História Created by XMLmind XSL-FO Converter

História 1993-03

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1993-03 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom 1. ........................................................................................................................................................ 1 1. A doni katasztrófa a magyar történelemben .......................................................................... 1 2. Képek .................................................................................................................................... 3 2. ........................................................................................................................................................ 5 1. Egy vereség elõjátéka ............................................................................................................ 5 2. Képek .................................................................................................................................... 6 3. ........................................................................................................................................................ 8 1. Nemzeti létünk temetõi ......................................................................................................... 8 2. Képek .................................................................................................................................... 9 4. ...................................................................................................................................................... 11 1. Magyar nõk a Gulágon ........................................................................................................ 11 2. Képek .................................................................................................................................. 16 5. ...................................................................................................................................................... 19 1. A világháború és a Szovjetunió gazdasága ......................................................................... 19 2. Képek .................................................................................................................................. 21 6. ...................................................................................................................................................... 24 1. A Görgey-kérdés 1945 után ................................................................................................ 24 2. Képek .................................................................................................................................. 28 7. ...................................................................................................................................................... 31 1. Az 184849-es gyûjtemény Aradon ................................................................................... 31 8. ...................................................................................................................................................... 33 1. A választási ciklusok ........................................................................................................... 33 2. Képek .................................................................................................................................. 35 9. ...................................................................................................................................................... 37 1. Kádár és Gorbacsov elsõ találkozója ................................................................................... 37 2. Képek .................................................................................................................................. 40 10. .................................................................................................................................................... 44 1. Az abszolutizmus berendezkedése Magyarországon .......................................................... 44 2. Képek .................................................................................................................................. 47 11. .................................................................................................................................................... 50 1. Öröknaptár .......................................................................................................................... 50 2. Képek .................................................................................................................................. 50 12. .................................................................................................................................................... 52 1. Tûzvész, tûzvédelem, tûzoltás ............................................................................................. 52 2. Képek .................................................................................................................................. 54

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. A doni katasztrófa a magyar történelemben DISPUTA DIÓSZEGI István A doni katasztrófa a magyar történelemben A rideg számadatok ismeretesek. A doni katasztrófa során, 1943 januárjában százezer magyar állampolgár lelte halálát. A második világháború a mai államterületre vetítve hatszázezer, az akkorira számítva egymillió emberéletet követelt. Alig akadt család Magyarországon, amely ne öltötte volna magára a gyász fekete színeit. A döbbenet érzésétől az utókor történésze is nehezen tud szabadulni. De ha csupán az érzelem húrjain játszik, aligha teljesítheti hivatását. Hiszen tudja, hogy a háborúk mindig hozzátartoztak és ma is hozzátartoznak az államokra tagolt emberiség életéhez, és a fegyverek nélküli világ mind ez ideig a pacifisták vágyálma maradt. Gyalogmenetek, katonavonatok, újabban csapatszállító repülőgépek indultak és indulnak a frontra, mert a mindenkori propaganda terminológiájával élve: „veszélyben a haza”, vagy a történetírás szenvtelen fogalmi nyelvezetét használva azért, mert „az állam szuverenitása, biztonsága vagy területi épsége” veszélybe került. A történész nem tehet mást, mint hogy a háborús döntés motivációit utólag vizsgálat tárgyává teszi, és mintegy racionalizálva az ésszerűtlent, szembesíti a meghozott áldozatot az elért eredménnyel. A háború lehetőségét az 1918-ban független államiságát visszanyert Magyarország kezdettől magával hurcolta. Részint történelmi okokból. Trianon következtében a nemzet elveszítette etnikai állományának egyharmadát, és nincs példa a történelemben arra, hogy ilyen mértékű veszteség fölött bárhol is napirendre tudtak volna térni. Meg lehet és meg kell gondolni, hogy a 19. és a 20. század sok áldozattal járó háborúi jórészt a nemzeti területek egyesítéséért, illetve elhatárolásáért folytak, és az a háború, amely jelenleg déli határaink mellett dúl, ugyanilyen indíttatású. De a háború a geopolitikai adottságokból következően is leselkedett Magyarországra. A közép-kelet-európai térség peremén nagyhatalmak helyezkedtek el, amelyek képesek voltak arra, hogy egymás elleni háborúikban magukkal vigyék az itt elhelyezkedő államokat. Ahogy ezt Napóleon Grande Armee-ja és II. Vilmos Wehrmacht-ja is megtette. A történelem és a geopolitika kölcsönhatásban állt egymással. Az a külpolitikában egyébként szokványos jelenség, hogy egy kis ország saját területi céljai elérése érdekében nagyhatalmi támogatásra volt utalva, csak növelte annak veszélyét, hogy idegen érdekek szolgálatában sodródjunk háborúba. A háborúba lépés különös esete volt 1941. június 27-e. Ugyanis amikor a magyar kormány kinyilvánította, hogy a Szovjetunióval beállt a hadiállapot, és ezzel mintegy előre megszövegezte százezer ember halálos ítéletét, a háborút kiváltó két ok közül egyik sem játszott szerepet. A magyar területi revízió listáján a Szovjetunió nem foglalt helyet, és a Szovjetuniónak sem voltak területi követelései Magyarországgal szemben. Magyarországot az 1940 novemberében aláírt háromhatalmi egyezmény nem kötelezte a háborúban való részvételre, és ilyen igényt a német kormány sem támasztott. Az indítékok más természetűek voltak.* A sietős, és a kassai bombázással igazolt, háborúba lépés egy bizonyosnak mondott feltevésen, és két, attól részint független, részint azzal összefüggő következtetésen alapult. A feltevés az volt, hogy a Vörös Hadsereg képtelen a tartós ellenállásra és a Szovjetunió néhány hónap alatt, még 1941 folyamán, összeomlik. A prognózisról nagyon hamar kiderült, hogy hibás, és a magyar kormány számára aligha lehet mentség, hogy vele együtt a német vezérkar és az angol–amerikai katonai vezetés is alaposan tévedett. Németország végül is saját bőrére kockáztatott és kockáztatnia is kellett: abból a kilátástalan helyzetből, amelybe a hajthatatlan brit ellenállás és a növekvő amerikai elkötelezettség juttatta, a Szovjetunió legyőzésével vélte megtalálni a kiutat. Az angol és az amerikai vezérkar pedig, amikor 1941 tavaszán a Németország elleni stratégiai tervet kidolgozta, egyszerűen nem is számolt a Szovjetunióval. A háború végső kimenetele szempontjából számukra közömbös volt a Szovjetunió háborús részvétele és fennmaradása. A politikában, ha nem kell mindent egy lapra feltenni, és ha a következményekkel is számolni kell, óvatosabban szokás kalkulálni. A magyar kormány türelmetlen tettvágya a premisszában gyökerező eleve hibás következtetésekből adódott. Az egyik – bizonyos politikai körökben ma is méltánylást találó – konklúzió az volt, hogy Magyarország nem maradhat távol a bolsevista diktatúra elleni keresztes hadjárattól, és részt kell vállalnia az európai civilizáció megmentésében. A külpolitika kategóriarendszerén teljességgel kívülálló szempont volt ez, mert az államközi kapcsolatok alakulásában az ideológiai-belpolitika szempont általában semmiféle szerepet sem játszik. Elég csak arra utalni, hogy a liberális Anglia a feudális monarchiákkal szövetkezett a francia forradalom ellen, és hogy a nyugati demokráciák a cári önkényuralom fegyvertársai voltak az első világháborúban. Miért, miért nem, az önálló magyar külpolitika nem tudott és ma sem tud megszabadulni ettől a téves beidegződéstől. 1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A másik következtetés úgy hangzott, hogy Magyarország csak a háborús részvétellel tarthatja meg Németország oldalán elért területi gyarapodását, és reménykedhet további revíziókban, és megfordítva: a kimaradással nemcsak a további revíziót kockáztatja, de az eddigieket is elveszítheti. Külpolitika-idegen feltételezés volt ez is, amelynek nemcsak nemzetközi, de a közvetlen magyar tapasztalatok is ellene szólnak. A döntési pozícióba jutó nagyhatalmak általában nem a jószolgálatot honorálják és a vétkeket torolják meg az új határok meghúzásával, hanem szigorúan az érdekütközések és az érdektalálkozások csapásán mozognak. Ahogy például Franciaország 1920-ban, amikor Romániának juttatta Erdélyt, jóllehet az utóbbi 1918-ban, szerződéses kötelezettségeit megszegve, békét kötött a központi hatalmakkal, vagy Németország 1940-ben, amikor Magyarországnak ítélte Észak-Erdélyt, paradox módon éppen azért, mert az akkori magyar magatartás nem harmonizált a német elgondolásokkal. A magyar külpolitikai gondolkodásba valahogy mégis berögzült és makacsul tartja magát az a hiedelem, hogy a hatalmak nem az érdek, hanem az érdem szerint jutalmaznak és büntetnek. Védhetetlenek az 1941-es háborús döntés előfeltevései és következtetései az utólagos kritikával szemben. Azt kell azonban mondani, hogy az eljárás a belső logikát is nélkülözte, és saját szempontjaival is feloldhatatlan ellentmondásba került. Kis ország részéről végül is természetes tünet, hogy a maga javára kihasználja a nagyhatalmak konfliktusait, és a végelszámolás alkalmával a győztes jobbján akar helyet foglalni. A magyar magatartásban ott mutatkozott az ellentmondás, hogy felelős kormánykörök egy részének is meggyőződése volt, hogy Németország, ha le is győzi a Szovjetuniót, a tengeri hatalmakkal, Nagy-Britanniával és az Egyesült Államokkal szemben végül is alul marad. Hogyan tartható meg ebben az esetben is a Németország oldalán elért területi gyarapodás? A magyar kormány eredetileg úgy szándékozott áthidalni az ellentmondást, hogy óvakodott a Németország oldalán történő háborúba lépéstől. Már ez az elgondolás sem volt teljesen megnyugtató, hiszen a közvetlen riválisok részben az ellentáborba tartoztak, de legalább a háborútól megkímélte az országot. A Szovjetunió elleni háborúhoz való csatlakozás után az eredeti elgondolás érvényben tartásához valóságos logikai akrobatamutatványt kellett végezni. Azt kellett feltételezni, hogy a nyugati hatalmak méltányolják Magyarország részvételét az antibolsevista keresztes háborúban, és kompromisszumos békét kötnek Németországgal, meghagyva nekik a kelet-európai döntőbírói szerepet. A hatalmi politika természetét ismerve egyik feltevés sem tűnt igazán megalapozottnak. De ha a háborúba lépés pillanatában volt is még helye az esélylatolgatásnak, 1941 decemberére nem kellett és nem is lehetett többé feltevésekre hagyatkozni. Minden tisztázódott. A moszkvai csata megmutatta, hogy a Szovjetunió gyors legyőzéséhez fűzött német remények nem egyebek, mint hiú ábrándok, a szovjet–angol– amerikai szövetség létrejötte rávilágított, hogy a nyugati hatalmak mit sem törődnek az ideológiai szempontokkal, a három nagy szövetséges megnyilatkozásai pedig nem hagytak kétséget abban a tekintetben, hogy a háborút Németország teljes leveréséig szándékoznak folytatni. A kör ezzel Magyarország számára be is zárult. Magyarország, miként az első világháborúban, most is ott helyezkedett el a biztos vereség felé masírozó Németország oldalán, és nem számíthatott másra, minthogy a német vereség következményeiben neki is osztoznia kell. Amikor 1942 elején döntés született arról, hogy a második magyar hadsereget a keleti frontra vezénylik, az elhatározásnak nem volt, nem is lehetett – akár csak az akkori döntéshozók elgondolásaiba illeszkedő – racionális és logikus politikai tartalma. A magyar kormány mentségére azt szokás felhozni, hogy ha 1941 júniusában nem is siet a csatlakozással, a németek oldalán való háborús részvételt a későbbiekben úgysem kerülhette volna el. Azt is szokás emlegetni, hogy a csatlakozással a Magyarországra nehezedő német nyomást mérsékelte, és legalább annyit elért, hogy 1944. március 19-e, a maga szörnyűségeivel együtt, nem korábban következett be. Ezeket az ellenvetéseket valóban nem lehet kézlegyintéssel elintézni. A nagyhatalmak egymás elleni harcából az ütközőzónában egyetlen európai kis ország sem marad hatott ki, és a német erőtérben elhelyezkedő államok vagy csatlósok lettek, vagy áldozatok. A döntéshozók szándékai azonban ettől nem kerülnek kedvezőbb megvilágításba. A háborúba lépés részükről nem kényszerből történt, hanem hibásnak bizonyult számításból, és nincs nyoma annak, hogy a német megszállás várható legnagyobb szörnyűségének elhárítása – mint motiváció – valaha is szerepelt volna a számvetésekben. A magyar állam közegeinek részvétele a deportálásokban mindenesetre nem erre mutat. A végkifejlet ismeretében sem lehet azt mondani, hogy az ország teljesen ki lett volna szolgáltatva a sors szeszélyének. Ha a kormány 1941 júniusában megmarad a fegyveres semlegesség álláspontján – és nyugodtan megmaradhatott volna – egészen más pozícióból tárgyalhatott volna 1942 januárjában, amikor a németek a fokozottabb magyar háborús részvételt először reklamálták. Hiszen akkor nem a második magyar hadsereg frontra küldése, hanem a magyar hadüzenet lett volna a tárgyalás témája. Az előremenekülésnek mint ténynek a legitimációja is erősen problematikus. A német megszállásra 1944 tavaszán a magyar magatartástól függetlenül, a sikeres brit dezinformáció következtében került sor, amely elhitette a németekkel, hogy a második front

2 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

megnyitása a Balkánon esedékes. A keleti front véráldozata és a német megszállás késlekedése között nincs és nem is mutatható ki semmiféle összefüggés. A magyar állam több mint ezeresztendős története nem szűkölködik véráldozatokban. A tatárjárás során az ország lakosságának egyharmada, a török dúlás idején egynegyede elpusztult, az első világháború pedig elvitte a férfinépesség színe-virágát. A háborúk vagy olyanok voltak, mint a természeti csapás, amely elől nem volt menekvés, vagy pedig a helyzetből adódóak, amelyeket vállalt az ország, akár a kihívás elfogadása, akár a kezdeményezés formájában. A meghozott áldozat nem állt mindig arányban az elért eredménnyel, sőt gyakran maga az eredmény is elmaradt, de az áldozat a politikai elgondolás keretei között értelmes áldozatnak minősült. A magyar politikának a második hadsereg frontra küldésének idején nem volt olyan elgondolása, amelyből az országnak bármiféle haszna származhatott, ezért a meghozott áldozat csak értelmetlen áldozat lehetett. A Donkanyarban süppedő százezer jeltelen sír ennek az értelmetlen áldozatnak az örök mementója. A Magyar Történelmi Társulat és a Magyar Ellenállók Szövetsége 1993. február 1-jén tartott „Magyar tragédia a Don-kanyarban” c. emlékülésen elhangzott előadás. (A szerk.) * Vö. ezzel a História 1992/2. számát! (A szerk.)

2. Képek



1. Egy vereség elõjátéka DOMBRÁDY Loránd Egy vereség előjátéka 1942 októberében egy, a harcokban erősen megfogyatkozott és önbizalmában megrendült 2. hadsereg állt a Don partján. Sztálingrádnál embert és anyagot emésztő, a német sikert egyre kétségesebbé tevő csata dúl. A hadseregparancsnok Nyilvánvalóvá lett, hogy a hadsereg jelentős személyi és anyagi utánpótlásra szorul, enélkül képtelen felkészülni a téli idő beálltával várható szovjet ellentámadásra. Jány Gusztáv vezérezredes, hadseregparancsnok, szakmáját jól értő, képzett és fegyelmezett, a kapott feladatot maradéktalanul végrehajtani igyekvő katona volt, aki pontosan értékelte hadseregének helyzetét és lehetőségeit, és azt aggasztónak találta. Jány az őt a fronton 1942. október 26-án meglátogató nagybaczony Nagy Vilmos vezérezredes, honvédelmi miniszternek feltárta a maga és hadserege helyzetét. Kérte őt mint ludovikás hadiakadémiai évfolyamtársát, személyes jó barátját, hogy a kormányzónál és a vezérkar főnökénél pártolja felváltása iránti kérelmét, mert kilátása sincs arra, hogy feladatának eleget tudjon tenni. Lehangoló benyomások érték a honvédelmi minisztert a csapatok tisztjei körében tett látogatása során is. Hadtestparancsnoktól a szakaszparancsnokig – mondotta Jány Gusztáv – „joggal panaszolták, hogy elhárításunk teljesen tehetetlen az orosz páncélosokkal szemben. Elmondták, hogy tüzérségünk csekély, és nem rendelkezünk nagyobb űrmértékű aknavetőkkel. De felmerült a panasz jócskán az állatok ellátása körül is. Hiányzott a zab. A gépkocsik is gondot okoztak: a motorjavítás meggyorsítása igen fontos problémává lett. Alapvető gondot jelentett, hogy a németek nem tartották be ígéretüket, a megígért anyagokból alig szállítottak valamit. A megfelelő védőfegyverek nélkül pedig a nagy kiterjedésű vonal védhetetlen.” A honvédelmi miniszter felkereste Weischs vezérezredest, a német B Hadseregcsoport parancsnokát is. Mint a 2. hadsereg felett rendelkező parancsnoktól kérte tőle, hogy a hadsereg hiányait a lehetőség szerint mielőbb szüntessék meg. Weischs megértően hallgatta végig, azonban tartózkodott attól, hogy bármit is ígérjen, hiszen ők is jelentős anyagi hiányokkal küszködnek. A korabeli forrásokban nem találni nyomát, hogy a magyar katonai és politikai vezetés azonosulva Jány vezérezredes és a kint lévő tisztikar növekvő kétségeivel és félelmeivel, a hathatós megoldás keresésének szándékával vizsgálta volna a fronton kialakult helyzetet, a 2. hadsereg várható sorsát. A helyzet megoldását az elöljáró német katonai vezetésre hárították. Tevékenységük csak odáig terjedt, hogy tervbe vették az állomány egy részének, mintegy 20–25 000 embernek folyamatos felváltását, ami azonban a meginduló szovjet offenzíva miatt már nem volt végrehajtható. Természetesen ebben a látszólagos nem-törődésben nem egyszerűen a vezetés felületessége s részvétlensége érhető tetten. A politika és a hadsereg Az 1942 márciusában hivatalba lépő Kállay-kormány politikája sarkalatos pontjává tette, hogy az egyre romló magyar–román viszony, a kölcsönös bizalmatlanság légkörében, s az egyre bizonytalanabbá váló általános külpolitikai helyzet közepette kivonja magát a háborúban való további részvétel alól, fejlessze és megőrizze az ország katonai erőit, s azokat a határok védelmére összpontosítsa. Ennek megfelelően a miniszterelnök hangsúlyozta: „Sajnos, a németeknek már korábban megígértük, hogy hadsereget küldünk az orosz frontra, ezt visszavonni már nincs módunk, de el vagyok szánva, hogy ezen felül egyetlen katonát sem adunk. Új hadsereget akarok felszerelni idehaza, hogy amikor szükség lesz rá, rendelkezésünkre álljon.” A döntés egyértelmű volt, nem küldhető több katona a keleti frontra. A mérleg egyik serpenyőjébe a 2. hadsereg utánpótlása és felváltása iránti igény került, míg a másikba a magyar kormány ennek ellentmondó kül- és katonapolitikája. Ez utóbbi elsődlegessége kizárta a 2. hadsereg igényeinek kielégítését, annak sorsát változatlanul a német hadsereghez kötötte. Nem lehetett kétséges a magyar vezetés előtt az sem, amennyiben a német csapatok nem tudnak sikerrel helytállni egy szovjet offenzíva esetén, úgy a magyar csapatokat is magukkal rántják akár újabb jelentős magyar csapaterősítések kiküldése és feláldozása esetén is. Az itthon nagy erőfeszítések árán szerveződő erők ily módon történő elfecsérlése csak gyengítheti az 5 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

ország védképességét, s eleve döntő csapást mér a kormány szándékaira. Kállay miniszterelnök éppen ezért arra kérte a hivatalba lépő Nagy Vilmos honvédelmi minisztert, hogy rövidesen sorra kerülő frontlátogatása során a 2. hadsereg utánpótlásának kérdéseivel kapcsolatosan kizárólag 20 000 főnyi váltás ígéretére szorítkozzék. Az erősítés elmaradt Frontlátogatásáról hazatérve a honvédelmi miniszter a kormánynak és a kormányzónak egyaránt azonnal beszámolt tapasztalatairól. Hangsúlyozta, jelen állapotában a 2. magyar hadsereg arcvonalát megvédeni nem képes. Egy pillanatig sem kétséges előtte, hogy az oroszok azt át fogják törni. Sürgős kiegészítésekre és anyagi utánpótlásra van szükség. Az általa előadottak azonban nem érték el a kívánt hatást. Tapasztalnia kellett, hogy idehaza korántsem érzik át és látják oly veszélyesnek a kint lévők helyzetét. A kormányülésen a miniszterelnök megköszönve a tájékoztatót, leszögezte: „Csapataink felszerelésének kiegészítése abszolút szükségesség. Nekünk azonban emellett arra kell gondolni, hogy itthoni erőink csorbíthatatlanul jól felszerelve legyenek. Kint lévő csapataink mindent megkapjanak, de arra kell vigyáznunk, hogy itthoni csapataink is jól fel legyenek szerelve.” A kormányzó is ridegen hallgatta Nagy Vilmos tájékoztatóját, s határozottan elzárkózott Jány felváltása elől, mivel az változatlanul teljes bizalmát bírta. Amint erre Kéri Kálmán vk. ezredes, a miniszter szárnysegéde visszaemlékezett, Horthy indignálódva válaszolt a neki referáló miniszternek: nem azért tette Jányt oda, hogy felváltsa. Neki ott egy ilyen ember kell, aki a németek előtt nem fog gazsulálni. Ott kell, hogy maradjon. Szombathelyi Ferenc vezérezredes, a honvéd vezérkar főnöke sem javasolta újabb alakulatok és felszerelés kiküldését. Vörös János vezérőrnagy, hadműveleti csoportfőnök is közölte: „Újabb alakulatok kiküldését nem javasoljuk. Különösen nem harckocsikból. A készülő harckocsik az itthon felszerelés alatt álló két páncélos hadosztály anyagát képezik. Azokat anyagi és személyi menetkészültségük teljes elérése előtt alkalmazni nem szándékozom.” De hasonlóképpen elzárkóztak új tüzérségi és gyalogsági fegyverek, valamint szállító járművek kiküldése elől is. Elkerülhető lett volna? A leharcolt 2. hadsereg utánpótlása, helyzetének javítása megoldhatatlannak bizonyult. Kétségtelen, hiba lett volna újabb jelentős élőerők és hadianyag, teljesen felszerelt seregtestek kiküldése. A vereség nagyobb áldozatok árán sem lett volna elkerülhető. Legfeljebb a gondolat síkján merülhetett fel akkor és maradt kimondatlanul az egyetlen megoldás: a hadsereg parancsnokával történő előzetes bizalmas megbeszélés során előkészítve vagy anélkül, adott események bekövetkezése esetén időben kivonni a hadsereget a feltétlen kitartást követelő német alárendeltségből s szabad kezet adni parancsnokának a megítélése szerinti legjobb, a magyar erőket lehetőség szerint kímélő, rugalmas, a helyzet megkívánta lépések önálló és időbeni megtételére. Ez az utólagosan felvetődő fikció azonban 1942 őszén a lehetetlenségek közé tartozott. A dolog puszta felvetése is, mint a szövetségi hűség iránti méltatlan, sőt áruló lépés, német és magyar részről egyaránt a legteljesebb visszautasításra számíthatott volna. Ekkor, 1942 őszén politikusok és katonák bíztak a csodában, a német hadsereg még nem játszotta el előttük esélyeit. Így a védelemre, a német érdekeknek megfelelően az arcvonalban történő, a végsőkig való kitartásra kapott parancsot a hadsereg parancsnoka. Ezt december utolsó napjaiban Hitler kívánságára Horthy kormányzó is újólag megerősítette. Amíg az utánpótlás megtagadása, illetve a német hadseregre való áthárítása a kétségtelen magyar érdekekből kifolyólag még elfogadható volt, az arcvonalban a német érdekek szerint végsőkig való kitartás megparancsolása s ennek fenntartása a szovjet áttörést követően is végzetes és utólag is kivédhetetlen hiba és bűn volt a 2. magyar hadsereg katonáival szemben. „Feláldoztatott” Nem kétséges, hogy a 2. magyar hadsereg sorsa már a szovjet támadás 1943. januári megindulása előtt eldőlt. A hadsereg, mely győzni indult s erején felül helyt állt, végül feláldoztatott. Olyan vágányra futott, amely menthetetlenül a vereségbe torkollott. Megmentése további magyar véráldozat árán sem lett volna lehetséges. A Magyar Történelmi Társulat és a Magyar Ellenállók Szövetsége 1993. február 1-jén tartott „Magyar tragédia a Don-kanyarban” c. emlékülésen elhangzott előadás. (A szerk.)

