Skócián és Walesen kívül csak Franciaország, Belgium és Luxemburg támogatta, viszont ellene léptek föl a skandináv országok, valamint Hollandia, Svájc, sőt Olaszország is. (Svájc csapata például visszalépett ugyan a budapesti mérkőzéstől, de még ebben az évben megmérkőzött Németországgal.) Így bár Anglia a Szövetségből való kilépéssel fenyegetőzött – az ügy lassan elcsitult Az olimpiai bojkott, illetve kizárás ügye viszont tovább gyűrűzött. A kirekesztett országok mindent megtettek a döntés megváltoztatásáért. Támogatta őket többek között a svéd olimpiai delegátus, Svájc Olimpiai Bizottsága és az angol úszószövetség akkori elnöke is. A svájci sportlövők odáig mentek, hogy a bojkott felfüggesztésétől tették függővé indulásukat a játékokon. Felmerült egy Németországban rendezendő ellenolimpia terve is. Ennek képtelenségét hamar belátták. Mindenki előtt világos volt, hogy az ellenjátékok terve a háborúban vesztes országok számára lényegében azt a célt szolgálta, hogy kikényszerítsék meghívásukat. A magyar sportvilág már 1919-ben, a Tanácsköztársaság idején megkezdte a felkészülést az 1920-as budapesti olimpiára. A katonai vereség, az ország jelentős területi, lakosságbéli és gazdasági veszteségei nyomán támadt katasztrófa-hangulattal szemben, amely a társadalom nagy részét magával ragadta, a kormányzat a sport területén lehetőséget látott arra, hogy a kiemelkedő sportteljesítménnyel mutassák meg Magyarország jelentőségét. Mivel az 1920-as olimpia rendezési joga odaveszett, az ellenforradalmi Magyarország szerette volna megszerezni az 1924. évi játékokat Budapestnek. Horthy Miklós kormányzó védnöksége mellett megkezdték a Vérmezőn építendő százezres befogadóképességű Nemzeti Stadion felépítésének megszervezését. A Stadion megépítését mintegy a következő olimpia megszerzése alapfeltételének vélték. Némi józanságot csak Hajós Alfréd hozzászólása jelentett, aki felhívta a figyelmet arra: a Vérmező nem megfelelő egy komoly stadion számára, ugyanakkor egy ilyen méretű stadion felépítése legalább öt-hat évet jelent normális munkaszervezési, gazdasági és politikai körülmények között is, nem pedig a korabeli Magyarországon. Antwerpen, 1920. április 31 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Az olimpiai játékok végül is 1920. április 20-án Antwerpenben a téli sportokkal megkezdődtek. A több hónapig tartó versenysorozat megnyitója csak augusztus 14-én hangzott el. Albert belga király üdvözölte a megjelenteket, majd Mercier bíboros beszélt a helyzethez kissé oda nem illően a békéről és a népek barátságáról. Az olimpiák történetében először itt vonták fel az ötkarikás lobogót, és itt hangzott el először a belga párbajtőröző, Victor Boin szájából az azóta hagyományossá vált amatőreskü. Még a megnyitó napján megkezdődtek az atlétikai versenyek. A legnagyobb meglepetést és csodálatot a finn atléták okozták, akik ugyanannyi – kilenc – aranyérmet szereztek, mint az Egyesült Államok versenyzői. Itt tűnt fel az atlétika egyik legnagyobb – később szintén profinak kikiáltott – alakja, Paavo Nurmi is. Az 5000 méteres síkfutásban ugyan még vereséget szenvedett a francia Guillemot-tól, de 10 000 méteren és a mezei futásban már nem talált legyőzőre. A 10 000 méteren futott, az érvényes világcsúcsnál több mint három és fél perccel jobb idejét azonban már neki sem hitték el és a pályát utánamérve a távot lényegesen rövidebbnek találták. Az első világcsúcsot viszont az egyesült államokbeli F. Loomis érte el ma is kiválónak számító 55 másodperces idővel a 400 méteres gátfutásban. A gerelyvetés hármas finn sikert hozott, úgy, hogy a győztes Myrae jobb keze megsérülése miatt bal kézzel dobott. A már akkor „magyar‖ versenyágnak számító kardvívást az olaszok nyerték meg. Az egyéniben győztes Nedo Nadi még további négy aranyérmet szerzett a többi vívószámban. A legtöbb izgalmat a labdarúgás váltotta ki. Az esélyesnek számító angolok már az első fordulóban kiestek. A spanyolok főleg kiváló kapusuk, Zamora révén jutottak előbbre. A döntőt azonban két esélytelennek tartott csapat: Belgium és Csehszlovákia vívta. Mindezek ellenére az olimpia a sport szempontjából sikeresnek volt mondható. hiszen a 29 országból összesereglett 2606 versenyző vetélkedésében kiváló eredmények is születtek. Néhány sportágban viszont az eredményekben is érezni lehetett a távoltartott országok sportolóinak hiányát. A népek barátságáról azonban szó sem volt. Állandó óvások, kizárások, viták közben folytak a versenyek. Hozzájárult ehhez nem utolsó sorban a sportkulturáltság nem éppen magas szintjén álló, ugyanakkor még a világháborús nemzeti ellentétek hangulatában élő közönség, mely a versenyekre nemcsak „sportszeretetből‖ járt. A labdarúgó-döntő eseményein kívül tömegverekedések törtek ki a bokszversenyeken, kifütyülték, szidalmazták a belgákat legyőző csapatokat, zászlaikat letépték, széttaposták. Emellett a játékok nagy ráfizetést jelentettek a haszoniban reménykedő belga államnak. Az utolsó napokban már a város iskolásai között ingyen osztogatták a rendezvények jegyeit. 1920-ban nemcsak a versenyszámok indulási listája volt csonka, nemcsak sportszerűségben, népszerűségben maradtak el a versenyek a „béke-idők‖ játékaitól. A nemzetek egymás ellen uszításának éveiben az olimpiai játékok egész szelleme látszott egy pillanatra megcsonkulni.

2. Képek


1. Munkássport, munkásolimpia KUN László Munkássport, Munkásolimpia A testkultúra történetében a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) megalakulásával (1894. június 16.) új fejezet kezdődött. Az első oldalalkat azonban csak az emberiség elenyészően kis tábora számára írták. Az olimpiai charta ugyan elvileg mindenkinek lehetővé tette a részvételt, a nemzeti képviseletet, azonban ott maradtak az exkluzivitás buktatói. A korabeli Németországban pl. az atlétikai egyesületek évi tagdíja meghaladta egy jól kereső szakmunkás havi átlagbérét. Angliában az atlétikai és az evezős válogatást olyan versenyeken bonyolították le, amelyeken a fizikai munkából élők nem indulhattak. A vitorlás-, vívó- és teniszklubok világszerte zártkörűek voltak. Szervezett munkás – az egyébként demokratikus légkörű – labdarúgó, birkózó, kerékpáros, tornász, ökölvívó és súlyemelő társulatokban sem volt szívesen látott vendég. Nem beszélve arról, hogy a nemzetközi versenytapasztalat-szerzéshez elengedhetetlenül szükséges anyagi és szabadidő feltétel ezekben a sportágakban is behatárolta a nemzeti válogatottba kerülők körét. Többek között ez késztette a munkásmozgalmat arra, hogy létrehozza a maga sajátos olimpiáit, amelyeken a versenyeredmények nem a cél, hanem a mozgalom történelmi feladatainak alárendelt eszköz szerepét töltsék be. Sportoló munkások A munkás testedző egyesületeket – mint ezt a második Internacionálé 1896. évi londoni kongresszusán „A nevelés és a testi fejlődés‖ c. napirendi pont vitájáról fennmaradt feljegyzésekben olvashatjuk a tőkés társadalmi rend megdöntéséért és a szocialista ember kialakításáért folyó harc fontos eszközének tekintették. E célkitűzésből kiindulva, csak olyan testgyakorlati ágazatoknak a művelésére törekedtek, amelyek mentesek maradtak az üzleti szellemtől és az agresszív versenyösztönök felkeltésétől. A szakszervezeti vezetők – Anglia kivételével – elsősorban a tornafoglalkozásokat, a sakkozást, az alpinisztikát, valamint a gyalogos és a kerékpáros turisztikát karolták fel. Az egyletek rendezvényeit szervesen hozzákapcsolták a politikai harchoz, a szakszervezetek, a munkásotthonok szervezkedési, közművelődési és szórakoztatási feladataihoz. A tömegekért folytatott harcban azonban a századelőn a munkásmozgalom sem zárkózhatott el a versenytevékenységtől. Az új irányzat hivatalos elismerésére 1913 pünkösdjén került sor, amikor a II. Internacionálé Központi Irodája vezetőjének, a kerékpárosrajongó Leine Vaillant-nak kezdeményezésére Gentben összeült az első nemzetközi munkássport kongresszus. A küldöttek sportegyleteik és szövetségeik önállóságának védelmére, továbbá a sportkapcsolatok fejlesztésére létrehozták a Nemzetközi Munkás Kultúr- és Sportszövetséget. A szövetség központi irodája 1914. január 1-től kezdte el működését a brüsszeli Népházban. Az ide befutott levelek egyikében szerepelt először az a bejelentés, hogy a cseh Munkás Testedző Szövetség (DTJ) „a prágai proletáriátus béke és internacionalista együttműködési szándékának kinyilvánítására 1915-ben munkás-olimpiát kíván rendezni, amelyre meghívja a szövetséghez tartozó egyesületeket‖. A játékok eszméje az 1914 nyarán kirobbant világégés közepette sem merült feledésbe. Az 1916. évi kienthali konferencia kapcsán a Baselban összegyűlt svájci, német, francia és olasz munkássportolók – ha szerény keretek között is, – megtartották az első olimpiai vetélkedőt. Sport-internacionálék A világháborút és az első szocialista állam létrejöttét követő évtized fejlődése alapvetően megváltoztatta a munkásmozgalom viszonyát a testkultúrához. A gyáripari technológia diktálta tempóhoz és életmódhoz korábban még passzívan alkalmazkodó, szervezetlen munkásfiatalok is fokozott érdeklődést tanúsítottak a kiharcolt szabadidő tudatos és hasznos felhasználása iránt. A háború utolsó éveitől 1922-ig a nyugat-európai munkássportszervezetek tagdíjfizetőinek száma – az 1913-as adatokhoz viszonyítva – mintegy megháromszorozódott. A kelet-európai államokban, a Skandináv félszigeten és a Balkánon a szórványos féllegális egyleti tevékenységből szervezett munkássportmozgalom kovácsolódott. Megjelentek az első munkássportegyletek Algériában, Ausztráliában. Dél-Afrikában, Japánban és Kanadában is. A bekövetkezett fordulatot a széleskörű nemzetközi információkkal rendelkező Coubertin 1919. január 13-án kelt levele így érzékelteti: „....a sport egykor a gazdag és a tétlen ifjúság időtöltése volt; 30 évig a kispolgárok fiataljainak a szabadidejét tette élvezetessé. Eljött az ideje, hogy a testedzés örömeiből a proletárok gyermekei is részesüljenek‖. A II. Internacionálé brüsszeli irodájának kezdeményezésére 1919 áprilisában egy szűk körű nemzetközi konferenciát hívtak össze, amelyen az Antwerpenben sorra kerülő olimpiához való viszony, a nemzetközi


munkássportkapcsolatok felújítása és az 1913-ban kezdeményezett sportinternacionálé helyreállításának kérdése szerepelt. Az itt elhangzott elvi állásfoglalás alapján 1920 szeptemberében az angol, a belga, a csehszlovák, a finn és a svájci szocialista, illetve szociáldemokrata pártok sportvezetőinek luzerni ülésén megalakították a Nemzetközi Munkás Testnevelési és Sportszövetséget, amely a gyakorlatban Szocialista Munkás Sport Internacionálé (SZMSI) nevet használta. Az új szervezetkiáltvány formájában közzétett működési elveiben leszögezte: a tagszövetségeknek harcolniuk kell a munkások egészségvédelméért, a sportoláshoz nélkülözhetetlen fizetett szabadságért, a munkaidőtörvények betartásáért, a kedvezményes utazásért és a nemzetközi sportérintkezés szabad jogáért. Az SZMSI-hez tartozó egyesületek és szövetségek tagjai csak azok lehetnek, akik nem tevékenykednek a polgári egyesületekben, küzdenek a soviniszta sportszemlélet és a rekordirányzat üzleti megnyilvánulásai ellen. Az alakuló értekezletre azonban nem hívták meg a III. Internacionálé képviselőit, ami előrevetítette a munkássportmozgalom majdani szétszakadásának veszélyét. A kommunista pártok befolyása alatt működő munkássportalakulatok nemzetközi központjának megalakítására a Komintern III. kongresszusának 1921. július 12-i határozata alapján került sor. Az új szervezet Vörös Sport Internacionálé (VSI) néven vált ismertté. A két nemzetközi munkássportszervezet tárgyalásai elsősorban a Szovjet-Oroszországot övező sportblokád széttörésére és az SZMSI 1925-re tervezett I. Nemzetközi Munkásolimpiájának közös játékokká nyilvánítására irányultak. A munkásolimpia gondolatának jelentőségét nagyban megnövelte az is, hogy a szovjet és a német sportolók nem kaptak meghívást sem az 1920. évi antwerpeni, sem az 1924. évi párizsi olimpiára. Ezért a német szervezők félhivatalos kormánytámogatást is kaptak annak érdekében, hogy a játékoknak ellenolimpiai színezetet adjanak. Az adott körülmények között a szovjet sportolók részvétele a munkásolimpián egyet jelentett volna az új proletárállam sportdiplomáciai elismertetésével. Mivel azonban az SZMSI vezetősége a szovjet sportolók részvételét az SZMSI-be való belépéséhez kötötte, a megbeszélések eredménytelenül zárultak. Bécs, 1931 17 Az I. Nemzetközi Munkásolimpia jelentősen hozzájárult a munkássport eszméjének népszerűsítéséhez. A Scheidenhau-Reisenbürgében megrendezett téli (1925. január 31. – február 2.), valamint a Frankfurt am Mainban tartott nyári játékok magas fokú szervezettsége, tömegdemonstrációs jellege nemcsak a sportszimpatizáns munkások figyelmét vonta magára, hanem Coubertinét is. A 14 országból összesereglett, közel 35 ezer sportoló és a mintegy 260 ezer érdeklődő jelenlétében lezajló versenyeket számos kiemelkedő sportrekord is emlékezetessé tette. Többek között a német női munkásváltó 4x100 m-en világcsúcsot állított fel. Társadalmi-politikai szempontból is kiemelkedő: a rendezők olyan atlétikai számokban is elismerték a nők indulási jogát, amelyek műsorra tűzéséhez a NOB csak jóval később, 1928-ban, vagy 1948-ban járult hozzá. A „polgári‖ olimpiákon bevett szokástól eltérően a küldöttek nem az egyes nemzetek színeit képviselték, hanem az adott ország munkásszervezetét. Új jelenségnek számított az is, hogy valamennyi indulót kötelező egészségügyi vizsgálatnak vetették alá. A jórészt a német munkások áldozatkészségéből létrehozott stadionban esténként egy 1200 személyes vegyeskar szórakoztatta a közönséget. A stadionból kirekedtek művészeti kiállítások, a város főbb terein felállított színpadok, alkalmi torna- és pantomim-bemutatók, továbbá teke-, sakkvetélkedők és táncmulatságok között válogathattak. A frankfurti seregszemle tapasztalatait szinte valamennyi európai ország munkássportmozgalma hasznosította. A bemutatók dísztonna anyagát és jelképrendszerét – a vöröszászlós gúlákat, kalapácsgyakorlatokat – a magyar munkássportegyesületek is átvették. A játékok lezajlását követően az SZMSI 1925. évi párizsi kongresszusán a két sportinternacionálé együttműködési szerződést írt alá. Az így létrejött akcióegység jegyében 1926 végéig a VSI szekciók az SZMSI 45 szervezetével kötöttek mérkőzés-, küldöttségcsere és kölcsönös tájékoztatási megállapodást. A szovjet sportolók számára lehetővé tették, hogy baráti találkozókat bonyolítsanak le a bolgár, az észt, a finn, a francia, a lett, a német és a norvég munkásegyletek tagjaival Az egységakció-sorozat utolsó akkordjait az 1927 nyarán tartott prágai munkásolimpia rendezvényei jelentették. 13 országból közel 3 ezer külföldi, főként osztrák és német sportoló jelent meg. Itt szerepeltek először a magyar munkássportolók, akiknek felvételi kérelmét az előző évben hagyta jóvá az SZMSI szervező bizottsága.


