História Created by XMLmind XSL-FO Converter

História 1993-056

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1993-056 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom 1. ........................................................................................................................................................ 1 1. Pozitív múltszemléletet! ........................................................................................................ 1 2. ........................................................................................................................................................ 3 1. Fűtés az őskorban .................................................................................................................. 3 2. Képek .................................................................................................................................... 5 3. ........................................................................................................................................................ 8 1. Idõjárás, hõmérséklet és az ember ......................................................................................... 8 4. ........................................................................................................................................................ 9 1. Fûtõrendszerek az ókori Rómában ........................................................................................ 9 2. Fûtõrendszerek az ókori Rómában ........................................................................................ 9 3. Képek .................................................................................................................................. 11 5. ...................................................................................................................................................... 14 1. A szobafûtés kezdete ........................................................................................................... 14 2. Képek .................................................................................................................................. 16 6. ...................................................................................................................................................... 23 1. Kemence a honfoglalóknál .................................................................................................. 23 7. ...................................................................................................................................................... 24 1. Kémény, kályha, szobafûtés ................................................................................................ 24 2. Képek .................................................................................................................................. 26 8. ...................................................................................................................................................... 33 1. Paraszti fûtõ-, sütõ-, fõzõberendezések az újkorban ........................................................... 33 2. Képek .................................................................................................................................. 35 9. ...................................................................................................................................................... 39 1. Mire jó a kemence? ............................................................................................................. 39 2. Képek .................................................................................................................................. 39 10. .................................................................................................................................................... 46 1. Kastélyok, fogadók a 18. században. .................................................................................. 46 2. Képek .................................................................................................................................. 48 11. .................................................................................................................................................... 53 1. Fûtõberendezések, kályhák ................................................................................................. 53 2. Képek .................................................................................................................................. 55 12. .................................................................................................................................................... 61 1. Kályhakiállítások ................................................................................................................ 61 2. Képek .................................................................................................................................. 61 13. .................................................................................................................................................... 65 1. Iskolák fûtése ...................................................................................................................... 65 2. Képek .................................................................................................................................. 67 14. .................................................................................................................................................... 69 1. A Parlament fûtése .............................................................................................................. 69 2. Képek .................................................................................................................................. 70 15. .................................................................................................................................................... 73 1. A vonatfûtés ........................................................................................................................ 73 2. Képek .................................................................................................................................. 74 16. .................................................................................................................................................... 79 1. A lengyel kérdés a második világháborúban ....................................................................... 79 2. Képek .................................................................................................................................. 81 17. .................................................................................................................................................... 84 1. Katyni dokumentumok ........................................................................................................ 84 2. Képek .................................................................................................................................. 87 18. .................................................................................................................................................... 89 1. Közép-Európa és a föderalizmus mint rendezõ elv ............................................................. 89 2. Képek .................................................................................................................................. 91 19. .................................................................................................................................................... 93 1. Zsidóság a Monarchiában ................................................................................................... 93 2. Képek .................................................................................................................................. 95 20. .................................................................................................................................................... 96

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1993-056

21.

22.

23.

24. 25. 26.

27. 28.

29.

30.

1. Vallási társulások az ókori Egyiptomban ............................................................................ 96 2. Képek .................................................................................................................................. 97 .................................................................................................................................................. 103 1. A mámor istenének hódolói .............................................................................................. 103 2. Képek ................................................................................................................................ 105 .................................................................................................................................................. 107 1. A Hitler-életrajz buktatói .................................................................................................. 107 2. Képek ................................................................................................................................ 109 .................................................................................................................................................. 113 1. Mikó Imre ......................................................................................................................... 113 2. Képek ................................................................................................................................ 115 .................................................................................................................................................. 117 1. Az erdélyi "mecénás" ........................................................................................................ 117 .................................................................................................................................................. 118 1. Mindszenty antifasizmus, 1944 ..................................................................................... 118 .................................................................................................................................................. 123 1. A Szentírás szava a Párt szava! ................................................................................... 123 2. Képek ................................................................................................................................ 125 .................................................................................................................................................. 127 1. Biztonsági Tanács és Magyarország, 1956 ....................................................................... 127 .................................................................................................................................................. 129 1. Egyetemisták demonstrációja 1956. október 6-án ............................................................. 129 2. Képek ................................................................................................................................ 131 .................................................................................................................................................. 134 1. Öröknaptár ........................................................................................................................ 134 2. Képek ................................................................................................................................ 134 .................................................................................................................................................. 136 1. Hogyan írjunk szerelmes levelet? ..................................................................................... 136 2. Képek ................................................................................................................................ 137

iv Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Pozitív múltszemléletet! GLATZ Ferenc Pozitív múltszemléletet! 1979 Pozitív múltszemléletet! Elődeink munkásságában a „jót” kívánjuk megkeresni. Azt, ami felhasználható egy emberibb jelen- és jövőkép felrajzolásához. Nem, nem a kritikátlanság eszménye vezet bennünket. Hiszen amikor kiemelek a múltból valamit, s felhasználom, akkor minősítem azt is, amit felhasználhatatlannak tartok. Nem, mi nem írunk látványos, magunkat mutogató elleniratokat, provokálunk napi vitákat, nem élvezzük a szellemi és fizikai pofonokat. Mi a múltunkból egyszerűen mást méltatunk, mint kollégáink. És ezzel más, követni érdemes példákat állítunk napjaink társadalma elé – mondottuk 1979-ben az első História Klub rendezvényén, a Nemzeti Múzeum nagytermében összegyűlt sok száznyi tömegnek. Mi méltatóan szólunk a magyar történelem úgynevezett polgári örökségéről politikában, kultúrában egyaránt. Méltatjuk a régi történetírókat, akiket 1949-ben eltávolítottak. Méltatjuk a régi középosztályt, amelyik a 19. század második felétől megszervezte a Kárpát-medencében élő népek életkereteit, az államigazgatást, a termelést, a kereskedést, megtanította a parasztot, a munkást, a tisztviselő gyermekét írni-olvasni és a kultúrát élvezni. S akiket kiátkoztak a proletárdiktatúra szellemében. Megmutatjuk a paraszti és a munkás szakértelem társadalmat megtartó voltát, méltatjuk azokat, akiket 1950-ben lekulákoztak, lemunkásarisztokratáztak. Elfogadjuk – így mi -, hogy az „osztály és nemzet” viszonyáról, a történelem „nemzeti látószögé”-ről folyó viták fontos korosztály-érzéseket fogalmaznak meg. Belesűrűsödtek a háború keltette, a felelősségkeresésből származó, az urbánus-népies hagyományokban gyökerező ellentétek, és fel-felszakadt a már '56-ban egyszer felszínre tört politikai alternatívák küzdelme is. De a mi korosztályunkat a valódi nemzeti konfliktusok érdeklik – mondottuk. Ezért fordulunk a szovjet zónában élő magyarság sorskérdései felé: Trianon, az asszimiláció, a nemzeti középosztály, az állami önállóság témái felé. Szerintünk a modern magyar nemzet nem az, amit támadnak egyik oldalon az osztályharc igézetében élők. És a modern magyar nemzet nem az – a romantikus történetírás által elénk rajzolt nemesi nemzet -, amit védenek nemzeti hagyományként a másik oldalon'. Nem támadtuk, kritizáltuk idősebb kollégáinkat, barátainkat, kik az „osztályharc-nemzet”-vitákban egymást sértegetve emésztették. Csak egyszerűen mást kívánunk kezdeményezni, más utat törni. 1979-ben e mondatokkal csalódást keltettünk. A hangadók, a lázasszeműek – akik a magyar történelemben hol egyik, hol másik oldalán hajszolták a forradalmiságot – megalkuvásnak mondták e magatartást. 1980 Új történetírói magatartásformát kerestünk és keresünk. Kezünkben a történelem ismerete nem arra eszköz, hogy elődeinket félreállítsuk, letapossuk. Elegünk volt az öncélú „kritikai elméletekből”. A „nem”, a „tagadás” önmagában nem lehet értelmiségi politikai program. A magyar értelmiségben különösen erős a kritikai szellem. Talán azért is, mert a diktatúrás rendszerek nem viselték el a kritikát, s a „kritika” már az ellenállás egyik formája is lett. De kevés az építés szelleme, s kevés az erő, az elszántság a kivitelre. A História egy kísérlet: új ötletek csiholására, leleménnyel megteremteni a „mást építés” lehetőségét – így a nyolcvanas években. Értékeltük a nyolcvanas évek nagy kísérleteit: a világtörténelemben a „trendek” érvényesülésének kimutatására, s az ezzel párosuló gazdasági alapú történelemmagyarázat megújulására. Tanultunk belőle, legjobb barátaink munkásságából. De bennünket már az érdekelt: hogyan találja meg az egyén a helyét a kollektív eszméktől és az állami adminisztráció omnipotenciájától uralt modern világban. A „polgár”, az „egyes” életét, az egyszer leélhető életet helyezzük a történeti érdeklődés középpontjába – mondottuk. Jelenítsük meg a napi életkereteket: a családi, baráti örömöket, bánatokat megélő, a maga környezetét szorgosan alakítgató embert, az eszközteremtő és a környezetét pusztító embert. Nem tagadjuk a nagy ívű összefüggésekben, társadalmi rendszerekben élő történeti és politikai gondolkodás fontosságát, de meg kell ismerni a nagy összefüggések szenvedő alanyát, a köznapiságban helyét kereső egyént. Elegünk volt az ideológiákból, a doktrínákból – mondottuk magunknak. Minden politikának, gazdasági elméletnek egyetlen mércéje lehet: mennyire biztosítja az egyén szabad kibontakozását, egyén és közösség harmóniáját. A világmindenségben magát elhelyező ember érdekelt bennünket, amikor az egyházak, a vallások közösséget megtartó szerepét igyekeztünk bemutatni. Ember és környezet szerves egymással élése foglalkoztatott bennünket, amikor a víz felhasználását, majd az oktalan 1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

természetátalakításokat tártuk a közgondolkodás elé. Beszéltünk a „biotörténelem” mint történeti, politikai szempont sürgető korszerűségéről. (Más kérdés, hogy a politikai adminisztráció szempontjai mennyire követhették vagy – az ő szemükkel tekintve – tartották haszontalannak elképzeléseinket.) 1993 Nem hirdettünk és hirdetünk ellenprogramokat, mondottuk a nyolcvanas években, és mondjuk ma is. Kedves filozófus, világban művelődött barátaink a politikai rendszerváltástól egy magyar ,Historikerstreit”-et, átértékelő vitát várnak. Ez így szokott történni: az új politika megteremti a maga történeti előképét. Elvárja a történészektől, hogy a régi elméleteket, téziseket dobják félre. De vajon nem indult meg az elmúlt évtizedben egy szükséges korrekció a történelem-képben? – kérdezzük mi. Vajon a rendszerváltás nem kezdődött meg a történeti gondolkodásban egy-két évtizeddel ezelőtt? Monográfiákban, TV-, rádióműsorokban, folyóiratokban? Az, hogy a történetírás egy része megtagadta az engedelmességet az ideológiai apparátusnak, s hogy az apparátus egy része maga is elviselte, vagy egyesek éppen támogatták a történeti korrekciót – lehet tagadni? Egyébként is. Ha szükség van átértékelésre, akkor nem azon a téren, amit a politikai adminisztrációk elvárnak tőlünk: nem a különböző pártpolitikák előképének megteremtésére van szükség. Nem arra, hogy most egyszerűen átminősítsük az újkori történelem szereplőit. Azok szerepének reális, pártpolitikától mentes bemutatására van szükség – mondottuk évtizeddel ezelőtt. S most hozzátesszük: a több párt megkövetelte torzítás esetleg ugyanolyan káros lehet, mint az egypárti követelmények. Ha szükség van átértékelésre, akkor a történetírásnak, mint szakmának, elaggott szempontjait kell megkérdőjelezni. S most a baráti vitában évtizede hajtogatott kérdéseinket ismételtük. Lépést tartunk-e az új ismeretközlési eszközök nyújtotta lehetőségekkel: a televízió, a mozi nyújtotta mozgókép-ábrázolás, a rádió nyújtotta hangjáték lehetőségeivel? Ha a történészek nem tanulnak meg az új műfajokban (film, hangjáték) alkotni, s továbbra is csak az írásnál maradnak, mint ismeretközlési formánál, a szakma elveszti pozícióit a társadalomban. Vajon módszertanilag felkészült-e arra a történetírás, hogy ezeket az új ismeretközlő eszközöket birtokba vegye? Egész módszertani felkészültségünkből hiányzik a tárgyi kultúra, a napi életkörülmények emlékanyagának kritikai készsége. Márpedig a filmszalagon vagy hangszalagon meg kell jelenítenünk a kor valós életkörülményeit. Lakószobákat, utcaképeket rekonstruálni, hús-vér emberek vágyait, beszédstílusát, értékrendjét. Vajon lépést tart-e a történetírás a társadalom történeti kíváncsiságával? A Glóbusz méretű jelen-problémák eredetükben magyarázatra várnak. – A szegénység, a nemek helyzete, a környezetpusztulás veszélye, az energia elfogyásának réme stb. szét kell hogy feszítse a nemzeti-állami, vagy az elvonatkoztatott gazdasági trendekben, törvényszerűségekben könyveit író történettudomány gondolkodási abroncsait. Lemaradás, lemaradás… Nemcsak itthon, de a szakmában világszerte. „Önkritikus történetírás” – írtuk 14 esztendővel ezelőtt ugyanezen kérdésekről a História hasábjain. Nem a másra mutogatás kritikája, hanem önkritika. Nem tagadjuk, e történetírói magatartásforma egyben újpolitikaierkölcsi magatartásforma keresése is. Úgy hajtani végre „rendszerváltást”, hogy az új erőforrásává váljék a réginek minden használható eleme. Nem azt kutatni az emberekben, múltjukban, ami ma már használhatatlan. Hanem kutatni azt, hogy mi az, mi felhasználható. * Pozitív múltszemléletet! A történelem ismerete nem arra eszköz, hogy mai tehetetlenségünket magyarázzuk. Nem arra eszköz, hogy elődeinkre mutogatva állítsuk: törvényszerűek mai nehézségeink, mert elődeink mindent elrontottak – mondtuk 1989-ben a rendszerváltás felgyorsulásának évében. A proletárdiktatúrás ötvenes évek belső gyengesége volt, hogy hurrá-optimizmusának csődjét látva, mindenért a felelősséget az 1945 előtti Magyarország, a Horthy-korra hárította. A Kádár-rendszerben is akkor idézték előszeretettel a régi Magyarország és az ötvenes évek bűneit, ha nem tudtak az ígért módon úrrá lenni a nehézségeken. S most a hagyományos recepthez nyúlunk ismét: minden baj okául az elmúlt 40 évet nevezzük meg. Hisztérikus önátértékelésbe, önigazolásba kergetve a nemzetet. Ahogy kergettük 40 évvel ezelőtt a korábbi generációkat…

2 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Fűtés az őskorban VÉKONY Gábor Fűtés az őskorban A főemlősök közül és között megteremtődött ember, a Homo kezdetben ugyanúgy viselkedett a természet viszontagságaival szemben, mint a többi főemlős: egyszerűen alkalmazkodott hozzájuk. Történetének, pontosabban fajtörténetének kezdetén a hideghez alkalmazkodnia sem kellett, lévén olyan területen elterjedve, amely a trópusi övezetben fekszik, a mai Kelet-Közép-Afrikában. Hideggel persze ezeken a fennsíkokon, ezen a szavannavidéken is találkozott a két–másfél millió évvel ezelőtti Homo habilis, de amennyire vitatott pontos helye az emberfejlődésben, elválasztása vagy éppen egybetartozása az Australopithecusokkal, éppen annyira vitatott és vitatható, hogy használta-e a tüzet. A telephelyein lévő égésnyomok ugyanis erdőtűz emlékét is őrizhetik, mi több, valószínűleg azt őrzik. Mégis jó okkal tehetjük fel, hogy az az emberelőd, amely már eszközöket készített és használt, használta a tüzet is. Ha tüzelt is, fűteni nem fűtött, nemcsak azért mert nem volt szüksége rá, hanem azért, mert a fűtés fogalma a – valamilyen módon – zárt térhez kapcsolódik. A fűtés kezdetei Egy–félmillió évvel ezelőtt Afrika keleti részéről szétrajzanak az emberek az egész Óvilágba, benépesítik egész Afrikát, valamint Európát és Ázsiát. Az előemberek csoportjai olyan területekre jutnak el, ahol állandó kapcsolatba kerülnek a kontinentális hideggel. Az e korban már gyakran tundravidéken élő embercsoportok embervoltát éppen az mutatja, hogy nem állat módjára alkalmazkodtak a változó környezethez, tehát nem vonultak el máshová húzódó természeti környezetüket követve, vagy éppen nem haltak ki, hanem mesterségesen védekeztek a viszontagságok ellen: testüket „ruhaszerűséggel” fedték be, egyszerűen szárnyékot vagy kunyhót építettek, barlangi lakukat tűzzel melegítették. A tűzhasználat első biztos nyomát a Peking közelében lévő Csoukoutien barlangból ismerjük; félmillió évvel ezelőtt a pekingi előember, a Sinanthropus már „fűtötte” barlanglakását, de legalábbis tűz mellett melegedett. Az ekkori tűzhelyek egyszerű szabad tűzhelyek voltak, különösebb művi alakítás nélkül. Mivel az előember bizonyára még nem volt képes a tűz előállítására, a megszerzett természetes tűzzel meggyújtott tűzhelyet gondosan őrizte. Annak kihunytát persze akkor is minden módon akadályozta, amikor maga állította elő a tüzet, hiszen akár a csiholás, akár a dörzsöléssel való tűzgerjesztés igen fáradtságos és bizonytalan kimenetelű eljárás volt. A tűzőrzés első biztos nyomát éppen Magyarországon, Vértesszőlősön találjuk. Ide 300 ezer évvel ezelőtt települt egy előembercsoport, e korszakban, e vidéken szinte „paradicsomi” környezetbe. A Gerecse hegység oldalán ugyanis végig hőforrások fakadtak, s ezek hatására a rideg jégkorszaki környezetben kellemes mikroklíma keletkezett. Nem véletlen, hogy e korszakban az ember másutt is a hőforrások környékét kereste fel, mint például a németországi Bilzingslebenben. Tüzelésre, melegítésre persze a „paradicsomi” körülmények között is szükség volt. A vértesszőlősi ember szabadtűzhelyt használt, ezeken a tűzhelyeken vastagon állnak az apróra tört, elszenesedett csontdarabok. Ezek a tűz megőrzésére szolgáltak, zsírtartalmuk miatt lassan izzottak, sokáig parázslottak, azaz akadályozták a tűz kihunyását. Valószínű azonban, hogy a parázs megőrzésére más módszert is alkalmaztak. Az átizzott csontréteget földdel borították, ezzel az eljárással még egy hét múltán is parazsat találhattak a tűzhelyen, amelyet könnyű volt újra lángra lobbantani. Annak nincs nyoma, hogy az előember tűzhelyei Vértesszőlősön kunyhókban is lettek volna, tehát a tüzelés zárt térben történt volna. Tüzelés zárt térben Ha a korai őskőkorban nem is lehetünk biztosak a zárt térben való tüzelés meglétéről, a következő időszakban, a középső paleolitikumban már feltétlenül számolhatunk ezzel. Ezesetben nem csupán a barlangokban való tüzeléssel. A Dnyeszter folyó mentén, a podóliai Molodován került elő a Neander-völgyi ősembernek az 50–60 ezer évvel ezelőtti telephelye, ahol egy ovális alaprajzú kunyhót találtak. A faszerkezetű kunyhó alját mamutcsontokkal erősítették meg. A 7–10 m2 nagyságú kunyhóban összesen 15 tűzhely nyoma került elő. Ezeket természetesen nem egy időben használták, mi több, még a kunyhót is átépítették időközben. Az azonban biztonsággal megállapítható, hogy e korban még nem volt a kunyhókban lévő tűzhelynek (vagy tűzhelyeknek) állandó, meghatározott helye, azt is mondhatnánk, hogy valahol a kunyhó belsejében tüzet raktak, persze nemcsak a melegedéshez, hanem egyéb célra is. A több tűzhely megléte felvet azonban egy másik magyarázati lehetőséget is, amire néprajzi adatok alapján gondolhatunk. E szerint hosszabb tüzeléssel átmelegítették volna a földet, az izzó parazsat más helyre húzták, 3 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

majd az átmelegített, átizzított rész mellé, illetve rá feküdtek lealudni. Ezzel a gyakorlattal persze nemcsak a megépített kunyhókban, hanem szabad téren is számolhatunk. De lehetett ilyen alkalmazása a korszak barlangi telephelyein megfigyelhető szabadtűzhelyeknek is. Ezekben azonban a tűzhelyek többnyire a barlangok állandó melegítését szolgálták, így bizonyosan ilyen az erdélyi Ponorohába határában lévő Bordul Mare barlang kettős tűzhelye, amelyet felállított kőlapokkal kerítettek. Ez egyrészt jelzi az állandó tüzelési hely megjelenését, de nem csak azt. Azt is, hogy 40–50 ezer évvel ezelőtt a Neander-völgyi emberek már „raktározni” is próbálták a keletkező hőmennyiséget: a tűzhely köré rakott kövek átizzódva a tűz lanyhulása után is őrizték a meleget. A tüzelésben, illetőleg a fűtésben a középső paleolitikum után, a kései őskorban nemigen találkozunk nagyobb újítással. A Bükk hegységben lévő Istállóskői barlangba települt cro-magnoni emberek mintegy 30-35 ezer évvel ezelőtt egyik tűzhelyüket (a három közül a legnagyobbat) ugyanúgy kővel rakták körül, mint megtették azt jóval régebben a Neander-völgyiek. A keletkezett hő felhalmozása természetesen nemcsak a barlangokban volt fontos, hanem a szabadtéri telepek kunyhóiban is, sőt ezekben talán még fontosabb. Az állandó tűzhely megjelenése Mint számos adatunk tanúsítja, ebben a korban állandóvá válik a tűzhely helye. A kör alakú vagy ovális kunyhókban ezek mindig a központi helyet foglalják el, s a korábbi felszíni tűzhelyekkel szemben általánosabb a földbe mélyített, gödörbe rakott tűzhely. Ilyet Magyarországon is ismerünk, Ságváron, szemléletesebb példáink vannak azonban Kelet-Európából. Az ukrajnai Kosztenkin e század harmincas éveiben egy egészen nagy méretű, 31x8 m-es lakóépítményt tártak fel, amelynek középtengelyében nyolc tűzhely volt. A tűzhelygödrök 1 m körüli átmérőjűek és 40 cm mélyek, tele hamuval és égett csontokkal. Ezek a tüzelési maradványok sapkaszerűen a gödör fölé magasodnak, vörös agyag, égett csontok és széttöredezett kövek körítik őket. Az erős tüzelés izzó tömeget hozott létre a gödörben, de áthevítette a környező földet is, s a tűzhely köré rakott hőtartó anyagokat. Ily módon olyan mennyiségű hő halmozódott fel a gödörben, hogy az a téglakályhához hasonlóan árasztotta magából a meleget. Ez a fűtőalkalmatosság (itt már igazán arról beszélhetünk) nagyobb hatékonyságú volt tehát, mint a későbbi tapasztott vagy kőből rakott kemencék, sőt, igazában a kemence korai változatának tarthatjuk (ahogy földbe vájt kemencéket még az Árpád-korban is ismerünk – igaz ezeknek oldalt volt a szája). Persze a szabadtűzhely továbbra is megmaradt, mint ahogy a tűz megőrzése is ugyanolyan fontos feladat, mint korábban (meg – tehetjük hozzá – jóval később, a középkorban is). A kemence diadalútja A felső paleolitikumban, a kései őskőkorban tehát nagyjából mindent kitaláltak, amit a fűtéshez ki lehetett találni. Ezek a praktikák máig is élnek, s nem véletlen, hogy a paleolitikum gyakorlata nem változott a jégkorszakot követően sem. A termelő gazdálkodásra való áttérés, a neolitikum előtt, ugyanazokkal a fűtési megoldásokkal találkozunk, mint korábban. Legfeljebb szabályosabban építették meg a tűzhelyet, mint a Vaskapu környéki mezolitikus, átmeneti kőkori településeken, Lepenski-viren vagy Vlasacon, téglalap alakban állított kövekkel körbe rakva. Abban az időben, a Kr. e 7–6. évezred fordulója felé, amikor másutt a nem állandó helyű szabadtűzhely melegített csak, a Közel-Keleten (például Jerikóban) már ismerték a tapasztott, zárt tetejű kemencét is. Amit persze ott – mondanunk sem kellene – nem fűtésre használtak. A termelő gazdálkodás Közel-Keletről való szétterjedése a lényeges ismeretek – a termelés, a földművelés és állattartás – mellett magával vitte a „felesleges újításokat” is, mert hiszen a zárt tetejű, oldalt nyíló szájú kemencére elsősorban az agyagból égetett edények készítéséhez volt szükség. A kontinentális éghajlati övezetben viszont ez az alkalmatosság a hiányzó meleget is biztosította, noha hatásában, hőtartó képességében az agyagból tapasztott, domború vagy dongaboltozatos tetejű kemence nem ért fel a kései paleolitikum tüzelőgödreivel. Nem is terjedt el túl gyorsan. A korai neolitikumban, a Körös–Sztarcsevo-kultúra idejében a Balkán-félszigeten és a Kárpát-medencében is általános az egyszerű szabadtűzhely, amilyen például Tiszajenőn egy oszlopos szerkezetű, tapasztott falú házban került elő. De ugyanebben a korban, Szajolon egyáltalán nincs tüzelési nyom, ahogyan egyszerű szabadtűzhelyekkel találkozunk Európa nagy részén, a vonaldíszes kerámia nagy méretű házaiban. Ha egyáltalán találkozunk: ezekből a házakból is nagyon gyakran hiányzik a tüzelés nyoma. Mivel ebben az időben, nagyjából Kr. e. 4000 körül, Délkelet-Európában már mindenütt elterjed a patkó alakú, domború tetejű vagy a dongaboltozatos kemence, nem kizárt azzal számolnunk, hogy olyan lakóházakban, amelyekben hiányzik a tüzelés nyoma, ácsolt faalapzatra tapasztott kemencék voltak (ezeknek nem maradt nyomuk), amilyenekkel később s az etnográfiai anyagban oly gyakran találkozunk. Ezeknek a kemencéknek nagyobb volt a hőmegtartó képességük, mint az egyszerűen földre építetteknek. 4 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Apróbb újítások jelzik egyébként e korban a fűtési technika fejlődését. A kisebb hőtermelésű agyagkemencék gondosan megépített, tapasztott falú házak helyiségeiben állnak, ezekből sokkal nehezebben szökik el a meleg, mint a lazább szerkezetű kunyhókból. A hőmegtartás miatt a tűzhelyek és a kemencék aljára törött cserepeket tapasztanak, néha több rétegben is. Már a korai neolitikumban megjelennek azok a kemencék, amelyeknek füstelvezető nyílásuk van, mint azt a Mártélyon előkerült kemence-modell mellett különböző feltárások adatai, és egy kicsit későbbi időből a Tripolje-kultúra Popudnján előkerült házmodellje tanúsítja. A fejlődés betetőzése nálunk (de a Balkán-félszigeten már korábban is ismert jelenség) a kései neolitikus, Gorzsán előkerült több helyiséges ház, ahol minden helyiségben kemence állott, s mellettük még tapasztott és szabadtűzhelyek is. Ezen a szinten aztán az őskori ember nem is igen jut túl.

2. Képek




1. Idõjárás, hõmérséklet és az ember KOVÁCS Éva Időjárás, hőmérséklet és az ember Kr. e. több mint 1 millió évvel – Kr. e. 10–8. évezred Paleolitikum, őskőkor vagy régibb kőkor. A földtörténeti újkorban (pleisztocén) erre az időszakra esett a 600 ezer éve kezdődött jégkorszak, amely eljegesedési (glaciális) és felmelegedési (interglaciális) időszakok váltakozását jelentette. (Európában négy eljegesedési korszakot különböztetnek meg: Günz, Mindel, Riss, Würrn.) Kr. e. 1,5 millió évvel – Kr. e. 200 ezer–150 ezer évvel Alsó paleolitikum, az őskőkorszak első szakasza. Ekkor – az interglaciálisok idején – jelentek meg az előember – (Archanthropus) típusok, mint pl. a Homo erectus fajba sorolt Pithecanthropus (jávai előember), Sinanthropus (pekingi előember), Homo heidelbergiensis (heidelbergi előember) és a magyar vértesszőlősi lelet is. A jávai előember már két lábon járt, kb. 920 cm3-es agykoponyája volt. Legfontosabb európai kultúrái: abbevilli, acheuli, clactoni. Vadászó életmódot éltek, megjelentek az első pattintott (szilánk) szerszámok. Kr. e. 150 ezer–Kr. e. 35 ezer év Középső paleolitikum, az őskőkorszak második szakasza. – A „valódi” ősember, a Paleoanthropus időszaka. Legismertebb közülük a Homo neanderthalensis (Neander-völgyi ősember). 150–160 cm magas volt, hajlott testtartású, rövid vaskos, izmos végtagokkal, 1500 cm3-es, vastag csontú koponyával, melyen az erős szemgödör felett csonttaraj és lapos homlok található. Jellemző volt rá a kiálló nyakszirt, az előrenyúló nagy arc, nagy, durva orral, erős fogakkal. Legfontosabb kultúrái: moustéri, micoqui, charanti. Kr. e. 35 ezer–Kr. e. 10–8. évezred Felső paleolitikum, az őskőkorszak utolsó időszaka. – A Homo sapiens fossilis megjelenése. Nevezetes típusa a cro-magnoni ember, aki Kr.e. 35 ezer körül jelent meg Európában. Jellemzője volt a hosszú fej, széles arc, magas termet (170 cm-nél magasabb), robusztus csontváz. A modern europid típus őse. Sok lelőhelyet találtak ebből az időszakból. A legfontosabb kultúrák aurignaci, solutréi, magdaléni, gravetti. A lándzsa-, pengehegyek mellett megjelent már a csiszolt csontszerszám és az íj is. Jellemzőek a barlangfestmények, kisméretű kultikus női szobrok, ékszerek. Magyarországon a középső paleolitikumtól az utolsó jégkorszakig eltelt időszakra vonatkozó leletek érdi, tatai vadásztelep, Subalyuk, Szeleta, istállóskői barlang. Kr. e. 10 ezer–Kr. e. 8/7 ezer év Mezolitikum, átmeneti kőkor. Az utolsó jégkort követő felmelegedés befolyásolta kialakulását, az ember megjelenhetett Európa északi részein is. Főként, Európában Nyugat- és Közép-Ázsiában, Észak-Afrikában vannak lelőhelyek. Gyűjtögető, halászó-vadászó életmódja mellett megtalálhatjuk az élelemtermelés első jeleit s a háziasított állatokat is (kutya, kecske). Pattintott és csiszolt szerszámok. Magyarországi lelőhelyek: Eger, Sződliget, Győr környéke. Kr. e. 8/7 ezer–Kr. e. 2 ezer év Neolitikum, újkőkor vagy csiszolt kőkor. Jellegzetessége az élelemtermelésre való áttérés, s az ezzel járó letelepült életmód (szövés-fonás, agyagedények) megjelenése. A legkorábbi neolit települések a Közel-Keleten jöttek létre. Magyarországi főbb kultúrái: Körös-kultúra, Alföldi vonaldíszes, Lengyeli kultúra, Tiszai kultúra, Zselici kultúra. Csiszolt, fúrt kőeszközöket (kapa, baltafélék, ásóbot, vésők) használtak. Kb. 15 ezer évvel ezelőtt Elkezdődött a holocén, a földtörténet jelenkori szakasza.


1. Fûtõrendszerek az ókori Rómában BÍRÓ Mária Fűtőrendszerek az ókori Rómában „Enyhítsd telünket, tégy fahasábokat a tűzre jócskán! Hozd ide kétfülű kancsód s merítsd most bőkezűbben ó, Thaliarchus, öreg borodból!”

2. Fûtõrendszerek az ókori Rómában A római társadalom a köztársaság utolsó évszázadában ismerkedett meg Kelet fényűzésével. Sulla diktatúrája alatt (Kr. e. 82–79) kapott lábra a görög életmód, lakáskultúra utánzása. Az ősi itáliai életről egyre lenézőbben nyilatkoztak. Egy évszázaddal később Seneca, akinek alkalma volt megnézni a Hannibált legyőző Scipio Africanus liternusi (a Kr. előtti 2. századból származó) villáját, a fürdőhelyiségről szólva megjegyzi: „manapság egy szolga sem merészkedne ilyen helyen mosakodni.” Az 5. században élt Servius Homéroszhoz írt kommentárjaiban úgy véli, hogy a rómaiak ősei az atriumban (előcsarnok) mutatták be áldozataikat, itt állt nyitott tűzhelyük, itt főztek és melegedtek, és füstös falai miatt hívják az atriumot fekete teremnek. Bár az ismeretterjesztő irodalomban sokáig tartotta magát ez a népi etimológia (ater–fekete), erre nézve nincsenek bizonyítékaink. Mégis sokan hivatkoznak rá, mivel a rómaiak egyáltalában nem ismerték a kéményt. Borzasztó füstösnek és kellemetlennek képzelik a hypocaustum (fűtőkamra) nélkül épített házakat. Közben elfelejtkeznek arról, hogy a rómaiak által használt faszén nem füstöl úgy, mint az ásványi szén vagy a frissen felvágott fa. Az egyik legismertebb ókori mezőgazdasági munka szerzője, Cato a tüzelésre való fa előkészítéséről írja: „Az olajfatuskókat és egyéb tűzifát nyers olajhabbal permetezd be, tedd ki a napra, jól igya magába, így nem fog füstölni és jól ég.” A takarékos kezdetek Ebben a korban, mint Seneca említett liternusi villalátogatásának kapcsán tudjuk, a konyhának külön kis helyiséget építettek, és mellé helyezték el a szűk, sötét fürdőkamrát, aminek nem volt ablaka, csak szellőlyuk látható. A melegvizet is könnyebben tudták ideszállítani, és a konyhai tűzhely melegével kifűtötték a vele egybenyíló, ablaktalan fürdőt is. Már itt megjelenik az az ötlet, hogy egy fűtött helyiségből több szobát is kifűtsenek. A köztársaság korának (Kr. e. 6. sz. – Kr. e. 1. sz.) itáliai házaiban éppúgy, mint később az insulák (bérkaszárnyák) emeleti bérlakásaiban is a hordozható parázs üstök (Camini) mellett melegedhettek. A faszéntüzelésű melegítőknél nem a füst kiszellőztetésére, hanem a felgyülemlő szénmonoxid eltávolítására kellett ügyelni. Természetesen tudnunk kell, hogy Itáliában sokkal nagyobb gondot jelentett a nyári forróság, mint a pár hetes téli hideg ellensúlyozása. Annál meglepőbb, hogy mégis ezen az enyhe, kellemes éghajlatú vidéken alkották meg később a történelem legtökéletesebb fűtési rendszerét. A rómaiak lakáskultúrája áll legközelebb a mai ember életkörülményeihez. A birodalom építészei megvalósították a központi fűtést, a nagy tömegek befogadására alkalmas lakótelepeket, megoldották a vezetékes ivóvízellátást és a fedett csatornarendszert. (Egy 4. századi feljegyzés szerint Rómában 46 602 bérház állott.) Sőt, megelőzték századunkat az energiatakarékosság fontosságának a felismerésében. Az építészet az esztétikum elé helyezte a komfortot és a fűtőanyaggal való takarékosságot. Hőszabályozás és építészet Legfontosabb szempontjuk a napenergia hasznosítása volt. Vitruvius* tanácsolja: északon meleg égtájak felé forduló boltozatos, zárt épületek épüljenek, míg délen É/ÉK felé tájolt, tornácos házakra van szükség. „Így ami kárt még a természet okoz, azt mesterségesen kell kijavítani” – írja. Ez annál tanulságosabb, mivel technikailag szinte a legtökéletesebb módját találták fel a belső tér hőszabályozásának. A központi fűtéssel a szobák padlója és a fala körben felmelegedett. A hypocaustumos fűtési rendszerrel az egész befűtendő légtérben 22–25 fok Celsiust tudtak egyenletesen biztosítani éjjel-nappal. (Ezt a saalburgi katonai táborban végzett utólagos


rekonstrukciós kísérletek bizonyították.) Nincs olyan tökéletes kandalló, ami ezt produkálni tudná. De még a leggazdagabbak is módjával éltek a fűtéstechnika adta lehetőségeikkel. Ifj. Plinius itáliai arisztokrata leveleiben két kedves villájáról is beszámol barátainak. A levelek tanúsága szerint csak a hálószobát és a fürdőt fűtötték. A többi termet a nap járásához alkalmazkodó ablakrendszerrel és szélvédett beugrók építésével tartották melegen. „Ide csatlakozik a félkör ívű szoba, melynek ablakai a nap pályáját követik”, míg egy másik kedvenc szobájáról beszélve megtudjuk, hogy: „egyik ablaka a kelő napsugaraival telik meg, másik pedig az utolsó alkonyi fényt őrzi, az előre nyúló ebédlővel beszögellést alkot, ahol a nap legtisztább sugarai gyűlnek össze, forrósodnak fel.” Az építészek láthatóan szabadon bántak a falsíkokkal, tetszés szerint törték meg kiszögellésekkel, aszerint, hogy a tulajdonos azt a szobát mire kívánta használni, és az a tevékenység (tornahelyiség, könyvtárszoba stb.) milyen fényviszonyokat és milyen légkondicionálást kívánt. Mint Vitruvius is hangsúlyozza, törekedjünk a szimmetriára, de csak addig, míg az nem korlátozza a célszerűséget. A labdázó terembe csak alkonyatkor süt be a nap. A villa fürdőtermeinek hideg- és melegvizes medencéi is aszerint vannak elhelyezve, hogy mennyi napfényre van szükség. A hidegvizes medence északi fekvésű, mert fontos, hogy világos legyen, de soha ne süssön be a nap. A melegvizes medencét ellenben állandóan érje a napfény, és a fűtőkamra melegével csak a felhős napokon pótolják a napsütést. Nagyon hasznos a villatulajdonos számára, ha a villája közelében lévő faluban van közfürdő – hangsúlyozza Plinius –‚ mivel ha rövid időre érkezik le a birtokára, igen gazdaságtalan lenne a saját fürdőjét felfűteni. A modern központi fűtés A légfűtéses központifűtés-rendszer kialakulását Itália területén inkább a fürdőkultúra óriási divatja, mint az itáliai tél hidege tette szükségessé. A hypocaustumot (a padlóba épített meleglevegő-fűtés, fűtőkamra) C. Sergius Orata római lovag találta fel a Kr. e. 1. században. A helyiség kőpadlóját kb. 80 cm (közfürdőnél 120 cm is lehet) magas téglából vagy kőből készült oszlopok tartották. A téglaoszlopok lehetnek négyszögletesek, kerekek. De vannak olyan esetek, hogy nagyméretű téglalap alakú alapra helyezik a kisebb négyszögletes téglákat. Az ezekre az oszlopokra helyezett kőpadlót hívjuk lebegőpadlónak (suspensura). A padló kőlapjaira vastag terrazzo (márványdarabokból készül mozaikszerű kőpadló) réteget hordtak fel, hogy hézagmentes legyen. A falakra üreges fali téglákat helyeztek (tubuli), ez az üregrendszer továbbította a szobák falán keresztül a külső légtérbe a felmelegedett levegőt. A fűtés az épületen kívül levő kis helyiségből (praefurnium) történt. Itt égették el a tüzelőanyagot, és a falban elhelyezett szellőzőnyílásokkal huzatot idéztek elő. Így a praefurniumból áradó hő a padló alatt és az üreges falakban keringett. A legegyenletesebb hőfokot a terem teljes padozatának a „lebegtetésével” érték el. Gyakran azonban csak fűtőcsatornákat építettek. A csatorna elhelyezése attól függött, hogy milyen irányból tudták elhelyezni a huzatot biztosító szellőző-nyílásokat. A csatornát átkötőnyílásokkal a szomszédos szobába is átvezethették. Vannak olyan épületek, ahol csak fűtőcsatornákat alkalmaztak. Van olyan eset is, ahol nincs az épületen kívül praefurnium, hanem a konyhából fűtötték a hypocaustumot. A nagy közfürdők hypocaustumok nélkül elképzelhetetlenek voltak. A birodalom északi provinciáiban a lakóházakban egész termeket fűtöttek, vagy fűtőcsatornák biztosították a meleget. A hypocaustum a provinciákban, mind a városokban, mind a villákban gyakori. Ez azt bizonyítja, hogy a fűtést nem érezhették luxusnak a tartomány lakói. Savariában (Szombathely) az egyik insulában, ahol jól lehetett követni a szobák hypocaustum-rendszerének javításait, átépítéseit, az utolsó, késői periódusban feltártunk egy tubusokból (fűtőtéglák) épített ellipszis alakú „kályhát”. Az egyik terrazzopadlós terem sarkában két egymás mellé helyezett tegulán (cserépfedelen) erős égésnyomok voltak láthatók. A tegulán körbe még megfigyelhetők voltak az egymáshoz ívesen illesztett fali fűtőcsövek töredékei, a faltól távolabbi, hosszanti végén kibontottuk a kályha koromtisztító nyílását is. Az insulák emeleti bérlakásaiban a központi fűtést nem lehetett megoldani. Ezekben a lakásokban éppúgy, mint a hypocaustum feltalálása előtt a domusokban és villákban, hordozható parázstartó serpenyőkben (caminus) és hordozható vas- vagy bronzkályhákban (fornaces) faszenet égettek. A vidéki házakban a tapasztott kemencék példájára kandallókat (focus) is építettek. A vas vagy bronz sütőlapokkal, kályhákkal egybeöntött, hengeres tartályokban vizet melegítettek, mint a modern század eleji


fürdőszobakályhákban. Az insulák egy-két helyiséges bérlakásaiban valószínűleg a konyhai tűzhely volt egyben a kályha is, ahol a hidegebb napokon melegedhettek. * Vitruvius (Kr. e. 1. sz. második fele) római építész, hadmérnök, építészeti író. (A szerk.)

