História 1992-09
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
História 1992-09 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Tartalom 1. ........................................................................................................................................................ 1 1. A nemesi klán a középkori Magyarországon ........................................................................ 1 2. Képek .................................................................................................................................... 3 2. ...................................................................................................................................................... 10 1. A honfoglalók eszközei ....................................................................................................... 10 2. Képek .................................................................................................................................. 12 3. ...................................................................................................................................................... 14 1. Szarmaták, szkíták .............................................................................................................. 14 4. ...................................................................................................................................................... 15 1. Gellért püspök (980 k.?1046) .............................................................................................. 15 5. ...................................................................................................................................................... 16 1. A lepusztult ország, 1242 .................................................................................................... 16 2. Képek .................................................................................................................................. 18 6. ...................................................................................................................................................... 20 1. A hatalom árnyékában. Egy 12. századi magyar trónkövetelõ kalandos története .............. 20 2. Képek .................................................................................................................................. 22 7. ...................................................................................................................................................... 27 1. Az elsõ Anjou Magyarország trónján .................................................................................. 27 2. Képek .................................................................................................................................. 30 8. ...................................................................................................................................................... 39 1. Magyarország II. világháborús szerepérõl. Kállay Miklós beszélgetése a német követtel, 1942. november 12. ........................................................................................................................... 39 2. Képek .................................................................................................................................. 42 9. ...................................................................................................................................................... 44 1. Haditudósító kiállítás, 1943 ................................................................................................ 44 2. Képek .................................................................................................................................. 44 10. .................................................................................................................................................... 48 1. Raoul Wallenberg ............................................................................................................... 48 2. Képek .................................................................................................................................. 51 11. .................................................................................................................................................... 52 1. Krónika a 2 .......................................................................................................................... 52 2. Képek .................................................................................................................................. 54 12. .................................................................................................................................................... 60 1. A magyarországi cigányüldözések. A kártérítést igénylõk adatai alapján .......................... 60 2. Képek .................................................................................................................................. 62 13. .................................................................................................................................................... 64 1. A Rerum Novarum evangélikus elõzménye, 1848 ........................................................ 64 2. Képek .................................................................................................................................. 65 14. .................................................................................................................................................... 69 1. A román történetírás önvizsgálata? Román szakember a román történetírás válságáról és elkerülhetetlen önvizsgálatáról ................................................................................................ 69 2. Képek .................................................................................................................................. 71 15. .................................................................................................................................................... 74 1. A magyar légierõ a II. világháborúban ................................................................................ 74 16. .................................................................................................................................................... 75 1. Hozzászólás Kertész István Kik a makedónok? c. cikkéhez ............................................... 75 17. .................................................................................................................................................... 76 1. Pesti látványosságok az 1870-es években. Utazónk és a város ........................................... 76 2. Képek .................................................................................................................................. 78
iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. A nemesi klán a középkori Magyarországon FÜGEDI Erik A nemesi klán a középkori Magyarországon Fügedi Erik ez év nyarán, 76 éves korában hunyt el. A középkori magyar birodalom és településtörténelem sokoldalú kutatóját a széles közönség az „Uram, királyom” című, 1914-ben megjelent monográfiájáról ismerheti. Alább egy kéziratban maradt nagyobb munkájából közlünk részletet. (A szerk.) A klán az egy őstől fiágon leszármazók összessége. A fiágat azért kell hangsúlyozni, mert lehet, hogy a leszármazási táblákon szereplő lányok férjhez mentek, gyerekeik is voltak, de ezek már nem tartoztak a klánhoz, mert ők a közös őshöz csak leányágon (anyjuk révén) kapcsolódtak. Ennek a formációnak semmi köze sincs a mai statisztikában használatos család és háztartás fogalmához, amelyhez hozzászokhattunk. Fontana olasz orvos szerint – aki 1476 tavaszán a Sforzák milánói udvarában Mátyás, magyar király követe volt – 1700 nemesi klán élt Magyarországon, s ehhez a számhoz arányokat kell keresnünk, mert egy önmagában álló, elszigetelt szám semmit, vagy csak nagyon keveset mond. A magyar történettudomány eddigi eredményei szerint a 15. század végén az ország 4–4,5 millió lakosából 1% volt a nemes, 2% a városi lakos és 97% a parasztság. A nemesség létszáma így 40 ezer főt tehetett ki, Fontana számával osztva egy klánra 23–24 személy jut. A genealógiák tanulmányozása nem cáfolja meg ezt a számot, mert ott ugyan csak 18–20 közötti létszámot kapunk egy nemzedékben, de figyelembe kell vennünk, hogy leszármazási tábláinkból legtöbbször hiányoznak a gyermekkorban elhaltak, de hiányoznak a felnőttkort elért lányok is. A klán fogalmának tisztázása és az arányok megállapítása után most már rátérhetünk a rendszer kérdésére. Különbség fiúk és lányok között A vérségi alap szent, nem szabad megsérteni, azzal sem, hogy kitagadok belőle valakit, tehát a klánt bizonyos szolidaritás kötötte össze. A magyar klán-rendszer első és legfontosabb jellemzője, hogy fiúk és lányok, tehát a két nem között óriási egyenlőtlenség áll fenn a fiúk javára. Az ősi birtokot csak fiú örökölheti, ha valakinek csak lányai vannak, akkor az ősi birtok a másik ágon élő fiúkra száll át. Ha nincs már több férfitagja a klánnak, akkor az utolsó halálával az egész birtok visszaszáll a koronára. A klán tehát – némi túlzással – az egy őstől leszármazó férfiak összessége. A klán – mint a középkori Európában mindenütt – családokban, mégpedig patriarchális családokban él, amelynek feje az apa, aki óriási hatalommal rendelkezik családja minden tagja, tehát felesége felett is. Megfenyítheti őket, a fiát túszul adhatja maga helyett, ha hadifogságba esik. Ezt az óriási hatalmat csak az korlátozza, hogy a klánt fenn kell tartani, ennélfogva az apa nem tagadhatja ki fiát a klánból, nem akadályozhatja meg, hogy megnősüljön, mert ezzel a klán folytatását vágná el. Az apa egyetlen kötelessége fiúk nemzése, és az ősi birtoknak a fiúk részére történő átadása. Kötelessége a lányok kiházasítása is, de a lányok nem kapnak fekvőbirtokot – majd látni fogjuk, egyetlen kivétellel –‚ hanem pénzben kapják meg az apai birtok értékének negyedrészét, a leánynegyedet. Ezzel a lányokat kifizették, el is tűnnek a klánból, legtöbbször kislánykorukban át is adják annak a klánnak, amelynek férfitagjához megy majd feleségül. A feleség szerepe Az első, ami a mai ember számára érthetetlenül furcsa, a rokoni kapcsolatok egyenlőtlensége. A mai embernél természetesnek tartjuk, hogy van apai és anyai rokonsága, és a kettő között egyensúly áll fenn. Ez persze nem jelenti azt, hogy a két rokonságnak számszerűen egyenlő nagynak kell lennie, de nincs különbség apai és anyai nagybátyám, apai és anyai unokatestvérem között. A középkorban ezeknél a klánoknál ennek fordítottjával találkozunk. Az apai rokonság erős és nagy szerepet játszik, az anyai rokonság pedig kicsit. Az anyai rokonságnak tulajdonképpen inkább csak kizáró szerepe van, mert negyedfokig rokonnal nem szabad házasságot kötni, azaz az anya másodfokú unokatestvérének gyermekével. A feleség ebben a rendszerben teljesen alárendelt szerepel játszik. Férje, „ura” (mert ő is dominus-nak hívja férjét) hatalma alatt áll. A férj halála után, ha nem voltak gyermekeik, annak minden ingóságát örökli, ha gyermekeik voltak, akkor azokkal osztozik rajtuk. Ha megmarad özvegynek, megmaradhat férje birtokán, és ott ellátást kötelesek biztosítani számára, de ha újra férjhez megy, akkor kifizetik hitbérét, és mehet. A hitbér szóban már bennefoglaltatik a bér fogalma. Werbőczy Hármaskönyvében (1523) nagyon szépen fogalmaz: a 1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
hitbér azért jár az asszonyoknak, mert a házasságban elvesztik szüzességüket. A valóságban nem erről van szó, a hitbér a gyerekszülésért járó munkabér, ahogyan azt a hitbér rendszere bizonyítja. Az asszony nyilván az első gyerek szülésével vállalja a legnagyobb kockázatot, különösen ebben az időben, amikor az orvostudomány még csődöt mond, kisebb rendellenességek, amiket ma gyorsan megoldanak, halálos kimenetelűekké válnak. A nők legnagyobb részének csak öregasszonyok állnak segítségként rendelkezésére, akik maguk is szültek és tapasztaltak. Éppen mert az első gyerek a legnagyobb kockázat, ezért jár az első házasság után a teljes hitbér, a második házasság után már csak fél, a harmadik után negyed hitbért kap. Az egyetlen eset, amikor a feleség férje egyenrangú partnere lehet, az, ha a férj halálakor őt teszi meg kiskorú gyermekeik gyámjává. Ebben az esetben módja van mindazt a nehézséget, fáradságot, harcot vállalni, amivel a birtok vezetése és megtartása jár. Már megállapítottuk, hogy a klán tagjait szolidaritás köti egymáshoz. Ha az a halálakor nem állít gyámot kiskorú gyermekeinek, akkor mindig az apai klán felnőtt férfitagjai közül kell a gyámot kiválasztani, s a kiválasztott a gyámságot köteles elfogadni. Határosok, szomszédok, megyebéliek A nemesség megélhetésének alapja az ősi birtok. Ennek legfőbb jellemzője a nemes lakóhelyén kívül, hogy határa van. Ez a határ a területileg szerveződő társadalmi csoportok létének alapja. Képzeljünk el magunknak egy birtokot! Térkép a nagy tömegek előtt teljesen ismeretlen, a birtok határát ezért terep (patak, hegygerinc stb.), a mesterségesen készített határjelek (földhányások) jelzik. Ez a határjel erről az oldalról az enyém, a másik oldalról a szomszédomé, de őt most nem hívom szomszédnak, hanem a latin commetaneus szónak kissé laza fordításával „határos”-nak nevezem, mert birtokaink határa közös. A határosok társadalmi csoportot alkotnak. A körül a falu körül, amelyben a kérdéses birtok található, természetesen más falvak is fekszenek, ott is élnek nemesek, nekik is van birtokuk. Az ilyen birtokos nemest latinul vicinus-nak magyarul szomszédnak nevezik, s együttesen nem csak újabb kört jelentenek a birtok körül, hanem újabb társadalmi csoportot is. A birtokot kötelezettségek terhelik, először is a királlyal szemben a hadba vonulás kötelezettsége, s ez nem tréfadolog. A háború akkoriban is nagyon drága mulatság, drága a páncél és a ló, drága az ellátás és talán még drágább, hogy nem tudja ez időben birtokát vezetni. A hadba vonulás súlyos kötelezettség. Kötelezettség terheli a birtokot a klán nőtagjaival szemben is, leánynegyedet, illetve hitbért kell a birtok jövedelméből fizetni. A nemesi társadalmi csoportok jellemzői is kiegészülhetnek. A birtok valamilyen megyében fekszik, ennélfogva a határosokon és szomszédokon kívül még egy fogalom merül fel, azoknak a csoportja, akiket latinul nobilis comprovincialisnak, azaz megyebeli nemesnek hívnak. Ha ezeket a csoportokat a klánra vetítve rajzolom meg, akkor azt kell mondanom, hogy az egész rendszernek, amelyben határosok szomszédok és megyebeliek helyezkednek el, a legerősebb tagja a klán. Ez az elsődleges, mert vagyon, nemesi státus és presztízs ezen keresztül öröklődik. A többi csoportnak ebben nincs szerepe. Feltűnő az is, hogy a klán vérségi csoport, a többi mind területi, tehát egészen más alapon szerveződik. A „rendszer” A csoportok működését különböző jogszabályok, a szociológia nyelvén intézmények szabályozzák. Egyetlen példa: egy magyar nemes, ha birtokot kap, vesz vagy ajándékoznak neki, akkor egy éven belül köteles magát abba bevezettetni. Olyan korban, amikor nincs se térkép, se telekkönyv, a birtokot csak szemmel lehet megbecsülni, körül kell járni ahhoz, hogy megtudják mekkora, és hol van a határa. Ezért a birtokba iktatás úgy történik, hogy kiküldenek egy káptalani (hiteles helyi) embert és egy „királyi ember”-nek nevezett megyebeli nemest, ezek körül járják a határt. Nagyon sokszor előfordul, hogy az a kis földhányás, ami a határjel, véletlenül tönkrement, a határjelül szolgáló fát villámsújtotta vagy kivágták, esetleg a határosok szándékosan kivágták. Ilyenkor a határvonal is kétségessé válik, ennélfogva minden határosnak elemi érdeke, hogy a határjárásnál jelen legyen, fel is jegyzik nevüket az oklevelekben. A határosok és szomszédok közül szinte mindig majdnem mindenki a megyéből kerül ki, ez az az egység, amely a csoportokat egybefogja. A csoportok között az összeházasodás folytonos, a rokoni kapcsolatok át- meg átszövik a birtok körül kialakuló területi csoportokat is.
2 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
2. Képek
3 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
4 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
5 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
6 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
7 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
8 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
9 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. A honfoglalók eszközei VÁCZY Péter A honfoglalók eszközei Váczy Péter, sokunk kedves professzora, a magyar történettudomány doyenje. A História-monográfiák sorában 1993 tavaszán jelenik meg „Képek a magyar történet korai századaiból” című kötete, amely a honfoglaláskor, illetve a magyar állam első évszázadainak történelmét mutatja be egyedülálló sokszínűséggel. A kötet művelődés és társadalomtörténeti fejezeteiből most a honfoglalók mindennapi életéről szóló elemzéseket adjuk közre, sorozatban. (E tanulmányt követi a honfoglalók lakásának, ruházatának leírása. A szerk.) I. A kocsi Az utóbbi évek alatt a szaktudomány mindinkább felismeri a munkaeszközök és használatuk módjai kutatásának fontosságát. Az eszközök és alkalmazásuk módjának ismerete jó bepillantást enged a termelés folyamatába. A kaszáról nem elég azt tudnunk, hogy a szlávoktól vettük át, hanem azt is tudnunk kell róla, hogy kezdetben csak a szénagyűjtésnél használták fel. Az adatok tanúsága szerint még a 14. században sem kaszával, hanem sarlóval arattak. Négy keréken, ökrökkel A négykerekű kocsi épp oly általános volt, mint a kétkerekű. A bronzkori Napisten már négykerekű kocsin járt. A római időkben mindkét kocsifajtát egyaránt használták. Hegyes vidéken, főleg azonban rövid és gyors helyváltoztatásra, inkább a kétkerekű kocsit fogták be, míg sík területen vagy hosszabb utazásra, nehéz teher szállítása esetén természetesen a négykerekűt részesítették előnyben. A középkor, a római hagyományt követve, megtartotta a kocsi mindkét fajtáját. Római hagyomány volt az is, hogy a lovat szállításra is igénybe vették, és csak a szántásnál vagy nehéz terhek vontatására fogtak be ökröket, olykor négy-öt párat. Más volt a helyzet az eurázsiai sztyeppén. A sztyeppén a legfőbb jármű a négykerekű, sőt hatkerekű kocsi volt; a kétkerekűt ismerték, de kevésbé látták hasznát. Ugyanis a szkítáknál és szarmatáknál, de még a mongoloknál is a kocsi nemcsak szállításra, hanem lakás céljára is szolgált. Ezért volt inkább elterjedve a négy-, mint a kétkerekű kocsi. Szkíta kocsi-agyagminták maradtak korunkra, Szentes határában (Vekerzug) pedig egy Kr. e. 6–5. századi szkíta sírban négykerekű kocsi maradványait találták, ennek 6-6 küllője, vasagya és -abroncsa volt. Ugyanakkor azonban nyoma van annak, hogy kínai hatásra kétkerekű könnyű kocsik is használatban voltak. A 13. századi mongoloknál a róluk írt útleírásokban és történeti emlékeikben sokszor hallunk kocsikról és kocsilakásokról, sőt a káli palotája is kerekeken mozgott. Ezeket általában nem lovak, hanem ökrök és tehenek vontatták. Nehéz és könnyű kocsi Nálunk a sztyeppe szokásai érvényesültek még 1000 után is. De a magyar, akárcsak a hun vagy a bolgár, mozgó hajlékát a földre állított, szétszedhető sátorban rendezte be. Kocsira azonban így is szükség volt. Régi nomád hagyományt követve, a ló erejét még a 11. században sem hasznosítottuk szállításra és vontatásra. A ló nem munkaállat: megültük és tejet adott. A kocsit, az ekét igavonó barmok, főleg ökrök húzták. A nagyobb Gellértlegendában többször olvasunk kocsikról, de ezek ökörfogatolásúak. László király (1077–1096) 1112. törvénycikke szántáshoz alkalmas ökrökről szól. Úgy látszik, még a 14. század első felében sem változott a szokás: nyolc–tíz ökörrel vontatott ekékről adnak hírt az oklevelek. Lovakat a szántásnál csak a 14. század közepe óta kezdtek sűrűbben alkalmazni. Némileg más volt a helyzet a kocsifogatolással. A nomád pásztorkodás hagyományának elapadásával egy időben látjuk feltűnni az első lovakkal húzatott kocsikat. A nagyobb Gellért-legendából még azt is megtanuljuk, hogy nálunk is – más-más célnak megfelelően – többféle kocsit készítettek. Gellért, szerzeteshez illő egyszerűséggel, (többszörös) ökörfogatolás helyett megelégedett egyszerű kis kocsival. A legenda szövegében szereplő latin eredeti iumentum kifejezés épp azt akarja hangsúlyozni, hogy voltak nehéz, nagy szekerek, melyeket csak többszörös ökörfogatolással lehetett vontatni. Ilyen nagy és díszes szekér lehetett Csanád ispáné, melyen a nagyobb Gellért-legenda szerint egyszerre tízen is elfértek. Ugyancsak ilyen típusú szekerek lehettek azok a nehéz teherrel, kincsekkel megrakott currus-ok is, amelyeken az előkelő besenyők jöttek az országba. Azonban Gellért kocsija nem ilyen volt: ő könnyű kis parasztkocsin utazott. Taliga 10 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Eredetileg a taliga sem volt kétkerekű kocsi. Erre mutat a szó jelentése az oszmán törökben: kis, négykerekű, felül fedett, oldalt nyitott kocsit értenek rajta, valamint az a néprajzi megfigyelés, hogy taliga a neve a négykerekű vándor pásztorhajléknak, mely egyben a pásztor „vagyonát” őrzi, nyilván a hajdani nomád kocsilakás elkorcsosult formája. A taliga neve az oroszban mint telega már a 11. században kimutatható. A szamojédben orosz jövevény, és a négykerekű ládakocsit jelenti. Tulajdonképp kerekeken mozgó sátorlakás vagy fabódé. A taliga „lezüllött”, mert elvesztette jelentőségét az az életmód, melyhez tartozott. Sorsában osztozott másik ősi kocsifajtánk, a targan, melynek megfelelője a mongolban a tärgän, a magyar szóval azonos értelemben. Amint azonban a nomád világ végleg visszaszorult, s amellett új, kényelmesebb kocsik jöttek divatba, a régi targan is „lezüllött”, elkorcsosult és már csak targonca-nak hívták – kicsinyítő képzővel! II. A malom Mint említettük, kezdetben a ló a nomád népeknél, így nálunk sem volt igavonó állat. Kocsiba, eke elé ökröket fogtak. De az állattal forgatott malom példája is ezt tanúsítja. Nem ló, hanem igavonó barom hajtotta. Vízimalom A Gellért-legendának „a magyarok szimfóniájáról” szóló híres részlete az őrlés kezdetleges módjáról tudósít. A történet színhelye a nagyobb legenda szerint a disznók makkoltatására igen alkalmas erdős vidék volt. Igazában az lett volna feltűnő, ha Gellértet vízimalom zúgása zavarja meg éji ájtatoskodásában. A vízimalom eredete ugyan a római időkbe nyúlik vissza, de csak a népvándorlás után, a középkor elején kezd Itálián és Gallián túl terjedni. Használata mindenesetre kimutatható a Merovingok frank birodalmának törzsterületén. Például a frankok törvénykönyve és a frankok krónikása, Toursi Gergely már érdekes adatokat nyújtanak vízimalom-berendezésekről. A Karolingok (8–10. század) politikai terjeszkedése és telepítései honosítják meg a vízimalmot a Rajnán túli német és szláv területeken. A Frank Birodalom határán kívül legelőször Angliában említik, 838 körül; Csehországba, Dániába és a balti országokba csak a 12. század folyamán jut el. Mondanunk sem kell, hogy korántsem maradtunk el a fejlődésben, ha a magyar okleveles adatok a vízimalmok első jelentkezését a 12. század közepére teszik. Igavontatású és kézimalom Tehát minden valószínűség szerint a 11. században még nem forogtak vízimalmok Magyarországon. S valóban erre a meggyőződésre kell jutnunk, ha a Gellért anekdota fennmaradt szövegét figyelmesen elolvassuk. Gellért a déli órákban érkezett a faluba. Éjféltájt malomzörgést hallott. Csodálkozott ezen, hisz „malmot különben nem látott”. Érdeklődésére kísérőtársa, Walther, utánanéz a dolognak, és ezt a felvilágosítást adja: vendéglátó házigazdánk szolgálóleánya („ancilla”) őrli urának a búzáját, minthogy más malom ezen a vidéken nincs is. De Gellértet nem elégíti ki a válasz. Kíváncsian kérdezi: vajon szerkezet mozgatja-e a malomköveket, avagy csak emberi munka? („Arte, inquit, currit, an labore?”) S jellemző Walther felelete: „Ez is, az is, ugyanis nem barom húzza a szerkezetet, hanem a lány keze jár körbe.” */ A szöveggel kapcsolatban a következő megfigyeléseket tehetjük: Gellért tudni szeretné, hogy a malomzörgés miféle malomtól származik. Walther első felelete csak annyit tisztáz, hogy a malom házi malom. A környéken nincs olyan malom, ahová a házigazda elvihette volna a búzáját. Voltak tehát már üzemszerűen tartott malmok hozzáértő molnárral. De ezek a malmok nem jártak vízierővel. Walthernek eszébe sem jut annak a lehetősége, hogy a malmot víz is hajthatja Magyarországon. Azonban ismer olyan malomszerkezetet, melyet az igásbarom úgy forgat, hogy maga után húzza a forgó rudat. Nyilván az effajta malom általánosan elterjedt lehetett nálunk. A malomba befogott állat a forgató rudat maga után húzta. Azonban Gellért házigazdájának nem ilyen malma volt; az kézhajtással működött. Ez forgó szerkezetet tételez fel. S valóban minden jel szerint a legendában leírt malom már technikailag fejlett kézi malom lehetett, nem egyszerű kőkorong, melyen a szemet kődarabka segítségével morzsolta lisztté az emberi kéz. Ugyanis a szöveg határozottan ars-ról, tehát szerkezetről beszél. Őrlés közben a szolgálóleány keze körben járt. Ez a szerkezet nyilván azokhoz a kézimalmokhoz hasonlított, melyeket cseh–lengyel területről ismerünk, például az egyiket a történészek az 1000. évre datálják. A feltételezett hasonlóság vagy rokonság persze nem jelenti még, hogy a magyar kézimalom a szlávoktól eredt, csak jelzi azt a fajtát, mely a szlávoknál és bizonyára másutt is még, ebben az időben használatban volt. Az erről a malomról rajzolt ábrákon jól kivehető a két 11 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
egymás fölött elhelyezett korong, melyek közül az alsó pihent, miközben a felső dolgozott. Az alsó követ körülfutó vályú a megőrölt lisztet összegyűjtötte és kiszórta a nyíláson. A felső lapján a széle felé egy lyukba hosszú, botformájú faforgattyú kapaszkodott, melynek másik vége fent egy vízszintesen elhelyezett gerendához volt lazán odaerősítve. Ha a kéz a faforgattyúval körben szaladt, a felső kőkorong is vele forgott, és végezte munkáját.