2. Képek



1. Nemzeti létünk temetõi NEMESKÜRTY István Nemzeti létünk temetői Gyászévfordulóra gyűltünk össze. Fél évszázada, 1943. januárjában a Don folyónál megsemmisült az odavezényelt magyar hadsereg. Az ellenség rohamának ereje, a zord tél keménysége halált hozott százezer magyar férfira, katonákra és saját polgári öltözetükben fegyvertelenül szolgáló munkaszolgálatosokra. A tragikus végű eseménysor ismert, lényegét tekintve feltártnak minősíthető. Máig vitatott azonban, hogy miért kerültek hazájuktól ily messzire ezek a katonák? Elkerülhetetlen történelmi szükségszerűség következtében-e, avagy az államot vezetők téves helyzetmegítélése miatt? E kérdésnek lényege, valamint e tárgyban írott könyvem 1972-es megjelenése óta nem szűnő viták tárgya, messze túlmutat egy háborús eseményen; sorsunk, történelmi szerepünk, a gondviseléssel kapcsolatos életbölcseletünk különböző értelmezései figyelhetők meg. Mohács óta nemzeti tragédiák szakadatlan sora, katonai vereségek mondhatni egybefüggő láncolata vezetett oda, hogy hajlamosak vagyunk a sors, a végzet, a büntető isteni akarat tehetetlenül kiszolgáltatott áldozatainak tekinteni magunkat. Kállay Miklós, akkori miniszterelnök 1947 táján Itália földjén fogalmazott emlékiratában a tragikus magyar sorsot okolja a doni vereségért. Ide vonatkozó mondata oly jellegzetesen sűríti e predestinációs hitű magyar bölcselkedés lényegét, hogy érdemes idézni: „Odaveszett a fele azoknak a szegény, szegény magyar fiúknak, akiket a hibás magyar politika igen, az is, de legyünk fennköltebbek: a tragikus magyar sors állított arra a helyre, ahol semmi keresnivalójuk nem volt, ahol dicsőség nem, csakis a biztos pusztulás várhatott rájuk.” Tehát: a hadsereg pusztulásának oka a hibás magyar politika, mely oda küldte a katonákat, ahol semmi keresnivalójuk, s ahol a biztos pusztulás várt rájuk dicsőség helyett. Azazhogy, „legyünk fennköltebbek”: a tragikus magyar sors határozott így felőlünk. Noha a m. kir. miniszterelnök, ez a jószándékú hazafi világosan fogalmazott, a vita máig tart háborús részvételünk megítélése tárgyában. A másik szűnni nem akaró vitatéma: illik-e, ésszerű-e egy nemzeti katasztrófát már-már nemzeti ünneppé magasztalni? Az említett történelmi okok miatt rendszeresen megüljük Mohács kerek évfordulóit; az aradi vértanúk kivégzése nemzeti gyásznap... E gyászünnepek visszatérő gyakorisága miatt hajlamosak vagyunk a tragikus esemény okai mögött saját hibáinkat vagy mulasztásainkat feledve, a végzetet okolni; a kegyetlen sors az, ami a katasztrófát előidézte. Mi annak csupán szenvedő, passzív elviselői voltunk és vagyunk. Miért él türelmetlen vágy immár fél évszázada a magyar népben, hogy ezt a gyásznapot szabadon felidézhesse? Ennek az országnak a népét sohasem kérdezték meg, óhajt-e háborút? Jött az többnyire magától, valamelyik foglalni vágyó ellenség képében; ilyenkor önvédelmi természetesség volt, hogy aki tehette, fegyvert fogott. Ámde az önmagára oly büszke huszadik században! Az elsőnek elnevezett világháborúban a magyar miniszterelnök a háborúba lépés ellen foglalt állást. Jutalmul éppen őt gyilkolták meg a háború végén. A számozás szerinti másodikban az akkori miniszterelnök napirenden kívüli bejelentésben adta a Tisztelt Ház tudtára a hadiállapot beálltát – egy nálunk százszorosan nagyobb hatalommal. Senki sem hitte, hogy a határoktól ezer kilométerre a hazánkat védjük. Mire erre határaink tényleges védelmére sor került volna, a katonák tízezrei már halottak voltak. De mégis mentek a katonák, mert a haza szólította őket. Helytálltak, amíg tudtak. És ahogyan tudtak. Lőszer nélkül, fegyver nélkül, meleg öltözet nélkül, élelem nélkül, hóban-fagyban. És meghaltak. Ennek a számozás szerinti második háborúnak irtózatos tragédiái nem értek véget sem a katonák halálával, sem a békeszerződéssel. A halottakat testileg már nem bánthatták; meggyalázták hát őket lelkileg, becsületükben, holtukban is. Özvegyek, anyák, árvák rémülten titkolták, hogy férjük, fiuk, apjuk életét adta a hazáért. Erre nem volt még példa a magyar történelemben. A harcmezők halottainak legalább szóbeli emlékezetként tisztelet járt. Most fasiszta hordának bélyegezték őket. Árvákról, özvegyekről senki sem gondoskodott. És az életben maradottak? Ma már idős, megrokkant férfiak, akik elvárhatták volna a haza iránti kötelességük teljesítéséhez méltó szóbeli elismerést, vagy akár a méla hallgatást. De nekik is titkolniuk kellett, hogy 8 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

megcselekedték, amit megkövetelt a haza. Nem ők döntötték el, hogy legyen-e háború és hol? Mégis: a „bűnös nép” rágalmának örvén a politikusokkal azonosították őket. Az emiatti évtizedes elfojtottság most lélektanilag érthető okokból indulati erővel tör a felszínre. Ugyanilyen, jogos indulati erővel parázslik a sértett önérzet azokban, akik munkaszolgálatosként, megalázó körülmények között vészelték át az infernót. Döbbenten tapasztalják, hogy az egykori megkülönböztetés mintha még mindig létezne, számsorokat, statisztikákat olvasnak, hogy viszonylag és ahhoz képest és egyáltalán hányan is vesztek oda és mindez miként aránylik az összveszteséghez, a tudományosság köntösében áldozatok és meghurcoltak statisztikai adatokká válnak. Mindez abból is származik, hogy a hadtörténeti irodalom mintha nem tudná elszánni magát annak eldöntésére, miféle háború, miféle hadjárat volt is ez? Tényleg annyira elkerülhetetlen volt-e részvételünk, s ha igen, felkészültnek nevezhető-e a kivezényelt hadsereg; helytálltak-e a parancsnokok; miképpen magyarázható, hogy a váltás fegyvertelenül érkezett és került, tegyük fel, véletlenül, tömeges bevetésre, vagy szenvtelenebb megfogalmazásban, tömeges érintkezésbe a támadó harcosokkal? Miért titkolták a katasztrófát annak idején, gátlástalanul dicsőítve viszont a sztálingrádi német hadsereget? Vajon nem a bűntudat, nem a rossz lelkiismeret jele-e ez? Ez a máig tartó eldöntetlenség annál is érthetetlenebb, mert a magyar állam 1943 januárjában hivatalban volt felelős vezetői és a hadsereg főbb parancsnokai egyértelműleg kijelentették, leírták, megfogalmazták, hogy a hadjárat kényszerű bár, de felelőtlen kaland volt. Így vélekedett a kormányzó, a miniszterelnök, a honvédelmi miniszter, a vezérkar főnöke, a gyalogsági felügyelő, valamint egy hadtestparancsnok, 1944 szeptemberében, rövid ideig miniszterelnök. A harcban részt vetteket szándékosan nem említem, ők elfogultak. Azt sem szabad felednünk, hogy a 2. hadsereg doni pusztulása részmozzanata volt az 1941 áprilisától, illetve június végétől 1945. április közepéig tartó háborús részvételünknek. Ezzel nem a doni csata tragikus jelentőségét csökkentjük, hanem illő módon kiterjesztjük gyászunkat e szörnyű háború minden áldozatára, fejet hajtván a „Kárpát-csoport” halottai, a Lakatos Géza vezényelte 2. hadsereg, a Bakay Szilárd parancsnoksága alatt tevékenykedő megszálló erők, a dálnoki Veress Lajos vezette Erdély-hadsereg, Miklós Béla 1. hadseregének egységei, az országunk területén önvédelmi harcokat folytató más magyar csapatok; továbbá a légierők, a folyami erők, a munkaszolgálatosok hősi halottai előtt, nem utolsósorban pedig a bombatámadások, a kényszermunkára hurcoltak, a deportáltak polgári áldozatai előtt is. Sose szabad felednünk, hogy a halálban mindenki egyforma. Jézus szava: „senkinek sincsen nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja övéiért.” Ne feledjük Bethlen István grófnak 1944 nyarán fogalmazott emlékiratát, a nagy államférfinak ezt a számunkra írott végrendeletét: „Az ország oly nehezen összekuporgatott adófilléreivel felszerelt védereje egy olyan háborús vállalkozásban pusztult oda a Don partján, amelyből az ország nemzeti céljai szempontjából semmi hasznot sem várhat... Soha nemzet még ily könnyelműen és céltalanul nem tette kockára életérdekeit, mint mi ebben a percben.” Ezek nem egyszerűen egy nyugállományú miniszterelnök keserű sóhajai. Ez az igazság. Lakatos Géza vezérezredes, 1944 kora őszén miniszterelnök, mondotta: „Annyira gyenge volt hadiiparunk, hogy még a békebeli színvonalat sem érhettük el a korszerű fegyverzet terén.” Kállay Miklós miniszterelnök pedig: „Nem menthető fel a felelősség alól a magasabb beosztású hivatásos tisztikar.” Ezek cáfolhatatlanul hiteles tanúvallomások. De ha mindez így igaz, akkor saját történelmi múltunk hitelét tennénk kockára mind önmagunk, mind pedig az irántunk nem sok lelkesedésre hajlamos nagyvilág előtt, ha a tényeket átmitologizálva egy végzetes háborút, melyet még az ország kormányzója is zsarolásnak tett kényszerű engedményként fogott fel, kielégítően szervezett és vezetett preventív hadjárattá cicomáznánk, mely hadjárat csak a sors részrehajló rosszindulatból fordult tragédiába. Ilyen önbecsapás nem lenne méltó hozzánk. A Magyar Történelmi Társulat és a Magyar Ellenállók Szövetsége 1993. február 1-jén tartott „Magyar tragédia a Don-kanyarban” c. emlékülésen elhangzott előadás. (A szerk.)

2. Képek



1. Magyar nõk a Gulágon STARK Tamás Magyar nők a Gulágon A hadifogság a háború természetes következménye. A szovjet fogoly-politika azonban messze túllépte a hadifogság európai értelemben vett kereteit. Ez a sajátos magatartás a gyakorlatban a civil lakosság százezerszámra történő elhurcolását jelentette. Kétségtelen, a szovjet vezetés csak külföldről deportált foglyokkal tudta enyhíteni a háború következtében fellépő súlyos munkaerőhiányt. Ugyanakkor irracionális szempontok is befolyásolták a szovjet fellépést. Bár a Szovjetunió elvben elítélte a kollektív felelősségre vonást, a tömeges elhurcolásokat elrendelő intézkedések a bosszú szellemében születtek. A megtorlás elsősorban a kárpátaljai magyarok és a magyarországi németek ellen irányult, de válogatás nélkül vitték el a zsidó munkaszolgálatosokat, az Auschwitzból érkezőket, valamint a nőket és gyerekeket is. A szovjet fogságba került magyar állampolgárok száma orosz levéltári forrásokat is figyelembe véve közel 700 ezerre tehető. A valódi hadifoglyok csak kevesebb mint 500 ezer fővel részesedtek ebből a számból. A visszatértek részarányából arra következtethetünk, hogy a mintegy 200 ezer civil 5–6 százaléka nő volt. A nők viszonylag nagy számára utal az a tény is, hogy a debreceni hadifogoly-átvevő táborban gyerekszobát is berendeztek a kint, valamint az útközben született csecsemők számára. Az elhurcoltak a Szovjetunió különböző rendű-rangú hadifogoly munkatáboraiba kerültek. Itt került sor a politikai szelektálásra, melynek során a foglyok egy részét bíróság elé állították. A halálos, illetve a 20 évre szóló ítéleteket az 1926-ban kiadott Dzserzsinszkij-féle büntetőtörvénykönyv 58. paragrafusa alapján hozták. Így jutott sok ezer magyar a Szovjetunió elleni kémkedés, diverzió, agitáció stb. vádjával a Gulag birodalmába. A táboréletet túlélő hadifoglyok túlnyomó része 1949-ig visszatért, de a Gulag még életben lévő lakói csak Sztálin halála után kerülhettek haza. Bár elbocsájtásukkor szóban rehabilitálták őket, itthon mégis büntetett előéletűnek számítottak. A de facto helyzetet mintegy törvényesítette az 1958-ban megkötött szovjet–magyar jogsegélyegyezmény. Ezután csak az számított büntetlennek, akit személyes kérvény elbírálása után a Szovjetunió Legfelsőbb Bírósága igazolt. A rehabilitációs bizonyítványok általában megérkeztek, de a szovjet táborvilágban meghalt mintegy 200 ezernyi magyar számára már késő volt a megbánás. Részlet a Nők a Gulágon című dokumentumfilmből Nők a Gulágon címmel nyert díjat az idei filmfesztiválon Sára Sándor (rendező, operatőr), Csoóri Sándor és Hanák Gábor (dramaturg) dokumentumfilmje. A História részére a szövegkönyvből Burucs Kornélia készített válogatást. (A szerk.) Klári: Többször... cserélt gazdát a község, mivel ilyen... rengeteg csendőrség lakta... vidék volt. És hát azt mondták, hogy azért, mert a csendőrök, szóval besegítenek, hogy a csendőr miatt cserélődik a... front... És akkor végül a románok mégis bejöttek december... pontosan nem tudom, december 23-a körül... És... hát akkor azok szedték össze, akiket elvittek. Munkára szedték össze az embereket... De a... vagonokra ez volt kiírva, hogy „jóvátétel”... Mária: Nagyon sokan indultak a faluból külföldre... Aztán, amikor nagyon nehéz volt, én is arra gondoltam, hogy megpróbálom, hátha sikerül. Van egy... volt egy unokanővérem Svájcban, annak a levelit magamhoz vettem... Hát sikerült is majdnem a határig eljutnom, de ott jött a határőrség ellenőrizni. Mivel hogy nem volt határsáv-engedélyem, így bekísértek a határőrségre, s amikor a határőrségre kísértek, ott átnézték a holmimat, és a táskámban megtalálták a külföldi címet. És akkor már rögtön le is tartóztattak. Azt mondták, hogy én biztos összekötő-kém vagyok. Mondtam nekik, hogy én nem is tudom, mit jelent az a szó, hogy kém. És aztán ők magyarázták meg, hogy besúgó... ütöttek, rugdostak... (sír), hogy „te szemét hazaáruló, miért lettél te kém?! Ki az összekötőd? Kivel vagy összeköttetésben?” Mondtam nekik, hogy én nem vagyok kém, én nem ismerek senkit sem, értsék meg! Akkor még egyet odaütöttek... Aztán leestem... És a végén azt mondták, „ha nem vallasz, te szemét, mész az oroszokhoz jóvátételbe!” Hát ott, ott engedelmeskedni kellett, mert aki nem engedelmeskedett, vagy ellentmondott, vagy hasonló, akkor karcerba tették. Már olyanok voltunk, mind a birkák. Mindegy volt, hogy mit kellett csinálni, vagy hova kellett 11 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

menni, vagy nehezet kellett emelnie, vagy éjszaka fölkeltettek munkába – ott már nem számított semmi se... Ott már, ott már az ember olyan volt tényleg. hogy... nem is tudott talán önállóan gondolkodni sem. Zsófia: Sokat nem törődtünk ott egymással, mert a lényeg ott az volt, hogy eltellett egy nap, és élünk. Hogy jóllaktunk-e? – az már csak óhaj volt. Erika: Ha valaki meghalt, akkor próbáltuk... még aznap nem jelenteni, vagy mi, vagy felültettük, hogy ő beteg, nem tud fölállni, hogy még a napi kenyér adagját megkapjuk. […] Borbála: A lágeren kívül körülbelül 16 órát töltöttünk... A napi 12 órát mindenképpen le kellett dolgoznunk, ha esett, ha fújt... Reggelenként, amikor munkába indultunk... Magdolna: Úgy számoltak, hogy ötösével álltunk be, és akkor becsukták a kaput. Majdan a kintit kinyitották, és ott már ugye a géppisztolyos őrök álltak. És aki kiengedett bennünket, közölte, hogy... átadom a nép ellenségét. Az tisztelegve mondta: a nép ellenségét átvettem. Közölték, még mielőtt elindultunk, hogy egy lépés jobbra, egy lépés balra, vagy kilépés a sorból: szökésnek számít és azonnal lövünk. Ezt, ha lehetett, meg is tették. [...] Klári: Kazahsztánba megérkeztünk... És hát... nem volt sehol egy barakk, semmi. Abba a homoksivatagba ki lettünk rakva. Egyetlenegy bunkerszerű valami volt, egy szál szögesdróttal körülvéve. Betereltek minket ebbe a bunkerba. Kétszázötvenen voltunk összesen. És akkor elosztottak bennünket. Kellett menni vályogot vetni. Kimértek egy területet, azt körülhúzták egy szögesdróttal, és ezen a területen akkor ástuk a földet, és abból csináltuk a vályogot. Hordták oda a vizet autóval. És mikor volt már annyi vályog, hogy lehetett belőle fölépíteni egy kisebb házat, akkor aztán megint nekiállítottak és mi csináltuk a házat. Úgyhogy mindenki minden volt: vályogvető volt, kőműves volt. Nem kellett hozzá nagyobb tudás, csinálni kellett. És mikor már volt egy barakk, akkor abba beköltöztettek bennünket. És akkor vetettük tovább a vályogot. Akkor megint építettünk egy barakkot. És ott már kényelmesebben elhelyezték a népet. És tovább csináltuk a vályogot, és építettük a barakkokat. És amikor már annyi barakk volt, akkor jöttek újabb emberek. Akkor építettünk konyhát étkezdével, már mindent, fürdőhelyiséget. De akkorára már nagyon sokan, több ezren voltunk már. A várost is építettük, a Balhást. Mindenféle brigád volt, volt kőművesbrigád, volt asztalosbrigád, szóval mindenféle szakmából brigádokat alakítottak ki. Egy napon nagy várost építettünk, és akkor utána építettük hozzá a gyárat. Kimérték az árokásást vízvezetéknek, hogy a Balhás-tótól a lágerig – körülbelül a Balhás-tó olyan 30 kilométerre lehetett hozzánk –‚ attól a tótól a vizet oda vezetni. […] Mária: Jött az angarai hídnak az építése. Miután mi, mint nők, könnyebbek voltunk, bennünket húztak föl a pillérekre... i>Magdolna: Úgy publikálták, hogy ezt a komszomolisták építették. Ez így mind nem igaz. Ezt a mi két kis kezünkkel, a verítékünkkel... jól-rosszul, de megépítettük a hidat is, a vízierőművet. Mária: Így lett meg az angarai... híd... Irén: Azt mondták, hogy ha jól dolgozunk, ha készen lesz a vízierőmű, akkor hazaengednek bennünket. Hát persze én elhittem, és hát szorgalmasan dolgoztam. Amikor az erőmű elkészült, négy év után, akkor 120 nőt, meg engem is közöttük, elvittek egy napra kirándulni oda a faluba, megmutatni a vízierőművet. […] Irén: Üldöztem ezeket az orosz nőket, hol egyiktől, hol másiktól kérdeztem meg még, hogy mi mit jelent? Már bújtak előlem, mert féltek tőlem. És akkor beosztottam, volt vagy tíz darab, akkor egyik nap ettől, másnap attól, hogy ne unják már úgy meg. És akkor azért így aztán megtanultam elég jól olvasni. Minden este olvastam... Este, amíg csak el nem aludtunk, 10 óráig, 11 óráig. Rengeteget olvastam a Puskintól, Tolsztojtól... meg a Gorkijt.. meg Lermontovtól. Sára: Nagyon sokat olvastam. Aztán sokat beszélgettem. Nekem életemben nem volt... sok alkalmam arra, hogy azokkal az emberekkel, akik tanultak, mint én is, meg dolgoztak, mint én is, hogy nem tudom, napi egy órát elbeszélgessek.


