História Created by XMLmind XSL-FO Converter

História 1992-056

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1992-056 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom 1. ........................................................................................................................................................ 1 1. Az Újvilág. Amerika 500 évvel ezelõtt ........................................................................... 1 2. Képek .................................................................................................................................... 3 2. ........................................................................................................................................................ 7 1. Indián kultúrák ...................................................................................................................... 7 2. Képek .................................................................................................................................... 8 3. ...................................................................................................................................................... 12 1. Félúton: Nyugat-Afrika. Portugál hajósok. Rákóczi István: Tengerek tengelye c. könyve nyomán 12 2. Képek .................................................................................................................................. 13 4. ...................................................................................................................................................... 16 1. Amerika felfedezésének krónikája 14921803 .................................................................. 16 5. ...................................................................................................................................................... 19 1. Akik eljuthattak Amerikába. Egyiptomiak, vikingek, portugálok. Képösszeállítás ............ 19 2. Képek .................................................................................................................................. 19 6. ...................................................................................................................................................... 21 1. Kolumbusz útinaplója. Részletek ........................................................................................ 21 2. Képek .................................................................................................................................. 22 7. ...................................................................................................................................................... 25 1. Amerikából jöttek. Az amerikából származó kultúrnövények ............................................ 25 2. Képek .................................................................................................................................. 27 8. ...................................................................................................................................................... 31 1. Európa és Magyarország ..................................................................................................... 31 2. Képek .................................................................................................................................. 33 9. ...................................................................................................................................................... 37 1. A spanyol királyságok 500 évvel ezelõtt ............................................................................. 37 2. Képek .................................................................................................................................. 39 10. .................................................................................................................................................... 43 1. Itália 500 évvel ezelõtt ........................................................................................................ 43 2. Képek .................................................................................................................................. 45 11. .................................................................................................................................................... 48 1. A messzeség országa. Oroszország 500 évvel ezelõtt ......................................................... 48 2. Képek .................................................................................................................................. 50 12. .................................................................................................................................................... 53 1. Sakk török módra. Törökország 500 évvel ezelõtt .............................................................. 53 2. Képek .................................................................................................................................. 56 13. .................................................................................................................................................... 58 1. A mohamedán vallás ........................................................................................................... 58 14. .................................................................................................................................................... 59 1. Fekete-Afrika 500 évvel ezelõtt .......................................................................................... 59 2. Képek .................................................................................................................................. 61 15. .................................................................................................................................................... 63 1. Államok Afrikában .............................................................................................................. 63 16. .................................................................................................................................................... 65 1. India 500 évvel ezelõtt ........................................................................................................ 65 2. Képek .................................................................................................................................. 67 17. .................................................................................................................................................... 70 1. Japán 500 évvel ezelõtt ....................................................................................................... 70 2. Képek .................................................................................................................................. 71 18. .................................................................................................................................................... 75 1. Hová tartozunk? Nyugat-, Kelet- és Közép-Európa ............................................................ 75 2. Képek .................................................................................................................................. 79 19. .................................................................................................................................................... 81 1. Pesti emberek 100 évvel ezelõtt. Képzeletbeli utazó a 19. századi Pesten. II. rész ............. 81 2. Képek .................................................................................................................................. 82 20. .................................................................................................................................................... 88

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1992-056

21.

22. 23.

24.

25. 26.

27.

28.

29.

30.

31.

32.

1. Öttusa az ókori olimpián ..................................................................................................... 88 2. Képek .................................................................................................................................. 89 .................................................................................................................................................... 93 1. A svájci semlegesség funkciói ............................................................................................ 93 2. Képek .................................................................................................................................. 95 .................................................................................................................................................... 97 1. Svájc története dióhéjban 12911945. Kronológia ............................................................ 97 .................................................................................................................................................... 98 1. A rejtélyes Hasfelmetszõ Jack. Horror évszázaddal ezelõtt ................................................ 98 2. Képek ................................................................................................................................ 100 .................................................................................................................................................. 103 1. Polgárosodás vagy nemesedés? Kereskedelem és tõkefelhalmozás a 1617. századi Magyarországon .................................................................................................................... 103 2. Képek ................................................................................................................................ 106 .................................................................................................................................................. 109 1. A „zsiványok” kivégzése Eperjesen .................................................................................. 109 .................................................................................................................................................. 110 1. Ókori felfedezõk ............................................................................................................... 110 2. Képek ................................................................................................................................ 112 .................................................................................................................................................. 114 1. Írástudatlan tógás diák. Egy szélhámosság tanulságai ...................................................... 114 2. Képek ................................................................................................................................ 116 .................................................................................................................................................. 118 1. Rákosi Mátyás, Rajk-per, Péter Gábor. Dokumentumok .................................................. 118 2. Képek ................................................................................................................................ 130 .................................................................................................................................................. 135 1. Életrajzok. Lazar Brankov, Cseresnyés Sándor, Décsi Gyula, Farkas Mihály, Péter Gábor, Rajk László, Stolte László, Szõnyi Tibor, Szücs Ernõ .................................................................. 135 .................................................................................................................................................. 137 1. Péter Gábor Rákosiról, a szovjet elvtársakról, 1956. július. Dokumentumok ................... 137 2. Képek ................................................................................................................................ 138 .................................................................................................................................................. 141 1. Levelek Magyarország hadba lépésrõl. Hozzászólások Borhi László: Egy anekdota igazságtartalma c. cikkéhez ................................................................................................... 141 .................................................................................................................................................. 144 1. Polgári lakáskultúra. Új könyv ajánlása. Hanák Péter ajánlja azonos címû kötetét .......... 144 2. Képek ................................................................................................................................ 145

iv Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Az Újvilág. Amerika 500 évvel ezelõtt BORSÁNYI László Az „Újvilág” Amerika 500 évvel ezelőtt A civilizáció – miként a többi kontinensen – Amerikában is egyes központokban összpontosult. E központok életében a fejlődés, az integráció, a hanyatlás és a szétesés időszakai egyaránt kimutathatók. Amikor az európaiak megvetették a lábukat a földrészen, legalább egy tucat volt belőlük. Észak-Amerika Észak-Amerikában, a mai New York állam és Dél-Ontario területén, az ún. erdővidéken a közel kétmilliós irokéz konföderáció virágzott. A holland, az angol és francia hódítások közepette is dinamikusan fejlődő törzsszövetség – a versengő európai felek közötti ellentéteket kihasználva – hosszú ideig megőrizte az önállóságát, és védelmet nyújtott számos szomszédos törzsnek is. Tekintélye oly nagy volt, hogy William Penn – Pennsylvania alapítója – egy 1682-ben írt levelében főnöküket „Kanada császárának” címezte. A jól szervezett társadalmi és politikai egységet alkotó mohauk, onondaga, kajuga és szeneka, majd a később hozzájuk csatlakozó taszkaróra törzsek nemzetségi alapon szerveződött faluközösségeikben kukoricát, babot és tököt termesztettek. A Mississippi és a Sziklás-hegység, valamint a mai Kanada és Texas között elterülő síkságot a 17. századig kukoricatermesztésből és alkalmi vadászatból élő hópvel és kadó népek lakták szétszórtan. A vidéket azonban csakhamar elözönlötték a gyarmatosítás újabb és újabb hullámai elől ide kényszerült északi meg északkeleti algankin törzsek (a krí, feketeláb, dakota, sájen, arapaho stb.). A 17–18. század folyamán ezek fokozatosan áttértek a nomád lovas vadász életmódra. Időközben ugyanis a délnyugati törzsek közvetítésével, amelyek a spanyoloktól szerezték a kontinensen addig ismeretlen állatokat és tanulták meg a használatukat, a síkságon is elterjedt a lótartás, ami megkönnyítette a térségben honos bölény vadászatát. A mintegy 80 millió bölény biztos megélhetést nyújtott a hozzávetőleg egymilliónyi indiánnak. Nyugaton, a Nagy Sziklás-hegység medencéjében kétszázezernyi, nemzetségekbe szerveződött, magát gyűjtögetésből fenntartó őslakó élt. Legismertebb törzseik a népörszi, a sosóni, a jút és a pajút. A gyarmatosítók a 19. század legelején érték el őket. A találkozás – mivel bevonták őket a prémkereskedelembe – új megélhetési lehetőséget és rövidesen rohamos létszámcsökkenést „hozott” a számukra. Észak-Amerikának az irokéz konföderációtól délre eső, a Mexikói-öbölig húzódó délkeleti része a világ egyik legtermékenyebb mezőgazdasági övezete. Itt az európaiak megérkezésekor a csoktó, a krík, a csikaszó, a cseroki, a natcsez és más, kisebb törzsek éltek. A közösségi tulajdonban lévő földeket fejlett technikával művelték, kukoricát, bab- és tökféléket termesztettek. Társadalmaik városi közösségeket alkottak, amelyeket választott kormányzatok irányítottak. A Csendes-óceán Kaliforniától Alaszkáig terjedő északnyugati partvidéke földrajzilag és kulturálisan határozottan elválik a kontinens többi részétől. A Sziklás-hegység vonulatai itt majdnem elérik az óceánt, s így a környező szigeteken túl csak egy keskeny földsáv lakható, ahol faluközösségekben különböző indián népek (tlingitek, hajdák, tszimsiánok, kvakiutlok, nútkák, belakulák, parti-szelisek, csinúkok) éltek, főként tengeri zsákmányból. A 18. század vége felé a nemzetségi kereteken belül kifejlődött a patriarchális rabszolgaság. A nemzetségek fokozatosan felbomlottak, megnőtt a családközösségek szerepe. A partvidék déli részén, Kaliforniában megtelepedett hupa, pomo, kerak és jurak törzsek létét a vadon termő növények gyűjtögetése alapozta meg. A nyugati partvidék növény- és állatvilága több mint négymillió indiánt tartott el. A sivatagos és félsivatagos vidéken két, egymástól erősen eltérő kultúra jött létre. A földműves puebló közösségek a 13. század folyamán telepedtek át a Kolorádó-fennsík északnyugati részéről a Rio Grande völgyébe. Városállam-szerű faluközösségekben éltek. A csapadékszegény területen fejlett öntözőrendszert építettek ki, s főként különböző kukoricafajtákat, emellett bab- és tökféléket termesztettek. A száznál is több puebló és hopi kultúrközpont laza, elsősorban kereskedelmi kapcsolatban állt egymással, s békésen megfért a 13. vagy 14. században észak felől ide vándorolt, atapaszka nyelveket beszélő, alapvetően zsákmányoló navahókkal és apacsokkal. A spanyolokkal kapcsolatba kerülve ezek a népek hamar áttértek a lovasnomád 1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

életmódra. Mozgékonyságuknak és harciasságuknak köszönhetően közel két évszázadon át meghiúsították a spanyol rabszolgaszerző hadjáratok sikerét, védelmet nyújtva a letelepedett puebló lakosságnak is. Ám a délnyugat 19. század közepi amerikai gyarmatosítása végül e térség törzseit is megtörte, s a mintegy kétmilliónyi őslakosság lélekszáma csakhamar néhány százezerre olvadt. Közép-Amerika A nagy közép-amerikai civilizációk gyökerei az időszámításunk előtti időkre nyúlnak vissza. A Mexikóifennsíkra a 7–8. században északról érkező, nahua nyelvű barbár toltékoknak az itteniek közel ezeréves, évszázadokon át virágzó, de ekkor már szétesőben lévő városállamát, Teotihuacánt nem volt nehéz meghódítaniuk. A teotihuacáni civilizáció „romjain” magasan fejlett kultúrát teremtettek, amely csupán néhány évszázadig tudta megőrizni önállóságát és erejét a folyamatosan érkező újabb barbár törzsek ellenében. A 11. században a toltékok a mai Mexikóváros környékére, majd a 12. században a Yucatán-félszigetre szorultak, ahol megérkezésükkel a maya kultúra utolsó nagy virágkora kezdődött meg. Az első évezred végén, nem sokkal a toltékok után, vonultak a Mexikói-fennsíkra a mai Új-Mexikó és Arizona felől az ugyancsak nahua nyelvű aztékok. 1325-ben itt, a Texcoco-tónál alapították meg fővárosukat, Tenochtitlánt. A hatalmassá növő azték állam mintegy 30 milliós népességének a létalapját sajátos, intenzív földművelés biztosította: a Texcoco-tó mocsaras területein kialakított mesterséges szigeteken, az ún. csinampákon évente többször tudtak bő termést betakarítani. Számos kukoricafajtát, bab- és tökféléket, paradicsomot, kakaót és sok más élelemnövényt, gyapotot meg dohányt termesztettek. Sokszínű kézműipar bontakozott ki, élénk volt a kereskedelem. Az aztékok nagyszerű építészetéről tanúskodnak a mintaszerűen szervezett városok, hatalmas kő duzzasztógátak és csatornák, valamint a kő-, illetve téglavárak fennmaradt romjai. A hódító háborúk nyomán mind erősebben tagozódó azték társadalomban a spanyolok megjelenésekor már a rabszolgaság és az öröklődő arisztokrácia intézménye is megszilárdult. Mutatkoztak a hanyatlás jelei is: Mexikó-szerte egyre sűrűbben törtek ki parasztlázadások. Az 1503-ban trónra lépő II. Montezuma a társadalmi, politikai rendszer reformjára készült, amikor a conquistador Cortés vezetésével irtóhadjárat indult birodalma ellen, s a három évig tartó küzdelemben az őslakosok maradtak alul. A Közép-Amerika északnyugati részén, a Petén Itzá-tó körül, és délkeleti irányban az Usumacinta folyó völgyében (a mai Észak-Guatemala és a mexikói Tabasco állam területén) a 2. és 9. század között kibontakozó maya civilizáció a 10. századra fokozatosan terjedt át a Yucatán-félszigetre, ahol a 10–14. század között gazdag városállamok virágoztak föl (ilyen volt Chichén Itzá, Uxmal vagy Mayapan). A hatalom az óriási kakaóültetvényekkel és sóbányákkal rendelkező arisztokrácia és a teokratikus berendezkedésű társadalom vezető rétege, a papság kezében összpontosult. A hierarchia következő szintjén a nagy városokban megtelepedett hivatalnokok, harcosok, művészek és kereskedők rétege helyezkedett el, alattuk pedig a parasztok. A földművelők társadalma – melynek a faluközösségi szervezete lassan szomszédsági közösségeket alkotó nemzetségekre bomlott – az élelemtermelésen kívül a közmunkákban is részt vett. Mellettük mind nagyobb számban adták a munkaerőt a hadifoglyokból, bűnözőkből és árvákból kikerülő rabszolgák. Az „Újvilág görögjeiként” is emlegetett mayák kultúrája rendkívül összetett. Ismerték az írást, volt naptáruk, matematikai és csillagászati tudásukkal felülmúlták a klasszikus európai civilizációk e területen elért eredményeit. Művészi igényű alkotásaik megfejtése még ma is sok fejtörést okoz a szakembereknek. A gyarmatosítás előtti indián világ további kulturális központja az ún. Karib-medence, melyhez nemcsak a szigetek, hanem a kontinens pereme is hozzátartozik Venezuelától Közép-Amerikán és Mexikón át Texasig, s onnan Floridáig. Ebben az ideális éghajlatú, természetes élelemforrásokban bővelkedő térségben az éhezés szó szerint ismeretlen fogalom volt. Az őslakosság többségét már a 16. századi gyarmatosítás kezdetén kiirtották, a túlélők pedig gyorsan beolvadtak az Afrikából behurcolt néger rabszolgák közé. A térség egykor legismertebb népei a karibok, az arawakok és a Dél-Amerika északi vidékén megtelepedett csibcsák voltak. A Karib-medence európaiak inváziója előtti lakosságát több millióra becsülik. Dél-Amerika A kontinens déli részén négy nagyobb térségben található népesség- illetve hatalomkoncentráció: Az Amazonas-medencéjében számtalan trópusi őserdei népcsoport élt, a mai Chile és Argentína pampáit és csendes-óceáni körzeteit az araukán nyelvű mapucsék népesítették be, a mai Paraguay és Argentína területén 2 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

guarani törzsek laktak, s végül a mai Bolívia, Peru, Ecuador és Kolumbia andoki magasföldjei az inka államot alkotó népek életterei voltak. Az inka állam két legnagyobb népcsoportja a kecsua és az ajmara. Lélekszámuk kb. 10 millióra tehető. (Egész Dél-Amerikát a felfedezések idején legalább 50 millió ember lakta.) A hozzávetőlegesen egymillió négyzetkilométer területű inka állam a 15. században nagyarányú hódító hadjáratok eredményeként alakult ki. Az állam élén a sapa inca állt, akit a Nap fiának tartottak. Az öntözéses földművelést és állattenyésztést folytató inkák tehetséges arany- és ezüstművesek, takácsok, építőmesterek és várostervezők voltak; matematikai és orvosi ismereteik jóval meghaladták a kor európai színvonalát. Nemcsak kiváló út- és kereskedelmi hálózatot építettek ki, hanem példás, munkamegosztáson alapuló társadalomszervezetet is. Néphalál A gyarmatosítás előtti amerikai népesség lélekszámát illetően megoszlanak a vélemények, de abban minden szakértő egyetért, hogy a 16. és 17. században, a hódítások idején a lakosság elképesztő mértékben csökkent. A hódító háborúk és tömeges mészárlások mellett a bányákban embertelen körülmények között végzett kényszermunka, az éhezés illetve az alultápláltság, az abortusz, a csecsemőgyilkosság, valamint a rabszolgasor évről évre tíz meg százezer indián életet követelt. Azt tudjuk, hogy a Mexikói-fennsík népessége néhány évtized alatt 30 millióról 4 millióra csökkent, az inka állam 10 milliónyi lakossága pedig egymilliónál kevesebbre. A nyugati féltekén élő, közel 100 milliónyi indián őslakosból az európai hódítások egy évszázadát alig 10 millióan élték túl. Ezt a tényt a modern euro-amerikai történetírás általában a történelem rendkívüli demográfjai katasztrófájaként tartja számon. Az Újvilág indián népei azonban mind hangosabban és nyíltabban minősítik fajirtásnak.

2. Képek

3 Created by XMLmind XSL-FO Converter.




1. Indián kultúrák Indián kultúrák ARAUKÁNOK A mai Chile és Argentína területén élt indiánok. A 15. század végén az Inka Birodalom uralma alá kerültek. Földműveléssel, állattenyésztéssel foglalkoztak. 1530-tól a spanyolok hódító harcot vívtak ellenük, de csak a 19. századra sikerült erejüket megtörni. ARAWAKOK A mai Chile, Nyugat-Argentína területén éltek. Földműveléssel foglalkoztak. Kitűnő hajósok voltak. AZTÉKOK A mai Mexikó területén éltek. A 13. században északról hatoltak be Mexikóba, ahol létrehozták a városállamok szövetségén nyugvó birodalmukat. Fővárosuk: Tenochtitlán. Fejlett földműveléssel, állattenyésztéssel, építő- és iparművészettel rendelkeztek. Magas szinten művelték a csillagászatot és az orvostudományt. 1428-ban független államot hoztak létre, és uralmuk alá vonták a Veracruz északi részétől a guatemalai határig terjedő területet. 1519-ben indult meg ellenük a spanyol hódítás (Cortés). 1521-ben a spanyolok elfoglalták fővárosukat, és szinte kiirtották az egész népet. CHIBCHÁK A mai Nicaraguától Ecuadorig terjedő területen, zömmel Kolumbiában éltek. Magukat muiscáknak (ember) nevezték. Hatalmas templomaik, városaik romjai jelzik, hogy milyen magas műveltségi fokot értek el. (Intenzív földművelés, arany-, ezüst-, bronzművesség, fejlett textilszövés, fazekasság.) Főistenük a Nap volt, melynek emberáldozatot is bemutattak. Egyes törzseik kis államokat alkottak, s uralkodóikat, a kacikákat istenként tisztelték. (Bogotá város legendás uralkodóiról szól El Dorádó meséje: az uralkodó – vallási szertartás keretében – bearanyozott testtel és felékszerezve a Guatavita-tóba ugrott.) Az 1536–41 közötti spanyol hódítást első sorban az arany megszerzése ösztönözte. GUARANIK A mai Paraguay, Argentína és Brazília területén éltek. Településeik fából épült falvak. Jellemző rájuk az égetéses-irtásos földművelés (nők) és a halászat-vadászat (férfiak). Jellegzetesek hatalmas temetkezési urnáik. INKÁK Eredetileg a dél-amerikai kecsua indián nép egyik törzsének neve. A 13. században e törzs más törzsekkel szövetkezve indián államot hozott létre, amely Inca Pachacuti uralkodása idején birodalommá épült ki. (A mai Peru, Bolívia, Ecuador és Észak-Chile területén.) A birodalom legnagyobb kiterjedését Huayna Capac (1493– 1527) idején érte el, ekkor 1 millió km2 volt. Fejlett központi államigazgatás jellemezte, melynek élén a Nap fia, az Inka állt. A társadalom faluközösségekben szerveződött. Öntözéses, teraszos földművelést folytattak, ismerték a trágyázást. Fejlett takácsmesterség, kerámiaipar, arany-, ezüst-, réz- és ónbányászat jellemezte műveltségüket. Kiváló úthálózatot, postaszolgálatot, városokat építettek ki. Megalkották saját naptárukat és kipu nevű csomóírásukat. 1532-ben a Pizarró vezette spanyol hódítók épp trónviszály közben érték őket, amely megkönnyítette legyőzésüket. KARIBOK A mai Venezuela, Guyana és Brazília területén élő, a karibi nyelvcsoporthoz tartozó kb. 90 indián törzs. Harciasságukról voltak híresek. Földműveléssel, halászattal foglalkoztak. Jellemző rájuk animisztikus vallásuk. MAYÁK A Yucatán-félszigeten, Délkelet-Mexikóban, Guatemalában és Honduras területén éltek. Kultúrájuk a Kr. u. 2– 15. században élt, bár előzményei az Kr. e. 1. évezredig nyúltak vissza. Virágkora a Kr. u. 3–8. század. Tipikusan városállamokra alapozódó kultúra. Fejlett építészettel, szobrászattal, kerámiaiparral, falfestészettel. Öntözéses földművelést alkalmaztak. A csillagászat és a matematika terén is maradandót alkottak. Képírásuk csak részleteiben ismert. Déli városaik a 9. századra ismeretlen okból elnéptelenedtek, ekkor az állam súlypontja 7 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

a Yucatán-félszigetre tevődött át. Vezető városa előbb Chichén Itza, majd Mayapan. A 16. század elején érte őket a spanyol hódítás. PATAGONIAIAK Patagónia déli részének lakói, az araukánokhoz tartozó tehuelcsek vagy chulche indiánok. PUEBLÓK Ma az USA délnyugati államaiban és Mexikó északi részén élnek. Földműveléssel, bölény- és antilopvadászattal foglalkoztak. Jellemző rájuk gazdag díszítésű kerámiaművészetük, kosárfonásuk. Titkos vallási társaságok feleltek – hitükben – a törzs jólétéért (pl. termelékenység- és esővarázsló, az ősök szellemét idéző, védő, gyógyító rítusok, varázscselekmények tudója). TUPIK Eredetileg Rio de Janeiro, Sao Paulo és Bahia közötti területen, majd az Amazonas déli partján éltek. Fokozatosan szétszóródtak. Ennek oka, hogy hitük szerint az örök ifjúság, a gonosz nélküli földet keresték. Égetéses-irtásos földműveléssel, vadászattal (nyíl), halászattal (szigony) foglalkoztak. Vallásuk animisztikus. Vándorlásuk miatt a tupi nyelv közvetítő nyelv lett az indiánok és a fehérek között.

2. Képek





1. Félúton: Nyugat-Afrika. Portugál hajósok. Rákóczi István: Tengerek tengelye c. könyve nyomán RÁKOCZI István Félúton: Nyugat-Afrika Portugál hajósok A középkor európai hajósai által elérhetőnek vélt határpont a Nao-fok, illetve a tőle 60 mérfölddel délebbre fekvő Bojador-fok volt. A tengerészek misztikusan rettegtek attól, hogy e ponton túlra hajózzanak, hiszen akkor a „semmibe pottyannak a hajók”, vagy legalábbis lehetetlenné válik a visszatérés. 1434-ben egy algarvei kisnemes, Gisl Eanes vezetésével egy bárka túljut ezen az inkább pszichikai, mint földrajzi akadályon, s ezzel megindítja a portugálok afrikai partfeltáró hajózásainak első szakaszát. A vállalkozásokat a hajózások első nagy mentora: „Tengerész” Henrik infáns (1394–1460) is támogatta, kidolgozva a „felfedező-feltáró” hajózások terveit. A partfeltárást hirtelen megszakította a Tanger és Marokkó irányában felújuló expanziós buzgalom. A vállalkozók nem tudtak ellenállni az afrikai rabszolgaszerzés és az arany csábításának. Hódításaikat az 1442. december 19-i pápai bulla szentesítette: „...bűnbocsánatot nyer minden olyan keresztény, aki a Krisztus-rend zászlaja alatt szolgálja a mórok ellen az új vállalkozás ügyét”. Karavánúton vagy karavellán? A felfedező utak újbóli megindulását egy új hajótípus, a karavella megalkotása is ösztönözte, így az 1440-es években elkezdődött a part menti feltáró hajózások második szakasza. A háttérben óriási tétre menő kereskedelmi harc húzódott meg: Afrika áhított kincsei az arab karavánutak vagy a keresztények által használt karavellák tengeri útjain jutnak majd Európába. A karavellák előnye hamar bebizonyosodott. 1444-ben Nuno Tristao révén a portugálok elérték a Szenegál folyó torkolatát, s ezzel Fekete-Afrika északi határát. Újabb kincsek tárultak fel a felfedezők előtt. Az 1440-es évek közepétől árulerakatokat (feitoriákat) szerveztek, s kiépült ezek kereskedelmi központja: Arquim szigete is. Az áru (Guinea rabszolgái, arany és állatbőr) közvetítőkön keresztül jutott a parthoz közeli, jól védhető Arquimba. A gazdasági javak birtokbavétele, a kereskedelmi lerakatok megszervezése 1445–1475 között ismét megtorpantotta a feltáró-felfedező hajózásokat. 1467-ben Tanger, 1471-ben Arzila is portugál kézre került, s ez a körülmény Észak-Afrikáról újra a még feltáratlan Nyugat-Afrika partvonala felé irányította a figyelmet. Az expanziós tervek a portugál korona teljes támogatására találtak. „Tengerész” Henrik infáns halála után (1460) az udvar mintegy „államosította” terveit és elképzeléseit. Ennek jele, hogy az Arquimmal való kereskedelem központját Lagosból Lisszabonba költöztették (1463). A guineai kereskedés jogát pedig a korona bérbe adta. A hajózások előtt új korszak nyílt: dél felé haladva elérték a Niger folyó torkolatát – ezzel mintegy 1000 kilométernyi partszakaszt tártak fel (Joao de Santarém és Pero Escoba, 1471). Majd átlépték az Egyenlítő vonalát, egyúttal felfedezve az öböl szigeteit is. 1472–73-ban újabb 400 kilométernyi szakasz vált ismertté, majd Rui Sequeira a Santa Catarina-fok elérésével az Egyenlítőtől négy fokkal délebbre hajózott. Így a portugál felfedezések már a déli földtekére helyeződtek át. Az áhított cél: India A feltárások során egyre növekedett a hajók és a felfedezők „hatékonysága”. A fejlődést elősegítette, hogy a királyság központosított adminisztrációja alá vonta a terjeszkedés katonai-kereskedelmi feladatát. A cél nagyon vonzó volt az udvar számára is: Afrika partjának megkerülésével eljutni a fűszerek Indiájába. Vasco da Gama sikerét készítették elő mind az eddig említett vállalkozások, mind Diogo Cao (1482, Congo, Angola, Namíbia), mind Bartolomeu Dias (1487– 88, Jóreménység foka) felfedezései. A terv sikerült: 1498-ban Vasco da Gama eljutott az indiai Kalikut kikötőjébe. Bebizonyította az Atlanti- és az Indiai-óceán átjárhatóságát. Ennyi tapasztalat utána másik híres „tengerjáró hős”, Pedro Alvares Cabral 1500-ban már egy újabb földrész, Amerikai partjainál kötött ki, hogy felderítse a későbbi Brazília kincseit.


2. Képek




1. Amerika felfedezésének krónikája 14921803 BURUCS Kornélia Amerika felfedezésének krónikája Amerika felfedezése a köztudatban egy évszámhoz kötődik, pedig valójában 300 évig tartó folyamat volt. Az „Újvilág” megismerésének legfontosabb adatait tartalmazza az alábbi krónika. (A szerk.) 1492. október 12. A genovai Kolumbusz többhetes viszontagságos tengeri út után partra szállt a Bahamaszigetcsoport egyik szigetén (Guanahanin), melyet San Salvadornak nevezett el. Első útja alkalmával felfedezte még Kuba keleti és Hispaniola (Haiti) északi partvonalait. 1493–1496 Kolumbusz második útja. Hajóján kalandorokkal, vállalkozókkal, európai növényekkel és állatokkal. A conquisztádorok elérik Jamaica és Kuba déli partvonalát, és véres harcok közepette meghódítják Hispaniolát; déli partján megalapítják Santo Domingo városát. 1494 VI. Sándor pápai közbenjárására a spanyolok és a portugálok a tordesillasi szerződésben kettéosztották a földgömböt a Zöld-fok és Haiti között vonható délkör mentén. Ettől keletre a portugálok, nyugatra a spanyolok terjeszkedhettek. 1497 New-Foundland és Labrador környékén Észak-Amerika földjére lép az angol szolgálatban álló Giovanni Cabotto. 1498–1500 Kolumbusz harmadik útja során Trinidad érintésével eljut az Orinoco folyó deltájáig. Az indiánoktól hallott El Dorado aranylelőhelyeit azonban nem találta meg, s a Karib-tengeren át visszatért Hispaniolára. 1499 A spanyol Ojeda expedícióval a Karib-tenger déli partjait és a Paraguana-félsziget nyugatra eső öblét, az indián cölöpházak miatt Velence után Venezuelai-öbölnek nevezte el. Kíséretében volt a firenzei Amerigo Vespucci, aki 1507-ben megjelent Négy utazás című könyvében „Újvilágnak” nevezi a felfedezett földrészt. Amerigo után 1507-től Amerikának kezdik nevezni az új kontinenst. Eleinte csak Dél-Amerikát, majd 1538-tól Észak-Amerikát is e névvel illetik. 1499–1500 A spanyol Vicente Yanez Pinzón felfedezi az Amazonas torkolatát és Tobago szigetét. Bastidas pedig először hajózta végig Venezuela északi partját, és Panamából tér vissza az Antillákra. 1500 A portugál P. A. Cabral kikötött Dél-Amerika északkeleti partján. A következő évtizedekben lezajlott Brazília meghódítása, ahol a portugálok rendezkedtek be. 1501 A kegyvesztett Kolumbusz helyett Nicolas Ovandót nevezik ki a felfedezett földek kormányzójává. Ekkor kezdődött a szigetek benépesítése. 1502–1504 Kolumbusz negyedik útja alkalmával Közép-Amerika partjaira jutott, s találkozott a maya indiánokkal. Bejárja a Karib-tenger délnyugati részét. Az ő nyomdokain indultak el utódai a déli szubkontinens partjainak felkutatására. (Kolumbusz azonban végig azt hitte, hogy India keleti partjait fedezte fel.) 1503 Sevillában felállítják a Casa de Contratación intézményét, mely gazdasági, igazságszolgáltatási és tudományos téren kapott irányító jogot. Itt dolgozták fel az expedíciók jelentéseit, készítették a hajóutak tervét, a térképeket. 1508–1511 A spanyolok Hispaniolan, Kubán, Jamaicán, Puerto Ricon gyarmatokat hoznak létre. Az őslakosság nagy részét kiirtják. (Jelentős pusztítást végeznek az európaiak által behurcolt vírusok, betegségek is.) 1509–1515 Pinson és Diaz de Solis eljutnak a La Plata torkolatához. 1512 A spanyolországi Burgos városában tartott tanácskozáson az indiánok, a conquisztádorok és a spanyol állam viszonyát tárgyalják. Eszerint a spanyol király a pápai ajándék folytán rendelkezik az Újvilág „alacsonyabb rendű lényei” felett. (1513-ban létesítették az első püspökséget.) 1513 Puerto Rico kormányzója, Juan Ponce de León eljutott Florida partjaira. – Vasco Nunez Balboa a Panamaföldszoros vidékének felfedezése során átkelt a szárazföldön és először pillantja meg a Csendes-óceánt, melyet Déli-tengernek nevez. 16 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1514 A spanyolok Kuba nyugati részén megalapítják az „Újvilág kulcsát”, Havannát. 1517 Hernández de Córdoba felfedezi a Yucatán-félszigetet. 1518 Juan Grijalva – aranyleletek után kutatva – eljut Mexikóba. 1519–1520 A portugál Fernando Magellán végighajózza Dél-Amerika keleti partvidékeit, s a róla elnevezett szoroson átkelve felfedezi Patagóniát és a Tűzföldet, majd kijutott a Csendes-óceánra. 1521–1527 Hernán Cortés öldöklő harcokban leigázza Közép-Mexicót és Dél-Mexicó nagy részét. Más spanyol expedíciók pedig elfoglalták Nicaraguát és Costa Rica partvidékét. 1526 A spanyolok elrendelték, hogy a conquisztádorok mellett papoknak is kell lenniük az expedíciókban. Jelszó: a pogányok megtérítése, templomaik lerombolása. 1529–1532 Francisco Pizarro főkapitány a spanyol királytól kapott megbízás alapján véres háborúkkal meghódítja az inkák földjét, Perut. 1535-ben megalapítják az új fővárost: Limát. A gazdag perui (és részben a mexicói) ezüst új fejezetet nyitott a spanyol gyarmatosítás történetében. 1531 Diego de Ordás az Amazonas és az Orinoco vízrendszerét deríti fel. Az ekkor felfedezett Guyana azonban sokáig nem érdekelte a spanyolokat. 1531–1540 Több spanyol expedíció indul a Cordillerák láncolatán túlra, melynek során ismeretessé lett a Kaliforniai-öböl és környéke. 1533 A spanyolok eljutnak a chibcha indiánok lakta kolumbiai területekre, ahol megalapítják Cartagena városát. Az e területen talált rengeteg aranytárgy hatására a spanyolok lázas aranymosásba kezdenek. 1535 Pedro de Mendoza, „Aranyország” (El Dorado) után kutatva, argentin területekre jut. 1536-ban megalapítja Buenos Airest. Arany és ezüst híján, s az ellenséges indiánoktól körülvéve a spanyolok azonban hamar elhagyják a partvidéket és a várost, melynek újraalapítására 1580-ban kerül sor. 1535–1537 Almagró két évig tartó útja az Andokon át Közép-Chilébe. Chile rendszeres meghódítása Pedro de Valdivia nevéhez fűződik, aki megalapította Santiago (1541), Concepción (1550) és Valdivia (1552) városokat. Az indián őslakossággal azonban évszázadokig tartó háborúskodás kezdődött, innen az „indiai Flandria” elnevezés. 1538 Gonzalo Jiménez Quesada megalapítja Új-Granadát, melynek székhelye Bogota lett. 1540–42 Coronado eljut Arizona és New Mexico területére. 1545 A bolíviai Porco ezüst bánya közelében felfedezték a Cerro Ricót (Gazdag Hegy), s 1546-ban megalapítják a Birodalmi Város (V. Károly) címmel kitüntetett Potosí városát. A város fénykorában 150– 200 ezer lakosával a világ egyik legnépesebb városa volt. 1500–1550-es évek Az indiánok heves ellenállását leküzdve a spanyolok birtokba vették Venezuelát, s sorra alapítják a városokat. 1567-ben létrehozzák Caracast. 1563 A perui Huancavelicában feltárják a rendkívül gazdag higanybányákat, ami lehetővé tette az ezüst helybeli kivonását. Ez volt az alapja az Európát hosszú időre elárasztó „ezüstesőnek”. 16. század közepe Lezárult a spanyol hódítás nagy fejezete. Kiépült a gyarmati közigazgatás rendje, az egyházi hálózat, kialakultak a monokulturális területek, ahol zömében néger (és indián) rabszolgákkal dolgoztattak. 1580-as évektől A fel-feltünedező angol és francia kalózok, csempészek elleni védekezésül a karibi-térségben, Mexikóban, a déli szubkontinensen (Tierra Fermen), Chilében spanyol erődítményrendszerek épülnek. (Az angolok a németalföldi háborúban lekötött spanyolok szorult helyzetét használták ki. Az angolok előtt megnyíltak a Kanári-szigetek, az Antillák és Dél-Amerika partvidékei; megtelepedtek Brit Guyanában, Jamaicában, a Kis-Antillákon, H. Gilbert megszerzi New Foundlandot. A franciák Haitit, Martinique-t és Francia Guyanát foglalták el. A hollandok több kis szigetet és Holland Guyanát gyarmatosították.)


1595 A spanyol kincstár szerződést köt portugál kereskedőkkel évi 4250 néger szállítására. (A mennyiséget később 38 250-re emelték.) Adatok szerint – a csempészetet nem számítva – 1500–1799 között több mint egymillió rabszolgát hurcoltak be Afrikából. 1607 John Smith Virginiában megalakítja az első angol gyarmatot. 1608 Quebecben megalakítják az első francia gyarmatot. 1614 A hollandok megalapítják Új-Amszterdamot, a későbbi New Yorkot. 1615–1670-es évek Francia terjeszkedés a Nagy-tavak vidékén, a Mississippi mentén. 1630–1635 New England és a Connecticut folyó mentén angol gyarmatok keletkeznek. 1642 Montreal francia gyarmat. 1682 Illinois és Ohio francia gyarmat. 1697 A ryswicki békében Spanyolország átengedi Haitit Franciaországnak. 1713 Az utrechti béke egyik pontja kimondja: a négerek Spanyol-Amerikába szállítása 30 éven át angol monopólium. 1718 New Orleans francia gyarmat létrejötte. 1720-as évek–1792 Angol utazók (Bering, Cook, Gray, Vancouver) eljutnak Észak-Amerika nyugati partjaira. 1762–1764 Havanna angol megszállás alá kerül. Ezt követően az angol áruk hegemóniája teljes lett LatinAmerikában. 1763 A hétéves háborút lezáró párizsi békében Franciaország lemond Kanadáról Anglia javára. 1778 Cook eljut a Bering-szorosba. 1763 Az Amerikai Egyesült Államok megalakulása. 1769–1791 A spanyolok – jóllehet figyelmük középpontjában Dél-Amerika állt – Észak-Amerikában is több nagyvárost alapítanak: San Diego (1769), Monterey (1770), San Francisco (1776), Los Angeles (1791). 1797 Trinidad angol gyarmat lett. 1799–1803 Humboldt és Bonpland utazásaik során feltárják Venezuela keleti részét, az Orinoco és a Rio Negro folyók környékét Kolumbia, Ecuador és Peru belső részeit. 1800-as évektől Az amerikaiak látnak hozzá kontinensük felfedezéséhez.


1. Akik eljuthattak Amerikába. Egyiptomiak, vikingek, portugálok. Képösszeállítás Akik eljuthattak Amerikába Az egyiptomiak hajói I. e. 3800 körül az egyiptomiak papiruszkévékből épített, vitorlával és evezőkkel is felszerelt nádhajókkal szállították a gabonát a Níluson. A papiruszhajók tengerálló képességét bebizonyították az RA-I (1969) és RA-II (1970) tudományos expedíciók. Kr. e. 3300 körül megjelentek a platán és akácdeszkából épített kereskedelmi hajók. A kereskedelmi hajórajok megvédésére az egyiptomiak hadiflottát építettek. Az Kr. e. II. évezredben Egyiptom a világ legerősebb tengeri nagyhatalma volt, hajói a Földközi-tengert és az Indiai-óceánt járták. A vikingek hajói A 9–11. sz. között a vikingek tengeri nagyhatalom. Hajóik széles, nyitott, evezőkkel és egy keresztvitorlával felszerelt csónakok voltak. Leggyakoribb méreteik: hossz 20–25 m, szélesség: 5 m, merülés: 1 m. A vikingek ismerték a szél elleni vitorlázás módszerét is. Hadihajóik az ún. langskipok, kb. 45 m hosszúak voltak. A harcosok védőpajzsait az evezők fölé függesztették fel. Jártak Afrikában, Törökországban, a Fekete-tenger mentén, Izlandon, Grönlandon. Átszelték az óceánt, végighajózták az orosz folyókat, eljutottak Párizsba, jól ismerték a Földközi-tengert. Karavella, karakk A jellegzetes felfedezőhajók, a Portugáliában született karavellák a nyílt óceán hajói voltak. Hosszúságuk 20–25 m, szélességük 6–7 m volt. A könnyen kezelhető, 11 csomós sebességet is elérő karavellák a 15. sz. elején váltak ismertté. Kolumbusz 3 hajója közül kettő karavella, a Santa Maria pedig karakk volt A hadi és kereskedelmi célra használt karakkok első és hátsó felépítményeit tetőszerkezet védte az ellenség könnyebb lövedékei ellen. Kolumbusz elindulása előtt a Santa Mariat „felfedezésekre alkalmatlan, rossz hajónak” jellemezte.

2. Képek



1. Kolumbusz útinaplója. Részletek Kolumbusz útinaplója (Részletek) 1492 (...) ennek az évnek, azaz 1492-nek május hava 12. napján... elindultam Granadából és Palos nevű helyre mentem, amely tengeri kikötő, ahol is három erre a célra fölötte alkalmas hajót szereltem fel. (...) Ez év augusztusának harmadik napján, pénteken, napnyugta előtt egy félórával elhagytuk e kikötőt, élelemmel és legénységgel jól ellátva és a Kanári-szigeteknek irányítottam hajóimat, amelyek Felségtek birtoka és a felülmondott óceánban [Atlanti-óceán] fekszenek. Innen szándékoztam útnak indulni és mindaddig haladni, míg csak Indiába nem jutok Október 11–12., csütörtök–péntek Továbbra is nyugat–délnyugati irányban haladtunk. Sokat kellett küzdenünk a hullámokkal, amelyek itt magasabbak voltak, mint bárhol utunk folyamán. Láttunk néhány viharmadarat és egy zöld nádszálat, amely a hajó oldala mellett úszott el (...) Péntek volt, amikor egy szigetre értünk, amelyet indián nyelven Guanahaninak neveznek (...) Zöld fákkal beültetett és vízben és mindenfajta gyümölcsben gazdag tájék tárult szemünk elé (...) Mindjárt összegyülekezett a sziget számos bennszülöttje (...) barátul akartam megnyerni őket s ezért némelyiknek piros sapkát és üvegből való nyakláncot és más, értéktelen csekélységet ajándékoztam s ők ezeken fölötte örvendeztek... Mezítelenül járnak-kelnek, úgy, ahogy Isten megteremtette őket, mind a férfiak, mind a nők, kiknek egyike még nagyon fiatal volt... Mindannyian nagyon jó növésűek, testük szép alakú, arcvonásaik megnyerőek. Hajuk sűrű és bozontos, csaknem ló farkához hasonlít, homlokuk fölött rövidre nyírják, egy-két fürtöt kivéve; amelyet hátravetnek és teljes hosszában hordanak, anélkül, hogy valaha is levágnák. Némelyikük szürke színnel festi be magát (a Kanári-szigetek lakóira hasonlítanak, akik sem nem fekete, sem nem fehér színűek), ismét mások piros, fehér vagy egyéb színnel; némelyek csak arcukat vagy szemük vagy orruk környékét mázolják be, mások pedig egész testüket. Fegyvert nem hordanak magukkal, nem is ismerik azokat; megmutattam nekik a kardokat, és minthogy tulajdonságból az élüknél fogták meg, meg is vágták magukat. Vasuk egyáltalán nincsen (...) E bennszülöttek minden bizonnyal hűséges és okos szolgákká válhatnak, mert az tapasztaltam, hogy rövid időn belül meg tudnak ismételni mindent, amit mondok nekik; egyebekben is úgy vélem, hogy könnyen megtérhetnek a keresztény hitre, mivelhogy minden jel szerint nem tagjai semmiféle szektának sem (...) Október 13., szombat (...) Mindent a legnagyobb figyelemmel szemügyre vettem és igyekeztem megtudakolni, vajon akad-e arany ezen a vidéken. Október 15., hétfő (...) E szigetek éghajlata igen mérsékelt, növényzetük gazdag, üde zölddel borítja őket és igen termékennyé teszi. Bizonyára van itt töméntelen dolog még, amit nem ismertem meg, mert nem akartam az időt pocsékolni, hogy minél több szigetet felkereshessek, ahol aranyat remélek találni (...) Miközben tehát úton voltam Santa Maria szigete és ama másik nagyobb sziget között, amelynek Fernandia nevet adtam, egy kenura akadtam, melyben csak egy ember ült, aki Santa Mariáról Fernandiára igyekezett. Csónakjában találtam egy kis kenyeret, nem nagyobbat, mint az öklöm, egy vízzel telt tököt, egy kis vörös földet, amelyből pépet készített és néhány száraz levelet, amit a bennszülöttek nagyon sokra becsülhetnek, mert már San Salvadorban úgy nyújtották át nekem, mint ajándékot. Egy maga készítette kosár is volt az embernél (...) November 4., vasárnap 21 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

(...) Néhány indiánnak megmutattam a Kasztíliából magunkkal hozott fahéj- és borsmintákat. Azt mondták, ismerik ezeket a fűszereket; jelekkel tudtomra adták, hogy nem messze innen, délkeleti irányban e fűszerek nagy tömegben lelhetők (...) November 6., kedd (...) Az indiánok csodálkozásuknak számos jelét adták és jelekkel kifejezték ama hiedelmüket, hogy a jövevények egyenesen az égből érkeztek, majd megtapogatták kezüket, lábukat csókdosták és ételekkel kínálták őket (...) (...) Továbbá elmesélte a két spanyol ember, hogy útközben egész sereg bennszülöttel találkozott, akik telepükre hazatérőben voltak és tüzet és bizonyos gyökereket tartottak kezükben, hogy szokásukhoz híven befüstöljék magukat. Nem találtak olyan telepre, amely több mint öt kunyhóból állt volna. Mindenütt ugyanolyan fogadtatásban részesültek. (...) Ezek az emberek ravaszságot nem ismernek, és nemigen harciasak (...) December 3., hétfő (...) Hozzájuk léptem, néhány kenyeret nyújtottam át nekik és kértem, hogy cserében adják ide gerelyüket. Készségesen beleegyeztek, minden gerelyért egy csengőt, egy rézgyűrűt vagy üveggyöngyöket kaptak, és oly szelídek és bizalmasak lettek, hogy odajöttek a csónakokhoz és a legkisebb apróságért, amit nekik cserébe ajánlottunk, mindenüket ideadták (...) December 26., szerda (...) A király a karavellán étkezett társaságomban. Később együtt partra szálltunk és elhalmozott tisztelete és barátsága jeleivel. Megkóstoltatott velem több fajta ajest, továbbá rákokat, vadat és kenyerüket is, amelyet indián nyelven cazabinak neveznek. Azután megszemléltünk néhány gyapotültetvényt, amely a telep mellett terült el. Több mint ezer meztelen bennszülött követte nyomunkat. De a kacika már inget és kesztyűt viselt, ezeket tőlem kapta ajándékba... az egész vidéken nem ismerik sem a vasat, sem az acélt, sem egyéb fémet, az aranyat és rezet kivéve, bár ez utóbbi fémet csak igen kis mennyiségben láttam (...)