3. Képek




1. A szobafûtés kezdete KUBINYI András A szobafűtés kezdete Középkor A mai távfűtéses lakásban lakó, estéjét villanyfény mellett eltöltő ember nehezen tudja elképzelni, hogy a korábbi időszakban ősei télen gyakorlatilag mind a meleget, mind a fényt nélkülözték, ennek ellenére nem hiányoztak a hosszú időt megéltek. 1471-ben Szabolcs megyében pl. kihallgattak sok idős embert két nemesi család régi rokoni összeköttetésének bizonyítására. Voltak magukat nyolcvan, kilencven, sőt százévesnek nevezők is, az azonban nyilvánvaló, hogy az ilyen kerekszámos életkorjegyzéseket nem fogadhatjuk el. Egy napkori öreg paraszt másként utalt korára: Lajos király idejében született. Nagy Lajos 1382-ben halt meg, azaz tanúnk kilencven éves, sőt valószínűleg ennél is idősebb volt. Aggastyánunk (és társai) a Dunántúlnál akkor is elmaradottabb Felső-Tisza vidéki jobbágyok voltak, azaz elvileg sokkal rosszabb körülmények között éltek az urakhoz és a városi polgárokhoz képest, mégis hosszú életet élhettek meg. Most az életmódnak csak egy ágával, a fűtéssel, a fűtőberendezésekkel és fűtőanyaggal foglalkozunk. Ez – ahogy látni fogjuk – sok mindennel összefügg. A fűtés a kezdetekben szoros kapcsolatban állt a sütéssel-főzéssel: azaz az étkezés előkészítésére szolgáló tűzhely volt egyben a lakóhely egyetlen meleget szolgáltató eszköze. Tűzhelyt említettem, ami azonban kettős értelmű szó. Elsődlegesen az ún. szabad tűzhelyet értjük alatta: azaz valahol, a szabadban vagy egy épületben tüzet raknak, többnyire a földön. A középkorban külföldön épp úgy, mint nálunk, megtaláljuk ezt, sőt az is biztos, hogy bizonyos ételek elkészítésére a szabadtűz volt a legalkalmasabb. Az Árpád-kori Magyarországon igen elterjedtek – a régészeti kutatások tanúbizonysága szerint – a cserépbográcsok, amelyeket csak tűz fölé felakasztva lehetett használni. (Biztosan valami kását vagy levest főzhettek benne.) Természetesen ezt szabadban is megtehették, nemegyszer lehet azonban feltárt Árpád-kori házakban tüzelés nyomát találni a földön. A házakban – és ez a tűzhely szó másik jelentése – azonban többnyire kemencék álltak. Ezek készülhettek kőből vagy agyagból, és a többségében egy helyiségből álló házban a bejárattal szembeni sarokban, esetleg a bejárat mellett voltak megtalálhatók. Ezek a házak a földbe voltak mélyítve, bár nem hiányoztak az Árpád-korban a föld felszínére épített házak sem, de a legtöbb feltárt ház az előző típushoz tartozik. (A föld felszínére épített házak fából vagy paticsból* készültek.) A veremházaknak természetesen ablaka sem volt, a nyitott ajtón keresztül juthatott csak be fény, az ajtóhoz azonban kívülről le kellett menni. A kéményt még nem ismerték, így teljesen mindegy volt, hegy szabadtűzzel vagy kemencével fűtöttek, illetve főztek: a füst csak a tető nyílásain vagy a nyitott ajtón távozhatott ki a házból. A földbe mélyített házakból feltehetően kevésbé illanhatott ki a meleg, mint a föld felszínére építettekből. Akárhogy is van, csak a tűzhely vagy a kemence közvetlen közelében volt meleg, ott is csak addig, amíg a tűz égett, hiszen a kemence nem tartotta a meleget. A tűz volt egyben a világítás fő eszköze is. Elképzelhető, hogy egy ilyen füsttel és ételszaggal teli házban micsoda bűz terjengett! Nehézséget okozott még a tűz meggyújtása is. Csak tűzcsiholó acélból nyert szikrát használhattak, vagy arra ügyeltek, hogy legalább a parázs ne hűljön ki. Nem véletlen, hogy Szent István I. törvénye 9. cikkelye igen szigorúan bünteti ugyan a vasárnap a templomot fel nem keresőket, de kivételt tesz a tűz őrzőivel. A tüzet őrizni kellett nemcsak azért, mert nehéz volt a tűzgyújtás, de mivel ez a „fűtés” nagyon tűzveszélyes volt, azért is felügyelni kellett rá. A kolostorok fűtése Ne gondoljuk azonban, hogy – legalábbis a 13–14. századig – a birtokos urak sokkal jobb helyzetben voltak. Legjobban a szerzetesek fűtési szokásait ismerjük, akiknek előírásai még a meglevő lehetőségeket sem engedték kihasználni. Kiindulhatunk a kolostorépületekből. Ezeknél a célszerűség, a rendi előírások betartásához legalkalmasabb épületbeosztás uralkodott olyan mértékben, hogy mintegy típustervek készültek, amelyeket a ciszterciek terjesztettek el. E szerint a kolostor a templom mellett egy négyzetes udvart körülvéve épült fel. A keleti szárny emeletén volt a hálóterem, a dormitórium, amely egy nagy alapterületű, sok ablakkal ellátott helyiség volt, és amelyet nem volt szabad fűteni. Nem volt fűtve azonban a keleti szárny földszintjén a káptalanterem sem, ahol naponta összejöttek a kolostor ügyeit megbeszélni, sem az ugyanezen szárnyon levő szerzetesi munkaterem és a novíciusok, a szerzetesjelöltek terme sem. Ami talán még furcsább, hogy a templommal szembeni szárny közepét elfoglaló nagy ebédlőterem, a refektórium sem volt szabály szerint fűtve. Általában a refektórium nyugati szomszédja volt a konyha, itt azonban csak azok tartózkodhattak, akik ott


dolgoztak. A kolostor egyetlen melegedő helyisége, a calefactórium viszont többnyire az ebédlő keleti szomszédságába épült. Ez a helyiség a melegedésen kívül több célt szolgált: itt készítették elő a pergament és a tintát az íráshoz, itt nyírták meg megszabott időnként (pl. évente tizenkétszer) a barátok haját, illetve borotválták meg őket. Az érvágásra, amelyet egészségi okokból évente többször előírtak, ugyancsak itt került sor. Azaz csupa olyan dolog, amihez melegre volt szükség. (Íráshoz, olvasáshoz nem! Hányszor gémberedhettek el a barátok ujjai!) Számunkra a legmegdöbbentőbb, hogy az éttermet nem fűtötték. Ez különben érthető, Olaszországban, sőt Franciaországban sincs olyan hideg, mint az Alpesektől északra, így a rendi szabályzatok készítői erre nem gondoltak. Még leginkább az apácáknál tekintettek el ettől a szabálytól, és olykor fűtötték a refektóriumot. A késő középkorban aztán – külön engedéllyel – egyre több kolostor kérvényezte az ebédlő fűtésének engedélyezését. Az ausztriai lilienfeldi ciszterci monostor 1382-ben pl. engedélyt kért egy téli (azaz fűthető) refektórium létesítésére, ugyanis étkezés közben megfagy az ételük és italuk! Kemény hidegben ez egyáltalán nem lehetetlen. A kandallótól a légfűtésig A melegedő helyiségben a leggyakoribb fűtőeszköz a kandalló lehetett – legalábbis a 12. századtól. A kandalló is nyílt lángú tűzhely, amelynek azonban egy kürtője van, amely eltávolítja a füstöt, és gyakran egy primitív kéménybe vezeti. (Korábban és olykor később is, nyílt tűz mellett melegedhettek.) Ugyancsak a 12–13. századtól kezdve mutatható ki egy olyan fűtőberendezés, amely az antik hypocaustumok egyszerűsített változata, a légfűtés, sőt egyes esetekben a központi légfűtés. A 9. században egyes kolostorokban még római hypocaustum is volt. A középkori légfűtés eredete vitás, egy látszik biztosnak, hogy mint annyi technikai újítást, a szerzetesrendek terjesztették el. Jöhetett a keresztes hadjáratok idején a Közel-Keletről, ahol az antik rendszer tovább élt, mintául alkalmazhatták a helyi római maradványokat vagy egyszerűen kitalálták, pl. a téglaégetők mintájára. A légfűtés – ahogy látni fogjuk – az egyházi intézményektől a világiak felé is elterjedt. Nem egy helyen Európában még épségben megvannak ezek a fűtőberendezések. A német lovagrend marienburgi (Malbork, Lengyelország) várában ki is próbálták a múlt században a berendezést, és ez igen nagy hatásfokot igazolt. Igaz, a jelek szerint ez nem volt általános. Nagyon röviden és leegyszerűsítve, a légfűtés a következő módon működött. Többnyire pince- vagy földszinten, mindenesetre a fűtendő helyiség(ek) alatti szinten volt a fűtőkamra. Ennek padlója nemegyszer élire állított téglából állott, hogy jobban tartsa a meleget. A fűtőnyílás felett többnyire egy kis ablak volt, hogy huzatot biztosítson a tűznek. A fűtőkamra tetején, illetve azon helyiségek padlójában, amelyek összeköttetésben álltak vele, lukak voltak elhelyezve. Mialatt a fűtés folyt, a lukakat kő- vagy fémdugókkal zárva tartották. A tűz leégése, azaz a füstnek egy kéményen való eltávozása után kinyitották a dugókat, és a meleg levegő megtöltötte a helyiséget. A rendszer fejlettebb formájában a tűz és a nyílások között kőbordákon vagy téglahevedereken köveket helyeztek el, hogy tovább tartsák a meleget. Általában csak egy helyiséget, többnyire azt, amely a fűtőberendezés felett volt, fűtötték így, de pl. a jenai domonkos kolostorból 16 irányban vezették a meleg levegőt, és ezzel még a templomot is lehetett fűteni. Ez azonban már késő középkori. A fűtőkamrát másra, pl. kenyérsütésre is, fel lehetett használni. Ennek ellenére legkésőbb a 15. század végére általában felhagytak ezzel a fűtési rendszerrel, és rátértek a kályhafűtésre. Ennek nyilván több oka volt. A kályha egyrészt füstmentesebb és többnyire magasabb hatásfokú meleget biztosít, a mázas csempékből összeállított kályha pedig esztétikusabb látvány is. A légfűtés esetében feltehetően nem lehetett mindig a füstöt kizárni, a szerkezet bármely hibája esetén falbontásra került sor, ami télen komolyabb zavarokat okozhatott. Egyes esetekben a hatásfoka sem lehetett túl magas, lényegében csak a meleg levegőt kibocsátó lukak környékét melegítette. Így a margitszigeti apácák refektóriumában vagy a lüneburgi városháza tanácstermében az asztal körül az ülőhelyeket melegítették. Egy spanyolországi utazó, Pero Tafur írja le, hogy amikor 1438-ban meglátogatta a boroszlói várat, ott az asztal körül lukas székeken ültek, hogy az ülőhely alatti melegítő nyílás legalább az altestet melegítse. A fűtés elterjedése Már az imént is idéztem olyan adatokat, amelyek ellentétben állnak a kolostorokról elmondottakkal. A változást, a fűtés jobb elterjesztését a kolduló rendek 13. századi megjelenése hozta. A szerzeteseknek szónokolni kellett – a bencések és a ciszterciek nem foglalkoztak pasztorációval, lelkigondozással – erre pedig fel kellett teológiailag is készülni, a koldulórendekben, főként a domonkosoknál sokan foglalkoztak tudománnyal, és ez módosulást hozott az életmódban. A nagy, fűthetetlen dormitórium (hálóterem) helyét a szerzetesi cellák foglalták el, ahol a 15 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

barát nyugodtan, zavarás nélkül foglalkozhatott a tudománnyal. Már Humbertus de Romanis domonkos generális a 13. században engedélyezte a refektóriumok fűtését. A margitszigeti domonkos apácakolostorban a másutt melegedő céljait szolgáló helyiség – ez ebben a kolostorban a tálaló volt – alatti fűtőhelyiségből a refektóriumot fűtötték. A budai domonkos férfikolostorban több hypocaustum (légfűtő berendezés) működött, az egyik a kolostor iskoláját fűtötte. A hőtartó kályha A légfűtést nem sokkal a kolostori elterjedése után átvették a várakban is. Magyarországon Budán, Óbudán és más várakban is ki lehetett ezeket mutatni. A várakban különben főként a kandalló és a szabadtűzhely volt szokásban. A döntő változást, amely aztán mindenütt elterjedt, a szemeskályha és a füsttelenített szoba megjelenése hozta. Ahogy arra egy német kutató rámutatott: „a szoba volt a lakáskultúra egyik legnagyobb újítása”. A magyar szoba szó az ófelnémet stuba-ból (ma Stube) legkésőbb 1050–1150 körül került nyelvünkbe. A középkor második felében mindenütt elsősorban általában kívülről fűtött kályhával ellátott, gyakran fával borított falú és lepadlásozott helyiséget értettek alatta. Vitatott az összefüggése a fürdőkkel, hiszen a szoba, (stuba) szó ezt is jelentette. Most inkább arra hajlik a kutatás, hogy a különálló, egy helyiséges fürdő- és szárítóépületek, amelyek egyébként gyakran szaunaszerűen működtek, vezettek a szoba, mint a ház füsttelenített fűthető szobája, kialakulásához. Ehhez természetesen fel kellett találni a hőtartó kályhát is. Ez lehetett egy zárt, de kívülről fűtött kemenceszerűség is, amelybe cserepeket, gyakran pohárformájú ún. kályhaszemeket is helyeztek. Ezek nem csak tartották, de jobban sugározták is a meleget. A középkor utolsó századaiban már megjelenik és mindenütt terjed a mai kályhacsempe elődje, amelyeket díszítettek, nemegyszer címerekkel, alakokkal láttak el, sőt színes mázzal is bevontak. A kályhákat nem a szobából fűtötték, fűtőnyílásuk a szoba falán kívül volt, így a füst nem juthatott oda be. A szobakályha diadalútja A szobakályha a 12. században az alpesi tartományokból – Dél-Tirol, Karintia, Stájerország, Svájc – kezdte meg rohamos diadalútját Észak-Európa felé. Először a mondott hegyvidék váraiban mutatható ki, de rövidesen átvették a kolostorok, valamivel később a városok és legutoljára a falvak. Magyarországon nem sokkal később szintén megjelenik. A 12. században hallunk ugyan a szoba fűtőiről, de ez még a fürdőházat jelentette, ami 1199-ben már kimutatható. A szoba fő jelentésével egy 1277-es oklevélben jelenik meg először. Nem kell azonban arra gondolnunk, hogy a szoba megjelenésével a házak valamennyi helyiségének megoldották fűtési gondjait. A régebbi fűtési módok, beleértve a kandallót is, megmaradnak, csak a légfűtés tűnik el a 15. század második felére. Annak ellenére, hogy a magyar falusi házak zöme a 14. században már a földfelszínre épült (bár még mindig fából vagy paticsból), és immár a leggyakoribb a háromosztatú épület, amelyben a füstös konyhából már füsttelenített szoba nyílik (a harmadik helyiség fűtetlen kamra), hosszú ideig az marad általános, hogy egy épületben csak egy szoba legyen. Ezt találjuk a sokhelyiséges, olykor többemeletes városi, kő polgárházakban is, még a 15. század eleji Bécsben is. Az emberek ugyan a téli nappalokat már jól fűtött és füsttelen helyiségekben töltötték, aludni azonban a fűtetlen kamrákba mentek. Változatlanul voltak még városokban is szobátlan házak. Erre még városlátképekből is következtethetünk, nem minden háznak volt kéménye. A szobák csekély száma nyilván következik a szoba, kályhája és kéménye készítésének költségeiből is, a kéményt tisztítani kellett: 1507-ben pl. Eger egy része leégett, mert kigyulladt a segédpüspök házának kéménye. A másik probléma a tüzelő beszerzése volt. Magyarországon sok volt az erdő, falun viszonylag könnyen juthattak hozzá tűzifához, az akkori fő fűtőanyaghoz. A fa volt azonban a fűtőanyag mellett a középkor egyik legfontosabb ipari nyersanyaga, így a városokban beszerzése nem volt olcsó. A késő középkorban különben Európa egyes részein az erdők pusztítása energia krízisekhez is vezetett. * Patics: vesszőből font, sárral tapasztott fal. (A szerk.)

2. Képek








1. Kemence a honfoglalóknál VÁCZY Péter Kemence a honfoglalóknál A régi sütőalkalmatosság, a pest és a kemence. Félreértés elkerülése végett hangsúlyoznunk kell, hogy a pest éppoly zárt tüzelésű, mint a kemence. Hogy melyik volt előbb? Lényegtelen, hiszen eredetileg más-más célt szolgáltak. Mindkettő szláv eredetű nyelvünkben, de míg a pest a szláv peko, „süt” szóból ered, és ennélfogva kenyérsütésre és edények kiégetésére (fazekasság) egyaránt alkalmas volt, addig a kemence kezdetben – és az oroszban máig – mint fürdőalkalmatosság szerepelt. A szkíták korától kezdve hallunk arról, hogy DélOroszországban áttüzesített kőlapokra vizet szórtak, és az így támadt gőzt használták fürdésre. Nevét a kemence a kőlapoktól kapta. A régészek a kijevi, poltavai, Don menti területeken a 8–9. századból számos ilyen kőkemencére bukkantak a feltárt egyhelyiségű, füstös házakban. Idővel ezeket nemcsak fürdésre, hanem sütésre is igénybe vették. A pecs-kamenka elnevezés erre mutat. A kőkemencéken kívül azonban agyagból vert téglalap formájú kemencéket is kiástak, pl. A. A. Manszurov a Sztáraja-Rjázon területen a 11–13. századból. Pecs, vagy a bolgár–szláv pest lehetett a nevük. A magyarországi kemencék több tekintetben eltérnek az oroszországiaktól. Mind agyagból készültek, mégpedig vagy a fal sarkából vájták ki, vagy önálló építmények voltak. Nem változtat a tényen, hogy némelyik agyagába lapos köveket is helyeztek. A magyar kemencék a szó eredeti értelmében nem „kemencék”, de idővel általános jelentésváltozás következtében, mégis ezen a néven szerepelnek. Részlet a szerző „Képek a magyar történet korai századaiból” című, 1994 tavaszán megjelenő kötetéből.


1. Kémény, kályha, szobafûtés ENDREI Walter Kémény, kályha, szobafűtés Egy kis technikatörténet 1550-ben megjelent művében (De subtilitate rerum) Cardano, olasz humanista író, szembeszáll azokkal a kortársakkal, akik az ókorműszaki teljesítményeit korának, a 16. századnak technikája fölé helyezik: „Egy egész könyv nem lenne elég annak felsorolására – kiált fel indignálódva –‚ amit a közép- és újkor alkotott, és amit az antik világ nem is ismert, mint pl. szobakályhák, templomi harangok, kengyelek, kerekes órák.” Jellemző, hogy a kályhát az olasz mérnök első helyen említi, a könyvnyomtatás és a puskapor feltalálása előtt. Nem kétséges, hogy a szobafűtés e gazdaságos módját és tartozékát, a kéményt a rómaiak nem ismerték. A padló- és falfűtés kiváló, de fényűző beruházással járó megoldás volt. Mégis a középkor számos kolostorában, várában és városházában tovább élt. A középkori paraszt és polgár otthonában azonban továbbra is a nyílt tűzhely maradt a melegedés (és főzés) egyetlen eszköze, melynek füstje a tetőben hagyott nyíláson vagy az ajtón át távozott.* De jobbára a szobában maradt, s így érthető a 11. századi sóhaj: Sunt damna tria domus imber, mala femina, fumus – vagyis három átok keseríti meg a ház életét: a tető beázása, a rossz feleség és a füst. Még Lessing is így rezignál: „Aki a tűz melegét akarja élvezni, el kell hogy tűrje a füstjét is.” A „füstös” (nyílt tűzhelyű) konyha a közelmúltig nálunk is általános volt. Nem tudjuk pontosan mikor, de eléggé jól körvonalazható, mely térségben történt a kályhainnováció első néhány lépése. Ehhez viszont néhány műszaki és nyelvészeti előzményt érdemes számba venni. Ipari kemence Az ipari kemence a bronzkor óta használatos, a kohászatban, kerámiakészítésben, üveggyártásban, de akár a kenyérsütésben is nélkülözhetetlen berendezés. A nyílt tűzön ugyanis néhány száz fokos hőmérséklet érhető csak el, a fémolvasztás vagy üvegkészítés jóval 1000 C° feletti hőfokot igényel. Kézenfekvő, hegy a kemencének a lakótérbe való bevonása olyan közegben történt, ahol az élet valamennyi szükségletét szűk hely koncentrálni kívánták: a kolostorban. Az első tervrajz, melyen a szerzetesek hálóterme alatti melegedő szobában a falból kiugró félkör alakú kemence körvonala ismerhető fel, a St. Gallen-i kolostoré a 9. századból. (A szoba önmagában is fűthető helyiséget jelent.) Közel hozzá a füst elvezetésére szolgáló kéményt is jelzik (evaporatio fumi). A kémény kényszerű velejárója a kemencéknek, hiszen a többszintes épület tetőzete fölé kellett juttatni az égésterméket. Ezenfelül egy másik kora középkori adat kívánkozik ide. A 8. századi langobard jogkönyv függelékének bérlimitációiból kiderül, hogy akár ezer edényből (korsóból) épülő égetőkemence is létezett. Alighanem a fazekasok kemencéje az első, melynek boltozatát egymásba illesztett korsókból szerkesztették. A korsók egymásba illesztése nemcsak igen szilárd, de kitűnő hőtároló burkolatnak bizonyult. A cserépkorsó-boltozatnak ezt a tulajdonságát ismerték fel és vitték át a kályharakó fazekasok az elnevezéssel együtt a lakószoba kemencéjére. A tapasztott, eleinte fekvő félhenger alakú, később a mi búbos kemencénkhez hasonlatos fűtőberendezés falába ugyanis edényeket helyeztek, nyílásukkal kifelé, hogy a hősugárzó felületet megnöveljék. Ezekről kapta nevét a kályha. A kályha szó eredete A görög kakkabos (mellesleg semita jövevényszó) éppúgy edényt, lábast jelent, mint a késő latin cacculus és az ófelnémet kahhala, melyből a mi kályha szavunk származtatható. De ez eredetileg csak, akár a németben, csempét jelentett. „Az kemencehez kelet uy kalyha hatvan” írja 1549-ben a Nádasdyak számtartója. „Zeold kalhas kemence... egj nihanj kalhaja megtöröth” jegyzik fel egy 1597. évi leltárban. A 17. században még csak kályhás (tehát csempével borított) kemencének mondják, míg a 18. században fel nem tűnik a „kályha” elnevezés. 24 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Honnan származik? Azt mondottuk, hogy a szobakályha keletkezésének helyét viszonylag megbízhatóan behatárolhatjuk. Ez az Alpok északi vidéke, ami nem annyira az említett St. Gallen-i kolostor tervrajzából derül ki, mint az első ismert ábrázolásokból. De ezt bizonyítják a régészeti leletek is: e vidéken maradt fenn a legtöbb csempe nélküli paraszti szobakemence. Az első két ábrázolás ugyanis Konstanzban és Zürichben látható, és mindkettő röviddel 1300 után készült falfestmény. Az előbbi az ún. Kunkelhaus (guzsaly-ház) fonást-szövést megjelenítő képsorozatába tartozik; lábakon álló, háromszintes kályhaszemes kemence mögött nőalak pihen, fölötte képregény módjára felirata: „A kályha mögött jól érzem magam.” A másik, zürichi freskósorozat az év hónapábrázolásai közül a december hónap. A kályhás kemence előtt ülő ember kétágú villával a tüzet szítja, és közben kalapját a hő elleni védelmül az arca elé tartja. Az Alpok völgyeiben még fennmaradtak parasztházak, melyekben csempeberakás nélküli, dongaboltozatos kemencék láthatók, egy részük a 16. század elejére datálható. A kályhát korán paddal, fekvőhellyel, olykor szárítóállványzattal vették körül, és többnyire kombinálták a konyhai tűzhellyel. A kályhát ugyanis mindig kívülről fűtötték és a konyhában amúgy is égett a tűzhely, a szoba „tiszta” maradt. A magyar parasztházban ugyanúgy a konyha tűzhelye körül alakult ki a komplex ház alaprajza, mint más európai tájakon. Szinte szabálynak tekinthető, hogy – ahol nem kandalló vagy más nyitott (kürtős) tűzhely volt a szobában – a kályhafűtés a konyha felől történt. Elterjedés: 14. század A kályha elterjedése villámgyorsan ment végbe a 14. században, persze elsősorban a tehetősek otthonai büszkélkedhettek vele. Hazánkban Nagy Lajos király (1342–1382) idejében ismerkedhettek meg vele, de ekkorra már jelentős átalakuláson ment keresztül. Az eleinte egyszínű, jobbára zöldmázas, korongon készült kályhaszem helyébe négyszögletes, az egész felületet beborító, domború és egyre tarkább csempék kertek. A kályha méretei megnőttek, egyes 15. századi ún. toronykályhák 3–4 m magasságúak voltak. „Verm ars (segget melegíts)” Egyidejűleg azonban, elsősorban az enyhébb éghajlatú országokban, tehát a Földközi-tenger és az Atlanti-óceán partvidékén (pl. Angliában) a kályha nem tudott igazán gyökeret verni, viszont elterjedt az – ugyancsak kéményt igénylő – kandalló. Az igen gyenge hatásfokú berendezést – inkább reprezentatív jellege és olcsósága miatt – persze a tipikus kályha-vidékek kastélyaiban is megtaláljuk; jelentősége a mi szempontunkból más vonatkozással bír. A kandalló „tűzfallal” érintkező belsejét védelmül és hőtárolás céljából igen korán öntöttvas lemezzel burkolták. Ezek a domborművű ún. tűzlapok nemcsak a művészi vasöntés korai emlékei (hazánkban is), hanem a vaskályha előzményei is. Az első ilyen – öt vaslemez által határolt – kályhák tapasztott kemencét fogtak közre; egy jellegzetesen német 17. századi változatuk díszes felépítményt kapott, ahol ételt-italt tároltak, élein fémgombok álltak ki, kézmelegítést szolgálva. A 15. század óta, a fajánsz technika bevezetésének köszönhetően a cserépkályhák között is iparművészeti remekek születtek. A csempék háromdimenizós skulptúrákká alakultak, a Szentírás, a lovagi és polgári élet jelenetei elevenedtek meg rajtuk. Elég tán a budai várpalota Mátyás kori vagy Salzburg érseki rezidenciájának kályhájára utalni. A reneszánsz keretben pucér fenekét melegítő hölgy tevékenységét a felirat is pontosítja: VERM ARS (segget melegíts). Rossz hatásfok A korai kályhák – mai fogalmaink szerint – gyalázatosan rossz termikus hatásfokkal működtek, zabálták a fát, a hő java a kéményen keresztül távozott a füsttel. Erre már a 16. században rájöttek, az első „takarékkályhára” adott császári privilégium 1557-ben kelt. Egyidejűleg említi Cardano elsőként a vaslemezes takaréktűzhelyt (a


„sparheltet”). 1625-ben Cornelius Drebbel bejelenti az első hőszabályzó szerkezetet, melynek segítségével a kályha ajtaja a hőmérséklet függvényében nyílik és záródik. Hadd idézzük fel a zseniális feltaláló, az amerikai Benjamin Franklin (1706–90) B. Franklin politikus, diplomata, természettudós, közgazdász és filozófus. Részt vett a Függetlenségi Nyilatkozat (1776) megfogalmazásában. 1776–85 között diplomata Franciaországban. 1787-ben az alkotmányt kidolgozó nemzetgyűlés tagja volt. Mint tudós az elektromosság tanának úttörője. újítását is. Megirigyelve a német bevándorlók által meghonosított vaskályhát, vaskandallót szerkesztett, mely kályha módjára vezette a füstöt, a tüzet pedig alulról táplált légáramlattal élesztette. Neve: „Pennsylvaniai kandalló”. A bárki által könnyen összerakható berendezés eléggé keresetté vált a piacon és ezért 1744-ben kis brosúrában ismertette. A német vaskályha A hengeres öntöttvas kályha Bécsből terjedt el Európa-szerte, 1830 körül. Az eddig szinte kizárólagos fűtőanyag, a fa magasabb kalóriaértékű tüzelőkkel való pótlása is a vaskályha kapcsán valósult meg: 1870-ben dobta piacra a Karlsruhe-i Meidinger cég utántöltő szén-, majd kokszkályháit. Hannover tartományban olyan öntöttvas kályhák voltak elterjedve, melyek felületén az ország címere és a gyártó cég alapításának éve domborműves díszítésként emelkedett ki. Egy hölgy szoknyáját megemelve melengette magát – az alsó fehérnemű használata csak a 19. században vált szokássá –‚ megtántorodott és a kályhának dőlve komoly égési sérülést szenvedett. Azonnal orvost hívtak, aki álmélkodva olvasta a hölgy hátsó fertályán látható, a kályha faláról odaégett 1745-ös évszámot. Az orvos így szólt: „Ez régi károsodás, ezen már nem lehet segíteni.” Az amerikai távfűtés Időközben azonban alapvető változások előkészítése folyt s ezek a szobakályha jelentőségének megcsappanásával jártak. A gőzfűtésnek melegházak temperálására való alkalmazását Sir Hugh Platt már 1653ban ajánlotta, James Watt pedig 1784-ben fáradt gőzzel fűtötte irodáit. 1843-ban egy francia egy egész városrész távfűtésének lehetőségét vetette fel. Az első távfűtőmű az USA-beli Lockportban épült meg (1878). Ezt New York követte négy év múlva. Valóban gazdaságossá e rendszerek csak a századfordulóra váltak, az elektromos művek és a gőzszolgáltatás összekapcsolása által. A központi és távfűtőművek a nagyvárosokban, a gáz és olajfűtés kisebb településeken is avulttá tették a szobakályhákat. A kályhások mégis megélnek ma is: nosztalgiából sok helyütt újra rakatnak cserépkályhát, mert melege – a távés központi fűtésnél – otthonosabb hangulatot áraszt. * Vö. erre Kubinyi András cikkét e számunkban! (A szerk.)

2. Képek








1. Paraszti fûtõ-, sütõ-, fõzõberendezések az újkorban KNÉZY Judit Paraszti fűtő-, sütő-, főzőberendezések az újkorban A Kárpát-medence parasztságának történetében az elmúlt évszázadokban – hasonlóan más közép-európai népekhez – a fűtőberendezések alakulása elválaszthatatlan a főzést, sütést szolgáló eszközökétől. A tüzelőberendezések szerves, beépített, elmozdíthatatlan részei voltak a parasztháznak, döntően meghatározták az építés számos további részletét. A tüzelőberendezések nyílt és zárt terű építményekből s a lángot, szikrát felfogó és a füstöt vezető kezdetlegesebb vagy fejlettebb hozzáépített részekből álltak. A korábbi zárt és nyílt füst- és lángvezető rendszert a mai építő technika korszerűtlennek tartja és elveti, jóllehet egyes megoldásai még a városokban is megérték a 20. századot, mint például a szabadkémények. A szobában és a konyhában lévő tüzelőberendezések évszázadokon keresztül a lakásberendezésnek is hangsúlyos részei voltak, fő rendeltetésük (melegítés–sütés–főzés–szárítás–aszalás) mellett, már méreteiknél fogva is. Például a nagyméretű kemence a körébe épített sárpadkákkal együtt rakodó-, ülő-, fekvőalkalmatosság is volt, olykor 5–6 fő is megfért itt, még a kemence tetejére is jutott közülük. Tejet is altattak a kemence vagy a kályha tetején. Itt volt a helye a fűtőtest környékén a világítóeszközöknek, ha éppen nem a kemence vagy kályha szájában vagy a tűzhelyen lévő parázs szolgáltatta a világítást is. A füstös padláson, nyitott kéményekben húst füstöltek. Melyek voltak a tüzelőberendezés részei a falusi építkezésben? Kemence: zárt terű, elsősorban sütő és melegítő célú építmény, de szája előtt, szájában, tetején nyílt tűzön főztek is. Készülhetett kőből (régészeti leletek is utalnak erre) vagy kőalappal, kovácssalak aljjal, karóvázzalsártapasztással, sövényfonásos-sározással, vályog- és égetett téglából. Méretét a legfontosabbról, a benne készülő kenyerek számáról határozták meg. A készítési technika is meghatározott bizonyos formákat. A karóvázas, illetve sövényfonásos-sártapasztású kemencék többnyire csonkakúp vagy csonkagúla, esetleg hasáb formájúak, a csak sárból lévők lehettek félgömbszerűek is. Vályogból, téglából szabályosabb téglatest-, hasáb-, henger-, nyeregformára készülhettek, illetve ezek kombinációit adták laposabb vagy magasabb kivitelben. Tűzhely, tűzhelypadka: a nyílt tüzelés helye. Kerülhetett közvetlenül a jól ledöngölt talajra (ásatások anyagában van a legtöbb adat), de építhettek e célra sárból esetleg deszkamerevítéssel, vályogból, később téglából is a kemence köré, a kemence és a kályha szája elé 50–60 cm magas padkát, amelyen fával tüzeltek, a parázs fölött lábakkal ellátott edényekben vagy különálló vaslábakra tett cserépedényekben főztek. Az Árpád-házi királyok korában függesztett cserépbográcsokban is főztek az ország központi területein. Később a dél-dunántúli területeken maradt fenn hasonló megoldás, csak itt a nyílt tűz fölé láncon réz-, vörösréz bográcsot függesztettek a tető egyik gerendájáról. E rézüst hasonlóan hengeres alakú, alul szögletes volt, mint a cserépbogrács, de félkör alakú fogójával lehetett felfüggeszteni. E bográcsforma a Balkánon is ismert. Kandalló: a nyílt tűzhely és a kemence szája fölé épített láng- és szikrafogó, amelyet vesszővázra sárból vagy vályogból, téglából vagy csempéből raktak, négyzetes hasáb formájúra. Fejlettebb szinten csőszerű küllő csatlakozott hozzá a füst elvezetésére. Ez vagy meredeken közvetlenül a padlásra vezetett, vagy a szobából ferdén fektetve a konyhába vitte először a füstöt. Katlan: zárt tűzhely, amely a főzőüstöt fogja körül. Sárból, vályogból vagy téglából falazták hengeres vagy négyzetes hasáb alakúra. Fejletlenebb módja a félkör alakú nyitottabb katlan, de van teljesen zárt, ajtón keresztül megközelíthető tüzelőterű eszköz is. Szabadkémény, nyílt kémény: a konyha hátsó felét vagy valamivel kisebb részét letakaró, lefelé szélesedő, felül keskenyebb csőben végződő építmény. Legrégibb változata szögletes kiképzésű karóvázas, sövényfonású és sártapasztású, mely a konyha három falára és a mestergerendára támaszkodott, ilyenek a 15–17. századiak. A 17. századtól már vályogból és téglából is épültek, ezek már szabályos boltívet tettek lehetővé (régi iratokban pl. „konyha bótra”, „küboltos konyha” kifejezések). Rakott tűzhelyek: csak az 1880-as években jelentek meg falun. Ezeket vas tetőlappal, vas sütőrésszel és vízmelegítővel rakták és sározták, meszelték. Sokszor művészien egybeszerkesztették a kemencével, katlannal a már beszűkített terű kémény alatt, és szép réz- vagy vasveretek díszítették e zárt tűzhelyet.