Például én Bulgakovnak majdnem minden nyomtatásban, sőt olyan, olyan könyvét is, ami nem is jelent meg nyomtatásban. Szóval én tudtam arról, hogy neki van egy Mester és Margarita című könyve, amit nem tudott kiadni. Kiválogatták nekem a baráti körömet... Úgyhogy nálunk annyi orvosprofesszor volt az orvosper után, hogy még a szanitéc is legalábbis egyetemi tanársegéd volt. Ugye? De ott voltak nálunk Vorkután a Gorkij, öö abból a klinikából majdnem mindenki a kisebb bűnösök közül, akik a Gorkij, ahol a Gorkij meghalt. Mert a Gorkij halála után letartóztatták az egész klinikát. És vagy igaz, vagy nem, de mindenesetre „Se non e vero e bon trovato”, azt mondja az olasz, ha nem is igaz, akkor is jó, jól hangzik, vagy jól kigondolták, jól talál, talál a történet, hogy egy cipész aki bevitt javított cipőket pont abban az időben, amikor a letartóztatások folytak, a cipőkkel együtt az inast is elküldték Vorkutára. Edit: Köllött egy nagy mm... téglalap alakú gödröt ásni. Ástuk mi, ástuk, mert a fene se tudta, hogy mire való? Na most... (szünet) a gödör be lett fedve deszkákkal. Akkor jött egy pasas, aki a... deszkákra így párhuzamosan, tisztes távolságba lyukakat vágott. A lyuktól jobbra, balra... egy ilyen nagy cipőtalpformát csináltak oda, mindegyik lyuk mellé jobbról, balról. Na, végül is csináltak egy ilyen fapalánkot a két lyuk közé. És ez lett a klozet. Bájos hely volt. Az ember letolta a nadrágját, a gimnasztyorka, ez a katonazubbony fölötte, jobbra-balra a lyuktól, azokba a bizonyos talp nyomokba... behelyezte a lábát, és akkor ott elintézte az elintézni valóit. De mögötte is egy ugyan... hát, mint a föcskék az eresz alatt, uram, hát ez gyönyörű volt. Na most, hát én először nagyon szégyelltem magam. Dehát hát valahol ezt el kellett intézni. Nem?... Hát aztán... én csak hallgattam ott, és... Eleinte. Valami gyönyörű volt... Hát ez volt a klozet-klub. Ott olyan finomakat meséltek egymásnak. Aztán, ha valahol egy jó téma előjött, akkor a palánknak a túlsó fele... feléről is beleszóltak. Úgyhogy nagy röhögések voltak. Minden lyuk fölött bizonyos idő múlva... (szünet) mint egy gótikus cseppkő, úgy tornyosult fölfelé a „lényeg” összefagyva. Na, amikor már egészen odáig ért... és akkor már nem lehetett ráülni. Mária: Ahhoz mindig egy létrát támasztottak, és a végén 10–12 latrina volt egymás mellett, és mint a tyúkok, ültünk ott a létra tetején... (nevet) És nevettünk önmagunkon. A kakihegyek: az egyik... sárga volt, mert sárgarépán dolgoztak... a másik céklavörös volt, mert céklán dolgoztak. A harmadik fehér volt, mert azok a marharépán dolgoztak. (nevet) Edit: Na és akkor azt elkezdtük csákányozni. Hát ugye először ezt a... (nyög) cseppkövet döntöttük le... Akik kint voltak, azok ilyen nagy vödröket engedtek le... mm... spárgán, kötélen, mondjuk úgy. És a lecsákányozott „anyagot” fölhúzták és elvitték. Le – föl – el. Egy-egy ilyen uborníjnak a kipucolása, az kvázi, majdnem egy hónapig eltartott... Hát csuda büdösek voltunk, pedig, pedig hát mondom, mínusz... 28–30, 30 fölötti fagyba dolgoztunk. Na, akkor kitaláltuk, hogy... elmentünk a... mit tudom én, melyik nacsálnyikhoz, olyan büdösen, ahogy csak lehetett. És akkor mmm... mondta, hogy na dehát mi van lányok? És mondtuk, hogy mi klozetpucolók vagyunk. De olyan büdösek vagyunk, hogy a saját szagunktól nem tudunk aludni. És akkor kaptunk még két... másik ruhát... amibe otthon átöltözhettünk. Na, ettől függetlenül büdösek voltunk. De nagyon finom hely volt. Te, én ott olyan előkelő emberekkel találkoztam, minta Mara Jarkisch, aki egy koloratúr szoprán volt ugye Berlinből... vagy az Elisabeth Weikert, a... híres hegedűművésznő... hogy másoknak a nevét ne mondjam és ne kompromittáljam. A végén annyira hozzászoktunk, tudod, ehhez a fagyott szarhoz, hogy... (nevet) délbe föl se jöttünk. Hanem, akik ott föl, fönn lejsztoltak... azok leküldték nekünk miszkibe – miszki, tudod, amibe ettünk – az ebédünket. Leültünk egy kupac szarra, ami olyan jó fagyott volt, jó kemény volt, betörültük az ebédünket, kiabáltunk, hogy még kérünk! Te, úgy meghíztunk, mire kipucoltuk, hogy nem is igaz... Ezért mondom neked, hogy a németeknek igaza van... Der Mensch ist ein gewohnheit tirsch... Mária: Szabad ember Szibériában nincs... – vagy ült, vagy ülni fog, vagy ül éppen. Szóval... ez a három meghatározó variációja van az életnek. De szabad ember Szibériában nincs. Mindezek dacára állítom Magának, hogy kultúra szempontjából egyike a legkultúráltabb résznek, mert a cárok óta oda viszik ki az akadémikusoktól kezdve mindenkit. Sára: A kis nemzetek közül majdnem minden intelligenciát elhoztak. Mert az volt az összetartó erő. Tanár, tanítót, lelkészt, mindenkit elhoztak. […]


Irén: Ha közel volt a férfiláger, hát mi nem csináltuk, de voltak olyanok, akik összeszerelmeskedtek, itt-ott elbújtak valahol... és született gyerek. És akkor azokat, akiknek így gyereke született, azokat elvitték egy másik lágerba. Anna: Ott született meg a Gergely... Tajsetba a gyerekotthonba... És... ott voltam, már egy éves volt a Gergely, mikor hazajöttünk. Elmúlt egy éves, mert októberben született, hát decemberben jöttünk haza... Ilona: Gyermeket vártam. És meg is szültem a gyerekemet. Először úgy nézett ki, hogy halva született, de a végén mégiscsak megmaradt. Igaz, hogy sárgasága volt, de... egészséges gyerek volt... Szerencsére rengeteg tejem volt, körülbelül a két és fél, három liter naponta. Úgyhogy nemcsak a saját gyerekemet etettem, hanem a... még egy gyereket vállaltam hivatalosan. És ezért hivatalosan mint dada voltam elkönyvelve. Összesen két dada volt a lágerba, pedig volt vagy 500 gyerek. És ezért nem kellett dolgoznom, a saját gyerekemet gondozhattam egész nap. Hát persze, mire az ember két gyereket, és még jutott egy harmadikra is, és mire ezt véghezvitte, addigra már nem sok szabadideje maradt. Javított kosztot kaptam, olyan értelembe, hogy a pótlékot megkaptam a saját gyerekem után és a másik gyerek után. És ugye nem kellett nehéz munkán dolgozni, mert ők úgy tekintették, az oroszok, hogy mi foglyok vagyunk, de a gyerekek, azok... szabadok. Szóval ők nem voltak foglyok, a gyerekek, azok szabad orosz állampolgárok voltak, csak az anyák voltak foglyok. Voltak itt még kintről hozott gyermekek is. És itt aztán, mikor már egyéves volt a gyerek, akkor már nem szoptattam, akkor mint gyerekgondozónő dolgoztam. És volt egy nagyon rendes orvosnő, aki nagyon megbecsülte a munkánkat. Azt mondta, ha magyar, akkor az csak becsületes tehet. Úgyhogy teljességgel ránk bízták a gyerekeket. Tudták, hogy se nem esszük el előlük az élelmet, se nem lopjuk el tőlük. Akkor mint á... mint gyerekgondozónő dolgoztam. Sajnos, nagyon sok gyerek meghalt – mert kórházi részlegbe voltam. Amikor meghaltak a gyerekek, egy öregasszony mosta le a.. gyermekeket ugye, és öltöztette föl... Az megbetegedett, és akkor nem volt aki a kis hullákat ugye lemossa, és akkor én egy darabig ezt vállaltam. Mert azt mondta azaz orvosnő, hogy nemcsak addig kell a gyerekeket ápolni, ameddig élnek, hanem megadni nekik a végtisztességet... Úgyhogy akkor körülbelül egy olyan 25 gyereket, halott gyereket lemostam. Még jó, hogy valaki figyelmeztetett, hogy azért egy kicsit vigyázzak, mert lehet hullamérgezést is kapni. Mert én ugye, hát ilyenről nekem fogalmam se volt... Akkor a gyerek két éves volt, akkor elvitték Irkutszkba egy gyerekotthonba. Ott egy szemorvosnő nagyon megszerette a gyereket és örökbe fogadta. Hozzá ké... hozzám jöttek többször, hogy adjam a gyereket örökbe, írjam alá, hogy örökbe adom. De én megmondtam, a gyerek nem kincstári, az az enyém, azt én magammal fogom vinni, hogy ha kiszabadulok, és nem adom a gyereket senkinek... De ennek ellenére ez a szemorvosnő magához fogadta, és rendes volt. Mert mikor vissza kellett neki adnia, eljött a lágerig, és állítólag elájult, mikor megmondták, hogy a gyereket elveszik tőle, és velem nem is tudott beszélni. De a gyereknek a kis holmiját, ami volt, még a szalagot is a hajába, azt mindent odaadott... Sára: Sztálinnak a halála. Ami egy nagyon nagy megkönnyebbülést okozott a tábor politikai részlegében. De a suttogó propaganda nagyon gyorsan mindenkivel közölte, különösen a külföldiekkel, hogy egy arcvonással ne áruljuk el azt, hogy ez bennünket felderít, vagy pedig, hogy azt gondoljuk, hogy ettől nekünk jó lesz. Magda: Meghalt Sztálin... Kimegyünk az udvarra, kinn, ahogy kinézünk, mintha ez ez valamilyen erő... honnan került oda, nem tudjuk, a kerítés... kidőlt, az egyik oldala a kerítésnek, de anélkül, hogy bárki ezt... hogy hozzáért volna. És valahogy ez ez... bennünket ez, nekünk egy oly erőt adott, egy olyan löketet adott, hogy... hogy hát, ha ez kidől, akkor végeredménybe ki is lehetne itt menni... Klára: Egy-két hónap múlva kezdték emlegetni, hogy a... szanálni fogják a politikai foglyokat, hogy sokan majd hazamehetnek. Hát én persze nem gondoltam rá. Mi, szóval én azt gondoltam, hogy az oroszokról van szó inkább. Mária: A politikai tisztjeinket, azokat össze-vissza dobálták, egyik lágerból a másikba. Tehát, hogy ne ismerjék az embereket, ne tudják, hogy ki volt besúgó? Szóval teljesen újra kellett nekik kezdeni az egészet. Ez. És mondom, a hangnem, hát az olyan udvarias volt, hogy az embernek néha kiakadt a lélegzete, hogy így is lehet beszélni? Velünk? A legutolsó aljas csőcselékkel? Erika: Nem zárják be a barakkokat, mehettünk éjjel a vécére. Majd aztán elkezdtek virágot ültetni a barakk elé, levették a rácsot... Mert, amikor volt idő, hogy valakinek küldtek virágmagot, és kértük, hogy engedjék meg, hogy a barakk előtt virág legyen... Azt mondták, hogy maguknak nem jár virág. És egyszer csak újságot is kaptunk – persze csak szovjet újságot. Egy kultúrsarkot, vörös sarkot létesítettek, könyvek jelentek meg. Hát persze, ismert könyvek... Majd lemezjátszót hoztak, néhány hangle... néhány lemezt hozzá. Tehát mi olyan szabadon éreztük magunkat ezek után. Milyen elég ennyit adni az embernek, és már boldog volt. Na, és egyszer olvasom az újságot, amiben az áll, hogy Adenauer Moszkvában tárgyalt. […] 14 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Amália: Mindég megijedtünk, ha névolvasás volt, és mindig el kellett menni. Ettől mindig féltünk, mindig megijedtünk, mert mindig az új: hová megyünk megint, hová visznek? Jobb lesz? Rosszabb lesz? Megint útnak indulni, hát ez olyan nehéz volt mindég. Megint elválni a rabtársaktól. Akkor megkérdeztem, miért kell nekünk visszamenni a lágerba? És ő akkor azt mondta: mert a külföldiek hazamehetnek... haza fogtok menni. Mária: Először a németeket vitték el... aztán cseheket, románokat. Magyarokat hagyták utoljára... Margit: Jelentkezni kellett... Vagy négyen vagy öten ültek ottan ilyen katona tisztek, és ott ült középen a nacsalnyik láger. Azt kérdezi, hogy Margaríta Kárli? Mondom: Igen. Azt mondja... akkor csomagoljak össze, mert elmegyek haza... Germániába. Hova? Azt mondja, Germánia. Mondom, ne mondja – mondom –‚ nem is oda való vagyok. Azt mondja: Hanem hova? Mondom: Magyarország, Budapestre. Azt mondja, akkor odamegyek... Gondoltam magamba: mint egy jó hülyére ráhagyják... Egyedül voltam, utánam jött a nacsalnyik kivicsier, ez ilyen kultúros parancsnok... akik ott a barakkba voltak lányok, azoknak mondja, hogy nézzétek jól meg, mert szerencséje van, ő hazamegy... Mondom, mégiscsak igaz lenne? De még mindig nem hittem el... Azt mondja az egyik, hogy én mikor megyek haza? Kérdezi, hogy ka-kaja tü náció? Milyen nemzetiségű vagy? mondja, hogy orosz... Ó, te maradj... üljél csak. Mondta a másik, hogy ő lett vagy litván, mit tudom én. Szigyi, szigyi... Irén: Mondták a lányok ott bent, hogy menjünk a főnökhöz, három német nő, meg én... menjünk a főnökhöz, engednek bennünket haza. Hát nem akartuk elhinni... Margit: Fölszálltunk egy teherkocsira, és az kivitt minket a magadáni kikötőbe... Amikor Magadánba a kikötőbe megállt a kocsi... én föl, odanéztem, ott láttam a... Brément – de én még akkor nem tudtam, hogy az a Brémen... csak egy nagy tengerjáró hajó, személyhajót láttam... Akkor már tudtam, hogy tényleg hazavisznek... (szünet) Beszálltunk a hajóba. Másodosztályú kajütökbe voltunk. Kaptunk pénzt... Tudja, annyi pénzt kaptam fizetést..., hogy amíg a hajóval Vladivosztokba értünk, addigra az egész pénzem elfogyott. Ennyit kerestem 9 év alatt... És akkor jöttünk Szibérián végig. […] Bori: Mielőtt elindultunk, kaptunk 40 rubelt fejenként... És a lágeri kantinba, a „ruhaszalonba” – annak csúfoltuk – az Arankával mindjárt vettünk egy kosztümöt, hogy becsületesen nézzünk ki a hazafelé vezető úton. Kosztümöt? Hát hogy kell elképzelni a kosztümöt? Egy szürke anyag volt, mint a munkásruha... csak egy kis kabát meg egy szoknya volt hozzá. Hát persze aztán az orosz csizma, az rajtunk maradt, abba is jöttünk haza... Klári: Én annyira féltem a hazajöveteltől, hogy... nem tudtam semmit az itthonról. Szóval senkiről se, semmiről nem tudtam. Én féltem attól, hogy hahazajövök, akkor itthon megint ki tudja, hogy mi vár rám? Nincsenek szüleim, egyedül vagyok, akkor mit fogok csinálni? s azért, amiért ott kint voltam... talán azért még, még itthol is elítélnek? Mégis, ha visszagondoltam arra, hogy mennyi sokszor honvágyam volt, és most mehetek haza, és most mégis így kell félni. Hát akkor... valahogy olyan kettős érzés fogott el: most örüljek vagy ne örüljek? Edit: Elindítottak bennünket. Te... még senki nem hitt benne. (szünet) Szóval tudod... ha az ember nagyon sokáig, nagyon-nagyon, szívből, igazán, a lelkéből, a mindenéből akar valamit... Te, ha öt év után bekövetkezik akkor leborulok és áldom az Istent. De ez túl sokára jött... Nem tudom, hogy a többiekből, a többiekbe benne volt-e? De én nem tudtam, hogy hogy jövök haza? Azt tudtam, hogy az anyu megvan, mert az utolsó félévbe kaptam tőle egy levelet. Sőt, egy csomagot is szegénykémtől. Tehát az anyu él. De, hogy... miféle államba jövök haza? Milyen országba jövök haza? […] Rezső: Pár nap múlva jött a bevagonírozásunk. És akkor összeeresztettek. És akkor volt az az ominózus jelenet, hogy a gyerek... ugye mikor mondta, hogy ez a te papád, akkor: páposka, páposka, páposka, és fölemelhettem. Akkor azt éreztem, hogy eddig érdemes volt mindent megtenni. Hát láttam, ő is elérzékenyedik. De... nem akart visszamenni az édesanyjához... Nem akart visszamenni. A többiek is mondták... Kértem a lágerparancsnokot, hogy pár napig lehessen velem. Hát ott álltunk két napig, akkor velem lehetett... De be kellett öltöznöm, mert azt mondta, te nye ruszki, te fasizt vagy... nem is tudsz jól oroszul. És ilyeneket mondott. Kiigazította mindnyájunknak az orosz beszédét. Egy vöröscsillagos sapkát rámtettek, és akkor odavolt, akkor már szeretett a gyerek. […] Edit: A nagy Szovjetunióból mi szabad emberekként jöttünk Csapig... Na persze, hát a vonaton voltak orosz katonatisztek, akiknek voltak ott a paksamétáik a... mi papírjainkkal... Te, most képzeld el, hogy hogy megérkezik az ember Magyarországra... Istenem, hát hét éven keresztül ezért éltem, hogy hazajöjjek. Zsófia: Megérkeztünk a határra... Ott átvettek bennünket a magyarok, mivel hát a vagonból is át kellett szállni... Az oroszok szépen elköszöntek tőlünk... 15 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Anna: A magyarok még csúnyábban fogadtak bennünket, mint akkor az oroszok ahogy átadtak... Mária: Jöttek a... ezek a... az ávósok kutyákkal, fegyverrel. És akkor az oroszok azt mondták nekik, hogy mi nem rabokat hoztunk, hanem szabad embereket... hogy addig nem adja ki a... a... létszámot, vagyis hát az embereit, amíg... amíg a kutyákat meg a fegyveres katonákat el nem küldik... Akkor aztán a... kutyák meg a fegyveres katonák elmentek... csak egy pár kísérő jött, de fegyver nélkül. Edit: Hát ez a valami, valami gyalázatos dolog volt. Küldtek oda ilyen, hogy mondják... ilyen robomobilok, tudod, amibe a a... börtöntöltelékeket szállítják. Hát én is kikukucskáltam az ablakon. Te, ott... emberek így álltak sorba... (sír, szünet) ugyan már, hagyjátok abba, én most sírni fogok... (zokog) Hej!... Na... (szünet, sír) így értem haza a kis hazámba... Magdi: Átvett a magyar állam bennünket, aa... az, ami kint történt, arról beszélni nem beszélhettünk... ez államtitok. […] Sára: Nagyon sokáig... még kenyérgondjaim voltak. Mert öö... féltek attól, hogy miért vittek el? És féltek attól, hogy miért hoztak haza? Mind a kettő félelemre volt ok. Általába’ itt az emberek sok minden miatt féltek... És... én pedig nem féltem már semmitől sem. És akkor a... hát különböző dolgokat csináltam. És az emberek nagyon jók és nagyon rendesek. Általába’ hinni köll abba, hogy az emberek jók... És a... Rádióban... a gyermekosztályon népmeséket fordítottam. Amália: Sehol nem tudtam elhelyezkedni, mindenki félt... Ja, meg ne mondjam, ja, le ne írjam, hogy hol voltam. Ja... mindenki félt tőlem. És nagyon sokan voltak baráti körökbe is ismerősök, akik bizony örültek, ha nem zaklattam őket ugye. Meg is értem, nem is haragszom senkire sem... Na és akkor végre nagy protekcióval... el tudtam helyezkedni az állami gazdaságba... egy... nyári munkára, közönséges munkásnak... Nem vettek vissza a bankomba, sehová se... Mária: Elmentem... gyárba dolgozni... Felvettek. És amikor megtudták, hogy Szovjetunióból jöttem... akkor jött a csoportvezető, és hivatott a párttitkár... azt mondja, asszonyom, azt mondja, magát szemeltük ki annak, hogy itt a... üzembe... nézze aztat, hogy ki hogy dolgozik, mit beszél... milyenek a... hangulat, milyen a hangulat itt a munkások között... Én azt mondtam, nézze uram, én igaz, hogy Szovjetunióba voltam, de azt is tudnia kell, hogy ártatlanul. Én sem a múltba, sem a jelenbe, sem a jövőbe nem leszek áruló... És akkor jöttek mindig, és... meó... Én rólam víz szakadt le, csurgott rólam a víz. És kérdezték, hogy Mária, hát miért félsz ennyire?... Nem mertem elmondani, hogy hol voltam... és hogy énnekem mennyire kell vigyázni... És a Jóisten velem volt, mert egyszer se volt hibám, én annyira odafigyeltem... annyira pontosan csináltam a munkámat, hogy mindig selejt nélkül... jött vissza, és mondták, hogy tökéletes, amit dolgozok... De mégis utána... két hét múlva elbocsájtottak. A rendőrség, az meg állandóan figyelt bennünket. Naponta mondták a szomszédok, hogy: Mária, megint itt volt a rendőrség, érdeklődött utánatok... Irén: Beiratkoztam, miután már haza jöttem, az ápolónőképzőbe, ilyen csecsemő- és gyermekápolónő képzőbe. És 5-ös tanuló voltam... De egy hónapom lett volna vissza a vizsgáig, amikor kidobtak. Azt mondták, nem vagyok megbízható... mivel a fogságban voltam. És ugye a csecsemőket politikára nevelném, meg meg eltenném őket láb alól... Azt’ így kitettek. Nagyon elkeseredtem, idegösszeroppanást kaptam akkor, mert nagyon bántott. Mert én úgy gondoltam, hogy hát jó tanuló voltam... és hogy elvégzek egy ilyen nővéri... ilyen... oktatónővéri tanfolyamot. Kirúgtak. Akkor el akartam menni valahova hivatalba dolgozni, de azt mondták, hogy én csak fizikai munkát csinálhatok. És, hogy nem potyára vittek el. Még ’83-ban is azt mondta egy... illető. Hiába mutogattam a rehabilitáló papíromat, azt mondta, nem semmiért vitték el, Irénke... 35 év 70 nap munkaviszonnyal mentem nyugdíjba, 1960 forint nyugdíjat számoltak el. Hát még a könnyeim is kijöttek... Mert én nem sokat, de úgy gondoltam, hogy 25 000 forintot megérdemeltem volna...