2. Képek
12 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
13 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Szarmaták, szkíták Szarmaták Iráni eredeti, nomád életmódot folytató, lovaspásztor nép. A dél-orosz sztyeppékről indulva, Kr. u. 1. században jelenik meg első csoportjuk (jazigok) az Alföld területén. Rokonaik (roxolánok és alánok) a század folyamán követik őket. Keletről jövő gepida és gót rohamok miatt a 3. században több hullámban támadják a Dunavonalat, bebocsátást követelve Pannóniába. Attila halála után (456) a forrásokban a keleti gótok ellen harcoló germán szövetség tagjaiként jelennek meg. 488-ban az Itáliába vonuló keleti gótoktól újabb vereséget szenvednek, és lassan felmorzsolódnak. Egy részük a mai Olaszország és Franciaország területén szóródik s alán törzsük a vandálokhoz csapódva Észak-Afrikáig is eljut. Szkíták Közép-ázsiai eredetű lovas életmódot folytató, iráni nyelvű nép. A Fekete-tenger északi partján fekvő királyságuk a Kr. e. 8–7. századtól a Kr. u. 2. századi szarmata támadásig áll fenn. Kapcsolatot tartottak a fekete-tengeri görög városokkal. Virágzó kultúrájukról az ún. kurgánsírok (jellegzetességük a sír fölé emelt földdomb) leletei tanúskodnak.
14 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Gellért püspök (980 k.?1046) Gellért püspök 980 k. – 1046 A velencei Lagredo patríciuscsaládból származik. Szülővárosában lesz bencés szerzetes, majd bolognai tanulmányok után kolostorának apátja. Így kerül Magyarországra, a pécsváradi apátságba. 1015-től Imre herceg nevelője. Ezután a későbbi bakonybéli apátság helyén remetéskedik. 1030-tól marosvári (csanádi) püspök, az ottani székesegyház és monostor megszervezője. 1046-ban a Vata-féle pogánylázadás során a lázadók a pesti révnél elfogják, és a Kelen-hegyen (később Gellérthegy) megölik. Egyetlen fennmaradt műve, a tüzes kemencébe zárt 3 héber ifjú énekéhez írt magyarázat, a Deliberatio. (15. századi másolata a müncheni Staatsbibliothekban található meg.) Gellért-legendák Gellért püspökről két legenda készült az Árpád-korban. Ezek valószínűleg a püspök szentté avatása (1083) után keletkeztek. A nagyobb legenda bőbeszédű előadás Gellért életéről, melyet többször átdolgoztak. Utoljára a 14. század elején az 1302 után kezdődő bencés reform szellemében.) Van, aki azt állítja, hogy a nagyobb legenda keletkezett előbb. Ezt bizonyítják az eredeti részek rímes próbálkozásai (amelyek a 11–12. századi szépprózára jellemzőek). A kisebb legenda liturgikus célra, a papi zsolozsmás könyv, breviárium szükségletei szerint rövidített változat. Van, aki szerint ez íródott előbb, kb. 1100 körül, s kiszínezve a nagyobb legenda alapjává vált. Az első álláspont elfogadottabb, mely szerint a nagy legenda alapszövege a korábbi változat, s a kis legenda ennek prédikáció számára készült kivonata. Részlet a nagyobb Gellért-legendából Történt pedig egyszer, hogy [Gellért püspök] valakinek védelmére a királyhoz igyekezett; annak a vidéknek egy erdős részén, mely disznók legeltetésére szolgált, volt egy tanya, és ebben délidőben megszállott. Itt éjféltájt malomkövek zaját hallja, amit egyébként még nem tapasztalt. Csodálkozott, hogy mi lehet ez. Majd az asszony, aki a malmot hajtotta, énekelni kezdett. Csodálkozva szólott erre a püspök Valterhez: „Hallod-e, Valter, a magyarok szimfóniáját, miképpen hangzik?” És mindketten nevettek az éneken. Minthogy pedig a malmot egy asszony hajtotta kezével, és az ének magasabbra szállt, a püspök pedig eközben ágyában feküdt, még egyszer így szólt még mindig mosolyogva: „Magyarázd meg nekem, Valter, miféle dallamú éneklés ez, amely lejtésével arra készlet, hogy az olvasást abbahagyjam?” Amaz pedig ezt mondta: „Nótának dallama ez! Az asszony, aki énekel, ennek a gazdának szolgálója, akinél szállást kaptunk. Urának búzáját őrli ilyenkor, mikor a vidéken másféle malom éppen nem található.” Mire a püspök így szólt: „Géppel jár vagy kézi munkával?” „Géppel is, kézi munkával is – mondja rá Valter –‚ nem húzza semmiféle barom, hanem az asszony saját kezével forgatja.” „Csodálatos dolog – mondja a püspök –‚ hogyan boldogul az ember. Mert ha gép nem volna, a fáradalmat ki tudná elviselni? Boldog egy asszony – folytatja –‚ aki bár mások hatalma alatt áll, köteles munkáját ilyen szépen, zúgolódás nélkül, vidáman végzi.” És jócskán adatott pénzt néki.
15 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. A lepusztult ország, 1242 SZŰCS Jenő A lepusztult ország, 1242 A hamarosan meginduló História-könyvek monográfia-sorozatában jelenik meg Szűcs Jenő: Az utolsó Árpádok (1241–1301) című összefoglaló könyve. Korán elhunyt történész kollégánk, az MTA Történettudományi Intézetének volt osztályvezetője, egyetemi tanár kéziratban maradt könyve ez. Az alábbi kis fejezet a munka bevezető oldalain található. (A szerk.) „Ebben az évben Magyarországot, mely háromszázötven éven át fennállott, a tatárok hada elpusztította” – e lakonikus összegzést szinte olyanformán iktatta be a niederaltaichi monostor évkönyvi feljegyzései közé Hermann apát az 1241. évben, mintha már ki is mondta volna a komor verdiktet: a kereszténység e honának sorsa bevégeztetett. S annyi bizonyos, a pusztulás szörnyűséges méreteiről való hírek nem voltak légből kapottak. A keresztény világ akkoriban már emberemlékezet óta hasonlót nem élt át. A rettenetben fogant sötét pesszimizmus azonban hamarosan mégiscsak alaptalannak bizonyult. Magyarország történelme a Kárpátmedencében nem tört derékba negyedik évszázada közepén. Igaz, a folytatásba sokrétűen beépültek a megrázkódtatás tanulságai. A mongolok visszavonulása 1242 márciusában, Batu kán Esztergom alatt kiadta a parancsot a visszavonulásra. Az ország kiürítése ahhoz hasonló tervszerűséggel és kíméletlen pusztítások jegyében zajlott, mint meghódítása. Végeredményben ugyanaz a tényező is mozgatta, csakhogy ezúttal a gyengéjéről. A mongol birodalom expanzív ereje a nomád államalakulások szigorúan „felülről lefelé” érvényesített autokrata szervezetében rejlett; ha „felül”, a csúcson a folyamatosság megszakadt, máris jelentkezett a bomlékonyság hajlama. A dinasztia ágai közt kirobbanó pártharcok újra meg újra kétessé tették a világtörténelem leghosszabb életű nomád birodalmának stabilitását. Miután Ögödej nagykán halálának (1241. dec. 11.) híre a következő év februárjában eljutott Magyarországra, Batu kán jobbnak látta, hogy mihamarabb a helyszínen teremjen a várható belső küzdelmek esetére. A hadseregrészek több oszlopban vonultak ki az egyelőre inkább terrorral megbénított, semmint a mongol hatalom organizmusába betagolt országból. A visszavonulás minden irányban a szokásos gyújtogatás és embervadászat jegyében folyt („lépésről lépésre átkutatva még az erdők és mezők búvóhelyeit is” – mint Rogerius írja), a seregek letarolták és felélték az útlukba eső vidékeket, foglyok tömegeit hajtva maguk előtt. A siralmas idők szemtanú krónikásának, az olasz származású Rogerius mesternek az Erdélyen át hurcolt foglyok közül sikerült megszöknie. Az átélt élmény hitele képi erővel jeleníti meg a pusztulás látványát és a rettegés állapotát, ahogy visszaemlékezéseiben leírja: „a templomtornyok vezették őket helységről helységre néptelen és üres földön át, az utakat fű és gyom verte fel. Útjukban gyökereken éltek, néhány fej vörös- vagy fokhagymát, ami a parasztok kertjeiben itt-ott megmaradt, csemegeként hozott elé szolgája és útitársa. Végre nyolcadnapra elérték [Gyula] az erdélyi püspök székhelyét, anélkül, hogy emberrel találkoztak volna. De itt sem találtak egyebet, mint a meggyilkoltak tetemeit és koponyáit, s egyházak és paloták szétdúlt és ledöntött, a sok kiontott keresztény vértől bemocskolt falait...” Csak tíz mérföldnyire a kísértetvárostól, már Kolozs megyében bukkantak eleven emberekre. Éhezés, sáskajárás Mennyiben volt „általános” a pusztulás? Csakugyan szinte sivataggá változott volna e föld, s hitelt lehetne adnunk olyan krónikás közléseknek, miszerint az erdélyi Radnán ugyancsak 6 ezer embert, de Küküllővárott már 30 ezer, Nagyszebenben meg éppen 100 ezer férfit, nőt, gyermeket mészároltak le? Hol a reális szint a krónikás számadat, a Rogerius szemei előtt feltáruló „néptelen és üres föld” közt? Ugyanakkor a tatárjárás nem csak az öldöklő fegyvert és a tűzcsóvát jelentette. A mongol betörés évében nem volt aratás, 1242-ben országszerte elmaradt a vetés, 1243-ban pedig kegyetlen sáskajárás pusztította a termést. A fegyvert az éhínség váltotta fel, nyomában pedig fertőző járványok tizedelték a megmaradt népességet. Az emberek kutyát, macskát ettek és gyökereken, gumókon, fakéregliszten tengődtek, az elhaltak holtteste szanaszét hevert a mezőkön, utak mentén. „Nem kevésbé pusztította a magyar népet az éhhalál keserves csapása, mint a tatárok öldöklő kegyetlensége” – összegezte három évtized múlva az eseményt ifjú fővel átélő krónikás, Ákos mester.
16 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Egymillió halott? Vidékenként igen jelentősek az eltérések. Míg a Tiszántúlon, Csongrádban és Csanádban az arány eléri, sőt meghaladja a 75 százalékot, a szomszédos Békésben már 50, a Duna–Tisza köze alsó részén: Bodrogban, Bácsban 45 százalék az eredmény. Ha pedig átlépünk a Dunán, Baranya megyébe, a pusztulási arányszám egészében már csak 15 százalék. Az erdős-hegyes vidékeken a pusztulás 10 százalék körüli, vagy még ennél is alacsonyabb, a mezőség és hegyvidék találkozását átfogó megyékben, Abaújban vagy Borsodban csakúgy, mint például Biharban 20 százalék körül ingadozik. Van olyan nézet, hogy a faluszámok megyénkénti alakulását alapul véve, a szélső értékek közt a középarányost keresve az országos pusztulás mintegy 50 százalék körülire becsülhető. Ez abszolút számban azt jelentené, hogy Magyarország tatárjárás előtti mintegy kétmilliós népességéből a végzetes esztendő és kihatásai egy millió lelket irtottak volna ki. Hihető lenne egy ilyen mértékű népirtás és tömeghalál? Megmagyarázható lenne-e, hogy erről a szintről indulva a következő alig több mint fél évszázadban a népesség minden jel szerint legalábbis reprodukálódott? Nem is szólva a gazdasági és társadalmi fejlődés különös dinamikájáról, amit e népesség hordozott? A szemtanúk és krónikások közléseit nem lehet szó szerint venni. A „sok” hamar csúszott át a „százezerbe”. Ezen túl minden túlélőnek egy-egy helyi, látványos vérengzés vésődött be az emlékezetébe, amit aztán hajlamos volt általánosítani. Rogerius nyilván nem szabadult meg a váradi vagy tamáshidai öldöklés rémképétől. A tatár hadviselés tudatos élt ezzel a pszichológiai fegyverrel is. Ám végül is a mongol hódítás törekvése mégsem valami öncélúan tobzódó „genocídium” volt, hanem a holttestek tömegeivel és lángoló falvak sorával megrendezett brutálisan látványos színjátékok után a meghódított területnek és lakosságának adóztatása, belefűzése a birodalom szolgálati rendszerébe. A tatár hadsereg közeledtének hírére mindenki, aki csak mozogni tudott, erdőkbe, hegyekbe vagy lápok, mocsarak közé menekült. A veszedelem távoztával visszaszivárogtak az emberek rejtekeikből az üszkös romok közé, és az élet rendje szerint hozzáfogtak az újjáépítéshez. Ahol efféle rejtekek közel s távolban nem kínálkoztak, kivált a sík vidéki alföldi részeken, ott a tömeghalál képzete már inkább reális. Egyébként azonban országszerte meglepően hamar megélénkültek a szemtanúk által 1242 nyarán már elparentált helységek. Esztergom vallon, olasz és magyar vezető rétegét a kortársi beszámoló szerint „az összes lakosokkal együtt” lemészárolták, ám a polgárok építkezéseinek lendülete, a városnak már az 1240-es években fellendülő gazdasági élete arra int, hogy a híradás nem veendő szó szerint. Gyulafehérvárott Rogerius csak hullákat látott 1242 kora nyarán, az erdélyi püspök szavai azonban egy 1246. évi oklevél szerint azt tanúsítják, hogy mégsem veszett azért mindenki oda, még ha a lakosság erőteljesen meg is csappant. Bizonyos Komárom megyei királyi lovászok Csanak nevű falva hosszú ideig „üresen” állt, úgyhogy a király már mint lakatlan földet el is adományozta, mire egyszer csak (1257) a régi falulakók visszatértek és követelték földjüket – az új adományos nem kis bosszúságára. Új társadalmi átrendeződések A tatárdúlásnak a társadalom merevségét mind a jogi, mind a lokális kötelékek terén „fellazító” hatása párhuzamosan érvényesült a királyi várbirtokrendszer rohamos felbomlásának, valamint a világi nagybirtok robbanásszerű megnövekedésének következményeivel. E három tényező együttesen, kedvezvén a legkötöttebb állapotú tömegek emelkedési vágyának, különös, egyfelől taszító, másfelől szívó hatás formájában rendezte át a népességet. Más szóval, a sok „üres”, „lakosaitól elhagyott” falu, a sok puszta terra hátterében igen gyakran nem erőszakos pusztítás, hanem a lakosság elszökése, csoportos elvándorlása húzódik meg. A másik, ezzel egyenértékű mozzanat a régi típusú földesúri házigazdaságok, „prédiumok” felbomlása. E sok kis, olykor mindössze néhány szolgacsalád által lakott település számottevő részét nem is annyira a tatárjárás, mint inkább belső gazdasági szükségszerűség, a földesúri gazdálkodás gyökeres átalakulása seperte el. A 10 háztartásnál kisebb települések a 12. században a faluhálózat mintegy 52 százalékát, a 13. században viszont már csak 27 százalékát tették ki. Ami tehát egy-egy megye formális statisztikájában „falupusztásodásként” jelentkezik, annak jelentékeny hányada a feudális gazdálkodás fejlődésjelensége. Mindehhez járul, hogy az országos átlagot nem kaphatjuk meg reálisan oly módon, hogy az erdős-hegyes tájegységek és a sík föld mutatói közt mintegy a középarányost vesszük. A népsűrűség szempontjából jelentős „feszültség” mutatkozott már a tatárjárás előtt is a viszonylag sűrűn lakott Dunántúl, Csallóköz (10–16 fő/km2 és az alföldi részek (3–6 fő/km2) közt, míg az északnyugati Felvidéktől félkaréjban Barson, Abaújon át Biharig a középértékek voltak jellemzők (5–10 fő/km2). Ha most már gondolatban felidézzük a tatárjárás hadmozgásait, feltűnik, hogy a hadak leginkább és a legkegyetlenebb módon történetesen éppen a legalacsonyabb népsűrűségű tájakat „járták meg” Ez nem hagyható figyelmen kívül a pusztulás arányainak reális felbecslésénél.
17 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Négyszázezren... Mindent mérlegelve, hipotetikus értékkel annyi mondható ki, hogy az „elnéptelenedés” képzete az 50 százalékos országos pusztulásról igen-igen erőteljesen leszállítandó, alighanem 15–20 százalékra. Ami még mindig hatalmas szám, kegyetlen pusztulás, hiszen 3–400 ezer ember halálát jelenti. E tömeg megközelíti a honfoglalás kori egész magyar nép valószínű létszámát. Ehhez fogható pusztulást a magyarság majd csak a török korban, ám akkor is csak a hódoltsági területeken, és nem egyetlen év, hanem másfél évszázad népesség- és településpusztító őrlődésében szenvedett el.
