História 1992-11
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
História 1992-11 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Tartalom 1. ........................................................................................................................................................ 1 1. A kisebbségi kérdés Közép-Európában tegnap és ma ........................................................... 1 2. Képek .................................................................................................................................. 27 2. ...................................................................................................................................................... 30 1. SOÓS István ....................................................................................................................... 30 2. Képek .................................................................................................................................. 35 3. ...................................................................................................................................................... 40 1. KISEBBSÉGEK, KONFLIKTUSFORRÁSOK ................................................................. 40 2. Képek .................................................................................................................................. 45 4. ...................................................................................................................................................... 48 1. SZARKA László ................................................................................................................ 48 2. Képek .................................................................................................................................. 51 5. ...................................................................................................................................................... 55 1. SZÁSZ Zoltán .................................................................................................................... 55 2. Képek .................................................................................................................................. 60 6. ...................................................................................................................................................... 65 1. BÍRÓ László ...................................................................................................................... 65 2. Képek .................................................................................................................................. 72 7. ...................................................................................................................................................... 77 1. NIEDERHAUSER Emil .................................................................................................... 77 2. Képek .................................................................................................................................. 80 8. ...................................................................................................................................................... 86 1. I ........................................................................................................................................... 86 2. Képek .................................................................................................................................. 88
iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. A kisebbségi kérdés Közép-Európában tegnap és ma GLATZ Ferenc A kisebbségi kérdés Közép-Európában tegnap és ma Előszó A polgár fázósan húzza össze magát Európa utolsó másfél évszázadának eszmeviharaiban. Fél. A fölétornyosult kollektív eszmék kavargó ütközéseiben ki sem ismeri magát. A múlt század második felének nemzeti államszerveződésében alá kellett rendelnie magát, minden személyes érdekét az állampolgári tudat büszkén egyenlősítő áramlatának. – Azután jött a századforduló, a tömegesség kora, és a társadalom felemelkedő osztályai hangosan bírálták az adófizető egyenlőségére épült liberális államszervezetet, helyébe a szociális tagozódás alapelvét kívánták juttatni. A polgárt besorolták szociális alapon, foglalkozás szerinti kollektívumokba. – Majd jöttek az etnikai kollektívumok elsőbbségét hirdetők: a