História 1979-02
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
História 1979-02 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Tartalom 1. ........................................................................................................................................................ 1 1. A gyermek a középkorban .................................................................................................... 1 2. Képek .................................................................................................................................... 3 2. ........................................................................................................................................................ 5 1. Egy szociáldemokrata vezetõ a századelõn. Kunfi Zsigmond életrajzához .......................... 5 2. Képek .................................................................................................................................... 8 3. ........................................................................................................................................................ 9 1. Bethlen István útja az ellenforradalomhoz ............................................................................ 9 2. Képek .................................................................................................................................. 11 4. ...................................................................................................................................................... 12 1. Magyar béketapogatózások 1943-ban ................................................................................. 12 2. Képek .................................................................................................................................. 15 5. ...................................................................................................................................................... 17 1. Pompeji: az élõ és a romváros ............................................................................................. 17 2. Képek .................................................................................................................................. 18 6. ...................................................................................................................................................... 22 1. Ki volt és mikor élt Anonymus? ......................................................................................... 22 2. Képek .................................................................................................................................. 25 7. ...................................................................................................................................................... 26 1. A Vadnyugat hõskora .......................................................................................................... 26 2. Képek .................................................................................................................................. 29 8. ...................................................................................................................................................... 33 1. Munkáséletmód a boldog békeidõk-ben ....................................................................... 33 2. Képek .................................................................................................................................. 34 9. ...................................................................................................................................................... 38 1. A trombitás a történész szemével. Rózsa János filmje .................................................. 38 2. Képek .................................................................................................................................. 41 10. .................................................................................................................................................... 46 1. Sandino tábornok ................................................................................................................ 46 2. Képek .................................................................................................................................. 49 11. .................................................................................................................................................... 52 1. Délszláv menekültek a középkori Magyarországon ............................................................ 52 2. Képek .................................................................................................................................. 54 12. .................................................................................................................................................... 56 1. Egyetemi felvételi történelembõl ........................................................................................ 56 13. .................................................................................................................................................... 60 1. Szekszárd, 1919. augusztus 17. ........................................................................................... 60 2. Képek .................................................................................................................................. 60 14. .................................................................................................................................................... 62 1. Országzászlósaink az újkorban. A nádor ............................................................................ 62 2. Képek .................................................................................................................................. 63 15. .................................................................................................................................................... 64 1. A borivás ártalmáról. Mértékletességi fogadalom a 17. századból ..................................... 64 2. Képek .................................................................................................................................. 66
iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. A gyermek a középkorban MAKKAI László A gyermek a középkorban Az ENSZ 1959. évi deklarációjának szellemében az idei gyermekév alkalmából elhangzott felhívást, hogy „a gyermekeknek, egészséges fejlődésük érdekében… különleges gondoskodásra és megkülönböztetett figyelemre van szükségük”, modern civilizációnk szellemi légkörében mindenki helyesli, sőt magától értetődőnek tartja. Arról, hogy nem mindig és nem mindenhol gondolkoztak így, kevesen és keveset tudnak. A borzalmas gyermekkor Amikor Philippe Aries – először 1960-ban megjelent és méltán híressé vált könyvében (L’enfant et la vie familiale sous l’Ancien Régime, azaz: A gyermekek és a családi élet a francia forradalom előtt) – a 17–18. századra tette a gyermekközpontú családi élet s egyben az iskolai nevelés kialakulását, még maga sem látta tisztán, hogy a gyermek iránti felelősség ébredése sokkal régebbre megy vissza. Művének legújabb kiadása elé azonban már azt írta, hogy ha időközben éppen az ő indítására történt kutatások alapján újrafogalmazná szövegét, más lényeges változtatást nem tenne, csak „nagyobb hangsúlyt fordítana a középkorra s annak is gazdag őszére”. Mint mai anyagi és szellemi művelődésünk oly sok más vonatkozásában, az első kis fények a gyermek nagyobb megbecsülése tekintetében is a „sötét” középkorból pislákolnak felénk. Az ókorban az apa élet és halál ura volt a családban; tehetetlen újszülött gyermekét megölhette, kitehette, nagykorúságáig eladhatta rabszolgának. Csak a római birodalom végnapjaiban, a kereszténység államvallássá tételével egy időben, 374-ben nyilvánította a törvény emberölésnek a szülő által elkövetett gyermekgyilkosságot. A kereszténység ellentmondásos morális örökséget vitt tovább: egyrészt a testiségnek, nemiségnek s ezzel együtt a gyermekáldásnak késő-hellenisztikus megvetését, másrészt a termékeny házasságnak ószövetségi dicséretét, amiből viszont a gyermekgyilkosság minden fajtájának, beleértve a művi vetélést és a szándékos elhagyást is, halálos bűnné nyilvánítása következett. A nyugat-római birodalom haldoklásának évszázadai nem sok reményt nyújtottak az emberiség jövőjére nézve, 380-ban a bibliafordító Szent Jeromosnak az volt a véleménye, hogy „a világ megtelt és már nem tud minket eltartani” (holott az ő „világának” területén a mai népességszámnak harmada sem élt akkor!). A gyermekről való mostoha gondolkodás és gondoskodás, a jövő kilátástalansága íratták le Szent Ágostonnal a középkori keresztény történetszemléletet meghatározó, „Isten országáról” szóló híres művében a következő sorokat: „Ki ne borzadna attól, hogy újrakezdje gyermekkorát s ne inkább a halált kívánná?” Egy évezrednek kellett eltelnie, hogy egy 15. századi francia költő, Pierre Choisnet, a „vidám gyermekkorról” énekelhessen. Változik a szemlélet Közben a volt nyugat-római birodalom átment a népvándorlás viszontagságain, eredeti lakossága a felére csökkent, majd feltöltődött az újonnan érkezett germán népekkel, s északi határain is új germán és szláv keresztény államok jöttek létre. A 8. századtól kezdve, nem utolsósorban olyan – részben az ókorból örökölt, részben a steppei nomádoktól átvett – technikai újítások révén (mint például az emberi izomenergiát kiegészítő vízimalom, a földet jól megforgató nehézeke s az azt vonó ló erőkifejtését javító szügyhám) a népesség folyamatosan szaporodott, irtotta az erdőket, csapolta a mocsarakat. A 13. században már ismét megteltnek kezdték érezni a világot. Nyugat-Európában már nem maradt kihasználatlan szántóterület s a keleti, gyér lakosságú keresztény országokat is ellepték a nyugati telepesek. A 14. században az alultáplált Európát éhínségek, járványok, háborúk pusztítják. Azt hihetnők, hogy ezzel a római birodalom alkonyát kísérő pesszimizmus, az emberiség továbbélésébe vetett bizalom megrendülése s ezzel együtt a gyermekáldás megvetése is újjáéledt. S valóban, a leginkább túlnépesedett Földközi-tenger melléki országokban az ókorvégi világgyűlölő aszkétizmushoz hasonló gondolkodás kapott lábra: az ún. katar („tiszta”) eretnekség a test s vele a szaporodás megvetését hirdette. Az európai közgondolkodás azonban ezer év alatt úgy átalakult, hogy erre a kihívásra az öngyilkosság elleni tiltakozással felelt: az eddig figyelembe alig vett, „tökéletlen felnőttnek” – ezért kényelmetlen tehernek – számító gyermeket mint sajátos értéket fedezi fel, és a gyermeknevelést a társadalom legfőbb céljául tűzi ki. Keresztény szellem Ahhoz, hogy ez a közgondolkodás a 13. században megfoganjon és a 18. századra elterjedjen, sok mindennek kellett összejátszania. Mindenek előtt a keresztény egyháznak és államnak kellett összefognia a gyermek életének védelmére. A széles néptömegekben tovább hatolt az ókori közöny: az élhetetlennek, vagy 1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
elviselhetetlen anyagi tehernek tartott gyermeket a törvényes tilalom ellenére is – legfeljebb balesetnek álcázva a gyilkosságot – megölték vagy kitették. Az egyháznak engedményeket kellett tennie: a 9. században a papok esküvel kényszerítették a terhes asszonyokat, hogy inkább hagyják sorsára, de ne öljék meg újszülötteiket. A szaporodó lelencek számára ez idő tájt ispotályok alakultak; ismereteink szerint az első 787-ben Milánóban. De a kolostorok is megteltek lelencekkel, akik mellett nagy számú, a szülők által az egyháznak szerzetesül felajánlott kisgyermek („oblati”) tartózkodott ott. A korábban a nagykorúsághoz kötött szerzetesi fogadalomtétel idejét egyre lejjebb kellett szállítani, végül már tíz éves gyermekek is véglegesen beléphettek a szerzetesrendbe. Árpádházi Boldog Margit például 12 éves korában tett szerzetesi fogadalmat. Igaz, ezt az életkort akkoriban már férjhez menésre is alkalmasnak tartották. A gyermekgyilkosság és a kitevés főleg a lányokat fenyegette. Az 1421-ben alapított, Brunelleschi által épített és Luca della Robbia fajansz pólyásbabáival díszített firenzei lelencház, az Ospedale degli Innocenti kis lakóinak közel kétharmada leányka volt. A lánnyal hozományt kellett volna adni, s ez a szegényeknél nagy gond volt. Firenze, ahol a gyermek iránti felelősség talán egész Európában a legkorábban kezdett ébredezni, 1425-ben megalapította a Monte delle Doti-t, a hozományok bankját, amely a szülők által hosszú ideig fizetett kis részletek fejében hozományként kamatostól adta vissza a tőkét a felserdült lánynak. Egyébként az a szokás alakult ki Európa-szerte, hogy a szegény családok „Isten nevében” szolgálónak adták 8 éves leánykájukat, aki a befogadó jómódú családban csak ellátást kapott munkájáért, 16 éves korában azonban szerény hozománnyal kiházasították. A zsenge korban családjától elszakadt gyermek különben sem volt szokatlan jelenség a középkori Európában. A nemesek, polgárok és parasztok egyaránt „szolgálatba” adták 6 év körüli fiaikat, hogy – saját társadalmi osztályuk követelményei szerint – munkát és modort tanuljanak. Mivel iskola csak a papság, annak is csak egy része számára létezett, a tanítás és nevelés egyetlen lehetséges módja az inaskodás volt. A gyermek így nemcsak családja köréből szakadt ki korán, hanem tulajdonképpeni gyermekkora sem volt, hiszen állandóan idegen felnőttek között, azokat szolgálva és utánozva élt. Emiatt a mai értelemben vett család fogalma sem alakulhatott ki. A magyar nyelvbe ezt a fogalmat Vörösmarty vezette be, a „cseléd” szó mélyhangú változataként. A szláv eredetű „cseléd” viszont egyszerre jelentett szolgát és gyermeket, mint ahogyan az „inas” formában fennmaradt régi magyar „in” = „szegény” szó is. Szolga és gyermek: mindkettő függő viszonyban van a ház urától: önállótlan és jogtalan. A középkorban az első gyermek soha, a második csak az apa halálával szabadult fel. Ennek a vérségi rokonokat és inasokat összekapcsoló nagycsaládi formának a 13. századtól kezdve fokozatosan véget vetett a mezőgazdasági terjeszkedés lehetetlenné válása miatt egyre későbbre kitolódó házasodási idő. A nők már a 13. században is általában 18 évesen, s ezután századonként még két esztendővel később mehettek férjhez, ezért kevesebb gyermekük született, s mivel az átlagos élettartam igen alacsony volt, ezek sem igen élhettek együtt nagyszüleikkel. A korábbi nagycsalád felbomlott, s helyét a szülőkre és gyermekekre korlátozódó kiscsalád foglalta el, amelyben a születések csökkenő száma miatt ritkuló gyermek egyre nagyobb kincsnek számított. A gyermek megbecsülése Erre a demográfiai fordulatra alapozott, sőt ösztönszerűen ezt fejezte ki ideológiailag az a propaganda, amelyet az akkor még többségében egyházi, de már a városokban világi elemekkel is bővülő értelmiségi réteg a gyermekáldás megbecsülése és a gyermekről való jobb gondoskodás érdekében kifejtett. A szándékos elhanyagolás és a szándéktalan gondatlanság mellett a közegészségügyi rendelkezések hiánya is növelte a gyermekhalandóságot. A gyermekek fele sem maradt életben, s gyakori jelenség, hogy a következő gyermekeket ugyanarra a névre keresztelték, mint a megholtat. A 15. század elején egy toszkánai paraszt, akitől az adószedők azt tudakolták, hogy Antonio nevű fiát miért mondja most fiatalabbnak, mint a megelőző összeíráskor, a maga brutálisan egyszerű módján így magyarázkodott: „meghalt és újracsináltam”. A középkori családokban gyakran fordul elő, hogy két testvér azonos nevet visel (nálunk például jól ismert eset a két egytestvér Hunyadi Jánosé). Ennek kézen fekvő magyarázata, hogy az újszülöttet a halálos betegnek vélt gyermek nevére keresztelték, de az idősebb a várakozás ellenére meggyógyult. A növekvő felelősségérzet valamelyest csökkenthette, de nem szüntethette meg, ugyanakkor viszont a szülők számára fájdalmasabbá tette a gyermekhalandóságot. A 13. század a Mária-siralomnak, a gyermekét sirató anya költészetének, a Madonnaképeknek és szobroknak klasszikus kora. Vigasztalni a gyászoló szülőket legfeljebb csak azzal a keresztény tanítással tudták, hogy a megkeresztelt újszülött eredendő bűnét a keresztvíz lemossa, és így egyenesen a mennybe jut, ahol várnak is rá, mert csak így lehet pótolni az ördöggé lett bukott angyalok seregét. A 13. században anyanyelvű prédikációjukkal a városok népére nagy hatást gyakorló ferences és dominikánus barátok széles körben terjesztették az addig nemegyszer hosszú ideig elhanyagolt keresztelést is. Ez időben alakult ki a szülői háznál vízzel való meghintés szertartása, melyet végszükségben a bába is elvégezhetett, az évenként egyszer-kétszer ünnepélyesen végzett tömeges bemerítő szertartás helyett. Az egyházi propaganda a 2 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
megkeresztelt csecsemő „ártatlanságát” hirdette, azzal az érveléssel, hogy a gyermek természettől fogva „nem haragtartó, nem bosszúálló, nem gyönyörködik a női szépségben, s kimondja, amit gondol”. Ez a naivnak ható jellemzés jelentős szemléleti fordulatot árul el. A gyermek nemcsak értékes lesz, hanem az igaz emberség eszménye is. Kis felnőttből gyermek A reneszánsz művészet elsőként ábrázolja a gyermeket a maga életkori sajátosságai szerint, egyben pedig vonzónak, kedvesnek, s nem véletlenül a leginkább városiasodott Toszkánában, ahol a polgári felfogás számára a gyermek csak mint művelt ember, kifejlett egyéniség jelentett értéket. A késő ókori Eros istenke ábrázolása éled újjá a reneszánsz „puttó” alakjában, amely a korábbi merev törpe-felnőtt helyébe a Madonna ölébe kerül, mint Jézuska, hogy aztán mint egyszerű, mindennapi gyermek is megjelenjék képeken, szobrokon. A végkövetkeztetést a 15. századi értelmiség vonja le; a francia Jean Gerson, majd egy évszázaddal később a németalföldi Rotterdami Erazmus. Ők olyan iskolarendszer mellett szállnak síkra, mely az „ártatlan” gyermeket elválasztja a „romlott’ felnőttektől és szigorú fegyelemben jobb emberré neveli őket szüleiknél. Így indul meg az a folyamat, amely az európai gyermek számára az idegen felnőttek közti inaskodás helyett a többi gyermekkel együtt végzett iskolát, és annak szünidejében a családot jelöli ki a nevelés helyének. A középkori kezdeményezést a reformáció szélesen elterjesztette, az ellenreformáció átvette és folytatta, a felvilágosodás pedig az emberiség megformálásának csodaszereként próbálta felhasználni. Ha csodaszerként nem is vált be, a közgondolkodást alaposan megváltoztatta: a társadalmat a gyermekért való életre rendezte át.
2. Képek
3 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
4 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Egy szociáldemokrata vezetõ a századelõn. Kunfi Zsigmond életrajzához ERÉNYI Tibor Egy szociáldemokrata vezető a századelőn Kunfi Zsigmond életrajzához Kunfi Zsigmond (Nagykanizsa, 1879. április 28. – Bécs, 1929. november 18.) tisztviselőcsaládból született. Középiskolai tanulmányait szülővárosában végezte, majd Kolozsvárott szerzett bölcsészdoktori diplomát és tanári képesítést. Itt került kapcsolatba mind a polgári radikalizmussal, mind a szociáldemokráciával. Rövid ideig Temesvárott volt reáliskolai tanár és a munkástanfolyamok előadója. 1907-től az MSZDP elméleti folyóiratának, a Szocializmusnak szerkesztője, 1909-től a pártvezetőség tagja. Mint ilyen, főleg általános elméleti kérdésekkel, oktatásüggyel és a nemzetközi helyzet alakulásával foglalkozott. 1918-ban szinte a párt első emberévé válik. Részt vesz a Nemzeti Tanács megalakításában, tagja a Károlyi kormánynak (munkaügyi, tárcanélküli, népjóléti és közoktatásügyi miniszter). A szociáldemokrata párt és a kommunista párt egyesülésének egyik létrehozója, a Tanácsköztársaság kikiáltása után a Forradalmi Kormányzótanács tagja, közoktatásügyi népbiztos. Később megválik tisztségétől, 1919 őszén bécsi emigrációba vonul. Az ellenzéki emigráns – mind a kommunistákkal, mind a jobboldali szociáldemokratákkal szembenálló, centrista – „Világosság” csoport vezetője: részt vesz az osztrák és a nemzetközi szociáldemokrácia munkájában, miközben rendszeres kapcsolatban van hazai ellenzéki szociáldemokratákkal. Önkezével vetett véget életének. Út a mozgalomhoz Kunfi egyéniségében elsősorban eltökélt humanizmusa ragadta meg a figyelmemet. Persze, jogos a kérdés, milyen humanizmusról van szó? Kunfi tisztviselőcsaládból származó, humán hivatású értelmiségi. A századelőn pedig sok ki magasló képességű értelmiségi fiatalnak volt elégedetlenséggel telített a közérzete, és zaklatott a társadalmi lelkiismerete. Nem állítjuk, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia valamiféle különös és természetellenes „Rossz”-nak a megtestesülése lett volna. Túlzásnak minősíthetjük azokat a – nemrég olvasott – publicisztikai megállapításokat, melyek szerint a nép számára a dunai birodalom „pokol” lett volna. A magyar történelem és főleg a magyar irodalom sokkal reálisabb képet ad a kettős monarchiáról. Hiszen elnyomás, kizsákmányolás, elidegenedés másutt is volt. Kétségtelen azonban, hogy a Monarchiában – és ezen belül Magyarországon – sajátos viszonyok uralkodtak: feudális maradványok és tőkés fejlődés, alkotmányosság és uralkodói önkény, nemzeti és társadalmi ellentétek, a polgári demokrácia égető hiánya. Az erőteljes, de mégis korlátozott gazdasági fejlődés, a néptömegek életszínvonalának emelkedése, de még mindig csüggesztően alacsony volta, a dolgozók öntudatának növekedése, de a többség szánalmat kiváltó passzivitása – e számos ellentmondás nyugtalanította az érzékeny értelmiségi idegeket. A fiatal Kunfi legjobb barátjával, későbbi sógorával, Rónai Zoltánnal együtt először a polgári radikális Jászi Oszkárral és körével került kapcsolatba. A cselekedni, változtatni akarás mindannyiukat a hagyományos 48-as ellenzékiség fölé emelte. Ahogyan Ady már 1903-ban megírta „Lángoszlop lesz, mi most ködös rém, lángoszlop lesz a szenny, salak s a veszteglő bús akaratból lesz diadalmas akarat”. Kunfi Zsigmond, a kolozsvári bölcsészhallgató, majd temesvári főreáliskolai tanár azonban nem horgonyzott le a polgári radikalizmus mellett. Holott Jászi tehetségesnek tartotta őt, és szívesen támogatta volna. Miért választotta mégis a pályakezdő Kunfi már 1906-ban végérvényesen a munkás mozgalmat, a szociáldemokrata pártot? A Kunfi-életút egyik döntő kérdése ez. Válaszunk – megfelelő adatok hiányában – mégis bizonytalan. Szabó Ervin hívta fel Kunfi figyelmét a munkáskérdésre. A tanács azonban pusztába kiáltott szó maradt volna, ha Kunfi maga nem vonzódik a munkásság tömegeihez. A „tömegeihez” szót hangsúlyozom, mert Kunfi nyilván ebben a tömegerőben látott hatékonyságot. Kunfi egyénisége
5 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kunfi nem volt aszkéta, a közéleti érvényesülést akarta. Meg kell mondanom, hogy mielőtt foglalkozni kezdtem életútjával – hogyan kell vigyázni az előzetes elképzelésekkel! – magam is némileg másként vélekedtem. A szolid, gunyoros, könnyedébb életvitelű intellektuel – gondoltam – bizonyára nem törekedett hatáskör, vagy – ne kerülgessük a szót – hatalom után. Azután a forrásokat olvasva meglepett, hogy Kunfi mennyire mentes volt mindenfajta kisebbrendűségi érzéstől. Igaz, nem Madách demagógjának a példáját követte, aki szerint „Veszélyben a hon, hogyha nem beszélek”, de fontosnak tartotta saját szavát; nem hivatalosnak érezte magát, hanem hivatottnak. Ebben a tekintetben a „második magyar reformnemzedék” kiemelkedő tagjai hasonlítottak egymáshoz. Valamennyien kérdezhették Adyval: „Istenülő vágyaimba ki látott?” Kunfi tudta, hogy a szociáldemokrata pártban nem kerülhet az első helyre. Ezt a mindössze néhány évvel idősebb Garami foglalta el. A második vagy a harmadik helyre azonban igényt tartott, úgyszintén arra, hogy ő legyen a párt ideológiai szaktekintélye. Ezeket a törekvéseket siker koronázta, sőt 1918 és 1919 fordulóján – miután Garami az események nyomására háttérbe szorult – Kunfi vált a párt tényleges vezetőjévé. Kunfi – és ez elősegítette mozgalmi érvényesülését – korának magyar társadalmát jól ismerte. A munkássággal Kolozsvárott, de inkább temesvári tanár korában a munkástanfolyamokon ismerkedett meg. E kapcsolatok a fővárosban (1907 után) valamelyest elmélyültek. Nem volt idegen számára sem az arisztokrata, sem a dzsentri létforma, sőt a parasztság életéről is kellő ismeretei voltak. Mindehhez hozzájárultak kötetlen, életmódjával alakuló jó értelmiségi kapcsolatai. Semmi esetre sem volt tehát „életidegen intellektuel”. A kutatómunka során azonban hősös személyiségének belső konfliktusaival, nem egyértelműen előnyös tulajdonságaival is találkoztam. „Cinikus volt” – mondják rá többen. Itt alighanem félreértésről van szó. Kunfi a századelő legális szociáldemokrata mozgalmának légkörében vált munkásvezetővé, olyan vezetővé, aki sohasem volt mentes a vívódásoktól, tépelődésektől. A konspiratív szervezkedés világát csak olvasmányaiból ismerte, ez távol is állott tőle. Szerette a baráti eszmecseréket, nyílt vitákat: nemegyszer konyakozás vagy borozgatás közben. Kritikus szellemként nyilatkozott meg; a valóságot sokrétűnek látta, megváltoztatását pedig nehéznek és bonyolultnak. Forradalmár és reformer Kunfi szocializmus-képe is összetett volt. Úgy vélte, hogy a szocialistáknak egy „kiegyenlített társadalomért” kell küzdeniük, szükségesnek vélte a termelési eszközök magántulajdonának eltörlését, a szocializmus megvalósítását, meggyőződéssel képviselte a marxista ihletésű 1903-as pártprogramot. Érdekes vonás – és ezzel a feldolgozó munka során többször találkoztam –‚ hogy Kunfi csak nagyon titkon foglalt egyértelműen állást a századelő nemzetközi szociáldemokráciáját megosztó kérdésekben. A marxizmus revízióját szorgalmazó Bernsteintől elhatárolta magát, az „ortodox marxista” Kautsky mellett tett hitet (akárcsak Garami és a bécsi pártvezetőség élén álló Victor Adler), de a revizionizmus beható bírálatától tartózkodott. A német baloldalt (Luxemburg, Mehring, K. Liebknecht) ismerte, de megnyilvánulásaikat igazából nem elemezte. A reformistaantimilitarista Jaurès és általában a francia mozgalom) közel állott hozzá, de tartózkodott attól, hogy sajátos vonásait erőteljesen kiemelje. Lenint, a bolsevikok pártját elsődlegesen orosz jelenségnek, a gyűlölt cári autokratizmus hősies ellenfelének látta, de általános európai érvényt nem tulajdonított neki. Kunfi bízott az alapvetően egy cél felé törekvő szocialista irányzatok együttes létezésének lehetőségében. Ebből adódott azután a szocialista mozgalom árnyalt szemlélete. Ő a kiélezett vitáknak nem tulajdonított nagy jelentőséget, az volt a véleménye, hogy a társadalmi igazságot többféleképpen is meg lehet közelíteni, irtózott a leegyszerűsítésektől, a szellemi erőszaktól. Nem szerette az agresszív vitázókat és azokat az embereket sem, akik másod- vagy harmadrangú kérdésekben hajlandók voltak ölre menni. Mindehhez hozzájárult, hogy saját töprengéseiből nem csinált titkot, volt bátorsága ahhoz, hogy azok számára is szólásszabadságot követeljen, akikkel nem, vagy nem mindenben értett egyet. (Ismeretes, hogy 1910-ben – a pártvezetőség tagjai közül egyedül – a radikális magatartás miatt a szociáldemokrata pártból eltávolított Alpári Gyula kizárása ellen foglalt állást.) Akik ismerték, azt mondják, hogy nem egy vonásban hasonlított kedves írójához, Anatole France-hoz, akinek az emberi jövőbe vetett hite sohasem volt mentes némi kételytől. Kunfi sem hitt az ember egyik napról a másikra történő radikális megváltozásának a csodájában. Hitt azonban a folyamatos változás lehetőségében és szükségességében. S nemegyszer érezte azt is, hogy ő maga sem tesz meg mindent, amit megtehetne, érezte, hogy a „pártegység” jegyében nagy engedményeket tesz az óvatoskodó reformizmusnak, s hogy nemegyszer mellőzi a határozott kiállást akkor, amikor erre nagyon is szükség lett volna. Ezt ellensúlyozandó, az első világháború végén titokban erkölcsileg és anyagilag támogatott baloldali, radikális antimilitarista csoportokat, amelyek – a párttól függetlenül – vállalták azt a cselekvést, amit Kunfi a reformista hajlandóságú vezetőség lojális tagjaként nem vállalhatott. Forradalmár volt-e Kunfi? A legtalálóbbat, a legvalósabbat e tekintetben mindmáig Landler Jenő mondotta, aki szerint Kunfiban két lélek lakott: a forradalmárnak és a reformernek a lelke. Valóban, egyes periódusokban forradalmárként viselkedett. 1918 őszének és 1919 tavaszának heteire, hónapjaira gondolunk. Részese volt – Károlyival és másokkal együtt – annak, hogy mind a polgári demokratikus, mind a szocialista forradalom 6 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
győzött, méghozzá vér nélkül. S ez nem kis eredmény! Kunfi hitt a tömegmozgalmak erejében, a radikális társadalmi változásban, és a munkáshatalom eszméjében is. Kezdetben – 1918 végén – a demokratikus pártok (köztük a szociáldemokrata párt) koalíciójának a fenntartása mellett foglalt állást. Amikor a tömegek jelentős része a munkáshatalom azonnali megvalósítását kívánta, Kunfi magáévá tette ezt a követelést is. Ezért vált miniszterből a szocialista kulturális forradalmon munkálkodó népbiztossá, az 1919. március 21-én, a Tanácsköztársaság kikiáltásakor létrejött egyesült munkáspárt egyik vezetőjévé. Kunfi a proletárdiktatúra lenini elvét, a KMP céljait nem értette. Inkább az ausztromarxisták (jelesül Otto Bauer) ekkor már érlelődő felfogásához állott közel. E felfogás szerint a munkáshatalom a proletariátusnak és a vele szövetséges többi dolgozó osztályoknak, rétegeknek, tehát a lakosság többségének parlamentáris jellegű demokratikus hatalma. A párt és a demokratikus centralizmus fogalmait Kunfi szintén a parlamentáris demokrácia fogalomrendszerében értelmezte. Mindebből adódik meghasonlása a tanácskormánnyal, majd visszavonulása a politikai életből. Ebben az összefüggésben találkoztam Kunfi Zsigmond életútjának feldolgozása során az erőszak kérdésével. Kunfi – akárcsak a II. Internacionálé korabeli vezetőinek jelentős része – az erőszak fogalmával sohasem tudott megbarátkozni. Nem volt – mint némelykor állították róla – „széplélek”, ismerte Marx és Engels nézeteit az erőszak történeti szerepéről, nem utasította el elvileg az erőszak alkalmazását. (Már 1912 májusában, a „vérvörös csütörtök” kapcsán jogosultnak ismeri el a néptömegek forradalmi fellépését.) Tény azonban, hogy szinte minden áron az erőszak‚ a vérontás elkerülésére törekedett. A humanista felfogás és a reálpolitika konfliktusaiban Kunfinál többnyire az előző kerekedett felül. Az indokoltan vagy indokolatlanul kiontott vér (ebben a tekintetben – mint egyik publicistánk találóan megállapította – valóban Széchenyire emlékeztet) emigrációjában sokat foglalkoztatta. Az volt-e hiba – tette fel többször is magának a kérdést –‚ hogy talán nem volt elég kemény, elég erélyes? Az erély talán – képletesen szólva – megmenthette volna az elhervadástól az őszirózsát? S jöttek az önvádak: ha elmarad a vörös forradalom, talán elkerülhető lett volna a fehér ellenforradalom is. Emigrációban A töprengések közepette az 1919 után már bécsi emigráns Kunfi jelentős elméleti munkát végzett, azonban írásaiban gyakran mutathatók ki ellentmondások. Ezek arra utalnak, hogy tusakodott a bonyolult kérdésekkel. Figyelemreméltó, hogy Kunfi a húszas években sem érte be az elméleti munkássággal, jóllehet jelentékeny életmű állott mögötte: az általa szerkesztett Szocializmus c. folyóirat 1907–1918 közötti évfolyamai, tanulmányok, cikkek sokasága. Ha zaklatott körülményei folytán olyan méretű monografikus munkásságot nem is fejthetett ki, mint a hozzá elméletileg legközelebb álló Otto Bauer, termését egyáltalán nem kellett kevesellnie. Igyekezett megkeresni a maga számára a gyakorlati cselekvés útjait is. Nemcsak az osztrák szociáldemokrácia és a Szocialista Munkásinternacionálé irányításában vett részt, nemcsak az emigráns centrista Világosság-csoportot vezette, hanem a szociáldemokrata baloldallal is rendszeres kapcsolatban állott. Jelentős részben érzékelte az 1919 utáni új történelmi korszak jellemvonásait, de a hitei – hogy ismét Adyt, az egykori barátot idézzük –, azok „elköszöntek”. Mi volt végül is összeomlásának, öngyilkosságának az oka? Az európai láthatár besötétedése? Az önmagával és a lehetőségekkel való elégedetlenség? A magánélet konfliktusai? Vagy mindez együtt? – nem tudjuk megmondani, Nagy ember volt-e Kunfi, aki száz éve született és ötven éve halt meg? Én annak látom őt. Munkám során – bár személyisége vonzott – igyekeztem tartózkodni az indulatoktól, elfogultságtól. Alakját a századelő magyar progressziójának mértékével mértem, s egyáltalán nem találtam sem elméleti, sem politikai szempontból jelentéktelennek. Kutatnivaló persze, még van bőven. Annyi biztos, hogy élete felismerésekben és tévedésekben egyaránt bővelkedő, eredményes, de nem sikeres élet volt, ez utóbbi azonban a történeti nagyság szempontjából nem perdöntő. Hogyan is mondja Plehanov? „A nagy fogalma viszonylagos fogalom. Erkölcsi értelemben mindenki nagy, aki az evangélistával szólva, lelkét áldozza társaiért.” * A Kunfi pályafutása és egyénisége iránt érdeklődők hamarosan forgathatják a Kunfi Zsigmond válogatott írásait és beszédeit tartalmazó kötetet (Szerk.: Mucsi Ferenc és Szabó Ágnes) Kossuth Könyvkiadó, sajtó alatt. Lásd még Köves Rózsa–Erényi Tibor: Kunfi Zsigmond életútja. Kossuth Könyvkiadó, 1974., továbbá Erényi Tibor: Kunfi Zsigmond (Életek és korok sorozat) Akadémiai Kiadó, 1914. Továbbá Horváth Zoltán: Magyar századforduló. A második reformnemzedék története 1896–1914. Gondolat Könyvkiadó II. kiadás 1914., Márkus László: A szociáldemokrata történetfelfogás fejlődéséhez (A kezdetektől 1918-ig.) Akadémiai Kiadó, 1963. Plehanov válogatott filozófiai írásai. Kossuth Könyvkiadó, 1972.