2. Képek




1. A világháború és a Szovjetunió gazdasága RÁNKI György A világháború és a Szovjetunió gazdasága Számos okból rendkívül nehéz áttekintést nyújtani a Szovjetunió háborús költségvetéséről és pénzügyi helyzetéről, s összehasonlítani azt a többi hadviselő ország hasonló adataival. Mivel a Szovjetunióban a legfontosabb termelőeszközök állami tulajdonban voltak, a költségvetés már a békeidőszakban is a nemzeti jövedelem sokkal nagyobb részét ölelte fel, mint más országban, ha ugyan ennek összetétele némileg különbözött is. Költségvetés a háború előtt A közvetlen adózásnak a háború előtt viszonylag jelentéktelen szerepe volt a szovjet állam bevételeiben, jóllehet a különböző kölcsönöket, az állami vállalatok nyereségeiből származó jövedelmek nagy részét az adózás valamilyen formájának lehet felfogni, ami kiegészült a forgalmi adókból származó bevételekkel. Ami a költségvetés kiadási oldalát illeti, ebből a gazdaságba eszközölt állami beruházások jelentették a legfontosabb tételt. De a társadalmi és kulturális kiadások is fontosabbak voltak a költségvetésben, mint a kapitalista országokban. Az 1940-es költségvetés, valamint az 1941-re tervezett költségvetés még mindig a gazdasági beruházásokat tekintette a legfontosabb tételnek, jóllehet ekkor már a katonai kiadások egyre jobban megközelítették a gazdasági beruházásokra előirányzott összegeket. Hadi kiadások Egészében a szovjet költségvetésben folyó áron 499,4 milliárd rubelt fordítottak a háború céljaira, ami 52%-át tette ki a költségvetési kiadásoknak. Viszont 1942-ben a hadviselés a költségvetési kiadások közel 60%-át emésztette fel, és nagyjából hasonló volt a helyzet 1943-ban is. Csak 1944-ben kezdett a hadikiadások aránya csökkenni a költségvetésben, midőn már megkezdődött a visszafoglalt területek helyreállítása. Ez viszont szintén súlyos terhet rótt a gazdaságra. Egészében a Szovjetunió rendkívül nehéz helyzete ellenére is a katonai kiadások aránya nagyjából a többi hadviselő országéhoz hasonló volt. Deficit A háború kitörése előtt a szovjet költségvetés kiegyensúlyozott volt. A háború első esztendejében viszont már deficit mutatkozott, jóllehet éppen erre az évre meglehetősen bizonytalanok az adataink. 1942 folyamán a szovjet adatok 10%-os deficitről szólnak, amely 1943-ban 4%-ra csökkent. Figyelembe véve azokat a súlyos veszteségeket, amelyeket az ország 1941-ben és részben 1942-ben elszenvedett, amikor az ország legértékesebb területei ideiglenesen német megszállás alá kerültek, joggal merülhet fel a kérdés, miként lehetséges, hogy a szovjet költségvetésnek sikerült a deficitet ilyen alacsony szinten tartani. Ha a nemzeti jövedelem a háború előtti 66%-ára csökkent, s az ipari termelés csak 72, a mezőgazdasági termelés pedig csak 38%-át tette ki a háború előtti szintnek, akkor az 1942-re vonatkozó szovjet adatok valószínűtlenül alacsonynak tűnnek. Újabb számítások, melyek különböző szovjet munkákra és forrásokra hivatkoznak, lényegesen magasabbra becsülik a deficitet. James Millar tanulmányában sikeresen összegyűjtötte a háború időszakából a szovjet hadikiadásokra vonatkozó információkat és nézete szerint a szovjet deficit magasabb volt, 21,5%, illetve 10,3% között mozgott. A számítások szerint 1942 volt a deficit éve, ezután a deficit nagysága csökkenni kezdett, viszont még 1945-ben is volt deficit, amelyet a szovjet források nem ismernek el. A költségvetés kiadási oldala világosan mutatja, hogy a háború finanszírozása milyen mértékben vette igénybe az állami költségvetést és a nemzeti jövedelmet, valamint hogy a háborús kiadások következtében milyen mértékben csökkent a gazdaságra, illetve a szociális és kulturális kiadásokra fordított központi és helyi kiadások összege. Abból a 24,4 milliárd rubelből, amelyet a gazdaságba ruháztak be, 14 milliárdot fordítottak az iparra (ebből 12,8 milliárd a nehéziparé), 3,6 milliárdot a mezőgazdaságra és 3,6 milliárdot a közlekedésre és szállításra. A szociális és kulturális kiadások között 8,5 milliárdot fordítottak közoktatásra, 4,3 milliárdot egészségügyre és 6,6 milliárdot egyéb szociális célokra, melyek jó részét a sebesültek, hadiözvegyek, hadiárvák támogatására adták. Adók növelése Az érem másik oldala a költségvetési bevételek alakulása. A háborús kiadásokat a bevételek növelésével fedezték, mindenekelőtt a háború előtt rendkívül alacsony szinten tartott egyenes adók szerepe növekedett, 19 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

másrészt pedig a deficit fedezésére a kormány különböző pénzügyi intézkedéseket hozott, nem utolsósorban növelte a forgalomban levő pénzmennyiséget. A jövedelmek összetételének egyik sajátossága az, hogy a legfontosabb tétel: a szocialista gazdaság eredménye az 1940. évi 158 milliárd rubelről 1942-re 108 milliárdra csökkentek. A háború előtt a szocialista gazdaság szolgáltatta a bevétel 87%-át, a lakosság közvetlen adóztatása alig volt több a bevétel 10%-ánál. 1942-re az arányok lényegesen megváltoztak. Ekkor a szocialista gazdaság a bevételeknek csak 65%-t adta, és a lakosság által fizetett adók az összes állami bevétel 27%-ára emelkedtek. Az adóbevételek növekedése abból adódott, hogy a Szovjetunió elleni német támadást követően számos új adót vezettek be, illetve a régi adóknál megváltoztatták, emelték az adózási rátát. Először is, mindenkire, aki elmúlt 18 éves, egy speciális hadiadót vetettek ki, ennek fizetése alól csak azok kaptak felmentést, akik vagy aktív katonai szolgálatot teljesítettek, vagy ilyennek közvetlen családtagjai voltak. Férfiaknak 60 éven, nőknek 55 éven felül nem kellett adót fizetni. A hadiadó progresszív volt, ami azt jelentette, hogy az alacsony jövedelműek 10%-ot és a magas jövedelműek 12%-ot fizettek. A parasztok – beleértve családtagjaikat – egy meghatározott összeget fizettek. 1941 végén speciális adót vetettek ki az agglegényekre, akik 6%-át fizették jövedelmüknek. Az egygyermekes családok 1%ot, a két- vagy többgyermekes családok pedig fél százalékot fizettek jövedelmük után. A parasztokra ismét határozott összeget vetettek ki. Megváltoztatták a munkások és alkalmazottak ún. kulturális adóját, most ezt is az általános jövedelmi adó részévé tették, s ez 50–100%-kal növelte az ebből az adóformából származó bevételeket is. A forgalomban levő pénzmennyiség 1944 júliusáig a háború előtti szint 240%-ára emelkedett, de 1945 nyarán 380%-kal volt magasabb, mint a háború előtt. Nem világos, mi az oka annak, hogy a háború utolsó éveiben ilyen rekordmértékben emelkedett a forgalomban levő pénz mennyisége. A szakirodalom erre az időszakra is 11–20%-os deficittel számol. Igaz, a deficit egy része már nemcsak a hadikiadásokat, de a meginduló építkezést is finanszírozta. Ez utóbbi fedezésére egyébként is növelték a helyi adókat is. A háború időszakában további bevételt jelentettek a lakosság önkéntes adományai, illetve a kötelező hadikölcsönök, amelyek folyó áron 1942ben 13 milliárd rubelt, 1943-ban 20 milliárdot és 1944-ben 28 milliárdot hoztak a kincstárnak. Igaz, a gazdaság sikeres átalakítása és a növekvő termelékenység eredményeként a szocialista gazdaságból származó jövedelmek – beleértve a forgalmi adókat – 1943-tól ismét növekedtek. Mégis, a lakossági adózás mértéke tovább nőtt és 1943-ban már 40%-át tette ki az állami bevételeknek. Ezek magukban foglalták a személyi jövedelemadót, az állami kölcsönt, az ún. önkéntes adományokat a Vörös Hadsereg alapjára és egyéb vegyes, nem pontosan meghatározott összegeket, amelyek a lakosságtól közvetlenül származtak. Egészében azt mondhatjuk, hogy a lényegesen megnövekedett adók és hadikölcsönök a háború egész időszakában a bevételek 40%-át tették ki. A deficitet tehát – bármekkora volt is – vagy az adósságok növekedésével vagy inflációval fedezték. Árak A szovjet kormány árpolitikája rendkívül szigorú volt, és legalábbis ami az alapvető élelmiszerek adagolását illeti, részben sikeres is. Az élelmiszerárak szubvenciója már korábban is lényeges része volt a szovjet gazdaságpolitikának. A stabil árakra törekvő gazdaságpolitika természetesen ellentmondásban van a pénzforgalom növekedésével, a termelés visszaesésével és a rendkívül nagymértékű élelmiszer- és fogyasztásicikk-hiánnyal. De a költségvetési szubvenció 1940-ben 5,1 milliárd és 1945-ben 13,9 milliárd, s ez magyarázhatja, hogy az adagolt élelmiszerek esetében sikerült megmaradni a stabil áraknál. Így nem annyira nyílt inflációról, hanem visszatartott inflációról beszélhetünk, hiszen a kiskereskedelmi forgalom a hadsereg szükségletei, a termelés visszaesése a háborús rombolások következtében erősen visszaesett. Kiskereskedelmi forgalom a Szovjetunióban a háború alatt (folyó áron, milliárd rubel) 1. 17,5 2. 15,3 3. 7,8 4. 8,3 5. 11,9


6. 16,0 A háború legrosszabb éveiben – 1942-ben és 1943-ban – a kiskereskedelmi forgalom értéke a felét sem tette ki a háború előtti szintnek. Mivel számos gyárban bevezették a napi egyszeri, később egyes üzemekben a napi kétszeri meleg ételt, a tényleges fogyasztási szint ennél kedvezőbb lehetett, viszont más források az állami kiskereskedelem értékében még nagyobb visszaesésről szólnak. Az állami és szövetkezeti szektor által forgalomba hozott élelmiszerek értéke ugyanis 18 milliárdról 3,8 milliárdra, az iparcikkeké 6,1 milliárdról 2,1 milliárd rubelre csökkent. A legfontosabb élelmi szerekből és iparcikkekből a készletek a háború előtti töredékére apadtak; húsból például 35, tojásból 30, halból 33, sajtból 50, cukorból 20, teából 45%-ra. A textiláruk készlete a háború előtti szint 10–25%-a körül mozgott. A jegyre szolgáltatott cikkek ára – mint jeleztük –‚ amely egyébként a Szovjetunióban rendkívül alacsony volt, nem változott a háború folyamán. Más cikkeké viszont – jórészt a hiány következtében – erősen emelkedett, például a boré, a sóé és a vodkáé, amelynek árát a kormány a háború alatt több mint ötszörösére emelte. Az állami szövetkezeti szektor árai – ha eltekintünk a jegyre adagolt cikkektől – egészében több mint 100%-kal emelkedtek. A kolhozok által forgalomba hozott szabadpiaci cikkek ára ennél jóval erősebben emelkedett. A kolhozpiaci árak indexe 1943-ban 1396 volt (1940=100). 1945-ben az ellátás javulása következtében az árindex 624-re csökkent. Egyes számítások szerint a súlyozott árindex, amely a jegyre adott cikkek kötött árait és a szabadpiaci árakat egyaránt figyelembe veszi, az egész árnövekedés megkétszereződésére következtet. Természetesen ezt a számítást is fenntartásokkal kell kezelnünk. Jegyrendszer, reálbérek Eleinte a kormány erősen arra törekedett, hogy a béreket a háború előtti szinten tartsa, de ez egyre nehezebbnek bizonyult, és később nem is ragaszkodtak ehhez a politikához. Sőt, ellenkezőleg: egyes kulcsiparágakban vagy kiemelt területeken a szakképzettebb vagy magasabb teljesítményt nyújtó munkásokat magasabb bérekkel és különleges kedvezményekkel jutalmaztak. A jegyrendszert eleinte csak Moszkvában, Leningrádban és néhány más nagyobb városban vezették be, később azonban kiterjesztették további területekre is. Az iparcikkekre 1942-ben alkalmazták. A jegyrendszernek részben az volt a feladata, hogy korlátozza a keresletet és erősítse a szocialista gazdaságban korábban is meglevő tendenciát: a pénzügyi szabályzók helyett az adminisztrációs szabályzók elsőbbségét. Viszont a forgalomban levő pénzmennyiség 30 milliárd rubel értékű növekedése világosan mutatja, hogy nem tudták elkerülni sem az inflációt, sem az áremelkedést és ezek hatását a fogyasztásra. A probléma lényege az volt, hogy a pénzjövedelmek egy része gyakorlatilag értéktelenné vált, hiszen a legtöbb élelmiszer és iparcikk jegy nélkül és sok esetben még jegy ellenében is megvásárolhatatlan volt. A kormány ugyan a vásárlóerő jelentős részét elvonta az adókölcsönök és önkéntes adományok útján, de ez nem volt elegendő. A felesleges vásárlóerő nem adminisztratív úton történő levezetésére először 1944-ben tett kísérletet a kormány, amikor a szovjet gazdaság nehéz helyzete enyhülni kezdett. Ekkor ugyanis néhány állami üzletben a jegyeken túlmenően is lehetett bizonyos árukat vásárolni, természetesen négyszer, ötször magasabb áron. De még így is lényegesen olcsóbban, minta kolhozpiacon vagy a feketepiacon. Mindezeket figyelembe véve arra a következtésre juthatunk, hogy a növekvő névleges bérek és a jegyrendszer ellenére is a munkások és alkalmazottak reálbére mintegy 50%-kal csökkenhetett a háború legrosszabb éveiben, 1942-ben és 1943-ban. A szovjet hadigazdaság pénzügyi eredményeit végül is abban foglalhatjuk össze, hogy természetesen a német támadás miatti súlyos veszteségekért magas árat kellett fizetni. De a szovjet hadsereg makacs ellenállását, majd győzelmét a Szovjetunió egész lakosságának küzdelme támogatta, s ezért fogyasztásuk; életkörülményeik erős leromlása ellenére is, vagy éppen annak árán, sikerült a megfelelő hadigazdaságot kiépíteni. Katonák és civilek egyaránt osztoztak a szenvedésekben, amit a háború okozott. A szovjet gazdaság eredményei nélkül a győzelem nem lett volna lehetséges.

2. Képek




1. A Görgey-kérdés 1945 után FIGYELŐ KOSÁRY Domokos A Görgey-kérdés 1945 után 1949 márciusában vette át a Magyar Történelmi Társulat elnökségét Andics Erzsébet. Felkérték Sólyom László altábornagyot, hogy 1848/49 témájával foglalkozzék. Ezt ő el is kezdte, és az első cikkeiben, amelyek még a Honvéd című lap 1948-as évfolyamában láttak napvilágot, tulajdonképpen azt próbálta megrajzolni, hogy a régi világ tisztjéből hogyan lesz vagy nem lesz az új világ hű tisztje. S azt próbálta bemutatni, hogy Görgeynek ez nem sikerült, de ő őszintén és tisztességesen az új mellett foglal állást. Ennek persze megvoltak a politikai velejárói, úgy hogy 1949 májusában, Buda visszafoglalásának emlékünnepén kifejtette, hogy 1848/49-ben elmulasztották a leszámolást a belső ellenségekkel és árulókkal, de most ebből tanulva az új hadsereg „egy emberként zárkózzék fel a magyar nép politikai vezére mögött”. Ha nem tudnánk, Rákosi Mátyásról van szó. A Magyar Történelmi Társulat egy emlékezetes ülésén, 1949. október 14-én, amely A szabadságharc bukásának katonai okai címet viselte, az előadó, ugyancsak Sólyom László, kifejtette, hogy aki hazaárulót véd, az természetesen maga is hazaáruló. Azt is előadta, hogy én a könyvet Gömbös Gyula megbízásából írtam. Meg kell mondanom, soha sem az őszinteségét vagy a tisztességét – utólag sem – vontam kétségbe. Kétségbeesett pálya volt az övé. Teljes őszinteséggel akarta az újat. Nem ő tehetett róla, hogy ha a sztálini politika társaival együtt őt is tönkretette. Hiszen amikor ezt az előadást tartotta, kollégáit, barátait már letartóztatták, s a legkeservesebb sors várt rájuk. Az ülés után Andics Erzsébet mint elnök nekem támadt, hogy az alkalmat nem használtam ki, nem gyakoroltam önkritikát, és hogy most akkor hogyan érzem magam? Nem tudtam mást felelni, mint azt, hogy lelkiismeretfurdalásom van. Miért? – kérdezte. Azért – feleltem –‚ mert katonai hibákról szólva annyit emlegették az én hibáimat, hogy most az az érzésem, hogy ha egy kicsit jobban igyekszem, talán megnyerjük a szabadságharcot. Meg kell mondanom, hogy ez az akasztófahumor népszerűségemet nem fokozta, de nem is ez idézte elő azt, hogy népszerűtlen legyek. Ezekben az években az sem volt nagy vigasz, hogy teljes mértékben igazolódott elképzelésem arról, hogy a Görgey-kérdés téves megítélése mennyire politikai manipuláció dolga. A Kossuth Emlékkönyvben, amely 1952-ben látott napvilágot, Andics Erzsébet Kossuth harca az árulók és megalkuvók ellen címen írt tanulmányt, amely aztán több változatban is napvilágot látott. Ebben egyértelműen ellenforradalmi erőnek minősítette az ún. békepártot, és természetesen vele együtt Görgeyt. A Rákosi Mátyás és a magyar történettudomány című brosúrában pedig, amely a Századok 1952-es évfolyamában jelent meg, és amelynek szerzőit jótékony homály fedi, bár nem teljesen, hivatkozik Rákosi alapvető megállapítására, amelyek „a tömegek döntő forradalmi szerepére mutatnak rá, Görgey és a Görgey vonalát napjainkban folytató reakciós történészek álláspontjával szemben”. A kutatók dolgoztak tovább, de súlyos politikai nyomás alatt. Az idősebb, már kész történészek esetében, akik vagy félreállítódtak, vagy akiknek több-kevesebb pályamódosítással kellett az új helyzethez alkalmazkodniuk, ez a politikai nyomás kétféle módon volt észlelhető. Az egyik az volt, hogy szövegükbe amolyan dekorációs elemeket illesztettek bele, amelyek nemigen következtek saját anyagukból, de amelyek elfogadhatóvá tették az írást. A másik az, hogy forrásaik elemzése során nem vettek észre olyan mozzanatokat, amelyek pedig másként az ő felkészültségüket tekintve aligha kerülték volna el figyelmüket. Gyakorlott kutatókról van szó. Egyik kitűnő történészünkről, aki abban az időben Kossuth iratai összegyűjtésében találta meg menedékét. Barta István olyan szakember volt, akinek sem a jóhiszeműségében, sem a felkészültségében nincs okunk kételkedni. Az ő munkásságán mégis nyoma van mindkét jelenségnek. Kossuth és Csányi című dolgozatában 1952-ben azt írja, hogy „Csányi nem vette észre 1848 őszén”, hogy Görgey elindult azon az úton, amely „a kalandorok cinizmusához, illetve az áruláshoz vezet”. Ez utólagos okoskodás, amely vakságban marasztalja el nemcsak Csányi Lászlót, hanem Kossuthot is, mert akkoriban ő sem vett ilyesmit észre. Mivel azonban Csányi az utolsó napokban is Görgey oldalán állt, ehhez további magyarázat kellett: az, hogy Görgey minden bizonnyal kedvező feltételeket helyezett kilátásba az oroszok részéről. Erre nemhogy nincs bizonyíték, de inkább az ellenkezőjére vannak jelek. Barta szerint Csányi azért maradt itthon és vállalta a halált, hogy a tévedésért önmagát büntesse meg. Csányinak más nyilatkozatait ismerjük: ő a haza bukását nem akarta túlélni. De van a második jelenségre is példánk: Barta fő teljesítményét Kossuth összes munkáinak hatalmas kötetei alkották. Ezekben benne van az 1849. június végi és július eleji konfliktus időszakának is minden fő 24 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