A két munkássport-internacionálé akcióegység szerződését 1927-ben nem hosszabbították meg. A VSI egységfront politikája leszűkült az alulról kiinduló egységfront-kezdeményezésekre, ugyanakkor fokozott sajtóés agitációs kampányt indított a szociáldemokrata sportvezetők ellen. Válaszként az SZMSI megtiltotta tagjainak, hogy az 1928-ban Moszkvában sorra kerülő I. Nemzetközi Világszpartakiád Játékain részt vegyenek, illetve „bármely kommunista párt által kezdeményezett sportakciót támogassanak‖. Az első játékok Az 1931. évi II. Nemzetközi Munkásolimpia rendezését az Osztrák Munkás Sport Szövetség vállalta. Az előkészületekre a világgazdasági válság és a munkássportmozgalom megosztottsága nyomta rá a bélyegét. A téli játékokat február 5. és 8-a között tartották Mürzzuschlagban. A főünnepségeket jelentő nyári játékokra július 19. és 26. között Bécsben került sor. Az utóbbin 21 ország 23 szövetsége képviseltette magát. A tornabemutatókon 6500 nő és 7500 férfi vett részt. A csaknem százezer – elsősorban osztrák, német, csehszlovák, francia, jugoszláv, lengyel, magyar és svájci – munkássportoló vagy sportbarát demonstratív találkozóját a szociáldemokrata sporttörténetírók az SZMSI történetének fénypontjaként szokták emlegetni. Az érdeklődést az egyes sportágakban versenyzők száma is kifejezte. Így például az atlétikában 403, az úszásban 383, a nehézatlétikai számokban 370, a kerékpározásban 304, a tornában 125 induló volt. Bécsben szerepelt első ízben a munkásolimpiák műsorán a labdarúgás és a kézilabdázás. A versenyek színvonalára jellemző, hogy a legtöbb eredménnyel előkelő helyet szerezhettek volna a Los Angeles-i olimpián is. Coubertinre – aki már korábban leköszönt a NOB elnöki tisztéről – mély benyomást tett a bécsi munkásolimpia. Munkásegység – sportegység A fasizmus német-országi győzelme (1933) az itteni munkássportmozgalom sorsát is megpecsételte. A hitlerista példa nyomán 1934. februárjában az osztrák, augusztusban pedig a lett egyesületeket zúzták szét. Megindultak a provokációk a francia, a román, a magyar és a lengyel munkássportszervezetek ellen is. Az elszenvedett vereségek hatására a norvég és a finn munkássport-szövetség vezetői nyílt levélben felkérték a két sportinternacionálét, hogy az erők összefogására kezdjenek új tárgyalásokat. Tegyék félre vitás kérdéseiket és keressék a kapcsolatot a sport terén mindazokkal az erőkkel, amelyek hajlandók a fasizmus és a háború veszélyének elhárítására, a burzsoá sportélet militarizálása elleni fellépésére. A „skandináv kezdeményezéshez‖ úgyszólván Európa valamennyi munkássportszervezete csatlakozott. E platform alapján – amely megelőzte a Komintern VII. kongresszusát – a VSI lemondott az 1934-re halasztott Moszkvai Világszpartakiád rendezéséről. Az SZMSI vezetői pedig beleegyeztek, hogy 1934 nyarán a párizsi „Antifasiszta Sporttalálkozó‖-ra meghívják a VSI szervezeteit is. Az augusztus 5. és 15. között lezajló párizsi kis olimpián" 22 ország 4600 különböző nemzetiségű sportolója vett részt – köztük a szovjet küldöttség tagjai is. Az SZMSI és a VSI elnöksége programot dolgozott ki az ellen, hogy az 1936. évi berlini olimpiát fasiszta célokra használhassák fel. Megállapodtak abban, hogy egymás rendezvényein kölcsönösen képviseltetik magukat. A közeledés eredményeként gyümölcse volt az antifasiszta harc jegyében tartott III. Nemzetközi Munkásolimpia (Antwerpen, 1937. július 25. – augusztus 1.). Műsorán lényegében az olimpiai sportágak szerepeltek. A versenyeken és a bemutatókon 15 ország 14 ezer munkás sportolója vett részt. A nem hivatalosan megjelentek között ott voltak a német és olasz emigránsok. A legnagyobb ünneplés a szovjet, az amerikai csapatot, és a harcoló spanyol köztársaság képviselőit fogadta. Julius Deutsch, SZMSI-titkár vezette azt az irodát, amely a nemzetközi brigádokba toborzott önkénteseket. Az eredményeken érződött a szétvert német munkássportmozgalom versenyző gárdájának hiánya; továbbá az akkor igen ütőképes Vasas-labdarúgók, MTE (Munkás Testgyakorló Egyesület) -atléták és birkózók távolmaradása, akiknek a kiutazását a belga szociáldemokrata külügyminiszter hivatalos közbenjárása ellenére sem tették lehetővé a hazai hatóságok. A szovjet és a finn atléták, úszók, súlyemelők kiemelkedő teljesítménye azonban sportérték szempontjából is megadta a rangját az egységdemonstrációnak. Az 1940-re kitűzött játékok tervét a kitört világháború levette a napirendről. A munkásolimpia- és a munkásegység-sportmozgalom folytatása azután megszakadt. Történelmi szerepéről talán Henri Barbusse, az 1934. évi antifasiszta találkozó elnöke mondotta a legtalálóbb szavakat: „Döntő lépést tettek annak érdekében, hogy a testkultúrát és az ifjúságot kiragadják a fasizmus torzító ceremóniáinak bűvköréből...‖

2. Képek



1. A modern labdarúgás magyar úttörõje. Tóth Potya István PAPP Károly A modern labdarúgás magyar úttörője A Tatterzál és Millenáris szomszédságában levő „nyolcház‖ a magyar labdarúgás hőskorának egyik legnagyobb termőtalaja volt. A hatalmas udvaron szinte egész nap alkalmi csapatok kergették a rongy- vagy gumilabdát. Itt született 1891. július 28-án Tóth Potya István, vasutas családból. Itt, ezen a grundon szerezte meg azokat a készségeket, amelyek legnagyobb játékosaink közé emelték. Tizenhárom évesen kezd játszani a BTC-ben. Amikor 1906-ban – zömmel a nyolcházi fiatalokból – megalakul az NSC, már egyik fő erőssége az új egyesületnek. 1909. május 31.: még tizennyolc éves sincs, amikor először ölti magára a címeres mezt. A tribünön ott szorít érte iskolájának, a Tavaszmező utcai reálgimnáziumnak szinte minden tanára, köztük fő pártfogója: Kacsóh Pongrác matematikatanár, a János vitéz dalszerzője. 1912-ben műegyetemistaként – a válogatott csapat tagjaként – részt vesz a stockholmi olimpián. Hazatérve az FTC-be lép át. Itt teljesedik ki labdarúgó tudása. Abszolút kétlábas, aki a csatársor minden posztján szerepelt a válogatottban. Zömök, tömzsi alakjához képest feltűnően gyors volt, ezért kedvelte inkább a szélső posztot. Biztos labdakezelés és átlagon felüli rugótechnika jellemezte. Sziporkázó, ötletes, olykor derűs játéka ellenére ízigvérig csapatjátékos volt. Mindezekhez feltétlen sportszerűség és kedves egyéniség járult. Nem csoda, hogy a közönség bálványozta. Ő volt a „Potya‖. Közel húsz évig játszott az élvonalban, s ezalatt tizenkilencszer öltötte magára a címeres mezt, utoljára harmincöt évesen. 1926-ban fejezi be játékosi pályafutását, a Ferencváros első hivatásos edzője lett. A tréner Ferencvárosi működésének időszaka (1925–1930) a klub labdarúgás-történetének aranykorszaka: egymásután három bajnokság, a Magyar Kupa, a Közép-európai Kupa megnyerése, és a világbajnok Uruguay legyőzése saját otthonában. A klubjában támadt nézeteltérések miatt Olaszországba távozik. Előbb a Triestina, majd 1931/32-ben a legnépszerűbb olasz csapatnak, a mai Internek az edzője lesz. Újabb sikerek: az állandó kieső Triestina gyökeret ver az első ligában, az Internél pedig egy új fiatal csapat alapjait rakja le. 1932-ben Aschner Lipót hazahívja, és az Újpest csapatát veszi át (1932/34). Az eredmény: bajnokság, a csapat átszervezése, megfiatalítása. Majd ismét Trieszt következik. 1936-ban végleg hazatér és az újonc Elektromos szaktanácsadója lesz. Az eredmény meglepő. Az amatőr Tromosból lelkes, jó szellemű, egységes csapatot formál, amely nemcsak megkapaszkodik az NB I-ben, hanem több válogatottat is adva, annak egyik erősségévé válik. A korabeli magyar, de az olasz labdarúgó közvélemény is legendát sző alakja körül. Nyitva áll előtte a világ. A dél-amerikai, nyugat-európai klubok állandóan ostromolják. Ő azonban a magyar labdarúgást akarta szolgálni. Hitvallása: csak az lehet jó tréner, aki széleskörű ismeretekkel rendelkezik, és arra épít. Ő maga általában éjjel két óráig olvasott, tanult, vagy készült a következő napi edzésre. A játékosokról nyilvántartást és edzésnaplót vezetett: Kora tudományaiból különösen az élettan, az anatómia, a pedagógia és a lélektan eredményeire támaszkodott. A külföldi szakirodalmat is állandóan figyelemmel kísérte: jó1 beszélt németül, olaszul, angolul. Módszereiben is úttörő. Az időre futott sorozatvágták és hosszútávok, az iramváltások, a segédeszközök alkalmazása (fejelőállvány, rugófal, medicinlabda, súlyzó stb.) éppúgy megtalálható rendszerében, mint a téli felkészítés. Taktikai repertoárja rendkívül széles. A harmincas évek elején már elemzi a WM elleni játékot (idehaza még nem is ismerik), sőt egyes mérkőzéseken már négy védőt alkalmaz. Minden csapatának megvolt a maga saját 37 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

stílusa, ugyanakkor messzemenően figyelembe vette az egyéni képességeket. Ezért csapata, mint jól olajozott szerkezet működött, állandóan mozgásban volt, és bírta erővel. Játékosok sorát ő nevelte; többek között: Turai, Toldi, Háda, Lázár, Lyka, Berkessy, Táncos, Szűcs Gy., Balogh, Seres, Pázmándy, Colaussi, Pasenati, Rocco, Trevisan. Az MLSZ felkérésére 1928-ban elkészített tréningutasításain szintén edzők és egyesületek százai nevelődtek. Ő kezdeményezte az Edző Testületnek a megalapítását (1926), amelynek ügyvezető elnöke volt. Az első trénertanfolyamon (1928) ő egyeztette a tananyagot a TF-fel. 1942 nyarán a válsággal küszködő Ferencváros futballigazgatója. Szakmai viták, és már mély társadalmi ellentétek miatt megválik szeretett klubjától. Az Elektromos pálya igazgatását látja el. Sport és humánum Tóth István azonban nemcsak a sport területén, hanem az életben is példát mutatott. Egyénisége telítve volt mély humanizmussal. Megvetett mindenféle igazságtalanságot és erőszakot. Ezért nem tudta elviselni Olaszországot sem a hódító abesszin háború után (1936). A faji, vallási megkülönböztetést sem a sportban, sem az életben nem ismerte. A jobboldali sajtó már az 1920-as évek végén élesen támadja. Az 1940-es években pedig éppen az MLSZ fasiszta vezetésével felmerült konfliktusai miatt fordít hátat a labdarúgásnak. Amikor a faji törvények életbe léptek, az emberi tisztesség parancsát követve sokakon segít. Számos sportolót, művészt lát el hamis igazolvánnyal. Már ekkor kialakul egy kör, amely segíti. Az igazolványok egy részét például Schlosser Imre szállítja, aki a VI kerületi anyakönyvi hivatalban dolgozik. De közéjük tartozik Blum Zoltán, Kertész Géza, Fogl Károly, Jánosi Béla és több hasonló beállítottságú sportember. A náci megszállás után pedig a bújtatásokat, a szökött katonák segítségét szervezi. Tóth István Telepes utcai háza valóságos menedékhely lesz. A döntő lökést Potya és köre tevékenységében is a Szálasi-puccs és a féktelen nyilas terror adta meg. Mint tartalékos főhadnagyot a HM Légügyi Hivatalába osztják be. Elbújhatott, meghúzódhatott volna, hogy átvészelje a háborút. Emberi tisztessége, hazafisága azonban ezt nem engedte meg. Antifasizmusát tettekben is vállalja. A baráti kör is csoporttá szerveződik, és már nemcsak igazolványokat szerez, hanem fegyvereket, lőszereket tárol, röplapokat terjeszt. Október végén Kertész Géza közvetítésével kapcsolatot teremt a polgári ellenállási mozgalom angolszász csoportjával. Az MNNFB katonai tervében a Ferenc József híd megmentését kapták feladatul. A tervezett feladat végrehajtására nem kerülhetett sor. Árulás következtében 1944. december 6-án a csoport többsége a Gestapo kezére került. A nyilas sajtó csak annyit közölt, hogy Tóth Potya Istvánt és társait hazaárulás miatt letartóztatták. A kegyetlen vallatás a Hadik laktanyában folyt, majd december közepén a Gestapo Fő utcai börtönébe kerültek át. Kiszabadítására több akció indult, különösen Berkessy Elemér és a szintén legendás labdarúgó, Sárosi doktor próbált meg mindent, de eredménytelenül. 1945. január elején a BM pincéjébe került át. Ebben az ún. „pokol-pincében‖ töltötte utolsó napjait embertelen szenvedések között. Február 6-án a reggeli órákban gyilkolták meg barátjával, Kertész Gézával együtt. Az új Magyarország kormánya 1947-ben a Magyar Szabadság Érdemérem ezüst fokozatával tüntette ki és a Kerepesi temetőben díszsírhelyet adományozott részére. Egyesületei – az FTC és az Elektromos – klubházainak falán pedig márványtábla őrzi emlékét.

2. Képek



1. Demokrácia és tömegsport, 1947 SZABÓ Éva Demokrácia és tömegsport Határozat a magyar sport újjászervezésére, 1947 A Budapesti Nemzeti Bizottság már 1945. február 12-én foglalkozott a sport kérdésével: „A Budapesti Nemzeti Bizottság kimondja, hogy a sportügyek tekintetében négytagú Bizottságot állít fel minden sportra vonatkozó kérdés rendezése céljából.‖ A Magyar Kommunista Párt, melynek központjában sportosztályt hoztak létre, a háború utáni helyzetet elemezte. „A tornacsarnokok, uszodák és sporttelepek megrongálódtak vagy elpusztultak, a felszerelések nagy része pedig megsemmisült vagy eltűnt. A jól képzett szakemberek ezrei pusztultak el...‖. (Az MKP sportosztályának vezetője Hidas Ferenc volt.) A párt úgy vélte, hogy az egységes sportmozgalom biztosíthatja a legnagyobb eredményt a tömegsportban és minőségi sportban egyaránt. Éppen ezért nem alakított külön sportegyesületet, hanem a már meglevő munkás sportegyesületekben fejtette ki tevékenységét. Fő célkitűzése a tömegsport támogatása volt. A többi koalíciós párt azonban létrehozta saját sportegyesületét, valamint azok irányító testületeit. Így alakultak meg a Szociáldemokrata Párt szervezésében a „Barátság‖ egyesületek; a Nemzeti Parasztpárt „Kossuth‖, a Kisgazdapárt pedig „Kinizsi‖ sportközpontot szervezett. A felszabadulás után a magyar sport bámulatos gyorsasággal tért magához. A fejlődés fő iránya a tömegsport kibontakozása volt. Ez a gyors fejlődés és az ország társadalmi-politikai átalakulása tették szükségessé, hogy a Magyar Kommunista Párt átfogó programban összegezze sportpolitikáját. A program az egységes sportmozgalom és központi sportvezetés megteremtésének alapját képezte. A dokumentumot a párt Politikai Bizottsága 1947. november 13-i ülésén fogadta el és 10 nappal később a Szabad Népben nyilvánosságra hozta. A kommunisták együttműködésre hívták fel a többi koalíciós pártot: „..közös erővel, közös program alapján kell megvalósítani mindazokat a követelményeket, amelyeket a demokrácia a sport területén a pártokra ró... üljünk le tárgyalni és készítsük el a magyar sport átfogó koalíciós program-ját.‖ – olvashatjuk a többi párthoz intézett kísérő levélben . 1947. december 10-én a Független Kisgazda-, Földmunkás és Polgári Párt is eljuttatta a koalíciós pártokhoz tervezetét ,,a magyar testnevelés demokratikus megszervezésére", 1948. január 1-én pedig a Szociáldemokrata Párt is nyilvánosságra hozta sportprogramját. Ennek főbb pontjai: I. A testnevelési törvény alapelveinek sürgős tisztázása és a törvény megalkotása; II. Az iskolai testnevelés és sport; III. A főiskolai testnevelés és sport; IV. Az iskolán kívüli ifjúság sportja alapvető kérdéseinek tisztázása és végleges megoldása; V. A versenysport; VI. A tömegsport és jelvényszerző verseny; VII. A sportorvoslás; VIII. A sportépítkezések; IX. A nők sportja; X. Sportközigazgatás. 1948. január 7.-től a két munkáspárt pártközi értekezleten egyeztette terveit és kidolgozta az egységesített sportprogramot. Ennek alapján 1948. január 11-én a két munkáspárt és a Nemzeti Parasztpárt megállapodtak egy közös programban, valamint a magyar testnevelés és sport egységes vezetésének megteremtésében. Ehhez a megállapodáshoz csatlakozott 1948. január 12-én a Független Kisgazda-, Földmunkás és Polgári Párt. A program megvalósítása 1948 elején kezdődött, Hegyi Gyulát sportállamtitkárrá nevezte ki a Minisztertanács. Megkezdődött a sportmozgalom vezető szerveinek kiépülése, az Országos Sport Hivatal és az Országos Sport és Testnevelési Tanács megszervezése. Megszűntek a pártok és ifjúsági szervezetek külön sportegyesületei. DOKUMENTUM A Magyar Kommunista Párt programja a sport valamennyi fontos kérdésének megoldására (Részletek) …A magyar demokrácia fejlődése megkívánja, hogy a dolgozók, munkások, parasztok és értelmiségiek százezrei részesüljenek a sport örömeiben, erősítő, egészségvédő hatásában. A feladat: hatalmas új országot kell építeni – megvalósításához egészséges, erős, bizakodó emberekre, sportolókra van szükség.


Ennek elérésére a következőket javasoljuk: I. A tömegsport megszervezését. II. A minőségi sport fejlesztését. III. A nevelés munkájának kiszélesítését. IV. A sportolók egészségének megóvását. V. A magyar sport népi szerveinek megerősítését és autonómiájának kiszélesítését. VI. A magyar sport nemzetközi kapcsolatainak kiszélesítését és ápolását a demokratikus országok felé. I. A TÖMEGSPORT MEGSZERVEZÉSE 1. Rendszeresítsünk új rendszerű „jelvényszerző versenyeket‖ az egész ország területén. A versenyeken a korhoz és nemhez mért sportteljesítmények elérését jelvényekkel díjazzuk. 2. Ki kell építeni a „sportágak napjai‖ mozgalmat, amely lehetővé tesz minden sportág számára évente egyszer egy országos megmozdulást. 3. Szervezzük meg minden évben egyszer a „sport és ifjúsági hét‖ ünnepségeit. 4. Építsünk a hároméves terv első évében 100 új falusi pályát. 5. A hároméves terv sport részében szereplő budapesti Népstadion építkezéséhez fogjunk hozzá. 6. Állítsuk helyre a hároméves terv első esztendejében a 35 megrongált sportlétesítményt. II. A MINÖSÉGI SPORT FEJLESZTÉSÉRE 7. Biztosítani kell, az 1948. évi londoni olimpiára készülő keret munkájának anyagi alapjait. 8. Az olimpiai keret tagjait támogatni kell magánéletükben is. (Megélhetés, lakás stb.) 9. A már versenyző ifjú tehetségeink sportolását megfelelő szakirányítás mellett a legnagyobb mértékig elő kell segíteni. 10. Az újonnan megrendezendő tömegversenyeken feltűnő fiatal tehetségeket fel kell karolni és az e célra létesítendő ifjúsági edzőtáborokban fejlesszék tovább tudásukat. 11. A tömegsportakciók alkalmával tervezett csapatokat (mezítlábas bajnokság stb.) vagy az abban egyénileg részt vevő sportolókat vonjuk be a szakszövetségek rendszeres bajnokságába. IV. A MAGYAR SPORT NEMZETKÖZI KAPCSOLATAINAK KISZÉLESÍTÉSÉRE ÉS ÁPOLÁSÁRA TÖREKEDNI A DEMOKRATIKUS ORSZÁGOK FELÉ. 30. A Sport Főtanács és a Nemzeti Sport Bizottság az ország külpolitikai érdekeire való tekintettel a jelenleginél jobban építse sportunk kapcsolatait a demokratikus országok felé. 31. A nemzetközi sportkapcsolatok ápolását a Nemzeti Sport Bizottságnak a Sport Főtanácson keresztül kell végeznie. Jegyzetek 1. Párttörténeti Intézet Archívuma, 274. I. 17J23 őrzést egység. 2. PLA 274. f. 25/3. 3. Népszava, 1948. január 1.