2. Képek
18 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
19 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. A hatalom árnyékában. Egy 12. századi magyar trónkövetelõ kalandos története MAKK Ferenc A hatalom árnyékában Egy 12. századi magyar trónkövetelő kalandos története 1156 júliusában a bizánci uralkodó követei hírül adták a német udvarnak: „Nem sokkal ezelőtt a görögök [bizánciak] fejedelme, miután Borics vezetésével hadakat küldött a magyarok ellen, seregében nagy kárt szenvedett, annyira, hogy Borics is egy vele levő kunnak vagy szkítának nyilától találva megöletett.” A szerző, Ottó, tudós freisingi püspök, rokona a német–római császárnak. A fentebbi sorokat I. (Barbarossa) Frigyes német–római császár (1152–1190) tetteiről szóló munkájában írja. A püspök azt is elmondja, hogy Manuél Komnénosz bizánci császár – az elszenvedett vereség megbosszulása céljából – követei útján Magyarország elleni közös német–görög hadjárat indítására tett javaslatot. I. Frigyes azonban a bizánciak tervét elutasította. Az olvasóban joggal vetődik fel a kérdés: ki lehetett a bizánci követek által emlegetett Borics (helyesebben: Borisz), s mi a magyarázata annak, hogy személye még halála után is a két európai nagyhatalom közti tárgyaláson középponti helyet foglalhatott el? Borisz vagy teljesebb nevén Borisz Kalamanosz a 12. századi magyar történelem egyik jellegzetes figurája volt. Ismeretes, hogy Árpád-házi királyaink históriája egyúttal trónkövetelők története is, hiszen csaknem mindegyik uralkodó trónjának árnyékában meghúzódott egy vagy több trónaspiráns. Ők csupán a kedvező alkalomra lestek, hogy megszerezzék maguknak a királyi koronát s vele együtt az országot. A korabeli Magyarországon sem kialakult trónörökösi intézmény, sem meghatározott öröklési rend nem volt. Egyetlen trónöröklési elv létezett: mindenki, aki férfi-, illetve nőágon rokonságban állott az Árpádokkal, jogot formálhatott a királyi koronára. A gyakorlatban azonban ennek az elvnek az érvényesülését döntően a mindenkori erőviszonyok határozták meg. Például a 12. században uralkodóink közül Kálmánnak öccsével, Álmossal, III. Istvánnak nagybátyjával, László és István hercegekkel, III. Bélának pedig testvérével, Gézával szemben kellett harcba szállnia királyi koronája megvédelmezéséért. E trónkövetelők sorába tartozott Borisz Kalamanosz, aki életének negyven esztendejéből több mint húsz évet fordított arra, hogy előbb II. Bélától (1131–1141), majd azután II. Gézától (1141–1162) kísérelje meg elragadni az uralkodói koronát. Melyik király volt az apja? A magyar királyság a 12. században rangos helyet, komoly nemzetközi tekintélyt vívott ki magának a térségben. Ezért érthető, hogy az országban lejátszódó fontosabb események nemcsak a magyar, hanem a külföldi forrásokban is egyaránt hangot kaptak. Borisz hatalom megszerzési kísérleteiről a hazai krónikák mellett számos idegen – így francia, német, osztrák, cseh, lengyel és bizánci – kútfő tudósít. Ezek a híradások felvázolják ugyan Borisz pályafutásának főbb állomásait, de a trónkövetelő kalandos életének sok mozzanatát teljesen homályban hagyják; talányok és rejtélyek kísérik egész életútját. Már származásával kapcsolatban felvetődik néhány talányos kérdés. A forrásokból az világosan kiderül, hogy Borisz anyja Eufémia orosz hercegnő – Vlagyimir Monomah kijevi nagyfejedelem (1113–1125) leánya – volt. Ugyanezekből a kútfőkből azonban már nem állapítható meg Borisz apjának a személye. Erre vonatkozóan a magyar krónikák a következőt tartalmazzák. Kálmán király (1095–1116) első, normann hitvesének halála után 1112-ben feleségül vette Eufémiát, akit azonban a király házasságtörésen ért, s ezért visszaküldte őt hazájába, ahol Eufémia megszülte házasságtörésben fogant gyermekét, Boriszt. E tudósítás egyértelműen arról tanúskodik, hogy Kálmán király nem tekintette saját fiának Boriszt, ugyanakkor a külföldi források egybehangzóan állítják: Borisz herceg Kálmán király gyermeke volt. Az egészen természetes, hogy Borisz önmagát Kálmán fiának tartotta. Ez abban is világosan kifejezésre jutott, hogy atyai névként a Kálmán (bizánci forrásban: Kalamanosz) nevet viselte. Bizonytalan a herceg születésének éve és helye. Borisz valószínűleg 1113–1114 táján nagyapja udvarában, Kijevben látta meg a napvilágot. Gyermekkorától és ifjúságáról semmit sem tudunk. Feltehető, hogy ezt az időszakot Kijevben töltötte, ahol Vlagyimir Monomah halála után Eufémia testvére, Msztyiszláv lett az orosz nagyfejedelem (1125–1132). Trónkövetelő bolyongása
20 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Borisz alakjára akkor vetnek ismét fénysugarat a források, amikor az ifjú herceg – 1130–1131-ben – útra kelt, elhagyta hazáját, és Görögországba távozott. Ezzel vette kezdetét élete végéig tartó bolyongása egyik fejedelmi udvarból a másikba. Mindig és mindenütt egyetlen nagy cél lebegett szeme előtt: a magyar királyok koronájának elnyerése. Bizáncba is azért ment, hogy „az atyai származás jogán” magának követelt korona megszerzéséhez a konstantinápolyi uralkodótól kérjen segítséget. Borisz nem véletlenül kereste fel ekkor éppen a bizánci császár (baszileusz) udvarát. A magyar–bizánci viszony ebben az időben meglehetősen hűvös volt (1127–1129), elhúzódó háborúskodások rontották. A trónkövetelő herceg nem alaptalanul gondolhatott arra, hogy a baszileusz támogatni fogja a magyar korona megkaparintására irányuló elképzeléseit. Borisz Bizáncban a kralész (király) címet is felvette már és használta egy oklevél tanúsága szerint. Számításában azonban csalódnia kellett. Igaz, hogy Jóannész Komnénosz császár (1118–1143), akinek felesége, Piroska, Szent László király leánya volt, barátságosan fogadta a kijevi fejedelem rokonát, kitüntető kegyének jeleként saját unokahúgát adta hozzá nőül. De politikai terveit nem karolta fel. A császár tartózkodása nemcsak kellemetlenül érintette, hanem eléggé meg is lepte Boriszt, mert úgy vélte, hogy a magyarországi állapotok alakulása kifejezetten az ő kezére játszik. A magyar viszonyokról ekkoriban érkező hírek ugyanis arról tanúskodtak, hogy az úri osztály különböző csoportjai között a végsőkig kiéleződtek a hatalmi ellentétek, amelyek következtében a magyar királyság 1131 közepére a belháború szakadékának szélére sodródott. Mindez az 1131 elején történt uralkodóváltással volt kapcsolatban. 1131 tavaszán elhunyt Kálmán utóda, II. István (1116–1131), s helyét a trónon a Kálmán által megvakított II. (Vak) Béla foglalta el. A magyar főurak egy jelentős része azonban ellenséges érzelmeket táplált a vak királlyal szemben, s a megfelelő időre várt, hogy ellene fordulhasson. A király nem maradt tétlen, és energikus, a szerb fejedelmi házból származó neje, Ilona királyné közreműködésével cselt vetett az ellenzék vezéreinek. 1131 nyarán II. Béla országos gyűlést hívott össze a Maros-parti Aradra. Itt az uralkodó hívei a királyné felszólítására rátámadtak az ellenpárt képviselőire, közülük 68 előkelő urat kegyetlenül lemészároltak, többeket megcsonkítottak, másokat pedig börtönbe vetettek. Konstantinápolyban természetesen tudtak ezekről az eseményekről. Azonban a baszileusz mégsem vállalkozott arra, hogy tevőlegesen beavatkozzék a magyar hatalmi villongásokba, mert ebben az időben (1130–1135) Bizánc minden erejét a hódító kis-ázsiai szeldzsuk emirátusok elleni háború kötötte le. Lengyel segítséggel Jóannész, a görög császár, magatartása egyáltalán nem szegte Borisz kedvét, csupán alkalmasabb pártfogó után nézett. Lengyelországba ment. A lengyel uralkodó, III. Boleszló fegyveres segítséget nyújtott neki. Boleszló azt remélte, hogy Borisz hatalomra kerülése esetén lengyel–magyar politikai és katonai szövetség jön létre, amely erős gátat vet majd a keleti irányú német terjeszkedő törekvéseknek. A lengyel udvarban keresték fel Boriszt azok a magyar előkelő urak, akik szemben álltak II. Béla uralmával, és a trónkövetelőt elismerték Kálmán király fiának, felajánlották neki a koronát, és kérték, hogy haddal jöjjön Magyarországra. Az orosz zsoldosokkal kiegészült lengyel sereg 1132 júliusában Boleszló és Borisz vezetésével nyomult magyar földre. II. Béla (1131– 1141) – osztrák segélyhaddal megerősített – csapatai a Sajó völgyében vonultak fel Boriszék ellen. Az összecsapás előtt II. Béla királyi tanácsot tartott, s ezen feltette a kérdést a nagyuraknak: véleményük szerint Borisz fattyú vagy pedig Kálmán király fia? Borisz fattyú származásának kimondása azt jelentette, hogy a trónkövetelő korona iránti igényének törvényes jogalapja nincs. A király nyílt kérdésére Borisz emberei felemás választ adtak, mire az uralkodó hívei rájuk rontottak, és kíméletlenül lemészárolták őket. Béla tehát másodszor irtotta ki csellel és erőszakkal ellenfeleit. Az aradi gyűlés véres eseményei ismétlődtek meg ekkor, s a Boriszpárt a vérfürdő során érzékeny veszteséget szenvedett. Ezt követően II. Béla serege július 22-én megütközött Boleszló hadával, s megfutamította azt. Borisz reményei kudarcot vallottak, és a lengyel uralkodó több akcióra nem is vállalkozott a herceg érdekében. II. Béla az évek során III. Boleszlóval szemben német–cseh–halicsi– magyar szövetséget hozott létre, amelynek nyomására a lengyel fejedelem 1135-ben a merseburgi német birodalmi gyűlésen végleg elállt Borisz ügyének támogatásától. Osztrák és német hadakkal Ezután Boriszról több mint egy évtizedig semmit sem közölnek a források. Talán Kijevben húzta meg magát, anyja itt halt meg 1139-ben, de az is lehet, hogy visszatért Konstantinápolyba. Az Árpádok koronájáról azonban továbbra sem mondott le. Ezt bizonyítja az, hogy amikor újra színre lépett, ismét csak a trónkövetelő mezében jelent meg. A források elmondják: 1146 első napjaiban Borisz a cseh fejedelem közvetítésével felkereste III. Konrád német királyt, akitől azt kérte, hogy legyen segítségére a magyar korona megszerzésében. III. Konrád, aki szívesen látott volna a magyar trónon II. Géza helyén egy, a német birodalomtól függő vazalluskirályt, az osztrák őrgróffal és bajor herceggel egyetértésben lehetővé tette Borisznak, hogy német földön sereget toborozzon magának. A trónkövetelő zsoldosai 1146 tavaszán betörtek Magyarországra, és elfoglalták Pozsony 21 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
várát. A támadás hírére II. Géza hadaival azonnal Pozsony alá vonult, és visszavette azt. Majd a Borisznak nyújtott támogatás megbosszulására 1146 szeptemberében a király és a bán vezette országos sereg benyomult Ausztriába, és súlyos vereséget mért az osztrák őrgróf s bajor herceg ármádiájára. Kalandok Konstantinápolyig Boriszt ez a kudarc sem törte meg. Néhány elégedetlenkedő magyar nemes is hívta őt, hogy jöjjön az országba, és legyen a királyuk. A trónkövetelő 1147 nyarán a magyar földre érkező francia keresztesek táborában – a francia uralkodó, VII. Lajos beleegyezése nélkül – titokban becsempészte magát az országba. A magyar király szemfüles kémei révén gyorsan értesült arról, hogy ellensége a keresztesek között van, és VII. Lajostól azonnal követelte a trónjára törő herceg kiadatását. A Szentföldre igyekvő francia uralkodó – tudván azt, hogy Borisz a bizánci császár rokonságához tartozik – a baszileusz iránti gesztusból megtagadta a herceg kiszolgáltatását, és magával vitte őt Konstantinápolyba. Borisz végül örülhetett, hogy VII. Lajos jóvoltából kalandos és vakmerő tettéért nem kellett életével fizetnie. A 12. század közepére rendkívül feszültté vált a magyar–bizánci viszony. A magyar király balkáni befolyásának fokozása érdekében katonai támogatásban részesítette a bizánci függés ellen 1149-ben fellázadt szerbeket. A görög hadak 1150 őszén szerb földön teljesen szétverték a szövetséges szerb–magyar sereget. Manuél Komnénosz császár (1143–1180) vezetésével Magyarország ellen indultak, amelynek királya, Géza éppen akkor Halicsban háborúzott. A minden eshetőségre számító Borisz Kalamanosz is a bizánciakkal tartott, de – mint arról már a bevezetőben szóltunk – a baszileusznak nem állott szándékában a makacs trónkövetelő hatalomra juttatása. Manuél Komnénosz célja ugyanis ekkor csupán az volt, hogy megleckéztesse, megbüntesse a lázadó szerb alattvalóinak segítséget nyújtó magyarokat. Ennek megfelelően a császár csapatai a Délvidéken feldúlták a Szerémséget, és lerombolták Zimony várát; a Borisz alá rendelt görög seregrész pedig a Temesközt pusztította végig. Közben megérkeztek a magyar hadak, és a bizánciak birodalmuk területére vonultak vissza. A magyar– bizánci háborúskodások csak 1155-ben értek véget a II. Géza és Manuél által aláírt békekötéssel. E harcok során – feltehetően 1153–1154-ben – egy határ menti csetepatéban bizánci szolgálatban vesztette életét Borisz, amint erről történetünk elején Freisingi Ottó tudósítását olvashattuk. Trónkövetelők, trónkövetelők A gyászos véget ért Borisz családjáról kevés adat áll rendelkezésünkre, még görög feleségének a nevét sem ismerjük biztosan; a legújabb kutatások feltételezik, hogy a konstantinápolyi hercegnő – Anna-Arété Dukaina – a Komnénoszokkal rokonságban álló és Bizáncnak császárokat is adó Dukasz-házból származott. Valószínűleg két fiuk volt. Az egyik, Konsztantinosz Kalamanosz – bár öntudatosan vallotta magát a magyar királyi ház sarjának – Magyarország iránt különösebb érdeklődést nem mutatott, Bizáncban élt, s Manuél császár megbízásából 1163 és 1175 között a kis-ázsiai Kilikia helytartójaként önfeláldozóan védelmezte a birodalom határait a támadó muzulmánokkal szemben. Testvére lehetett az az István (görögösen Sztephanosz), aki 1154ben és 1164-ben is ott volt a Magyarország ellen felvonultatott bizánci seregben, de a magyar korona után már ő sem vágyakozott. Ebben az időben Borisz „megüresedett helyére”, vagyis trónkövetelőként II. Géza király testvérei, László és István hercegek léptek, akik Géza fiával III. Istvánnal (1162–1172) szemben követelték maguknak a királyi koronát az 1160-as években. Közülük László el is éri a koronát, és II. László néven magyar király lesz (1162–1163). Az ő történetük azonban 12. századi históriánknak már egy másik fejezetét képezi.
2. Képek
22 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
23 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
24 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
25 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
26 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Az elsõ Anjou Magyarország trónján KRISTÓ Gyula Az első Anjou Magyarország trónján A középkori uralkodóhoz csaknem annyira hozzátartoznak országlásának kezdő és záró dátumai, epochális napjai mint a ma emberéhez személyi száma vagy személyi igazolványának száma. S mégis nem csekély nehézséget okoz az Árpádok négyszáz éves magyarországi kormányzása (kereken háromszáz éves királysága) után a főhatalomban őket felváltó Károly Róbert epochális napjainak meghatározása. Azaz csak a kezdő időpont problematikus, hiszen halálának napja – 1342. július 16. – egyszersmind uralkodásának is záródátuma. A nápolyi származású, 1288-ban született Károly Róbert még az utolsó Árpád-házi király, III. András életében, 1300 augusztusában szállt partra az akkor Magyarországhoz tartozó Spalato (ma Split) kikötőjében, hogy kísérletet tegyen a jogos örökségének tartott Magyarország megszerzésére. Jogok a trónra A nápolyi Anjouk magyarországi trónigénye végső soron arra a házasságra megy vissza, amely V. István ifjabb király, majd magyar király leánya, Mária és a francia származású Anjou (Sánta) Károly herceg, utóbb nápolyi király között köttetett meg egy 1269. évi házassági szerződés alapján. 1290 – vagyis Mária testvére, IV. László magyar király halála – óta a nápolyiak szemében Mária királyné számított a magyar trón (egyetlen) jogos örökösének. Mária azonban 1292-ben fia, Martell Károly javára lemondott trónigényéről; Károly Nápolyból is érvényesíteni igyekezett felségjogait Magyarországon, birtokokat adományozott, „párt” szerveződött körülötte. Mivel azonban 1295-ben meghalt, a jog továbbszállt fiára, Károly Róbertre, V. István dédunokájára. A IV. László halála után ténylegesen a magyar trónt elfoglaló, velencei származású III. András (II. András király állítólagos unokája) trónjogosultságát a nápolyiak soha nem ismerték el, s 1300 nyarán látták alkalmasnak az időt arra, hogy személyesen és a helyszínen beavatkozzanak a magyar ügyekbe. A szétesett ország A vakvéletlen kezdetben Károly Róbert párthívéül szegődött, mivel 1301. január 14-én meghalt III. András, a hónap végén pedig özvegye, Ágnes királyné is elhagyta Magyarországot. A megürült trónra Bicskei Gergely választott esztergomi érsek, az Anjouk kipróbált híve sietve Károly Róbertet ültette azzal a lépéssel, hogy Esztergomban egy koronával megkoronázta. Károly Róbert oldalán a nápolyiak érdekeit oly szívén viselő pápa is bevetette a maga fegyverét, pápai követet küldött az országba. Az ország azonban nem akarta Károly Róbertet. A magyar krónika világosan megmondja: „ha az egyház adta királyt fogadják el, az ország szabad lakosai elveszítik szabadságukat”. Károly Róbertre nehéz idők jöttek, kiszorult az ország közepéből, a délvidéken, párthívei között húzta meg magát. Kénytelen volt tudomásul venni, hogy előbb Vencel cseh trónörökös (1289–1306), majd Ottó bajor herceg (1261–1313) fejét illette a jogszerű koronázáshoz elengedhetetlenül szükséges Szent Korona, jóllehet ez a körülmény igazi stabilitást egyikük uralmának sem biztosított. A tényleges hatalom az oligarchiák, a kiskirályok kezében volt. Károly Róbertnek az apró lépések politikáját követve nagy szívóssággal kellett feltornásznia magát megalázó helyzetéből a valóságos hatalom csúcsáig. Továbbra is élvezte az egyháziak támogatását. A pápa új legátust küldött érdekében Magyarországra, az erélyes és elszánt Gentilist. Diplomáciai manővereinek nagy szerepe volt abban, hogy Károly Róbert politikai ázsiója lassan emelkedni kezdett. A közben megürült esztergomi érseki széket is Károly Róbert ügyét támogató főpap foglalta el. Lassan kikristályosodott Károly Róbert körül egy olyan tábor, amelyet elsősorban a tartományurakkal szembeforduló köznemesek alkottak. A Szent Korona törvényesít Az első katonai sikerek 1306–1307-ben következtek be. Az Anjou-trónkövetelő elfoglalta Esztergomot, a még csehek által tartott Szepes várát. Az 1307. évi udvardi tartományi zsinat mindenkit arra intett, hogy Károly Róbertet fogadják el királyként, s engedelmeskedjenek neki. Az 1307. október 10-én Rákoson tartott országos gyűlés világi előkelői meg is tették ezt, elismerték királyuknak, de többségük aligha vette ezt oly mértékben komolyan, hogy engedelmességre, a jogtalanul elfoglalt királyi javak visszaadására akár csak gondolt volna is. Az immár Gentilis közreműködésével folyó tárgyalások sikereként 1308. november 27-én Pesten tartott országos gyűlés ismét hitet tett Károly Róbert királysága mellett. Az erre következő budai zsinat intézkedéseket hozott a király érdekében az uralkodói javak visszafoglalásáról, az Ottó hercegtől Kán László erdélyi vajdához került Szent Korona visszaszerzéséről. 27 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1309. június 15-én Budán az Anjou párti esztergomi érsek, Tamás megkoronázta Károly Róbertet Magyarország királyává. Immár másodszor került Károly Róbert fejére egy évtized alatt korona, de egyik koronázás sem felelt meg a hazai joggyakorlatnak. Az 1309. évi koronázással a nyolc évvel korábbi aktus jogszerűtlenségét maga Károly Róbert környezete elismerte, viszont az 1309. évi koronázás sem a Szent Koronával ment végbe, így tehát ez sem számított jogszerűnek. A harmadik, immár a Szent Koronával történt koronázásra 1310. augusztus 27-én Székesfehérvárott került sor. Melyik dátum tekinthető hát az Anjou-uralkodó országlása első epochális napjának? Maga Károly Róbert 1301-től számította uralkodási éveit. Jog szerint törvényes uralkodónak viszont csak harmadik koronázásától, 1310-től kezdve tekinthető. A sajátságos magyarországi viszonyokból fakadt viszont, hogy Károly Róbert egyik dátumtól kezdve sem vált ténylegesen, a valóságosan birtokolt hatalom alapján Magyarország uralkodójává. Hiába volt immár jogszerű királya az országnak, hatalma kevés volt. A tartományurak ellen. Erdélyben és Észak-Magyarországon Károly Róbert számára világossá vált egy évtized alatt: a tényleges hatalmat nem a jogi elismerés biztosítja számára, hanem erőszakkal kell megszereznie. A korabeli Magyarországon kialakultak már csoportok az uralkodó rétegen belül, akik és amelyek kiismerték a tartományúri berendezkedés javakat pusztító, sőt a békés termelő munka feltételeit is kizáró voltát. Ezek szükségszerűen Károly Róbert oldalán találták meg helyüket. Egyre nagyobb számban nemesek, egyháziak majd a városok sorakoztak fel Károly Róbert oldalán. 1311-ben indította első hadjáratát Csák Máté ellen, hogy ezt követően egy évtizeden át – más belháborúk mellett – elsősorban a Csák Máté elleni (egyébként rendre szerény eredményeket hozó) katonai akciók határozzák meg a király katonapolitikájának fő vonalát. Az 1312. június 15-én megvívott rozgonyi csata, ahol az Aba nembeli Amadé fiai oldalán Csák Máté segédcsapata is felvonult, elsősorban az Amadé-fiak számára jelentett tragikus fordulópontot, Csák Máté hatalmát még nem rendítette meg. A rozgonyi csata az első győzelem volt, s ezzel sikerült az uralkodónak elejét vennie a tartományúri hatalom további terjedésének. Némi túlzással azt lehet mondani: a rozgonyi csatamezőn az dőlt el, hogy lesz-e Anjoukori, Anjou-király irányította Magyarország. Az 1310-es évek elején elkezdett harcok Csák Máté és egyidejűleg a többi tartományúr ellen még egy évtizedig tartottak. Voltak a tartományurak közül olyanok (mint a Borsák és Aba Amadé fiai), akiket több fegyveres akcióban győzött le Károly Róbert, másoknál az idő dolgozott az uralkodó javára (Kán László 1315-ben, Csák Máté 1321-ben meghalt, s ezzel tartományuraságuk épülete megingott). Csak az 1320-as évek elején (Csák Máté halálának időpontjában, a még forrongó Erdély és a zempléni vidék pacifikálása után) gondolhatott arra a király: azt a két évtizedes csatát, amelynek a tétje az ország tényleges birtokbavétele volt, megnyerte. Ha a nehezén túl is volt, a keserű poharat még 1321 után kellett kiürítenie. A régi szövetségesek ellen A tartományúri hatalom a 20-as évek elején ugyanis régi fényében már csak a Száva és az Adna vidékén, Szlavóniában, Horvátországban, Dalmáciában és Boszniában tündökölt, ahol az Anjouk hosszú évtizedek óta leghűségesebb támaszai (bizonyos történelmi pillanatokban úgyszólván egyetlen szövetségesei) szinte királyi méretű és jellegű hatalmat alakítottak ki a maguk számára. Kisebb mértékben a Babonicokra, de főleg a Šubicokra nézve érvényes ez. A Šubicok immár fél évszázada családi hatalmat alakítottak ki Horvátországban, Dalmáciában, majd Boszniában, pénzt verettek, önálló külpolitikát folytattak. Noha Károly Róberttel a két évtized alatt soha nem kerültek konfliktusba (ellenkezőleg, legszilárdabb híveinek számítottak), az uralkodónak – ha tényleg egész Magyarország uralkodója kívánt lenni – velük is le kellett számolni. Az 1322-ben a dalmát tengerparton politikailag nehéz helyzetbe jutott (a dalmát városok, Babonic János, a velencei gályák és zsoldosok által szorongatott) Šubic Mladen a király, Károly Róbert segítségét kérte. Joggal tette ezt, hiszen maga és apja, Pál számos alkalommal és hathatósan támogatta Károly Róbertet (ha természetesen nem is önzetlenül). A király azonban nem sietett Mladen segítségére, hanem elfogta és fogolyként Horvátországból Magyarországra vitte. A Babonicok tartományuraságának az uralkodó 1323-ban vetett véget. Jánost elmozdította az általa és családja több tagja által régóta birtokolt szlavón báni méltóságból, s amikor János megkísérelte megakadályozni az újonnan kinevezett bán eljutását a tengerpartra, a bánnal levő magyarok fegyveresen legyőzték Babonic János seregét. Az ország uraként