A 19. század második felében a népi építészetben új stílus virágzott ki, s a korábbinál nagyobb differenciálódás történt. Valamelyest egységesülési, nivellálódási tendenciák is érvényesültek, pl. az alföldi típus bevonulása a környező tájakra; és a célszerűbb sütő-főző-fűtőeszközök, építmények térhódítása előbb-utóbb mindenütt megtörtént. A mezővárosi fejlődés sokszor megelőzte a falvakét e területen is. De a módosabb köznemesi tüzelőberendezéseket is előbb korszerűsítették: előbb jelentek meg pl. a kályhák, előbb rakták ki csempével a kandallót, előbb építkeztek téglából, előbb oldották meg a füstelvezetést, szabadkémények építését. A 18. század második felében a nagyobb uradalmak korszerűbb – már szabadkéményes – konyhákat építettek alkalmazottaiknak, amilyenek azon a vidéken a paraszti környezetben már nem voltak általánosak. A belülfűtős kemencés szobai tüzelő nagyjából az északi hegyvidékre terjedt ki. A „ház”-nak nevezett lakószobában a konyha felőli sarokban nagyméretű, lapos, szögletes kemence épült körbevéve sarokpadkákkal, az utcai ablakok felé néző ajtóval. A kemence szája fölé került a hengeres vagy négyzetes hasáb alakú kürtő a füstnek a padlásra történő vezetésére. A kürtő csak a 17–18. században kapcsolódott a kemencéhez. Szlovák és keleti szláv területen fennmaradtak e tüzelőtípusnak kürtő nélküli változatai. A kürtőnek meredek, illetve fekvő változatai is ismertek, az utóbbi a konyhába és nem a padlásra vezette a füstöt. A konyhának ekkor még nem volt főzőhely rendeltetése. A 19. század során először fekvő kéményt építettek a padlásra a kürtő fölé, majd az Alföld felől elterjedt a nyitott kémény használata. Ekkor teljesen füsttelenítették a szobát úgy, hogy a kemence száját a konyhába fordították, hogy füstje közvetlenül a szabadkéménybe jusson, s a kemence szája elé építettek sárpadkát, és azontúl ott a konyhában főztek. Néhol az alföldi boglyakemence vált divattá. Borsod–Abaúj megyében a kürtős kemence kikerült a konyhába, s a szoba fűtetlen maradt. A kandallós tüzelőberendezés szintén a „háznak” nevezett szobában kezdte pályafutását, Erdély egész területén és az Alföld keleti részén. A konyha itt kisméretű, és csak belépőként és füsttelenítő helyiségként szolgált. A szobában a padkaszerű magaslaton lévő nyílt tűzhely szikráját fogta fel a sövényfonású-tapasztott vagy vályogból, téglából vagy csempékből való lángfogó. A füst a kürtőn keresztül jutott a padlásra, ahol a húst füstölték. Erdély nyugati részén kupolás szikrafogót építettek a konyhának a hátsó része fölé. E házakban eredetileg nem volt kemence. A sütés-főzés-melegítés feladatát a nyílt lánggal égő kandalló látta el. Az Alföld keleti részén a 19. században már megjelent a konyhában a nyitott kémény és a kandalló füstjét a ferdén elhelyezett kürtő ide vezette. A 19. század második felében a konyha hátsó falához került a boglya alakú vagy lapos-szögletes kemence. A kemence és kandalló kikerülhetett a konyhába, és a szobát zárt tűzhellyel (rakott tűzhely) fűtötték. A kívülfűtős kályhás, illetve kemencés tüzelős úgynevezett közép-magyar háztípus kiterjedése volt a legnagyobb, így a Bánságban, Temesközben, Alföldön, Kisalföldön és a Dunántúl keleti megyéiben. E vidékeken kedvező feltételei voltak a paraszti árutermelésnek, ezért legelőbb oldotta meg pl. a lakóhelyiség füsttelenítését. Paraszti szinten a külső fűtésű kemencés vagy kályhás-szobás lakóház vidékeken már a 15. században kialakult, amelyet a Kecskemét, Ete, Túrkeve stb. környéki ásatások is bizonyítanák. A kályhát vagy kemencét a konyhából fűtik, s a szája előtti tüzelőpadkán nyílt tűzön főznek, de készültek az Alföldön középpadkás konyhák is. A 18. században az Alföld jelentős területén – néhány ártéri peremvidéket kivéve – a tüzelőfa beszerzési nehézségei miatt a fafűtésű kályha helyett a szalmával is működtethető magas, fehérre meszelt kemence került a szobába, amelynek a szája szintén a konyhába nyílt. A Nagyalföldön boglya, csonka kúp, a Duna–Tisza közén csonka gúla, a Kisalföldön fekvő henger, hasáb, illetve nyereg alakú kemenceformák voltak a legismertebbek. A kemencék sárpadkával való körülépítése e házvidéken is általános volt. Különösen a sarokpihenő („sut”, „kuckó”, „szurgyik”) volt kedvelt búvó- és alvóhelye a gyermekeknek. A Mezőföld alacsony kemencéibe kályhaszemeket is illesztettek. A kályhás terület határán a Dunántúlon a szemeskályha helyére a szobába kívülfűtős kemencét építettek, de a konyhába is került kemence. A Kisalföldön a konyhai kemencék teste olykor a házon kívülre nyúlt ki, de középkori példák is ismertek erre. A szabadkémény e házvidék területén jelent meg legelőször a 15–16. században a Nagy- és Kisalföldön sövényfonássalsártapasztással; a 18. században már vályogból és téglából valók is ismertek, s ettől kezdve behatol a szomszédos vidékek területére is. A zárt rakott tűzhely viszont csak 1880 körül jelent meg, a zárt sípkémények a 19. század végétől. A füstöskonyhás-kályhás tüzelő Somogy, Zala, Vas és Veszprém megyékre terjedt el, de korábban benyúlt Sopron, Fejér, Tolna, Baranya megyék vidékeire is. Az egész magyar nyelvterületet figyelembe véve a Középés Nyugat-Dunántúlon maradtak a lakóhelyiségek a legtovább füsttelenítés nélkül. Itt az eredetileg egyhelyiséges lakóépületben belső fűtésű kemence volt, amelynek füstje az ajtón, kis ablaknyíláson és a tetőbe vágott lukon távozott. E helyiségben sütöttek, főztek, dolgoztak, ünnepeltek, aludtak, Ez a „füstös-ház” 34 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

(levéltári anyagokban is szerepel ez a kifejezés) legtovább Zala és Vas megyék területén maradi fenn, s e vidékeket szoros szálak fűzték a szomszédos szlovén, osztrák „Rauchstube” területhez. A 17. századtól a mezővárosokban, a köznemességnél, s a 18.században általánosan a falvakban is a konyha mellé szobát építettek, amelybe konyhába nyíló szájú kályha készült. A 16–17. századi várak fűtőberendezése példaként állhatott a Dunántúlon az ott katonáskodó vagy meghúzódó falusiak számára. A szigetvári vár 1553. évi leltárában három nagyobb és három kisebb „kályhát vettek számba. Zalaegerszegen (1587) többnyire „kemencé”-vel fűtötték a fontosabb személyek szobáját a számbavételek szerint. Az elnevezések esetenként keveredhettek ebben az időben, pl. a sümegi várban 1572–97 közötti összeírásnál az úr szobájában „zöld mázas kemencé”-t írtak össze, ami egyértelműen mázas kályhára utal. A 18. században az iratok már pontosan megkülönböztették a Dél-Dunántúlon a kemencét és kályhát, sőt többféle kályhatípust érzékeltettek. Megemlítettek „kupás” (korongolt bögre alakú szemekkel kirakott), „szemes” (szintén korongolt tál alakú kerek vagy elszögletesített szélű fiókokból rakottat) és „táblás” (préselt csempékből) kályhákat, amelyek vagy „mázas”-ak, vagy mázatlanok („vörös” azaz földfestékes, „paraszt”, „fekete” kifejezések utalnak rá) voltak. A konyhába nyíló szájjal épített kályhákkal a szoba füsttelenítése megtörtént, s a füstöskonyhás – kályhásszobás rendszer jött létre. A két helyiséghez újabb szoba (ezt is a konyha felől fűtötték), vagy kamra csatlakozhatott. A füstöskonyhás lakóházaknál minden helyiség ajtaja a szabadba nyílott. A konyha megkisebbedett, de ez maradt a sütő-főző tér, és csak nagyon idős emberek aludtak itt. Köznemesi házakban a 18. században, jobbmódú parasztoknál a 19. században a nagyméretű sütőkemence mellé kisebb kalács-, illetve pecsenyesütő (aszalásra is alkalmas) kemence készült, főleg a Balaton-felvidéken, másutt is a Közép és Dél-Dunántúlon. A szabadkémény a 19. században jelent meg Kelet-Dunántúl parasztságánál, nyugatabbra inkább csak a köznemesi lakóházakban s a nagyobb uradalmak alkalmazottainak konyháiban. A parasztság körében csak a 19. század elejétől kezdett erőteljesebben terjedni. E vidéken már vályog- vagy égetett téglából rakták a boltíves kéményeket. Ha két szoba volt – módosabbaknál ekkoriban vált divattá –‚ a kemence mögött szimmetrikusan építették körbe sárpadkákkal a hátsó falat, és helyezték el a kályhanyílásokat. A 18. század végétől kezdték az üsttartó zárt katlanokat építeni a konyha hátsó sarkába, vagy bárhová a sárpadkán vagy a kemence valamelyik sarkához. A szabadkéményekkel tisztábban lehetett tartani a konyhát, érdemesebb volt mutatósan berendezni, ekkortól meszelték a konyhát rendszeresen. Az 1880-as évektől e vidéken is megjelentek a zárt rakott tűzhelyek. Ha nem a konyhába építették, kerülhettek a szobába is a lebontásra kerülő kályhák helyére, ahol nem csak fűtöttek vele, hanem főztek is rajta, sütöttek is benne („ren”-jében). A dél-dunántúli terület Dráva menti része több archaizmust megőrzött, de nem képezett önálló házvidéket. A Baranya megyei rész az alföldi háztípushoz kapcsolódott, a zselici, dél-belső-somogyi vidék építkezése pedig a közép-dunántúli háztípuson belül a legtovább megtartotta hagyományos paraszti vonásait. Nemcsak a lakóházban, de néhány gazdasági rendeltetésű épületben is lehetett fűtő- és tüzelőberendezés. Sőt, előfordultak az udvaron épített különálló, tetővel óvott kemencék is mind a parasztságnál, mind a majorsági cselédeknél. Az udvarra helyezett kemencék száma a zárt kémények építésével ugrásszerűen megnőtt, mert kikerültek a már meleg konyhákból. A présházas pincék területén gyakori volt a Dunántúlon, hogy a falujuktól messze eső szőlőhegyekben egy pinceszobát is biggyesztettek a pincéhez, és ellátták tüzelőberendezéssel (szemeskályha, kemence vagy rakott tűzhely). De lehetett a pinceszoba nélküli szőlőbeli építményekben is tüzelőberendezés a présházak sarkában nyílt tűzhellyel, felette fonott szikrafogóval, mint a Nyugat-Dunántúl vidékén fennmaradt épületek mutatták. Az Alföldön terjedt el az úgynevezett „tüzelős ól”, mely az istálló régies változata. Rendszerint távolabb állt a lakóháztól a falu körüli szálláskerten vagy külső szállásokon. Az állatokkal dolgozó férfiak laktak itt kinn. Számukra ülő- és fekvőpadok is épültek ide, és a földre rakott szabad tűzhelyen vagy sárpadkán főztek. Külön említendők a különálló aszaló építmények, mint a szatmári parasztoknál, korábban a Dunántúlon köznemesi udvarok végében is.

2. Képek





1. Mire jó a kemence? STEFÁNY Judit Mire jó a kemence? A kemencét elsősorban kenyérsütésre használták. A kenyér többnyire egy hétre készült. Ilyenkor a kemence egyik felét mindig tisztán hagyták, s csak a másik felére húzták a tüzet. Akkor lehetett csak betenni a kenyértésztát, ha már jól átforrósodott a kemence alja. Az elsőbe egy meggyújtott fácskát állítottak, s az világította be a kemence belsejét. Az alföldi nagy, kerek kenyér 3 óra alatt sült meg. A kenyéren kívül különböző kelt tészták, sütemények sültek benne. A sütéshez használt eszközök közül a legfontosabbak a piszkafa, a sütőlapát, a tepsik és a későbbiekben a különböző süteménysütő formák. A kemence alkalmas volt főzésre is. Általában a hosszú főzési időt és egyenletes hőmérsékletet igénylő ételeket (hüvelyesek, káposzta) készítettek benne. Ehhez cserép kantákat, azaz vászonfazekakat használtak. Használták a különböző gyümölcsök aszalására is. A kemence másik alapvető feladata a fűtés volt. A fűtési időszak az időjárástól függően októbertől áprilisig tartott. Tüzelésre elsősorban a haszonnövények egyes részeit (pl. kukoricaszár) használták. A sárkemencék átmelegedéséhez legalább egy óra kellett, de olyan hosszan megtartotta a hőt, hogy még másnap reggelig sem hűlt ki teljesen. A kemence testét rendszerint sárból vagy fából készült padka vette félkörívben körül. E padka ülő- és fekvőhelyül is szolgált. Idetelepedtek az idősebbek, ha ülőmunkát végeztek, itt üldögéltek az asszonyok, a gyermekek, itt adtak helyet a hideg időben hazaérkezőknek, házbelieknek és idegeneknek. Sokszor szőnyeggel is letakarták, hogy ne piszkolódjék. A kemence fontos része volt a hátsó falhoz csatlakozó szélesebb sarokpihenő, ismertebb nevén a sut (kuckó, szurgyik), amely a gyermekek alvó, játszó és búvóhelye volt. Alvásra egyébként a kürtős kemencék széles, lapos tetejét is igénybe vették. Tárolásra is jó volt az eldugottabb kemencesut. „Sutba dobták”, azaz a sut melletti falra helyezett akasztókra kerültek a kiöregedett ruhák, de az ünneplőcsizma is. A kemence peremén elfértek a szükséges apróságok, varrókészlet, petróleumlámpa, gyufa. Szárítani is legjobban a kemence mellett lehetett. Tésztát, hagymát, tökmagot a tetején, a vizes ruhát rudakra teregetve. Nagyon fontos szerep jutott a kemencének magának a háznak a kiszárításában is. Komoly alapozás hiányában a nedvességet így sikerült csak leküzdeni, s az egészségügyi szempontból oly fontos száraz, tiszta levegőt megőrizni. Ha langyosítani kellett valamit, ismét csak a kemence ajánlkozott legjobb helyül. Tetejére került a kovász, a túl hideg víz vagy bor. Oldalához nyomták lefekvés előtt az ágyneműt. A mindennapi teendőkön túl a gyógyításhoz (pl. rühesség, tetvesség) és bizonyos rontás elleni eljárásokhoz is használták a kemencét. A kemence rendben tartása s a hozzáfűződő munkák asszonyi feladatnak számítottak. A kemencét a körülötte folyó munka és pihenés a ház belső életének legfontosabb elemévé emelte. Talán ezt leglátványosabban az a szokás bizonyítja, hogy amikor az új asszonyt az újdonsült férj házába bevezették, körülvitték a tűzhelyen, amely a családtaggá fogadást jelképezte.

2. Képek








1. Kastélyok, fogadók a 18. században. B. GÁL Edit Kastélyok, fogadók a 18. században A török kiűzése utáni időszak minőségi változást hozott az ország életében. Az elnéptelenedett falvak újra benépesültek, a városok is kaput nyitottak a fellendülő gazdasági életnek. A régi arisztokrácia mellett egy új, a hivatali pályán rangot szerző réteg emelkedik a főnemesség soraiba. Ezek az üstökösként feltűnő családok a legfogékonyabbak az új eszmék, a tőlünk nyugatra kialakuló új életformák iránt. A megszerzett címet külsőségek útján is prezentálni kívánják a világ előtt. A 17–18. század életformáiban az egyik legfeltűnőbb minőségi változás a lakáskultúra átalakulása. Ez a feltörő, új arisztokrácia nagyszabású építkezésekbe fog, és az előző évszázadok várszerű „erődítményei” helyett szellős, világos, otthonos légkört teremtő palotákat, városi házakat emeltet. Gyöngyösön a 18. század második felében nagyarányú építkezés indul. „Palotának” mondott, impozáns házakat építtetnek maguknak a Grassalkovichok (1750 körül), az Almásyak (1780-as években), a Forgáchok (1760-as években), a Hallerek (1750-es években), az Orczyak (1760-as években). E családok egyben a város legnagyobb földesurai. Fűtőszobák, fűtőfolyosók A kastélyok berendezéseit a családi levéltárakban fennmaradt – öröklés, bérbeadás vagy adás-vétel alkalmával készült – leltárakból ismerjük, míg magáról az épület építéstörténetéről részben a még meglévő alaprajzokból, tervekből, részben a felújítások során napvilágra került (s ezt szó szerint kell érteni) apró részletekből szerzünk tudomást. Ezen forrásokból tárulkoznak elénk az új épületek fűtési rendszerei. Igen változatos képet és találékonyságot mutatnak. A kastélyok, paloták fűtésénél egyik meghatározó szempont a befűtendő terek nagysága és a vidék éghajlata volt. A Mátra lábánál hosszúak és hidegek a telek, ezért gondoskodni kellett a falak minél jobb átfűthetőségéről. Ismerték és alkalmazták a meleglevegős falfűtést: a pincében, a falba épített, kemenceszerű tüzelőhelyen fűtöttek, s a beáramoltatott levegőt melegítették fel. Ez a meleg levegő egy dupla falazással kialakított, széles járatban áramlott felfelé, s melegítette át a falakat s a termeket. Említett házaink legtöbbjében azonban a 18. században már nem ezt a – részben a rómaiaknál is ismert – fűtési módszert használták, hanem a kívülről fűtős kályhákat alkalmazták. Így a fűtéssel járó piszkot (például hamuzás, tüzelő törmelékei, füst etc.) kizárták a szobából, a fűtés munkafázisát elkülönítették a társasági élettől. Előnye volt az új kályháknak, hogy lényegesen rövidebb idő alatt lehetett felfűteni a különböző helyiségeket. A kályhák egyben díszítő lakberendezési tárgyak is voltak. A kályhafűtésnél több eljárást is alkalmaztak. A kisebb, kevesebb szobával rendelkező házakban külön fűtőházat terveztek a lakószobák közé. Ez egy aránylag nagyméretű helyiség volt, ahol középen a fűtőanyag tárolására alakítottak ki külön egységet, s ahová egyik oldalon az egyik, másik oldalon a másik szoba kályhájának fűtőnyílása nyílt. Egy-egy házban három-négy ilyen termet is jeleznek a tervrajzok. A nagyobb, reprezentatívabb főúri palotákban ezeket a helyiségeket nem tudták az impozáns barokk teremsorba beilleszteni. A paloták földszintjét – ahol elsősorban a gazdasági részek kaptak helyet – a folyosókról fűtötték. Az emeleti „fényes” termek esetében a termek mellett ún. fűtőfolyosókat képeztek ki. A nagyméretű, falban lévő fűtőlyukakat általában két szoba falának találkozásánál alakították ki, és így a keletkező forró füstgázzal mindkét szoba kályháját felmelegíthették. Használtak természetesen ún. „elöl fűtős” kályhákat is, de ezeket többnyire a paraszti otthonokban találjuk. Vidékünkön a közelben lévő hatalmas erdők biztosították a tüzelőanyagot mind a földesúri paloták, mind a jobbágyházak számára. Milyen kályhák? Napjainkban a fűtésrendszerek, a fűtőtestek bizonyos társadalmi, gazdasági hovatartozást jelölnek. Gondoljunk csak arra, mennyire más a megítélése egy egyszerű szeneskályhának, mint egy korszerű padlófűtésnek, s micsoda státuszszimbólumot képvisel manapság egy márványkandalló a nappali tartozékaként. Ugyanígy a 18. 46 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

században is egy-egy díszesebb kályha a rangot, a hatalmat volt hivatva reprezentálni. Ezt a társadalmi különbséget tükrözi egy – alább ismertetésre kerülő – átadási leltár. 1777-ben Grassalkovich II. Antal bérbe adja debrő–parádi uradalmát – melynek Gyöngyös is része volt – báró Orczy Józsefnek. Ebből az alkalomból részletesen összeírják a teljes uradalmat, a vendégfogadók berendezésétől a főúri lakok bútorzatáig. A leltárba felvették természetesen az uradalomban lévő összes kályhát, kemencét is. Még a környezetet is leírták, a szobákat, ahol használták őket. Grassalkovich I. Antal 1740-től ura az akkor 10 helységből álló uradalomnak. A birtok igencsak magán viselte még a másfél száz éves török megszállás nyomait. Még a 18. század közepén is Kál és Kompolt elnéptelenedett falvak voltak, melyekre az új földesúr adott ki telepítési parancsot. Grassalkovich közel húsz év alatta leromlott, elhagyatott uradalomból virágzó gazdaságot hozott létre. Először felépíttette a kompolti kastélyt és a gyöngyösi rezidenciát. Ezeket követték a templomok, majd a malmok, fogadók, serházak, Parádon az üveghuta építése. Szinte mindent „fundamentumból újonnan építtetett”. A fűtőberendezések – ahogy általában a berendezési tárgyak – sem „öröklött”, hanem újonnan készíttetett, és így a kor igényeit, szokásait magukon hordozó darabok voltak. A gyöngyösi residencionális ház két condignatiora (két szintre, azaz egy emeletre) építtetett. A földszinti utcafrontján lévő hat boltot görögöknek – azaz kereskedőknek – adták bérbe. A Grassalkovich család által valósan használt terület tehát a kert felé eső földszint (itt tartózkodott a kiszolgáló személyzet) és az első emeleti termek. Ezek között is a legfontosabb a palota, vagyis a díszterem, ahol „aranyozni való tornyos zöld kályha” állt. A mellette lévő képes szobában „feir, vas lábon álló kályha” díszlett. Ezt követte az „Olaz kemenczés szoba, mely razéttal, aranyos laisznyákkal vagyon spatírozva, s melyben feir edénybül olaz kemencze, mely előtt drót rasét firhanggal, fújó, vasfogó, horogvas, vasmacska, 2 db vaslapát és fának való láda”. A hálószobába feir kályhát, a cabinetbe vaslábon állót, a Frauzhnmerbe, (női szoba) a „Biblio Thékás”-ba (könyvtárszoba) és az emelletti, valamint a Gradits mellett lévő szobákba zöld tornyos kályhákat állítottak. A szögletszobában feir czirádával sárga, vaslábon álló kályha található. Az ifjú uraságot sem kényeztették el, hiszen az ő két szobájába is csak vaslábakon álló, zöld mázaskályhák kerültek. A földszinti részen csak egyetlen helyen – a külső tisztek szobájában – szól „ordinari zöld kályhákról” az összeírás. Sem a tisztek szobájában, sem a lakájnál, de még a konyha-szobában sem esik szó semmilyen fűtő alkalmatosságról. A Grassalkovichék kompolti kastélya jóval kisebb a fent leírt gyöngyösi rezidenciánál. A palota-szobában a felsorolás nem említ fűtőtestet. A nappali szobában viszont „olaz kemencze feir edénybül, melyben találtatik 2 db vasmacska rézgombokkal, réz markolattal, görbevas, vaslapát, fogó, pléhbül hamut és szemetet szedő lapocska”. Áll egy „feir kálha” az íródeák szobájában, egy „feir és egy zöld kálha” a tiszttartó, és egy zöld a kasznár alkalmatosságában. A szoba funkciója megszabta tehát azt, hogy milyen mívű kályhát használtak benne. A fogadó termekbe díszesebb megmunkálású, aranyozott, kör alapú, tornyos kályhák kerültek, általában az ablakkal szemközt lévő sarok, külön e célra kialakított kis mélyedésébe. Mindkét épületben találunk egy-egy szobát, melynek fényét az „olaz” kemencék, kandallók adták. Ezek többnyire csak dísznek tekinthetők a Mátra vidékén, hiszen e kályhák a zord telek idején nem tudták befűteni a helyiséget, viszont növelték az otthonosság érzetét. A többi szobában, még a család által lakott helyiségekben is, többnyire csak egyszerű habán típusú ólommázas kályhákat használtak. 1777-ben már a padlásra került a mórkályha és itt írnak össze egy „feirre lagírozott, holicsi edénybül készült, vas serpenyővel étel melegítésire való kálhát”. A falusi épületek A főúri lakóhelyek bemutatása után igazán egyszerű a dolgunk, ha az uradalom falvaiban az újonnan, fundamentumból épített gazdasági épületek, fogadók, kocsmák, serházak fűtőberendezéseiről kell szólnunk. Itt ugyanis mindenhol egyforma típusú „ordinari jó zöld kálhákkal” látták el az épületeket. Ezek minden dísz nélküli habán ólommázas cserépkályhák. A falusi házakban és a város szegényebb rétegeinél építik őket, míg a vidéki kisnemesi udvarházakba, a szerényebb paplakokba ennek kissé díszesebb, nyomott mintás változata került. Ezek a főúri épületek rányomják bélyegüket az elkövetkezendő évszázadok városképének alakulására is. Bár csak a földesúr átmeneti szállásaként, alkalomszerűen használták őket – azok mind külső megjelenésükben,


mind belső pompájukban a gazdagságot, a hatalmat hivatottak közvetíteni az emberek felé. És még valamit: a kényelmet. Ezen életforma berendezési tárgyai közé tartoztak a szobák kályhái.

2. Képek






1. Fûtõberendezések, kályhák KOVÁCS Éva Fűtőberendezések, kályhák 20. század A századforduló közkézen forgó kézikönyvei a különböző fűtőszerkezeteket két nagy csoportra osztják: a helyi fűtést végzőkre (ide tartoznak a kandallók és a kályhák), valamint központi fűtést ellátó rendszerekre (ezek egész épületek, épületcsoportok vagy városrészek fűtésére is alkalmasak). A fűtőeszközök ez időben többségükben csempéből, cserépből vagy vasból (lemez, illetve öntöttvas) készültek. A használó számára azonban nemcsak a felmelegíthető légköbméterek nagysága volt fontos, hanem a tüzelés menete, gyorsasága, kényelmessége is. Ennek alapján megkülönböztethetünk időszakos fűtésre alkalmas (azaz újra és újra feltöltendő), illetve folytonos égésű (ún. töltő aknával rendelkező, s így hosszabb időre előre feltölthető) kályhákat. Egy-egy lakószoba bemelegítése szempontjából a legkevésbé hatékony fűtőszerkezet a nyílt tűz „komfortosított változata” a kandalló volt. E technológiában az – általában fa – tüzelő közvetlenül sugárzó melegét értékesítették, nagy hátránya volt azonban, hogy csak a közvetlen közelében lévő tárgyakat melegítette fel, s így a szoba hőmérséklete nagyon egyenetlenné vált. Ráadásul, nyílt tűzhely lévén, az égéstermékekkel együtt a meleg levegő nagy része is eltávozott a kéménybe. A hazájukban kedvelt berendezési tárgyat angol és francia mérnökök megpróbálták korszerűsíteni. A Delsaux-féle kandalló már koksz elégetésére is alkalmas volt, s így több meleget adott; az Engert-féle kandallóba több órára elegendő tüzelőanyagot helyeztek, s így az száraz, meleg állapotban jutott a parázsra – ezáltal csökkentve az ártalmas gázfejlődést. Siemens vegyes (koksz–gáz) tüzelésű kandallót kísérletezett ki, melyben a gáz a koksz izzását segítette elő. Wybaw gázkandallójában pedig – állítólag – a gáz melegének 84%-a hasznosult. A hősugárzás erősítésére egyes kandallókban azbesztet vagy tűzálló téglát melegítettek. A helyi fűtést végző szerkezetek közül a legkedveltebbek a kályhák voltak. Ezeket – a kandallótól eltérően – zárt tűz fenékkel látták el. A tüzelés időszakosságát tekintve megkülönböztethetünk közönséges és töltőkályhákat. A közönséges (rövid időközönként feltöltendő) kályha hengeres vagy négyszögletes alakú, belsejébe a forró gázok fűtőértékének minél jobb kihasználása érdekében vízszintesen vagy függőlegesen rekeszeket, ún. füstforgató csatornákat építettek – megnyújtva ezzel a kéménybe áramló füst útját. Időszakos fűtésre a legalkalmasabb eszköz a cserépkályha volt, melynek a felfűtése ugyan nagyobb időt vett igénybe, de sokáig magában tartotta a meleget, s azt a fűtés megszűnte után is a szobába sugározta. A cserépkályhákat is az előbb említett többszörös füstforgatásra alkalmas hosszú füstcsatornákkal látták el. Az ilyen kályhákban – nagyságuk miatt is – a gázdúsabb (rosszabb minőségű) tüzelőanyagok is jól hasznosultak. Folyamatosan töltő tüzelésre is átállíthatták őket. Az egyszerű vas- és lemezkályhák nagy hátránya volt csekély hőtározó képességük. Miközben tüzelés idején felszíni hőmérsékletük olyan magas volt, hogy sugározó melegük szinte tűrhetetlenné vált (ezért aztán burkoló köpennyel látták el őket), igen hamar lehűltek. Kisebb méreteik miatt nem fért el bennük túl hosszú füstcsatorna sem, ezért a túlságosan gázdús fűtőanyagok elégetésére nem voltak igazán alkalmasak. Az égés és a melegleadás egyenletessége szempontjából nagyjelentőségű volt a töltő- és szabályozható kályhák kifejlesztése. Ezek tűzfészkét nagyobbra készítették, s benne több órára való tüzelőanyagot halmozhattak fel. Az égést és az ahhoz kapcsolódó légáramlást pontosan záró ajtókkal, „szellentyűkkel” szabályozták. Olyan kályha is készült, amely egyben szellőztetőként is működött, friss levegőt vezetve a helyiségbe. A töltő kályhák első változatainak hátránya, hogy csak illótermékekben szegény koksszal és antracittal voltak a leggazdaságosabban működtethetők. E folyamatosan égő kályháknak két típusa alakult ki: a felülről lefelé égő és az alul elhelyezett tűzterű kályha. A felülről lefelé égő töltőkályhák legismertebb változata volt a századfordulón a Meidinger-féle kályha. Ez öntöttvas csövekből állt, melyeket henger alakú, kettős lemezköpennyel burkoltak, és vaslábas talapzatra helyeztek. Az alsó tisztító vagy tüzi ajtó felett bordás gyűrűket alakítottak ki, a kályha fűtőképessége e gyűrűk számának és méretének növelésével volt fokozható. Tüzelőként a koksz, kőszén jöhetett szóba. A felső töltő ajtón beöntötték a tüzelőt, meggyújtáskor az első ajtót félretolták, és a tüzelőre rakott száraz faforgácsot meggyújtották. Ha lángot fogott, kevés tüzelőt raktak rá. Ezután a felső ajtót úgy zárták le, hogy egy kb. fél–1 cm-es nyíláson levegő érje a tüzet. Ha a tűz már kellőképpen égett, a felső ajtót teljesen lezárták, és az alsó nyitásával–zárásával szabályozták az égés fokát. A Meidinger-kályhák hátránya, hogy a begyújtáskor volt – miután a tűztér felül helyezkedett el – a legkisebb a fűtőfelszín. Vigyázatlan vagy gondatlan tüzelés esetén


egyenetlenül égett le a kőszén, vagy épp ellenkezőleg, a felhalmozott tüzelő teljesen izzásba jött. Nem csekély veszélyt jelentett a kályha működés közbeni utántöltése, amikor a nagy mennyiségben fejlődő széngáz felrobbanhatott. Ez volt az oka annak, hogy a magyarországi széngázdús barnaszenek elégetésére e kályhatípust – a robbanások és füstkicsapódások miatt – nem javasolták. A Meidinger-kályha hibáit próbálta kiküszöbölni a Stewart-féle amerikai rendszerű töltőkályha. Ebben alul, a mozgatható síkrostéllyal lezárt, kosár alakú tűzfészekben gyújtották meg a felhalmozott tüzelőt, és az e fölött elhelyezkedő töltőakna a füstgázoktól mentes maradt. Az égés nemcsak a szobát melegítette, hanem a felhalmozott tüzelőt is szárította. A melegítéstől e tüzelő kokszolódni kezdett, s a fejlődő gázok a betöltött szén tetején elhelyezett kis nyílásokon keresztül a kályha belsejébe áradtak, és ott a friss levegővel érintkezve elégtek. Az alul égő tüzelőanyagot a töltőhengerben lévő tüzelő folyamatosan pótolta; A probléma itt is az újratöltésből adódott, a felső fedél leemelésekor gázok áradhattak a szobába. Előnye volt e kályhatípusnak, hogy a tűz szintje mindig egy magasságban volt (általában itt Mária-üveggel burkolták, s így látni lehetett az égést), valamint az, hogy a töltőhengerben lévő tüzelő nem tudott egyszerre begyulladni. Díszes kivitelben készült, s a lobogó tűz látványa a kandallók otthonosságát idézte. Gyenge minőségű barnaszén elégetésére azonban ez a kályha sem volt alkalmas. A hazai igények hatására magyar mérnökök speciális barnaszénkályhákat fejlesztettek ki. Heuffel Sándor a tüzelőt hosszú rostélyra helyezte (mintha fekvő töltőakna volna) és mindkét végét egy-egy ajtóval látta el. Egyiken történt a tüzelő berakása, a másikon a begyújtása. A szén a rostélyon visszafelé égett le, és a még meg nem gyulladt szénből fejlődő gázok a lángok felett elhaladva elégtek. Ebben az esetben a gázdússág még némi előnyt is jelentett. Az égéstermék vízszintes csövekkel, füstforgatással vezették a kürtőbe. Lázár L. Pál kályhájában tűzálló téglalappal függőlegesen elválasztották a tüzelőtértől a töltőteret, majd előmelegített levegőt vezettek bele, amely a töltőtérben fejlődő lepárlási termékeket is magával ragadta. A Feyér-féle folytonos tüzelésű barnaszénkályha elve arra épült, hogy a töltőaknát az égéstermékektől természetes léghűtéssel szigetelte. A szén kettősfalú tölcséren keresztül jutott a kúp alakú rostélyra. A rostély alakja az égést távol tartotta a szénoszloptól. Az égéstermékek az akna körül elhelyezett álló csöveken keresztül jutottak a kürtőbe. A később kifejlesztett töltőkályhákban a tüzelő és töltőaknát tűzálló anyaggal vagy téglákkal borították, benne számos csatornát alakítottak ki, hogy ezek a levegőt terelve segítsék a forró gáz jobb elégését. Gázkályhák Külön típust jelentettek a kályhák között a gázkályhák. A Bond-féle kályhában a henger alakú cső alján égett a gázláng, az égéstermékek a csőbe, majd a füstcsatornába kerültek. A szoba levegője egy alsó nyíláson a kályhán belüli tölcsér alakú rendszerbe jutott, felmelegedett és a kályha tetején a szobának adta le hőjét. E kályhát Bunzen-lánggal hevítették, mivel a világítógáz túlságosan sok kormot termelt. A későbbi Meurer-féle gázkályha már radiátor alakú volt, az elemek szája alá egyszerű vagy kettős égetőcsövet építettek, melyek finom furataiból kiáramló gáz 5–6 cm magasságú lángnyelvvel égett. A meleg szétszórására alulra fémtükröt helyeztek. A forró égésterméket zegzugos kamrákon, fűtőcsöveken keresztül vezették a kürtőbe. A gázkályhák nagy előnye volt a kényelmes, gyors fűtés lehetősége, fontos tényezőt jelentett azonban a léghuzam megfelelő szabályozása, valamint a szoba levegőjének folyamatos nedvesítése. Központi fűtések A fűtőberendezések másik nagy csoportját a központi fűtésrendszerek alkották. A századforduló idején levegő, víz, gőz és ezek kombinált változatai képezték e rendszerekben a „melegvivő” anyagot. Levegőfűtés esetén az épület alján vagy pincéjében külön fűtőkamrát építettek, melybe öntöttvas fűtőkályhát falaztak. E kamrába torkollott – csatornán vezetve – a kinti friss levegő, melyet a kályha begyújtásával felmelegítettek, és a kályha feletti csatornákon a szobákba áramoltattak. A fűtőnyílásokat a helyiségek félmagasságában helyezték el. A lehűlt levegő vagy a padláson keresztül eltávozott, vagy – cirkulációs légfűtés esetében visszavezetődött a kályhához. E fűtési mód olcsó és kényelmes volta ellenére számos hátránnyal is bírt: a friss levegőt vezető csatornából ártalmas talajgázok, fertőző nedvesség kerülhetett a házba, a cirkuláló szobalevegő sem tekinthető túl egészségesnek, a meleg levegő ventillátor nélkül csak maximum tíz méterre volt vezethető, az áramoltatás alatt sok meleg veszett el, a magasabban fekvő helyiségek elvonták a meleget az alsóktól, a fűtés kikapcsolásával a szobák hamar lehűltek stb. E fűtésmód korszerűsítése során elektromos ventillátorokat kezdtek alkalmazni a levegő továbbítására, s a fűtőkamrába vezetett kinti levegőt előzőleg koksz vagy nemez légszűrőn keresztül tisztították. Ha a központi fűtéshez vizet alkalmaztak, akkor azt az épület legmélyebb pontján egy kazánban felmelegítették, és a helyiségek kályháiba vezették. Lehűlve újra a kazánba került. Megkülönböztettek kisnyomású vagy melegvíz-fűtést (ez a külső levegővel is keveredő nyitott rendszer, ahol maximum 100°C-ra melegedett a víz), 54 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

valamint zárt rendszerű, közép- és nagynyomású forróvíz-fűtést (ez esetben a víz 100–200°C-ra is felforrósodott, veszélyes robbanáshoz vagy a fűtőcső okozta tüzekhez vezetve). Bár így a fűtés vízszintesen 200 méterre is eljuttatható volt, hátrányt jelentett a fagyás lehetősége, az, hogy a csövek a légbuborékok miatt gyakran zörögtek, illetve a már említett robbanásveszély. A konstruktőrök a víz keringési sebességét igyekeztek növelni – ezért a felszálló vezetékbe gőzt vagy levegőt áramoltattak, vagy esetleg körszivattyút alkalmaztak. A központi fűtés gőzre épített változata a vízgőz párolgási rejtett melegét hasznosította. A kazánban fejlesztett vízgőzt csatornákon a lakás kályháiba, majd a szabadba vagy újra vissza a kazánba juttatták. Kétségtelenül előnyt jelentett a pontos szabályozhatóság, a messze elvezethetőség, és az, hogy egész épületcsoportokat, városrészeket is fűthettek e módszerrel. Hátránya, hogy sok meleg veszett el az áramoltatás közben, s kevéssé konzerválta a meleget. Gyárak esetében rendkívül gazdaságos volt a fáradtgőz ilyen típusú fűtésre való felhasználása. Gőzfűtést alkalmaztak az első városrész-fűtésnél New York-ban is.

2. Képek







1. Kályhakiállítások Kályhakiállítások A két világháború között a M. Kir. Technológiai és Anyagvizsgáló Intézet rendszeresen rendezett a hazai házi tüzelőberendezéseket bemutató kiállítást. Ennek 1931. évi katalógusát lapozgatva kiderül, hogy a hazai gyártók igyekeztek minden réteg igényét és pénztárcáját figyelembe venni a lakásokban elengedhetetlen fűtőberendezések gyártásánál. A szegényebb rétegeknek készült többek között a Fuchs és Schlichter cég „Ramses” nevű hengeres, lemez, függő samottaknás kályha, amely a magyar barnaszén eltüzelésére is alkalmas volt. A kályhán belül a lemezköpeny egész hosszában csatorna húzódott, melynek felső vége a füstcsőcsonkba, alsó vége a hamutérbe torkollott. E csatorna tetszés szerint volt nyitható és zárható, s megakadályozta a felesleges levegő tűztérbe áramlását (ami fokozta volna az égést). Az egyaknás típust a diónagyságú vagy nagyobb szenet használóknak, a kétaknás változatot pedig az apró, poros szénhulladékhoz jutóknak készítették. A Budapest–Salgótarjáni Gépgyár (amely az első magyar gyártású kályhát készítette) a kiállításon „Neo Perpetuum” nevű kályhájával szerepelt. A kétaknás fűtőberendezés kiválóan alkalmazkodott a hazai gázdús szenekhez. Öntöttvas lapokból készült, belül samottlapokkal bélelték. Szintén samottlapokkal osztották ketté a kályha belsejét töltő- és fűtőaknára. A töltőaknát összetett rostély választotta el a hamutértől. A fűtőkamrában két légcirkulációs cső áramoltatta a levegőt. A padló védelmére öntöttvasból vagy lemezből készített sajtolt alátétet választhatott a vevő. Weiss Manfréd „Rapid” kályhája már egész komoly építményként díszíthette a szobát öntöttvas, négyszögletes, központi szabályozóval ellátott fűtőberendezést kaphatott pénzéért az érdeklődő. E kályhát felülről 10–12 órára előre fel lehetett tölteni, s ezután automatikusan adagolta a tüzelőt a leégett helyébe. A töltőakna mögé radiátorkamrát helyeztek légcirkulációs csövekkel. Megfelelő huzatszabályozás esetén a betöltött szén 10–20 cm magasságig izzott, a fölött azonban csak gyengén melegedett. Az égéshez szükséges levegőszabályozó készüléken jutott a rostély alá és fölé. E kályha éjszaka is éghetett, nem volt szükség naponta újabb begyújtásra. Hamutisztításra fűtés közben is lehetőség nyílt. Hat nagyságban készítették, fekete és zománcozott kivitelben. A módosabb családok kényelmét szolgálta ez a tiszta, egyenletes fűtési lehetőség, amely – a katalógus szerint – por-, füst-, hamu- és szikramentes volt.