2. Képek




1. Amerikából jöttek. Az amerikából származó kultúrnövények BURUCS Kornélia Amerikából jöttek ÁMBRAFA – A 9–10 méter magasra növő fa Mexikó és Észak-Amerika keleti részén honos. A balzsamot adó növény az indiánok egyik legősibb sebforrasztója volt, a fa törzséből kifolyó, gumiszerűvé szilárduló, édeskés nedvét (sztórax) pedig fogromlás ellen használták. Európába a spanyolok hozták mint gyógyírt, kozmetikumot (kopálbalzsam). ANANÁSZ – Dél-Amerika forró vidékeiről ered. Brazíliában és Guyanában gyakran a termőföldek körül ültették, ahol különösebb ápolás nélkül két év után termőre fordult. Európában csak üvegházakban nevelhető. Magyarországon már 1535 óta ismerték, de igazán csak az 1820–40-es években terjedt el a nagyúri kertekben. BAB – Száz körüli faja a két félteke melegebb tájain egyaránt megtalálható volt. Külön faja a Dél-Amerikából származó ún. törökbab, mely tűzpiros virágai révén dísznövény is, de zsenge hüvelyeit, ízletes magvait csemegeként már az aztékok is ették. BALZSAMFA – A perubalzsamfát már a mexikói indiánok ismerték, s a kérgéből szivárgó balzsammal légúti megbetegedéseket, reumát gyógyítottak. Kontinensünkre a spanyolok révén került, s főleg a bőrgyógyászatban, kozmetikai iparban terjedt. Sőt, a 16. század óta a katolikus egyház Arábia illatos növényei helyett (mekkabalzsam, tömjén, mirha) a balzsamfa nedvét használta a szent kenetek illatosítására. BANÁN – Jóllehet a közhiedelem Amerikához köti, a banán feltehetően ázsiai eredetű, amely a szél szárnyán és a tengeráramlással terjedt szigetről szigetre, majd talán arab kereskedők közvetítésével Afrikába. Innen portugál hajósok vihették 1500 táján a Kanári-szigetekre, s tovább San Domingo, majd Dél-Amerika felé. Új hazájában az egyik fő terménnyé vált (banán-monokultúra). A legtöbb banánt Brazíliában termesztik, míg a legnagyobb exportőr Ecuador, Honduras, Costa Rica és Panama. BURGONYA – Őshazája Dél-Amerika, ahol az Andokban sem vadon termő, hanem keresztezett formában termesztették. A gumós növényt, a hozzá hasonló édesburgonyával és maniókával együtt kenyérként fogyasztották az indiánok. Európába 1560–1570 között került spanyol közvetítéssel, s lassan terjedt Itáliában, Németalföldön, majd Belgiumban, Németországban és Franciaországban (Bourgogne-hegyvidék). A „szegények kenyere”-ként a parasztok körében évszázadokon át helyettesítette a fő táplálékot, a rozskenyeret. Magyarországra feltehetően Franciaországból került, amit a burgonya névadás is jelez. A krumpli azonban rendkívül lassan honosodott meg nálunk. Budán még 1654-ben is letartóztattak Németországból hazatért protestáns deákokat, akiknek tarisznyájában burgonyára bukkantak. A „sváb tök” az 1760-as évektől terjed, de még a 19. század közepéig is csak szükségből termesztik parasztjaink. A burgonyát Ázsiában, Indiában, Ausztráliában az angol gyarmatosítók honosították meg. A kukoricával, paradicsommal, paprikával, babbal együtt forradalmasította az európaiak, sőt az ázsiaiak étkezését is, hozzájárult az éhínség és a járványok csapásainak csökkentéséhez. CUKORNÁD – 12 faja közül 3 Amerika, a többi a forró égöv más területein él. A 3–6 m-re megnövő, nádtermetű növény hosszú, keskeny levelei magas cukortartalmúak. Európában a cukor a 16. században még orvosságnak számított, s még a 17. században is csak luxuscikknek. A 18. századtól lett tömegfogyasztási cikké. Eleinte Brazíliában (cukormonokultúra), majd az angol és francia Antilla-szigeteken honosították meg az ültetvényeket. DOHÁNY – Közel 40 faja Észak-, Közép- és Dél-Amerikában honos. Már Kolumbusz találkozott vele. Útinaplójában leírja, hogy a bennszülöttek a moszkitó szúnyogok csípései ellen összesodort dohányleveleket szíva füstöltek. Emellett orvosi célokra, sebfertőtlenítésére, kábítószernek használták. A dohány a férfiasság jelképe is volt, egyes indián törzseknél az ifjak férfivá avatásának ünnepén használták. Dohányt mással elszívni egyben a barátság jele volt; Kolumbuszt is dohánnyal kínálták a bennszülöttek. Európában az 1570-es évektől orvosságként, csodafűként keresik; Jean Nicot (róla nevezték el a nikotint), Franciaország portugáliai nagykövete dohányport küldött Medici Katalinnak fejfájása ellen. Spanyolországból elterjedt a dohányzás szokása is. Eleinte a tubákolás hódít: a finom porrá őrölt dohányt az orron keresztül felszippantották. Számos sikertelen kísérlet történt visszaszorítására: a tubákolást, dohányzást 1624-ben VIII. Orbán pápa egyházi átokkal sújtotta, melyet csak száz év múlva vontak vissza, Oroszországban pedig orrcsonkítás várt a tévelygőkre (1634). 25 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Magyarországon az 1560-as években tűnt fel a dohány; az 1670–80-as években Erdélyben is szigorú törvényeket hoztak a dohányzás ellen. A tiltások ellenére a dohányzás minden rendű, rangú férfi, sőt nők életszükségletévé lett, s ez befolyásolta leginkább az Óvilág szokásait. FÖLDIMOGYORÓ – A magas fehérjetartalmú, növényi olajban gazdag, ízletes magvak a dél-amerikai indiánok ősi tápláléka volt. A világ 1547-ben, Oviedo leírásából szerzett tudomást róla. A spanyolok először Mexikóban honosították meg. Magellán szintén ismerte, nagy hajórakományokkal szállította a Fülöp-szigetekre. Innen hamarosan átkerült Japánba, Indiába, Kínába, s mire Európába eljutott, már kínai diónak nevezték. Később kapta az amerikai mogyoró nevet. Olaja étkezési célokra és halkonzerválásra használható, pörkölt magja pedig kitűnő csemege. INDIGÓ – A Távol-Kelet mellett Közép-Amerikában is őshonos. Termelése elsősorban a francai Antillákon virágzott, de Észak-Amerikában, Haitin és Venezuelában is elterjedt. A learatott növényt vízben áztatva, fagerendákkal préselik, s így nyerik ki a festékként használt indigót. A vele színezett pamutszövet, len- és kendervászon színtartó (kékfestés). Napjainkban széles körben elterjedt viselete az indigókék „farmer”. KAKAÓ – A 10–15 m magas örökzöld kakaófa mandula nagyságú, vörösesbarna magját – melyet Linné „istenek tápláléká”-nak nevezett – már az azték és a maya indiánok nagy becsben tartották: a kakaóbabot hosszú ideig pénzként használták. Emellett a mexicói indiánok a megőrölt magokat vízzel, kukoricaliszttel keverve, vaníliával, fahéjjal, mézzel ízesítve italként is fogyasztották (csokoládé). A kakaó és a csokoládéfogyasztás a spanyolok révén került Európába, s terjedt el Portugáliában, Olaszországban, Franciaországban, majd Svájcban, Hollandiában, Németországban és Angliában, ahol a 18. században már kakaóklub is működött. Az olajban gazdag, s ezért nehezen emészthető kakaóőrleményből a hollandok könnyen oldódó kakaóport készítettek, így a kakaó is hozzájárult az európai konyhaművészet átalakulásához. KAUCSUKFA – A száznál több fajhoz tartozó kaucsuknövények Mexikóban és Dél-Amerikában honosak. Megcsapolt törzsükből gumiszerűvé szilárduló tejnedv szivárog. A kaucsukra mint különleges anyagra először La Condamine hívta fel a figyelmet, 1751-ben. Az új anyagot kezdetben csak radírozásra használták. Hódító útjára a 19. század második felétől indult, amikortól a vulkanizált, szarusított gumik felhasználása elterjedt. A kaucsukot évszázadokig a vadon termő növényekből nyerték, de a rablógazdálkodás miatt az angolok Indiában, a németek afrikai gyarmataikon is termeszteni kezdték. KININ – Az örökzöld levelű, illatos virágú kininfa 30–40 faja Dél-Amerika keleti részein honos. A kérgéből kivont kinint az inkák a malária ellen használták. Az európaiak azonban csak kalandos előzmények után ismerték meg jótékony hatását. 1630-ban az ecuadori helytartó egy bennszülött tanácsára használta makacs hideglelése ellen. Spanyolországba a jezsuiták vittek kininkérget 1649-ben, innen került át Rómába. A kinin XIV. Lajos francia király uralma alatt terjedt el széles körben, aki 1679-ben egy angol orvostól vásárolta meg mint hideglelést gyógyító titkos szert. KOKACSERJE – A kokacserje leveleit, a benne levő izgató és bódító alkaloida miatt, a dél-amerikai indiánok éhség és fáradtság ellen rágták, valamint operációknál érzéstelenítésre használták. Európában érzéstelenítő hatását csak 1884-ben, a bécsi Koller fedezte fel. Ecseteléssel az orr, száj, garat, szem, fül, húgyhólyag fájdalmait enyhítették, illetve a sebészek operációknál, foghúzásnál használták. A kokain azonban hamarosan veszedelmes kábítószer lett. KÓKUSZPÁLMA – A 20-30 m-re növő, 100–150 évig is elélő növény őshazája ugyan Ázsia, de a szél és a hullámok révén a trópusi vidékeken már a 15. század előtt meghonosodott (Kókusz-szigetek). Dél-Amerikában több mint 30 faja él. A fa 8–10 éves korától az év minden szakában 100–150 elefántcsont keménységű diót érlel. A növény minden részét hasznosítják. Az éretlen dió teje frissítő, erjesztve erős szeszesital. A magon belüli vastag, fehérjedús bele (kopra) rendkívül tápláló, ebből készül a kókuszreszelék is. A dió csontkemény héjából esztergályozással edény, kanál, lámpa, gomb, dísztárgyak, szenesítve faszén, leveleiből a kunyhók teteje, kosár, ernyő, kalap, a magról lefejtett durva, rostos anyagból az elnyűhetetlen kókuszszőnyeg, lábtörlő, halászháló, kefe, söprő, fájából pedig épület, bútor készíthető. KUKORICA – A dohány és a burgonya mellett a kukorica gyakorolta a legnagyobb hatást az Óvilág szokásaira, mezőgazdaságára. Hazája Mexikó, ahol csak termesztve fordult elő. Kolumbusz először kölesfélének vélte, majd az árpával keverte össze. A maya indiánok főve, sülve, kásává főzve s kenyérnek sütve fogyasztották, zsenge csöveit egészben is rágcsálták. Az emberi táplálékul, állati eledelül (s később ipari célokat is) szolgáló növényt Kolumbusz már első útja alkalmával hazahozta, mégis évtizedek kellettek az új kultúra meghonosodásához. Az olaszok révén sok helyen törökbúzának nevezték, mivel idegen volt a keresztény világtól, jóllehet semmi köze sem volt a törökökhöz. 26 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

NAPRAFORGÓ – Több mint 50 faja Amerikában honos; magját itt kenyérbe is sütik. Európába Mexikóból került. Magyarországon sokszor a kukoricaföld szélére ültették a kevés gondozást igénylő növényt, másutt mocsaras helyekre is, hogy a klímát javítsa. PAPRIKA – Közép- és Dél-Amerikából származó fűszer- és zöldségnövény, melyet Kolumbusz orvos útitársa említ 1494-ben. A piros, sárga, zöld, lilás színű, édes húsú vagy erős paprikafélék termesztése és fogyasztása minden kontinensen elterjedt. Nyersen, főve vagy sütve savanyúságok, saláták, mártások, köretek alkotórésze. Magyarországon termesztése már az 1580-as évektől elterjedt. Orvosságnak is használták, reumatikus megbetegedések ellen. PARADICSOM – 3–4 faja Dél-Amerikában honos. A 16. század elején került Európába, de itt sokáig csak dísznövényként ültették. Korabeli füveskönyvek perui almaként, szerelmi- vagy aranyalmaként nevezik. Gyümölcsét mérgezőnek, egészségtelennek tartották. Ki gondolná, hogy étkezési célokra csak a 20. századtól terjedt el szélesebb körben. TÖK – A kedvelt főzelékféle Amerika meleg tájain honos. Innen származik a közönséges vagy úritök, mely vadon nem, csak termesztve fordult elő. A perui azték sírleletekben a puha levelű, dinnyeszerű termésű, pézsmaillatú pézsmatök magjait is megtalálták. VANÍLIA – A több méter magasra megnövő kúszónövény Mexikó keleti részein őshonos. (Trópusi tájakon másutt is termesztik, gyakran a kakaófa kérgére telepítve.) 20–30 cm hosszú, lapos, hüvelyszerű terméséből szárítással nyerik ki az illatos vanília fűszert.

2. Képek





1. Európa és Magyarország KUBINYI András Európa és Magyarország 500 évvel ezelőtt A hagyományos történetírás – nem kevés indokkal – Amerika felfedezését tartja a közép- és az újkor határmezsgyéjének. Európa ekkortájt az átrendeződés küszöbén állott, és még nem dőlt el, melyek lesznek azok a nagyhatalmak, amelyek később meg fogják határozni földrészünk, sőt – hála a felfedezéseknek – az egész föld fejlődését. Az erőviszonyok átalakulása Nyugat-Európában Az 1492-es év Amerika felfedezésén túlmenőleg is új helyzetet teremtett Nyugaton és Keleten egyaránt. Az Ibériai-félszigeten fekvő öt királyság két legjelentősebbje, Aragónia és Kasztília a „katolikus királyok”: Aragóniai Ferdinánd és Kasztíliai Izabella házassága következtében 1469 óta perszonálunióban állt egy mással, és előrelátható volt az egységes spanyol királyság kialakulása. 1492. január 2-án a katolikus királyok elfoglalták az Ibériai-félsziget utolsó muszlim királyságát, Granadát, Amerika felfedezésével pedig megalapozták jövendő gyarmatbirodalmukat. Franciaországnak – Anglia visszavonulása után – a burgundi hercegség állta útját az európai terjeszkedésben. Ez házasság révén a Habsburgok kezére jutott. Ráadásul Habsburg Miksa 1490-ben távházasság révén feleségül vette Bretagne hercegnőjét, ami megakadályozhatta a francia király nagyhatalmi ambícióit. VIII. Károly francia uralkodónak azonban sikerült a házasságot felbontatni, és 1491. december 6-án maga vette feleségül az örökösnőt. Miközben tehát Párizs elvesztette Burgundiát, a leghatalmasabb és legutolsó, félig független hűbéres fejedelemség – az Angliára nyíló tengeri kapu – is egyesült a francia koronával. Habsburg III. Frigyes császár és fia, Miksa 1490-ben megszerezte a család másik ágától a dúsgazdag Tirol tartományt, Mátyás halála után pedig a magyaroktól visszafoglalta Alsó-Ausztriát. Övék volt a császári hatalom is, de ez – bár ekkor még nem nevezhető puszta címnek – inkább csak tekintélyt hozott. A Birodalom keleti (osztrák „örökös” tartományok) és nyugati részén (Burgund) tehát két nagy tömb engedelmeskedett az „Ausztriai háznak”, és mivel az örökös tartományok Itáliával voltak határosak – ennek északi felére elvileg amúgy is kiterjedt a császári hatalom – érdekelve voltak az olasz viszonyokban is. Európa kontinentális részén tehát három nagyhatalom: Franciaország; az egyesülőben lévő Spanyolország valamint a Habsburg Birodalom emelkedett ki az 1490-es évek elején. A köztük meglevő érdekellentétek előbb vagy utóbb összeütközéssel fenyegettek. (Mint tudjuk, majd később Miksa császár fia, Szép Fülöp főherceg fogja elvenni Spanyolország örökösnőjét, Őrült Johannát, és ezért az európai főhatalomért a Habsburg Birodalom kerül szembe Franciaországgal.) A „keleti” helyzet Eddig nem szóltunk Közép-Európa keleti feléről és Kelet-Európáról, ahol szintén megvolt a lehetősége egy olyan nagyhatalom kibontakozásának, amely beleszólhatott volna az Európa feletti hegemóniáért folyó küzdelembe. Ezen a területen a 15. században három erős királyi hatalommal rendelkező, Európa országainak többségéhez képest nagy kiterjedésű államot találunk: az Anjouk Magyarországát, Nagy Kázmér Lengyelországát és IV. Károly Csehországát. Az 1335-ös visegrádi csúcstalálkozón szövetség jött ugyan köztük létre, de egyrészt Csehország, másrészt a majd Nagy Lajos jogara alatt 1370–1382 között perszonálunióban élő Magyarország és Lengyelország rövidesen külön utakra lépett. Ami a feltűnő, a három királyság és Ausztria között a 13. század második felétől kezdve gyakran jön létre perszonálunió: van magyar–stájer, magyar–cseh, magyar–lengyel, cseh–osztrák, cseh–lengyel megoldás. Érdekes viszont, hogy a három királyság sohasem került közös uralkodó alá. Amikor erre a 14. század elején megvolt a lehetőség ( Vencel cseh király lengyel uralkodó is volt, hasonló nevű fia pedig magyar király), a három ország örököse, Vencel, eladta magyar királyságát a bajor Ottónak (1305). A 15. század második felében többféle változatban újra előkerült a perszonálunió kérdése. Bár az 1457-ben elhunyt V. László után, aki magyar és cseh király, valamint osztrák főherceg volt, országai megint háromfelé váltak, rövidesen újra megjelent az egyesülés gondolata. Mátyás 1469-ben megválasztatja magát cseh királynak, de csak a cseh korona melléktartományait: Morvaországot, Sziléziát és Lausitzot tudta megtartani. Élete végén 31 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

pedig elfoglalta Alsó-Ausztriát. Így egy területileg szűkebb államszövetség jött létre magyar vezetés alatt. Csehország törzsterülete viszont 1471-ben Jagelló IV. Kázmér lengyel király legidősebb fia, Ulászló királysága lett. Ugyanebben az évben a Mátyással szemben elégedetlenkedők Vitéz János prímás vezetésével Ulászló öccsét, Kázmért hívták meg királynak, ez azonban kudarccal végződött. Sikere esetén a három királyság (és a Lengyelországgal perszonális unióban levő Litvánia) már ekkor is egy család kezén lett volna. Magyarország „Erisz almája” Mátyás halála merőben új helyzetet teremtett a térségben. A nagy király természetesen át akarta örökíteni országait törvénytelen fiára, Corvin János hercegre, de volt annyira reálpolitikus, hogy más lehetőséget sem hagyott figyelmen kívül. 1489-ben felajánlotta a császárnak a Habsburgok örökösödését, ha Corvin Jánost megtűrik boszniai királyként Horvátország és Szlavónia élén. (Úgy látszik tehát, hogy előtte is az Albert és V. László alatti perszonálunió képe lebegett [Csehország nélkül].) III. Frigyes nem fogadta el az ajánlatot, amelyet aztán a királyválasztó országgyűlésen a magyar urak ismételtek meg Corvinnak. Igaz, ők a cseh Ulászlót választották meg. A magyar uraknak 1490-ben négy királyjelölt és három politikai orientáció között kellett választani. Azért csak három között, mert Corvin János megválasztása, akivel szemben mindhárom szomszéd fellépett, az ország bezárkózásához vezetett volna. A Tirolt éppen megszerző, hirtelen megerősödő Habsburg Miksa magyar– osztrák államszövetséget jelentett volna. Ez a déli tartományaikat féltő Habsburgok részéről támogatást, sőt esetleg birodalmi segítséget is ígért a török ellen. Miksa nyugat-európai érdekeltségei viszont óhatatlanul bele rántották volna az országot a nemzetközi nagypolitikai küzdelembe. Ulászló megválasztása a Zsigmond óta rövid megszakítással folyamatosan létező magyar–cseh perszonáluniót folytatta volna, mégpedig ezúttal már egységes Csehországgal. A probléma ott volt, hogy ismét felmerült a magyar–lengyel megoldás is: Ulászló öccse, János Albert lengyel herceg is fellépett trónkövetelőként. Mindhárom külföldi trónkövetelő sereggel tört Magyarországra. Függetlenül attól, hogy a közismerten erélytelen Ulászló felelt meg legjobban a magyar urak igényeinek, ő is mozgósított legelőször – Mátyás cseh katonái hozzá csatlakoztak –‚ így természetesen őt választották meg. Nem valószínű, hogy Corvin János esetleges megválasztása esetén a három ellenséggel szemben meg tudta volna védeni az országot. A „Jagellók Európája” A következő, 1492-es esztendő aztán új helyzetet teremtett. Meghalt IV. Kázmér lengyel király és litván nagyfejedelem, aki négy fiúgyermeket hagyott maga után. Trónjának elvben legidősebb fiára, II. Ulászló magyar és cseh királyra kellett volna szállnia. Ugyanaz a helyzet következett be, mint 1305-ben, csak most Lengyelországról mondott le a jogos örökös. Ulászló anyja kérésének engedve átadta jogait öccsének, korábbi ellenfelének, János Albertnek. Litvániát IV. Kázmér harmadik fia, Sándor kapta. A legkisebb fiú, Zsigmond herceg kielégítésére egyelőre nem nyílt mód. (Később, 1515-ben ő kapta meg a lengyel trónt és vele Litvániát.) A Jagelló-testvérek által kormányzott terület birodalmi méretű volt. A lengyel–litván perszonálunióhoz, amely 1501-ben, amikor János Alberttől öccse, Sándor litván nagyfejedelem megörökölte a lengyel trónt is, újra létrejött, 1 115 000 km2 tartozott, igaz, e területen csak hét millió ember élt. Litvániához tartozott ugyanis a mai Ukrajna és Belorusszia, továbbá bizonyos orosz területek is. Ilyenformán nagyszámú görögkeleti élt itt, méghozzá békében, mint ahogy a románok és szerbek is bántatlanul gyakorolhatták ortodox hitüket a magyar korona területén. Csehországban erős volt még a huszita maradványok szerepe. A Jagellók országai soknemzetiségűek voltak (Csehországban ráadásul sok német is élt), és szemben Európa nyugati felével, vallásilag sem voltak egységesek, mégis vallási türelem uralkodott. Bár a Jagelló-fiúk közötti hatalomelosztás nyilvánvalóan dinasztikus okokból jött létre, gyakorlati okok is elősegítették. Egy ilyen hatalmas állam-konglomerátumot nem lehetett egy központból irányítani. Ugyanakkor viszont a „Jagelló Európa” tételének részbeni igazságát jelzi, hogy a testvérek megkísérelték politikájukat összehangolni és kifelé közösen fellépni. 1492. december 5-én Ulászló és János Albert szövetségre léptek egymással, amelynek titkos záradékában kölcsönös segítségnyújtásra kötelezték magukat esetleges lázadó alattvalóikkal szemben. 1494 áprilisában a Jagelló testvérek Lőcsén jöttek össze. 1500. augusztus 14-én pedig II. Ulászló Budán megkötötte testvére nevében is a magyar–lengyel–francia szövetséget. Úgy tűnik tehát, hogy Ulászló és János Albert ellentétének megszűnte után létrejövőben volt egy olyan keletközép-európai államszövetség; amelynek tagjai között évszázados előzményei voltak az együttműködésnek. Ez az államszövetség alkalmasnak tűnik arra, hogy negyedik nagyhatalomként beleszólhasson Európa ügyeibe. Az 1500. évi szerződés azért jelentős, mert a Jagelló–francia szövetség egyensúlyozhatta a Habsburg–spanyol


kapcsolatot. Az sem véletlen, hogy a három királyság vezető hivatalnokai, arisztokráciája és rendjei között is kapcsolatok keletkeztek, és az életmódjuk is jobban hasonlított egymáséra, mint Európa más országaiban. Ez főleg Magyarország és Lengyelország esetében áll. Közös és ellentétes érdekek Ezekből az ígéretes kezdeményekből azonban mégsem lett komolyabb folytatás, és végül is nem vezettek jelentős eredményekre. Egy ilyen nagy államszövetségben a közös érdekek mellett az ellenkezők is érvényesülhettek. Bár mind Magyar-, mind Lengyelországot foglalkoztatta a törökellenes harc, ez a magyaroknak létérdeke volt, míg a lengyelek esetében nem volt annyira jelentős. Lengyelország (és főleg Litvánia) tarthatott a moszkvai nagyfejedelemségtől, és mindketten a német lovagrend (Poroszország) alávetésére törekedtek. A német lovagok a császártól vártak támogatást, aki rendesen Moszkvát mozgósította a Jagellók ellen. Ez szembeállította a lengyeleket a Habsburgokkal. Kétségkívül Magyarország is szemben állt nyugati szomszédjával, a helyzete mégis egészen más volt. A magyar–osztrák és a cseh–osztrák kapcsolatok a történelemben hasonlóak voltak a magyar–lengyelhez, nemegyszer voltak közös uralkodóink. Ami azonban mindennél fontosabb, a szlavóniai és horvátországi végek védelme a Habsburgoknak is fontos volt, segítséget innen is várhattunk, és többször kaptunk is. Az 1492 utáni magyar politikában ezért váltotta egymást a lengyel és az osztrák orientáció. Voltak ugyan közvetlen ellentétek Magyarország és Lengyelország között, így a Moldva feletti hűbéri fennhatóság, ezt azonban tisztázni lehetett volna. Komolyabb baj volt viszont, hogy – mint említettük – János Albert utódai kevésbé törődtek a bátyjukkal való szövetséggel. Így tehát azt a lehetőséget, amelyet 1492-ben János Albert lengyel királyságával, azaz a Jagelló-testvérek közötti ellentétek megszüntetésével és egymás közti szövetségükkel létrehoztak, nem használták ki. A Jagellók országai nem tudtak a későbbiekben önálló politikai erőként beleszólni Európa sorsába, pedig ennek meg lett volna a lehetősége.

2. Képek





1. A spanyol királyságok 500 évvel ezelõtt KALMÁR János A spanyol királyságok 500 évvel ezelőtt A Katolikus Királyok trónra kerülése A Trastámara-dinasztiából való Izabella kasztíliai királynő (1474–1504) öccse, Alfonz halála (1468) következtében 17 évesen vált a trón örökösévé. A zömében újsütetű kasztíliai főnemesség a 15. század második felében a trónért folyó küzdelemből győztesen kikerülő Trastámara-háznak köszönhette felemelkedését. A dinasztiaalapító II. Henrik busás javadalmazásban részesítette támogatóit a királyi birtokokból és állami jövedelmekből. A kasztíliai főnemesség mindamellett a kereskedelmi haszonból is részesedett, hiszen érdekeltséggel rendelkezett a juhtenyésztők társulásában, a Mestában, s üzleti kapcsolatban állt a gyapjúeladókkal is. IV. Henrik, Alfonz és Izabella apja, II. János (1406–54) hiába igyekezett velük szemben megszilárdítani az uralkodó hatalmat, próbálkozásaik hosszabb távon nem hoztak sikert. Ezért Izabella eleinte valójában csak eszköz volt az őt támogató főúri párt kezében. Amint IV. Henrik meghalt (1474. december 12.), Izabella nyomban Kasztília királynőjévé proklamáltatta magát Segoviában. Avila, Vallaclolid, Tordesillas, Toledo és a Baszkföld nem is támasztott nehézséget, ellenben Burgos, Zamora vidéke, valamint a királyság déli része ellenséges maradt, illetve várakozó álláspontra helyezkedett. A főpapság és a főnemesség ugyancsak megoszlott a trónörökösnő támogatásának kérdésében. Izabella, előre számítva a várható nehézségekre, három kérője (a portugál uralkodó, a francia király fivére és az aragóniai trónörökös) közül 1469ben az utóbbit választotta, mert Aragónia támogatását remélte a kasztíliai koronáért folytatandó harcban. E döntésekor azonban már számolnia kellett azzal is, hogy a kikosarazottak hazai ellenlábasait fogják támogatni. A jövő szempontjából az 1475/76. évi hadjárat bizonyult döntőnek, melynek során Izabella férjének, Aragóniai Ferdinándnak sikerült vereséget mérnie a portugálokra, jóllehet a háború ezt követően még három évig elhúzódott. 1479 szeptemberében, hét hónappal azután, hogy Ferdinánd megörökölte Aragónia trónját, az alcacovasi békében Portugália elismerte Izabellát és Ferdinándot Kasztília uralkodójának, s lemondott minden dinasztikus követeléséről. Ennek fejében az uralkodópár kötelezte magát, hogy nem zavarja az afrikai partok felé irányuló portugál terjeszkedést. Az újjászervezés: nemzeti egység vagy személyi unió? A két spanyol koronához tartozó területek azután sem alkottak egységes államot, hogy 1479-ben Ferdinánd uralkodóként elfoglalta apja helyét. Az ő örökségét képező aragón korona országai (Aragónia, Katalónia és Valencia), valamint az Izabella kormányozta Asturia, Galícia, Ó- és Új-Kasztília, Santander vidéke, Estremadura, La Mancha, Andalúzia, Murcia, továbbá – legalábbis közigazgatásilag – a baszk tartományok alkotta Kasztíliai Királyság csupán a két uralkodó személyes uniója révén társult. Ettől fogva közös politikát, diplomáciát folytattak, de törvényeit és intézményeit illetően a két korona továbbra is megtartotta önállóságát. A hódítások révén szerzett területeket is egyikükhöz vagy másikukhoz csatolják majd: Navarrát, Granadát és az „Indiákat” a kasztíliai, a Nápolyi Királyságot pedig az aragón koronához. Olyan kettős monarchia jött tehát létre, amely személyi unióra épült. Izabella Kasztília királynője, Ferdinánd pedig Aragónia királya volt, pontosabban az ezen koronához tartozó országoké. Ugyanakkor Ferdinánd a kasztíliaiak számára nemigen volt több uralkodónőjük házastársánál. Ez utóbbi királyság játszott meghatározó szerepet a kettős monarchiában, mert nagyobb kiterjedésű, népesebb (4,5 millió lakos szemben a kb. 1 millióval) és gazdasági életét tekintve dinamikusabb is volt ekkor az aragón korona országainál. A Mesta hatalmas és jól szervezett testületére támaszkodott a virágzó transzhumáló állattenyésztés, amely kitűnő minőségű gyapjúval látta el a bel- és külföldi piacokat. Ennek forgalmazásában három városnak: az eladásban élen járó Medina del Campónak, a legjelentősebb kereskedők székhelyéül szolgáló Burgosnak és Bilbao kikötőjének volt kulcsszerepe. E központok Észak-Európa irányába terelték a kasztíliai kivitelt. A burgosi kereskedőknek Nantes-ban, Rouenban, Brüggében és Londonban voltak virágzó lerakataik. Az Atlanti-óceán kapujának számító Sevillában ekkor már jó ideje olasz kereskedők vetették meg a lábukat, melynek „hátországa”, fejlett mezőgazdaságú Andalúzia, bőven szállította az olajat, a bort és egyéb exportcikkeket. A királyság belsejében fekvő Segovia, Toledo, Córdoba és Cuenca pedig tekintélyes kézműiparral rendelkezett.


Ezzel szemben az aragón korona országainak helyzete kedvezőtlenebb volt: a 13–14. században még oly virágzó Barcelona aktivitása is jócskán lecsökkent az időközben bekövetkezett katalán gazdasági hanyatlás következtében. Ezért nem születhetett meg az egyenlőség alapján a két királyság közötti unió. A kasztíliai hagyományok, intézmények, mentalitás és többnyire az ottani érdekek irányították ettől fogva a spanyol politikát. A kasztíliai lesz a katonák, misszionáriusok, diplomaták nyelve, az ez idő tájt kibontakozó spanyol birodalmi nagyság kultúrájának megszólaltatója és közvetítője. Mindennek azonban az előző kasztíliai uralkodók idején megrendült királyi hatalom megszilárdítása volt a feltétele, amihez viszonylag alacsony szinten kezdtek hozzá. A legfontosabb városok élére a központi kormányzat egy-egy képviselőjét állították, akit széles körű jogi és politikai hatalommal ruháztak fel. E corregidornak nevezett, a középrétegekből kikerülő tisztviselő megerősítése nélkül a városi tanács egyetlen határozata sem volt érvényes. Beleszólhatott a rendi gyűlésbe, a cortesba küldendő városi delegátus megválasztásába is. Ferdinánd és Izabella azon voltak, hogy a rendi gyűlés jelentőségét lehetőség szerint csökkentsék, ezért uralkodásuk alatt mindössze öt alkalommal hívták össze. Az uralkodópár igyekezett korlátozni a főnemesség politikai befolyását is. A királyi tanácsban helyet foglaló arisztokraták számára csak a véleménynyilvánítás jogát biztosították, de a döntés a három lovagból, illetve a nyolc–kilenc jogászból álló teljes jogú tagság kezében volt. A kincstárból folyósított járadékokat – melyek élvezői zömében ugyancsak főnemesek voltak – a toledói cortes (1480) megszüntette, s ezzel az arisztokrácia érintett hányadát elvágták e jövedelemforrástól. Az uralkodópár szándéka mindezzel együtt sem a főnemességnek a hatalomból való teljes kiszorítása volt, csupán addigi túlzott befolyásuk csökkentése. Kasztíliában lépéseket tettek az uralkodói hatalomnak a vallási egység létrehozása által történő megerősítésére is. Bizonyos foglalkozások, mint az orvosi, kereskedői és némely pénzügyekkel kapcsolatos tevékenységek (pénzkölcsönzés, adószedés), a zsidóság specialitásai közé tartoztak. Sokan közülük már a muzulmán uralkodók szolgálatában pénzügyi hivatalnoki munkakört töltöttek be, s ezt változatlanul folytatták a keresztény királyok, egyházi és világi nagyurak szolgálatában is. Így alakulhatott ki egy gazdagabb zsidó oligarchia, melynek egyes tagjai feltűnően fényűző életmódot folytattak. Ez provokálta a javarészt nyomorúságos körülmények között élő lakosságot, amely sanyarú sorsáért általában a gyakran zsidó származású adószedőket kárhoztatta. Ez és az érvényesülők kirívó példái együttesen irányították a zsidóságra a figyelmet, s megalapozatlan általánosítások előidézői lettek, melyek nyomán a 14. század végétől kezdve több nagyvárosban zsidóellenes felkelésekre került sor. Ezért sokan áttértek közülük (conversók). A megkeresztelkedés polgárjogi tekintetben a keresztényekhez hasonló helyzetbe hozta őket, ami azt jelentette, hogy megnyíltak előttük a számukra eladdig tiltott pályák is. Városi tanácstagok vagy egyházi méltóságok viselői egyaránt lehettek, s nemesi családokba is beházasodhattak. Az üldözési hullám csillapodásával azonban a conversók egy része is visszatért elhagyott hitéhez vagy ősei némely szokásához. Erre alapozódott a valamennyiüket judaizálás gyanújába keverő vád, aminek ellenőrzése céljából 1478-ban kiadott pápai bulla alapján 1470-től kezdve ún. inkvizíciós törvényszékeket állítottak fel. Ezek egyháziakból álltak ugyan, de nagymértékben a koronától függtek. Működésük célja a katolikus hit védelme, az eretnekség üldözése volt. Az inkvizíció csak az áttérteket ellenőrizte, az eredeti hitükön megmaradtaknak egyelőre szabadságukban állt vallásukat gyakorolni. Igyekeztek mégis elszigetelni őket azzal, hogy megkülönböztető jelek viselésére kötelezték, s külön számukra fenntartott városnegyedekbe kényszerítették őket. Granada visszafoglalását követően, 1492. március 21-én azután az uralkodópárt aláírta a zsidókat kiűző dekrétumot. Csak az áttérők maradhattak, a többieknek négy hónapon belül el kellett hagyniuk az országot. Mintegy 216 zsidó közösség élt akkoriban a spanyol királyságokban, ami kb. 15 000 családnak felelt meg. Az eltávozott zsidóság miatt bekövetkezett gazdasági veszteség hosszabb távon mégis kiheverhetőnek bizonyult, főleg a hamarosan kibontakozó gyarmatosítás következtében. Hogy a 16. századi Spanyolország nem rendelkezett nagy létszámú és dinamikus polgársággal, az nem elsősorban a zsidók kiűzésének következménye volt, hanem mindenekelőtt az ugyanilyen irányba ható egyéb történelmi körülményeké: a gyapjúpiac olyan módon való szervezésének, mely nem ösztönözte a fejlődést; az Újvilág meghódításának, ami lehetőséget adott a középkori módszerek és mentalitás prolongálására. A spanyol expanzió 1482-től kezdve, miután befejeződött a kasztíliai örökségért folytatott küzdelem és békét kötöttek Portugáliával, Ferdinánd és Izabella kezét immáron semmi sem kötötte többé. Ugyanakkor a rang és vagyonszerzésre továbbra is áhítozó nemesség szintén szívesen vállalta a hispániai mór uralom utolsó maradványai eltüntetésének magasztos feladatát. Ez egyszerre jelentett keresztes háborút és területi hódítást, a hősiesség, kaland, valamint a 38 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

vagyonszerzés lehetőségét kínálva fel számukra. 1487 nyarán – kihasználva a mór uralkodócsalád belső ellentéteit – a keresztényeknek sikerült visszafoglalniuk Malagát. A továbbiakban azután az uralkodópár mozgósított minden 18 és 60 év közötti férfit, s mivel a pápa a vállalkozást keresztes hadjáratnak minősítette, az egyházfő hozzájárult, hogy Ferdinánd és Izabella az országaikból származó egyházi adó teljes összegét e célra fordíthassa. A hispániai mór udvar székhelyének, Granadának 1492 januárjában történt elfoglalásával egy hosszú, még a 711. évi muzulmán invázióval kezdődött korszak zárult le. Az arab fennhatóság megszűnése és az ottani mohamedán lakosságot a zsidósághoz hasonlóan sújtó rendelkezések eredményeképpen az Ibériai-félszigeten létre jött a vallási egység. Ez hozzájárult az uralkodói hatalom megszilárdulásához, hiszen Ferdinánd és Izabella szakított azzal a hagyománnyal, hogy a főpapok a leggazdagabb famíliákból kerüljenek ki. A legrangosabb egyetemek kollégiumainak egykori növendékei közül választották ki az erkölcsileg feddhetetleneket. Ez egyaránt eredményezte a főpapság intellektuális és morális színvonalának emelkedését, továbbá a korona célkitűzéseit magáévá tevő, annak lekötelezett befolyásos réteg kialakulását. A reconquista befejeződését követően a spanyol kettős királyság hamarosan európai nagyhatalmi rangra emelkedett. Ferdinándnak 1501–1504 között sikerült megvédelmeznie dél-itáliai érdekeltségeit. Ettől kezdve a Nápolyi Királyság Szicíliával és Szardíniával két évszázadra az itáliai és földközi-tengeri spanyol jelenlét fontos eleme lett. Granada ostroma és az itáliai hadjáratok idején egy kiváló hadvezér, Gonzalo Fernandez de Córdoba szerzett múlhatatlan érdemeket a spanyol katonai hatalom szervezeti kialakításában. Az addig főként lovagokból álló egységeket olyan újakkal váltotta fel, amelyekben a gyalogság játszotta a főszerepet. Ezek a coroneliák, melyeket négy – egyenként 250–300, könnyű fegyverzetű (lándzsás és hajítódárdás) katonából álló – század alkotott, a lovasságra és a tüzérségre támaszkodtak. E hadseregszervezeti reformok majd 1534-ben egészülnek ki, amikortól kezdve a lándzsások, hajítódárdások és muskétások fogják alkotni az új, a coroneliákat felváltó, immáron 15 századból álló, terciónak nevezett egységeket. Ez a reform bizonyult a westfáliai békéig (1648) tartó spanyol katonai nagyhatalom alapvetésének.