7 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
2. Képek
8 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Bethlen István útja az ellenforradalomhoz PÖLÖSKEI Ferenc Bethlen István útja az ellenforradalomhoz Az életrajz a történettudomány egyik legnehezebb műfaja. Hiszen a történésznek nem csupán a hőse mozgási terét meg határozó gazdasági, társadalmi, szellemi folyamatokban kell eligazodnia. Nem hagyhatja figyelmen kívül a választott személyiség jellemvonásait, nézeteit, benső fejlődését alakító különleges és jellegzetes tényezőket sem. Minderre viszont csak igen hézagos, többnyire megbízhatatlan források állnak rendelkezésre. A progresszió több nagy egyéniségéről készült biográfia mégis azt bizonyítja, hogy a feladat megoldható. A feldolgozás köréből azonban nem rekeszthetők ki azok az államférfiak sem, akik a haladás feltartóztatása, a születési és vagyoni előjogokon nyugvó világrend megőrzése érdekében fejtettek ki a történelem menetét befolyásoló tevékenységet. Ilyen formátumú személyiség volt Bethlen István gróf, tíz esztendőn át, 1921–1931 között Magyarország miniszterelnöke. Ő lemondása után is fontos tényezője maradt a politikai életnek. Egészen 1944. október 15–ig, Horthy Miklós kormányzó legbizalmasabb tanácsadója, akinek a véleményét az államfő mindig meghallgatta, ha nem is mindig hallgatott rá. Az erdélyi arisztokrata Bethlen István 1874. október 8-án született a Maros-Torda megyei Gernyeszegen. Tanulmányait a bécsi Teréziánumban, a budapesti egyetem jogi karán, majd a magyaróvári mezőgazdasági akadémián végezte, 1901ben megnősült, felesége a család egyik távoli ágához tartozó Bethlen Margit grófnő, több színmű és novella szerzője. Bethlen István 1901–1903-ig a szabadelvű kormánypárt, 1905–1913-ban a Függetlenségi Párt országgyűlési képviselője. 1914 előtt szembeszállt Tisza Istvánnal, ellenezte egyezkedési kísérleteit az erdélyi román nemzeti párttal, féltve az erdélyi magyar hegemóniát. A háború alatt viszont, amikor Apponyi Albert és Andrássy Gyula a forradalom elkerülése érdekében szükségesnek tartották a választójog bővítését, Bethlen az engedményeket konokul ellenző Tisza mellé állott. Mint tudjuk, attól félt, hogy a jogkiterjesztés veszélyezteti a magyar felsőbbséget Erdélyben. A dualizmus politikai rendszere, a háborús vereség és a forradalmak következtében visszavonhatatlanul a múlté lett. A régi képviselőházban heves szócsatákat vívó ellenzéki pártok, valamint a Nemzeti Munkapárt néven szereplő 67-es kormánypárt eltűntek a közéletből. Az avítt gyűlölség azonban tovább élt és számon tartották, ki volt Tisza István követője, s ki hallgatott ifj. Andrássy Gyulára és szövetségesére, Apponyi Albertre. Nem csitultak a kölcsönös szemrehányások: melyikük tehetett inkább az összeomlásról és a forradalmakról. Ebben a helyzetben roppant előnyös volt, ha egy politikus kissé mindkét táborhoz tartozott, úgy, hogy egyik fél sem sajátíthatta ki őt a „mi emberünknek”. Tekintélyét 1919 után az is növelte, hogy az uralkodó osztályok szemében átmenetileg úgy látszott: neki volt igaza Erdély kérdésében. Társadalmilag az Apponyi–Andrássy csoporthoz fűződő kötelékei a forradalmat követően támogatást szereztek számára az agrárius, tehát jobbára mamutbirtokaiból élő arisztokrácia részéről, míg közeledése a Munkapárthoz híveket biztosított számara a nagyburzsoázia körében. A forradalmak idején Bethlen 1919 februárjában megalakította a Nemzeti Egyesülés Pártját. „…benne láttuk azt a vezért, aki egyedül veheti fel a meggyilkolt Tisza kezéből kihullott nemzeti zászlót. Meg is alakította Bethlen a Nemzeti Egyesülést, nem sok reménnyel, de mindnyájunkat az a meggyőződés hatott át, hogy a nemzeti gondolkodás folytonosságának fenntartása végett a züllésnek indult forradalom közepette kell lenni egy pártnak, vagy csoportnak, amely a hatalommal szemben felelősséget és veszélyeket is viselve szervezkedik” – írta Klebelsberg Kuno, a Bethlen-évek kultuszminisztere később. S azt jól érzékelte, hogy a pártalakítás az uralkodó osztályok korábbi belső ellentéteinek kiküszöbölésére irányuló kísérlet is volt az ellenforradalom eszmei-politikai alapján. A Tanácsköztársaság idején Bethlen Bécsben a magyar ellenforradalmi mozgalom tényleges vezetője. Barátja, Teleki Pál révén ő irányította a szegediek kísérleteit valamiféle külpolitizálásra. Közreműködött továbbá a hadseregszervezésben Gömbös Gyulával, akit ő küldött Bécsbe még 1919 februárjában, majd onnan Szegedre, Horthyhoz. Bethlen a bécsi Antibolsevista Komité szervezője és vezetőjeként megismerhette az antanthatalmak Magyarországgal kapcsolatos elképzeléseit, s eközben csiszolódott diplomáciai, politikai érzéke, bővült ismeretanyaga, tágult a látóköre. 1919 októberében az antanthatalmak Magyarországra küldték Clerk angol 9 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
diplomatát a békeszerződés aláírására alkalmas kormány létrehozására. Eldöntendő kérdés volt továbbá, hogy a visszavonulásra felszólított román csapatok helyét milyen haderő váltsa fel. Minthogy az országban csak a Horthy-féle hadsereg létezett, Bethlen az antantmegbízott előtt a „fővezér és nemzeti hadseregének” alkalmasságát, rendfenntartó erejét bizonygatta. 1919. november 5-én Bethlen már Horthyval együtt érkezett a Clerk által összehívott pártközi értekezletre, amely az általuk remélt megállapodással zárult. Miután Horthy ígéretet tett arra, hogy hadseregét alárendeli a kormánynak, megkapta a lehetőséget a román királyi hadsereg felváltására. Bethlen és Horthy Nem véletlen, hogy ebben az ellenforradalmi rendszer jellegére döntő hatású időszakban Bethlen István grófot Horthy társaságában találjuk. Kétségtelen, hogy együttes feltűnésük túlmutat a konkrét tárgyalások, a pártközi megbeszélések keretein. Az események alakulása bizonyítja, hogy elképzeléseik közeledtek az új kormányzati rendszerre vonatkozóan is. Bethlen már a forradalmak idején úgy vélte, az események Tiszát igazolták, aki túltette magát a parlamentarizmus szabályain s az uralkodó osztályok hatalmának megtartására a „leskelődő forradalom” leküzdése érdekében a végrehajtó hatalom elsőbbségét valósította meg. Ám nem állt meg Tisza retrográd kormányzati politikájánál sem, kevésnek tartotta azt az új helyzetben. Ha nem is terrorista fegyveres csoportokra, különítményekre, szélsőjobboldali szervezetekre kívánt elsődlegesen építeni, de figyelembe vette, sőt nélkülözhetetlennek tartotta azokat a forradalmi erőkkel szemben. Horthy is kereste a politikai szövetséget Bethlennel. Elfogadta a bécsi ellenforradalmi központ egykori vezetőjének tanácsait is. Megértette, hogy csak az antant támogatásának elnyerésével terjesztheti ki hatalmát a románok által megszállt területre, s ezáltal remélhető a békeszerződés megkötése. A létrejött alku a hagyományos uralkodó osztályok és az előtérbe kerülő jobboldali beállítottságú középrétegek szövetségét tükrözte. Kiszélesült ezáltal a rendszer társadalmi bázisa, ám a nagy birtokosoknak és nagytőkéseknek jobban figyelembe kellett venniük újdonsült partnereik érdekeit. Horthyt a nemzetgyűlés már 1920. március elsején a legmagasabb közjogi méltóságba emelte, kormányzóvá választotta. Bethlen azonban egyelőre még nem vállalt hivatalos politikai tisztséget. Legfeljebb a békedelegációban s a területvédő ligában játszott szerepe feljegyzésre méltó. A trianoni békeszerződés 1920. június 4-i aláírása után azonban a régi magyar uralkodó osztályok, a nagybirtokosok és nagytőkések elérkezettnek látták az időt közvetlen politikai hatalmuk visszaszerzésére. Céljaik sikeres megvalósítása elsősorban Bethlen nevéhez fűződik, akit 1920. szeptember végén Hódmezővásárhelyen képviselővé, majd a nemzetgyűlés külügyi bizottságának elnökévé választottak. S bár nem csapódott a meglevő pártok egyikéhez sem, mégis mindenki az ellenforradalom egyik meghatározó politikusának tekintette. Ezt ő maga is tudta. Választási beszédét ezért „szózatnak” nevezte. Véleménye szerint a belső politikát a külsőnek kell irányítania, de a jó külpolitika döntő feltétele a belső konszolidáció. Tiszaistváni eréllyel, a fiatalabb Andrássy Gyula hajlékonyságával, politikus társaihoz nem mérhető energiával, az átmeneti kudarcoktól nem visszariadva, az eszközökben nem válogatva fogott az ellenforradalom politikai és gazdasági konszolidációjához. Kezdetben a kormányban s a megyei közigazgatás irányításában biztosította a nagybirtokosok és nagytőkések részvételét, majd többségét. Az ellenforradalmi rendszer kiépítése A kialakuló rendszer biztonságérzetének elengedhetetlen feltétele volt, hogy rendezze viszonyát a legálisnak elismert szociáldemokrata munkásmozgalommal. Bethlen levonta a következtetéseket a keresztényszocialista és a nacionalista munkásszervezetek csődjéből, valamint abból a körülményből, hogy nem számolhatta fel erőszakkal a szociáldemokrata szervezeteket. A miniszterelnök 1921 decemberében megegyezést írt alá az MSZDP vezetőivel, élükön Peyer Károllyal. Bethlen éppen úgy gyűlölte a szociáldemokratákat, mint a kommunistákat, s a munkásmozgalom reformista szárnyát sem tekintette kevésbé ellenségnek, mint a Gömbös vezette katonatiszti-államhivatalnoki értelmiségi csoport, amely már akkor az MSZDP felszámolását és a szakszervezetek államosítását követelte. A miniszterelnök valóságérzete azonban azt diktálta, hogy ne folytasson háborút egyszerre túl sok fronton. Hátra volt még a legnehezebb politikai feladat, az egységes kormányzópárt megteremtése, amellyel valamennyi elődje kudarcot vallott. Ezért Bethlen egyelőre kénytelenkelletlen elfogadta a munkásság képviselete gyanánt a szociáldemokrata mozgalmat, kellő magabiztossággal, hogy már elég hatékony az erőszakapparátus az MSZDP és a szakszervezetek megzabolázására, ha túllépnek az egyezség szabta kereteken. A számlát nem tekintette lezártnak, csak félretette 1927-ig, amikor a kormány napirendre tűzte a szakszervezetek államosítását. 10 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A parasztsággal és pártjával, a Nagyatádi Szabó István vezette Kisgazdapárttal szemben a kormányzó Horthy– Bethlen csoport azonban nem alkalmazhatta azokat a módszereket, amelyekkel a munkásmozgalmat kordába szorították. A szabad királyválasztó irányzat szélesebb tömegbázisát elsősorban a tiszántúli, a Duna–Tisza közi és dél-dunántúli, jelentős hányadban protestáns parasztság alkotta, innen került ki a Nemzeti Hadsereg katonáinak nagy része is. Bethlen azt a taktikát követte Nagyatádi Szabóval szemben, amelyet a nagybirtokosok legbefolyásosabb érdekképviseletének vezetője, Rubinek Gyula alkalmazott még 1919 őszén – a parasztvezért nem tanácsos ellenzékbe kergetni, ezért közös pártot kell létre hozni vele, amelyben biztosítható az úri politikusok vezető szerepe. Bethlen 1922. január elején a kisgazdapárt vacsoráján bejelentette csatlakozási szándékát, híveivel együtt. Néhány hét múlva megalakult az Egységes Párt, amelynek egy lélegzetre alig kimondható hivatalos nevét – Keresztény-Keresztyén, Kisgazda, Földmíves és Polgári Párt – szinte nem is használták. Ez indult 1922. júniusában a megszűkített választójog és a hatósági terror jegyében lebonyolított választásokon. Az Egységes Párt 143 mandátummal túlnyomó többséget szerzett. Belső összetételét a paraszti képviselők számának jelentős csökkenése és az uralkodó osztályok közvetlen politikai képviseletének erőteljes növekedése jellemezte. Nagyatádi Szabó szerepe ezután jelentéktelenné vált, bár formailag még a párt vezetői közé tartozott és a kormány tagja maradt. Politikai halálát nem sokkal élte túl, 1924-ben elhunyt. A hivatalos jelentések természetes halálról szóltak. Bethlen mind szorosabb kapcsolatai a nagyburzsoáziával és az arisztokráciával azt eredményezték, hogy Gömbös Gyula és hívei, Eckhardt Tibor, Ulain Ferenc, akik a „keresztény fajvédelem jegyében az úri középrétegek érdekeinek fokozottabb védelmét követelték elsősorban a nagytőkével szemben. 1923-ban kiváltak a kormánypártból és megalakították a jobboldali ellenzéki Fajvédő Pártot. Bethlen két év alatt győzelmet aratott a Habsburgokat visszahozni kívánó legitimisták felett, beépítette a rendszerbe a szociáldemokrata munkásmozgalmat, a parasztság politikai aktivitását, megszabadult a politikai konszolidációban tehertétellé vált Gömbös csoporttól, korlátlan politikai hatalom birtokában szabad kezet kapott a gazdasági konszolidációra.
2. Képek
11 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Magyar béketapogatózások 1943-ban JUHÁSZ Gyula Magyar béketapogatózások 1943-ban Az antifasiszta hatalmak a második világháború idején a közös harc érdekében kölcsönösen kötelezettséget vállaltak, hogy nem kötnek különbékét. Ezért különösen kényes kérdés volt a tengely-blokk béketapogatózásainak az ügye. A gyanakvást és az ebből fakadó nehézségeket csak úgy lehetett elkerülni, hogy az ilyen nagy horderejű kérdésekben a szövetséges hatalmak tájékoztatták egymást, végeredményben tehát közös álláspontot alakítottak ki. Naiv dolog lenne azt képzelni, hogy fontos külpolitikai mozzanatokat a szövetségesek eltitkolhattak volna egymás elől a háború éveiben. Azt is leszögezhetjük, hogy a németbarát kis országok közül 1943 őszéig a legintenzívebb béketapogatózások Magyarország részéről nyilvánultak meg a nyugati hatalmak, elsősorban Nagy-Britannia felé. A szövetségesek álláspontja 1942-ben A Kállay-kormány különböző rangú és rendű megbízottai már viszonylag korán, 1942 őszétől keresték a kapcsolatot az angol–amerikai szövetségesekkel a semleges országokban. Az angol külügyminisztérium ezekről rendszeresen tájékoztatta mind az Egyesült Államok, mind a Szovjetunió kormányát. A közös álláspont az úgynevezett csatlós országokkal köthető fegyverszünetek kérdésében éppen a magyar béketapogatózások kapcsán alakult ki. Hogyan fogadták a szövetségesek a magyar közeledési kísérleteket, mi volt a véleményük a magyarországi helyzetről? 1943 tavaszáig minden magyar kapcsolatkereső az alábbi választ kapta az angol megbízottaktól: „amíg Magyarország szövetségeseink ellen harcol és a tengelyt támogatja, nem számíthat sem rokonszenvre, sem kíméletre.” Lényegében ugyanez volt az álláspontja az Egyesült Államoknak is. Ez az elutasító magatartás részben abból következett, hogy Londonban és Washingtonban 1942-ben úgy látták: Magyarországon még nem működik egyetlen jelentősebb súlyú szervezett csoport sem Németország aktív ellenzékeként, 1943 elejétől viszont rengeteg értesülés futott be az angol orientációs csoportok erősödéséről. A sztálingrádi csata végnapjaiban pedig mind intenzívebbé váltak a kapcsolatkeresési kísérletek. A brit külügyminisztérium ezen tények következtében elérkezettnek látta az időt, hogy módosítsa irányvonalát Magyarországgal kapcsolatban. 1943. február 9-én F. K. Roberts, a közép-európai osztály vezetője egy belső feljegyzésben a következőket írta: „Amíg mi továbbra is kétkedéssel fogadjuk ezeket a közeledéseket, mint hogy azokat nyilvánvalóan a magyar kormány sugalmazza, az utóbbi időben néhány megnyugtató fejlemény következett be Magyarország belpolitikai helyzetében. Viszonylag erős, demokratikus ellenzék alakult ki a paraszt- és szocialista pártokból, a munkásság és értelmiség képviselőiből. Minthogy Magyarországon a szabadságot sokkal nagyobb mértékben sikerült megőrizni, mint a többi csatlós vagy megszállt országban, ezek a csoportok erősen hallatják hangjukat a magyar képviselőházban és másutt is. Erős mozgalom indult Magyarországon a zsidók üldözésének mérséklésére. Az itteni zsidó szervezetek rokonszenvvel tekintenek Magyarországra.” Szent-Györgyi Albert küldetése Ezeknek a híreknek a pozitív értékelését jelentősen felerősítette Szent-Györgyi Albert missziója. A Nobel-díjas professzor ezekben a napokban Isztambulban tárgyalt az angol megbízottakkal. Szent-Györgyi nem a Kállaykormány, hanem a polgári demokratikus ellenzék nevében lépett fel. Ezért küldetésével kapcsolatban nem is lehetett arra az álláspontra helyezkedni, hogy missziójának célja a megváltozott nemzetközi helyzetben a rendszer biztosítása a szövetségeseknél. S éppen ez volt az egyik lényeges ok, ami Magyarország kérdésében új megfontolásokra késztette az angol kormányt. A brit külügyminisztérium úgy ítélte meg a magyarországi helyzetet, hogy a demokratikus ellenzék, konkrétan egy Szent-Györgyi vezette kormány, hatalomképes alternatívája lehet a Kállay-kormánynak, amelynek közeledési kísérleteit visszautasították. A demokratikus ellenzék lehetőségeit és a magyar belpolitikai helyzet változását túlértékelve (amire – mint látni fogjuk – hamarosan maguk is rájöttek) – ekkor Londonban úgy látták, hogy van valóságos választási lehetőség, s ezért szükségszerűen felmerült egy új irányvonal kidolgozása Magyarországgal kapcsolatban.