2. Képek





1. Iskolák fûtése KOVÁCS Éva Iskolák fűtése A tömeges népoktatás kora „Az iskolaház vertfalú, náddal fedve. Az első szoba a tanítóé, a másik az iskolaterem. 35 gyermeknek igen tágas, van benne két hosszú asztal, négy hosszú pad, egy fekete tábla, egy négyszögű tanítói asztal. Mind a két szobát a konyhából fűtik” – írták jelentésükben a Tolna megyei Udvardi falu iskoláját 1816-ban meglátogató felügyelők. Miként a népiskolák többségében – ez idő tájt – a tanítói lakás itt is szorosan összekapcsolódott a tanteremmel. Az építés színvonalában, a fűtés, szellőzés, tisztán tartás módjában nem volt éles határ a tanító „laka” és a tanításra használt termek között. Az 1868. évi népiskolai törvény nyomán megkezdődött a polgári (tömeges) oktatás mindennapi feltételeinek kialakítása. A tankötelezettség bevezetése megnövelte az iskolaépületek iránti igényeket is. Megjelentek az iskolaépítéshez és épületfenntartáshoz tanácsot adó mintatervek, építkezési utasítások. Ezekben már fokozatosan szétváltak a tanító „magán” lakhelyeként szolgáló és az oktatási célra használt „közösségi” helyiségek építési elvei. Ez a szétválasztás és általában a korszerű építési elvek elsősorban a tervezetekben s egyes mintaépületekben érvényesülhettek. A népiskolák többségénél még évtizedekig meglehetősen nyomorúságosak a körülmények. Gönczy Pál, az Eötvös-féle Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium osztálytanácsosa 1870-ben jelentette meg a korszerű iskolaépületek mintájául szolgáló népiskolai épületterveit. A tervek az alábbi egységes szempontokat „követték”: az egészséges épület és környezet biztosítása, a maradandóság, a fejleszthetőség (az épület továbbépíthető legyen), a gyermekek lelki és fizikai szükségleteinek figyelembe vétele. A népiskolák kiadásai, 1885–86 Összes kiadás: 14 285 440 frt = 100% 20 940 rendes tanító javadalmazására: 67, 30% 3040 segédtanító díjazására: 6,69% 23 838 tanterem fűtésére, tisztogatására: 6,50% Taneszközök, tanszerek beszerzésére: 1,45% Szegény tanulók segélyezésére: 1,18% Ingatlanra, építkezésre: 11,81% Vegyes apróságokra: 5,05% Forrás: A m. kir. vallás és közoktatásügyi miniszternek a közoktatás állapotáról szóló és az országgyűlés elé terjesztett tizenhatodik jelentése 1886/87. Bp. 1887 Tanterem: 14–16 oC A korszerű iskola építésének alapanyagául Gönczy a követ vagy a kiégetett téglát javasolta. Megengedhetőnek tartotta a különféle – olcsóbb – helyi változatokat is: patics- vagy sövényfal, vályog, vertfal, fagerendákból épített fal. „Mert alig van e széles hazában jelenleg egyetlen község is, melyben a tanköteles gyermekek számához képest és amely befogadására elegendő iskolai helyiség volna, sőt igen sok község van olyan, melyben épen (sic!) nincs iskolai épület, vagy ha van is, az oly rossz állapotban van, hogy azt teljesen újból kell felépíteni” – sorjázta a gondokat a szerző. A tanteremben a padok előtti 6–7 láb szélességű területen jelölték ki a tanítói asztal, a „könyv- és szertartó szekrény és az iskolai állótábla” helyét. Fontos tartozék volt a padok végeinél elhelyezett kályha. A mai ember számára meglehetősen zsúfoltnak és hidegnek tűnő tanterem fűtése összhangban kellett hogy álljon a szellőztetéssel. „Az iskolai terem levegője, mivel azt sok gyermek szívja [60–80] be, és bele sok felemésztett 65 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

levegőt lehel és gőzölög ki, igen hamar megromlik, s a gyermekek egészségére igen ártalmas” – írta Gönczy Pál. Az épületekben az ajtó-ablak szellőztetés csak nyáron volt alkalmazható. Tavasszal, ősszel a gyerekeket kiküldték a szünetekben az udvarra, a szünet 5–8 perce alatt a terem kiszellőzött. Télen – írja szerzőnk – „sokszor oly hideg van, hogy a gyermekeket kibocsátani veszedelmes, sőt a befagyott ablakokat ki sem lehet nyitni.” Ezért javasolta épületterveiben Gönczy a kályhával és a kéménnyel egybe kötött „szellőztető készüléket”. A gazdag iskolák és fenntartóik számára jó megoldás volt ilyen központi fűtés (és szellőzés) megépítése: „Vannak iskolai épületek, melyeket egy nagy kályhából a földalatti részből (pincéből) fűtenek, itt a kályhát környező melegítő szobából csöveken szokás a meleget minden tanterembe felvezetni. De hogy ez a meleg levegő egyszersmind friss levegő is legyen, a kályhát környező melegítő szobába kívülről friss levegőt eresztenek be, s megmelegedve ezt vezetik be a tanterembe; e vezető cső nyílása rendesen a padló közelében szokott lenni.” A felemelkedő, elhasznált levegő a padlás közelében levő nyíláson keresztül, majd a fedélen át a szabadba vagy a kéménybe vezetődött. Ez a tetszetős fűtő-szellőző rendszer falusi iskolákban nehezen alkalmazható – ismerte be Gönczy Pál. Az ok: „az épület szerkezete és költséges volta”, s mert az ilyen berendezésekhez több fűtőanyag szükségeltetik, mint az egyszerű kályhákhoz. Bármely fűtési módot alkalmazta is az iskola, az előírás a tantermi hőmérsékletet 14–16 Celsius-fokban határozta meg. „Köpenyeges vaskályha”, 1897 A fűtés és a szellőzés összekapcsolt megoldását tartották fontosnak a majd harminc év múlva (1897. évi 72 370. VKM sz.) kiadott mintatervek és építkezési utasítások készítői is: „Az iskola levegője ugyanis a legfontosabb tényező az iskola egészséges vagy egészségtelen voltában” – írták. A drága fűtésrendszerek helyett azonban a „köpönyeges, feltölthető vaskályha” alkalmazását javasolták a népiskoláknak. (Ahol bővében volt tűzifa, ott a cserépkályha is megfelelt.) A mintatervekben hangsúlyozták a kályha gondos kiválasztásának fontosságát. Tíz méternél hosszabb tanterembe két kályha beállítását javasolták. Felhívták a figyelmet a tanulók védelmére is: a „belülfűtő vaskályha minden ajtaja (tüzelő- és hamuajtó) kulccsal záruljon, hogy a gyermekek ne játszhassanak a tűzzel”. Különösen célszerűnek látszott a szellőztető (ventiláló) köpenyeges vaskályha beállítása, „mely levegő-csatornával bír a padló alatt ki az udvarra, utczára, a honnét a friss levegő a kályha és a köpenyeg közé áramolva, fölmelegedve jut a terembe”. Előírás volt a ventiláló kályha szabályozhatósága („köpenyege alul tágas ajtóval bírjon, mely megnyitásával a levegő-csatorna záruljon”). Enyhébb időszakokban ez az ajtó jelentősen megkönnyítette a fűtést-szellőzést. „Túlságosan zord időben és olyankor, a mikor nincsenek még gyermekek az iskolában, ezen ajtó feltárása mellett fűtenek, a midőn a terem fűlik ugyan, de hideg külső levegőt nem kap; enyhébb időben, félig zárt ajtó mellett fűtenek, amikor közepesen fűt és szellőz a kályha, végre még enyhébb időben, avagy ha bűz van a teremben, egészen elzárják a belső ajtót s így bőséges külső levegőt kapnak.” Ha a kályha nem ventiláló, akkor a rossz levegő eltávolítására (a tanulólétszámtól függően) 1–3 szellőző kürtőt kellett építeni a terem belső hosszú falába. Ezek alul, a padlóhoz közel nyíltak, kulccsal zárhatók, tágíthatók és szűkíthetők voltak, s a falban felszállva kémény szerűen vezettek ki a háztetőn. Az 1897. évi utasítások készítői a kályha elhelyezését a tanító melletti szobasarokban látták célszerűnek. Másutt sok helyet foglalt volna, sugárzásával terhelve a közelében ülő tanulót (ezt megelőzendő a kályha elé deszkából készült ellenzőt kellett állítani). A mintatervek maximum 12 m hosszú, 6,3–6,5 m széles, 3,8–4 m magas tantermet határoztak ideális esetben egy tanulóra 1–1,2 m2 terület jutott. (Mai előírás: 1,2–1,6 m2 ) A fűtés szempontjából fontos volt az ajtók és az ablakok elhelyezése is. A tágas, egyszárnyú, kifelé nyíló, küszöb nélküli (hogy ne botoljanak bele a nebulók) ajtót a tanítói asztal közelébe tervezték – védve a gyermekek egészségét a betoluló hidegebb légáramtól. Az ablak „keskeny, magasra nyúló, sűrűn álló, a terem területének 1/6-ánál nagyobb legyen” – szólt az előírás. Az ablakközöket keskenyre hagyták, hogy ne vessenek nagy árnyékot. A legkorszerűbbnek a jól záródó, könnyen nyitható kettősablak számított, melynek egyik szárnyát nyáron leszedhették. Ki felügyelt? Az iskolaépületek fenntartásáról állami iskola esetén a gondnokság, községi iskola esetén a községi, felekezeti esetén a felekezeti iskolaszék gondoskodott. Ezek utasításokba, házirendbe foglalták a tanítók fűtéssel és szellőztetéssel, az épület rendben tartásával kapcsolatos feladatait. Idézünk példaként egy helyi iskolai (Nagyölved, 19. század eleje) szabályzatot: „A tanítók a fűtésre gondot tartsanak, hogy az rendben és mértékletesen legyen, szintén az oskolaajtóra, kulcsra, kályhára, a három asztalra, egy fekete táblára, ivó korsókra gondot viseljen. Az oskolát minden nap ki kell söpretni... akkor az ablakokat is ki kell nyitogatni, a 66 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

szobát szellőztetni, ugyanakkor helyes lészen az innivaló vizet is hozni...” A tanítók az osztályokban gyerekeket jelölhettek ki, akik a fűtés, szellőztetés, tisztán tartás rendjére ügyeltek. Nagyobb iskoláknál – a fenntartó engedélyével – külön iskolaszolga végezte ezeket a teendőket. Nekik feladatuk volt: „az iskolaépületnek, iskolaudvarnak tanítási célokra szolgáló összes helyiségeit, szertárakat, igazgatói irodát, tanácsszobát, bútorzatot, folyosókat, árnyékszéket, tornatermet stb. tisztán tartani, szellőztetni, a fűtést az igazgató által megállapítandó időközökben teljesíteni.” Ki fizetett? Természetesen az iskola fenntartója fizetett. Problémát jelentett azonban a szükséges tüzelőanyag mennyiségének meghatározása. A vitákat próbálta megelőzni a Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium 1890. március 21-i rendelete (VKM 1890. 11 514. számú), amely a királyi tanfelügyelőkhöz szólt „az iskolai helyiségek fűtésére szükséges tüzelő anyag mennyiségének megállapítása tárgyában”. A rendelkezés feltárta, hogy „az állami és államilag segélyezett községi iskolák költségvetéseinek megállapítása alkalmával eddigelé tapasztaltatott, hogy a fűtendő helyiségek után megkívánható tüzelőanyag mennyisége nem a tényleges szükséghez mérten, hanem egyéni felfogáshoz képest minden reális alap nélkül irányoztatott elő”. Emiatt a minisztérium törzskönyv összeállítását rendelte el az oktatási intézmények fűtendő helyiségeiről, azok „légűrtartalmáról” és a szükséges tüzelő mennyiségéről. A törzskönyvhöz csatolni kellett a tüzelőanyag piaci árának kimutatását, a helyi fuvarozási és felvágatási költségek várható alakulását. 1908-ban vármegyénkénti bontásban állapított meg a minisztérium egy szorzószámot, a „helyi tényező” szorzószámát (VKM 103.440/1908). Ezt megszorozták a fűtendő helyiségek légűrtartalmával (csak a tantermek, az igazgatói iroda, a tanítói szoba volt ezen szorzószám szerint fűthető – a kapcsolódó lakások átalányt fizettek). A szorzás eredménye megadta a szükséges keményfatüzelő mennyiségét m3-ben, ezt kiegészítette még a fa piaci ára, a fuvarozás és a vágatás költsége, s így kialakult az adott iskola fűtési átalánya. (Érdekességképpen néhány megye helyi szorzószáma: Csík: 0,0669; Borsod: 0,0617; Csongrád: 0,0563; Veszprém: 0,0534; Fiume: 0,0382. – Vagyis az északi, hidegebb éghajlatú megyékben – természetesen – magasabb költségeket állapít meg.) Mindezek ellenére az iskolák fenntartásában nem a fűtés jelentette a legnagyobb költséghányadot. A miniszternek a közoktatás állapotáról szóló és az országgyűlés elé terjesztett jelentése szerint – mely az 1885/86. tanév adatait foglalta össze – 23 838 népiskolai tanterem fűtésére és tisztogatására a fenntartók a népiskolai összköltségvetés 6,5%-át vették igénybe. (Ez 1%-al több, mint a „vegyes apróságok” rovat költségvetési tétele.) Az egy-egy tanteremre jutó 38,9 forintnyi évi fűtési-tisztogatási költség – még a minisztérium szerint is – minimális volt. Korszerűsítés–fűtésjavítás Az iskolák korszerűsödésével s főképpen az igények növekedésével a fűtés költségei ugrásszerűen emelkedtek. Míg például a főváros 1909-ben 192 538 koronát költött iskolái fűtésére, 1912-ben ugyanez 304 021 koronát tett ki. Nem kis mértékben növekedett ez időben a világítás, a tanszerek, tankönyvek beszerzési ára, a házbérek, a különféle apróbb kiadások költség vetési aránya is.

2. Képek



1. A Parlament fûtése RÁDAY Mihály A Parlament fűtése Ha szemben állunk a Magyar Televízió főbejáratával, az épülettől balra a Szabadság tér déli sávjában (az egykori Széchenyi sétatéren) egy érdekes félgömb formájú szerkezetet láthatunk, amely egy nagy lyuk fölé borul. Sokáig találgattam, mi lehet ez? És csak akkor jöttem rá, amikor megismerkedtem a Parlament fűtési, szellőzési rendszerével. Egyszer láttam, hogy jégtömböket eresztenek le az Országház épületének baloldali szárnya előtti, a Szabadság térihez hasonló rács félgömb alatti nyílásába. Rákérdeztem, s kiderült, hogy ezek a „kutak” szolgálják a hatalmas épület szellőzését, fűtését. Amikor egyszer a Parlament üléstermében frissen kaszált széna illata volt érezhető, már én magyaráztam meg a képviselőtársaknak, mi ennek az oka: nyírják a füvet a Kossuth Lajos téren. Úgy gondoltam, egyszer meg kellene nézni, hogyan is építették ki eleink ezt a fantasztikus rendszert. Megkértem dr. Menyhártné Diószeghy Györgyit, aki a Magyar Országgyűlés Hivatala Központi Műszaki Iroda Gépészeti Osztályát vezeti, legyen Vergiliusom, kalauzoljon a Parlament alatt. Az Országházban megvannak az épület eredeti tervrajzai. Mindig egy kis meghatottsággal böngészgetem a régi tervrajzokon a nagyok, Steindl Imre és a többiek, a legismertebbek, Roth Miksa, Thék Endre, Zsolnay Vilmos nevét. Mi mindent tudtak ezek az emberek, és kortársaik! Például a „légkondicionálás” múlt század végi csodáit megteremteni. A színes tervlapokon jól látszik, amit egyébként majdnem mindenki tud, hogy a Parlament épülete tökéletesen szimmetrikus. Mindenből kettő van. Így a fűtő-hűtő rendszer is teljesen azonos az északi (felsőházi) és a déli (alsóházi) oldalon. A két szimmetrikus rendszer középen, a Kupolaterem, a Vadászterem alatt (illetve fölött) találkozik. Két kovácsoltvas díszfélgömbbel fedett kutat lát – aki arra jár – a Parlament Kossuth Lajos téri oldala előtt. Ezek a kutak (szellőzőnyílások) korábban jóval odébb voltak, amint a szép, színes, eredeti tervrajzokon jól láthatók. A két nyílás körülbelül ott lehetett, ahol ma a Rákóczi-szobor, illetve a Kossuth-szoborcsoport áll. Eredetileg mindkét nyílást egy-egy szökőkúttal kombinálták, így tudták szabályozni a Parlamentbe kerülő levegő páratartalmát. Az időközben megrövidített légfolyosók újabb nyílásainál pótmegoldást kellett alkalmazni: csöveken vezetik a vizet a kovácsoltvas félgömbök alá, ahol porlasztják, s ezen a könnyű vízfüggönyön keresztül lélegzik a T. Ház. A két rácskupola alól gyönyörűen megépített íves, téglaburkolatú alagutak vezetnek a Parlament alá. A csatornák, pontosabban „légutcák” mellékágakra bomlanak, és bevezetik a levegőt az épület minden részletébe. Az alagutakban ma is működnek az 1885-ben telepített ventillátorok, amelyekkel szabályozható a levegő áramlása és áramlásának iránya. A levegő bejuthat a termekbe közvetlenül is, de bejuthat – s ez különböző fantasztikus csappantyúk segítségével szabályozható – fűtőkamrákon keresztül is. Vagy akár mindkét irányból egyidejűleg. A Parlament folyosóin, üléstermeiben pedig szépséges bronz, sárgaréz vagy öntöttvas rácsokat lát, aki itt dolgozik vagy látogatóként arra jár. Rácsok vannak a (mű)márvány falakon s a padlóban, a székek alatt. De rácsok láthatók például a Vadászteremben a falon, a Gobelinteremben a mennyezeten vagy az üléstermekben a csillárok fölött. Hiszen ez a fűtő-hűtő rendszer áramoltatni tudja a levegőt a helyiségek teljes légterében. Természetesen a magasan elhelyezett rácsok inkább az elhasználódott levegő eltávolítását könnyítik meg rendszerint. A csillároknál kiszippantott használt levegő például óriási utat tesz meg, amíg visszakerül a pinceszintre, és egy hatalmas méretű aknán keresztül eltávozik a Duna felőli oldalon. A különböző csappantyúkkal – természetesen – szabályozható a keringetett és a beszívott levegő aránya is. A leírt fűtési rendszer kiegészítéseként radiátoros fűtést is telepítettek egyidejűleg, és ezt később ki is egészítették. A kazánt az épülettől távol, a Balassi Bálint utcában helyezték el (távfűtés!). A radiátorok láthatók némelyik irodában, és a folyosókon is. A fűtőtesteket diszkréten takarják a termekhez, illetve a folyosók belső építészetéhez alkalmazkodó favázas és díszes rácsokkal ékesített burkolatok. A Parlament alatti „légutcák” bejárati nyílásait elfalazták az 1940-es évek elején, és a szélcsatornarendszert légópincének „képezték át”. Ezeket a betonfalakat mindössze 5–6 évvel ezelőtt bontották ki. Ekkor állt helyre az eredeti szellőzés. * 69 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Hasonlóan megoldott fűtő-hűtő rendszer (ha nem is ekkora) volt az Operában, a Zeneakadémián, és sok más jeles középületünkben, amelyeket az idő tájt építettek. A múlt századvég gépészeti csodáinak töredékei ma is láthatók, mint a központi porszívó csőcsonkjai a Zeneakadémián vagy a fővárosi közgyűlés üléstermének szellőző nyílásai az Újvárosházán (amelyet szintén Steindl Imre tervei alapján építettek).

2. Képek




1. A vonatfûtés FRISNYÁK Zsuzsa A vonatfűtés „A m. kir. Államvasutak vonalain télen utazni annyit tesz, mint az útról betegen visszatérni. A leggyakrabban megtörténik, hogy az embert teljesen fűtetlen kocsiba ültetik, mely vagy egyáltalán nem, vagy csak akkor kezd melegedni, midőn az utas útját megszakítja. Sokszor tapasztalható, hogy az utasok rendelkezésére oly kocsikat állítanak, amelyek melegfejlesztő készülékei elromlottak, a csövekben lévő víz befagyott, s bizony ilyenkor a szegény didergő utas hiába vár egy kis jótékony meleget.” Ezeket a sorokat 1900 februárjában vetette papírra egy felháborodott újságíró. A kocsifűtés történetének ekkor már 60-70 éves múltja van. Műszaki nehézségek A kocsik fűtésének célja mérsékelt meleg (10–12 C°) előállítása. Ilyen hőmérséklet mellett a végtagok már nem fáznak, de a nagyobb téli ruhadarabok sem válnak feleslegessé – ezek elhelyezésére amúgy sem volt hely a kocsikban. A vasúti személykocsik fűtésének problémája sokkal bonyolultabb, mint első pillantásra látszik. A különböző kocsitípusok, a fűtőkészülékek helyigénye, a használható tüzelőanyag, a vonatok összeállítására vonatkozó szabályok, a biztonsági követelmények, az egyes állomások közötti távolság, a vonatok hossza, az éghajlati viszonyok, a fűtés költségei, az utasok ruházkodási szokásai stb. mind befolyásolják a kocsik fűtését. A múlt század végére Európában már több mint 40-féle fűtési rendszert dolgoztak ki. A személykocsik két legkorábbi alaptípusában kétféle fűtés volt. Az egymástól független kupékból álló, úti. szakaszos kocsikat szakaszonként forróvizes palackokkal fűtötték. A hosszátjáratú kocsikban ezzel szemben egyetlen helyiség van: a terembe egy kályhát állítanak. Mivel a szakaszos kocsik I–II. a hosszátjáratúak pedig III–IV. osztályúak, a fűtési rendszerek előnyei hátrányai más utazóközönséget érintenek. Forróvizes palack és kályha A legelső fűtési eszköz a vas-, horgany-, vagy vörösréz lemezből készített forróvizes palack volt. A palack űrtartalma a magyar vasutakon 16 liter. A palackokba 70–100C°-ra hevített vizet töltöttek. Ez kb. 2 óra alatt teljesen kihűlt. Kétségtelen, hogy a szakaszokat nem tudták a palackokkal felmelegíteni, de az emberek sokkal jobban öltözöttek voltak, mint az alacsonyabb kocsiosztályokban. Ha a vonat elakadt, pl. hófúváskor, a legválságosabb időben maradtak fűtés nélkül az utasok. A kihűlt víz könnyen megfagyott. A palackok kilyukadása sem volt szokatlan. 1845–46-ban a Magyar Középponti Vasút Pesten épített kocsijait már felszerelték melegvizes palackokkal. Egészen a 80-as évekig, a szakaszos kocsik leselejtezéséig, az I–II. osztályú kupékban ezeket az alacsony fűtőképességű hőpalackokat alkalmazták. A vasúthálózat hosszának növekedésével a hőpalackok alkalmatlansága mind jobban látszott. Nagyvárad és Kolozsvár között a személyvonatoknak 4,5 óra volt a menetideje. Mivel a közbülső állomások nem voltak berendezkedve a palackcserére, az út felét az utasok kihűlt palackok társaságában töltötték. Az utasok lábaihoz, később az ülések alá elhelyezett hőpalackok kicserélése a vonat hosszú állomási tartózkodását igényelte. Mindezen hátrányok mellett ez a fűtés a vasúttársaságoknak nagyon olcsó volt. Az utazóknak pedig megnyugtató érzést jelentett, hogy a hőpalack nem tűzveszélyes. A faszerkezetű kocsik idejében, a hosszátjáratú kocsikban elhelyezett kályha ugyanis tűzveszélyes volt. Pl. 1876-ben leszakadt egy híd egy Ogyesszába tartó személyvonat alatt. A megrepedt kályhákból kitörő tűz az egész vonatot lángba borította. A 68 halottból 66-an a tűz miatt vesztették életüket. Ez az eset Európa-szerte nagy visszhangot keltett. A kályhafűtést 1850-ben elsőként a porosz államvasutak vezette be. Kályhát csak az egy teremből álló, hosszátjárátú kocsijaikba lehet helyezni. A tűzveszélyes kályhafűtés másik hátránya az egyenetlen hőeloszlás. A kályha közelében nagy a meleg, messzebb a fűtés hatása alig érzékelhető. A kályha tisztítása, a menetközbeni fűtés sok kellemetlenséggel járt. Idővel a kályhát már nem a kocsi belsejében, hanem alatta helyezik el. A drága, légfűtéses Thamm–Roth kályhákat a kocsik alvázára függesztik fel – már nem a kocsik belsejét, hanem a külső burkolatot lepi el a füst és korom. 73 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A MÁV 1875-től a légfűtéses ún. Geburth-féle kályhákat alkalmazza III–IV. osztályú kocsijaiban. A kályha két részből állt: egy a kocsikba beépített burkolatból és egy kiemelhető betétből. A kályha cserélhető széntartályát az állomásokon szénnel feltöltötték, begyújtották, majd a beérkező vonat kályháiba helyezték. Ha a begyújtás jó volt, a kályha 6 órán át fűtött. A Geburth-féle kályhák rendszeresítése nem volt problémamentes. Az épített peronnal rendelkező állomásokon a magas peron miatta kályhaszekrény ajtaját nem lehetett kinyitni. Franciaországban 1874-ben bevezetik a kocsikban a melegvízfűtést. A vizet széntüzelésű kályhákban felmelegítik, majd csöveken keresztül a kocsiban áramoltatják. A melegvízfűtést csak olyan kocsiknál lehetett használni, amelyek állandó kísérővel közlekedtek. Ilyen melegvízfűtés volt a Nemzetközi Hálókocsi Társaság étkező-, háló- és termeskocsijaiban (pl. az Orient expressz). A hőpalacknak, a kályhának és a melegvízfűtésnek nagy az élőmunkaigénye: kocsinként külön-külön kezelést igényelnek. A kocsikat egyenként fűtik. A teljes vonat fűtését a gőzfűtéssel sikerült megoldani. Gőzfűtés 1858-ban egy felső-sziléziai mérnök már azzal kísérletezik, hogy a mozdony gőzhengeréből kiömlő fáradt gőzt a kocsik fűtésére hasznosítsa. A 60-as években a franciák, az amerikaiak és a bajorok is kidolgozzák gőzfűtési berendezésüket. 1868-ban a bécs–oderbergi gyorsvonat I–II. osztályú kocsijait felszerelik gőzfűtéssel. A siker óriási. A gőzfűtés lényege: a mozdonykazánban termelt gőzt az egész vonaton végighaladó csővezetéken cirkuláltatják. A vonatok hosszának növekedésével azonban a mozdonykazán már nem tudja az egész vonatot elegendő gőzzel ellátni, ezért idővel a vonatokba külön kazánkocsit sorolnak be. Igaz, ez a gőzfűtést igen megdrágítja. A gőzfűtés nagyon előnyös. Kevés tüzelőanyagot igényel, nem tűzveszélyes, egy helyről kezelhető. Hátránya, hogy a vonat utolsó kocsijai nem melegednek eléggé. Mivel a mozdonyvezetők és fűtők fizetése a megtakarított szénmennyiségtől is függött, nem érdekeltek a kocsik felfűtésében. A gőzfűtést mégsem lehet mindenütt alkalmazni. A magyarországi vonatforgalomban ugyanis sokkal több a vegyesvonat, mint a személyvonat. A teher- és személykocsikból álló vegyesvonatokon a gőzfűtési vezetéket nem lehet végigvezetni. (Fűtött teherkocsit Magyarországon majd csak 1892-től – borsos felárért – lehet megrendelni.) Kötelező fűtés: 1872 Magyarországon kötelezően csak 1872–73 telétől kell fűteni a személyszállító kocsikat. Azelőtt a vasúttársaságok belátásán, üzleti megfontolásain múlt, fűtenek-e. 1872 előtt csak a hosszú menetidejű vonatok kocsijait szerelték fel fűtési berendezésekkel. Az emberek kétszer is meggondolták, utazzanak-e télen vasúttal. Az 1880-as években a vasúti kocsigyártás fejlődése felgyorsul. 1885-ben megjelennek a MÁV-nál az oldalfolyosós, külön-külön szakaszokból álló személykocsik, melyek szakaszait a mozdonyról központilag gőzzel fűtötték. A személyvonatok hosszának növekedésével 1893-tól a MÁV sok vonatot gőzfűtési kazánkocsival is járatott. Ettől kezdve a fűtés már nem technikai probléma.

2. Képek






1. A lengyel kérdés a második világháborúban FIGYELŐ JUHÁSZ Gyula A lengyel kérdés a második világháborúban 1939. nyár végén vihar előtti csend ült a világon. Órák voltak már csak hátra ahhoz, hogy a német hadigépezet hengere nekirontson Lengyelországnak, s ezzel az akkor még beláthatatlan következménnyel járó világháborúba rántsa az emberiséget. Tévedés lenne azt hinni, hogy a német támadás szeptember 1-jén hajnalban váratlanul érte a világot. A magyar királyi külügyminisztérium például már 1939 májusában jelentést kapott Sztójay Dömétől arról, hogy a támadás várhatóan augusztus 31-én vagy szeptember l-jén fog megindulni Lengyelország ellen. Tévedés lenne azt hinni, hogy túl sokan gondoltak arra: Lengyelország megtámadása világháborúvá szélesedik. Tudjuk, maga Hitler sem hitt ebben. Leírták a Führer döbbenetét és hörgő kiáltozásait, amikor szeptember 3-án Ribbentrop jelentette neki Nagy-Britannia és Franciaország hadüzenetét. (Megint csak említésre méltó, hogy a magyar Teleki-kormány azon kevesek közé tartozott, akik már tavasszal sem hittek abban, hogy a német–lengyel konfliktus elszigetelt háború maradhat. Ezt nemzetközi tárgyalásokon is kifejtették, s később is, a forró napokban, a magyar külpolitikai cselekvés vezérmotívuma maradt.) A háború 1939. szeptember 1-jén elkezdődött, három nap alatt világháborúvá szélesedett, s ezzel a lengyel kérdés a második világháború egyik legnagyobb és legfontosabb problémájává vált. Pontosabban az volt már a háborút megelőző dekádban is, hiszen a német–szovjet megnemtámadási egyezmény létrejöttének egyik feltétele Lengyelország felosztása volt, és a szovjet érdekszférák elismerése német részről, a Szovjetunió nyugati határai mentén. Hitler nagy árat volt hajlandó fizetni akkor, 1939 augusztusában, hogy az angol– francia– szovjet – ugyan kín-keservesen készülő – megállapodást meghiúsítsa, s ezzel a Lengyelország elleni támadást a lokalizált háború szintjén tartsa. Miért gondolt volna mást, amikor amúgy is az volt a tapasztalata, hogy az akkor már jó ideje érvényesülő appeasement politika lényegéhez tartozott az agresszió előli meghátrálás, a „béke” fenntartása mindenáron, jóllehet az nem jelentett békét az áldozatul esett kis országok népek számára, ellenkezőleg: mérhetetlen szenvedést és pusztítást. Mégis, nemcsak mi, az utókor tudjuk, de a náci vezéreknek és másoknak is meg kellett tanulniuk, hogy a hosszú, demokratikus fejlődésen átment országok (pl. Nagy-Britannia) politikai-erkölcsi kódexe más. Ott a rövid távú papírforma szerinti erőviszonyokkal szemben teljesen irreális döntések is elképzelhetők. Ilyen döntések napja volt 1939. szeptember 3-a. A háborút persze nem úgy kell elképzelni, hogy az minden vonatkozásában valami előre kidolgozott ütemterv szerint zajlott. Ez még az első világháborúhoz viszonyítva sem volt így. Hitler kiszámíthatatlan lépései, a pillanatnyi helyzet sokszor dilettáns elemzéséből fakadó döntések – mert kezdetben sikert-sikerre halmoztak – a német alaposság, messzirelátás képzetét keltették. Pedig nem erről volt szó. A háború ment a maga útján, s ebben az első megemészthetetlen, elégethetetlen áldozat Lengyelország volt. Mindig újjászületett, mindig a legváltozatosabb formában jelezte a világ számára: Lengyelországot nem lehet megsemmisíteni. A titkos záradék Lengyelország második világháborús történelmével kapcsolatban mostanában sokat emlegetik az ún. „fehér foltokat”. Az egyetemes történetírás azonban ilyen fehér foltokat nem ismer. A nemzetközi irodalom okmánykötetekben, monográfiák és tanulmányok sokaságában régen feltárta már ezeket a fehér foltokat. Igaz, helyükön nagyon sötét ecsetvonásokkal tárul föl a valóság. Ezeket a mi tájainkon az ideológiai megfontolások vagy inkább félelmek leplezik. Az a fajta brosúra irodalom – mert történetírásnak alig lehetne nevezni –‚ amelyik még a sztálinista korszakból származóan a valóság és az ideológia közötti szakadékot kívánta áthidalni, a legegyszerűbb módszerekkel operált: tények letagadásával: az igazságot burzsoá hazugságnak minősítve, a hazugságot pedig igazságnak feltüntetve. Beszéljünk tehát a „fehér foltokról”. Nem volt fehér folt a szovjet–német megnemtámadási szerződés története. A szerződés titkos záradéka sem, amelynek Lengyelországra vonatkozó része így szólt „A lengyel államhoz tartozó térség területi és politikai átalakulása esetén Németország és a Szovjetunió befolyási övezeteit hozzávetőlegesen a Narew, a Visztula és a San folyók vonala határozza meg. Azt a kérdést, hogy vajon mindkét fél érdekei kívánatossá teszik-e egy független lengyel állam fenntartását, és hogy az ilyen állam milyen határok között állna fenn, csak a további politikai fejlemények során lehet végérvényesen meghatározni. Mindenesetre a kérdést mindkét kormány baráti megállapodással fogja megoldani.” 79 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A baráti megállapodás ideje 1939. szeptember 28-án jött el, amikor már 10 nappal a szovjet haderő keletlengyelországi bevonulása után német–szovjet határkijelölési és barátsági szerződést írtak alá Ribbentrop újabb moszkvai látogatása alkalmával. Ez módosította az augusztusi szerződésben megállapított határvonalat, amelyben a szovjet kormány lemondott a Visztula vonaláról, amelynek középső szakaszát a Bug helyettesítette. Lényegében tehát a Varsónál húzódó határ helyett körülbelül a Curson-vonal lépett életbe. Igaz, a lengyel lakosságú területek egy részéről való lemondás nyeresége az volt, hogy a litván állam a Szovjetunió befolyási szférájába került. Nincs terünk arra, hogy ez alkalommal a barátsági szerződés egyéb vonatkozásait részletezzük. Arra sincs, hogy a két kormány nyilatkozatát vagy Molotovnak a Legfelsőbb Tanács rendkívüli ülésén elhangzott beszédét ismertessük, amely a „versailles-i szerződés... szörnyszülöttjének” nevezte Lengyelországot. Inkább arról szeretnék szólni, hogy voltaképpen itt kezdődtek az igazi torzulások a szovjet történetírásban (s nyomában majd a háború után a kelet-európai országokéban is), mert a lehetetlent kellett megmagyarázni: az agressziót békének, az önvédelmet és az agresszióval szembeni fellépést pedig háborús szándéknak. Molotov megadta a vezérfonalat a fentebb említett beszédében, amikor az „agresszió” és az „agresszor” fogalmak új tartalmáról beszélt. „Jelenleg – mondta–, ha az európai nagyhatalmakról beszélünk, akkor Németország az az állam, amely a háború gyors befejezésére, a békére törekszik, viszont Anglia és Franciaország, amelyek még tegnap az agresszió ellen harcoltak, a háború folytatását akarják, a békekötés ellen vannak.” Mert a hitlerizmust akarják megsemmisíteni. „De az ilyenfajta háborút semmi sem igazolja – folytatta. – A hitlerizmus ideológiáját, mint minden más ideológiát, lehet elismerni vagy lehet tagadni, ez – politikai nézet dolga. De mindenki megérti, hogy ideológiát nem lehet erőszakkal megsemmisíteni, nem lehet háborúval elpusztítani. Ezért nemcsak esztelen, de bűnös dolog is olyan háborút viselni, mint a hitlerizmus megsemmisítésére indított háború, amely a demokráciáért való harc hamis cégére alatt folyik.” A háború értékelése Ennek az álláspontnak korabeli következményei ismeretesek az európai kommunista pártok tragédiáiból. Kevesebbet beszélünk a későbbi történetírásra gyakorolt torzító hatásáról. Mert igaz, hogy a Szovjetunió megtámadása után az antifasiszta koalíció létrejött, de mivel a sztálini tévedhetetlenség eszméjéből fakadóan minden, főleg külpolitikai lépés helyes volt, valahogy meg kellett magyarázni az 1939–1941 közötti helyzetet. Így született meg a háború után az az elmélet, hogy a háború 1939–41 között mindkét fél részéről imperialista, igazságtalan háború volt. A hidegháború időszakában ez egyértelműen leszögezett nézet volt tájainkon, szakirodalomban, tankönyvekben. Eljött azonban az „olvadás” időszaka, amikor ez az álláspont tarthatatlan volt már. Akkortól alkalmazták „az angol, francia nép részéről igazságos, kormányaik részéről igazságtalan háború” fából-vaskarikáját. S amikor már ezt is elrágta az idő vasfoga, jött, s tartósan megmaradt az, hogy a Szovjetunió háborúba lépésével, a háború igazságos jellege fokozódott. Reméljük, mostanra talán túljutottunk mindezeken. Lengyel menekültek Jó ideig a magyar történetírásban vagy legalábbis egy részében és a közírók körében is „fehér folt” volt a lengyel–magyar kapcsolatok és a lengyel menekültek története, különösen a háború első szakaszában. Mert ha a Horthy-rendszer – ugye – fasizmus volt, akkor az nem adhatott segítséget a német átvonulás megtagadásával a lengyeleknek. Ezért a Teleki-kormány lépését le kellett becsülni: nem volt jelentősége a harcok befolyásolása szempontjából. De mégis, az átvonulás megtagadása lehetőséget adott a lengyel menekültek beözönlésére. Akkor tehát meg kell vizsgálni a menekültek osztályösszetételét s azt, hogy honnan is menekültek. Ha „osztályidegen” volt, vagy pláne a szovjet megszállta területekről menekült – már baj volt, mert úgymond, még sincs minden rendben a menekültek jó része körül. Elmúlt ez is, amikor jött a létszámvita, amely persze Magyarországon is egy politikai vita leleplezésére szolgált. Aztán ez is lekerült a napirendről. A Barátság a bajban című kötet, azt hiszem, méltó emléket állított és igazságos képet rajzolt a menekültekről és a magyar nép és kormánya magatartásáról. 1941 júniusától, a Szovjetunió elleni német háborúból úgy tűnt: a lengyel–szovjet viszony nagy tehertételei könnyebbednek, a görcsök oldódnak. Látszólag ezt támasztotta alá a londoni lengyel kormány képviselőinek moszkvai látogatása, és a diplomáciai kapcsolatok felvétele július 30-án. Két zavaró tényező azonban kezdettől beárnyékolta a jó viszonyt a lengyel és a szovjet kormány között, s gondot okozott a kialakuló nagyhatalmi koalícióban. Szovjet–lengyel ellentétek


Az egyik az, ami szorosan összefügg a katyni mészárlás utóéletével. A lengyel kormányküldöttség ugyanis névsort vitt magával az eltűnt lengyel tisztekről, akik szovjet hadifogságba estek, azokról az ezrekről, akiknek tartózkodási helyét nem sikerült fellelni. A válasz akkor a „hol vannak”-ra az volt, hogy feltehetőleg megszöktek, és elhagyták a Szovjetuniót. 1943-ban a németek feltárták a tömegsírokat. A másik a lengyel határok kérdése, amellyel kapcsolatban a szovjet kormány ragaszkodott az 1939 szeptemberében elért határokhoz, a szövetségesek viszont ezt nem kívánták végleges határnak elismerni. A katyni ügy kipattanása, a lengyel emigráns kormány heves reagálása, a szovjet–lengyel diplomáciai kapcsolatok megszakításához vezetett, s baljóslatú árnyékot vetett a lengyel emigráns kormány által irányított ellenállásra, a Honi Hadseregre. Ezen nem változtatott semmit Sikorsky tábornok-kormányfő halálos repülőgépszerencsétlensége és az emigráns kormány újjáalakulása. S tudjuk, akadt drámaíró, aki a tábornok halálát Churchill számlájára írta, akinek terhére lehetett Sikorsky szovjet-ellenessége. Fehér foltok? Nem azok. Az információk óriási tömegét gyűjtötték össze a katyni ügyben már évtizedekkel ezelőtt, s publikálták okmánykötetek sokaságában. Igaz, ezek nagy része nem úgynevezett elsődleges forrás, vagy pedig hamisítványnak minősítették (főleg az orvosi vonatkozásúakat). A kereszt elhelyezése nemrégiben a tömegsírnál, az emlékhelyek felállítása talán mégiscsak előjele lehet a levéltárak megnyitásának, az igazság beismerésének. Azok az angol források, amelyek a szovjet–angol viszonyban okoztak problémákat a fent említett okokból kifolyólag is, már 15 éve kutathatók a Public Record Office-ban. Magam közvetlenül csak a magyarországi vonatkozásait kutattam. S ebben a vonatkozásban is található utalás 1943-ban: a lengyelek és magyarok bizony gondot jelenthetnek a brit kormánynak szovjet relációban. Az 1943. június 7-i Molotov-jegyzékkel kapcsolatban olvashatjuk a Foreign Office egyik feljegyzésében: „van némi alapja annak a gyanúnak, hogy egy lehetséges lengyel–magyar–jugoszláv kombináció bizonyos fokig egyaránt vonzónak tűnik a magyarok és lengyelek számára. Valószínűleg mindent meg kell tennünk, hogy elejét vegyük az ilyen tendenciáknak, amelyet az oroszok mélységes gyanúval fogadnának.” Más iratokat is idézhetnék, amelyek megtalálhatók a Magyar–brit titkos tárgyalások 1943-ban című kötetemben, s bizonyára a P. R. O. lengyel dosszié a direkt okmányok százait tartalmazza. A vita persze nem lehetett alapja politikai merényleteknek. Tudjuk viszont, hogy 1943-tól kezdve a szövetséges hatalmak minden tárgyalásán és a nagyok mindhárom találkozóján (Teherán, Jalta, Potsdam) egyik központi kérdés a lengyel kérdés volt. Leszámítva a német témákat, némi túlzással azt is mondhatnánk, hogy a szövetséges hatalmak diplomáciája a legtöbbet a lengyel kérdéssel foglalkozott. Az azokkal kapcsolatos iratok ma Nyugaton mind kutathatók, sőt feldolgozottak. Remélhető, hogy Európa e felén is olvashatók lesznek. Talán túl vagyunk már azon a nézeten, mely a népeket kiskorúságban kívánja tartani, s ezért úgy véli: „ideológiailag a dokumentumkötetek a legveszedelmesebbek”. * A lengyel nép irtózatos vérveszteséget szenvedett a második világháborúban. Mindig levert küzdelmekben, mindig levert felkelésben, s ha győztes csatákban is harcolt, mint Monte Cassinónál vagy a francia hadszíntéren a normandiai partraszállás után, mindig a legvéresebb ütközetekben.