területi–állami beosztást az etnikai hovatartozás alapján kívánták meghatározni, rajzolgatva a határokat, kitelepítve szülőföldjükről, közösségükből milliókat. A polgár – különösen a nemzeti szociális őrület idején – reszkető kezekkel nyúlt fiókjaiba a származási papírok után. S akik most még nyugodtan másoltatták bizonyítványaikat, vagy éppen származásukkal minden rendben találtatott, s éppen nem tartozott a kitelepítendő kollektívumokhoz, az ijedten húzta össze magát, amikor netán „rossz osztályszármazása” „miatt kellett batyut ragadnia, vagy gyermekeinek szemlesütve beszélni az atyákról... Azután jöttek a század közepének a múlttal őszintén szakítani kívánó eszméi: az optimizmustól hajtott világpolgári tudat, kegyetlen harc minden etnikai, vallási, szociális különbségtevés ellen. Újabb félelem a kollektív kordivattól: félelem, hogy a kis szobácskában őrzött nagyanyói imáskönyv, a belénevelt büszke nemzethez tartozás vagy éppen ősei vallásának tisztelete kiközösítéssel vagy megmosolygással járhat. Európa keleti felén ugyanez az optimizmus egy szovjet módon értelmezett proletár internacionalizmus jegyében. És most, az 1980-as évektől újfent fellángol a kollektivizmus: az etnikai reneszánsz a nemzeti gyökerek kordivatjában. A polgár ijedten tekint körül. Úgymond liberálisnak érzi magát. Úgy gondolja, minden közösségi cselekvés értelme: az emberek érezzék jól, emberi módon magukat az egyszer megélhető életükben. Egyébként is szívesen belátja, hogy a liberális állameszméket emlegetőknek igazsága van, amikor a közösségszerveződésben az egyén jogára épülő államszervezetet tartják döntőnek. Ez minden polgárnak egyenlően biztosítja a napi életfeltételek törvényességét, a személyi szabadságot, egyenlő megítélést, az egyén esélyegyenlőségét. Máskor úgymond konzervatívnak érzi magát, mert minél inkább telnek évei, annál egyértelműbben látja jelentőségét a folyamatosságnak, az évezredes életalapelveknek az emberi közösség és a maga életkörülményei biztosításában. Becsüli a családi, baráti, a világnézeti kötöttségekhez ragaszkodó barátait, értékeli az évszázados intézmények, az életkereteket megtartó szokásrendek észrevétlen jelenlétét életében. De úgy gondolja, nem alaptalanul érzi magát jó hazafinak: szereti szülőföldjét, öröme telik annak csinosításában, megmaradt magánvilágában szeretettel forgatja a nemzeti irodalom klasszikusait, s büszke arra a nyelvi kultúrára, amelyen maradéktalan szépséggel szólal meg a világ minden nyelvének irodalma. És joggal érzi ,úgymond, szociálisnak magát, mert elkerülhetetlennek tartja, hogy az egyén szabad versenyében az elbukók fölé a közösség szociális hálója feszüljön. S szociális gondoskodásért szeretne kiáltani, amikor gazdasági-termelési gondok, a társadalom munkakultúrájának válsága az utcára önti, láthatóvá teszi a szegénységet és a munka nélkül lődörgőket. De nem kiállt és nem szól... Az elmúlt másfélszáz év Európájának kollektív eszméi körül pártok tömörültek. A polgár a pártokra adja szavazatát és a pártok közül választ. Vagy (úgymond) liberális, vagy (úgymond) szociális, vagy (úgymond) konzervatív, vagy nemzeti vagy keresztény és így tovább és így tovább pártokra. A polgár elismeri: mindegyik külön-külön egy-egy fontos szála azon fonadéknak, amely őt a közösséghez köti. És mindegyik hirdeti a maga igazának biztosságát, Európa ezen a táján a kizárólagosságot is. Természetes ez, hiszen mily sokan megélnek ebből! – mormolja magában... És ki képviseli a szintézist? A közösség szervezőereje, az állam, a helyi területi önkormányzati közösségek? De hiszen azok nyílt vagy csendes egyezmények alapján hol egyik, hol másik kollektív eszménykör (úgymond) letéteményeseinek kezében nyugszanak...
1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Új szintézist, új individualizmust? Olyan intézményrendszereket, amelyek bevallott céljuknak tartják: a társadalom politikai szervezetének egyetlen értelme lehet, biztosítani az egyén közösségi azonosságérzésének teljes kiélését. Az egyik vagy másik kollektívum-apostolok ne vehessék kézbe a közösség minden egyes polgárának életkereteit működtető intézményrendszerek irányítását? Azok képviseltessék magukat a zajongó – és legfontosabb közösségi fórumon, a – helyi, országos parlamentekben, de...? Kérdőjelek, amelyeket Nyugaton csak hosszú, baráti beszélgetéseken állítanak azok is, akik pedig a jelenlegi rendszerben és abból élnek. Fásultak, panaszkodnak... Kérdőjelek, melyeket mi, itt a volt szovjet zóna országaiban először