12 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Nem is volt könnyű e feladat megoldása, hiszen Anglia és az USA már kimondták: figyelembe kellett venni Csehszlovákia és Jugoszlávia álláspontját, ezért a területi kérdésekben nem vállalhattak kötelezettséget. Ugyanakkor nem volt kétséges: éppen ez az a kérdés, amely az egész magyar közvéleményt befolyásolhatja. Végül világossá kellett tenni a Kállay-kormány számára, hogy viszontbiztosítási kísérletei nem járhatnak sikerrel. Az antifasiszta koalíció módosult véleménye Eden brit külügyminiszter 1943. március 10-én a következőt javasolta Moszkvának és Washingtonnak: „Őfelsége kormánya nem vállalhat semmiféle kötelezettséget Magyarország jövőjét illetőleg, és nem hajlandó egyes magyar személyekkel tárgyalásokat folytatni azon az alapon, hogy azok bizonyos időn belül olyan helyzetben lehetnek, hogy ők alakítják meg a magyar kormányt. De ahelyett, hogy továbbra is arra szorítkozzanak, hogy kijelentik: »amíg Magyarország szövetségeseink ellen harcol és a tengelyt támogatja, nem számíthat sem rokonszenvre, sem kíméletre«. Őfelsége kormánya azt javasolja, a jövőben ehhez hozzáfűzendő lenne, hogy örömmel látják a Magyarországon kialakult és a helyes irányba mutató fejleményeket, de nyilvánvalóan nem lehet semmi dolga azzal a rezsimmel, amely a tengellyel lépett szövetségre és kihívás nélkül megtámadta Nagy-Britannia csehszlovák, jugoszláv és szovjet szövetségeseit. A magyarok új és még messzebbre nyúló trianoni rendezéstől félnek, aggályaik eloszlatására kijelenthetjük, hogy Magyarországot, bár jóvátétellel tartozik szövetségeseinknek, nem szándékozunk megcsonkítani és nem akarjuk kormánya ostobaságaiért az egész magyar népet büntetni. Saját és szövetségeseink állásfoglalását elkerülhetetlenül befolyásolják majd azok a gyakorlati lépések, amelyekre a magyarok elszánják magukat, hogy kiszabaduljanak a tengely uralma alól, siettetve a szövetségesek győzelmét és azzal együtt saját felszabadulásukat.” Hónapokba tellett, amíg az amerikai és a szovjet választ a brit kormány kézhez kapta, s ezalatt nemigen történtek olyan gyakorlati lépések Magyarországon, amelyek siettették volna a kiszabadulást a tengely uralma alól. A németek tudomást szereztek a magyar béketapogatózásokról és erőteljes nyomást gyakoroltak Horthyra, hogy menessze a Kállay-kormányt. Bár ez nem következett be, egy sor intézkedés történt a német bizalmatlanság eloszlatására. A jelek arra mutattak, hogy az angolok februári értékelése bizonyos mértékig elsietett volt. Ezt tükrözte az USA 1943. május eleji válasza is, amely kifejtette: „A Külügyminisztérium úgy véli, hogy sem a jelenlegi magyar kormányban helyet foglaló szimpatizánsok, sem a kormányzat megdöntésére törő ellenzéki személyek, ill. csoportok nem képesek a jelen szakaszban a magyar politika olyan alapvető változását elérni, amely határozott előnyt ígérne az Egyesült Nemzetek számára. Inkább attól kell tartani, hogy egy ilyen elsietett lépés éppen azoknak a személyeknek a likvidálásához vezetne, akik a legjobb szolgálatot tehetnék az Egyesült Nemzeteknek abban a pillanatban, amikor egy széleskörű magyarországi akció a siker kilátásával kecsegtet. A State Departmentnek egyébként az a véleménye, a magyar kormányban helyet foglaló nagytekintélyű személyek úgy ítélendők meg, mint akik elsősorban érdekeltek a jelenlegi rendszer fenntartásában: éppen ezért a tőlük kiinduló javaslatokat ebben a megvilágításban kell szigorúan fenntartásokkal fogadni. Ilyen fenntartásokkal a Department elismeri az angol emlékiratban javasolt némileg hajlékonyabb magatartás előnyeit, mert annak hatására a magyar nép felismerheti: melyek azok a gyakorlati lépések, amelyekkel kiszabadulhatnak a tengely uralma alól és hozzájárulhatnak az Egyesült Nemzetek győzelméhez”. A június 7-én kelt szovjet válasz kitért mindazokra a kérdésekre, amelyeket a márciusi angol emlékirat felvetett néhány kérdésben azonban az angol szövegnél világosabban és félreérthetetlenebbül határozta meg a Szovjetunió álláspontját. Hiszen Magyarország – és Bulgáriát kivéve Németország többi kelet-európai kis szövetségese is – egyedül a Szovjetunió ellen viselt tényleges háborút, a nyugati hatalmakkal csak hadiállapotban volt. Ne feledjük, hogy magyar harcoló és megszálló alakulatok a Szovjetunió területén voltak, és nem nyugaton, éppen ezért a háborús felelősség és a fegyverszüneti feltételek kérdése, szovjet szemszögéből, joggal, bizonyos mértékig más megítélést nyerhetett, s érthetően azt a célt kellett szolgálnia, hogy kizárják a szovjetellenes kombinációkat a délkelet-európai térségben. A válasz érdemi része a következő volt: „…A szovjet kormány úgy véli, hogy azért a fegyveres segítségért, amelyet Magyarország Németországnak nyújtott, valamint azokért a gyilkosságokért és erőszakos cselekedetekért, fosztogatásokért és gyalázatosságokért, amelyeket a megszállt területeken követtek el, a felelősséget nemcsak a magyar kormánynak kell viselnie, hanem nagyobb vagy kisebb mértékben a magyar népnek is. A szovjet kormány lehetségesnek tartja, hogy a szövetségesek nem hivatalos kapcsolatban álljanak magyarországi ellenzéki körökkel és tárgyalásokba bocsátkozzanak velük (kívánatos lenne, ha ezekről előzetesen kölcsönösen tájékoztatnák egymást), de úgy véli, hogy a szövetségeseknek Magyarországgal, 13 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
valamint Németország és Olaszország más csatlósaival létesítendő kapcsolataiban az alábbi alapvető elveket kellene le fektetni: 1. feltétel nélküli megadás, 2. az általuk megszállt területek visszaadása, 3. kártérítés az okozott háborús károkért, 4. a háborúért felelős személyek megbüntetése. A szovjet kormánynak tehát az a véleménye, hogy semmiféle összeköttetésre ne kerüljön sor, ami ellentétben áll a fent említett elvekkel. Ebben az összefüggésben figyelembe kell venni, hogy a szovjet kormány a csatlós államok fenntartására törekszik és nem rejteget terveket ezen államok függetlensége ellen. Az előzetes fegyverszüneti megállapodás 1943. augusztus második felében – a szicíliai partraszállás és Mussolini bukása után néhány héttel – úgy tűnt, hogy a magyar kormány végre felfogta, mit kívántak értésére adni a szövetségesek. Veress László, a külügyminisztérium fiatal munkatársa, aki már korábban is kapcsolatban állt az angolokkal – augusztus 19-én Isztambulban Kállay miniszterelnök, Keresztes-Fischer belügyminiszter, Szombathelyi vezérkari főnök és a külügyminisztérium több vezető tisztviselője nevében felajánlotta Magyarország feltétel nélküli kapitulációját és annak mielőbbi megvalósítását. Kijelentette, hogy a magyar hadsereg felkészül az ország határainak megvédésére a németek ellen; a szövetségesek rendelkezésére bocsátja repülőtereit és más katonai berendezéseit és minden vonatkozásban együttműködik a szövetségesekkel, hogy azoknak az ország megszállását megkönnyítse. Veress az ügy katonai támogatóiként hivatkozott Náday tábornokra, Nagybaczoni Nagy Vilmos vezérezredesre, volt honvédelmi miniszterre és Kádár Gyula ezredesre. Ez az ajánlat az olaszországi partraszállás és az olasz kapituláció előkészítésének befejező szakaszában érthető izgalmat váltott ki Angliában, bár nem minden kétely nélkül fogadták a hírt. A Brit Vezérkari Főnökség nagy jelentőségűnek tartotta volna a magyar kapitulációt, amelyet esetleg más csatlósok is követhetnének, de állásfoglalásában leszögezte: „Magyarország kétségtelenül tisztában van azzal, hogy kapitulációjára a németek az ország inváziójával felelnének, mi pedig, a jelenlegi körülmények között, semmiféle segítséget nem tudnánk neki nyújtani. Tehát a kapituláció most nem valószínű.” Ebből kiindulva javasolta: Magyarországot fel kell szólítani, hogy a szövetségesek támogatására irányuló jó szándékát bizonyítsa azzal, hogy megszüntet minden együttműködést Németországgal, annak akcióit akadályozza és késlelteti, sőt esetleg kisebb mértékű szabotázst folytat. A Brit Vezérkari Főnökség állásfoglalása képezte az alapját annak a 4 pontból álló szövegnek, amelyet a Veress-féle kapitulációs ajánlatra adandó válasznak szántak. Az első pont az ajánlat megerősítését kívánta. A második a feltétel nélküli megadás nyilvános bejelentését követelte és a felajánlott lépések megtételét. A harmadik és negyedik pont pedig a jó szándék bizonyítására vonatkozó vezérkari ajánlatot, valamint a katonai tárgyalások megkezdését. A Veressnek szánt választ ismertették Moszkvával és Washingtonnal. Molotov azt javasolta, hogy a válasz szorítkozzék a feltétel nélküli megadásra. Roosevelt, aki éppen Churchillel tárgyalt Quebecben, tudomásul vette az angol tervezetet. A végső szöveg megfogalmazásába maga Churchill is belefolyt, aki Quebecből küldött táviratában ezeket írta: „Magyarország elszakadása Németországtól felbecsülhetetlen előnyt jelentene, feltéve, hogy az a megfelelő pillanatban történik. Másfelől viszont nem tanúsítanánk nagy előrelátást, ha elfecsérelnénk a magyarok átállásából adódó lehetőségeket: s pusztán annak idő előtti kitörését sikerülne elérnünk, amit egy német Gauleiter vagy egy szuper-quisling kormány erőszakos beiktatása követne. Az időzítésen múlik minden. Ebben az ügyben nem szabad türelmetlenkednünk. Szeretném, ha a helyzet a Balkánon a mainál érettebb állapotban volna, amihez hozzásegíthetnek a küszöbén álló események is, ha ezek jóra fordulnak.” Churchill javaslatait figyelembe véve végül is a válasz így hangzott: „Őfelsége kormánya elvárja, hogy a magyar kormány a megfelelő pillanatban nyilvánosan bejelenti a feltétel nélküli megadás elfogadását…” A négypontos felszólítást, amelyet „előzetes fegyverszüneti megállapodásnak” szoktak nevezni, szeptember 9én adták át Veress Lászlónak, aki azonnal Budapestre utazott, hogy tájékoztassa a kormányt és a kormányzót. A kiugrás esélyei 1943-ban
14 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Tudjuk, a megállapodásból a kormány – rendszermentő szándékai miatt – jószerével semmit sem hajtott végre. A történet további eseményeit azonban nincs helyünk itt részletezni. Arra mégis választ kell keresnünk: volt-e reális alapja a német szövetségből való kiválásnak 1943 őszén Magyarországon, amelynek, ha megvalósul, óriási morális és gyakorlati jelentősége lett volna. A nemzetközi helyzet és Magyarország belső viszonyainak ismeretében és sokfajta forrást összevetve azt mondhatjuk, hogy 1943 őszén a magyar „kiugrásnak” nem voltak meg a reális feltételei. A Kállay-kormánynak ehhez a lépéshez nemcsak az elszántsága hiányzott, de eszközökkel sem rendelkezett hozzá. Mindenekelőtt nem voltak meg egy ilyen fordulatnak a katonai feltételei, mert a hadsereg képtelennek látszott a fordulatra. Egy átállás végrehajtásának 1943 őszén a kormány nélkül, vagy azzal szemben a demokratikus, antifasiszta erők vezetésével, még kevésbé állott fenn a lehetősége. A „másik Magyarország” erőinek szervezettsége, befolyása – éppen az egész rendszer antidemokratikus felépítése miatt – ettől még távol állt. Így ítélte meg a helyzetet akkor a Békepárt Központi Bizottsága is, világosan látva, hogy a tömegek nagy része még nem érett meg arra, hogy fellépjen a Németországgal való szakítás, és különösen a Kállayval való szembefordulás mellett. Tovább nehezítette a helyzetet, hogy ebben az időben Magyarországon a szélsőjobboldal még jelentős befolyással rendelkezett és mint ellenzéki politikai erő, hatalomképes alternatívája volt a kormányzatnak. Részben erre az erőre számított Hitler is, hogy Magyarországot a német szövetségben megtartsa. A fordulat nemzetközi katonai feltételei sem kedvezőek még. A szövetséges hadseregek, amelyek a kapitulációt elfogadhatták volna, messze álltak a magyar határoktól. Az idő előtti német megszállás elkerülésének angol (és nemcsak angol) megfontolásai között még egy szempont szerepelt. Erről Namier professzor, a nemzetközi zsidó szervezetek egyik tekintélyes vezetője a következőket jelentette ki az angol külügyminisztérium illetékesének: „…súlyos aggodalommal gondolnak azokra a lehetséges következményekre, amelyek a Magyarországon viszonylagos biztonságban élő 800 000 zsidót sújtanák, ha a magyar kormány idő előtt szakítana Németországgal, erre a németek az ország megszállásával válaszolnak és …kiirtanák az Európában utolsóként fennmaradt jelentős zsidó közösséget... a zsidókat illetően az egyetlen remény, hogy a magyarok nem tesznek semmit addig, amíg gyakorlatilag nem látszik valószínűnek, hogy a németek már nem képesek reagálni.” Az érveléssel a Foreign Office egyetértett. Jól tudjuk, hogy a Kállay-kormány megfontolásaiban elsősorban nem ezek a szempontok, hanem az ellenforradalmi rendszer átmentésének, háború utáni létének lehetőségei játszották a főszerepet. A hatalom mindenáron való kézbentartása: ez volt a kulcskérdése a háború alatti magyar külpolitikának. Ez bénította meg a cselekvést akkor is, amikor már eljött volna az ideje a fordulatnak, az ellenállásnak a német megszállókkal szemben. A cikkben idézett okmányok az angol külügyminisztérium irataiból valók. Magyar fordításuk megjelent a „Magyar–brit titkos tárgyalások 1943-ban” c. kötetben. Összeállította, sajtó alá rendezte és a bevezető tanulmányt írta: Juhász Gyula. Kossuth Kiadó 1978.
2. Képek
15 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
16 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Pompeji: az élõ és a romváros FIGYELŐ CASTIGLIONE László Pompeji: az élő és a romváros 1900 évvel ezelőtt, pontosan Kr. u. 79. augusztus 24-én tört ki a Vezúv, s pusztította el Dél-Itália három városát: Pompejit, Herculaneumot és Stabiaet. Az évforduló alkalmából hazánkban is több megemlékezés látott napvilágot. Mégis maradt még néhány nyitott kérdés az emberiség történelmének és kultúrtörténetének eme érdekes eseménysorozatával kapcsolatban. Ezekre Castiglione Lászlótól, az MTA Régészeti Intézetének igazgatóhelyettesétől várunk választ. – Milyen volt az a vidék, amelyet a Vezúv végigpusztított? – Campania – mint ma is – az ókori Itália legvonzóbb területei közé tartozott. Virágzását három körülmény segítette elő. Az Appennin-félsziget délebbi felének nyugati oldalán fekvő, nagyjából a Liris folyó ós a Surrentum félsziget közé eső, s kelet felé az Appenninek nyúlványaitól határolt síkság elsősorban rendkívüli termékenysége, azután kellemes éghajlata, s végül előnyös kereskedelmi helyzete révén vált közmondásosan értékessé, széppé, vagy ahogyan latinul hívták: boldoggá (felix). Mezőgazdasági javakban dúskáló gazdaságát annak köszönhette, hogy termőtalaját a hajdan igen aktív vulkáni működés – amelynek később is mozgásban levő részei a Campi Phlegraei és mindenekelőtt a Mons Vesuvius voltak – hozta létre. A lukacsos altalaj vízbefogadó képessége révén a száraz évszakban is nedvességtartó és foszfátokban gazdag föld évente 3–4 termés betakarítását tette lehetővé. A Capua körüli síkság és a Vezúv alatt fekvő Nápolyi-öböl környéke a félsziget legdúsabban termő tája volt, ugyanakkor ez utóbbinál fejlődött ki a gazdag rómaiak legkedveltebb üdülőhelye. A vidék kereskedelmi fontosságát a kikötőkben bővelkedő partszegélynek a Mediterráneum egészén belül elfoglalt középponti helye biztosította. – A campaniai táj természetföldrajzi viszonyai hogyan hatottak Pompeji gazdasági fejlődésére? – Pompeji a legkisebb campaniai városok közül talán a legügyesebbek közé tartozott. Jól kihasználta azt a lehetőséget, amelyet kedvező fekvése nyújtott: a tengeri, folyami és szárazföldi utakon vándorló áruk egyik közvetítőjeként saját termelését egyre inkább olyan mezőgazdasági és ipari ágakra összpontosította, amelyeknek termékeit szélesebb körben, sőt a távolsági kereskedelemben is haszonnal tudta értékesíteni (bor, zöldségfélék, malomkő stb.). Így válik érthetővé, hogy a Kr. e. 2. században Pompeji egyike volt Itália leggazdagabb városainak, egész városképe, középületei és magánházai jólétet és kulturált ízlést sugároztak. Ennek az akkor használt építőkőről elnevezett tufa-periódusnak a város későbbi képét meghatározó szerepe volt. Bármilyen sokat változtattak is később a római telepesek, majd a természeti csapások az épületeken, a város összképét mindvégig a samnisváros köztársaságkori stílusa határozta meg. – Samnis városról szólt. A samnis földművelő dél-itáliai nép volt, mely három hosszú, Rómával vívott háború után kényszerült belépni Róma szövetségi rendszerébe. Kicsiny városaik később fokozatosan romanizálódtak. Hogyan vált Pompeji rómaivá? – A Kr. e. 90-ben kirobbant itáliai szövetséges háború során Pompeji is csatlakozott azokhoz a népekhez és városokhoz, melyek a rómaiakkal teljesen egyenrangú polgárjogot követeltek maguknak. Az események során i. e. 80-ban a város elnyerte a colonia státuszt. A colonia közjogilag választójoggal rendelkező római polgárok alkotta településnek számított. Vagyis Rómával egyenlő kiváltságokat élvezett. A diktátor Sulla (82–79) néhány ezer volt katonáját és hívét Pompejiben telepítette le, s a római polgárok beköltözése alkalmával a várost Colonia Cornelia Veneria Pompeianorum néven teljes polgárjoggal ruházta fel. Az új colónia megszervezését a diktátor P. Cornelius Sullára, saját unokaöccsére bízta. A letelepített rómaiak nemcsak Pompeji telkeinek és házainak egy részét, hanem igen jelentős földterületet is kaptak a város most hivatalosan újraparcellázott territóriumából. A választási feliratokból tudjuk, hogy a colonia megalapítása után jó néhány évtizedig csaknem kizárólag a beköltözött rómaiak tartották kezükben a város tisztségeit és irányítását, igaz, hogy ennek fejében bőkezű építkezésekkel igyekeztek népszerűvé tenni magukat. De kivette részét a gyarapodásból a továbbélő samni arisztokrácia is, amely lassacskán összeolvadt a vele jogilag és vagyonilag egyenrangú colonusokkal. A császárkor kezdetén a város fejlődésében a manufakturális és specializált termelésre való átállás tendenciája érvényesült. A város territóriumát a villákból (gazdasági központokból) irányított közép- és nagybirtokok hálózták be, ezeknek termékei nemcsak a város piacán, hanem a birodalom különböző területein is vevőkre találtak. 17 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
– Ezek után megtudhatnánk néhány adatot a Pompejivel együtt el pusztult Herculaneumról is? – Herculaneum lényegesen kisebb volt Pompejinél, lakosainak számát általában 5000-re becsülik, szemben a Pompejiben feltételezett 15–20 ezres lélekszámmal. Véleményem szerint ezek a számok túlságosan alacsonyak, de az ilyen becslések esetében jobb az óvatosság, mint a túlzás. Annyi bizonyos, hogy Herculaneum, amely a Vezúv déli lejtőjénél, közvetlenül a meredek tengerpart szegélyén, két vízmosás között feküdt, s melynek romjai közül ismerjük a város szélén fekvő villák és középületek nyomait, alapterületét illetően nem lehetett nagyobb Pompeji egyharmadánál. Herculaneum csendes kis város volt, hiányzott belőle az ipar és kereskedelem nyüzsgése, amelyről Pompeji még romjaiban is tanúskodik. Őslakói a földművelés mellett főként a halászatból élhettek. A római korban azután éppen a városka nyugalma és csodálatos fekvése vonzotta ide a kikapcsolódni vágyó előkelőket, akik vagy a városfalak tengerre néző tetejéhez, vagy a környék festői dombjaira építették teraszos házaikat és villáikat. – Az eddigiek alapján képet nyertünk arról, hogy milyen élet és mekkora gazdagság eshetett áldozatául a természeti katasztrófának. Most az érdekel bennünket, hogy miként kerültek vissza az emberiség tulajdonába e föld alá temetett élet emlékei. Tudjuk, hogy az egyre tudatosabbá és tudományosabbá váló kutatómunka évszázadok óta tart. Kísérjük nyomon az ásatásokat legalább a 20. század kezdetétől! – Századunk első éveiben (1901–1905) a nagy római történész E. Pais vezette a pompeji ásatásokat. Ezalatt tárták fel a híres „Casa dei Amorini dorati”-t, és végezték az első rétegtani vizsgálatokat a 79. évi szint alatt. Ugyancsak rövidebb ideig állt az ásatások élén A. Sogliano (1905–1910), aki a konzerválás terén szerezte a legfőbb érdemeket. Őt több mint egy évtizedre (1910–1923) az egyik legdinamikusabb ásatásvezető, V. Spinazzola követte. Ő rendkívüli energiával tárta fel a város legfontosabb üzletutcáját, a Via dell’abbondanzát. A hangsúlyt az utcakép és a homlokzatok, valamint a boltok bemutatására helyezte, és nem hatolt be mélyebben az utcamenti házak belső traktusaiba. Ezután lépett a munkálatok élére a modern ásatások legnevesebb személyisége, Amadeo Maiuri (1924–1960), aki nemcsak 40 éven át folytatta és tökéletesítette Pompeji feltárását, úttörő munkát végezve mind a teljes épületek kibontásában és konzerválásában (Villa dei Misteri, Casa del Menandro stb.), mind a mélyásatásokban, amelyekkel elsőnek szerzett hiteles adatokat a város korai történetéhez. Ezzel egy időben újrakezdte Herculaneum teljes felületű feltárását, s a város jelentékeny részének mesteri kiásásával és konzerválásával a legmodernebb régészet úttörőjévé volt. Átélte Pompeji tragikus napjait a II. világháború alatt, amikor fatális tévedés miatt 1943. augusztus 24-én, tehát éppen az ókori pusztulás napján a szövetségesek 165 bombát szórták a romvárosra, s ezzel igen nagy károkat okoztak. Ő volt az ásatások újraindítója. Energiája kifogyhatatlan volt, az általa vezetett ásatások utolsó évtizedeiben a Nuceriai kaput és az előtte fekvő igen jelentős temetőrészt, valamint Fabius Rufus fontos házát adta vissza az utókornak. 1961-től A. De Franciscis vette át az ásatások irányítását, aki bátor lelkiismeretességgel nézett szembe napjaink tudományos és gyakorlati problémáival. Új feltárásai, amelyek az ő és G. Cerulli Irelli nevéhez fűződnek, nemcsak a város belső területén (C. Iulius Polybius háza), hanem szinte nagyobb súllyal mind a két romvárosban a peremrészeken és a falak előtti suburbanus zónában folytak, nem beszélve Stabias és Torre Annunziata pompás villáinak szenzációs ásatásairól. – Ön szerint milyen feladatok állnak még a Vezúv által elpusztított városokat feltáró régészek előtt? – Az eddigi ásatások – nem is beszélve az első 150 év tudománytalan rablógazdálkodásáról – végeredményben csak egyetlen „szint”, vagyis a 79-ben betemetett állapot feltárására és – szerencsés esetben – konzerválására irányultak, holott a teljes tudományos feladat a több száz éves városok egész történetének régészeti vizsgálata lenne. Ugyanakkor, amikor ez a fajta munka úgyszólván centiméterről-centiméterre való igen lassú haladást tesz lehetővé. Ott tornyosul a helyszínen, a Nápolyi Nemzeti Múzeumban, sőt a világ más gyűjteményeiben is az írásos – valamint képi – dokumentációban felhalmozódott iszonyatos mennyiségű közlésre vagy elemzésre váró lelet- és adattömeg. Nemzetközi összefogásra van szükség, amelyben az elvégzendő munka fontossági sorrendjének meghatározása már önmagában is rendkívül nehéz feladat. Herculaneum, Pompeji, Stabiae, Oplontis és a villák mai kutatása tehát a modern civilizációra jellemző válságtudattal küzdő, de éppen ezért minden korábbinál elmélyültebb és komolyabb munkává terebélyesedett. Már nem olyan sietős az újabb épületek feltárása, hacsak nem lép fel veszélyeztetettség, mert a kiásott dolgok rögtön a második és teljes pusztulás fenyegetésével néznek szembe, vagyis elporladhatnak. De azért mégis kutatni kell tovább, feltárt és feltáratlan részeken egyaránt, a terepen és a könyvtárszobákban, a legkifinomultabb módszerekkel és szempontokkal hatolni be az idő és az élet minden dimenziójába, védekezve a modern idők támadása ellen a modern idők technikájának és eszméinek minden eszközével.