2. Képek





1. Itália 500 évvel ezelõtt SZÉKELY György Itália 500 évvel ezelőtt Itália városi élete a 15. század végén még élenjárt Európában. Észak-Itáliában a legnagyobb hatósugarú város Velence volt, amelyben a tárgyalt korban több mint 150 000 lakos élt. Vetélytársa volt Milánó, ahol a korai urbanisztika érdekes gondolatai megfogalmazódtak. Paloták, művészek, filozófusok Leonardo da Vinci levéllel fordult a milánói fejedelemhez, a Sforza-családbeli Lodovico il Morohoz (uralkodott 1485– 99), és felajánlotta, hogy béke idején kész őt az építészetben szolgálni, köz- és magánépületek megtervezésével. A művész gondolkodott Milánó átalakításáról, a járványoktól sújtott zsúfolt város helyett egészséges, tágas városnegyedek építéséről. Még az előkelőket is kényszeríttetni akarta, hogy a városban egykét házat építsen valamennyi, a nép számára. Közép-Itáliában Firenze emelkedett vezető szerepre, amelynek – már megcsappant – népessége a 15. században mintegy 50 ezer volt. Róma, a pápai székhely ellentmondásos képet mutatott. A romok még a 15. század végén is hozzátartoztak a pompásan kiépülő Örök Város arculatához. Nemcsak mint települések, hanem mint művelődési központok is kitűntek az olasz nagy- és középvárosok. Velencében töltötte el élete utolsó szakaszát Andrea da Verrocchio, a kiváló szobrász és ötvös. Miután a firenzei Lorenzo de’ Medici il Magnifico (városvezető 1492-ben bekövetkezett haláláig) megismerte Leonardo da Vinci nagyságát, őt Milánóba ajánlotta, ahol a mester 1482–1500 között alkotott. Ferrara, egy kisfejedelemség központja Itália kulturális életének egyik fényes pontja lett. Urai a pápaságtól kaptak hercegi címet. A kísérletező tudós festő, Piero della Francesca festményeivel díszítette. I. Ercola d’Este (élt 1505-ig) hercegi palotáját. A ferrarai kultúra hangsúlyozottan udvari jellegét a 15. században az magyarázza, hogy maga a város a gazdasági versengésben már második szintre csúszott. Firenzében Lorenzo Medici a képzőművészet és irodalom bőkezű rajongója volt. Nagyszabású építkezéseket, kézirat- és könyvgyűjtést támogatott. Mecénása volt renaissance szellemű festő művészeknek. A humanizmus úttörőit, költőket, írókat, platonista filozófusokat gyűjtötte maga köré. Bizalmas barátja, Angelo Poliziano elutasította az antik eredmények utánzását, és az emberi természethez való visszatérést, az alkotóerő szabad kibontakozását hirdette. Népi nyelven írt, fordította az Iliászt, Platón és Epiktétosz alkotásait. Mindezek miatt művelődési fénykorát élte Firenze, egészen 1494-ig. Ebbe tartozik a Strozzi-palota 1489-ben kezdődő építése is. Urbino a 15. század második felében virágzásának tetőfokát érte el. Hercege, Guidobaldo da Montefeltro (élt 1508-ig) helyt adott a festészet gyakorlatának és a művészetelméletnek (geometria, perspektíva) a loggiáiról, oszlopcsarnokairól híres palotában. Az olasz Délen a humanizmus főleg Nápolyban terjedt, ahol fő képviselője Giovanni Pontano volt. Ő titkára volt 1486–94 közt I. Ferdinánd nápolyi királynak, az Aragoni-dinasztia képviselőjének, s megírta annak uralma történetét, emellett jeles költő volt. Velence és Milánó Látszatra tehát Itália változatlanul virágzott, tündöklött. Mégis feltűnőek azok a súlyponteltolódások, amelyek Itália területi megoszlásában érvényesültek. Az addig a messzi tengereken túl terjeszkedő Velencei Köztársaság megkaparintva a Rovigo, Verona, Vicenza, Feltre, a Belluno, az egyeteméről híres Padova, továbbá Sirmione, Cividale, Udine, az áthelyezhető tengeri forgalommal rendelkezett Aquileja, a messzi Bergamo, Brescia, átmenetileg Ravenna s a Crema feletti uralmat, a század végére nyugat felé megközelítette a Como-tavat, és jelentékeny hatalommá vált a szárazföldön (Terra ferma). Azzal, hogy Velence szárazföldön is terjeszkedett, szembekerült Milánóval. A milánói hercegség ellen tartott az adriai köztársaság mintegy harminc hajóból álló flottillát a Garda-tavon. Velence a legyőzött városoknak meghagyta bizonyos önkormányzatukat, helyi igazgatásukat, és végül is híveket nyert bennük. Mindezekre támaszkodni tudott Agostino Barbarigo doge (1486–1501), így kiállta Zsigmond osztrák herceg meglepetésszerű támadását, megvédte Ciprust a törökök ellen, és megszerezte Catarina Cornaro ciprusi királyné lemondását a köztársaság javára. Ezáltal Velence tengeri hatalomként is talpon maradt. Iparosok, kereskedők 43 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Ezeket a városállamokat úgy tekinthetjük, mint amelyek a korakapitalizmus és a refeudalizálódás ütközését ekkortájt érték meg. Velencében működtek a manufaktúrák, nem csak hajógyártással összefüggő iparokban. Virágzott a textil-, festőanyag-, gyógyszer-, üveg-, építőanyag-, cukor-, ötvös- és bőripar. A város kereskedelmét élénkítette a Ciprusról szerzett cukor, só és bor is. Az alávetett Bresciában már épült velencei stílusban a Monte di Pietà. Ez olyan hitelnyújtó intézet volt, amely uzsorakamat nélkül, csak önköltségtérítés fejében működött, záloggal biztosítva magát. Szt. Márk államának (Velence) ellenfele, Milánó maga is nagy részt a külkereskedelmi forgalom haszonélvezője volt, területeivel az átmenő utakat is védelmezte. A város a Franciaországból, Svájcból, Németországból Itáliába vezető kereskedelmi utak csomópontján feküdt. Területén kereszteződtek az utak Genovából, Toscanából, Velencéből. Más oldalról azonban Velence számára fontossá vált az itáliai hátország földjének intenzívebb megmunkálása. A Pisa környéki lapályon rizst termeltek. Lombardiában széltében folyt az eperfa-telepítés és a selyemhernyó-tenyésztés, nagy területeken lent és rizst termesztettek. Lodovico Sforza herceg mintagazdasága propagálta a rizst, székvárosa környékét rizsföldek, vizesárkok, szőlőskertek borították. A Milano és az Adda folyó közti Martesana-csatorna terveit Leonardo da Vincinek tulajdonítják. A milánói hercegség látta el borral és gabonával a svájci erdei kantonokat. Bolognában a posztókereskedő és posztógyártó vállalkozók renaissance stílusú székházat építettek. A fonodák e város látványosságai közé tartoztak. A városvezető családok jelentékeny szerepet vállaltak a selyemiparban. Giovanni Bentivoglio (meghalt 1508-ban) vagyona házak és üzletek mellett selyemfonodára is kiterjedt. Mátyás király selyem és más értékes kelmék beszerzésére megbízottakat küldött Bolognába. Onnan ólommázas félmajolikát is vittek Budára. Firenze, a Mediciek A szórványosan alakult kora kapitalisztikus termelési formák leginkább Firenzét jellemezték. Az Arno-parti város gyapjú és selyemipara virágzott. Nagyarányú átrétegződés játszódott le a firenzei textilkereskedelmi és textilipari foglalkozásokban. A selyemgyártó céhen belül monopóliumok, ligák csorbították a többi mester jogait. Firenze legnagyobb kereskedő bankárai a Mediciek voltak, aktivitásuk tetőfokán azonban már túljutottak. Külön társaságként szervezett fiókjaik közül még Lyonban működött egy. Bankárcsaládként mellettük a Strozzi tűnt ki. Ennek kiemelkedő tagja volt az idősb Filippo Strozzi (meghalt 1491), a Mediciek fontos versenytársa, mégis nápolyi képviselője. Firenze legerősebb riválisa Siena volt. Ebben a városban működött a Monte dei Paschi, azzal a feladatvállalással, hogy szükséget szenvedő parasztoknak és polgároknak kedvező költséggel hitelt nyújtson, ne szoruljanak uzsorakölcsönre. Helyi különbségek A fejlett piaci viszonyok mégsem kapcsolták össze, hanem éppen vetélytárssá tették az egyes országokat, főleg Itálián kívülre tekintettek. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy Itália széttagolt és ingatag felépítésű államok laza csoportja maradt csupán. Ez eltér a nyugat-európai centralizáló államfejlődés főútjától. A szervezeti lazaság lehetővé tette a nyelvjárási különbségek tartós fennmaradását. Az egyes olasz államok versengésének, területváltozásainak, a főhatalom birtoklásáért vívott meddő harcoknak egy szakasza 1454-ben fejeződött be (ekkor kötöttek békét Lodiban Velence és a milánói Sforzák). Hatása a tárgyalt korszakig érvényesült. A keletről fenyegető oszmán hatalom félelemmel, az Alpokon túlról (Német Birodalom) jelentkező hatalmi igények, felkínált szövetségkötések gyanakvással töltötték el az itáliai vezető köröket. Egy ideig ezek a körülmények szorosabb érintkezést, a belső egyensúly keresését és őrzését sugallták a fejedelmeknek és közösségeknek. Ezt a felfogást szép hasonlattal fejezte ki Lorenzo Medici: Itália olyan hangszer, amelynek négy húrja az Egyházi Állam, a Nápolyi Királyság, Firenze és Milánó. A városállamok hanyatlása Ezzel a megosztottsággal ellentétes tendencia volt a „nemzeti államok” kialakulása. Franciaország és az egyesült spanyol monarchia elég erős lett az európai egyensúly felborítására. A gyenge Itáliában ismerték fel mindketten azt a területet, ahol megszilárdíthatnák befolyásukat, vagy éppen megvethetnék lábukat. Savoya hercegének, I. Károlynak halála (1490), úgy tűnt, megkönnyíti a benyomulást. De ez már egy következő történet. Itália külső bizonytalansága, Firenze belső feszültségei, saját gyengülő egészségi állapota pesszimista hangulattal töltötték el Lorezno Medicit. A verselgető városvezető csupa mulandó dolgon elmélkedett: a mostani boldogságon, az egyelőre vidámságon, a tavasz virágainak szépségén, a fiatalság szépségén, s aggódott a nem biztos holnapon, a nem ismert legközelebbi napsütésen. A firenzei Akadémia filozófusai pedig latinul írták a falakra: most vidám, egyelőre jókedvű. A firenzei politika válságjelenségei tükröződtek Girolamo Savonarola domonkosrendi szerzetes prédikációiban. Ez 1490 óta merészen hirdette a szószékről a Medici-


zsarnokság bukásának közeledését, egyben leleplezte a pápai kúria romlottságát. A misztikus prédikációk mögül az elszegényedett, gazdasági talaját vesztett városi nép kiérezte nyomora okait.

2. Képek




1. A messzeség országa. Oroszország 500 évvel ezelõtt NIEDERHAUSER Emil A messzeség országa Oroszország 500 évvel ezelőtt Oroszország mindentől messze volt. Messze Európától, messze a világtól, a meleg tengerektől. És körülvéve ellenségektől, vagy legalábbis olyan szomszédoktól, akik egyszerűen létükkel gátolták. Északnyugaton a svéd uralom alatt élő finnekkel volt határos. A svédek már megpróbáltak terjeszkedni Oroszország rovására is. A balti tengerpartot a Livóniai Lovagrend birtokolta. Nem volt már olyan félelmetes, mint elődje, a Német Lovagrend, amely már évtizedek óta a lengyel király hűbérese, de mégis elzárta a tenger felé vezető utat. Tőle délre meg talán a legveszélyesebb szomszéd, a Litván Nagyfejedelemség terpeszkedett, amely megalakulása óta, három évszázad alatt az egyik legnagyobb hatalmassággá nőtt Kelet-Európában. Már régen rátenyerelt az egykori kijevi Oroszország (a Rusz) számos részfejedelemségére. Akkor éppen száz éve dinasztikus kapcsolatban állt Lengyelországgal, de még igyekezett őrizni függetlensége maradványait; ezért is terjeszkedett kelet és dél felé, megint csak az oroszok rovására. Aztán délen egy újabb veszélyes szomszéd: a krími tatár kánság. Valamikor egész Dél-Oroszország – Dzsingisz kán birodalmának szétesése után – az ún. Arany Hordába szerveződött mongoloké volt. Aztán az Arany Horda is széttöredezett. Egyik utódállama volt a krimi, 1475 óta az oszmán birodalom hűbérese. A kánt a szultán nevezte ki a Girej-családból. S ezzel az orosz területek végső fokon a Török Birodalommal is érintkezésbe kerültek. Keletebbre egy szinte sivatagi terület a következő, a Dest-i-Kipcsak, ahol a nogáji tatárok legeltették nyájaikat. S azután fel északkelet felé a kazanyi kánság. Ez is az Arany Hordából szakadt ki. Oroszország szomszédai gyűrűjébe volt zárva, alig volt nyugati kapcsolata. Nem vett részt az európai nagy viszályokban, ott nem is nagyon tudtak róla. Meg tudatosan el is zárkózott a kereszténység kettészakadása (1054) után ellenségesnek érzett latin Európától. Az oroszok a keleti egyházba tartoztak, az olyan latin „eretnekekkel” szemben, amilyenek a litvánok vagy a lengyelek voltak. Azok úgymond megtagadták az igaz hitet, az egykori Bizánc török uralom alatt áll (1453), hogy megőrizze, a feladat az egyetlen pravoszláv államra, Oroszországra hárul. Moszkva felemelkedése Oroszország? Közel három évszázada annak is, hogy az egykori orosz állam felbomlott. Részfejedelemségek alakultak ki, a fejedelmek tovább osztották fiaik közt területeiket, vetélkedtek a nagyfejedelmi címért, meg azért, ki szedheti be a „tatár” adót, amellyel az Arany Hordának tartoznak. Ezekben az évszázadokban az állami fejlődés három típusa bontakozott ki itt. Az északi Novgorod szinte itáliai jellegű városállam volt, jelentős kereskedelemmel. (A Hansának is volt lerakata itt.) Ezt 1494-ben majd bezárják az elzárkózás jegyében. A gazdag város maga választotta uralkodóját, s az csak háború idején rendelkezett – mint fővezér – valamelyes hatalommal. Novgorod egyébként a nemesek és gazdag kereskedők köztársasága. Délnyugaton, a halics–volhiniai fejedelemségben, a magyar és a lengyel állam szomszédságában, bizonyos vonatkozásaiban a nyugatira hasonló fejlődés bontakozott volna ki, az uralkodó és a rendek kettősségével. Ennek az útját a magyar és később a lengyel hódítás vágta el. A részfejedelemségek zöme azonban nem ezt az utat járta, hanem a szuzdal–vlagyimiri fejedelemségét, ahol az erős fejedelem mellett még a bojárok sem sokat számítottak. Hosszú időn keresztül ennek fejedelme viselte Kijev örökét: a nagyfejedelmi címet. Sokáig ennek a fejedelemségnek volt egyik részállama az északkeleten biztonságosabb erdőövezetben fekvő Moszkva. Korszakunkban már ennek ura viselte a nagyfejedelmi címet, szedte be a tatár adót, s élvezte cserében a tatárok támogatását. Épp ezért, sok körülmény együttes hatása alatt Moszkva vált a tatár fennhatóság felszámolójává is. 1380-ban a kulikovói mezőn Dmitrij Donszkoj fejedelem egyszer már legyőzte a tatárokat. Ez még csak múló epizód volt; két évre rá a tatárok elfoglalták és felégették magát Moszkvát is, uralmuk még száz évig fenn maradt. 1480-ban az Uga folyó két oldalán ismét szemben álltak egymással az orosz és tatár seregek. Miután fennhangon ócsárolták egymást, mindkét sereg visszavonult, ütközetre nem került sor. De ettől kezdve a moszkvai nagyfejedelem már nem fizetett adót, a tatároknak meg nem volt erejük, hogy behajtsák azt. III. Iván, az államszervező 48 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Ekkor III. Iván (1462–1505) volt a nagyfejedelem. Szívós, makacs ember, nagy akaraterővel, nagy terjeszkedési vággyal. Ezt azonban csupán a többi orosz fejedelemséggel szemben élhette ki. 1478-ban elfoglalta Novgorodot, a város harangját – amellyel a népgyűlést összehívták, s amely így a függetlenség szimbólumának számított – beolvasztatta. Iván nemsokára északkeleten szerzett újabb területeket, az itt még megmaradt finnugor lakossággal. 1485-ben meghódította az egyik vetélytárs, Tver területét, amelynek uralkodója addig ugyancsak viselte a nagyfejedelmi címet. Most Moszkva részévé vált, miként 1489-ben a vjatkai fejedelemség is. És közben a legnagyobb eredmény: 1487-től fogva a kazanyi tatár fejedelemség már Moszkva kegyétől függött, uralkodóinak azt kellett cselekedniük, amit a nagyfejedelem elrendelt. Az orosz terület legnagyobb részének egyesítése után a nagyfejedelem uralma rendkívüli mértékben megnövekedett. Engedélye nélkül még az előkelő urak, a bojárok sem hagyhatták el az országot, ha elmenekültek a litvánokhoz, hazaárulóknak számítottak. Sok bojár volt, de jogállásukat tekintve eléggé különbözőek. A legrangosabbak a részben behódolt részfejedelmek, az orosz Rurikidák és a litván Gediminidák közül származtak. Utánuk rangban a moszkvai bojárok következtek, azután az egyéb egykori fejedelemségek urai, szigorúan egykori részfejedelemségük súlyának megfelelően. Bonyolult hierarchia alakult ki köztük, amit számon kellett tartani írásban, s ennek figyelembevételével nevezték ki őket az állami tisztségekre. Ez a mesztnyi-csesztvónak nevezett rendszer még sokáig fennmarad. A bojárok nagybirtokai, votcsinái (otcsma = az atyától származott föld) már nem tartoztak katonai szolgálattal. A háborúkhoz viszont szükség volt katonákra. A nagyfejedelemnek azonban még rengeteg eladományozható földje volt, s a meghódított részfejedelemségekben is szerzett ilyeneket. A katonai szolgálat fejében adományozott kisebb birtokok tulajdonosait dvorjanyinnak (= udvarnok) nevezték, mert elvben a fejedelmi udvar, a dvor szolgálatában álltak. Ez emlékeztet a néhány századdal korábbi európai szervezetre. A jobbágyok még szabadon költözhettek egyik földesúrtól a másikhoz. Ezt a jogot csak az 1497-ben kiadott törvénykönyv, a Szugyebnyik korlátozta a Szent György napja (november 26.) előtti és utáni két hétre. Ennyi idő alatt nem juthattak messzire, így a valóságban már földhözkötöttnek lehet őket tekinteni. És a korai európai feudalizmus rendjét idézte, hogy nagy létszámban voltak szolgák (holopoknak hívták őket), valójában rabszolgák. Bizánc öröksége Az államot igazgató apparátus már valamelyest modernebbnek tűnik. Élén a korlátlan hatalmú nagyfejedelem állt. III. Iván 1467-ben nősült másodszor, az utolsó bizánci császár unokahúgát, Palailogosz Zoét vette feleségül, akit Oroszországban Szófiának neveztek. Ezzel Iván mintegy átvette Bizánc örökségét; a két fejű sasos címert, az udvari ceremóniákat, Monomakhosz süvegét, amellyel később a cárokat koronázták. Unokáját, Dmitrijt, még saját életében, bizánci szertartás szerint koronáztatta meg. (Utódja aztán mégis másodszülött fia, Vaszilij lesz.) Bizánc öröksége elsősorban az igaz hit védelmére kötelezett a latinokkal szemben. De többre is. 1497-ben egy Filofej nevű szerzetes állt elő az alábbi ötlettel: az első Róma megbukott, mert a latin eretnekségbe esett, a második, Konstantinápoly, a pápa fennhatósága alá akart helyezkedni – ami persze csak részben (magára a török által támogatott császárra) igaz, s ezzel elárulta az igaz hitet. Ezért jött az isteni büntetés, a pogányok 1453-ban elfoglalták. Most már Moszkván a sor, hogy az első kettőhöz hasonlóan harmadik Rómaként uralkodjék az egész világon. (Negyedik Róma pedig nem lesz.) Iván tisztában is volt a maga méltóságával. Amikor III. Frigyes német–római császár követe felajánlotta neki a királyi címet, Iván visszautasította: ő saját jogán uralkodik, mivel Isten adta neki a hatalmat, nincs szüksége idegen címre. (Iván időnként a cári – vagyis a császári – címet is használta, 1485 óta hozzátéve, hogy egész Oroszország cárja.) Tanácsadó testületét a bojárok dumájának hívták. Ez az előbb leírt módon, szigorúan rang szerint tagolódott: első helyen az egykori részfejedelmek, azután a moszkvaiak, majd a többi bojár. Hozzájuk képest alacsonyabb rangú volt az okolnyicsij (eredetileg ceremóniamester), aztán az ifjabb bojárok (szó szerint: bojárgyerekek), valószínűleg a kisebb birtokokkal rendelkezők, és végül a dumabeli nemesek következtek. Voltak a dumának íródeákjai (djak), vagyis kezdetleges kancelláriája is. Az állam megszilárdulása Iván korára kialakultak a központi kormányzat egyes szakrészlegei, a későbbi minisztériumok elődei. Ezeket prikaznak hívták. Volt kincstári, volt udvari (ez kezelte a fejedelmi birtokokat), a követi (ez a külügyi


kapcsolatokat, a követek fogadását, meg az orosz követek kiküldését intézte). Külön prikaz gondoskodott a rangok nyilvántartásáról, az ennek megfelelő kinevezésekről, meg a hadseregről. Iván birodalma már nagy terjedelmű volt, a parancsok kiküldésére is külön – postaügyi – prikazt hoztak létre. Az egyes területeknek is voltak központi hatóságai. A 16. század elejére, Iván uralkodásának a végén mintegy tíz prikaz működött. Modern hivatalnokszervezet azért mondhatjuk, mert ezeket nem egyházi emberek, hanem világiak vezették, írnokok és alírnokok segítségével. Természetesen mind írástudók voltak; általában moszkvai iskolákban tanultak meg írni és olvasni (mást nemigen). Akadtak köztük nemesi meg papi származásúak, de poszadbeliek is (poszadnak nevezték a városok kézművesek lakta külső kerületeit). Ha úgy tetszik, tehát már polgári származásúak is voltak közöttük. Oroszország és Európa Oroszország elsősorban háborúkkal érintkezett a külvilággal. A déli sztyeppékről jövő állandó támadások mellett különösen a Litván Nagyfejedelemséggel háborúskodott gyakran. Például 1487-től 1494-ig, bár olykor rokoni kapcsolatok révén a megbékéléssel is megpróbálkoztak. Iván leánya, Jelena 1494-ben a katolikus Sándor litván nagyfejedelemhez ment nőül, de Iván kikötötte, hogy meghagyhatja ortodox vallását. Ám ez sem sokat segített; 1499-re már ismét háborúba bonyolódott a két szomszéd, s 1500-ban az oroszok nagy győzelmet is arattak. Az is okot adott a háborúskodásra, hogy a litván fejedelemség részfejedelmei közül többen III. Ivánhoz csatlakoztak. 1503-ra – amikor III. Iván hat évre fegyverszünetet kötött Litvániával – a Lívóniai Lovagrend volt kénytelen elismerni Oroszország fennhatóságát. Adót kellett fizetnie. Akkoriban még csak Velence tartott állandó követeket külföldön; a többiek csak alkalmanként, konkrét ügyben cseréltek követeket. Sz. Tolbuhin ugyan 1475-ben járt Velencében, ahonnan a következő évben Ambrogio Contarini érkezett Moszkvába, de itt még Velence sem tartott állandó ügyvivőt. Az orosz külügyi szolgálat egyik tehetséges képviselője, Fjodor Kuricin íródeák 1483–84 során Moldvában járt, Nagy István fejedelemnél. 1493-ban Oroszország Dániával lépett szövetségre. Az orosz államnak a krími kánságon túlnyúlva sikerült első ízben hivatalos kapcsolatba lépnie az oszmán birodalommal (Isztambul, 1497). Más követek is megfordultak Contarinin kívül Moszkvában. Így például I. Sándor grúz király követe 1491–92ben. És sikerült kapcsolatba kerülni III. Frigyes császárral is. Nicolaus Poppel sziléziai nemes 1486-ban járt Moszkvában. Hazatérve beszámolt arról, hogy a lengyelek hátában van egy erős ország, amelyet fel lehet használni szövetségesként. 1488-ban már hivatalos követként jutott el újra Moszkvába, hogy a Jagellók, tehát Litvánia ellen is tüzelje Ivánt. (Ekkor történt a királyi cím felajánlása is.) Két évre rá újabb császári követ jelentkezett, Roger de Taxis. Ekkor szövetséget kötöttek a lengyel király, IV. Kázmér ellen, amiből nem lett semmi. III. Iván Mátyás királlyal is kapcsolatba lépett: ágyúkat és ágyúöntő mestereket kért tőle. (Moszkvában volt ágyúöntő műhely.) Itáliai művészek is megfordultak Moszkvában, sőt alkottak is itt. Például 1485-ben a moszkvai Kreml ma is meglévő falait. Aristotele Fioravanti építette meg itt az Uszpenszkij székesegyházat, Alesio Novo pedig Mihály arkangyalét. De a Nyugattól nem elzárt, hanem elzárkózó orosz világ még nem kapcsolódott bele Európa életébe; Oroszországot a Kelet kötötte le. Csakugyan messze volt Európától.

2. Képek




1. Sakk török módra. Törökország 500 évvel ezelõtt HEGYI Klára Sakk török módra Törökország 500 évvel ezelőtt 1492 nyarán, a szélütött VIII. Ince pápa haláltusájának utolsó napjaiban, a Vatikán egyik fejedelmi lakosztályából egy testőrcsapat egy török herceget menekített át a bevehetetlen Angyalvár biztonságába. Pár hét múlva, amikor a VI. Sándorrá előlépett Rodrigo Borgia megválasztásával újra tetterős pápa szavatolta biztonságát, a furcsa menet visszatért az egyházfői palotába. A tarka lovagok gyűrűjében bizonytalan járású, hízásnak indult férfi lépdelt, valamikor pompás, arannyal szőtt, akkor azonban már kopott és pecsétes kaftánban, turbánban, szőke szakálla és bajusza mögött halottsápadt arccal. A herceg Dzsem volt, II. Bajezid szultán testvéröccse. Egy évtizede még minden ízében uralkodásra termett, sudár, életvidám ifjú, katonái bálványa, verhetetlen lovas és birkózó, de leginkább az akkor születő oszmán–török költészet nagy ígérete. Római „vendégeskedése” idején már megtörte és közönyössé tette tízéves, rabságnak is beillő számkivetettsége. A testőrök valójában nem egyszerűen a szultáni herceget rejtegették, hanem az 1480–90-es évek európai hatalmi harcainak értékes ütőkártyáját. A sakkfigura 1481. május 3-án, soron következő hadjáratának előkészületei közben, egészen váratlanul meghalt II. Mehmed, a Hódító. Mindössze negyvenkilenc évet élt, de azóta, hogy 1453-ban huszonegy évesen bevette Konstantinápolyt, mindent elért, amit egy uralkodó akkor elérhetett. Országok sorát igázta le, megerősítette a szultáni hatalmat, törvényeket alkotott, támogatásának köszönhetően rohamos fejlődésnek indultak a tudományok és a művészetek. Nehéz az övénél teljesebb életművet elképzelni. Kortársai azonban bízvást úgy érezhették, hogy a mindenben egyedül döntő uralkodó bizonytalanságot és befejezetlenséget hagyott maga után. Még az sem volt világos, hogy éppen hova készült hadjáratra, s ami ennél fontosabb, melyik fiát szánta utódául. A szerzetesekhez húzó, békeszerető, rosszkedélyű elsőszülött Bajezidet, akit a janicsárok pártfogoltak? Vagy az életvidám költőt, a másodszülött Dzsemet, akit a szpáhik kedveltek? Csak a kemény törvényt hagyta rájuk: a belső béke érdekében minden új uralkodó köteles kiirtani a trónkövetelőként számba jöhető többi családtagot. A két fiú összecsapott. Dzsem vesztett és Rodosz szigetére a johannitákhoz menekült. A rend nagymestere hamarosan franciaországi birtokára szállíttatta, itt élt Bourganeuf várának külön az ő számára épített, megközelíthetetlen lakótornyában. 1489-ben Rómába, a pápa őrizete alá lopták. 1494-ben VIII. Károly francia király – Nápolyt megszerzendő – Itáliába tört, s útközben, az év utolsó napján bevonult Rómába, és a pápát Dzsem kiadására kényszerítette. Amikor a herceggel az oldalán kilovagolt a városból, a herceg testében már dolgozott a lassan ölő méreg. Dzsem, aki egy évtizeden át arról álmodozott, hogy egyesült európai had élén bátyja ellen vonulhat, a Bajezid és a Borgia pápa által közösen kevert méregtől 1495 februárjában Nápolyban meghalt. Amíg élt, minden valamire való uralkodó megpróbálta őt megkaparintani: Dzsem mérhetetlen kincs volt. Zsarolni lehetett vele a vészesen megerősödött oszmán birodalom szultánját. És egymás fölébe lehetett kerekedni, hiszen az, aki őt „birtokolta”, eljátszhatta a törökellenes keresztes hadjáratra készülődő vezér szerepét. A szerencsétlen sorsú herceg emellett nem megvetendő anyagi hasznot is hozott „védelmezőinek”. A szultán nem garasoskodott: például a johannitáknak évi 45 000 aranydukátot (nagyjából annyit, amennyire zsoldos hadseregének fenntartása került) fizetett öccse biztos őrizetéért. Nem csoda, hogy Dzsemet a pápa, a német császár, a francia és a nápolyi királyok, Hunyadi Mátyás, a velencei köztársaság és Egyiptom szultánja is magának követelte. A kísérlet: egy herceget kijátszani a szultán ellen, folytatás nélküli epizódnak bizonyult a kialakuló újkori Európa történetében. Mégsem csak könnyeztető és hátborzongató részletei miatt szokás megemlékezni róla, hanem, mert mindaz, ami vele történt, csak a 15. század végi Európában történhetett meg. II. Mehmed öröksége Amikor Hódító Mehmed szultán meghalt, birodalma Boszniától és az Al-Dunától Kis-Ázsia keleti határáig ért, legészakibb helyőrségei a Krím-félszigeten, a legdélibbek Irak határán és Dél-Görögországban állomásoztak.


Az oszmán–törökök 1326-ban foglalták el Bizánctól első fővárosukat, Brusszát, és másfél évszázad alatt két kontinensre kiterjedő világbirodalmat teremtettek. Ez a százötven év az oszmán birodalom történetének első szakasza, II. Mehmed uralkodásának harminc éve pedig mindenben az őt megelőző évszázad eredményeinek összegzése és lezárása volt. Az ő nevéhez fűződik a megelőző szultánok által függetlenségükben már alaposan megtépázott Szerbia, Bosznia, Albánia és Görögország végleges leigázása – a Balkán-fél „törökké” egységesítése –, s Kis-Ázsia egészén is ő tette visszafordíthatatlan ténnyé az oszmán uralmat. Bevégezte az elődöktől megkezdett munkát, s utána belevágott az új korszak új feladataiba. A krimi helyőrségek felállításával és a tatárok függőségbe kényszerítésével hozzálátott a Fekete- tenger török bekerítéséhez, az itáliai Otranto rövid életű megszállásával pedig megnyitotta a földközi-tengeri frontot, amely ezután egy évszázadra Európa és az oszmánok összecsapásainak egyik legfontosabb helyszíne lett. Kelet-anatóliai harcaiban már felsejlett a következő évszázad ádáz perzsa–török háborúskodása. A Hódító új belső rendet szabott birodalmának. Egyetlen tollvonással minden földet szultáni tulajdonba vett, majd a generációk óta szolgáló, régi török családok tagjait birtokaik után az államvezetés felső szintjeiről is kikergette. Helyükre gyökereiktől megfosztott, áttérített keresztényekből kiképzett katonákat és hivatalnokokat állított. A rabok térnyerése már korábban megindult, s a 15. század második felében minden fontos pozíciót elleptek. A török szultánok hatalma Mehmed alatt nőtt despotikussá. Európában a török hódításra a közvetlenül veszélyeztetett balkáni országok reagáltak leghamarabb, majd azok, akik mögöttük következtek a sorban: a tengeri kereskedelemben érdekelt itáliai kereskedővárosok, mindenekelőtt Velence, északabbra a román vajdaságok és Magyarország. Nyugat-Európa – távol a fegyver zajtól – időről-időre megkísérelte felszítani a Krisztus sírját meggyalázó „hitetlenek” elleni keresztes eszme pislákoló tüzét, néhány tényleges katonai akción kívül azonban érthetően arra szorítkozott, hogy gazdasági érdekeit próbálja védeni. Mert először éppen a Távol-Kelet és Nyugat-Európa kereskedelmi kapcsolataiban kellett megegyezni az oszmánokkal, akik a távolsági kereskedelemnek először a Balkánon és Kis-Ázsián átmenő útvonalait szerezték meg, azután rátelepedtek a tengerszorosokra, ellenőrzésük alá vonták a feketetengeri hajózást és a Krím-félszigetet érintő, kelet–nyugati ősi karavánút európai szakaszát. Velence és Raguza szerződésekkel és pénzzel sietett a törököktől kereskedelmi engedményeket szerezni. Nyugat-Európa államai és az oszmánok még csak első diplomáciai lépéseiknél tartottak. Államközi alkuk hiányában az osztozkodásból kiszorult Portugália és Genova hajósaira hárult, hogy a törököket és a velük elsőként megegyező velenceieket kikerülve új utakat nyissanak Kelet felé. II. Bajezid birodalma A hódításokra berendezkedett oszmán társadalom minden politizáló egyéne és rétege – az állam és a hadsereg vezetői, a vallás emberei és a hivatásos katonaság – állandó hódítást, két–három évenként hadjáratot követelt uralkodójától. II. Mehmed teljesítménye messze kielégítette igényeiket, mint ahogy unokája, I. Szelim is megtette a magáét a Közel-Kelet lerohanásával. Kettőjük között és hozzájuk képes Bajezid három évtizede (1481–1512) maga volt a béke korszaka. A fegyverzaj csendesültét leggyakrabban a szultán békés természetével magyarázzák. Nyilván egyéni hajlamai is sokat számítottak, hiszen felfogása nemcsak a háború kérdésében, hanem sok másban is jócskán eltért apjáétól. Első ténykedéseként például visszaadta a Mehmed által elvett birtokok egy részét, és újra magas méltóságokat juttatott néhány régi arisztokratának (más kérdés, hogy az elit-váltást már nem lehetett visszafordítani). A századforduló évtizedeit Bajezid adottságain kívül külső és belső körülmények tették a szokásosnál nyugodtabbá. Az első mindjárt a trónkövetelő Dzsem és otthoni párthívei. Ha ő egy egyesült európai keresztes had élén visszatér – ami persze illúzió volt –‚ az nemcsak külső támadást, nehéz katonai erőpróbát jelent, hanem a testvérharc kiújulását is. Bajezid nem habozott, Dzsem menekülésével egy időben megkezdte a 45 000 aranydukát folyósítását. A szultán jól számított: előbb a johanniták, később a pápa előbbre tartották e hallatlan summát, mint a kereszténység „szent ügyét”, s Dzsemet senki igénylőnek nem adták oda. Dzsem puszta léte és a bőkezű tartásdíj egy másodlagos, de nem megvetendő hasznot is hozott: még jobban megosztotta Európa amúgy sem összetartó uralkodóit. Egyszeriben mind hadat akart vezetni a törökök ellen, a tényleges harcról azonban kiki csak akkor kívánt tárgyalni, ha már megkapta a herceget (hogy végre ő választhasson a pénz és szent ügy között). A századforduló koronás fői fura játszma szereplői lettek. Dzsem számkivetettségének tizenhárom éve alatt Bajezid hatalmas, több mint félmillió arany dukátos áldozat árán sakkban tartotta a nyugati uralkodókat, miközben ő maga is polarizálódott. Soha nem zárhatott ki olyan fordulatot, amelynek a végén ő veszít (nem véletlen, hogy Dzsem megmérgeztetésére akkor szánta el magát, amikor öccse a francia király 54 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

hadizsákmányaként kikerült a biztos őrizetből). Attól pedig jó oka volt tartani, hogy apja agresszív terjeszkedésének folytatása felboríthatja az érzékeny egyensúlyt. Viszonya Magyarországhoz különösen kényes volt. A hódításban Magyarország déli védelmi vonala került sorra. Ezt azonban kemény ellenfél, Hunyadi Mátyás őrizte, aki ráadásul élete végéig nem adta fel Dzsem iránti igényét (reményei 1489-ben már-már teljesülni látszottak). Mátyás aktívan védekező török politikájának ismeretében joggal feltételezhetjük, hogy a herceg neki sem egy törökellenes támadó hadjárat zászlajául kellett, hanem inkább Bajezid távoltartására. A nyugaton hadakozó magyar király és a belső „országépítéssel” elfoglalt török szultán jobbnak látta elnapolni a megmérettetést. 1483-ban fegyverszünetet kötöttek, ami rövid megszakításokkal közel négy évtizedig kitartott. A két udvar között sűrűn jártak a követek, s ha Mátyás éppen Bécsben időzött, Bajezid emberei ott keresték fel. Ha nincs Dzsem, a szultáni követek bécsi kiruccanásai újdonságszámba mentek volna. Dzsem miatt azonban korábban elképzelhetetlen helyeken, Rhodoszon, Itáliában, Franciaországban is gyakran meg kellett fordulniuk. A szultán nem akart látatlanban fizetni, követei évente elzarándokoltak megbizonyosodni arról, hogy a herceg él. Sűrűn tárgyaltak sorsáról, s a kezdeti elfogódottságot leküzdve, a pápával is magabiztosan egyezkedtek. Egyébként is eljött az ideje annak, hogy a nagyhatalommá nőtt oszmán birodalom szalonképessé váljék az európai királyi udvarokban; Dzsem jó ürügyet adott arra, hogy a diplomáciai kapcsolatok könnyen, gyorsan, fájdalom nélkül megszülessenek. Erőgyűjtés Az öccsével sakkban tartott szultán hivatalosan békére kényszerült, ami nem jelentett egyszersmind tétlenséget. Bajezid erőt gyűjtött, birodalmán belül építkezett. Akkor is ezt kellett volna tennie, ha nincs Dzsem. A török katonaság számában, szervezettségében, fegyelmezettségében és ellátásában már jó ideje Európa legjobb hadseregeivel vetekedett. Különösen azóta vált félelmetessé, hogy a rab gyerekekből nevelt, kaszárnyákban tartott janicsárság megszervezésével – Európában időben elsőként – állandó zsoldos magja lett. II. Bajezid elsősorban a tűzerőt fejlesztette. A katonák puskát kaptak, a kor követelményeinek megfelelően megnőtt az ágyúpark. Bajezid fia, Szelim az 1510-es években alapvetően a korszerű tüzérségnek köszönheti majd a perzsák és az arabok fölötti győzelmeit. Hódító Mehmed rövid időre elfoglalta ugyan az itáliai Otrantót, a török flotta azonban ekkor még igencsak elmaradt az európai hajóhadak, különösen Velence tengeri ereje mögött. Pedig nemcsak az Égei-tengeriszigetek megszerzéséhez kellett erős flotta, hanem a fővárostól egyre messzebb harcoló szárazföldi csapatok ellátásához is. 1495-ig Bajezid több kalózkapitányt csábított magához az Égei-tenger szigetvilágából. Magas rangban, állami szolgálatba fogadta őket, ők viszonzásképpen szaktudásukat és tapasztalataikat adták. Megismertették a törököket a Mediterráneum földrajzi és politikai viszonyaival, a korszerű hajóépítés és a tengeri harc tudományával. A béke a gazdaságnak is javára vált. Az oszmán–törökök ősi városa, a birodalomalapító szultánok nyugvóhelye, Brussza, a távolsági kereskedelem legnagyobb kis-ázsiai központjává nőtt. A többi nagyváros fejlődése is meglódult. Megindult az a nagy építkezési hullám, amely másfélszáz évig tartott, s amelyet csak a birodalom kezdődő hanyatlása tört meg a 17. században. Tengeri hatalom születik Az oszmán–törököknél a hivatalos béke soha nem jelentett teljes fegyvernyugvást, csupán azt, hogy a partnerországnak nem kellett nagy török támadástól tartania. Kisebb csetepatékból Bajezid békeévtizedeire is jutott (a törökök magyarországi betörései Mátyás halála után meg is szaporodtak), ezeket azonban senki nem vette tragikusan. Dzsem életében a szultán kétszer indított komoly háborút. Mindkétszer apja nyomdokában járt; olyan országot támadott meg, ahonnan nem kellett öccse visszatértétől tartania. 1484-ben Moldvára támadt, s tatár segítséggel bevette a Duna-deltától északra fekvő Kiliát és Akkermant. II. Mehmed műve bevégeztetett: a Fekete-tenger török beltengerré vált. Másik vállalkozása egy hat évre (1485–91) elhúzódó háború volt Egyiptom és az arab Közel-Kelet uralkodója, a mameluk szultán ellen. Dzsem halála új helyzetet teremtett. Bajezid gyászruhát öltött, s amikor a pápa az öccse megmérgezéséért ígért 300 ezer aranyat követelte tőle, megvető hallgatásba burkolózott. Gyilkosokkal nem tárgyalt, helyette bekebelezte Montenegrót. Dzsem koporsója még négy évig Nápolyban maradt. 1499-ben, amikorra mindenki


belátta, hogy a szegény herceg porhüvelye nem hoz több pénzt, Bajezid ingyen visszakapta. Ugyanebben az évben a szultán háborút indított Velence ellen. Az új török flotta – benne az akkori Földközi-tenger két legnagyobb testű hajójával – Velence moreai támaszpontjait vette célba. Elragadta Navarinót, Lepantót, Koront és Modont. A négyéves háború nagy újdonságot hozott: a török flotta már a nyílt tengeren is egyenrangú ellenfele lett a velenceinek Az oszmánok hozzákezdtek a Földközi-tenger keleti medencéjének bekerítéséhez. Már II. Mehmed megelőlegezte magának a „két tenger ura” címet, Bajezid immár teljes joggal viselte azt. Uralkodása utolsó éveiben a szultánt keleti gondok aggasztották. Nem volt kétséges, hogy az Iszmail sah vezetésével megújuló Perzsia és az oszmán birodalom között véres konfliktus érlelődik. A harc tétje nagy volt. El kellett dönteni, kié lesz az arab Közel-Kelet, vele a távolsági kereskedelem levantei végpontjai és az iszlám vallási és politikai vezérszerepe. A Perzsiából terjedő siitizmus polgárháborúval fenyegető, veszélyes népmozgalmat támasztott a birodalom délkeleti határvidékén. A betegeskedő Bajezid sem a keletről fenyegető veszélyen, sem a családján belül támadt indulatokon nem tudott úrrá lenni. Uralkodását testvérháborúval kezdte, s most arra eszmélt, hogy ezúttal az ő fiai támadnak egymásra. Ebből a három testvér közül a legkisebb, Szelim került ki győztesen. A lázadó janicsárok támogatásával lemondatta, majd hamarosan megmérgeztette apját (1512). A Rettenetesnek elnevezett, vad Szelim a trónon töltött nyolc rövid éve alatt (1512–1520) legyőzte Iszmail sahot (1514) és elkergette Egyiptom uralkodóját (1517), s ezzel a Közel-Kelet ura és az iszlám világ feje lett. Fia, Szulejmán (1521–1566), délkeleti hódításaival kijutott az Indiai-óceánra, Észak-Afrika megszerzésével bekerítette a Földközi-tengert. Itt V. Károly császárral háborúzott, Magyarországon a másik Habsburggal, Ferdinánddal. A törökök a franciák szövetségeseként és a Habsburgok ellenfeleként minden addiginál erőszakosabban szóltak bele az európai nagypolitikába.

2. Képek



1. A mohamedán vallás A mohamedán vallás A mohamedán vallás (iszlám) a 7. században keletkezett az Arab-félszigeten. Alapítója Mohajned próféta (kb. 570–632). Tanításának középpontjában az a tétel áll, hogy egyetlen isten van, Allah, akinek Ő a legfőbb prófétája. A hívők öt legfőbb kötelessége: a hitvallás („nincs más isten Allahon kívül és Mohamed az Ő prófétája”), a napi ötszöri, az előírt módon végzett ima, a jótékonykodás, a Ramadán havi böjt, a zarándokút Mekkába. A mohamedán (muzulmán) férfinak fegyverrel is terjesztenie kell az igaz hitet. A vallás hit- és erkölcstanának alapja a „szent könyv”, a Korán. Az arab állam uralkodója, a kalifa, egyben a muzulmán vallás vezetője is. Mohamed negyedik utóda, Ali kalifa nem ismerte el azon kalifák törvényességét, akik nem a próféta vérrokonai voltak. Ő maga Mohamed unokaöccse és egyben veje volt. Alit később meggyilkolták, és követői létrehozták azt a vallási irányzatot (siat Ali = Ali pártja), vagyis a síitizmust, amelynek lényege az, hogy csak Mohamed tanításait fogadták el, és az Ő vér szerinti leszármazottjait ismerték el. Velük szemben a szunniták elismerték a vallási közösségek által választott kalifák törvényességét.