4. Az alábbiakban a programnak a sportmozgalom társadalmi és politikai célkitűzéseket megfogalmazó részleteit tesszük közzé (I–II–IV.), elhagyva a kisebb terjedelmű, vezetési, szervezési kérdéseket tárgyaló részeket. PLA 283. f. 25/3 őrzést egység.

2. Képek


1. Eredmények, hibák a sportpolitikában. Az MDP 1954. évi határozata T. VARGA György Eredmények, hibák a sportpolitikában Az MDP 1954. évi határozata Bern, 1954. július 4., vasárnap. A labdarúgó világbajnokság döntőjében a magyar válogatott drámai küzdelemben 2:0-ás vezetés után 3:2 arányban alulmarad Nyugat-Németország csapatával szemben. Az esemény híre a győzelmet áhító honi közvéleményben mély csalódást kelt, s fellobbantja a szenvedélyeket. Három nap múlva. július 7-én az MDP Politikai Bizottságának ülésén Rákosi Mátyás szóbeli előterjesztést tesz a labdarúgó világbajnoksággal kapcsolatban felmerült kérdésekről. Az ülésen döntést hoznak arról, hogy a PB négytagú bizottságot küld ki Farkas Mihály vezetésével a világbajnokságon történtek kivizsgálására, egyszersmind megbízzák a Központi Vezetőség Adminisztratív Osztályát, hogy egy hónapon belül dolgozza ki és terjessze a PB elé a párt sportpolitikájáról szóló jelentést. Minden másként történt. A PB 1954. augusztus 25-i ülésére beütemezett „A magyar labdarúgó válogatott részvételéről a svájci labdarúgó világbajnokságon‖ tárgykört – ismeretlen okból – levették a napirendről, s a későbbiekben nem tértek vissza rá. Az MDP Központi Vezetősége Adminisztratív Osztálya és az OTSB jelentése a PB számára a testnevelési és sportmozgalom helyzetéről csak 1954. november 24-én készült el. Az előterjesztést a PB 1954. december 15-i ülésén tárgyalta és kiegészítésekkel elfogadta. A határozat bevezetője hivatkozik a KV 1953. júniusi határozatára a személyi kultusz idején elkövetett hibákról, s felfogása és szövege valóban annak hatását tükrözi. DOKUMENTUM Határozat testnevelési és sportmozgalmunk helyzetéről A testnevelési és sportmozgalomban a felszabadulás óta pártunk irányítása mellett igen komoly eredményeket értünk el. 1950-ben a szovjet sport szervezetének tanulmányozása alapján átszerveztük, szocialista alapra fektettük egész testnevelési és sportmozgalmunkat, amely alapjában megfelel a követelményeknek. A Központi Vezetőség 1953. júniusi határozatából azonban eddig még nem vontunk le megfelelő következtetéseket a testnevelési és sportmozgalomra vonatkozólag, holott az általános fejlődés mellett vannak olyan jelenségek, melyek ezt szükségessé teszik. I. A Minisztertanács mellett működő Országos Testnevelési és Sport Bizottság és a helyi TSB-k létrehozásával a testnevelési és sportmozgalomnak egységes vezetőszerve van. A testnevelés és a sport állami feladattá vált. Megszűnt a sportvezetésben levő széttagoltság és zűrzavar, mely korábban az NSB, OSH és 26 szakszövetség idején jellemző volt.* Testnevelési és sportmozgalmunk tervszerű vezetését és fejlesztését az évenkénti sportfejlesztési tervek, az országos és nemzetközi versenynaptárak biztosítják. Létrejöttek a társadalmi sportszövetségek, amelyek feladata segíteni a magyar sport fejlesztését, biztosítani társadalmi ellenőrzését. A gyakorlat bebizonyította, hogy helyes volt az átszervezés után a szétszórtan működő, több ezer sportegyesületet foglalkozási áganként 19 sportegyesületbe tömöríteni, mert ezáltal úgy a tömegsport, mint a minőségi sport fejlesztése, valamint az irányítás eredményesebbé vált. E néhány év alatt a sport és testnevelés terén nemcsak szervezetileg, hanem tartalmilag is komoly eredményeket értünk el. A régi kizsákmányoló rendszerrel szemben a sport ifjúságunk, dolgozóink közkincsévé, kedvelt szórakozásává vált. Az MHK testnevelési rendszer próbáit másfél millió ember tette le.** Az aktív sportolók létszáma 1941-hez viszonyítva háromszorosára növekedett. A szpartakiádokon, sportünnepélyeken és más tömegversenyeken tízezrek vesznek részt. Megszűnt a régi uralkodó osztályok kiváltsága az olyan sportágakban, mint a vívás, a tenisz, a vitorlázás, az öttusa. Új sportágak honosodtak meg, mint a röplabda. A testnevelés és sport minden területe nyitva áll népünk, ifjúságunk előtt.


Élsportolóink a londoni, helsinki olimpiákon, világ- és Európa-bajnokságokon, valamint más nemzetközi versenyeken nagy megbecsülést és sok barátot szereztek hazánknak. Mindez bizonyítja, hogy szeretik hazájukat, szívvel-lélekkel küzdenek népköztársaságunk színeiért. Igazolja ez azt is, helyes volt pártunk célkitűzése, hogy a széles alapokon nyugvó tömegsport fejlesztését tűzte ki elsődleges feladatnak, melyből állandóan újabb tehetségek emelkednek ki. II. Pártunk és kormányunk intézkedései alapján testnevelési és sportmozgalmunk jelentősen fejlődött, sikereire méltán lehet büszke népköztársaságunk minden polgára. A nagyarányú fejlődés ellenére testnevelési és sportmozgalmunkban nem kívánatos jelenségek, súlyos hibák is vannak, melyek komolyan veszélyeztetik eredményeinket és a további előrehaladást. A sportélet vezetői nem látják ezeket a hibákat, megelégedettség tapasztalható munkájukban. Eredményeink továbbfejlesztése érdekében szükséges felhívni a figyelmet a hibákra, s azok felszámolásáért következetes harcot kell folytatni. 1. Alapvető hiba, hogy a tömegek és különösen az ifjúság testedzése nem fejlődik kielégítően, világviszonylatban híres élsportunk sok sportágban vékony utánpótlási rétegre támaszkodik, egyes sportágak fejlődésében visszaesés tapasztalható. a) Az iskolai testnevelésben is felmutathatók eredmények a korszerű, egységes tantervek kidolgozásában, az egyetemi kötelező testnevelés bevezetésében. Az iskola azonban mégis testnevelési és sportmozgalmunk egyik legelhanyagoltabb területe. Az általános iskolák kötelező testnevelése rendkívül alacsony színvonalú: sok helyen meg sem tartják a testnevelési órákat, igen kevés a tornatermek száma, s a meglevők is elhanyagoltak. Az iskolák nagy részében nem működik sportkör. A patronáló sportegyesületek sem segítik az iskolán belüli sportélet fejlődését. A testnevelő képzés elhanyagolt, továbbképzés egyáltalán nem folyik. Így tehát tanuló ifjúságunk egészségének fejlesztését nem sikerült kielégítően megoldani. b) A szakszervezeti sportegyesületek taglétszáma elérte a 300 ezret, de a fejlődés mégsem kielégítő. Az üzemekben, vállalatokban és hivatalokban a tömegsport elhanyagolt. A munkahelyeknek csupán felében működik sportkör és ezek nagy része is egy-két szakosztályból áll, Nem szerveznek megfelelő számban üzemi tömegversenyeket, nem használják ki a helyi lehetőségeket, túlságosan az állam anyagi támogatásira építenek. c) A falu testnevelési és sportmozgalmunk mostohagyermeke. A falusi ifjúságnak csak jelentéktelen része sportol, nagyrészt csak a labdarúgást ismerik, sok sportág jóformán ismeretlen. Minőségi sportunk alig kap utánpótlást faluról. A vidéki testnevelési és sportbizottságok nem tekintik elsődleges feladatuknak a falu sportjának fejlesztését. A felszabadulástól 1948-ig nagy anyagi erőfeszítéseket tettünk a falusi sport fejlesztésére. de az utóbbi években a támogatás nem volt kielégítő. d) Az MHK testnevelési rendszer nagymértékben elvesztette népszerűségét, adminisztratív, kampányfeladattá vált, melyben a tömegek nem szívesen vesznek részt, melyet sportszakembereink többsége nem támogat. A többszázezres próbázások mögött gyakran nem állnak tényleges teljesítmények, sok a valóságnak nem megfelelő jelentés. Ennek következtében az MHK nem vált testnevelésünk és sportunk alapjává. e) A sportágak fejlesztésében igen nagyok az eredményeink, de bőven vannak hibák is. A sportköri tagok létszáma emelkedik, azonban a szakosztályok és szakosztályi tagok létszáma csökken. Ez sportéletünk tömegesítésének, élsportunk utánpótlása gyengeségeinek bizonyítéka. A legfontosabb sportágak – atlétika, torna. úszás, kerékpár – tömegesítése évek óta nem megfelelő, mivel egyes sportvezetők nem látják világosan e sportágak honvédelmi jelentőségét, s fejlesztésükhöz nem biztosítják kielégítően a feltételeket. A labdarúgó sport mellett egyes sportágak – mint a turisztika, ökölvívás, súlyemelés, kézilabda, műugrás – elhanyagoltak. Ugyanakkor a labdarúgásban is a hibák jelei mutatkoznak, kissé megrekedt a fejlődés, túlságosan támaszkodunk nagy rutinunkra. Feltűnően kevés az alsófokú tömegversenyek és bajnokságok száma. Egyes sportágak bajnoki rendszere nem megfelelő. A testnevelés és sport tudományos módszereinek kidolgozása terén még a kezdeti lépéselvet sem tettük meg. Sportunk túlságosan nagy nemzetközi programja sok esetben elvonja az OTSB erejét más feladatok elvégzésétől, megnehezíti a hazai versenyek előkészítését és színvonalas lebonyolítását. Különösen élvonalbeli labdarúgásunk programja túlméretezett. A sportegyesületekben és társadalmi sportszövetségekben gyakran okkal, ok nélkül versenyzők és vezetők követelik, hogy külföldre utazhassanak. A nemzetközi sportszövetségekben munkánk nem kielégítő, befolyásunk a különböző kongresszusokon nem felel meg erőviszonyainknak.


f) A testnevelési és sportmozgalom létesítményekkel való ellátása egyes területeken nem kielégítő. Kevés a tornaterem és uszoda. A sportszerek és felszerelések mennyisége és minősége nem elégíti ki fejlett sportmozgalmunkat. 2. Sportolóink öntudatának fejlődése megmutatkozik élsportolóink fokozódó hazaszeretetében, abban, hogy egyre több a becsületes, jól dolgozó sportoló. Mégis a sportolók között az általánosnál elterjedtebb a burzsoá gondolkodás: anyagiasság, munkanélküli életmód, kozmopolitizmus, csempészkedés, erkölcstelenség. A sportszervezetek, párt- és tömegszervezetek nem foglalkoznak rendszeresen a sportolók erkölcsi, politikai nevelésével, súlyos mulasztásokat követtek el e téren. a) A politikai nevelőmunka alacsony színvonala, a burzsoá gondolkodás és módszerek elleni harc elhanyagolása, valamint a sportolók egyes rétegeinek túlzott anyagi támogatása miatt az utóbbi időben erősödik a profi szellem, az anyagiasság, a követelődzés. b) Növekedett a sporteseményeken való fegyelmezetlen magatartás, a játékosok csábítása, az ellenfél lepénzelése. A sport vezetői nem lépnek fel keményen ez ellen. Különösen az élsportolókkal szemben liberálisak. c) Megnehezíti a sportolók nevelését az edzők általában gyenge politikai és szakmai felkészültsége. Nagyrészük nem tekinti feladatának a sportolók fegyelmezését, elhanyagolja az új sportolókkal való foglalkozást. d) Sportagitációnk, sportsajtónk még mindig nem bírálja eléggé a hibákat. Általában csak a nemzetközi eseményekkel, a kiemelkedő tehetségekkel foglalkozik, elhanyagolja az iskola, az üzem és a falu tömegsportjának segítését. e) Az utóbbi négy évben az OTSB és a SZOT nagyszámban képezte ki a sportvezetőket, edzőket és játékvezetőket, de a káderképzés minőségére kevés gondot, fordított. Sportaktíváink jelentős része politikailag és szakmailag gyenge, a kiképzett káderek 40-50 százaléka nem tevékenykedik a sportban. A sportban fellelhető reakciós elemek a burzsoá sportszellem terjesztésével igyekeznek gátolni munkánkat. 3. A magyar sport vezetésének legnagyobb hibája, hogy a határozatoknál, intézkedéseknél nincsenek eléggé figyelembe véve a politikai szempontok, eredményeink nincsenek kellően politikailag kihasználva. Súlyos hibaként mutatkozik a kollektív vezetés elhanyagolása, az egyszemélyi vezetés alkalmazása, mely sportvezetésünkben az egészséges bíráló szellem hiányához, a tömegekkel és alsó szervekkel való kapcsolatok lazulásához, a társadalmi munka háttérbe szorításához vezetett. Elterjedt a pazarlás, ami sportvezetésünkre úgy a központban, mint a kis sportkörökben jellemző. a) A Minisztertanács által kinevezett OTSB irányító és ellenőrző munkája a kezdeti eredmények után gyengült, tekintélye csökkent, kezéből kicsúszott a vezetés. A bizottság összetétele nem megfelelő, kinevezett tagjainak közel fele nem vesz részt aktívan a sportmunkában, még az ülésekre sem jár el. Ülései gyakran alacsony színvonalúak, rendszertelenek, határozatainak végrehajtását nem ellenőrzik. Megengedhetetlen az a gyakorlat, hogy nem a bizottság dönt fontos kérdésekben, hanem az OTSB apparátusának munkatársai. Egyesek a bizottságot nem a magyar testnevelés és sport legfelsőbb szervének, hanem felesleges rossznak tekintik. Az OTSB vezetői a Központi Vezetőség 1953. júniusi határozata után nem tettek kellő intézkedéseket a kollektív vezetés megerősítésére, nem biztosították a bírálat egészséges szellemének szabad fejlődését. A Minisztertanács nem tudott kellő segítséget adni az OTSB számára, egyes minisztériumok vitatják az OTSB irányító szerepét a testnevelés és sport kérdésében. Az OTSB és a SZOT közötti kapcsolat fejlődik, de még sok a meddő vita, ami gátolja a sport fejlődését. Az Oktatásügyi Minisztériumban lebecsülik a tanulóifjúság testi nevelésének fontosságát. A honvédelmi minisztérium elzárkózik az OTSB-vel való rendszeres kapcsolattól. Az egészségügyi befolyásunk elhanyagolja a sportegészségügy fejlesztését. Az OTSB dolgozói többségükben tekintélyes szakemberek, akik képesek nagyobb feladatok megoldására is, de a általános politikai színvonaluk alacsony. Sokan nem képezik magukat sem szakmailag, sem politikailag, régi tapasztalataikra támaszkodva dolgoznak. Az OTSB pártszervezete nem látja el kielégítően a feladatát, nem harcol eléggé a hibák és a helytelen nézetek ellen, nem mer bátran véleményt mondani. A társadalmi sportszövetségeket – melyeknek munkája a magyar sport fejlesztésében és demokratizmusában igen fontos – az OTSB osztályai háttérbe szorítják, véleményüket nem veszik eléggé figyelembe. A társadalmi sportszövetségekben sokszor tapasztalható az egyesületi és személyi érdekek előtérbe helyezése.


b) Pártunk irányító, segítő és ellenőrző munkája a testnevelés és sport terén nem minden tekintetben megfelelő. 1947 óta nem volt olyan átfogó, nyilvános jellegű párthatározat, mely a széles tömegek előtt a testnevelési és sport-mozgalom további fejlődésének feltételeit megfelelően tisztázta volna. A párt sporttal kapcsolatos határozatai nem jutottak el a sportvezetőkhöz és a sportolókhoz, kivéve az OTSB néhány vezetőjét. A Központi Vezetőség Adminisztratív Osztálya nem tudta kielégítően megoldani a pártellenőrzés feladatát, nem adott elég segítséget az OTSB-nek. A Központi Vezetőség Agit. Prop. Osztálya, valamint Párt- és Tömegszervezetek Osztálya nem foglalkozott a nevelés, sajtó, agitáció, illetve a tömegszervezeti sportmunka pártellenőrzésével. A pártbizottságok és pártszervezetek elhanyagolják a sportban dolgozó párttagok munkájának segítését és ellenőrzését. A testnevelés és sport területén kommunista pártaktívákat 1948 óta nem tartottunk. c) A DISZ Központi Vezetősége éveken át nem foglalkozott a testnevelés és sport ügyeivel, nem vette figyelembe az ifjúság óriási érdeklődését a sport iránt. E káros nézetet lényegében már felszámolták, de alapvető változás még nem történt. Nem kapcsolódnak be eléggé a sportegyesületek és sportkörök munkájába. Nem folytatnak harcot a tömegsport fejlesztéséért, nem adnak kádereket a sport vonalára. Elhanyagolják a legfontosabbat: a sportoló fiatalok erkölcsi-politikai nevelését. d) A Szakszervezetek Országos Tanácsa nem segíti kielégítően a szakszervezetek testnevelésének és sportjának fejlesztését. A testnevelés és sport nem vált még a szakszervezeti munka szerves részévé. A SZOT Elnöksége nem vetett gátat azoknak az egészségtelen törekvéseknek, melyek az állami sportvezetéssel szemben megmutatkoznak. e) A sportegyesületek szem elől tévesztették a testnevelés és sport alapvető célját: a jól sportoló, edzett, fegyelmezett ifjúság nevelését. Figyelmük túlságosan az élsport felé fordult, a tömegsportot elhanyagolták. A sportegyesületek demokratizmusa nem kielégítő, gyenge a kollektív vezetés, laza a vezetők és a tagság kapcsolata, háttérbe szorul a magyar sportmozgalomra jellemző önzetlen társadalmi tevékenység, az egyesület szeretete. Túlságosan megnövekedett a függetlenített sportvezetők száma, ami elősegítette a sportvezetés elbürokratizálódását. Nem fejlődik kielégítően egyes nagy sportegyesületek, mint a Vasas, Honvéd, Dózsa szurkolótábora. A pénzgazdálkodásban rendkívüli lazaságok és visszaélések tapasztalhatók. Az OTSB segítő és ellenőrző tevékenysége a sportegyesületek felé felszínes. Nem határozza meg a sportegyesületek általános politikáját, nem tájékoztatja vezetőiket.*** III. A Központi Vezetőség úgy véli, hogy a testnevelési és sportmozgalmunk nagyszerű eredményei, képzett sportoló sportvezetőink és a sport barátainak széles tábora biztosítékul szolgálnak arra, hogy a jelenleg meglevő hibák kiküszöbölésével újabb, még nagyobb eredményeket érjünk el […] A dokumentum a továbbiakban feladatokat jelöl meg: a tömegsport és az iskolai testnevelés fejlesztését, az egyes sportágak közötti aránytalanságok megszüntetését, a nemzetközi sportkapcsolatok tervszerűbbé tételét, a sportolók erkölcsi, politikai nevelését, az anyagias gondolkodás felszámolását, a sportvezetésben is érvényre juttatni a kollektív vezetés elvét, s végül azt, hogy a sportagitáció legyen szerényebb és bíráló, nevelő hatású. A dokumentum végül megjelöli a feladatok végrehajtását célzó konkrét intézkedéseket. Jegyzet ** **• * NSB = Nemzeti Sport Bizottság, fennállott 1948-ig, OSH = Országos Sport Hivatal, létrehívták 4948 tavaszán. ** MHK = Munkára Harcra Kész mozgalom, útjára indul 1949. április 4-én. *** A Központi Vezetőség határozata itt röviden a személyi felelősséget állapítja meg. Az erre utaló két mondatot elhagytuk.