28 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1323 Károly Róbert uralkodásának az az éve, amikor ténylegesen magát tekinthette Magyarország urának. Életének 23 éve ment rá erre. 12 éves volt, amikor belebocsátkozott a magyarországi ügyekbe, s 35 évesen ízlelte meg a teljes győzelem ízét. Jellemző, hogy 1323-ban a királyi székhely Temesvárról, a tartományuraktól védett területről Visegrádra került át. Károly Róbert közel negyedszázados harcot vívott a magyar trónért, s a sors még 20 évet sem engedett neki, hogy egész Magyarország királyaként váltsa valóra elképzeléseit. E rövid két évtized alatt azonban többet tett és másként tette, amint az előre várni lehetett. Nem igazolódtak azok a várakozások s félelmek sem, amelyek Károly Róbertben az egyház adta és az ország lakosai szabadságára törő királyt látták. Károly Róbert nem került az egyház járószalagjára. Az ország egyházi előkelői már 1318 elején véd- és dacszövetséget kötöttek Károly Róbert ellen, mert több ponton megsértette az egyház kiváltságait. 1338-ban a magyarországi főpapok XII. Benedek pápához intézett panaszlevelükben részletes „bűnlajstromot” állítottak össze Károly Róbertnek az egyháziak elleni ténykedéséről: az üresedésben levő egyházi méltóságok javait, az elhalt főpapok birtokait, vagyonát a király lefoglalja, a főpapi székek betöltése nem választás, hanem királyi javaslat alapján történik, ajándék címén megadóztatja az egyházakat, megsérti az egyházak igazságszolgáltatási kiváltságait, népeiket várszolgálatra kényszeríti stb. Külön hangsúlyt kapott itt az egyház politikai sérelme, hogy a király uralkodásának kezdete óta nem tartott országgyűlést. Nincs szó természetesen arról, mintha Károly Róbert általában és alapjaiban egyházellenes politikát folytatott volna, csak a várakozásaikban csalódott főpapok a központi hatalmat bizonyos pontokon az egyház sérelmére is következetesen építő király ilyen irányú vonalvezetésével nem értettek egyet. Ugyancsak nem igazolódtak azok az aggodalmak sem, hogy Károly Róbert uralma alatt az ország az őt támogató itáliai bankárok szabad vadászterületévé válik. A hatalom alapja: a királyi adó Károly Róbert uralkodása belháborúktól nem sújtott rövid 20 éve alatt a társadalmi élet szinte minden területén maradandót és újat alkotott. Reformjai egy irányba hatottak: egy új állameszmény megvalósítását, bizonyos megszorításokkal egy új Magyarország alapvetését szolgálták. A régi, az Árpádok országlásának elején kialakított állam-modell a földmagántulajdon elvén alapult, azon az elven, hogy a király az ország legnagyobb földesura. A 13. századi változások, miközben megkérdőjelezték ezt, az archaikus állam-modellt ásták alá. A feudalizmusban természetesen semmilyen hatalom nem függetlenítheti magát a földtől, így Károly Róbert is nagy gondot fordított a vár- és udvarnokföldek visszavételére, királyi uradalmak szervezésére, vagyis arra, hogy hatalmának saját földbirtok és földesúri jogon neki szolgáló népesség is nyomatékot adjon, de bizonyosan tisztában volt azzal: a korai Árpádok állama már nem állítható helyre, a kései Árpádok ingatag államát pedig nem kívánhatta vissza. Nem maradt más hátra, mint a királyi hatalom alapjait a föld mellett a királyi jogon szedett jövedelmekre, a regálékra (sóra, bányára, nemesfémre, pénzre, adóra, vámra) kellett átállítani. Új szervezet – új emberek Az új gazdálkodási rend új szervezetet igényelt. Az új állam-modell pedig új embereket. A régi arisztokrácia színe-java fizikai vagy politikai értelemben elvérzett a 13–14. század fordulója körüli évtizedekben vívott belháborúkban, s legtöbbjük a királyi hatalom elleni állásfoglalásával eljátszotta ősei által – mint hirdette – véren szerzett jogát az ország irányítására. Károly Róbertnek új arisztokráciát kellett létrehoznia: a régi arisztokrácia korábban háttérbe szorított ágaiba tartozó bárókból, nemesi nemzetségbe tartozó (vagy éppen nem tartozó!) köznemesekből, valamint Károly Róbertet támogató külföldiekből (itáliaiakból) alakult ki az új arisztokrácia. Az Újlakiak, a Nekcseiek, a Héderváriak, a Köcskiek, a Szécsényiek, a Kanizsaiak, a Lackfiak, a Szécsiek, a Garaiak, a Nagymartoniak, a Drugethek felemelése és felemelkedése Károly Róbert nevéhez s korához fűződik. Ez az arisztokrácia a személyes hála kötelékével kötődött Károly Róberthez, a király biztos lehetett környezete, munkatársai hűségében. Amikor 1330 egyik áprilisi napján. Zách Felicián merényletet kísérelt meg a király és családja ellen, nem a hajdan Csák Mátét szolgáló, Károly Róberttel szemben ellenzékben maradt főúr szervezett, politikai célzatú akciójáról volt szó, hanem személyes sérelemről. Károly Róbert belországi harcait mind a csatamezőn, mind a politikában sikerrel vívta meg. A külországi háborúkban nem bizonyult szerencsésnek. Az Ausztriában és Havasalföldön elszenvedett vereségek sem halványítják azonban el, hogy egyik igen jelentős középkori uralkodónk volt. Legjelentősebb királyaink között
29 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Ha Károly Róbertet nem is avatták szentté, s így nem került be a magyar szent királyok – István és László – szűk társaságába, de kortársai odavalónak érezték, s uralkodását a legjelentősebb királyokéhoz mérték. S hogy ez a vélemény nem kortársi elfogultsággal, nem a történelmi távlat hiányával magyarázható, azt az jelzi: ezt az értékelést a kései utókor is reálisnak tartja.
2. Képek
30 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
31 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
32 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
33 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
34 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
35 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
36 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
37 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
38 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Magyarország II. világháborús szerepérõl. Kállay Miklós beszélgetése a német követtel, 1942. november 12. FIGYELŐ SZINAI Miklós Magyarország II. világháborús szerepéről Kállay Miklós beszélgetése a német követtel, 1942. november 12. Az itt közreadott iratban a budapesti német követ informálja a német külügyminisztériumot Kállay Miklóssal, a magyar miniszterelnökkel 1942. november 12-én folytatott beszélgetésérőt A jelentésnek a kor és a korszak összefüggéseibe helyezve – véleményünk szerint – három vonatkozásban különös jelentősége van. Az „utolsó csatlós” koncepciója Ez a dokumentum ellentmond a magyar háborús kormányokról eddig részben a közvéleményben és részben a történettudományban is kialakult képnek. Ezt a még uralkodó, gyakran egyoldalú a véleményt 1945 előtt formálta az a körülmény, hogy a magyar kormányoknak tényleges politikájukat leplezni kellett nemcsak a németek miatt, de a németek leghűségesebb hazai szövetségesei, a magyar szélsőjobboldal miatt is, amely a legkisebb ügyekben is nap mint nap denunciálta a magyar kormányt a német hivatalos körök előtt. Így a széles közönség előtt nem látszottak a magyar kormány németellenes lépései. 1945 után pedig az ún. utolsó csatlós koncepció akadályozta, hogy reális kép alakuljon ki az 1939–1945 között folytatott konzervatív kormánypolitikáról. Magyarország második világháború alatt tanúsított magatartásának ez a sommás elítélése nemcsak a második Trianon igazolását (1946), az indokolhatatlan indokolását szolgálta, de a kialakuló új rezsim legitimációját is. A korabeli magyar politikai elit, a konzervatív nagybirtokos arisztokrácia elítélését 1945 után megkönnyítette a – véleményünk szerint egyébként – feltétlenül szükséges földreform előkészítésének és végrehajtásának légköre is. A magyar történetírás később szembeszállt ezzel a megbélyegzéssel, és ennek bizonyítéka – hogy csak a legfontosabbat említsük – a „Magyarország története” sorozat 1976-ban megjelenő VIII. kötete is. De jellemző a korviszonyokra, hogy míg ez a szintézis a külpolitikában, gazdaság- és katonapolitikában tudott támaszkodni jelentős tanulmányokra, a kötet megjelenése előtt nem volt és a mai napig nincs monografikus feldolgozása a magyar belpolitikának. Eddig egyetlen monográfia nem jelent meg a Teleki-, a Bárdossy- és a Kállaykormányok időszakáról. 1956 után, az évek során valamilyen furcsa kompromisszum alakult ki. Ha a teljes igazságot nem lehet megírni, nem lehet vállalkozni a történeti igazság ábrázolására – hangzott csendben a kompromisszum. A magyar háborús kormányok politikájában voltak súlyos hibák, végzetes megingások, menthetetlen bűnök, de ez a dokumentum is bizonyítja, hogy egész politikájuk megítélése felülvizsgálatra szorul. Európa Hitler lábai előtt Kállay Miklós magyar miniszterelnök és a budapesti német követ a dokumentumban ismertetett tárgyalásainak időpontjában a náci Németország hatalma és sikerei csúcsán van. A Szovjetunió területén folyó második sikeres német nyári offenzíva óriási területi hódításai után előre nyomulóban van a Kaukázusban, egy hónappal ezelőtt a náci hadsereg elérte a Volgát. A sztálingrádi csata már megkezdődött, de a magyar kormányfő még igazán nem számolhatott kimenetele eredményeivel. Ekkor még – túlzás nélkül – egész Európa Hitler lábainál hevert. Magyarország közvetlen szomszédai, az egykori kisantant tagjai, Hitler legmegbízhatóbb szövetségesei. (Szlovákia, Románia, Magyarország.) Ha figyelembe vesszük azt, hogy a beszélgetés előtt alig pár nappal szálltak partra Észak-Afrikában az angolszász expedíciós erők, még akkor is gerincesnek és önérzetesnek kell tekinteni Kállay Miklósnak a budapesti német követtel szemben tanúsított magatartását. Ebben az időpontban még nem lehet megítélni, hogy november 8-án valami helyi hadműveletről van-e szó az afrikai partokon vagy az Európa elnyomott népei által hőn várt második front bevezető támadásáról. De ezen a napon – november 12-én – a magyar kormány már láthatta, hogyan reagál a Harmadik Birodalom pozíciói legkisebb megrendülésére is. Az angolszászok afrikai partraszállása után egy nappal, november 9-én a németek a levegőből támadva afrikai
39 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
hídfőállást teremtettek Tuniszban, és két nappal később a náci hadsereg megszállta egész Franciaországot. 1942 őszén Európa közepén Kállay politikája szinte egyedül állt szemben a roppant német hatalommal. Tárgyalás a zsidókérdésről A beszélgetés egyetlen tárgya – a német követ fogalmazásában – „a zsidókérdés Magyarországon”. Ezalatt a németek – ahogyan ezt egyértelműen a magyar kormány tudtára adták – pontosan ezt értették: „1. Haladó (sic!) törvényekkel különbség nélkül minden zsidót ki kell iktatni a kulturális és gazdasági életből. 2. Valamennyi zsidó azonnali megjelölése megkönnyítené a megfelelő kormányintézkedéseket, és a népnek lehetőséget adna egyértelmű elkülönülésre. 3. Előkészítendő a zsidók kitelepítése és Keletre szállítása.” Az utóbbi követelést egy másik német diplomáciai irat még félreérthetetlenebbül fogalmazza meg: „A magyarországi zsidókérdés maradéktalan elintézésének végcéljával kell velünk együttműködve megszervezni a Keletre való kitelepítést.” Ez a mondat már tartalmazza a „végcél” kifejezést is. Más német iratból kiderül, hogy már 1942. június elején megjelölték a magyar zsidóság deportálására vonatkozó német igényeket. Mikor tehát 1942. november 12-én a magyar miniszterelnök erről a kérdésről tárgyal a német követtel, a magyar kormány már öt hónapja áll a magyarországi zsidó lakosságra vonatkozó német követelések nyomása alatt. Magyarország politikai vezetése 1942 nyarán, 1942 őszén teljesen tudatában lehetett a nemzetiszocialisták zsidóellenes követelései komolyságával. Az 1942. januári, úgynevezett wansee-i konferenciáról, ahol Németország vezetői részletekbe menően kidolgozták az európai zsidóság megsemmisítésének terveit, a magyar kormány nem tudhatott, de pontosan informálva lehetett a németek szándékairól berlini követe jelentéseiből, és a magyar külügyminisztériumban azt is regisztrálták, hogy Hitler – a wannsee-i konferencia után tartott – 1942. április 24-iki beszédében 28 ízben aposztrofálta a zsidóságot. A hazai németség ügye Ezen túl a német fenyegetéseknek nem csak a hitleri Németország megingathatatlannak látszó európai pozíciói adtak nyomatékot, de a magyar kormány konkrét helyzete is. 1942 januárjában a náci hadsereg és diplomácia már kikényszerítette, hogy Magyarország a németek támogatására a keleti frontra küldje a 2. magyar hadsereget, és ugyanakkor gazdasági követelésekkel szinte szüntelenül ostromolták a náci vezetők a magyar kormányzatot. Mindezeket a körülményeket figyelembe véve, nemcsak az a feltűnő vonása a dokumentumnak, hogy benne – a beszélgetés során – Kállay visszautasítja a német parancsokat, de a visszautasítás módja is. A Magyarország teljes alávetésére irányuló német irányvonalnak, a katonai és gazdasági nyomás mellett, harmadik állandóan alkalmazott eszköze volt a hazai német kisebbség kivételes jogai kiterjesztésére irányuló követelések politikája. Ezért feltűnő jellegzetessége a német követtel folytatott tárgyalásnak Kállay Miklós állásfoglalása a magyarországi német nemzetiség ügyében. Miután Kállay – ámbár a nácik nyelvén – racionális érvekkel mutat rá a német követ előtt a németektől követelt „intézkedések” „rendkívüli nehézségeire”, a beszélgetés végéről Jagow így tudósít: „Végül Kállay megjegyezte, hogy amennyiben egyáltalában a zsidókat egészen ki tudná kapcsolni, növekvő mértékben kellene a népi németek asszimilációjára törekednie. Fontosabb állások betöltéséhez amúgy is szüksége van népi németekre.” És Kállay megismétli (!): „Magyarországnak létéhez szüksége van a népi német elemekre, és ezért meghatározott keretekben törekednie kell a népi németek asszimilációjára.” Az egész magyarországi német politika ismeretében – úgy véljük – példátlan Kállaynak ez a gesztusa. 1933 óta, Hitler hatalomra jutásának kezdetétől, Gömböstől kiindulva minden magyar miniszterelnök tudta, hogy milyen eminens jelentőséget tulajdonít a Birodalom az ország német kisebbségi politikájának. Erre vonatkozóan csak egyetlen beszélgetésből, Teleki Pál grófnak és Csáky István grófnak Ribbentroppal, a német külügyminiszterrel 1939. április 29-én folytatott tárgyalásaiból idézünk. Ribbentrop bevezető megállapításai világosak, és felérnek egy fenyegetéssel. „A délkelet-európai térség a mi érdekszféránk; és a német hatalommal szembeszállni – tekintettel az erőviszonyokra – őrültség lenne.” A birodalmi külügyminiszter úr ebben az összefüggésben hangsúlyozta, hogy a német nép, de maga a Führer is hajlik arra, hogy egy országot aszerint ítéljen meg hogyan bánik az a kisebbségével.” És a beszélgetés végén (!): „A birodalmi külügyminiszter úr ezután még egyszer aláhúzta, hogy milyen súlyt helyezzünk a magyarországi német kisebbség jó kezelésére. A Führer Gafencunak (a román külügyminiszternek – Sz. M.) is megmondta, hogy nem csupán nála (Hitlernél – Sz. M.), de népénél is szimpátia szempontjából az a mérvadó, hogy az illető ország milyen bánásmódban részesíti népi németjeit.” (Az eredetiben kiemelve.) A történeti előzmények és összefüggések tudatában a magyar miniszterelnöknek a 40 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
beszélgetést záró megjegyzéseit csak egyféleképpen lehet értelmezni: Kállay a diplomácia nyelvén – de a nácik számára egy különösen érzékeny ponton riposztozva – a német követ tudomására adta, hogy a magyar kormány el van szánva a zsidókra vonatkozó német politika elutasítására. A deportálás elutasítása A dokumentumnak harmadik, a mai olvasó számára talán szintén váratlan eleme, hogy Kállay a zsidókérdés „megoldása” magyarországi „rendkívüli nehézségeinek” felsorolása végén ezt mondja: „A kérdés megoldása azért is nehéz volna, minthogy – példának okáért – a magyar paraszt egyáltalán nem antiszemita.” (Kiemelés az eredetiben – Sz. M.) És itt szeretnénk kiemelni, hogy Kállay nem egyszerűen arról beszél, hogy a magyar paraszt nem antiszemita, de azt húzza alá a Harmadik Birodalom budapesti képviselője előtt, hogy „a magyar paraszt egyáltalán nem antiszemita”. A dokumentum, a benne visszaadott beszélgetés jelentőségét az bizonyítja végül, hogy e tárgyalás után három héttel, 1942. december 2-án a magyar kormány, a korabeli Európában szinte egyedülálló módon – írásbeli jegyzékben – utasította el a nemzeti szocialista német kormánynak a magyarországi zsidók deportálásaira vonatkozó követeléseit. A magyar kormánypolitika e kérdésben tanúsított komolyságát megerősíti a Harmadik Birodalommal szemben már 1942 folyamán követett egész magyar politika. Kevés figyelmet szenteltek eddig arra, hogy a Kállay-kormány már 1942 nyarától ellenállást tanúsított a német gazdaságpolitikával szemben is, egyben elutasította a Magyarország északi határaival kapcsolatos új német manipulációkat. E politika folytatásának tekinthető 1943-ban, hogy a magyar kormány 1943 tavaszán és nyarán ismételten elutasította a német igényeket, hogy Magyarország a németek oldalán vegyen részt a balkáni országok katonai megszállásában. A magyarországi holocaust méreteit, szörnyűségének arányait nem lehet, nem szabad kisebbíteni. Forrásunk közlése kapcsán mégis arra szerettünk volna rámutatni, hogy feltétlenül különbséget kell tenni a zsidóellenes politika tekintetében egyrészt a magyar nép, a magyar kormány és másrészt a nemzetiszocialista német kormány között. Az utóbbi időben a magyarországi zsidó deportálásokkal foglalkozó publikációk mind gyakrabban felejtik el megemlíteni, hogy a magyar zsidóság százezreinek elhurcolására csak Magyarország függetlenségének elvesztése után, csak az ország német megszállása idején került sor. Szükségesnek látszik tehát nyomatékosan hangsúlyozni, hogy a legitim magyar kormány 1942 őszétől, több mint másfél évig szembeszállt az erre irányuló német politikával. Úgy véljük, ebben az esetben nem történelmietlen felvetni a kérdést: mi lett volna, ha Kállay Miklós már 1942 szeptemberében, októberében enged a német nyomásnak? Ettől az időponttól a háború végéig a német gépezet kényelmesen deportálhatta volna az egész magyar zsidóságot. Ebben az esetben Horthy 1944 júliusában nem menthette volna meg Budapest zsidó lakosságát. De tovább kell gondolnunk Kállay politikájának a konzekvenciáit. A német diplomáciai iratok ismerője előtt kialakult a kép: hogyan játszották ki egymás ellen a németek a középkelet-európai országokat a zsidó lakosság deportálásának kérdésében is. Erre vonatkozóan csak egy döntő jelentőségű dokumentumot idézünk. Himmler 1942. november 30-iki Ribbentrophoz intézett levelében – többek közt – ezt írta: „A mózeshitű zsidók száma a magyar statisztika szerint 742 827: a zsidók valódi száma azonban kereken egymillió lehet. Ezért különösen örvendetes lenne, ha tényleg sikerülne nekünk ezt az égető problémát Magyarországon is kiküszöbölni és ezzel – tekintettel arra, hogy a zsidók evakuálásának elkezdése végre napirendre került – a román kormányt is kétségen kívül ingadozó magatartása feladására tudnánk kényszeríteni. Ezen a réven a kérdést ugyanígy Bulgáriában is automatikusan tisztáznánk, minthogy – ahogy én tudom – a bolgár kormány saját zsidó rendszabályait szívesen összekapcsolná a román kormány hasonló intézkedéseivel.” Ha a Kállay-kormány 1942 őszén meghajolt volna a zsidók tömeges deportálására vonatkozó német követelések előtt, ez az engedmény végzetes láncreakciót válthatott volna ki az egész közép- és kelet-európai zsidóság sorsa tekintetében. A háború végét Budapesten kb. 124 000, Romániában kb. 400 000 zsidó élte túl, Bulgária zsidó lakossága 48 000 főt tett ki. Talán több mint feltételezés: a Kállay-kormány ellenállása 1942 őszétől 1944. március 19-ig, Magyarország német megszállásáig, jóval több mint félmillió közép- és kelet-európai zsidó életének a megmentéséhez járult hozzá. „A magyar paraszt nem antiszemita” DOKUMENTUM A Külügyi Hivatal aktáiból K H. 1942. november 16-án érkezett Német Követség Budapest,