kétkedve állítgatunk lehetséges jövőnkről szóló mondataink mögé. Még optimisták vagyunk, bízunk az átalakulás jóra fordíthatóságában... Vagy pedig marad ismét a palackposta? Mint az előző évtizedekben... Itt a hegyen nyugalom a többhetes európai szemlélődés után. Lehullott az első hó, betakarja a minapi mélyszántástól felsértett föld sebeit, rögeit... Zebegény, 1992. november TÖBBSÉGEK ÉS KISEBBSÉGEK Nemzet és állam, terület és igazgatás, ember és közösség viszony a szovjet zóna országaiban) Évszázados alapelvek megkérdőjelezése Bevezetés helyett A nemzeti kisebbségek sorsának évszázados rendezetlensége elakaszthatja a közép-európai térség politikai rendszerváltásának folyamatát. A kialakuló új államrendszereknek közösen el kell fogadniuk egy Magatartáskódexet, amelynek betartása feltétele lehet a különböző integratív európai intézményekhez csatlakozásnak. Nem bevezetni a nyugat-európai vagy amerikai államok alkotmányát, hanem rábírni az itt élő államokat, hogy egymás között egyezzenek meg a követendő alapelvekben. Nyugat-Európa és a világ számára sem mindegy, hogy a térség a következő évtizedben szerves része lesz-e az európai gazdasági és politikai folyamatoknak, vagy pedig törzsi háborúkban, szomszéd-villongásokban, netán polgárháborúban fog elmerülni – írtuk 1991 novemberében azon összeurópai munkabizottság tagjaként, amely bizottság a volt szocialista országok jövőjével foglalkozik, és javaslatokat dolgoz ki ezen országokkal kapcsolatos európai politikai stratégiákról.* Az Európai Közösség két funkcionáriusa, politológusok, egyetemi tanárok, bankár, újságíró, közgazdászok, nemzetközi intézmények diplomatái, a katonai stratégia szakértője vesz részt a bizottság munkájában. (E sorok íróját mint a kultúrpolitika, a történettudomány képviselőjét választották a bizottságba.) Az európai civilizáció korszakhatára Bizonyítható, hogy magát az európai egységesülési folyamatot is megrázzák azok a nemzeti–kisebbségi ellentétek, amelyeknek kiéleződése éppen a volt szocialista országok átalakulásának köszönhető. Az Európai Közösség és az ENSZ 1989–1992 között keletkezett dokumentumai arról tanúskodnak, hogy a kisebbségi kérdés egyetemes és komoly kezelése e konfliktusok hatására gyorsult fel. Egyik pillanatról a másikra olyan autonómiát fogadtak el Dél-Tirolban, amelyet 20 évvel ezelőtt minden „komoly politikus” elutasított volna, a tömegkommunikációban felhagytak a baszkok és írek olyan értelmű emlegetésével, hogy azok nem mások, mint terroristák. Akik egyáltalán korábban felfigyeltek erre az összefüggésre – mondottuk –, hajlottak ezt valamiféle korszellem eredményeként beállítani. És immáron másfél évtizede kordivat „etnikai reneszánsz”-ról, újabban a „konzervatív eszmények” feléledéséről beszélni. Megítélésünk szerint többről van szó. Az európai civilizáció újabb korszakhatárhoz érkezett, amikor többek között az egyén és közösség, az állam–nemzet és területi– igazgatási beosztás, és így állam és nemzet viszonya újrarendezésének igénye tör a felszínre. Politikai és történeti magyarázat Kétségtelen – érveltünk tovább –, hogy a közép-európai konfliktusok a szovjet zóna összeomlásának eredményeként törtek a felszínre. A zónában korábban uralkodó, majd inkább csak meglapuló internacionalistának nevezett tábor-fegyelem meggátolta a nemzeti ellentétek szabad felszínre törését. És az is kétségtelen, hogy a felülről ránk kényszerített fegyelem, másrészt a Szovjetunió nagyhatalmi jelenlétének mindennapi érzékelése az édes és tiltott gyümölcs rangjára emelte a legavittabb nacionalizmusokat is a tábor országaiban. A nemzeti érzékenység megsértése, a jogos (vagy annak vélt) nemzeti követelések elhallgattatása megakadályozta, hogy az itt élő népek feldolgozzák magukban évszázados ellentéteik, idegen- és szomszédellenes görcseik maradványait. Ahogy az lényegében megtörtént Nyugat-Európában 1945 után. Ez 2 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