2. Képek



1. A lovagi torna. Ulrich von Liechtenstein leírásai, 1224 SZEMTANÚ RÁZSÓ Gyula A lovagi torna Ulrich von Liechtenstein leírása, 1224 A keresztény egyház a testet a szellem börtönének tekintette. Nem véletlen tehát, hogy, egyéb világi hívságok mellett, a testnevelést, a sportot is elítélte. Tertullianus egyházatya a testgyakorlást egyenesen az „ördög művé"nek nevezte. A világi hatalom is sokszor hozott a sportot tiltó intézkedéseket. Visszatekintve be kell látnunk, hogy nem is minden ok nélkül. A sport a középkorban gyakran durva és veszélyes formákat öltött. S itt ne csak a gyakran több életet követelő, a valódi harcoknál alig veszélytelenebb lovagi tonnákra gondoljunk, hanem a „szelídebb‖ labdajátékokra, egyéb nagy tömegeket megmozgató versengésekre is, melyek gyakran fajultak tömegverekedéssé. Mindeme tiltó rendelkezések ellenére a sport mégis élt, sőt virágzott a feudális Európában (természetesen más kontinenseken is). Sokféle megjelenési formája közül most csak a legsajátosabbat, a lovagi tornát kívánjuk bemutatni. A lovagi torna a lovagság állandó harcvágyának levezetésére szolgált. Eredete a germán őskor perdöntő párviadalaira nyúlik vissza, de kultikus jellegét már a késő Karoling-korban elvesztette, és hadi játékká degradálódott. (Ebből az időből származik Godefroy de Preully első tornakönyve is.) A nagyobb eseményeket, fejedelmi összejöveteleket szinte minden alkalommal lovagi tornák kísérték, amelyeken gyakran több száz, Európa számos országából összegyűlt lovag mutatta be tudását. A tornák veszélyessége – 1177-ben a sziléziai Lautenbergben 17 lovag sebesült halálra, 1241-ben Neussban csaknem száz lovag fulladt meg a hőségtől és a portól –részben az egyház tiltakozását váltotta ki, részben szükségessé tette a tornaszabályzatok pontosabb kidolgozását. A lovagság a 14. századtól kezdve a tornákon való részvételt saját kiváltságának tekintette; a heilbronni tornakönyv (1485) pl. kimondta hogy „senkit se engedjenek oda, akinek nem mind a négy őse (nagyszülője) nemesi származású.‖ A lovagi tornák virágkora egybeesett a lovagi költészet – a „Minne‖ – kibontakozásával. A nőtisztelet, a jó értelemben vett lovagiasság őszinte érzése, a résztvevők lelkesedése és „sportszeretete‖ az utókor szigorú ítészét is elnézőbbé teszi e veszélyes „sport‖ keményszívű és keményöklű „bajnokai‖ iránt. Az osztrák lovagköltő, Ulrich van Liechtenstein szemléletes és helyenként naiv bájú leírása híven tükrözi vissza az 1224. május 13-i freisingi lovagi torna eseményeit és a lovagok érzéseit: „Számos kiváló lovag gyűlt itt egybe, akik mindnyájan készen álltak arra, hogy hölgyeiknek lovagi módon mutassák be hódolatukat… A heroldok már kora reggel fel-alá futkostak és így kiáltoztak: »Ha van olyan lovag, aki kész összemérni az erejét másokkal, az jöjjön ide! Olyan jó, nemes lovagok küzdenek itt, akik becsületüket, vagyonukat és testüket kockáztatják szép hölgyeikért!« Amint ezt meghallottuk, nyeregbe szálltunk, és bátran odasiettünk. Sok szép lándzsatörést láttunk, minden lovag arra törekedett, hogy ellenfelét kitaszítsa a nyeregből. Negyven vagy még ennél is több küzdőteret állítottak fel, ezeken sok lovag szenvedett meg a dicsőségért. A viadalok egész napon át tartottak… lovagi szokás szerint páros viadalon mérték össze erejüket, gyakran olyan lendülettel csaptak össze, hogy mindketten lezuhantak a lóról és eszméletlenül terültek el a földön. Akiket letaszítottak a lóról, elvesztették paripájukat. E napon mindenki azért vett részt a tornán, amiért akart; egyesek bátorságukat kívánták bizonyítani, mások javakat akartak szerezni, voltak, akik nem másért, mint hölgyeik kegyét elnyerendő szálltak nyeregbe. Ismét mások gyakorolni kívánták a lovagi mesterséget, s olyanok is akadtak, akik becsületük védelmében küzdöttek. A földet szétszórt lándzsaszilánkok lepték el, sok lovag megsérült, egyesek olyan súlyosan, hogy rettegve várták a fájdalmas éjszakát. A nap leszállt, eljött az éj, enyhülést hozva a sok fáradt embernek.


Másnap reggel szolgák hada lepte be az utcákat. A harsonák, kürtök, fuvolák és dobok szörnyű lármát csaptak. A heroldok ismét körben jártak: »Jertek nemes lovagok, jertek bátran, jertek a mezőre, ott érdemlitek ki szeretteitektől jutalmatokat!« Nagy zajjal lovagoltunk ki a küzdőtérre. Vezetőnk arra intette övéit, hagy bátrak és éberek legyenek, majd ezt mondta: »Ha mi ma összefogunk, igaz tisztességet nyerhetünk, ha nem, hagyjátok magatokat leverni a nyeregből, jól végződik számunkra a nap.« Mikor kiértünk a mezőre, fenséges látvány tárult szemünk elé. Dús, fényes lobogók, különféle színben pompázó lándzsák, díszes sisakok. A csillogó pajzsok annyira elvakították szemünket, hogy alig láttunk, a páncélok ragyogása vetekedett a Nap fényével. Később a csatasorok egymásnak lovagoltak s mikor elég közel értek egymáshoz, eljött a lándzsatörés pillanata. Megsarkantyúztuk lovainkat, hogy lökésünk erőteljesebb legyen. A lovassorok összeütköztek, emberek és lovak hemperegtek a porban, nagy roppanással törtek a lándzsák, élesen csattantak a pajzsokon. Az ütközéskor megfájdult a térdünk, a kapják sebeket ejtettek, a páncélingek felsértették a testet, sokan kificamították karjukat vagy lábukat. A lovagok előretörtek, majd visszahúzódtak, megkísérelték, hogy ellenfelüket kivessék a nyeregből. Amott egy lovag ellenfele megragadta lovának hantárját s megpróbálta, hogy övéihez vonszolja [az így „foglyul ejtett‖ lovag Legyőzöttnek számított és váltságdíjat kellett fizetnie vagy elvesztette a lovát – R. Gy.], többen a bajbajutott segítségére siettek. Csattogtak a kardok és a sisakok. A torna igazán jól sikerült. Sok merész lovag egyetlen lendülettel áttört az ellenséges csatasoron, s aki földre zuhant, nagyon megtaposták a lovak. Sok jó lovag fogságba került, százötvenen pedig elvesztették a lovukat. Ami egyiknek veszteség volt, az hasznára vált a másiknak; így múlt el ez a fáradságos nap. Sokan levetették sisakjukat, mások tovább vívtak, mintha csak most kezdődött volna el a torna. Saját tetteimről a jólneveltség nem enged beszélnem, de az igazság kedvéért elmondom, hogy nem tartoztam sem a legjobbak sem a legrosszabbak közé. Este levetettük a sisakokat, és bevonultunk a városba. A fogadókban szép fürdők vártak bennünket. Sokan teljesen elgyengültek, másokat pedig az a gondolat gyötört: »Vajon milyen voltam ma?« Másnap örömre virradtunk. A foglyok elmentek a zsidókhoz és elkótyavetyélték kincseiket. Akik viszont nyertek, vidámak és gőgösek lettek.‖ A lovagi torna még a későbbi századokban is fennmaradt, de mindinkább formálissá züllött; szerencselovagok vadászterületévé süllyedt.

2. Képek



1. Künn vagyunk a vízbõl! Hogyan látta Zsolt Béla és Szabó Dezsõ a berlini versenyeket? KERESZTÉNYI József „Künn vagyunk a vízből‖ Hogyan látta Zsolt Béla és Szabó Dezső a berlini versenyeket? Az 1936-os olimpia rendezési jogát a Nemzetközi Olimpiai Bizottság 1931-ben a spanyolországi Barcelonában ítélte oda Berlinnek. Minthogy azonban két esztendővel később a nácik uralomra jutottak, elterjedt az a hír, hogy Németországot megfosztják az olimpiai játékok rendezési jogától. Nem így történt, mivel a német kormány ígéretet tett, hogy minden tekintetben eleget tesznek az olimpiai szabályzat előírásainak. Képviselője kijelentette, hogy a német származású üldözöttek részére is lehetővé teszik az olimpiai részvételt. Augusztus 1-jén minden úgy ment végbe, ahogyan az olimpiai szabályzat előírja a megnyitás szertartását. Talán csak ez az aktus volt ellentmondásmentes. Azazhogy amikor a mintegy hetven méter magas toronyban megkondult az élőket hívó olimpiai harang, a stadion felett keringő katonai repülőgépek zúgása tompította azt. A nem odavaló hang és a stadion rendjén uralkodó egyenruhás osztagok félreérthetetlenül kifejezték, hogy a rendezők a háborús célkitűzések szolgálatába állították az olimpiát. A berlini játékok eseményeit ki-ki a maga érdekei szerint magyarázta, értékelte. A Horthy-Magyarországon is egyre-másra jelentek meg a német sport felsőbbrendűségét bizonygató cikkek, írások. Voltak azonban olyanok is, amelyek a mindennapi ember szemléletét igyekeztek formálni. Közülük Zsolt Béla ZSOLT BÉLA (1898 Komárom – 1949 Bp.) A polgári radikális publicisztika egyik legjobb tollú képviselője. Harcosan védelmezte a polgári szabadságeszményeket a fasizmussal szemben és a nemzeti függetlenséget a némethatalmi törekvések ellenében. .,Halk utóhang" című – 1936. augusztus 23-án „Ujság‖ hasábjain megjelent – tárcáját emeljük ki. A publicista előremutatóan fogalmazza meg benne, hogy a sportnak csak akkor lehet „nemzéti és társadalmi haszna, ha szabad tömegmozgalom, amelyben csak a szabad versenyben elért teljesítmény és nem a kívülről hozott társadalmi különbségek szabják meg a rangot‖. Miért írt erről? Idézzük csak okfejtését: „Az olimpiáról hazatért versenyzők egységesen panaszkodnak, hogy kísérőik, az OTT (a testnevelés központi szerve. A szerk.) vezetői és bürokratái, milyen nyomatékosan éreztették velük, hogy az otthoni hierarchia az aranyérmek ellenére sem bomlott meg. Ez a megkülönböztetés főképp hazautazáskor vált tapintatlanná, sértővé és kényelmetlenné, amikor a reprezentáló urak hálókocsikban pihenték ki a győzelem fáradalmait s az aranyérmes bajnokok a harmadik osztályú fapadoktól jobban elfáradtak, mint a győzelmektől. Mint a cirkuszigazgató, aki kerekeken járó kéjlakában kényelmesen alszik, mialatt artistái és bohócai, ott, ahol éppen akad, a ketreceket és ponyvákat szállító teherkocsikban keresnek egymás hegyén-hátán hálóhelyei úgy utaztatták haza a sport politikusai, diplomatái és bürokratái a megkoszorúzott aranyérmes bajnokokat.‖ A berlini olimpia után alig két hónappal – 1936 októberében – tette közzé gúnyiratát Szabó Dezső SZABÓ DEZSŐ (1879 Kolozsvár – 1945 Bp.) Az 1919–1944 közötti időszaknak az értelmiség körében egyik legnagyobb hatású írója és közírója. Műveit, cikkeit irracionalista filozófián, fajvédő politikai elveken nyugvó és forradalmi frázisokban kifejezésre jutó antikapitalizmus jellemezte. Meghasonlott az ellenforradalmi rendszerrel, és aggodalommal szemlélte a német imperializmus térhódítását, szenvedélyesen támadta a nácikat és a nyilasokat. . A két világháború közötti Magyarország egyik legnagyobb hatású alakja a Lúdas Mátyás Füzetek sorozatban éles kritikával illeti az olimpiai játékokat, amelyek folytán „csodálatos boldogságözön szakadt Pannónia zsibbadtságaira Majd így folytatja: „Mintha az egész felzilált Magyarország illusztráció volna valami gigantikus Kraft–Ebing farsangi kiadáshoz. Aztán: az egyik állomásnál visító tömegek, himnusz, zengő miniszterek, sikoltozó polgármesterek, hörgő államtitkárok; virágeső, rezesbandád, a boldog deliriumba torlódott Budapest mámoros megcsordulásai. És a végén, mint messzi századokat átriadó fortissimo: a magyar kultúra minisztere germán térfoglalatának boldog megfeszítésével kéjes-lihegőn húzza ki a vízből a győztes magyart! Künn vagyunk a vízből!‖ 51 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A fentiekhez magyarázatként azt írja, hogy „Csík Ferencet kihúzta a magyar kultúra minisztere a vízből. Szabó Dezsőt otthagyta a magyar kultúra minisztere a vízben‖. Szabó Dezső, noha mindvégig maró gúnnyal ostorozza az olimpiai aranyérmesek torz elfajzottságát, füzetének első oldalán így kér „felmentést‖ olvasóitól: „Aki e tanulmány elolvasása után azt, mondja, hogy ellensége vagyok az egészséges sportnak: hülye. Aki azt hiszi, hogy az Olympiász győzőit akarom bántani: buta. Derék férfiak és nők ezek, akik megtették azt, ami tőlük tellett. Ha kormányelnök, vagy magyar kultuszminiszter volnék: én is megveregetném a vállukat s fizetnék nekik egy pohár sört vagy öregatyát (Altvater). Egy-két skatulya Mirjám cigarettát sem sajnálnék tőlük. Ezzel az ügy el is volna intézve s már azon törném a fejem: hogyan tehetném minél olcsóbbá a krumplit, vagy milyen legyen az új szerzői törvény, mely a szellemi munkásoknak biztosítja munkájuk gyümölcsét.‖