1. Fekete-Afrika 500 évvel ezelõtt ECSEDY Csaba Fekete-Afrika 500 évvel ezelőtt Mi történt Afrikában a nagy felfedezés évében vagy inkább az azt megelőző és követő évtizedekben? Milyen döntő folyamatok játszódtak le? A válasz csak annyi lehet, hogy körülbelül ilyen és olyan események zajlottak, minthogy erről a korról mindmáig mindössze bizonytalan értesülések szedett-vedett és sokféleképpen magyarázott halmaza – valamint alig néhány régészeti feltárás – áll rendelkezésünkre, azaz a korabeli fekete történelemről való ismeretünk pusztán hézagos, alig dokumentált rekonstrukció. Belső vándorlás és kannibalizmus A 15. század végén Afrikában a nagy migrációk tulajdonképpen századunkig folytatódó korszaka kezdődik. A korábbi lassú beszivárgás helyett nagyobb tömegekben is megindul a nyugat-szudáni szavannákról a népesség bevándorlása az akkoriban még óriási kiterjedésű esőerdő övezetbe a Guineai-öböl felé. A szubkontinens legnagyobb részén – a vas ekkor már vagy másfél évezredes készítése-használata ellenére – jellegzetesen neolitikus égetéses-irtásos, kapás-ásóbotos földművelést folytató kis közösségek élnek. A kongói erdőségeknek még az Afrika igazi őslakóinak számító pigmeusok az urai, Dél-Afrika pedig az ugyancsak őslakos vadászógyűjtögető busmanoké (szanoké), de keleten már érkeznek a szarvasmarhatartó nomád pásztorok is észak felől. A kannibalizmus hétköznapi dolog, hiszen az ember a legkönnyebben elejthető vad az erdei és erdős szavannai földművesnépek számára. Rég véget ért a középkori Ghana birodalmának hatalma, s már hanyatlásnak indult Mali, de felívelőben van Szongáj és az ugyancsak Középső-Niger központú Gao hatalma; megerősödnek az ekkor már ősinek mondható nigériai joruba és edo (benini) királyságok. Ife bronzszobrászatának egy–másfél évszázados csillogása véget ér, a benini állam viszont fénykorát éli s a tengerig terjeszti határait. Az első évezred közepétől valahonnan Kamerun tájáról indult bantu népvándorlás ekkorra – igen ritka eloszlásban – benépesítette a szubkontinenst egészen a kelet-délkelet-afrikai tengerpartig, s most inváziók sorozatával hirtelen visszafordul az atlanti partok irányába. Közülük a legnevezetesebb a délkeletre tartó és egy sor állam keletkezésében szerepet játszó muszimbák és a talán luba eredetű zsagák elképesztő kegyetlenségű ámokfutása, utóbbiaké egészen a Kongó torkolatáig és attól délre, ahogy erről Andrew Batteil leírása, az egyetlen számottevő korabeli forrás beszámol. Szerzője tizenhét esztendeig volt a zsagák foglya, s végigkövette kannibál pusztításukat, amely ugyan néptelen vidékeket hagyott maga után, de ez a furcsa nép már a századforduló után röviddel létrehozza a Loango-Cassange Birodalmat, tönkretéve a nem kevés portugál segédlettel alakult szongo Kongo „keresztény” királyságot, majd megalapítja a mai Angola területén a kimbundu és ovimbundu államokat. Kelet-afrikai államok Virágzó fejlődést mutatnak a kelet-afrikai partvidék iszlamizálódott, főleg szuaheli nyelvű, bár arab írásbeliségű városai, Mombasza, Szofala, Kilwa, Mozambik és a többi, főleg az Irakig, Perzsiáig, Indiáig, sőt Kínáig hatoló tengeri kereskedelem, az elefántcsont, a vadbőr, a zimbabwék aranybányáinak termelése révén. Ugyanakkor a század utolsó évtizedében, talán éppen Kolumbusz útja idején egy észak–déli, nilota pásztornépek által vezérelt hódító migrációs hullám éri el a Kelet-afrikai Nagy Tavak vidékét, és szinte egy csapásra megalapítják Ankole, Ruanda, Bunyoro, Buganda királyságait és még egy sor kisebb államot. A nyugati partokon egyelőre még szelíd és nem túl gyakori arany- és fűszerkereskedés folyik az oda vetődő európai, főleg francia és portugál hajókkal, de a közeljövő drámai változásai már ekkor előrevetítik árnyékukat. Teve, ló és arany Az Újvilág felfedezése, Nyugat-India meghódítása mintha élesen különálló két nagy fejezetre osztotta volna Fekete-Afrika történelmét. A Szaharától délre eső Afrika mintegy kétezer éves (ámbár minden bizonnyal korábban kezdődött), a törzsiségből kiemelkedő társadalom fejlődése azt bizonyítja, hogy archaikus államalakulatainak megszerveződését és felemelkedését csaknem kizárólag a külkereskedelem ösztönözte. A ló, majd a teve észak-afrikai megjelenésével a Kr. e. első évezred folyamán kialakuló transz-szaharai karavánkereskedelem, illetve a kelet-afrikai part menti hajózás a són, a fűszereken, az ébenfán, az elefántcsonton, a rabszolgán és az egyéb egzotikus árucikkeken kívül elsősorban a kontinens aranyát szállította 59 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Észak-Afrika, de főként a Közel-Kelet, majd onnan Európa felé. Fekete-Afrika népességének, elsősorban államalakulatainak első nagy történelmi korszakában (lényegében a 16. század elejéig) döntően az arany megszerzése, begyűjtésének központi megszervezése és központi, királyi, állami exportálása volt az a serkentő erő, amely egyrészt szükségessé tette az állami hivatalnokszervezetek kialakulását, növekedését és a centralizált hatalom megerősödését. Másrészt az arany ösztönzött hódításra, s így nagyméretű birodalmak kialakulásához vezetett a szudáni övezetben, azaz Szenegáltól Etiópiáig, s rövid ideig Afrika keleti szegélyén is, a part menti kereskedő-királyságokban és az aranytermő zimbabwékban. A hajtóerő ismert: aranyra volt szükség az európai középkor mindinkább nemesfémben számoló pénzgazdaságának fejlődéséhez. Hajóút és rabszolgák Az afrikai aranykereslet a 13. századtól némileg csökkent az európai, főleg a magyarországi aranybányák intenzív kitermelése miatt. Ennek hatása fokozatosan megmutatkozott az említett birodalmak meggyengülésében, szervezeti-hatalmi hanyatlásában. Valóban új korszakot azonban Fekete-Afrika számára is Amerika felfedezése és meghódítása hozott, már kezdettől fogva. Innentől ugyanis megváltozott az afrikai kereskedelem fő iránya (a csökkenő méretű, lassan sorvadozó észak–keleti karavánkereskedelem helyett a tengermelléken megjelentek az európai hajók) és fő tárgya: az arany, mint domináns exportcikk szerepét egyre inkább átvette a rabszolga. Ezzel egyidejűleg új államok, terjeszkedő birodalmak alakultak ki a tengerparton vagy ahhoz közel, de közvetve vagy közvetlenül a tengeri kereskedelemmel kapcsolatban. Amerika Európába áramló, eleinte látszólag csak Spanyolországot gazdagító aranya és ugyanakkor egyre növekvő rabszolgaigénye tehát meghatározó szerepet játszott, egyrészt a nyugat-szudáni „aranybirodalmak” elsorvadásában, másrészt a nyugat- és közép-afrikai hatalmi alakulatok felemelkedésében, központosító és hódító törekvéseikben s mindenekelőtt állami szervezeteik megszilárdulásában. (Megjegyzendő, hogy – sajnos – lényeges változás mind a jelenkorig sem történt, amennyiben Fekete-Afrika új államai javarészt ma sem megtermelt áruik, hanem elsősorban kitermelt mezőgazdasági nyersanyagaik, fájuk, érceik, stb. exportja révén kapcsolódnak bele a világgazdaságába, s ennek hatékonyságától függ állami struktúrájuk stabilitása.) Piac és államhatalom Az afrikai külkereskedelmet mindkét nagy történelmi korszakban az államszervezetek központjai, az uralkodók és egyre korruptabb hivatalnokrendszereik tartották kézben. Ennek ellenére az évszázadok folyamán a kereskedés és a vele járó „pénzhasználat” a kauri csigától és a strucctojás-korongoktól a sópénzig, a raffiakötegekig, a vörösréz „katangakeresztekig” és „manila” karperecekig, a különféle vaseszközök – kapa, nyíl – stilizált utánzataiig, sőt az időről-időre valóságos inflációkat elszenvedő nyugat-afrikai aranyporig, óhatatlanul behatolt az afrikai társadalmakba. A piacgazdálkodást, az árutermelést és a valódi pénzhasználatot a 20. századig alig ismerik ezek a társadalmak, mégis pénzfunkciót látnak el a különböző tárgyak, eszközök. Ez a parttalan és kétségkívül értelmetlen penetráció közösségek közötti, sőt, közösségeken belüli csere formájában is jelentkezett, egyes helyeken – elsősorban Nyugat–Afrikában – valósággal a mindennapi társadalmi és családon belüli érintkezés formáját öltve. Az afrikai államok kialakulását és növekedését ösztönző egyik legfontosabb erő azonban az állami külkereskedelem volt, amely az afrikai társadalmak hagyományhű megítélése szerint csupán luxus- és presztízsjavakat forgalmazott arany, majd rabszolgák fejében. Ez lehetetlenné tette azt, hogy a kereskedelem, a pénz lényegesen érintse a rokonsági csoportok vagy a települési közösségek továbbra is önellátó, nem-árutermelő gazdaságát. Ugyanakkor viszont ez az államhatalmi centralizmus szükségszerűen merevebbé, mozdíthatatlanabbá tette a hatalmi rendszereket. A kereskedelem túlnyomó része az adórendszereken kívül folyt, arabokkal majd európaiakkal, a hozzá szükséges exportálandó javak (így a rabszolga) előteremtése pedig megkövetelte az immár „hivatásos” és igen nagy létszámú erőszakszervezet létrehozását. Fekete-Afrika államalakulatainak formálódását, intézményeik fejlődését, gazdaságuk (vissza)fejlődését minden esetben a külső világ szükségletei, a külvilág (a Közel-Kelet, majd Európa, majd az Újvilág felfedezésével Amerika) nyersanyag, áru és munkaerőigényei alakították. „Egyetemes kifosztás” Ha ezek után megkérdezzük, hogy ugyan mit jelentett, mit hozott a valóban világraszóló s az egész világ fejlődését előbb-utóbb átalakító, történelemformáló nagy felfedezés Fekete-Afrika számára, kénytelenek vagyunk arra a megállapításra jutni, hogy csupán egyetemes kifosztást, társadalomfejlődési megtorpanást vagy inkább visszafejlődést, a gazdaság eltorzulását, kínt, szenvedést, vért, népirtást. A nyugat szudáni mesés kultúrájú és gazdagságú nagy kereskedővárosokat és királyi, birodalmi központokat, Tadmekkát, Kumbi Szalét, Audagosztot, Bilmát és a többit a 16. század kezdete után évszázadokra belepte a Szahara homokja. A titokzatos Timbuktu, az aranyváros, a muszlim egyetemi központ, „az iszlám déli bástyája” elszegényedve is martalócbandák prédája lett, az Amerikába irányuló partvidéki euro-afrikai (főleg) rabszolga-kereskedelmet a 60 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

markukban tartó újdonsült királyságok korrupt, embertelen, despoták uralta államokká váltak, amelyekből az uralkodók néha már a saját lakosságot sem átallták a gombamód szaporodó parti portugál, spanyol, angol, német rabszolgabegyűjtő erődökbe eladni; a bibliai Punt, talán a sona Nagy-Zimbabwe és aranybányái hirtelen egészen a 19. század végéig az elfeledettség homályába hulltak. A becslések szerint több mint húsz millió néger rabszolgát hurcoltak el Amerikába, és ugyanannyi vagy talán még sokkal több afrikai pusztult el a vadászatuk során, amely a minden száraz évszakban megindított hadjáratokban ritualizálódva állandósult. Nem szűnhetett meg minden a rabszolga-kereskedelem múlt századi betiltása után sem, s minden évben a feleslegessé vált, eladhatatlan emberáldozatok tízezreinek kellett elpusztulnia, immár a korábbiaknál is feleslegesebben. Nyugat-Afrikában és a Kongó-medencében pedig néptelenné vált városok és falvak ezreit nőtte be ismét az egykor fáradságosan kiirtott esőerdő. „Parazita külvilág” Természetesen mindez így egyoldalú, mert tény, hogy a sivatagosodás, máshol a trópusi klimatikus viszonyok, a járványok, a területhez képest csekély népesség, maga a túl rövid történelem és az ezzel járó technikai, gazdasági, társadalmi elmaradottság nagy mértékben gátja volt a haladásnak. De a parazita külvilág parazita kereskedelme és az általa állandósuló belső háborúk következtében néhány ideig-óráig biztos fennállású birodalmon királyságon (pl. Asantin, Dahomeyen, Oyón, Beninen, a Monomotapa államon vagy keleten Bugandán) kívül a káosz lett úrrá a „legsötétebb Afrikában”. A nagy etnikumok töredékeikre szaggatva egymás ellenségeivé váltak. Az Újvilág felfedezése olyan tragikus folyamatokat indított el a fekete kontinensen, amelyeknek évszázadokra szóló hatásait az afrikai népek mindmáig megszenvedik, a viszonylag rövid ideig, alig száz esztendeig tartó erőszakos gyarmatosítás kártékonyságánál is inkább, és a jelenlegi fejleményeket tekintve bízvást állíthatjuk, hogy ez a közeljövőben sem változhat lényegesen.

2. Képek



1. Államok Afrikában Államok Afrikában ASANTI Terület Nyugat-Afrikában, amely egykor az Aranypart-gyarmat, jelenleg Ghana tartománya. A 17. században területén törzsi államok szövetséget, majd királyságot hoztak létre. A 18. századtól észak felé terjeszkedtek. Fővárosukat, Koumasit az angolok rombolták le 1874-ben. Ezután országuk hanyatlani kezdett, végül Aranypart-gyarmathoz csatolták. BENIN Vidék Nigériában a Niger folyó deltájától nyugatra. Egykor önálló néger állam. A portugálok a 15. század végén fedezték fel. Fénykorát a 17. században élte. A portugálok, angolok és hollandok a rabszolga-kereskedelem egyik központjává tették. 1892-ben a britek védnökséget kényszerítettek rá, 1897-ben egy büntetőhadjárat során lerombolták Benin városát. DAHOMEY A Guineai-öböltől északra eső terület Nyugat-Afrikában. A 17. században önálló állam, amely a tengerpartig terjesztette ki hatalmát. 1892–94-ben francia gyarmat lett. ETIÓPIA (ABESSZÍNIA) Az Akszum rabszolgatartó birodalom a keresztény kor 1. századában jött létre Kelet-Afrikában, vezetője felvette a „negusa negast” (királyok királya) címet. Virágkorát a 4–6. században élte, amikor egyiptomi mintára kereszténnyé vált. Hanyatlását iszlám hódítás okozta. Újabb aranykor a 13. században következett, ekkor használták először az Etiópia nevet. A 16. században a portugálok révén Európa is felfedezte Etiópiát. Röviddel ezután arab és más szomszéd törzsek csaknem teljesen elfoglalták, portugálok segítségével űzték el a hódítókat, de hamarosan fellázadtak a katolikus misszionáriusok ellen is, és elzárkóztak a Nyugat elől. GHANA A 9–13. század között jelentős néger állam. 1471-ben portugálok szálltak partra tengerparti részén, melyet Aranypartnak neveztek el. A 16–17. században angol, holland, svéd, dán, német versengés folyt a rabszolgakereskedelem hasznának, illetve az itt telepített erődítmények birtoklásáért. A 19. századra a britek maradtak az ország egyedüli urai. KONGÓ A középkorban több néger törzsi fejedelemség alakult meg területén. A Kongó-medence feltárása után megindult az európai gyarmatosítók érdeklődése is. 1876-ban II. Lipót belga király nemzetközi tőkés társaság keretében gyarmatosította a vidéket. 1885-ben kikiáltották az ún. Független Kongó Államot, melynek uralkodója II. Lipót volt. MALI Jelentős néger állam a 13–14. században, amely a 17–18. századra – arab és berber dinasztiák uralma alatt – apró államokra esett szét. A 17. században jelentek meg az első (francia) gyarmatosítók, akik ellen 1848-ban Omar fejedelem, 1870-ben Samory vezetésével harcot indítottak. A francia győzelem (1898) után a felkelt törzseket kiirtották. A meghódított területet Francia Nyugat-Afrikához csatolták. RUANDA Az 1870-es években jutottak el európaiak a területére, ahol addig Ruanda és Urundi néven két királyság állt fenn. 1890-ben Német Kelet-Afrika részévé vált. SZENEGÁL A 14. században Mali néger államhoz tartozott. A 15. században először portugálok, majd hollandok jelentek meg partjainál. 1695-ben franciák alapították meg St. Louis városát, amely a néger rabszolga-kereskedelem 63 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

központja lett. A 17. század során a franciák előzték a hollandokat és meghódították, majd Francia NyugatAfrikához csatolták a területet. SZONGÁJ (Songhau) A 10. században nagy államalakulat volt a Niger folyó nagy kanyarjában. Előzményei a 7. századig vezethetők vissza. Fővárosa Goa volt. Virágkorát a 15–16. században élte. A 16. század második felében területét Marokkó hódította meg. Az 1890-es években kezdődött el a franciák behatolása, amely francia uralommal végződött.


1. India 500 évvel ezelõtt WOJTILLA Gyula India 500 évvel ezelőtt India a legrégebbi időktől fogva mint a csodálatos anyagi és szellemi kincsek lelőhelye élt az európai népek tudatában, és amikor Kolumbusz útnak indult kis hajóhadával, célja ez a távoli mesés ország volt. Az eredmény, Amerikai felfedezése, mindenki számára jól ismert. Ugyanakkor az emberek általában igen keveset vagy semmit sem tudnak a korabeli Indiáról, a valóságos viszonyokról. Az ókor óta kialakult, eszményi India kép, amely bővelkedik mesés elemekben, és amelyben Elő-India, az Indonéz-szigetvilág és Hátsó-India összemosódnak még Kolumbusz idejében is, máig hat. Kérdés, hogy a 15. század végén milyen tényleges információk álltak az utazók rendelkezésére. Hajrá, egy év! Tudjuk, hogy az Kr.e. 3. évezredtől kezdve part menti hajózás létezett a Közel-Kelet és India között, majd a monszun felfedezésével rendszeres nyílttengeri hajózásra is mód nyílott. Amint a Kr. u. 1. századi „A Vöröstenger körülhajózása” (Periplusz Marisz Erüthraei) leírja, Róma és India között zavartalan tengeri kereskedelem zajlott; az út a szárazföldi átrakodásokkal együtt oda-vissza kerek egy évet vett igénybe Rómától egy délnyugatindiai kikötőig. Mindez azonban nagyrészt feledésbe ment, majd pedig a nagy karavánutak is bezárultak a 15. században az oszmán–török terjeszkedés következtében. Friss ismeretek alig jutottak Európába. A 15. században Indiában élő vagy ott járt európaiak száma igen gyér. A velencei Nicolo Conti 1420-ban fordult meg Vidzsajanagarban, és leírja a hatalmas várost, majd a hatvanas években a Tverből származó orosz kereskedő, Afanaszij Nyikityin járt Dél-Indiában. Rajtuk kívül csupán muszlim utazók, írók feljegyzéseire támaszkodhatunk. Mindebből azonban Kolumbusz és kortársai aligha meríthettek igazi információkat. Ugyancsak bizonytalan, hogy a századvégen a különböző indiai hadseregekben a tüzérséget szervező velenceiek révén mi jutott el Európába. Kis államok 1340 után Indiában egyetlen olyan központi jellegű hatalom sem létezett, amely a szubkontinens egészét vagy döntő részét uralta volna. A koronként India fővárosának számító Delhiben, időszakunkban a Lódi-dinasztia volt a trónon. Ez az afgán eredetű család Delhi környékét, a Pandzsábot, a mai Uttar-pradés, Madhja-pradés állam egy részét és Bihárt magába foglaló területet tartotta birtokában. Hatalmuk azonban nem mindig érvényesült az afgán törzsfőkkel szemben, akik kénytelen-kelletlen elismerték adófizetési kötelezettségeiket. Az 1489-ben trónra lépő Szikander Lódi a legtehetségesebb uralkodójuk volt. Ennek ellenére országa egy Lokális, szárazföldi hatalom maradt, amelynek a külvilágra semmiféle jelentékeny hatása nem volt. A korabeli kevés építmény az iszlám építészetben elsőrendű szerepet vivő mecsetek és síremlékek számát növelte. Ezek építészeti elemei a timúridák Perzsiából és Turkesztánból származnak, ahogyan Baktay Ervin mondja, valamiféle szomorúságot árasztanak, úgy tűnik, hogy építtetőik „nem nagyon értek rá örülni az életnek”. Jellegzetességük viszont, hogy rajtuk megjelennek a hinduizmus motívumai is, például a kupolán a halhatatlanság italát tartalmazó vizeskorsó (kalasa). Az iszlám–hindu szimbiózis különleges terméke a Pandzsábban megszülető szikh vallás, ennek alapítója, Guru Nának (1469–1539) tevékenységének nagyobbik része erre az időszakra esik. Észak-India nyugati illetve keleti részén önálló államok léteztek: Kásmír és Bengál. Kásmír 1346 óta állt muszlim uralkodó fősége alatt, de a hindu lakosság kedvező helyzetben maradt: szabadon gyakorolhatta vallását, templomokat építhetett, fejlődött a szanszkrit irodalom. Mindazonáltal a terület korántsem volt olyan fontos kereskedelmi-kulturális találkozópont, mint a késő ókorban vagy a kora középkorban, egy elszigetelt kicsiny ország volt. Bengálban 1490–93 között egy Szídi Badr nevű abbesszín uralkodott. A társadalom megosztott volt, a politikai elitet alkotó muszlimok számban kisebbségben voltak. Nem csoda, hogy Bengálban a hinduizmus vaisnava irányzata reneszánszát élte. A szultánok építkezései az iszlám alapvető előírásai mellett a hindu művészet 65 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

formakincséből vett mintákkal egészültek ki. A Gangesz alsó folyása melletti gazdag terület, amely korábban a nagy észak-indiai birodalmakat gazdagította, egyes korszakokban pedig a Nepál, Tibet és Hátsó-India felé irányuló kereskedelem kiindulópontja volt, korszakunkban külvilágtól elzárt területnek számított. A Lódi Birodalomtól némileg délkeletre Dhar fővárossal a Málva nevű állam létezett, uralkodói a Ghúridinasztia tagjai voltak. Jelentősége csekély, mert az itt az ókorban áthaladó nagy kereskedelmi út, amely a Selyemúthoz csatlakozott, ekkortájt már nem funkcionált. Híre Európában Málva nyugati szomszédja a tengerpartig Gudzsarát Szultánság volt. A termékeny, jó földrajzi adottságokkal rendelkező területnek része a Kathiávár-félsziget, a tenger felől érkező hajósok kedvelt célpontja. Gudzsarátban 1297 óta volt a politikai vezetés a muszlimok kezében, ezt azonban a hindukkal egyezségben békésen gyakorolták. Mahmúd Bígarhá (1459–1511) hosszú országlása sikerekben gazdag volt. Mahmúd feltűnő egyéniségének híre Európába is eljutott, a 16. század elején ott járt itáliai utazó Ludovico di Varthema beszámolója alapján. Bajusza állítólag olyan hosszú volt, hogy feje köré csavarva meg kellett kötni, szakálla a derekáig ért, és étvágya olyan roppant nagy volt, hogy naponta 20 font élelmet fogyasztott. Gyermekkora óta fokozatosan átitatták méreggel a szervezetét, így felnőtt korában semmiféle méreg nem ártott neki, sőt, ha egy légy a kezére szállt, rögtön elpusztult. Mahmúd idején Ahmedábádban és Csampanérban folytak jelentős építkezések, itt is sajátságos hinduizált muszlim építészet született. A kedvező politikai viszonyoknak köszönhetően az iszlám mellett a hinduizmus is fejlődött, és megőrizte helyét a dzsaina vallás is. Virágzott a gudzsaráti nyelv és irodalom. A terület gazdag volt, de nem töltötte be korábbi nemzetközi szerepét. Adottságai pedig erre predesztinálták, így az is természetes, hogy néhány évtized múlva ez lesz az európai hajósok és gyarmatosítók egyik célpontja. Muszlim állam Dél felé haladva a Dekkánban az ún. Bahmanida-szultánságok következnek. Ez az eredetileg egységes muszlim állam állandó háborúban állt az őt körülvevő hindu királyságokkal. A hadsereg, amelyben szép számban harcoltak török, perzsa, arab sőt abesszin kalandorok is, nem mindig bizonyult elegendőnek, ezért a Bahmanidák több mint száz erődöt építettek. Az erődöket a korabeli európaiakhoz hasonlóan széles falak, kiszögellő bástyák, széles vizesárkok védték. A falakon nyilazó állásokat és ágyúkat telepítettek. Az ágyúk kőgolyókat vagy kővel töltött bőrzsákokat lőttek ki. Korszakunkban az egység megszűnt, és a birodalom öt önálló szultánságra bomlott. Ezek gazdasági ereje váltakozó volt. Golkonda nevezetes aranylelőhelyeiről. Az anyagi jólét a kultúra magas szintű ápolását tette lehetővé, Ahmadnagarban és Bídzsapurban híres könyvtárak, kódex másoló és illusztráló műhelyek működtek. Az erődök egy rövid ideig képesek voltak ellenállni a portugáloknak. A Bahmaní Szultánság legnagyobb ellenfele, a déli terület legendás gazdagságú királysága, a hindu Vidzsajanagar állam volt, amelynek fővárosa Vidzsajanagar. Korszakunkban a Száluva-dinasztia uralta. Vidzsajanagar uralkodói nehéz helyzetben voltak, mert harcban álltak a muszlim államokkal, ugyanakkor a hadseregük számára létfontosságú lovakat, tengeren át a Közel-Keletről voltak kénytelenek importálni. Ezt sikeresen tették egészen a 16. század közepéig. Vidzsajanagar város pompájáról már Nicolo Conti említést tesz, ezt jól egészíti ki az 1522-ben itt járt portugál Domingos Paes beszámolója, illetve az egyes muszlim íróknál található adatok. Paes szerint a város nagysága Rómával mérhető össze, legalább 100 000 háza volt. Paes a királyi palotában elefántcsonttal burkolt szobákat is látott. A hadsereg közel egy millióra rúgott, a lovasság létszámát 35 000 főre becsülte. A király mellett egy változó összetételű és hatalmú tanácsadó testület működött, a király a nemeseknek adományokat juttatott szolgálataik fejében, és ezt egy pecsét jelképezte, nem okirat. A birodalom kevésszámú, de nagy területű tartományokból állt. A nemesség luxus körülmények között élt, de a földművesek meztelenek, szegények voltak a túlzott adózás miatt, ami időnként lázadásokat eredményezett. A földművelésből származó adóbevételek mellett a törvényesített prostitúció számított jelentős tételnek az államháztartásban. A templomokhoz tartozó kurtizánok a város legszebb utcáiban laktak. Abdul-Razáq heráti krónikás közlése szerint az állam 12 ezer rendőrének fizetését az uralkodó a prostituáltak adójából fedezte. Étkezés, vallási szokások A városi és a falusi élet között kiáltó különbség mutatkozott. A piacokon Paes leírása szerint mindent árultak, ami szem-szájnak ingere. A legkedvesebb húsétel a birka volt, de mindenféle szárnyast fogyasztottak, sőt a sertéshús-árusoknak külön utcájuk volt. Ez is a birodalom sokszínűségét mutatja, hiszen a hindu elit, elsősorban a bráhmana kaszt tagjai, vegetáriánusok voltak.


A vallás a hinduizmus vaisnava irányzata volt, de ez jól megfért azokkal a helyi eredetű kultuszokkal, amelyeknek maradványa a véres állatáldozat. Juhok százainak, bivalyok tucatjainak fejét vágták le egy éles sarlószerű késsel az istenszobrok előtt. Vidzsajanger uralkodói gazdagságukat az irodalom és a művészetek ápolására is használták. Egyaránt virult a szanszkrit és a telugu irodalom, pompás paloták, hatalmas erődök, kiválóan tervezett utak és öntözőrendszerek dicsérik patrónusi tevékenységüket. A képzőművészetek minden vállfaja dívott, különösen nagy jelentőségűek a dombormű díszítések, amelyek a templomok falán a hindu mitológia egyes történeteit mesélik el. Vidzsajangar állam tehát nagyjában-egészében betöltötte azt a szerepet, amelyet a külső szemlélő a „mesés Indiának” szokott tulajdonítani, és vonzotta az idegeneket, barátokat és hódító szándékú ellenségeket egyaránt. 1498: Vasco da Gama A kis „kitérő” után, Amerika felfedezését követően csupán hat évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a portugál Vasco da Gama Afrikát megkerülve 1498-ban elérje India partjait. A hódítók egy széttagolt országot és nagy gazdagságot találtak. Igaz, a 16. század közepén az erős Mughal-hatalom még egyszer egyesíti majd India erőit, a part menti európai telepek azonban mindvégig megmaradnak, hogy a 18. század elejétől, immár az angolok jóvoltából, Indiát – gyarmatként – bekapcsolják a világkereskedelembe. Ez a folyamat azonban Kolumbusz nagy útja idején kezdődött.

2. Képek




1. Japán 500 évvel ezelõtt JAMADZSI Maszanori Japán 500 évvel ezelőtt A Muromacsi-sógunátus Josimicu (1358–1408) a kiotói Muromacsiban építette fel rezidenciáját, s innen irányította a politikát. A Muromacsi-bakufu (sógunátus) szerkezete körülbelül a Kamakura-bakufu* mintájára alakult. Kiotóban létrehozták a Szamuráj Hivatalt (Szamurai-dokoro), a Politikai Ügyek Hivatalát (Mandokoro), a Kivizsgáló Hivatalt (Moncsúdzsó); felügyeletük és működésük összehangolására felügyelőt (kanrei) állítottak a sógun és a három hivatal közé. A kanrei a sógun munkáját segítve ügyelt a politika egészére. Kamakurában e vidék tíz tartományának igazgatására kormányzóságot (Kamakura-fu) létesítettek; ez a hivatal a védnökök (sugo) kinevezésén kívül majdnem minden ügyet önállóan irányított, Így később Takaudzsi fiának, Motoudzsinak a leszármazottai, akik ezt a hivatalt örökölték, a bakufuval versengő erőt alkottak. Honsú északi részének igazgatására az ósúi vizsgáló tisztet (Ósú tandai) s az usúi vizsgáló tisztet (Usú tandai), Kjúsú közigazgatása élére a kjúsúi vizsgáló tisztet (Kjúsú tandai) nevezték ki „családi embereik” közül. A tartományokba védnököt helyeztek; ezek elsősorban „családi embereik” közül kerültek ki. A bakufu gazdasági alapját az országban különböző helyeken fekvő, az ő közvetlen irányítása alatt álló föld, a gorjó alkotta, de ezek összességükben jóval kisebb területet jelentettek, mint a Kamakura-bakufué, így a Muromacsi-bakufunak más anyagi források után kellett néznie. Az egyre gyarapodó rizsbortermelőkre (szakaja) – akik egyben pénzkölcsönzők is voltak – s a zálog- és uzsorakölcsönnel foglalkozó kereskedőkre (doszó) adót vetettek ki, és Kiotó főbb városkapuinál sorompópénzt szedtek. A tartományokban az építkezésekre, templomjavításokra és más, esetenként felmerülő kiadásokra szükség szerint alkalmi adót róttak ki (rizsföldadó = tanszen, házadó = munebecsi szen). A gyakori alkalmi adó szedése a parasztok számára nagy terhet jelentett. A bakufu másik jövedelmi forrása a Ming-Kínával folytatott külkereskedelme volt. A Kamakura-korszakban a védnök (sugo) hatásköre három fő feladatra korlátozódott: őrség toborzására, lázadók, illetve gyilkosok elfogására. A Muromacsi korszakban jogkörük lényegesen kibővült, már nem katonai és rendőri ügyekkel foglalkoztak, hanem az eddigi tartományfőnöki (kokusi) feladatokat is magukhoz ragadták, s még arra is jogot kaptak, hogy például a busiknak földet adjanak hadi élelmezésre. E széles hatáskör alapján és fegyveres erővel a magán kézben lévő sóen-birtokokra** is behatoltak, és uralmuk alá vonták, így egy tartományon belül nagy területen tudták a busikat*** mozgósítani. Fokozatosan hűbéreseikké tették őket, s a védnökök így szinte helyi uralkodókká váltak. A Muromacsi-kor sugóját ezért a Kamakura kori sugótól megkülönböztetendő, sugo daimjónak: védnök nagyúrnak hívják. Tehát a sugo-daimjók ereje nagy volt, s több tartomány védnökét egybefogva, hatalmas erők felett rendelkező sugo-daimjók is megjelentek. Szavuk komoly súllyal esett latba a sógunátus politikájában, s nem minden a sógun tetszése szerint történt. A nyolcadik sógun, Josimasza idejében két nagyhatalmú sugó-daimjó-család, a Hoszokava és a Jamana került szembe egymással a bakufu feletti hatalomért vívott harcban, s mindegyikük oldalán számos sugo-daimjó harcolt. Ezzel egy időben a sógun-családban és néhány nagy sugo-daimjó-családban is örökösödési harc tört ki. Ezek a viszályok 1467-ben (Ónin 1. éve) országos háborúvá fajultak (Ónin háború). Hoszokava oldalán 24 tartomány 160 ezer katonája harcolt, Jamana oldalán 20 tartomány 200 ezer embere. A háború elsősorban Kiotó környékén tombolt, és tizenegy évig tartott, s ennek során Kiotó városa csaknem porig égett. A háborút követően a sógun hatalma és tekintélye lehanyatlott, és névlegessé vált. A sugo-daimjók saját tartományukba visszatérve önállósodásra törekedtek. A hadakozó fejedelmek kora Az Ónin-háborúban és utána a sugo-daimjók is fokozatosan erejüket vesztették az egymás közti háborúskodásban s a családi viszályokban. Ráadásul saját tartományukban a távollétükben őket helyettesítő busik vagy a helybeliek közül is sokan fellázadtak, vagy önállóságra törtek, így a bakufu erejének hanyatlásával a 16. század elejére eltűnt a busi-világot egyesítő központi hatalom, s az ország állandó csatározások színterévé vált. Új erők törtek fel, a régit megsemmisítve felemelkedtek, elvették a volt hatalmasok földjét, s maguk lettek a daimjók, a feudális nagyurak. Az egymással való háborúskodásból helyi úrrá növekedett daimjót hadakozó fejedelemnek (szengoku daimjó) hívják. A hadakozó fejedelmek saját területük növelésére vagy a behatolók 70 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

visszaverésére állandó harcban álltak. Ez a folytonos háborús állapot az Ónin-háború után mintegy száz éven keresztül tartott. E körszakot szengoku korszaknak, a hadakozó fejedelmek korszakának nevezik. A hadakozásba csaknem valamennyi régi sugo-daimjó belepusztult, s a hadakozó fejedelmek közül is a gyengébbek odavesztek, csak a kivételesen nagy erővel rendelkezők kerültek ki győztesen, mind Hódzsó Szóun (Szagamiban, a mai Kanagava prefektúra), Takeda Singen (Kaiban, a mai Jamanasi prefektúra), Ueszugi Kensin (Ecsigóban, a mai Nügata prefektúra). Az önálló, hadakozó daimjók saját területeiken egyedül, teljhatalommal uralkodtak, a földeket uralmuk alá vonták, és a sóen szinte teljesen eltűnt. Embereiknek földet osztottak, ez azonban engedély nélkül nem volt elidegeníthető s örökölhető. A fennhatóságuk alá tartozó busikat és parasztokat szigorú ellenőrzés alatt tartották, és ki-ki saját területén fejedelmi törvényt hirdetett ki. A fejedelem óriási hatalma a fejedelemségen belül mindenütt érvényesült, a „családi emberektől” egészen a városok, falvak legeldugottabb zugáig. Szigorúan tilos volt más fejedelemségek területére átmenni. Ugyanakkor viszont a hadakozó daimjók a hadi győzelem érdekében a termelés növelésére és katonai erejük fokozására törekedtek, ezért e korszakban a kézművesség és a városok nagyarányú fejlődést mutatták. A vazallusok életét a legapróbb részletekig szabályozták, kezdve a házasságkötéstől az örökösödésig. A parasztoknak megtiltották, hogy a falut elhagyják, s aki nem szolgáltatta be az évi adót, azt kegyetlenül megbüntették, családját, sőt az egész falut felelősségre vonták. Részlet a szerző Japán. Történelem és hagyományok c. 1989-ben megjelent könyvéből. (A szerk.)

2. Képek





1. Hová tartozunk? Nyugat-, Kelet- és Közép-Európa MŰHELY GLATZ Ferenc Hová tartozunk? Nyugat-, Kelet-, Közép-Európa Publicisztikánkban 1989, az európai nyitás óta, mind többször beszélünk Közép-Európáról. És Ausztriában, valamint a szomszédos országokban is többször beszélnek Közép-Európáról. Nem titkoltan a német újraegyesülés tervének felmerülése, majd megvalósulása óta. Ösztönözte ezeket a vitákat az 1992-től megígért egységes Európa, továbbá olyan, ma már aprónak tűnő esemény, mint egy Bécs-Budapest világkiállításnak a terve. 1989-90-ben e kiállítás hazai és osztrák vezető képviselői a rendezvényt – eltérően a világkiállítás szupertechnikai kiállítás hagyományaitól – mindenekelőtt közép-európai kulturális fesztiválnak kívánták megrendezni. Ugyanakkor a Közép-Európa-fogalomról folyó vita komoly szakmai-tudományos probléma is. Jogosan keresi a szaktudomány a leíráshoz, értékeléshez szükséges fogalmakat. Az egyik politikai és tudományos indíttatású Közép-Európa konferencia 1991. május 23-25-én zajlott Bécsben, az osztrák kormány és az amerikai Columbia University rendezésében. Az alábbiakban az egyik szekció vitaindító előadását közöljük. I. Az eddigi Közép-Európa fogalmakról Nem szükséges részleteznem: a Közép-Európa fogalom politikai-kulturális értelemben több értelmezésben is helyt kapott a 20. századi értelmiség gondolkodásában. Nagynémet törekvések Az egyik értelmezés közismerten hatalmi-imperialista céllal használta a Közép-Európai fogalmat: a németség, illetve a Német Birodalom gazdasági-politikai és kulturális értelmében – durván számítva – az Orosz Birodalom határáig terjedhetne. Számtalan könyv, monográfia tárgyalta már, hogyan illeszkedett ez a Közép-Európa terv (legvilágosabban Naumannál megfogalmazva) a századfordulón azon „birodalomépítő” törekvések sorába. A nagy tradicionális kultúrák (angol, francia, majd a német, orosz) – birodalomszervezési álmoktól fűtve – a náluknál gyöngébb ipari-technikai fejlettségű területeket, az azokon élő lakosságot, különböző szervezeti formában, érdekszférájukba akarták vonni. Ez a – „németséget” és az Orosz Birodalomig terjedő térség népeit egybefogó – Mitteleuropa-fogalom egyébként máig kísért történészek gondolkodásában, korántsem imperialista céllal, hanem azon a valós tényen alapulva, hogy a nyugati kereszténységen belül a 16–19. században a Németországtól keletre eső területek fejlődése szerves összefüggésben állott a németség fejlődésével, először a Német-római Birodalommal, majd később az Osztrák–Magyar Monarchia erősen németes kultúrájával. Ezt a felfogást nem hiszem, hogy ma bármelyik német történész osztaná, annál többen azon kis népek történészei közül, akik el akarják kerülni, hogy „mai kényszerű” Kelethez tartozásuk miatt, már a korábbi évszázadokban is kelet-európainak tekintsék őseiket. Antiszovjet értelmezés És itt kapja a Közép-Európa-fogalom századunkban a második politikai-kulturális értelmezést. Amikor a Szovjetunió 1948-ban létrehozta megszállási zónájából a szocialista országok politikai-katonai együttesét, igyekezett a sztálini rendszerre jellemző diktatórikus módszerekkel ezen területek szélesebben értelmezett kultúrájában is a szovjet-orosz hagyományokat mint szocialista mintákat terjeszteni. Máig nem feltárt még, hogy a szovjet állam építményébe mennyire öröklődtek át az orosz cári birodalom államszervezési elvei. De még kevésbé ismert, hogy a szovjet társadalom mikrostruktúrájában mennyire élt tovább az orosz társadalom szokáskultúrája. Márpedig az új intézményeket (párt, szakszervezet), sőt a mindennapi életet, az ún. „szocialista erkölcsöt” is igen erősen átjárta a hagyományos orosz szokásrend, még akkor is, amikor forradalmi módon az ellenkező végletbe esett, és minden hagyományos értéket (család, egyház, stb.) szétverni kívánt. (Párosítva mindezt egy, a hidegháború korára jellemző kampánnyal a nyugati kultúrák ellen.)


1948 után a Szovjetunió tehát ellenőrzése és befolyása alá vont olyan országokat (Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország), ahol a társadalom keleties (azaz a Nyugatrómai Birodalomtól elütő) szerveződései vagy nem voltak jelen ezer éven át, vagy csak részben (pl. Románia). Az értelmiségben akadtak természetesen, akik buzgón mutatták ki az elmúlt ezer esztendő történelmében a keleties társadalom és kulturális szerveződéseket, sőt nagy buzgalommal fedezték fel már a 10. században, azután később is a térség történelmében a szlávok, majd az Orosz Birodalom meghatározó voltát. De az értelmiség nagyobb része, mintegy a passzív ellenállás formájaként is, azonban mindennapi életében ápolta a vélt vagy valós nyugati szokásrendet (néha már mulatságosan: a divatban, beszédformában is), és természetesen igyekezett a nyugateurópai kollégákkal személyes kapcsolatba kerülni és maradni. Ezen országok értelmisége számára akut politikai kérdés volt arról nyilatkozni, hogy nemzetük, államuk hová tartozik: Kelet- vagy Nyugat-Európához. Ez magyarázza, hogy a lengyel értelmiség – elkerülendő is a Német Birodalomhoz kötődő hagyományok emlegetését – a lengyel nemzetet Nyugat-Európa (még csak nem is Közép-Európa) részeként emlegette, ez magyarázza, hogy a cseh, a magyar értelmiség oly előszeretettel emlegette a Közép-Európa fogalmát s tradicionális elkülönülését Kelet-Európától. Ennek az utóbbi 45 esztendőnek egyik terméke kétségtelenül az a felfogás is, amelyik Közép-Európa fogalmát lényegében a volt Habsburg Monarchia területére korlátozta, a nyugati kereszténység keleti zónájában szerveződött államalakulatra. Benne rejlett ebben a „Közép-Európa értelmezésben” az, hogy a térségben élő kis népek múltja és jövője elvált és elválik a Szovjetuniótól, illetve az Orosz Birodalomtól, benne rejlik ezen az értelmezésben az is, hogy az itt élő kis népek egymásra vannak utalva a két nagy birodalom, a német és az orosz között, állami nemzeti különállásuk egyik kerete lehet valami együvé tömörülés kialakítása; és benne rejlett felfogásban annak felismerése is, hogy az itt élő sok kis népnek szakítania kell évszázados ellenségeskedéseikkel, hiszen egymásra vannak utalva. De megjelent ez a Közép-Európa értelmezés az amerikai és a nyugat-európai kollégák munkáiban is: a kiábrándulást jelezte abból a megoldásból, amelyik 1920 után a térséget több kisebb államalakulatra szabdalta, kiábrándulást a nemzetállamok rendszeréből. Nemzeti presztízs A Közép-Európa-fogalom harmadik értelmezése egy presztízs-értelmezés, inkább csak az értelmiség köznapi gondolkodásában él, de éppen ezért igen elterjedt. 1972 májusában, naplóm szerint, a mainzi Institut für Europäische Geschichte Kaffeerundján a következő eszmecsere zajlott le. „Hol van Közép-Európa határa?” – a kérdésre az osztrák kolléga azt válaszolta, hogy az a Renweg-nél (azaz Bécs keleti határánál) húzódik, nyugatnémet kollégám Münchenre szavazott (illetve a bajor ösztöndíjas szintén Bécsre), Buron barátom Párizsból erősítgette, hogy szerinte ez a Saar vidéken kezdődik, s onnan húzódik keletre, amihez azután Mike Laffant Írországból hozzátette: a valódi határ a Kanális. (Ekkor már önmagunkon mulattunk.) Mi a finn kollégával azt mondtuk, nekünk mindegy, mi ezzel a beosztással meg vagyunk elégedve, de román kollégánk (ott legjobb barátom) nem nyugodott: szerinte Románia ezeréves történelme folyamán mindig is NyugatEurópához tartozott, és védte Nyugat-Európát a keleti betörésektől. A vita, a sok jó kávé és tea hatására is, természetesen a humor szintjére emelkedett. (A mi korosztályunk iskolázott tagjai amúgy sem veszik komolyan ezeket az értelmiségi kiagyalásokat, amelyek arra jók, hogy a magunk fejlettségét bizonygassuk, lehetőleg szomszédaink rovására.) De mutatta – és ezt már közösen szűrtük le tanulságul –, hogy mennyire él Európában az a toposz, ami szerint létezik egy fejlett Nyugat, s minél keletebbre megyünk, annál elmaradottabb társadalmakat találunk. És toposz lett az is: minél több jellemzőt tudok felhozni népem történetéből, ami népemet a Nyugathoz köti, annál dicsőbb az én nemzetem. Közép-Európa így Nyugat-Európából nézve egy negatív megkülönböztetés, a földrajzilag a keleti végeken élő népek számára egy pozitív megkülönböztetés kelettől. II. Kultúrák önszerveződése Ha most 1991-ben ezeket az eddigi fogalom-értelmezéseket nézzük, akkor természetesen az eddig használt „Közép-Európa-fogalmak” nem életképesek. Mert nincsenek meg mögöttük a régi politikai tartalmak. Nincs jelen a német hegemóniát biztosítani akaró agresszív német politika, hiszen a mai Németország (annak legalábbis nyugati és déli tartományai) beilleszkedtek a világ liberális-demokratikus hagyományrendszerébe. S amúgy is a modern pénzgazdálkodás, informatika már lehetővé teszi, hogy egyes területek ne okvetlenül a szomszédnak legyenek „kiszolgáltatva”. (Lásd az USA és Franciaország befolyását a térségben.) Megszűnőben van a szovjet terjeszkedés is, nincs tehát értelme, hogy a szovjet politikával szemben (és a Kelet-Európafogalom történeti kiterjesztésével szemben) egy ellenfogalomként erőltessük a Közép-Európa fogalmat. És, harmadrészt, az 1990-es évekre ígért egységes Európa, ami, ha más nem is jelenleg, de progresszív álom az értelmiség gondolkodásában, lassan kiűzi a fejekből a Közép-Európának mint presztízsfogalomnak a létezését. (Akár pozitív, akár negatív értelemben.) S a mi korosztályunk majd talán eljut oda, hogy ne a Nyugattól való elkanyarodásnak tekintse saját történelmét, ne is centrumnak tekintse Nyugat-Európát, perifériának pedig a saját 76 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