lehet a politikai magyarázat. Kiegészítheti mindezt egy történettudományos magyarázat is: a századelő (1919– 1920) békerendszereinek belső revíziója megy végbe, a békealkotók alapelveinek látványos csődje. Vagy véletlen talán, hogy az utóbbi évek kontinentális konfliktusai éppen az 1920. évi békerendszerben szétosztott volt monarchiák, Törökország és az Osztrák–Magyar Monarchia területeit érintik? Az 1920. évi békék nemzetállami elveinek érvényesítése mond csődöt mind a Közel-Keleten, mind Közép-Európában. A jövőkép szüksége De vajon megragadhatunk-e akár a napi politikai folyamatok, akár a történelmi magyarázatok mérlegelésénél akkor, amikor egy térség, s az ott lakó nemzetek, emberek jövőjéről van szó? Korántsem! A térség politikai erői és politikusai, sőt a közemberek amúgy is a történelem foglyai, és pozicionális küzdelmeikben hetente értékelik át önmaguk (mint személyek) és nemzetük szerepét az elmúlt évtizedekben. Talán elfedve is ezzel, hogy jövőképünk igazán szegényes... És figyelnünk kell azokra az összeurópai, sőt világméretekben ható erőkre, amelyek Nyugaton is átformálják a társadalmakat. Így tehetjük csak kompatibilissé a létező és átalakulóban lévő nyugat-európai társadalmi rendszereket és a térségben kialakítandó saját államrendjeinket. Közép-Európa jövőképének formálása, formázása – ennek kell a térséggel foglalkozó értelmiségiek–politikusok figyelmének középpontjában állnia. Az új államrendszerek céljáról És mi lehet az új, most kialakítandó társadalomszervezetek célja? – tettük fel a kérdést, bevallva, hogy minden jövőkép szubjektív alapelveken is nyugszik. Válaszunk: nem más, mint lehetőséget biztosítani az egyén közösségi identitásában a minél teljesebb kifejlődéshez: a családi–baráti, a politikai, a területhez kötődő, a szociális és az etnikai identitások kiéléséhez. Ebből a szempontból tekintve a mostani ellentéteket az államterületi beosztás és az etnikumok elhelyezkedése között, mi az etnikai elv érvényesülését az egyik rendező elvnek, de csak az egyik elvnek tekintjük. Ahogy az egyént a közösséghez kötő különböző azonosságszálak (identitások) között is az etnikai–nemzeti azonosságtudatot csak az egyik ilyen tudati szálnak tartjuk. A munkabizottság vezetői 1991. decemberi ülésükön elfogadták az érvelést, kérdőjeleivel együtt. Megbízták e sorok szerzőjét egy áttekintés és egyben a szóba hozott Magatartáskódex elkészítésével. A felkérés után a szerző kis munkacsoportot hívott létre az Europa Institut Budapest és a Történettudományi Intézet segítségével. Az ő feladatuk az előre elkészített munkahipotézis alapján a volt szocialista tábor egyes országairól előtanulmány készítése. Soós István (Lengyelország, Albánia), Szarka László (Csehszlovákia), Szász Zoltán (Románia), Bíró László (Jugoszlávia), Niederhauser Emil (Bulgária). Fiatal kezdő kolléga, jó nevű kutatók és az ún. „nemzetiségi kérdés” világszínvonalon elismert szakértője voltak a munkacsoport tagjai. (Niederhauser Emilre gondolok, akinek fiatalabb, nemzetiségi kérdéssel foglalkozó kutatók mindnyájan sokat köszönhetnek.) A statisztikai táblázatokat két fiatal kolléga (Bíró László és Horváth Zsolt), a térképeket a másfél évtizede a História hűséges térképtervezője, Palovics Lajos készítette. (Külön köszönet illeti Kocsis Károly fiatal földrajztudós barátomat, aki az 1980. évi Közép-Európa etnikai viszonyait ábrázoló színes térképvázlatát rendelkezésünkre bocsátotta és az adatbázis ellenőrzésében is részt vett.) Ellentmondások, ellentmondások... Asszimiláció vagy disszimiláció? – kellett a munka elején azonnal szembenézni a kérdéssel. Lehet-e egyértelműen állást foglalni amellett, amire nyugati szakértők hajlanak, hogy a nemzeti újraébredést állítsák elénk koreszmeként? – Míg néhány évtizede, talán ugyanezek a kollégák az asszimiláció lelkes hívei voltak... Lehet, hogy holnap mindnyájunknak hozzá kell kezdeni számba venni felmenőink etnikai gyökereit? Ahogy nem is olyan régen az osztálygyökereket kellett vizsgálni? Hol van az állam szerepe a kollektív jogok biztosításában? Egyáltalán: az etnikai „kollektív jogok” nem vezethetnek-e egy adott helyzetben a „kollektív felelősség” elvének felmelegítéséhez? Hiszen akinek kollektívum tagjaként voltak jogai, annak ez alapján felelősségét is megállapították. (Mind a középkorban, mind a II. világháború utáni kollektív felelősségre vonás, kitelepítések esetében. Nem is szólva most a zsidókat kollektíven ért üldöztetésekről, amikor származás alapján csoportosították emberek közösségeit.) És a további kérdőjelek: lehet-e a kisebbséghez vagy bármilyen típusú közösségi csoporthoz származás vagy „történelmi jogok” alapján sorolni egyéneket? Hiszen ez szemben áll generációm európai neveltetésével, és tudjuk, milyen átkos vitákat erőltetett az emberiségre a „ki volt itt előbb?”, ki az őshonos e földön stb. ún. „tudományos” kérdésfeltevése. (Nyugati hivatalos dokumentumok máig ezen az alapon állnak, sőt a magyar kisebbségi – megítélésünk szerint egyébként kiváló – törvénytervezet is élt ezzel a „nyugati mintá”-val.)