2. Képek


1. A Nemzeti Sportuszoda ÍGY ÉPÜLT REHÁK Aranka A Nemzeti Sportuszoda Hajós (Guttmann) Alfréd 1896-ban Athénban az első újkori olimpián két aranyérmet szerzett úszásban (100 és 1200 méteren). Azt már bizonyára kevesebben tudják, hogy 1924-ben a Párizsban rendezett olimpia szellemi versenyén stadion-terve ezüstérmet kapott. Arról valószínűleg csak egészen kevesen tudnak, hogy Hajós Alfréd tervei szerint építették fel a Nemzeti Sportuszodát a Margitszigeten. Hajós, a kezdő építész, Alpár Ignác és Lechner Ödön irodájában dolgozott. 1908-ban nyerte első tervpályázatát, majd egyre több megbízatást kapott. Számos fővárosi és vidéki lakóház, iskola gyárépület, szociális létesítmény tervezése fűződik nevéhez. Elképzelései nyomán építették fel Debrecenben az Arany Bika szállót. Budapesten a mai Népköztársaság útja–Munkácsy utca sarkán álló szálloda-bérházat, a Mezőgazdák Szövetkezete Alkotmány utcai irodaházát, a Silk szövőgyár épületeit. Aktív sportolóként szerzett tapasztalatait mérnöki tevékenységében is hasznosította. Tervei alapján épült az első korszerű magyar sportpálya, az újpesti Stadion, az első szakszerű versenyuszoda. (50 m-es medencével) Miskolcon, a szegedi, győri, pünkösdfürdői, lódzi sportuszoda. Első stadiontervét 1913-ban készítette, és 1948bar még a Népstadion építésében is részt vett, szakértőként. Alkotásai közül az egyik legmaradandóbb a Nemzeti Sportuszoda. Előjáték Ez a cím áll Hajós Alfréd jellegzetes írásával a hagyatékában (Sportmúzeum, Budapest) lévő 1929. január 12-i Sporthirlap egyik cikke fölött. A cikk nyitánya annak a sajtóhadjáratnak, amely előkészületeitől végig kíséri a sportuszoda építését, és amely hadjáratnak, éber figyelemnek szintén fontos szerepe volt az uszoda gyors felépítésének kiharcolásában, 1929 elején még tisztázatlanok a fedett uszoda építésének tervei. Eredetileg a mai Bartók Béla úton akarták felépíteni, a Gellért fürdő mögött. A gyógyszállóval egybeépítendő fedett uszoda tervét Hajós Alfréd, Mattyók Aladár és Sebestyén Artur műépítészek saját kezdeményezésükből készítették el, A kezdeti bizakodó hang azonban csakhamar kételkedővé vált. A Nemzeti Sport 1929. január 20-i cikke már arról ad hírt, hogy „Aggályok merültek fel az épület fűthetőségével szemben ... valamint a ...légszigetelés körül‖. Amiből a cikk írója azt a következtetést vonta le, hogy a „tökéletes megoldást csak tervpályázat eredményezheti‖. Ez viszont ismét egy évvel meghosszabbítaná a határidőt. Az újságok napról napra követték a fejleményeket. Budapesti Hirlap 1929. február 1.: „A MUSz vezetői nem vállalhatják a felelősséget azokért az elkerülhetetlen kudarcokért, amelyek a jövőben a magyar úszó- és vízipóló sportra várnak‖. Magyarság, 1929. január 23.: „...a fedett uszoda építése látszólag megfeneklett‖. Nemzeti Sport, 1929. február 6.: ..Beavatott körökben a Gellért fürdő mellé tervezett uszoda ügyét teljesen kilátástalannak mondják.‖ Az Est február 7-én és 8-án a „Fedett uszodát Budapestnek!‖ követelésével jelenik meg. Mitől vált ilyen fontos kérdéssé a fedett uszoda léte? A század első évtizedeiben világszerte megkezdték a korszerű versenyuszodák építését. A sportesemények igazolták, hogy azokban az országokban, ahol nincs fedett uszoda, hanyatlik az úszósport, hiszen a versenyzőknek nincs alkalmuk egész évben a felkészülésre. „Magyarország ...akkor kezdett lemaradni a világversenyekről, amikor Amerikában, Ausztráliában, Svédországban, Németországban uszodákat építettek és e nemzetek kerültek a magyarok elé.‖ – mondta Hajós Alfréd a Magyar Hirlap tudósítójának (Magyar Hirlap, 1929, január 20. A másik – az elsővel szorosan összefüggő – sürgető ok az 1930-as vízilabda Európa-bajnokság volt. 1929. március elején a főváros tanácsa végképp elveti a Gellért fürdő mellé építendő uszoda tervét, mivel nem megfelelő a telek fekvése, ekkora uszoda építéséhez további területeket kellene kisajátítani, ami tetemesen


megnövelné a költségeket. Ekkor felmerült néhány ötlet: a Lukács vagy a Császár fürdő szomszédságában, esetleg Lágymányoson épülhetne fel az új uszoda. A végleges döntés áprilisban született: az új uszoda a Margitszigeten lesz. Tervpályázatot írtak ki a fedett uszoda elkészítésére. Építkezés világrekord-tempóban Az új uszoda tervezésére kiírt pályázaton az első és a harmadik díjat Hajós Alfréd nyerte. Az Ujság szeptember 3-án számolt be arról, hogy a fedett uszodát Hajós Alfréd tervei szerint építik fel. A következő év – 1930 – márciusától azután az események már gyorsan követték egymást. Március 12-én a legolcsóbb árajánlatot tévő Stabil Részvénytársaság megkapta az uszoda kivitelezésének feladatát, miután „a vállalkozó kötelezte magát, hogy a legnagyobb munkáslétszámot és a legnagyobb állványtömeget állítja munkába, hogy az egész ... munkahelyen mindenütt egyszerre lehessen dolgozni‖. Március 17-én Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatási miniszter tette meg az első, ünnepélyes kapavágást, hogy azután hatszáz munkás éjjel-nappal dolgozzék az uszoda építésén. „Világrekord-tempóban épül a fedett uszoda‖ — írja az Ujság az építkezésről 1930. május 18-án. December 4-én és 5-én már próbaversenyeket tartanak az új uszodában, december 7-én pedig ünnepélyes keretek között megnyitják a világ első nézőteres fedett uszodáját, ami nemzetközi elismerést vívott ki célszerűségével, méreteivel, szépségével. Hajós Alfréd kívánsága, melyet 1929. szeptember 4-én mondott Az Est tudósítójának, teljesült: „Ebbe a munkába egész szívemet belevittem, ...egyetlen vágyam, hogy a fedett uszoda az én nevemmel legyen kapcsolatban.‖

2. Képek



1. Magyar újságok az olimpiákról TÖRTÉNELMI SAJTÓSZEMLE VÁRADY Géza–VÁRADI László Magyar újságok az olimpiákról Új sportágak Magából a gerelyversenyből az az impresszióm volt, hogy a végén való fogás a versenyben rendkívül kockáztatott stílus. Aki így fogta a gerelyt, mind rosszul dobott. A finnek híres versenyzője, Jarvinen se tudott semmit produkálni. Az angolok és németek úgy dobták a gerelyt, mintha bot volna. Fejük felett megforgatták egy párszor és eldobták. A gerely így eldobva a levegőben kalimpált és alig ment tovább húsz-huszonöt méternél. Ellenben a svédek középen fogva a gerelyt, mindig biztosan dobták. (Nemzeti Sport, 1908. augusztus 1. ) Az angolok a legnagyobb könnyedséggel húzták el a látszólag rendkívül erős amerikai csapatot. Ennek első oka az volt, hogy az amerikaiak teljességgel nem ismerik a kötélhúzás technikáját s közönséges utcai cipőben húztak, míg az angol rendőrök a nehéz, megvasalt sarkú szolgálati cipőjükben dolgoztak, ami a nedves talajon óriási előnybe juttatta őket. (Nemzeti Sport, 1906. augusztus 8. ) Hervay most számol be útjának eredményéről s közli, hogy Stockholmban szivesen (fogadták s Coubertin báró személyesen megígérte, hogy a jövendő játékok programmjában a boxolás is megkapja méltó helyét, mindazokban az országokban, amelyekben a rendőrség megengedi az ökölvivést. A berlini rendőrség már az idei amatőrbajnokságot is engedélyezte... (Sporthirlap, 1912. augusztus 26. ) A vizes árok bizony már kellemetlen. A sövény, amely előtte van, talán magasabb, mint egy méter és az árok hossza 3-3,35. Távolugrónak is kell lenni, hogy valaki bele ne pottyanjon a vízbe. De ha belepottyan, az sem baj! Ha hasravágódik benne, az sem baj. Ha keresztülússza, az sem. Elő is fordul mind a három eset. Leggyakoribb, hogy a versenyző beleugrik és átlubickolja. Vagy elvágódik a vízben, nyakig merül, aztán kievickél. Legfeljebb vizes lesz. A legrosszabb eset, hogy meghül, náthát kap, prüszköl, tüsszent, és az orrát trombitának használja. Van is kacagás, harsogás, fütyülés, sivalkodás a tribünökön, amikor a sáros, vizes, agyanhajszolt, lihegő versenyzők elloholnak előttünk. Hát még amikor bele-belepottyannak a vizesárokba és literszámra köpködik ki a lenyelt vizet! Tagadhatatlan, hogy az emberi akadályverseny mint látványosság, az olimpiák egyik legmulatságosabb programmpontja. Biztos, hogy nemsokára hozzánk is el fog jutni, mint a jazz, a shimmy és a világ többi friss bolondsága. (Az Ujság, 1924. július 11. ) Itt rengeteg nagy publikuma van a boxnak, de hozzá van szokva a professzionisták kíméletlen, feltétlen leütéssel knock out-tal végződő mérkőzéseihez, s sehogysem tetszik nekik az amatőrrendszer, hogy háromszor három perces menetek után összedugják fejüket a bírák és pontoznak. A közönség állandóan két pártra szakad, az ítélet az egyik pártnak nem tetszik, s kész a botrány. Amikor pedig egy argentin kilenc percig püfölt egy belgát, úgy, hogy az csak úgy szédült bele s végül kihirdették a belgát győztesnek, akkor betelt a pohár. Olyan éktelen riadalom tört ki, hogy az utcáról rohantak be a rendőrök. (Pesti Hirlap, 1924. július 24. ) A sport – nemes küzdelem Mint az olimpiai faluból jelentik, a légsúlyú birkózás olimpiai bajnokságának kihirdetése után az öltözőben hangos incidens támadt. Az olasz Nizzola, aki a második helyre került, elkeseredésében késsel támadt a német Brendelre, a légsúlyú birkózás olimpiai győztesére. A közelállók lefogták és végül Nizzola is észretért. (Ujság, 1932. augusztus 12. ) Papp László ismételte refrénszerűen az érdeklődőknek az angol tengerész-ökölvívó elleni döntőjének történetét. – „Behúztam‖ egyet a matróznak, csinált egy fekvőtámaszt és kész ... (Szabad Nép, 1948. augusztus 20. ) Nem kisasszonyjáték a női kézilabda sem: kiderült, hogy az NDK–Kanada találkozón az egyik kanadai játékos megharapta Kristina Blessur könyökét, mégpedig olyan erősen, hogy közben kilazult a foga. Mielőtt a játékvezető megítélte a büntetőt, a kanadai lány izgalmában le is nyelte a fogát. (Népszabadság, 1976. július 30. )


Olimpia – a nemzetek békés harca Nincs a világnak egyetlen sportot űző nemzete, amely itt kellőképpen képviselve ne volna. De igen! Egy van, s ez Ausztria! Eddig mindig bennünket nyomtak el külföldön, most az egyszer azonban mi nyomjuk el őket. (Nemzeti Sport, 1908. július 25. ) Osztrák orvtámadás, Bécs akarja az 1920-iki olympiászt […] egy égette őket, mint izzó bélyeg:, Magyarország mint független állam, mint erős és egységes nemzet üdvözölné falai között a világ nemzetett. (Sporthirlap, 1912. szeptember 23. ) Vasárnap és hétfőn megrendezték a párizsi olimpiai játékok két első, komoly botrányát. Vasárnap éjjel, mint ismeretes, a magyarok győzelme után az argentinok azzal vádolták meg Bertit, hogy professzionista [...] Azután jöttek az olaszok. A bíráló zsüri ellen emeltek óvást s amikor látták, hogy tiltakozásuk hasztalan, hátat fordítottak a francia csapatnak és kijelentették, hogy ezek után nem hajlandók tovább a vívóversenyeken részt venni. A jelenlevő olaszok kifütyülték a franciákat, a zsürit, majd rázendítettek a fascista indulóra, lárma, tumultus támadt, hogy a rendőröknek kellett közbelépni. (Pesti Hirlap, 1924. július 5. ) A Times ma párizsi levelezőjének tudósítása kapcsán heves támadást intéz az olimpiai játékok ellen. Az olimpiász megérett arra, hogy megszűnjék, mert kitűnt, hogy a versenyek inkább kiélezik a nemzetközi ellentéteket, semhogy előmozdítsák, ami pedig az eredeti céljuk volt, a testvérisülést és a népek nemzetközi kapcsolatainak megjavítását. (Pesti Hirlap, 1924. július 23. ) ...az egyik hevesvérű francia a magyarok első vezető gólja után kikapta a magyar zászlót az egyik német kezéből, összetépte, eldobta, azzal, hogy a magyaroknak csak a magyarok drukkoljanak, a németek pedig legyenek csöndben. (Nemzeti Sport, 1926. augusztus 8. ) Az olimpiai játékok eredményei és küzdelmei között mindig a maga hamisítatlan ősiségében bontakoznak ki az egyes fajok jellemző tulajdonságai, akárcsak a valódi, véres háborúkban… Azok az országok, amelyek műveltség és egységes nemzeti hagyomány nélkül szűkölködnek, vagy csak mondvacsinált ősöket és lopott történelmet állítanak fiaik elé, azok sohasem érnek el olimpiai győzelmet. (Pesti Hirlap, 1932, július 27. ) A közönség atlétikai versenyeken ritkán tapasztalt izgalommal drukkolt az amerikai rúdugrók mellett, a japánok ellen. The yellow danger, a sárga veszedelem, sziszegték, amint egy-egy japán ugrás sikerült s fülsiketítő hurrázással, cheer-ezéssel fogadták a „fehér‖ eredményeket. (8 órai Ujság, 1932. augusztus 10. ) Külön örömet és rokonszenves hatást vált ki a magyar társadalomban Olaszország ragyogó szereplése. A testvérnemzet az USA mögött a második helyet vívta ki és ezzel beigazolta. Mussolininek a várakozását, aki kijelentette, hogy az olasz versenyzőknek a második vagy harmadik helyet kell okkupálniok. (8 órai Ujság 1932. augusztus 17. ) Owens teljesítménye és versenyzési módja olyan nagyszerű és olyan, különálló látványosság, hogy neki még azt is megbocsátják, hogy fekete és a fehér embereket győzi le. Nem úgy, mint honfitársának, a 800 méteren Woodruffnak, aki alig kapott tapsot a győzelemért, ellenben az utána másodiknak beérkezett olasz Lanzit viharos ünneplésben részesítették. (Pesti Hirlap, 1936. augusztus 5. ) Magyarország idei olimpiai szereplésében van valami fojtogatóan szép és szomorú, valami tragikus és felemelő magyar vonás […] Németország és az Egyesült Államok után Magyarország vonult fel a legnagyobb csapattal a berlini olimpiászon. Impozáns, mutatós, félelmes csapat volt, szinte túlzás egy megcsonkított, küszködő kis nemzet részéről. (8 órai Ujság, 1936. augusztus 11. ) Peru fővárosában hétfőn tüntetések voltak a német és az osztrák követség előtt. A tüntetők tiltakoztak az ellen, hogy a nemzetközi futballszövetség igazságtalan döntése ütötte el a perui futballcsapatot az osztrákok ellen elért győzelemtől. A perui köztársaság elnöke táviratot intézett a berlini olimpián résztvevő perui csoport vezetőjéhez, amelyben utasította őt, hogy a csapat azonnal hagyja el Berlint, és térjen vissza Peruba. (8 órai Ujság, 1936. augusztus 12. ) Még az olimpiai győztesek nyilatkozatai is jellegzetesen mutatják a kétféle sportfelfogás közti különbséget. Zatopek és Romaskova a hazájáról, a békéről beszélt nyilatkozatában, a magasugrásban győztes amerikai Davis viszont azt tartotta legfontosabbnak kijelenteni győzelme után, hogy Amerikába hazatérve profi kosárlabdázónak megy. (Népsport, 1952. július 22. ) 57 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Sport – „nemzeti büszkeség‖ Ma a labdarúgók ügye nemzeti ügy. Országos öröm lett volna, ha győznek. Dicsőségüknek egy része átháramlott volna az egész nemzetre. ünnepelték volna őket ott, ahol most 22 nemzet reprezentánsai jöttek össze, tiszteletükre felhúzták volna a magyar lobogót (melynek címeréből ugyanebben a Párizsban eloroztak két hegyet és két folyót,, de meghagyták jelképül, kettőskeresztjét) s ez a lobogó az egész magyar nemzet dicsőségét hirdette volna. (Pesti Hirlap, 1924. május 31. ) Argentína például nemzeti ünneppé avatta június 9-ét, amikor csapata a football-olimpiászt megnyerte. (Olimpiai bajnok valójában Uruguay.) (Az Ujság, 1924. július 8. ) Frigerio diadalára az olasz zászló leng az árbocon. A zenekar a fascista indulót játssza. A közönség türelmetlen és lázad. Az induló hossza és sokáig kell állva maradni. (Az Ujság, 1924. július 19. ) Finn győzelmi zászló. Mindenki örül és boldog, mert a finn himnusz csak néhány taktusból áll. (Az Ujság, 1924. július 19. ) Az idegenek rendkívül nehéz körülmények között küzdenek, mert a túl soviniszta amerikaiak nemcsak biztatással lelkesítik hazájuk képviselőit, de a legrafináltabb tüntetésekkel is iparkodnak a zsürit megfélemlíteni és így az eredményt kierőszakolni. (8 órai Ujság, 1932. augusztus 3. ) Büszkék vagyunk, hogy a sok szolganemzet között mi képviseljük az emberi méltóságot. (Népsport, 1948. július 30. ) Politikamentes sport Az olimpiai faluban mexikói indiánok küldöttsége jelent meg és Liechtenstein hercegét, az osztrák olimpiai expedíció vezetőjét tiszteletbeli indiánfőnökké avatta. (Ujság, 1932. augusztus 13. ) Pénteken délelőtt 11 órakor a magyar olimpiai csapat ünnepélyes keretek között megkoszorúzza a német hősi emlékművet. [...] A koszorúletételi ünnepélyen megjelenik Sztójay Döme berlini magyar követ is. A hatalmas babérkoszorúnak magyar nemzeti színű széles szalagján a következő felírás van: „Német bajtársainknak a magyar olimpiai csapat‖. (Pesti Hirlap, 1936, július 31. ) Tegnap este érkeztek meg Berlinbe az olimpiai játékok osztrák résztvevői,27 akiket különösen kitüntető szívélyességgel és lelkesedéssel fogadott a német nemzet. A fogadtatás már a nemrég megkötött német-osztrák barátság jegyében zajlott le ... (8 órai Ujság, 1936. augusztus 1. ) Rögtön, amint a francia zászló feltűnik a stadionban, a német közönség tapsolva fogadja a franciákat, akik egyenletes léptekkel, komolyan vonulnak a salakpályán, amíg odaérnek néhány lépésnyire Hitler páholya elé. Ebben a pillanatban vezetőjük int a csapatnak, a francia versenyzők keze fellendül és német üdvözléssel köszöntik a vezért és kancellárt, valamint a díszpáholy közönségét. Leírhatatlan, milyen tombolás, tüntetés kezdődött erre a stadionban. [...] Az utánuk következő Nagy-Britanniát jóformán észre sem vették. [...] ők nem üdvözöltek senkit, felálltak a helyükre. Nem kaptak különösebb tapsot, még a kosztarikaiaknál se tapsolták meg jobban őket. (Pesti Hirlap, 1936. augusztus 2. ) […] az amerikaiak csak a versenyek tartamára építették az olimpiai falut, míg a német épületek kaszárnyákká alakulnak át. (8 órai Ujság, 1936, augusztus 4. ) A pentatlonisták úszószámában működött először mint időmérő a MUSZ fiatal elnöke; ifjú Horthy Miklós, aki hivatásának magaslatán állva hibátlan készséggel töltötte be tisztjét. (8 órai Ujság, 1936. augusztus 9. ) A második világháború után az első olimpiai tüzet a görög polgárháború színhelyéről hozzák, annak a lángjánál gyújtották meg, hogy aztán az út egy részét egy angol hadihajón tegyék meg a fáklyafutók. Híven mutatja, hogy milyen képmutató légkörben kerül sor erre az olimpiára, amely hű tükre a jelenleg fennálló társadalmi és politikai rendnek. Részt vesz rajta Franco Spanyolországa, Csangkajsek Kínája, Pál „őfenségének‖ Görögországa, de nem vesz részt a Szovjetunió, amely a nemzetközi helyzetet nem tartotta alkalmasnak arra, hogy éppen ez legyen az első olimpia, melyen a szocializmus országa is részt vesz. S nemcsak politikai kérdések zavarják súlyosan az olimpiai eszmét. Az igazságtalan és a társadalmi kasztszellemet visszatükröző amatőr-profi megkülönböztetés még mindig megakadályozza, hogy az olimpiákon valóban a legjobbak vegyenek részt. (Népsport, 1948. július 29. ) 58 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Mikor elbúcsúzunk, [...] még egy kicsit elgondolkozva azt mondja Hegyi Gyulának: Éppen tegnap este beszéltünk arról, amivel Rákosi elvtárs búcsúzott tőlünk tatai látogatásakor. Sok sikert kívánt nekünk az olimpiára. Érezzük is, hogy szeretettel figyeli eredményeinket. Nagyon, nagyon szeretnénk örömet szerezni Rákosi elvtársnak. (Népsport, 1952. július 24. ) Az „Olimpiai hetet‖ tartó bányászsportbrigádok között folyó versenyben kedden kimagasló eredmény született: az ormospusztai Burkus István sportbrigád 316 százalékos kimagasló eredményt ért el. (Népsport, 1952. július 24. ) Konstantin Karamanlisz görög miniszterelnök levelet íntézett Lord Killaninhoz, a Nemzet-közi Olimpiai Bizottság elnökéhez. Ebben azt javasolta, hogy az olimpiai játékok színhelye legyen örökre Görögország, a versenyek eredeti színhelye. A görög kormány által szombaton közzétett levél a javaslatot egyebek között azzal indokolja, hogy az olimpiai mozgalmat lassanként a széthullás fenyegeti. Mivel évről évre olyan, a versenyektől idegen politikai játékok színhelyévé válik, amelyek ártanak az egészséges sportszellemnek. (Népszabadság, 1976. augusztus 1. ) A képanyagot válogatta: KRONSTEIN GÁBOR