területét, hanem ahogy a bölcs, öreg Leopold von Ranke minden történeti korszakot azonos távolságra lévőnek mondott Istentől, mi pedig a világ minden területén létrejövő kultúrát önmagában, mint sajátosan szerveződött egységet vizsgáljuk. Azért is – s elnézést, hogy ismét a humorhoz fordulok, amikor a 20. századi túlburjánzó értelmiségi kiagyalásainkat minősítem –: mi lesz, ha egyszer a kínaiak vagy a japánok kezdik magukat a centrumnak tekinteni, vagy netán az amerikaiak (p. a 20. században). Akkor azután az a rengeteg könyv, tanulmány, amit ezen elméletek megfogalmazására, illetve terjesztésére szántunk, kályháinkba kerül majd az energiahiányos 21. században. III. Közép-Európa csak 1948-tól A kérdésben: „Létezik-e Közép-Európa?” természetesen az is benne foglaltatik: van-e egyáltalán létjogosultsága Nyugat-Európa és Kelet-Európa között egy átmeneti régió megkülönböztetésének? Azt hiszem, azoknak van igazuk, akik – függetlenül az éppen divatos elnevezésektől – azt válaszolják, igenis, van. A kérdés, mikortól? Keleti hullámok, határok A 19. század első felében az európai történetírás tematikájában a kiindulópont az állami élet, az államszervezet és az elitkultúra vizsgálata volt, nem utolsósorban az ezen utóbbit sokban meghatározó egyház története. Európa kulturális-politikai régiókra osztása így rendkívül egyszerűnek ígérkezett: ameddig a nyugati kereszténység, a keresztény államszervezés, az így meghatározott birtokszervezet, hűbéri függés szervezete s az ehhez tartozó társadalmi rend, a latin nyelvű kultúra elterjedt, addig a határig Nyugat-Európáról beszélt, azon túl pedig – lényegében a bizánci egyház területét számították ide – Kelet-Európáról. A határterület a Lengyel, a Magyar Királyság (benne Horvátországgal). A gazdaság- és társadalom-történetírás térhódítása a századfordulón azonban már felfigyelt arra, hogy a középkorban is, a latin kereszténység határzónájában, az állami és kulturális intézményszerveződés nyugati elvei mellett a gyakorlatban igen sok ún. keleties vonás él tovább. Magában a lengyel és magyar királyok politikájában, hadszervezetében sok, a szent Német-római Birodalomtól, Franciaországtól, Angliától elütő alapelv élt. A történetírásban mind erősebb hangsúly esett a különbözőségre a kereskedelmi kapcsolatok kutatása terén. Felfigyeltek arra is, hogy a középkorban a Keletről jött késői népvándorlási hullámok, majd a tatár, a török birodalom erősödése, újabb és újabb keleti és nem a nyugati keresztény vallások szerint szerveződő etnikumokat löknek e határterületekre. A térség legerősebb hatalma, a Magyar Királyság, már ekkor Európa etnikailag sokszínűbb, legtarkább államalakulata. És az eltérő etnikum eltérő szokásrendet, társadalmi szerveződést, eltérő hitvilágot rejt. Vagyis a jelen század elején a társadalom- és gazdaságtörténet, majd az erősödő néprajz felfigyelt arra, hogy Európa két régióra bontása nem ad lehetőséget a határzónák társadalmának leírására. (Azt már mi tesszük hozzá: a magyar királyok, talán éppen a nomádoktól megtartott birodalomszervező elvként, örömmel vették az idegenek beáramlását, mert ez a birodalmat erősítette. Nemigen figyeltek arra, hogy évszázadok múlva a történészek milyen régió-vitákat folytatnak majd.) Gyarapította a határtérség történeti képén az ún. keleti vonásokat a török kor kutatásának fellendülése a 19. század végén, a 20. század elején. A bécsi, majd az isztambuli levéltári anyagokra épülő részletkutatások azt mutatták, hogy a török 150 éves magyarországi és többszáz éves (500) éves balkáni jelenléte és uralma a mindennapi életben igen jelentős változásokkal járt. A térségben elmaradtak, illetve csak kismértékben szivárogtak be a nyugat-európai 16-17. századi gazdálkodási és kulturális újítások, ugyanakkor a török hadsereg és igazgatás magával hozott újabb néptöredékeket. Az itt maradt nép életvitelében, szokásában természetesen igazodott az új körülményekhez: a kettős adózáshoz, a népek különbözőségéhez, át is vett azok étkezési, viselkedési szokásaiból. Elkülönülő peremvidék Kétségtelen, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia léte és fennállása, önálló Balkán-politikája, a Monarchia tisztviselő-középosztályának egységesülő kulturális bázisa erősen hozzájárult ahhoz, hogy a századelőn az értelmiségi gondolkodásban benne élt: a nyugati kultúrán belül – s ezt szeretném hangsúlyozni, hogy a nyugati kultúrán belül – élt egy hagyományában, érdekszférájában elkülönülő egység. Folytassuk a kronológiát: az etnikai tarkaság csak növekedett a következő két évszázadban, a törökök kiverése után. A 18. században mindenekelőtt nagyszámú német telepes költözött a határzónába, megindult a szerbek, románok tömeges bevándorlása. 1867 után a megélénkülő polgári piac vonzotta ide az osztrák, cseh, morva, olasz iparosokat, tisztviselőket, egyúttal hatalmas belső migrációt indított meg az Osztrák–Magyar Monarchia keretén belül. Igaz, hogy divatos az Osztrák–Magyar Monarchiát a népek börtönének nevezni, de tény, hogy éppen a birodalomszervezés feudális elvei következtében nem ment végbe az az elnemzetlenítés, amely a dicsőséges francia forradalom szellemében például Franciaországban megtörtént. Újabb sajátosság az ún. nyugati kultúrkör keleti határzónájának arculatán. 77 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A huszadik században azután a nemzeti mozgalmak, részben a keleti, az Orosz Birodalommal szimpatizáló mozgalmak, majd 1920 után a kis államok létrehívása, újabb sajátosságot kölcsönzött e térségnek. Nem szólva most arról, hogy a nyugati nagyhatalmak gondolkodásában a területet mindinkább pufferzónának tekintették a Szovjet-Orosz Birodalom és Nyugat-Európa között, esetleg olyan zónának, amely a németek háta mögött önálló, németellenes politikára mozgósítható. (Különösen a lengyel, cseh, román és jugoszláv új államokra gondoltak.) Vagyis a 20. század közepére Nyugat-Európa peremterülete kezd a Nyugattól elismerten másként szerveződő államok területévé válni. Máskéntszerveződés Ezt a folyamatot tetőzte be a második világháború, illetve a Szovjetunió győzelme, s az, hogy a Szovjetunió a megszállási övezetből egy világnézetileg azonos elvek szerint berendezett állam-együttest igyekezett kialakítani. Ismeretes, hogy a sztálini szovjet rendszer kiépülése mit jelentett a térség történelmében: a korábbi pufferzóna államait a nyugati világtól az ún. vasfüggönnyel, azaz minden korábbinál erősebb határral választotta el, elvágva így azokat gazdaságilag-szellemileg is Nyugat-Európától. Az államok rendszerében a meglévő és amúgy is a nyugatinál gyengébben fejlett parlamentáris elemeket erőszakkal szétzúzták, és helyette a proletárdiktatúrának nevezett sztálini diktatórikus rendszert vezették be. (Tönkretéve a társadalom mindennapjaiban meglévő, alulró szerveződő egyleteket, társaságokat, megsemmisítve a nyugati ezeréves vallási hagyományok intézményeit, az egyházakat, belenyúltak a családi-társasági, munkahelyi szokásrendekbe, kiűzve onnan a nyugati, úgymond „burzsoá” elemeket, stb.) Messianisztikus egyenlőségtudattól vezérelve a polgári tulajdonviszonyokat – a nyugat-európai fejlődés egyik leglényegesebb sajátosságát – alapvetően változtatták meg, állami centralizmust, mindent átfogó tervgazdaságot vezettek be a termelésben és a kultúrában egyaránt. Az állampolgár gyermekkorától az állam által meghatározott iskolafokozatokat járta be, szigorúan centralizált nevelési-oktatási terv szerint iskolázódott, külön tanulva az ún. ideológiai tárgyakat. S ezen ideológiai tárgyak egyik célja éppen annak a történeti konstrukciónak az elfogadása volt, amely a világtörténelem legfejlettebb társadalmi formájának a sztálini szovjet rendszert mondotta, és ugyanakkor kimondott célja volt a nyugati polgári nézetek – mindenekelőtt a társadalmakról kialakított tanítások – leleplezése, bírálata. A sztálini államépítési terv a vaskorszak utolsó nagyszabású és technikailag korszerűtlen vállalkozása volt. Európának ez a régiója, NyugatEurópa évszázados keleti peremterülete most, 1948-ban, megindult valóban azon az úton, hogy már valóban politikailag-kulturálisan, sőt gazdaságilag is elkülönült része legyen a kontinensnek. 1953, Sztálin halála után a rendszer sokat lazult, a Szovjetunió feladta azt a sztálini elképzelést, hogy a Szovjetuniónak nagyon is az orosz, keleti fejlődésre épülő intézményeit változatlanul átplántálja a térség kis államaiba. Sőt, egyes országok, mindenekelőtt Magyarország, részben Lengyelország, más vonatkozásban Románia, ügyes manőverekkel nemzeti sajátosságaikat megtartották az élet sok területén. De a rendszer 1989. évi összeomlásáig meghatározó maradt az adminisztratív, katonai-belbiztonsági elzárkózás a Nyugattól, a gazdaságban a Szovjetunióra utaltság, a termelésben az állami centralizmus és a tervgazdaság; és ez meghatározta a munkamorált, egyáltalán a társadalmi munkaszervezet működését. A munkaerő értéke hanyatlott, mivel a termelés elzárkózott a legmodernebb nyugati technológiáktól, a chip-forradalom úgy zajlott le Nyugaton, hogy abból a térségbe alig jutott valami. Ugyanakkor a munkahelyeken az egyéni érdekeltség megszüntetése szétzüllesztette a munkamorált. Felerősítette ezekben a korábban a nyugat-európai térség peremén élő társadalmakban a „keleties” vonásokat: a tekintélyuralmi szempontok, a visszaélések, a protekció, a baksissal való érvényesülés, másfelől a szorgalom, az iparkodás lebecsülése, az egyéniség alárendelődése a politikailag-ideológiailag érinthetetlennek látszó ún. közösségi eszményeknek. Ahogy egy öregedő, még az 1945 előtti szociáldemokráciában felnőtt szakmunkás megjegyezte: „a sztálinizmus legnagyobb bűne, hogy a nemzetet ellustította.” Most, 1991-ben még nem is mértük fel pontosan, hogy a régió társadalmai az utóbbi 40 esztendőben, az utóbbi 3 generáció felnövekedésének korában, mennyire elszakadtak Nyugat-Európától. Vásárolhatunk nyugati autókat, nyithatunk nyugatias szórakozóhelyeket, de kérdéses, hány év vagy évtized kell majd a most már valóban a nyugat-európaitól eltérő, valóban önállóan közép-európainak nevezhető társadalomszervezet átgyúrására. (Arra most nem térek ki, hogy mennyiben különült el a Szovjetuniótól e térség, köszönhetően nem utolsósorban az itt élő értelmiségieknek.) IV. „Történelmi ozmózis” Vagyis következtetésünk: régiókról a politikai-kulturális folyamatok esetében sohasem beszélhetünk olyan egyértelműen, mint a geográfia esetében. 1918-ig Európa szétosztható alapvetően Nyugat- és Kelet-Európára, de a középkortól kimutatható, hogy a Szent Német-római Birodalom és az Oroszország közötti határzónában a klasszikus nyugat-európai intézmények, társadalomszerkezeti elemek keverednek és együtt élnek a keleteurópaiakkal. A természettudományok használják az „ozmózis” fogalmát. Ozmózis az a jelenség, amikor két test vagy két elválasztható terület határvonalán állandó átszivárgás tapasztalható egyik területről (vagy testből) a másikba. Ilyen társadalmi-politikai-kulturális ozmózis található évezreden át a nyugat-európai civilizáció 78 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

határzónájában. Ugyanakkor egyes periódusokban (így a 10-15. században, majd a 18-19. században) döntővé válnak a nyugat-európai intézmények, kulturális hatások, más periódusban ellenkező hatások erősödnek fel. De ez a térség mindezzel együtt Nyugat-Európa része marad. Az én véleményem szerint, mint ezt eddigi fejtegetésemből láthatják, Közép-Európáról – mint a Nyugat- és Kelet-Európától eltérően szerveződő politikaikulturális-társadalmi üzemről – először csakis a 20. században, kifejlett formában 1948 óta beszélhetünk.

2. Képek



1. Pesti emberek 100 évvel ezelõtt. Képzeletbeli utazó a 19. századi Pesten. II. rész EMBER ÉS KÖRNYEZET VÖRÖS Károly Pesti emberek száz évvel ezelőtt II. rész Képzeletbeli utazó a 19. századi Pesten A História 1991/5–6. számában egy, az 1870–80-as évek Budapestjére érkező idegen látogató nyomában sétáltunk végig a pesti oldal egyes különösen nyüzsgő forgalmas utcáin, és álmélkodtunk az utcai árusok és az általuk kínált elsősorban élelmiszerek (ám kisebb mértékben a háztartásokhoz használt egyszerű iparcikkeknek is) tömegén, változatosságán. Hónapok múltán azonban az utazó már egyre otthonosabban mozog a városban: már nemcsak annak városképeit látja meg, hanem egyre inkább észreveszi hétköznapi életét, annak apróbb részleteit és mindennapi jellegzetes figuráit, embertípusait is. Az utcán járva ebből az első napokban, első városnéző sétáin még annyira egyformának látszó tömegből most kezdenek kiemelkedni annak sajátos, egyedi alakjai: részint olyanok, melyek a nagyvárosnak, a már polgáriasultabb életmódnak jellegzetes termékei, részint azok, melyek már egyfajta anakronizmust képviselnek ebben a városias kavargó és modernizálódni kezdő sokaságban. A hordár Megismerhetjük a város olyan jellegzetes figuráját, mint a hordár. Az utcasarkokon vörösen zsinórozott, szürke egyenruhájú embercsoportok álldogálnak, színes sapkákkal, melyekre elől bádogtáblát erősítettek, amin egy szó és egy szám van. A sapka színe az őket foglalkoztató társaság szerint változik. Mert Budapesten ekkor már öt vállalkozás alkalmaz hordárokat: az egyik a targoncás hordárok társasága, a másik a piros sapkásoké; kék sapkát hordanak az ún. „Comissionerek”, narancssárga sapkát hordanak a bérszolgák, barnát az express kézbesítők. A hordár felelős és bizalmi állás, ahhoz, hogy valaki hordár lehessen, óvadékot kell letennie a vállalatnál, melyet – ha anyagi kárt okoz – lefoglalnak ennek megtérítésére. Megbízójának azonnal nyomtatott cédulát nyújt át, melyben a vállalat a megbízót biztosítja a kártérítésről. A nagyvárosban ekkor a hordárok látják el sok szempontból a mai telefon szerepét, ha a kortársak panaszkodnak is lassúságukra, melyet azonban hajlandók elnézően nemzeti jellemvonásként tudomásul venni. Az intézmény maga ekkor még csak néhány éves múltra tekinthet vissza, de a hordár már kedvelt alakja a pesti utcának, akár levelet kézbesít, akár kisebb-nagyobb megbízatásokat intéz el, akár targoncájával vagy kis négykerekű kocsijával apróbb fuvarokat bonyolít le (a mai tehertaxi elődjeként). A pék és a tejes A reggel jellegzetes alakjai a pékek és a tejesek. A kora hajnali órákban a várost felveri a pékinasok sípjainak füttye. Vézna kisgyerekek, meg nagyocska kamaszok futnak ki az utcákra a sötét pékműhelyekből, hátukon puttonnyal, melyben a frissen sült zsemlék és kiflik piroslanak, bezörögnek a házakba, felverik az álmos házmestereket és a lakásokban a még álmosabban kikecmergő cselédlányokat, hogy átadják nekik az előfizetett mennyiségű reggeli süteményt. Az utcákon ilyenkor rajtuk kívül legfeljebb a bóbiskoló éjjeliőrök, egy-egy hazafelé billegő lump van ébren – és a Pestre ekkor beérkező: környékbeli tejárusok. Szigorú hierarchia van ezek között is: a legjobb módúak hosszú egyfogatú lőcsös szekéren érkeznek, melyeken kétoldalról sorakoznak a széles talpú, szűk szájú fasajtárok gondosan lezárt tetejükkel: a bakon többnyire asszonyok ülnek tiszta fejkötőkkel, keményített szoknyákban. A szegényebbnek csak csacsifogatra telik, a még szegényebb pedig maga vezeti a szamárkát, aminek hátán háztető alakú faalkotmány van, melybe kétoldalt kampók vannak beleverve: ezekről lógnak le a sajtárok telve tejjel. A tejárusok túlnyomó részének megvan a meghatározott helye; lakások, ahova a tejet évek óta szállítják, s melyeknek kapuja elé magától is eltalál a ló vagy a szamár. De vannak, akik leülnek egy-egy kapu alá vagy utcasarokra és ott árulják tejüket, vagy egy-egy ilyen helyre megtelepedett tejkereskedőnek adják le készletüket. Persze ezek nincsenek rászorulva a tej importra: legnagyobb részük azt a tejet árulja, amit a város peremén, a külvárosokban, városias házak udvarai mélyén vagy pincéiben tartott, napvilágot vagy legelőt soha nem látott szomorú tehenekből fejnek le az élelmes vállalkozók (akik közül sokan borjúkorban tuszkolják le az állatot a szűk pince lejáraton, ahonnan az többé élve kikerülni nem fog). Így látják el Pest-Budát tejjel – miközben a rosszmájú kortársban legfeljebb csak a gyanúja merül fel annak: hogyan


lehetséges, hogy egyetlen tehénből ilyen roppant mennyiségű, 10–12 itce tejet is ki lehet fejni. Olyan kérdés ez, melyre a választ évek múlva majd a fővárosi élelmiszervizsgáló intézet riasztó jelentései fogják megadni. A gesztenyés, a madárárus és az olajos Ősztől kezdve egészen tavaszig Pest utcáinak képéhez hozzátartoznak a gesztenyések. Egy részük eredeti olasz, de még azok a vállalkozó szellemű magyarok is, akik gesztenyeárulásra adják fejüket, olaszos jelmezt öltenek magukra: legalább egy kék bojtos, piros sapkát húznak fejükre és kifúrják fülcimpájukat. A gesztenyés kis bádogkályha mögött üldögél, melyet éjszakára vállára kötve hazacipel: 2, 6 és 10 krajcáros adagokban méri a gesztenyét, de a szegényebb emberek számára héjában sült krumpli is készül a kis kályha lapján, és perec is kapható. Kis lámpa világítja meg a gesztenyés kályhácskát, melyről a gesztenyés készségesen ad tüzet az arra járóknak, bízva az olykor lepottyanó egy-egy krajcáros borravalóban. Ugyancsak a tél hozza meg a fenyőmadarat áruló szlovákokat: „Kranavet, Kranavet!” – zeng kiáltásuk az utcákon és az udvarokon, miközben puttonyukból a jóízű madárkákat kínálják. Farsang után megjelenik az utcán az olajos ember is, aki elsősorban a szomszéd falvakból jön és lenmagolajat árul. „Olaj, olaj!” – harsog kiáltásuk végig az utcán – nem alaptalanul bízva abban, hogy a böjtös ételek szezonja kelendővé teszi portékájukat. Édesség- és almaárusok Az utcákat járva botlik bele utazónk a különféle édességeket áruló apró gyerekekbe, akik vékony, de éles hangon kínálják a fügét, cukorkát. „Alvé, Mandoletti!” – zeng kiáltásuk, mellyel a török édességet és a mandulás süteményeket árulják, Jó érzékkel telepedve oda az iskolák kijáratához. Ugyanilyen vidáman zeng az utcán a rákospalotai almaáruló asszonyok vidám kiáltozása: „Almát vegyenek, almát vegyenek!” Ugyanez hangzik a Vácról ladikokkal vagy dereglyékkel leúsztatott nógrádi almát áruló asszonyok ajkáról: kedves palócos beszédjüknek legalább akkora sikere van, mint piros almájuknak. Bemennek a házakba is: először az udvar közepén kiáltják el magukat, de nem röstellik utána megmászni az emeleteket és minden ajtón külön is bekopogtatni. Erre csak ők és a hagymaárusok képesek, a többiek megelégednek azzal, ha az udvar közepéről kiabálnak fel, mint a zsupszalmaárusok, akik a környékbeli svábok közül rekrutálódtak: a zsupszalmák kévéivel rakott szekér ott baktat utánuk az utcán s ők meg bekiabálnak az udvarokba: „StrohStroh!” Így kiáltozzák végig az udvarokat az aprófa-árusok is, akik egy krajcárért három darab raffiával összekötött hasábot árulnak: mivel a szatócsok üzleteiben egy krajcárért csak két hasábfa kapható és nem is házhoz szállítva, a megjelenő aprófa-árusok jó fogadtatásra számíthatnak. S nemcsak télen, nyáron is, hiszen ne felejtsük: a konyhákban alkalmanként újból meg újból megrakják a most elterjedő takaréktűzhelyeket vagy régibb fajta tégla tűzhelyeket, kemencéket. A vízhordó A Duna-vizes ember viszont a vízvezeték kiépülésével kiszorult a külvárosokba. A vízhordó többnyire szamár hátára erősített puttonyban hordja szét a vizet. Aki különösen jómódú, öreg rozzant gebével vontatott lajtról árul, a szegényebbje maga cipeli hátán a puttonyt. A Duna-vizest általában felesége szokta kísérni vagy egy jó hangú suhanc – amerre elhaladnak zeng az utca kiáltásaiktól: „Donauwasser, Donauwasser!” A Duna-vizes munkája főleg télen válik nehézzé, mikor a befagyott Dunán nem egyszer léket kell vágni a jégbe, hogy azon át lehessen kimerni a jéghideg vizet.

2. Képek







1. Öttusa az ókori olimpián FIGYELŐ MARÓTI Egon – MARÓTI György Öttusa az ókori olimpián A pentatlon az ókori sportversenyek egyik leglátványosabb, legváltozatosabb száma volt. A pentatlon, mint a neve is mutatja, öt versenyszámból álló küzdelemsorozatot jelentett: pente = öt, atlon = verseny, küzdelem. Ez az öt szám a következő: stadionfutás, diszkoszvetés, távolugrás, gerelyhajítás és birkózás. A hézagos, szűkszavú antik forrásanyag számos részletkérdésre nem ad egyértelmű, megnyugtató választ. Ennek következtében a pentatlonnal kapcsolatban a szakemberek körében hosszas viták folytak, s részben folynak ma is. Nem zárultak le a viták a pentatlon öt számának sorrendjét illetően sem: a magunk részéről a források elemzése alapján a fenti felsorolásban követett sorrendet tartjuk a legvalószínűbbnek. Távolugrás A legtöbb nehézséget a kutatásnak a távolugrás rekonstruálása okozta. A lebonyolítás módját illetően ui. csak egyes részletkérdésekről szólnak az ókori, zömmel görög nyelvű kútfők; összegező ismertetés nem maradt fenn. A legnagyobb problémát a távolugrók teljesítményére vonatkozó szöveghagyomány idézte elő. Van ugyanis három számszerű eredményt megjelölő – részben eredeti alakjában, kőbe vésett feliraton fennmaradt – közlésünk, s ezek különböző korokból és versenyekről egybehangzóan 16 méteren felüli teljesítményt adnak meg mint kiemelkedő eredményt. Ekkorát ugrani egyszeri kísérlettel azonban emberi lábbal képtelenség. A különböző sikertelen megoldási kísérletek után ma általánosan elfogadott álláspont szerint a pentatlon ugrószáma öt, egymást folyamatosan követő, helyből végzett ugrássorozat volt. Az ugrások hosszát és a földet érés biztonságát úgy igyekeztek növelni, hogy kezükben egy pár haltért, vagyis egyenként kb. 2,5 kg súlyú, kőből vagy fémből készült lendítőt fogtak. A győztes Máig vitatott, hogyan állapították meg, hogy végül is ki a pentatlon-verseny győztese. Egyértelműen csak az biztos, hogy aki az utolsó számban, a birkózásban győzött, az megnyerte az egész „ötös versenyt”. Feltéve természetesen, ha arra még egyáltalán sor került, s nem dőlt el a verseny már korábban. A végső győzelem eléréséhez ui. elegendő volt három számnak a megnyerése, s ez megtörténhetett korábban is, már akár az első három számban: ez volt – feliratos dokumentum szerint – a próté treiadi, vagyis „az első triászban” elért győzelem. Ugyanazzal a felfogással, logikával állunk tehát szemben, mint a birkózás esetében, amelyet a pentatlonnal egy időben vettek fel az olimpia versenyszámainak sorába (Kr. e. 708-ban, a 18. koszorús versenyen). Ebben is három sikeres akció elérése jelentette a győzelmet, függetlenül attól, hogy az ellenfélnek is sikerült ez akár két esetben is. Igen ám! Csakhogy biztosítani lehetett, hogy az 5., a döntő számra két olyan versenyző maradjon, akik előzőleg két-két számot megnyertek?! Ha ugyanis a verseny folyamán mindvégig mindegyik induló részt vehetett volna a küzdelemben, akkor ennek igen kevés lett volna a valószínűsége. Arról nem is beszélve, hogy már 8–10 induló esetén is sokáig eltartott volna a verseny, épp a birkózás miatt, amelynek idejét nem szabták meg úgy, mint ma. Ezzel szemben tudjuk, hogy csak egy fél nap, valószínűleg egyetlen délután állt rendelkezésre a verseny lebonyolítására. (A modern analógiák persze nem bizonyítanak, legfeljebb illusztrálnak, mégis gondoljunk pl. arra, hogy az 1908. évi londoni olimpián a mi Weisz Richárdunk a nehézsúlyú döntőben 70 perc alatt vívta ki a győzelmet!) – A nehézségek megoldásához többen is megpróbáltak eljutni, különböző úton. Így felmerült a pontozás gondolata, amelynél az nyerte volna el a babért, aki az öt szám során a legalacsonyabb helyezési számot érte el. Csakhogy egy ilyen megoldásról mit sem tudnak a források! Több híve van az ún. relatív győzelemsorozatnak is. Eszerint az indulókat párokba sorsolták, s mindig a páros versenyek győztesei jutottak tovább. Erre vonatkozóan azonban szintén nem lehet forrásbizonyítékot felhozni; s matematikailag is csak bizonyos meghatározott számú induló esetén lett volna eredmény várható. S akkor még nem beszéltünk arról, hogy ez a megoldás teljességgel összeegyeztethetetlen a görög versenyszellemnek az abszolút elsőségre, győzelemre való törekvésével. Az efféle meg oldások különben is hatalmas apparátust, bonyolult regisztrálást kívántak volna, és roppant időigényesek lettek volna! 88 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Igaza tehet Mező Ferencnek, hogy itt „valamely egyszerű számítási mód” alakulhatott ki, „amelynek alkalmazása eleve lehetetlenné tette, hogy valaki érdemtelenül juthatott volna a legszebb győzelemhez”. Olyan megoldást kell tehát keresnünk, amely összhangban van a fennmaradt forrásokkal, megfelel a görög mentalitásnak, s megvalósítható volt az akkori technikai eszközökkel és versenyrendezői apparátussal, végül le lehetett bonyolítani a megszabott időkeretben. Olyan rendszert kell keresnünk tehát, amelyben a negyedik szám után már csak ketten maradtak, mégpedig pontosan azok, akik előzőleg 2–2 számot feltétlenül megnyertek. Vegyük hát sorra, milyen matematikai lehetősége adódnak annak, hogy egy versenyző a három szükséges részgyőzelmet megszerezze! Ha az első három számot különböző személy nyerné, akkor már nem teljesülhetne az a feltétel, hogy a negyedik szám után két indulónak legyen két győzelme. Ezért abban az esetben, ha az első két számot két különböző versenyző nyerte, akkor a többi szükségszerűen búcsút mondott a további küzdelemnek, és már csak ketten versengtek tovább. Viszont, ha az első két számban ugyanaz a személy volt a győztes, akkor a harmadik számban még mindenki indulhatott. Illetve az is elképzelhető, hogy az első számban, a stadionfutásban már néhányan kiestek: például nagyszámú induló esetén a versenyzőket futamokba osztották, s a futamgyőztesek természetesen megküzdöttek a futószám abszolút győzelméért, de ettől függetlenül továbbjutottak a második számba, a nyeretlenek pedig kiestek. Ha a harmadik számot is az nyerte meg, aki már az első kettőben is diadalmaskodott, akkor vége is volt a versenynek, próté treiadi. Ha azonban ezúttal más bizonyult a legjobbnak, akkor az eddigi kétszeres győztessel ő vetélkedett tovább. A többiek most már mind kiestek, hiszen a negyedik számban esetleg egy harmadik versenyzőnek alkalmat adni arra, hogy részgyőzelmet szerezzen, értelmetlen lett volna: ezáltal ui. megint csak lehetetlenné vált volna, hogy biztosan meglegyen a háromszoros győztes, illetőleg az ötödik számra már csak egyetlen esélyes maradt volna – a verseny folytatása mindkét esetben kilátástalan. A vázolt rendszernek több előnye is van. Egyrészt az, hogy akárhány indulóval számolva mindig adja a végeredményt. Másrészt ez a szisztéma nemcsak a föntebb megjelölt versenysorrendre volt alkalmazható, hiszen az első négy szám tetszőleges sorrendben következhetett egymásra, a győztes megállapításának módja mindenképpen egyszerű. Az egyetlen megkötés az, hogy az ötödik szám a birkózás legyen, ez viszont a forrásaink alapján gyakorlatilag bizonyosnak tekinthető. A kutatás bizonytalanságai Természetesen egyáltalán nem biztos, hogy ez volt a tényleges rendszer, de mellette szól az, hogy a hiteles történeti adatokból ismert összes konkrét versenyben elért győzelemhez vezető útra magyarázatot ad. S a vázolt lebonyolítási rend nem igényelt különösebb műszaki felkészültséget, ugyanakkor az átlagnéző számára is jól követhetők voltak a verseny fordulatai, s kedvezett a résztvevőknek is, hiszen mindaddig versenyben maradhattak, amíg két különböző személy nem szerzett részgyőzelmet; onnan kezdve viszont már csak a két legjobb párharcává vált a viadal. Egyértelműen végleges választ adni azonban erre a kérdésre valóban csak akkor lehetne, ha előkerülne egyszer valahonnan egy részletes szabályzat, egy teljes „versenykiírás”-t tartalmazó dokumentum vagy például azoknak a feljegyzéseknek egyike, amelyek alapján a kisorsolt versenybírákat felkészítették. A témáról vö. Marót E.–Maróti Gy.: Tanulmányok az antik pentatlon problémához. Szeged, 1992 (A szerk.)

2. Képek





1. A svájci semlegesség funkciói RIKLIN, Alois A svájci semlegesség funkciói A „rendszerváltás” illetve a szovjet zóna összeomlása szükségszerűen vonta magával, hogy az értelmiség mind többet gondolkozzék részben Magyarország lehetséges nemzetközi elhelyezkedéséről, részben a most már függetlenségét elnyert állam belső berendezkedéséről. A gondolkodás természetesen – természetesen? – együtt jár a nemzetközi tájékozódóssal. A nagyhatalmak mellett vagy azok árnyékában élő, függetlenségüket vagy autonómiájukat megőrzött népek története sok tanulsággal szolgálhatott volna évtizedekkel ezelőtt is a magyar politikai vezető rétegeknek. Mind 1945 előtt, mind 1948 után. Ők kevéssé érdeklődtek a nemzetközi történelmi példák iránt. Ma még nem tudjuk, mekkora része volt e tájékozatlanságnak vagy elzárkózásnak, hogy a magyarság sorsa így alakult... Finnország, Svájc – kétségtelen, az a két ország, amelynek sorsát a leggyakrabban emlegettük az elmúlt rendszerváltásos évtizedben. A História ez évi 1. száma közölte a „Finn út”-ról Andreas Oplatka cikkét, az Europa Institut Budapestben elhangzott előadás szövegét. Most a svájci semlegességről kértünk cikket A. Riklintől, a neves svájci politológus professzortól. (Szintén az Europa Institut-beli előadása nyomán.) – G. A svájci semlegesség nem öncél. Meghatározott célok megvalósításának eszköze. 500 éves története során a svájci semlegesség öt célt szolgált: integráció, függetlenség, szabad kereskedelem, egyensúly és szolgálattétel. Tekintettel a kelet- és közép-európai forradalmakra, a hidegháború végére, a szovjet nagyhatalom összeomlására, az Európai Közösség Európa legerősebb alakító erejévé válására, Németország újraegyesítésére és az egyesült nemzetek kollektív biztonságának blokk nélkülivé válására az Öböl-konfliktusban, felvetődik a kérdés: vajon a semlegesség még megfelelő eszköz-e, és vajon milyen mértékben ahhoz, hogy ezt az öt hagyományos funkciót betöltse? Integrációs funkció Az integrációs funkció a belső békét és összetartást szolgálja. Semlegesség nélkül Svájc aligha alakult volna ki, és rövidebb vagy hosszabb idő után újra szétesett volna. Puszta államszövetségből aligha állt volna össze szövetségi állammá. A külső és belső semlegesség együttesen távol tartotta Svájctól a konfliktusokat vagy gyengítette azokat. Biztosította a politika: nemzetakarat elsődlegességét a határon átcsapó, rokon vallású, nyelvű és kultúrájú elemekkel szemben, és mérsékelte a belső vitákat. Az integrációs funkció jelentősége mostanra erősen csökkent. A második világháború végéig Svájc létértelme az európai fejlődéshez viszonyított ellenirányúságban volt. Svájc antimonarchista, anticentralista, antidespotikus, antifasiszta, antitotalitárius volt. Ápolta a népeket, nyelveket és kultúrákat összefogó föderalisztikus, demokratikus, békés, védekező és semleges kisállamok mintaköztársaságának képét. A külvilágtól való elhatárolódás erősítette a belső összetartást. Ma viszont az egykor ellenséges szomszéd államok békésen együttműködnek. Az európai államok már Keleten is demokratikusak, jogállamiak, békések és részben föderalisztikusak vagy regionalizáltak. Egy sokkultúrájú, többnyelvű, soknépi közösség felé tartanak. Svájc még soha oly kevéssé nem különbözött az európai világtól, mint ma. Függetlenségi funkció A svájci semlegesség az első három évszázadban inkább a belpolitika szolgálatában állt, ám az utóbbi két évszázadban a mérleg nyelve inkább a külpolitika javára billent. A semlegességet úgy tekinthetjük, mint védernyőt a belső és külső szuverenitás szavatolásához, mint eszközt egy, a lehetőségekhez képest önálló bel- és külpolitikai vonalvezetéshez. Más semlegességi funkciók nem érvényesültek, vagy ennek rendelődtek alá. Amikor az 1947-es országgyűlés a szövetségi alkotmányt tárgyalta, a semlegességet úgy definiálta, mint „politikai szabályt Svájc semlegességének biztosításához”. A háború megakadályozása, a fegyveres semlegesség által, a függetlenség megtartásának fő pillérévé vált. Kiállta az elkövetkező idők próbáját napjainkig, persze nem egy adag szerencse, és, különösen a második világháborúban, más nemzetek véráldozata árán.


A függetlenségi funkciót az fenyegeti, hogy a visszájára fordul. A hagyományos semlegesség egyre inkább a függetlenség megtartásának akadályává válik. A biztonságpolitikában csökken a semlegesség jelentősége. A valószínűtlen katonai fenyegetésekkel szemben a semlegesség védelmi funkciója korlátozott, mert a nagy kiterjedésű modern háborúknak – legalábbis indirekt – hatásai nem állnak meg a semleges államok határánál. Úgy látszik, Svájc háborúba való bevonásának veszélye alig csekélyebb, mint egy elkötelezett nyugat-európai kis országé. Egy nagy kiterjedésű európai háborúnál valószínűbbek azonban olyan nem katonai fenyegetések, mint az európai regionális háborúk kilátásai, a terrorizmus, a gazdasági nyereség, gazdasági diszkrimináció, gazdasági elosztási konfliktusok, környezeti katasztrófák, bevándorlási hullámok stb. Ezek ellen a nem elképzelhetetlen fenyegetések ellen a semlegesség védőhatása a nullával egyenlő. Szabadkereskedelmi funkció A szabadkereskedelmi funkció a függetlenség kinyilvánításának külgazdasági komponense. Mint egy vörös fonal húzódik végig a svájci semlegesség egész történetén a fáradozás, hogy a szabadkereskedésre való jogot háborúban és békében érvényesítsék. Ennek a felfogásnak felelt meg az a gyakorlat, melyet Svájc a harmincéves háborúban és az örökösödési háborúkban kifejlesztett, persze azzal a kivétellel, hogy a háborús anyagok kivitele szabály szerint tilos volt. Edgar Bonjour írta, hogy a régi államszövetség csaknem valamennyi európai háborúban élénk kereskedelmet folytatott a hadviselőkkel. Napóleon uralma idején ezt a gyakorlatot hirtelen összeomlás fenyegette. Franciaország gazdaságilag elszigetelte Svájcot, ellenőrizte a behozatalt és a kivitelt, és rákényszerítette az Anglia elleni kontinentális zárlatra. 1815 után a szabadkereskedelmi politika újból lendületbe jött. A 19. században a Manchester-liberalizmus kedvezett ennek, amely a szabad kereskedelmet mint békét segítő politikát értékelte. Éppen ekkor jelentkezett a semleges USA a maga szabadkereskedelmi jogaiért. A hágai szárazföldi és háborús jogban 1907-től a semleges országok szabadkereskedelmi joga csaknem korlátlanul érvényre jutott. A hágai semlegességi jogot azonban a hadviselők a 20. században az első világháborútól nem tartották tiszteletben. Megpróbálták a semleges államokat a gazdasági háborúba bevonni. Svájc megpróbálta a „courant normal”-t mindkét világháborúban, a hidegháborúban éppúgy, mint a Népszövetség (Albánia 1935) és az ENSZ (Rodézia 1965) gazdasági szankciói esetében fenntartani. Svájc részvétele az ENSZ gazdasági szankcióiban az 1990–91-es Öböl-konfliktusban fordulópontot jelentett a svájci semlegességi politikában. Ellentétben a korábbiakkal, a mostani fegyverkiviteli tilalom háborús területekre nem a saját védelmi erő megőrzésének érdekéből, hanem erkölcsi motívumokból fakad. A szabadkereskedelmi funkció az első világháború óta megrendült. Sem a hadviselők, sem a Népszövetség, sem az ENSZ nem hagyják magukat befolyásolni a semlegesek 1907 óta kodifikált szabad kereskedelmi jogától. Egyensúly-funkció 1867-ben Poroszország és Franciaország üdvözölte a svájci semlegességi nyilatkozatot, utalással „a régi nézetre a semleges Svájc azon funkciójáról, hogy az európai egyensúly megőrzését segítse”. Ez volt alkalmasint az az egyensúly-funkció, amelyet az 1815-ös párizsi békekonferencia világossá tett. A 16. századtól a 20. század közepéig Svájc a nagyhatalmi érdekek metszéspontjában állt. Geopolitikailag tartotta az uralkodó helyzetét a központi Alpokban. Mint az „alpesi hágók őrzője” ellenőrizte a stratégiailag fontos észak–déli kapcsolatokat. Stratégiai jelentősége volt mint a kelet–nyugat tengely közbenső országának is. Közbülső fekvése által Svájc elválasztotta és összekötötte a három legjelentősebb európai nyelv- és kultúrkört. A természetes akadályok az Alpok, az Elő-Alpok, tavak, folyók és erdők kedveztek a védekezésnek. A rivalizáló hatalmak számára Svájc kiszámítható, stabil, biztonságot és békét elősegítő tényezőnek tűnt az európai egyensúlyban, amennyiben felségterületein sem tűzfészket, sem hatalmi vákuumot nem hagyott kialakítani. A második világháború után a nagyhatalmi érdekek metszéspontjai eltávolodtak Svájctól. Svájc geostratégiai helyzete tendenciálisan eljelentéktelenedett. Azonban más semleges és blokkhoz nem tartozó államokkal egyesülve az európai egyensúly fontos sarokköve maradt. Finnországgal, Svédországgal, Ausztriával és Jugoszláviával együtt elválasztotta a két blokkot, a NATO-t és a Varsói Szerződést. A svájci semlegesség ma már csak más független és el nem kötelezett államokkal együtt tölt be egyensúlyi funkciót. A múltban Svájci szempontból optimális volt a négy, Svájcot határoló szomszéd, akik egymással sem teljes harmóniában, sem teljes ellentétben nem álltak. Mint legrosszabb perspektíva merült fel Svájc egyetlen hatalom által való teljes bekerítése. Jelenleg ez nem látszik távolinak. Természetesen lényeges különbség, hogy a hegemoniális hatalom egy diktátortól származik, a la Napóleon vagy Hitler, vagy, mint az EG esetében, egy


Svájc iránt jóindulatú demokratikus jogállami közösségről van szó. Azonban így vagy úgy megszűnik az egyensúlypolitika semleges kisállamot védelmező hatása. Szolgálattételi funkció Amikor a Népszövetségi Tanács 1920-ban és 1938-ban megerősítette, hogy Svájc örökös semlegessége „az általános béke” érdekében indokolt, alkalmasint az egyensúlyi funkció mellett a szolgálatételi funkcióra is gondolt. Noha a »jó szolgálat” teljesítése a semlegeseknek sem nem kivételezettsége, sem nem privilégiuma. Azonban a semleges kisállamoknak egy bizonyos előnyben részesítése a szolgálattételre való igénybevételnél, történelmi és aktuális tény. Semleges érdek nélküliség, kisállami hatalomnélküliség és évszázadok óta tartó szolgálattételi tapasztalat megalapozzák, főleg így együttesen, egy bizonyos bizalom megelőlegezését. Megfordítva, a semlegeseknek érdeke, hogy kívülállásuk ne mint érdektelenség jelenjék meg, hanem a semlegesség által feltételezett tartózkodást más módon kompenzálják. A semlegesek úgy hatnak a hadviselőkre, „mint a közönyös a halottasházban” – írta Carl Spitteler. Ezt a benyomást cáfolni a semlegesség általános hasznának tényszerű bizonyításával a semleges Svájc szolgálattételének nem fő célja, de egyik motívuma és mellékes célja. A svájci semlegesség szolgálattételi funkciója az idők folyamán sok területre differenciálódott: menekültpolitika, hadviselő államok fegyveres erőinek internálása, Vöröskereszt, véderő, békés viszályelsimítás, nemzetközi szervezetek székhelye, konferenciaszínhely, svájci személyiségek megbízása a Népszövetség és az ENSZ részéről, megbízások béke- és fegyverszüneti szerződések alapján, részvétel az ENSZ békefenntartó műveleteiben. Az utolsó terület még alakul. A Szövetségi Tanács 1994-ig ki akar alakítani egy kéksisakos zászlóaljat 1000 emberes nagyságrendben. Svájc legfontosabb vállalása kétségtelenül az a szerep, amit a Vöröskereszt kezdeményezőjeként, mint a genfi konvenció letéteményes állama, a humanitárius háborús jog bajnoka és a Vöröskereszt nemzetközi bizottságainak különleges háttérországa betölt. A Nemzetközi Vöröskereszt különleges semlegessége nem fejlődhetett volna ki Svájc semlegessége nélkül. Kitekintés A svájci semlegesség öt funkciójából négy az új európai világhelyzetben még erősebben veszített jelentőségéből, mint azelőtt. Rövidlátás volna viszont, ha hagynánk magunkat az éppen aktuális helyzet hatása alá kerülni. A jövő bizonytalan. A háború utáni idők nemzetközi rendszereinek struktúrái széttöredeztek. Azonban az új építmény még nincs megtervezve. Hogy Kelet- és Közép-Európa forradalmai, Németország újraegyesítése és az Öböl-háború egy határozott semlegességellenes fordulatot vezetnek-e be, ez egy nyitott kérdés. Senki sem tudja, hogyan fog hatni az egyesült Németország tényleges túlsúlya az egykori NDK szanálása után az Európai Közösségre. Az Európai Unió szándékolt, de még nem jött létre ténylegesen. Az Európai Közösségben vannak erők, akik a semlegességet és az EG tagságot összeegyeztethetőnek tartják. Ausztria, Svédország és Finnország meg akarják tartani semlegességüket. Ameddig a NATO szükségesnek látszik, addig a semlegesség nem vesztette eleve értelmét. Kelet-Európában a semlegesség kérdéséről szóló viták csak most kezdődtek. Mit kell tenni Magyarországnak, Csehszlovákiának és Lengyelországnak, ha az EG-től hosszabb időre távol tartják őket, és ha a NATO az egykori Szovjetunió biztonsági érdekeire való tekintettel Kelet felé sem terjeszkedni, sem biztonsági garanciákat teljesíteni nem akar? A 33 európai országból valószínűleg 17 belátható időn belül el nem kötelezett vagy semleges lesz. A semlegességről való lemondás nem látszik lehetségesnek. A svájci semlegesség átalakulásának meg kell történnie, de ennek a más államokkal való együttműködés formájában kell megvalósulnia. A. Riklin a politikatudomány professzora a St. Galleni Főiskolán. (A szerk.)

2. Képek



1. Svájc története dióhéjban 12911945. Kronológia Svájc története dióhéjban 1291 A három svájci őskanton (Schwyz, Uri, Unterwalden) örök szövetséget kötnek a Habsburg-uralom ellen. 1315 A morgarteni csata. A szövetség győzelmet arat a Habsburgok felett, s ezzel megvédi a Német–római császárságon belüli függetlenségét. (A szabadságharcot örökíti meg Tell Vilmos története.) 1332–53 Luzern, Zürich, Glarus, Zug és Bern kantonok is belépnek a szövetségbe. 1460 A Habsburgok elvesztik utolsó svájci birtokaikat is. 1481–1513 Fribourg, Solothurn, Basel, Schaffhausen és Appenzell is csatlakozik a svájci szövetséghez. (Ebben a formában 1798-ig változatlan marad a szövetség.) 15–16. század Svájc városai a humanizmus és a reformáció jelentős központjai lesznek (Zwingli Zürichben, Kálvin Genfben tevékenykedik). 1648 A vesztfáliai béke. Elismerik Svájc Német–római császárságtól való függetlenségét – nemzetközi szinten. 1789 tavasza Francia megszállás. Létrehozzák a Franciaországtól függő Helvét Köztársaságot. 1815 A bécsi kongresszus kinyilvánítja Svájc függetlenségét és „örök semlegességét”. A Svájci alkotmányozó gyűlés új szövetségi szerződést dolgoz ki, amely a 22 kantonnak széles autonómiát ad. 1832 A liberális kantonok szövetségre lépnek egymással alkotmányuk védelmében (Siebener concordat). Szabad vallásgyakorlást, laikus államot, állami iskoláztatást követelnek. 1847 A katolikus kantonok Sonderbund nevű szövetségét a liberális kantonok rövid polgárháborúval felszámolják. A jezsuitákat kiutasítják az országból, megerősítik a központi kormányzatot. 1848 A demokratikus alkotmány megalkotása. Svájc központosított kormányzattal rendelkező szövetségi állammá válik, melyben nagy szerep jut a helyi önkormányzatoknak. 1914–18 Az első világháborúban megőrzi semlegességét. 1919 Versailles-ben a nagyhatalmak elismerik állandó semlegességét. Genfet választják a Népszövetség székhelyéül. 1920. március Svájc – népszavazás után – csatlakozik a Népszövetséghez. Rá nem kötelezőek a közgyűlés által megszavazott katonai szankciók. 1932 A Nemzetközi Bíróság Svájcnak ad igazat a Franciaországgal folyó határvitájában. A határsávban semleges övezetet létesítenek. 1934 A svájci kormány tiltakozik a Szovjetunió Népszövetségbe való felvétele ellen. (1918 óta egyre romlik a svájci–szovjet viszony) 1938 Svájc ismét kinyilvánítja feltétel nélküli semlegességét. 1945 után Számos nemzetközi szervezet székhelye‚ jelentős diplomáciai események színhelye.