2. Képek 18 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
19 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
20 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
21 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Ki volt és mikor élt Anonymus? KRISTÓ Gyula Ki volt és mikor élt Anonymus? Az utóbbi hónapokban a Magyar Nemzet hasábjain számos cikk – a legutóbbi több folytatásban – foglalkozott – Szenci Szabó János, Süpek Ottó, Katona Imre tollából – az Anonymus-rejtéllyel. A Budapesti Városligetben áll Ligeti Miklós Anonymus-szobra. Az arcvonásokat elfedő csuklya jelzi, hogy a szobor elkészültének idején, a század fordulón, mily rejtélyesnek érezték középkori történetírásunk legendás alakját. (Maga az Anonymus név „névtelen”-t jelent.) Pedig Anonymus, művének – a Gesta Hungarorumnak, vagyis a Magyarok cselekedeteinek – 1746-os közzététele óta, beható kutatások középpontjában áll, s már a szobor készültekor számos elmélet létezett arról, kit takar a Névtelen megnevezés. A névtelen történetíró munkájának egyetlen ránk maradt kézirata, egy 13. század végéről származó másolat, e szavakkal indul: „Mesternek mondott P., a néhai jó emlékű, dicsőséges Bélának, Magyarország királyának jegyzője N.-nek, az ő legkedvesebb barátjának, a tisztelendő és az írástudás művészetében avatott férfiúnak”. Mivel Anonymus kilétéről csak munkájából kaphatunk információkat az idézett mondat mindenkor különleges fontosságot kapott az Anonymus-kutatásban. Hosszas viták folytak arról, hogy a P. betű vajon egy P-vel kezdődő személynév rövidítése-e, vagy pedig az utána következő dictus szóval összeolvadva praedictusnak „előbb mondott”-nak kell értelmezni. De mire vonatkozzék egy geszta első szavaként az „előbb mondott” kifejezés? A geszta jelenlegi kézirata nem az 1. lap elülső, hanem hátsó oldalán kezdődik. Az üres 1a oldalon vakarás nyomai láthatók, s bár ezt az 1920-as években ultraibolya sugarakkal világították át, nem találták az „előbb mondott mester” nevét. A levakart szöveg ugyanis a jelenleg az 1b oldalon levő szöveget tartalmazza, számos hibával. A szöveget tehát a másoló törölte, hogy új oldalra hibátlanul leírja. Ezzel eldőlt, hogy a P. dictus magister formula „mesternek mondott P.” jelentésű. Ezt az értelmezést megerősíti, hogy az ilyenfajta „szerénykedési” formulák a középkorban elterjedtek voltak. Mivel P. a szerző nevének kezdőbetűje, immár jó fél évszázada csak P-betűs Anonymus-jelölteket kutatnak. De még legújabban is Szenci Szabó János a honfoglaló Huba vezér leszármazottját, a gesztában név szerint említett „okos Szemeré”-t vélte Anonymusszal azonosíthatónak. Jakubovich Emil a névtelen jegyzőt II. Béla királyhoz (1131–1141) kapcsolta, s Péter budai préposttal azonosította. III. Béla király (1172–1196) korába is számos P kezdőbetűs Anonymus-jelöltet helyezett a kutatás. Szilágyi Loránd egy Péter nevű esztergomi prépostra gondolt, ifj. Horváth János és Sólyom Károly pedig arra a következtetésre jutott, hogy Anonymus Péter győri püspökkel azonos. Györffy György szerint a névtelen jegyző Péter budai préposttal azonosítható, aki 1200 körül viselte e méltóságot. Több Anonymus-jelöltet leltek fel a kutatók IV. Béla király (1235–1270) korában is. Karsai Géza a levakart 1a oldal újbóli átvilágítása után arra következtetett, hogy Anonymus Pósa boszniai püspökkel azonos. Legújabban Süpek Ottó kutatásaira építve Katona Imre a Balog nembeli Széchy Pál veszprémi prépostban (utóbb pécsi püspökben) vélte megtalálni a névtelen jegyzőt. Ez a rövid és nem teljes felsorolás is elárulhatja, hogy a Ki volt Anonymus? – kérdés alá van rendelve a Mikor élt Anonymus? – kérdésének, hisz a műnek a szerzőre vonatkozó információi nem adhatnak határozott arcélt a névtelen jegyzőnek. Az eddigi Anonymus-jelöltek jószerével csak két kritériumnak tesznek eleget: nevük Pbetűvel kezdődik, s a papi rendbe tartoztak. Ez utóbbi mozzanat nem segít, hiszen ebben a korban történeti alkotás szerzőjeként mást, mint klerikust, aligha lehet elképzelni. Azt viszont már egyetlen szóbahozott Anonymus-jelöltről sem tudjuk bebizonyítani, hogy franciaországi tanulmányokat végzett, ami pedig P. mesterről, műve alapján, szinte bizonyosra vehető. Úgyszintén bizonyítatlan, legfeljebb többé-kevésbé megalapozott az a feltevés, hogy a fenti jelöltek valamelyik Béla király jegyzői lettek volna. A személy-meghatározás nehézségeinek forrása, hogy Anonymus igen keveset árul el önmagáról. Jellemző módon gesztájának bevezető soraiban még azt sem tüntette fel, hogy melyik Béla királynak volt a jegyzője. Ezért ifj. Horváth János annak a véleményének adott hangot, hogy „P. mester még a kortársai előtt is titokban akarta tartani kilétét”, mivel érsekétől eltérő véleményt nyilvánított András birtokpolitikájáról. Valószínűtlennek kell azonban tartanunk, hogy P. mester nevének eltitkolására törekedett volna akár a kortársak, akár az utókor előtt. Éppen ellenkezőleg: ha mindenáron névtelenségbe kívánt volna burkolózni, annyit sem kellett volna elárulnia, amit végül is elmondott. Az elmúlt évekig nem született igazán elfogadható magyarázat arról, hogy Anonymus miért csak egykori – királyi jegyzői – funkciójáról emlékezett meg, s miért hallgatta el a geszta írásakor viselt tisztségét vagy foglalkozását, holott magyarországi példa – igaz, jóval későbbi példa – tanúskodik amellett, hogy előfordul a múlt- és a jelenbeli méltóság együttes említése. Küküllei János, az I. Lajos királyról életrajzot készítő 14. századi történetíró így szól önmagáról: „én, János, most az erdélyi egyházmegyében
22 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Küküllő főesperese, a lelkiekben esztergomi általános helytartó, akkor..., a király titkos jegyzője”. Csóka J. Lajos mutatott rá a közelmúltban, hogy P. mester „bemutatkozása” voltaképpen egyaránt utalhat akkori és hajdani tisztségre is. Eszerint P. mester „jelenleg” – vagyis a geszta írásakor – mester=magister (az ő értelmezése szerint a pannonhalmi iskola mestere), korábban pedig királyi jegyző volt. E korban egyébként szokás volt a név teljes kiírása helyett azt csupán kezdőbetűvel rövidíteni. Példaként említjük a magyar anyagból az „Én, a tatai apátnak nevezett R.” formulát (1221). Az 1222. évi Aranybulla 23. cikkelye pedig arra bizonyság, hogy több azonos nevű király esetén sem szokták megadni a sorszámot: „Új pénzünk egy évig, húsvéttól húsvétig legyen érvényes, és a dénárok olyanok legyenek, amilyenek voltak Béla király idején”. Bizonyosak lehetünk tehát abban, hogy Anonymus a kor szokásainak megfelelően készítette el gesztáját, s nem törekedett személyének eltitkolására. Az Anonymus-kérdés történetének eddigi 233 éve alatt mind a négy Béla királyt „gyanúba fogták”. Közülük még ma is csak I. Béla király (1060–1063) zárható ki teljes bizonyossággal, viszont nyitottnak kell kezelnünk azt a kérdést, hogy P. mester II., III. vagy éppen IV. Béla jegyzője volt-e, még akkor is, ha ma már a kutatók nagyobbik része III. Béla felé hajlik. Bizonyítékok szólnak – vagy legalábbis szólhatnak – ugyan is mindhárom Béla mellett: természetesen nem azonos súlyúak. Vannak közöttük szigorúan tárgyszerűek, s vannak olyanok is, amelyek inkább csak benyomásokra épülnek. Tárgyszerű érveknek tűnhetnek azok a szövegbeli egyezések, amelyek a geszta, valamint 12. századi okleveleink között mutathatók ki. Az összevetéseket kiváló filológusok végezték el, egyesek mégis II. Béla, mások pedig III. Béla kora mellett tették le a garast. Még kevésbé várhatunk biztos eredményeket a benyomásokon alapuló „érvektől”. Legújabban Katona Imre IV. Béla kora mellett szóló bizonyítéknak minősítette, hogy P. mester – úgy mond – a honfoglalást az 1241. évi tatárjárás mintájára beszéli el. Mások viszont semmi párhuzamot sem találnak az Anonymus megrajzolta honfoglalás és a tatár hódítás forrásokból ismert lefolyása között. Hogy biztos eredményről mind a mai napig nem beszélhetünk, annak nem a kutatás lanyhasága vagy egyoldalúsága az oka. Sokkal inkább az, hogy viszonylag szűk – alig 130 év – az az időköz, amelyben megbízható módon kellene elhelyezni a geszta keletkezését. Ha ugyanis Anonymus II. Béla jegyzője volt, a geszta akár a király halála (1141. február 13.) utáni hetekben is elkészülhetett; ekkor már ráillett II. Bélára a „jó emlékű”, Anonymus királyi jegyzőségére pedig az „egykori” jelző. IV. Béla esetében a keletkezés legkorábbi dátuma az 1270. május 3. utáni időszakra esik. Még nehezebb a helyzet, ha csak két-két Béla király között akarunk választani, hiszen II. és III. Béla halála között 55, III. és IV. Béla halála között pedig 74 év telt el. Egy olyan korszakban, amikor behatárolt, korlátozott számú s ráadásul eléggé egysíkú a forrásanyag, roppant nehéz meglelni azt az egy-két évtizedet, amelyben a geszta keletkezett. Az is kérdés, hogy Anonymus ismeretanyaga a megírás-korabeli vagy a korábbi viszonyokat tükrözi-e? Végleg le kell tehát mondanunk arról, hogy meghatározhassuk a geszta keletkezésének korát? Erről szó sincs. De ehhez az eddig felszínre hozott bizonyító anyag gondos mérlegelése és jó adag óvatosság szükséges. II. Béla kora mellett például igen nyomós érvként szokták felhozni Anonymus helyesírását, s azt a nyelvállapotot, amely a nála lejegyzett magyar nevekben és szavakban tükröződik. Nem véletlen, hogy kiváló nyelvészeink egész sora II. Béla korára gondolt, vagy legalábbis gyanakodott. Ugyanakkor viszont ifj. Horváth János rámutatott, hogy P. mester egyéni helyesírási rendszerének legkritikusabb pontjain” a 13. század első feléből való Váradi Regestrummal és az 1211. évi tihanyi összeírással vethető leginkább egybe. Anonymus szövegének helyesírási minősítésében azért is tanácsos nagy óvatosságot tanúsítani, mivel abban az időben nem volt országos helyesírási norma, továbbá a nyelv fejlődésének irányai nem azonos időpontban érvényesültek az ország egész területén. Mindebből következik, hogy Anonymus helyesírása, a gesztában található magyar nyelvi anyag semmiképp sem alkalmas arra, hogy abból megbízhatóan következtessünk a geszta keletkezési idejére. Az időről időre fel-felbukkanó új kormeghatározási szempontok viszont mind bizonyosabbá teszik, hogy Anonymus nem lehetett II. Béla jegyzője: Anonymus Oroszországot Szuzdal nevével értelmezte, ez a tudósítás arra az időre vall, amikor a korábban vezető szerepet Játszott Kijev lehanyatlott s helyét az észak-keleten levő Szuzdal vette át, Vlagyimir szuzdali fejedelem uralkodása idején (1176–1212). – P. mester szerint a honfoglaló magyarokkal szembeszálló Galád „kun, bolgár és blak segítséggel” rendelkezett. Ez a három népelem volt a megalapítója az 1180-as évek közepén a bizánci függőséget lerázó, úgynevezett Aszenida bolgár államnak. – Anonymus egész vármegyét adományoztat el Árpáddal, márpedig teljes megye eladományozására a magyarországi gyakorlatban első ízben csak 1193-ban került sor. – Anonymus blak (román) népességet helyez a honfoglalás kori Erdélybe, a magyarországi okleveles forrásanyagban először 1210. évi esemény kapcsán fordulnak elő középkori magyar állammal kapcsolatba került román (Olacus) népelemek. Fentebbi példáink nem hagynak kétséget afelől, hogy Anonymus gesztájában saját kora viszonyai tükröződtek. Mert hiszen Anonymus I. Béla korában aligha láthatta volna előre akár Szuzdal felemelkedését, akár a kun– 23 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
bolgár–blak etnikumú Aszenida-állam kialakulását, akár a teljes megyék eladományozásának gyakorlatát, vagy románok számottevő mértékű betelepedését a Kárpát-medencébe. Ezeket csak a lejegyzett dolgok tanúja írhatta le. Mindezek első sorban II. és III. Béla kora között dönthetnek, az utóbbi javára, de közvetve IV. Béla kora ellen is szólnak. Anonymus gesztájából ugyanis hiányzik minden olyan aktuális esemény, szakkifejezés, s végső fokon hiányzik az a teljes problematika, amely IV. Béla korát jellemezte. Ezek után lássuk, mit tekintett Anonymus a saját korának. P. mester munkájában közel 25 alkalommal hivatkozik a mára, a mai napra, az éppen mostra. Ebből mindössze két utalás hasznosítható a geszta megírásának kronológiájához. Az egyik: Attila „királyi székhelyet állított magának a Duna mellett a hévizek fölött... Ezt magyar nyelven most [nunc] Budavárnak mondják, a németek pedig Ecilburgnak hívják”. Itt Aquincumról van szó, vagyis a mai Óbudáról. Ezt pedig csak a mai budai várhegyen levő Buda alapítása, vagyis: az 1250-es évek előtt lehetett Budavárnak nevezni. Ettől kezdve az egykori Aquincum Óbuda (Vetus Buda) néven szerepel. Bennünket azonban most jobban érdekel az, hogy miért említi meg Anonymus az akkori Buda (a mai Óbuda) német nevét. Ismereteink szerint Óbudának Ecilburg (Attila vára) neve legkorábban azoknál a német és osztrák szerzőknél fordul elő, akik a harmadik keresztes hadjárat német seregének 1189. évi magyarországi átvonulásáról tudósítanak. (Egyikük bizonyosan személyesen is megfordult itt.) Lübecki Arnold urbs Adtile dicta = ‘az Attiláénak mondott város’, az úgynevezett Ansbertus-féle Historia pedig Czilnburg = Ezilnburg alakban említet te Óbudát. Csakis tőlük vehette át azt az ötletet Anonymus, hogy Óbudára lokalizálja Attila városát, az aquincumi romok közé helyezze Attila egykori palotáit. Abból, hogy eszerint P. mester 1189 előtt nem írhatta le az Ecilburg nevet, az 1250-es évek után pedig már nem nevezhette volna Budavárnak Óbudát, Anonymus III. Béla jegyzőjének tűnik. Az ezt megerősítő másik utalás pedig: „Attila király halála után a rómaiak Pannónia földjét legelőknek hívták azért, mivel a nyájaik Pannónia földjén legeltek, s joggal mondhatták Pannónia földjéről, hogy az a rómaiak legelője, hiszen éppen most [modo] is a rómaiak legelnek Magyarország javaiból”. E rómaiakat hol az 1147. évi, második keresztes hadjárat németjeivel, hol a királynék kíséretében nyugatról beköltözött lovagokkal, hol a római pápasággal azonosították. A filológiai elemzés bizonyította, hogy a magyarországi latinságban a Romanus (‘római’) szó a 12–13. században a német-római birodalom alattvalóját jelenti. Mivel Anonymus a Magyarország javaiból legelő rómaiakat Veszprémbe, a magyar királynék székvárosába helyezi, kézen fekvő a feltételezés, hogy ezek talán német-római birodalomból származó egyik magyar királyné kíséretébe tartozó idegenek. A számba jöhető időszak királynéi közül egyedül Gertrúdra, II. András király (1205–1235) első feleségére gondolhatunk, aki valóban mindenben kedvezett németjeinek. Ez kiváltotta a hatalomból kiszorított magyar előkelők haragját; Gertrúd meggyilkolásával (1213) véget vetettek a németek magyarországi befolyásának. Ha Anonymus a fenti helyen a falánk rómaiakról szólva Gertrúd németjeire utal, gesztája 1205–1213 között, minden valószínűség szerint 1210 táján íródhatott. Ez a keltezés nagyjából egybevág az utóbbi időkben III. Béla kora mellett állást foglaló kutatók megállapításaival, hiszen ifj. Horváth János 1215–1217 közé helyezte a geszta keletkezését, Váczy Péter szerint pedig 1220 köré csoportosulnak a geszta keletkezésére valló nyelvi formák. Anonymus műve írásának időpontját tehát több évtized választotta el a „jó emlékű, dicsőséges” Béla király – azaz III. Béla – halálának dátumától. Bár óvatosságra intő jel még bőven akad: úgy tűnik, ismerjük azt az időpontot, amikor a geszta létrejött. De vajon következik-e ebből valami is Anonymus személyére nézve? II Bélának egyetlen P-betűs jegyzőjét ismerjük. Pál prépostot, utóbb erdélyi püspököt, aki azonban nem élte túl királyát, így nem lehet a geszta szerzője. Valamennyi III. Béla korabeli Anonymus-jelölt „életrajzából” hiányzik tehát a bizonyítható királyi jegyzőség. De különben is: mit érünk egy puszta névvel? Mennyivel vinné előbbre tudásunkat, ha mégis sikerülne megállapítani: Péternek, Pálnak vagy Pósának hívták P. mestert, amikor életéből, nevén és tisztségén kívül semmit sem ismerünk? Éppen száz éve írta le Marczali Henrik Anonymusszal kapcsolatban az alábbi, megszívlelendő sorokat: „Nem is tartom fontosnak a nevet, míg hozzá pontosan körülményeiben és életében ismert szó személyt nem köthetünk.” Erre viszont a 12–13.. század fordulója forrásanyagot nem szolgáltat. Hiába röppen fel időről időre a sajtóban a reményt keltő hír: nem névtelen többé Anonymus, hiába hatalmasodik el időnként még a szakembereken is az optimizmus (mint legutóbb Süpek Ottó írta ,,Lassanként hátra csúszik Anonymus arcra húzott csuklyája”), az „igazi” Anonymus nincs meg, s hogy valaha is meglelhetjük, erre alig van remény. A valóságot Csapodi Csaba szavai tükrözik: „a csuklyát nem sikerült félrevonni az ismeretlen arcról”. A városligeti Anonymus-szobor ma is hűen mutatja a kutatások állását. Az Anonymusszal foglalkozó szakirodalomról (1746–1976): Csapodi Csaba: Az Anonymus-kérdés története. Bp. 1978. (Gyorsuló idő). Az ott nem szereplő, de a jelen írásban hivatkozott munkák: Szenci Szabó János: Anonymus–Szemere. Magyar Nemzet, 1979. április 25. Süpek Ottó–Katona Imre: Az Anonymus-kérdés új 24 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
megvilágításban. Két kutató a Névtelen művéről és személyéről. Magyar Nemzet, 1979. június 24., június 26– 29. Kristó Gyula: Szempontok Anonymus gesztájának megítéléséhez (sajtó alatt); A magyar Anonymusidézetek Pais Dezső: Magyar Anonymusából (Bp. 1926) származnak.
2. Képek
25 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. A Vadnyugat hõskora URBÁN Aladár A Vadnyugat hőskora Kevés olyan fogalom van, amely szerte a világon a fiatalok és öregek számára olyan ismerős volna, mint a Vadnyugat. Az indián- és cowboy-történetek az ifjúság egymást váltó generációinak kedvenc olvasmányai. A mozi, majd a tv jóvoltából pedig felújított és új filmek sora – jók s rosszak, vegyesen – újból és újból felidézi a Vadnyugat történetének egy-egy, többnyire eszményített epizódját, ahol a gonosz banditák (vagy a kegyetlen indiánok) végül is elnyerik büntetésüket, a keményöklű cowboyok és keményen dolgozó, hős telepesek jutalmukat – a szerelmes fiatalok pedig egymás kezét. A sajátos természeti környezet és a feszültséggel teli történelmi háttér még közepes film esetében is növeli az érdeklődést, amelynek középpontjában természetesen a kaland áll. A Vadnyugat története pedig valóban bővelkedik igazi kalandokban. Előre, Nyugat felé! Az olvasó vagy a néző azonban ritkán gondol arra, hogy amit lát, az valójában az amerikai nép „nagy kaland”jának része, a valóságos történelem egy-egy epizódja, amely újból és újból megismétlődött egy kontinens nagyságú területen. A telepesek kockázatos utazása, a letelepedés nehézségei és az indiánok meg-megújuló támadásai gyakorlatilag végigkísérik az Egyesült Államok lakosságának életét szinte a kezdetektől, vagyis attól a pillanattól, hogy a 17. század elején az első telepesek megvetették lábukat a keleti partvidéken, az Atlantióceán partján. Innen indult el a „Nyugat felé haladás”, amelynek során az Egyesült Államok történelmileg viszonylag rövid idő alatt nemcsak megszerezte, de be is népesítette az észak amerikai kontinens közel felét az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig. A függetlenségi háborút követő 1783. évi béke eredményeként a keleti partvidék 13 volt gyarmata megduplázta eredeti területét, mivel az Egyesült Államok új nyugati határa ekkor a Mississippi folyamánál húzódott. 1803ban Napóleon eladta az Államoknak a volt francia gyarmat, Louisiana, Mississippin túli területeit, ami újabb hatalmas terjeszkedési lehetőséget biztosított. 1845-ben csatlakozott az Unióhoz Texas, amely 1836-ban vált ki a Mexikói Államszövetségből. 1846-ban Anglia lemondott az addig az Államokkal közösen birtokolt Oregonterületről (a mai Oregon, Washington és Idaho államok), s az 1846–48-as amerikai–mexikói háború eredményeként az Egyesült Államok elfoglalta a mai Kalifornia, Nevada, Arizona és New Mexikó államok területét. Ezzel 1846-ban és 1848-ban az Egyesült Államok birtokába vette a Csendes-óceáni partokat és befejeződött a „tengertől terjeszkedés első szakasza. 1848-ban, a Mexikóval kötött béke időpontjában a hatalmas Mississippin túli területek nagy része vadon, az indiánok által gyéren lakott síkság volt. Úgy tűnt, hogy az Egyesült Államok 20 milliót meghaladó népességének legmerészebbjei sem fogják egyelőre elhagyni a Nagy Folyam nyugati partján létrejött új államokat és a Nagy Síkság prérivárosainak körzeteit, ahol elegendő hely kínálkozott még sokmillió telepesnek. A véletlen azonban más irányt adott a fejlődésnek. Arany Kaliforniában A „nyugati földek” betelepítésének, vagyis mezőgazdasági művelés alá fogásának eddig határozott menete volt: „a vadonba” behatoló fehér emberek első hulláma a prémvadászok (trapperek) kis csoportja volt, akik magányosan – vagy indián asszonyaik társaságában – vadásztak és jól megfértek az őslakossággal. Őket követték az erdőt irtó és letelepülő farmerek, akik elől visszahúzódtak mind a prémvadászok, mind az indiánok. Mivel a telepesek meg voltak győződve arról, hogy ők isteni küldetést teljesítenek azzal, hogy a vadont termőre fordítják, gátlástalanul irtották az ellenálló „vadakat”. Az összeütközések elkerülése érdekében Jackson elnök az 1830-as években az Egyesült Államok eredeti területén még élő indián törzseket kíméletlen eszközökkel a Mississippin túlra kényszerítette, az ott számukra „örök időkre” biztosított vadászterületekre. A lassan előrenyomuló telepesek – többségük tutajjal ereszkedett le az Ohió folyón – leküzdötték a széles hátú Mississippi által létrehozott akadályt és 1848-ra a folyam nyugati partját is új államok népesítették be Iowától Louisianáig. A „határvidék” tehát állandóan mozgásban volt és a telepes farmerek csoportjai mint egymást váltó hullámok nyomultak előre, Nyugat felé. Ez a folyamat azonban 1848-ban hirtelen meg változott: az amerikaiak által ekkor már megszállva tartott távoli Kaliforniában a kisszámú amerikai telepesek egyike – kilenc nappal a békeszerződés alá írása előtt! – egy patak medrében aranyat talált. A hír gyorsan terjedt, de csak május–júniusra vált nyilvánvalóvá, hogy igen gazdagok a felszíni, ún. másodlagos előfordulások. Először Kalifornia, Oregon és a szomszédos Mexikó vállalkozó szellemű lakói indultak meg a lelet hírére. New York és az egész keleti
26 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
partvidék csak augusztus végén értesült a szenzációról, s az államszövetség egésze csak Polk elnök 1848. decemberi üzenetét olvasva hitte el, hogy az arany bősége „rendkívüli jellegű”. A leginkább vállalkozó szelleműek már nemcsak az atlanti partvidékről, de Európából is útban voltak az arany hazája, Kalifornia felé. Mesteremberek munkájukat, tisztviselők hivatalukat, s valamennyien családjukat otthagyva siettek hajójegyet biztosítani, vagy a Nagy Síkságot a Sziklás Hegységet is átszelő különböző – és egyáltalán nem biztonságos – ösvényeken átkelni a nyugati partokra, San Francisco körzetébe. (Akik hajóval indultak, azok többnyire a közép-amerikai földszoroson Nicaraguánál, vagy a Panama-szorosnál keltek át a szárazföldön, vagy végig hajón utazva, a Horn-foknál kerülték meg Dél-Amerikát.) Az igazi aranyroham azonban csak 1849-ben következett be, amikor kb. 80 ezer ember érte el Kaliforniát. Városok, bányásztelepülések nőttek ki pillanatok alatt a semmiből, ahol nem is annyira az aranyásók gazdagodtak meg, mint azok a szemfüles vállalkozók, akik borsos áron élelemmel és ruhával látták el őket, majd azok, akik mulatókat és játéktermeket nyitottak a könnyen szerzett aranyat könnyen elherdáló szerencséseknek. Ezek az új települések, zsúfolva mindenre elszánt férfiakkal, szerencselovagokkal, hamis kártyásokkal és egyéb bűnözőkkel, nyilvánvalóan nem voltak a polgári erény példaképei. Rendőrség, sőt közigazgatás sem volt, így a rendteremtést maguknak az aranyásóknak kellett kézbe venniük. Mivel a gyilkosságok és rablások napirenden voltak, a rend önkéntes őrei is könnyen kaptak fegyverükhöz. Az ököljognak ebben a sajátos légkörében így alakult ki az önbíráskodás rendszere. A kaliforniai aranyláz, pontosabban a szerencsevadászoknak ezek az igen vegyes közösségei teremtették meg tehát először a Vadnyugatot, ahol – egy ideig – a temetőkben ritka volt a fejfa, amely alatt természetes halállal halt személy nyugodott. Kapcsolat Nyugat és Kelet között A kaliforniai arany gazdagon fizetett, hatása már 1849 végén érezhető volt a világpiacon. (1849-ben 10 millió, 1852-ben 80 millió unciát termeltek ki.) A bányászok a folyók és patakok völgyében egyre feljebb haladva újabb és újabb másodlagos lelőhelyeket fedeztek fel, s 1850-ben kb. 100 ezer ember foglalkozott aranybányászattal. Amint azonban az előrenyomuló csoportok elérték a kemény kvarc-anyakőzetet, az ásóscsákányos egyedeknek és kisebb társulásoknak át kellett adniuk a helyet a modern technikával dolgozó nagyvállalatoknak. Azok, akik szerencsét csináltak, valamilyen üzleti vállalkozásba kezdtek. Akik szegények maradtak, azok vagy hazatértek, vagy Kaliforniában maradva, visszatértek eredeti foglalkozásukhoz. A megszállottak tovább kutattak és 1859–60-ban újabb arany- és ezüstlelőhelyeket találtak Nevadában, majd a 60as években Idahóban és Montanában, Coloradóban és New Mexikóban. A nyugati országrész fontossága így nemcsak megmaradt, de növekedett. Hajózható folyók hiányában azonban a Mississippi völgyével és így a keleti ipari városokkal és pénzügyi központokkal nem volt korszerű közlekedési kapcsolata. Kaliforniát, amely már 1850-ben állammá szerveződve csatlakozott az Unióhoz, sokáig csak a régi, a felfedezők és prémvadászok által használt ösvények kapcsolták össze a Mississippivel, ahonnan már vasút vezetett Chicagóba, New Yorkba, Baltimore-ba – minden fontos ipari és kereskedelmi központba. Kelet iparcikkei és Nyugat aranya biztonságosan csak a hosszú tengeri úton cserélődhettek. Magától értetődő volt, hogy minél előbb meg kell építeni a transzkontinentális vasutat, amely a dinamikusan fejlődő nyugati végeket bekapcsolja a gazdasági életbe. Észak és Dél ellentéte azonban egy időre megbénította a Kongresszus munkáját: nem tudták eldönteni, hogy Északon vagy Délen vezessen-e a szövetségi támogatással épülő vonal. Így egy időre maradt a postakocsi, amely a korabeli vasút végpontjától, Tipton-tól (Missouri) a kb. 2800 mérföldes (4500 km) ún. „déli út”-at huszonöt nap alatt tette meg az indiánoktól fenyegetett vidéken át San Franciscóig. Az 1858-ban megindult vállalkozás az út mentén 200 állomást tartott fenn. Ezek nemcsak a lovak cseréjéről és a szükséges javításokról, ha nem az utasok vízzel és élelemmel való ellátásáról is gondoskodtak, amire a sivatagos vidéken nagy szükség volt. Az értéket is szállító hatlovas postakocsik a lakatlan vidéken, főleg Arizona sivatagjaiban gyakran voltak kitéve banditák – néha indiánok – támadásainak. A vadnyugati életnek ez a tipikus lehetősége hálás témája a westerneknek. A postakocsi pedig sajátos szimbóluma a Vadnyugatnak. A postakocsi lassú volt az üzletembereknek, akiknek Keleten már távíró állott rendelkezésükre. Így a Kaliforniából és Nebraskából már épülő távíróvonal két végpontjának ideiglenes összeköttetésére 1860–61-ben a „Pony Express”-t alkalmazták. A kb. 2000 mérföldes – majd egyre kisebb – útvonalon mindkét irányba 40–40 könnyű felszerelésű lovas volt úton télen-nyáron, hogy továbbítsa az üzeneteket. Vágtató pónin tették meg az utat. 10–10 mérföldenként váltva a lovat, 60–100 mérföldenként egymást. A lovasoknak 2– 2 perc volt az előírt „várakozási idő”, amíg a fáradt lóról átnyergeltek a frissre. Megesett, hogy nem volt pihent lovas a váltóhelyen, s a postát tovább kellett vinni fagyban, hóban, a veszélyes hegyi ösvényeken. Itt tűnt fel a fiatal William F. Cody, a későbbi Buffalo Bill, aki állítólag egyfolytában 320 mérföldet tett meg, hogy a rábízott postát rendeltetési helyére juttassa. A Pony Express 18 hónapos üzemelése idején a küldemény – és továbbítója – egyetlen egyszer veszett el.