2. Képek





1. Olcsón szerzett drága aranyak... Magyar állami pénztámogatás az olimpiákhoz (18961945) KRÓNIKA KISS Dezső Olcsón szerzett drága aranyak... Magyar állami pénztámogatás az olimpiákhoz (1896–1945) A felszabadulás előtti évtizedekben a magyar sportolók olimpiai felkészülését és részvételét rendkívüli mértékben nehezítette az anyagi feltételek hiányossága. A Magyar Olimpiai Bizottságnak és a sportegyesületek többségének pénzügyi bázisa nem volt, olykor még az adminisztrációs költségek fedezése is komoly gondot okozott. Az olimpiai célra adott állami segélyek kezdetben az útiköltséget sem fedezték és a társadalmi gyűjtőakciók is minimális eredménnyel végződtek. Előfordult, hogy a versenyzők maguk fedezték olimpiai részvételük költségeit. Az alábbiakban az olimpián részt vevő magyar csapatok „gazdasági‖ krónikáját adjuk közre. Adatokat, amelyek különösebb magyarázat nélkül is jellemzik a sport megbecsülése és a társadalmi rendszer közötti mindenkori összefüggést. 1896. Az Athénben rendezett első újkori olimpiai játékok megnyitása előtti hetekben a kormány több ezer forintot fordított a millenniumi iskolai sportversenyekre, az olimpiai részvételre azonban mindössze 1000 forint segélyt adott. Pedig az államháztartás rendezett. Az állami vezetők a nemzetközi sportkapcsolatok jelentőségét és az olimpia célkitűzését még nem méltányolták. Ez az összeg, valamint a sportegyesületek által összegyűjtött 1100 forint még 5 versenyző kiküldését sem tette lehetővé. A többi versenyző részben saját költségén, részben egyesületi segítséggel utazott az olimpiára. 1900. A párizsi olimpián részt vevő sportolóink ―utazási költségeihez" az állam 3000 koronával, a párizsi világkiállítás magyar kormánybizottsága pedig „a részvétel költségeihez‖ 1000 korona támogatással járult hozzá. 1904. Az eddigieknél is komolyabb problémát jelentett az amerikai St. Louisban rendezett olimpián a magyar részvétel biztosítása. A nagy távolság miatti költségek okozták, hogy itt csak négy versenyző képviselhette hazánkat. A kiküldetés költségekhez a vallás- és közoktatásügyi miniszter személyenként 2000 koronával, a Fővárosi Tanács pedig összesen 200 koronával járult hozzá. 1908. A magyar állami költségvetésben csak a londoni olimpia évében szerepelnek először Magyarország „olimpiai részvételének költségei‖. A kormány a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium költségei között „...a magyar atlétika-, torna- és sportkörök olimpiai részvételének biztosítására‖ 40 ezer koronát irányzott elő. Ez az összeg, valamint a sportszervezetek gyűjtéséből összejött 20 ezer korona hozzájárult ahhoz, hogy 63 versenyzőből álló magyar csapat utazhatott az olimpiára. 1912. Négy évvel később a kormány a vallás- és közoktatásügyi miniszter előterjesztésére „olimpiai előkészületek költségei‖ címen 1911-ben 3 ezer, 1912-ben pedig a részvételre 48 ezer koronát irányzott elő az állami költségvetésben. A költségvetési indoklás már tükrözi az állami szervek szemléletének változását. „…a kormány felismerte az olimpiai versenyek testnevelésre gyakorolt nagy hatását‖ és a magyar versenyzők eddigi olimpiai győzelmeire való tekintettel „fontosnak tartja‖, hogy a versenyen való részvétel előkészületeihez „a szükséges összeg feltételeinek biztosításával‖ kellően hozzájáruljon…„ Ezen támogatásra versenyző ifjaink annál is inkább érdemesek, mert a legutóbbi londoni olimpiai versenyeken mind az egyéni, mind a csapatversenyekben a magyar névnek mindenfelé jó hírnevet és dicsőséget szereztek.‖ Ez a „felemelt összegű‖ állami támogatás, valamint a Minisztertanács által engedélyezett további 10 ezer korona államsegély a Magyar Olimpiai Bizottság számára már lehetővé tette, hogy az egyesületi és az egyéni hozzájárulás mellett 132 versenyzőből álló csapatot és egy magyar konyhát utaztasson a stockholmi olimpiára. Az 1916. évben tervezett berlini olimpiára a kormány a részvétel költségeire 75 000 koronát irányzott elő, melyet azután háborús célokra vettek igénybe. 1919-ben a Magyar Tanácsköztársaság Munkaügyi Népjóléti Népbiztossága jelentős pénzösszeggel gondoskodott a fiatalok testedzési és sportolási lehetőségeinek biztosításáról, segítette a sportpályák és uszodák


építését abban a reményben, hogy rövidesen „...a magyar rnunkásifjúság képviselői is részt vesznek az olimpiákon‖. 1924. Az ellenforradalmi kormányzat a testnevelési költségvetés keretében az 1924. évi párizsi olimpiai játékokra való felkészülésre és az olimpiai részvétel segélyezésére az 1923/24. évi állami költségvetésben 65 ezer aranykoronát irányzott elő. Az előirányzott összeghez azonban a Magyar Olimpiai Bizottság nem jutott hozzá. A miniszterelnök 1923 decemberében kelt levelében közölte a vallás- és közoktatásügyi miniszterrel, hogy „aggályosnak tartja a MOB által igényelt nagy összeg olimpiai célra való kiutalását, mert az ország igen súlyos gazdasági helyzetben van‖. Az egykorú iratok tanúsága szerint a MOB hiába érvelt a kormányzóhoz, a minisztériumokhoz, a Fővárosi Tanácshoz és más hatóságtikhoz intézett leveleiben: „...sorsunk pillanatnyilag Franciaország kezében van, ott kell szimpátiákat keresnünk és habár anyagi okokból történnék is elmaradásunk, mégis félreértéseket okozna és bizonyára antipátiát szerezne.‖ 1923 decemberében, hat hónappal az olimpia megnyitása előtt olimpiai részvételünk anyagi feltételei még nem voltak biztosítva. A MOB először 140 főből álló csapat párizsi részvételét tervezte, 6 napi utazással és 15 napi tartózkodással. A költségeknek (2940 nap élelmezési költség, vasúti jegyek, egyenruhák, menza, tréningköltség, dresszek, szerek stb.) még csak a negyede, 8 ezer dollárnyi összeg állott rendelkezésére. 1924 májusában a MOB és az OTT közös kérelmére a Fővárosi Tanács, illetve a belügyminiszter 1924. május 17-én olimpiai célú utcai adománygyűjtést engedélyezett. A MOB és az OTT megbízottai – a főváros polgármestere által meghatározott időpontban a főváros utcáin „...urnákkal és perselyekkel‖ gyűjtötték a pénzbeli adományokat. Az utcai gyűjtésből, az olimpiai sorsjegyekből, az MLSZ és más sportszövetségek gyűjtéséből származó összeg és a VKM által utalványozott állami olimpiai segély a tervezett 140 helyett csak 56 főnyi „...hivatalos magyar csapat‖ párizsi kiküldetését tette lehetővé. 17 versenyző a saját költségén vett részt az olimpián. A Magyar Labdarúgók Szövetsége az általa gyűjtött pénzen 22 játékossal és 11 kísérővel utazott Párizsba. 1928. 1927-ben a felkészülést az a körülmény nehezítette, hogy a MOB megszűnt és a feladatkörét az Országos Testnevelési Tanács vette át. Oka: az olimpiai játékok céljaira szolgáló pénzösszegek kezelésében egyre-másra zavarok mutatkoztak‖. Az ország gazdasági helyzetében a húszas évek második felében mérsékelt fellendülés indult meg. A rendezettebb államháztartás már lehetővé tette egy testnevelési alap és ezen belül Olimpiai Alap létrehozását. Ezzel magyarázható, hogy az amszterdami olimpiára a korábbinál nagyobb számú magyar csapat utazhatott, sok kísérővel. Szinte minden számottevő sportág képviseltette magát. Néhány tekintélyes sportszövetség – elsősorban az atlétikai – már anyagi gondok nélkül készülhetett az olimpiára. A kisebb sportszövetségeknek: pl. a Magyar Úszó Szövetségnek, a Magyar Birkózó Szövetségnek azonban még ekkor igen komoly gondot okozott. versenyzőik felkészítése. Különösen sok nehézséggel kellett megküzdeniük a vidéki szóknak, mivel téli uszodáik nem voltak, a budapesti tréningre pedig nem volt fedezetük. Korabeli adatok szerint „az amatőr sportegyesületek a nyomorral küzdöttek‖. A Magyar Birkózó Szövetség szerény anyagi helyzete csak azt tette lehetővé, hogy a kalória pótlására egy-egy tréning alkalmával versenyzőinek 5 deci tejet. 5 deka vajat és 2 szelet kenyeret adjon. Az olimpiára készülődő sportolók közül az úszók és a vízipólózók voltak a legnehezebb anyagi helyzetben. Az uszodaviszonyok a fővárosban is igen mostohák voltak. A versenyzők a tréningre alkalmas Rudas és Császár uszodákat csak késő este vehették igénybe. Hasonló körülmények között készültek fel az 1927. évi bolognai Európa-bajnokságra is. Az amszterdami olimpia évében a legtöbb úszó és vízipóló-játékos részben állástalan vagy szegény szülők gyermeke volt. A Versenyzők gyakran éheztek… A Szövetség; a számunkra igen mostoha gazdasási helyzetben a vízben kimerült úszók és vízipólózók nélkülözhetetlen energiapótlását a birkózókhoz, hasonló módon oldotta meg. mégpedig úgy, hogy este 10 óra után, amikor a tréning befejeződött, minden versenyzőnek ...fél liter tejet, 2 tojást és 2 darab kenyeret‖ adott, amelyet a Császárfürdővel szomszédos tejcsarnokban fogyasztottak el. 1932. A nagy gazdasági válság (1929–32) miatt magyar versenyzők olimpiai kiküldetése (Los Angeles) 1931 végén még bizonytalan volt. A sportegyesületek elszegényedtek. a sportolók számára már a szokásos kalóriapótlást sem tudták biztosítani. Az állami költségvetésben azonban bőségesen gondoskodtak az 1933. évi


magyarországi cserkészjamboree költségeinek fedezéséről, mivel azt „nemzeti szempontból‖ jelentősebbnek tartották. A kormány az olimpiai felkészüléstől és az olimpiai részvételtől minden anyagi támogatást megtagadott, sőt a Minisztertanács az 1932. január 5-i ülésén úgy határozott, hogy a gazdasági nehézségek miatt Magyarország ne vegyen részt az 1932. évi olimpiai játékokon. Az előállt helyzetben 1932. január 11-én a MOB és a magyar sportszövetségek együttes felhívást intéztek az amerikai magyarokhoz, amelyben Magyarországnak az olimpiai játékokon való részvételéhez az ő anyagi támogatásukat kérték. Az amerikai magyarok igen bőségesen adakoztak és Los Angelesben 47 magyar versenyző részvételét biztosították. A vízilabdázok és úszók az olimpia előtt különböző amerikai városokban (New York. Cleveland, Chicago és San Francisco) versenyeztek, és ilyen módon fedezték kiküldetésük költségeit. 1936. A hitleri Németországhoz közeledő magyar uralkodó osztályok örömmel üdvözölték az olimpiai meghívást és a magyar csapat részvételére a kormány minden eddiginél nagyobb összeget, 100 ezer pengőt biztosított az állami költségvetésben. A kormány lehetővé tette „minden esélyes sportember és sportágazat‖ részvételét. Az állami támogatásból, valamint a testnevelési alapból. a MOVE, a cserkész, a levente és más társadalmi egyesületek pénzforrásaiból olimpiai célra juttatott több ezer pengő tette lehetővé, hogy a berlini olimpián 20 sportág képviseletében hatalmas létszámú magyar csapat vehetett részt és versenyzőink 10 aranyéremmel tértek haza. (1948.) Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter 1947. decemberében a kulturális ágazat költségvetésének tárgyalásakor keményen bírálta az, ellenforradalmi rendszer kulturális politikáját. Megállapította. az eddig rendezett olimpiákon résztvevő fiataljaink ingyen, vagy nagyon olcsón szereztek 34 drága aranyat Magyarországnak. Majd kijelentette, hogy sportolóinknak, akik az újabb londoni olimpiára készülve már kibontották e nemzetközi verseny ötkarikás zászlaját. „minden támogatást‖ meg kell adni. Az adatokat az Országos Levéltár (Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium, valamint Nemzeti Sportbizottság iratai), a Fővárosi Levéltár (Tanácsi iratok), az állami költségvetés és a korabeli sajtó anyaga alapján állítottuk össze. Megindul az amerikai gyűjtőakció a magyar olimpikonok érdekében. Az OTT gazdasági bizottsága ülést tartott, melynek egyetlen tárgya volt, hogy részletesen kidolgozzák a fülföldön, elsősorban Amerikában megindítandó gyűjtési akció tervét. A gyűlésen megszövegeztek egy felhívást, helyben adakozásra hívják fel az Amerikában élő magyarságot. A felhívás hangsúlyozza, hogy az adományokat minden adminisztrációs költség nélkül az olimpiai kiküldetésekre fordítják, a kiküldendők személyeit pedig a szakértő válogató bizottság jelöli ki, kizárólag annak a szem előtt tartásával, hogy várható-e siker a szereplésüktől, A felhívás tudatja azt is, hogy az esetleges gyűjtési visszaélések megakadályozására az összes adományokat Amerika egyik legnagyobb bankjánál, a „National City Bank‖-ná1 és annak fiókintézeteinél a „Hungarian Olimpic Found"-ra (magyar olimpiai alapra) fizetik be. A felhívást valamennyi érdekelt szövetség aláírja. A bizottság megbízta a Lake Placid-i téli olimpiákra kiutazó magyar korcsolyázók vezetőjét, dr. Minich Jenőt, hogy a felhívást magával kivigye és az amerikai magyarág vezetőivel ott a helyszínen a gyűjtésre vonatkozó tárgyalásokat haladéktalanul megkezdje. Elhatározták azt is, hogy a gyűjtés előmozdítása céljából Amerika részére sürgősen egy filmet állítanak össze. Pesti Hirlap, 1932, január 12.