1. A rejtélyes Hasfelmetszõ Jack. Horror évszázaddal ezelõtt JUHARI Zsuzsa A rejtélyes Hasfelmetsző Jack Horror évszázaddal ezelőtt London, 1888 ősze. A közvélemény nyugtalan és zavarodott. A nyugtalanság oka, amely betölti az újságok első oldalait is, egy „borzalmas gyilkossági” sorozat, amely „egy és ugyanazon ördögi kéz” műve. A gyilkosnak ugyan nincs arca, de neve vagy még inkább gúnyneve már van. Idézet a sajtóból: „Elhatároztam, hogy az utcalányok nyomába eredek és addig gyilkolom őket, amíg el nem kapnak.” Az aláírás: Jack the Ripper. Lássuk a tényeket. Számos gyilkosságot tulajdonítanak neki, de úgy tűnik, csak hatot követett el az 1888. augusztus 31. és november 9-e közötti rövid időszakban, London jól elhatárolható negyedében, a Temze bal partján, az Est End alig egy km2-es területén, Whitechapel kerületben. Éjféltől hajnalig Minden áldozat olcsó utcalány, súlyos alkoholista, csavargó. A legszebb is közülük Mary Kelley volt, „egy masszív ír lány, aki úgy nézett ki, mint aki képes egyetlen ütéssel kiütni egy lovat”. Az áldozatok mindegyikét ugyanazon módszerrel ölték meg. Hátulról megragadták, majd a torkukat elvágták és – egyetlen eset kivételével – borzalmasan megcsonkították őket. Catherine Eddowes hasát felmetszették egy éles tőrrel, beleit kiszakították, a jobb válla köré tették, s a máj egy darabját is levágták. Őt is elcsúfították: szempilláit, jobb fülét levágták. Mary Kelley holtteste mellé helyezték a halott melleit. Mindegyik bűntényt éjfél és hajnali öt óra között követték el, a hónap első vagy utolsó hetének végén, újholdkor vagy a hold utolsó negyedekor. Holdkóros volt vagy sem, a gyilkos vakmerő nyugodtsággal dolgozott. Ott, ahol Catherine Eddowest 1888. szeptember 30-án megölték, éjszakai őr felügyelt a közelben. A kockázat nem bátortalanította el a gyilkost, aki egyébként ezen az éjszakán két gyilkosságot követett el, Elisabeth Stride-ot nem sokkal előbb, alig hétszáz méternyire ettől a helytől ölte meg. Igaz viszont, hogy a londoni köd, a szmog ideális cinkosa lehetett, és segített abban, hogy Jack kijátssza az őrszemet. Végül is a gyilkosságsorozat, a felkeltett pánikkal egyetemben 1888. november 9-én hirtelen megszűnt. A rendőrség pedig sohasem tudta azonosítani a gyilkos személyét. Sherlock Holmes színre lép A kortársakat ért sokk rendkívüli volt. A londoniak, különösen az „Est” lakói nyugtalanok voltak a bűntettek borzalmas kegyetlensége láttán, ugyanakkor lázas kíváncsiság fogta el őket: megismerni a gyilkost. Nem véletlen, hogy a következő évben (1889) a nagyközönség valóságos diadallal fogadja Sherlock Holmest, akit Sir Arthur Conan Doyle mintáz meg könyvében. De az emberek reakcióiból más zavarok, más érzelmek is kitűntek. Ahhoz azonban, hogy ezeket megérthessük, fel kell idéznünk az 1886–1889-es évek londoni atmoszféráját. Valójában a szolid és egyre demokratikusabb politikai rendszer látszata ellenére a nyugtalanság erősödött. A tizennégy éve tartó gazdasági válság aláásta az emberek hitét a kapitalizmus ígéreteiben. A proletárok süketek maradtak a burzsoázia érveivel szemben, akik nekik azt bizonygatták, hogy életszínvonaluk az utóbbi harminc évben jelentősen emelkedett. Rossz gazdasági, rossz politikai közérzet. Hogyan lehetne elfelejteni az előző évek zavargásait? A munkanélküliek felvonulását a fővárosban, a lobogó vörös zászlót a Trafalgar Square-en 1886-ban, az 1887. februári és novemberi pánikot, amikor úgy tűnt, hogy a tömeg hatalmas lázadást robbant ki. 1887-ben a londoni szmog, amelyet a Hasfelmetsző is cinkosává tett, belépett a legendába. Ez a hírhedt kénes köd, amelynek sűrűsége az egyre növekvő légszennyeződéssel együtt nőtt, a képzeletekben megsokszorozta a tüntetők számát, és olyan szorongást keltett, ami a nagy francia forradalom hatásához volt mérhető. A rendőrség szervezeti javulása ellenére a rend törékeny volt. A rendőrség alig tett különbséget a szociális forradalom és a bűnözés között: mindig a tulajdon szempontjából ítélte meg a helyzetet! 98 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A prűdek kora A rend fenntartására a viktoriánusok kitaláltak vagy inkább tökélyre vittek egy ennek a társadalomnak megfelelő etikát és viselkedési formát. A „viktoriánus morál” a legelvakultabb és gyakran a legnevetségesebb puritanizmussal azonosítja magát. Vannak dolgok, amelyekről nem beszélnek: a házasságon kívüli szexuális kapcsolatokról, a homoszexualitásról, amely pár évvel később Oscar Wilde szabadságába és becsületébe került. Ez a társadalmi fenyegetettség, ez a morális elnyomás az oka annak, hogy a Hasfelmetsző Jack-ügy több, mint különleges eset: egy már felbomló világban egyetlen ember bűntettei felébresztik a kollektív lelkiismeretet, és lemeztelenítik azokat a tényeket, amelyekről addig hallgatni volt szokás. Lázadás az anya ellen? A gyilkosságok legelőször is a rendőrség tehetetlenségét leplezik le. Még Viktória királynő is beavatkozik belügyminiszterénél, és utasításokkal látja el miniszterelnökét, Lord Salisburyt. A sajtót, így a komoly Times-ot, ez a téma foglalkoztatja, és számos riportot szentelnek az egymást követő eseményeknek. A rendőrfőnöknek le kell mondania, és sokan támadják ádázan a felelős minisztert, Henry Matthews-t is. Bár 1829-ben felállították a fővárosi bűnügyi rendőrséget, London, amelynek 1888-ban 4 millió lakosa volt, csak mint egy 6 ezer rendőrre számíthatott egyre bizonytalanabb biztonsága megóvásában! Látszólag kevéssé természetes az a morbiditás, amely a reakciókat és az aggodalmakat tovább színezi. Az újságok rávetik magukat a legpikánsabb részletekre, gyönyörködnek az áldozatok személyében. Többen megírták már: ha Jack megelégedett volna néhány prostituált meggyilkolásával, ha hullájukat a közeli Temzébe dobta volna, ha a holttesteket később fedezték volna fel, akkor sem a rendőrség, sem a közvélemény nem csinált volna ügyet az esetből. De a felfedezettek borzalmas látványa, a rövid idő alatt bekövetkezett esetek száma, a gyilkos nagyzolása mindent megváltoztatott, és arra indította a közvéleményt, hogy kínos kérdéseket tegyen fel, nemcsak egy bűnügy motivációiról, de egy korszak erkölcseiről is. A „prostituált” hirtelen a társalgás középpontjába került egy olyan világban, amely eddig a létezéséről sem akart tudomást venni. De bekövetkezett még egy rosszabb fejlemény is. A „normális bűnöző”, amely félelmetes, de szinte már elkerülhetetlen tartozéka egy szervezett társadalomnak, pénzért rabol vagy gyilkol. Támadja a tulajdont, hogy szert tehessen rá. A bűnözésre éppen azoknak az értékeknek a tisztelete készteti, amelyeket születése vagy tehetségtelensége miatt nem birtokolhat. A társadalom „alja”, bár kifordítva, de valójában ugyanazt a hierarchiát ismeri, mint a tiszteletre méltó polgárok. Hasfelmetsző Jack azonban kilépett a normákból, és szembehelyezkedett kora társadalmával. Nem azért ölt, hogy raboljon: áldozatai garas nélküli nyomorultak. Egyetlen „értelmes” indítékot sem lehet találni. Az asszonyok megbüntetése, akik őt elárulták, érzelmi kitörés? Hadüzenete az utcalányok ellen azok közé a veszélyes őrültek közé sorolhatná, akik lehetetlen feladatokat akarnak végrehajtani (Londonban kb. 12 ezer prostituált volt akkoriban). De a vérszomj, az olyan „beszélő” részek megcsonkítása, mint a mellek, mire utalhatnak? Nem elég, ha „kannibalizmusról” beszélünk, vagy a publicitás hajhászásáról. Volt más ok is, amiről a viktoriánusok nem beszéltek, mert ez ellentmondott volna minden eddigi családi és morális elvnek, és mert a pszichoanalízis még nem született meg: a szexualitás elfojtása, az erotikus ösztön, a szadista vágy és talán lázadás az anya és minden olyan komplexus ellen, ami hozzáköthető. Ki az idegenekkel! Eleinte ragaszkodtak az őrült teóriájához. A csonkítások csakis egy beteg orvos művei lehetnek, aki beleőrült az anatómia iránt érzett szenvedélyébe. Ez az elmélet igen elterjedt volt kortársak körében, és a rendőrségi szakértők többsége is csatlakozott hozzá. Azután felvetődött az is, hogy külföldi követte el a gyilkosságokat. A gazdasági világválság (1873) – az első – nem sarkallta az embereket túl sok megértésre más országok fiaival szemben. Londonban és éppen az „Est” szegény negyedeiben nagyszámú emigrációs népesség élt, és természetesen erkölcsi, viselkedési szabályaik némileg eltértek a „brit”-ekétől. Egy amerikai orvos szerint Jack „kannibalizmusa” igen ritka angolszász területen, annál gyakoribb azonban Oroszországban, Németországban, Csehországban és Franciaországban. De az angolok elmélkedtek arról is, hogy a bűnös az alsóbb osztályokból származik. Hiszen nem mutatkoztak-e veszélyesnek a munkanélküliek már az 1886–87-es felforgató mozgalmak alkalmával is?


A zsidók, mint mindig, most is „modell-vádlottak”. 1910-ben pl. Sir John Anderson vádolja őket, akkor, amikor Lengyelországból és Oroszországból emigrált zsidók jelentős hulláma éri el Nagy-Britanniát. Több mint 100 ezer emigráns állapodik meg Londonban, és éppen a Whitechapel kerületben. A rendőrség kutat ebben a környezetben is, de végül befejezi a nyomozást. A „jó házból való úrifiú” elmélete Az 1889-es londoni bűnügyi rendőrség vezetője, Sir Melville Machaghten 1915-ben publikált emlékirataiban hajlott arra a hipotézisre, hogy egy őrült polgárról volt szó, akit a családja bezárt volna egy intézetbe, és így a Hasfelmetsző tevékenységének hirtelen megszakadása is magyarázható volna. Nem zárja ki a Mary Kelley ellen elkövetett gyilkosság utáni öngyilkosság (vízbefúlás) lehetőségét sem. Ebből az elméletből kiindulva T. Cullen, „A terror ősze” c. figyelemre méltó tanulmány szerzője Jack utolsó bűntettének napja körül elkövetett öngyilkossági eseteket tanulmányozta. Felfedezett egy bizonyos John Bruitt nevű, akkoriban 31 éves, kiváló fiatal ügyvédet, akit a Scotland Yard is gyanúsított, morbid kíváncsisága az „Est Enden” történt esetek, éjszakai sétái, családi nehézségei, nyilvánvaló visszafogottsága miatt. Egyetlen kifogás: semmi sem mutatott Bruitt karrierjében vagy tanulmányaiban arra, hogy tudott volna a szikével bánni, vagy értett volna az anatómiához. (Bár Cullen szerint a Hasfelmetsző által elkövetett csonkítások nem igényelnek orvosi ügyességet.) Egyetlen kortárs szerző sem adott túl sok hitelt azoknak a suttogásoknak, amelyek a királyi család egy tagjának, Clarence hercegének bűnössé feltételezték. Aligha várhatjuk újabb dokumentumok felfedezését. Akkor miért merül fel mégis újra meg újra a Hasfelmetsző? Azért a kis borzongásért? Nem egészen. A közösségek mészárlóinak századában talán nem haszontalan tudatosítani azokat az alig elfojtott ösztönöket, amelyek egyeseket a kegyetlenkedés és a horror útjára vezetnek.

2. Képek




1. Polgárosodás vagy nemesedés? Kereskedelem és tõkefelhalmozás a 1617. századi Magyarországon PACH Zsigmond Pál Polgárosodás vagy nemesedés? Kereskedelem és tőkefelhalmozás a 16–17. századi Magyarországon A külföldi iparcikkek behozatala a 16–17. században súlyos és hovatovább leküzdhetetlen versenyt támasztott a magyarországi városok kézművességének, mindenekelőtt posztóiparának, a piac felső és középső sávjában. Ugyanakkor az importáruk tömegének a hazai fogyasztókhoz való közvetítése kereskedelmi hasznot, tőkefelhalmozási lehetőséget nyújtott a városi polgárság felső rétegének: a kereskedő-patríciusoknak. Arra azonban alig van példa, hogy városi-polgári kereskedők arra törekedtek volna, hogy tőkéjük egy részét a termelésbe fektessék és behatoljanak az iparba. Valóban csak tőkehiány? A városi kereskedők ipari orientációjának elmaradásával kapcsolatban – épp úgy, mint az árutermelő földesurak mezőgazdasági tőkésedése korabeli elakadásának magyarázataként – gazdaságtörténet-írásunk általában a hazai tőkehiányra hivatkozik, mint amely eleve lehetetlenné tette volna a termelésbe való érdemleges befektetést. Szakirodalmunk különös nyomatékkal hangsúlyozza a magyarországi városok kereskedőinek tőkeszegénységét, a külföldi tőkétől való függőségét a tárgyalt időszakban: a kölni után a dél-német (nürnbergi, augsburgi), majd a frankfurti és bécsi kereskedőházaktól felvett kölcsönök nélkül maguk – úgymond – nem tudták volna lebonyolítani külhoni vásárlásaikat, iparcikk-behozatalukat. Nos, ami a földesurak pénzhiányát illeti, az erről szóló tételt erőteljesen megkérdőjelezi többek között az a tény, hogy éppen a 16. század derekán nyílt tágra az árolló a mezőgazdasági és az iparcikkek között az előbbiek javára. Így a gabonával, borral, marhával kereskedő magyar urak magas kereskedelmi haszonra tehettek szert, és a bérmunkához szükséges pénzeszközöket nehézség nélkül előteremthették volna – ha akarták, vagy arra kényszerültek volna. Ami pedig a hazai kereskedelmi tőkehiány általános jellegét illeti, ezt a véleményt ugyancsak kérdésessé teszi – többek között – az 1542. évi nyugat-magyarországi harmincadnaplókból elénk táruló kép: a föllendülő marhakivitel közel 80%-a magyarországi tőzsérek kezében volt, akik a jól jövedelmező exportágazatban jelentős tőkéket halmoztak fel. Igaz persze, hogy ez a kivitel fő ágazatára vonatkozik és nem a behozatalra. Ámde az importáló városi kereskedőpolgárok sem voltak csupán hitelre utalva külföldi bevásárlásaikban, hanem azokat jelentős részben árukivitellel fedezték. Már az 1457–58. évi pozsonyi harmincadnaplóból kiderül, hogy a legnagyobb pozsonyi posztóbehozók egyben tekintélyes mennyiségű rezet, viaszt, illetve ökröt vittek ki. Ha pedig vagy másfél évszázaddal később az 1610– 1620-as évek lőcsei harmincadjegyzékeire tekintünk, megtudjuk, hogy több, évente 2000, 5000, 12 000 sőt 19 000 forint értékű árut, főleg posztót importáló kereskedő (Pabst Frigyes, Lang Kristóf, WoIf János, Sándor János) behozatalát részben vas, réz, viasz, bőr és méz kivitelével ellentételezte, és jelentős forgótőkével rendelkezvén, a városi adósságkönyv (Schüld Büech der Stadt Leutich) tanúsága szerint éppen nem volt súlyosan eladósodva. A feudális magatartásformák A tőkehiánynál súlyosabban esett latba a városi kereskedők gazdasági magatartásának alakulása – úgy is mondhatjuk: a feudális társadalmi mentalitás rájuk gyakorolt hatása, a földesúr-jobbágyi rendszer továbbélésének és újraerősödésének általános viszonyai között. A nyugat-európai feudalizmus gazdaság- és társadalomtörténetéből is jól ismert az a jelenség, hogy egy-egy kereskedőcsalád néhány emberöltő leforgásával felhagyott üzleti tevékenységével, pénztőkéjét birtokvásárlásra fordította és betagozódott a nemesi földbirtokososztályba – ebben látva az áhított társadalmi presztízs elérését. Ez a jelenség, amely a kora újkor kapitalizálódó viszonyai között nyugaton kezdte elveszíteni normatív jellegét, Közép-Kelet-Európa sajátos történelmi feltételei mellett nemhogy csökkenő tendenciát mutatott, hanem úgyszólván társadalmi normaként rögződött.


Közrejátszott ebben – s ez már kifejezetten Magyarország politikai helyzetének egyedi, tragikus alakulásával függött össze –‚ hogy 1541 után, a török hódoltság állandósulásával megindult és előrehaladt a birtokát vesztett nemességnek a török elől a királyi városokba telepedése. Ismeretes, hogy a városokba költöző nemesek már a 16. században jelentős eredményeket, előjogokat vívtak ki a maguk számára a városi önkormányzat rovására. Az 1647. évi országgyűlés dekrétuma pedig a városok és a vármegye közt zajló mintegy évszázados viszályt a polgárellenes irány teljes győzelmével zárta le: feltétel nélkül biztosította a nemesek városba települését, a városba költözött nemesnek a nemesi kiváltságok összességének élvezetét, a városi hatóságok jogköre és a városi terhek alóli mentességét, a városba való bor- és gabonafelhozatal, a városi piacon való eladás gyakorlatát. Igazodás a nemesi életvitelhez A városba telepedő nemesség pedig nemcsak előjogait tartotta fenn, hanem erőteljes asszimiláló hatást is gyakorolt a polgárság felső rétegére: a jómódú kereskedő patríciusokra. Házassági-rokonsági kapcsolatok szövődtek közöttük, amelyek ellentéteik dacára is előmozdították a két réteg közeledését, hasonulását. Hozzájárult ehhez az is, hogy a módosabb polgárok, ha alkalmuk nyílt rá, már a 16. század óta nemeslevelet igyekeztek szerezni maguknak. Tették ezt részben gazdasági előnyök kedvéért: a belső vámmentesség ugyanis – ami eredetileg a vásárokat járó városi-mezővárosi polgárok királyi kedvezménye volt – idő haladtával az adómentességhez hasonló nemesi kiváltsággá vált. De tették ezt nem kevésbé a társadalmi presztízs kedvéért. Erre vall, hogy a 17. század elején Kassán a városi tanács többsége már nemesekből állt, és számos város előszeretettel küldött immár nemességgel rendelkező követeket az országgyűlésre (és esküdteket a város legfelsőbb joghatóságába: a tárnoki szék bíróságába). Így hát nemcsak a városi elit tagjai mint egyének, hanem a város mint közösség is hasonult a földesurához, a nemesi uradalmakhoz. Az 1608. évi koronázás előtti 6. törvénycikk kimondta, hogy királyi város csak az lehet, amelynek birtoka, tehát jobbágyai vannak. A 17. század folyamán már a városok is italmérésből és majorságokból húzták jövedelmeik zömét, és önkezelésű majorgazdaságaikban maguk fokozott mértékben vették igénybe falusi jobbágyaik robotját. Sopron 1606. évi statútuma kimondta, hogy 7 falujának jobbágyai a „város közhasznára” annyi robotot teljesítsenek, „különösen a szántásban, amennyi csak kitelik tőlük”. A 26 jobbágyfaluval rendelkező Kassa városának tanácsa 1619-ben annak a nézetnek adott hangot, hogy „méltatlan dolog a szüreti munkáért fizetséget adni”. Lőcse 9 jobbágyfalujának 1667. évi urbáriuma szerint pénzbeli és természetbeli szolgáltatásokon kívül a falvak lakóit terhelte az „úri munka” és a borszállítás Hegyaljáról, ahol a városnak 27 szőlője volt. A városközösség idomulása a nemesi domíniumokhoz így gyakran a nemesi mentalitás és életstílus átvételével is együtt járt, és azzal a törekvéssel párosult, hogy a jó módú patríciusok a feudális értékrendhez igazodva, kereskedelemmel szerzett pénztőkéjükből maguk is földet, szőlőt vásároljanak, és a kereskedő-foglalkozást előbb-utóbb feladva, asszimilációjukat teljessé tegyék: a nemesi földbirtokosztályba lépjenek. Kereskedőből földesúr Stürnkorb János jómódú kereskedő volt Selmecbányán az 1550–60-as években. Főleg posztóval és vászonnal kereskedett, de ónt, ként, acélt és a bányaműveléshez szükséges egyéb termékeket is magával hozott bécsi bevásárló útjairól. Boltja előtt néha éjnek idején is áruval megrakott szekerek vesztegeltek, egy darabont őrizete mellett (1573). De ekkoriban „már mindjobban visszavonult kereskedői hivatásától s a város vihnyei uradalmának kormányzója lett” (1577). Örökébe Baumgartner Ambrus lépett, aki a nyolcvanas évek első felében maga is gyakran utazott Bécsbe: „áruinak szállítása a kor nehéz viszonyai között személyes vezetése alatt történt”. Már 1580-ban házat vett a piactéren – az egyik legjobb házat a városban. 1588-ban pedig Bakabánya vidékén, ahol több selmeci polgárnak volt szőlője, ő fizette a legnagyobb bérösszeget a földesúr Dobó Istvánnak: szőlőbirtoka kétszer akkora volt, mint társaié. Özvegyét Richter Mihály vette feleségül, aki így jutott üzletéhez, vagyonához. Ezt az esztergomi káptalan földjén, Szebelében újabb szőlővel, tágas borpincével gyarapította (1600). Jellegzetes példáját nyújtja ennek az életpályának a 17. század elejének legnagyobb kassai kereskedője: az 1625-ben nemességet nyert Almássy István. Kereskedői működését 1601-ben a hazai körülmények között elég jelentős – felesége hozományából származó – tőkével: 4467 forint értékű árukészlettel és 8000 forint készpénzzel kezdte. 1601–1602. évi üzleti feljegyzései szerint kizárólag importárukkal, túlnyomórészt szövettel és ruházati cikkekkel (a drágább kelmék mellett boroszlói és karasia-posztóval) foglalkozott, ezek kétharmadát Bécsből hozta be. Vásárlásait, amelyek évi 12–15 000 forintra is felmentek, főleg hitelre kötötte a császárvárosban, nürnbergi, frankfurti és bécsi kereskedőkkel; de adósságait rendszeresen hat hónap–egy év alatt rendesen törlesztette. Kereskedelmi hasznát szántóföld, ház és főleg – tarcali – szőlők vásárlására költötte; emellett maga is adott kölcsönt. (A város tilalmazási könyvébe jóval több követelés van bejegyezve Almássy javára, mint terhére.) Másfél évtized után felhagyott a kereskedéssel, és mint föld- és szőlőbirtokos, városa egyik legelőkelőbb patríciusaként halt meg 1635-ben. Hogy elhunytakor csak 6390 forint készpénzt hagyott hátra, tehát kevesebbet, mint amennyivel egykor elkezdte, természetesen nem azt bizonyítja, hogy 104 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

importárukkal folytatott kereskedése nem volt nyereséges, hanem azt, hogy pénzét befektette – de nem üzleti forgalmának bővítésébe, még kevésbé ipari vállalkozásba (termelésbe), hanem ingatlanvásárlásba. A földvásárlásra fordított pénz pedig nem tőke, hanem éppen csökkenti azt a pénzállományt, amely kereskedelmi vagy ipari tőkeként funkcionálhatna. További tanulsággal szolgál, ha Almássy István 17. század eleji működését egybevetjük a századközép jellegzetes kassai kereskedőjével, Schirmer Jánoséval. Persze számos hasonlóság is van köztük: Schirmer is főleg szöveteket és ruházati cikkeket tartott üzletében (nála is feltűnt a drágább fajták mellett a karasia, meg a morvai és boroszlói posztó); neki is „sok darab földje, rétje, szőlője volt” – ha nem is Hegyalján, hanem Kassa szomszédságában; maga is gyakran kölcsönzött ki kisebb-nagyobb pénzösszegeket; s nem utolsósorban – ő is nemességet szerzett. De míg Almássy (mint korábban az említett selmecbányai boltosok) még nagyrészt Bécsben kötötte importüzleteit, és a kassai kereskedők között „voltak nemrégen még, akik Krakkót, Danzigot, Boroszlót, majd Bécset, a cseh, morva és sziléziai piacokat járták”, addig „Schirmer már inkább csak a kassai és környékbeli piacokon működött, a külföldi kereskedők inkább csak őt, illetőleg az általa látogatott vásárokat keresték föl”. A 17. századi közepére tehát nemcsak a kommerciumtól visszavonuló magyar nagybirtokosok alakja jelenik meg előttünk – akik „helyben” várták a terményfelvásárlót –‚ hanem maguknak a városi polgári kereskedőknek hasonló típusa is, akik visszavonultak az aktív távolsági ügyletektől, és tevékenységüket a szűk városgazdasági piackörzetekre korlátozták – a királyi Magyarországon csakúgy, mint az erdélyi szász városokban. Ebben az értelemben tehát a 17. században kialakuló „antimerkantil” magyar nemesi jellem bizonyos fokig csakugyan „nemzeti” jellemmé vált: a hazai társadalom más osztályaira, nevezetesen a városi polgárság felső, patrícius rétegére is kisugárzott – függetlenül annak etnikai hovatartozásától. Tezaurálás és társadalmi presztízs A korabeli Magyarország városi kereskedői előtt általában tehát föl sem merült az az alternatíva, hogy tőkéjüket vagy annak egy részét, felvásárlási vagy juttatási rendszer révén, az ipari termelésbe fektessék, és a városi céhes iparosokat vagy vidéki kézműveseket a Zuntkauf, illetve a Verlagssystem valamely formájában „megszervezzék”, tőkés jellegű függésbe vonják. Éspedig döntően nem azért, mert nem volt tőkéjük, hanem azért, mert az adott gazdasági viszonyok között és társadalmi légkörben a pénz befektetésének – ritka kivételektől eltekintve – csak két útja-módja lebegett szemük előtt (a kereskedelmi üzlet hosszabb-rövidebb ideig tartó továbbvitele mellett). Az egyik, mint láttuk, az ingatlanszerzés. A másik: az ingó értéktárgyakban – ékszerekben, ékített ruhákban, művészi kivitelezésű étkészletekben, nemesfém-serlegekben, tálakban, kelyhekben – való vagyonfelhalmozás. A tehetős városi polgárok e tekintetben is utánozni próbálták a gazdag földesurakat, és szinte versenyre keltek velük nemcsak öltözékben, ruházkodásban, hanem „gyöngy- és ezüstmívek” vásárlásában, ötvösmunkák birtoklásában is. „A beköltözött magyar urak és úrnők példája hatalmas előmozdítója lehetett a fényűzésnek az őseire s még inkább gazdagságára büszke polgárság körében, mely a külsőségekben sem akart az új birtokosok mögött elmaradni” – jegyezte meg Lőcse város hajdani történetírója. A selmecbányai kereskedő, Dániel János hagyatékában (1596) 110 darab aranyból rakott övet, 131 arany súlyú láncot jegyeztek fel; nejének ékszerei, öveken és kisebb láncokon kívül, 424 aranyat nyomtak. A lőcsei kereskedők között említett Lang Kristóf lánca szintén 110 aranyból volt összeállítva; a család egyik tagjáról, az 1647-ben elhunyt Lang Jánosról az a hír járta, hogy ilyen gazdag ember még nem volt a városban. Egy másik helybeli kereskedő, Pabst Frigyes és társai 1648-ban 70 000 forint értékű ingóságot és ingatlant örököltek. Hain Miklós vagyona a Lőcsén 1653-ban felvett leltár szerint 16 593 forintot tett ki; feleségének díszes ruhaneműit 1033, gyűrűit, nyakékeit, karpereceit 1574 forintra becsülték. S a felsorolást folytathatnánk. A fentiekkel függ össze az ötvösmesterség korabeli fellendülése a királyi Magyarországon és az erdélyi fejedelemségben. Tegyük hozzá: a szabad királyi városok céhes iparának belső ágazati szerkezetében, a mészáros- és szabómesterség mellett – a céhek rangsorrendjében pedig azokat nemritkán megelőzve – az ötvösmesterség és az ötvöscéh ezért töltött be kiemelkedő szerepet. Sőt az ötvösművesség kifejlődését egyes mezővárosokban is megfigyelhetjük, mégpedig nemcsak a legnagyobb oppidumban, Debrecenben, hanem kisebbekben is. Az erdélyi „kulcsos városok”, Kolozsvár, Szeben, Brassó és Beszterce ötvösei már 1592-ben arról panaszkodtak Báthori Zsigmondnak, hogy „az régi királyi, fejedelmek idejében soha az ötvösi rend között mezővárosban céhes ötves nem lakott, hanem csak valami kontárok vesződtek... Ez elmúlt esztendőben [viszont] mind az fejérvári ötvesek, désiek és vásárhelyiek magoknak Nagyságodtól céhet privilégiummal nyertenek, ki soha nem volt.” * A tőkehiányról szóló, általánosító nézetek nem bizonyulnak tehát elég megalapozottnak a 16–17. századi Magyarországon. Nemcsak nagybirtokosoknak, hanem jó néhány városi kereskedő-polgárnak a kezén is számottevő pénztőke halmozódott fel, amelyet azonban az adott gazdasági-társadalmi légkörben eszükbe sem 105 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

jutott ipari termelésbe fektetni. A felvirágzó ötvösmesterség csak úgy, mint az ingatlanvásárlás ezeknek a pénztőkéknek a tezaurálását és a „presztízsfogyasztást” szolgálta – földesúri és gazdagpolgári részről egyaránt.

2. Képek




1. A „zsiványok” kivégzése Eperjesen A „zsiványok” kivégzése Eperjesen Hajdúiból minden vármegye vagy grót a hozzájuk csatlakozó nemességgel és a szabad királyi városokkal a veszedelmes nyári időben a rablók összefogására legalább százat állít. A hajdúk közvetlen aratás előtt Bajuszt és Havránt társaikkal egyött meg is fogták. Azt azonban nem remélték, hogy Jankót is elfogják, mivel gyors futó és csodálatra méltó ugró volt. Csupán a vezetése alá tartozó csapatot szórták széjjel. Körülbelül nyolc nappal a másik kettő elfogása után Ő is megfeledkezett magáról. Részegen befeküdt aludni a még lábon álló gabonába az eperjesi határban. itt vette Őt észre egy paraszt. Oda sompolygott melléje s a nála volt villa két ága közé fogván a nyakát odaszorította a földhöz, azután a mezőn levő parasztokhoz kiáltozott segítségért. Ezek lefegyverezték, megkötözték és vasárnap a reggeli szentbeszéd után egy szekéren ujjongva hozták be Eperjesre. Itt röviden végeztek velük. Előbb alapos kínzásnak vetették Őket alá, különösen Havránt, akinek a belei is kilógtak a testéből. De azért mégsem mondták meg, hol tartják rablott kincseiket, vagy hová rejtették, csupán jól ismert zsiványságaikat és gyilkosságaikat ismerték be. Akkora konokság szorult a jómadarakba, hogy a legnagyobb gyötrelmek és kínok között sem vallottak semmit, de még sírni sem tudtak. Magam láttam, hogy mikor ennek a Havránnak (magyarul: Holló) a bőréből a hóhér szíjat hasított és húzott le a nyakától a sarkáig, amint a törvényfához oda volt kötve, hátra tekintett s rusznyák nyelven, éktelen káromkodások között Így szólt a hóhérhoz: „Vond le gyorsabban a bőrömet, hogy a sátán anyja fertézzen meg! Lennél csak te az én kezemben, másképp és jobban nyúznám le a tiédet.” Így folytatta a szörnyű átkozódást. Egy tót pap állott mellette, hogy más üdvösebb gondolatokra és imádságra intse. Néha imádkozott is egy keveset, de aztán újból szitkozódni kezdett. A hóhér pedig mikor kihasította a szíjakat, eladásra kínálgatta a körülállóknak. Simpiicissimus négy rénes tallért ajánlott érte s annyiért meg is kellett kapnia. A nyomorult ember rám vetette a tekintetét. Megkérdezte, mit akarok belőle csináltatni. Azt feleltem, övet vagy kardszíjat és korbácsot. Mire Ő örömnek adott kifejezést, hogy tisztességes ember ilyen nagy pénzt ád a bőréért s azt az emlékezet okáért viselni akarja. Azután csakhamar bevágták a horgot a jobboldalába és felhúzták. Még jó ideig élt, de már egy szava sem hallatszott. Bajuszt a legnagyobb lassúsággal kerékbe törték, azután megnyúzták. Ez bizony utálatos és kegyetlen látványosság volt. Jankó annakelőtte már kétszer kapott kegyelmet; sőt a Sáros megyei hajdúk között hadnagyságig vitte. Ilyen minőségben sok rablót elfogott, beszolgáltatott és nemegyszer jelen volt, mikor Őket elrémítő vesztük alkalmából elevenen karóba húzták, kerékbe törték, le nyúzták, vagy horogra függesztették. Most őt vetkőztették mezítelenre, azután pedig egy vén lónak frissiben lehúzott bőrébe göngyölték, bevarrták, kezét, lábát is belezárva, úgy, hogy csak a feje volt kint belőle. Így lógott a legnagyobb nyári forróságban majd három teljes napig úgy, hogy még elevenen megférgesedett és félig a szomjúság miatt nyomorultul kellett elvesznie. Részlet a Magyar Simpiicissiinus című Túróczi-Trostler József által szerkesztett kötetből. Bp.1956. (A szerk.)


1. Ókori felfedezõk GLÓBUSZ NÉMETH György Ókori felfedezők Az ókori földrajzírók, amikor a föld ismeretlen és távoli tájairól esik szó, térképeik szélére ilyesféle megjegyzéseket írnak: „Ezen túl nincs más, csak víztelen sivatag, vadállatok tanyája” vagy „rejtett agyagos föld” vagy „szkítha jégmező” vagy „jégpáncéllal borított tenger”. A földrészeket pedig végtelen folyamként öleli körbe az áthatolhatatlan tenger, az Ókeanosz. Az Ókeanosznak nekivágni, s túloldalán egy új világot keresni senkinek sem jutott eszébe, már csak azért sem, mert a görögök úgy tudták, hogy az Ókeanoszon túl van a Világ vége. Ez az elképzelés azért is meglepő, mert már a Kr. e. 5. században a tudósabb elmék többször is leírták, hogy a Föld nem lapos korong, hanem egy gömb, amelynek a sugarát és kerületét is kiszámolták – persze mai tudásunk szerint pontatlanul. Szörnyektől a toleranciáig A görög poliszokból a Kr. e. 8. századtól kezdve, a városok relatív túlnépesedése miatt, rendszeresen gyarmatosok csapatai rajzottak ki, s e városalapítók azokon a területeken telepedtek meg, amelyeket a hellén hajósok korábban már bejártak. A gyarmatosítás három fő iránya kelet felé a Fekete-tenger partvidékéig, nyugat felé a mai Spanyolország és Dél-Franciaország partjaiig, délfelé pedig Észak-Afrika keskeny part menti sávjáig terjedt. A világutazás, az ismeretlen vidékek és népek felfedezésének első emléke Homérosz eposza, az Odüsszeia. Az eposz híven árulkodik róla, hogy a korabeli hajózási technikával járó valódi veszélyek hogyan fokozódnak mesebeli szörnyektől, egyszemű óriásoktól, Kharübdisztől, Szküllától, szirénektől hemzsegő vidékek borzongató ábrázolásáig. Bár az eposzok hallgatói eleinte talán valóban elhitték e történeteket, Odüsszeusz hányattatásai mégis alapvetően reális vágyakat tükröztek: egyre több görög ismerkedett meg a távolsági hajózással, s ennek következtében a távoli népekkel. Az Odüsszeia szörnyeit, vagyis az ismeretlen tájaktól és népektől való félelmet, hamarosan felváltotta az idegen országok és szokások iránti érdeklődés, sőt, megértés. Együk meg vagy égessük el? A Kr. e. 5. században élt Hérodotosz történeti műve a néprajzi érdeklődés és leírás első hosszabb emléke az európai irodalomban. A görög–perzsa háborúk történetírója részletesen bemutatja azon népek (egyiptomiak, babilóniak, szkíthák, perzsák) szokásait, akik valamilyen módon belekeveredtek a görögség és a perzsák hadakozásaiba. Bármilyen meglepő is, sem gyűlölet, sem türelmetlenség nem olvasható ki soraiból, még akkor sem, ha éppen a nagy ellenfél, Perzsia viszonyait tárgyalja. Sőt, vannak olyan történetei, amelyekben kifejezetten a perzsáké az erkölcsi fölény a görögökkel szemben. Egy ízben leírja például, hogy Dareiosz perzsa uralkodó meglepve értesült róla, milyen eltérőek lehetnek a birodalom nyugati és keleti felén élő népek temetési szokásai. Udvarába hívja hát a kallatiaiaknak nevezett indiaiakat és az ión partvidéken élő görögöket, s megkérdezi az indiaiaktól: – Hajlandók lennétek-e tűzön elégetni halott apátokat? A kallatiaiak elborzadva felelik, hogy sohasem tennének ilyet, hiszen mindenki tudja, hogy elhalt apjukat meg kell enni. Ekkor Dareiosz a görögöket kérdezi meg, hogy hajlandók lennének-e megenni apjukat, de ők felháborodottan kijelentik, hogy ilyen bűnre senki sem vehetné rá őket, mivel a halottakat el kell hamvasztani. A történet nemcsak néprajzi adaléka miatt érdekes (Hérodotosz szerint ugyanis több népnél, így például az isszédónoknál is dívott a rituális kannibalizmus), hanem azért is, mert Dareiosz viselkedése arra tanít: nem biztos, hogy az az egyedül üdvözítő szokás, amit a görögök gyakorolnak. Bár nyilvánvalóan senkit sem akar rábeszélni a kannibalizmusra. Hérodotosz gondolatai rendkívül korszerűnek számítottak a Kr. e. 5. században, s egybecsengtek a szofisztika filozófiai relativizmusával. A szofisták irányították rá a figyelmet arra, hogy az emberi törvények vidékenként különbözők, s nagyon kevés olyan törvényt ismerünk (pl. a szülők tiszteletét, a vérfertőzését), amelyeket általános érvényűnek, vagyis az ő szavaikkal szólva isteni törvénynek tekinthetnénk. Ezt a fajta nyitottságot és toleráns érdeklődést más népek és szokások iránt éppen a hajózás, a kereskedelem és a gyarmatosítás során felhalmozott tapasztalatok ültették el a görögök gondolkodásában, s a görög kultúra és civilizáció hihetetlen dinamizmusa többek között ennek volt a következménye. Őseink szokásai 110 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Hérodotosz kritikai érzéke, vagyis adatainak racionális mérlegelése valójában csak azokra a népekre terjed ki, amelyeket maga is meglátogatott, vagy legalább szoros kapcsolatban álltak a görögséggel. Amikor Afrikának a líbiaiaktól délre eső, sivatagi és őserdei népeit mutatja be, majdnem olyan fantasztikus dolgokról számol be, mint az Odüsszeia. Mindezt informátorai nagyotmondásával, adatai bizonytalanságával és az ismeretlentől való félelemmel is magyarázhatnánk, mégis meglepő, hogy azokat a dolgokat, amelyeket szerzőnk saját világában, sőt, még az eposzokban is elfogadhatatlannak tart, a korabeli világtérkép széle felé haladva lehetségesnek tekinti. Megtudjuk például, hogy a garamantoszok tehenei hátrafelé menve legelésznek, mivel akkora szarvuk van, hogy ha lehajtott fejjel előrelépve legelnének, minduntalan a földbe szúródnék a szarvuk. A barlanglakó nép kígyókat és gyíkokat eszik, s beszéde olyan, mint a denevérek cirregése. A sivatagi népek sóból épült házakban laknak, s ez is bizonyítja, hogy a sivatagban nem esik az eső, mert akkor a sóházak elolvadnának. Mindez azonban semmiség az őserdők vidékéhez képest, ahol kutyafejű, sőt fej nélküli emberek laknak, akiknek a mellükön van a szemük! Ha Afrikáról olvasva még bennünket is elfog a bizonytalanság, ki tudja, mi minden történhet vagy történhetett meg valaha a fekete kontinens belsejében. Saját őseinkről, a finnugor és sztyeppnépekről már jóval kevesebb furcsaságot hiszünk el. Márpedig Hérodotosz a Szkíthiától északra fekvő területekről is tud néhány meglepő információt. Az iurkák (ugorok?) fára mászva vadásznak, s az ágak közül nyilazzák le áldozatukat, majd lovukra pattanva üldözik őket. Az orgempaioszok finnugor népe kopaszon születik, még a nőknek sincs haja. Tőlük északra kecskelábú emberek élnek, rajtuk túl pedig olyanok, akiknél hat hónapig tart az éjszaka. Hérodotosz ez utóbbi értesülését hihetetlennek tartja (vagyis hihetetlenebbnek, mint a kecskelábú emberekét), pedig itt a sarkvidéki éjszakák híre jutott el a görögséghez. A földabrosz északi szélén, a szkíthák elbeszélése szerint, egyszemű emberek és aranyőrző griffmadarak laknak. Rokonainkról a rómaiak sem írnak vonzóbban. Tacitus szerint a fennusok (feltehetőleg nem a finnek, hanem a lappok ősei) füvet esznek s a földön alszanak, mert még hajlékuk sincs. Rajtuk túl már csak az emberi arcú, állati testű helliusok és oxionok laknak. Fedezzük föl Afrikát! II. Nekósz egyiptomi fáraó (Kr. e. 610–595) szerette volna fejleszteni országa indiai kereskedelmét, s emiatt hozzálátott, hogy felújítsa a már Hatsepszut (Kr. e. 1488–68) idejében is létező csatornát, amely a Nílust kötötte össze a Vörös-tengerrel. Munkálatai során értesült róla, hogy a föníciaiak szerint körbe lehet hajózni Afrikát, vagyis fölösleges megépítenie a csatornát. Megbízott hát néhány föníciai hajóst, hogy hajózza körül Afrikát a Vörös-tengerből kiindulva, s a Gibraltári-szoroson keresztül, nyugati irányból érkezzen vissza Egyiptomba. Bár Hatsepszut is indított már expedíciót a fekete-afrikai Punt országba (feltehetőleg a mai Szudán területére), az új hajózási útvonal megnyitását célzó nekószi terv az első ismert, kereskedelmi indíttatású, tudatosan megszervezett, s nem a széljárás véletlenétől függő felfedező út. A föníciaiak hosszabb pihenőket iktattak be útjuk során, egy ízben például gabonát is vetettek, s megvárták az aratást, az elindulásukat követő harmadik esztendőben azonban valóban nyugatról érkeztek vissza Egyiptomba, ahogy ígérték. Hérodotosz nem tartja elképzelhetetlennek Afrika megkerülését, de azt nem hiszi el a föníciaiaknak, hogy keletről nyugat felé hajózva jobbfelől sütött rájuk a nap. A perzsa uralkodó, Dareiosz is utánozni próbálta Nekósz expedícióját, de az általa küldött Szataszpészt annyira elcsigázták a hatalmas távolságok, hogy néhány hónap után visszafordult. Mielőtt a nagy király karóba húzta volna őt, beszámolt róla, hogy az őserdőkben pálmalevél ruhákba öltözött emberek laktak, akik a perzsák láttán rémülten menekültek a bozótba. A karthágóiak a Kr. e. 5. századtól kezdve egyre délebbre hatoltak Afrika partjai mentén (északi irányban pedig Írországig jutottak el), de ők az ottani népekkel kereskedtek is. A néma kereskedelem úgy zajlott közöttük, hogy áruikat kirakták egy afrikai öbölben, majd füstjeleket adtak, és visszatértek hajójukra. Az őslakók, miután meggyőződtek róla, hogy az idegenek kellő távolságban vannak, előmerészkedtek, s a karthágóiak árui mellé letették azt, amit cserébe adni szándékoztak, majd eltűntek a fák közt. A karthágóiak megint partra szálltak, s ha megelégedtek a felkínált áru értékével, elvitték azt, ha nem, visszatértek a hajójukra, s megvárták, hogy a bennszülöttek még valamit felajánljanak. Így kereskedtek anélkül, hogy egyszer is látták volna egymást. Az ókor legkitartóbb felfedezője a küzikoszi Eudoxosz volt. Valamivel Kr. e. 116 előtt a Vörös-tengerről kiindulva Indiába hajózott egy hajótörött indus tanácsait követve, s jelentős kincsekkel megrakottan tért haza. Második keleti útján Aithiopia partjainál egy gadeirai kereskedő hajójának roncsára bukkant, s ebből arra következtetett, hogy a hispániai hajó megkerülte Afrikát, így jutott el Aithiopiába. Hatalmas expedíciót szervezve indult neki harmadik útjának, ezúttal nyugat felé, átkelve a Gibraltári-szoroson. Három hajóján vitt magával zeneértő lányokat, orvosokat, művészeket, továbbá elegendő élelmiszert és vetőmagokat. Eleinte a nyílt tengeren hajózott, de társai betegsége arra kényszerítette, hogy a part mentén vitorlázzon. Amitől félt, bekövetkezett, hajója megfeneklett, s elsüllyedt. A roncsokból tudott építeni egy ötven evezős bárkát, de vissza kellett fordulnia. Mindenesetre olyan messzire jutott ezen az útján, hogy déli irányból elért egy olyan népet, amelyet aithiopiai utazásakor észak felől már felkeresett. Hazatérése után megszervezte újabb, ezúttal negyedik 111 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

expedícióját, amely egyes források szerint valóban célba ért, más források szerint viszont nem. Akármi is az igazság, Eudoxosz méltó őse volt a nagy földrajzi felfedezések korában élt hajósoknak, s olyan teljesítmény fűződik a nevéhez, amelyet csak ezerhatszáz évvel később tudnak megismételni. Fölösleges vidékek Sztrabón, a nagy geográfus, Caesar és Augustus kortársa hatalmas művében leírja az egész ismert világ valamennyi országát, népét, s azt hinnénk, tudásvágya korlátlan volt. Ezért is meglepő az a megjegyzése, hogy csak az emberek által lakott földterület leírásával érdemes foglalkozni, ami attól délre vagy északra húzódik, még a tudomány számára is érdektelen. Nem is beszélve a kormányzati szempontokról. A Római Birodalom – Sztrabón szerint – már meghódította a világ legértékesebb területeit, s ami határain kívül maradt, az nemcsak érdektelen, hanem értéktelen is. Britanniát például fölösleges elfoglalni, mert lakói gyengék ahhoz, hogy Rómának ártsanak, s szegények ahhoz, hogy használjanak neki. Az ilyen vidékek elfoglalása és megszállva tartása sokkal drágább, mint amennyi adóbevételt valaha is jelenthetnének. Így aztán mindegy is, hogy igaz-e, vagy nem, hogy Britanniától északra, Thulé vidékén már nincsen sem föld, sem tenger, sem levegő, hanem valamiféle szivacsszerű anyag, amely a föld, a levegő s a víz keverékéből állt össze. A Római Birodalom Hadrianus (117–138) császár után nem terjeszkedett tovább; elérte azt a nagyságot, amekkora még a korabeli eszközökkel valamennyire is áttekinthető és kormányozható volt. Hadrianus kora tehát tökéletesen magáévá tette Sztrabón tanait, s a világ Rómán kívüli részére, mint hódításra alkalmatlan, haszontalan vidékre tekintett. A hódítások megtorpanása Appianosz szerint nem a gyávaság vagy a gyengeség, hanem a bölcsesség jele. A rómaiak meglepő közönyössége, különösen, ha Eudoxosz mindent legyűrő tudásvágyával hasonlítjuk össze, a Birodalom belső problémáinak következménye volt. Ha a Birodalom saját válságát nem tudja megoldani, miért is érdekelné, mi található Thulétól északra? S az idők változása különben is ellenkező irányú fejlődést indított el. Bár a rómaiak egyre kevésbé érdeklődtek a birodalmak határárain túl élő barbár népek iránt, s nem is rokonszenveztek velük különösebben, azok egyre tömegesebben tódultak az országba, növelve annak amúgy is feszítő problémáit. Hiába fogadták azonban őket barátságtalanul, pontosan tudták, hogy ebben a fejlett országban jobban élhetnek mint saját vidékükön. A népvándorlás népei felfedezték maguknak új hazájukat, a Római Birodalmat.