41 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1942. november 13. Ezévi okt. 14-iki 2463. sz sürgönyutasításra, valamint az ehhez kapcsolódó ezévi okt. 17-iki és okt. 26-iki 1900. ill. 1948. sz. sürgönyjelentésekre. Tartalom: a zsidókérdés Magyarországon. Mikor tegnap Kállay miniszterelnökkel tárgyalást folytattam, a beszélgetés során ő maga kezdett a zsidókérdésben tett lépéseinkről beszélni. Megemlítette, hogy rövidesen választ fogunk kapni, ő azonban már most szeretné nekem megmondani, hogy a kormány ebben a kérdésben Magyarországon különös nehézségekbe ütközik. Magyarországon viszonylag több zsidó volna, mint a többi európai országban. Másrészt a magyarországi zsidók, ami nemzetközi befolyásunkat illeti, sokkal kevésbé veszélyesek, francia, svájci, angol vagy amerikai zsidók. A kérdés megoldása azért is nehéz volna, minthogy – példának okáért – a magyar paraszt egyáltalán nem antiszemita. A megkeresztelt zsidók számát 40 ezerben adta meg. Részemről a beszélgetést arra a veszélyre tereltem, amit ellenséges rádiók zsidók által történő hallgatása jelent. A miniszterelnök azt válaszolta, hogy ő maga is már azt latolgatja, nem volna-e célszerű a zsidók rádiókészülékeit elkobozni. A miniszterelnök nem hagyta magát meggyőzni annak szükségességéről, hogy az egész lakosság részére tiltsák meg az idegen adók hallgatását. Végül megjegyezte Kállay, hogy amennyiben a zsidókat egyáltalában egészen ki tudná kapcsolni, szükségesnek tartaná – ebben az esetben – növekvő mértékben törekedni a népi németek asszimilációjára. Neki amúgy is szüksége van a fontosabb állások betöltésére népi németekre. Magyarország létezéséhez, szükségesek a népi német elemek, és ezért törekedni kell – ha meghatározott keretekben is – a népi németek asszimilációjára. Ellenvetésemre, hogy a Volksbundhoz tartozó népi németek, amennyiben ugyanúgy bánnak velük, mint a magyarokkal, kétségtelenül ugyanolyan hűen és rendesen szolgálják magyar hazájukat, mint az asszimilált németek, azt válaszolta, hogy ez utóbbiról egyáltalán nem lehet szó, ha a németeknek nem szabad magyarul beszélni, ahogyan erre a Volksbund törekszik. Ennek is ellentmondtam utalással arra, hogy a népi németek természetesen akarnak magyarul tanulni, és a Volksbund-iskolákban tanítják is erre őket. Az a tény, hogy a miniszterelnök egész nyíltan beszél arról: állampolitikai szempontból célszerű lenne a népi németeket egy meghatározott keretben asszimilálni, különösen figyelemre méltó. V. Jagow
2. Képek
42 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
43 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Haditudósító kiállítás, 1943 STEMLERNÉ BALOG Ilona Haditudósító kiállítás, 1943 1943. május 2-án nagybaczoni Nagy Vilmos honvédelmi miniszter nyitotta meg a pesti Vigadó reprezentatív termeiben rendezett haditudósító kiállítást. Az ünnepségen megjelentek a katonai és a politikai vezetés magas rangú személyiségei, József királyi herceg tábornagy, Antal István nemzetvédelmi és propagandaminiszter, Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök, Jagow német követ, Jány Gusztáv vezérezredes, hogy csak néhányukat említsük. A kiállítás gazdag anyaggal, statisztikák, diagramok, modern, mozgalmas fotómontázsok alkalmazásával mutatta be a vezérkari főnökség alig egy éve életre hívott 6. nemzetvédelmi és propagandaosztályához tartozó haditudósító osztálynak a harctéren kifejtett tevékenységét. Jóllehet a tárlat rendező elve a sokszínű haditudósítói munka különböző területeinek és eszközeinek bemutatása volt, a kiállítás egyértelműen a hivatalos ideológiához kapcsolódó háborús propaganda céljait szolgálta magas színvonalon. (Maga a haditudósítás nem új műfaj, volt ilyen az első világháború alatt a Margitszigeten, sőt a Pasaréten műlövészárkot is láthatott az érdeklődő közönség.) A kiállítás megnyitásának időpontja sem lehetett véletlen, ekkor tértek haza ugyanis a Donnál elpusztult 2. magyar hadsereg maradványai. A háború poklát megjárt katonák személyes beszámolóját akarták ellensúlyozni a nagy sajtókampánnyal támogatott tárlattal. Az eredetileg két hétre tervezett nyitva tartást a rendkívüli érdeklődés miatt meghosszabbították, több mint százezren zarándokoltak el a Vigadóba. A fokozott érdeklődés érthető. Látni akarta mindenki, aki kint volt a fronton, de elmentek a kiállításra mindazok; akiknek fiuk, férjük, vőlegényük nem tért vissza, remélve, hogy a sok száz fénykép valamelyikén felfedezhetik szeretteik arcát vagy nevét a dokumentumokon. A személyükben nem érintetteket is vonzotta valószínűleg az a lehetőség, hogy bepillantást nyerhetnek egy távoli, sokat szidalmazott, borzongatóan idegen világba. A haditudósító kiállítás jellege hasonlított az 1945 utáni évtizedekben végsőkig lejáratott agitációs és propaganda kiállításokhoz, hiszen a műfaj ugyanaz, csak az ideológia változott – a háború, az orosz földön harcoló honvéd bemutatása meglehetősen egyoldalú volt. Daliás honvédek vonulnak az orosz síkságon, küszködnek az úttalan utak porával vagy sártengerével, elszántan rohamoznak, lovagiasan bánnak a lakossággal. Vereségekről, veszteségekről nem szólt a kiállítás, a vezető politikusoktól vett, optimizmust sugárzó idézetek; feliratok voltak hivatva erősíteni a győzelembe vetett hitet. A haditudósító kiállítás meghatározó anyaga a fénykép, amelyhez eleve a hitelesség a valósághű tükrözésének képzete társul, dokumentatív, szinte bizonyító erejével nem versenyezhet az írás, a hang, legfeljebb csak a film. A fényképek döntő része kitűnő. A hivatásos fényképészekből és nagyon jó amatőrökből verbuvált fotós haditudósítók megbízható mesterségbeli tudósa, valódi fotós szenvedélye, személyes bátorsága, olykor hősiessége szükségeltetett a képek megszületéséhez. A kiállításon hangsúlyosan szerepelt és szinte a haditudósító jelképévé vált az a dr. Szentpétery Tiborról készült nagyméretű fénykép, melyen sebesülten, kezében szétlőtt Leica fényképezőgépével volt látható. A gépet fényképezés közben érte a találat. Azok a fényképek, amelyek alapján fogalmat alkothatunk magunknak az egykori kiállításról, nemrégiben kerültek elő. Egy fotós haditudósító, dr. Szentpétery Tibor őrizte meg őket saját, mintegy 800 darabos harctéri felvételeivel együtt.
2. Képek
44 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
45 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
46 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
47 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Raoul Wallenberg SIPOS Péter Raoul Wallanberg A Legújabbkori Történeti Múzeumban 1992 augusztusában nyitották meg a „80 éve született Raoul Wallenberg” című kiállítást. (A szerk.) Mi köze volt Raoul Wallenberg svéd alattvalónak a budapesti zsidókhoz? Semmi. És mégis értük áldozta az életét. Hogy pontosan mikor? Nem tudjuk, mert szovjet fogságba került és eltűnt. Nem teljesen nyomtalanul, mert időnként hírek röppentek fel róla; de hogy mi történt vele, azt mind a mai napig „éjszaka és köd” fedi. A fogság nem csupán az élő embert nyelte el, hanem beárnyékolta tevékenységét is. A rejtély méltatlanul elfedi magát az embert és a tetteit, 1944-ben, Budapesten. Ezért figyelmünket erre összpontosítjuk. Holocaust és a szövetségesek A magyar fővárosban, miután a német megszállást követően hetek alatt elhurcolták a vidéki zsidóságot, Európa legnagyobb, kb. 200 ezer főnyi izraelita közössége tengette megalázottan, megbélyegzetten, a halálfélelem árnyékában napjait, de még életben volt. A tragédiáért, az európai zsidóság túlnyomó többségének pusztulásáért felelősség terheli az antifasiszta koalíció valamennyi nagyhatalmának vezetőit is, akik gyakorlatilag tétlenek maradtak. Egészen 1944-ig még azt sem vették jó néven, ha figyelmeztették őket a szörnyűségekre, és kifejezetten akadályozták a népirtás feltárását országaik közvéleménye előtt. Még kevésbé volt szó arról, hogy növeljék a fennhatóságuk alatt álló területekre beengedett zsidók számát, és a leghatározottabban elzárkóztak minden olyan katonai akciótól, amely esetleg késleltethette volna a fasiszta „végső megoldást”. Azzal érveltek, hogy a zsidókat úgy lehet megmenteni, ha megnyerik a háborút, ezért minden erőt erre kell összpontosítani. Bármilyen katonai vagy propaganda módszer, úgymond, erőket, eszközöket von el, megosztja a figyelmet és hátráltatja a tengelyhatalmak leverését. Ennek a logikának csupán egyetlen „hibája” volt – Hitler nem vette figyelembe az antifasiszta koalíció időrendjét és terveit. A koncentrációs táborokban – a más vallásúakon kívül – naponta kb. 15–20 ezer zsidót pusztítottak el. Tehát nem volt alaptalan az a feltételezés, hogy a győzelem időszakára már egyáltalán nem vagy csak nagyon csekély számban maradnak, akiket még meg lehet menteni. Horthy kormányzó, aki különösen a szövetségesek normandiai partraszállása után világosan látta Hitler vereségét, nem járult hozzá a zálognak tekintett budapesti zsidóság deportálásához. Bizonyítani is kívánt velük... Gazdag ember az üldözöttekért Wallenberg tevékenységének hátteréhez hozzátartozik két semleges ország, Svédország és Svájc különleges helyzete a Hitler uralta Európában. A háború idején ténylegesen a svéd érc maradt a német acéltermelés alapja. Még 1944-ben is a német vas- és fémipar által felhasznált 7,8 millió tonna ércből 2,6 millió tonna a skandináv országból származott, amelynek golyóscsapágy szállítmányai is nélkülözhetetlenek voltak. Németország és Olaszország között a vasúti fővonalak – egyetlen kivétellel – Svájcon át vezetettek. Ezenkívül a svájci ipar szintén alapvetően fontos termékekkel látta el a német hadigazdaságot. Magyarországon pedig mind a Sztójay-kormány (1944. március 22–augusztus 29.), mind pedig október 16-a után a Szálasi-kormány kerülni kívánta azt a látszatot, hogy német bábok, s igyekeztek megőrizni a szuverenitás külső kellékeit. A legitimáció elengedhetetlen részének tekintették a diplomáciai elismerést a semleges országok, így Svédország és Svájc részéről. Wallenberg tudatában volt az említett körülmények adta lehetőségeknek. Wallenberg megbízatása egy szűk körre szorítkozó akcióként indult. Csupán azok megmentésére küldték Budapestre, akik valamilyen bizonyított családi vagy üzleti összeköttetéssel rendelkeztek Svédországban. Tehát csak a budapesti zsidóság jómódú, kiváltságos rétegéről volt szó. Wallenberg emberi nagyságát azonban többek között az mutatja, hogy túllépett a számára szabott korlátokon, és mindent elkövetett, hogy megvalósítsa alapvető célját: „megmentsen annyi életet, amennyi csak lehetséges”. Roosevelt 1944 januárjában létrehozta a Háborús Menekültek Bizottsága elnevezésű intézményt, hogy a fasizmus üldözötteinek menedéket biztosítson. „Végül ebben a késői órában az amerikai kormány megpróbálta, hogy megmentse azt a keveset, ami még megmaradt az európai zsidóságból és Amerika becsületéből” – értékelik az elnök lépését Frederick E. Werbell és Thurston Clarke, az eddigi legteljesebb Wallenberg-életrajz 48 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
szerzői. A bizottság szükségesnek látta személyes megbízott delegálását Budapestre, és amerikai forrásokból ellátta megfelelő anyagi eszközökkel. Nyilvánvaló volt, hogy a kiválasztott személy, jóllehet elsősorban az Egyesült Államok elnökét képviselte, nem lehetett amerikai állampolgár. Az előbb említett svéd–német viszony, valamint a svéd külügyminisztérium készsége arra, hogy növelje missziójának létszámát Budapesten, kézenfekvővé tették egy svéd állampolgár kijelölését. Iver Olsen, a bizottság stockholmi képviselője, aki egyúttal az amerikai Stratégiai Szolgálati [hírszerő] Hivatallal (OSS) is kapcsolatban állott, egy magyarországi zsidó származású svédországi kereskedő, Lauer Kálmán alkalmazottját, Raoul Wallenberget választotta a cégtulajdonos javaslatára. Wallenberg biztonságos, kényelmes életet élt a semleges fővárosban. Ő maga nem volt vagyonos, a roppant gazdag család „szegény ágához” tartozott. Úgy érezte, többet kell tennie, mert többre hivatott. Osztotta a családi ethoszt – „mindenkinek, aki a Wallenberg nevet viseli, kötelessége a hazát szolgálni”. Úgy véljük, a hős fogalmához az is hozzátartozik, hogy valaki a szokványostól, a megszokottól eltérően, illogikusan és váratlanul cselekedjék. Wallenberg már kezdettől fogva elvetette a hagyományos diplomáciai módszereket. V. Gusztáv király személyes jóváhagyásával külön egyezséget csikart ki a svéd külügyminisztériumtól. A megállapodás első pontja szabad kezet adott számára, hogy „bármilyen eszközzel mentse az áldozatokat, a megvesztegetést is beleértve”. Jogot kapott arra, hogy bárkivel, tehát a németekkel ellenséges vagy a magyar rezsimmel szembenálló személyekkel is kapcsolatba lépjen a nagykövet nélkül, bár ő maga csak követségi titkári státuszban működött, összeköttetést tarthatott fenn a magyar miniszterelnökkel vagy kormánya bármely tagjával; hivatalos kihallgatást kérhetett még a kormányzótól is. Mindezen engedmények a svéd kormányzat rugalmasságát bizonyították, hiszen összeegyeztethetetlenek voltak egy diplomata jogi helyzetével általában és a svéd semlegességgel különösen. Egyéni lelemény Wallenberg 1944. július 9-én érkezett a magyar fővárosba. Ivan Danielsson svéd nagykövet már elkezdett egy mentési akciót. A svéd kapcsolatokkal rendelkező zsidók számára olyan ideiglenes útleveleket adott ki, amelyet egyébként világszerte csak olyan svéd állampolgárok kaphattak, akik elvesztették az útlevelüket. A nagykövetnek sikerült elérnie, hogy a magyar hatóságok ezeket a személyeket de facto svéd állampolgároknak tekintsék, akik mentesek a sárga csillag viselésétől és a deportálást előkészítő gettózástól. Az igazi áttörést a követségi titkár két nagy „találmánya” jelentette: a Schutzpass, vagy a „védőlevél” és a „védett ház”. A „védőlevél” egy igazolás volt, bizonyítandó, hogy tulajdonosát Svédország bebocsátja felségterületére, mihelyst erre a magyar és a német hatóságok a kilépési engedély és az átutazási vízum megadásával lehetőséget biztosítanak. Amíg az utazásra nem kerül sor, az illető a svéd követség védelme alatt áll. Wallenberg azt is belátta, hogy a Schutzpass birtokosait egyénileg nem tudja megóvni az atrocitásoktól és az elhurcolástól, ezért a svéd követség védelme alatt állónak nyilvánított házakba tömörítette őket. A meghökkentő dolog tehát az volt, hogy a törvény nélküli világban szabályokat, jogi fikciókat alkotott. Ezeket határozott fellépésével, alkalmazva a megvesztegetést, a későbbi felelősségre vonással való fenyegetést, hellyel-közzel elfogadtatta a zsidó ügyekben illetékes hatóságokkal. Mindez nem lett volna elegendő, ha beéri az okmányok kiadásával, s utána meghúzódik a diplomáciai immunitás védelme alatt. Wallenberg tudatában volt annak, hogy csak akkor érnek valamit a papírjai, ha állandó személyes jelenlétével hitelesíti érvényüket, és meggyőzi a rendőröket, csendőröket, nyilasokat, sőt még az SSeket is arról, hogy minden egyes védőlevéllel ellátott zsidó mögött – Svédország áll. Nem várta meg, amíg kopogtatnak az üldözöttek a követség kapuján, hiszen tudta, hogy nem jutnak el odáig. Ezért ő ment értük fáradhatatlanul, életét – különösen október 15-e után – a szó legszorosabb értelmében nap mint nap kockára téve, a védett házakhoz, a pályaudvarokra, az országútra, a hegyeshalmi határállomásra. Tudta azt is, hogy javában hamisítják a védőleveleket, amelyet a zsidó ellenállás nyilas egyenruhába öltözött tagjai osztogatnak, s mindenki kaphat, aki kéri, még akkor is, ha azt sem tudja, merre van Stockholm... Így vált Wallenberg beleegyezésével „demokratikussá” az eredetileg exkluzív dokumentum. Wallenberg érdemeihez tartozik, hogy példát mutatott más budapesti nemzetközi képviseletek számára is. A Svéd és a Nemzetközi Vöröskereszt, a svájci, a vatikáni, a spanyol, a portugál és a salvadori (!) missziók szintén megkezdték menlevelek kiadását és védett házak létesítését. Különösen nagy tömegben kerültek kiadásra svájci Schutzpassok. Wallenberg tevékenységét igen sokan segítették. A teljesség minden igénye nélkül említjük Charles Lutz svájci konzul, Dr. Waldemar Langlet, a Svéd Vöröskereszt budapesti megbízottja, Krausz Miklós, a Palesztina-Hivatal igazgatója, Komoly Ottó a Magyar Cionista Szövetség elnöke, Weiss Arthur a zagyvapálfalvai üveggyár és a Vadász utcai Üvegház – a svájci akció központja – tulajdonosa, báró Kemény Gáborné, a nyilas külügyminiszter 49 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
osztrák–olasz származású felesége, Szalai Pál rendőrtiszt, a budapesti rendőrség és a nyilas párt összekötője, valamint Langfelder Vilmos mérnök, Wallenberg sofőrje neveit. Raoul Wallenberg budapesti tevékenysége során sok tízezer embert mentett meg. A jutalom: fogság, halál Wallenberget 1945 januárjában Budapesten vagy környékén a szovjet biztonsági szervek elfogták és Moszkvába, a Ljubljanka-börtönbe szállították. Letartóztatására Werbell és Clarke még találnak magyarázatot: gyanússá tették kapcsolatai a német és nyilas hatóságokkal, nyilván az sem volt titok, hogy amerikai megbízatásból érkezett Budapestre. Családi kapcsolatai sem tűntek szovjet szempontból kedvezőeknek, hiszen egyik nagybátyja, a Németországban működő Jacob Wallenberg összeköttetésben állt a nyugati szövetségesekkel való különbékére törekvő Hitler-ellenes összeesküvő csoporttal. „Wallenberg magyarázata budapesti jelenlétére, a svéd zászlókra, az ezernyi svéd passzusra és amerikai kapcsolataira az volt, hogy kizárólag humanitárius missziót valósított meg a zsidók megmentésére. Ezt kihallgatói nem tudták megérteni. Egy olyan háború után, amely milliónyi orosz életbe és rettenetes szenvedésbe került, felfoghatatlan volt, hogy egy semleges ország polgára önként vállalja egy emberbaráti küldetés kockázatait és veszélyét. Hogy e vállalkozás céljául a zsidók megmentését jelölte meg, még inkább lehetetlenné tette, hogy higgyenek neki.” – írják Werbell és Clarke, nem csekély empátiáról tanúskodva a korabeli hivatalos szovjet gondolkodásmódot illetően. Nem kerülhetjük meg azt a kérdést, hogy milyen felelősség terheli a svéd és az amerikai kormányzatokat Wallenberg sorsáért. Úgy tűnik, hogy 1945–46-ban „leírták” őt, és nem tettek semmit erélytelen tudakozódáson kívül. A náluk határozottabban fellépő svájciak öt diplomatát és konzuli tisztviselőt szabadítottak ki oly módon, hogy cserébe két Svájcban elfogott szovjet állampolgárt adtak át Moszkvának. Ismeretes, hogy se szeri se száma a hasonló ügyleteknek. Visinszkij külügyminiszter-helyettes 1947. augusztus 18-án a tőle megszokott, minden ellentmondást kizáró modorban közölte, hogy Wallenberg nincs és soha nem is volt a Szovjetunióban, neve ott teljesen ismeretlen. Nem adott elfogadható magyarázatot arra, hogy ha ez így van, akkor Gyekanoszov külügyminiszter-helyettes, különben szintén Berija egyik bizalmi embere, miért közölte 1945. január 16-án, hogy Wallenberg már szovjet védelem alatt áll. Ha elfogására lelhetők is indokok, az már teljesen érthetetlen, hogy miért nem engedték őt szabadon a hruscsovi években, különösen 1956–1964 között. (Ha csak nem halt meg valójában.) Hiszen nála sokkal „veszélyesebb” embereket bocsátottak el a Szovjetunióból, így 1955-ben háborús bűnösök is hazatérhettek a két német államba. A szovjet szervek évtizedeken át még a Wallenberg név említését is „provokációnak” tekintették.* Pedig nem zárták le megnyugtatóan az ügyet. Gromiko külügyminiszter 1957. február 2-án egy olyan változatot tett közzé, amely szerint „találtak” egyetlen szál iratot Wallenberg 1947. július 17-én bekövetkezett állítólagos elhunytáról. A probléma csupán az volt, hogy a Gromiko-jegyzékben említett A. L. Szmolcov, a Ljubijanka-börtön kórházának vezetője és Abakumov állambiztonsági miniszter ekkor már nem éltek... Az 1940-es évek végétől viszont egyre-másra tértek vissza a Szovjetunióból olyan volt rabtársak, akik láttákhallották 1947 után is Wallenberget. 1961-ben Dr. Nanna Svartz kiváló svéd orvosnő egy moszkvai tudományos tanácskozás alkalmából A. L. Mjasznyikovtól, a Szovjet Orvostudományi Akadémia elnökétől és Szemjonov külügyminiszter-helyettestől arról értesült, hogy Wallenberg életben van, bár egészségi állapota megromlott. Később azonban Mjasznyikov tagadta, hogy ilyen információt adott volna, és a „gyenge német nyelvtudásából” adódó félreértésre hivatkozott. Szemjonov pedig „nem volt elérhető” egy újabb meg beszélés céljára. Csupán 1965-ben, Erlander svéd miniszterelnök moszkvai látogatása alkalmából nyilatkoztak ismét Dr. Svartznak arról, hogy Wallenberg a közelmúltban elhunyt a börtönben. Ezt a dátumot, mint elhalálozásának feltehető időpontját, alátámasztja az a tény is, hogy mostohaapja, Fredrik von Dardel orvosprofesszor 1965. október 19-én kérte egy svéd bíróságtól; érvényesítse Raoul Wallenberg 1939-ben készített végrendeletét. A szégyenletes Wallenberg-fejezet azonban csak akkor zárul le véglegesen, ha az illetékes, most már orosz hatóságok megfogadják Andrej Szaharovnak még 1980 márciusában a stockholmi Wallenberg-bizottsághoz intézett levelében foglalt javaslatát, és átadják a bizottságnak Wallenberg vizsgálati dossziéját, valamint személyes börtön- és munkatábor iratait. Hinnünk kell abban – Wallenberg példája bizonyítja –‚ hogy léteznek olyan igazi értékek, mint a humánum, a szolidaritás, az igazságtalanság és az esztelenség megvetése. S e nemes érzelmek, indulatok nem csupán
50 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
katekizmusok és erkölcstani munkák lapjain találhatók, hanem időnként és helyenként cselekvésben is megjelennek. Erre még akkor is jó gondolni, ha az ilyen emberek ugyanazt kapják jutalmul, amit a náluk hitványabbak büntetésül. * 1949 után tudományos igénnyel Magyarországon először a História tárgyalta a Wallenberg-témát. Vö. Pótó János cikkét a Wallenberg-szoborról a História 1984/1. számában! (A szerk.)