3 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Szabad-e a kisebbségeknek százalékos arányuknak megfelelő jelenlétet törvényileg követelni a közfunkciókban és a köztisztviselésben? Nem idézi-e ez fel az átkos numerus clausus-ok emlékét és gyakorlatát? Ne a rátermettség, a tehetség döntsön, hanem a származás? És a képviselet? Vajon a kisebbségi polgárnak legyen „többlet-joga”, amikor parlamenti pártokat választ? Mit jelent a pozitív diszkrimináció? Szabad feladni az állampolgári jogegyenlőség alapelvét? Ismét egy kérdőjel neveltetésünkkel szemben. Pedig mi is állítjuk: igenis kell pozitív diszkrimináció. De ne az előnyök kedvéért, hanem az esélyegyenlőség biztosításáért. Mely területen érvényesüljön ez? Egyáltalán: a kollektívumok képviseletét képes befogadni a klasszikus (liberális) európai parlamentáris rendszer? A rendszer, amelynek alapja az adózó állampolgár szavazat- (választó és választhatósági) egyenlősége? Vajon nem kell-e újragondolni: az európai parlamentáris rendszer alkalmas-e a kollektívumok követeléseinek képviseletére? (És itt nemcsak a nemzeti etnikai kollektívumokra gondolunk, de ugyanúgy kulturális–intézményi, a szociális–szakszervezeti, vallási-világnézeti és egyéb típusú kollektívumok képviseletére.) Vajon a kétkamarás parlament rendszere nem lenne alkalmasabb a térség sokféle szociális– világnézeti–etnikai problémáinak kezelésére?... A rendezés csak jogi kérdés? Eddigi, az európai nemzeti fejlődéssel foglalkozó tanulmányaink alaptéziseit kellett felülvizsgálni. És áttanulmányozni természetesen azokat a dokumentumokat, amelyek nemzetközi fórumokon születtek az etnikai–kisebbségi kérdés rendezéséről vagy érintették a kisebbségek helyzetét.* Újabb kérdések: vajon lehet-e Európára vonatkozó általános alapelveket megfogalmazni? Hiszen közismert összefüggés: a jog csak a lehetőséget adja, és a társadalom hagyományain, viselkedésformáin múlik, mennyire lehet a jognak érvényt szerezni. Egyáltalán: valóban jog kérdése a kisebbségi kérdés rendezése és kezelése? Nemcsak az, hanem politikai rendszer, állandó társadalmi egyetértésre törekvés eredménye, politikai és erkölcsi kérdés is – válaszoltuk önmagunknak történelmi tanulmányaink és az adminisztrációban szerzett tapasztalatok alapján. Nekünk, közép-európaiaknak csak annyiban van szükségünk elméletekre, amennyiben azokból konkrét javaslatok együttese, a tennivalók rendszerbefoglalása következhet. Kérdések és válaszok A térségünkben esetleg használható Magatartáskódex-javaslat alapelveinek első fogalmazványának papírra vetése előtt tehát bizonyos kérdéseket fel kell tennünk önmagunknak is, s a választ megkísérelnünk. Éspedig: I. Hogyan és miként alakult a térség néptakarója az elmúlt évszázadok során? (Válasz: Európának etnikailag, vallásilag leginkább kevert területéről van szó esetünkben.) II. Mikor milyen tervek születtek eddig a térség legújabb kori történelmében a kisebbségi kérdés rendezésére, annak az ellentmondásnak feloldására, hogy itt államhatár és nemzeti–etnikai településterület sohasem esett egybe? (Válasz: eddig, 1990-ig mindig nagyhatalmi érdekek határoztak a térségben állam és nemzet sorsáról, s az eddigi megoldások – mind a liberális, mind a kollektivista–etnikai, mind a szovjet internacionalista értelmezésű – nem vezettek eredményre.) III. Milyen változások zajlanak le Nyugat-Európában egyén és közösség, állampolgár és politikai képviselet, területigazgatás és településrendszer viszonyában? Lássuk, milyen egyetemes közegben kell mozognia a jövőre vonatkozó elképzeléseinknek! (Válasz: Európában évszázada már olyan terület- igazgatási átrendeződési elvek érlelődnek, amelyek a világháborúk, a