2. Képek




1. Katyni dokumentumok Katyni dokumentumok Teljesen titkos Különleges dosszié Egyetlen példány 1. 1987. július 10. Tájékoztatás az 1939–1941 között kötött szovjet–német titkos egyezményekről [Az SZKP pártvezetésének készített tájékoztató] Az 1939–1941 között kötött szovjet–német titkos szerződések (felsorolásuk mellékelve) 1952. október 30-án, V. M. Molotov titkárságáról kerültek az SZKP KB Archívumába. 1956. július 2-án az SZKP KB Elnöksége határozatot hozott a „diplomáciai dokumentumok szisztematikus kiadásának megszervezéséről”. A SZKP KB engedélyével a Külügyminisztérium munkatársai megismerkedtek a KB Archívumának 1923–1933-ra vonatkozó dokumentumaival. 1974. február 21-én az SZKP KB Titkársága egyetértett a KB Általános Osztályának azon javaslatával, hogy a továbbiakban ne engedjék be a Külügyminisztérium apparátusának munkatársait az Archívumba, de a Külügyminisztérium kérésére válasszák ki a szükséges dokumentumokat, azokat az osztályon vizsgálják meg, és a KB engedélyével küldjék a Külügyminisztériumba. Ennek a határozatnak megfelelően néhány, az Archívumból származó külpolitikai dokumentum másolatát elküldték a Szovjetunió Külügyminisztériumába, annak írásos kérésére. Az 1939–1941-ben aláírt titkos szovjet–német szerződések másolatát kétszer küldték a Külügyminisztériumba: – 1975. július 8. – I. N. Zemszkov miniszterhelyettes nevére, A. A. Gromiko tájékoztatására (a másolatok 1977. március 4-én érkeztek vissza és kerültek megsemmisítésre). – 1979. november 21.– „Személyesen” I. N. Zemszkov címére (a másolatok 1980. február 1-jén érkeztek vissza és kerültek megsemmisítésre). Senki másnak nem küldték el ezeket a dokumentumokat megismerés céljából. Az információs munkában ezeket a dokumentumokat nem használták fel. Csak az SZKP KB Archívumának, a dokumentumok feldolgozását és őrzését végző munkatársai kerültek érintkezésbe ezekkel a dokumentumokkal. Az eredetieket különösen szigorú rendszabályok közepette őrzik. 1948-ban az említett dokumentumok nagy részét publikálták (angol nyelven) az USA Külügyminisztériuma által kiadott „Náci–szovjet kapcsolatok, 1939–1941. Dokumentumok a német külügyminisztérium archívumából” c. könyvben. Megvannak a TASZSZ vonalán, abban az évben beérkezett fordítások. (Ld. melléklet) Melléklet: 16 lapon Az SZKP KB Általános Osztálya VI. szektorának vezetője L. Moskov 1987. VII. 10. No. 20-06 197 2. 1940. március 5. L. Berija feljegyzése Sztálin és az SZKP KB részére: Javasolja a lengyel hadifoglyok kivégzését Belügyi Népbiztosság 1940. március 5.


No 749/B Moszkva Szigorúan titkos! 40.III.5-én SZK/b/P KB Sztálin elvtársnak Az SZSZSZR NKVD hadifogoly-táboraiban és Ukrajna és Belorusszia nyugati területeinek börtöneiben jelenleg nagyszámban vannak a lengyel hadsereg volt tisztjei, a lengyel rendőrség és felderítő szervek volt munkatársai, a lengyel nacionalista, ellenforradalmi pártok tagjai, nyílt ellenforradalmi felkelő szervezetek tagjai, szökevények stb. Ezek mind a szovjet hatalom esküdt ellenségei, áthatva a szovjet rendszer iránti gyűlölettel. A hadifogoly tisztek és rendőrök a táborban tartózkodva megpróbálják folytatni az ellenforradalmi munkát, szovjetellenes agitációt folytatnak. Mindegyikük csupán a szabadulást várja, hogy aktívan bekapcsolódhasson a szovjet hatalom elleni harcba. Az NKVD szervei Ukrajna és Belorusszia nyugati részein egy sor ellenforradalmi felkelő szervezetet tártak fel. Ezen ellenforradalmi szervezetek mindegyikében a volt lengyel hadsereg tisztjei, rendőrök és csendőrök aktív vezető szerepet játszottak. A letartóztatott szökevények és az államhatár megsértői között is kiemelkedően magas azoknak a személyeknek a száma, akik ellenforradalmi kém- és felkelő szervezetek tagjai. A hadifogoly-táborokban (nem számítva a katonákat és az altiszti állományt) 14 736 tiszt, hivatalnok, földbirtokos, rendőr, csendőr, börtönőr és felderítő van – nemzetiség szerint több mint 97%-uk lengyel. Közülük: tábornok, ezredes, alezredes 295 őrnagy, százados 2080 főhadnagy, hadnagy, zászlós 6049 a rendőrség, határőrség, csendőrség tisztjei, altisztjei 1030 közrendőr, csendőr, börtönőr és felderítő 5138 hivatalnok, földbirtokos, katolikus pap 144 Ukrajna és Belorusszia nyugati területeinek börtöneiben összesen 18 632 letartóztatott van (közülük 10 685 lengyel) és pedig: volt tiszt 1207 volt rendőr, felderítő és csendőr, kém és diverzáns 347 volt földbirtokos, gyáros és hivatalnok 465 különféle ellenforradalmi és felkelő szervezet tagjai és különböző ellenforradalmi elemek 5345 szökevények 6127 Abból kiindulva, hogy ezek mind a szovjet hatalom megrögzött, javíthatatlan ellenségei az SZSZSZR NKVD szükségesnek tartja: I. Javasolják az SZSZSZR NKVD-nek, hogy 85 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. A hadifogoly-táborokban található 14 700 ember, volt lengyel tisztek, hivatalnokok, földbirtokosok, rendőrök, felderítők, csendőrök, ellenforradalmárok és börtönőrök ügyét, 2. ugyanígy az Ukrajna és Belorusszia nyugati területeinek börtöneiben lévő letartóztatottak, mennyiségében 11 000 ember, különféle ellenforradalmi kém- és diverzáns szervezetek tagjai, volt földbirtokosok, gyárosok, lengyel tisztek, hivatalnokok és szökevények ügyét, – különleges módon vizsgálják meg, a halálbüntetés – agyonlövés – meghozatalával. II. Az ügyek vizsgálatát a letartóztatottak idézése nélkül és vádemelés nélkül, vizsgálat befejezéséről szóló határozat nélkül, vádirat nélkül kell végrehajtani – a következő módon: a) A hadifogoly-táborokban lévő személyekre vonatkozóan az – SZSZSZR NKVD hadifogoly ügyekkel foglalkozó igazgatósága által kiállított igazolás alapján b) A letartóztatott személyek vonatkozásában – az Ukrán SZSZR NKVD és Belorusz SZSZR NKVD által kiállított iratok alapján. III. Az ügyek vizsgálatát és a határozat végrehajtását hármas bizottságra kell bízni, tagjai: Merkulov et., Kobulov et. és Bastakov et. (az SZSZSZR NKVD I. Speciális Osztályának vezetője). A Szovjetunió Belügyi Népbiztosa (L. Benja) [Az SZK/b/P KB 1940. március 5-i ülésén a fenti határozatot jóváhagyta.] 3. 1965. március 9. A. Selepin feljegyzése N. Sz. Hruscsovnak, a lengyel hadifoglyok kivégzésének aktáiról, az ügy kezeléséről Szigorúan titkos! Visszavárólag 0680 1965. márc. 9. Az SZKP KB Általános Osztályának 6. szektora N. Sz. Hruscsov elvtársnak A Szovjetunió Minisztertanácsa Mellett Működő Államvédelmi Bizottságnál 1940 óta őriznek nyilvántartási ügyiratokat és egyéb anyagokat, amelyek az abban az évben agyonlőtt, fogva tartott és internált tisztek, csendőrök, rendőrök, ellenforradalmárok, földbirtokosok és egyéb, a polgári Lengyelországból származó személyekre vonatkoznak. Összesen 21 857 embert lőttek agyon az NKVD speciális hármasának döntésére, közülük a katyni erdőben (Szmolensz megye) 4421 embert, a Harkov melletti sztarobelszki táborban 3820 embert, az osztaskovi tábortban (Kalinyini terület) 6311 embert, és 7305 embert lőttek agyon Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszia más táboraiban és börtöneiben. Az említett személyek likvidálására vonatkozó egész művelet az SZKP KB 1940. március 5-i határozata alapján zajlott le. A nyilvántartási adatok alapján, amelyeket mint hadifoglyokról és 1939-ben internáltakról vezettek, mindegyiküket halálbüntetésre ítélték. A megnevezett műveletek végrehajtása után, vagyis 1940 óta az üggyel kapcsolatban senkinek semmilyen tájékoztatást nem adtak, és az összes iratot – mennyiségében 21 857db – egy lepecsételt helyiségben őrzik. A szovjet szervek számára ezek az iratok mind hadi, mind történeti érték szempontjából érdektelenek. Aligha lehetnek valóban érdekesek lengyel barátaink számára. Ellenkezőleg, valamilyen előre nem látható véletlen, újabb konspirációkhoz vezethet a végrehajtott műveletekkel kapcsolatban az államunk számára, összes kedvezőtlen következményeivel együtt. Annál is inkább, mert a katyni erdőben agyonlőttekkel kapcsolatban létezik egy hivatalos álláspont, amelyet a szovjet hatalmi szervek által 1944-ben létrehozott nyomozó bizottság 86 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

megerősített, nevezetesen: „A katyni erdőben a német fasiszta hódítók által agyonlőtt hadifogoly lengyel tisztek ügyében felállított speciális nyomozó bizottság.” Ennek a bizottságnak a következtetései alapján az összes ott likvidált lengyelt a német megszállók semmisítették meg. A nyomozás anyagait abban az időben széles körben bemutatták a szovjet és a külföldi sajtóban. A bizottság következtetései szilárdan meggyökereztek a nemzetközi közvéleményben. Ebből kiindulva, célszerű megsemmisíteni az 1940-ben, a fent nevezett művelet során megsemmisített személyek nyilvántartási iratait. Az SZKP KB vagy a szovjet kormány lehetséges megkeresésének teljesítése céljából meg lehet tartani az NKVD hármasának üléseiről készült jegyzőkönyveket – amelyik a megnevezett személyeket főbelövésre ítélte és a trojka határozatának végrehajtásáról szóló aktákat. Mennyiségét tekintve ezek a dokumentumok nem jelentősek és egy különleges dossziéban tárolhatók. Kéretik az SZKP KB határozat elrendelése. A Szovjetunió Minisztertanácsa Mellett Működő Állambiztonsági Bizottság elnöke A. Selepin 4. 1959–89 A lengyel hadifoglyok kivégzéséről tanúskodó iratok utóélete Tervezet Szigorúan titkos! ....1959 Az SZKP KB plénumának határozata Engedélyezi az SZSZSZR Minisztertanácsa Mellett Működő Állambiztonsági Bizottságnak, hogy megsemmisítse az SZKP KB 1940. március 5-i határozatával kapcsolatban végrehajtott műveletek ügyiratait, kivéve az SZSZSZR NKVD hármasa üléseinek jegyzőkönyveit. Az ebben a dossziéban lévő dokumentumokat K. U. Csernyenko elvtárstól kaptuk. leragasztott formában. Jelentés J. V. Andropov elvtársnak 1981. ápr. 15. Ebben a formában kaptuk Andropov elvtárstól a dokumentumokkal való megismerkedés után. V. Galkin. 1981. IV. 15. Tájékoztatás V. I. Boldin elvtárstól kaptam dokumentumokat leragasztott dossziéban, együtt a No 1. számú csomag nyitott borítékjával, amely aznap át lett adva a 6. szektornak, az újra lepecsételt No 1. számú csomagban. V. Galkin 89. IV. 18. A dokumentumokat a Voproszi Isztorii folyóirat 1993/1. száma közölte. (A szerk.)

2. Képek



1. Közép-Európa és a föderalizmus mint rendezõ elv HASELSTEINER, Horst Közép-Európa és a föderalizmus mint rendező elv A közép-kelet-európai térségre vonatkozóan bővelkedünk integrációs elképzelésekben. 1862-ben összegződtek Kossuth és a magyar emigráció tervei egy létrehozandó dunai államszövetségről. (A tervezet gyökere egészen a jakobinusok 1794-es alkotmánytervezetéig nyúlik.) Az elképzelés arra épült, hogy a Habsburg és török uralom felszámolása után Magyarország (Erdély csatlakozását népszavazással eldöntve) államszövetségre lép Romániával, Horvátországgal, Szerbiával és esetleg a kapcsolódó további délszláv tartományokkal. A csatlakozást népszavazás, illetve „törvényalkotó gyűlés” döntötte volna el. Közös lett volna a had- és külügy, a gazdasági irányítás. Kétkamarás közös parlament (a népességi arányokat is érvényesítve) töltötte volna be a törvényhozó, s egy szövetségi tanács a végrehajtó hatalmat. Az államszövetséget a nemzeti és vallási egyenjogúság, a tagállamok autonóm alkotmányos szabályozása jellemezte volna. 1918 tavaszán formálódott ki a polgári radikális Jászi Oszkár tervezete: létrehozni a Monarchia kibővítésével öt állam (Ausztria, Magyarország, Lengyelország, Csehország, Illyria) föderációját, Dunai Egyesült Államok néven. A szövetség egyensúlyozó szerepet töltött volna be Németország és Oroszország között. 1933-ban a szociáldemokrata Karl Renner (Ausztria első kancellárja) „A Duna-térség gazdasági és politikai problémái és a szociáldemokrácia” c. könyvében a közép-európai és délkelet-európai országok tízféle integrációs lehetőségét sorolta fel. Köztük pl. a Balkáni-föderációt (Jugoszlávia, Albánia, Görögország, Törökország részvételével), a „Kis Duna menti” föderációt (Ausztria, Magyarország, Csehország részvételével) vagy a Dunai föderációt (a kisantant és Ausztria részvételével). Renner a dunai térség szétdaraboltságát az európai béke legégetőbb kérdésének tartotta. Már a második világháború idején felmerült a bolgár–jugoszláv konföderáció lehetősége. A terv atyja, Dimitrov, 1947-ben a bolgár–jugoszláv barátsági szerződés aláírása után konkrét javaslatokkal állt elő. A vámuniót, a gazdasági tervek egyeztetését, regionális együttműködést jelentő konföderációban, hosszú távon be akarták kapcsolni Romániát és Magyarországot is. A szovjet vezetés kezdetben óvatosan, majd teljes határozottsággal utasította el a tervek megvalósítását. Alábbi cikkünk a térség gondolkodóira és politikusaira egyaránt ható föderációs elképzelések közös jellemzői: foglalja össze. K. É. A történelmi Közép-Európa Közép-Európa tágan értelmezett régiója fogalmilag és területileg csak igen nehezen körvonalazható. A számos leírási és meghatározási kísérlet ellenére megállapítható, hogy precíz definíció és egyértelmű, valamint vitathatatlan területi meghatározás aligha lehetséges. Leginkább a kulturális és szellemi kritériumok segíthetnek a meghatározásnál, ezután a gazdasági és szociális modellek, mindkettő a sokféleség és policentrizmus (többközpontúság) jegyében. Különösen problematikusak és teljességgel vitatottak azok a kísérletek, amelyek Közép-Európát politikailag, geopolitikailag és földrajzilag kísérlik meg definiálni. Egy tágan értelmezett régiót aligha lehet politikai határvonásokkal – azok esetlegességeivel és változásaival – körülírni, még kevésbé geopolitikai rend- és uralmi elképzelésekkel. Hiszen ezek változásoknak vannak kitéve. Ezért joggal állapítható meg, hogy Közép-Európa tágan értelmezett régióként a 20. század első felében is, mint fenomén létezett. Erről különböző szempontokból vitatkoztak, ezt különbözőképpen látták, ezért és ez ellen küzdöttek is. Mint munkahipotézis és vitaalap, mégis vállalkozunk egy földrajzi meghatározási kísérletre, és ezt a hipotézist bizonyosan fokozatosan revideálni fogjuk. Tágan értelmezve Közép-Európa kapcsán a Rajna és a Weichsel, a Nyugati Alpok és a Kárpátok vonala, valamint a Keleti- tenger és az Adria közötti területekről lehet beszélni. Ezen belül a szűken vett központi terület Ausztriával, Csehszlovákiával és Magyarországgal írható körül, amit a többi terület és régió koncentrikus körök alakjában ölel körül. Az aktuális hovatartozás éppúgy függött és függ a mindenkori történelmi fejlődéstől és az adott pillanatnyi helyzettől, mint a magukat illetékeseknek tartó embercsoportok és régiók döntésétől. A föderalizmus fogalma


A legtöbb Közép-Európa-koncepció a 20. század első felében túlnyomórészt a föderalizmusnak mint rendező elvnek volt elkötelezve. Mivel a föderalizmusnak semmilyen általánosan elfogadott és modell értékű teóriája nem létezik, így érthető, hogy a föderalizmus fogalmára különböző definíciók kínálkoznak. Itt is adódik egy tágan értelmezett meghatározás, mely elképzeléseink vezérfonalává tehető, ugyanakkor egyes eseteknél fogalmi felülvizsgálatra szorul: „A föderalizmus egy államon belüli, egy állam fölötti és egy össztársadalmi rendező elv, ami a részterületek és az egész kapcsolatának szabályozását és kiegyenlítődését szolgálja.” Századunk két világháborújának idején, illetve előtte és utána számtalan Közép-Európa-koncepció és -javaslat merült fel Európa középső régiójának átalakítására. Köztudott, hogy ezek az elképzelések nem valósultak meg. Mégsem haszontalan a meg nem valósult lehetőségekkel a történelmi folyamaton belül szembesülni, mert ezen keresztül a fejlődési alternatívák élesebben, világosabban és plasztikusabban kifejezhetők, valamint egy tisztább és pontosabb problémalátást biztosítanak. A meghiúsult és megvalósulatlan lehetőségek tisztább kontúrokat nyújtanak a történelmi folyamathoz, és fokozott ismeretértékkel bírnak a jelen számára is. Most két kérdésfeltevésnek szeretnék figyelmet szentelni. Az első kérdés: melyek azok a kiindulóhelyzetek, motivációk, mozgatórugók, amelyek a föderalizmusnak elkötelezett Közép-Európa-koncepciók megfogalmazásához alapul szolgáltak? Másodsorban: Milyen okok vezettek e koncepciók meghiúsulásához? A föderalizmus-tervek „vonásai” Először is vessünk egy pillantást a föderatív Közép-Európa-koncepciók mozgatórugóira és felépítési struktúráira. 1. A föderalista út a sok új megoldást szorgalmazó számára azért tűnt járhatónak, mert felismerték a középeurópai térség nemzetiségi-etnikai, nyelvi, vallási, kulturális és szociális sokszínűségét. Határrendezés tiszta és egyszerű nemzeti alapon nem volt lehetséges, ahogyan ezt különösképpen az I. világháborút lezáró Párizs környéki béketárgyalások bizonyították. Ezt a felfogást erősítette és támasztotta alá az a belátás, hogy a népek és a térségek olyannyira összefonódtak, hogy a feltétlen egymásrautaltság kézenfekvő volt. 2. A közös múlt és az abból adódó problémák, viták azt sugallták, hogy ezeket a nézeteltéréseket csak egy új föderális bázison lehetséges legyűrni. Feltételezték, hogy a föderalizmus hatásos a konfliktusok kezelésében. 3. A föderalizmusnak mint új megoldásnak vonzerejét növelni hivatott, hogy azt demokratikus intézményrendszerként összekötötték egy liberális és szociálisan kiegyensúlyozott társadalmi berendezkedés kiépítésének tervével. Ez a szempont lényegesen nagyobb súllyal jelenik meg a 20. századi föderációelképzelésekben, mint a 19. századi tervekben. 4. A válságszerű és strukturális gazdasági és pénzügyi problémák, amelyekkel Közép- és Délkelet-Európa államainak a két világháború közötti időben meg kellett küzdeniük, nagyon felerősítették az együttműködés és összekapcsolódás óhaját. Az előirányzott gazdasági és pénzügyi kooperációnak kellett volna a válságjelenségeket felszámolni, a szanálást és a stabilizációt elindítani és a relatív elmaradottságot – a Nyugathoz képest – közös modernizációval csökkenteni. 5. A közép-európai kisállamok és az ott élő népek külső fenyegetettségi érzése – veszélyeztetettség-érzés nagyhatalmaktól és egymástól – az idők folyamán növekedett. A föderális együttműködés, esetleges összekapcsolódás, stabilizáció biztonsági és védszövetségként működött volna. Egyensúly a pluralizmus révén – volt a jelszó. A kölcsönösen biztosított szabadságjogok és az önkéntes alapon kötött föderális megállapodás segítségével próbálták garantálni a közös és konszenzusos önmeghatározást. 6. A föderális együttműködés révén a hatalmi játékban elfoglalt saját, egyéni pozícióikat is javítani akarták. A konszolidációtól pedig a saját pozícióik erősödését várták egy kollektív, nemzetközi biztonsági rendszer felállítása folytán. Eszköznek tekintették ahhoz, hogy egyenrangú partnerként beléphessenek az európai nagyhatalmak közé. 7. Egy nagyobb föderális együttműködésbe való bekapcsolódás terve nem ritkán került előtérbe egy-egy nemzet részéről azért is, hogy érvényesíthesse a maga elképzeléseit a hegemóniára, uralomra, túlsúlyra; akár gazdasági, kulturális vagy politikai értelemben. A föderális rendező elv elvesztette egyensúlyozó funkcióját, és ürügyül szolgált a saját túlsúly védelmére, valamint definíciónk alapján a saját részterületnek az egésszel való


egyenrangúvá tételére. Jellemző példák az ilyen hegemón motivációkra a német Közép-Európa-tervek nagy része, ezek között is Friedrich Naumann terve. 8. Igen jelentős hatású századunk Közép-Európa terveire a föderalizmus 19. századi teoretikusainak koncepciója. Röviden utalnék néhány politikai gondolkodóra. Elsőnek Alexis Charles de Tocqueville-t említem, aki 1831–32-ben az amerikai bírósági és büntetőeljárás tanulmányozása céljából, a francia kormány megbízásából, beutazta az USA-t. Tocqueville azonban inkább az amerikai államformának, demokráciának és föderalista államszervezetnek szentelt figyelmet. Az 1839/40-ben megjelent „De la démocratie en Amérique” című átfogó munkájával felkeltette Európában a föderalizmus iránti érdeklődést. A francia szocialista, Pierre Joseph Proudhon 1863-ban megjelent „Du princip féderatif” című esszéjében az integrális, átfogó föderalizmust képviselte, amit a politikai terület mellett a társadalomra is, és mindenekelőtt a gazdaságra akart alkalmazni. Hatása az európai baloldal föderációs elképzeléseire volt jelentős. Elgondolásának egyik alapmotívuma a szembenállása centrizmussal és az állam túlsúlyával. A baloldalról szólva meg kell említeni azt a hosszantartó befolyást is, amit az osztrák szociáldemokrata Karl Renner írásai gyakoroltak egyrészt a nemzeti kérdés megoldása, másrészt a soktagú, föderális államfelépítés tekintetében. Föderalizmus és a személyiségi elv alkalmazása – ez volt az ő valóban eredeti hozzájárulása az összetettebb, nagyobb, multinacionális területek integrálásához. Említenünk kell a konzervatív német politikai írót, Contantin Frantz-ot, aki az Otto von Bismarck által megvalósított kisnémet megoldással a Habsburg-ház fennhatósága alatt létrehozandó föderatív államszövetség gondolatát szegezte szemben. 1879-ben megjelent könyvében a következőket írta: „A föderalizmus magának a társadalommá válásnak az elve, a legkisebb csoportoktól a legnagyobbakig haladva. A házassági és baráti szövetségektől a Népszövetségig.” Végül említjük a német jogtörténészt, Otto von Gierke-t, aki „Das deutsche Genossenschaftsrecht” (A német szövetkezési jog) c. négykötetes művével, valamint Johannes Althusiusról írott munkáival – aki az európai föderalizmusnak és a szubszidiárius közösségek ellenállási jogának egy korai képviselője volt – szintén nagy hatást gyakorolt a 20. századi közép-európai föderális elképzelésekre. 9. Példakép szereppel bírtak térségünk föderációs elképzelései számára a működő külföldi föderációs állammodellek. Újra és újra a Svájci Államszövetség, az Amerikai Egyesült Államok és a Német Szövetségi Köztársaság példáját idézik, és az ottani állapotokat tekintik célnak.

2. Képek



1. Zsidóság a Monarchiában ERÉNYI Tibor Zsidóság a Monarchiában Jászi Oszkár 1929-ben megjelent, a Habsburg Monarchia felbomlása c. művében a zsidóságot – a kapitalizmusban és a modernizációban betöltött szerepe folytán – a dunai birodalom megőrzésében érdekelt, „centripetális erőnek” minősítette. Ezt a tételt képviseli a témakör mai kutatója, William O. McCagg is, a Michigan State University professzora 1989-ben kiadott „A zsidóság a Habsburg Birodalomban” c. műve, amelyet a múlt évben a Cserépfalvi Könyvkiadó nálunk is megjelentetett. McCagg – nagyon helyesen – nem a 19. századdal indít. Rámutat, hogy már a törökellenes ún. felszabadító háborúk során a birodalom pénzügyeinek intézésében zsidó bankárok, az árucserében pedig zsidókereskedők – alkalmazottaikkal, házuk népével együtt – nagy szerepet játszottak. A zsidóság számát a 18. század végén jelentősen megnövelte Lengyelország felosztása; Galíciának a Monarchiához csatolása. II. József reformjai már nemcsak emancipációs folyamatot indítottak el, hanem – viszonylag korai időszakban – meg is valósították a részleges emancipációt. S itt kiegészítésül hadd utaljunk egy fontos tényezőre: a részleges emancipáció szinte szükségszerűen asszimilációs folyamatot indított el. A császár szándékaitól nem függetlenül a németség, a német nyelv és a kultúra irányában. (Gondoljunk pl. a német családi nevek bevezetésére.) A körülmények azonban – Magyarországot illetően – hamarosan megváltoztak. Az ország bizonyos fokú polgári átalakulását szorgalmazó nemesi és hozzá kapcsolódó honorácior réteg maga állt az emancipáció ügyének szolgálatába, míg – már Ferenc császár idején – a bécsi udvar inkább fékezte ezt a folyamatot. Asszimiláció A zsidóság múltjával foglalkozó valamennyi történész érinti az asszimiláció ügyét. Megítélésünk szerint azonban a megfelelő fogalmi tisztázás rendszerint elmarad. Mit értünk a zsidóság asszimilációján? McCagg szerint – végiggondolva a dolgot – a következetes asszimiláció nem jelent mást, mint teljes beolvadást, „önfeladást”. Ezt az álláspontot alá lehet támasztani azzal, hogy a zsidóság szétszórtan élt a birodalomban, sehol sem rendelkezett saját „nemzetiségi” területtel; a legkülönbözőbb népek – nemzetiségek – vették körül. Mégis, úgy véljük hogy az „önfeladás” csak egyik értelmezése az asszimilációnak. Az 1867-es osztrák nemzetiségi törvény elismerte a „néptörzsek” egyenjogúságát, és a nemzetiségek egyenjogúságát deklarálta az 1868-as magyar nemzetiségi törvény is. A hivatalos felfogás (a statisztikai hivatalok) és a társadalom többségének szemlélete (példa rá a kor szinte egész szépirodalma) a zsidóságot nem tekintette nemzeti kisebbségnek. (Ellentétben Kelet-Európa több országával.) Általában az a felfogás dominált, hogy a zsidóság a nagy kötőerőt jelentő vallás által meghatározott etnikai csoport, amely fenntarthatja – főleg megreformált, „neológ” formában – vallását, saját kulturális értékeit s ezekkel együtt is asszimilálódhat a nem zsidó (német–osztrák, magyar stb.) társadalomba. Ez a felfogás, amelyet – példának okáért – Sigmund Freud is vallott, eleve bizonyos kettős identitást tételezett fel. A magyar politikai vezetőréteg úgy vélte, hogy az effajta asszimiláció a magyarság pozícióit erősíti (erősítette is) a soknemzetiségű Magyarországon, és Ausztriát illetően hasonlóan vélekedtek az osztrák liberálisok is. A 20. század elején azután új folyamatok indultak. Így pl. a Csehországban élő zsidók jelentős része már cseh nemzetiségűnek, a másik jelentős „zsidó centrumban”, Triesztben és környékén élők olasznak – és ami a legmeglepőbb – a német–jiddis nyelven beszélő galíciai zsidók vagy 90%-a lengyelnek jegyeztette be magát. (A folyamatban jelentős része volt a cseh, olasz és lengyel „mivolt” társadalmi presztízsének; s általában az említett területeken a nemzeti öntudat fokozódásának.) Zsidó rabbi – magyar nacionalista A magyarországi problémákat jól ismerve McCagg szól a magyar zsidók zömének tudatos hazafiságáról, sőt azt is megjegyzi; itt „a zsidó rabbik egy része is magyar nacionalista”. (Persze, a számarányoknál és a tudatosan választott-vállalt hazafiságnál nem kisebb jelentőségű az az erőteljes hatás, amelyet a magyar irodalom, általában a magyar kultúra a századelő zsidó értelmiségi ifjúságára tett. Ennek a generációnak egyes kiemelkedő tagjai a későbbiekben maguk is magyar klasszikusokká váltak. Hasonló jelenségek ekkoriban csak Ausztria német nyelvterületein mutatkoztak.) Az akkori Magyarország közel egymilliós zsidóságából egyébként 1910ben több, mint hétszázezer magyar nemzetiségű. A zsidóság asszimilációja az osztrák, magyar, cseh stb. szakirodalom szerint is: folyamat. A zsidók – elsősorban az alpesi tartományokban és Magyarországon – viszonylag rövid idő, néhány évtized alatt német, illetve 93 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

magyar, cseh stb. nyelvűvé váltak; beilleszkedtek az adott ország társadalmi–tudományos–kulturális–politikai életébe. Az asszimiláltak zöme azonban zsidó gyökereiről nem feledkezett meg. A „kikeresztelkedések” száma a liberális érában nem volt számottevő. (A magyar zsidóságnak pl. évente alig több, mint fél ezreléke.) A kilencvenes évek elejétől (amikor lehetővé váltak a „vegyes” házasságok) ezek aránya például Magyarországon átlagban tíz százalék körül mozgott. A számok az alpesi tartományokban (tehát a jelenlegi Ausztria területén) hasonlóak, míg Galíciában és Bukovinában, az ottani, zömmel óhitű, ortodox zsidóságot figyelembe véve lényegesen alacsonyabbak. A zsidóságnak a rendi korszaktól örökölt, kényszerű etnikai zártsága birodalomszerte csak lassan oldódott. A szakirodalom, a történeti publicisztika és a szépirodalom a zsidó asszimiláció dolgában többféleképpen fogalmaz. Esetenként múlt időben; mint befejezett aktusról, máskor viszont mint folyamatról. Hadd emlékeztessünk arra, hogy Jászi említett művében „félig végbement” asszimilációról ír, és hasonlóan látja a kérdést vagy két évtized múltán Bibó István is. Ady, aki a probléma egyik legélesebb szemű megfigyelője volt, a tízes években azt nyilatkozta, hogy még egy-két generáció szükségeltetik a „teljes” asszimilációhoz. A kérdés lényege: mit tekintünk asszimilációnak; az áthasonulást, beilleszkedést – vagy a McCagg által említett „önfeladást”. Az első megoldás, jóllehet különböző – az irodalomból jól ismert – fonákságokat is felmutat, hatékonyan hozzájárul a művelődés, a társadalom sokszínűségéhez és egyben különböző értékek kölcsönhatásához. Ezt bizonyítja a századforduló Osztrák–Magyar Monarchiájának párját ritkító, európai viszonylatban is ki emelkedő, sajátos kulturális teljesítménye. Társadalmi beilleszkedés A zsidóságnak a társadalmi munkamegosztásban betöltött helye rendkívül fontos kérdés. Ezzel McCagg részletesen is foglalkozik. A tízes években mintegy ötvenmilliós birodalom népességénél 5%-a volt zsidó. A legfontosabb zsidó centrumok a városok (beleértve a fővárosokat) voltak, a zsidóság erősen urbanizálódott. A zsidók elsődlegesen most is a gazdasági életben (pénzügy, kereskedelem, ipar) helyezkedtek el, széles skálán: a bankvezértől a magántisztviselő gyakornokig, a gyártulajdonostól a kezdő mérnökig, hivatalnokig. (Az önálló kereskedők között arányszámuk birodalmi átlagban mintegy 50, a magántisztviselőknél 20% volt. Az orvosok és ügyvédek körülbelül fele Bécsben és Budapesten zsidó származású.) Az újságíróknál ez a szám 40% körüli, az ipari munkásságnál pedig a századfordulón 20–30%. A fővárosok egyetemi hallgatóinak 20–25%-a volt zsidó. Jelentős volt arányuk a vándorkereskedők, a boltiszolgák, bedolgozók, hordárok stb. soraiban. Magyarország egyes részein, Galíciában és Bukovinában nem volt ismeretlen a „parasztzsidó” fogalma sem. (Szatócs, fuvaros, kocsmáros, akinek van néhány hold földje, kisbérlő stb.) Figyelembe véve a galíciai zsidó szegénység – különböző intenzitású – bevándorlását, az alpesi tartományok, Magyarország és Csehország zsidó lakosságának jelentős része (mintegy a fele) a korabeli fogalmaknak megfelelően használva a szót „szegény ember” volt. A dúsgazdag nagybérlőt és a nyomorgó egyházszolgát egy világ választotta el egymástól. Tovább nem időzhetünk a kérdésénél; azt azonban meg kell jegyezni, hogy a köztisztviselői karban és a fegyveres erőknél a zsidóság erősen alulreprezentált. Itt családi alapon töltötték be a helyeket; nem a kapitalizálódás által létrehozott új állásokról volt szó. Bár – és ez Európa-szerte ritkaságszámba ment – a k. und k. hadseregnek voltak zsidó tábornokai is. Az említett életlehetőségekért a kettős monarchia zsidó lakossága messzemenően lojális volt a dinasztia iránt; Ferenc Józsefnek, a „zsidók védelmezőjének” alakja Galíciában szinte folklorizálódott. Magyarországon némiképpen más volt a helyzet. Itt a császár-király nem volt ennyire közkedvelt; a hazai zsidóság az emancipációs folyamat megindítóját elsősorban Kossuth Lajosban, illetve a McCagg által – birodalmi viszonylatban – „zsidó barát forradalomnak” nevezett 1848-ban látta. Magyarországon zsidó (származású) politikusok elsősorban természetesen a liberális ás szociáldemokrata pártokban működtek, bár akadtak más politikai csoportosulásokban is. (Így volt ez Monarchia-szerte.) Baloldal és zsidóság Lévén a mindenfajta diszkrimináció ellen küzdő szociáldemokrácia vezérférfiainak jelentős része zsidó származású, s a zsidó munkavállalók (szervezett munkások és értelmiségiek) között is aránylag sok szociáldemokrata volt, a zsidóság történetével foglalkozó szerzők rendszerint behatóan foglalkoznak a szociáldemokráciával is. Ennek érdemeivel McCagg is tisztában van, de utal arra, hogy a sajátos zsidó problémákkal ez a politikai irányzat sem tudott „mit kezdeni”. (A Monarchiában „zsidó pártok” nem voltak; így az oroszországi „Bund”-hoz hasonló zsidó szociáldemokrácia sem.) Nem feledkezhetünk meg azonban a Renner–Bauer féle kulturális autonómia-elméletről, amelynek valóra váltása a kulturálison kívül tulajdonképpen lehetővé tette volna a perszonális, községi, sőt bizonyos értelemben a regionális autonómiát, elősegítve ezzel a zsidóság beilleszkedésének megkönnyítését, az asszimiláció különböző módozatainak kialakítását is.