2. Képek
51 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Krónika a 2 Krónika a 2. magyar hadsereg pusztulásáról Ez év őszén bemutatják a Krónika c. filmsorozat egészét. A sorozat 1983-ban rövidített terjedelemben (16 részben) már szerepelt a képernyőn. Az alábbiakban közreadjuk az alkotók idei beköszöntőjét és az 1983. évi bemutatás hátterét is feltáró dokumentumokat. I. Krónika, 1992 1979-ben gondoltunk arra: a 2. magyar hadsereg történetét fel kell dolgozni. Kezdetben egy kétrészes dokumentum filmnek indult, de hát elég gyorsan kitűnt az, hogy két részben ez nem oldható meg. A filmgyár egy ideig tolerálta a nyújtást: először három rész, majd négy rész vagy öt rész. De tovább már nem mehettek. Ekkor kerestük meg a televíziót, koprodukciós tárgyalásokat kezdtünk. Megegyeztünk: tíz rész. Nem akarom most nyújtani a mese fonalát, végül is 25 rész lett. Miért? Mert szerintem minden film egy kaland, egy dokumentumfilm különösen az. És nem lehet előre meghatározni, hogy éppen mikor és hogy tud befejeződni. Kezdték sugározni a sorozatot. A harmadik vagy a negyedik rész után nagy botrány keletkezett. A botrány tárgya az volt: ábrázolható-e, vagy egyáltalán képernyőre kerülhet-e annak bemutatása, hogy egy magyar karpaszományos őrmester és egy ukrán tanítónő szerelmesek lesznek egymásba. Ráadásul a tanítónő férje kint harcol a fronton! Ez akkora ideológiai robbanást okozott, hogy a sorozat rögtön abba is maradt... Majd adódtak más problémák is. El is kezdték, abba is hagyták, hol az egyesen vetítették, hol a kettesen vetítették. Egy töredékes kép jutott el a nézőkhöz. Aztán abba is maradt a sorozat. A televízió vezetői azt mondották, hogy ekkora, tehát ilyen sok részes sorozat még a magyar munkásmozgalomról sem készült. Igazuk is volt, valóban nem készült. A sugárzás megszűnt. Tíz éven keresztül mindent megtettünk, megpróbáltunk, erőltettünk, mondván mégiscsak le kéne egyszer ezt a filmet vetíteni. (Zárójelben jegyzem meg: ugyanaz lett a sorsa különben az öt részes Pergőtűz c. filmünknek is.) A könyvet bezúzták. Most is késéssel mutatják be, persze. Én azt gondoltam: jó, hát a pártállam idején nem lehetett ezt különböző okok miatt sugározni, akkor most, amikor ez a változás itt megtörténik, akkor most lehet. De hát már két, lassan három év is eltelt addig, amíg a nézők elé kerül ez a film. Persze az azért nagy dolog – azt is el kell itt mondani –‚ hogy egyáltalán erre a filmre akkor azt a pénzt meg lehetett szerezni, mert azért 25 rész nem 25 krajcárba került. Nem vagyok benne biztos, hogy ma, bármilyen furcsa, ma, egy ekkora vállalkozáshoz meg tudnánk-e ezt szerezni. De még fontosabb az, hogy azóta, mióta ehhez hozzákezdtünk, eltelt tíz év, és ha az ember megnézi, vagy én megnézem azt a névsort, azt a nyolcvan vagy kilencven embert, nem is tudom pontosan, hányan mondják el a történeteiket, hát abból sajnos manapság már nagyon kevesen vannak életben... Sára Sándor Minden, ami körülöttünk történik, ránk kényszeríti ismét a háború emlékezetét. S nemcsak jelképesen, hanem valóságosan is. Hiszen Szerbiában s Boszniában olyan mindennapos a háború, mint amilyen mindennapos volt a Don-kanyarban harcoló magyar katonáknak vagy nekem 1944 decemberétől 1945. március közepéig. Különös lelki tünet, hogy a hétköznapi évek sodrában alig-alig idéztem föl a háború képeit, de a verseimben mindig fölbukkantak váratlanul. Most azonban estéről-estére szinte menetrendszerűen megjelennek a tévéadások képzettársításai gyanánt. Furcsa paradoxonként mondhatom, hogy az elfelejtett háború romházait, géproncsait s halottait a Délen zajló háború támasztotta föl. Azok a félálomba alámerült halottak, amelyeket én 14 éves fejjel 1944 és 45 telén láttam Székesfehérvár, Zámoly és Pákozd térségében, ma halottként – orosz, német és magyar halottként – újra elevenek. Nem mehetünk el mellettük közönyösen. Azt hiszem, ahogy Nagy Imrét és vértanú társait újra kihantoltuk és eltemettük, nekünk az egész második világháborús korszakot ugyanígy kell kihantolnunk és újra eltemetnünk. Ezt követeli tőlünk az Új Magyarországban közölt halott magyar katonák több tízezres névsora is. Látom, olvasom a neveket: mindegyik egy-egy elpusztult család és elpusztult jövőlehetőség. Ennél a névsornál fájdalmasabb olvasmányt lehetetlen elképzelni. De a megrendülés mellett úgy is kell olvasnunk ezt a névsort, mint figyelmeztető parancsolatot. Mert, ha egy nép képtelen tisztán emlékezni, képtelen gondolkodni is. Nem tudja meg soha, mi történt vele és összemosódik benne a hamis áldozat és az igazi áldozat értéke; a tragédia és a balszerencse. Illyés Gyula mondja nagyon okosan: nemcsak a jövőt, a múltat is teremteni kell. Folyton helyre kell tenni, ki kell igazítani. Sajnos, az elmúlt negyven év tömérdek emléket engedett jóvátehetetlenül elpusztulni. Ez a fölismerés akkor rendített meg, amikor már nagyon kevés második világháború szemtanút tudtunk a felvevőgép lencséje elé leültetni. Ha még egy-két évet késünk, Sára Sándor 25 részben elkészített Krónikája ma nem létezik. A történészek minden bizonnyal kiásták volna az eseményeket 52 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
igazoló dokumentumokat, és megteremtették volna ennek a háborús időszaknak valódi arcképét, de az igazit soha. Mert más a történelmi igazság, mint az, ahogy az ember végig éli és végig szenvedi a történelmet. A történelmi esszékből és tanulmányokból kimaradnak az idegrendszer katasztrófái, kimarad a gyilkosok hideg tekintete. Íróként sajnálom, sőt röstelkedem is, hogy az elmondhatatlan sok háborús szenvedésből nem született igazi, nagy irodalom. Nem születtek drámák és regények. Holott nagyon sokan teli vagyunk megrázó történetekkel. A sok közül hadd idézzek föl egy rövidet. Egyik frontorvos jegyezte föl a naplójába. A történet lényege az, hogy a háború már Lengyelország területén zajlik, s a németekkel visszavonuló magyar katonák a lengyel partizánok közelében harcolnak. De a lengyelek és a magyarok történelmi barátsága még ilyen körülmények között is eleven. Hamarosan összebarátkoznak egymással, még ha ellentétes oldalon harcolnak is. A barátságnak olyan nyomatékos bizonyítékai vannak, hogy a partizánok lőszert, fegyvert a magyar katonáktól kapnak. Mindez egy magyar százados irányításával történik. Egyik alkalommal a partizánok megtudják, hogy ilyen és ilyen területen németek vonulnak át. Aknákat kérnek a magyar századostól s természetesen kapnak is. A megnevezett fölvonulási területet elaknásítják. S milyenek a háború iszonyatos fintorai, a németek helyett a magyaroknak kell átvonulniuk a területen. S ki robban föl először? A százados, akitől az aknákat kapták. Amikor kiderül a tragédia, a sok halált megélt lengyel partizánok nem tudnak beletörődni a sors rettenetes tőrvetésébe. Elhatározzák, hogy valamilyen formában kifejezik együttérzésüket. Összeeszkábálnak egy fészerben őrzött és szétszerelt repülőgépet s berepülnek vele az ellenséges frontszakaszra, ahol a magyar századost eltemették. Vállalkozásuk életveszélyes, de ők mégis három tiszteletkört repülnek a friss sír fölött, s ledobnak rá egy réti virágokból font koszorút. Van-e ennél emlékezetesebb pillanata a barátságnak, a becsületnek a halállal sakkozó háborúnak? Az efféle történetekben erkölcs van, filozófia, emberi nagyság. S ezt, mint a Biblia alaptörténetét, mindenki megérti. Csoóri Sándor ...Nagyon érdekes az én cikkemnek a sorsa és a története is, amit a Népszabadságban kifejezetten a film védelmében írtam, és ami minden további nélkül megjelent. A cikknek tulajdonképpen hármas mondanivalója volt. Az egyik: a magyar kormányzat egyáltalán nem valami könnyűszerrel egyezett bele abba, hogy a 2. magyar hadsereget a frontra küldjék, és figyelnünk kell arra, milyen viták voltak a német és a magyar kormány, illetve a magyar kormány és a katonai vezetés között. A második mondanivalója volt: ezek az elpusztult katonák áldozatok voltak. A harmadik mondanivalója: a „kibeszélés” volt: vagyis hagyni kell az embereket kibeszélni. Eddig azok a magyar katonák, akik a II. világháborúban harcoltak, vagy átélték ezt az időszakot, nem beszélhették ki ezeket az élményeiket. Ez a cikk bizonyos apró változtatásokkal megjelent előszavaként a majdan bezúzott Pergőtűz című könyvnek. Így került zúzdába a Népszabadságnak egy cikke, ami egyébként olvasható volt, de a Pergőtűzben nem volt olvasható, mert azt bezúzták. Juhász Gyula II. Krónika, 1983 Pergőtűz, Krónika – 1983. Részlet az előszóból A történészek nagyon sok mindent elmondtak már Magyarország második világháborús történetéről, különösen a kül- és belpolitikáról, a gazdaságtörténetről, a munkásmozgalomról és az ellenállás történetéről. Az emberek tömegeinek háborús élményeiről, a magyar társadalom különböző rétegeinek a háborúval való tényleges találkozásáról annál kevesebbet. Mert valljuk be, a háború alatti magyarországi lakosság alig két százalékát kitevő frontkatona, megkínzott munkaszolgálatos és politikai üldözött háborús tapasztalata nem volt általános élménye a lakosságnak, s nem tekintette sajátjának az összlakosság hat százalékát kitevő zsidóság faji törvényekből fakadó szorongását, félelmeit, megaláztatását sem. 1944-ig, a német megszállásig a lakosság nagy része számára a háború a fokozódó megélhetési nehézségekben, a hírekben és a propagandában, a rendkívüli törvényekben, az uralkodó eszmeáramlatokban volt érzékelhető. A háború lényegével, a fegyveres harcokkal, a bombázásokkal, a váratlan és értelmetlen pusztulás rémével először 1944-ben találkozott. A háború ezért sok ember tudatában – akarva-akaratlan azonosult az utolsó félév felszabadító harcaival, az „ostrommal”, a „fronttal”, háborús tapasztalatai innen adódtak... …A 2. magyar hadsereg, amely már a hídfőcsatákban nagy veszteségeket szenvedett, rossz felszereléssel, korszerű nehézfegyverek nélkül – amelyeket a németek ígéreteik ellenére sem szállítottak le –‚ utánpótlási zavarokkal, felváltás nélkül, amelyre tartalék híján nem volt lehetőség, elcsigázottan nézett szembe az orosz téllel és a szovjet hadsereg nagy erejű ellentámadásaival, amelyek már 1942 novemberétől a nagy Donkanyarnál kibontakoztak. A szovjet hadsereg sztálingrádi áttörése után, december 27-én Hitler kérésére a magyar kormányzó merev védekezést előírva megtiltotta a csapatok visszavonását.
53 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A német és a magyar hadvezetést meglepetésszerűen érte 1943. január 12-én és 14-én az urivi és scsucsjei hídfőktől elindult szovjet offenzíva, amely több helyen áttörte a magyar arcvonalat, bekerítéssel fenyegette a hadsereget. A németek nem siettek az éppen megalakult Cramer-páncélos hadtesttel a magyar csapatok segítségére, sőt a magyarok védelme alatt igyekeztek visszavonulni. Ezekben a harcokban a 2. magyar hadsereg rettenetes veszteségeket szenvedett, s ezt katasztrófává szélesítette a visszaözönlő csapatokkal szembeni kegyetlenkedés, a németek brutális önzése, a dermesztő fagy. A 200 ezer fős hadseregből 40 ezer katona meghalt, 70 ezer megsebesült, vagy fogságba került. Anyagi felszerelése szinte teljesen elpusztult. A voronyezsi katasztrófának, a németek sztálingrádi vereségének, az egész volgai front összeomlásának jelentőségét a magyar politikai élet minden tényezője felismerte, s politikai érdekeinek megfelelő következtetéseket vont le belőle. A kormány és a vezérkar hamar egyetértésre jutott abban, hogy a 2. hadsereg maradványait mielőbb haza kell hozni, s újabb egységeket nem szabad a frontra küldeni. Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök már január végén szorgalmazta Hitler főhadiszállásán a magyar csapatok maradványainak visszavonását. A németek viszont azt kívánták, hogy ha már a frontharcokban nem is, de legalább a megszállási feladatok ellátásában vállaljanak a magyarok nagyobb szerepet, s ezért a 2. hadsereg maradványaiból hozzanak létre legalább hat hadosztályt erre a célra. Ezt a követelést a Kállay-kormány – miközben megkezdte az intenzív béketapogatózásokat a nyugati hatalmak felé – megtagadta, majd azt az új német javaslatot is, hogy a szovjet területek megszállása helyett Magyarország legalább Szerbia megszállásában vegyen részt. A német és a magyar vezérkar között folytatott tárgyalások végül is 1943 tavaszán azzal zárultak, hogy Magyarország ugyan nem vesz részt a Balkán megszállásában, de a 2. hadseregből két könnyű hadosztályt állítanak ki megszállási feladatok ellátására a Szovjetunió területén, a már működő megszálló erőkön felül... Juhász Gyula
2. Képek
54 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
55 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
56 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
57 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
58 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
59 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. A magyarországi cigányüldözések. A kártérítést igénylõk adatai alapján KARSAI László A magyarországi cigányüldözések A kártérítést igénylők adatai alapján Kártérítési alapelvek A német békeszerződés hiánya súlyosan érintette a cigánydeportáltakat és hozzátartozóikat is. A nyugatnémet parlament a nácik által elkövetett bűnök jóvátételére az Entschädigungsrecht, az általános kártalanítási jog alapelvét figyelembe véve alkotta meg a jóvátételi törvényt. A háborús időszakra eső olyan jóvátételről van szó, amely a náci Németország által elkövetett törvénytelenségeket volt hivatva jóvátenni. Ennek a „másik háborúnak” védtelen polgári személyek voltak az áldozatai, akiket faji vagy vallási hovatartozásuk miatt, vagy pedig azon a címen, hogy ezek a személyek a nácizmus politikai ellenségei, üldöztek a német fasiszták. A győztes hatalmak parancsa és a világ közvéleményének nyomása kényszerítette a nyugatnémet kormányt arra is, hogy közvetlenül is fizessenek kártérítést, adják vissza az elrabolt javakat, vagy fizessék meg e javak ellenértékét. Az Entschädigungsrecht, az általános kártalanítási jog az élethez, testi épséghez, egészséghez való jog megsértése miatti kártérítési jog szabályozására szolgált. A Rückerstattungsrecht (visszatérítési jog) a volt megszálló hatalmak által hozott jogszabályokon alapszik, tárgya az üldözöttektől jogtalanul elvett, meghatározható vagyontárgyak visszaadása, illetőleg ezek egyenértékének megtérítése. A törvény előírásai értelmében az elvett tárgynak kapcsolatban kell állnia az NSZK területével, például olyan módon, hogy bizonyítható, hogy a Magyarországon elvett ékszereket a mai NSZK területére szállították. A kártérítés gyakorlata A kártalanítási eljárás az igénybejelentéssel kezdődik, a jóvátételi hatóságok messzemenően kötelesek figyelembe venni azt a helyzetet, amelybe az üldözött az üldöztetés folytán jutott. Ez különösen vonatkozik azokra a bizonyítási nehézségekre, amelyek az üldöztetés közben az okiratok elvesztése, elhalálozás, a tanúk felkutatásának problémái és egyéb hasonló okok folytán keletkeztek. A bizonyíték az igényjogosultak, kérelmezők eskü helyetti nyilatkozata. A jóvátételi törvény úgy rendelkezett, hogy a kártérítési igények bejelentésének végső időpontja 1958. április 1je, ha ezt valaki önhibáján kívül elmulasztotta, akkor a határidőt 1959. április 1-ig meghosszabbították. Magyarországról Németországba 1–62 000-ig számozott igény érkezett ki. Mint azt a kárigényfelvevők is jól tudták, népgazdasági érdek volt, hogy minél több nyugatnémet márka kerüljön be az országba, ezért itthon nem nagyon firtatták, hogy a kárigény-bejelentőket egyrészt valóban deportálták-e, másrészt valóban annyi értékük volt-e 1944-ben, amennyit bejelentettek. Mint a Kártalanítási Tanácsadó Iroda 1973. március 13-án keletkezett egyik jelentése megállapította: „R. K. és társai által benyújtott kérdőíveken eskü helyetti nyilatkozaton deportálásuk időtartama 1, illetve 2 év volt, és a család két tagja a deportálás során el is pusztult. Mint az az iratból kiderül, Sz. elvtárs közölte: »hogy ő személyesen hallgatta ki az R. család egyes tagjait, akik előtte beismerték, hogy mindössze két hétig voltak internáló táborban, és az 1944-es évet minden bántódás nélkül Magyarországon töltötték«”. Nem kis összegekről volt szó. Mint az a Népszabadság 1971. február 3-i számából kiderül, amelyben Gáti Ödön, a Nácizmus Üldözötteinek Bizottsága elnöke nyilatkozott: az NSZK kizárólag az üldöztetés idején, a nácik által elvett tárgyakért fizet kártérítést, és ez nem érinti a más nyugatnémet kártalanítási törvények alapján a szabadságkorlátozás, az egészségromlás vagy az eltartó elvesztése miatt érvényesíthető kártalanítási igényeket. Miről vallanak a papírosok? A cigányok II. világháborús üldöztetésével foglalkozó publicisztikai jellegű írásokban visszatérő motívum, hogy a cigányokat kihagyták a jóvátétel fizetéséből, miként a földosztásból is.