1. Testkultúra, iskolai oktatás a polgári kor hajnalán TÖRTÉNELEM AZ ISKOLÁBAN ANTALL József–KAPRONCZAY Károly Testkultúra, iskolai oktatás a polgári kor hajnalán A testnevelés fontosságát – mint ismeretes – az ókori Görögországban és Rómában felismerték. De a rendszeres testedzés jelentőségét látta a középkor embere is. Nem szólva a reneszánsz koráról, mely nem véletlenül vált a testkultúra alaptudománya, az anatómia felvirágzásának időszakává is. Mégis, az ép testben ép lélek gondolata az előző századhoz képest különlegesen erős hangsúlyt kapott a 18. század második felében, a felvilágosodás korában. Joggal merül fel a kérdés: mi volt az a ―történelmi kihívás‖, amire a társadalomnak a testneveléssel kellett válaszolnia? A kihívást a gazdiasági fejlődés, az ipari-technikai civilizáció bázisán kibontakozó városi életmód, a népszaporodással együtt járó fejlődés adta. A kibontakozó ipari civilizációhoz bizonyos műveltségi minimummal rendelkező egészséges, munkaképes emberekre – majd az új technikai és társadalmi bázison kibontakozó hadviselésnek tömeghadseregekre – lett szüksége. Ezért kap a testkultúra fontosságának hangsúlyozásában – mind az abszolutista állam politikájában a 18. században, mind a nemzeti reformtörekvésekben – olyan nagy szerepelt a katonai szolgálat igénye, fontosságának elismerése. Egészséges életre nevelés Az e törekvések alapjául szolgáló egészséges életmódra nevelés, amely az egyetemes orvostudományban mint a dietetikai irányzat honosodott meg, s a 18. század közepétől Kibédi Mátyus István (1762), majd Zsoldos János (1814) munkáival a magyar orvosi szakirodalomban is műveket eredményezett, a magyar iskolaügyben is a 18, század közepén jelentkezett. „Oktatási anyagát‖ az iskoladrámákban és a verses formában írott szövegekben összegezik. De jelentkezett az egészséges életmódra nevelés, a testnevelés modern szemlélete a hivatalos iskolaügyben is. A magyarországi oktatásügy első állami szabályozása, az 1777. évi Ratio Educationis foglalkozik elsőnek állami szinten e kérdéssel, intézkedik a tanulók egészségvédelméről és testi erejének fejlesztéséről, a munkára való nevelésről. A Ratio Educationisnak a tanulmányi rendtartásra vonatkozó részéből kiemelkedik a 224. §, amely az iskolai tanulók engedélyezett játékairól szól, míg a 225. § ezek fajtáiról, a 226. § a játékterek kijelöléséről, a 227. § pedig a „szellemi üdülésről‖ intézkedik. A természetrajzon belül pedig egészségvédelmi ismereteket kell tanítani. Hogy a Habsburg abszolutizmus összbirodalma számára hasznos állampolgárokat nevelni kívánó Ratio Educationisból végül is részleteiben mi valósult meg, ezt az egyes iskolákig lemenő aprólékos kutatás tárhatja csak fel. De hogy alapelvei éppen e vonatkozásban összhangban állnak a nemzeti művelődés igényeivel is, azt jól mutatja, hogy miután II. József halála (1790) után még a rendi-nemzeti ellenállás légkörében dolgozó magyar országgyűlés a nemzeti nevelés elveinek kidolgozása szempontjából felülvizsgálta a Ratio Educationist. az 1791. XXVI. tc. a magyar történelem és irodalom oktatásának előtérbe helyezése mellett a 9. §-ban ismét foglalkozott a testnevelés kérdésével: mivel a nemzet természeténél fogva erősen katonai szellemű, így a testgyakorlatoknak és az iskolai tornajátékoknak (exercitia corporalia et ludi gymnastici) a jövendő polgárok honvédelmi. kötelezertt:ségeihez kell igazítani, hogy később a katonai fáradalmakat jól bírják‖. Az 1806. évi II. Ratio Edueationis azonban a testnevelést a családi nevelés körébe helyezte vissza, s a testnevelés oktatásának problémája a 19. század első évtizedeiben csupán óhajként jelentkezett. Így Fáy András a tanügyi szakemberek figyelmébe ajánlotta a testnevelés kérdését: „...Ne felejtsétek el hát, ti oskolák kormányzói, kik ezrek boldogságát hordozzátok a szíveteken, a gyermekek testi gyakorlásaira is felügyeljetek, ne tartsátok ezt semmiesetre oly csekély dolognak, hogy az figyelmezéseteket és felfigyeléseteket meg ne érdemelje‖ (1816). De hasonló szellemben szól e kérdésről Kis János költő is (Tudományos Gyűjtemény, 1817), amikor a testnevelés (a természeti és mesterséges gymnastica) szükségességét hangsúlyozza. Már a törekvés természetes következménye az 1825/27. évi országgyűlés közoktatási bizottságában Kritske József lőcsei városi követ véleménye, aki a bizottságban éppen a testnevelés kérdésének az előadója. Azt mondja: ,...a letűnt harmadfél évtized alatt a testnevelés nemcsak Európa több országaiban, de magában az ausztriai monarchiában is nagy haladást tett, így a testgyakorlásnak a modern nevelés rendszerében nagyobb teret kell biztosítani és az iskolába bevezetni". Kritske a testnevelést a családi nevelésből ismét az iskolai oktatásba kívánta visszahelyezni, bár látta, hogy az ügyet nagyban hátráltatja a súlyos testnevelőtanár-hiány. Ezek után a következőképpen összegzi a kérdést;...az ifjúság helyes nevelésére a testgyakorlatoknak az iskolába való


bevezetése elengedhetetlenül szükséges és, hogy enélkül az, egész nevelési rendszer tökéletlen lesz.‖ Sajnos, Kritske József javaslatát a bizottság elvetette, felterjesztésében a testnevelés tantervi beállítása nem szerepelt. A testi nevelés és a medicina A testi nevelés kérdésében ismét orvosi részről történtek kezdeményezések. Toldy Ferenc, akit elsősorban mint a kor magyar irodalomtörténészét és irodalomszervezőjét tartja számon a magyar művelődéstörténet, 1833-ban (júliusban) kinevezést nyert a pesti egyetem orvosi karára, mint a makrobiotika és a dietetika rendkívüli tanára. Székfoglaló előadásában Toldy Ferenc rávilágított a civilizáció hatásaira és az emberi szervezetet roncsoló vonatkozásaira. Beszédében külön kiemelte: „A léleknek a jólléte mindenekelőtt a test jóllététől függ... Nagy hiányossága nevelésünknek, hogy csak létünk szellemi oldalát műveli, a testet pedig elhanyagolja. A makrobiotika hivatott arra, hagy az egészséget fenntartsa és az életet meghosszabbítsa. Ennek hasznát látja az egyén és a közösség egyaránt. Általában az álladalom egészséges, munkabíró polgárokat nyer ezáltal.‖ Orvosi főművében – Az egészség fenntartásáról (Pest, Emich, 1851) – is nagy hangsúllyal ír a testmozgás szükségességéről, bár e téren mértékletességre int, majd a „tevőleges mozgások‖ (járás, szaladás, tánc, úszás stb.) és „vegyes mozgások‖ (lovaglás, evezés) minősítése után megállapítja, hogy „magának az izmoknak erősödésén kívül az egész test erősödését fogjuk e gyakorlás után tapasztalni.‖ A művelődéspolitika és a testnevelés A korszerű egészségügyi és köznevelési koncepció a magyar liberalizmus gyakorlati politikai törekvéseiben is találkozott egymással. A politikai gondolkodásban az Eötvös József köré csoportosuló, már egy modern polgári állam működését és ennek mechanizmusát tervező centristák általános politikai programját találjuk a szociál-, oktatás-és tudománypolitika terén. Ezzel álltak összhangban a Balassa János, Markusovszky Lajos és más kiemelkedő orvosak irányításával kibontakozó ún. „pesti orvosi iskola‖ egészségügyi törekvései. Ez a szemlélet a reformkor politikai és nevelési irodalmában is jelentkezett, mindenekelőtt abban, hogy bírálták az iskolai testnevelés hiányát. E kérdésben bizonyos előrelépést jelentett, hogy az 1843. évi országgyűlés a népiskolai törvénytervezetet is tárgyalni kívánta. Ez utóbbi előzményét a megyei reformjavaslatok, valamint Kossuth, Széchenyi, Wesselényi és Kölcsey hasonló tárgyú írásai jelentették. A törvénytervezet egyesítette a népnevelés vallásos jellege mellett az egyetemes ember- és a nemzetnevelés elveit, s e tekintetben visszatért az 1791. évi javaslatokhoz. Minden társadalmi osztályt érintő köznevelést kívánt megteremteni, érintette a tanítóképzést, az iskolai épületet és felszerelést. A törvénytervezet negyedik szakasza a tantárgyakra tett javaslatot, s itt a 15. helyen említi a testnevelést. A munkára való nevelés mellett ismét előtérbe kerül a nemzeti nevelés már elfeledett elve, a katonai szempontokat is szolgáló testgyakorlás tárgya. Sajnos, a törvénytervezetből semmi sem lépett életbe. Bécs merev ellenállása miatt még országgyűlési vitára sem engedték. Történelmi jelentőségét bizonyítja, hogy előzményül szolgált az 1848. évi Eötvös-féle törvényjavaslatnak, amely ismét hangsúlyozta a testnevelés fontosságát. Az egészségnevelés, a testnevelés, közelebbről a „testgyakorlás‖ ügye is az 1848-as megújhodás lázában kapott igazán nagy szerepet. Eötvös József első minisztersége idején megszámlálhatatlan reformjavaslatot nyújtottak be a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumhoz. Az első magyar egyetemes tanügyi kongresszuson többen adtak hangot e törekvéseknek. A pesti testgyakorló intézet titkára, Vereby József a választmány megbízásából emlékiratot nyújtott be, amelyben panaszolja, hogy a testgyakorlást elhanyagolják az oktatás tárgyai között. Vázolta az első magyar gimnasztikai intézet történetét (1819), amelyet politikai okokból bezárattak, és csak 1839-ben jött létre az új. Szükségesnek tartja a választmány a testgyakorlás bevezetését minden. iskolában kötelező tárgyként, megfelelő testnevelőképző szervezését. Ugyanígy meg kell szervezni a felnőttek gimnasztikáját is – mondja. Számos javaslat hangzik el még 1848-ban: A kibontakozó ellentétek, valamint a katonai helyzet alakulása is hozzájárult ahhoz, hogy a testgyakorlás fontosságának indoklásában nagy szerepet kap a honvédelmi szempont. Az egyik javasló kifejezetten hangsúlyozás a 10 éves kor felettiek számára a honvédelmi alapon álló népnevelés fontosságát, a fegyverforgatás és testgyakorlás összekapcsolását. Érdemes utalnunk Eötvös miniszteri expozéjára a költségvetési vitában: foglalkozik a testnevelőket képző intézet megszervezésével, továbbá a testgyakorlást minden népiskolában biztosítani kívánja, mert ―szellemi neveléssel, anélkül, hogy a testet is párhuzamosan nevelnénk, még sem az emberi neveltetésnek, sem a haza jelen s jövő szükségeinek eleget nem teszünk‖. A testgyakorlás, a gimnasztika fontosságát hangsúlyozza Steer Márton német nyelvű tanügyi reformjavaslata is.


De a tanügyi kongresszus fontosnak véli a középiskolában is a testnevelés kötelező bevezetését. Erre a következtetésre már természetesen hat az a tény, hogy Eötvös korábban benyújtott népiskolai törvényjavaslatának 9. §-ában már ott szerepel a tantárgyak sorában a „testgyakorlat, különös tekintettel a hadi szolgálatra‖. Középiskolai reformtervében mégsem szerepel a testnevelés kötelező tárgyként, ami azonban nem zárta ki a vívó- és egyéb testgyakorlatok űzését. (Itt megjegyezhetjük, hogy a nagy francia tanügyi reformernek, Eötvös egyik példaképének tervében egyáltalán nem szerepel a testgyakorlás a lényegesen modernebb Franciaországban sem.) E kérdésben végül az 1868. évi XXXVIII. tc. (népiskola törvény) döntött, amely a népiskola kötelező tárgyainak sorába beiktatta a testnevelést. A tantárgy elnevezése ekkor testgyakorlás, mely test- és szabadgyakorlatokat tartalmaz. de emellett ,;sorfordulásokat‖, „sorkanyarodásokat‖ is, ugyanakkor különböző játékokra tesz javaslatot. Az elemi iskolákban és a polgári iskolákban e célra heti két órát engedélyeztek, de még a több tanítóval rendelkező iskolák számára is több osztály együttes (1-3, 4-6.) foglalkoztatásával. A gimnáziumokban kötelező tárgyként a testgyakorlatokat 1883-ban vezették be, bár a korabeli nevelésügyi kritikák a legnagyobb rosszallással voltak, „katonai idomítás‖-t, „hasztalan masírozgatások‖-at, szakképzetlen „idomárok‖ önkényeskedését emlegetve.

2. Képek



1. A nemzetközi olimpiai mozgalom létrejötte. Interjú Kutassi Lászlóval MŰHELY KUTASSI László A Nemzetközi Olimpiai Mozgalom létrejötte Ismeretes, hogy az ókori olimpiai játékok egy-egy polisz rendezésében, de már bizonyos „nemzetközi‖ törekvéssel, mindinkább a pánhellén (összgörög) szellem kialakításának szellemében jöttek létre. A modern olimpiai játékok viszont kezdetektől a nemzetköziség programját tűzték zászlójukra. Az olimpia mint nemzetközi sportfórum kialakulásának történeti előfeltételeiről folytattunk beszélgetést Kutassi László sporttörténésszel, a TF egyetemi tanárának – Miért hangsúlyozza, hogy a modern olimpizmus kialakulása első előfeltételének a testgyakorlatok sporttá, illetőleg testneveléssé fejlődését kell tekintenünk. – A testgyakorlatok a 13. illetőleg inkább a 14. századtól kezdve határozott fejlődésen mentek keresztül. Először át kellett törni a feudális korszak dogmáját, miszerint a „test a lélek börtöne‖. Majd a testgyakorlatokat „népközelbe‖ kellett hozni. A 18-19. századok során két fő szakmai tendencia erősödött fel. Az egyik az ún. tornairányzat (elsősorban a dán, német, svéd, francia és az osztrák-weimari tornarendszerek), amely a tornaoktatást, majd ennek testneveléssé fejlődését segítette elő, de mivel a gyakorlásra és a bemutatásra épült, nem volt versenyjellegű. A másik a sportirányzat, mely mindenekelőtt Angliában alakult ki, és a szigetországból terjedt el. Ez már alkalmas volt a különböző csoportok és nemzetek fiai békés vetélkedésformáinak kialakítására. Erre építettek is az újkori olimpiai mozgalom megalapítói. – A középkorban tudunk-e az olimpiai gondolat továbbéléséről? – Most csak megemlíteni tudunk ezek közül néhányat. Matteo Palmieri (1405–1475) egyik 1450 körül kelt írásában igyekezett újra belevinni a köztudatba az olimpiai gondolatot. Hieronymus Mercurialis az ókori testkultúrát idézte fel „De Arte gymnastica‖ c. művében. Petrus Faber Párizsban, 1592-ben adta ki „Agonisticon‖ c. munkáját. Hans Sachs (1494–1576) egyik költeményének gondolatát az ókori olimpiákból merítette. Thomas Kyd (1544–1590) angol drámaíró is az olimpiai gondolatot terjesztette, már polgári igények szerint. Friedrich Schiller (1759–1805) esztétikai neveléssel foglalkozó levelei is az olimpiai eszmével foglalkoztak. Wolfgang Goethe érdeklődött az ókori olimpia színhelye iránt (fordításai között szerepel Pindarosz ötödik olimpiai ódája is). A 18. században mind gyakoribb az olimpiai gondolatokra hivatkozás. Rousseau, az angol Gilbert West (1703–1756), a filantrópista Basedow és mások egyre hatékonyabban fordítják a figyelmet az ókori olimpiák felé. – És a gyakorlatban? Ismerünk-e adatokat, nyomokat forrásainkban, amelyek a valamiféle olimpiai jellegű versenyre tennének kísérletet? – Számos ilyenről tudunk, már a 16. századtól kezdve. Ezek közül elsősorban a következőket emelhetjük ki: Johannes Aquilla 1516-ban Badenben „olimpiai bemutatót‖ rendezett. Robert Dover angol királyi ügyész, I. Jakab király támogatásával „Olympic Games"-t rendezett 1604-től, melyek különböző formákban, és nem folyamatosan mintegy száz évig fennmaradtak. Svédországban (Ramlösa fürdőhelyen, Helsingborg mellett) az 1830-as évektől kezdve kétévenként „Olimpiai Játékok‖ néven bemutatókat, vetélkedéseket szerveztek. 1844-ben Montréalban is „Olympic Games"-t rendeztek. A görög kezdeményezések sorában elsőként Letrinói falu lakosai határozták el, hogy 1838-tól négyévenként felújítják az antik olimpiai játékokat. 1859-ben egy királyi rendelet alapján is törekedtek erre. Az utóbbiak közül ismert, hogy az elsőt 1859-ben megtartották, az 1863. évi második elmaradt, a harmadikat 1870-ben, a negyediket 1875-ben, az ötödiket 1888-ban, a hatodikat 1889-ben megrendezték. 70 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