dokumentuma. Június végén már drámai volt a helyzet. Ne becsüljük le a szabadságharc vezetőit. Ezek pontosan tudták, hogy a katasztrófa árnyékában mozognak. Azt is, hogy a szabadságharc nem végződhet sikerrel, akármit mondtak közben. De az senki számára nem volt mindegy, hogy miként. Az 1849. június 26-i minisztertanácson Görgey azt javasolta, hogy csapást csapásra mérjenek Ausztriára, mert az az igazi ellenfél, az van közelebb, az a veszedelmes bosszúálló. Az oroszokat pedig valahogy addig tárgyalásokkal vagy egyéb úton késleltetni kell. Ezt a Minisztertanács elfogadta, Kossuth több levélben sürgette ennek végrehajtását. Június 30-án reggel Görgey a 339. számú levélben megírta, hogy igen, meg fogja támadni az osztrákokat, Komáromnál összpontosít. Közben azonban június 29-én összeült egy új haditanács Görgey nélkül, ahol Dembinski javaslatát elfogadták, hogy megváltoztatják a tervet és Szeged felé, délkeletre fognak levonulni. Dembinski oly mértékben tisztában volt a szabadságharc várható bukásával, hogy már kikérte az útlevelét, hogy távozzék az országból. Ez az új terv a menekülés stratégiája volt, amely maga után húzta és egyesítette a magyar seregekkel szemben az orosz és az osztrák erőket, ahelyett, hogy szétválasztotta volna őket, s egyúttal feladta az ország nagy területeit. A haditanács persze tudta, hogy Görgey ezt ellenezni fogja, ezért három tekintélyes és jelentős férfit küldött hozzá, hogy rávegyék. Ez meg is történt. Görgey – nem először – engedett Kossuth kívánságának és június 30án egy újabb levelében, amely a 340. számot viselte, kijelentette, hogy jobb meggyőződése ellenére elfogadja a változtatást és levonul. Csak éppen az történt, hogy Kossuth előbb kapta meg a 340. sz., és csak utána a 339. sz. levelet. Ebből azt következtette, hogy Görgey megszegte szavát, azonnal körlevelet küldött az összes parancsnokhoz, letette Görgeyt a fővezérségről, és elparancsolta tőle a Kmetty-féle hadtestet, amely nélkül kellett aztán Görgeynek a július 2-i csatát megvívnia. Barta elsőnek állította rendbe ezeket az iratokat. Szövegében mégis átvette a vádat, hogy Görgey megszegte a szavát. Olyan atmoszférában élt, hogy nem jutott eszébe kételkedni az elfogadott tételben, meg arra figyelni, hogy esetleg Kossuth is tévedhetett. Más kategóriát képeztek azok az akkor még fiatal kutatók, akiknél ilyen adaptációs nehézségek nem merültek fel, és akik lelkesen követték, karolták fel az újat szőröstül-bőröstül, benne látták a jövő útját. A társadalmi erők elemzése, mondhatni, revelációként hatott rájuk, és egyben ígéretként is, hogy a jövőben nem fognak olyan szörnyűségek előfordulni, amilyenekkel a múlt fenyegette őket. Olykor még rá is licitáltak a hivatalos pártvonalra, mert elvárták tőlük, hogy „pártosan” foglaljanak állást, ami azt jelentette, hogy a múlt pozitív törekvéseivel nemcsak együtt kell érezni, hanem a történelmi információkat önkényesen is adaptálni kell ehhez a szimpátiához. Teljesen érthető, hogy ez a nemzedék szabadulni próbált a múlt gyötrelmeitől, ami persze nem azt jelenti, hogy a jövőben a megmérettetésre nem kerül sor a szakmai eredményeket illetően. De ez a sztálini koncepció egyszersmind csapdának is bizonyult, mert ettől borzasztó nehéz volt szabadulni. Utóbb a legkirívóbb túlzásokat megpróbálták kiküszöbölni, de a lényeg sokban megmaradt. Ebben Görgey úgy szerepelt, mint a nemesi osztályhelyzet által meghatározott ember, a békepárt szövetségese, akinek természetesen az ellenforradalom táborában van a helye. Görgey persze ebbe nem egészen illett bele. Vagyontalan volt, anyja polgári származása miatt családi konfliktusok emlékét őrizte. A Márczius Tizenötödike című radikális lap, amelyet Petőfi barátja Pálffy Albert szerkesztett, nemcsak kezdetben, majd tavaszi hadjárat idejét foglalt állást Görgey mellett, hanem a júliusi konfliktus idején is Görgey pártját fogta azzal a Szemere-kormánnyal szemben, amelyet éppen a nemesi reakció kiszolgálásával, a táblabíró-politikával vádolt. Pálffy és társai nem voltak vakok, pontosan tudták, hogy kivel állnak szemben. Így aztán ebben az új koncepcióban bizonyos ellentmondások, hézagok keletkeztek a hivatalos felfogás és a valóság között. Ezeket azután a szegény történészek kezdetleges és lapos pszichologizálással próbálták kitölteni, azzal, hogy ez a Görgey milyen cinikus, áruló, kalandor meg destruktív jellem volt. Ez persze nem történelem. Bizonyára szükségtelen nekünk ma azt a forradalom-koncepciót fenntartani, amelyet a sztálini Szovjetunió dolgozott ki. A magyar forradalom és a magyar szabadságharc normális történelmi megközelítéssel is óriási történelmi fontosságú esemény, amelyet tisztán e rárakódott rétegek leválasztása után tudunk megtekinteni. Nem fogom végig sorra venni az összes egykori kiadványt, bár a kísértés nagy, mert a téma nagyon érdekes és tanulságos. Csak egy-két esetet idéznék. Amikor akadt valaki a fiatalok között, aki az 1848 őszi népfelkelésről írt, munkájában (1953) csak annyit mondott, hogy Görgey 1848 őszén még nem azonos „a hazáját később eláruló fővezérrel”, máris éles támadás érte bal felől, és ’56 átmeneti enyhülése kellett ahhoz, hogy visszautasíthassa ezeket a vádakat. Azután jött 1956 után a megtorlás, és akkor megint szigorúbb lett a képlet. Volt, aki az oroszok tisztára mosása érdekében egyértelműen Görgeyt tette felelőssé Arad-vár megadásáért, amire ő beszélte rá Damjanichot. Holott pontosan tudjuk, maga Haynau is megírja egyik levelében, hogy Buturlin cári tábornok becsületszavát adta Damjanichnak a szabad elvonulásra és megvédelmezésükre. Számos, akkor még fiatal történész szintén részt vett ebben a szigorodásban, Görgey álláspontjának hátráló megfogalmazásában. Ebbe a kategóriába tartozik egy kevésbé fiatal szerzőnő igen gyenge könyve is a „független magyar külpolitikáról” amely Görgey megítélése szempontjából egyszerűen irreális.


Nagyobb mozgásteret képviselt a szépirodalom. Ennek jeléül a vélemények is megoszlottak. Sőt, Illyés Gyula maga is kétféle véleményt képviselt egymás után. Fodor András emlékezéseiben Fülep Lajos nyilatkozatát idézi, hogy Illyés előtte korábban Görgey-párti álláspontot képviselt Kossuthtal szemben. Sőt, hozzáteszem, hogy 1948. január 1-jén különvonat indult Kiskőrösre, amelynek egyik fülkéjében hárman beszélgettünk, Illyés Gyula, Révai József és jómagam. Egész úton Illyés Gyula magyarázta Révai Józsefnek, hogy Görgey kitűnő hazafi volt és reális ember. Láthatólag nagyon jó tájékozottságról tett tanulságot. De amikor utóbb a Fáklyaláng több változatának megírására sor került, és konzultált velem, elmondtam, hogy valójában mi történt Aradon 1849 augusztusában, és hogy Kossuth nem akart népforradalmat, akkor azt mondta, hogy hát igen, de ezt így most nem lehet megírni. Illyés, semmi kétségünk ez iránt, a nemzeti érdekeket igyekezett képviselni. Ebben az ő álláspontja teljesen egységes. Azt nézte, hogy az adott viszonyok között miként lehet éppen a nemzeti érdekeket védeni. Jellemzően mutatta ezt Hajszálgyökerek című dolgozata. Egy Franciaországban élő, a történelmet enyhén szólva felületesen kezelő újságíró kitalálta azt, hogy Régusse városában a 16. század óta éltek magyarok, mint egykori török hadifoglyok és ennek hagyománya a hajszálgyökerek biztonságával kapcsolja őket a magyarsághoz. Ezt Illyés átvette. Régusse-be küldtünk szakértőket, magam is megfordultam ott. Az egész történetből egyetlen szó sem volt igaz. Én ezt szóvá tettem Illyésnek, mire rám nézett, és rekedtes hangján, kedves, féloldalas mosolyával így szólt: ti történészek mindig a részletekkel törődtök. 1956 után a nemzeti romantika a politikában háttérbe szorult. Érthető módon, mert a fiatalság 1956-ban egy kicsit komolyan vette azt, amit a nemzeti függetlenségről tanítottak neki, és saját elnyomói ellen fordította fegyverét, 1848 példáját követve. Ez az az időszak, amikor már játszani engedik Németh László Görgey párti drámáját, az „Árulót”. Görgey, aki ott Klagenfurtban, még keserűséggel teli fiatalember, ebben a darabban meghiggadt, bölccsé öregszik, aki elhiszi, hogy a nemzetnek bűnbakra van szüksége. Ezt természetesen megtámadták, ha nem is feltétlenül jó irányból, mint ahogy megtámadták utóbb Féja Gézának Visegrádi esték című könyvét is, amely tulajdonképpen a szerzőnek a legjobban megírt történeti jellegű munkája, csak hát a Görgey kérdés megítélésére megint nem alkalmas, főleg nem abban a sajátos párbeszéd-formában, amelyben az öreg Görgey vitatkozik Kossuth árnyával. Mivel a rendszer 1956 után jobbnak látta elhatárolni magát a romantikus nacionalizmustól, más tételt kellett felállítani, aminek az alapján el lehetett ítélni Görgeyt. Addig azért támadták, hogy állítólag konspirált az osztrákokkal. Most meg azért, hogy nem tette ezt. Andics Erzsébet új tétele 1964-től kezdve több hazai és külföldi változatban az volt, hogy Schwarzenberg herceg látva Ausztria rossz helyzetét, és a magyarok elszántságát, azt javasolta, hogy amnesztiát kell a magyaroknak biztosítani. Erre nézve a felterjesztést augusztus 16-án meg is fogalmazta, de aztán jött Görgey fegyverletétele, megakadályozta ezt, s ezért augusztus 20-án egy új állásfoglalás született, már a bosszú jegyében. Ennek a tételnek nagy hatása volt. Még hosszú éveken át utóbb is, jól képzett történészek vitatkoztak azon, hogy vajon miért volt ez a fordulat? Akadt, aki feltételezte, hogy reakciós magyar arisztokraták vették erre rá Schwarzenberget. Schwarzenbergnek azonban nem volt szüksége bosszúállás céljából magyar arisztokratákra. A valóság rendkívül egyszerű. Elég kézbe venni a Wiener Zeitung egykorú számait és végigolvasni, hogy miként jöttek a jelentések, augusztus 15-én kapta meg Haynau az oroszoktól a jelzést arra, hogy a magyaroktól tárgyalási készség mutatkozik. Félő volt, hogy a rivális oroszokkal fognak tárgyalni. Erre jött az amnesztia elképzelése. Tizenhatodikán már nem terjesztette föl este, mert aznap este értesült az augusztus 9-i temesvári csatáról, Haynau győzelméről, Dembinski, illetőleg Bem seregének teljes vereségéről. Ez a hír augusztus 17-én reggel már a bécsi lapokban olvasható. Tehát a fegyverletétel híre előtt. Vegyük tudomásul, hogy a temesvári csata volt a magyar szabadságharc bukása. Nem az oroszok győzték le Magyarországot, Haynau győzte le Temesvárott a magyar fősereget. Ez a kemény, keserű valóság. Temesvár volt az, amely a helyzetet megfordította, amely lehetetlenné tette a szabadságharc folytatását. Mint tudjuk, Temesvárra úgy került sor, hogy Dembinski a parancs ellenére, a menekülés stratégiáját követve, Arad helyett Temesvárra vonult, s ezért nem tudott Görgeyvel egyesülni. De Temesvár abban is forduló volt, hogy addig az oroszok szava lényegesen többet nyomott a latba, mint az osztrák győzelem után. Próbálkozásuk a bosszú ellen – már nem bírt azzal a súllyal, mint korábban bírt volna. Mondhatni, a hetvenes évek végéig ez az Andics-féle tarthatatlan koncepció volt az uralkodó, amellyel szemben hiába próbált bárki is fellépni. Antall József, mai miniszterelnökünk, aki fiatalon, még egyetemi hallgatóként, nyári gyakorlaton a Görgey Levéltár anyagát rendezte az Országos Levéltárban és hozzá repertóriumot készített, még 1968-ban, majd 1973-ban is, hiába próbált tanulmányt közöltetni és reális képet adni erről az évszázados perről. Sem az Élet és Tudomány, sem más folyóirat nem volt hajlandó ezt közölni. Azt hiszem én voltam az egyetlen lektor, aki közlésre javasolta. Az egyik bíráló – kezemben van kéziratban az egész anyag – egyenesen úgy fogalmazott, hogy lehet, hogy ebben vagy abban Antall Józsefnek igaza van, de ezt ne a nagy nyilvánosságnak szóló folyóiratban közölje. Mert ugyebár kétféle igazság volt. Átugrom azokat vitákat, amelyek a hetvenes években folytak. Átugrom azt is, ami közben egy-két könyvben használható mozzanatként jelentkezett. De azért az oktatás köréből, amely sokat rombolt a fiatal nemzedék 26 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

magyar történelmi gondolkodásán, hadd idézzek két dolgot. Perczel Miklósnak, Mór fivérének, van egy érdekes naplója az emigrációról. Ezt 1977-ben válogatva közzétette Závodszky Géza tanár. A válogatás egy kicsit önkényes. Összehasonlítottam a kiadott szöveget a Széchényi Könyvtárban őrzött eredeti kézirattal. Kihagyja – mint ő maga írja – az indulatos, igazságtalan támadásokat. Ami azt jelenti, hogy ha Perczel elégedetlen Kossuth szerepével, azt ki hagyja, ha elégedetlen Görgey szerepével azt nem hagyja ki. Ha Klapka szerepével elégedetlen, azt is kihagyja. Jegyzetei pedig teljesen elfogultak. Görgeyt elítéli a debreceni csata ügyében, ami ma már lerágott csontnak sem tekinthető. Azután Perczel egy helyen azt írja, hogy bizonyos könyv gyalázatos, mert dicséri Görgeyt, és helyesli udvarnokainak lekaszabolását. Závodszky ehhez a következő jegyzetet fűzte: „Az aradi tizenhárom vértanúról van szó”. A valóságban azonban Udvarnoky Géza lekaszabolásáról volt szó, egy szerencsétlen fegyelmi vétség ügyéről. Kérem, ilyen tájékozatlansággal nem lehet szövegeket kiadni. S ilyen elfogultsággal nem lehet tankönyveket sem írni, mert ugyanez a szerző írta meg azt a középiskolai tankönyvet, amelyből még az én unokáim is tanultak, és amelyik élesen elítéli Görgeyt, Perczel Mór arcképe alá pedig ezt a jellemző kijelentést írja fő érdemül: ő volt az, aki elsőnek nevezte árulónak Görgeyt. Deák István, Amerikában élő jeles magyar történészünk, a Columbia Egyetem tanára, nagyon szép könyvet írt Kossuthról, amely mentes a hazai merev sablonoktól. De még nála is felfedezhető azok némi hatása. Azt írja az egyik helyen: hogy a Görgey-féle június 26-i komáromi központosítási terv azért nem volt jó, mert Komárom „legfeljebb egy évig tarthatta volna magát. És ha elesik, akkor mi lesz?” Hetven lappal odébb azt írja: „Görgey Világoson, ha nem adja meg magát, ha még néhány hétig, vagy akárcsak néhány napig tovább húzza a háborút, talán bizonyos feltételeket elérhetett volna.” Ez az Andics-féle elméletre utal. Mert az kétségtelen, hogy volt bizonyos kis remény a küzdelem elhúzására addig, amíg az orosz télire visszavonul. Csakhogy Aradnál erre már semmi lehetőség nem volt. Komáromnál viszont – a szerző szerint – egy év. Jobb, ha nem kerülünk önmagunkkal ellentmondásba. Egy pár nevet idézek csak befejezésül. Herczeg Gézáét, aki mint jogász, valahogy több szabadságot engedhetett meg magának, mint a történészek, és a Történelmi Szemlében egy jó, gondolatébresztő cikket közölt 1981-ben Görgeyről. Idézhetem azt a rendkívül fontos forrásfeltáró, jegyzetelő, kritikai munkát, amelyet Katona Tamás fejtett ki több éven át emlékiratok, dokumentumok kiadásával, nem utolsósorban azzal a kitűnő életrajzi bevezetéssel, amelyet Görgey Artúr emlékiratainak magyar fordítása elé írt. Említhetném Bóna Gábor könyveit a szabadságharc tisztjeiről, meg összefoglalását Magyarország hadtörténetében (1984). Említhetném Pusztaszeri László munkáját, amelyről egyik bírálója azt írta, hogy ha nem is teljes siker, de siker. Említhetném a Glatz Ferenc által szerkesztett História című lapot, amely a nagyközönség számára is prezentálta annak veszélyeit, hogy Magyarországon a közvéleményben az árulási hisztéria tovább él, s ahol épületes történeteket olvashatunk arról, hogy a temetőben hogy próbálták Görgey rendbe szedett sírját meggyalázni, s ráírni, hogy áruló. Mert ugyebár ez a spontán népi reakció, amelyet természetesen dogmatikus szerzők hintenek el a sajtó és az iskola segítségével.* 1986-ban már meg lehetett rendezni Visegrádon egy Görgey-kiállítást, ahol többen próbáltuk elmondani a véleményünket. 1987-ben még mindig akadt olyan újságíró, Rónai Mihály András, aki idétlen mocskolódó cikkben fordult szembe ezzel a normalizálási folyamattal. A fiatal kutatóknak azonban már talán mégis szabadabb lett az útja. Főleg Hermann Róbertnek igen alapos és jó dolgozataira gondolok. És most már arról is szó esik, hogy legyen Görgeynek újra szobra. Elértük tehát a millenniumot? Kitört a béke? Rendbe jöttek a dolgok? Talán jobb azt mondanunk, hogy egyik az, hogy úgy normalizálódunk, mint a két háború között, vagyis a kegyetlen viták más területre mennek át, csak most éppen nem Görgeyről vitatkoznak annyira, hanem más kérdéseken, nem kevesebb idétlenséggel. A másik lehetőség az, hogy történelmi gondolkodásunk végre általában megszabadul azoktól a tehertételektől, amelyek történeti tisztánlátásunkat zavarják. Nemzetközi feltételek szempontjából mind a két lehetőség nyitva áll. Saját akaratunkon, belátásunkon és tehetségünkön múlik, hogy melyiket választjuk a kettő közül. Nem mindegy, hogy melyiket, mert a magyar történeti gondolkozás és annak kifejeződése a sajtóban és a telekommunikációs eszközökben ma sem elszigetelten alakul egy csendes-óceáni szigeten, hanem jelentős nemzetközi visszhangja van. Akik így vagy úgy megszólalnak, felelősek Magyarország nemzetközi visszhangjáért. Jó lenne, hogy ha a második lehetőség valósulna meg a magyar történeti gondolkozásban. Az, amelyik az európai racionalitásnak megfelel. Nem csoda, 1849 után is így volt, hogy az a sokkhatás, amely a nemzetet az elmúlt évtizedekben érte, arra tette hajlamossá a társadalmat, hogy a racionalitás szintjéről az indulatok szintjére visszaessék. 1849 után ezt egyebek között, az ál-Petőfik és a külsőleges, frázisos hazafiság felbukkanása jelezte. Ma is vannak mesék: Barguzini ál-Petőfikről, amelyeknek egy művelt országban soha nem lett volna szabad ilyen sajtóvisszhangot kapniuk. Van folytatása a nacionalista romantikának és a nemzetközi tájékozatlanságnak is.


Ha van a szakmai közösségnek és a nemzet jövőbeli sorsáért felelősséget érző művelt közvéleménynek fontos feladata, akkor mindenesetre ennek minősül az is, hogy ennek az indulatok szintjére való visszasüllyedésnek, a rossz hagyományok felélesztésének útját álljuk, és igyekezzünk a magyar múltat felelősséggel úgy megközelíteni, ahogy az valóban történt. A cél: történelmi gondolkozásunkat tisztán tartani. Ez a Görgey-kérdés tisztázásának célja is. * A História 1985/1. A magyar történelem „árulói” c. tematikus számában Benda Kálmán a szatmári békét megkötő (1711) Károlyi Sándort, Kosáry Domokos Görgey Artúr történelmi szerepét, Pusztaszeri László a világosi fegyverletételben vezető utat mutatja be. Glatz Ferenc cikke az áruló-mítosz és a szovjet rendszer összefüggéseit mutatja ki, dokumentálva, hogyan keletkezett a Szovjetunióban a belső ellenség elleni áruló-mítosz, majd Sztálin hogyan alkalmazta mindazt a szociáldemokráciára. Az MDP ideológiája így találkozhatott a függetlenségi kultusz áruló-mítoszával, a dogmatikus történetfelfogással. (A szerk.)