60 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Bizonyosnak tekinthető, hogy annak a híre, hogy a deportáltak és hozzátartozóik jóvátételt kaphatnak, eljutott a cigányokhoz, az analfabétákhoz és az írni-olvasni tudókhoz egyaránt. Más kérdés, hogy sokan csak késve értesültek erről a lehetőségről, és ezért nem kaphattak egy fillért sem. 1959–1960-ban mindazokból a falvakból, városokból jelentkeztek cigányok, ahol levéltári forrásokkal bizonyítható, vagy legalábbis igen erősen valószínűsíthető, hogy valóban üldözték őket. Az Általános Értékforgalmi Bank Rt. irattárában kb. 80 000 kártérítést igénylő dossziét őriznek. (Ez a bank kapott megbízást az egyéni eljárások intézésére.) Ezeknek döntő többségét magyarországi zsidók nyújtották be. Cigányok 298 db kérvényt adtak be, ebből 35 olyan dosszié volt, amelyből semmiféle használható adat nem derült ki. A 80 000 dossziéból a bizonyíthatóan cigányok által benyújtottakat számomra több mint 6 hónapig végzett megfeszített munkával egy 4 tagú munkacsoport válogatta ki. A magam részéről egy több mint 200, cigányok körében népszerű családnevet tartalmazó listával tudtam munkájukat segíteni. A 263, értékelhető adatot is tartalmazó dosszié feldolgozása során a következő főbb adatokhoz jutottam. Ha minden olyan adatot hitelesnek fogadok el, amely arról tanúskodik, hogy a kárigény-bejelentőt honnan hová deportálták, kikkel együtt és hány közvetlen rokona, hozzá tartozója pusztult el, akkor a 263 dossziéban összesen 219 halott, 208 deportált neve szerepelt. 33 főt Komáromból küldtek haza, általában 3 heti raboskodás után, 7-en azt írták le, hogy a nagy körmendi cigánygettóból szabadultak. Ez összesen 467 fő. De ismétlem, ezeket az adatokat csak akkor fogadhatjuk el hitelesnek, ha föltételezzük, hogy az adatlapokat kitöltőknek csak akkor fogott vastagabban a tolla, amikor elrabolt értéktárgyaikat vették lajstromba. Emberek és sorsok H. I.-né 1957-ben 1942 szeptemberét adta meg elhurcolása időpontjául, azt közölve, hogy Mária, Franz és Aloisia keresztnevű gyermekeit vele együtt deportálták. 1961-ben már azt közölte, hogy 4 gyermekével együtt deportálták, név szerint Helenával, Micivel, Angellával és Elizabetával. Volt olyan kérvényező még az első időkben, aki 1944 tavaszát, kora nyarát adta meg elhurcolása időpontjaként. 1959 végétől következetesen majdnem minden adatlapon gépírással már csak 1944. november első hetének valamelyik napját jelölik meg. Ugyanakkor ezekből a dossziékból is az derül ki, hogy az esetek túlnyomó többségében csak a munkaképes korú férfiakat és nőket hurcolták el kényszermunkára. Amennyiben mégis elvitték a munkaképtelen nőket, öregeket, kisgyermekeket is, ezeknek többségét Komáromból hazaengedték. S. I.-né igen részletesen le is írta deportálása történetét. Mint írja, Püspökszenterzsébet (Pécsváradi járás – Baranya vm.) községből hurcolták el őt és férjét, P. L-t Auschwitzba és Dachauba. Ő maga Auschwitzba került, férjét Dachauba hurcolták, és ott meg is halt. 1944. október hónap második felében valamely reggelen 8 csendőregyenruhás tört be a házukba, munkaszolgálatra hurcolták onnan őket. A két csendőrrel kapcsolatban (Kovács és Béres nevű) S. I.-né megjegyzi, hogy Pécsváradon teljesítettek szolgálatot. A 8 csendőr közül 2 fő az akkori községi bírónál, Gyenis Imrénél intézkedett, hogy megfelelő lovaskocsi álljon rendelkezésükre. „Délelőtt 10 óra tájban megjelentek a kocsik, és felszállítottak engem, férjemet, anyósomat, valamint P. J., jelenleg Erzsébet 112. alatti lakost. Pécsen átadtak bennünket a német parancsnokságnak, másnap vonatba raktak, Komáromba leszállítottak, a Dunán keresztül egy várba. Ott nagyon sok cigány, zsidó és egyéb személy volt. Két hétig voltunk ott, a férfiakat kiválogatták, azt mondták a frontra viszik őket. Az asszonyokat, gyerekeket vonaton hazaengedték, a lányokat és gyermektelen asszonyokat Berlinbe vitték. Auschwitzban megnyírtak, 1945 tavaszán a tábor felszabadult.” Mint S. I.-né megjegyzi, úgy megkínozták, hogy gyógyíthatatlan beteg lett. A legértékesebbek – legalábbis számomra – azok a dossziék, amelyekben nem egyszerűen kitöltötték az adatlapokat, hanem az üldözött cigányok részletesen, kézzel írott feljegyzésekben számoltak be az 1944-ben velük történtekről. Így például K. J.-né leírja: „1944. év nyarán 6 hónapos részes arató munkát végeztem Zala megyében. Még ez év őszén a munkák után járó bérem felvétele végett jelentem meg munkahelyemen, és a bérem felvétele után az Alsónemesapátiban lakó nagyanyámhoz mentem, ott megszállottam. Éjjel korán 3 órakor hatósági személyek rugdosták a lakás ajtaját, és parancsolták, hogy 10 percen belül talpon legyek, felöltözve. Ez megtörtént. … Egy nagyobb tömeget bekísértek Zalaegerszegre a gyűjtőbe, onnan Komáromba kerültünk. Innen Dachauba, majd Bergen-Belsenbe szállítottak.” A cigányok itthon tartva A cigányok egy részét nem hurcolták el Németországba, hanem Magyarország területén dolgoztatták őket. Erről számol be minden valószínűség szerint hitelesen C. Gy. is. Pankaszról 1944-ben a fasiszta csendőrök
61 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
elhurcolták Söptére honvédelmi munkára, és itt 4 hónapig dolgoztatták mezőgazdasági munkában. Mint leírja: „4 hónap kegyetlen munkában és embertelen megaláztatásban telt el, mire már egészségileg teljesen leromlottunk, ruhánk teljesen leszakadt rólunk, hazaengedtek a másik nyomorúságba. Itthon szüleink hasonló helyzetben voltak.” A Székesfehérvárról Várpalotára elhurcolt és ott kivégzett cigányokat együtt ölték meg néhány helybéli cigánnyal. Ezt tanúsítja R. A. beadványa is: „1945-ben, míg én katona voltam, itthon maradt élettársamat: Ny. M., 14 éves R. S. nevű fiamat és R. Lajos nevű bátyámat, feleségét, két lányát és egy munkását az itteni akácosban agyonlőtték a nyilasok.” F. G. 1971-ben készített szívszorító kérvényében arról ír, amit egyre többet hallani napjainkban, amikor egyre erősebbé, általánosabbá válik Magyarországon a cigányellenesség: „Még most is mondják sokan sóhajtozva, hogy csak még élne az a Hitler, legalább lepusztította volna az összes zsidókat, a cigányokkal együtt.”
2. Képek
62 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
63 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. A Rerum Novarum evangélikus elõzménye, 1848 EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM HAFENSCHER Károly A Rerum Novarum evangélikus „előzménye”, 1848 Nálunk evangélikusoknál nincs olyan értelemben tanító hivatal, mint római katolikus testvéreinknél, s így akarva nem akarva véleményem szubjektívebb, mint egy római megnyilatkozás, amely mögött a Tanítói Hivatal és végső soron maga a pápa őszentsége áll. Az evangélikus nagy világcsalád, amelynek nagy része a Lutheránus Világszövetségbe (LVSZ) tömörül, legfeljebb a 16. századi Hitvallási iratainkra és az első évezredbeli közös hitvallásokra tud hivatkozni, amikor közös hitéről beszél, amiben consensus van. De nincs olyan 20. századi hitvallási irata, ami kötelező érvényű lenne az ún. evangélikus tagegyházak számára a LVSZ-en belül. Az 1947ben alakult LVSZ (Lund)alkotmányában a Confessio Augustanat és Luther kátéit említi közös alapként, de ezekben nem találhatunk direkt utalást arra, amit a 19. század eleje óta szociális kérdésnek vagy a munkásság, proletariátus problémájának nevezünk. Nem jelenti ez azt, hogy akár az ún. Világgyűléseink (Lundtól–Curitiba 1990-ig) nem foglalkoztak ezzel az üggyel, vagy hogy evangélikus teológusaink Németországban, az Evangélikus Északon, az Egyesült Államokban, az ún. kisebbségi és ifjú egyházakban ne nyilvánítottak volna véleményt, de azt jelenti, hogy egy hivatalos irattal, enciklikával szemben én nem tudok felmutatni egy ugyanolyan értékű, tekintélyű hivatalos evangélikus dokumentumot. Ez nem defectus fidei, nem is erkölcsi szociáletikai érzéketlenségünk, hanem strukturális különbözőségünkből adódó különbség, amit más vonatkozásban az LVSZ–Vatikán között folyó dialógusban is (1973–84) állandóan érzékeltem, hiányoltam. A II. Vatikáni Zsinat óta ez állandó hiányérzete az evangélikusságnak világszerte... Egyház és munkásság Az indusztrializmus előretörése nemcsak a fejlődést jelentette a 19. század elején, hanem mérhetetlenül sok problémát is vetett fel: a korlátlan gazdasági liberalizmus, a tőke felhalmozódása és a tőkések lelketlennek mondható, kizsákmányoló, a munkásságot kiszipolyozó embertelen magatartása, a profit kíméletlen hajszolása, a munkabér alacsony volta, a munkaórák magas száma, a gyermekek foglalkoztatása odavezetett, hogy a munkásság jelentős része önmagára maradt, az egyháztól elidegenedett, mert úgy érezte, hogy a felebarátot hirdető egyház elhagyta az új proletár réteget, nem láthatott többé a kereszténységben szövetségest, a szegények barátját, az egész kereszténységet a polgárság (burzsoázia) vallásának, sőt a marxizmus tanítása alapján, amit ideológiájává tett, a polgári ideológia támaszának tartott, s így ellenségének látott. Nemcsak antiklerikális lett, hanem egyházellenes is. A harcos ateizmus alapmagatartássá vált, a hit és tudás közti mesterséges ellentétkeltés nem a tudós emberek, hanem a munkások körében szinte axiómává lett, amire a „tudományos materializmus” nevében szívesen hivatkoztak, evidenciaként emlegettek – hogy mit vesztettek az egyházak a 19. században ebben a vonatkozásban, az szinte felmérhetetlen. Hogy „ki fordított hátat kinek”, ez olyan kérdés, amit nehéz megválaszolni. Az egész évszázad egyik legégetőbb kérdése az ilyen értelemben vett szociális kérdés, csak a múlt évszázad utolsó évtizedében kapott némi választ, vagy kiutat kereső kísérletet. Minden esetre, ha későn is, de valami elindult. Előttem is ismerősek a társadalmi igazságszolgáltatásért küzdő római katolikus gondolkodók törekvései, a francia, német, olasz római katolikus tudósok és római katolikus politikusok kísérletei, egészen a Tribourgi Unió létrehozásáig, másként a Nemzetközi Katolikus Egyesület megalakulásáig, amelynek nagy része volt abban, hogy megjelent a szociális kérdésekkel szembenéző Rerum Novarum. Új reformáció igénye Az evangélikus Jochan Hinrich Wichern (1808, Hamburg–1881, Hamburg) 1848. szept. 22-én beszédet mondott a wittenbergi templomban, Luther sírja felett, mintegy 500 vezető egyházi ember jelenlétében. Később ezt írja: „Életem legáldottabb órája volt ez, Istenáldotta óra.” Gyújtó hatására jellemző, hogy mindenki felállt a helyéről, és elfogadták a Wichern-féle programot, amit később evangélikus manifesto-nak neveztek, jelezve, hogy a kommunista kiáltvány és az evangélikus manifesto egy esztendőben született meg, és nincs mit szégyenkeznie az egyháznak. Nem maradt le teljesen az ipari társadalom fejlődésének ütemében. Wichern a segítőkész, cselekvő kereszténység embere volt. Ilyeneket mondott: „Ha a nép nem akar az egyházhoz jönni – az egyháznak kell a néphez menni. Szükséges, hogy az intézményes szociális munka legyen egyházi munka.” „A szeretet is az enyém, nemcsak a hit.” Ez nem lehet kevesek passziója, hanem az egész egyház vállalkozása, a szeretet és hit összetartoznak. A hit bizonyítéka a mentő szeretet. Jól látta a szekularizáció veszélyét, és az egyház merevségét, régi, formákhoz ragaszkodását ostromolta. Új reformációra van szükség; az első a hit jegyében, a második a 64 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
szeretet jegyében. Új egyházi helyek és új alkalmak kellenek – hirdette. Nemcsak a megszokott szószék és templompad alkalmas az igehirdetésre, sőt nem is csupán egyházi épületek. Minden hely szentté válik, ahol megszólal Isten igéje. A megszokott istentiszteleti alkalmakon kívül az elhanyagolt gyermekekre, munkások, munkanélküliek közötti munkára gondolt. Nem azért ostorozott, hogy romboljon, hanem azért, hogy építsen. Wichern belülről ismerte diákjait, az elhagyott gyermekek sorsát, otthonát. Valóban nyomorult gyermeksorsokat produkált a 19. század iparosodó társadalma. Kora az ún. kontinentális zárlat ideje volt, amikor Hamburg halálra volt ítélve, tilos volt a kereskedelem Angliával... Munkanélküliség és szörnyű nyomor uralkodott mindenütt. A gyermekek egy része a nagyváros szemétdombjain nevelkedett fel, csatangoltak, csavarogtak az utcákon – ők voltak az igazi hajótöröttjei a nagy társadalmi és gazdasági válságnak. Égbekiáltó volt a nyomor! Embertelen szociális körülmények láttán születik meg benne a Raues Haus intézményének terve, ez a világméretűvé lett ún. belmissziói központ. Az illusztráció csak arra volt jó, hogy érzékeltesse: a Németországban jelentéktelennek éppen nem mondható evangélikus egyházban, ebben a történelmi egyházban is mozdult valami, és kezdeményezéseket ébresztett felekezeteinkben.
2. Képek
65 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
66 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
67 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
68 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. A román történetírás önvizsgálata? Román szakember a román történetírás válságáról és elkerülhetetlen önvizsgálatáról KÖZÖS DOLGAINK DEMÉNY Lajos A román történetírás önvizsgálata? Román szakember a román történetírás válságáról és elkerülhetetlen önvizsgálatáról Romániában az 1989 decemberében lezajlott események válaszút elé állították a román történetírást is. Az akadémiai kutatóintézetek és a különböző tudományegyetemek történelmi fakultásai kivételével a „hivatalos” történetírást meghatározó és megtestesítő intézmények: a Román Kommunista Párt Propaganda Osztálya mellett működő Ideológiai Bizottság, a Párttörténeti Intézet, az Ilie Ceauşescu vezette Hadtörténeti Intézet a történelem süllyesztőjébe kerültek. Hasonló sorsra jutott néhány erősen kompromittált folyóirat, közöttük az Anale de Istorie és a Lupta întregului popor. A nevezett intézményekben és intézetekben dolgozó nagyszámú személyzet szétszéledt. Néhányan teljesen visszavonultak, vagy egyelőre legalábbis elhallgattak. Mások azonban annál nagyobb lendülettel kapcsolódtak be a legszélsőségesebb fasisztoid jellegű napi-, illetve hetilapok munkájába, lettek olyan kiadványok állandó munkatársai, sőt irányítói, mint a România Mare, Europa, Natiunea, a nagyváradi Phoenix vagy más helyi nacionalista lapok. A milánói bíróság által fasisztának nyilvánított és megbélyegzett, de a Vatra Româneasca „kulturális” szövetség tiszteletbeli elnökévé választott Iosif Constantin Dragan által finanszírozott lapok szerkesztőségeiben többen találták meg az igazi beállított erkölcsi magatartásuknak, felkészültségüknek megfelelő helyet. A hatalom által is megtűrt, sőt néha bátorított idegengyűlölet, nacionalizmus, pontosabban az antiszemitizmus és magyarellenesség felkorbácsolt légköre lehetőséget teremtett arra is, hogy a szélsőséges történelmi publicisztikába bekapcsolódjanak a titkosrendőrség, a Securitate egyes volt munkatársai vagy a tisztikar néhány magas rangú tagja. Az új hangvétel Az 1990 márciusában bekövetkezett tragikus marosvásárhelyi események elfajult légkörében már-már úgy tűnt, hogy rövid távon nem lehet számítani egy józanabb önvizsgálatra a román történetírásban. Nagy erkölcsi erőről tett tanúbizonyságot a Társadalmi Dialógus Csoporthoz csatlakozott néhány román történész a maga határozott állásfoglalásával az elburjánzott nacionalizmussal szemben, mert volt bátorsága még az alaptalan „nemzet árulás” vádjával is szembenézni. Amikor azonban az ellenzéki pártok kezdték felismerni, hogy a mesterségesen is szított idegengyűlöletet a Nemzeti Megmentési Front egyeduralmának megszilárdítására és az ellenzéki pártok marginalizálására használták fel, megjelentek a történelmi publicisztikában is az új hangok. Ami még elképzelhetetlen volt az 1990. december elsején megrendezett gyulafehérvári megemlékezésig, az 1991-ben bekövetkezett. A józanabbul gondolkodó román történészek kezdtek szóhoz jutni, illetve kezdtek megszólalni. Nőtt közöttük azoknak a száma, akik merték vállalni a népszerűtlenség kockázatát is. Mindezt csak erősítette a politikai élet porondjára lépett Polgári Szövetség és a Polgári Szövetség Pártja, amelyik alakuló kongresszusán, 1991 augusztusában, meg merte hirdetni Smaranda Enache asszony felhívása alapján a romániai interetnikus kapcsolatok demokratikus programját. A régi kiszolgáltatottság A Belügyminisztérium alá rendelt levéltárakban, a „hivatalos” történetírás álláspontját propagáló megyei és helyi múzeumokban, könyvtárakban dolgozó történészek népes rétegéből viszonylag sokan kötelezték el magukat a letűnt rendszer csaknem maradéktalan kiszolgálására. Kiszolgáltatottságuk egy táborba kényszerítette őket a középfokú oktatásban dolgozó történelemtanárokkal, akik annak idején állásukkal játszottak, ha meg merték kockáztatni, hogy eltérjenek a „hivatalos” történetírást hűen követő egységes tankönyvektől. A román történetírás külön nyomorúságát jelentette, hogy a dicstelenül letűnt diktátor által megtestesített rendszerben a történetírás megkülönböztetett figyelemnek örvendett, a pártpropaganda élmezőnyében állott. Ez szabta meg a lehetőségek igen szűk körét. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a Belügyminisztériumhoz tartozó levéltárak csaknem minden kézirattárat bekebeleztek, és még a román kutatók számára is a lehetetlenségig 69 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
korlátozták a levéltári kutatást, vagy azt nézzük, hogy a szakkönyvekhez való hozzá férhetőséget az úgynevezett titkos állagok egész rendszerével bástyázták körül, és leépítették a nemzetközi folyóirat- és könyvcserét, akkor kirajzolódik a román történelmi kutatás kiúttalan helyzete. Szükségesnek tartottuk mindezt megemlíteni annak jelzésére, hogy a romániai kutatók elvi állásfoglalását nem csupán az egyéni erkölcsi magatartás határozta meg, hanem nagy mértékben a pártpropaganda által megfogalmazott „társadalmi elvárás” közege és a lehetőségek igen szűk köre. A múlt új típusú értékelése Néhány román kutató határozottan szembeszegült a régi nézetekkel. Dr. Damian Hurezeanu, közismert újkortörténész, egyéni hangvételű Történelmi közeg; kulturális légkör és a historiográfia önkeresése (Context istoric, climat cultural si cautare de sine a istoriografiei) című, 1990 októberében írt tanulmányával fogjuk ezt bizonyítani, amely a Societate si cultura. Noua alternativa nevet viselő folyóirat 1991. évi 3. számában jelent meg a 39–42. oldalakon. A folyóiratot a Társadalom és Kultúra UNESCO Klubja és a Román Akadémia Társadalomelméleti Intézete adja ki. Az 1989. decemberi események után megalakult új intézetet Radu Florian, közismert filozófia professzor vezeti, aki egyben Damian Hurezeanuval az említett folyóiratot is szerkeszti. Az új kiadvány jellegét és eszmei beállítottságát „a társadalomelmélet és demokratikus kultúra” fogalmakkal határozták meg. A szerző véleménye szerint a román történetírást egy egészen más erkölcsi, intellektuális és tudományos értékrendre kell átállítani, az igazi történelmi megismerésre. „A heroizáló és dicsőítő történelemmel szemben vissza kell térni a humanizáló történelemhez, és vissza kell állítani a kritikai szellem működőképességét.” Damian Hurezeanu leszögezi, hogy nem áll szándékában a román történelem valójában hősies és felemelő lapjait eltüntetni. „De Ceauşescu idejében máshová lyukadtunk ki, nevezetesen oda, hogy az ország történelmét dicsőséges egyéniségek és hőstettek láncolataként ábrázoltuk abból a célból, hogy a »legmagasabb« és elérhetetlen végnél kössünk ki, ahol maga »a legnagyobb« személyiség állott. Igaz, hogy a tisztességes kutatók megmaradtak saját szakmai körükben, megállottak a jóérzés és a reális értékek határán; de az érdekelt trubadúrok és azok az együgyűek, akik azt hitték, hogy ezzel jó ügyet szolgálnak, már nem ismerték a mértéket. A korszak által »kiválasztott« írásokban egy természetellenes, az elégedettségtől telített, nagyzoló, felületes és zajos levegő lebegett, amelyikből hiányzott a történelem igazi átérzése, az átélés meggyőző ereje, és amely a könnyen elérhető illúziókat volt hivatva táplálni bennünk. Ám valójában az alsóbbrendűséget erősítette éppen azáltal, ahogyan ettől meg akart szabadítani.” Damian Hurezeanu szerint ez a szemlélet még ma is tovább él a román történetírásban. Példának hozza fel azt a közhelyként elterjedt állítást, hogy 1944. augusztus 23-ika 200 nappal megrövidítette a második világháborút vagy, hogy Románia a negyedik hatalom volt a fasisztaellenes szövetség hadviselésében. Szerinte ezekről az állításokról le kell mondani, mert „nélkülözik a valóságnak megfelelő alapot, dagályosak, gyanút keltenek, és kétségessé teszik történetírásunk szavahihetőségét. Gondoljuk csak végig a következőket: Németország és a vele szövetséges erők augusztus 23. után még 240–250 napig folytatták a háborút. Azt állítani, hogy Románia jelenléte (Németország oldalán) még 200 nappal meghosszabbította volna a háborút, egyértelmű azzal a feltételezéssel, hogy katonai és gazdasági ereje és általában vitalitása révén a román társadalom csaknem egyenlő volt Németországéval. Ki az a komoly kutató, aki ezt fenntarthatná?” Hasonlóan le kell mondani szerinte arról a tézisről is, hogy Románia egy olyan korszakban lépett ki a háborúból, amikor annak kimenetele még távolról sem dőlt el. „A háború sorsa eldőlt az Amerikai Egyesült Államok hadba lépésével, vagy talán az 1941. évi Moszkváért vívott összecsapás során.” A történetírás nemes feladata a szerző szerint a humánum kultiválásában áll. „A történelemnek vannak kimagasló egyéniségei, hősei; de nem hinném, hogy az új fejlődési stádiumba lépő historiográfiánk eszményképe lehetne az értelem nélküli dicsőítés.” Ez esetben a Damian Hurezeanu által felhozott példa az az utóbbi időben jelentkező törekvés, hogy Ion Antonescu marsallból nemzeti hőst faragjanak. A szerző nyíltan száll szembe ezzel a törekvéssel és mindazzal, ami vele jár, mert nincs benne semmi, ami a valóság vélt visszanyerését jelentené. Persze – írja D. Hurezeanu – a kérdés komoly „tartalmi elemzést” követel meg. „Mindaddig azonban, amíg az értékrend felállításában a történelmi egyéniségeknek és gondolkodásoknak objektív értelme marad, és a mérték meghatározói a demokratikus értékek, nagyon nehéz Ion Antonescu számára egy valóságos hős köpenyt megvarrni... Az ország történetében nem volt egy tragikus tévedésben végződő hősies tett Antonescu fellépése”.