27 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Új szakaszt jelentett a Vadnyugat történetében a vasút megépítése a Csendes-óceán partvidéke és a Mississippi között. Az 1850-es években a folyam nyugati partján Iowa, Missouri és Kansas területén is épült már vasút. A polgárháború (1861–65) kitörése után már semmi sem akadályozta meg az északi tőkéseket, hogy a nekik megfelelő ún. „középső” transzkontinentális vonalat építsék ki Kalifornia és Missouri között. 1862-ben született meg a törvény, amely Nebraskától nyugatra Utahig az Union Pacific, míg Kaliforniától keletre Utahig a Central Pacific elnevezésű társaságra bízta a Sziklás Hegységen keresztül a vasút megépítését. A vállalkozók minden mérföldnyi megépített vonalért a vasút mindkét oldalán 5–5 négyzetmérföldnyi területet kaptak ingyen, amely nagy ösztönzője volt a sietős építésnek. Főleg kínai és ír munkásokat használtak, közülük sokan ott vesztették életüket, részben a gondatlanság és rossz, sietős munkaszervezés, részben az „örök időkre” biztosított legelőiket féltő indiánok meg-megújuló támadásai miatt. Az építkezés nagy számú munkaerejét a Nagy Síkságon dolgozó vállalkozók a helyszínen lőtt bölények húsával táplálták és vadászaik – merő virtusból – gyakran esztelen vérengzést folytattak az állatok között, otthagyva húsukat és többnyire bőrüket is. Mindez tovább ingerelte az indiánokat, akik ellen az Unió egyre gyakrabban vetette be a polgárháború veteránjaiból toborzott „kékkabátos” lovasságot. A vasútépítés így élezte ki a konfliktust az indiánokkal és fűzött új, szomorú lapokat a Vadnyugat színes képeskönyvéhez. Újabb színfoltot jelentett a vasútvonal megnyitása, 1869. május 10. után a látványos vonatrablások sorozata, amelyet rutinos bandák követtek el, főleg az 1870-es években. Vakmerő tetteik balladák formájában felszívódtak a Vadnyugat folklórjába és a western-filmeknek máig is hálás témája bemutatni – széles vásznon, színesben – a desperádók leleményes támadásait az elhagyott tájakon száguldó vonatszerelvény ellen. Cowboyok hőskora A vasút megjelenése nemcsak új vonással gyarapította a Vadnyugat sokszínű életét, de jelezte annak végét is. A vasutak egyre gyorsuló kiépítése ugyanis a telepesek tömegét hozta a Nagy Síkságra, ahová eddig – a gyakorlatilag ingyen földet biztosító Telepítési Törvény (1862) ellenére – kevés farmer jött, hiszen termékeiknek sem helyi piacot, sem szállítási lehetőséget nem tudtak biztosítani. Most a vasút emelte a föld értékét, természetesen elsősorban a közel fekvő földekét. A vasút és a farmer útjából azután nem csak a bölény, de az indián is eltűnt. A vasút megjelenése a Nagy Síkság közepén időlegesen megnyitotta a lehetőséget a texasi marhatenyésztők (rancherok) előtt, hogy a vágóállatokat az új közlekedési eszköz segítségével juttassák el az ipari városok fogyasztóihoz. A polgárháború után megkezdődtek a „nagy hajtások”, amelyek során ezer meg ezer állatot tereltek – útközben legeltetve a gazdagfüvű prérin – délről északra. Az új foglalkozási ág hőse a marhahajtó, a cowboy lett. A szilajon nevelt marhák, vagy musztángok terelése ugyanis nemcsak szakmai tudást és rátermettséget (mind a lóval, mind a marhával való bánásmód ismeretét), hanem nagy kitartást, bátorságot és nem mindennapi fizikai erőnlétet igényelt. A hajtók száz meg száz mérföldet tettek meg a több száz, néha ezer darabot számláló csordával, amelyet éjjel és nappal, szép időben vagy hóviharban, erős sodrású folyón átúsztatva vagy a vihar által megvadítva is együtt kellett tartani. De ott voltak még a mindenre elszánt, bandákban tevékenykedő marhatolvajok, akik ellen fegyverrel kellett az állatokat megvédeni. Így vált az akkor már közkeletű hatlövetű forgó pisztoly a cowboy munkaeszközévé. Csak ha gyorsan és biztosan kezelte, akkor lehetett reménye arra, hogy bérét valamelyik északi „marhavárosban” kézhez is kapja és kalandjait elmesélheti. A cowboy élete olyan kemény volt, hogy a kutatók szerint az időjárás viszontagságait és a „hosszú hajtás” által megkövetelt kemény munkát általában csak 6–8 évig bírták. A foglalkozásukra büszke, család nélküli „rideg legények” – akik többnyire egy hajtásra szerződtek – bérüket megkapva, azt rendszerint elmulatták és elkártyázták a vasutak végpontjain gomba módra kinőtt, többnyire egy utcából álló „városok” saloon-jaiban. Nehéz, de színes életük, kétségtelen egyéni bátorságuk és hősiességük rövidesen a férfiasság szimbólumává, a Vadnyugat igazi hőseivé emelte a cowboyokat. A „nagy hajtások” ideje alig két évtizedig tartott. Az eddig ingyen használt „közlegelők” feltörése, a farmer gazdaságok és velük a szögesdrót-kerítések terjedése megnehezítette, majd lehetetlenné tette a régi útvonalak használatát. (Átmenetileg a farmerek és marhahajtók között emiatt valóságos kis háborúk dúltak.) A szaporodó vasútvonalak és az egyes államok szigorodó állategészségügyi előírásai is nehezítették a hajtást. A vasutak pedig közben behálózták Texast is. Így ért véget a cowboyok „pünkösdi királysága”. Az amerikai folklórból azonban már nem lehet kitörölni őket, melyet maguk teremtettek kalandjaikkal és dalaikkal, s amely még életükben legendává növesztette színes ruházatú alakjukat. * Prémvadászok és indiánok, aranyásók és cowboyok, nehéz szekereiken vándorló telepesek és postakocsisok, hamiskártyások és banditák, farmerek és vasútépítő munkások, mindezek hősei a Vadnyugatnak. Életük és 28 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
tevékenységük együtt alkotja azt a folyamatot, amelynek során benépesültek és önálló államként az Unióhoz csatlakoztak a Mississippitől nyugatra eső hatalmas területek. A Vadnyugat így, akár a kalandvágyat, a veszélyt vállaló egyéni hősiességet, akár a látványos törvényen kívüliséget tekintjük is jellegzetességének, része az amerikai történelemnek, amelyhez sok legenda és nem kevés büszkeség fűzi az amerikai népet. Gyakori felidézése nosztalgia: „a korlátlan lehetőségek” hőskorára emlékeztet.
2. Képek
29 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
30 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
31 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
32 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Munkáséletmód a boldog békeidõk-ben ESTI Béla Munkáséletmód a „boldog békeidők”-ben A Munkásmozgalmi Múzeum állandó kiállítása a Budavári Palotában Az új- és legújabb kori történelemnek nem a tárgyi emlékek az elsődleges forrásai. Valamilyen történelmi esemény, pl. politikai megmozdulás, tüntetés, felkelés lényegét, céljait, lefolyását, eredményeit nem azokból a tárgyakból, eszközökből lehet megismerni, amelyeket a megmozdulásban felhasználtak, hanem főként az írásos forrásokból: feljegyzésekből, jelentésekből, röpiratokból, proklamációkból, a korabeli sajtóból stb., valamint fényképekből, esetleg film- és hangszalagokból. A tárgyi emlékek azonban mindenképpen hasznos kiegészítői az írásos forrásoknak és a fényképeknek, mert érzékelhetőbbé teszik a kor levegőjét, általuk közelebb kerül hozzánk, mintegy „kézzelfoghatóvá” válik a történelem. Még nagyobb a jelentősége a tárgyi emlékeknek a különböző társadalmi osztályok és rétegek életkörülményei, életmódja alakulásának megismerésében. A különféle használati eszközök, berendezési tárgyak, öltözékek stb. szinte „egyenes adásban” közvetítik letűnt korok életformáit. A munkásosztály mindenkori helyzetéről, életmódjáról tanúskodó tárgyi emlékek különösen becsesek. Mindenekelőtt azért, mert a munkáséletmód történetéről viszonylag kevés, az uralkodó osztályokénál és a középrétegekénél jóval kevesebb az írott forrásunk és a fényképünk. Ennek oka nyilvánvaló. A kizsákmányolónak nem érdeke a kizsákmányolt valóságos helyzetének, sok esetben nyomorának feltárása. A szociáldemokrata és a polgári radikális szociográfia a századforduló után kezdte meg a munkásság életkörülményeinek módszeres tanulmányozását. Ezt azonban megakasztotta a világháború kitörése. Az ellenforradalmi rendszer időszakában a haladó szociográfusok figyelme főként a munkásságnál is súlyosabb körülmények között sínylődő szegényparasztságra irányult. Sajnos a tárgyi emlék is nagyon kevés. Magyarországon a néprajztudomány nem tartotta feladatának a munkáséletmód történetének kutatását, a Néprajzi Múzeum nem végzett ilyen irányú gyűjtőmunkát. A múzeumok csupán két-három évtizede foglalkoznak az újabb kori történelem anyagának gyűjtésével. 1957-ben alakult meg a Legújabbkori Történeti (ma Magyar Munkásmozgalmi) Múzeum, s a megyei helytörténeti múzeumokban is jobbára ez időtől folyik új- és legújabb kori gyűjtés. Az évszázados mulasztást azonban ilyen rövid idő alatt pótolni nem lehetett. Már csak azért sem, mert az effajta gyűjtőmunka igen költséges; jól felszerelt, tágas raktárakat igényel, amilyennel múzeumaink sajnos alig rendelkeznek. A feladat megoldása pedig sürgető: a régi lakótelepek szanálásával a régi munkásélet tárgyi emlékei is megsemmisülnek. A Magyar Munkásmozgalmi Múzeumnak több évi kutatómunkával sikerült annyi anyagot összegyűjtenie, amellyel a Budavári Palotában néhány éve megnyitott, a magyarországi munkásmozgalom történetét a kezdetektől napjainkig bemutató állandó kiállításán a hazai munkásság életkörülményeinek, életmódjának alakulását is szemléltetheti. Különösen gazdag a kiállításnak az első világháború előtti időszakot jellemző életmódtörténeti anyaga. A tárgyi emlékek egy része a munkahelyről származik. A munkahely nem kevésbé fontos meghatározója az életmódnak, mint az otthon. A múlt században és századunk elején még inkább az volt, hiszen a 10–11 órás munkanap mellett a munkásnak az ébrenlét óráinak nagyobb felét a munkahelyén kellett eltöltenie. A századfordulóig a munkások többsége még a kisiparban dolgozott; a munkahely a kezdetleges szerszámokkal, primitív gépekkel felszerelt, munkavédelmi, egészségügyi berendezéseket hírből sem ismerő kisműhelyt jelentette, ám a nagyüzemek zsúfolt, levegőtlen műhelycsarnokaiban sem volt kellemesebb a környezet. Sok gyárban hiányzott még az öltöző, mosdóhelyiség sem volt. A Munkásmozgalmi Múzeum kiállításán a kétféle helyszínt több, enteriőr-szerű tárgyakból és dokumentumokból álló együttes szemlélteti. Láthatók itt múlt századbeli kovácsműhely kéziszerszámai, bányász és kubikos munkaeszközök, ill. a századforduló körüli időszakból származó néhány gép, gyári üzemi-részleget ábrázoló korabeli fényképek. Jól érzékeltetik ezek a képek, milyen körülmények között dolgozott a magyar nagyipar hajnalán a munkás. Néhány év ezekben a „pokolgyárakban” – ahogyan a Népszava egyik század eleji riportja a korabeli üzemi állapotokat jellemzi – kitörölhetetlen nyomokat mart a dolgozó arcára, szervezetébe. „Gyármarta” az Ady-vers munkásfiatalja is (,‚Álmodik a nyomor”). 33 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az életmódot meghatározó másik fő helyszín az otthon. A lakás nagysága és felszereltsége, a berendezés, a háztartási és egyéb használati eszközök és nem utolsósorban a ruházat fontos fokmérői az életszínvonalnak. E tekintetben a munkásság egyes rétegei között igen nagy volt a különbség, A szakmunkás családok körülményei közel álltak a kispolgárság alsó, szegényebb rétegeinek viszonyaihoz. Nagy részük bérkaszárnyák szobakonyhás lakásaiban lakott, a férfiak ünneplő ruhájukhoz keménykalapot, kaucsuk gallért viseltek. A kevesebb keresetű betanított, vagy segédmunkások többnyire konyha nélküli egyszobás lakásban laktak. Közülük került ki a jellegzetes nyomortelepek lakóinak nagy része. A családnélküliek albérlők, vagy ágyrajárók voltak. (A budapesti lakosságnak 11%-a albérletben, 7%-a ágyrajáróként élt.) A munkásmozgalom-történeti állandó kiállításon bemutatott munkáslakások közül legjellegzetesebb az a ferencvárosi szoba-konyhás lakás, amely egy vasipai szakmunkás hattagú családjának otthona volt 1912-től. A lakás kiállításon látható berendezése a múlt század utolsó évtizedében készült, két faágyból, ruhásszekrényből, asztalból, két székből, összecsukható vaságyból, falitükörből, varrógépből állt; a konyhában kredenc, asztal, szék, hokedli, falikút, csikótűzhely látható. A lakás, ill. a háztartás egyéb tartozékai; ágyterítők, családi kép, kézimunkák, ruhadarabok, egyéb korabeli háztartási, használati és fogyasztási eszközök. A szakmunkások nagy része – mint fentebb utaltunk rá – ilyen szoba-konyhás, kamra és W. C. nélküli, vaskályhafűtésű udvari bérlakásban élt. A budapesti lakások 15,5%-ában a szobánkénti laksűrűség a 7–10 főt is elérte. A lakbér a keresetnek mintegy 20–25%-át emésztette fel. (Az ipari munkásság átlagos hetibére 1906-ban 17,10 Korona volt.) 1907–1908-ban a háztulajdonosok a fővárosi lakosság gyors növekedése miatti lakáshiányt kihasználva 50%-kal felemelték a lakbéreket. Emiatt indultak meg azok a lakómegmozdulások, lakósztrájkok, bérházbojkottok, amelyek legjelentősebbikéről, a Váci úti „hétházbojkottról” Kassák Lajos „Angyalföld” című regényében olvashatunk. Szabad idejének nagy részét a szervezett munkás a szakegyletben, munkásotthonban töltötte. Itt tanult, művelődött, szórakozott – nemcsak passzív módon, hanem sokan vettek részt a nagy múltú munkáskórusokban, színjátszó- és testedző körökben. A kiállításon a pécsi munkás olvasóegyletnek egyik korabeli fénykép alapján rekonstruált helyisége látható; valamint sok szakszervezeti jelvény, zászló, tagsági könyv, fényképtabló; a kórusok – köztük a ma is működő „Acélhang” – által nyert serlegek, egyéb trófeák. Az egyleti és kultúrélet hozott színt, élményt a robot és az otthoni nyomorúság között ingázó hétköznapok szürkeségébe, nyitotta ki a munkás tudatát egy tágasabb világra, készítette elő ugyanakkor az osztályharcos eszmék befogadására. Az eszmei fejlődés a tárgyi emlékekben is nyomon követhető. A korai szakegyleti zászlókon az összefogást hirdető jelvények, feliratok mellett még láthatunk vallásos tárgyú ábrázolásokat, védőszenteket stb. A századfordulóra ezek már eltűnnek a zászlókról, az osztálytudat nyer erősebb kifejezést a zászlók hímzett képein, feliratain. Hasonló jelenség figyelhető meg a dísztárgyak ábrázolásain is. Egy korsón – rajta tulajdonosának neve is; „Fábián Istvány” – Marx, Engels és Lassalle képét látjuk. Jelvény három nyolcassal a 8 órás munkaidőért, pohár „Jogot a népnek!” felirattal az általános választójogért éveken át vívott küzdelemre, jelvények, zászlók sorozata a régi május elsejékre, napfényes ünnepekre, de gyakran kardlapozó rendőrökre, csendőrsortűzre emlékeztet. Mintegy jelzi is, hogy a magyarországi munkásság felnőttkorához ért, osztályérdekeit, követeléseit mindennapi életében is képes megfogalmazni, kifejezésre juttatni.
2. Képek
34 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
35 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
36 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
37 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. A trombitás a történész szemével. Rózsa János filmje DISPUTA BENCZÉDI László „A trombitás” a történész szemével A társadalomtudományok egyik éltető ereje az eszmecsere. Így van ez a történelemtudományban is. Az új szempontok felmerülése az elemzések során szükségszerűen vezetnek a korábbi nézetek újravizsgálatához, és óhatatlanul véleménykülönbségeket eredményeznek a mai kutatók között is. A marxista történettudomány, amelyik saját világnézeti bázisán a szakadatlan fejlődés és a nyitottság igényét állítja a tudomány művelői elé, különösen nagy súlyt helyez az eszmecserére. A História e megfontolásból kiindulva ad fórumot a társadalmi érdeklődésre számot tartó különböző véleményeknek. Teszi ezt annál is inkább, mert feladatának tekinti segíteni a közgondolkodás és tudomány „közlekedőedény-rendszerének” egészséges működtetését. (A szerk.) A filmszínházainkban nemrégiben bemutatott történeti film, Rózsa János rendező, Kardos István forgatókönyvíró, Ragályi Elemér operatőr, Csoóri Sándor dramaturg, Szörényi Levente zeneszerző és mások alkotása, a Thököly-felkelés és a Rákóczi-szabadságharc közötti időszakban, a 17. század utolsó éveiben játszódó A trombitás általában nem nyerte el a filmkritikusok és a nyilvánosság előtt hozzászólók tetszését. A film ellenében felvonultatott érvek sorában történeti, szemléleti, esztétikai, valamint az ábrázolás képi megjelenítésére vonatkozó stiláris kifogások egyaránt hangot kaptak. A nagyszámú kritikai elmarasztalás sorában a legnagyobb figyelemre kétségtelenül Nyerges András állásfoglalása tarthat számot, aki a Kritika ez évi 6. számában a film mondanivalójának és szemléletének legátfogóbb, legszínvonalasabb, s egyben legérvelőbb elemzésére vállalkozott. A film alkotóit ez a bírálat egyebek között abban marasztalja el, hogy az általuk választott történeti korszakról adott metszetükből kihagyták a kor meghatározó és lényegi ellentmondásait, s hogy az ábrázolt kor valóságos dialektikáját kikapcsolva a cselekvő történeti alakok helyett periférikus figurákat állítottak a történés központjába. A recenzens ebből arra a következtetésre jut, hogy jól lehet a film cselekménye a történelemben játszódik, a szó igazi értelmében mégsem lehet történelmi filmnek tekinteni A trombitást, mert – mint írja – a filmalkotás kiindulópontját a „deduktív dramaturgia szabályai szerint… nem a történelmi helyzet elemzéséből leszűrt, hanem a mai valóság egyfajta értelmezésén alapuló tétel” alkotja, s hogy a film készítői tulajdonképpen „ehhez az általánossághoz kerestek demonstrációs anyagot a múltban”. Mindezek alapján végül szemléleti pesszimizmusban találja vétkesnek a filmet, kijelentvén, hogy az alkotók „egy jellegzetesen mai, túlnyomórészt értelmiségi életérzést” transzponáltak a múltba, egy olyan látásmódot tudniillik, amely „felmentést, igazolást keres a perspektívátlanságnak… s az ebből fakadó passzivitásnak”. Periférikus témaválasztás, deduktív dramaturgia, mai rossz életérzés visszavetítése a múltba, pesszimista szemlélet, s mindamellett naturalista ábrázolás: szó se róla, terjedelmes „bűnlista”. De vajon alkalmas-e ez a „kódrendszer” a film tartalmi és formai jegyeinek a „megfejtésére”? Vajon nem állhate fenn annak a lehetősége, hogy a hiba nem a vizsgált műben, hanem a választott kritikai szemléletben és módszerben rejlik? Érthető talán, ha a film történész-nézőjében, aki csupán a filmet látta, de aki, személyes ismeretség híján sem a film alkotóinak, sem kritikusának a szándékaiba nem tud belelátni, ilyen és ehhez hasonló kérdések fogalmazódnak meg Nyerges András kritikájának olvastán. Mert A trombitás történelemábrázolása, s ennek az objektív történeti valósághoz való viszonya, meggyőződésünk szerint kiállja a történelmi megközelítés próbáját, s így a film megítélésében indokoltnak látszik elsőrendűen ebből a tényből kiindulni. Azt persze, hogy, mint minden igazi művészi alkotásnak, úgy ennek a filmnek is meg lehet – mint ahogy bizonyára meg is van – a napjainkhoz szóló érvényes „üzenete”, magunk sem vonjuk kétségbe‚ de talán nem véletlen, ha mi ezt a mondanivalót, a Kritika „deduktív” megközelítését „induktív”-val felcserélve, egészen más tájékon keressük. Nézzük meg hát közelebbről A trombitás filmi világát, mondanivalóját, s mindennek történelmi valóságalapját. A film cselekménye Igaz, ami igaz, a politikai döntések szempontjából a film csakugyan periférikus figurákat állít a történés központjába, amikor a Thököly bukása után erdei barlangéletre berendezkedett, s onnan hol nemesurak, hol jobbágyháztartások, hol „portékás emberek” elleni rabló portyákra induló, haramiává züllött Havrán hadnagyra 38 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
és társaira esik a választása. Mint ahogy az sem vitatható, hogy e figurák ábrázolásában (akiket a film a fogságukba esett, a hozzájuk kurucos érzelemmel csatlakozott serdülőkorú trombitásfiú erkölcsi igényességével és tisztaságvágyával ítél meg) kezdettől fogva az útonálló banditák agresszivitására, cinizmusára és kegyetlenségére utaló vonások dominálnak. De abban már nem tudjuk osztani Nyerges felfogását, hogy a szegénylegény-rablók jellemzésében a thökölyánus múlt a „szóbeli utalások laposságával”, pusztán „verbálisan” van jelen, s hogy ebből következőleg a fiú „szinte már elmebeli fogyatékos”-nak tűnik, amiért az újabb és újabb csalódások, rossz tapasztalatok ellenére sem szökik meg társaitól. Szerintünk a film nagyon is árnyalt motivációval indokolja a trombitásfiú többszöri ingadozását, majd Havránékkal való végleges szembefordulását. Csupán emlékeztetőül: először azért fordul ellenük, mert ráébred a vármegyével való cinkos érdekszövetségükre, majd azután áll ismét a pártjukra, miután szemtanúja lett a hozzá legközelebb álló „Jankó apám” dacos kurucos ellenállásának, s a vármegyei hajdúktól emiatt elszenvedett halálának, ami volt társát nyilván hőssé magasztosítja a szemében. A végleges szembefordulásra, sőt társainak a vármegye kezére juttatására pedig végül is akkor szánja el magát, amikor a film egy csúcsjelenetében, a pincehelyiségben lejátszódó epizódban, a Havránékhoz csapódott igaz kuruc esztelen és gonosz megölésekor, ráébred cimborái megbocsáthatatlan és jóvátehetetlen hitványságára. A trombitás cselekményének ilyen szempontból való figyelmes végig követése mindenesetre a legkevésbé sem támasztja alá azt a kijelentést, miszerint a film dramaturgiai építkezését „a művi konstrukcióból fakadó ideológiai kényszer” határozza meg. Ellenkezőleg, a film felépítése, illetve cselekményvezetése sokkal inkább arról győzhet meg, hogy Rózsa János és Kardos István műve a magyar történelem egy körülhatárolt valóságdarabjából öntörvényű és szuverén világot alkotott, amely önmagában és önmagáért helytáll, s nincs szüksége „kívülről” kölcsönzött szempontokra ahhoz, hogy belső vonatkozási rendszerét feltárja. De időzzünk még el egy pillanatig a filmcselekmény dramaturgiai építkezésénél! Ami azt a bizonyos thökölyánus múltat illeti, az a mi megfigyelésünk szerint bizony korántsem csupán „szóbeli utalások” formájában van a filmben jelen – s ahol viszont csakugyan élőbeszédben történik utalás rá, ott azért nem érezzük azt „lapos”-nak, mert a vonatkozó szavak általában nagyon is valós és hiteles élethelyzetekből fakadnak. Ezzel kapcsolatban hadd emlékeztessünk pl. arra a jelenetre, amikor Havrán és társai ráakadnak a felakasztott „Tokaji pajtás”-ra, kezében a Thökölytől neki ajándékozott talizmánnal, majd amikor később megindítóan egyszerű szertartás kíséretében nyugovóra helyezik volt bajtársuk tetemét, a filmben játszó színészek (Fábián Ferenc, Bencze Ferenc, Koltai Róbert és Csoma Zoltán) ragyogó alakításában, ki ne érezné őszinte emberi részvétüket, megrendülésüket a tragédia láttán! De nehezen lehet kifejezni pusztán szavakkal – ha úgy tetszik, „verbálisan” – azt a látványt is, ahogyan ezek a bortól megmámorosodott „erdei emberek”, a régi hősidőkre emlékeztető dalokat énekelve, a múltat (szavakkal is) felidézik, vagy ahogyan pl. Havrán szeme elrévül, amikor meghallja, hogy Tokaji pajtás még a hóhér keze között is őt emlegette, aki majd bosszút áll haláláért. Lehetne a példákat sorolni tovább, de mondanivalónk alátámasztásul talán ennyi is elég: A trombitást a magunk részéről – később még említendő hibái ellenére, illetve azokkal együtt is – egészében megrendítő erejű és katartikus hatású, igazi művészi filmnek tekintjük, amelyben a fiú útkeresésének és magára maradásának előtérben álló és látványosabb drámája mögött a háttérben, mint vastag hamutakaró alatt a parázs, a szegénylegény rablók emberi drámája is mindvégig ott izzik, akikben tudniillik lezüllésük mélypontján is felfelvillan még az erkölcsi-politikai ügynek szentelt, valamikori értelmes élet halovány szikrája. S éppen az eddig előadottakkal összefüggésben érezzük egyoldalúnak A trombitás „pesszimista” besorolását is. Magunk pl. sokkal inkább azt az optimista üzenetet halljuk-olvassuk ki a filmből, hogy egy-egy, a történeti szükségletekből sarjadt igaz ügy, illetve eszme jövője alapjában véve független mind a pillanatnyi történeti „helyzet”-ek, mind a szubjektív emberi tulajdonságok változékonyságától. S hogy A trombitás „taktikai” értelemben felfogott pesszimizmusánál mennyivel meghatározóbb Rózsáék alkotásának e „stratégiai” optimizmusa, azt a mi szemünkben mi sem bizonyítja jobban, mint a filmnek az a ritka művészi bravúrja, ahogyan az eszmét – elsősorban a fiú alakján keresztül, de számos más mozzanat közvetítésével is – a hozzá legméltatlanabb környezetben is a maga folttalan tisztaságában tudja felmutatni. „A trombitás” történeti valóságalapja Áttérve ezek után a film közvetlen történelmi vonatkozásaira, ismét csak Nyerges András kritikájával kell vitába, szállnunk, aki szerint a film „igazságát nem a Thököly bukása és Rákóczi hazatérése között eltelt másfél évtized reális valósága” adja, hanem – tér vissza kedvenc gondolatára – a film alkotóinak „a jelenről vallott felfogása”. Nos, ami e megállapítás első felét illeti, azzal még akár egyet is érthetünk – csak hát éppen a Nyerges következtetéseivel homlokegyenest ellenkező értelemben: a film igazságát ugyanis, megítélésünk szerint, csakugyan nem az említett másfél évtized, hanem legalább másfél évszázad magyar történeti valósága hitelesíti. S ha a filmet történeti-tartalmi szempontból valamiért kritika illetheti, úgy, nézetünk szerint, éppen azért, mert ezt a maga szűkebb közegén jóval túlmutató, szélesebb dimenziót nem eléggé képes érzékeltetni.