2. Képek




1. Az 184849-es gyûjtemény Aradon NAGY Ádám 1848–49-es gyűjtemény Aradon Kiállítás Szegeden 1992. októberében kiemelkedő jelentőségű kiállítással emlékeztünk meg a szegedi Móra Ferenc Múzeumban az 1848–49-es magyar forradalomról és szabadságharcról. Az aradi múzeum relikviagyűjteményéből mintegy félezer darabot mutattunk be. Az esemény méltán keltette föl először a napi sajtó figyelmét, majd a nagyközönség régen látott őszinte érdeklődését. Aradon először 1867 augusztusában emlékeztek meg az ott kivégzett 13 vértanúról. Országos dalárdatalálkozó volt ekkor. A résztvevők spontán vágya és akarata hozta úgy, hogy több ezer fős tömeg vonult ki a kivégzés feltételezett színhelyére, ahol egy tizenhárom ágú, kiszáradt eperfával állítottak emlékjelet. Dalosokról lévén szó, a Szózat és a Himnusz hangjai keretében felolvasták a kivégzettek neveit. A kiegyezés így is éreztette hatását. Az engedély nélküli ünnepségnek, tulajdonképpen semmi következménye nem volt. 1871-ben már egy kőlapot helyeztek az emlékhelyre. Hamarosan megkezdődött a tárgyak gyűjtése is, elsősorban nyilvánvalóan a „tanuló ifjúság hasznára”. A kezdetet egy kis érem- és pénzgyűjtemény jelentette a Városi Gimnázium és Reáliskola évkönyve szerint, amit megvásároltak az 1874. évi tanév elején. 1881-ben már több száz kötetes könyvtáradományt is kapott a gimnázium. Ettől az évtől kezdve vette át a gyűjtemény kezelését Márki Sándor tanár, aki később neves történészeink sorába emelkedett. 1881-ben más oldalról is lendületet kapott a gyűjtés. Megalakult a Kölcsey Egyesület, amely több más mellett, alapszabályában rögzített feladatának tekintette a múlt emlékeinek összegyűjtését. Ezzel mintegy hivatalosan is kimondták a „Szabadságharci emléktárgyak országos múzeuma” megalakításának szándékát. Az egylet titkára, majd alelnöke szintén Márki Sándor volt. Az egyesületen belül 1888-ban múzeumi bizottságot alakítottak. Kezdetben a lyceum könyvtárának üveges szekrényében állították ki a történelem emlékeit. 1887-ben a gimnázium dísztermében rendezett kiállításon tárták a nagyközönség elé. A híres grafikus, Zichy Mihály két rajzának sokszorosítása, amelyet az Aradi vértanúk albumához készített, jelentékeny anyagi sikert hozott. 1891-ben újabb, reprezentatívabb állandó kiállítás szervezését kezdték meg. Egyre nagyobb számban érkeztek felajánlások és adományok. 1893-ra már tízezer darab iratot, nyomtatványt és négyezer darab tárgyat számlált a gyűjtemény. Ez év március 15-én meg is nyitották az új kiállítást a Városi Színházban. Időközben a Kölcsey Egyesület mozgalmat indított egy közművelődési palota építése érdekében. A kor kulturális igényeit magas fokon kielégítő épület 1913-ra készült el. A többfunkciójú intézmény kétségtelenül leggazdagabb és legnagyobb érdeklődésre számot tartó gyűjteménye az ereklyegyűjtemény volt. A palota legszebb három termében kapott helyet az immár a Szabadságharc Emlékeinek Nemzeti Múzeuma névvel emlegetett gyűjtemény. A palota első igazgatója, Varjassy Árpád megnyugodva láthatta a hosszú évek fáradságának eredményét, féltett kincseit „a fenséges, templomi áhítatot ébresztő múzeumban, a kincsekhez méltó helyen”. Állandó kiállításként itt volt elhelyezve az 1848–49-es gyűjtemény 1920-ig. A jeles tárgy- és dokumentumegyüttes ezután a múzeum jól elzárt raktárában aludta több évtizedes álmát. Egyes darabjai ugyan elő-előfordultak, fel-felbukkantak egyes történeti kiállításokon, de közelebbről csak néhány szakember láthatta azokat. A nevezetes műtárgyakat egyébként sokan ismerhették a szabadságharccal foglalkozó könyvek és albumok illusztrációiból. Hosszú hallgatás után 1990 márciusában két újságíró számolt be arról, hogy látták a múzeum raktárában a számukra, de egyetemes történeti szempontból is, oly becses dokumentumokat. Ettől kezdve egy újabb fejezet a szegedi kiállítás története. Az 1989 végén Romániában lezajló forradalmi események után Szegedről már szilveszterkor megindultak a segélyszállítmányok. A következő év folyamán a két város, Arad és Szeged, valamint a két megye vezetői is felvették a kapcsolatot. Ismerkedtek a lehetőségekkel. A tartalmas jószomszédi viszony kiépítéséről tárgyaltak. Ennek egyik kézenfekvő lépése a kultúra területéről adódott, ezen belül is a múzeumok jöhettek számításba 31 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

elsősorban. 1991 tavaszán a szegedi alpolgármesternő személyesen győződött meg a gyűjtemény létezéséről és jó állapotáról. Az aradi muzeológusok értő és barátságos fogadtatása alapján reményteljessé vált a szegedi kiállítás megvalósítása. Az év novemberében már megállapodás is született a két fél szakemberei között. A következő év elején az aradi múzeum vezetői megtekintették a helyszínt, és megbeszélték a kiállítási cserék tematikáját. Márciusban az aradi muzeológusok vezetésével közösen állítottuk össze a Szegeden bemutatásra kerülő emlékek listáját. Az engedélyezés bonyolult és hosszú időt igénylő menetét az alpolgármesternő bukaresti útja alkalmával igyekezett gyorsítani. Végül 1992. szeptember 25-én kellő rendőri kísérettel – a határátkelés zavartalansága miatt is – a Szegedi közművelődési palotába érkezett a kiállítási anyag.


1. A választási ciklusok JELENIDŐBEN PÖLÖSKEI Ferenc A választási ciklusok 1848–1990 A képviselő-választások rendszere, benne a választási ciklusok időhatárai körüli viták végigkísérik a többpárti parlamenti választások történetét. A képviselőválasztások rendszerét első ízben és átfogóan az 1848. évi 4. és 5. tc. szabályozta. (S itt mindjárt megjegyezhetjük – zárójelben –‚ a választási rendszer nem azonos a választójog meghatározó elemeivel. Bővebb annál.) A szóban forgó 1848. évi alaptörvények a képviselőház létszámát – beleértve Horvátországot és a Határőrvidéket is – 377-ben állapították meg. A választási ciklusokat pedig 3 évben határozta meg. Erdély számára további 69 helyet biztosítottak. A törvények előírták a nyílt szavazást, kizárólagossá tették az egyéni képviselő-választást. A ’48. évi törvények számos rendelkezése fennmaradt a polgári korban. A változtatások a következő száz esztendőben az alábbi kérdéskörökre terjedtek ki: a választójog változtatása; az egyéni, illetve az arányos vagy lajstromos, listás választás alkalmazása; a törvényhozás szerkezete, a képviselők létszámának módosítása; s nem utolsósorban a választási ciklusok időhatárainak hosszabbítása az eredeti 3 év helyett 4 vagy 5 évre. Ezúttal – történelmi példaként a jelen helyzethez – csupán az utóbbiakról s a hozzájuk szorosan kapcsolódó kérdésekről esik szó. Az 1848 nyarára kiírt és lefolytatott választások eredményeként megszületett képviselőház a forradalom és szabadságharc leverése miatt természetesen csak rövid ideig maradhatott fenn. A kiegyezés után csaknem két évtizedig 3 évenként tartották a választásokat. Változó ciklusok – állandósuló feszültségek Az 1886. évi I. tc. a parlamenti ciklusok idejét már 5 évre növelte. Akkor még úgy tűnt, hogy az Európára s a magyarországi viszonyokra is jellemző nyugalmi időszakban az országgyűlések létét, tevékenységét hosszabb távon sem érik olyan működési zavarok, amelyek a hosszabb ciklusok jogosultságát megkérdőjelezhetnék. Az így 1887-ben összehívott képviselőház 1892-ig működött. Az 1890-es években azonban kiéleződtek a vezető magyar politikai körök között az agrárius-merkantilista ellentétek és heves vitákat váltott ki a hadseregfejlesztés szándéka. Felgyülemlettek a feszültségek a nemzetiségek és a magyar állam között, megélénkültek a munkás- és a parasztmozgalmak. A Bánffy-kormány (1895–99) javaslatára ezért az uralkodó- államfő egy évvel megrövidítette az országgyűlés mandátumát. Az 1896-ra kiírt választások során az államapparátus a szépirodalomból is ismert csalások, visszaélések mellett a nyers erőszakot is alkalmazta a kormánypárt megerősítése érdekében. A fent említett belső feszültségek azonban nem mérséklődtek. Csak a hajlékony, kompromisszumokat kereső nagy taktikusnak, Széll Kálmán miniszterelnöknek sikerült átmenetileg visszaszorítania, mérsékelnie az ellentéteket (1899–1903). Idő előtti képviselőválasztásokra így a következő periódusban nem került sor. A szélcsend azonban ez esetben sem bizonyult tartósnak. Elsősorban a hadseregfejlesztés körüli viták miatt kiújultak a parlamenti harcok, miközben látványosan összezsugorodott az uralkodó párt, a Szabadelvű Párt bázisa. Tisza István miniszterelnökként 1903tól ezért pozíciójának megerősítése jegyében több mint egy évvel előrehozta a választásokat. Számítása azonban nem vált be. 1905 januárjában az előrehozott választásokon az ellenzéki koalíció győzedelmeskedett, és hosszas huzavona után, 1906-ban hatalomra is került. Ez után Tisza feloszlatta pártját. 1906-ban emiatt új választásokat tartottak. A koalícióban feszülő belső ellentmondások az abban részt vevő nemzeti pártok belső ellentétei következtében azonban ez a parlament sem tölthette ki 5 éves mandátumát. Az előrehozott választásokon 1910 májusában–júniusában a Szabadelvű Párt utódja, a Nemzeti Munkapárt győzött. Vagyis az előző választásokon vereséget szenvedett és a dualista kormányzati hagyományokra építő Tisza István. Ez a képviselőház a magyar parlamentarizmus történetében első ízben – a rendkívüli háborús viszonyok miatt – megbízatásának lejárta után is együtt maradt. Holott – tehetjük hozzá mai szemmel – látványosan túlhaladt rajta az idő. 1918 őszéig – tehát több mint 8 évig – nem is írtak ki új választásokat. Titkos és nyílt, lajstromos és egyéni 33 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Károlyi Mihály, az őszirózsás forradalom vezéralakja tervezte ugyan az új törvényhozó hatalom, az alkotmányozó nemzetgyűlés összehívását, erre azonban már nem maradt ideje. A magyarországi tanácsköztársaság pedig államjogilag a szovjet rendszer egyszerű átvételét jelentette. Bukása után a törvényhozó hatalom egy ideig hiányzott az államéletből. S miután a konzervatív összetételű, a Habsburg-ház számos tagját is magába foglaló Főrendiház működését az antanthatalmak tiltották, a kétkamarás parlament visszaállítása egyelőre elmaradt. 1920 januárjára kiírták a nemzetgyűlési választásokat a román és a délszláv állam által meg nem szállt területeken. A választójog: általános, egyenlő, titkos. Az első nemzetgyűlés azonban nem tölthette ki idejét: Bethlen István miniszterelnök javaslatára Horthy, a kormányzó, 1922 februárjában feloszlatta. A kormány ezután új választási rendeletet tett közzé, amely 1920-hoz képest az értelmi cenzus visszahozásával szűkítette a választók számát. A fővárosban és a törvényhatósági jogú városokban megtartotta a titkosságot, de az addig kizárólag egyéni választások helyett bevezette a pártlajstromos, listás választásokat. (A törvényhatósági jogú városok száma a trianoni területveszteségek nyomán 25-ről 10-re csökkent.) A rendezett tanácsú városokban és a falvakban azonban megmaradt a nyílt szavazás és az egyéni választás rendszere. Az új választásokat 1922 nyarán tartották. A képviselők száma ekkor 245 volt. Az 1922 utáni politikai és gazdasági konszolidáció viszonyai közepette az új nemzetgyűlés könnyűszerrel kitölthette volna 5 éves mandátumát. A 20-as évek közepén azonban napirendre került a két kamarás parlament visszaállítása. A régi Főrendiházat Felsőház néven 1926-ban újjászervezték, és ezzel egyidejűleg megújították a képviselőházat is. A Horthy-korszakban – néhány hónapnyi eltéréssel – egyedül ez, az 1926-ban összeállt országgyűlés maradt 5 évig, 1931-ig hatalmon. A következő választások 4 év múlva 1935-ben, majd újabb négy esztendő után 1939-ben zajlottak. Az utóbbiak – már az ország egész területén – a titkosság jegyében. A II. világháború során, különösen annak utolsó szakaszában a parlament működése a német megszállás, a fegyveres harcok idején már jelentéktelenné, formálissá vált. Koalíciós korszak majd egypártrendszer Az 1944. december 21-i Ideiglenes Nemzetgyűlés debreceni megalakulására a választási, választójogi törvények, rendeletek híján került sor. A nemzetgyűlés azután – többek között – megalkotta az 1945. évi 8. tv.-t. Ez a választási törvény előírta az általános, egyenlő, titkos választójogot, kizárólagossá tette a lajstromos, listás választást, az új törvényhozó hatalom mandátumát pedig 4 évben állapította meg. Az 1945. évi novemberi képviselő-választásokon – amint ismeretes – a kisgazdapárt abszolút többséget szerzett a 409 képviselői hely közül. Idejét azonban ez a parlament sem töltötte ki. Az MKP élve a szovjet megszállás számára kedvező előnyeivel, még az Ideiglenes Nemzetgyűlés által létrehozott nagy hatalmú Nemzeti Főtanács segítségével nagy energiával kezdett a hatalmi viszonyok megváltoztatásához. 1946 elején – a kisgazdapárt egy részének közreműködésével – Sulyok Dezsőt és a hozzá kötődő képviselőket kizárták a pártból, sőt később megfosztották őket a politizálás lehetőségétől is. Ez a „szalámi taktika” tovább folytatódott. Az MKP eközben elérte, hogy 1947 nyarán új képviselő-választásokra kerüljön sor, amelyen az úgynevezett kékcédulás szavazással is növelte parlamenti, kormányzati befolyását. Innen pedig már rövid és viszonylag sima út vezetett a diktatúrához, amelyben a hatalom csúcsára az MDP került. Az új helyzetben természetesen a parlament és a képviselőválasztások is elvesztették eredeti hivatásukat. A demokrácia intézményei elsorvadtak. A képviselő-választásokat ugyanakkor színpompás pózokká változtatták. Zászlódíszbe öltöztették a szavazókörzeteket, s a jó előre toborzott csoportok dalaival próbálták eltakarni a valódi választások elsikkasztását. Rendszerváltás és választás A pártállam összeomlása után a rendszerváltás egyik első s legfontosabb feladatát a kerekasztal-tárgyalások megállapodásai szerint az új választási törvény megalkotása jelentette. (1989. II. tv.) Új törvény az egyéni és a listás választás országos kombinációjára épült. Az így szerezhető mandátumok számát a törvény 386-ban állapította meg. Ha végül áttekintjük a választási ciklusokat, megállapíthatjuk: a megválasztott országgyűlések igen kevésszer töltötték ki „idejüket”. A ciklus hossza a leggyakrabban megváltozott, lerövidült. A három éves ciklusokat 1867–1886 között lényegében betartották, az ötéveseket azonban 1886 és 1939 között csupán háromszor. (Míg az I. világháború, a rendkívüli helyzet miatt az 1910-ben megválasztott képviselőház 8 évig együtt maradt.) Az 1945. évi 8. tv. szerint a négy évre választott egykamarás parlament pedig két ízben is csak a fele idejét töltötte ki.


A változtatás okairól. 1939 előtt a parlamenti ciklusok megrövidítése, illetve egy ízben meghosszabbítása a kormányzat akarata szerint történt, míg 1945 és 1947 között az említett körülményeket felhasználva a parlamenti kisebbség csökkentette a 4 éves választási ciklust. A rendszerváltozások után tehát minden esetben a szokásosnál rövidebb ideig létezett, működött a törvényhozó hatalom. Az alkotmányos parlamentáris demokrácia egyik fontos eleme, a több pártra épülő váltógazdálkodás pedig nem honosodott meg. Erről a tényleges hatalom is gondoskodott. Csupán egy ízben, az 1905 januárjára előrehozott képviselő-választásokon győzött az ellenzéki koalíció, a három évtizede hatalmon lévő Szabadelvű Párt felett. Kormányra azonban csak úgy juthatott, hogy az uralkodóval folytatott huzavona során lényegében feladta választási programját. Ciklusváltás és politika Ám mire, hova vezettek a ciklusváltoztatások? Segítették vagy gátolták a politikai, társadalmi feszültségek feloldását? E kérdések megválaszolása hosszú tanulmányok tárgya lehetne... Annyit azért megemlíthetünk itt, hogy sem a választási ciklusok megrövidítése, sem meghosszabbítása nem oldotta fel a felgyülemlő gazdasági és társadalmi problémákat.

2. Képek



1. Kádár és Gorbacsov elsõ találkozója A KÁDÁR-KORSZAK TÖRTÉNETÉBŐL MUSZATOV, V. Kádár és Gorbacsov első találkozója Moszkva, 1985. szeptember 25-én Az alábbiakban közöljük Kádár János és M. Sz. Gorbacsov első találkozójának jegyzőkönyvrészletét. Megítélésünk szerint a szöveg tükrözi az öreg Kádár János politikusi – évtizedekkel korábban kialakult – felfogását: minden egyebet alárendelni a szovjet táboron belüli relatív magyar önállóság megtartásának. (Ez a célkitűzés majd az itt nem közölt szövegrészben párosul a nyugati kapcsolatok szükségességének indoklásával – abban a témában, amelyben a szovjet szemrehányás várható volt, és a jegyzőkönyv szerint be is következett.) Az itt olvasható „történelmi visszatekintés” politikai következtetésre „rávarrott” és nem tudományos „értékelés”: a szovjethűség hangoztatásával „biztosítani” a szovjeteket, és ugyanakkor a fő kérdésben a mozgástér relatív szabadságában, jóváhagyást nyerni. – Ezzel együtt a szöveg felvillantja az öregedő vagy öreg politikusok gyakori gyengeségét: azt, hogy a fiatalkori, több évtizeddel ezelőtti politikai hadállások rabjai maradnak. Kádár János álláspontja az 1953–57. évi eseményekről – mint ezt a szöveg is mutatja – öregkorára semmivel sem lett bölcsebb, mint volt fiatal politikusként, az itt elmesélt események cselekvő résztvevőjeként. Ugyanakkor az öregedő politikusok másik gyakori – vezetőknél végzetes – hibája is látszik: a konokság, a rugalmatlanság. Kádár 1956 hőseivel, pontosabban Nagy Irnréékkel, a felkelőkkel szemben keményebb 1985ben, mint volt 1956–57 telén. Oly sokáig mondogatta, ismételgette – talán korábban politikai taktikából, önigazolásként is – Nagy Imréék bűnösségét, hogy a végén maga is elhitte? Kérdőjelek a történészek előtt, figyelmeztető az aktív politikusok számára... A szöveget teljes (az itt közöltek többszörös terjedelmében) közli a Történelmi Szemle 1992. évi összevont száma. G. DOKUMENTUM Kádár János: […] Országunkban 1953 nyarára a helyzet felettébb feszültté vált. Június közepén Moszkvába hívták Rákosi Mátyást és híveit, valamint Nagy Imrét s Dobi Istvánt. Moszkvában élesen bírálták az MDP vezetőségét. A tárgyalásokon sok elvtárs vett részt, többek között Berija is. Egészében véve valós és súlyos problémákat vetettek föl: a pártunk munkájában tapasztalható hiányosságokat, melyek részint a személyi kultusz jelenségeiben jutottak kifejezésre, az abszurd gazdaságpolitikát, a kultúra területén az abnormális jelenségeket és az életszínvonal elmaradottságát. A magyar küldöttség elfogadta ezeket a felvetéseket, s egyetértett a kritikával. Budapesten összehívták a KB plénumát, ahol kezdetben nyíltan és őszintén felvetették mindezeket a problémákat. Többek között megnevezték azokat a személyeket is, akik a hibákért felelősek voltak. Szó esett a szocialista törvényesség megszegéséről, s megállapították, hogy Rákosi Mátyás maga adott utasításokat a letartóztatásokra és a kínvallatásokra. Rákosi szintén beismerte hibáit, mint ahogy elismerte felelősségét a gazdasági hibákért Gerő, a katonai tévedésekért Farkas, s a kultúra területén a kialakult helyzetért Révai. A plénum külön határozatot hozott mindezekben a kérdésekben. Ez történt a plénum első napján. A következő nap a magyar vezetők tudomására jutott, hogy Moszkvában letartóztatták Beriját. Némelyek hangulata megváltozott. A határozatot így nem is hozták nyilvánosságra. (Úgy tervezzük, hogy ezeket most mint történelmi anyagokat kinyomtatjuk.) De az emberek tudomására jutott, hogy létezik a plénumnak valamilyen döntése; erről kétféle értelmezésben értesültek: az egyik Nagy Imrétől származott, aki felszólalt a parlamentben. Ő ellenzéki, valamelyest nacionalista eszméket fogalmazott meg, helyenként rejtett, szovjetellenes mondanivalóval. De többek között arról is szó esett, hogy a parasztoknak ki lehetne lépni a termelőszövetkezetekből, hogy be kell zárni az internáltak táborait. Rákosi hamarosan mozgósította a pártaktívát és a plénum határozatát illetően más – szektáns – dogmatikus magyarázattal állt elő. A rend az országban azonnal megbomlott, a szövetkezetek kezdtek szétesni. A párt dezorganizáltnak tűnt. 37 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Miért beszélek én erről? Arról van szó, hogy az országunkban az ellenforradalom nem 12 napon át –1956. október 23-tól november 4-ig – tartott, hanem a valóságban négy évig húzódott. A nép nehezen élt, de tűrt. Később feltárták a hibákat, de azokat senki sem orvosolta. A párton belül két frakció alakult ki: mind Rákosi Mátyás, mind Nagy Imre felülkerekedett. Ők csak az egymás elleni küzdelemre gondoltak, a pártról és az országról megfeledkeztek. Azután lezajlott az SZKP KB XX. kongresszusa. Úgy tűnt, hogy az ellenfél okosabb nálunk. Nagy Imre a XX. kongresszus határozatai megvalósításának zászlaja alatt lépett fel. A rendszer ellenfelei nem foglaltak nyíltan állást az ellenforradalom mellett, és a XX. kongresszus szellemében a további demokratizálás mellett tették le a voksot. Rákosi és hívei nem tudták helyesen felhasználni a XX. kongresszus eredményeit, s arra hivatkoztak, hogy a hibákat már 1953-ben orvosolták. De ezt nem tették meg. 1956 őszére megérett a helyzet az ellenforradalom kitörésére. A pártot és az államapparátust szétzilálták. M. Sz. Gorbacsov: J. V. Andropov elmesélte nekem, hogy ő a XX. kongresszus után valahol egy vadászaton négyszemközt beszélt Rákosival. Rákosi ismertetve a magyar helyzetet elmondta, hogy ő nem ért egyet a XX. kongresszus határozataival, és kijelentette: a Szovjetunióban még meg fogják bánni annak döntéseit. Kádár János: Igen, így is volt. Rákosi 1953-ban a kritikát is csak formálisan fogadta el. 1956 nyarán leváltották őt, de ez már elkésett lépés volt. Elérkezett 1956 októbere. Én abban az időben szabadultam a börtönből, és júliusban újra a Politikai Bizottság tagjává és a párt KB titkárává választottak. Amikor elkezdődtek az ellenforradalmi események, sokan nem értették, mi történik. Vajon egy szocialista országban szó szerint le lehet rombolni mindent, néhány rövid nap alatt?! Én mind a mai napig úgy vélem, s kérem, ne értsenek félre, hogy Nagy Imre maga nem akarta az ellenforradalmat, de az események logikája ahhoz vezetett, hogy ő végső soron lehetővé tette az ellenforradalom számára, hogy az kibontakozzék, s nemcsak a párt, de a haza elárulójává is vált. Sőt, határozatot hozott a Varsói Szerződésből történő kilépésről is. Nagy Imre Magyarországon 1956-ban és Dubcek Csehszlovákiában 1968-ban a „nemzet megmentője” szerepében tetszelegtek. Ismeretes, hova vezetett tevékenységük. Amikor kitört az ellenforradalom, erőink demoralizálódtak, a pártmunkások elveszítették tekintélyüket, úgyhogy a két frakció hatására egyesek ezt, mások, tévesen mást mondottak. Az ÁVH és a belügyminisztérium munkatársai féltették az életüket, a hadseregben sokan voltak Nagy Imre hívei. Az ellenség aktívan tevékenykedett. A tömegek körében zűrzavar uralkodott. Valamit tenni kellett. Kevesen voltunk. Támogattuk a kapcsolatokat a Szovjetunióval, konzultációkat folytattunk. Így jött létre az Ideiglenes Forradalmi Munkás–Paraszt Kormány és a párt Ideiglenes Központi Bizottsága. Akkor – mint egy új keresztelés után – tiszta és bűntelen voltam. Az emberek tudták, hogy én régóta dolgoztam a pártban, mindig az országban tartózkodtam, és munkáscsaládból származtam. Tudták, hogy felléptem a személyi kultusz ellen. (Magam is tudtam, hogy börtönbe kerülök, midőn ellenezni kezdtem a Rajk elleni pert.) Ama körülmények között nem lehetett a párt nevében fellépni. A párt egyszerűen nem létezett. A pártot újjá kellett teremteni, még pedig felülről. Az Ideiglenes Központi Bizottságban 23-an gyűltünk össze, olyan emberek, akiknek nem volt közük az előző kormány bűneihez. Amíg 1956-ig az MDP létszáma 900 ezer főből állt, addig az újjászervezett pártban mindössze 240 ezren voltak, de ez (utóbbi) hatását tekintve sokkal erősebb volt, mint az MDP. Harcolni kellett az ellenforradalommal, de nem volt erőnk hozzá. Önöktől kértünk segítséget. A szovjet hadsereg egységeinek fellépését követően azonnal megszűnt az ellenforradalommal vívott harc. A rendteremtés céljából tiszti századokat állítottunk fel, és ezek végezték a munkájukat. Annak idején sokat beszélgettem helyzetünkről J. V. Andropovval. Például arra kértem, hogy a szovjet csapatok ne járőrözzenek az utcákon, ne vegyenek részt a rendteremtésben. Akármelyik magyar polgár számára kellemesebb, ha őt egy magyar csapja fejbe, nem pedig más. Akkor majd haza fog térni, és ezt nem foghatja majd fel nemzeti sérelemként. Hoztunk szigorú rendelkezéseket is. Kb. 280 emberre szabtak ki halálos ítéletet a törvény értelmében. A bíróságok munkájába a párt nem avatkozott be, de amikor a halálos ítéletek száma elérte az ellenforradalmi eseményekben ártatlanul elhunytak számát, arra kértem az elvtársakat, hogy álljanak le.