kettéosztottság miatt érvényre ugyan nem jutottak, de amelyek az újabb tömegkommunikációs és információrobbanás következtében mind erősebben éreztetik hatásukat.) IV. Milyen általános állampolitikai alapelvek elfogadását látnánk szükségesnek a térségben ahhoz, hogy a Magatartáskódexről a tárgyalások megindulhassanak? (Válasz: a nemzeti–etnikai sokszínűséget toleráló, a kollektív jogokat az egyéni szabadság egyik megnyilvánulásának tekintő államszervezet.) A kérdések és válaszok így kerültek egy-egy tanulmányfejezetként a Magatartáskódex elé. (I–IV. fejezet) (A jelen szövegben az első kérdést rövidebb, tézisszerű formában tárjuk az Olvasó elé, mivel a História hasábjain az elmúlt tíz esztendőben, különösen az utóbbi két évben visszatérően fejtettük ki felfogásunk egy-egy részletét. Sőt, 1987-ben külön kötetet is szenteltünk – igaz, csak a Kárpát-medence – etnikai sokszínűségének bemutatására.)
4 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1992 júniusában a tanulmány és a Magatartáskódex tömörített alapelveit megvitatta az említett nemzetközi bizottság. Elfogadta és kiadásra javasolta. (Természetesen külföldön és idegen nyelveken.) Kollégáim és barátaim biztatására itthon is közzétesszük a dolgozatot. Az alapelvekkel – és azzal az elgondolással, hogy a térség államai számára készüljön egy Magatartáskódex a kisebbségi kérdés kezelésére – részben megismerkedhetett már a közönség. A televízióban, rádióban több alkalmam nyílt, ugyanígy a napisajtóban, hogy még az év első felében azokat ismertethessem. A szöveg német nyelvű, illetve magyar változatából több mint 600 példányt osztottunk szét a nyár folyamán itthon és külföldön. A kritikákat köszönettel vettem és örömmel azt, hogy többen az alapelgondolásokat magukévá tették. Kölcsönös megegyezés Végül még valamit a kedves Olvasó figyelmébe. A nemzeti érzelmeiben olyannyiszor megbántott magyarság érthető fájdalommal és indulattal szorítja össze ajkait vagy nyúl tollhoz, rázza kezeit az égre, ha a magyar kisebbségek elesettségét látja és az ellenük szabadjára engedett, sőt állami eszközökkel keltett indulatokat hallja. Jogosan vagy vélt joggal. Megbántottságunkban hajlandók vagyunk megfeledkezni azon fájdalmakról, amelyek a velünk egy közösségben élő más nemzeteket eltöltik. Határainkon túl és belül. Jogosan vagy vélt joggal. És hajlandók vagyunk megfeledkezni, ők is, mi is: bajaink gyógyításához csak a másik bajának megértése vezethet. Hajlandók vagyunk megfeledkezni: az újabb megbántásokat csak egy kölcsönösen elfogadható béke előzheti meg. Ha harc lesz közöttünk, annak csak vesztesei lehetnek... I. Etnikai keveredés Közép-Európában, 9–20. század (Telepítések, vándorlások, munkaszervezet) A volt Német-Római Császárság és az Orosz Birodalom közötti térség etnikai sokszínűsége ma eltűnik a tankönyvekben.* Az államnemzeti szempontok visszavetítése A térségben ma létező államok oktatásrendszerei a nemzeti történelmet mint a mai területi–igazgatási egység (állam) előtörténelmét tanítják, kiemelve abból azokat a fogódzókat, amelyek a mai nemzetállami eszmekörnek megfelelnek. Évszázados szellemi örökség, a nemzeti közösség történelme az állampolgári tudat ragacsanyaga, a mai államterület évszázadokkal, sőt évezreddel ezelőtti lakói között kutatják s meg is találják a ma többségi nemzet őseit. A területet megművelő, termékennyé változtató parasztot, birtokost, a szerszámokat formázó iparost egyaránt mintegy modern nemzeti hovatartozástudattal megáldott polgárt láttatják. Feledésbe merül, hogy a modern nemzetállam kora előtt a társadalmi élet és intézményrendszere is sokkal tagoltabban építkezett, mint az újkorban. A területen élő