Mindamellett az kétségtelen, hogy a szociáldemokraták „gyanúperrel”, esetenként értetlenséggel tekintettek a nemzeti-nemzetiségi kérdésre. Victor Adler, az ausztriai szociáldemokraták vezetője, éppen a kettős Monarchiában honos szakszervezetek és munkásotthonok kapcsán jegyezte meg: az előbbiek nemzeti különbség nélkül védik a munkások érdekeit, az utóbbiak pedig a maguk kulturális munkájával elősegítik, hogy a munkások a „nemzeti megosztottságon felülemelkedve” eljussanak az „értelmes emberi lét” birodalmába. Az 1918-as év eseményei azonban azt mutatták, hogy a nemzeti megosztottságon nem sikerült „felülemelkedni”. Antiszemitizmus, cionizmus Hozzátartozik a történethez természetesen a monarchiabeli antiszemitizmus problémája is. A különböző nagynémet irányzatok és – főleg kezdetben – a bécsi keresztényszociálisok hevesen zsidóellenesek voltak; a birodalom szinte mindegyik országában, majd mindegyik nemzetiség körében antiszemita politikai erők működtek, elsősorban éppen az asszimilálódókat véve célba, de kijutott a támadásból az „elzárkózóknak”, az ortodoxoknak is. Ahogyan Hitler, aki első politikai benyomásait a század fordulón az „elzsidósodott” császárvárosban szerezte, megfogalmazta: „Nem az a fontos, hogy a zsidó milyen, hanem az, hogy zsidó.” Nem véletlen, hogy a cionizmus atyja, a magyarországi származású neves publicista, Herzl Tivadar is Bécsben tevékenykedett; itt jutott el az „önfeladó” asszimiláció (kezdetben a teljes beolvadás híve volt) eszméjétől a „zsidó állam” gondolatáig. Az Osztrák–Magyar Monarchia zsidóságának története nagy és bonyolult téma. Feldolgozását illetően McCagg komplex, kitűnő munkája gondolkodásra serkent, s nyilván újabb ösztönzést ad a további kutatásokhoz.

2. Képek


1. Vallási társulások az ókori Egyiptomban KÁKOSY László Vallási társulások az ókori Egyiptomban Bécsben az elmúlt kiállítási évad nagy szenzációja a páratlan gazdagságú ókori Egyiptom-történeti kiállítás volt. (Isten, ember, fáraó). A kiállítást rendezte: Dr. Wilfried Seipel. A katalógus szerzője: Dr. Christian Hölzl. A határok nyitásával mind fontosabb lesz, hogy a magyarországi közönség figyelme ne csak a vásárlási lehetőségekre, hanem a kulturális kínálatra is kiterjedjen nyugat-európai útjain. A história a következőkben rendszeresen szeretné tájékoztatni olvasóit a nagyobb külföldi, történelmi vonatkozású kiállításokról, rendezvényekről. Az alábbiakban, Kákosy László cikke illusztrációjaként, képösszeállítást közlünk a mű katalógusa és a kiadott képanyag alapján. (A szerk.) Mindenkor természetes vágya, sőt elemi létszükséglete volt az embernek, hogy valamilyen közösségben éljen. A család mint a társadalom sejtje a jelenig megőrizte az emberiség fennmaradását biztosító szerepét, a nagycsaládok, nemzetségek, törzsek viszont a társadalmi fejlődés egy magasabb fokán, az államiság keretei között háttérbe szorultak, felbomlottak. Ez a folyamat korán, Kr. e. 3000–2700 táján lezajlott Egyiptomban, amikor az egységes állam létrejötte után eltűnt az a törzsi-nemzetségi arisztokrácia, melynek óriási méretű hivalkodó sírjait az első két dinasztia idején még alig lehetett megkülönböztetni a királyi temetkezőhelyektől. A vérségi alapon álló közösségeket felváltották a mesterséges szervezeti keretek. Alulról létrehozott, politikai vagy gazdasági érdekképviseletet felvállaló szervezeteknek egy centrális államban nincs helye, ezért nem csodálkozhatunk azon, hogy Egyiptomban több évezred folyamán is kevés nyoma van az ilyen kezdeményezéseknek. Természetesen voltak alkalmi politikai érdekközösségek, egy-egy trónkövetelőt támogató pártok, összeesküvő csoportok, mindezek azonban szinte mindig az illegalitás leple alatt működtek. Világi és vallási egyesületek Az azonos foglalkozási ágakban dolgozók a Ptolemaiosz-korban (Kr. e. 305–30) és a római uralom alatt álló Egyiptomban is létrehozhattak egyesüléseket, így például a sókereskedők Fajjúm területén, amiknek az volt a feladatuk, hogy felügyeljenek a sóértékesítés állami monopóliumának fenntartására. Külön szervezete volt a királyi parasztoknak, a színészeknek, atlétáknak és az adószedőknek is. Ezeknél jobban ismerjük azokat a vallási közösségeket, melyek főként a Ptolemaioszok alatt virágzottak Egyiptom különböző részeiben. Bár a szakmai egyesüléseknek is lehettek kultikus kötelességeik, előírásaik, a vallási és a szakmai egyesületeket mégis világosan megkülönbözteti egymástól az a tény, hogy az előbbieknél – amennyiben a foglalkozás egyáltalán szerepet játszik – ez mindig valamely templomhoz kötődik, vagy egyéb vallási vonatkozása van. Ezeket a kultuszközösségeket a démotikus papiruszok szenet-nek nevezik, a görög források szünodosz-nak. Nyilván a két szó összecsengése miatt választották ezt a görög terminust, bár etimológiailag és nyelvtörténetileg a kettőnek semmi köze egymáshoz. A közösségekre vonatkozó források nagy többsége Ptolemaiosz-kori, egy Louvre-ban őrzött papirusz alapján azonban tudjuk, hogy már a XXVI. dinasztia korában, II. Jahmesz (Amaszisz Kr. e. 570– 526) fáraó uralkodása alatt is voltak szenetek. A szenet mindig valamely isten tiszteletére jött létre: Amon-em-Opet (luxori Amon), Hathor, Hórusz, Mesztaszütmisz („Meghallgató Fül”), Szarapisz, Szobek, Zeusz Hüpszisztosz szerepel az istenek között. Egyik fő kötelességük volt – a patrónus isten kultuszán kívül –‚ hogy az állam iránti hűség jeleként az éppen uralkodó Ptolemaiosz királynak, feleségének és a dinasztia többi istenített tagjainak mutassanak be ünnepélyes égő áldozatot gyűléseiken. A szent állatokat is tisztelniük kellett, elsősorban a krokodilusokat, Szobek isten földi megtestesüléseit, akik a Fajjúmban – ahonnan a dokumentumok egy jelentős csoportja származik – nagy szerepet játszottak a népi vallásban. Körmeneteiken kötelező volt a megjelenés. A védelmező közösség Tévedés volna azonban azt hinni, hogy ezek a kultuszközösségek csak valamely templom papjainak, a templomi alkalmazottaknak és egyes-hívőknek a jámbor gyülekezetei voltak. A működési szabályzatokból kitűnik, hogy a 96 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

tagoknak szigorú fegyelemnek kellett alávetniük magukat, melynek megtartása viszont szociális biztonságot nyújtott számukra. A társaságok anyagi alapját a tagdíj biztosította, melyet havonta fizettek be, és ha valaki ezt elmulasztotta, büntetést fizetett. Mentességet jelentett a betegség, a börtön, vagy ha valaki perben állt a királyi kincstárral. Pénzbírsággal sújtották nemcsak azt a tagot, aki verekedést provokált vagy megütötte a közösség elöljáróját (leszónisz), hanem az elöljárót is, ha bántalmazta valamelyik tagot. Büntetendő volt, ha valaki társát leprásnak nevezte. Az erkölcsök védelmét szolgálta a pénzbüntetés és kizárás, mellyel azt a tagot sújtották, aki társa feleségét elcsábította. A közösségnek zárt egységként kellett fellépnie a hatóságok túlkapásaival szemben. Ha például valakit igazságtalanul perbe fogtak, tanúskodni kellett mellette és a közös pénzalapot is fel kellett használni felmentése érdekében. Azt viszont megtorolták, ha valaki vitás ügyben rögtön az állami igazságszolgáltatáshoz fordult anélkül, hogy először a közösség ítélkezését kérte volna. Az egyiptomi világszemléletnek központi eleme volt az örök élet reménye, melynek egyik előfeltétele volt a rituális előírásoknak megfelelő temetés. A működési szabályzatok tág teret szentelnek a halállal kapcsolatos teendőknek. Ha egy tag elhunyt, közösen kísérték utolsó útjára, és a költségeket is viselték. Ha valaki nem vett részt a temetésen, bírságot fizetett. Szinuhe történetéből és más forrásokból tudjuk, mennyire rettegtek az egyiptomiak attól, hogy esetleg idegenben kell meghalniuk. Ha ez egy közösségi taggal történt meg, tíz embert küldtek a felkutatására, és gondoskodtak hazahozataláról. A tagok hozzátartozóit is közösen gyászolták. Megható emberi melegség érződik az egyik szabályzatnak abban a pontjában, mely szerint kiskorú fiú halála esetén az apát sörrel vendégelik meg, hogy „szívét megenyhítsék”. Szórakozz mértéktartóan! A vezetők gondoskodtak a szórakozásról is. Az összejövetelek egyes helyeken sűrűn követték egymást, a thébai nyugati parton, Dzsémében például a ünnepeken kívül tíznaponként került sor az „ivás napjára”. Ilyenkor a tagok együtt boroztak, de ügyeltek rá, hogy a mulatság ne menjen át féktelen tivornyába. Az ital mennyiségét ezért fejenként két korsó borra korlátozták, aki ennél többet hozott, rendkívül kemény bírság terhe mellett köteles volt a többlet italt beszolgáltatni a közösségnek. A kulturált viselkedésre is figyelmeztették a résztvevőket: az összejövetel alatt nem volt szabad „ide-oda rohangálni”, és közben pletykákat terjeszteni egymásról. Egyiptomban egyébként mind az őslakosság, mind a görögök számára (dionüszikus ünnepek) kultikus jelentősége is volt a borivásnak. Hathor ünnepségein és a thébai Opet ünnepen is a bor emelte a hangulatot, de különösen sok fogyott a Bubasztisz városban Básztet (Bubasztisz) istennő tiszteletére tartott vigasságokon, amikor „több szőlőbort isznak meg, mint máskülönben egész évben”. (Hérodotosz II. 60) Társadalmi eseménynek számítottak Egyiptom-szerte a Szarapisz tiszteletére rendezett lakomák, melyeket az isten templomaiban vagy magánházakban tartottak. Feltehető, hogy hatottak a későbbi keresztény szeretetlakomákra, az agapékra. A borivás bizonyos szertartásoknál a vallási elragadtatás, eksztázis kiváltására is szolgálhatott, az istenközelség mámorító élményét is a „részegség” szóval fejezhették ki, de úgy tűnik, hogy az ilyen misztikus élmények előidézésére nem törekedtek a közösségi összejöveteleken. A közösségi tagság szabályozása a dzsémei khoakizüták (sírkultuszt ellátó halotti papok) esetében úgy történt, hogy tízévi szolgálat esetén a belépni szándékozót a kultuszközösségnek fel kellett vennie, tizenhat év után pedig kötelező volt kérni a felvételt. Az egyes közösségek vagyoni helyzetében, társadalmi rangjában jelentős eltérések mutatkoztak, a gazdagabbak komolyabb vállalkozásokba is foghattak. Augustus császár uralkodása alatt például Harszomtusz isten dendarai közössége – melyet nem szenetnek, hanem kenebetnek neveztek – építési munkálatokat végzett Hathor istennő nagy dendarai templomában. A munkát egy Ptolemaiosz nevű magas rangú tisztségviselő, a kerület sztratégosza vezette, aki talán maga is tag volt, de legalábbis patronálta a közösséget. Az ilyen eset azonban inkább kivételnek tekinthető. Ezeknek a társulásoknak a társadalmi, politikai befolyása az ország egészét tekintve csekély maradt, de az idegen elnyomás és a kegyetlen adóprés nehéz évszázadaiban mégis csökkentették az egyén magára hagyatottságának az érzését, és bizonyos fokú anyagi biztonságot is nyújtottak.

2. Képek 97 Created by XMLmind XSL-FO Converter.






1. A mámor istenének hódolói KERTÉSZ István A mámor istenének hódolói Hellasz és Róma A klasszikus demokrácia időszakában az ókori görögöknél, a legjobban dokumentált formában Athén életében – legalábbis elvileg – az egyenjogú polgárok összességét magába foglaló „egyesület, társulás”, vagyis maga az államalkotó társadalom volt az, amely nyílt intézményeivel a közösség életvitelének kizárólagos keretet adott. Polgárok önkéntes szerveződései számára nem igen nyílt tér ott, ahol minden, a társadalom egészétől elkülönülő egyént vagy csoportot gyanakvással néztek. Ám, amint azt már Hegel megállapította, elérkezett utóbb Hellasz történetében az az időszak, amikor az egyén szabadsága a társadalom igényei által megszabott szint fölé emelkedett, és a polgárok többé nem tekintették saját maguk és az állam érdekeit teljesen azonosnak. A magát megvalósítani kívánó polgár szívesen negligálta a társadalom elvárásait, míg a társadalom fokozatosan megszűnt minden problémát megoldó, tagjait védelmező „önkéntes társulás” lenni. Történészek a görög polisztársadalom válságaként értékelik ezt a jelenséget. Segíts magadon, s az Isten is megsegít! Az a polgár, akit a társadalom már nem részesített spontán védelemben, természetesen maga nézett támogatás után. A régi és a Nagy Sándor hódításai nyomán alapított új hellén-hellénisztikus városokban egyre-másra alakultak olyan egyesületek, amelyek hasonló életvitelű és érdekeltségű embereket általános és konkrét célok jegyében tömöríthettek. Az általános cél az volt, hogy a szövetkezett emberek egymás segítségével biztonságra leljenek, a gyengülő hatékonyságú társadalommal szemben a maguk javára használják fel individuumuk nagyobb mozgásszabadságát. A konkrét cél valamely istenség támogatásának elnyerésében öltött testet, olykor pedig mai szóhasználattal élve egyszerűen valamiféle önsegélyező egylet jött létre. Kiváltképp a Kr. e. 3. századtól kezdve a görög anyaországot, a Közel- és Közép-Keletet, valamint Dél-Itáliát és egyéb vidékeket magába foglaló Hellasz területén gombamód kezdtek szaporodni a polgárok (és olykor a polgárságon kívül eső elemek) önkéntes szerveződései. Az egyesületek egy részét thiaszoi-nak nevezték. A szó a thiaszeuó „a bakkhoszi (dionüszoszi) ünnepségbe beavat” jelentésű igéből ered, és valamely istenség, rendszerint Dionüszosz-Bakkhosz tiszteletére ünnepségeket rendező vallási társaságot jelent. Egy ilyen, kifejezetten kultikus jelentőségű szervezettel szemben nagyon is világi jellegűek voltak az úgynevezett eranoi. Ezen egyesületek neve az eranizó „adományt, pénzt gyűjt, segítségére van valakinek” jelentésű igéből származik. Egy ilyen társulás életébe enged bepillantást a következő felirat, amelyet a Kr. e. 2. században állítottak Rhodoszon: „Theophanész főpapságának idején, amikor Menekratész, Kibüratasz fia volt a legfelsőbb eranisztész (az eranosz, vagyis az egyesület elöljárója – K. I.), Hüakinthiosz hónap 26. napján a következő eranisztai (az egyesület tagjai – K. I.) ígértek pénzbeli hozzájárulást a fal és a síremlékek helyreállításához, melyeket a földrengés lerontott: Menekratész, Kibüratasz fia megígérte, hogy a falat és a síremlékeket a saját költségén helyreállítja. Azt a pénzt, amelyet a többiek megígértek, az egyesület rendelkezésére kell bocsájtani...” (Syll.3 1116.) A töredékes felirat magyarázói szerint a szövegben említett fal, melyet a földrengés ledöntött, az egyesület házának fala volt, míg a renoválásra szoruló síremlékek az elhalt tagok sírjaihoz tartoztak. Ennek alapján nyilvánvaló, hogy itt egy olyan önsegélyező egylettel találkozunk, amelynek tagjai bizonyos összeg befizetése ellenében szabad idejük egy részét saját „klubházukban” töltötték, esetleg közösen étkeztek, és gondoskodtak az elhalt tagok tisztességes eltemetéséről. A felirat szövegéből arra is következtethetünk, hogy az egyesületben bizonyos hierarchia érvényesült. Ha volt legfelső eranisztész (elöljáró), akkor lennie kellett néhány alacsonyabb rangú vezetőnek is. Valószínű, hogy a tisztségek betöltése társadalmi presztízst jelentett, és csak vagyonosabbak vállalhatták az ezzel járó kötelezettségeket. Menekratész meglehetősen gazdag lehetett, ha egymaga vállalkozott az újjáépítéssel járó kiadásokra. Dionüszosz mesteremberei A vallási társulások közül számukat tekintve kiemelkedtek azok a „vándorszínész” egyesületek, amelyeknek zenélő, éneklő és táncoló tagjai választott elöljárójuk vezetésével városról városra jártak, és részben színi előadásokat tartottak, részben pedig Dionüszosz kultuszát ápolták. Vallási, de ugyanakkor szakmai jellegűek is voltak ezek az egyesületek. A „szakma”, ez esetben a színészet, azonban nem választható el a vallási


tevékenységtől, hiszen a színjátszás Dionüszosz védnöksége alatt állt, a színielőadások zöme eredetileg az ő ünnepeihez kötődött. Dionüszosz mesterembereinek (Dionüszioi tekhnitai) nevezték a Kr. e. 3. századtól kezdve egyre növekvő számban megjelenő hivatásos mámoristen hódolókat. Egy ilyen dionüszoszi egyesület személyi összetételére nézve konkrét adatokkal rendelkezünk. Kr. e. 134-ben Delphoiban az ott megrendezett püthói ünnepségeken – ezt annak emlékére tartották, hogy Apollón legyőzte a szentélyt bitorló Püthón-sárkányt – egy több mint 100 tagú társaság lépett fel. (Dionüszosz mesterei ugyanis más istenségek kultuszától sem idegenkedtek.) A társulatot a „nagy kórus tanítómestere” vezette, akit 39 énekes követett. Ők paiant énekeltek. Majd következett 2 fuvolás, 7 citerás, egy szólóénekes a fuvolához, kettő a citerához, 8 komikus és 3 tragikus színész, 3 tragikus és egy komikus kórusvezető, 3 segédciterás, 1 szólóciterás, 3 epikus költő, 3 énekmondó, 2 tragikus és 5 szatirikus költő, 6 komikus és 7 tragikus segédszínész stb. A változatos színhelyeken fellépő dionüszoszi mesteremberek rendelkeztek állandó rezidenciával. Így éltek ilyen közösségek Athénban, az Iszthmoszon és Nemeában. Az utóbbi két helyen megtelepedett „mesterek” vendégszerepléseik során felléptek például Opusz városában. Itt egy tehetős házaspár gazdag alapítványt tett a javukra. Az erről hírt adó felirat azonban a Dionüszioi tekhnitai bevételeinek csupán egyik forrását említi. A kisázsiai Teószban élő tekhnitai földadományban részesültek II. Eumenész pergamoni királytól. Az adományok mellett a fellépti díjak sem lehettek éppen megvetendők. Legalábbis erre utal az a hála, amely az egyik Delphoiban talált feliratból kisugárzik. Ebben a helybeliek a köszönetüket fejezik ki a vándorszínészek nagyvonalúságáért, akik lemondtak a fellépti díjukról. Dionüszosz „mesteremberei” karizmatikus töltésű egyesületeik révén sok olyan privilégiumban részesültek, amelyeket egyszerű polgárként aligha kaphattak volna meg. Személyük biztonságát egyezmények szavatolták, jövedelmeik után rendszerint adómentességet élveztek. És noha több esetről tudunk, amikor az egyesületek és a városi kormányzat között konfliktus alakult ki, azt általában megállapíthatjuk, hogy az egyesületek tagsága a görög társadalom megbecsült elemeihez tartozott. Bacchanáliák Rómában Mint Livius római történetírótól tudjuk, Kr. e. 186-ban botrányos események játszódtak le Rómában. Etruriából a városba érkezett egy görög pap, aki Dionüszosz (Bakkhosz, Bacchus) titkos szertartásaiba avatott be polgárokat. „Majd, hogy minél több lelket nyerjenek meg, a szertartást borozással és lakomával kötötték össze. S itt, amikor a bortól felhevültek, s az éjszaka meg a férfiak és asszonyok s a fiatalabb és öregebb korúak összevegyülése minden szemérmes tartózkodást feloldott, megkezdődött az ocsmány orgiák mindenféle fajtája, mert mindenki úgy érezte, hogy itt megtalálhatja azt az élvezetet, amelyre természete szerint különösen vágyott... hamis tanúk, hamis pecsétek, végrendeletek és feljelentések is kikerültek ebből a műhelyből, sőt egyes családokban mérgezésekre és gyilkosságokra is sor került...” (Muraközy Gyula fordítása.) A második pun háborút (Kr. e. 218–201) követő gazdasági visszaesés és a hellén világgal megszaporodó kapcsolatok erősen kikezdték a római társadalom közmondásos erkölcsi erejét. Az idősebb Cato ez idő tájt törölt egy férfiút a senatusi névjegyzékből csak azért, mert az illető a feleségét a leánya előtt merészelte megölelni. Ám éppen a konzervatív politikusnak ez a szélsőséges fellépése mutatja legjobban a római vezető körök félelmét az egyre terjedő erkölcsi zülléstől. Ebben a légkörben a kormányzat fokozódó türelmetlenséggel reagált a társadalom válságát is tükröző olyan jelenségekre, mint a korrupció, a prostitúció elterjedése vagy az aberrált gyönyörök kielégítésére is lehetőséget nyújtó, idegen istenek kultuszaihoz tapadó titkos összejövetelek elburjánzása. Az utóbbiakkal szembeni gyanakvást növelte az, ami egyébként egyesek számára a legnagyobb vonzóerőt jelentette: a hagyományos római szokásoktól való teljes különbözőségük. A gyanakvás, az idegentől való félelem a valóságosnál is nagyobb veszély érzetét keltette a politikai vezetésben, amely, mint az a Liviusidézetből is kitűnik, mindenféle vad híresztelést hitelesnek fogadott el a titkos kultikus társaságokkal kapcsolatban. Amikor azután feljelentés révén az egyik consul hivatalosan is tudomást szerzett az egyik ilyen titkos, Dionüszoszt tisztelő és éjszakai bacchanáliákat rendező társulat működéséről, Itália-szerte kezdetét vette ezek szigorú üldözése. Több mint hétezer férfi és asszony ellen indult eljárás. Sok embert ki is végeztek. A törvény ereje nem a Dionüszosz-kultuszra magára csapott le, annak nyilvános gyakorlását továbbra is engedélyezték, csupán a közrendre veszélyesnek ítélt titkos egyesületeket oszlatták fel. Hogy valóban egyesületek szolgáltak a kicsapongásokkal együtt járó bacchanáliák megrendezésének keretéül, arra a titkos szertartásokat betiltó senatusi határozat (senatus consultum de Bacchanalibus) ad bizonyságot. Ez ugyanis kiköti, hogy aki ezután külön engedély birtokában nyilvános szertartást rendez az istenség tiszteletére, 104 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

csak úgy teheti meg, ha ötnél többen nincsenek jelen az áldozásnál, nincsen közös pénzük, és egyikük sem tölt be elöljáró tisztséget. Ebből következik, hogy a mámor istenének hódoló római titkos társaságok hierarchikus vezetéssel és pénztárral rendelkeztek, és éppen ez adta meg nekik azt a szervezettséget, amely leginkább megijesztette a kormányzatot. A bacchanáliákat megrendező egyesületek léte nem csak erkölcsi aggályossága miatt keltette fel az államvezetés gyanakvását. Az állam meg kívánta őrizni felügyelő szerepét polgárai élete felett, és – bízva saját erejében és elhivatottságában – nem nézte jó szemmel a spontán társadalmi szerveződéseket. Ezt a gondolatot fejezi ki a titkos egyesületek ügyében intézkedő consul, Postumius Liviusnál megtalálható beszéde: „Őseitek, akárcsak ti magatok, nem engedték meg, hogy az emberek, ha eszükbe jut, vaktában összegyülekezzenek, csak akkor, ha a várakba kitűzték a zászlót, s a sereg gyűlésre vonult, vagy ha a tribunusok gyűlésbe hívták a népet, vagy pedig valamelyik főtisztviselő hívott össze népgyűlést; mert azt akarták, hogy bárhol gyűlik össze nagyobb tömeg, annak törvényes vezető álljon az élén.”

2. Képek



1. A Hitler-életrajz buktatói MŰHELY ORMOS Mária A Hitler-életrajz buktatói Az idén, június elején, a könyvhétre jelennek meg a História Könyvtár első darabjai, mely különböző sorozatokra tagolódik. Ezek: I. Kronológiák, adattárak, II. Bibliográfiák, III. Előadások, IV. Monográfiák, V. Történelmi Atlasz. Korábbi számainkban közöltünk részleteket a Monográfiákban megjelenő kötetekből (Hajnal István, Szűcs Jenő, Váczy Péter, Lakner Judit) könyveiből. Az alábbiakban az „Előadás”-sorozat egyik első darabjának részletét adjuk közre. Az „Előadás”-sorozat a hazai történettudomány legújabb eredményeit foglalja össze. A szerző rövid, egyíves referátumot dolgoz ki egy-egy átfogó témáról, azt nyilvános előadáson felolvassa az MTA Történettudományi Intézetében. A hallgatóság – a fővárosi, vidéki kutatóhelyek, tanszékek dolgozói – megvitatják a szöveget. Az előadást és a vitában elhangzott észrevételek összefoglalóját tartalmazza az „Előadás”-sorozat egy-egy füzete. A sorozat darabjai megrendelhetők: BUDA BOX 1539 Budapest, Pf. 700. (A szerk.) Hitler életrajza szenved mindazoktól a nehézségektől, amelyek minden olyan történelmi szereplőnél felmerülnek, akiknek tevékenységéhez jelentős fordulatok fűződtek és akik akár jó, akár rossz értelemben meghatározó egyéniségek voltak egy korban. Egy ilyen életrajzzal szemben könnyű megfogalmazni a követelményeket, annál nehezebb azonban ezeknek eleget tenni. A. történetírás követelményeinek és a történeti valóságnak nyilvánvalóan nem felel meg egy olyan életrajz, amely kizárólag Hitler pszichés zavaraiból próbál világtörténelmet csinálni, vagy – mint Haffner joggal írja: a nem létező – magánéletének szentel több mint ezer oldalt. Másfelől viszont teljességgel tarthatatlan azaz egykori marxista-leninista kísérlet is, amely Hitlert egyszerű bábnak, mintegy mások találmányának látta és láttatta, és a történelem egyenes irányú, feltétlen törvényszerűsége alapján hinni engedte, hogy Hitler törvényszerűen következett a német történelemből, illetve a monopolkapitalista imperializmusból, következésképpen, ha nem lett volna, úgy feltalálják. Új téma? A két végletet könnyű elvetni, a helyes középarányt viszont nehéz megtalálni. Talán ez is közötte van azoknak az okoknak, amelyek miatt a nácizmusra irányuló mérhetetlen mennyiségű feldolgozás ellenére a Hitleréletrajzok száma nem nagy, és hogy azok többségét nem szaktörténészek, hanem újságírók írták. Közöttük három olyat ismerek, amely a fent jelzett veszélyek között szerencsésen oldja meg kitűzött feladatát. A külföldiek közül Alan Bullock Hitler-biográfiája az egyike azoknak a munkáknak, amelyek egyensúlyra törekednek, és azt meg is találják, a német irodalomban pedig mindmáig az egyetlen komplett „Hitler” Joachim Festé, és bár távolról sem „teljes”, mégis rendkívül nagyhatású az a rendhagyó írás (talán nem is életrajz igazában), amelyet Sebastian Haffner jelentetett meg. Az említettek közül azonban ma már Magyarországon voltaképpen mindegyiket luxus lenne megjelentetni. A Hitler-téma ugyanis eléggé új, és minden új téma feldolgozása ki van téve annak, hagy a pótlólagos alapkutatások nagy mennyisége miatt elég gyorsan elavul. Az új eredményekkel a Bullock vagy a Fest-művet csak maguk a szerzők lennének képesek kiegészíteni, ami pedig Haffner „Anmerkung”-jait illeti, azok megértéséhez a magyar közönségnek sok további tényt, adatot kellene ismernie ahhoz, hogy e „megjegyzéseket” megértse. Új tények Ha az említett könyveket kiindulási alapoknak tekintjük, a következő kérdésünk az kell hogy legyen, hogy vajon milyen faktológiai kérdések tisztázódtak azóta, amióta e művek napvilágot láttak, és miféle értelmezési viták zajlottak le, amelyeket valamilyen módon figyelembe kell venni. Ami a faktológiát illeti, nem kívánok részletesen kitérni a legutóbbi évek eredményeire, hanem inkább – ahogyan tanulmányom címe is megkívánja – a még mindig fennálló nehézségeket, problémákat, hézagokat és azok jellegét szeretném összegezni.


Elég furcsa, ha egy agyonkutatott témával kapcsolatban nehézségekről és hézagokról kell megemlékezni, már pedig jobb ezt beismerni, mintsem stiláris fordulatokkal takargatni a lyukakat, amint az nemegyszer történik. A problémák típusát két csoportba osztom. Az első csoportot azok a sötét pontok alkotják, amelyekről nagy valószínűség szerint soha sem lesz biztos ismeretünk, mégpedig egyszerűen azért nem, mert gondos kezek minden nyomot eltüntettek, vagy mert – esetleg – nem is voltak ilyen nyomok. Híven történész voltomhoz, természetesen mindig az első lehetőség mellett szavazok, már csak a remény fenntartása miatt is, hogy egyszer majd egy véletlen csoda folytán valami elfelejtett iromány mégis csak előkerül. Abszolút hiánycikk az eddig feltárt iratmennyiségben az a papír, amely bizonyítaná, vagy legalább alátámasztaná, hogy a zsidók kiirtására Himmlernek Hitler adta ki az utasítást. E hiány közismert, és rengeteg elképzelésre, spekulációra adott alkalmat. A feltevések egészen odáig mentek, hogy Hitler nem is adott ki ilyen utasítást, hanem csak eltűrte, amit e téren alvezérei végbevittek. (Arról ne is szóljunk, hogy akadt olyan naiv lélek is, aki feltételezte, hogy Hitler az Endlösungról még csak nem is tudott.) Ha ez az eset önmagában állna, és más iratcsomók nem hiányoznának oly feltűnően, mindenesetre több alap kínálkoznék a jelzett spekulációkra. Csakhogy a több tonna megtalált náci irat között egész sereg fontos kérdésről nem került elő egyetlen árva cédula sem. Ez bennem már sokkal inkább azt a gyanút ébreszti, hogy a náci apparátus bizonyos kérdésekre vonatkozóan rendszeres iratpusztítást végzett. Hiányzó iratcsomók A továbbiakban felsorolok néhány olyan kérdéskört, amelyre nézve mindeddig totális az irathiány. Valószínűleg sosem fogjuk például megtudni, hogy ki volt Hitler Adolf anyai nagyapja. Tudjuk azt, hogy az apja, Alois Schicklgruber 39 éves volt, amikor megszerezte magának a Hitler nevet (valójában valami fatális tévedés folytán, mert Hiedlert kellett volna bejegyezni az anyakönyvekbe), mégpedig egy olyan férfinak a nyilatkozata alapján, aki e kijelentés szerint a nagybátyja lett volna. Midőn ez történt, Aloisnak az anyakönyvbe utólag bejegyzett apja, Johann Hiedler már 19 éve halott volt, életében viszont ezt a gyereket, akinek az anyját pedig elvette feleségül, nemcsak nem adoptálta, de magához sem vette. Alois a vélt nagybácsinál nevelkedett. Ebből logikusan az következnék, hogy Alois Schicklgruber, alias Hitler tulajdonképpen e „nagybácsi” fia volt, aki azonban valószínűleg saját szűkebb családjában elkerülendő a botrányt – úgy íratta őt a nevére, hogy az apasággal rég halott bátyját adományozta meg. Ravasz kis történet, és alapjában véve hihető is lenne, ha Hans Frank a nürnbergi börtönben írt emlékiratában nem állítaná, hogy egy rokon zsarolása miatt Hitler megkérte őt, hogy diszkréten nézzen utána ennek az állításnak, miszerint anyai nagyapja egy grazi zsidó lenne, minthogy a nagymama a fogamzás idején e zsidó családnál volt szolgáló. Frank azt írja, hogy létezett egy csomag levél, amely a Frankenstein család és a Schicklgruber lány leveleit tartalmazta, és amelynek fő témái a gyermek után fizetett pénzösszegek voltak. Frank a kérdést azzal zárja, hogy nem lehetett kizárni, miszerint Hitler negyedrészt zsidó származású volt. A történészek ezzel szemben két dolgot állapítottak meg: az egyik, hogy az SS az Anschluss után újabb vizsgálatot végzett, és semmit sem talált, a másik, hogy Grazban Frankenstein nevű családnak az okmányokban nem lehet nyomát találni. Mi következik mindebből? Bármi következhet. Következhet az, hogy Frank, aki emlékirata írása idején összetört és megzavarodott ember volt, aki nemcsak saját bűntudatától szenvedett, de a főbűnösnek Hitlert tartotta, nos, hogy Frank nem írt igazat. A másik lehetőség, hogy az SS éppen azért „kutatott” oly lázasan, hogy minden nyomot eltüntessen. Ez a történet az utókor számára voltaképpen eléggé közömbös, és az is nagyon valószínű, hogy az események sorában a változatoknak nem volt jelentőségük. Hitler lelkivilága szempontjából az igazság ismerete mégsem közömbös. Márpedig majdnem biztos, hogy a történészek e rejtélynek nem tudnak a végére járni. A szerelem A történetírás jóval kevésbé ismerteti azt a dilemmát, amely Hitler állítólagos nagy vagy egyetlen szerelmének, Geli Raubalnak a halála körül áll fenn. A feldolgozók általában véve elfogadják a hivatalos verziót, vagyis azt, hogy Geli Raubal öngyilkos lett. Még egy Hitler-sorsszerűséget is farag egyik-másik szerző belőle, mondván, hogy Hitler környékén a nők általában véve szerettek öngyilkosok lenni, így tehát semmi különös nincs abban, ha a Raubal lány is ezt tette, a többiekhez képest azzal az eltéréssel, hogy ő volt viszont az egyetlen, akinek egy derekas tüdőlövéssel ez sikerült is. A nehézséget az okozza, hogy ugyanazok a megemlékezők, illetve szerzők, akik könnyedén napirendre térnek a Raubal lány öngyilkossága felett, másrészt egyöntetűen úgy jellemzik őt, mint egy falusias, paraszti típusú, egészséges, jókedélyű, kissé talán túlságosan könnyed leányzót, akiről elég nehéz feltételezni, hogy egy szép


napon, egy állítólagos házi perpatvar okán megöli magát. Arról már nem is beszélve, hogy fenn maradt egy be nem fejezett levélke, amit Geli a barátnőjének kezdett el írni, és amiben nyoma sincs rossz kedvnek, hogy depressziót vagy kétségbeesést ne is említsünk. Nem tudjuk tehát, hogy mi történt, és valószínűleg soha nem is tudjuk meg. A Reichstag kigyulladása Vannak azonban sokkal fontosabb, már a politikát és a német valóságot közelről érintő kérdések is, amelyek teljes tisztázása és lezárása irathiány miatt feltehetően soha sem lesz lehetséges. Ilyen a Reichstag kigyulladásának kérdése, amivel kapcsolatban csak valószínűsíteni lehet, hogy nem egyszemélyes bűntényről volt szó, és hogy Van der Lubbén kívül az abban résztvevők egy olyan náci kommandó tagjai voltak, akiknek a porosz belügyminiszter, Göring dirigált. Nagyon valószínű, hogy a gyújtogatás előkészítésével kapcsolatban keletkezett iratokat szintén az ő rendelkezése alapján semmisítették meg. Göring iratmegsemmisítő szerepéről pozitív hírünk is van egy soron következő bűnténnyel, nevezetesen azzal a gyilkosság sorozattal kapcsolatban, amely az ún. „Röhm-puccs” leverése vagy annak „hosszú kések éjszakája” nevet viseli. Az iratégetés miatt nem lehet pontosítani sem a döntés időpontját, sem a meggyilkolandók előzetes listáját. Fennmaradt tehát az a lehetőség, hogy a Hitler által kiadott jeladás után a Berlinben működő Göring– Himmler páros és az ő irányításuk alatt álló gyilkossági csoportok a saját elgondolásaikat követték egyes esetekben, hogy személyes ellenfelektől megszabaduljanak, illetve, hogy ugyancsak személyes természetű bosszút álljanak. Merénylet Marseille-ben Hasonló a helyzet a Sándor jugoszláv király ellen elkövetett 1934-es sikeres merénylet esetében. A merényletet megszervező usztasák több vezető embere élt ugyanis Németországban (többnyire Münchenben), és meglehetősen szoros kapcsolatban volt az Alfred Rosenberg által vezetett Außenpolitisches Amt nevű párthivatallal. E kapcsolatokról több olyan irat tanúskodik, amely ebben a hivatalban keletkezett. A francia nyomozószervek el is indultak a Münchenbe vezető nyomon, ám amikor odaértek, az usztasa vezetők lakásait üresen találták, mert irataikat Göring elszállította. Ezeket az iratokat azután soha senki sem látta; a francia rendőröknek is be kellett érniük a német hivatalos szervek nyilatkozatával, miszerint a lefoglalt papírok között semmi terhelő vagy érdekes nem találtatik. Az irateltűnések sorát e ponton felfüggesztve, elég nagy biztonsággal állíthatjuk, hogy a súlyosan terhelőnek vélt iratok megsemmisítése a Harmadik Birodalomban napirenden volt, és ez nemcsak a Hitler-életrajz szerzőjének, de mindenkinek gondot okoz, aki a nácizmussal és a náci Németországgal akar foglalkozni. Noha e körülmény sok találgatásra és egyúttal tévedésre ad alkalmat, ennél is veszedelmesebb a Hitler-életrajz szempontjából az egykori főszereplő arra irányuló hajlama, hogy önéletrajzát a mindenkori szituációból kiindulva színezze ki visszamenőleg, sőt átköltse. E stilizált önéletrajz a Mein Kampffal veszi kezdetét, és gyakorlatilag Hitler haláláig tart. Hitler Hitlerről A megelőző apróbb életrajzi ferdítéseket, mint például amilyen Hitlernek az a rendszeres hazugsága volt, hogy főiskolai hallgató (amit jó ideig elhitetett mind az osztrák hatóságokkal, mind a családjával), vagy hogy azért nem jelent meg a sorozáson – méghozzá több alkalommal –‚ mert szorgos munkája és megélhetési gondja elvonta a figyelmét erről a kötelezettségről, nem nagyon érdemes felemlegetni, mert a történészek javarészt korrigálták ezeket. Jó részt érintetlenül maradtak azonban Hitlernek azok a torzításai, amelynek célja úgy foglalható össze, hogy egy kora ifjúságától kezdve sziklaszilárd világnézettel és politikai meggyőződéssel rendelkező, e meggyőződés szellemében tevékenykedő ember pályája alakuljon ki belőlük, aki egyébként – és ez igen fontos időpont – 1918 őszén, a pasewalki kórházi ágyon döntött a politikai pálya mellett. E Hitler által Hitlerről alkotott képhez hozzátartozik, hogy a szóban lévő ifjú kamaszkorától cirka 30 éves koráig autodidakta módján megemésztette szinte mindazt, amit a világról, a történelemről, a művészetekről és a tudományokról egyáltalán tudni érdemes.