1956 decemberében határozatot hoztunk, amelyben nevén neveztük az ellenforradalomhoz vezető okokat: Rákosi klikkjének tevékenységét, Nagy Imre revizionista csoportocskájának működését, az osztályellenség tevékenységét az országon belül, s az imperializmus működését kívülről. Ebben a sorrendben vizsgáltuk meg az ellenforradalom létrejöttét. Először tehát rendet teremtettünk és helyreállítottuk a törvényességet. Később bejelentettük, hogy fő fegyverünk a meggyőzés, az érvelés, és ez vált a párt munkastílusának szerves, alkotórészévé. Politikánk másik fontos eleme volt és marad a kétfrontos harc a szektánsság, a dogmatizmus és a revizionizmus ellen. Pártunk fontos követelménye a valós helyzetet olyannak látni, mint amilyen az a valóságban. Türelemmel viseltettünk azon emberek iránt, akik megtévedtek, akiket az ellenforradalom tévútra vezetett, és nem támogattak azonnal bennünket. Nem kívántuk ellenségeink számát növelni. Az embereket helyükön hagytuk. Csupán a néphadsereg tisztjei számára szabtunk meg más rendet. Javaslatot tettünk nekik olyan nyilatkozat aláírására, hogy ők támogatják az Ideiglenes Forradalmi Kormányt és végre fogják hajtani annak parancsait. A tiszti állomány egyharmada nem írta alá ezt a nyilatkozatot. Ezen emberek közül később sokan elismerték hibáikat. De a hadseregbe nem vontuk be őket. Más helyen hagytuk őket dolgozni. Ezt a momentumot amiatt hozom föl, mivel Csehszlovákiában például másképpen jártak el. Nem szeretnék más pártokat kritizálni, de ránk nézve sértő volt, hogy a csehszlovák elvtársak e kérdésben nem használták fel tapasztalatainkat. Az ellenforradalom leverése után gyorsan konszolidálódott a társadalom. 1958-ban, Hruscsovval az élen, szovjet párt- és kormánydelegáció érkezett hozzánk. Gyűlést szerveztünk Dunaújvárosban (a korábbi Sztálinvárosban), ahol vele együtt meleg fogadtatásban részesültünk. Ezután Hruscsov azt mondta nekem: „Azt gondoltam, hogy a magyarok nem korábban, mint öt év múlva fogják csak elfelejteni a szovjet csapatok beavatkozását, de úgy tűnt, mindez gyorsabban megtörténik.” Azt válaszoltam neki, hogy mi büszkék vagyunk erre. Hiszen azon 30 ezer ember közül, akik ott a gyűlésen részt vettek, 1956-ban minden bizonnyal kétharmad azt kiabálta: „Le az oroszokkal!”, most pedig azt mondják: „Éljen a Szovjetunió!” Még egy, lehet, primitív dolgot mondok Önnek: a szocializmus építéséhez rosszul fogtunk hozzá. Rákosi folyton a Szovjetunió példájára hivatkozott, arra utalt, hogy minden a Szovjetunió kívánságára történik. Ilyen kívánság a valóságban persze nem létezett. De akkoriban a szocialista országok között sajátos „verseny” bontakozott ki, tudniillik, kiáll közelebb a Szovjetunióhoz, ki hűségesebb hozzá. E lépések negatív következményei később a Szovjetuniót terhelték. A pártok nem rendelkeztek kellő tapasztalattal. Hangsúlyozták a szocializmus építésének gondolatát, de ebben érdekeltté kellett volna tenni az embereket, többek között anyagilag, hogy érezzék a szocializmus előnyeit. Jelenleg gazdasági gyakorlatunkban sok sajátos vonás található. Például a mezőgazdaságban. Néhány szovjet elvtárs azt mondja nekünk: „Igen, Önöknél jó kísérleteket folytatnak, folytassák a jövőben is azokat.” Mások azt mondják: „Meglátjuk, mi jön ki ezekből a kísérletekből.” Vannak olyanok is, akik kijelentik: mi mindent rosszul csinálunk, a társadalmat a kapitalista társadalmi rend felé visszük el. Természetesen, a szovjet társadalom fejlettebb, mint a miénk. Ha Magyarországról szólunk, akkor (láthatjuk), hogy nálunk nincs olyan kényszerű munkafegyelem, mint a kapitalizmusban. Sajnos azonban még nem fejlődött ki az emberek öntudata. Jobban akarnak élni. Éppen ezért van szükség az érdekeltségre. Ha valaki tisztességesen dolgozik, legyen neki háza, hétvégi háza, gépkocsija. Magyarország fejlődésének jelenlegi szakaszában mindezt biztosítani egyszerűen szükséges dolog. A mezőgazdaság szövetkezetesítését 1956 után újra végrehajtottuk. Eltöröltük a kötelező állami beszolgáltatásokat. Annak idején néhány szovjet elvtárs azt kérdezte: „S honnan lesz Önöknek kenyerük?” Ezt válaszoltam: „Nem tudom, de a mezőgazdaságban az alapelveknek másoknak kell lenniük.” Megváltoztattuk a felvásárlási árpolitikát, bevezettük a szerződéses munkavállalás rendszerét, és a paraszt a munkás igazi szövetségese lett. Két évvel ezután viszonylag nyugodtan végrehajtottuk a mezőgazdaság kollektivizálását, biztosítva a szövetkezetek önállóságát, a vezetés megválasztásának lehetőségét. Vannak nálunk olyan [tsz]elnökök, akik megválasztásuk óta a termelőszövetkezetek élén állnak. S vannak olyan gazdaságok, ahol a vezetők kb. tízszer változtak. De a lényeg az, hogy a parasztok ezért nem a pártot és a kormányt szidják, a gazdaságokban a vezetés megválasztása az ő ügyük. Megengedtük, hogy háztáji telkük legyen, de ezeket nem integráltuk a kollektív gazdaságba. A szövetkezet segít megművelni ezeket a telkeket, értékesíti a termést. A parasztok éjt nappallá téve dolgoznak, a munkára nem kell őket felszólítani. Ők most jól élnek és rendelkeznek a gyermekeik felneveléséhez szükséges eszközökkel. […]


2. Képek





1. Az abszolutizmus berendezkedése Magyarországon TÖRTÉNELEM AZ ISKOLÁBAN SOMOGYI Éva Az abszolutizmus berendezkedése Magyarországon 1849–1859 A világosi fegyverletétel után a nagyhatalmak az egyezkedést ajánlották az idegen fegyverek segítségével győztes Habsburg hatalomnak. I. Miklós orosz cár atyai jóindulattal figyelmeztette az ifjú császárt: „kegyelmet [kell adni] a megtévesztetteknek... érdemük szerint bánni a felbujtókkal”. Ferenc József „mégis belérohant a hatalomhoz jutott gyengék véres orgiáiba”. A Világost követő hónapokban jóval több mint száz embert ítéltek halálra, ezernél is többet 20 évi várfogságra vagy sáncmunkára. A hivatalosnak tekinthető adatok azonban csak az úri rend tagjairól szólnak, azokról az ítéletekről, amelyek a korabeli lapokban is napvilágra jutottak. Senki sem tudja, hány ismeretlen bujdosót végeztek ki a katonai hatóságok, egyszerűen útonállóknak, rablóknak minősítve őket. Ismeretes viszont, hogy 40–50 ezer honvédet és tisztet vittek kényszersorozással évekre osztrák tartományokba; hogy a Világost követő napokban csapatostól menekültek az országból – a tömeges politikai emigráció első hulláma volt ez a modern kori magyar történelemben. A rettenet október 6-án tetőzött, a bécsi felkelés évfordulóján, amikor Pesten kivégezték Batthyány Lajos grófot, az első felelős magyar kormány miniszterelnökét, Aradon pedig a honvédsereg 13 parancsnokát. Az utókor vitatkozhat azon, hogy Schwarzenberg herceg, osztrák miniszterelnök erőszakossága beteges méreteket öltött-e, felháborodhat Haynau, az alávetett Magyarország katonai főparancsnoka, kegyetlen-cinikus kérkedésén: „nyugodt lelkiismerettel lövetek agyon százakat is, mert szilárd meggyőződésem, hogy ez az egyetlen mód intő példát szolgáltatni minden jövendő forradalomnak”. Ahhoz azonban, hogy megértsük a történteket, mélyebb magyarázat szükséges. Maradéktalan abszolutizmus A magyar forradalom 1848–49-ben alapjában ingatta meg a Habsburg Birodalmat, s a birodalom vezetői pontosan felismerték azt. A napóleoni háborúk során szerzett olasz tartományok: Lombardia és Velence kiválhattak a Monarchiából; a 18. század végén elnyert Galícia különleges helyzete, autonómia-törekvései a következő évtizedekben alig rémítik majd meg az osztrák politikusokat. De Habsburg-nagyhatalom Magyarország nélkül elképzelhetetlen volt. Magyarország nem egy tartománya a Habsburg Birodalomnak, hanem egyik fele; területének nagysága, lakosságszáma, gazdasági-katonai súlya, politikai tradíciói következtében olyan alkotó eleme, amely nélkül a másik fele sem az, ami vele együtt. Emiatt olyan kegyetlen a Habsburg-ellenforradalom Magyarországon, ezért olyan esztelenül racionális az új Ausztria politikája: központosított birodalmat akar teremteni, és Magyarországot egyszerűen beolvasztani ebbe a birodalomba, amelyben 1848–49 alkotmányos próbálkozásai után, a forradalmi mozgalmak leverésével, fokról-fokra visszatértek a maradéktalan abszolutisztikus kormányzásra. (Az 1849. márciusi olmützi alkotmányt ’51 nyarán részlegesen, ’51 szilveszterén teljesen felfüggesztették az egész birodalomban.) Magyarországon az abszolutizmus oly maradéktalanul jutott érvényre, mint soha korábban a történelemben. A 17. századi Habsburg-uralkodók sem szüntették meg a rendi alkotmányt, I. Lipót is csak felfüggesztette azt (1670). A Habsburg hatalom soha korábban nem zúzta szét a történelmi Magyarországot, nem törekedett egy Bécsből irányított német nyelvű birodalom megteremtésére olyan következetesen, mint az 1849-et követő években. A történelmi Magyarországról leválasztották társországait: Horvátországot és Erdélyt, s azokat közvetlenül a bécsi kormány alá rendelték, hasonló helyzetbe került a szerb igények kielégítésére létre hozott Szerb Vajdaság és Temesi Bánság, valamint a katonai határőrvidék. A maradék szűkebb Magyarországot pedig egyszerűen öt katonai kerületre osztották, azzal az elképzeléssel, hogy az öt magyarországi kerület éppúgy beilleszkedik majd az összbirodalomba, mint az osztrák tartományok. Schwarzenberg úgy képzelte, hogy a centralizációval megerősített Habsburg Birodalom képes lesz az 1848–49ben megrendült európai pozíció megerősítésére, hatalma visszaszerzésére. Közép-európai gazdasági egységet tervezett, egy hetvenmilliós birodalmat. A nemzeti államok születésének, a nemzeti egység megteremtésének kora ez Európa e tájain. Schwarzenberget azonban nem nemzeti eszme vezette. Ő a dinasztia hatalmát akarta megerősíteni, ám bízott abban, hogy terve a németség számára a Habsburg Birodalomban és annak határain túl


is vonzó lesz. Hiszen a németségnek, a térség legerősebb nemzetének ígért politikai hatalmat és nagy gazdasági lehetőségeket. Schwarzenberg terve azonban a semmibe veszett. Nemcsak a nagytávlatú politikus korai halála miatt, hanem főként azért, mert a Habsburg Birodalom ilyen pozíciónyerésével a többi német állam és az európai nagyhatalmak: Franciaország, Anglia, sőt Oroszország is határozottan szembehelyezkedtek. A schwarzenbergi gondolatból csak központosított abszolutista birodalom valósult meg. Modern adminisztráció Magyarországon az 1850-es években teljesen új közigazgatási rendszert vezettek be, amely alapjában a katonai kerületekre épült. A kerületek élére főispánokat, később helytartósági alelnököket állítottak. A kerületek alatt a megyék álltak a megyefőnökökkel, azok alatt a járások a szolgabíró vezetésével, végül a községek. Az általános közigazgatás, a „politikai adminisztráció”, ahogy egykorúan nevezték, feladata volt, hogy „fenntartsa és helyreállítsa a biztonságot, a közrendet és a nyugalmat”. E tulajdonképpen rendőrhatósági ügyek mellett a kultúra és az oktatás, valamint a gazdasági élet egészének felügyelete a politikai adminisztráció feladata lett. Egy modern adminisztrációt építettek ki, amelyben pontosan szabályozták a hatóságok egymáshoz való viszonyát és hatáskörét. Kétségtelenül szakszerűbbé és jogszerűbbé tették a közigazgatást. Az új államapparátus kiépítését mégis ellenszenv kísérte. Nemcsak azért, mert az állam – most sokkal inkább, mint 1848 előtt – külső, idegen hatalomként állt a lakossággal szemben, mert teljesen új és idegen, a magyar hagyományoktól eltérő volt a közigazgatás szervezete, hanem, mert teljesen felszámolta a helyi önkormányzatot, és passzivitásra kárhoztatta a lakosságot. Az abszolutizmus ugyanis nemcsak azt jelentette, hogy a kormány parlamenti ellenőrzés nélkül vitte az ügyeket, hanem, hogy a megyei és községi önkormányzatot is megszüntette. Egy országot fosztott meg nemcsak a politikai hatalom, hanem a politikai véleménynyilvánítás minden legális fórumától. A kormányzat az első időben – jobb híján – a régi hivatali apparátusra támaszkodott. A megyei és különösen a járási hivatalokat magyar nemesekkel töltötte meg. Bach belügyminiszter a rendszer kedvezőtlen fogadtatásának okát éppen abban látta, hogy a közigazgatás alsó szintjén, ott, ahol a hatóságok a néppel közvetlenül érintkeznek, a nemesség ékelődött a kormány és a nép közé, s a nemesség diszkreditálta a kormány modernizáló-jobbító szándékait. Ezért is sürgette 1853-ban az ideiglenes szervezés (provizórium) megszüntetését, a végleges rend (a definitívum) kialakítását és ezzel együtt nagyobb számú idegen hivatalnok alkalmazását. 1853-tól érkeznek Magyarországra más tartománybeli közigazgatási tisztviselők meg bírák, azzal a feladattal, hogy az ittenieket a birodalmi jogszabályok, a birodalmi közigazgatási gyakorlat ismeretére oktassák, és megtanítsák őket „birodalmi módon” gondolkodni. Már 1849-ben elrendelik, hogy a kerületi főispánok egymással német nyelven levelezzenek, és azt ajánlják, hogy ugyanígy tartsák a kapcsolatot a megyékkel. A néppel közvetlenül érintkező járási közegektől viszont megkívánták, hogy lehetőség szerint ismerjék a járásuk területén élő lakosság többségének a nyelvét. Bachnak az volt a célja, hogy egy egységes kiképzésű, német nyelvű, birodalmi szellemű bürokráciát hozzon létre, olyan bürokráciát, amely az egységes birodalomnak valóban támasza lehet. Tudta, hogy erre a magyar nemesség alig használható. De konszolidálni akart, és nyilvánvaló volt, hogy ez a magyar társadalom politikai vezető ereje ellenében nem volt lehetséges. Ezért a Magyarországra kerülő hivatalnokoknak a lelkükre kötötte, hogy amennyire lehetséges, legyenek tekintettel a nemességre. Könnyítsék meg számára az átmenetet az ország új közjogi berendezkedéséhez. S bár különösen a magyarlakta területeken korántsem volt olyan mértékű a hivatali személyzet kicserélése, és főként az idegenek beáramlása, mint az irodalmi feldolgozások alapján a köztudatban él (csak újabban kezdődtek módszeres kutatások a Bach-rendszer hivatalnokai nemzeti-társadalmi összetételére vonatkozóan) az kétségtelen, hogy az ’50-es évek második felében a magyar nemesség az ország közigazgatásában pozíciót vesztett, s hogy a nemzeti-emberi tartás része volt, hogy a magyar úri társaság a hatalom idegen szolgáit nem fogadta be. Új pénzügyigazgatás Az általános közigazgatási apparátusnál is ellenszenvesebb volt az új pénzügyigazgatás. 1849–51-ben az abszolutista rendőrállam igényeinek megfelelően egy Magyarországon eladdig ismeretlen adórendszert vezettek be. Minden Ausztriában érvényes adónemet kiterjesztettek az országra: így a dohány- és sómonopóliumot, a lottójövedéket, a közvetlen adókat (a földadót, a tőkekamat- és a járadékadót stb.) és a fogyasztási adó egész rendszerét (szesz, cukor stb. adót). Az a tény, hogy az egy főre eső közvetlen adó nem haladhatta meg a nyugati tartományokét, és a fogyasztási adó lényegesen alatta maradt annak (Galíciával állott egy szinten), a jövedelmek és fogyasztás alacsonyabb voltából eredt. Hogy az új rendszer objektíve milyen terhet jelentett az egyes személyekre, társadalmi rétegekre és az ország eltérő adottságú területeire, nem tudjuk pontosan. Mégis jellemző, hogy a magyarok iránt nem nagy megértést tanúsító Albrecht főherceg-kormányzó környezetében is