azonos nyelvű, szokásrendű, etnikai alapon szerveződő közösségek nem törtek etnikai kizárólagosságra a birtokolt területen. Feledésbe merül, vagy a tudományos monográfiákból a széles közönség elé ritkábban jutnak el azok az alapvető megállapítások, amelyek arról szólnak, hogy a területi–állami tagozódás alapja a hűbéri szolgáltatások és járadékok rendszere volt, a hűbéres nyelve, „natio”-ja másodlagos szerepet játszott. Mint ahogy az ateizmuson nevelkedett modern történeti gondolkodás is kevéssé hangsúlyozza: ha az állam felségterületén vagy a hűbéri birtokon volt szellemi–tudati hovatartozás megkövetelése, akkor az a hit, a vallás hagyományrendje volt. Feledésbe merül a középkornak a különbsége a modern kori államszervezettől, ahol a már mindennapi együttélés az igazgatás szervezett volta, a cizelláltan kiépülő termelési eljárások megkívánják a társasági érintkezésben az azonos jelrendszerrel történő érintkezést, a szakszerű igazgatási és képzettségi követelmények megkívánják az együtt élők nyelvi kultúrájának és szokásrendjének is egységesülését. A polgári munkaszervezet épp ezért vonzza magával a „nemzeti fejlődés” virágkorát, és ezért törekszik a csodált területi–igazgatási szervezetének, a modern államnak nemzeti alapokra helyezésére. És lesz a modern kori állam szervezőjének, szakadminisztrátorainak, az értelmiségnek oly természetesen döntő szerepe a nemzeti kultúrák kifejlesztésében. Történeti átértékelés A történelem ilyen „nemzeti”-vé festése visszamenőleg az egész európai történetírás és történelemoktatás évszázados betegsége. A tévedéseket ma, amikor a kontinentális és glóbusz szintű problémák behatolnak a történetírói és állampolgári gondolkodásba is, mind többet emlegetik Európa nyugati felén. A polgár és az állam is, mindinkább kíváncsi ezen új tényezők előtörténetére. Vizek, erdők, földjavítás, ezekre vonatkozó törvények, uralkodói és alattvalói környezetátalakítások, technikai eljárások leírásai váltják fel lassan a tankönyvekben is a 5 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
korábbi nemzeti szempontú alcímeket. A középkorról beszélve is. Mégis: ez a tévedés korántsem egyformán súlyos azon területek történelmének megírásakor, amely területeken a népesség etnikailag egyszínű(bb) volt. A Német-Római Birodalom és az Oroszország közé eső terület lakosságának etnikai sokszínűsége közismert volt a középkori és a kora újkori értelmiség, utazók előtt is. (Azok előtt ugyanis, akik egyáltalán figyeltek a kontinens ilyen tagozódására.) És mivel a térségben a nyugat-európai nemzetállami keretek későn épültek ki, a térségben élő etnikai tarkaság nem lett áldozata a polgári állam etnikai gyalujának. Akár az Osztrák–Magyar Monarchiát, akár a cári Oroszországot, akár a Török Birodalmat el lehet marasztalni számtalan összefüggésben korszerűtlenségük miatt a nyugat-európai (francia) államrenddel való összehasonlításban, de kétségtelen: területükön az etnikai kisebbségek jobban megőrizhették különállásukat és így hagyományvilágukat, mint akár az okcitánok Franciaországban, a walesiek Angliában és így tovább. Középkor, 9–15. század Nyugati keresztények és ortodoxia. A térséget politikailag–szellemileg erősen kettéosztja a nyugati kereszténységhez és ezzel a nyugat-európai államrendszerhez tartozás, valamint a bizánci ortodoxia érdekszférája. Közösségszerveződésben és így etnikai tudatuk jellegében is. A nyugati kereszténység országaiban az erős intellektualitást képviselő egyház korán elválik és részben fölékerül a „natio”-knak és az állami adminisztrációnak. Az ortodox egyház viszont – éppen teológiai okok miatt – alacsonyabb szintű intellektualitást alakít ki papsága