2. Képek



1. Írástudatlan tógás diák. Egy szélhámosság tanulságai ÉLETKÉPEK TÓTH István György Írástudatlan tógás diák Egy szélhámosság tanulságai Egy Vas megyei per, mint cseppben a tenger, úgy mutatja meg a 18. századi kisnemesi társadalomban a szóbeliség és az írásbeliség, valamint az analfabétizmus problémáit. 1733-ban a vasi Koltán élő kisnemesi família, a Körmendiek legidősebb fiúgyermeke, János, hosszú útra indult. A református fiú, mint a vasi protestáns nemesek közül sokan, előbb Pápán tanult, utána az ötödik–hatodik osztályt a soproni evangélikus gimnáziumban járta ki, majd még abban az évben, „nagyobb iskolyákra Miskolc táján leszakadott”. Bár anyja – mintha csak megérezte volna, hogy soha többé nem látja a fiát –‚ nagyon bánkódott, az apa ragaszkodott tervéhez: felruházta Jánost, könyvekkel látta el, dolmányába belevarratta az úti költséget, és útnak indította. Esztendő múltán Miskolcról írt a fiú levelet, majd örökre nyoma veszett. Valami betegség áldozata lett, vagy más okból nem jelentkezett, sohasem derült ki. A megkerült „unoka” Mintegy harminc esztendővel később azonban feltűnt Koltán egy fiatal prókátor, aki elmondta, hogy ő a nagyváradi káptalan ügyvédje, Körmendi Jánosnak hívják, és azt állította, hogy ő nem más, mint az eltűnt egykori diák fia. Felkereste „nagyanyját”, Koltai Istvánnét és kérte, hogy ismerje el unokájának. A tanúk elmondása szerint Koltainé azt felelte a sohasem látott ifjúnak: „Édes fiam uram, kegyelmedet ugyan fiamnak mondhatom üdeire nézve, de hogy kend légyen az én János fiamnak fia, azt el nem hihetem”, vagyis túlságosan öreg volt ahhoz, hogy unokája legyen. A kor gondolkodásmódját jól jellemzi azonban, hogy Koltainé nemcsak emiatt fogadta idegenkedve az ifjút, akinek feltehetően arcvonásai sem az eltűnt diákra ütöttek, hanem megütközött „főképpen abban, hogy az ő fia és minden nemzetsége kálvinista volt, az pedig pápista”. A messzibeszakadt unoka sietett eloszlatni kétségeit: apám – mondta – pápistává lett, és mikor megházasodott, anyámmal „sok jószágot nyert, magam is bírok jobbágyokat, erre (a) földre lakni sohase kívánkozom”. Azaz: nem kell megijedniük az osztályos atyafiaknak, nem kíván osztozni a birtokon, nem azért jött, hogy örökségét keresse. Akkor hát mit akart állítólagos rokonaitól a prókátor? – Nemességet. Körmendi János koltai nemes volt a família leveleinek „conservátora”, aki a családot együttesen érintő okleveleket őrizte. Őnála szállt meg a váradi prókátor, és a családi iratokat, főleg pedig az armálist szerette volna elkérni, Körmendi Sándor azonban letagadta, hogy a nemeslevél nála van. Ezek után a jogi műveltségű ifjú a Szombathelyen székelő káptalanba, mint a megyében illetékes hiteles helyre ment, és átiratot kért a nemeslevélről. Az ország másik felében, Nagyváradon Körmendi János már egészen másként számolt be vasi útjáról. Ott úgy tudták, hogy a nővérét látogatta meg, aki Vas megye egyik szolgabírájának a felesége, s Koltán a nagyanyját is felkereste, „kirül azt beszéllette, hogy hívta volna magához lakni, mint unokáját”. Mivel Bihar vármegyénél Körmendi János be akarta bizonyítani a nemességét, a rokonság – így ő – felajánlotta, hogy erről igazolást ad, amit azonban, legalábbis saját elmondása szerint, nagyvonalúan elhárított: „Vagyon nékem elegendő igazságom (ti. okleveleim), mellyet most a szombathelyi káptalanból kivettem, szebb lesz nékem azon levelekkel producálni (igazolni nemességét), mintsem a testimoniálissal (bizonyságlevéllel).” Körmendi János persze, mint ez a fentiekból sejthető, nem volt nemes ember. Valóban így hívták és azonos nevű apja valóban Vas megyéből származott Nagyváradra, de ezzel az előadott történetben végére is értünk a valós elemeknek. Körmendi János igazi apja nem egy kisnemesi családból származó főiskolai diák volt, hanem e megállapodott társadalom másik nagy mozgékony rétegéhez, a vándorló mesterlegényekhez tartozott. Ha a furfangos prókátor majdnem sikerrel hamisította meg a családfáját és jutott be a kiváltságos rétegbe, illetve ha végül mégis csúfosan lelepleződött, abban nagy szerepe volt az alfabetizáció korabeli szintjének. Az analfabéta szabómester


Öreg Körmendi János, a prókátor apja, nagyjából abban az időben érkezett Vas megyéből Kolozsváron át Nagyváradra és jelentkezett az ottani szabócéhnél mint szűrszabólegény, amikor nemes származású névrokona, a soproni diák Miskolc felé indult tanulni, ahol nyoma veszett. Céhtársai leírása szerint az öreg Körmendi János mindenben ellentéte volt a sovány, fekete, alig pelyhedző bajuszú, szakállú diáknak: „alacsony termetű, köpcös, kerek ábrázatú, szőke hajú, bajuszú, verhenyeges ábrázatban” – így emlékezett rá az egyik váradi szabó. Ami azonban a nemesedni vágyó fia vesztét okozta és a szabólegényt az eltűnt tógás diáktól megkülönböztette, az nemcsak a külseje volt, hanem a mindenki számára ismert írástudatlansága is. „Deáktalan ember volt Körmendi János” emlékezett az idézett szabómester, „úgyannyira, hogy a nevét se tudta maga kezével leírni”. Nyolc további tanú is egybehangzóan állította Nagyváradon hogy a néhai szűrszabó „tógás deák lett volna [azt] gondolni sem lehet, mivel a betűt sem ismerte”. A szűrszabómester írástudatlansága számos alkalommal, nyilvánvalóvá vált környezete számára: feltűnt, hogy soha sem írt levelet távoli atyafiainak, amikor pedig céhmesterré választották, akkor is „Sartoris nevű szabóval íratta számadásait”. Öreg Körmendi János hajdanán mint frissen a városba érkezett kezdő szabólegény, elmondta házigazdájának, hogy előző neve Ivánczi volt, és a mesterséget Körmenden tanulta. Később ugyanerre a szerény indulásra már nem szívesen emlékezett vissza, de egy vándorló szűrszabó leleplezte. A 18. században a kommunikáció egyik csatornáját jelentették a vándorló mesterlegények, az általuk hozott-vitt hírek. Körmendi egyik céhbeli társa, egy váradi szabó azt hallotta „öreg Körmendi Jánosnak egy Ferenc nevű szűrszabó atyafiátul, hogy csak azért híjják Körmendinek Körmendi Jánost, mivel Körmendön tanulta a mesterségét. Heában tartja magát nemes embernek, mert paraszt ember, Ivánczinak hívattatnék.” A terjedelmes periratokból egy körülményre nem derül fény: hogyan értesült a szűrszabó fia, ifjabb Körmendi János a névrokona létéről és eltűnéséről. Iskolatársak aligha lehettek, hiszen a koltai nemesifjú református volt, a szűrszabó pedig katolikus. Talán hallott az azonos nevű ember haláláról, talán feltűnt neki a sír, amely az ő nevét viselte – csak találgathatjuk. Tény, hogy az ifjú jogász felismerte a lehetőséget, amit az írástudatlanság általános elterjedtsége és az ország távolabbi vidékei közti hiányos kommunikáció nyújtott. Elhatározta, hogy bekerül a nemességbe. Kérvényezte tehát Vas vármegyénél, hogy ismerjék el nemesnek. Hivatkozott nagyapja „frissen előkerült” testamentumára. A hamis végrendelet A hamis testamentum prókátori ravaszsággal készült: Körmendi János nem hagyattatott benne semmit sem saját magának, hiszen tudta, hogy ebben az esetben az osztályos atyafiak ellenállásával kellene számolnia, ő csak a leszármazását igyekezett bebizonyítani, a nagyobb hitelesség kedvéért János mellett mindjárt még egy Ádám nevű fiút is eltűntnek nyilvánítva. Körmendi János prókátor alábecsülte reménybeli rokonságát, amelyben szerencsétlenségére a vasi kisnemesek átlagát messze meghaladó volt az írástudás és az írásbeliség szintje. Mind a két „nagybácsi”, Körmendi Simon és Sándor is „írástudó és deákos” ember volt, mint ezt vallomásaikban büszkén kihangsúlyozták, és rendben őrizték a családi iratokat is, azokat „számtalanszor olvasván”. A testamentum – jelentették ki – hamis, hiszen az apjuk ugyan Béri Balogh Ádám hadnagya volt a kuruc seregben, de a nagybácsi, a végrendelet állításával ellentétben, soha nem volt katona, és „azon testamentumban emlétett pánczély és fegyver eránt a famíliánál emlékezet nincsen és nem volt”. A végrendelet szerint Körmendi János Rákóczi kapitánya volt, de 1711-ben meg se született még, sőt még a szülei sem házasodtak össze. A végrendeletben említett jószágok sincsenek a család tulajdonában, és Ádámot a famíliában soha nem ismertek, sorolta a másik nagybácsi, továbbá, akik jelen voltak Körmendi István halálánál, tanúsíthatják, hogy a végrendeletet nem írhatta, mert öt évvel annak kelte előtt halt meg! A tanúk, akik a végrendeleten szerepelnek, kitalált nevek, „ezen nemes Vas vármegyében ... híreket sem hallotta soha is a tanú”. A vizsgálat végül is eljutott a prókátor igazi családi gyökeréig: Az öreg nádaljai jobbágyok egybehangzóan vallották, hogy emlékeznek még Sinka vagy Invánczi Jánosra, akire ráillett a személyleírás: alacsony, kerekarcú, szőke hajú, vörös bajuszú ember volt. A faluból Körmendre ment, ott szűrszabó mesterséget tanult, majd később Nagyváradról üzent rokonainak. A nemességét kereső, pórul járt prókátor történetének számos tanulsága általánosítható. Fontos a tanúk szerepe – akár keresztet rajzoltak, akár aláírtak, később megidézhetőek, szóban vallomást tehetnek, és ezért az ismeretlen tanúk neveit tartalmazó végrendelet rögtön hamisnak tűnik. A nemesi família számon tartja családfáját, rokonait, hiszen csak így lehet az örökösödési rendet betartani, elejét venni az újabb osztozkodó atyafiak feltűnésének. Ebben az alapvetően megállapodott, nagy távolságokra csak ritkán kimozduló társadalomban az információk továbbításában nagy szerepet játszottak a földrajzilag mobil elemek: a diákok, katonák, vándorló mesterlegények.


Az emberek pedig számon tartották, hogy ki tudott írni és ki nem, évtizedek múltán is emlékeztek arra, hogy a céhmester mindig mással íratta a nevét az iratokra. A 18. században nem volt személyi igazolvány és nem volt fénykép sem, a személy azonosításának fontos eleme volt azonban, hogy tudott-e valaki írni vagy sem.

2. Képek



1. Rákosi Mátyás, Rajk-per, Péter Gábor. Dokumentumok KALÁSZATOK ZINNER Tibor Rákosi Mátyás, Rajk-per, Péter Gábor Péter Gábor (Újfehértó, 1906 –) Szabósegéd. 1941-től 1953-ig a kommunista párt (KMP, KP, MKP, MDP) tagja. 1945 januárjától a Magyar Államrendőrség Budapesti Főkapitánysága politikai Rendészeti Osztálya, a budapesti Államvédelmi Osztály (ÁVO), majd a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága (ÁVH) vezetője lett. Döntő szerepet játszott a korszak törvénysértő pereinek előkészítésében, a kegyetlen vizsgálati és vallatási módszerek alkalmazásában. 1953. január 3-án letartóztatták és egy anticionista, antiszemita koncepciós kémper keretében életfogytig tartó börtönre ítélték. Ezt az 1957. júniusi perújítás nyomán 14 évi börtönre módosították. Egyéni kegyelemmel szabadult 1960. áprilisi 1-jén. Nyugdíjazásáig könyvtárosként dolgozott. Az utóbbi hetekben ismét kedvelt témája a publicisztikának a Rajk-per. Pontosabban az, hogy kit mennyire terhel a felelősség a koncepciós perben. Rákosi, Farkas Mihály, Péter Gábor, Kádár János nevei mind előkerülnek. „Slágernek” számít Kádár János, Farkas Mihály beszélgetése a letartóztatott Rajk Lászlóval. A „két vezető elvtárs” megkísérli rábeszélni Rajkot, hogy tegyen beismerő vallomást. (Társadalmi Szemle 1992/4. szám és Népszabadság 1991. febr. 12; aug. 15; 1992. márc. 21.) Alábbiakban két dokumentumot teszünk közzé. 1. Az 1. sz. dokumentum a Rajk Rajk László (Székelyudvarhely, 1909 – Bp. 1949) 1930-ban magyar–francia szakos egyetemi hallgatóként bekapcsolódott az egyetemi ifjúság kommunista szervezkedésébe. 1932-ben és 1933-ban bíróság elé állították. 1936-ban Csehszlovákiába, majd Spanyolországba ment. A spanyol polgárháború után Franciaországba internálták. 1941-ben németországi munkatáborba került, ahonnan megszökött és hazatért. 1944 decemberében Sopronkőhidára, majd újra Németország hurcolták. 1945 májusában hazatért. Nemzetgyűlési képviselő lett. 1945–49 között az MKP, majd az MDP KV és PB tagja, főtitkárhelyettes. 1946–48 között belügyminiszter, 1948 augusztusától külügyminiszter. 1949 májusában letartóztatták, koncepciós per során halálra ítélték és kivégezték. 1955-ben rehabilitálták. , Farkas, Kádár beszélgetését megelőző kihallgatás szövege, tehát az eddig ismert legkorábbi jegyzőkönyv (1949. június 7.). Itt a perben letartóztatottakkal szembesítik Rajkot és megkísérlik rábírni a beismerésre. 2. Időközben Sztálin halála után letartóztatják az ÁVH volt főnökét, Péter Gábort, aki „mindent tudott” a Rajkügyről. Életfogytiglani fegyházra ítélték. 1956 nyarán, amikor a szovjetek elhatározták Rákosi leváltását, már lehetett beszélni a Rajk-perről is. Ekkor készíti el Péter Gábor a börtönben feljegyzését róla, illetve Rákosi szerepéről. Ennek a feljegyzésnek vonatkozó részlete a 2. sz. dokumentum. (Teljes egészében közölte 1990-ben a Szabad Tér Kiadó „El nem égetett dokumentumok” c. kötete.) Az olvasó így áttekintést nyerhet nem csak az ÁVH-ról, de egy politikai mechanizmus működéséről, módszereiről is. (A szerk.) DOKUMENTUMOK I. Rajk szembesítése, 1949. június Belügyminisztérium Vizsgálati Főosztálya Szigorúan titkos! Különösen fontos! Feljegyzés, Budapest, 1956. március 27. A Rajk-ügy felülvizsgálata idején áttanulmányozva az 1949-es vizsgálati anyagokat, birtokunkba került több magnetofonszalagra rögzített kihallgatásnak az anyaga, köztük annak a kihallgatásnak az anyaga is, amikor Rajk Lászlót szembesítették Szőnyi Tiborral,1 Cseresnyés Sándorral2 Cseresnyés Sándor (Temesvár, 1909 – Bp. 1971) Újságíró. A spanyol polgárháborúban való részvétele után a franciák internálták. 1946 októberéig az angol hadseregben szolgált, s adatokat adott át a jugoszláv államvédelmi hatóságok számára is. Rövid jugoszláviai tartózkodás után hazatért és 1947 januárjától a Belügyminisztérium központi sajtóosztályának


vezetője lett. 1949 májusában letartóztatták és 6 évi kényszermunkára ítélték. Az 1955. évi perújítás nyomán büntetését 4 évi börtönre módosították. 1963-ban rehabilitálták. és Boarov Zsivkóval3. Az anyagból világosan megállapítható, hogy a szembesítés előtt Péter Gábor4 több volt vezető beosztású államvédelmi tiszt előtt Szőnyiéket felhozatta, és közölte velük, hogy korábbi vallomásaikat átírták, és ezt a módosított vallomást a szembesítésen szemébe kell mondani Rajknak. Ezt követően folytatták le a szembesítést. Péter Gábor vallja, hogy a szembesítésen részt vett Farkas Mihály elvtárs is. Idézzük a szembesítési jegyzőkönyv anyagát és Péter Gábor 1955. szeptember 1-i kihallgatási jegyzőkönyve ide vonatkozó részét: „Budapest, 1949. június 7. 22 óra 42 perckor. P: A maga vallomását itt egy kicsit világosabban fogalmaztuk át. Ezt magának most felolvasom, aláírja és ez lesz az, amivel szembesíteni fogjuk. A következő a szöveg: Rajk Lászlónak beszámoltam arról, hogy előbb az angoloknál is, a jugoszlávoknál is tevékenységet folytattam, illetve folytatok. Ezt Rajk tudomásul vette és helyeselte. Ez irányú tevékenységemről Rajknak... vonalon, főnökömnek számoltam be. Ezen a vonalon Rajkot főnökömnek tekintettem. Rajk, már hetekkel a Tito-klikk árulását elítélő Kominform nyilatkozata előtt tájékoztatva volt a jugoszláv eseményekről. 1948. június elején, Moszkvából való hazatérése után magához hívatott, és a következőket közölte velem: a közeljövőben meg fog jelenni a Tájékoztató Iroda leleplező közleménye Titoék ügyében, ezért nekem a jövőben, személyének előtérbe helyezését, a Rajk-kultusz erősítését és terjesztését, a pártvezetés bomlasztása céljából más módszerekkel kell folytatnom. Megmagyarázta, hogy semmi esetre sem ilyen irányú munkám beszüntetéséről van szó, hanem csupán arról, hogy a régi feladatokat új eszközökkel, óvatosabban és burkoltabb formában kell folytatnom. Én Rajk utasításait megértettem, és a továbbiakban ennek megfelelően cselekedtem. Így volt ez a jegyzőkönyv? Cs: Igen. (Szünet) P: Ülj le Szőnyi Szőnyi Tibor (Bp. 1903 – Bp. 1949) Orvos. 1930-tól a KMP tagja. 1932-től külföldön (Ausztria, Csehszlovákia, Svájc) végzett pártmunkát. 1945 után az MKP KV Szervező Bizottság Titkárságát, majd a KV káderosztályát vezette. A KB és a Szervező Bizottság tagja. Koholt vádak alapján 1949 májusában letartóztatták, halálra ítélték és kivégezték. 1955 novemberében rehabilitálták. . A vallomásodat egy kicsit világosabban fogalmaztuk meg. Felolvasom neked: Belátom, hogy amit elkövettem azzal, hogy az amerikai kémszervezet magyarországi ügynöke voltam, jóvá nem tehető. Azzal igyekszem bűnösségemet enyhíteni, hogy beismerő vallomást teszek. Amikor konspirált úton utasítást kaptam az amerikai titkosszolgálattól arra, hogy Rajkkal vegyem fel a kapcsolatot, ezt közöltem Rajkkal és vele a kapcsolatot azóta tartom. Ettől kezdve Rajk volt a főnököm az amerikai titkosszolgálat érdekében kifejtett munkámmal kapcsolatban. Rajk jövő munkámra vonatkozóan konkrét utasításokkal látott el. A pártvezetőség politikájával kapcsolatban kifejtette saját álláspontját, ami lényegileg az volt, hogy nem ért egyet azzal, túlságosan és kizárólag a Szovjetunió befolyása érvényesül, és reméli, hogy idővel olyan politikát lehet majd érvényre juttatni a pártban, ami által fennálló magyar szempontok inkább fognak érvényesülni. Nekünk azon kell dolgozni, hogy ezt elősegítsük. Követendő taktikánkra vonatkozóan is utasítással látott el. A Tájékoztató Iroda közleményének megjelenése után megegyeztünk abban, hogy terveinknek a jugoszláviai események kedveznek, de egyszersmind óvatos munkára intenek. Kifejtette, hogy a nyílt sisak taktika a közlemény megjelenése után teljesen helytelen és lehetetlen lenne. (Szünet) P: Most felolvasom vallomásának egy részét, amit majd ő előtte is felolvasok. 1947 júliusában Brankov5 Lazar Brankov (Óbecse, 1912 –) A budapesti jugoszláv nagykövetség volt ügyvivője. 1948 őszén politikai menedékjogot kért Magyarországon. 1949 februárjában Moszkvában egy jugoszláv emigráns kormányjellegű szervezet létrehozásáról tárgyalt. 1949. júliusában letartóztatták, de nem tudták rávenni egy koncepciós perben való „főszerep” vállalására. Fizikailag nem bántalmazták. A szovjetek átadták a magyar hatóságoknak, a bíróság életfogytiglani fegyházra ítélte. 1956 áprilisában szabadult, októberben elhagyta Magyarországot. Franciaországban telepedett le. Kérésére a Legfőbb Ügyészség 1987 nyarán igazolta, hogy a magyar törvények értelmében nem minősül büntetett előéletűnek. egy lepecsételt borítékot adott át azzal az utasítással, hogy azt vigyem el Rajk lakására, és azt neki személyesen adjam át. Ezzel a levéllel kapcsolatban később Brankov elmondta, hogy Rajk nemcsak egyszerű jugoszlávbarát, hanem aktívan részt vesz abban a politikai és szervezési munkában, amelyet itt mi Magyarországon folytatunk. Elmondta azt is, hogy az a boríték, amit Rajknak


átadtam, utasításokat tartalmazott Rajk számára. Közölte továbbá azt, hogy Rajknak az a feladata, hogy részünkre rendszeres jelentéseket adjon: A./ A minisztertanács üléséről és határozatairól. B./ Az MKP Politikai Bizottságának üléséről és a Párt általános politikai és szervezési munkájáról. C./ A magyar Belügyminisztérium és különösen a Politikai Rendőrség szervezéséről és tevékenységéről. D./ Hogy tájékoztasson bennünket a magyar politikai és közéleti vezetőkről. E./ Mint az MKP Politikai Bizottságának tagja és mint miniszter, aktívan részt vegyen abban a messzemenő illegális hálózatnak megszervezésében, amelyet mi itt, Magyarországon hozunk létre. Tudomásom van arról, hogy Rajk odaadóan dolgozott ezeknek a feladatoknak a végrehajtásán. Tudomásom van arról, hogy ezekkel a feladatokkal kapcsolatban, rendszeresen találkozott illegálisan Brankovval. Több alkalommal, egyes esetekben én is adtam át neki utasításokat, zárt borítékban és ugyanúgy zárt borítékban átvettem tőle jelentéseket Brankov részére. Így volt ez? B: Igen. (Szünet) R: Olyan feladatok előtt állok, amiket... P: Mik ezek a feladatok? R: … P: Mi a célod neked azzal, hogy ennyire akarod húzni az időt? Neked el kell jutnod oda, hogy őszintén megmondjál mindent. R: Mindent megmondok őszintén, de azt nem mondhatom meg, hogy én idegen ügynök voltam. Mert nem voltam. P: Nézd, te az első percben is azzal kezdted, hogy mindent tagadtál és mindent lehazudtál. Másnap, már másképp beszéltél. Most már itt vagy több mint egy hete és még mindig ezt a játékot űzöd. Mi értelme van ennek? Mi értelme van annak, hogy az embereket magadra haragítsad? Ők sem fogják minden éjjelüket itt tölteni veled, mint ahogyan itt töltötték és ez tőled függ, hogy meddig fogják ezt csinálni, mint ahogyan csinálják. Közeledik az idő, amikor már nem így fogják csinálni. Ha téged ide behoztak, én ezt első este is mondtam, akkor nem véletlenül hoztak be és nem azért hoztak be, amiről eddig már hajlandó voltál beszélni, hanem egészen másért. És te azt hiszed, hogy nem tudnak rólad semmit? Csak azért hoztak be, amiről eddig volt szó? Pedig egészen másért hoztak be. Eljutottál-e oda, hogy hajlandó vagy beszélni? R: Én megmondtam, hogy én nem tudok mit mondani. P: Úgy látszik, hogy te nem vagy tisztában a helyzeteddel. Holnap megnyílik a Parlament, ezt tudod azt hiszem. Tudod azt is, hogy a Parlamentnek nem vagy tagja, nem vagy ott. Pénteken megalakul a kormány. Te a kormánynak nem vagy tagja. R: Azt is tudom. P: Valószínűleg gondolod, hogy kaptak tájékoztatást arról, hogy miért nem vagy tagja. R: Az valószínű. P: És te még mindig nem vagy hajlandó beszélni. Te reménykedsz például a Pártban is. A Pártból ki vagy zárva. Én nagyon szeretném, ha eljutnál odáig, hogy tudnál őszinte lenni, mert a te helyzeted nagyon meg fog változni. Mindjárt foglak szembesíteni emberekkel. Látom, meg vagy lepve, hogy azt mondtam, hogy a Pártból ki vagy zárva. Miért vagy meglepve? R: Mert a vizsgálat még nincs befejezve és meg vagyok győződve a vizsgálat eredményéről. P: Ha csak azt vesszük, amit te már eddig elismertél, képzeled, hogy egy olyan ember tagja maradhat a Pártnak? R: Azt hiszem, igen. P: Hát akkor te nagyon enyhén bírálod el. Nem mindig bíráltál mindent ilyen enyhén el. Látod, én megmondom neked, amit eddig is aláírtál, nemcsak, hogy annak alapján te a Pártnak már nem lehetsz tagja, hanem ennek alapján már olyan súlyos ítéletet kaphatsz, amilyenre te nem is gondolsz. És a helyzetedet tudod mivel súlyosbítottad? Ezzel a viselkedéseddel. Mert ha te eljutottál volna oda, hogy azt mondod, rendben van, én 120 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

elkövettem sok bűnt, de eljutottam oda is, hogy leírom amit elkövettem. És te nem tudtál eljutni odáig. És még mindig nem tudsz eljutni. És evvel (sic!) nehezíted meg a helyzetedet. D6: Cseresnyés Sándor vallomását ismertetem: Rajk Lászlónak beszámoltam arról, hogy előbb az angoloknál is, a jugoszlávoknál kémtevékenységet folytattam, illetve folytatok. Ezt Rajk tudomásul vette és helyeselte. Ezirányú tevékenységemről Rajknak, mint kémvonalon főnökömnek számoltam be. Ettől az időtől kezdve ezen a vonalon Rajkot főnökömnek tekintettem. Rajk már hetekkel a Tito-klikk árulását elítélő Kominformnyilatkozat előtt tájékoztatva volt a jugoszláv eseményekről. 1948. június elején Moszkvából való hazatérése után magához hívatott, és a következőket közölte velem: a közeljövőben meg fog jelenni a Tájékoztató Iroda leleplező közleménye Titoék ügyében, ezért nekem a jövőben, személyének előtérbe helyezését, a Rajk-kultusz erősítését és terjesztését, a pártvezetés bomlasztása céljából más módszerekkel kell folytatnom. Megmagyarázta, hogy semmi esetre sem ilyenirányú munkám beszüntetéséről van szó, hanem csupán arról, hogy a régi feladatokat új eszközökkel, óvatosabban és burkoltabb formában kell folytatnom. Én Rajk utasításait megértettem és a továbbiakban ennek megfelelően cselekedtem. Így van? Cs: Igen. Fenntartom. R: Nézz a szemembe. P: Sándor felállt, te is felállhatnál. Állj fel legalább. P: Mi a véleményed Cseresnyés vallomásáról? R: Szemenszedett hazugság. (Zaj van, 1-2 mondatot nem érteni.) P: Én megmondtam első este világosan, segíthetsz magadon, de nem így. Ki fogja azt elhinni, hogy mindenki hazudik, csak Rajk László nem?... Mi az, amit írsz most? R: 1-2 szó, amit... P: Emlékezz arra, amikor azt mondtad, hogy nem a Stolte Stolte László (Nyíregyháza, 1910 –) író, publicista. Az 1930-as években az egyetemi hallgatók kommunista szervezkedésének egyik vezetője Budapesten. 1949 júniusában szovjet elhárítók fogták el Bécsben és Magyarországra szállították. 1951-ben életfogytig tartó börtönre ítélték. Perújítás során a Legfelsőbb Bíróság büntetését 9 évi börtönre módosította. 1956-ban külföldre távozott. mondotta? Emlékszel te arra, mikor azt mondtad, hogy azt a pénzt, az 580 dollárt... D: Felolvasom Szőnyi vallomását: Belátom, hogy amit elkövettem azzal, hogy az amerikai kémszervezet ügynöke voltam, jóvá nem tehető. Azzal igyekszem bűnösségemet enyhíteni, hogy beismerő vallomást teszek. Amikor konspirált úton utasítást kaptam az amerikai titkos szolgálattól arra, hogy Rajkkal vegyem fel a kapcsolatot, ezt közöltem Rajkkal és vele a kapcsolatot azóta tartom. Ettől kezdve Rajk volt a főnököm az amerikai titkosszolgálat érdekében kifejtett munkámmal kapcsolatban. Rajk, jövő munkámra vonatkozóan konkrét utasításokkal látott el. A pártvezetőség politikájával kapcsolatban kifejtette saját álláspontját, ami lényegileg az volt, hogy nem ért egyet azzal, hogy túlságosan és kizárólag a Szovjetunió befolyása érvényesül, és reméli, hogy idővel olyan politikát lehet majd érvényre juttatni a Pártban, ami által önálló magyar szempontok inkább fognak érvényesülni. Nekünk azon kell dolgozni, hogy ezt elősegítsük. Követendő taktikánkra vonatkozóan is utasítással látott el. A Tájékoztató Iroda közleményének megjelenése után megegyeztünk abban, hogy terveinknek a jugoszláviai események kedveznek, de egyszersmind óvatos munkára intenek. Kifejtette, hogy a nyílt sisak taktika a közlemény megjelenése után teljesen helytelen és lehetetlen lenne. Így volt? Sz: Így van. R: Nézz a szemembe! P: Így van ez, Szőnyi? Sz: Így van. Teljes egészében megfelel. P: Van még valami mondanivalója?


Sz: Kérdezni szeretnék, ha megengedik. P: Tessék. Sz: Én nekem is nagyon keserves volt eljutni odáig, hogy teljes egészében, mindent, a legsúlyosabbat is megmondjam. Azt, hogy az amerikaiak szolgálatában álltam. De arra kérlek, hogy te is vállald... R: … (1-2 mondatot nem érteni.) Sz: Ez nem lecke. Én ezt azért mondom, mert én is keserves úton jutottam el idáig. Saját érdekemben, és amit még jóvá lehet tenni, azzal lehetséges, ha az ember mindent nyíltan feltár. Magad is talán el tudod kerülni azt, hogy olyan eszközöket alkalmaznak, mint amiket én is megkóstoltam. R: Jó, rendben van. P: Szőnyi is hazudik. R: Az én meggyőződésem, hogy ez nem szolgálja az ügyet. P: Milyen ügyet? R: Ez nem szolgálja azt, hogy az Államvédelmi Hatóság és a Párt teljes, tiszta képet kapjon. P: Nézd, te a Párt... Megmondtam neked, hogy a Pártból kizártak. R: Nem arról van most szó, hogy kizártak. Kizártak, vagy nem zártak ki a Pártból. P: Látod, kizártak, vagy nem zártak ki. Ez éppen olyan, mint hogy nem tudtál visszaemlékezni, hogy mikor vontak be a Pártba. R: Bocsánat, én azt mondtam, hogy kizártak, vagy nem zártak ki. Ez mindegy abból a szempontból, hogy a Párt, [a] Párthoz tartozók, vagy nem Párthoz tartozók érdekét egyformán igazságosan bírálja el. D: Boarov vallomása, amit most fel fogok olvasni: 1947. év júliusában Brankov egy lepecsételt borítékot adott át azzal az utasítással, hogy azt vigyem el Rajk lakására, és azt neki személyesen adjam át. Ezzel a levéllel kapcsolatban később Brankov elmondta, hogy Rajk nemcsak egyszerű jugoszlávbarát, hanem aktívan részt vesz abban a politikai és szervezési munkában, amelyet itt mi Magyarországon folytatunk. Elmondta azt is, hogy az a boríték, amit Rajknak átadtam, utasításokat tartalmazott Rajk számára. Közölte továbbá azt, hogy Rajknak az a feladata, hogy részünkre rendszeres jelentéseket adjon: A./ A minisztertanács üléséről és határozatairól. B./ Az MKP Politikai Bizottságának üléséről és a Párt általános politikai és szervezési munkájáról. C./ A magyar Belügyminisztérium és különösen a Politikai Rendőrség szervezéséről és tevékenységéről. D./ Hogy tájékoztasson bennünket a magyar politikai és közéleti vezetőkről. e./ Mint az MKP Politikai Bizottságának tagja és mint miniszter, aktívan részt vegyen abban a messzemenő illegális hálózatnak a megszervezésében, amelyet mi itt, Magyarországon hozunk létre. Tudomásom van arról, hogy Rajk odaadóan dolgozott ezeknek a feladatoknak a végrehajtásán. Tudomásom van arról, hogy ezekkel a feladatokkal kapcsolatban rendszeresen találkozott illegálisan Brankovval. Több alkalommal, egyes esetekben én is adtam át neki utasításokat, zárt borítékban és ugyanúgy, zárt borítékban átvettem tőle jelentéseket Brankov részére. Így van Boarov? B: Igen, így van. P: Ez sem igaz? R: Egyszerű a dolog... P: Én még egy kérdést felteszek neked. Én mondtam, hogy a Párt kizárt. R: Igen.


P: Itt több mint egy hete folyik a kihallgatás. Bizonyos dolgokat megkezdtél itt elismerni, azután beburkolóztál, ma is tagadásban vagy. Hiszed-e, hogy inkább tudnál a Párt részéről mondjuk egy vezető elvtárssal őszintébben beszélni? R: Én mindenesetre, hogyha van mód és lehetőség rá, szeretnék beszélni. P: Rendben van. Lásd, hogy mi milyenek vagyunk. Én lehetővé fogom tenni, bár késő van már, hogy még ma este tudjál beszélni vezető elvtárssal. R: Igen. Mielőtt lemegyek, egy dolgot szeretnék. P: Tessék. R: Ki vagyok zárva a Pártból; P: Igen. R: Azonkívül itt ülök úgy, mint egy őrizetes. P: Igen. R: Ilyen vallomások után, teljesen tudom, hogy mi vár rám, és mi a sorsom. Azzal megyek le innen, egy becsületes és ártatlan ember ellen tesznek sorozatosan olyan vallomásokat, ami nem felel meg a valóságnak. P: Az egy becsületes ember? Hát te magad elismerted már kikkel voltál körülvéve. A Stoltétól7 kezdve és így tovább.” Szembesítették Önök Rajk Lászlót kihallgatásai során? Igen. Rajk László a vizsgálat első időszakában szembesítve lett egy este Szőnyi Tiborral és Cseresnyés Sándorral. Ki vezette le ezt a szembesítést? Szücs Ernő Szücs Ernő (Győr, 1908 – Bp. 1950) Péter Gábor helyettese. Felelősség terheli a korszak koncepciós pereiben alkalmazott kegyetlen vizsgálati módszerekért. 1950 nyarán a katonai elhárítás vezetőjévé nevezték ki. Szeptember 23-án, mint állítólagos angol kémet, letartóztatták. A brutális bántalmazásba belehalt. 8 vezette. Rajtam kívül több áv.tiszt volt jelen. Nevükre nem emlékszem. A szabadság-hegyi tornyos villában történt. Emlékezetem szerint részt vett a szembesítésen Farkas Mihály is, ki a szoba túlsó végén a háttérben állt. Gépelte: Ené.9 Készült: 6 pld. 7 lap. A dokumentumot az 1945–1956 közötti törvénysértéseket feltáró kormánybizottság elnökeként találtam meg a BM Levéltárában, Péter Gábor és társai – V-150.028 jelzetű – iratai között. A dokumentumban szereplő rövidítések feloldása: P = Péter Gábor, Cs = Cseresnyés Sándor, B = Zsivko Boarov, D = dr. Décsi Gyula, Sz = Szőnyi Tibor, R = Rajk László. 1 Dr. Szőnyit, az MDP Káderosztály vezetőjét 1949. május 16-án tartóztatták le. 2 Cseresnyés Sándor újságírót, a BM Központi Sajtóosztály vezetőjét 1949. május 24-én vették őrizetbe. 3 Zsivkov Boarovot, a jugoszláv követség volt sajtóattaséját, Milos Moic „gyilkosát” 1948 nyarán fogták le az államvédelmisták. 4 Péter Gábor a BM ÁVH (jogelődei és jogutódai) vezetője 1945-től. 5 Lazar Brankovot, a jugoszláv követség Magyarországon ’48 őszén politikai menedékjogot kért ügyvivőjét, Moszkvában 1949. június 19-én vették őrizetbe.


6 Dr. Décsi Gyula a BM ÁVH vezető munkatársainak egyike 1949-ben. 7 Stolte László publicistát a szovjet elhárítók Bécsben, 1949. június 10-én fogták el és hurcolták Magyarországra. 8 Szücs Ernő, Péter Gábor helyettese, a Rajk-ügy vizsgálatának magyar vezetője. 9 Esztergályos Ferencné gépírónő. * II. Péter Gábor (életfogytiglanra elítélt) beadványa az MDP Pártbizottságának Szigorúan bizalmas! Tudatában vagyok annak, hogy magas Pártbizottság részére írok. A lelkiismeretem szavára hallgatok, mely azt diktálja, a pártnak mindent tudni kell! Az igazat! A valóságot! Lelkiismereti kérdést csinálok abból, hogy az igazat írjam. Kötelez erre 30 éves munkásmozgalmi múltam. 1. 22 évig voltam a Kommunista Párt tagja. 2. 20 évig voltam a Párt KV-nek tagja, az illeg. pártnak is. 3. 1932-ben illegális kongresszusi küldött voltam Moszkvában. 4. 1942–45 (majdnem 3 évig) mély illegalitásban dolgoztam, a fasizmus, a háború ellen! 5. Nyolc évig voltam az Államvédelmi Hatóság vezetője. 6. Hatszor voltam a Szovjetunióban. A Szovjetunió elvitt Szocsiba, Kiszlovodzba, Barvihára. 7. Kétszer voltam Sztálinnál (aki szeretettel ölelt magához). 8. Voltam Dimitrovnál (aki hozzám nagyon jó volt). 9. A Szovjetunió, a szovjet emberek mentették meg az életemet kétszer. (Először 1945. januárban. Másodszor 1953. júniusban.) 10. A becsületes múltú kommunista, Simon Jolán férje vagyok. Mindez arra kötelez, hogy kövessem a párt részére lelkiismeretem szavát. Leírjam az igazat – személyre való tekintet nélkül. Mert a pártnak mindent tudni kell! Ezért kérettem a Pártbizottságot, hogy hallgassanak meg! Kezdem azzal, hogy május 4-én miért nem tártam fel a Pártbizottság előtt mindazt, amit most itt elmondok. 1956. április 16-án, hétfőn délben Bakos ügyészségi főosztályvezető elé vezettek, aki a következőket mondta: „A pártból jöttem. Az ügyészségen vagyok. Írja le Rajk-, Kádár- és a katonai ügyek hogy történtek, a valóságnak megfelelően.” Kezdtem ismertetni. Azonban, amikor Rákosi Mátyás nevét kiejtettem, közbevágott, rám szólt: „Az Öregről ne beszéljen!” Kétszer is rám szólt: „Az Öregről ne beszéljen!” – Márpedig, ha Rákosi Mátyásról nem beszélhetek, nincs lehetőségem az igazat megmondani. Írásban kértem a kérdéseket. Másnap, április 17-én, kedden de. 11 órakor újra megjelent Bakos ügyészségi főosztályvezető. Megismételte: „Az Öregről ne beszéljen!” és átadta a mellékelt kérdéseket: 124 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Belkinnek milyen szerepe volt ezekben a vizsgálatokban? 2. Hogyan nézett ki a párt ellenőrző munkája ebben az időben? 3. A bírói, ügyészi szervek szerepe milyen volt? Hogyan születtek az egyes ügyekben a bírói határozatok? Képtelen vagyok ezekre a kérdésekre válaszolni anélkül, hogy Rákosi Mátyásról ne beszélnék. Miért? Mert Rákosi Mátyástól kapta Belkin a Rajk-ügy irányítását! Ez a valóság! Rákosi Mátyás Belkinnel beszélte meg a Rajk kihallgatására vonatkozó összes kérdéseket. Ezekről a megbeszélésekről Belkin a következőket mondta: „Heves viták folynak köztünk. Majdnem mindig összeveszünk. Mindig többet és többet akar. Sose elég. Most már az kell, hogy Rajk meg akarta ölni Rákosit. Ha benne van a jegyzőkönyvben, azt mondja: »Na, ugye mondtam magának.« Ha nincs benne: »Maguk nem ismerik az itteni viszonyokat.« Ezek magukhoz akarták ragadni a hatalmat! Bennünket meg akartak ölni!!!” (?) 1949. nyár derekán Belkin, Makarov ezredes és Szücs jelenlétében azt mondta: „Újra összeszólalkoztunk az Öreggel. Azt akarta, hogy Brankovtól vegyek ki egy jegyzőkönyvet, mely szerint utasításra állt át. Nem vállaltam!” Ebben Belkin nem hazudott! Mert még be sem fejezte, amikor Rákosi Mátyás felhívott telefonon és utasított, hogy Brankovtól vegyek fel egy jegyzőkönyvet, mely szerint: „utasításra állt át”. Hozzátette: „Nem értem a Belkint, miért nem akarja ezt megtenni?!” Belkin Rákosi Mátyáshoz hetenként háromszor járt be. Több esetben Makarov ezredessel együtt. Órákat töltött ott. Rákosi Mátyás utasítása alapján folytatta Belkin Rajk „kihallgatását”. Rákosi Mátyás utasításait egy könyvbe beírta. „Milyen kérdésekre kell Rajkot »kihallgatni«?” Ennek eredményeként készültek Rajk és társainak „vallomásai”. Rajk és társainak zárójegyzőkönyvei! 1949. augusztus második felében Rákosi Mátyás (Szabó József u.) lakásán összejöttünk négyen: 1. Rákosi Mátyás, 2. Jankó Péter, 3. Alapi Gyula, 4. Péter Gábor a Rajk-ügy tárgyalásának megbeszélésére. Ezen a megbeszélésen Rákosi Mátyás megadta a „szempontokat”, utasításokat Jankó Péternek mint bírónak, Alapi Gyulának mint ügyésznek a Rajk-ügy tárgyalásának menetére. Jankó Péter, Alapi Gyula az itt kapott utasítások alapján folytatták le a tárgyalást. A Rajk-ügy vádiratát elejétől végig Rákosi Mátyás szerkesztette. „Az ügyész csak a paragrafusokat készítse el!” – mondta Rákosi Mátyás. Rákosi Mátyás a saját maga által szerkesztett vádiratot külön repülőgépen Moszkvába vitte. Amikor Moszkvából visszahozta a vádiratot, a következőket mondta: „Hozzá ne nyúljanak! Ezen egy vesszőt ne változtassanak! Ennek így kell kijönni!” (Ezzel is adtam tovább Décsi Gyulának.) A tárgyalást megelőző napokban Rákosi Mátyás megkérdezte tőlem: „Mondja, az ügyész a vádiratot el fogja tudni úgy mondani, mintha a saját szavai lennének? „Majd megtanulja” – feleltem. Rákosi Mátyás önelégült mosollyal hozzátette: „Ugye, örülne az ügyész, ha ilyen vádiratot tudna írni?” A tárgyalás előtt Belkin bement Rákosi Mátyáshoz a tárgyalás előkészítését, lefolyását megbeszélni. A megbeszélés alapján Belkin a bíró, az ügyész részére a vádlottakhoz intézendő kérdéseket elkészítette. A Belkin által a bíró és ügyész részére elkészített kérdéseket a tárgyalás előtt, átnézésre, jóváhagyásra Rákosi Mátyáshoz beküldtem. Rákosi Mátyás a tárgyalással kapcsolatban 1. a vádlottak vallomásait, 2. a bíró kérdéseit, 3. az ügyész kérdéseit, 4. a vádbeszédet, 5. a védőbeszédeket, 6. az utolsó szó jogán a vádlottak mit akarnak mondani – szóról szóra elolvasta. Szóban és írásban megjegyzéssel ellátta. Jóváhagyta. 125 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A tárgyalás terméből Rákosi Mátyás szobájába hangszóró volt felszerelve. Az egész tárgyalás menetét végighallgatta. A szobájába – a Rajk-ügy tárgyalásának menetére – egy külön telefont szereltetett, mely a tárgyalási terem emeletén hozzám vezetett. Ezen a telefonkészüléken gyakran felhívott és a bíró, ügyész (vádlott) részére folyamatosan újabb és újabb kérdéseket, utasításokat adott: „A bíró keveset beszéljen! A vádlottat hagyja beszélni!” „Ez a vádlott jó lett volna, ha még tovább beszél!” „Látja, ez a baj, nem politikus ember ez a bíró! Nem tudja, hogy kell csinálni!” „Ahogy itt hallgatom, a hajam az égnek áll!” „A bíró minek vág közbe mindig a kérdéssel?! Miért nem hagyja a vádlottat kibeszélni?!” „Szünet előtt ne zárja le a vádlott kihallgatását, felmerülhetnek újabb kérdések, amit a szünet alatt meg kell beszélni.” „Meddig akarja ma folytatni a bíró a tárgyalást?! 3 órakor okvetlenül be kell fejezni! Különben a reggeli sajtó nem tudja közölni. Az esti adásban a rádiónak is közvetíteni kell!” Ezek voltak az utasítások a bíróság részére. Rákosi Mátyás utasításai a vádlottak részére: – „Mondja, meg lehet azt csinálni, hogy Szőnyi mondja a következőt: »A nyomozó szervekről azt terjesztették, hogy a vádlottaknál kényszerhatást, aktedront alkalmaznak. Mint vádlott és orvos kijelenthetem, meggyőződtem, hogy ebből egy szó sem igaz!« (És Szőnyi mondta.) Rákosi Mátyás utasított, hogy „a bíró Rajktól kérdezze meg: »Na és mi volt a céljuk?« Rajk válaszolja: »A földet visszaadni a földbirtokosoknak! A gyárat a gyárosoknak!«” (Így történt.) Rákosi Mátyás: „Meddig lesz még szünet? Folytassák a tárgyalást!” A tárgyalás újra megindult. Rákosi Mátyás a tárgyalás folyamán így határozta meg a bíró, az ügyész kérdéseit, a vádlott válaszait. A tárgyalás teljes menetét. Még a tanúkat is Rákosi Mátyás választotta, illetve jelölte ki, az őrizetesek közül. (Hozzátette, hogy a tárgyalás termében adjunk olyan látszatot, mintha szabadlábon lévő tanúról lenne szó. Így került Hrubár Ljubica – aki a jugoszlávok ellen tanúskodott – kezébe elegáns ridikül és öltözetnek elegáns utcai kosztüm, hogy olyan benyomást keltsen a tárgyalás [külföldi újságírók] közönségéből, mintha az utcáról most lépne a tárgyalóterembe.) A tanúk feladatát Rákosi Mátyás meghatározta. A tárgyalás közben váratlanul beiktatott kérdések a bírót – nemegyszer – megzavarták. A bíró nem mindig volt elég rugalmas hirtelen átkapcsolni a legújabb kérdéseknek megfelelően. Az előadottakat bizonyítani tudják: Jankó Péter bíró, Alapi Gyula ügyész, Décsi Gyula Décsi Gyula (Szentgotthárd, 1919 –) 1945–50 között a politikai rendőrség munkatársa, 1950–52-ben igazságügyi államtitkár, majd a miniszter első helyettese. 1952 novemberétől 1953 februárjáig igazságügy-miniszter. 1953. január 13-án letartóztatták (a Péter Gábor és társai elleni perben szerepelt). 1953-ban – törvénytelenül – 9 évi börtönre ítélték, büntetését az 1957. évi perújítást követően 8 évre csökkentették. Nyugdíjazásáig az Akadémiai Kiadó szótárszerkesztőségének vezetője volt. elítélt. De tud róla Belkinen kívül számos szovjet állampolgár, akiknek neveit érthető okok miatt, nem írom le. Be kell vallanom, a védőkre vonatkozó kérdéseket Rákosi Mátyás nem Belkinnel, hanem velem beszélte meg. A védők életrajzát előzőleg beküldtem. Rákosi Mátyás az életrajzok alapján választotta ki a megfelelőket. Az egyes vádlottakra meghatározta, kinek ki legyen a védője. Hozzátette: „A Rajk védője valami csúnya zsidó legyen!” Amikor a védők által előre elkészített védőbeszédeket (amit a védők szó szerint nem szívesen írtak le, mert szokatlan, felolvasni a védőbeszédeket, törvénytelen is) bevittem Rákosi Mátyáshoz – aki előttem minden 126 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

védőbeszédet elolvasott – közben ilyen megjegyzéseket tett: „Ennek a védőnek beszéde, majdnem vádbeszéd. Ez mégis védő. Védje is. Mondja azt, vegye a bíróság figyelembe a vádlott »beismerő vallomását« és »őszinte megbánását«.” Egy másik védőbeszédre megjegyezte: „Ki javasolta ezt a védőt? A hajam az égnek áll! Ha a régi világban egy védő így mert volna beszélni, letartóztatták volna!” Rákosi Mátyás a következőket mondotta: „A vádlottak az utolsó szó jogán hivatkozzanak a büntetlen előéletükre és mondják azt, hogy »tettüket« (?) megbánták!” Így folyt le Rákosi Mátyás rendezése mellett a Rajk-ügy tárgyalása! Ítélet előtt egy nappal Rákosi Mátyás áthívott a pártba. Szobájában, kabátzsebének belső zsebéből kivette pénztárcáját. Belőle egy 10 cm hosszú és 5 cm széles papírlapot. A papírlapra rá volt írva Rajk Lászlónak és társainak neve. Ítélete! – Rákosi Mátyás kézírásával. Így születtek a „bírói határozatok”! Így lett kimondva Rajk László és társai fölött a halálos ítélet! Kérdem, hogy mondjam el az igazat, ha ezeket nem mondhatom el? […] De nem azért kérettem a magas Pártbizottságot, hogy magamról beszéljek. Bevezetőben szeretném ismertetni, milyen irányítást kaptam, mint az ÁVH vezetője Rákosi Mátyástól, már 1945. ősz elején. Az eset a következő: 1945. augusztusban Rákosi Mátyás behívott a párt (Köztársaság tér) szobájába. Belkin elődjét, Muszejrov tábornokot találtam ott. Hárman voltunk. Rákosi Mátyás, Muszejrov tábornok és én. Rákosi Mátyás azt mondta a tábornoknak: „A Péter át fog adni öt embert, azokat »el kell intézni«!” Muszejrov Budapestről elment. Belkin megjött. Az öt embert a Hősök terén, éjjel 12 órakor Belkin embereinek átadtam. Kik voltak ezek? Demény, Skolnyik, Dobó, Cseh (az ötödik nevére már nem emlékszem). Rákosi Mátyás állandóan nyaggatott, „mi van már az öt emberrel?”. Megkérdeztem Belkint, aki azt mondta: „Már el vannak intézve, a Dunába dobtam őket.” Rákosi Mátyással közöltem. Rákosi Mátyás sóhajtott egyet és azt mondta: „Szláva Bogu!” [Hál Istennek!] Belkin 2 nap múlva így szólt hozzám: „Ha nem veszi vissza az öt embert, kiengedem őket az utcára!” Azt mondtam Belkinnek: „Hát azt mondta, már el vannak intézve!” Belkin azt válaszolta: „Ha Rákosi akarja, dobja őket a Dunába, mi ilyesmivel nem foglalkozunk!” Visszakaptam az öt embert. Így kezdődött Rákosi Mátyás részéről az irányításom. A Magyar Dolgozók Pártjában a gyanakvás és bizalmatlanság nemcsak Farkas Mihálynál volt meg, hanem Rákosi Mátyásnál is. Ez az igazság! És ezt elkendőzni, megkerülni vagy tovább elhallgatni nem volna méltó a KMP dicső múltjához, az 1919-es Tanácsköztársasághoz, a Magyar Dolgozók Pártjához! Mert éppen Rákosi Mátyás mondta: „A pártnak mindent tudni kell!” Ezért mindent úgy írok le, ahogy történt, mert „a pártnak mindent tudni kell”! Mi az igazság? A gyanakvás és bizalmatlanság Rákosi Mátyás részéről Rajk László iránt őrizetbe vétele előtt a következőkben nyilvánult meg: 1. 1947. decemberben, a pártban, a szobájában azt mondta: „Mit tudott ez a Rajk maguknál esténként 3–4 órát beszélni, amikor itt, a titkársági ülésen alig hallani a hangját? Igaz, itt nála képzettebb emberek vannak.”