39 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Ámde haladjunk sorjában! Történelmi szempontból A trombitás jelenségvilága alapjában véve abban a társadalmi folyamatban gyökerezik, amely a török hódoltság korában az ország három részre szakadása, hatalmi megosztottsága és állandósult háborús viszonyai következtében egy folytonosan újratermelődő hivatásos katonaréteget – korabeli kifejezéssel szólva, „vitézlő rend”-et – különített el és önállósított az alapvető társadalmi osztályoktól. Társadalmi és politikai funkciójában ez a katonaréteg – mint arra újabb történeti kutatásaink sokoldalúan rávilágítottak – rendkívül összetett és ellentmondásos tendenciákat sűrített magába: szociális karakterét tekintve, helytől, időtől és helyzettől függően, egyaránt szolgálhatott paraszti osztályharcos és nemesi osztályelnyomó törekvéseket: a háborús alkalmazás szempontjából, a mindenkori szolgálatba fogadótól függően, egyformán képezhette török-, Habsburg- és Erdély-ellenes küzdelmek emberanyag-tartalékát; a belső hatalmi viszonyok tekintetében pedig a mindenkori politikai adottságok függvényében, csakúgy támasza lehetett az erőskezű központi hatalomnak, mint forrása és táptalaja a legrosszabb, legszélsőségesebb anarchiának. De amellett, bármilyen funkciót is teljesített, mindenkor gondoskodnia kellett önmaga létfenntartásáról, amit, ha a zsold nem biztosított (mint ahogy azt többnyire nem kapta kézhez), úgy oldott meg, ahogy a helyzet éppen kínálta: társadalmi hovatartozásra való tekintet nélkül, mindazok rovására elkövetett zsákmányolások útján, akik valamilyen ingó vagy ingatlan vagyonnal rendelkeztek. S ez az objektív valóságban végbemenő folyamat természetesen előbb-utóbb rányomta a maga bélyegét az abban résztvevő emberek szubjektív magatartás- és mentalitásformáira is: a katonai létfenntartás egész életre szóló kényszere gyakran kitermelte az öncélú prédaszellemnek és garázdaságnak azokat a brutális megnyilvánulásait is, amelyekkel éppen A trombitás néhány meghökkentő jelenetében találkozhatunk. Periférikusság vagy a mindennapok történelme? Periferikus figurák a politikai döntések szempontjából? – Igen, kétségtelenül! – Periferikus jelenség a korabeli társadalom mindennapi életében? – Dehogyis, szó sincs róla, éppen ellenkezőleg! Hiszen a filmben megjelenített élethelyzet a korabeli magyarországi lakosság egyik legmindennapibb és legtömegesebb élettapasztalata volt – akár az erőszakosságok elkövetői, akár azok elszenvedői oldaláról! Mert ne feledjük: a katonarétegeknek ez a reprodukciója legalább 4–5 nemzedéken át kísérte végig a magyar társadalom történetét, s létszámuk, a végvárak őrségeit is bele számítva, nemegyszer a 20 ezer főt is elérte, ha ugyan meg nem haladta! S tegyük az eddigiekhez hozzá: e vitézlő réteg problematikájának jellemzése, ha voltak is más jelenségcsoportokéval érintkezési pontjai, önmagában sem a jobbágy–nemes, sem a „hagyományos” kuruc– labanc ellentétpárral nem meríthető ki, mert a korabeli társadalom testébe a korábbiak mellé egy olyan harmadik „metszet”-et vágott, amelynek iránya sem az egyik, sem a másik tengellyel nem esett egybe: hasonlattal szólva, mintegy „ferde” irányban keresztezte azokat. Nos, ha A trombitás alkotói vették maguknak a jogot, hogy tárgyválasztásukat erre a történetírásunk által újabban feltárt „harmadik tengely-re alapozzák, úgy ez még nem ok arra, hogy a „hagyományos koordináta rendszerek” elvetésében marasztaljuk el őket, annál is kevésbé, mert ezekes a koordinátákat maga a korabeli élet, a kemény történeti valóság egészítette ki a filmben ábrázolt jelenségcsoporttal, anélkül persze, hogy „elvetette” volna őket. S éppen ezért úgy véljük, hogy a film alkotóit nem gáncs és elmarasztalás, hanem ellenkezőleg, elismerés illeti meg, amiért nem csekély morális erővel és intellektuális bátorsággal – a meg nem értés és félremagyarázás kockázatát is vállalva – egy újonnan feltárt történelmi jelenségvilág művészi birtokbavételére vállalkoztak. Ami most már e vállalkozás megvalósítását, s a gyakorlatba való átültetését illeti, A trombitás alkotóinak azt a választását, hogy ezt az előbb jellemzett, mintegy másfél évszázadot átfogó jelenséget az 1690-es évek „különösség”-ében igyekeztek megragadni, a magunk részéről messzemenően indokoltnak és igazoltnak tartjuk, mindenekelőtt azért, mert a vitézlő rend létéből fakadó társadalmi-politikai és emberi feszültségeket ily módon a török időkkel járó permanens hadviselés korszakának alkonyán, s egyben a kuruc felkelések „áramkörébe” is bekapcsolva, különösen magas hőfokú izzásban tudták bemutatni. Külön ki szeretnénk emelni ezen kívül a film magas színvonalát a korabeli élet tárgyi környezetének megjelenítésében is. Amit azonban, úgy véljük, kritikailag szóvá kell tennünk, az a mélyebb történeti háttér, a lentebb leírt szélesebb társadalmi folyamat elfedése, mintegy „letakarása” a csupán az 1690-es évekre jellemző kuruc problematika által. A történelmi háttér felemás volta Félreértés ne essék: nem valami történeti „leckefelmondás”-t kérünk a filmen számon! Ellenkezőleg, A trombitásnak a lukácsi esztétika értelmében vett meghatározatlan „tárgyiasságát”, a filmcselekménynek a valóságos történeti közegben való egyfajta „lebegtetését” (gondoljunk akár a valós történelmi személyiség, Havrán hadnagy esetének az 1680-as évekből a 90-es évekbe való átültetésére, akár az olyan időrendi „vétségek”-re, hogy a film alakjai előbb találnak rá az 1697. évi hegyaljai felkelés vezérének, „Tokaji pajtás”nak a holttestére, s csak utána hallanak a kurucok hegyaljai gyülekezéséről – nem is szólva arról, hogy Tokaji 40 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Ferenc a valóságban nem akasztófán, hanem jóval később, 1709-ben, bécsi börtönben fejezte be életét), szóval, mindezeket a kisebb-nagyobb „pontatlanságok”-at a történelemről alkotott szuverén művészi látomás részben megengedett, részben természetes velejáróinak tekintjük, amelyek az egységes rendezői koncepció keretében az objektív valóság sűrített realista tükrözését hivatottak szolgálni. Nem, fenti kritikai észrevételünk nem erre a „lebegtetés”-re, hanem a filmben ábrázolt világ történelmi közegére vonatkozik. A kérdés kulcsát ebben a tekintetben abban látjuk, hogy A trombitás pusztán a kuruc felkelések közötti árapálynak tüntet fel egy olyan jelenséget, amely jóval szélesebb volt annál, mert a török korszak állandósult katonarétegének részbeni feleslegessé válásával, a békekorszakra való áttérés kényszerének súlyos egzisztenciális gondjaival is összefonódott. Ha tehát a filmről szóló egyik hozzászólásban a „visszájára fordított kuruc-mítosz” kifejezéssel találkozhattunk, úgy ennek a meghatározásnak a reális magvát a magunk részéről abban látjuk, hogy a film egy, két tényezőből összetevődő jelenségvilágot alapjában véve egytényezősre redukált, azaz egy jóval szélesebb társadalmi folyamatot a kuruc mozgalom szűkebb medrébe szorított bele, anélkül, hogy erre a szélesebb folyamatra azután visszautalt volna. (Hogy ennek a redukciónak az érzékeltetéséül csupán egyetlen konkrétumot említsünk: A trombitásban ábrázolt talajt vesztett katonaelemek nagy része pl. a valóságban a török elleni felszabadító háború hadiiskoláját is végigjárta – vagy legalábbis végigjárhatta –‚ amire semmiféle jelzést nem találunk a filmben). Ha tehát a film láttán a néző sok olyan visszataszító jelenséget is a kuruc mozgalom számlájára hajlamos írni, amely eredetében, fogantatásában teljességgel független volt tőle, úgy ennek az optikai csalódásnak nyilván abban kereshetjük a nyitját, hogy ez esetben a különös az indokoltnál jobban magába nyelte az általánost, azaz a történeti valósághoz viszonyítva, a film bizonyos tekintetben rövidre zárt. Azt jelenti-e mindez, hogy a filmet magunk is elhibázottnak tartjuk, s igazságtartalmát kétségbe vonjuk? – Mi sem áll távolabb tőlünk! A trombitás, nézetünk szerint, egészében igaz képet ad az ábrázolt történeti kor egy körülhatárolt jelenségcsoportjáról, csak mintha a kelleténél élesebben vonta volna meg saját világának a határait, s nem fogná át annak teljes dimenzióját. Mindent egybevéve azonban, a filmet figyelemreméltó előrelépésnek tartjuk történelmünk realista ábrázolásának útján, aminek, tekintettel a kuruc idők szemléletében mindmáig kísértő idealizáló romantikus és ahistorikus látásmód meglehetősen széles társadalmi elterjedtségére úgy véljük, megkülönböztetett jelentőséget kell tulajdonítanunk. A film szemléleti újdonsága A trombitással kapcsolatban egyébként többször találkozhattunk egy olyan felfogással is, amely a film karakterisztikumát a „deheroizálás”-ban, illetve a képi megjelenítés „naturalizmus”-ában jelölte meg. Ezzel összefüggésben meg kívánjuk jegyezni, hogy a magunk részéről mindezt csupán a film amolyan „felhám”-jának tartjuk. (Ebben a vonatkozásban, mellesleg szólva, van okunk elgondolkodni azon a sajátos kettős mércén, amelyet filmkritikánk időnként alkalmaz: a Taviani-testvérek cannes-i nagydíjat nyert filmalkotása például, a filmszínházainkban A trombitással nagyjában egy időben bemutatott Apámuram, jóllehet a mi filmünknél sokszorosan naturalisztikusabb eszközöket is igénybe vesz, kritikánktól emiatt, legjobb tudomásunk szerint, nem részesült semmiféle elmarasztalásban.) Nem, A trombitás igazi újdonságát ezzel szemben történelmünk egyik súlyos feszültségekkel teli, zordon korszakának, a „kuruc idők”-nek mindenféle megszépítéstől és retusálástól mentes társadalomtörténeti megközelítésében és szemléletében látjuk. Történetírásunknak, amely az 1960-as évek Molnár Erik kezdeményezte emlékezetes nemzet-vitájában, olykor szinte önmaga eredményeitől és felismeréseitől is meghökkenve, már korábban átment a magyar történeti közgondolkodás hagyományos és egyoldalú politikacentrikusságának társadalomtörténeti áttörésén, minden oka és alapja megvan rá, hogy megértéssel és örömmel üdvözölje a filmművészet azonos irányba mutató törekvéseit. Bíráló megjegyzéseink éppen ezért nem az elkedvetlenítést szolgálják, hanem arra irányulnak, hogy a társadalomtörténeti aspektus még következetesebb érvényesítésére, a társadalom- és a politikai történeti nézőpontok még árnyaltabb egybevetésére, mindennek alapján történeti–politikai szemléletünk még hatékonyabb társadalomtörténeti felfrissítésére buzdítsák filmművészetünket. Ami pedig A trombitásnak a ma kulturális-szellemi életben elfoglalt helyét illeti, szocialista nemzetünk, meggyőződésünk szerint, csak erősödik és nyer vele, ha nemzettudatának és önismeretének a körét elég szélesre vonja meg ahhoz, hogy azzal magába fogadja és integrálja, ne pedig megbélyegezze és kitagadja Rózsa János és alkotótársai realista igényű, szuggesztív történeti tablóját.
2. Képek
41 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
42 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
43 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
44 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
45 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Sandino tábornok GLÓBUSZ ANDERLE Ádám Sandino tábornok Nicaragua a vulkánok és a tavak országa. Lakosai őshonos és bevándorolt indiánok, angol kalózok, behurcolt néger rabszolgák és spanyol hódítók ivadékai. A 19. században az angol és a német ültetvényesek is megjelentek. A 20. század első éveiben pedig már az észak-amerikai tőkések kaparintották meg a gazdasági kulcspozíciókat. 1909-ben a kikötők monopóliuma, a gazdag aranylelőhelyek, a kávé- és banánültetvények jórésze, a fakitermelés, a vasúthálózat és a nemzeti bank – és mindezzel Nicaragua exporttermékeinek és jövedelmének döntő része – USA kézben volt. A tengerészgyalogság partra száll Amikor a századelőn a nicaraguai uralkodó körök egyes messzebb látó képviselői, például Zelaya elnök, az egyre nyilvánvalóbb jenki-hatalmat korlátozni kívánták a japán és az európai tőkének adott koncessziókkal, működésbe lépett az Egyesült Államok katonai gépezete. 1909–1910-ben tengerészgyalogság szállta meg az országot, az USA érdekei és állampolgárai védelme ürügyén. 1912-ben ismét megjelent a tengerészgyalogság, amely ezúttal tartósan berendezkedett. Nem volt ez nyílt katonai megszállás, de az államéletet az Egyesült Államok nagykövete irányította, a tengerészgyalogság pedig a választások „tisztaságára” felügyelt. A nicaraguai oligarchia egymással vetélkedő és gyakran fegyveres harcot vívó csoportjainak mindegyike az USA támogatását kereste. Ez a helyzet nemcsak megkönnyítette az Egyesült Államok dolgát, de erős érvet is adott számára: a nicaraguaiak képtelenek biztosítani a belső rendet és a tőke háborítatlan működéséhez szükséges nyugalmat. 1926-ban a választásokon vesztes liberális párt puccsal akarta a helyzetet a maga javára fordítani. A liberális tábornokok által indított polgárháború a „szokásoknak” megfelelően az USA nagykövet közvetítésével”, egy észak-amerikai hadihajó fedélzetén megtárgyalt egyezséggel ért véget. E megegyezés több, a későbbi eseményeket illetően nagy jelentőségű mozzanatot tartalmazott. A megbeszélések során tűnt fel Anastacio Somoza, a fiatal liberális párti „lázadó” tábornok, akire az USA-diplomaták a tárgyalásokon tanúsított „hajlékonysága” miatt figyeltek fel. A megállapodás értelmében megalakult a Nemzeti Gárda, észak-amerikai tisztek vezetésével, de a nicaraguai elnöknek „alárendelten”. E testület létrejötte – a hadsereg feloszlatásával párhuzamosan – az érvényben levő nicaraguai alkotmánnyal is ellenkezett. Az 1927ben Tipitapában aláírt egyezséggel megkezdődött a szembenálló felek lefegyverzése. A tárgyalások bezárását követő általános egyetértés légkörében megdöbbenést keltett, hogy a liberális párti haderők egyik vezetője, Sandino tábornok nyilatkozatban ítélte el a paktumot, s nem volt hajlandó letenni a fegyvert, amíg jenki csapatok vannak Nicaraguában. Ki volt ez a „lázadó” generális? Sandino tovább harcol Egy beosztott tisztje a következőképpen jellemezte Sandinót: „...középmagas, igen karcsú; szélsőségesen optimista, aki rendelkezett azzal a képességgel, hogy meggyőzzön másokat fanatikus elképzeléseinek megvalósíthatóságáról: szélsőségesen energikus, aki terveit alsóbb beosztottjainak rendkívüli részletességgel fejti ki, de aki tisztjeit gyakran hagyta kétségek között... igen vallásos ... kevéssé érdekli a pénz és ritkán van egy fillér is a zsebében.” Charleton Beals, észak-amerikai újságíró, aki meglátogatta a harcok során, vezetői egyéniségéről szólva ösztönző, szinte hipnotikus erejét emelte ki. Cesar Falcon perui újságíró száraz, szigorú férfiként írja le, olyan férfinak, aki nem tud mosolyogni, bár gyakran nevet: szemei azonban még ekkor is komolyak maradnak. Augusto Cézár Sandino 1895. május 18-án született Niquinohomóban, ebben a Granada provinciában fekvő, alig ezer főt számláló kisvárosban. Apja, Gregorio Sandino középbirtokos ültetvényes (haciendado), anyja a birtokon dolgozó indián cselédlány volt. A törvénytelen mesztic fiú kezdetben anyja nevét viselte – Augusto Calderónnak hívták. Apja később magához vette, ekkor vette fel apja nevét. Anyja családneve – Calderón – „C” betűként kapott helyet a fiatal fiú nevében (Augusto C. Sandino), aki később, Caesar és Napóleon életéről szóló könyvek hatása alatt, „.Cesar”-ként kezdte értelmezni ezt a betűt.
46 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A művelt, széles látókörű apa udvarházában a 19. századi liberális szabadságeszmékkel ismerkedett meg, a könyvtárban elsősorban ilyen művekhez juthatott. A kereskedelmi iskola elvégzése után apja birtokán intéző volt, s emellett állatkereskedéssel foglalkozott. Nem tisztázott eddig, hogy milyen családi-személyes okok miatt kellett hazulról elmennie. Tény azonban, hogy Sandino 1920-ban eltávozott a szülői házból, s 1926-ig külföldön dolgozott. Hondurasban aranybányában, cukor- és banánültetvényeken, Guatemalában gépészként, az Egyesült Államokban, majd Mexikóban egy USA olajmonopólium alkalmazottjaként. Tampicóban, a mexikói olajvárosban állapodott meg. Itt a húszas évek első felében már jelentős a munkásmozgalom ereje: anarchisták, szindikalisták, szocialisták, kommunisták egyaránt tevékenykedtek. Sandinóra azonban nem ezek az eszmék hatottak. Szabadkőműves páholyba lépett, a jógát tanulmányozta, majd az adventistákhoz csatlakozott. A mexikói forradalom utáni politikai küzdelmek és tampicói élményei alapján döbben rá: a latin-amerikai népek fő ellensége a jenki imperializmus. A mexikói nacionalizmus hatott rá igen erősen, mely számára az indián örökség, a spanyol hagyományok és az USA-ellenesség szintézisét jelentette. E gondolatkörök a fiatal mesztic férfiban ekkor alakították ki azt az elhivatottság-tudatot, mely a már említett nicaraguai polgárháború kitörésekor hazatérésre ösztönözte. 1926 júniusában érkezett vissza, poggyászában 44 puskával és revolverrel. – Azaz, Sandino harcolni ment haza! A San Albino bányában kapott alkalmazást. A munkásokból 29 főnyi csapatot szervezett, és a liberális párthoz csatlakozott, Nem vetette magát alá azonban a liberális tábornokoknak, mert nem bízott bennük. 1927 márciusában 200 katonája volt, s amikor egy másik „új típusú” vezetővel, a kispolgári származású Parajón „tábornokkal” egyesítette csapatát, a hadoszlop már 2000 főt számlált. Ez a sereg nem vett részt a paktum-tárgyalásokon. Sandino a tipitapai békére válaszul táviratban tette közzé határozatát: „Úgy döntöttem, hogy tovább harcolok, mert megértettem, én vagyok az egyetlen, aki tiltakozni tud a Haza elárulása ellen!” A gerillaháború Sandino gerillaháborújának első korszaka 1928 végéig tartott. A küzdelem célját a „barbár északi kolosszus” kiűzésében fogalmazta meg, s a bábelnök helyett a nicaraguaiak által szabadon választott köztársasági elnököt követelt. Céljait sokszor ugyan a bőrszín szerinti kategóriákban fogalmazta meg („szőke bestiáknak” nevezte az észak-amerikaiakat, saját „fajának” összefogását sürgeti), mégis Sandino a faji és társadalmi előítéletek, az imperializmus elleni harc kontinentális jelentőségű személyiségévé vált. Harca akkor kezdődött, amikor Brazíliában véget ért a kommunista Luis Carlos Prestes vezette Győzhetetlen Hadoszlop három éves küzdelme (1924–27). A háború első szakaszában Sandino a 4000 főnyi USA-tengerészgyalogság ellen harcolt. Az Egyesült Államok itt alkalmazta új kézifegyvereit, itt próbálta ki új fegyvernemét, a légierőt, itt alkalmazta először a városok elleni szőnyegbombázás taktikáját, a tengerészgyalogság légierővel történő támogatásának lehetőségeit, s itt formálódtak a partizánellenes taktika elemei is. Sandino e jól felfegyverzett ellenség ellen, a kezdeti kudarcok után kialakította a gerillaharc modern formáit, az éjszakai menetelés, meglepetésszerű támadás, a több kisebb osztagra szétválás módszerét. Segovia (a Coco folyó déli partján levő tartomány) nehezen megközelíthető körzeteiben létrejött a partizánbázis és központja, Sandino-város, mely Hondurason keresztül jutott fegyverekhez. A gerillahaderő egyik részét állandó, viszonylag kis létszámú „mag” alkotta, amelyhez sok más közép-amerikai országbeli forradalmár is csatlakozott. A csoport másik részét a környező vidékek parasztjai, városi lakosai képezték, akik egy-egy ütközet után visszavedlettek békés polgárokká. 1928-ra e fegyveres mozgalom konszolidálódott. Felszabadított körzetei önállóan tevékenykedtek, osztagai Nicaragua Nemzeti Szuverenitását Védő Hadsereggé formálódtak. Sandino programja is körvonalazódott: az USA-katonaság kivonása, új, latin-amerikai ellenőrzés alatti választások. Új óceán-közi csatorna építése az „indohispán” nemzetek részvételével. Feltűnő, hogy bár Sandino a parasztsággal szemben tapintatot követelt katonáitól, semmilyen szociális elképzelés nem fogalmazódott meg írásaiban. A „Haza és Szabadság” volt a gerillahad sereg jelszava.
47 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az észak-amerikai csapatok nem tudták Sandino egységeit felmorzsolni. Népszerűtlen harc volt ez magában az Egyesült Államokban is. Megkezdődött a tengerészgyalogosok átszökése Sandinóhoz, s észak-amerikai tisztek a nicaraguai elnök jelenlétében „igaz hazafinak” nevezték Sandinót. Magában az USA szenátusában is nőtt az elégedetlenség amiatt, hogy a tengerészgyalogság képtelen eredményt elérni. Az Egyesült Államok kormánya „banditizmusnak” minősítette Sandino harcát, amire Burton K. Wheeler szenátor így válaszolt: ha a tengerészgyalogság feladata a banditizmus elleni küzdelem, úgy hasznosabb lenne bevetni ezeket az erőket Chicagóban. Sok tényező szorította az Egyesült Államokat politikai megoldás keresésére. 1928 novemberében az USA katonai ellenőrzése alatt választásokat rendeztek. A manipulációk ellenére Nicaragua népe várakozással tekintett az új kormányzat működése elé, annál is inkább, mert elhangzott a tengerészgyalogság kivonásának ígérete is. Mindez megnehezítette a fegyveres küzdelem feltételeit. Megkezdődött a gerillacsapatok lassú bomlása. Sandino felismerve az új helyzetet, maga is várakozó álláspontra helyezkedett, Mexikóba megy támogatást szerezni. A háború következő szakaszában (1930–33) már a Somoza vezette (de amerikai tengerészgyalogosok, légierő támogatását élvező) Nemzeti Gárdával álltak szemben a gerillák. Somoza 1930 első felében sikertelen offenzívát indított Sandino ellen. A nagy gazdasági világválság (1929–33) Nicaraguában is nagy munkanélküliséget, drágaságot, fokozódó elégedetlenséget, és politikai feszültséget szült. Sandino csapatai egyre erőteljesebb támogatást kaptak, különösen a bányászoktól és az észak-amerikai tulajdonban levő ültetvények színes bőrű munkásaitól. Hozzájárult az elégedetlenség növekedéséhez az 1931. márciusi földrengés is. Sandino serege nyolc hadoszlopba szerveződve az egész keleti partvidéken lekötötte az ellenséget. Különösen az indiánok által lakott térségekben kapott széles támogatást. Az idegen tőkések kezében levő ültetvényeken rekviráltak, elfogadták a hazai ültetvényesek támogatását, s védték a kisparasztság birtokait. 1931 végén Sandino ellenőrzése alatt jelentős felszabadított zóna állt. Ezeken megkezdődött az új közigazgatás és igazságszolgáltatás kiépítése. A gerillák az ország összes nagyvárosát fenyegették. A „békekötés” Az Egyesült Államok kezdeményezésére ismét a politikai manőverek léptek előtérbe. 1932-ben választásokat tartottak, és az eddig ellenzéki liberális párti, mérsékelten haladó Sacasa került az elnöki tisztségbe. Ez a tény meggyorsította az egyfajta politikai megoldás folyamatát. Az új elnök maga is sürgette az USA-csapatok kivonását, és politikai tisztessége Sandino számára is garanciát jelentett. A tábornok elfogadta a kormány kezdeményezését és 1933 elején megindultak a béketárgyalások. Sandino a következő tárgyalási alapot kívánta: az USA-csapatokat azonnal vonják ki, és változtassák meg az USA-val kötött, Nicaraguára hátrányos szerződéseket; 21 latin-amerikai ország rendezzen konferenciát egy új, óceán-közi csatorna létrehozásának megbeszélésére; töröljék a „bandita” szót seregére vonatkozóan az összes korábbi hivatalos dokumentumból; ismerjék el, hogy a sandinisták harca patrióta küzdelem volt; a korábban felszabadított körzetekből szervezzenek új tartományt, ahol harcosai letelepedhetnek, s itt őket alkalmazzák a közigazgatásban; engedélyezzék, hogy a körzetben 100 főnyi sandinista egység átmenetileg megtarthassa a fegyvereit. A békekötésre ezekkel a feltételek kel került sor. Sandino magának semmit sem kért. A paktum aláírása után a tábornok Új-Segoviában maradt, és volt katonáival mezőgazdasági szövetkezetek szervezéséhez látott, mert úgy vélte, hogy a megműveletlen földeken létrehozandó településekkel meg lehet oldani a földkérdést. Ekkor válik világossá, hogy gondolkodásában, a társadalomról alkotott nézeteiben mennyi volt az illúzió: egy újságírónak adott nyilatkozatában a tőke pozitív szerepét elismerve, a proletármunkás kizsákmányolástól mentes munkájának fontosságáról beszélt, s éppen ebből a szempontból értékelte nagyra a szövetkezeteket is. Az „egyenlőség” és „igazság” nála nem kapcsolódott össze a tulajdonviszonyok megváltoztatásának sürgetésével. Úgy vélte, a különböző társadalmi osztályok összebékíthetők. Sandino későn döbbent rá arra, hogy hadseregének feloszlatása után a politikai harcban nincsenek eszközei. Ekkor vetette fel az „Autonomista Párt” megalakításának gondolatát. A név az USA-tól való függetlenségre utalt, s kifejezte azt a felismerést is, hogy az oligarchia két pártjának monopóliumát meg kell törni, szerepet adva más társadalmi erőknek. Sandino a Nemzeti Gárda feloszlatását is sürgette.
48 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az orgyilkosság Nicaraguában az egyetlen tényleges hatalom Sandino seregének feloszlatása után Somoza kezében volt, aki a köztársasági elnöktől függetlenül tevékenykedett, s a Nemzeti Gárda élén hozzákezdett a még fegyverben álló sandinisták felszámolásához. Sandino-párt szervezési elképzeléseinek nyilvánosságra kerülése után Somoza elhatározta Sandino meggyilkolását, amihez szabad kezet kapott az USA nicaraguai rezidenseitől is. A „Caesar halála” fedőnevű tervet 1934. február 21-én hajtották végre. A köztársasági elnöknél vacsorázó Sandinót és kíséretét hazatérőben a Gárda egységei tartóztatták fel. Sandino hiába hivatkozott arra, hogy Somozával ugyanannak a szabadkőműves páholynak a tagjai és „testvérek”, a gárdisták Managua repülőterére vitték és géppuskával agyonlőtték őt és társait. Eközben letartóztatták féltestvérét, Sócratest, és a fővárosban tartózkodó sandinista vezetőket is. Másnap hajnalban pedig megindult a Nemzeti Gárda támadása a még fegyverben levő, száz főnyi sandinista egység ellen. A sandinista küzdelem első korszaka véget ért.