2. Képek





1. Mikó Imre ÉLETUTAK EGYED Ákos Mikó Imre 1805–1876 Az utóbbi időben a Mikó Imre Társaság révén igen gyakran hangzott el gr. Mikó Imre neve a sajtóban, és vitatták életpályájának értelmezését. „Erdély Széchenyijé”-nek életútját Egyed Ákos, a neves erdélyi történész tekinti át. A szerző a Históriában korábban – a romániai fordulat előtt – Nagy Áron álnéven publikált. (A szerk.) Az utóbbi négy évtized erdélyi magyar történetírása nemigen tudta, hogy mit is kezdjen hídvégi Mikó Imre gróf történeti szerepével, akit pedig már kortársai közismerten Erdély Széchenyijének neveztek. Nevéhez jelentős közintézmények alapítása fűződik, s mint gondolkodó is széchenyis szellemben képzelte el szűkebb hazája jövőjét. Akkor miért az elhallgatás s bizonytalankodás Mikó Imre történeti hagyatéka körül? Talán akkor járunk közelebb az igazsághoz, ha a választ a fenti kérdésre a letűnt diktatúra természetében keressük. Ez a diktatúra ugyanis megszüntette Mikó fő alkotásait, az Erdélyi Gazdasági Egyesületet, valamint az Erdélyi Múzeum Egyesületet, s ideológiája merőben ellentétes volt Mikó magyarságmentő szellemi örökségével. Emiatt emléke csak ritkán bukkanhatott fel a történeti irodalomban vagy a kulturális sajtóban, és akkor is inkább a gondolkodásában kétségkívül fellelhető konzervatív vonásokra vagy a fontolva haladó művelődéspolitikusra történt utalás, miközben az életmű egésze homályban maradt. Röviden: Mikó Imre a „korszerűtlen” hagyományok lajstromán szerepelt – innen az elhallgatás. Mikó Imre Erdély történelmében több ízben jelentős szerephez jutó régi székely nemesi, a 18. századtól arisztokrata rangra emelkedett család utolsó, ám legnagyobb férfi sarja volt. 1805. szeptember 4-én született a háromszéki Zabolán. Apja székely nagybirtokos volt. Iskoláit a nagyenyedi Bethlen-kollégiumban végezte, amely éppen az ő diáksága idején élte aranykorát. Későbbi írásai elárulják, hogy már ifjú korában kialakult benne az elhivatottság missziós tudata. Életmódja is ennek megfelelően alakult: társadalmi osztálya életformája, számos úri passziója iránt mindig közömbös maradt; vadászatok, lovasjátékok, nagy „úri murik” nem nagyon érdekelték. Habsburg-hűség és nemzeti eszme Társadalmi helyzete s neveltetése, történeti tudata valósággal arra predestinálta, hogy a Habsburg Monarchia keretében ugyan, de erdélyi s nevezetesen magyar nemzeti érdekeket szolgáljon. Mivel e kettősség a reformkorban nem volt lehetetlen, állami s nemzeti közösségi vonalon egyaránt magas tisztségeket tölthetett be. 1834-től tagja az országgyűlésnek, 1847-ben pedig már Erdély főkincstárnoka; régebbtől a kolozsvári nemzeti színházi választmány elnöke, s a nagyenyedi Bethlen-kollégium főgondnoka. 1848 előestéjén a fentiek következtében közismert, nagy tiszteletnek örvendő személyiség. Óvatos természete távol tartotta a politikai pártküzdelmektől, nem csatlakozott sem a konzervatív, sem a liberális mozgalomhoz, de a mérsékelt liberális reformeszmék vonzották, s egy pontig Wesselényi Miklóst hajlandó volt támogatni. A forradalom és a szabadságharc korszaka viszont nem sokáig tűrte az ilyen kettősséget: ingadozás a forradalom és Habsburg-hatalom között, kompromisszumos békekísérletei kudarchoz vezettek. 1848 októberében elvállalta az agyagfalvi Székely Nemzeti Gyűlés elnöki tisztét, de arra már nem volt hajlandó, hogy az akkoriban kitörő fegyveres harc vezetésében is részt vegyen. Emiatt a magyar forradalom radikális szárnya egy adott pillanatban árulónak, a többség legalábbis gyávának minősítette, annál inkább, mivel 1848 decemberében az erdélyi főkormányszék kompromisszumos javaslatát ő vitte a királyhoz. Mivel a hatalom is neheztelt rá, háziőrizetben tartotta, csak 1850-ben engedte vissza Erdélybe. Használni, használni... Mikó sietett haza, de Erdély nem fogadta a hazatérőt tárt karokkal: a hatalom számára éppúgy nem volt eléggé megbízható, mint 1848 decemberében, a magyar társadalom egy része pedig az 1848-as szereplése miatt most is bizalmatlan. Egyébként is, a magyarság mint nemzeti testület kevés életjelt adott magáról. Potenciális vezető rétegét szétszórták a viszonyok: egy része börtönben ült, a másik az emigráció útját járta. Egy maroknyi, vakmerőségig bátor értelmiségi csoport szervezkedett, s összeesküvéssel próbált az emigráció terveihez


igazodni, de leleplezték, és ez újabb kivégzéseket és üldöztetéseket váltott ki. A volt vezető rétegből nem kevés számban az abszolutizmus kiszolgálóivá váltak. Mindezektől eltérő cselekvési módot választott egy főleg tanárokból, közírókból álló kolozsvári értelmiségi kör. Ennek tagjai már az 50-es évek elejétől, pontosabban 1852-től megpróbáltak kitörni a tétlenségből, s Berde Áron kollégiumi tanár szerkesztésében sikerült megalapítaniuk a Hetilap című gazdasági közlönyt. Mikó felismerte a lehetőséget, s bár nyilvánosan csak 1853-ban bontott zászlót, már az említett évtől együttműködött a kolozsvári értelmiségieknek ezzel a csoportjával, sőt rövidesen a kör vezetőjévé vált. Az anyanyelv megőrzése Elméleti írásait áthatja az elhivatottság-tudat, amely – amint már említettük – még fiatal korában megfogant gondolkodásában, s az abszolutizmus idején felerősödött benne. Áldozatkészségével és munkásságával nem dicsőségre vágyott, hanem – mint maga mondotta – „használni akart”. Abból az általános nemzetkoncepcióból indult ki, amely a nyelvet a nemzet legfőbb ismérvének tartotta. Az „anyai nyelv” tehát csere vagy alku tárgya nem lehet. Az idegen nyelv meghonosodása maga után vonja az idegen kultúra beözönlését, ez pedig a nemzeti nyelv és kultúra elsorvadását eredményezheti. Legfontosabb feladat tehát a nemzeti nyelv és kultúra megőrzése és az irodalom fejlesztése. A kultúra alapja viszont a (szélesen felfogott) történeti hagyomány: szülőföld, ennek örökölt politikai és társadalmi intézményei, a nemzeti szokások és erkölcsök. Elválaszthatatlan tőlük a nemzeti öntudat, amelynek „kiapadhatatlan forrása” a nemzet történelme. A hagyomány az alap tehát, a kiinduló pont, ám ez nem zárja ki a változást, a haladást, ezt bizonyítják az 1848-ban bekövetkezett újítások is. Mikó egyes fenntartásokkal magáévá tette a 48-as hagyományt is, de nem zárta ki a hagyományápolás területéről a kritikai szellemet sem. Rá kell a nemzetnek ébrednie arra – írta Irányeszmék című munkájában –‚ hogy egyesek, sőt egész osztályok hibáiból milyen nagy anyagi s erkölcsi kár áramlik a közösségre. Bírálata – és ezért van nagy erkölcsi értéke – főként osztályos társait, a nagybirtokos arisztokráciát érintette. Magyarok, románok, szászok Az 1848-as változások után úgy látta, hogy Erdélyben egyik nemzet sem tervezhette jövőjét csak önmagában, anélkül, hogy az együtt élő népre ne lenne tekintettel. Szerinte úgy kell az egyes nemzetek ügyeit intézni, hogy abból más nemzetekre kár ne származzék. Az általa 1856-ban alapított Kolozsvári Közlönyben erről a következőket írta: „A velünk egy hazában élő népekkel elválaszthatatlanul egybe vagyunk kapcsolva, jelenünk és jövőnk azokkal nagy mértékben egy: ezen már létező és fel nem könnyen bontható, s felbontani nem is kívánatos álláspont [állapot] mindnyájunk kötelességévé teszi, hogy egymás iránt türelmesek, kímélők legyünk, minden nemzet jogait tiszteljük, a közérdekeket közerővel, saját érdekeinket másokéinak sérelme nélkül, sőt az ő segítségükkel előmozdítani.” Mikó igyekezett együttműködni az arra hajlandóságot mutató román és szász értelmiségiekkel: hatalmas levelezésében ennek megvannak a nyomai. Kétségtelen azonban, hogy számára is a nemzeti kérdés bizonyult a legnehezebben rendezhető erdélyi közügynek. Kétségkívül Széchenyi szellemében cselekedett, soha sem feledve, hogy Erdélyben nem csak együtt élnek a különböző nemzetek, de versenyben is állanak, és a szászok, valamint a románok esélyei azért is nagyobbak, mert ők a közösségi társadalom előnyeit élvezik, amit pedig a magyarságnál hiába keres ebben az időben. Gyakorlati munkásságának megindulását a politikai feltételek bizonyos fokú enyhülése is elősegítette. Ugyanis 1854 végén az ostromállapot megszűnt, tehát a haditörvényszékek helyét a polgári bíráskodás, a katonai igazgatást polgári ügyintézés vette át. S mivel a hatalom gyanakvásait is sikerült eloszlatnia, Mikó lehetőségei kiszélesedtek. Mikó az 1850-es években azt tartotta elsődleges feladatának hogy a magyarságot kimozdítsa letargikus állapotából. Nem hitt csodákban, nemzetét fokozott és értőbb munkára próbálta serkenteni: „Csodákban ne ringassuk magunkat, mindenekfelett önerőnkben bízzunk.” A nemzeti szolidaritás és társadalmi összefogás szükségességét hangsúlyozta és ennek szemléltetése során gyakran hivatkozott a történelemre. A történeti múlt idézése


A történeti múlt felidézését, feltárását ezért is jó eszköznek tekintette a nemzet ébresztésében. A történeti forrás kiadása olyan egyszerű, mint „föld gyomrában levő aranyércet pénzzé veretve kamatozó közvagyonná tenni” – írta. Sikeres történeti forrásgyűjtő akciót indított el, sokat levelezett, tárgyalt, és nagy számú volt nemesi, papi s honoráciori rendű személyt, szabad székelyt és más rendbelieket nyert meg ez ügynek. A történeti forrásgyűjtés munkájába bevonta kora legjobb történetíróit, Kővári Lászlót, Jakab Eleket és másokat. Az összegyűjtött forrásanyagból aztán három kötetnyit tett közzé Erdélyi Történelmi Adatok címmel (1855; 1856; 1858). Közben a nagy elődök: Bod Péter, valamint Benkő József életrajzán dolgozott, ezek nyomtatásban 1864-ben, illetőleg 1868-ban jelentek meg. Gazdasági szervezés Tudatában volt a gazdaság fontosságának is. „Meg vagyok győződve – írta 1855-ben –‚ hogy mostanság a magyar nemzetnek két legfőképpen hasznos, munkás osztálya van: az egyik, mely irodalmát, másik, mely földjét műveli. Amazok által szellemileg, ezek által anyagilag erősödik és áll lábra ismét a megtántorodott nemzet.” 1854-ben Kolozsvárt megtartották az 1844-ben formailag létrehozott, de valójában nem működő Erdélyi Gazdasági Egyesület alakuló ülését. Mikó körvonalazta az intézmény célját. Az Erdélyi Gazdasági Egyesület arra hivatott – mondotta –‚ hogy „a gazdasági élet betegségeire orvosszert találjon”. A gazdaság „szinte egyetlen közmunkássági tér”, ahol az erdélyi magyarság megvetheti lábát, hiszen a politikai életből kiszorult és a közigazgatásban is elveszítette korábban tartott pozícióit. A gazdasági egylet megalakulásának politikai jelentősége is volt, de kitűnő érzékével Mikó mégsem erre, hanem szakmai szerepére fektette a hangsúlyt, és ezzel megalapozta évszázados jövőjét. Az egyesület keretében négy szakosztályt hoztak létre: 1. borászat, gyümölcstermesztés és szőlészet; 2. földművelés és állattenyésztés; 3. selyemtermelés és erdészet, valamint 4. gépészeti és ismeretterjesztő osztályt. Az egyesület, valamint az egyes szakosztályok élére olyan ismert szakembereket választottak meg, akik a közügyekben is jeleskedtek. Hadd említsük meg az elnökké választott Mikó Imre mellett a kiváló gazda hírében álló idős Bethlen Jánost, Teleki Domokost, Paget Jánost, Újfalvi Sándort, Kelemen Benjamint, Bodor Pált. Részt vettek az egyesületi munkában a közügyek olyan kiválóságai, mint Nagy Ferenc, Berde Áron kollégiumi tanárok, Kővári László és Jakab Elek történetírók, Dósa Dániel publicista és a feltaláló gépgyártó Rajka Péter. Az Erdélyi Gazdasági Egyesület újjáalakítása élénkülést vitt a magyar közéletbe, segített a gazdasági „önösszeszedés”-ben, napirenden tartva a korszerű gazdálkodás korparancsát, például állat és gépkiállítások rendezése, valamint a megfelelő szakirodalom terjesztése által. Az egyesület hamar kiterjesztette tevékenységét a magyarlakta vidékekre. A polgári réteg támogatását is sikerült megnyernie. A Nagyvárad–Kolozsvár–Brassó vasútvonal kiépítésének ügyében folyamatosan kapcsolatot tartott fenn román és szász vezetőkörökkel is. Nem rajta és rajtunk múlt, hogy ez a terv csak később, a kiegyezés utáni korszak első éveiben, de az ő közlekedésügyi miniszterségének idején valósulhatott meg. Nemzeti oktatásügy Más működési területet jelentett az oktatásügy. Mivel a Monarchia egész területén „érvényes” a Thun-féle 1855ös iskolatörvény, egységesítő elveivel határozott veszélybe sodorta az egész magyar nyelvű oktatást, Mikó ezen a téren is működésbe lépett. Alapítványokkal és tekintélye közbevetésével az 1849-ben tönkre ment nagyenyedi Bethlen-kollégiumot segítette abban, hogy újra megnyithassa kapuit; támogatta a nehéz körülményekkel küszködő szászvárosi kollégiumot, s hogy az általa különösen kedvelt székelység kulturális fejlődéséért is tehessen valamit, elvállalta az 1859-ben alapított sepsiszentgyörgyi (később róla elnevezett) kollégium védnökségét, s több rendben nagy értékű adományokkal írta be nevét az iskola történetébe. * Felvetődik a kérdés, hogy a Habsburg-hatalom miért tűrte el Mikónak e sokirányú kezdeményezését, közügyi munkásságát. Meggyőződésünk szerint azért, mert a mindenáron rendre vagy legalább a rend látszatára törekvő állam kevésbé tartott a fontolva cselekvő magyar vezetőtől, mint az összeesküvéstől, az emigrációtól vagy akár a passzív ellenállástól, ami a politikai hatalomból rendszerint idegességet vált ki.

2. Képek



1. Az erdélyi "mecénás" Az erdélyi „mecénás” Mikó Imre gróf (Zabola, 1805. szeptember 4–Kolozsvár, 1876. szeptember 16.) Tudomány- és műpártolásáról ismert erdélyi arisztokrata, politikus, történetíró, az MTA tagja. Az erdélyi reformnemzedék vezéralakja, birtokai jövedelmének nagy részét az erdélyi magyar kultúra felvirágoztatására, valamint magyarországi alapítványok létrehozására áldozza. Erdély és Magyarország uniójának híve, 1847–49 között erdélyi kincstárnok, 1848 októberében az agyagfalvi székely nemzetgyűlés királyi biztosa, majd elnöke. Személyesen viszi az erdélyi Gubernium folyamodványát az olmützi udvarhoz, ahonnan csak 1849 októberében engedik haza. A Bach-korszakban a passzív ellenállást választja. 1860–61-ben rövid ideig Erdély főkormányszéki elnöke. A kiegyezés kormányában 1867. február 20–1870. április 21-ig közmunka- és közlekedésügyi miniszter. Szerteágazó kulturális szervező tevékenységet végez: a nagyenyedi kollégium főgondnoka (1838), majd főkurátora, az erdélyi református egyházkerület főgondnoka (1840), megalakítja az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesületet (1844), az Erdélyi Múzeum Egyesületet (1859), a Magyar Történelmi Társulat alapító tagja (1867) és haláláig elnöke. Sokat tesz a kolozsvári magyar nyelvű színjátszás fellendítése érdekében is, bővíti az ottani Nemzeti Színház épületét, s felújíttatja berendezési tárgyait. 1872-ben közreműködik a kolozsvári tudományegyetem létrehozásában is. Környezetéhez, baráti köréhez tartozik Gyulai Pál, Kriza János, Kőváry László és báró Eötvös József.


1. Mindszenty antifasizmus, 1944 KALÁSZATOK SIPOS Péter Mindszenty – antifasizmus, 1944 Dokumentumközlés Mindszenty Józsefet Schiberna Ferenc nyilas főispán rendelkezésére 1944. november 27-én letartóztatták. Itt közölt levelében (lelőhelye: Fővárosi Levéltár Szálasi-per iratai Budapesti Büntető Törvényszék 19618/49) a püspök részletesen ismerteti körülményeit, fogságának történetét. (A szerk.) Miniszter Úr!1 Folyó hó 26-án kértem Miniszter Urat, hogy engem, valamint a velem együtt őrizetbevett 26 papomat és kispapomat sürgősen szabadlábra helyezni méltóztassék. Szükségesnek tartom, hogy Miniszter Úr tisztán lássa a tényállást, és ezért engedelmével itt írom le az eseményeket úgy, ahogyan azok valóban történtek. Őrizetbe vételem körülményei november utolsó vasárnapja előtt beszélgetés jelent meg a Veszprém vármegye című hetilapban, amelyben Zarka Elemér főmérnök támadást intézett személyem, valamint a zirci apát2 ellen. A vád ellenem az volt, hogy nem értem meg az idők szavát és sem menekültnek, sem katonának lakást adni palotámban nem voltam hajlandó, úgyhogy a palota „kong az ürességtől”! Ez természetesen nem felelt meg a valóságnak, hiszen akkor már 58 állandó lakója volt palotámnak. (Püspök, 5 udvari pap, 1 tanfelügyelő, 5 teológiai tanár, 2 hitoktató, 17 teológus, 17 menekült apáca, 2 menekült diák, 1 inas, 1 magyar vezérezredes, 2 beutalt banktisztviselő, 3 német katonatiszt, 1 német altiszt.) Tehát 28 szobában 58-an voltak elszállásolva. Magam egyetlenegy szobában laktam, mely dolgozó-, fogadó- és hálószoba volt. Utasítást adtam ügyvédemnek, hogy a sajtótörvény alapján helyreigazító nyilatkozatot tegyen közzé. Erre azonban a bekövetkezett események folytán nem került sor. November 27-én ebéd közben megjelent a palotában Zarka Elemér főmérnök, Zágon népművelési titkárral, vele volt a püspökségem előtti időből elbocsájtott portás (Tar Károly), és Bánky rendőrfogalmazó vezetésével 10 rendőr. A főmérnök főispáni rendeletet mutatott fel Szabadhegy Szabolcs házgondnokomnak, mely szerint a palotámban szemlét kell tartani. Én házgondnokomnak azt az utasítást adtam, hogy minden helyiséget meg kell mutatni. A szemle simán folyt le. A főmérnököt házgondnokom és a közben vidékről hazaérkezett irodaigazgatóm, dr. Megyesi Schwartz Róbert kanonok kísérték. Udvariatlanság sem történt papjaim részéről. Amikor Zarka főmérnök szóvá tette, hogy „haza kell küldeni a szeminárium növendékeit”, papjaim figyelmeztették, hogy az állam részéről erre nincs lehetőség, mert megegyezés jött létre a bíboros hercegprímás3 és a kormány között, miszerint a szemináriumok nem tartoznak a bezárandó főiskolák közé. A főmérnök azt felelte, hogy Pesten illetékes helyen erről nem tudnak semmit. Erre irodaigazgatóm azt válaszolta, hogy akkor a bíboros hercegprímás nem mondott igazat, mert ezt saját szájából hallotta Esztergomban. Én körülbelül november 17-én a szeminárium ügyében levélben fordultam Szőllősi Jenő miniszterhelyettes4 úrhoz, aki már november 23-án felelt nekem, a levelet azonban csak őrizetbe vételem után kaptam kézhez. E levél értelmében csakugyan a szemináriumok nem tartoznak a szüneteltetendő főiskolák közé. Későbben felvetette a főmérnök azt a gondolatot is, hogy az udvari papok kettesével költözzenek össze egy-egy szobába. Erre udvari papjaim azt mondották, hogy ez nem lehetséges, mert sok bizalmas hivatalos és lelki üggyel jönnek ide. Az iroda annyira összeköltözött, hogy minden helyiségben többen dolgoznak, s így csak a magánszoba marad ilyen tárgyalásokra. A főmérnök azt felelte, hogy míg bent tárgyalnak, menjen ki a másik főtisztelendő úr a szobából. Erre papjaim megjegyezték, hogy ez igen nagy időveszteséget jelentene. A főmérnök az egyik szobánál, ahol 4 menekült apáca volt elhelyezve, azon véleményének adott kifejezést, hogy oda 30 bakát is el tud helyezni. Papjaim felhívták a főmérnök figyelmét arra, hogy elhelyezés tekintetében az apácákat nem lehet összehasonlítani a bakákkal. A szemle befejezte után mindenki a portához ment. Ott hirtelen megjelent dr. Schiberna Ferenc főispán és érdeklődött, hogy a palotában elhelyezett német tábornok a rendes interurbán telefont használja-e. Igenlő válaszra utasítást adott a portásnak, hogy a telefonzárlatot oldja fel. Tehát a telefon is ki volt kapcsolva. Sőt,


civil iroda tisztjeim sem mehettek be a délután folyamán, mert a rendőrök a palotát megszállva tartották és nem engedtek be senkit. Közben irodaigazgatóm feljött hozzám és jelentette, hogy a szemle megtörtént. Ekkor lépett be hozzám Szabadhegy Szabolcs püspöki szertartó házgondnokom és jelentette, hogy őt a főispán személyesen vette őrizetbe. Elbúcsúzott tőlem és áldásomat kérte. Távozása után irodaigazgatóm is lement, és amikor érzékenyen búcsút vett őrizetbe vett társától, a főispán őt is őrizetbe vette. Meg kell jegyeznem, hogy mindkét papom egyetlenegy szót sem váltott a főispánnal. Szabadhegy Szabolcs házgondnokom csak annyit kért, hogy tőlem elbúcsúzhasson. Tehát a házszemlével kapcsolatban semmiféle ellenállás nem volt, és udvariatlanság sem történt. Az őrizetbe vételt a főispán személyesen mondta ki minden megokolás nélkül. Két papom őrizetbe vétele rám nézve nem lehetett közömbös. Tehát lementem és Szabadhegy Szabolcstól azt kérdeztem: „Mutasd meg fiam azt az urat, aki téged őrizetbe vett.” A főispánt ugyanis még nem ismertem. Ez volt az első látogatása a palotámban. Majd feléje fordulva azt mondtam: „Tiltakozom két papom őrizetbe vétele ellen.” Többet nem mondtam. Erre elhangzott: „Püspök urat is őrizetbe veszem.” Nem feleltem semmit. Elmentem szobámba, ahol öltözködtem. Rendes püspöki reverendámra fölvettem a piros köpenyemet (pallium) és piros birétumot. Tehát úgy voltam felöltözve, ahogyan püspök előkelő helyre megy látogatóba. Természetesen nem püspöksüveget és pásztorbotot vettem, mert hiszen ehhez istentiszteleti díszbe kellett volna felöltöznöm. Közben általános püspöki helynököm és több kanonok is megjelent nálam. Amikor a rendőrfogalmazó udvariasan felszólított, hogy induljak, írásbeli letartóztatási végzést kértem. Ez nem volt. Elsietett tehát a főispánhoz, majd kb. 10–15 perc mi visszajött azzal, hogy a Nemzetvezető5 egyenes parancsára történt letartóztatásom. Őszintén szólva csodálkoztam, hogy ilyen rövid idő alatt sikerült összeköttetést találni az államfővel... Szobámat elhagyva a főlépcsőn lementem a bejárathoz, ahol minden intézkedésem nélkül egybegyűlt az egész háznépem, apácák, teol. tanárok, kispapok. Áldást osztottam, majd elbúcsúzva egyedül két letartóztatott udvari papommal kiléptem a palotából. Ott állt a főispán által elszállításomra küldött magánautója. Nekem azt az utasítást adta a rendőrfogalmazó, hogy szálljak be, míg két udvari papom menjen a rendőrökkel gyalog. Én határozottan kijelentettem, hogy gyalog megyek. Tettem ezt két okból. Nem vehettem igénybe olyasvalakinek előzékenységét, aki első látogatását tíz rendőrrel tette meg nálam, két papomat és engemet is őrizetbe vett. Jogos és szükséges önérzetem tiltotta, hogy igénybe vegyem a történtek után a felajánlott főispáni autót. Más lett volna, ha a saját kocsimat, illetve autómat küldik értem. A másik ok az volt, hogy gyalog akartam menni akkor, amikor két udvari papomat is gyalog viszik. Kijelentésemre a rendőrök hozzám nyúltak és mint valami gonosztevőt, karhatalommal be akartak tuszkolni az autóba. Erre a csúnya jelenetre kispapjaim pillanatok alatta rendőrök és közém furakodtak és annyira körülvettek, hogy a rendőrök többé hozzám nem nyúlhattak. Így indultunk meg. A rendőrfogalmazó látván, hogy a rendőrök így nem jutnak közelembe, utasítást adott embereinek, hogy szakaszban kísérjenek az egyik oldalon. Így rendben vonultam át a városon a rendes úton. Megjegyzem, hogy már sötét volt és az utcai csökkentett világítás égett. (Kb. 3/4 6 órára érkeztünk a rendőrségre.) A rendőrség előtt áldást osztottam és intettem papjaimat, kispapjaimat, hogy csendben térjenek haza. Útközben semmiféle beszédet nem tartottam. Amikor a rendőrök egyszer az útközben a hozzám csatlakozott diákokat akarták elküldeni, szelíden csak azt mondottam: „Engedjék, hiszen atyjukat kísérik.” Tehát tüntető felvonulást nem rendeztem. Ha akartam volna, lett volna alkalmam ezt megtenni. Hiszen a rendőrök csak az egyik oldalon meneteltek és így a másik oldalon könnyűszerrel állíthattam volna sok-sok hívőt a menetbe. Ezt nem tettem. Izgatás részemről tehát nem történt. A rendőrségen hamarosan kértem mentelmi jogom megsértésének jegyzőkönyvbe vételét, hiszen felsőházi tag vagyok. Minden sürgetésem ellenére a jegyzőkönyv felvétele nem történt meg. Este házkutatást tartottak szobámban, majd másnap irodaigazgatóm hivatali helyiségében. Többi kispapjaim és papjaim őrizetbe vétele. Ez november 29-én délelőtt történt. A palota összes lakóit az úgynevezett kisebédlőbe rendelte Zarka Elemér főmérnök és egy rendőrtiszt. Megkérdezte a főmérnök, hogy álljanak elő azok, akik nem kísérték el a püspököt a rendőrségre. Ezeket igazoltatás után elengedték. A többit Zarka Elemér főmérnök a főispán nevében őrizet bevette. Este fél kilenckor a fogházba kísérték őket.


Mészáros Tibor püspöki levéltáros őrizetbe vételem alkalmával még ágyban fekvő beteg volt. Őt délelőtt még nem vették őrizetbe a többivel együtt. Délután azonban Zarka Elemér főmérnök a szobájába géppisztolyos katonát küldött azzal, hogy őt is letartóztatja. Majd később hivatta a főmérnök papomat és csak intett, hogy menjen a többi letartóztatotthoz. Többszöri kérdésére, hogy miért tartóztatja őt le, a főmérnök választ nem adott. Kőgl Lénárd dr. püspöki számvevőm szintén nem volt ott őrizetbe vétetem alkalmával. Ő a püspöki jószágkormányzóságon dolgozott és ott is lakott. Csak másodkézből értesült a történtekről. Mindezek ellenére őt már 27-én éjjel vették szintén őrizetbe. Langmár Lipót dr. kanonok, valamint Solymár István dr. lelkiigazgató csak útközben véletlenül találkoztak velem, amikor a rendőrségre mentem, őket is őrizetbe vették. Főispáni internáló véghatározat. November 30-i kelettel az összes őrizetbe vettek főispáni véghatározatot kaptak azonos szöveggel. A vádak a következők: 1. „Katonai beszállásolás érdekében folytatott helyszíni megállapítás alkalmával a hatósági rendelkezéssel szembehelyezkedtek.” – Ez a vád teljesen téves és hamis, mert semmi néven nevezendő ellenszegülés nem történt. Itt jegyzem meg, hogy a katonasággal mindig igen jó viszonyban voltam, és mint megyéspüspök, számtalanszor hívtam meg katonatiszteket, minden külső kényszer nélkül. 2. „Hatósági közeg ellen erőszakot követtek el.” 3. „A lakosság fellázítását kísérelték meg.” – Sem erőszakról, sem lázításról nem tudok. Mégha erőszaknak és lázításnak is minősítik azt, hogy engem kísértek a rendőrségre, ezt nem lehet ráfogni Mészáros Tibor püspöki levéltárosra, ezt nem lehet ráfogni Kőgl Lénárd dr. püspöki számvevőre sem, mert az első ágyban fekvő beteg volt, a második ott sem volt. Ugyanez áll Megyesi Schwartz Róbert dr. irodaigazgatóra és Szabadhegy Szabolcs püspöki szertartóra, akik éppen a rendőrfogalmazó utasítására gyalog mentek. Langmár Lipót dr. kanonok és Solymár István dr. lelkiigazgató csak útközben, mitsem sejtve találkoztak velem. Voltak azonban többek a papság közül, akik végig ott voltak, mégis szabadlábon maradtak. A határozat szerint: „Ezen véghatározatom ellen további fellebbezésnek helye nincsen.” Érdekessége ennek az ügynek még az, hogy egy elcsapott portás játszik benne szerepet. Kihallgatás. November 29-én Balassa Bálint csendőrfőhadnagy a Nemzeti Számonkérő Szervezettől6 nálam. Kihallgatott és végtelenül csodálkozott, tőle hallottam, hogy a Nemzetvezető számára szállást készítenek palotámban. Eddig semmiféle hatóság ezt nem közölte velem. A főhadnagy átvette tőlem mentelmi jogom megsértése elleni felszólalásomat. Ez a jegyzőkönyv máig sem érkezett a felsőház elnökségéhez. A főhadnagy kihallgatásom után azonnal Budapestre ment és ígérte, hogy még aznap este visszajön. Sőt azonnali szabadlábra helyezésemet is kilátásba helyezte, mert meggyőződött, hogy az ügy másként áll, mint ahogyan azt illetékes helyen tudják. Azóta a nevezettet nem láttam. Intézkedés nincs – ebben az ügyben több kihallgatás nem is volt. Őrizetbe vételem alatt november 27-től december 5-ig a veszprémi rendőrségen, december 5-től 22-ig a veszprémi fogházban, december 22-től pedig a sopronkőhidai fegyházban voltam, illetve vagyok papjaimmal és kispapjaimmal együtt. Textil ügy. Vádat akartak ellenem kovácsolni azzal, hogy 1800 inget és 1800 alsónadrágot vettem saját pénzemen, törvényes úton (akkor, amikor a textil már nem és újból még nem volt zárolva) szenvedő sebesült katonáink és híveim részére. A szétosztásra vonatkozó intézkedésem már kiment legalább jórészben az őrizetbevételem előtt. Sebesült katonák, Zircen tartózkodó menekült kolozsvári teológusok és tanárok, valamint szegény kispapjaim teljesen ingyen, a többiek önköltségi áron kaptak volna belőle. Az összes szállítási költséget azonban az utóbbi


esetben is én fizettem. (4000 P) Ezt az ügyet a veszprémi királyi ügyészség lezárta és a vád képviseletét nem vállalta. Varga Béla7 képviselő levele. Találtak nálam egy összegyűrt, elfelejtett levelet, melyet Varga Béla képviselő írt nekem még Zalaegerszegre, mint ottani plébánosnak. A levélre vonatkozóan többet nem tudok, mint amit már Miniszter Úrnak írtam. A benne szereplő Eckhardt Tiborral8 sohasem találkoztam. Egyénisége sohasem felelt meg nekem, a 20-as években levélben megfenyegetett engem, hogy lecsukat. Gróf Bethlen Istvánnal9 politikai ellentétben voltam. Varga Béla 1939-ben nálam járt a kisgazdapárt érdekében. Kerek elutasításban részesült, mert sehogy sem tudtam egyetérteni a pártpolitikával. Sokszor felhívtam figyelmét, hogy nem örülök, hogy ő ehhez a párthoz tartozik. Egyszer Győrben találkoztam vele, amikor az ottani püspök vendége voltam. Akkor Közi-Horváth József10 képviselő igen élesen támadta Varga Bélát, mert pártja paktál a szociáldemokratákkal. Miért írta Varga Béla a levelet? Talán azért is, mert közeli püspöki kinevezésemről értesült. Március 6-án kelt ugyanis a levél, március 5-én publikálták kinevezésemet és így érintkezést keresett leendő főpásztorával. Nem lehetetlen, hogy figyelmemet akarta felhívni politikai jólértesültségére és politikai súlyára. Március végén nálam járt Veszprémben mármint főpásztoránál. Olyan rossz egészségi állapotban volt, hogy a kért szabadságot megadtam neki. Azóta nálam egyáltalán nem járt. Semmiféle külföldi politikai kapcsolataim nincsenek, nem is törekedtem ilyenekre. A velem együtt őrizetbe vett papjaim és kispapjaim sosem vettek részt a politikában. Iparkodtam világos és a valóságnak megfelelő képet adni Miniszter Úrnak. Mindezek alapján s arra való tekintettel, hogy a veszprémi egyházmegye(?) ellátása az én, valamint összes udvari papjaim, számvevőm őrizetbe vétele miatt teljesen megakadt (a papság már december hónapban sem kapott fizetést) tisztelettel megújítom kérésemet, hogy engem és a velem itt őrizetbe vett 26 papomat és kispapomat mielőbb szabadlábra helyezni méltóztassék. Fogadja Miniszter Úr őszinte, igaz tiszteletem nyilvánítását. Sopron, 1944. évi december hó 30. Mindszenty József veszprémi püspök Jegyzetek 1 Vajna Gábor (1891–1946), a Nyilaskeresztes Párt – Hungarista Mozgalom egyik vezetője, 1944. okt. 16– 1945. márc. 28. között Szálasi Ferenc kormányának belügyminisztere. 2 Zircen cisztercita rendház működött. A zirci apát ekkor Endrédy Vendel volt. 3 Serédi Jusztinián (1884–1945), 1927-től esztergomi érsek, bíboros, Magyarország hercegprímása. 4 Szőllősi Jenő (1893–1946), a Szálasi-kormány tárca nélküli minisztere, miniszterelnök-helyettesi funkciót töltött be. 5 Szálasi Ferenc (1897–1946), a Nyilaskeresztes Párt – Hungarista Mozgalom vezetője, 1944. okt. 16–1945. márc. 16. között miniszterelnök, aki a november 3-án elfogadott 1944: X. tc. értelmében az államfői jogokat is gyakorolta „nemzetvezető” címmel. 6 1944. október 26-tól a Nyilaskeresztes Párt felügyelete alatt működő nyomozó testület, parancsnoka Orendy Norbert csendőr alezredes volt. 7 Varga Béla (1903) római katolikus pap, a Független Kisgazdapárt alapító tagja, 1937–1945 között a párt alelnöke volt. 8 Eckhardt Tibor (1888–1972) kisgazdapárti politikus. 121 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

9 Gróf Bethlen István (1874–1946) 1921–1931 között Magyarország miniszterelnöke. 10 Közi-Horváth József (1903–?) római katolikus pap, 1939-től az Egyesült Kereszténypárt országgyűlési képviselője.