70 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Ebben az esetben a szerző szerint határozott választ kell adni a következő lényeges kérdésekre: az Antonescurendszer lényege, Antonescu viszonya a Vasgárdához, mennyiben mérte fel a tábornok, illetve a marsall a Hitler által kirobbantott háborúhoz való csatlakozás kockázatait, következményeit? Számolni kell a másodlagos tényezők sorozatával: elméletileg Antonescu angolbarát volt, szembeszegült a német gazdasági terjeszkedéssel, de ugyanakkor beleegyezett, hogy újabb hadosztályokat irányítson a frontra. „Lehet, hogy nem lépett volna be a háborúba, ha nem létezett volna Besszarábia kérdése, de mindenesetre nem bonyolódott volna bele annyira.” Nemzet és kisebbség Külön szeretnénk felhívni a figyelmet arra, amit Damian Hurezeanu a román nemzeti életmodellről, a román nemzet és a nemzeti kisebbségek viszonyáról, e viszonyok történelmi távlatáról mond. Szerinte ez a kérdéskör nagyobb fontossággal bír, mint az eddig tárgyaltak. „A történetírás feladata ezt a témát elmélyíteni saját ismeretkörének szélesítése érdekében, de még inkább azért, hogy a nemzeti tényező helyes értelmezését adhassa a mai civilizáció szemszögéből. Világos, hogy a totalitárius rendszer által sugalmazott értelmezés normái elavultak. Mekkora a különbség az 1918. évi Gyulafehérvári Egyesülési Nyilatkozat szelleme és a totalitárius rendszer alatt hozott nemegyszer értelmetlen korlátozó intézkedések jellege között, amit csak súlyosbított a hamisan marxista köntösbe öltöztetett dicsekvés! »A nemzetiségi kérdés végleges megoldásának« hamis jelszava alatt hozott intézkedések a valóságban a gyanú és bizalmatlanság megalapozói és okozói voltak. Ott, ahol határozott és egyértelmű választ kellett volna adni a kérdésekre, az elhomályosítás folyt.” Damian Hurezeanu is abból indult ki, hogy „mind a gyakorlati politika, mind az elvek szempontjából a kiindulópont a kérdések rendezésében »az egységesen strukturált nemzetállam lehet«. Az ebből következő történelmi következtetések sokrétűek, de a historizmus elvét meg nem szeghetik.” Ugyanakkor a társadalompolitikai szervezést megtestesítő állam köteles az összes állampolgárok, a haza összes fiai számára egyenlő jogokat és szabadságokat biztosítani. „Létezik e téren egy értékes történelmi örökség a nemzeti életünk reprezentatív egyéniségei gondolkodásában és cselekvésében, kezdve Nicolae Balcescuval egyenesen az 1918. évi egyesülést megvalósító egyéniségekig. Ezek sugalmazói lehetnek azon magatartásbeli és jogi normáknak, amelyek a románok és a nemzeti kisebbségek interetnikus érdekeit egymáshoz igazíthatnák... Ez esetben is a mérce a demokrácia eszményében áll. Ez az egyetlen, amely képes választ adni a történelmi távlatú, de nyilván a jövendő útját is jelző bonyolult viszonyok dialektikájára.” A fenti elvi megállapítások tükrében Damian Hurezeanu a román történetírásban eddig párját ritkító bírálat tárgyává teszi a Ceauşescu -diktatúra utolsó éveiben megjelent néhány kiadványt. Ezek közül az első A történelemtanítás veszélyes játéka (Jocul periculos al falsificarii istorice) című kiadvány, amely – mint ismeretes – elsősorban a magyar történetírás, a magyarországi kiadványok gyanúsítgatásával, megvádolásával foglalkozó írások gyűjteménye. A kiadvány Stefan Pascu és Stefan Stefanescu szerkesztésében jelent meg 1987-ben. Damian Hurezeanu állítása szerint jellemző, hogy „az egyes szerzők és a kötet szerkesztői csak akkor szereztek tudomást róla, hogy nevük szerepel a szerzők és szerkesztők listáján, amikor a kiadvány megjelent”. Damian Hurezeanu úgy ítéli meg, hogy e kiadvány „nagy súllyal esik latba a román történetírás passzív mérlegén”, mert „sok benne a vagdalkozó szöveg”, „rikítóan polemikus a hangvétel”, és „fontos téziseket képtelen érvekkel alátámasztva bizonyítani”, „kétes szakmai felkészültségről árulkodik”. A mai román történetírás lényegi kérdése D. Hurfezeanu szerint abban áll, hogy az igazi önismeret útjára lépjen, megtalálja a román történelem maradandó értékeit az egyetemes történet keretében. „Annak tudata, hogy a (román) történetírás a ma is létező válságon ment át, kiindulópontja lehet a történeti kutatás új feladatának vállalására, és egyben elmaradhatatlan záloga sikerének.”
2. Képek
71 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
72 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
73 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. A magyar légierõ a II. világháborúban NYÍLT TÉR – Tisztelt Szerkesztőség! JÁNOSIK József Hogy honvédeink a „behavazott orosz síkságon” is hazájukat védték, vitatható. Hogy melyik fegyvernem volt előnyösebb helyzetben, ez is vitatható. De az nem vitatható, hogy a Magyar Királyi Honvéd Légierő repülői minden bevetéskor életveszélyt vállalva hajtották végre feladatukat. Vitatható? Lehet! De csak ellenség vitathatja azt, hogy az 1944. április 3-i nagy amerikai bombatámadás után (de már előtte is) vadászrepülőink hazájukat védték a túlerő ellen, az akármilyen pontos bombavetésre kiképzett, de mégis rengeteg ártatlan ember pusztulását okozó repülők ellen. A felsivító szirénákat meghallva már csak a légvédelmi tüzérekben és a vadászrepülőkben bíztunk. Nálunk is legendák hőseivé nőttek a „fészket védő sasok”. Joggal! A kor példaképei voltak, mert akkor még igazi hősök voltak a példaképek. Nem ők írták a történelmet, de a történelem részesei voltak. Harcaik, tetteik, életük történelmünk része! Közülük még sok itt él köztünk vagy külföldre kényszerült a „hála” elől. Újságíróink, íróink kötelessége, hogy megkeressék őket, írják meg élményeiket, szenvedéseiket, életüket, emlékezésüket a hősi halált halt bajtársakra. Fiataljaink ne a hollywoodi kitalációk, a Nemzet Csótánya, az üvöltés és a mindent letaposó erőszak üdvét idealizálják! Adjunk nekik élő hősi példaképeket. Állítsunk eléjük igazi hazafiságban élő, haló ideálokat. Az Önök felelőssége, hogy a még élő hősök emléke ne némuljon el, mint a 48-as honvédek el nem mondott emlékezése. Keressék fel őket, és emlékezzünk együtt az eljövő nemzedékek épülésére. Én azzal emlékezem, amihez én értek. Filatéliai kiállítási anyagot gyűjtök a II. világháború katonai repülése témában, és ezt az anyagot külföldi kiállításokra is szeretném eljuttatni. A Magyar Királyi Honvéd Légierő kiemelten szerepel az anyagban, de nehezen megszerezhető elemek még hiányoznak. Repülősöktől vagy hozzátartozóktól, barátoktól kérek ajándékba vagy kölcsönbe eredeti tábori postai és hadifogoly lapokat, börtönt járt borítékot, hősi halotti gyászjelentést. Ilyen filatéliai dokumentumokat sehol sem találtam eddig, pedig a sikeres kiállítási anyaghoz elengedhetetlenül szükséges. Ha lapjukban valamilyen formában helyet kapnának gondolataim, kérem, említsék meg, hogy mit keresek, milyen céllal. Ebből a célból címemet is szíveskedjenek leközölni. Tisztelettel
74 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Hozzászólás Kertész István Kik a makedónok? c. cikkéhez KOUTELIDAS, Panayotis A História 1992/4. számában áttekintés olvasható az egykori Jugoszlávia köztársaságai, illetve népeik történetéről. A „Makedónia” fejezetben, a történeti visszapillantás során Kertész István részletesen foglalkozik az ókori Macedónia tágabb értelemben vett földrajzi térségével és a macedónokkal, említést téve a görög elem folyamatos jelenlétéről e térségben, amely felett az idők során különböző hatalmak gyakorolták a fennhatóságot, és kitér a szláv macedón népesség mai helyzetére a hasonnevű volt jugoszláv köztársaságban. E – sok tekintetben objektív – leíráshoz szeretnénk, a magunk részéről hozzátenni a következőket: 1949 augusztusában a görögországi polgárháború befejeződésekor a görög Macedónia szláv anyanyelvű lakói – akik közül sokan a második világháborúban együttműködtek, sőt minden tekintetben azonosultak a bolgár megszállókkal, míg mások a polgárháború során a kommunisták oldalára álltak – gyakorlatilag az utolsó szálig elhagyták az országot. Ez volt egyben a szláv érzelmű népesség utolsó nagy kivándorlási hulláma Görögországból, amely azzal az eredménnyel járt, hogy a mai görög Macedónia lakosságát a világon szinte egyedülálló homogenitás jellemzi. Ezért a Kertész István cikkében fellelhető megállapítás, miszerint a térségben ma is élnek szláv macedónok, teljesen megalapozatlan és önkényes. Az észak-görögországi Macedónia kétmilliós lakossága lényegében tisztán görögökből áll. Olvasóik teljesebb és objektívebb tájékoztatása érdekében kérjük, közöljék levelünket. Kiváló tisztelettel Panayotis Koutelidas sajtóattasé Görög Köztársaság Nagykövetsége, Budapest
75 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Pesti látványosságok az 1870-es években. Utazónk és a város ÉLETKÉPEK, HÉTKÖZNAPOK VÖRÖS Károly Pesti látványosságok az 1870-es években Utazónk és a város Az első nap programja Pestnek, helyesebben: Pest érdekességeinek, látványosságainak megismerése. Miután utazónk és vezetője: egy bérszolga kilépnek a szállodából, a Mária Valéria főhercegnőről elnevezett utcán sietnek végig. Elhaladnak az Angol Királynő szállodának, majd a Vigadónak homlokzata előtt, továbbmenve balra elhagyják a hatalmas Thoneth udvart, majd a tőzsde és a Stein-féle francia barokkstílusban épített bérpalotát, jobbról pedig a Wurm udvart, Pest ekkor legnagyobb bérházainak egyikét – és máris ott állnak a Lánchíd hídfője előtti valóban hatalmas téren. Az addig hallgatag bérszolga – mint aki hozzá van szokva, hogy innen indít el minden vezetést – most megszólal. A Lánchíd A híd amit uraságod itt maga előtt lát – mint bizonyára értesülve van róla – Európának legnagyobb nyílású lánchídja. 1842-től 1849-ig épült egy részvénytársaság vállalkozásában, melynek élén nagy politikusunk, gróf Széchenyi István (áldás legyen emlékén) és a nagy bécsi bankár, a pályáját Budapesten kezdő Sina Simon báró állottak. A tervezést egy angol mérnök végezte, s a kivitelezés élén is angol mérnök, előbbinek névrokona, ugyancsak Clark nevű állottak. A híd hatalmas diadalkapu-szerű lánchordó oszlopait Mauthausen-gránitból és sóskúti homokkőből építvék, s a hídfőkben a mélyen a föld alá nyúló lánckamrák fölött a lőcsei származású jeles szobrászunk, Marschalkó János oroszlánszobrai állnak. A hídon vámot szednek, gyalogosoknak 2 krajcár, egyfogatúaknak 14, kétfogatúaknak 21 krajcárt kell fizetni. Ha Pestről Budára megyünk, a híd jobb oldalán, Budáról Pestre pedig a híd baloldali járdáján kell haladnunk. Ma azonban mellőzzük Budát: úgy vélem Pest városa is elég látnivalót fog kínálni uraságodnak. Az Akadémia Az utazó, jobban körülnézve a téren, valóban kellemes látványon legeltetheti szemét. A tér északi oldalán hatalmas neoreneszánsz stílusban épített palota emelkedik: a Magyar Tudományos Akadémia alig néhány évvel ezelőtt felavatott palotája, belsejében nemcsak pompás díszteremmel és tanácskozó helyiségekkel, hanem nagy értékű tudományos könyvtárral, III. emeletén pedig az állam által Eszterházy Miklós hercegtől csak néhány hónapja jutányos áron megvásárolt páratlan értékű hatalmas képtárral, egy leendő országos képtár magvával. A vezető biztosítja utazónkat, hogy ennek megtekintése külön, legalább egy napot igényel, hiszen a képtárban oly nagy mestereknek is láthatók művei, mint például Raffaello. Egyéb velenceiekről vagy hollandokról nem is beszélve. Széchenyi szobra A tér közepén, az Akadémia palotája előtt és a Lloyd-épület előtt egy-egy zöld sziget, kis park most már elsárgult levelei, kopár ágai integetnek: a vezető büszkén elmondja, hogy az Akadémia előtti parkocska közepébe már készül Széchenyi grófnak gránittalapzaton álló pompás öntött ércszobra. Maga a tér azonban némileg ellentmond e komoly és előkelő környezetnek. Mert a téren torlódik össze mindaz a forgalom, amely Pestről Budára irányul és viszont, és ami nem csekély, kiváltképpen, ha tekintetbe vesszük, hogy az ország keleti részéről vasúton érkező áruk a budai pályaudvarra, ekkor még csak kocsival, s ezen az egyetlen hídon át szállíthatók. Ráadásul a térről nyílik a Lánchíd két oldalán kiépített nagy hajókikötő is: könnyű elképzelni a hatalmas nyüzsgést, társzekerek csikorgását, porfelhőt, ami a tér fölött lebeg, s az ostorosok csattogtatását és a zamatos szidalmakat, melyekkel a kocsisok a terhes szekereket húzó lovakat a kétségtelenül meredeken emelkedő híd faburkolatos pályájára ráhajtják. Margitsziget, Margit híd Ám mielőtt az utazó visszafordulna, hirtelen szemébe ötlik a Dunából feljebb kiemelkedő szép sziget. Ez a Margitsziget – siet megmagyarázni a vezető –‚ hová ha uraságod tovább szándékszik városunkban időzni nem
76 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
mulaszthat el egy kirándulást. És mik azok a budai part között a vízből kiálló hatalmas cölöpépítmények? Itt épül városunk második hídja – mondja büszkén a vezető – néhány hónappal ezelőtt augusztus elején kezdték el építését. Szakszerű magyarázatba kezd: az alapozás süllyesztő vasszekrényekben, keszonokkal sűrített levegő segítségével történt. Először körülzárták a hídfők és a pillérek helyét hatalmas gerendákból álló falakkal, azután az elzárt közökből kiszivattyúzták a vizet. Az így nyert üregekbe bocsátották le a keszonokat: ezeket kővel és cementtel töltötték meg, biztos alapul a rájuk építendő hídlábak számára. Vezetőnk hozzáteszi, hogy ennek során régiségek kerültek elő a Duna fenekéről, egy törött kard és egy vasgolyó. A jövő év tavaszán meg fogják kezdeni a pesti oldal pilléreinek alapozását is. A rakpart Ahogy az utazó most visszafordulva a parton, ismét a Lánchíd felé megy, most tudja csak teljes egészében felmérni azt a hatalmas építőmunkát, mely a Duna-partot ezen a szakaszon máris kővel burkolt pompás nagyvárosi rakparttá változtatta. Ügyes vezetője látszik nagy gyakorlattal rendelkezik idegenek kalauzolásában – itt is kész a válasszal. A rakpartok kiépítését először az 50-es években kezdték meg azzal, hogy a Lánchíd két oldalán több száz méter hosszúságban faragott kövekkel burkolták a Duna-partot, s a kikötő két oldalán két hatalmas bástyaszerű oszlopot emeltek, a belőlük kinyúló árbocokon lengő zászlók most is ideintenek. A rakpartot azután észak felé építették tovább, és így lehetővé tették annak a palotasornak kiépítését is, amely előtt most elhaladunk. De ugyanakkor megkezdték a rakpart déli irányba való meghosszabbítását is. Ennek előkészítéseként már az 50-es években megkezdték az itt meglehetősen gondozatlan, természetes Duna-part feltöltését, mégpedig azzal a roppant tömegű kőanyaggal, amelyet a Lánchíd budai oldalán nyíló, a várhegyet átfúró alagútnak építése során termeltek ki. A 60-as évek közepétől megkezdték ennek a parknak kőfalakkal való megszilárdítását és kiépítését, és a munkálatok ma már egészen a belvárosi plébánia templomig készek, s 1–2 éven belül hasonló kőburkolat fogja borítani egészen a vámházig elnyúló Duna-parti gátakat is. Sőt, mint uraságod láthatja: javában halad a rakpart kiépítése a túlsó oldalon is. Talán nem lesz érdektelen egy-két számadat sem: a rakpart betonalapjai 12 ezer cölöpön nyugszanak, amelyeket 5 gőz és 30 kézi cölöpverő vert be a folyam medrébe, a nem kevesebb 6 ezer köböl beton előállításához két pompás gőzzel hajtott betonkeverő van állandóan munkában. Gőzkotrók tisztítják a folyam talaját, és a rakpart burkolásához a legkeményebb mészkőtömböket használják fel, melyeket hidraulikus emelőkkel emelnek helyükre. A Vigadó A rakpart épületeinek a sorát most kis tér szakítja meg, a tér mélyén a Vigadó áll sajátszerű keleti ornamentikát utánzó díszeivel – a vezető nem késik felhívni az utazó figyelmét arra, hogy a nagyteremben pompás bálokat, a kisteremben pedig alkalmanként remek hangversenyeket lehet élvezni. Liszt úr is nem egyszer zongorázik e falak között – teszi hozzá öntudattal. A tér közepén kis kioszk emelkedik; nyáron ez az előkelő világ találkozóhelye. A Vigadó mellett az Angol Királyné szálloda homlokzata int: utazónk most fogja megtudni, hogy e szállodában – közvetlen szomszédságában tehát – lakik a nagy Deák Ferenc, a haza bölcse, király és nemzet között a kiegyezés létrehozója – magánéletében a megtestesült puritánság és tisztesség, s ha utazónk hosszabb ideig fog városunkban maradni, bizonnyal alkalma lesz arra is, hogy Deák urat személyesen is láthassa. Az Angol Királyné homlokzata azonban már félig eltűnik a tér másik oldalán emelkedő újabb hatalmas reneszánsz stílusú palotának tömbje mögött: ez az Első Magyar Biztosító Társaságnak, Magyarország egyik legnagyobb biztosító társaságának székháza. A következő sarok a Kishíd utcáé, s ezen bepillantva utasunk egy pillanatra megláthatja szállodáját is. Grand Hotel Hungária De aztán máris mindent eltakar előle Budapest legújabb, legpompásabb és legnagyobb szállodájának, az alig néhány hónapja megnyitott Grand Hotel Hungáriának hatalmas épülete. Hatalmas négy emeletes palota ez, csak budai homlokzatán emeletenként 23 ablak néz a folyóra, benne száznál több, minden kényelemmel felszerelt pompás szoba és lakosztály, udvara üvegtetővel van borítva, melynek vasszerkezetét finomvonalú öntöttvas oszlopok hordozzák, itt helyezkedik el a szálloda pompás előkelő étterme, mely persze egészen a Dunáig kiterjeszkedik. A Hungária szállóhoz néhány további épület csatlakozik, bérházak, melyekről vezetőnk még nem sejti, hogy néhány éven belül ezek is majd szállodává fognak átalakulni, és máris ott állunk egy keskeny háromszögletű téren, a Petőfi téren, ahova – mint a vezető buzgón tájékoztatta utasunkat – a hazai szabadság
77 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
nagy költőjének, Petőfi Sándornak szobra fog kerülni: Izsó úr, jeles szobrászunk, mint hírlik a szobornak több lehetséges változatán dolgozik.
2. Képek
78 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
79 Created by XMLmind XSL-FO Converter.