2. Képek
49 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
50 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
51 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Délszláv menekültek a középkori Magyarországon KÖZÖS DOLGAINK SZAKÁLY Ferenc Délszláv menekültek a középkori Magyarországon 1521 nyarán gyakran megnyíltak az ég csatornái, a Száva és az Al-Duna által határolt Szerémség népe mégis égni érezte a földet a talpa alatt. I. Szulejmán szultán szabácsi táborából szinte menetrendszerűen indultak a török portyázók, hogy felprédálják ezt az egykor oly virágzó tartományt. Előlük riadt nyájként menekült a Duna védvonalai mögé, aki csak tehette: nemes és paraszt, fegyvert fogható és védtelen egyaránt. Széles e vidéken mindössze egyetlen birtokos mert ujjat húzni a szultánnal, az is egy asszony volt. „Az asszony, aki Szerém úrnője volt” – írja erről a szultáni hadinapló – néhány hitetlentől azt üzente: „A birtokomban levő Szerém tartományát összes váraival együtt átadom a padisahnak; fiam és én lába porához dörzsöljük arcunkat; e tartomány legyen a padisahé, én pedig ott lakom, ahol helyet jelöl ki a számomra, csak a tartomány lakosságát ne tegye foglyokká s ne pusztítsa el a tartományt”. Szavainak hitelt adván, egy tolmácsot paranccsal küldött hozzá [a szultán]: „Részünkről semmi kára és bántódása nem lesz, kívánsága szerint cselekszünk.„ Két nap múlva azonban „híre érkezett, hogy Szerém úrnője tartománya székhelyét elhagyva megszökött. A nevezett hódoló izenete tehát csakis a tartománya megmentése végett kigondolt csel volt. Nem lehetett bizonyosan tudni, hogy merre szökött. A tartománybeli hitetlenek erődített helyekre menekültek, ő pedig a hozzájuk ment tolmácsot a [a magyar] királyhoz küldte mint foglyot. Bali, az avioniai szandzsákbég kiküldetett, hogy foglalja el a székhelyéül szolgáló Kulpenik [Kölpény] nevű várat.” Majd öt nap múlva „Behrám nigeboli és Mahmud szilisztriai bég – akik előbb a szerémi tartomány úrnője ellen küldettek – az említett erődhöz menvén, igen sok foglyot ejtettek, de az asszonynak nem találtak nyomára”. Ez az erős lelkű asszony Beriszló János szerb despota – így nevezték a Magyarországra menekült szerb uralkodócsalád fejét – özvegye, Jaksics Ilona volt; maga is egy Magyarországon új hazára lelt főrendű szerb család sarja. Az erőslelkű asszonynak ősei példája diktálta a befogadó ország iránti feltétlen és tettekben megnyilvánuló hűséget. A törökök a 14. század derekán vetették meg lábukat a Balkán délkeleti csücskében, s – állandó ázsiai hadakozásaik ellenére is – elég volt nekik egy évszázad, hogy bekebelezzék az egész félszigetet. Gyors előrenyomulásukhoz jócskán hozzájárult, hogy a veszélyeztetett országoknak (Bizáncnak, Bulgáriának, Szerbiának és egy sor más kisebb államocskának) sem egymással, sem a térség legszámottevőbb katonai erejével, a magyar királysággal nem sikerült tartós törökellenes szövetséget létrehozniuk. Az összefogás elmaradásában végül is mindegyik fél hibás volt. A balkáni uralkodók maguk segítették be a törököket Európába azzal, hogy egymás elleni harcaikban oszmán segédcsapatokat vettek igénybe, s végül bukásukig nem voltak képesek felismerni, hogy a félelmetesen erősödő birodalom mindegyikük létét veszélyezteti. A magyar királyok a görög-keleti és bogumil lakosság erőszakos áttérítésével maguk ellen ingerelték azokat a balkáni népeket, amelyeket megsegíthettek és felhasználhattak volna. De főként azzal hibáztak nagyot, hogy a balkáni pozícióharcokban sem diplomáciai, sem katonai síkon nem tanúsítottak kellő erélyt és következetességet. Ahelyett, hogy a királyság határait minden eszközzel igyekeztek volna kitolni a török támadások irányában – ez végső soron minden érintett nép érdekeit egyaránt szolgálta volna –‚ rendre beérték látszateredményekkel és megoldásokkal. Mivel a török uralom a korábbi hatalmi-, közigazgatási- és birtokrendszer átalakítását hozta magával, az elbukott államok előkelőinek nem volt sok keresnivalójuk egykori hazájukban. S kivált nem volt az uralkodócsalád életben maradt tagjainak, akiket a törökök – megakadályozandó egy ellenállási góc kialakulását – módszeresen igyekeztek kiirtani. Ezek aztán azokban a szomszéd országokban húzták meg magukat, ahol rangjukhoz méltó életfeltételekre lelhettek, s ahonnan továbbra is módjuk volt török uralom alá került népükkel kapcsolatot tartani. Mint a hatalomból kicsöppentek általában, ők is váltig reménykedtek, hogy trónjukat még visszaszerezhetik. Rendszerint még azon országok trónvárományosainak és előkelőinek útja is Magyarországra vezetett, amelyek korábban sehogy sem tudtak együttműködni a magyar királysággal. Mondhatni: alig-alig volt olyan politikai fordulat a Balkánon, amelynek egyik-másik kárvallottja ne kért volna bebocsátást Magyarországra. A sort Vukasin szerb király fia, Demeter nyitotta meg, akinek atyja 1371-ben a törökök ellen, bátyja – a délszláv hősénekek legendás Kraljevics Markója – pedig 1394-ben a török oldalán harcolva vesztette életét. Őt 52 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
hamarosan két bolgár herceg, Konstantin és Fruzsin követte. Apáik – Ivari Sracimir vidini és Sisman tirnovói cár – birodalmát 1393-ben, illetve 1396-ban foglalták el a törökök. A szerb dinasztia jó előre előkészítette magának a visszavonulás útját. Lázárevics István kenéz egy 1426-os szerződésben Zsigmond királyra testálta Nándorfehérvárt és több más várát, aminek fejében a király hatalmas magyarországi birtokokkal jutalmazta. E birtokoknak menedékhelyként először Lázárevics utódja, Brankovics György despota látta hasznát, amikor a törökök 1439-ben időlegesen kiszorították országából. Szerbia 1459-ben bekövetkezett bukása után a Brankovics-család tagjai végleg Magyarországon telepedtek le; központjuk az a szerémségi Kölpény vára volt, amelyet – mint láttuk – a szultáni hadak 1521-ben foglaltak el Jaksics Ilonától. Az uralkodócsalád nyomában ide vándorolt szerb előkelők közül különösen a Jaksicsok játszottak jelentős szerepet új hazájuk történetében. Mátyás és a Jagellók korában érkeztek Magyarországra olyan szerb menekülők is, akik katonai szolgálat révén, már a török uralom alatt szerezték rangjukat. Az egyik csapatparancsnok, Belmosevics Milos a szendrői béggel akasztott tengelyt; a bég egy lakoma után tőrbe csalta és felkoncolta Milos embereit, köztük fiát is, s miután ő sem maradt adósa, természetesen nem volt többé maradása a szultán táborában. A „magyar” huszárkapitányként nagy hírre szert tett Bakics Pál vajdát pártfogójának, Ferhád pasának bukása kényszerítette gyors távozásra Mohács előestéjén. Az 1463-ban elbukott Bosznia királyának nem volt leszármazottja, innen tehát csak nemes családok érkeztek, meglehetősen nagy számban. Az egyik – időközben elmagyarosodott – bosnyák családból származott Tomori Pál is. A „koronás honkeresők” hosszú sorát 1470-ben Hercegovina urának, Vukcsics Istvánnak László nevű fia zárta. A magyar uralkodók persze nemcsak szánalomból fogadták be – és látták el sokszor valóban fejedelmi birtokokkal – e délszláv előkelőket, hanem azért is, mert határozott politikai-katonai terveik voltak velük. A menekülőkre elsősorban természetesen a törökellenes küzdelemben lehetett számítani, hiszen valamennyiükben vad gyűlölet égett azok iránt, akik hatalmuktól megfosztották őket. Hogy a magyar királyok valóban erre is szánták őket, jól mutatja, hogy mindnyájuknak a törökkel szembevetett határ menti területeken adtak tisztségeket is, birtokot is. Miközben a Brankovicsok 1459 után az ország belsejében fekvő birtokaikat sorra elvesztették, az uralkodó lehetőséget adott nekik, hogy szerémségi birtokaikat egyre jobban kikerekíthessék. Törökkel szomszédos területeken feküdtek Fruzsin, a Jaksicsok, Belmosevics és az itt Balsics néven szereplő Vukcsicsok birtokai is. A befogadott menekültek innen tarthattak legkönnyebben kapcsolatot elvesztett országukkal; fontos információkat szerezhettek a lakosság hangulatáról, a törökök hadmozdulatairól és erejéről. S ami még lényegesebb, itt e török betörésektől oly sokat sújtott területeken válhattak részeseivé a magyar királyság törökellenes harcának. Mert a magyar királyok nem annyira politikai, mint inkább katonai aktivitást vártak védenceiktől. A török–magyar háborúk történetén végigtekintve, legott megállapíthatjuk: jól számítottak. A befogadottak új hazájuk belpolitikai mozgalmai iránt kevés érdeklődést tanúsítottak, annál serényebbnek bizonyultak a harcmezőn. A két bolgár herceg – az I. Bajazid 1402-es ankarai vereségét követő belzavarokat kihasználva – igaz, nem sok eredményt hozó – felkelést robbantott ki Bulgáriában. Fruzsint Zsigmond király még egy emberöltővel később is bevetette: 1435-ben ő vezette azokat a segédcsapatokat, amelyeket a magyar király az albán felkelők megsegítésére küldött. Amikor – a török fokozatos térnyerése miatt – a magyar haderő védekezésbe szorult vissza, a magyarországi délszláv előkelők a határvédelemben tevékenykedtek. Ott voltak minden olyan „törökföldi” vállalkozásban, amelyet a magyar hadvezetés a 15. század utolsó harmadában – a török betörések megtorlására, a török terület pusztítására – indított, s ott, ha a betörő törököknek kellett útját szegni. Brankovics Vuk éppen a törökök felett aratott győzelmei révén vált legendás alakká és érdemelte ki a Zmaj = Sárkány jelzőt. Jaksics Demeter vitézségét mi sem dicsérheti jobban, mint a törökök iránta érzett féktelen gyűlölete, akik még a diplomáciai védettséget sem tisztelték: a harcmezőn nem bírhatván le, 1486-ban, konstantinápolyi követjárásából visszatértében, Szendrőn végzett vele egy fanatikus török. A magyar törvények szokatlanul nagy számú katona kiállítására köteleztek egyes délszláv urakat. Zsigmond király 1432-es honvédelmi tervezete a szerb despotától 8000 lovast várt. Az 1490-es években Brankovics Jován despota, a Jaksics-fivérek és Belmosevics összesen 2000 huszárt tartottak fegyverben, 1511-ben pedig Beriszló János despota (Ilona asszony férje), a három Jaksics testvér és Bradács István összesen 1400 könnyűlovas után húzott zsoldot a kincstártól. A királyok azért róhatták meg őket a számarányokat tekintve minden magyar főúrénál és főpapénál nagyobb teherrel, mert jól tudták: kimeríthetetlen katonaállítási bázis felett rendelkeznek. S ez a bázis a Magyarországra menekült, itt élő közrendű délszlávok egyre növekvő, hatalmas tömege volt. A dél-magyarországi megyékben élő délszlávok, kivált a szerbek száma a 15. század derekán kezdett rohamosan növekedni. Részben azáltal, hogy azok a délszláv parasztok is Magyarországon kerestek új lakóhelyet maguknak, akik a hódítókkal nem tudtak vagy nem akartak együttműködni, részben pedig azáltal, hogy a 53 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
„törökföldi” portyákról visszatérő magyar seregek némelykor kényszeráttelepítéseket is végeztek: tízezer számra hajtották magukkal a szerb parasztokat. (Az 1500-as magyar betörés nyomán például 600 település vált lakatlanná a határ menti szandzsákokban.) A magyarországi délszlávok – lévén görög-keleti vallásúak – általában mentesültek a katolikus egyháznak fizetendő tized alól, s biztosították számukra a szabad vallásgyakorlatot is. Mivel a gyakorta ismétlődő török támadások széles rendet vágtak a Dél-vidék lakosságában, ugyancsak nagy szükség volt itt a munkáskézre. A határ mentére telepített szerbek – egy szűk, ám gazdaságilag jelentős súlyú kereskedő réteget leszámítva – földművesek voltak. Ha azonban kellett – és gyakran kellett – fegyverforgatóként is helytálltak a betörő törökökkel szemben, akiknek hadviselési szokásait és fogásait az évtizedek során jól kitanulták. A kor felfogása szerint egy-egy szerb telepről annyi katona állítható ki, ahány fegyverbíró férfi él ott. Így aztán nem csoda, hogy közülük verbuválódtak azok a huszárok, akik a fent említett délszláv urak csapatait, Mátyás korában pedig az állandó zsoldossereg egyik „rendjét” alkották. S közülük a naszádos flotta vitézei is, akik egyébként királyi zsoldosként sem szakítottak teljesen a paraszti életmóddal (rendszerint velük kapáltattak például az ország legjobb borát adó szerémségi szőlők gazdái). Magyarországon sem az ide menekült szerb előkelők, sem pedig a parasztok nem élveztek külön jogokat a törökellenes harc okán. Előkelőik a magyar uralkodó osztály megfelelő rétegeibe tartoztak (a despoták például magyar bárókként vettek részt az ország politikai életében), a parasztok pedig a királyság más nemzetiségű jobbágyaival állottak egy szinten. A felszíni azonosság azonban még is bizonyos elkülönültséget takar. Bár a szerb despoták hivatalosan csak saját jobbágyaik felett gyakorolhattak joghatóságot, a gyakorlatban az egész szerbség fejének tekintették őket. Maguk is igyekeztek ápolni a szerbek összetartozás-tudatát; mivel náluk az összetartozás kerete a „nemzeti” egyház volt, tették ezt elsősorban görögkeleti monostorok alapításával, a török területeken levő monostorok támogatásával. Kölpényi udvaruk külsőségeiben és tisztségviselőinek címeiben egyaránt az egykori önálló Szerbia emlékét őrizte. A délszláv központok, amelyeknek életvitelét egyazon rítus és szokásrendszer szabályozta – pl. összeházasodások révén –, szoros kapcsolatot tartottak egymással. Ez az elkülönültség azonban sohasem irányult a magyar feudális állam integritása ellen, sohasem ment az alattvalói hűség rovására. Úgy tűnik, a délszláv menekültek nemcsak kényszerű menedéknek, hanem igazi hazájuknak érezték a befogadó országot. A magyar királyság és a délszlávok ezen kései és részleges egymásra találása valamit javítani tudott azon, amit néhány évtizeddel korábban külön-külön elmulasztottak: a törökellenes közös front kialakítását. A délszláv menekültek részvétele is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Magyarország oly sokáig ellenállhatott a török meg-megújuló támadásainak.
2. Képek
54 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
55 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Egyetemi felvételi történelembõl TÖRTÉNELEM AZ ISKOLÁBAN Egyetemi felvételi történelemből Tapasztalatok Előző számunkban közöltük Unger Mátyás írását, amelyben néhány hasznos tudnivalóra hívta fel az idei felvételiző diákok figyelmét. A cikk eredetileg tartalmazta a felvételik „típushibáinak” összefoglalását. Unger ezen észrevételeit megküldtük különböző oktatási intézményekben tanító kollégáinknak, akik már az idei vizsgák tapasztalatai alapján szólnak a kérdéshez. (A szerk.) A felvételiken mutatkozó tipikus hibák Feltűnően megfogyott a jelentkezők tényanyag ismerete. (Furcsa módon évről évre többen akadnak, akik ezt valamiféle erénynek próbálják feltüntetni, mondván, őket „csak az összefüggések” érdeklik, „évszámot ne tessék kérdezni”. Általánosnak mondható, hogy nagyon bizonytalanok – s esetleg több évszázadot tévednek – a történeti folyamatok korhoz kötésekor.) A jobbágyság kialakulása, a magyarországi kapitalista fejlődés kezdetei stb. (Nehézségeik vannak az egymáshoz kapcsolódó eseménysorok esetén.) A 17. századi rendi-függetlenségi harcok pontos időrendi egymásutánját alig egy–két jelentkező tudja s 1848–49, 1918–19 eseményeiben, a népi demokratikus korszak kronológiájában is alapvető hiányosságok mutatkoznak.) A történeti földrajzi alapelemek dolgában talán még rosszabbul állunk. A jelentkezők nem ismerik a mai Magyarország tájait, hogy ismerhetnék a történeti Magyarországot! (Aki nem tudja, hol az Őrség, a Hegyalja stb., hogy tudhatná, hol van a Szepesség, Szerémség stb.) Még általánosabb a tévedés a városokat illetően! Tipikus hiba a viszonylag jobbak, szorgalmasabbak esetében, hogy megtanulták ugyan, Rákóczi 1705-ben Szécsényben, 1707-ben Ónodon tartott országgyűlést, de ritkaságszámba megy, ha tudják, hol is vannak e helységek. A történeti fogalmak tanítása történelemtanításunk egyik központba állított feladata. Alig akad olyan jelölt, aki többé-kevésbé ne tudná pl., hogy az állam az osztálytársadalmakban az uralkodó osztály elnyomó eszköze. De már rendszerint baj van, amikor az uralkodó osztályt pontosabban, konkrétabban kellene megjelölni, s teljes az összeomlás, amikor az kerül szóba, hogy az elnyomás milyen mértékű, hogyan, milyen intézmények stb. révén érvényesül. A gyenge, hiányos tárgyi tudás, a bizonytalan fogalomismeret természetes következménye a frázisok, vagyis az üres, tartalmatlan fordulatok, a történelmi eseményekről, adott kortól független sztereotípiák használata. A frázisalkotásnak megvan a maga nagyon egyszerű sémája. Valós történelmi fogalmak, cselekmények, tendenciák stb. szerepelnek benne, csak éppen konkrét tartalom nélkül. Mint módszer azért is olyan csábító, mivel nagyon szegényes történeti szókincs is elegendő hozzá és máris kész a minden alkalomra használható fordulat. (Alapja, vagy tárgya: a nép, a jobbágyság, a Habsburgok stb., akik elnyomnak, illetve akiket elnyomnak, akik kizsákmányolók, illetve akiket kizsákmányolnak stb.) Különösen a 20. század történelmével kapcsolatban gyakoriak az ilyen sztereotípiák. „A munkások elnyomása mélypontra jutott”, „A magyar munkásokat összefogta az elnyomás”. (A feudális korral kapcsolatban elég a munkásosztályt a jobbágysággal helyettesíteni ) Azt pedig gondolom, nem kell részletezni, hogy a frázisosság súlyosan torzítja a történelemszemléletet. A sémák, frázisok leggazdagabban a legújabb korral kapcsolatban tenyésznek. Az egész történelmi fejlődés a fehér-fekete élességével rajzolódik ki; a haladó eszmék elsöprő erejűek, az egész nép felsorakozik mögöttük, csak egy maroknyi kizsákmányoló folytat elkeseredett, kilátástalan utóvédharcot. Szóvá kell tenni, hogy az egyetemre jelentkező diákok egyre kevésbé tudnak fogalmazni. Ezzel, valamint a helyesírási hibákkal kapcsolatos észrevételeimet már elmondtam a História 1. számában. Unger Mátyás Jobb tankönyveket kérünk
56 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A középiskolai tanulókat is képviselem. Az a véleményem, hogy a történelem mind a mai napig kedvenc tárgya a gyerekeknek, ha jól tanítják. A diákok szívesen ismerkednek meg a múlt emberének életével és harcaival, érdekli őket, miért verték le a Tanácsköztársaságot, vagy miért győzhetett a 14 intervenciós állam felett a fiatal szovjet állam. A nagy egyéniségek, a történelem nagy technikai, ipari változásai, a gondolkodók és gondolataik – egyaránt kiváltják érdeklődésüket. Sőt, ha izgalmasan és a maga szépségében és bonyolultságában tanulnak az új és legújabb korról, akkor sok-sok tanítványom a történelmet a polgári forradalmaktól kedveli csak igazán. Érdeklődésük jele, hogy a TIT József Attila Szabadegyetemének történelmi előadásait főként a fiatal hallgatóságnak tartják jeles tanárok, kutatók. Az a meggyőződésem, hogy múlt korok ifjúsága sem tudott többet a jelenkor történetéről, mint napjaink középiskolás ifjúsága. Tessék csak arra gondolni, hogy politikailag, világnézetileg milyen éretten nyilatkozik, cselekszik az ifjúság jelentős része. – De ha a riportok és a felvételi bizottságok igényelt teljesíteni akarná a középiskola, akkor a gimnáziumi történelemtanítás jelenlegi óraszámainak kétszerese is csak alig lenne elég. Nem szólva arról, hogy a középiskolás korú ifjúság 50%-a pl. a fővárosban szakmunkás iskolába jár, ahol heti egy-egy óra van történelemből! Nem szeretem a „labdát visszadobni”, mert véleményem szerint a történelemtanítás társadalmilag is jelentős ügyét ez nem szolgálja! És nem is a „visszadobás” szándékával mondom el, hogy lehetetlen dolog, hogy kezdő fiatal tanárok most már 10 éve éppen az újkor és a legújabb kort illetően a legtájékozatlanabbak – saját elmondásuk és tapasztalataink szerint egyaránt. Fiatal kezdő kollégáink mondják el, hogy nem hallgattak előadást, a budapesti bölcsészkaron pl. a 20. század első felének döntő eseménysorozatairól korszakairól a II. világháború, a proletár diktatúra győzelmétől a szocializmus alapjainak lerakásáig tartó időszakról sem hazánkat, sem a szomszédos szocialista országok történetét illetően, nem beszélve az 1943 utáni nemzetközi helyzetről! Olcsó dolog volna szólni arról, hogy hány tanár tanít történeti topográfiát az egyetemeken és a főiskolákon. Szeretném hangsúlyozni, hogy a Szerémség, Szepesség mint történeti topográfiai anyag nem szerepel a tantervben. Viszont tény, hogy sokan a benne szereplő Ónodot és Szécsényt is nehezen találják meg a térképen. Amíg a kikerülő tanárnemzedékek sora történelmi térkép nélkül tanul, amíg a középiskolai történelmi atlasz és falitérkép-sorozat a bölcsészkari topográfiai tanítás alapja is, addig úgy vélem, irreális követelés az, hogy a középiskolás fiatalok azt a követelményt sajátítsák el, amit a bölcsészkari speciális történelmi képzést kapó fiataloknak írnak elő. Frázisosság. Ezt sem a tanulók találták ki. Szeretném emlékeztetni a kedves vitapartnereimet, hogy a mai tanárgeneráció milyen tankönyvekből képezte, illetve képezi át magát. S valóban szembe kerülünk egy jelenséggel, tudniillik, hogy a történelemtanítás is, mint számos más iskola stúdium, most kezd kibontakozni, kezd megjelenni olyan történeti irodalom, amely már frázisok nélkül képes a történelem megismerésre, a valódi hazaszeretetre, proletár internacionalizmusra nevelni. Ne felejtsék el, hogy a középiskolás ifjúságnak is szüksége van a tanároktól kapott érzelmekre, határozott állásfoglalásra, és csak az ilyen fajta történelemtanítás segít embert nevelni, személyiséget fejleszteni, feladataink elvégzésére felkészíteni. Tény, hogy sokan megragadnak a frázisoknál. Hiszen csak ezt látták, ezt tanulták! S közrejátszik még egy dolog. Az egyetemi oktató a középiskolás gyerekeket a felvételi szituációban hallgatja évek óta. Ez pedig mint mindnyájan tudjuk, nem természetes szituáció. A gyerekek ilyenkor stresszállapotban vannak, s ha nem jut valami hirtelen eszükbe, akkor hozzányúlnak a közhelyekhez. És a közhelyek nemcsak történelemtanításunk jellemzői! És az a tény, hogy a sémák a legújabb korral kapcsolatosan uralkodnak el a tanításban, az sem véletlen. Nem is lehet rajta csodálkozni. Tessék elolvasni az általános iskolai 8. osztályos tankönyvet, vagy a gimnáziumi 4. osztályos történelemkönyvet! Aki ezekből a tankönyvekből érzelemgazdagon, érdekfeszítően és gondolati tartalommal el tudja sajátítani napjaink történelmét – az valóban tehetséges fiatal. Kitűnő tanárok egész sora az I. világháború korszakától kezdve nem használja a tankönyvet, hanem a megjelent, korszerű marxista–leninista szemléletű monográfiák alapján tanít. Ebből az a szituáció alakul ki, hogy vannak olyan gyerekek, akik az előadás és a jegyzetelés alapján meg tudják jól tanulni a történelmet, és megjegyzik, de sokan könyvből tudnak csak tanulni és a könyvek ma még nem alkalmasak arra. Ideje volna, hogy a legkiválóbb történészek írják meg a történelem tankönyveket. Jó tankönyvi sorozatok ugrásszerű változást hozhatnának történelemtanításunkban. Bíró Ferencné Óraszám és ismeretanyag
57 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Teljesen egyetértek a vitaindító megállapításaival, ismételni nem szeretném, esetleg csak példatárát gazdagítanám. Épp ezért röviden csak a következőkre térek ki: A tényanyag-ismeret megfogyatkozásához a tanterv is hozzásegítette a tanulókat. Egyrészt a tananyagcsökkentéssel, másrészt a kötelező érettségi eltörlésével. Eseményeket nemcsak azért kell bőségesebben tanítani, hogy tanulók általános összefüggéseket tudjanak megállapítani, hanem azért, mert úgy sokkal érdekesebb, élőbb, élethűbb a történelem. A sematizálás „megöli” az érdeklődést. Tapasztalatom szerint a gyerekek konkrét évszámokat sokkal könnyebben jegyeznek meg, mint évszázadokat. Éppen ezért jelentéktelenebb évszámokat is célszerű volna legalább zárójelben közölni. Sokkal nagyobb óraszámban kellene tanítani a történelmet, mint most, s akkor több alkalom nyílna a hiányosságok megszüntetésére. A forrásszemelvények, a Képes történelem – s ide kapcsolódhat a História is –‚ sokat segítenek a tanításnál, az adott óraszámban kevés időt szentelhetünk rá. (Nemcsak a felvételizőkre gondolok, hanem minden tanulóra. Az ő esetükben éppoly fontos, hogy árnyaltabb legyen ismeretanyaguk.) Nem biztos, hogy legjobb tanulóink felvételiznek történelemből. Más, jobban fizető pályák sok, történelemből is jól felkészült tanulót elcsábítanak. A szóbeli és írásbeli kifejezőkészség összefügg a magyar nyelv tanításának problémáival. Mivel a tanulók írásbeli feleleteit nekünk kell javítani, állandóan azt kérjük tőlük, hogy a lehető legtömörebben, csak a lényeget írják, tehát a fogalmazási készséget mi sem csiszoljuk, legfeljebb durva helyesírási hibáit javítjuk csak. (Az apróbbakra nincs idő, pedig kellene!) Még Magyarországot is számtalanszor láttam kisbetűvel írva. Szóbeli feleletek, megnyilvánulások javítására is csak a kirívóbb hibák esetében van mód, hiszen mondatonként nem lehet a tanulót megállítani. Másrészt szorít a 45 perc! Mautner Zsuzsa A tanítás „eredményessége” Az utóbbi években két ellentétes tendenciának vagyunk tanúi. Az egyik, a történelemtanítás szakirodalma megsokszorozódott, s állítom, sohasem állt még annyi és olyan korszerű taneszköz a tanárok rendelkezésére, mint most. Térképsorozat, több mint egy tucat kötetből álló általános és középiskolai olvasókönyv, diapozitívok, vetítőfóliák, új oktatófilmek. Az új módszertani szakirodalom arra ösztönöz – s ennek módszereit tárja fel –‚ hogy a tanulóknak ne készen nyújtsuk a történelem általánosításait, hanem segítsük őket hozzá, hogy saját szellemi tevékenységükkel ismerjék meg a történelem valóságát, s maguk gondolkozásával jussanak el az ítéletek alkotásáig, az összefüggések felismeréséig. Mégis úgy látszik, más tényezők hatása erősebb a gyakorlatban. Ezt mutatja a másik tendencia – a tanítás eredményeinek gyengesége, a végzett tanulók történelemszemléletének éretlensége. Ezt kell tapasztalnunk nem csak az egyetemi-főiskolai felvételiknél, de már az érettségiken is! Ezzel a ténnyel pedig szembe kell nézni, ha törekvéseink ellenére is alakult így. A diagnózis azonban nem elég. Könyörtelen önvizsgálatra kötelez. Első – s alapvető – hiba, hogy a tanulók nagy része lebecsüli a történelem tényeit, szemben a történelem törvényszerűségeivel. A tények nélküli törvényszerűségek pedig szükségszerűen attól függetlenül, hogy önmagukban igazak, vagy nem, a tanulók számára üres frázissá silányulnak, mert nincs meg számukra a ténytartalmuk, a tanulók nem maguk jutottak az általánosításhoz. Pedig a történelemtanítás szakemberei által feltárt szakirodalom épp a tanulói megismerést helyezi előtérbe. Úgy látszik azonban, volt a szakirodalomnál a gyakorlatra erősebben ható tényező, az általános közszellem. Ne csodálkozzunk azon, hogy a tények háttérbe szorulnak, a tanulóknak nincs kedvük a tényeket megtanulni, a szülők nem erőltetik azt, a tanár is saját védelmében mértéktartó lesz, amikor évekig az ország attól hangos, hogy a tanulók túl vannak terhelve, mert túl sok tényanyagot tanítanak meg velük és követelnek tőlük. Hogy enciklopédikus, lexikalizmus, faktológia jellemzi a tanítást általában – s a történelemtanítást különösen –, amivel a korszerűsítés jegyében szakítani kell, „ezt kívánja egy ország közvéleménye”. S aki nem szakít vele, az ellen a legenyhébb vád, hogy nem szereti a gyerekeket, aki szót emel ellene, az szaksoviniszta, sőt direkt szakbarbár! S ez annyi „hivatalos” helyen hangzik el, hogy már lassanként divattá válik. Senki, vagy nagyon kevesen tudják kivonni magukat hatása alól a tananyagcsökkentés hullámainak nagy áramlatában. Annál inkább, mert sokan – s nem egészen jogtalanul – 58 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