úgy vélték, hogy az osztrák adórendszer elhamarkodott bevezetése, a szokásoktól idegen adóellenőrzési szisztéma, a hivatalnokok erőszakoskodása az abszolutizmus kudarcának egyik legfőbb okozója volt. Központosítás – modernizáció Az új államigazgatás a hatáskörök és a hatósági fokozatok pontos megszabásával, szakképzett hivatali apparátusával a maga ellentmondásos módján a modernizáció követelményét szolgálta. Az adminisztráció sok elemét az alkotmányos korszak is átveszi majd. De ezen túl is az abszolutista korszak egy sor olyan intézkedést hozott, amelyeknek célja a polgári átalakulás támogatása volt. A szilveszteri pátens, az a császári rendelet, amely véglegesen felfüggesztette a birodalom alkotmányát, kimondta, mégpedig egyetlen mondatban, egymástól elválaszthatatlan összefüggésben, hogy az új rendszer elismeri a jobbágyfelszabadítás változatlan érvényességét és valamennyi állampolgár törvény előtti egyenlőségét. A bíróságok ugyanazon törvény szerint szolgáltatnak igazságot az egykori nemes embernek és a volt jobbágynak, ami – Schwarzenberg megfogalmazása szerint – „különösen az eddig elnyomott paraszt morális önérzetét” növeli meg. Az olmützi alkotmány, majd annak nyomán Bach is, céljának tekintette a közigazgatás és a jogszolgáltatás elválasztását. A polgári átalakulás e fontos követelménye azonban csak részlegesen valósult meg. Első fokon ugyanis pénzügyi és politikai okokra hivatkozva nem választották el a közigazgatástól a jogszolgáltatást. Jellemző, hogy éppen e vonatkozásban a kormány a nemzeti hagyományokra hivatkozott: a magyarok számára ősi intézmények erejénél fogva annyira magától értetődő a bírói hatalom és a közigazgatás összekapcsolódása, hogy a politikai hatóságok működése eredménytelen maradna, ha megfosztanák őket attól a lehetőségtől, hogy a kisebb vétségeket maguk büntessék meg. A közigazgatási provizórium bevezetésekor, még figyelmeztették a politikai hatóságokat arra, hogy „az egyes néptörzsek kisebbsége” számára is biztosítani kell az egyenjogúságot, gátat vetve annak, hogy az iskola vagy az egyház nyelvi kényszert alkalmazzon. Ezek az utasítások az olmützi alkotmányra hivatkoztak, annak szellemében igyekeztek megnyerni a kormánynak a magyarországi nemzetiségeket. Nyelvi jogokról volt itt szó a népiskolában, meg a községi életben. Politikai autonómiát a nemzetiségeknek még az 1849–51. közti átmeneti időszak különböző tervezetei sem helyeztek kilátásba. A nyílt abszolutizmus meghirdetésekor, a szilveszteri pátensben, nemzeti egyenjogúságról nem esik többé szó. 1851 után a centralizációs törekvések a nemzeti jogoknak nagyon szűk teret engedtek. Az alapelgondolás az volt, hogy az elemi oktatás anyanyelvű legyen, ennek megfelelően a községi elemi iskolában a lakosság többségének nyelvén, szükség esetén 2–3 nyelven oktassanak. Ott azonban, ahol magasabb képzés kezdődik, a nemzeti szempontnak háttérbe kell szorulnia A gimnáziumoknak már az alsó tagozatában kötelező a német nyelv, hogy aztán a felső négy évfolyamon mind több tárgyat lehessen németül oktatni, mintegy előkészítésképpen a kizárólag német tannyelvű egyetem számára. A kultuszminiszter nézete szerint a birodalomban egyedül a német nyelv alkalmas a korszerű tudomány oktatására és művelésére. De ezen túl az oktatáspolitikának megvallott célja, hogy az egységes birodalom államapparátusa, hadserege és gazdasági élete számára németül tudó elitet neveljen. E törekvésekben német a birodalom, a dinasztia nyelve. Az 1850-es évek germanizációs törekvése az egységállam érdekeit szolgálja, nem a németség modern értelemben vett nemzeti hegemóniáját. Az abszolutista állam egy sor intézkedése a polgári társadalmi-gazdasági viszonyok alapvető feltételét teremtette meg. Mindenekelőtt a jobbágyfelszabadítás és a földesurak kárpótlásának részletes szabályozása (ami közismert, s amiről a História hasábjain többször is olvashattunk). Az úrbéri viszonyok újra szabályozásával egy időben kiterjesztik Magyarországra az osztrák polgári törvénykönyv és perrendtartás szabályait. Ez a feudális magyar joghoz képest különösen a szerződési szabályok és az öröklési jog területén teremt rendet, és ezzel a javak szabadabb forgalmát segíti elő. 1855-től Magyarországon minden ingatlant és az ingatlanra vonatkozó minden jogváltozást telekkönyvbe vezetnek. A telekkönyv nyilvános, abba bárki betekinthet – a telekkönyvi rendszer a polgári ingatlanforgalom biztosításának alapvető feltétele. Az ősiség eltörlésével (1852. november) elhárul a legnagyobb akadály a magánjogi viszonyok egyenlősítésének útjából. Az új törvények megkönnyítik a tulajdonszerzést a külföldiek és a zsidók számára is. Az osztrák büntető törvénykönyv és a perrendtartás bevezetése szintén a jogviszonyok modernizálását szolgálta. S a korszak végén, 1859-ben bevezetik az iparszabadságot, azaz hosszú időre biztosítják a szabad versenyt az ipari termelésben, valamint az ipari bérmunkások és az ipari termelési módszerek szabad mozgását. 1859. Korszerű javítások Az abszolutizmus kori intézkedések sajátos kétarcúságot mutatnak: korlátlan abszolutizmus és összbirodalmi centralizáció egyrészt, polgári, gazdasági és társadalmi viszonyokat szolgáló jogrend másrészt. Reakció és 46 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

reformtörekvések jellemezték ezt az államot – egy sajátos reformdiktatúra, amelyből a diktatúra volt az érezhetőbb, a megfoghatóbb, az, ami vitathatatlanul a kormány számláját terhelte. Egy évtized múltán úgy állt a dolog, hogy Albrecht főherceg, Magyarország teljhatalmú katonai és polgári kormányzója, kénytelen volt elismerni, hogy a kormányellenes oppozíció nőttön-nő, és morális uralmat szerez az ország felett. (Albrecht az uralkodót helyettesítette az alávetett országban, s hosszú hivatali évek során sem ébredt benne sem rokonszenv, sem tisztelet, sem részvét a rebellis nemzet iránt.) Ez a „morális oppozíció” – különösen az 1859-es háborús vereség után – az egész birodalomra kiterjedt. A solferinói ütközetben ugyanis a Habsburg Birodalom nem pusztán csatát vesztett, meg egy tartományt, hanem a rendszer mondott csődöt. Egy katonai-bürokratikus államban a hadsereg szenvedett vereséget, a bürokráciáról derült ki, hogy képtelen helytállni. A máskor tétova Ferenc József a háború másnapján „korszerű javításokat” ígért – és ezzel kezdetét vette a birodalom átalakításának, népei megbékítésének kísérletsorozata, amely – sok-sok kudarcon át – egészen 1867ig tartott.

2. Képek




1. Öröknaptár SZAKÁLY Ferenc Öröknaptár A 7–8. század fordulóján élt angol bencés, Beda Venerabilis jótanács- és előrejelzés- gyűjteménye annyira helytállónak bizonyult, hogy a 17. századi nagy erdélyi tudós és pedagógus, Apáczai Csere János még 1653-ban is érdekesnek ítélte felvenni magyarnyelvű Magyar enciklopaediájába. (Némileg modernizált helyesírással közöljük.) A január–március hónapra vonatkozó részeket előző számainkban közöltük. (A szerk.) Április (Szent György hava) Ekkor 1. akármit akarsz is vetni, ültetni stb., bátran vidd végbe; kiváltképpen amit az elmúlt hónapban nem végezhettél el, úgymint az árpát, zabot s több efféléket. 2. A ganéjt most terítsd el a mezőkön, csak hogy sok földet hányj fellyül reá. 3. A méheknek adj mézet enniek, mert most jőnek először ki a kosárból. 4. Most vess ugorkát s több eféléket. 5. A fűzfákat is most ültesd, nyesd minden negyedik esztendőben egyszer. 6. A bárányokat, kecskeollókat [= kecskegida] kosokat, kanokat holdfogytára húsvét előtt heréld meg. 7. Vess lent és kendert is. 8. Az angolnákat, ha szereted és kaphatsz, akkor fogd, mikor az égerfák bimbóznak. 9. Heréld meg a tulkokat is. 10. Valahányad nappal rekeg a béka Márk napja [április 25.], megannyival hallgat annak utána. 11. Amint virágzik a cseresznye, olyan termése lészen a bornak. 12. A ludakat mellyeszd meg most először, másodszor nyárba, harmadszor ősszel. 13. A fáityúkot [= fajdot] is ekkor fogják. 14. A madarok most tojnak, minekokáért ha a madarász esztendőtszaka sok madarat akar fogni, mostan szűnjék meg; hasonlóképpen a vadász is és a halász. 15. Az érvágás itt szükséges, mert sok a vér az emberek testében, erősen is kell akármely rendnek most munkálódni, ha az egész esztendőt egészséges állapotban akarja végbenvinni. 16. Ha amiképpen március száraz, úgy április nedves, május penig hűvös, bő esztendő lesz.

2. Képek



1. Tûzvész, tûzvédelem, tûzoltás EMBER ÉS KÖRNYEZET FAZEKAS Csaba Tűzvész, tűzvédelem, tűzoltás A 19. század első felében Magyarországon ugrásszerűen megnőtt a városi tűzesetek száma. Városokat, városrészeket elhamvasztó katasztrófák korábban is előfordultak. 1770–1850 között azonban, az ezt megelőző és követő időszakhoz képest is hirtelen nőtt igen magasra egyrészt a tűz által lerombolt városok száma, másrészt az (épületekben és emberéletben) keletkezett kár nagysága. Nagy tüzek pusztítottak például 1801-ben Gyulán, 1810-ben Budán, 1812-ben Sátoraljaújhelyen, 1818-ban Esztergomban, 1826-ban Nagykőrösön, 1830-ban Győrött, 1834-ben Kézdivásárhelyen, 1836-ban Szegeden, 1843-ban Miskolcon stb. Debrecent a század elején három ízben is nagy tűz sújtotta (1797, 1802, 1811), s még a legnagyobb pusztításokat is nehéz lenne felsorolni. A korszakban szinte nem is volt olyan magyar város, amely ne szenvedett volna egy-egy nagy városégéstől. Kisebb tűzesetek, amelyek néhány épületet hamvasztottak el, gyakorlatilag mindennaposak voltak. A tűz keletkezése Valamennyi korabeli magyar városi tűzvészben hasonló az események szerkezete: – a tűz általában valamilyen háztartási vagy mezőgazdasággal összefüggő kisipari tevékenység nyomán keletkezett, – gyakran erős széltől támogatva nagyon hirtelen elterjedt, a város egyszerre több ponton kezdett el égni, – a lakosság pánikba esett, az eredményes oltást szinte már elkezdeni is lehetetlen volt, – általában egy–másfél nap alatt a település nagy része elhamvadt. A tűzvészek okai között egyszerre játszott fontos szerepet a városok építkezése és a tűzhasználat változása. A 18. században a magyar városokban jelentős népességnövekedés ment végbe, igen sok betelepülő költözött a külvárosokba, így – főleg a volt hódoltsági területen – a városok hirtelen nőttek igen nagyra. De a házak, a faluszerűen épült, és nagy népsűrűségű külső kerületek kialakulása az újkori magyar urbanizáció első korszakának tipikus jelensége. Építési technikájukat tekintve a magyar városok nem mutattak jelentős különbséget a kisebb településektől, a kortársak gyakran megjegyezték, hogy városaink (többnyire központjukat és egy-egy utcát leszámítva) inkább nagy falvaknak látszanak, ami szoros összefüggést mutat a városégésekkel. A katasztrófák legfőbb oka kétségtelenül a házak szerkezetében, építési módjában kereshető. Tűzveszélyes városok Magyarországon a 19. század közepéig a fa volt a legelterjedtebb építőanyag. Legtöbb helyen a falak vagy csak fából, vagy faszerkezettel készültek. Kőépületek készítése egyrészt igen költséges volt, másrészt az ország jelentős területén nem lehetett építkezésre alkalmas kőanyagot találni. Ez a hiány főleg az alföldi városokat sújtotta. A tűz terjedése szempontjából igen fontos volt, hogy a házak tetőzete szalmából, nádból, esetleg fazsindelyből készült, s a kőházakat is többnyire fával fedték. A 18. század végétől egyre többen próbálták a tűzbiztos tetővel való építkezést népszerűsíteni, elterjedtté azonban csak igen későn vált. A külvárosok inkább falusias képet mutattak, a házak túlnyomó többsége földszintes; egyemeletesnél magasabb házzal nem találkozunk. A házon belüli tűzhasználat (főzés, fűtés) gyakran nyitott tűzhelyen történt, az épületek jelentős része nem volt kéménnyel ellátva. Különösen tűzveszélyes volt, ha az utóbbit is gyúlékony anyagból készítették. A 18. században rövid idő alatta városi népesség jelentősen megnövekedett. Ez a tendencia – különösen a volt hódoltsági területeken – a külvárosokat nyomasztóan zsúfolttá tette. A házak szorosan egymás mellé épültek, minden lehető területet beépítettek. A központtól senki nem akart távol költözni, ezért a belső telkek gyorsan aprózódtak. A legtöbb magyar városban a külvárosok mezőgazdasági jellegűek voltak, a szűk udvarokban ólak, istállók álltak, sokszor a lakóépületekkel közvetlenül összeépítve. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a mezőgazdasági jelleg ellenére a tüzek igen gyakran az ipari tevékenységgel álltak összefüggésben.


Mivel a házakat – a lakosság számának növekedése miatt – rövid idő alatt építették, nem alakítottak ki tűzfalakat sem, ez az égés terjedését jelentősen meggyorsította. Gyakran tároltak a házak között nagy mennyiségű éghető anyagot (felhalmozott tűzifát, szalmát, takarmányt stb.). Összességében azt mondhatjuk, hogy a városlakó ember környezete a 18. század folyamán igen gyúlékonnyá vált, a tűzvészek így arra vezethetők vissza, hogy ilyen körülmények között egyre veszélyesebbé vált a tűz használata. Egyrészt a városi ipari tevékenység (kovácsok, bodnárok stb.) gyarapította hirtelen a tűzzel dolgozók számát, másrészt a növekvő számú háztartások egyre több kályhát, tűzhelyet is jelentettek. Ekkor terjedt el jelentős mértékben a dohányzás (pipázás) szokása, ez újabb jelentős veszélyforrásnak bizonyult. 1802-ben Debrecenben 1500 ház elpusztulását egy kigyulladt sertésól, 1803-ban Sopron égését egy szeneskályha túlhevülése okozta. Istállóban való gondatlan pipázás következménye volt 1826-ban Nagykőrös, 1843-ban Miskolc tűzkatasztrófája is. A városégések hatással voltak a települések arculatának alakulására, bár nem ez volt az egyetlen ilyen tényező. A legtöbb helyen csak egy-egy tűzvészt követően tudtak érvényt szerezni a házépítési előírásoknak, amikor maguk a lakosok is belátták azok hasznosságát. Kezdetleges tűzvédelem Az akkori tüzek másik fontos oka a tűzvédelmi szervezetben keresendő. Magyarországon ekkor még hivatásos tűzoltóságról nem beszélhetünk. A 18. század közepétől minden városi tanács adott ki részletes tűzvédelmi szabályrendeleteket. Bár ezeket igen szigorúan fogalmazták, legtöbb pontjuk feledésbe merült a nagy tűzvészek bekövetkeztéig. Az első országos érvényű tűzvédelmi rendeletet II. József bocsátotta ki 1788-ban. A megelőzéssel kapcsolatban előírták, hogy a kéményeket igen gyakran, általában legalább negyedévenként kell tisztítani, ellenőrizni, megtiltották, hogy azokat gyúlékony anyagból készítsék, valamint hogy a hamut a padlásra öntsék, ez utóbbi ugyanis gyakran előfordult. Elrendelték, hogy a városokban található kutak állapotát folyamatosan figyelemmel kell kísérni, és a padlásokon, kapualjakban állandóan friss vizet kell tartani kádakban, illetve vödrökben. (Ezt hívták egyes területeken kapitányvíznek.) A rendeletek igyekeztek visszaszorítani a dohányzást, különösen munkavégzés közben. Mondani sem kell, hogy az előírásokból szinte semmi sem valósult meg, annak ellenére, hogy a szabályok ellen vétőkkel szemben komoly pénzbírságot is kilátásba helyeztek. A városi tanácsok azonban nem rendelkeztek olyan szervezettel, amely a paragrafusok betartása fölött viszonylag nagy népességű városokban hatékonyan őrködni tudott volna. A már kialakult tűz oltására Magyarország városaiban ekkor a helyi céheket kötelezték. Azokban a városokban, ahol nagyobb iskolák működtek, a diákság körében is szerveztek tűzoltó rajokat (például Debrecen, Sárospatak). Meghatározták a személyeket, akiknek riasztaniuk kellett a polgármestert, akiknek a harangokat kellett félreverni, illetve dobszóval a lakosság tudomására hozni a veszélyt. A céheknek részletesen előírták, hogy kiknek mely tűzoltó szerszámmal kell a tűznél megjelenni, kiknek kell a fecskendőket kezelni, a vödörláncba beállni, a vizet kocsikkal hordani stb. Bár pontos adat nem maradt fenn, a rendeletek összességében legalább száz ember tervszerűen összehangolt munkáját feltételezték. Ahhoz, hogy a rendszer eredményesen működjön, mindenkinek pontosan tudnia kellett volna saját helyét, és szükséges volt a műveletek állandóan gyakorlása. Erre valószínűleg nem került sor. Arról nem is beszélve, hogy még a legjobban megfogalmazott utasítás is csődöt mondott, ha például egy kirendelt céhtag nem tartózkodott a katasztrófa idején a városban, vagy ha mondjuk a fecskendő mellé beosztott polgárnak kezdett el égni a háza, akkor biztos, hogy mindent otthagyott. A céheken alapuló tűzoltási szervezet a korábbi időszakban, kisebb városoknál, kevesebb lakos esetén valamelyest még működhetett, a 19. században azonban valamennyi városi tűzvésznél tehetetlennek bizonyult. A lakosság, mivel saját vagyonának mentésével volt leginkább elfoglalva, érdemben nem vett részt a tűzoltásban. A beszállásolt katonaságot a 19. század eleje óta törvény kötelezte, hogy az oltásra kivonuljanak. Sokszor az ő megfeszített munkájuk fékezte meg végül a lángokat, nem utolsósorban azért, mert a tűzoltás (főleg ilyen méretű tüzeknél) csak a helyzetet áttekinteni képes parancsnokok irányító-összehangoló tevékenysége nyomán lehetett eredményes. A katonatiszteknek a legénység előtt való tekintélye nem elhanyagolható a tűzoltás sikere szempontjából. A tűzoltás technikája A lángok terjedését e korban kétféle eszközzel lehetett megfékezni: oltó- és bontószerszámokkal. Az eredményes oltást önmagában lehetetlenné tette, hogy nem volt megfelelő közművesítés, így az oltóvíz sem állt 53 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

rendelkezésre. A vízvezeték- és csatornahálózat kiépítését sok helyen még el sem kezdték, holott ezt a város növekedése is megkívánta volna. Az ásott kutak (nehéz megközelíthetőségük és a merítés körülményessége miatt) nem tudtak elegendő vizet adni az oltáshoz. Az oltóeszközök közül a korban legfejlettebb az ún. gólyanyakú fecskendő volt. Nagyobb égéseknél nem volt hatékony, kezelése és szállítása legalább 8 (de a gyakorlatban ennél több) ember összehangolt munkáját igényelte. A fő nehézséget az adta, hogy a keskeny utcákon nehéz volt szállítani. Az égő épülethez túl közel kellett vinni, a vizet maximum 10– 15 méteres távolságra lehetett vele eljuttatni. Nem nehéz elképzelni, hogy egyszerre csak egy épületet lehetett ezzel oltani, tehát ha például egy utcasor égett (ami a korabeli várostüzeknél gyakran előfordult), már nem volt hatékony. A lángba borult épületnek is csak az egyik felületét lehetett elérni. A tűzoltás történetében jelentős változást hozott, hogy holland mérnökök 1672-ben feltalálták a tűzoltótömlőt, ezzel ugyanis az égő épület másik oldalát is lehetett oltani; ezt ismerték már ekkor Magyarországon is, de egyáltalán nem volt elterjedt. A fecskendő ezenkívül viszonylag sok pénzbe is került, csak a gazdagabb városok engedhettek meg maguknak egyet-egyet. (Arról nem is beszélve, hogy kezelői veszély esetén gyakran otthagyták egy égő ház közelében a drága szerkezetet.) Vödör, vízipuska, fejsze Kétfajta kézi oltószerszámot ismertek: a vödröt és a vízipuskát. Előbbiek többnyire szalmából, ritkábban bőrből, utóbbiak fából, esetleg rézből készültek. Mindkét eszközzel maximum 5–6 liter vizet lehetett a tűzre önteni. A fő problémát ezekkel az jelentette, hogy egyrészt folyamatos vízutánpótlást igényeltek, másrészt egy városégésnél, ahol egyszerre nagy felületek borultak lángba, használhatatlannak bizonyultak. Nem túlzás azt mondani, hogy ha minden lakosnak lett volna is egy vízipuskája (valójában a városoknak maximum néhány tucat állt a rendelkezésé re), akkor sem tudtak volna velük hatékony oltást kifejteni. Mivel ezekkel a szerszámokkal az elharapózott tüzet eloltani nem lehetett, sokkal jelentősebbek voltak a különböző bontó- (romboló) eszközök. Minden 19. század eleji várostüzet csak az égő terület elszigetelésével, még nem égő épületek lerombolásával lehetett lokalizálni. Az épületek bontását botokkal és fejszékkel végezték. Érdekes szerepet kaptak az ún. tetőhorgok, ezekkel a már tüzet fogott, illetve a még nem égő házfedelet rántották le. Az égő tetőt különösen nehéz volt oltani, és leggyorsabban az épületnek ez a része táplálta a tüzet. Nyugat és Kelet Összefoglalva megállapíthatjuk: a 19. század első fele Magyarországon a nagy városi tűzvészek időszaka is. Míg Nyugat-Európa városaiban inkább a 18. század előtt beszélhetünk nagy kiterjedésű városégésekről, nálunk ezt követően váltak jellemzőkké, s ez a tendencia egyre keletebbre tolódott. A hirtelen megnövekedett városi népesség által lakott külvárosok lakásviszonyai és a tűzvédelem fejlettségi szintje nem álltak összhangban egymással. Városi jelenségnek tekinthető, hogy a főképp fából épült külvárosokban megnőtt a tűzhasználat jelentősége a háztartásokban és az iparban egyaránt. A városok építkezési módja miatt a tűzvészek megfékezése technikailag és szervezetileg egyaránt megoldhatatlan problémát jelentett a kor embere számára.

2. Képek




História Created by XMLmind XSL-FO Converter

Recommend Documents