2. 1947. december végén, telefonon a következőket mondta: „Miért nem lépteti elő magát ez a Rajk? Na, majd én elintézem, hogy maga altábornagy legyen!” 3. Rajk László belügyminisztersége alatt (amikor még a belügyhöz tartozott az ÁVH) 1946–48 között, több alkalommal a következőket mondta: „Nézze, én magával már közlöm, de maga még ne tudjon róla. Majd meg fogja kapni Rajktól is – mégis ő a belügyminiszter.” 4. 1948. májusban Rajk László a Szovjetunióba ment nyaralni. Rákosi Mátyás Kádár Jánost vele küldte (enyhén szólva), nem nyaralás céljából. Mi ez, ha nem kétkedés és bizalmatlanság a régi pártkáderekkel szemben? 5. 1949. április közepén, szobájában a következőket mondta: „Tudja, az ilyen hosszú, sovány, »mefisztószerű« emberek, mint ez a Rajk, rosszindulatúak, sötét lelkűek, gonoszak. Ezt már régen megírta egy görög filozófus, Arisztotelész.” Ezek csak felszínre jött apróságok. Ha szándékomban volna memóriámat erre beállítani – úgy érzem – más dolgok is eszembe jutnának. Mindez Rajk László őrizetbe vétele előtt történt. Mi történt Rajk László őrizetbe vétele után? Beria őrizetbe vétette Brankovot. Moszkvában kihallgatták. Brankov jegyzőkönyvét, amit Abakomov vett fel, Beria eljuttatta Rákosi Mátyáshoz. Rákosi Mátyás 1949. június végén, este ½ 11 órakor lakására hivatott. Íróasztala előtt Brankov moszkvai, orosz nyelvű jegyzőkönyvét – szóban – lefordította. A jegyzőkönyv szerint Brankovnak arról volt tudomása, hogy Mrázovicsnak, Jugoszlávia volt budapesti követének fel kellett volna keresni Rajkot. Rákosi Mátyás azt mondta: „Nézzenek utána, mert ez a találkozás biztosan megtörtént valahol, csak maguk nem tudnak róla.” Rajk László ekkor már 1 hónapja őrizetben volt. Ilyen találkozásnak nyoma sem volt. 1949. július elején, egyik reggel Szücs Ernő a következőket mondta: „Tegnap este az Öreg felhívott, téged keresett. Nagyon dühösen mondta, hogy lehet az, még mindig nem tudták megállapítani, hogy Mrázovics hol találkozott Rajkkal? Hát maguk küldték át az a jelentést, hogy Mrázovicsnak vidéken van egy szeretője. Ott kell keresni! Mert az olyan hely a legalkalmasabb az ilyen találkozásokra. Mrázovics csak közvetítő lehetett. Ott a két belügyminiszternek kellett találkozni. Csak maguk nem tudnak róla.” Így mondta nekem Szücs. Szűcs azután addig kezdte keresni, hogy eljutott Paksra, ahol Mrázovics szeretője, Tarisznyás Györgyi lakott. Kételkedtem egy ilyen találkozásban. Nehezen tudtam elképzelni. Szücs kezdett Rajktól idevonatkozó jegyzőkönyveket felvenni. Rákosi Mátyásnak a pártban, egyik de. (az alacsony székben ültem) azt mondtam: „Vannak a vallomásokban részek, amit hitetlenül fogadok.” Rákosi Mátyás azt mondta: „Még az kell, hogy maga is kételkedjék. Majd tisztázódik!” Jevdokimenkó szovjet ezredesnek, a Gorkij fasorban, az autóban, a Lövölde tér és a Városliget közötti részen, a Városliget irányába haladva panaszkodtam, hogy erőltetést látok. Megérkezett Belkin. 3 órát tájékoztattam Makarov ezredes jelenlétében a Boróka utcai házban. Kihangsúlyoztam, mit nem hiszek el. Belkin felírta. Belkin kezdett bejárni Rákosi Mátyáshoz. A jegyzőkönyvek gyártása megindult. Belkinnel legalább háromszor mondtam, én nem csinálnám, csak ha a párt főtitkára azt mondaná: „a párt érdeke”. Belkin azt válaszolta: „Így nem fejezheti ki magát”. (Beküldtem egyszer Mindszenty jegyzőkönyvét olyan aláírással, hogy neve alatt c. f. volt. Rákosi Mátyás megkérdez te, mi ez a c. f.? Azt válaszoltam, „valami vallási marhaság”. „Nem! Ez nem vallási marhaság, hanem azt jelenti, egy szó sem igaz.” Visszamentem. Behozattam Mindszentyt [odahívattam Décsit, aki tud latinul]. Décsi jelenlétében megkérdeztem, a c. f. mit jelent. Mindszenty bevallotta, hogy kettős értelmezése van. Rákosi Mátyásnak igaza volt.) Ezért csodálkoztam azon, ha a c. f.-ből, ami latinul volt, Rákosi Mátyás meg tudta állapítani, hogy nem igaz. Akkor hogy lehet az, hogy olyan óriási műveltséggel rendelkező, hatalmas marxista-leninista tudással felfegyverkezve, gazdag illegális ismeretekkel felszerelve, a konspirációs ismeretének birtokában, hihető ilyesmi, hogy Rankovics jugoszláv belügyminiszter illegálisan Magyarországra jön azért, hogy Rajkkal Pakson találkozzon?! Ilyent nem lehet komolyan elhinni olyan embernek, a) aki birtokában van a marxista-leninista 128 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

elméletnek és óriási illegális tapasztalatokkal rendelkezik a nemzetközi munkásmozgalom terén; b) aki illegálisan dolgozott hosszú éveken keresztül, és ismeri a konspiráció törvényeit. Miért? Egyszerűen azért, mert dekonspiráció esetén még mindig kevesebb baj származik abból, ha Rajk megy Jugoszláviába, mintha Rankovics jön Paksra. Ez bizonyításra nem is szorul. Rákosi Mátyás felhívott telefonon és azt mondta: „Látja, ha elfogta volna Rankovicsot Pakson, Lenin-rendet kapott volna.” Azt válaszoltam: „Meg is érdemeltem volna.” Kádár János (belügyminiszter volt) 1949. aug. elején, a Belügyminisztériumban azt mondta: „Tudod, Péter, sehogy sem mentek a fejembe ezek a jegyzőkönyvek. Nem tudom, hogy készülnek. Nem tudtam hinni bennük. Tele voltam kételkedéssel. Nem értettem, hogy lehet ez? Bementem az Öreghez, és az Öreg 1 ½ órán át meggyőzött engem, hogy minden így igaz. Ezért most már elhiszem.” Farkas Mihály Farkas Mihály (Abaújszántó, 1904 – Bp. 1965) Nyomdász. 1921-től a csehszlovák kommunista ifjúsági mozgalom egyik vezetője, 1929–37 között a Kommunista Ifjúsági Internacionálé titkára. 1944 végén hazatért, nemzetgyűlési képviselő lett. Az MKP KV, majd a PB és a Titkárság tagja, 1946 végétől a párt főtitkárhelyettese. 1953 augusztusától az MDP KV titkára, 1948–53 között honvédelmi miniszter. 1955-ben a törvénysértő perekben játszott szerepe miatt kizárták a KV-ből. 1956. október 13-án letartóztatták és 1957-ben 14 évi börtönre ítélték. 1960. április 1-jén egyéni kegyelemmel szabadult, ezután kiadói lektorként dolgozott. azt mondta: „Révai írt Barviháról az Öregnek egy levelet, azt írja, nem hisz ezekben a vallomásokban.” („Szerencséje ennek a Révainak, hogy most nincs itthon, mert ő is le lenne fogva” – tette még hozzá.) Kádár János őrizetbe vétele 1951. április végén, csütörtök du. ½ 5–5-ig beszélt Rákosi Mátyás Zöld Sándorral – lemondásáról. A PB megkritizálta. Másnap, péntek de. mint belügyminiszter lemondott. Minisztertanács után hazament, agyonlőtte feleségét, anyósát, két gyerekét, végül saját magát. Búcsúlevelet hagyott. „Kedves Elvtársak! Tudom, mi vár rám és családomra. Minek várjam meg, hogy hosszú tortúra után legyen ez a sorsom? Inkább így fejezem be családommal együtt. Nem így képzeltem el a Kommunista Párt vezetését. Ez nem kritika, amiben részesültem, hanem halálban...” Ezzel a levél megszakadt. (A levelet átadtam Rákosi Mátyásnak.) Még aznap, pénteken du. ½ 2 órakor telefonon utasított Rákosi Mátyás, hogy Kádár Jánost a du. folyamán vegyem őrizetbe. Később azt mondta: „Azért kellett Kádárt őrizetbe venni, mert ha megtudta volna Zöld öngyilkosságát, ő is öngyilkos lett volna.” Magas hely mondta: „Ilyesminek nem lenne szabad történni!” Amikor átküldtem az ítéletekre a javaslatot, felhívott telefonon: „Ebben az ügyben csak ez az egy (Haraszti? – meg is kérdőjelezte) halálos ítélet lesz?” Szücs Ernő halála 1950. októberben felhívott Rákosi Mátyás: „Bevallotta már ez a rohadék Szűcs, hogy provokátor volt?” „Nem” – mondtam. Erre rendkívül dühös hangon mondta: „A tűz égesse meg ezt a rohadék Szücsöt! Két napig éjjelnappal úgy veresse, hogy ropogjanak a csontjai!” – Továbbadtam Farkas Vladimirnek, Károlyi Mártonnak. Ők úgy megverették, hogy Szücs Ernő belehalt. Miért lettem őrizetbe véve? Mert aláírtam Moszkva részére egy óvó levelet. Mi volt a célja? Jelezni időben, hogy baj készül. A Rajk-ügyben erőltetés folyik. (Szücs belekevert elvtelen dolgokat is.) Engem jó szándék vezetett. A levél aláírásommal 1949. nyár derekán jutott ki Moszkvába. 1953. január 2-án, este 6 órakor került – Berián keresztül – Rákosi Mátyás kezébe. Ezért lettem 24 óra múlva kegyetlen módon a becsületes kommunista Simon Jolánnal együtt őrizetbe véve. Ez az aláírás több ember életébe (Szaberszki, Juhász, Susztig stb.), mérhetetlen fájdalomba, kínba, szenvedésbe, testi-lelki gyötrelembe, könnybe, megaláztatásba került. De elégtételt kaptam azzal, hogy a Szovjetunió (volt) budapesti nagykövetének (Puskinnak) helyettese, Tyiskov tanácsos Moszkvából bejött hozzám a Konti utcai fogházba (erre még nem volt példa), ahol 3 fő kérdése volt: 1. Igaz, hogy 1931 óta tagja a pártnak? 129 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

2. Igaz, hogy 1932-ben illegálisan, kongresszusi küldött volt Moszkvában? 3. Igaz, hogy a háború alatt majdnem 3 évig illegálisan itthon dolgozott? Felírta. Kivitte Moszkvába. Jólesett. És jólesett az is, hogy Gerő Ernő bejött hozzám (mert erre sem volt még példa). Befejezésül legyen szabad Simon Jolánról néhány sort írnom. Sok fájdalom, keserűség, megalázás érte. Most gyári munkás. Szorgalmas, becsületes. Már 1928-ban tagja volt a pártnak. 1929–30-ban 16 hónapi börtön alatt, mint 22 éves fiatal lány, magánzárkában vett részt a 15 napos országos nagy éhségsztrájkban. (Ez alatt az idő alatt 11 kg-ot lefogyott.) 1932-ben, 34-ben újra bebörtönözték. Majdnem minden évben prevencióra bevitték. 1940–41-ben a Szovjetunió dicséretéért 9 hónapra leinternálták. A rendőrségen egyik veséjét leverték. A csendőrségen kezét-lábát feketére verték. De Simon Jolán hű maradt a párthoz, a nemzetközi munkásmozgalomhoz. És most nem érdemli meg a becsületes múltú Simon Jolán, hogy párttag legyen? Fáj. Nagyon fáj. Végül. 1953–54–55-ben írtam a szovjet tanácsadónak, hogy szovjet emberrel szeretnék beszélni. Háromszor nem ettem 3–4 napig (levelem elakadt). 1955. szeptember végén írtam Gerő Ernőnek. A levél 5 napon keresztül bejárt „ungot-berket”. A 6. napon Halustyik Mihály százados elővezettetett és emelt hangon a következőket mondta: „Magának nincs joga írni! Már meg mondtam!” És ezzel előttem a Gerő Ernő részére írt borítékot darabokra összetépte. Miért nincs nekem jogom Gerő Ernőnek – aki a Konti utcai fogházban bent volt nálam – az igazat megírni? Kérelem a Pártbizottsághoz. Az írásban szovjet állampolgárok levelei is szerepelnek. Kérek egy példányt átadni a Szovjetunió Kommunista Pártjának. Köszönöm, hogy a Pártbizottság meghallgatott. Budapest, 1956. július 10-én. Péter Gábor életfogytiglanra elítélt

2. Képek






1. Életrajzok. Lazar Brankov, Cseresnyés Sándor, Décsi Gyula, Farkas Mihály, Péter Gábor, Rajk László, Stolte László, Szõnyi Tibor, Szücs Ernõ Szereplők LAZAR BRANKOV (Óbecse, 1912 –) A budapesti jugoszláv nagykövetség volt ügyvivője. 1948 őszén politikai menedékjogot kért Magyarországon. 1949 februárjában Moszkvában egy jugoszláv emigráns kormányjellegű szervezet létrehozásáról tárgyalt. 1949. júliusában letartóztatták, de nem tudták rávenni egy koncepciós perben való „főszerep” vállalására. Fizikailag nem bántalmazták. A szovjetek átadták a magyar hatóságoknak, a bíróság életfogytiglani fegyházra ítélte. 1956 áprilisában szabadult, októberben elhagyta Magyarországot. Franciaországban telepedett le. Kérésére a Legfőbb Ügyészség 1987 nyarán igazolta, hogy a magyar törvények értelmében nem minősül büntetett előéletűnek. CSERESNYÉS SÁNDOR (Temesvár, 1909 – Bp. 1971) Újságíró. A spanyol polgárháborúban való részvétele után a franciák internálták. 1946 októberéig az angol hadseregben szolgált, s adatokat adott át a jugoszláv államvédelmi hatóságok számára is. Rövid jugoszláviai tartózkodás után hazatért és 1947 januárjától a Belügyminisztérium központi sajtóosztályának vezetője lett. 1949 májusában letartóztatták és 6 évi kényszermunkára ítélték. Az 1955. évi perújítás nyomán büntetését 4 évi börtönre módosították. 1963-ban rehabilitálták. DÉCSI GYULA (Szentgotthárd, 1919 –) 1945–50 között a politikai rendőrség munkatársa, 1950–52-ben igazságügyi államtitkár, majd a miniszter első helyettese. 1952 novemberétől 1953 februárjáig igazságügyminiszter. 1953. január 13-án letartóztatták (a Péter Gábor és társai elleni perben szerepelt). 1953-ban – törvénytelenül – 9 évi börtönre ítélték, büntetését az 1957. évi perújítást követően 8 évre csökkentették. Nyugdíjazásáig az Akadémiai Kiadó szótárszerkesztőségének vezetője volt. FARKAS MIHÁLY (Abaújszántó, 1904 – Bp. 1965) Nyomdász. 1921-től a csehszlovák kommunista ifjúsági mozgalom egyik vezetője, 1929–37 között a Kommunista Ifjúsági Internacionálé titkára. 1944 végén hazatért, nemzetgyűlési képviselő lett. Az MKP KV, majd a PB és a Titkárság tagja, 1946 végétől a párt főtitkárhelyettese. 1953 augusztusától az MDP KV titkára, 1948–53 között honvédelmi miniszter. 1955-ben a törvénysértő perekben játszott szerepe miatt kizárták a KV-ből. 1956. október 13-án letartóztatták és 1957-ben 14 évi börtönre ítélték. 1960. április 1-jén egyéni kegyelemmel szabadult, ezután kiadói lektorként dolgozott. PÉTER GÁBOR (Újfehértó, 1906 –) Szabósegéd. 1941-től 1953-ig a kommunista párt (KMP, KP, MKP, MDP) tagja. 1945 januárjától a Magyar Államrendőrség Budapesti Főkapitánysága politikai Rendészeti Osztálya, a budapesti Államvédelmi Osztály (ÁVO), majd a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága (ÁVH) vezetője lett. Döntő szerepet játszott a korszak törvénysértő pereinek előkészítésében, a kegyetlen vizsgálati és vallatási módszerek alkalmazásában. 1953. január 3-án letartóztatták és egy anticionista, antiszemita koncepciós kémper keretében életfogytig tartó börtönre ítélték. Ezt az 1957. júniusi perújítás nyomán 14 évi börtönre módosították. Egyéni kegyelemmel szabadult 1960. áprilisi 1-jén. Nyugdíjazásáig könyvtárosként dolgozott. RAJK LÁSZLÓ (Székelyudvarhely, 1909 – Bp. 1949) 1930-ban magyar–francia szakos egyetemi hallgatóként bekapcsolódott az egyetemi ifjúság kommunista szervezkedésébe. 1932-ben és 1933-ban bíróság elé állították. 1936-ban Csehszlovákiába, majd Spanyolországba ment. A spanyol polgárháború után Franciaországba internálták. 1941-ben németországi munkatáborba került, ahonnan megszökött és hazatért. 1944 decemberében Sopronkőhidára, majd újra Németország hurcolták. 1945 májusában hazatért. Nemzetgyűlési képviselő lett. 1945–49 között az MKP, majd az MDP KV és PB tagja, főtitkárhelyettes. 1946–48 között belügyminiszter, 1948 augusztusától külügyminiszter. 1949 májusában letartóztatták, koncepciós per során halálra ítélték és kivégezték. 1955-ben rehabilitálták. STOLTE LÁSZLÓ (Nyíregyháza, 1910 –) író, publicista. Az 1930-as években az egyetemi hallgatók kommunista szervezkedésének egyik vezetője Budapesten. 1949 júniusában szovjet elhárítók fogták el Bécsben és Magyarországra szállították. 1951-ben életfogytig tartó börtönre ítélték. Perújítás során a Legfelsőbb Bíróság büntetését 9 évi börtönre módosította. 1956-ban külföldre távozott. SZŐNYI TIBOR (Bp. 1903 – Bp. 1949) Orvos. 1930-tól a KMP tagja. 1932-től külföldön (Ausztria, Csehszlovákia, Svájc) végzett pártmunkát. 1945 után az MKP KV Szervező Bizottság Titkárságát, majd a KV


káderosztályát vezette. A KB és a Szervező Bizottság tagja. Koholt vádak alapján 1949 májusában letartóztatták, halálra ítélték és kivégezték. 1955 novemberében rehabilitálták. SZÜCS ERNŐ (Győr, 1908 – Bp. 1950) Péter Gábor helyettese. Felelősség terheli a korszak koncepciós pereiben alkalmazott kegyetlen vizsgálati módszerekért. 1950 nyarán a katonai elhárítás vezetőjévé nevezték ki. Szeptember 23-án, mint állítólagos angol kémet, letartóztatták. A brutális bántalmazásba belehalt.


1. Péter Gábor Rákosiról, a szovjet elvtársakról, 1956. július. Dokumentumok HAJDU Tibor Péter Gábor Rákosiról, a szovjet elvtársakról 1956. július Péter Gábort, az ÁVH 1945–1952 közötti főnökét 1956. július közepe táján felszólították, hogy írja meg „az igazságot” a Farkas Mihály bűneit vizsgáló bizottságnak. Péter Gábor, aki életfogytiglani börtönbüntetését töltötte, megértette, mit kívánnak tőle. Erre vallomásában, a biztonság kedvéért, utalt is. Miután addigi kihallgatói mindig leintették, ha érintette Rákosi Mátyás szerepét a koncepciós perek elhatározásában és kivitelében, most viszont arra utasították; hogy személyekre való tekintet nélkül írja le az igazat, felfogta, hogy nem csupán az ő vallomása nélkül is menthetetlen Farkas Mihályról van szó, hanem Rákosiról is. Ezért míg korábbi vallomásaiban Rákosihoz való személyes hűségét hangsúlyozta, most „kipakolt”. Farkas ügyét az MDP KV 1956. július 18–21-i ülése tárgyalta meg. Ezen az ülésen azonban megjelent Anasztáz Mikojan, és lemondásra szólította fel Rákosit. Június 30-án Rákosi még elérte Déry Tibor és Tardos Tibor kizárását a pártból, a Petőfi Kör elítélését, és még szigorúbb akciót készített elő Nagy Imre hívei ellen. Július elseje és tizedike között Moszkvában mást határoztak: erre mutat az is, hogy a PB július 12-i ülésén Gerő, Piros belügyminiszter és más tájékozottak nyíltan szembehelyezkedtek Rákosi fent említett tervével, és elvetették azt a KB ülésre készített egész beszámolótervezetével együtt. Feltehető, hogy Piros ennek megfelelő instrukciókat adott Péter vallomásához. A vallomásban foglaltak mégis megfelelnek a tényeknek; hiszen Rákosi felelőssége olyan súlyos volt, hogy a tények ily rövid ismertetése elég lehetett sarokba szorításához. Egyébként – bár a História nem rendelkezik a beadvány eredetijével, részleteit egy kalózkiadás („El nem égetett dokumentumok”; Szabad Tér Kiadó, 1990) alapján közli – magam tanúsíthatom a szöveg hitelességét. 1956 novemberében néhány levéltáros kollégámmal megbízást kaptunk, hogy szedjük össze az őrizetlenül maradt pártiratokat; egy fél éjszakán át álltam a „mackós” kisiparos mellett, hol a lámpát, hol a fúrógépet tartva, míg végre ki tudta nyitni Gerő páncélszekrényét. Mikor kiemeltem a kis szekrény tartalmát, legfelül Gerő párttagsági könyve feküdt, alatta Péter vallomása. A szöveg számos fordulata elfeledhetetlen és utánozhatatlan. Némi magyarázat a szöveghez. Belkin altábornagy a szovjet biztonsági szervek képviselője volt a népi demokratikus országokban. Miután Péter Gáborék Rákosi és Farkas irányításával sem tudtak a Rajk-ügyből megfelelő Schauprozess-t összehozni, Belkin Budapestre jött, és átvette a per előkészítését. Bizonyos pontokon túlzottnak találta Rákosi óhajait (pl. Rajk és Rankovics paksi „találkozása”, Brankov kettős ügynökséggel vádolása, stb.), de miután Rákosi Moszkvában Sztálin elé terjesztette az általa véglegesített vádiratot, érvényesíthette akaratát. Belkin viszonylagos óvatosságára jellemző a Deményékről szóló 45-ös sztori – nyilván ezért hivatkozik rá Péter Gábor, no meg maga mentségére. A Mindszenty-epizódot nagyjából hasonlóan adja elő emlékirataiban maga Mindszenty. Szücs Ernő ezredes Péter Gábornak a Szovjetunióban kiképzett helyettese (1946– 1950) a Rajk-ügy gyakorlati lebonyolítója volt. Nyilván Belkin felszólítására írt Moszkvába egy „jelentést”, melyben rámutatott a Rajkügyben folytatott eljárás „problémáira”, a magyar pártvezetés felelősségére. Décsi Gyula volt ÁVH ezredes emlékezése szerint a jelentést Szücs írta és Décsi jelenlétében felszólította Pétert, hogy írja alá. Péter először tiltakozott, azzal, hogy nem is érti az orosz szöveget, mire Szücs összefoglalta neki a lényeget, anélkül, hogy szó szerint lefordította volna. Furcsa, de ezután Péter aláírta – eszerint Belkin utasítására bármilyen nyelven bármit aláírt volna. Az ilyen bejelentések Moszkvában olykor csak irattárba kerültek; olykor éppenséggel küldőik ellen használták fel őket. 1950 októberében valami okból Szücs Ernő került sorra – ezért Péter Gábor aláírását csak holmi ellenjegyzésnek tekinthették; sőt éppen őt bízták meg Szücs likvidálásával. Tudta-e Rákosi már 1950-ben, hogy a levélen szerepel Péter aláírása is? Nem valószínű. Péter Gáborra 1953 elején került sor, s bizonyára nem a három és fél éves, Szücs ellen már felhasznált levél miatt, ha jónak is látták; hogy ekkor Rákosi tudomására hozzák Péter bűnrészességét. Az sem valószínű, hogy Berijának személyesen köze lett volna Péter letartóztatásához, akkor már inkább Tyiskov tanácsos megjelenéséhez Péter börtönében – a Berijára való hivatkozás motívuma, két évvel kivégzése és általános bűnbakká avatása után, nyilvánvaló. 137 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Már amennyire ezekben az ügyekben valami nyilvánvaló vagy ép ésszel felfogható lehet.

2. Képek




1. Levelek Magyarország hadba lépésrõl. Hozzászólások Borhi László: Egy anekdota igazságtartalma c. cikkéhez NYÍLT TÉR Levelek Magyarország hadba lépéséről Szerkesztőségünkhöz több levél érkezett – köztük dr. Dunka Sándor debreceni és dr. Stampa László kanadai olvasónk levele –‚ amelyek az 1992/2. számunkban megjelent „Egy anekdota igazságtartalma” c. cikkünk „anekdotáját” pontosítják. Szerkesztőségünk most egy csokorra valót ad közre a szóban forgó történet változataiból – kezdve a Ciano-naplóban megjelent eredetivel –‚ hiszen az ilyen típusú forrás műfajánál fogva kisebb-nagyobb torzulásokkal terjedt. (A szerk.) 1. Ciano naplója 1939–1943 Gróf Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter 1936–1943, teljes, rövidítés nélküli naplói (szerk.: Hugh Gibson, ford.: Bányász György) Bp. Atheneum é.n. (1946); 448–449. oldal. 1942. május 11. (…) A magyarok nyugtalanságára jellemző a következő kis, Budapesten szájról-szájra járó történet. Magyarország minisztere hadat üzen az Egyesült Államoknak, de a közlést átvevő megbízott nem nagyon tájékozott az európai ügyekben és ezért több kérdést tesz fel. Megkérdezi: „Magyarország köztársaság?” „Nem, királyság.” „Eszerint önöknek királyuk van?” „Nem, tengernagyunk van.” „Így tehát önöknek van flottájuk?” „Nem, egyáltalán nincs tengerünk.” „Önöknek tehát követeléseik vannak, nemde?” „Igen.” „Amerikával szemben?” „Nem.” „Angliával szemben?” „Nem”. „Oroszországgal szemben?” „Nem.” „Hát akkor kikkel szemben vannak meg önöknek ezek a követeléseik?” „Romániával szemben.” „Így hát hadat fognak üzenni Romániának?”


„Nem, Uram, mi szövetségesek vagyunk.” Ebben a paradoxon-sorozatban igen sok igazság rejlik. 2. Az egyik változat Lázár István: Mire legyünk büszkék? (Valóság 1967/4. szám) Szereplők: Truman, akkor államtitkár, később az USA elnöke és az ügyeletes titkár. (...) Idő: 1941. december. – Jó reggelt, jó reggelt. No, mi újság? – Államtitkár úr, Magyarország hadat üzent nekünk. – Miféle ország is ez a Magyarország? – Kisebb királyság Kelet-Európában. – Ki a királya? – Hát királya, az nincsen. – Ki akkor a vezetője? – Horthy Miklós ellentengernagy, kormányzó. – Ellentengernagy? És melyik tenger mellett is fekszik ez az ország? – Hát tengere az nincs. – Úgy!? No és mi baja van velünk ennek az országnak? – Velünk semmi. Romániával szemben vannak területi követelései. – Románia? – Kisebb királyság Kelet-Európában. – Románia a mi szövetségesünk? – Nem, államtitkár úr, Románia Magyarország szövetségese... 3. A másik változat Sükösd Mihály: Az életrajzírás nehézségei (Valóság 1990/1. szám) Színhely: Washington, State Department. Idő: 1941. december. Szereplők: Harry Truman, akkor külügyi államtitkár, később az USA elnöke, továbbá a kelet-európai osztály vezetője. – Jó reggelt, jó reggelt. Mi újság? – Uram, Magyarország ma hajnalban hadat üzent az Egyesült Államoknak. – Magyarország, Magyarország... Miféle ország is ez a Magyarország? – Kisebb királyság Kelet-Európában. – Királyság? És ki a királya? – Királya több mint húsz éve nincs. – Akkor ki vezeti ezt az országot? 142 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

– Horthy Miklós ellentengernagy, kormányzó. – Ellentengernagy? Hát melyik tenger mellett terül el ez az úgynevezett Magyarország? – Tengere több mint húsz éve nincs. – És mit óhajt tőlünk ez az úgynevezett Magyarország? – Tőlünk semmit. Romániával szemben vannak területi követelései. – Románia? Miféle ország is ez a Románia? – Szintén kisebb királyság Kelet-Európában. – Romániát is ellentengernagy kormányozza? – Nem, uram, Romániában Mihály király uralkodik. – Románia a mi szövetségesünk? – Nem uram, Románia Magyarország szövetségese... 4. Dr. Dunka Sándor debreceni olvasónk változata Az eredeti anekdota szerint nem is Truman, hanem a Fehér Ház közép-európai szakértője referál az elnöknek, s a párbeszéd az általam ismert anekdota szerint az alábbiaknak zajlott le: Elnök: Egyre többet hallani a politikában Magyarországról, s mivel ez az ország közép-Európában van, kérem szíveskedjen tájékoztatni. Milyen ennek az országnak az államformája? Szakértő: Királyság, elnök úr. E.: És ki a királya? Sz.: Királya nincs, jelenleg egy ellentengernagy áll az élén mint kormányzó. E.: Ellentengernagy! De hiszen akkor ennek az országnak tengere és flottája van. Sz.: Nem, Elnök Úr! Ennek az országnak nincs sem tengere, sem flottája. E.: Van-e ennek az országnak ellentéte, követelése más államokkal szemben? Sz.: Igen Uram! Területi követelése van Szlovákiával, Romániával és Horvátországgal szemben. Ezek mind német szövetségesek. Sőt területi követelése van Nyugat-Magyarország miatt magával Németországgal szemben is. E.: Akkor ez az ország velünk van! Ellenük! Sz.: Nem Uram! Ellenünk van, velük!


1. Polgári lakáskultúra. Új könyv ajánlása. Hanák Péter ajánlja azonos címû kötetét HANÁK Péter Polgári lakáskultúra Új könyv ajánlása A ház és a lakás ősidők óta számos elsőrendű szükségletet elégít ki a természet elleni védekezéstől a családi élet intim szférájáig. Ennél fogva kerete és találkozási pontja csaknem valamennyi élettevékenységnek: biológiainak, társadalminak, kultikus-szimbolikusnak. A lakáséletmód jellemző és minősítő jelentőségét éppen az adja meg, hogy emberi alaptevékenységek egyesülnek és tárgyiasulnak benne: az önfenntartó vegetatív, a célracionális alkotó-termelő és a kultikus-szimbolikus tevékenységek. Így a lakóház legegyénibb tervezése és használata ellenére is mindig közösségi alkotás, amely az elsődleges létszükségletet kielégítő funkciója mellett fontos gazdasági, közösség-szervezési és higiéniai szerepet is betölt, kor és rétegjellemző technikai készségeket, társadalmi és esztétikai értékeket hordoz. A középkori és a kora újkori városfallal körülvett zárt település, zárt kommuna, amelyben minden élettevékenység a városfalakon, illetve a házfalakon belül zajlik. A városban éppúgy, mint a polgárházban, szigorú hierarchia uralkodik. A köznapi életet hagyományos szokáskultúra irányítja, ámde egyazon közösségben, szoros testi közelségben él együtt a communitas valamennyi polgára, a nagycsalád, „az egész háztartás” (das ganze Haus) minden rendű és rangú tagja. A házon belül a biológiai és a társadalmi tevékenységek térben nem válnak el egymástól, amint a közélet és a magánélet terei és eseményei is áthatják egymást. A kis közösség tagjainak nem volt külön magánéletük, amint a lakásaiknak sem voltak meghatározott funkcióra elkülönített szférái. A 15. századtól a 18. század derekáig, a keskeny, csúcsíves ablakú, nyirkos és homályos gótikus kamrától a barokk polgárház vagy palota fényes termeiig persze külcsínben és kényelemben számottevő a fejlődés, a város jellege, házainak rendeltetése és lakóinak életmódja azonban kevéssé változott. A preindusztriális városi életmód és a modern urbanizáció, a polgári lakáskultúra közti korszakos határvonalat a kapitalizmus győzelme, az ipari forradalom húzta meg. Ennek következménye volt a gazdaságban a tőkés üzem és a polgári, illetve munkásháztartás, a lakáskultúrában a munkahely és a lakóhely fokozatos szétválasztása. Ezek a folyamatok most már gyökeresen megváltoztatták a dinamikusan terjeszkedő nagyvárosok külső képét, építkezését, életmódját, lakásviszonyait, egész gazdasági-társadalmi topográfiáját. A 19. század hatalmas gazdasági átalakulása a lakóház új típusát fejlesztette ki egész Európában a bérházat. A bérház méreteiben nagyobb, belülről tagoltabb volt a hagyományos lakóháznál, ám mégsem méretei és nem a stílusa különböztette meg attól, hanem a funkciója: a házépítés és használat üzleti vállalkozás tárgya lett. Az új lakástípus viszonylag gyorsan elterjedt a rohamosan fejlődő Budapesten. A városfalak lebontása után kiépülő Lipótvárosban, a pesti cityben már a kezdet-kezdetén, a 19. század elején feltűnnek az impozáns klasszicista bérházak. Nagy és növekvő volt akkor az igény a kisebb méretű magánlakásokra: tódult a fővárosba a tisztviselő, az értelmiségi, a vidékről beköltöző nemesember s a külföldről betelepült vállalkozó. A század második felében a háztulajdonnal nem rendelkező kispolgárság, majd a gyárváros nagy tömegű munkássága is új lakásigénnyel jelentkezett. A kiegyezés idején Budapest a házak magasságát és típusát tekintve még kisvárosias. A kilencezernyi házából alig ezret tesznek ki az emeletes bérházak. Az első világháború előtt azonban a 17 ezer lakóépületnek már legalább a fele, 8–9 ezer a bérház. A számok mutatják, hogy a modernizálás, bár gyors, de fokozatos volt. Évtizedekig elhúzódott, és sohasem vált teljessé a lakóhely szétválása. Egyes értelmiségi foglalkozásúak, orvosok, ügyvédek, célszerűségi szempontból használták lakásuk egy részét rendelőnek, irodának. A hagyományos lakásforma maradványaként szívósan tovább élt a kisiparosok, szatócsok lakószobával összekapcsolt kisműhelye, boltja. Átmeneti formának számított az üzlettel, a műhellyel egyazon házban bérelt lakás. Ezek az átmeneti és maradványformák azonban nem változtattak azon, hogy a múlt század utolsó harmadában a polgári ház külseje, lakásainak elrendezése és berendezése nagymértékben egységesedett. A polgári lakáskultúra gyökeres átalakulásának másik, a lakóhely és a munkahely szétválasztásával egyenértékű feltétele a 19. századi civilizáció és urbanizáció hatalmas vívmányai és megnövekedett követelményei voltak. Itt csak felsorolásként említem a modern infrastruktúra kiépítését: az aszfaltozott utakat, a csatornázást, a folyóvíz


bevezetését, a korszerű világítást és közlekedést, amelyek nemcsak a város- és utcaképet változtatták meg, hanem a lakások felszerelését, fűtését és világítását, vízellátását, higiéniáját: tehát lakóinak egész életmódját is. * A polgári lakás – ez általános jelenség – három szférára: a szolgálati, a reprezentációs és a magánszférára különül el. Az egyes szobáknak is kialakul a sajátos funkciójuk. Ekkor válik az intimszféra szentélyévé a hálószoba, a nappali magánélet terévé az úriszoba (vagy a női szoba), s ekkor kap polgárjogot a külön gyerekszoba. A munkahelytől és a közélet fórumaitól szétválasztott polgári otthon tehát lassanként kiformálja a különböző élettevékenységeknek megfelelő rendeltetésű tereket, ámde a geometrikus szimmetriát követő alaprajz – a szolgálati szférától eltekintve – még nem, vagy csak kevéssé funkcionális. Az egymásba nyíló, egyszintű szobákat bármilyen funkcióra fel lehet használni, tehát nem az építésztől, hanem a lakótól függ a szoba használatának meghatározása. Ezért utólag nehezen is különíthető el a reprezentációs és a magánéleti, ezen belül pedig az intimszféra. A zsúfolt pesti belterületi bérházakban nemcsak a szűkös, sötét udvari, de még a díszes első és második emeleti lakásokban, a tágas, magas, de hűvös és éppen a funkcionalitásban fogyatékos szobákban a mindennapi élet nem volt eléggé otthonos, nem adott módot az utcai forgatagtól és a családi közélettől való elvonulásra. * A 19. századi urbanizáció uralkodó típusát, a bérházat kezdettől végigkísérte, kiegészítette a gazdag mágnások és nagypolgárok városon kívüli üdülője, a villa, amelyet az erdős-dombos övezetben ugyancsak a historizmus stíluseszményei szerint építettek. Nálunk már a reformkorban megjelentek a budai helyek lankáin, a szőlőkben a villalakok, de összefüggő villanegyed Buda zöldövezeteiben s a pesti Városliget környékén csak a múlt század utolsó évtizedeiben épült ki, amikorra a nagyvárosi infrastruktúra megteremtette a városközponttal a külterületeken is összefüggő rangos lakónegyedek létfeltételeit. A modern építészet és lakáskultúra megújulása, második korszakváltása azonban nem az előkelő villanegyedekből indult el, hanem a polgári középrétegeknek, elsősorban az alkotó értelmiségnek a modern nagyváros, a polgári életmód és lakáskultúra elleni lázadásából. A kezdeményezés szülőhona Anglia volt, a kezdeményezők a preraffaelita művészcsoportból kerültek ki, akik gyűlölték a művészetsorvasztó, lélekölő kapitalista civilizációt. Utópiájuk a középkort eszményítette, a természet- és emberközeli kisközösséget, amelyben – úgy vélték – az eleven élet organikusan alakította ki a maga mindennapi objektivációit és szimbólumait. Az építészet angol megújítói elvetették a reneszánsz és egyéb historizáló irányok absztrakt geometrikus térképzési elveit, a gótikához tértek vissza, amely szemükben a természeti környezetbe illeszkedő városkép és a köznapi élet szükségleteit követő szerves építkezés példaképe volt. Ennek az utópiának egy fejlett ipari társadalom viszonyai közötti realizálásából született meg a parkos külterületeken a családi ház (cottage)építkezés és aztán a kertváros terve. A családi ház szerkezete belülről, a lakás funkciójából indul ki. Ehhez igazodva alakítja ki a belső tereket is, a felületet is, megbontva a klasszikus örökséget, a tengelyes szimmetriát. Az 1870-es évtizedben kibontakozott angol családiház-építés és kertváros-mozgalom nagy hatást gyakorolt a kontinensre, érvet és példát adott azoknak az építészeknek, akik tiltakoztak a modern urbanizáció ártalmai, az embertelen méretű reprezentatív építészet ellen, s a középkori mintákhoz kívántak visszatérni. A lakáskultúra minőségi változását az urbanizáció nagy vívmányai, a csatornázás, a folyóvíz bevezetése, a korszerű fürdőszoba és a vízöblítéses vécé elterjedése, az elektromosság, majd aztán a kisgépek alkalmazása, a háztartás fokozatos gépesítése hozta meg. A folyóvíz bevezetése higiéniai és kényelmi szempontból egyaránt korszakalkotó volt: megalapozta a rendszeres tisztálkodást, az ivóvízellátást, a szennyvíz elvezetését, megkönnyítette a mosást és a mosogatást.

2. Képek






História Created by XMLmind XSL-FO Converter

Recommend Documents