– A kultúr- és tudománytörténet igen nagy jelentőséget tulajdonít az ókori olimpia színhelye feltárásának. Vajon felmértük-e már, hogy ezek mennyire segítették az olimpizmus eszméjének ébresztését? – Feltétlenül. A színhely feltárásának története meglehetősen regényes. Robert de Montfaucon francia származású bencés rábeszélte 1723-ban a korfui püspököt, hogy végeztessenek ásatásokat Éliszben. Sokáig nem volt azonban megfelelő szakember, és a végül is kiválasztott német művészettörténészt, Joachim Winckelmannt 1768-ban Triesztben (az előkészületek közben) meggyilkolták. A helyszínre vonatkozó első nyomokat 1776-ban Richard Chandler (1738–1810) angol régész fedezte fel. Ásatásokkal először 1829-ben egy francia csoport próbálkozott. Részleges feltárást végeztek is, de mivel a műkincseket Párizsba szállították, ez kiváltotta a görögök haragját, és a további kutatás abbamaradt. A hír azonban szinte egész Európát bejárta. Nyelvészek, régészek és művészettörténészek figyelme egyre jobban Éliszre irányult. Molnár Sándor magyar nyelvész ebben az időben írta az első magyar nyelvű olimpiai publikációt a Hasznos Mulatságok 1836. szeptemberi számában. Berzsenyi Dániel: Széchenyi István és mások is foglalkoztak az ókori olimpiák gondolatával. Olümpiát végül is Ernst Curtius (1814–1896) irányításával tárták fel 1875–1881 között. Ez újabb és jelentős tény volt az olimpiák iránti érdeklődés felgyorsulásában. –Ön sokat foglalkozott a nemzetközi sportmozgalom fejlődésével. Vajon a modern olimpia eszméjének megvalósításához mennyire voltok szinte „szükségszerűek” a technika századának gazdasági-műszaki robbanásai? – Gazdasági és műszaki feltételek nélkül olimpiai játékok nemzetközi megrendezése kilátástalan volt. Szükséges volt a minél szorosabb és egyre gyorsabb kapcsolattartás, mind a tervezésben, mind a végrehajtásban. Hadd utaljak itt a közlekedés és a hírközlés fejlődésére, melyek a folyamatos kapcsolattartáshoz és megrendezéshez a legfontosabbak voltak, s melyek a 19. század végére óriási fejlődésen mentek át. A kapitalista gazdasági fejlődés lehetőséget adott egyben a nemzetközi olimpiai játékok megrendezése anyagi bázisának megteremtéséhez és az egyes nemzeti olimpiai mozgalmak (kezdetben is legalább minimális) finanszírozásához; annak ellenére, hogy ez csak egy folyamat eredménye lehetett, mint ezt a világkiállítások árnyékában rendezett nemzetközi olimpiai játékok is példázzák. Mindezekkel Coubertinék jórészt számoltak is. – És a politikai élet „struktúrájának” átalakulása, a nemzetközi kapcsolatok kiszélesedése? – Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a politikai életben, éppen a tőkés világ „internacionalizálódása‖ következtében, sorra jöttek létre nemzetközi szervezetek tőkés, vagy éppen tőkésellenes, illetőleg vegyes társadalmi célkitűzésekkel. A nemzetközi olimpiai mozgalom szempontjából ezek közül elsősorban a következők voltak hatással: a Nemzetközi Vöröskereszt (1863), az I. és II. Internacionálé (1864, illetve 1889), az Interparlamentáris Unió (1889), a Nemzetközi Békeiroda (1891). A világkongresszusok (mindenekelőtt az irodalmi és művészeti jellegűek) nemcsak közvetett, hanem közvetlen hatással is voltak az újkori olimpizmus kialakítására. Az első sportági szervezetek – természetesen többnyire a „politika-mentesség‖ platformján – a nemzetközi sportági szervezetek majdnem kizárólag mint szövetségek voltak. Elsőként, paradoxonként éppen a versenyzésre még nem alkalmas torna hozta létre nemzetközi szervezetét 1881-ben (Fédération Internationale de Gymnastique). A Nemzetközi Olimpiai Bizottság létrejötte előtt még két sportági nemzetközi szövetség alakult, mindkettő 1892-ben: a Nemzetközi Evezős Szövetség, és a Nemzetközi Korcsolyázó Szövetség. E nemzetközi sportági szövetségek a „nem hivatalos‖ Európa- és világbajnokságok után megrendezték az első, immár hivatalosnak minősített Európa- és világbajnokságokat: – műkorcsolyázó Európa-bajnokság (1891, Hamburg), – gyors-korcsolyázó Európa-bajnokság (1892, Bécs), – gyorskorcsolyázó világbajnokság (1893, Amszterdam), – evezős Európa-bajnokság (1893, Orta, Olaszország), – kerékpáros világbajnokság (1893, Chicago). Az utóbbi rendezvény idején a sportágnak még nem volt saját nemzetközi szövetsége, de éppen a világbajnokság megrendezése is segítette a sportág híveit a Kerékpározók Nemzetközi Szövetsége (1900) megalakításához. Hogy mindezek még valóban csak „kezdetek‖ voltak, mutatja, hogy Coubertinék csak második kísérletre tudták 1894. június 16-án Párizsban létrehozni a Nemzetközi Olimpiai Bizottságot; az első kísérlet, 1892-ben nem 71 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

sikerült. De azóta nincs olyan sportember a világon, aki kétségbe vonhatná: az olimpiának a modern korban csakis nemzetközi alapon lehet létjogosultsága, s hogy funkciója – mint történeti fejlődése, előtörténete is mutatja, – éppen a sport, a sportolás mind egyetemesebbé fejlesztésében van.

2. Képek



1. Családi Fotóalbum CSALÁDI FOTÓALBUM Sport, divat, szabadidő A családi fotóalbum pályázatunkra szép számmal érkezett be olyan felvétel, amely a sport köznapi életben betöltött szerepét mutatja. Feldolgozva immár a képanyagot, művelődéstörténeti szempontból is figyelemre méltó: már a tömeges fotózás legkorábbi éveiben is mennyire rögzítésre érdemesnek tartották a velocipéden ülő, vagy éppen „kacér" úszódresszbe öltözött, teniszpályára lépő családtagokat. A történész számára ez is bizonyítja, mennyire gyorsan nyerte el helyét a modern polgári társadalomi életben a sport. A fotók közül néhányat fentebb közreadunk. (A szerk.)

2. Képek






1. Elfelejtett ötkarikás számok LEXIKON DOBOR Dezső Elfelejtett ötkarikás számok Az első olimpiai játékokon Athénben 43 bajnokot avattak. Montrealban már 198-at. Az athéni 43-nak ma már viszont csak a fele olimpiai szám. Az olimpiai program az idők során állandóan változott, s – mint az előbbi összehasonlítás mutatja – inkább rohamosan bővült. A programba azonban szerencsére nemcsak felkerültek, hanem arról le is kerültek sportágak, olimpiai életképtelenségüket bizonyítva. Ezeknek az elfelejtett ötkarikás számoknak a nyomába eredve a mai sportrajongó gyakran olyan sportágakkal találkozhat, amelyek manapság talán csak egy humoros sportfilmben szerepelhetnének. A napjaink olimpiáinak mintájául szolgáló műsor csak a 8. ténylegesen megrendezett játékokra alakult ki. 1896-ban még az atlétikai versenyek keretében rendezték a súlyemelést. A dolog furcsaságát csak növeli, hogy súlycsoport-megkülönböztetés nélkül, egy- és kétkaros emelésben is lehetett indulni. Az I. világháborúig még egyszer szerepelt súlyemelés a műsoron, aztán már csak 1920-ban, akkor már a modernkori súlyemelés (nyomás, szakítás, lökés) volt a versenyszám – 5 súlycsoportban. Az első olimpián a másik nehéz-atlétikai számban, a birkózásban is még csak egy csoportban indult mindenki. A német Schuhmann és a görög Citasz döntő küzdelmét az azonos időben zajló maratoni verseny miatt közkívánatra félbe kellett szakítani, majd másnap folytatni. (A versenyidő amúgy sem volt korlátozva, a küzdelem gyakran több órán át, a végső győzelemig tartott.) Mai szemmel a tornaversenyek érdekessége a függeszkedés volt, melyet első ízben a 18 éves görög Andriakopoulosz nyert. Ebben a számban még háromszor avattak bajnokot, utoljára 1932-ben. A kerékpár, mely minden olimpián szerepelt, ritka csemegét nyújtott nézőinek. Ha ugyan akadt, aki végig tudta nézni a 12 órás versenyt, melyet a 333 méter kerületű pályán rendeztek. A győztes osztrák Schmal 3 méter híján 315 km-t hajtott, azaz több mint 940-szer fordult a körpályán. A tenisz 1896-tól 1924-ig (az első párizsi olimpia kivételével) szerepelt a műsoron. Az első olimpián „profik‖ is indulhattak, igaz, külön kategóriában. Ilyen lehetőségük volt a matrózoknak (100 m gyorsúszás) és a vívómestereknek (tőr). 1900-ban Párizsban, a ,,zűrzavarok olimpiáján‖ hozzá nem értő szervezők 38 olyan számot tűztek programra, melyek közül 22 a következő olimpiák egyikén sem kapott létjogosultságot. Így például a cricket, crocket vagy hét vitorlásszám. Az atlétikában rendezett 60 m-es síkfutás csak egy újabb olimpiát élt meg, s ma már csupán fedettpályás versenyek műsorán szerepel. Az atlétikai versenyek legeredetibb „újítása‖: a kezdeti időkben a helyből végzett ugrások (távol, magas, hármas). Hármasugrást kétszer, a másik kettőt is csak 1912-ig írtak ki. Ray Ewry például 31 évesen az olimpián helyből távolugrásban 347 cm-es világcsúcsot állított fel, mely még évtizedekig élt. Úszás hordók alatt Párizsban indult útjára és ugyanott fejezte be olimpiai karrierjét az élőgalamb-lövészet. Itt indult útjára a rugby (4 szereplés), a lovaspóló és a rendőrök között világszerte népszerű kötélhúzás (5-5 alkalommal). Megrendezték a 4000 m-es gyorsúszást (Halmay Zoltán 2. lett), az 5x40 m-es hátúszóváltót, a búvárúszást, ahol az úszó által megtett távolságot és a víz alatt töltött időt pontozták; valamint a 200 m-es akadályúszást, melyet a versenyzők oszlopra mászással kezdtek, majd innen a vízbe ugorva csónakok és hordók alatt történő úszással folytattak. Egyébként az úszóversenyeket csak 1908-tól rendezték medencékben, addig Athénben a tengervíz, Párizsban a Szajna, St. Louisban pedig egy tó adott „otthont‖ a legjobb úszóknak. St. Louis: egy újabb olimpia egy újabb világkiállítással egybekötve. Az amerikaiak nagyrészt maguknak, saját kedvükre rendezték az olimpiát, hiszen az európai országok többsége a párizsi kudarc után nem vállalta az újbóli konkurenciát ég a nagy távolságra hivatkozva távolmaradt. Így az első Európán kívüli olimpián csak 11 ország indult. A NOB is csak néhány taggal képviseltette magát, Coubertin báró sem jelent meg. Ugyanitt aranyérmet kapott a férfi buzogánygyakorlat, a fejesugrás és a botvívás bajnoka. Az utóbbi versenyben, mint vívószámban, ezen az olimpián kubai győzelem született. A tornaversenyek keretében kiírták az összetett hármasversenyt,


mely valóban tornaszámokból, és az összetett hatosversenyt is, mely ezek mellett távolugrásból, súlylökésből és 100 yardos síkfutásból állt. A következő olimpián,. Londonban (1908) már nem is gyönyörködhettek benne a nézők. Jutott viszont nekik más. Így az atlétika új versenyszáma, az ún. olimpiai váltófutás, melyben 1–1 futó 200-200 métert futott, a harmadik 400 m-t, a negyedik pedig 800-at. Olimpián csak ekkor láthatott a közönség motorcsónakversenyt. Olimpiai bajnokot avattak az indiánoktól származó, gyeplabdaszerű lacrassban, az angol eredetű labdajátékban, a racquetsben és a tenisz elődjének tartott, Franciaországból eredő jeu de paume-ban is. Az I. világháború előtti utolsó olimpia még mindig az útkeresés és a szabad rendezői kéz‖ jegyében telt el. A svédek ki is használták a lehetőséget új számok beiktatására. Az atlétikai program 1912-re az eredeti 14 számról 31-re gyarapodott. A dobószámokban az egykezes versenyek mellett kiírták a kétkezeseket is, holott ezeket szinte csak Skandináviában ismerték és gyakorolták. A kétkezes versenyekben (súlylökés, diszkoszvetés, gerelyhajítás) úgy hirdettek győztest, hogy a bal, illetve a jobb kézzel elért eredményt összegezték. Ezekben a versenyszámokban egykezes versenyeket is rendeztek. Ennek az olimpiának a legeredetibb újdonsága a művészeti versenyek kiírása volt – 5 kategóriában (irodalom, festészet, zene, szobrászat, építészet). Az álnéven indult Coubertin báró Óda a. sporthoz c. világhírű költeményével nevezett és lett első. A „szellemi játékokat‖ egyébként 1948-ig rendezték meg. Mesterlövészek és madarak A programot tekintve az antwerpeni olimpia – a háború után – még mindig nem volt a béke versenye. 21 aranyérmet adtak ki a lövészetben! Minden testhelyzetben, mindenféle fegyverrel, különféle távolságokról mérték össze tudásukat a háborút átvészelő mesterlövészek. A svéd Oscar Swahn 73 évesen szerezte itt utolsó olimpiai érmeit. A túlságosan felduzzadt olimpiai lövőműsor ellen erőteljes tiltakozás indult a nemzetközi sportéletben. Így a következő olimpiára már csak 10 versenyük volt, 1928-ban viszont egy sem. A rehabilitációt Los Angeles (1932) hozta meg. A lövészethez hasonlóan az íjászat is fénykorát élte 1920-ban. 10 olimpiai bajnokot avattak ebben a sportágban. Lőttek rögzített kis madárra, nagy madárra és mozgó madárcélra 28, 33, 50 méterről. Ez a változatos skála később alaposan leszűkült, a madarak pedig teljesen eltűntek. Ha a sok sportbéli furcsaságara végigtekintünk, a megmosolygás mellett talán eszünkbe sem jut: amennyire tarka, változatos, sportszempontból annyira káros is volt mindez. A program állandó bizonytalanságát a sportolók felkészülése sínylette meg leginkább. Nem véletlenül írt így már 1912-ben az egyik legrangosabb magyar sportvezető, Stankovits Szilárd: „Végtelenül fontos, hogy valóra váljon az olimpiászok standard programja. Céltudatosan csakis egy ilyen program alapján lehet dolgozni. Bizonyos, hogy amint megvan, egy csapásra megváltoztatja és a maga képére formálja az egész világ sportját‖.

2. Képek



1. Lövészegyleti céltáblák GYARAPODÓ KÖZGYŰJTEMÉNYEK TEMESVARY Ferenc Lövészegyleti céltáblák A magyarországi közgyűjteményekben őrzött, nagy kultúrtörténeti értékű, de a műtörténészek által kissé periférikusan kezelt festett céltáblák – elsősorban németországi ösztönesésre – az elmúlt években kerültek az érdeklődés homlokterébe. A II. világháború alatt magánkézbe került, napjainkban egyre gyakrabban felbukkanó szép darabok megmentése évtizedek óta tart. Számuk ugyan még ma sem éri el a százat, de a meglévők máris nagyban gazdagítják a magyarországi lövészszervezetekről kialakított képet. Az első lövésztársaságok Németországban, főleg a Hanza-városokban, és a Németalföldön a 13–14. században szerveződtek. Szervezetük hasonlít az ipari céhekre, magukat „Schützenbruderschaft‖–nak nevezték. A 15–16, században a Németországgal szoros kapcsolatban álló felvidéki városok – német mintára – egymás után alakították meg lövészszervezeteiket. Lőcse, Szepesváralja, Késmárk, Igló, Szepesbéla lövészcéheinek létét okiratok sokasága igazolja. A késmárkiak 1583-ban kelt céhlevele utal az alapítás indítékára is. Eszerint a magisztrátus „...nemcsak azért engedi meg a lövészegyesület szervezését, mert háborús időket élnek és célszerű, hogy az ifjak a fegyverkezelésben oktatást nyerjenek, hanem azért is, mivel ez szomszédainknál régóta dívik‖. A körmöcbányaiak sem késlekedtek kimondani, hogy „...minden játék éjjel és nappal' tilos, aki mulatni akar, lőjön, vívjon, lovagaljon, sétáljon, fusson versenyt, ez által mérsékli testi vágyait s megedzi magát az ellenség elé‖. A veszélyt nem feltétlenül a terjeszkedő török hatalom, nem is a kuruc–labanc harcok jelentették, hanem a városok különállásara, gazdagságára féltékenykedő nemesség. Önvédelemre kényszerült tehát a polgárság, ami annál inkább kifejezésre jutott, minél inkább megerősödött. Mindez külsőségekben is megmutatkozott, ami jól lemérhető a nagy pompával megrendezett lövészünnepségeken is. Itt kaptak szerepet a művészi igénnyel festett céltáblák. A korai táblák kifejezési formájuk lényegét tekintve nem tértek el a németországi gondolat és érzésvilágtól; készítőik sem formailag, sem tartalmilag nem kerestek új kifejezési módokat. Fejlődésük legmagasabb fokát a Felvidéken érték el, ahol az ábrázolásokat évszázadokon keresztül áthatotta az azokat létrehozó társadalom életszemlélete. A lőtáblákon kezdetben inkább vallásos témákat (bibliai jeleneteket, szenteket) látunk. Később – Németországban és Magyarországon egyaránt – a mindenkori jelen reális, zsánerképszerű ábrázolása jött divatba. A táblák elkészítésében megfigyelhető pompa a feltörekvő polgárság „csakazértis‖ szemléletét jelezte a nemességgel szemben. E táblák érzékeltetik az új születését és kifejezik a polgárság öntudatosodását, erősödését. Bár felületesen nézve egyes megoldások évszázadokig megcsontosodott merevségben élnek tovább, tartalmilag állandóan változásban vannak. Különösen érezhetővé válik ez akkor, amikor a lövészcéhek kikerülnek az egyházi irányítás alól. A táblák központjába a világi élet ábrázolása kerül, a templomoknak, kápolnáknak, az erények jelképes nőalakjainak már csak másodlagos szerep jut. Egyre gyakrabban láthatók rajtuk íjászok, számszeríjas lövészek, a tűzfegyverek különböző típusait használó polgárok, lövészünnepségek, felvonulások, lövészházak, lőállások. Sőt nemegyszer pajzán utalások is, amelyeknek csattanója a táblákon gyakran olvasható feliratokba, versekbe van elrejtve. A régebbi táblák világos vonalvezetésűek és az egykori madárlövészetek emlékét idézik. A középkori német városokban a kakukk, papagáj, galamb, liba a tavasz visszatérését, a természet újraébredését szimbolizálták, mint a tavasz előhírnökei, pompás, színgazdag tollazatukkal. Ezért kezdetben ezek az állatok voltak a célpontok. Később, a tűzfegyverek elterjedése után élő állat helyett a temperával vagy olajjal megfestett egyéb állatképek terjedtek el, amelyeket a lövészcéhek szaporodásának idején neves művészek készítettek. A céltáblák közepét használatba vétel előtt bejelölték. Felállítását a lövészcéh elnöke (a lövészatya) és az előző lövészet „lövészkirálya‖ együttesen végezte. Ügyeltek rá, hogy a lövészek csak olyan puskákat használjanak, amelyek nincsenek huzagolva és a háborúban használatosak. Aki az első napon a céltáblába talált, az lett a „vőlegény‖, míg a második napon a legjobb lövő nyerte el a lövészkirály (Tartschenmeister, illetve a 18. századtól a Schützenkönig) címet. Voltak lövészetek, amelyekben csak a lövészcéh tagjai vehettek részt. Ezeket „Frei-schiessen‖-nek nevezték. Azokat, amelyekben a céhszervezet tagjainak büntetés terhe mellett kötelezően részt kellett venniük, „Frei-Zechenshiessen‖ lövészetnek hívták. A nyertes ajándékokat kapott, előjogokat és kiváltságokat élvezett. Ugyanez vonatkozott a bóklövészetre is, amelyen a pisztolylövészet bizonyos formáját kell értenünk. A legjobban támogatott lövészet évszázadokon át a harcászati lövészet volt, amelynek során szintén táblákra lőttek, csakhogy nehezebb, szakállas puskákkal. A 19. században a szervezetek elvesztették 82 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

fontosságukat, átszerveződtek és a polgárság szórakozását szolgálták. Ennek megfelelően a táblák sokat veszítettek művészi értékükből, de egyúttal mind realisztikusabb szellemben készültek.

2. Képek



História Created by XMLmind XSL-FO Converter

Recommend Documents