attól tartanak, hogy megítélésük alapjává válhat az, hogy mennyire tudják csökkenteni e tananyagot, s leküzdeni a maximalizmust és a lexikalizmust, a „bűnös” faktológiát. Könnyű és olcsó dolog lenne természetesen mindent ráfogni erre a nem szerencsés „csökkentsünk csak” jelszóval illetett pedagógiai áramlatra. Valóban több azonban a tanítás anyaga, mint amit nyugodt körülmények között el lehet végezni, s emellett mindig új és újabb igények támadnak. Ilyen például az új tantervekben realizált sokoldalúbb történelem, az életmódok-életformák bevonása a tanítás körébe, a történelem folyamatai mellett a stagnálók és a hanyatlók felvillantása, és így sorolhatnám tovább! A tanítási időhöz mérten sok tananyag tehát új igények kielégítéseként újabb területekkel bővül. A tanár számára mi maradt tehát, ha az egész anyagot meg akarja tartani; a tények elemzése helyett általánosítások, a végigazságok megtanítása. Így szorulnak azután, ebből az objektív adottságból következőleg háttérbe a történelem tényei, kerülnek előtérbe s válnak szükségszerűen üres sablonná az általánosításai. Így nem marad idő azután a térképek elmélyült tanulmányozására, még a fontos évszámok, adatok megjegyzésére sem. Mert jogosan érzi úgy a tanár, hogy a történelem topográfiájának, kronológiájának és eseményeinek puszta betanítása azok értelmének tudása nélkül legalább olyan nagy hiba lenne, mint a végső értelmük tudása tényeik ismerete nélkül. S, ha a kettő között kell választani, akkor inkább a történelmi igazságok gyűjteményét igyekszik nyújtani, mint a puszta évszámok és történési helyek felsorolását. Szabolcs Ottó Oktatási rendszer és történelmi ismeretek Nálunk, a Bessenyei György Tanárképző Főiskolán 434 jelentkező tett történelemből írásbeli vizsgát. Ebből jeles: 4, jó: 35, közepes: 80, elégséges: 119, elégtelen: 196. A 434 felvételiző közül 131 a történelem szakos, nappali tagozatos. Az ő eredményük valamivel jobb, mégpedig: jeles: 4, jó: 22, közepes: 39, elégséges: 33 és elégtelen: 33. Egyik eredmény sem tekinthető kielégítőnek, pedig a feladatlapon nem szerepeltek nehéz kérdések és a pontozás is humánus volt. Lényegében nem voltak jobbak a szóbeli eredmények sem. Ha elégedetlenségre van okunk, ha tudásukban, felkészültségükben hiányosságokat fedezünk fel, akkor ennek okát ne a fiatalokban keressük, hanem általános és középiskolai oktatási rendszerünkben. (Közismert – nemrég az Akadémia elnöksége is határozottan megfogalmazta ezt –‚ hogy a magyar neveléstudomány, s majdnem olyan mértékben a magyar pszichológia is igen gyenge lábakon áll, nincs kellő tudományos színvonal, a kutatási eredmények nem kielégítőek. Ilyen elméleti, tudományos háttér mellett milyen lehet a két tudomány legfőbb alkalmazási területe, az iskolai oktatás?) A mi iskolai oktatásunkban sok az átgondolatlanság, sok a divat- és ötletpedagógia, mindig, mindenki büntetlenül „korszerűsít”, „tökéletesít”, az iskola – állítólag a társadalom igényeihez igazodva – mindig nyitottabb és gyakorlatiasabb akar lenni, holott kívánatos volna már, ha egy kicsit zártabb lenne. Hangoztatjuk ugyan az igényességet, másfelől meghökkentő liberalizmusnak vagyunk a tanúi a bukásmentes iskola jelszavától – ami a tudásmentes iskolához vezet – a két felvételi tantárgyra redukált tanulásig a középiskola felsőbb osztályaiban stb. Történelemtanításunkat közelebbről érintve itt is mindig korszerűsítünk, szűkítjük, tágítjuk a törzsanyagot és a nem törzsanyagot, gyakran engedve a kívülről jövő csábításnak, elhisszük, hogy nem évszámokat, meg eseményeket, tényeket kell tanítanunk, hanem „szemléletet” kell adnunk. Pedig tudjuk, hogy akinek nincs szilárd tárgyi ismerete, annak eleve nem lehet szemlélete. Most éppen a „nevelő iskola” a jelszó, játszadozunk a szavakkal és a kifejezésekkel, hogy nem oktató-nevelő, hanem nevelő-oktató tevékenységet végzünk, sőt megtoldjuk azzal, hogy „képző” tevékenységet is folytatunk, mintha ezt nem foglalná magában az oktatás és a nevelés. S közben – miként az élet más területén is – az iskolai munkában is kapkodunk, sietünk, semmire sem érünk rá, mert nyom bennünket „a gyorsuló idő”, ez a kártékony divatfogalom, már el is hagytuk a József Attila-i jelszót, hogy dolgozni csak pontosan, szépen szabad, s ehhez – többek között – idő kell. Akarva-akaratlanul valamiféle „teljességre”, tematikai teljességre törekszünk a történelemoktatásban az általános iskolában és a középiskolában is, lényegében mindenről esik szó, de csak érintőlegesen, átfogóan, s semmi sem kristályosodik ki, semmi sem köt meg a tanulóban. Tudásuk ebből következően valóban labilis, nem elég biztos, határozott, s frázisos, sablonos, szóval jellemzőek mindazok a fogyatékosságok, amelyeket Unger Mátyás szóvá tett. Csak hát mindezekért nem a tanuló, nem a pályázó a felelős, s végre ezen kellene komolyan elgondolkoznunk. Hársfalvi Péter
59 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Szekszárd, 1919. augusztus 17. EGY KÉP – EGY ESEMÉNY STEMLERNÉ Balog Ilona Szekszárd, 1919. augusztus 17. A fehérterror Szekszárdon különösen sok áldozatot követelt. A megtorlást a Prónay-különítményhez tartozó Gömbös János főhadnagy (Gömbös Gyula későbbi miniszterelnök testvéröccse) vezette. Egy tiszti alakulat megérkezésével vette kezdetét. 1919. augusztus 10-én, vasárnap mise után, a templom előtti téren népgyűlést tartottak, majd a bosszút lihegő szónoklat után a letartóztatott kommunista vezetőket a börtönből a vásártérre kísérték, ahol az ún. népítéletet egy részükön végrehajtották. Nyolc embert akasztottak fel a vásártért övező fákra, a proletárdiktatúra ismert helyi vezetőit, köztük Bertók Róbertet. A többi foglyot, így Bertók Róbertnét is, miután végignézték a kivégzést, visszavezették a börtönbe. A „népítélet” egy hét múlva hasonló körülmények között megismétlődött. Ezt a jó tanítványnak bizonyult Haidekker Károly helybéli csendőrhadnagy szervezte meg, miután Diendorfer Miksa alezredes vezetésével újabb, a Prónay-különítményhez tartozó alakulatok érkeztek Szekszárdra. Augusztus 17-én a vasúti töltés oldalában lőtték agyon Kovacsics György, Pranter János városi, Bencze Ferenc megyei direktóriumi tagokat, Gróf Pált, aki a Tanácsok Országos Gyűlésének Tolna megyei küldötte volt, Kecskés Ferencet, a városi direktórium lakásügyi előadóját, Wachtel Károly Gábort, a pénzintézeti direktórium tagját és Bertók Róbertnét, akit társai közül utolsóként ért a golyó, abban a pillanatban, amikor a fényképfelvétel készült.
2. Képek
60 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
61 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Országzászlósaink az újkorban. A nádor LEXIKON BÖLÖNY József Országzászlósaink az újkorban A nádor Az országnagyok (veri barones regni), vagy országzászlósok a legfőbb országos méltóságok és tisztségek viselői voltak. Zászlósuraknak is nevezték őket, mert a bandériumok felállítása óta a 13. században, saját zászlajuk (olaszul: bandiera = zászló) alatt állították ki és vezették hadba seregüket. Két csoportjukat kell meg különböztetnünk: az úri nagyzászlósokat és a kisebb zászlósokat. A nagyzászlósok (ebben a rangsorban): a nádor, az országbíró, a horvát bán, a tárnokmester; a kisebb zászlósok (kinevezésük rangsorában): a főasztalnokmester, főpohárnokmester, főlovászmester, főajtónállómester, főkamarásmester, főudvarmester és az 1765. VI. törvénycikk óta a magyar nemesi testőrség kapitánya. Közülük, mint előző számunkban a középkori funkcióiról szólva már láthattuk, a nádor szerepe volt a legfontosabb. A nádori tisztség tárgyában alkotott 1485. évi I–XII. törvénycikkek, az ún. nádori cikkek, részletesen szabályozzák jogkörét, őt illeti „tisztének méltóságánál fogva” az első szavazat a királyválasztásnál ő a gyermekkorban levő (tenera aetas) király gyámja és ebben a minőségében az ország kormányzója, aki országgyűlést hívhat egybe, ő volt az ország főkapitánya, a viszályok közvetítője az ország legfőbb bírája és a király távollétében a király helytartója, a kunok bírája. Később az esztergomi érsekkel együtt ő koronázza meg a királyt. A koronázási menetben ő viszi a király előtt a szent koronát, a koronázás megtörténte után hangos szóval élteti a koronás királyt, a királyné koronázásánál az esztergomi érsekkel együtt a vállához érinti a szent koronát a házi koronával a veszprémi püspök, mint a királyné kancellárja által már megkoronázott királynénak. A nádornak, mint a királyi hatalommal szemben a rendi érdekek legfőbb képviselőjének ilyen széles jogkörét ismerve, nem meglepő, hogy a nádor királyi helytartói tisztjének a gyakorlása is éppen akkortól vált kérdésessé, amikor a más országok koronáit is viselő Habsburg királyok távolléte rendszerré vált. A királyok ugyanis a törvény határozott rendelkezésének megsértésével nemegyszer egy évtizedig is (pl. I. Lipót és Mária Terézia és II. József uralkodása alatt) betöltetlenül hagyták a nádori széket és az ország közvetlen kormányozását külön kinevezett kormányzókra (helytartókra) bízták. Így lett helytartó pl. Mária Terézia uralkodásának utolsó szakaszában a veje, Albert tescheni herceg. A külön helytartói megbízatás nélkül pedig ebben az időben már a nádor sem tölthette be az időközben törvénnyel is megalapozott tisztséget. 1848-ban törvényben nyert megerősítést, hogy a teljhatalmú királyi helytartói tiszt elválaszthatatlanul kapcsolódik a nádori méltósághoz. Már az 1526. XXII. tc. kimondotta, hogy a nádor tiszte életfogytiglan tart és elmozdíthatatlanságával biztosította teljes függetlenségét. Az 1485 óta az országgyűlés által választott nádor ekkor vált a királyi hatalomtól teljesen függetlenített legfőbb országos rendi méltósággá. (Korábban is csak a nemesek – országgyűlés – kérelmére mozdíthatta el őt a király az aranybulla 1231. évi kiadása értelmében, ha ti. rosszul intézte a király és az ország ügyeit.) Számos funkciója között a nádor elnöke volt az országgyűlésnek, a felsőtábla ülésein tényleg elnökölt is. (Az alsótábla ülésein a királyi személynök, perszonális helyettesítette.) Az elnöklő nádor jobbján ült az esztergomi érsek, mégpedig, ha a nádor nem volt főherceg, emelkedettebb helyen. Balján ült az országbíró, aki a nádori szék üresedése esetén vagy a nádor távollétében a saját székéből elnökölt. A nádor volt továbbra is az ország főkapitánya, ő lett a jász-kun területek főkapitánya és főbírája; s az 1659. LXXVI. tc. óta örökös főispánja Pest-Pilis-Solt megyének. Az úgynevezett nádori cikkek (1485) óta a nádor választása mindig az evégett külön egybehívott országgyűlésen történt, mégpedig az 1608. évi koronázás előtti III. tc. értelmében a király által jelölt két római katolikus és két protestáns férfiú közül. Választását törvénybe cikkelyezték, hivatali esküjét a király és az országgyűlés színe előtt tartozott letenni. 1790. november 12-én II. Lipót király negyedszülött fiát, Sándor Lipót főherceget választotta az országgyűlés együttes ülésében, közfelkiáltással nádorrá. A magyar Jakobinus mozgalom felszámolásában rendkívül tevékeny főherceg halála után (1796-ban egy tűzijáték készítése során szerzett súlyos égéseibe halt bele), a rendek testvéröccsét, József főherceget, fél századdal később pedig az utóbbi fiát, István főherceget, az ország utolsó nádorát ugyanilyen körülmények közt választották meg. 62 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Mindhárom utóbbi nádorválasztásnál törvényben mondották azonban ki, hogy a választásnak ebből a módjából soha a jövőre „következtetés ne vonassék”. Az 1867. VII. tc. végül is elhalasztotta a nádorválasztást mindaddig, míg a nádori méltóság hatásköre a felelős kormányzat elveivel megegyezően nem lesz szabályozva törvény által. Ennek a törvénycikknek a meghozatala előtt és után egy-egy ízben az országgyűlésnek kellett intézkednie a nádori tisztséghez kötött jog gyakorlásáról, mégpedig az 1867. és 1916. évi koronázáskor. Minthogy a koronázást az esztergomi érsekkel együtt a nádor végezte, az országgyűlés mindkét esetben országgyűlési megbízottat (nádorhelyettest) választott a nádor koronázási teendőinek végzésére: a képviselőház és a főrendiház 1867. június 4-i ülésében Andrássy Gyula gróf miniszterelnököt, 1916. december 20-án pedig ugyancsak az akkori miniszterelnököt, Tisza István grófot. Mindkét választás azonban annak nyomatékos hangsúlyozása és kimondása mellett történt, hogy a megválasztott nem mint miniszterelnök, hanem mint országgyűlési megbízott végzi a nádor koronázási teendőit. A nádori jogkör részbeni gyakorlása tehát az 1916. december 30-i koronázáson történt utoljára.
2. Képek
63 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. A borivás ártalmáról. Mértékletességi fogadalom a 17. századból ŐSEINK ASZTALÁNÁL PETNEKI Áron A borivás ártalmáról Mértékletességi fogadalom a 17. századból „Alázatos, békességös egyik részögös, Az második csak garázdás és oly versönyös, Imádkozik és bűnén sír harmad részögös. Negyedfélék apróságot igen kívánnak, Ötödfélék dúlnak, fosztnak, oly igen lopnak, Hatodfélék csak hallgatnak, mert megnémulnak. Hetedfélék igen bölcsek, mint Damján lova, Részögségbe vetekednek az hit dolgában, Szentírásból semmi-tudók ők józanságban.” Tinódi Lantos Sebestyén sorolta így fel a különféle, „alkoholos befolyásoltság alatt lévő” típusokat „Sokféle részögösről” 1548-ban szerzett énekében. Szentigaz, hogy Sebők deák maga sem vetette meg a boritalt, és verse végén meg is átkozta az udvarbírákat, akik „bort nem adnak”, tudta a mértéket, és nem győzte hol nevetségessé tenni, hol korholni a „sokféle részögöst”. Eleink bőven éltek a borral; nemcsak élvezetből, szükségből is. Vízszűrés nem lévén, a kútvíz sokhelyütt terjesztette a fertőző betegségeket. Ezért aztán maradt a szőlő leve, vagy a sör, amelyet gyakran forrásvízzel főztek. Persze kevesen tartották a mértéket. Nemcsak Tinódi költeménye tanúskodik erről, hanem az a sok-sok prédikáció, dörgedelem, amely katolikus és protestáns szószékről egyaránt áradt a hívekre. Pázmány Péter, vagy a debreceni prédikátorok: Szenczi Pál, Szentpéteri István egyformán ostorozták a részegeskedőket. Szentpéteri egyenesen így kiáltott fel: Vagyon hangos trombitám, melyet óh vajha valaha meg fuvalhatnék a részegeskedésnek hagymázától megkámporodott fejű magyar világnak!” De bizony nemegyszer igazat szólt a közmondás: „vizet prédikál, bort iszik”. Az egyházlátogatási jegyzőkönyvek sokszor említik, hogy részeges a plébános, Szepetneki Gáspár veszprémi őrkanonok, aki 1554-ben járta be a zalai főesperesség területét. Pl. azt jelentette, hogy a szentkozmadamjáni Mihály részeges és perlekedő, a becsvölgyei Tamás részeges és nyomorult, a szentmártoni Tamás pedig iszákos és ezért semmi gondot sem visel a templomra. Így volt ez nemcsak falun, hanem városon is. Besztercebányán 1563-ban, Nagybányán 1661-ben hoztak végzést, hogy a pap kerülje a részegséget és jobbítsa meg magát. Ennélfogva a másik közmondás is gyakran igaznak bizonyult: „amilyen a pásztor, olyan a nyáj”. Hiába volt a lelki ostor, a lelki harsona, legkevésbé azok hallgatták, akiknek szólt, hisz az ilyenek még istentisztelet alatt is a kocsmában ültek. Pedig Kolozsvár városa már 1585-ben keményen tilalmazta a prédikáció alatti részegeskedést. S hogy ez falun sem volt másként Csík, Gyergyó és Kászonszék 1650. évi hasonló rendelete is bizonyítja. A vármegyék, székek, városok rendelkezései azonban már korántsem szóbeli, hanem tényleges vesszőcsapásokat és elzárást helyeztek kilátásba a duhajkodóknak. A 16–17. században bizony gyakran dolga akadt a bíráknak a boros fővel elkövetett vétkek miatt, akár házastársak békítéséről (merthogy csutora-ürítésben az asszonynép sem maradt el!) akár az italozás közben kitört parázs verekedésről volt szó. Gyakran folyt vér a beszállásolt idegen katonaság és a helybeliek között, de a mélyben feszülő ellentéteket többnyire a bor robbantotta ki. Törte is a fejét Kassa város tanácsa 1660 karácsonyán, hogyan szolgáltasson igazságot, hogy a német generális bosszúját elkerülje, de a kassaiak becsületét is megőrizze. A generális katonái ugyanis részegen az egyik fiatal céhmester feleségével erőszakoskodtak, sőt még a verekedés után is nekik állt feljebb. A Kassa környéki Miszlókán viszont a következő év májusában a bortól feltüzelt falusiak úgy eltángálták az elázott 64 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
német vitézeket, hogy az egyik bele is halt sebesüléseibe. Az ügyből aztán hosszas per kerekedett. Ne gondoljuk azonban, hogy csak az idegen katona öntött fel a garatra. A magyar végvári vitézek, hajdúk sem tettek másként. 1682-ben Pest megye törvényszéke elé állították Szántó Gergely füleki strázsamestert azzal a váddal, hogy egy aszódi polgárt meggyilkolt. Szántó védekezése igencsak jellemző: hogyan tudott volna ő embert ölni, mikor annyira részeg volt, hogy még a lován sem tudott megülni rendesen. Néha persze megesett, hogy bírák uraimék maguk is részeg fővel tettek törvényt. Ezért 1650-ben Máramaros vármegye rendeletet hozott, hogy az ilyeneket – akik ezzel a vármegye hírét is rontják – szigorúan megbüntessék. Úgy látszik azonban, hogy a dorgatórium nem sokat használt, s Justitia szemét nem a pártatlanság, hanem a részegség kendője kötözte be. A jászkun kerület még 1756-ban is kikelt a hivatalukat illuminált állapotban végző bírák és jegyzők ellen. Háborús időkben különösen nagy veszélyt jelentett a részegség, 1561-ben a Zala megyei Hegyesd vára a két porkoláb miatt esett török kézbe. A szőlőhegy pincéjében este mindketten alaposan a pohár fenekére néztek, aztán már csak annyi erejük maradt, hogy nagy vidáman hazabotorkáljanak. Észre sem vettek, hogy a törökök már ott ólálkodnak a vár körül, rögtön elnyomta őket az álom, Kálozy András uram bódultságából arra ébredt, hogy a „pogányok” rángatják ki az ágyból, ivócimborája pedig azalatt valahogy megszökött s elbujdosott. Bizony volt is rá oka, hiszen ha a törökök csípik nyakon, rabbá lesz, ha meg magyar kézre kerül, vár elvesztéséért tán a fejével fizet. Az esetet novellisztikus részletekkel leíró sümegi várkapitány, Ormány Józsa egy másik levelében így panaszkodik: „A magyarok igen vesznek az nagy lakás [= lakmározás, mulatozás] miatt, mert soha nem lehet az magyar had részegség nélkül, mert csak csatára menjen is, azonnal meg kell valahol részegedni”. Akadtak persze bornemisszák is. I. Apafi Mihály erdélyi fejedelem mindenható kancellárját, Teleki Mihályt nemcsak egészségügyi, hanem politikai óvatosság is vezethette, hiszen a bor a kelleténél jobban megoldja a nyelvet, ellankasztja az éberséget. Apor Péter Erdély változásáról írt híres emlékiratában ezeket mondja: „Bort nem ivutt Teleki Mihály, hanem csak vizet, azt tisztán megfőzték, aztán meghűtötték jeges cseberben, úgy töltötték kicsiny fakártyában [= edényben], azt adták be innya; noha az bort szerette volna, nagy barátság volt, mikor vagy egyszer bort ivutt s megrészegült; részeg korában jobb, csendesebb ember nem volt nálánál”. Pedig a fejedelmi asztalnál az illem is megkövetelte az együtt-ivást, „Ha innya kezdett a fejedelem, gyakran ivott penig, ott senkinek nem lehetett magát menteni, addig kellett innya, míg kidőlt az asztaltól...” A borban való „mértéktartás” igen érdekes dokumentuma került elő a Csáky család levéltárából, melyet ma az Országos Levéltárban őriznek. Az eddigi források mindig a más mértéktelenségéről vagy mértékletességéről szólnak, ezt azonban a papírra vető saját magáról írta. Csáky István gróf, aki 1603-ban született, Bethlen Gábor fejedelemsége alatt Kolozs vármegye főispánja volt. A fejedelemasszony, Brandenburgi Katalin is kedvelte, oly annyira, hogy Bethlen halála után az akkor huszonöt éves özvegy a nálánál mindössze egy évvel idősebb, szép szál Csákyt minden kegyével kitüntette. Később, mikor I. Rákóczi György került hatalomra, s Brandenburgi Katalin eltávozott az országból, Csákyt megidézték, hogy adjon számot a fejedelemasszony nála maradt kincseiről. Mivel nem jelent meg az országgyűlés előtt, 1632-ben erdélyi javait elkobozták. Ekkor a királyi Magyarországra menekült, ahol nemsokára Szendrő várának főkapitánya és Szepes vármegye főispánja lett. 1644-ben a tárnokmesteri méltóságot nyerte el. Szepesvárban hunyt el 1662-ben. Lássuk már most azt az írásos fogadalmat, amelyben Csáky István Sopronban (éppen a jó borok hazájában), 1633. június 20-án megígéri, hogy napi két pint bornál többet hétköznapon nem iszik: „Megtapasztaltam, hogy valamikor kelletinél többet iszom az borban, életemnek nyilván való ártalmára vagyon, azokáért felfogadtam nagy és erős szóval, hogy soha az én életemben semmi úton és módon az egyszer tőlem elrendelt, ezüst palackomban lévő bornál többet nem iszom, melyben egy budai pint bor megyen, azt pedig kétszer napjában szabad leszen meginnom. Ebédkor, vagy ha akkor meg nem ihatom, ha kelletik, ebéd után is. Vacsorakor az másikat hasonlóképpen, vasárnapokon kívül. Mely fogadalmamat, ha valamiképpen csak mi kevés részében is megsérteném, tehát száz ezüst tallérral tartozom a szegényeknek, mely fogadásomnak vigyázására ez levelemet őrző, borszerelmű Nagy Mihály jámbor szolgámat rendeltem, kötelezvén üdvösségére, hogy kedvezés nélkül reám vigyázzon, mely dologban való szolgálatjáért huszonöte az száz talléroknak övé legyen. Költ Sopronban, 20. Junii 1633. S[tephanus] Chiaki m[anu] p[ropria]
65 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Ha pedig valakinek ez levelemet én hírem engedelmem nélkül megmutatja, vagy három odaverdi lapáttal tartozzék, vagy ha meg akarja magát váltani, három ezüst tallér sacca [= sarca] az ő büntetésének az szegények számára.” Eddig az írott fogadalom, amelyen a tollvonások ma már igen nehezen olvashatók, mert a papír valahol nagyon megázott. (Nehéz lenne megmondani, hogy csak víz, vagy egy feldőlt boroskancsó volt-e a ludas...) A jobb megértéséhez azonban még néhány fogalmat tisztázni kell. Legelőször is meghökkentheti a mai olvasót az a „kevéske” ital, amit Csáky uram magának megengedett. 1 budai pint ugyanis (amely két budai iccéből állott, s országosan elterjedt űrmérték volt), nem kevesebb, mint 1,697 litert tesz ki. Miután pedig a fogadás napi két pintről szól, a mértékletes Csáky István torkán csaknem három és fél liter bor csúszott le naponta. Tudnunk kell viszont, hogy a korabeli étrend jobban kívánta a bort, mint a mai. A Thurzók asztalán például napi hetven tál étel forgott, jobbára nehéz, zsíros, erősen fűszeres húsféle. Meg is lett a böjtje: a sok gyomorbajos, meg köszvényes ember a savanyúvizeknél, gyógyforrásoknál keresett enyhülést. Az utóiratban Csáky uram az indiszkrét szolgának három „odaverdi lapátot” ígér. Ezt a játékosan megfogalmazott büntetést azonban senki sem vette tréfára. Ilyen esetben ugyanis erős, nagy falapáttal vágtak a delikvens hátsó fertályára, s hozzá a harmadik csapást már nem is a lapjával, hanem bizony az élivel tették, ami még farcsonttörést is okozhatott. Ennélfogva „borszerelmű” Nagy Mihály bizonyára szívesebben választotta volna a hárem ezüsttalléros bírságot, ami persze sok pénz volt. Ennyiért akkortájt több mint hatvan liter bort mértek!
2. Képek
66 Created by XMLmind XSL-FO Converter.