1. A Szentírás szava a Párt szava! GERGELY Jenő „A Szentírás szava a Párt szava”! 1952 1945-ig a Magyar Katolikus Püspöki Kar szokás szerint csak ritkán, évente kétszer: ősszel és tavasszal tartott konferenciát. Még ritkábban folyamodott ahhoz, hogy közös pásztorlevélben forduljon a lelkészkedő papsághoz és a hívekhez vagy mindkettőhöz. 1945 után gyökeresen megváltozott a publikálás lehetősége, és ezért a püspökök egyre gyakrabban gyűltek tanácskozásba, illetve a szószéken felolvasandó pásztorlevélhez folyamodtak, mint szinte egyedüli tájékoztatási eszközhöz. Az 1950-es évek elején, Czapik Gyula egri érsek püspökkari elnökségének idején az a szokás alakult ki, hogy a szabadon lévő püspökök és más ordináriusok havonta egyszer Budapesten megbeszélést tartottak. Ezekről csak semmitmondó jegyzőkönyvek maradtak fenn. Érthető: óvatosnak kellett lenni. A napirenden egyre sűrűsödtek azok a témák, amelyeket az MDP Agit. prop. részlege – az Állami Egyházi Hivatal révén – írt elő a püspököknek. Az egyetértéssel záruló tanácskozás „eredményét” azonban közölniük is kellett papjaikkal és híveikkel. Ennek „mintapéldánya” az itt közreadott közös pásztorlevél. A Magyar Katolikus Püspöki Kar, Budapest, 1952. június 4-én kelt Kedves Híveink megszólítású körlevelét június 22-én kellett minden katolikus templomban felolvasni. (A körlevél az évben sorban a X. volt, és azt annyi példányban stencilezték, ahány plébánia, illetve lelkészség létezett!) Ez az irat elképesztő, de tipikus példánya annak, hogy miként állította a korabeli hatalom a saját szolgálatába a szentírási citátumokat‚ s ezeket miként elegyítette egyazon szövegkörnyezetben a legsilányabb agitációs brosúrából vett fordulatokkal. A célzatosság nyilvánvaló: egyházi köntösben, a Szentírásra hivatkozva és abban megtalálva, bizonyítani a keresztény ember – ez esetben a parasztság – számára az őt nyúzó rendszernek nemcsak legitimitását, hanem azt, hogy az szinte egyenes folytatásaként is felfogható az isteni szándéknak. Persze gusztus kérdése volt, hogy ki fogalmazta össze ezt a zagyvalékot, de a leleményesség mégiscsak szembetűnő, kellett hozzá bibliai jártasság... Vegyük sorra az „agit. prop.” kitételeket, hiszen a bibliai citátumok ismertek és örökérvényűek. A felülről, a pártapparátustól sugallt beszúrások azért is elképesztőek, mert akik csinálták, biztos nem láttak közelről sem parasztot, sem aratást, sem nyári magyar falut. Mintha a magyar paraszt ezer éve nem tudta volna, mikor kell szántania, vetnie, aratnia, hanem szüksége lett volna arra, hogy azt valami hatalmi központ mondja meg neki. (Ha volt is „hírmondója” a természet természetes naptárán kívül, az kétségtelenül az egyházi év volt, s így kapcsolta össze a „gazdasági évet” az egyházi évvel, az ünnepekkel.) „…idejében, szemveszteség nélkül végezzétek el a munkát”, mármint az aratást. A tarlóhántás, a másodvetés, a takarmány biztosítása, s az állatállomány fejlesztése a beszolgáltatás mint alapkötelesség teljesítése mellett a püspöki körlevélben a haza és a közjó, a bonum commune szolgálatává magasztosul. Csak egy az igazi „baj”: a püspökök a sorok közé becsempészik, hogy mindez nem tőlük van, ha általuk is történik! Amikor ugyanis „ennek a hatósági irányításnak a pontos teljesítésére” intik a híveket, az Istennek tetsző munkát magasztalják fel a bibliai citátumok klasszikus értelmében! A többitől pedig akkor nem kell félnie a hívőknek. Kedves Híveink! Közeledik az idő, amikor a Mindenszentek litániájában felhangzó könyörgésünk beteljesedik „Hogy a föld termését megadni és megőrizni méltóztassál, kérünk Téged, hallgass meg minket!” Közeledik az idő, amikor „A szorgalmas kéz uralomra kerül” (Péld. 12. 14.)1 a mindennapi kenyerünk biztosítására. Közeledik a kenyérgabona betakarításának szent ideje és – ahogy szent Jakab apostol mondja – „A földművelő várja a föld drága terményét.” (5.7.)2 Amikor hozzáfogtatok a több és jobb termést biztosító munkátokhoz, mi, a Ti Főpásztoraitok is buzdítottunk benneteket, hogy mindnyájunk érdekében, a mezőgazdasági munkákat megfelelő felkészültséggel mielőbb végezzétek el. Kértünk Titeket, hogy késedelem nélkül fogjatok munkához, mert „Ki folyton a széljárást lesi, sohasem vet; ki mindig a felhőket nézi, nem jut aratáshoz.” (Préd. 11. 4.)3 Most sem hallgathatunk; hanem Üdvözítőnk szavaival fordulunk Hozzátok. „Emeljétek föl szemeiteket és lássátok a szántóföldeket, mert már fehérek az aratásra.” (Ján. 4,35.)4 Isteni Mesterünk, aki elmondotta a Magvetőről szóló példabeszédet, nemcsak hírből ismerte a szántó-vető, a dolgozó földműves életét, hanem Ő maga is megjelent Palesztina határában a vetések, a búzatáblák között 123 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

tanítványaival, akik kalászokat szedtek, kezükkel kimorzsolták és azt ették. (Mt. 12, 1.)5 Az Úr Jézusnak nemcsak a názáreti forgácsos ácsműhely fűrészporába hullott a verejtéke, és szentelte meg vele ezt a munkát, hanem megáldotta, megszentelte azt a munkát is, amit földműves népünk végez. És, ami a csodás kenyérszaporítás után mondott tanítványainak, hogy „Szedjétek föl a megmaradt hulladékokat, hogy el ne vesszenek” (Ján. 6, 12.)6, azt most az aratás, az évről-évre ismétlődő csodás kenyérszaporítás közeledtekor, mai szóval mi is mondjuk Nektek, amikor a jó minőségű termés érdekében arra kérünk Benneteket, hogy idejében, szemveszteség nélkül végezzétek ezt a munkát. Szívleljétek meg az Írás szavát. „Eredj a hangyához! Nézd az útjait és okulj! Sem főnöke, sem tiszttartója, sem ura nincsen, mégis megszerzi táplálékát nyáron, egybegyűjti élelmét aratáskor... Ha serény vagy, akkor aratásod bő, mint a forrás, s az ínség messze elkerül.” (Péld. 6.6. skk.)7 Az aratás befejezése után éppoly fontos munka a gabona behordása, és elcséplése is. Isten akarata szerint cselekszik, aki idejében végzi ezt a munkát is és „megtisztítja szérűjét és összegyűjti búzáját” (Mt. 3, 12.)8 A békés, boldog életbe vetett reménységgel álljatok a kenyérmagot ontó cséplőgépek mellé is. Az ilyen hívő szent Pál apostollal együtt nyugodtan mondhatja: „És fáradunk, saját kezünkkel dolgozván” (I. Kor. 4, 12.)9 és ugyancsak a nemzetek apostolának szavaival biztathatja magát: „Aki szánt, reménységben szántson és aki nyomtat, abban a reményben, hogy része lesz a termésben” (I. Kor. 9, 10.)10 mert mindenki „a saját jutalmát nyeri majd el munkája szerint” (I. Kor. 3, 8.)11 de szem előtt tartsátok azt is, hogy a közjót kell szolgálnotok, mert saját javunk sem lehetséges a közjó, a város, az ország jóléte nélkül. Az az Isten akarata, hogy a termés minél nagyobb kenyeret adjon nemcsak azoknak, akik a földet művelik, hanem azoknak is, akik gyárakban, üzemekben, hivatalokban szolgálják mindnyájunk javát. Csak aki így gondolkodik, annak szól az apostol szava: „Dicsőség, tisztesség és béke mindenkinek, ki jól cselekszik” (Róm 2, 10.)12 Az aratás után sem maradhat parlagon a föld, hogy gabona helyett tövist és bojtorjánt teremjen, azért fogjatok hozzá utána mindjárt serényen a másodvetéshez, az állatállomány takarmányellátásának biztosítása érdekében. Az Úr Jézus azzal, hogy magvetőnek nevezte magát, megszentelte a földműves munkáját, és azzal; hogy jó pásztornak mondta magát, megszentelte az állattenyésztő életkörét. Mindnyájunk érdeke az állatállomány fejlesztése, mert ahogy az Írás mondja: „Hol nincsen marha, üres a jászol, hol sok a termés, ott nyilvánvaló az ökör ereje.” (Péld. 14, 4.)13 Ezért hálálkodik a Zsoltáros: „Megöntözöd a hegyeket magasságaidból és jól lakik a föld műveid gyümölcséből. Füvet sarjasztasz a barmok számára, és növényzetet az ember szolgálatára.” (103, 13.)14 A másodvetés gondos és szorgos elvégzése mellett ugyanolyan lelkiismeretesen végezzétek a tarlóhántást is, hogy a földet fel ne verje a gaz és ne szívja, pusztítsa táperejét. A jövő évi jó termést biztosítjátok ennek a hatósági irányításnak a pontos teljesítésével is. Gondoljatok arra, hogy amikor ezt a munkát végzitek, ekétekkel imádságot írtok a föld arcára. Azt az imádságot, hogy „mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.” És ezt az Isten meghallgatja és ezt a munkátokat is megáldja. Nagyon komoly időben, életbevágóan fontos feladatokra, kötelességekre buzdítottunk Benneteket. Azért tettük, mert az örök életet a földi élet kötelességeinek becsületes betöltésével lehet kiérdemelni! Szép, magasztos és verejtékes munka áll előttetek, de ez a verejték nem égeti, nem szégyeníti a homlokot, hanem ékesíti, nemesíti. Ezeknek a fontos feladatoknak a jó elvégzése elősegíti és erősíti dolgozó népünk békéjét a háborúra számítókkal szemben. Erre a munkátokra kéri a jó Isten bőséges kegyelmét és adja főpásztori áldását. Budapest, 1952. június 4. A Magyar Püspöki Kar Ezen körlevél június 22-én a szentmiséken felolvasandó! Jegyzetek 1 Ótestamentum, Példabeszédek könyve. 12. 24. 2 Újtestamentum, Szent Jakab apostol levele (Jak.) 5. 7. 3 Ótestamentum, Prédikátorok könyve. 11. 4. 4 Újtestamentum, János evangéliuma. 4,35. 5 Újtestamentum, Máté evangéliuma. 12,1.


6 Újtestamentum, János evangéliuma. 6,12 7 Ótestamentum, Példabeszédek könyve, 6. fejezet, 6. vers és a következők. 8 Újtestamentum, Máté evangéliuma. 3,12. 9 Újtestamentum, Korintusiahoz írt első levél (Ti. Szent Pál első levele). 4,12. 10 Uaz. 11 Uaz. 12 Újtestamentum, Rómaiakhoz írt levél (Ti. Szent Pál levele). 2,10. 13 Ótestamentum, Példabeszédek könyve. 14,4. 14 Ótestamentum, Zsoltárok könyve. 103,13.

2. Képek



1. Biztonsági Tanács és Magyarország, 1956 NYÍLT TÉR MURÁNYI Gábor Biztonsági Tanács és Magyarország, 1956 Varga László esztendők óta dédelgeti A hamis távirat című tanulmányát, amelyből most egy hosszabb részletet közölt a História (1992/8.). Varga László az utóbbi időben többször is megfogalmazta tanulmányának fő állításait, egy esztendővel ezelőtt például A titokzatos távirat címmel adott nyilatkozatot (Pesti Hírlap, 1991. október 28.), a harminchatodik évfordulón a História-beli tanulmánya közzétételén kívül nyilatkozott a Magyar Nemzetnek is (A Biztonsági Tanács és a magyarügy. 1992. október 22.). Varga László egybehangzóan a következőket állítja: 1. A Magyar Népköztársaság kormánya nevében az ENSZ-hez intézett nyilatkozathoz Nagy Imrének és a kormánynak semmi köze, a levél a Szovjetunió ENSZ-beli fődelegátusa, Szoboljev, Magyarország ENSZmegbízottja, Kós Péter, valamint Horváth Imre hivatalban lévő külügyminiszter „mesterhármasának csalárd műve, amiről a magyar kormányzatot nem tájékoztatták, sőt: félrevezették”. 2. Minderre azért kerülhetett sor, mert Kós Péter valójában kettős nevű, kettős, szovjet–magyar állampolgárságú egyén volt. 3. Mint a Konduktorov-ügy „Kormánynyilatkozatot ismertettem” Beszélgetés harmincöt év után dr. Kós Péterrel (Magyar Nemzet, 1991. augusztus 22.) című interjú készítője (a beszélgetés egyébként rövid summázata az Oral History Archívum számára készített életútinterjúnak), kénytelen vagyok jelezni, elsősorban a História olvasóinak (de egyben Varga Lászlónak is) néhány olyan ellentmondást, illetve tényt, amely a történelmi megítélés szempontjából nélkülözhetetlen. Kezdjük talán az egyszerűbbel, a Kós–Konduktorov–Kondriasev névvel. 1956. november 1-jén az Igazság című lap – miután egy nappal előtte követelte „a hazaáruló ENSZ-delegátus leváltását” – a Külügyminisztérium forradalmi bizottságára hivatkozva „leleplezte” Kós Pétert. A szóban forgó interjúban Kós Péter tovább leplezi le önmagát: 1921-ben Raab Leóként látta meg a napvilágot Moszkva külvárosában, Perovóban. Apja Raab Nándor ügyvédjelölt volt, aki hadifogolyként került Oroszországba, ott csatlakozott a hadifoglyok kommunista mozgalmához, ott nősült meg (felesége Anna Konduktorova). Raab Nándor, aki pár esztendeig a kommunista emigrációba is követte Kun Bélát, a húszas évek elejére hátat fordított fiatalkori eszményeinek. A család – néhány Nagyváradon töltött év után – 1929-ben telepedett vissza Magyarországra. 1938-ban, amikor Raab Nándor felszólítást kapott, hogy „törvényesítse” gyermekét – a szovjetunióbeli iratokat, így a házasságlevelet, a gyermek születési anyakönyvi kivonatát sem fogadták el a magyar hatóságok –‚ az apa az el nem ismeréssel „árjásította” a fiát. Raab Leóból így lett Konduktorov Leó. (Lásd a karcagi református nagykun gimnázium 1937–38-as, valamint 1938–39-es Értesítőjét.) Kós Péter 1949-ben lépett külügyi szolgálatba, 1952-ben nevezték ki Washingtonba tanácsosnak. „Konduktorov névvel nem lett volna célszerű egy magyar diplomatának külföldön dolgoznia” – állapította meg az interjúban Kós Péter. A történelem szempontjából ez persze a lényegtelenebb kérdés. Bár arra jó lenne feleletet kapni, hogy az „ismert” Konduktorov név mellé miként került elő a Kondriasev elnevezés, csak úgy. Az október 23. utáni napokról, s a Varga László által hamisított táviratnak aposztrofált kormánynyilatkozatról Kós Péter egy esztendővel ezelőtt a nyilvánosság előtt mondta el a maga verzióját, s mivel a Külügyminisztérium néhány 56-os rejtjeltáviratot is rendelkezésemre bocsátott, az is nyomon követhető, hogy Kós Péter folyamatosan sürgette a bővebb tájékoztatást, valamint a kormány mielőbbi állásfoglalásának kialakítását. Valószínűsíthető tény – Varga László érvelésével („Nincs kétségem...” – írja) ellentétben –‚ hogy a szöveg Budapesten fogalmazódott meg október 28-án, vélhetően a délelőtt folyamán. (Ebben Sík Endre valószínűsíthetően nem téved, s nem is hamisít.)


A forradalom napjaiban minden órának jelentősége van, egyáltalán nem mindegy, hogy valami délelőtt vagy délután következett be, s történetileg nagyon is jól ismert, hogy Nagy Imre felfogásában éppen az ominózus október 28-i napon állt be a gyökeres változás.


1. Egyetemisták demonstrációja 1956. október 6-án BOZÓ Gyula Egyetemisták demonstrációja 1956. október 6-án Ma már ismert, és a közfelfogásunkban is elterjedt, hogy legújabb kori történelmünk egyik legmegrázóbb napja – középpontban Rajk Lászlónak és társainak néma demonstrációvá teljesedett temetésével – 1956. október 6-a. 1956. október 6-ának azonban volt egy olyan mozzanata is, amelyről csak kevesen tudnak, amelynek jelentősége talán nem akkora, mint a Kerepesi úti temetőben lezajlott eseményé, de mindenképpen megérdemli, hogy a közvélemény is tudjon róla. Egy szervezett felvonulásról van szó. Arról a demonstrációról, amelynek résztvevői – főként az Eötvös Kollégiumban lakó egyetemisták –‚ dacolva a hatalom hivatalos álláspontjával, e tragikus történelmi napon nemcsak Rajkék, hanem az 1848/49-es forradalom és szabadságharc emléke előtt is méltó tiszteletüket tették. Az előzményekről... Az 1956/57-es tanév a mi egyetemünkön is rendben megindult. A szeptember verőfényesen köszöntött ránk, és nagyon nyugodtnak tűnt. A nyári szünet mindössze egyhónapos volt – a Kecskeméten eltöltött kötelező katonai szolgálat teljes egészében elvette tőlünk a július hónapot –‚ ennek ellenére mégis vártuk a második tanévünk megkezdését. Természetesen az eszmecsere, a politizálás azonnal, az újratalálkozás pillanatában megkezdődött közöttünk. Emlékszem, a legfőbb téma Rákosi Mátyás első titkári funkciójából történt nyári leváltása, Gerő Ernő kinevezése és az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő Nagy Imre akkori helyzete, lehetséges jövőbeni szerepe volt közöttünk. A pártból kizárt, az akadémiai tagságától megfosztott és az egyetemi katedrától eltiltott Nagy Imrét egyébként mi magunk is nemegyszer láttuk ez idő tájt a Kossuth Lajos utcában. A tömeg közé vegyülve valószínű napi sétáját tette meg észrevétlenül akkor. Ellenfelei emiatt is bélyeget sütöttek rá. „A népszerűséget hajszolja ily módon is!” – mondták. Pedig igazi népszerűség volt az övé, és nem azért, mert az emberek összesúgtak mögötte a Kossuth Lajos utcában. A politika mellett sokat beszélgettünk és vitatkoztunk „nemzeti” sportunkról, a futballról is. Erre az időre esett a magyar „aranycsapat” utolsó nagy diadalsorozata, melynek eredményeképpen az új szövetségi kapitány irányításával nem kevesebb, mint négy jelentős idegenbeli győzelem (az egyik éppen Moszkvában) született egymás után. Fontos eseményeknek éreztük ezeket is, a politika elválaszthatatlan velejárójának és kiegészítőjének. Ilyen helyzetben ért utol bennünket a hír: október 6-án lesz Rajknak és társainak a temetése. Újabb tanácskozások, eszmecserék, viták, és – egyre fokozódó izgalom. Október 6-a az aradi vértanúk ünnepe. Véletlen avagy szándékos volt-e az időpont kiválasztása, nem tudta senki. Mindenesetre feltűnt az egybeesés, de mi akkor valahogy nem éreztük azt furcsának. Aztán végül is ez lett későbbi akciónk kiindulási alapja: a kettős gyásznap ténye. Mi ugyanis Rajkék mellett emlékezni akartunk valamilyen módon 1849. október 6-ára is – együtt mindkettőre. Tiszteletből, és nem kis mértékben – dacból. S mert így tartottuk igazságosnak. Rajk László és mártírtársai iránt részvétel éreztünk és gyűlöltünk minden igazságtalanságot: már csak azért is, mert Rajk személye ekkor már az elnyomás és a zsarnokság elleni szimbólummá kezdett válni, valóságos jelképpé kezdett magasztosulni. Jól ismertük az ellenük lefolytatott koncepciós per vádpontjait – melyek szerint olyan szervezkedésbe kezdtek, melynek célja az alkotmányosan biztosított magyar demokrácia megszüntetése, az ország függetlenségének megsemmisítése és az idegen szolgaság –‚ de ezeket akkor már senki sem hitte el közülünk. Valahonnan megtudtuk azt is, hogy annak idején a holttesteket valahol a gödöllői erdőben hantolták el, és onnan hozzák majd fel a fővárosba. Az aktuálpolitikai események igencsak felgyorsultak körülöttünk. Naponta jutottak el hozzánk az izgalmasabbnál izgalmasabb hírek. Nyomon követhettük a lengyelországi fejleményeket, megfigyelhettük Gomułka erőfeszítéseit és taktikázásait, növekvő népszerűségét. Többen megjelentünk a Petőfi-kör vitáin és a Honvédelmi Minisztérium Váci utcai tiszti klubjában lezajlott tanácskozáson, s olvastuk Illyés Gyula Bartók című versét. A temetésen... Október 6-a, szombat. A Szabad Nép-ben a következőket olvastuk 1956. október 6-ának reggelén: „Megrendülten értesítjük a mélységes bánatunkban velünk együtt érzőket, hogy az 1949-ben 40. életévében mártírhalált halt Rajk László exhumált földi maradványait a Kerepesi úti temetőben helyezzük örök nyugalomra. Soha el nem múló örök szeretettel kísérjük utolsó útjára.” (A gyászoló család.)


A „Soha többé!” című aláírás nélküli cikkben pedig ez állt: „A Rajk-tragédia a legsúlyosabb vádbeszéd a személyi kultusz ellen.” Ebéd után az egyetem épületéből azonnal a Március 15-e térre siettünk, és délután fél kettő körül elindultunk a Petőfi szobor mellől. A kettős megemlékezés céljával és két koszorúval. Némán haladtunk végig a Kossuth Lajos utcán, a Rákóczi úton, s már a Fiumei úton jártunk, amikor az egyik társunk „állj”-t parancsolt, majd egy kőkupacra kapaszkodva zsebéből egy József Attila-kötetet vett elő, s felolvasta belőle a Levegőt! című költeményt. Ez törte meg csak a csendet, amely már hosszú ideje körülvett minket. A szavalatot figyelemmel és nem kis csodálkozással hallgattuk végig, s főként azért ámultunk, mert ez nem volt benne a „hivatalos” programunkban, erről a többség nem tudott. Hamarosan a kegyeleti helyhez értünk. Már bent jártunk a temető területén, a Kossuth-mauzóleum közelében, mikor megpillantottuk a négy fekete koporsót. A négy koporsót az 1848/49-es magyar szabadságharc kiemelkedő vezetőjének az emlékhelye előtt állították fel. Döbbenetes egy jelkép, bár ez igazán testet csak a későbbi események tükrében öltött. Mikor közvetlenül a közelbe értünk, olvashattuk sorban a neveket: Rajk László, Szőnyi Tibor, Pálffy György, Szalai András. Láttuk közvetlen közelről az özvegyet és mellette a kisfiút, a hétéves ifjabb Rajk Lászlót. Csendes elégedetlenség mindenütt. Haragos méltósággal vonult a tömeg, vigyázva arra, hogy semmiféle rendzavarás ne történjen. Sorainkat szorosra zárva vonultunk mi is, türelemmel várva, hogy még közelebb kerüljünk. A koszorúzást a Munkásgyászinduló hangjai kísérték. Hivatalos személyek nekünk is mutatták, hová tegyük le a koszorúinkat. Letettük az egyiket. Akarták a másikat is. „Azt nem – mondták és magyarázták az elöl levők –‚ az máshová lesz!” Kicsivel odébb megálltunk, hallgattuk a gyászzenét és az egymás utánjában elhangzó búcsúbeszédeket, melyek közül én az Apró Antaléra figyeltem fel leginkább, de éppenséggel nem azért, mert ez tetszett a legjobban. Ezt a beszédet aztán mégegyszer meghallgattam este a rádióban, így pontosan emlékszem belőle a következő mondatokra: „Sokakban felmerül a kérdés: mi a biztosíték arra, hogy hasonló törvénytelenségek a jövőben nem fordulnak elő? Ez jogos kérdés. A biztosíték erre a párt, a biztosíték mi magunk vagyunk, mert megvan bennünk a képesség és a szilárd elhatározás, hogy tanuljunk a múlt hibáiból.” Ezek a szavak azonban sem ott helyben, sem később – hallva este a rádióban és olvasva másnap az újságban – túlságosan nem hatotta meg az embereket. Még annak ellenére sem, hogy a rendszer most először ismerte el a törvénytelenségeket és a bűncselekmények elkövetését. Az elhangzott fogadkozások pedig nem a döbbenetet, inkább a keserűséget növelték. Három óra körül, pontosan a beszédek alatt, váratlanul tomboló vihar keletkezett s vonult végig a környéken, mely szilajon lobogtatta a fekete-vörös zászlókat és a kandeláberek lángjait, tépte a drapériákat és elnyomta a szónokok hangját. Hideg szél sivított át a nyitott sírok felett, s mi, a tömeg, csak álltunk magunkba roskadva s nem tudtuk, mire véljük a szokatlan jelenséget. Megdöbbentett a váratlan esemény, a rendkívüliség. Koszorúzás és tüntetés... Az ünnepi szertartás után kis csapatunk – körülbelül 50-60 fő – elindult tovább. A további célhoz, a Batthyányiörökmécseshez. Fegyelmezett és halk volt a menet. A nagy csendességet – még mindnyájan a temetőben szerzett élmények hatása alatt voltunk – igen rövid éneklések és a Levegőt! újbóli elmondása törte csak néha meg. Jelszavakat nem mondogattunk. Ma sem tudom, miért. Jobbára énekelgettünk, halkan, és kizárólag népdalokat. Legfőképpen olyanokat, amelyek a társadalmi igazságtalanságokról szóltak, a nép keserű sorsáról panaszkodtak. Az egyik elhangzott ének dallamára és szövegére világosan emlékszem. Két sora így hangzott: „Legyen kérges annak is a tenyere, aki miatt nincs a népnek kenyere.” Csoportunk rövid időre megállt a jugoszláv követség épülete előtt, ahol Tito marsallt és a „jugoszláv szocializmust” éltettük. A tér teljesen üres volt, mikor a Batthyány-emlékhelyhez megérkeztünk. Megálltunk, felsorakoztunk, elhelyeztük a koszorút és némán tisztelegtünk az első felelős magyar minisztérium vezetője és az Aradon kivégzett tizenhárom tábornok emléke előtt. Elénekeltük a Himnuszt, majd Ladányi Mihály negyedéves bölcsészhallgató elmondta az alkalomra írt költeményét. Néztük a lángot, hallgattuk a verset, amelyet az akkor még kezdő poéta mély átéléssel és igen szép kiejtéssel adott elő. Mértéktartó, ugyanakkor felemelő alkotás volt, őszinte és póztalan. Aztán még valaki beszélt, elénekeltük a Szózatot is, és elindultunk újra. 130 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Ezzel azonban még nem volt vége a napnak, a kis csapat nem oszlott fel, hanem elindult az Andrássy út irányába. Az Andrássy út 60. számú ház előtt megálltunk, közvetlenül a félelmetes bejárattal szemben. S itt, ezen a helyen, az Andrássy út 60. számú épület előtt, 1956. október 6-án délután négy óra és fél öt között társunk tolmácsolásában ismét elhangzott József Attila költeménye, a Levegőt! A verset mondó fiatalember, akit most a többiek a vállukra emeltek, átérezte a pillanat súlyát, s igazi átéléssel, lassan, tagoltan ejtette ki a szavakat. Jobb kezét olykor felemelte, s mutatóujjával hívta fel a figyelmet a fontosabb részekre. A szavak szétszálltak, mindenki hallhatta, aki arra járt: „Számon tarthatják, mit telefonoztam, s mikor, miért, kinek... És nem sejthetem, mikor lesz elég ok előkotorni azt a kartotékot...” Soha még ennél találóbb sorok és szavak az Andrássy úti hírhedt épület előtt! A csoport ezután feloszlott. Néhányan még visszamentek az egyetemre, a többség azonban hazaindult. Egy szervezet állt mögötte... Az 1956. október 6-i koszorúzási akcióval kapcsolatban mindenekelőtt azt kell hangsúlyoznom, hogy az nem véletlen és nem spontán megmozdulás volt. Az egész elképzelés és annak valóra váltása egy oktatók által irányított s főként bölcsészhallgatókat tömörítő illegális szervezet „vezérkarából” indult el. A titkos szervezet a „Kolhoz” nevet viselte. A furcsának tűnő elnevezés eredete ma már azt hiszem, kideríthetetlen. De talán nem is az elnevezés a leglényegesebb! Persze annyira azért fontos lehet mégis, hogy az mit fejez ki, mire céloz. A „Kolhoz” elnevezés ugyanis nagyon hűen tükrözte és adta vissza az akkori hangulatot, s emellett felvállalt egyfajta elkötelezettséget a szegények és elesettek ügye mellett, egyben megfogalmazta az összetartozás és az összefogás igényét. Ugyancsak nehéz ma már a szervezet megalakulásáról, a tagságról, a vezetőségről, az agitációs és propaganda tevékenységről érdemben nyilatkozni vagy részletekbe menő tényekkel előrukkolni. Kevés támpont és alig egykét név akad, melynek nyomában el lehet indulni. I. Tóth Zoltán és Molnár József személye és neve mindenesetre olyan, amely segítséget nyújt az eligazodásban, melynek nyomán el lehet indulni. Ők ketten voltak azok, akiknek szervezésében és irányítása alatt zajlottak le a „Kolhoz” összejövetelei 1956 szeptemberében és októberében a várnegyed egyik kiskocsmájának félreeső helyiségében. Az 1956. október 6-i koszorúzási akció ötlete is minden valószínűség szerint tőlük származik, ők voltak az irányítók és a legfőbb szervezők. Molnár József személyesen is részt vett a nap eseményeiben, velünk együtt vonult, irányított és biztosított minket. Kezdeményezte az éneklést. Végezetül a demonstráció résztvevőiről, a hallgatókról! Ez a csapat semmiképp sem volt valamiféle szellemi elit „összetákolt” együttese, mint azt akkoriban többen is állították. Teljesen más volt az összetétel. A csoportot ugyanis túlnyomórészt munkás- és parasztszármazású egyetemisták alkották, akiknek nagyobbik része a Ménesi úti Eötvös Kollégiumban lakott. Olyan fiatalok voltak, akik felkerülve az ország első egyetemére Budapestre, először többnyire csak csodálkoztak – sőt néhány közülük valósággal ámulatba esett –‚ majd egyre inkább gondolkozni kezdtek, eszmét és véleményt cseréltek, s nagyon de nagyon sokat vitatkoztak. Olyan fiatalok voltak, akik a dolgok mélyére igyekeztek tekinteni, s a szavak mögött a tetteket keresték, akik bíztak valamiben, s egyben hitték is azt, hogy tisztát és jót cselekszenek.

2. Képek




1. Öröknaptár SZAKÁLY Ferenc Öröknaptár A 7–8. század fordulóján élt angol bencés, Beda Venerabilis jótanács- és előrejelzés gyűjteménye olyan helytállónak bizonyult, hogy a 17. századi nagy erdélyi tudós és pedagógus még 1653-ban is érdemesnek ítélte felvenni magyar nyelvű Magyar enciklopaediájába. (Némileg modernizált helyesírással közöljük.) A január– június hónapokra vonatkozó részeket előző számainkban közöltük. (A szerk.) Július (Jakab hava) 1. A kecskebakot (cápot) néhol most bocsátják a kecskékhez. 2. A vadászás ekkor a leggyönyörűségesebb. 3. Ha a Mária meglátogatásának napján [július 2.] eső lészen, szélvészes idő követi. 4. Hatodik napján ennek a hónak a canicula kezdetik és augusztus tizenhetedik napján végződik. 5. Az ebek ebben a hónapban a nagy hévség miá néha s némelyek megdühödnek. 6. Ha Jakab nap [július 15.] tájatt az ég tiszta, a csürök gabonákkal megtelnek. Ekkor mennek el a gólyák, kányák és a fecskék. 7. Hideg étellel és itallal élj ebben, s hallal és paréjos ételekkel; az orvosságokat penig, az érvágást, a bort, a fűszerszámos étkeket és a főrödőket eltávoztasd, hanem igyál vékony és régi sert inkább. Augusztus (Kisasszony hava) 1. A Mária felvitelének napja [augusztus 15.] ha tiszta, édes borok teremnek. 2. Ugyanekkor vedd a méheknek a mézeket. 3. A déli szelek itt soká fúnak. 4. Némely [értsd: állatok] csak szinte most avagy nyárba sárhotnak [fogamzóképesek]. 5. A kappant ekkor legjobb csinálni. 6. Nem jó itt tyúkot ültetni. 7. Az ekkor holdfogytára tojott tojományok sokáig állnak. 8. A retket, petrezselymet, ugorkát most jó kiásni s szedni. 9. Bartalis napja [augusztus 24.] ha tiszta, szép ősz lészen. 10. Ekkor legjobb madarászni. 11. Ártalmas itt eret vágatni, főszerszámokkal, feredővel, borral, Vénusszal élni s nappal aludni.

2. Képek



1. Hogyan írjunk szerelmes levelet? ÉLETKÉPEK, HÉTKÖZNAPOK VARGA Éva Hogyan írjunk szerelmes levelet? Magyarország 1930 körül „A pénztelen házasság olyan, mintha az ember sárban-hóban mezítláb járkálna és piskótát szopogatna…” Ilyen és ehhez hasonló „magvas gondolatok”, érzelmes elmefuttatások tárháza az a két világháború között napvilágot látott kiadvány, amely a „Szerelmi levelező és illemtan” címet viseli. A kötet névtelen szerzője levélmintákkal szolgál azok számára, akik magánéletüknek még ebben az igencsak intim szférájában – a szerelmi kapcsolatok kommunikációs helyzetében – is tanácstalanok. Azoknak, akiket áthat az aggodalom, hogy stiláris fogódzók, reminiszcenciák nélkül esetleg képtelenek lennének megfelelni az „úri világ” szokásainak, „elvárásainak”. Az említett könyv tehát a múlt társadalmi szokásait vizsgáló történész számára abból a szempontból érdekes, hogy a korszak nyárspolgárainak ízlésvilágába, érintkezési szokásaiba, illemszabályok mentén formálni kívánt életébe enged bepillantást. Nincs megbízható adatunk ugyan a „hiányt pótló” mű egykori fogadtatásáról, elterjedéséről és hatásáról, ám joggal gyaníthatjuk, hogy a levelek valódi személyességet és konkrétságot nélkülöző fordulatai, a giccses szóvirágok, a biedermeieres mondatfüzérek és a rejtett, de annál túlfűtöttebb erotikával ható emfatikus stílus elsősorban a félművelt, ám a társadalmi ranglétrán fölkapaszkodni vágyó polgári családok hölgytagjaiban lelt népszerűségre, valahol egy sorban olyan, ugyancsak olcsó kiadású bestsellerekkel, mint a „Szenes ember nyolcvan tréfája”, „A leleplezett spiritizmus”, avagy „A hasbeszélés titka”. A szerelmi levelező a maga nemében már-már a teljesség igényével ható kézikönyv: ki-ki megtalálhatja benne a neki tetsző, a számára éppen aktuális szóképet, fogadkozást, rafinált retorikai fordulatot. Szív küldi szívnek A szerelmi útvesztők rejtelmeiben igen csak járatos szerző a lehetséges helyzetek sokaságát nem egyetlen párkapcsolat alakulásán keresztül érzékelteti, hanem körülbelül negyven szerelmes szívet szólaltat meg. Ily módon a két nem érintkezési, viselkedési formáiról az említett társadalmi rétegen belül részletes képet ad. A levélmintákból kiderül, hol szokás ismerkedni. Szerelmek bálokon, társasági összejöveteleken, látogatások alkalmával szövődhettek. De zsák a foltját apróhirdetés útján is meglelhette már. Néhány levélke a húszas éveit taposó jónevelésű úrilánynak is ötletet ad, miként keresse párját, ha nem is oly szép, és még hozománya sincs. Leendő urát – a javallat szerint – egy harmincéves, jó állású özvegy- emberben találhatja meg, kinek bájos kis leánya „vágyódik az anyai szeretet és gondviselés után”. Megtudhatjuk, hogy „ezen a már nem szokatlan úton is találhat egy finomérzésű leány hozzá méltó, igaz férfit, aki boldoggá tehet egy bájos nőt, és biztosíthatja jövőjét”. Egy férfi és egy nő Ahhoz, hogy a szerelem létrejöhessen, majd az érzés kibontakozhasson és beteljesedhessen mindössze két dolog kell: egy ideális férfi és egy ideális nő. A férfi: akinek van érzéke a női bájak iránt (már egy rózsaszín báli ruha sokat sejtető szabása is ki tudja hozni sodrából), de komoly, józan eszű, méltó arra, hogy „szíve egyetlen királynője” bemutathassa szüleinek. Érzelmei szilárdak, megfelelő egzisztenciával rendelkezik, nem hozományvadász. Jó társalgó, ám nem léha fecsegő. Közeledésében tisztességes szándék vezérli. Szakítás esetén visszaküldi a hölgy leveleit, volt kapcsolatukat diszkréten kezeli, nem hozza hírbe a nőt. Jómodorú, tisztelettel viselkedik a nők iránt. Az igazi nő: aki szép és csinos, udvarlósereg rajongja körül. Finom, ábrándos lelkű, nem játékszer. Érzéseit mindaddig elrejti, míg a férfi nem nyilatkozik, majd ezt követően pirulva vallja be, hogy ő is szereti. Szülei tudta nélkül nem ad találkát, ám modern nő lévén, saját maga alakítja sorsát, előkészíti szüleinél a rokonszenves férfi látogatását. Hogy legfőbb célját, a férjhez menést s a jó partit elérje, kissé kacér, vígkedélyű, „pajzán beszédű”, beveti nőies lénye teljes fegyvertárát. Művelt úrilány, olvasott, de nem tudálékos. Leveleiben kissé együgyűnek mutatkozik, megadva a férfinak a szellemi fölény érzésének a lehetőségét. Alkalmas a boldog családi élet megteremtésére. Sejteni engedi, hogy jó háziasszony, gyermekszerető édesanya lesz. 136 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Így, ha e két ideális lény találkozik, létrejöhet az igazi szerelem: az a „lángoló szenvedély”, „édes titok”, amely nélkül nem érdemes élni. Minek nevezzelek? A szerelmi útvesztőkben eligazító könyv a mintalevelekben egyetlen helyen sem használ szépirodalmi idézetet vagy népies szóképet. A párkapcsolatot alakító tényezők sorából az intellektualitás mint érték teljességgel hiányzik. Mihelyst lehántjuk a szövegről a nyárspolgári képmutatás szirupos, verbálerotikus burkát, nem marad más előttünk, mint az a nyersen kimondott felfogás, hogy a polgári életben mint minden, a házasság is csak üzleti alapokon jön létre. A férfi biztonságot nyújt, kényelmes lakást, egzisztenciát teremt. A nő fölnéz rá, hűséges és gyöngéd, barátságos és elnéző, ha „uracskája kicsit lumpol néha. Akár a falusi, külvárosi lakások falvédőit látnánk... Bár míg a falvédők a középosztály életformái iránti vágyról szólnak, itt a valós életformáról van szó. A szerelmi levelező és illemtan a férfi és a nő relációban olyan viselkedésformákat, mintákat közöl, amelyek túllépték azt a gazdasági-társadalmi alapot, amely életre hívta és éltette azokat. A hagyományos paraszti kultúra felbomlásával a Horthy-kori külvárosi munkás és köztisztviselő réteg új viselkedési mintákat keres. Mindezt olcsón kínálja a nagy példányszámú ponyvairodalom, a kissé drágább színház, majd az egyre korszerűbb tömegkommunikációs eszközök csatornáin áramló színdarab, rádiójáték, könnyűzene, a film. Igen, ezek az emberek tanácstalanok. Elkél hát a kézikönyv, a klisé, a boldogan meglelt (megikszelt, kipipált, aláhúzott) sorocska, amitől erőre kap az elapadt ihlet, tovább lendül a szerelmi toll... Nem lebecsülendő az az igyekezet, ahogy társadalmi beilleszkedésük, elfogadtatásuk megteremtéséért fáradoztak az eredeti kultúrkörnyezetüket elvesztett, s a polgári léthez alkalmazkodni kívánó emberek. Ezt az igényt jó üzleti érzékkel ismerték fel a tömegkultúra működtetői, s „ideális” viselkedési klisék propagálásával igyekeztek az alsóbb néprétegek szocializációját elősegíteni.

2. Képek







História Created by XMLmind XSL-FO Converter

Recommend Documents