körében (az alapdogmákat csak továbbadni, s nem magyarázni kell), viszont nem is válik el a hívők közösségétől. Sem a „natio”-tól, sem az államtól. Az ortodox pap a helyi közösség legfőbb – hitéleti és etnikai értelemben vett – „funkcionáriusa”. A térség ortodox vallási többséget felmutató országaiban egészen napjainkig sokkal nagyobb az egyház szerepe az etnikai kötődésekmegtartásában, mint a nyugati keresztény többségű területeken. Telepítések és sztyeppe-népek. A térségben a 11–15. században állandósulnak a nyugatról jövő bevándorlás és a keleti sztyeppei népekbeszivárgásai vagy éppen beütései. Emlékeztetőül: a térítők nyomán a 10. századtól német, francia, olasz telepesek csoportjai érkeznek. Különösen a Német Birodalomból települnek a mai Lengyelország (valamikori Kelet-Poroszország), Csehország, Szlovákia (valamikori magyar Felvidék), a mai Magyarország egész területére (a mai Romániához tartozó Erdélybe). A ritkán lakott vidékeken a telepesek jogi különállást élveznek (hospesjog), különféle szolgáltatások alól mentességet élveznek. A fejlettebb „lakás” és munkakultúrával rendelkező munkaerő bevándorlása a hűbérurak érdekében állott. Ezek a telepesek nem azért jöttek, mert a Drang nach Osten, vagy valamiféle hódító etnikai elv tudatos követői lettek volna, hanem azért, mert itt találtak kedvező életlehetőséget. Csak a későbbi történetírás rajzolt a szász városlakókból, sváb földművesekből német „nemzeti kultúrhordozókat”, illetve ellenkező előjellel: német gyarmatosítókat. Keletről ugyanakkor kisebb csoportokban, majd egyes esetekben törzsi szinten is újabb és újabb félnomád népek hullámai érkeznek. A nyugati kereszténységű államokba éppúgy, mint a Balkán erős bolgár államába. A szokásrendi, hitvilági ellentétek etnikai ellentétekként is jelennek meg. Az idegenellenesség első jelentkezése a kiváltságokat kapó és azokat féltékenyen őrző nyugati telepesek közösségei ellen. Másrészt: a még félnomád, csavargó életet élő sztyeppei népek szidalmazása, mivel azok nem idomulnak az itteni letelepült társadalom életelveihez. (Szanaszét legeltetik barmaikat, nem tisztelik a föld-magántulajdont stb.) Etnikai–területi autonómia. A bevándorlók jelentős része az etnikai (nyelvi) közösség és a telepítők szándékát is követve külön-külön településeken él. Az olaszok, németek stb. falvai ismertek. A német városlakók jogi különállása, mai szóval élve „teljes jogú autonómiája” ismert a Keleti-tengertől a Földközi-tengerig. A hűbéri kor etnikai–telepesi autonómiája rendkívül kiterjedt, a mai történetírások nem tanulmányozzák azokat eléggé. Nemcsak a németek, a nyugatiak, de a kunok, jászok, a sajátos különállásban élő székelyek autonómiája fennmarad a polgári korig, a 19. század második feléig. (Igazgatási, politikai, gazdasági autonómia.) A keleti területeken a 14. század végétől nagy északnyugat irányú népmozgás: az oszmán terjeszkedés elől. A korábbi keleti kereskedők (örmények, görögök stb.) után kollektív népmozgás: a szerbek és románok szorítása, azok harcai a török ellen. A menekülők betelepedése a Kárpát-medencébe, de különállásuk (vallási alapon is) erősen megmarad. Az egyéni – családi – keveredés tényét elsősorban a vezető rétegben követhetjük nyomon. A térség országaiban a királyok környezetében, a nemesség soraiban az „asszimilánsok” vannak túlnyomó többségben. Az
6 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
uralkodócsaládok pedig – ahogy egész Európában – teljesen kevertek. (Az Árpádok „ereiben” például, mire kihaltak, igen kicsiny hányadban „csörgedezett magyar vér”.) A középkor természetesnek tekintette a különböző etnikumok egymás mellett élését, a területi–igazgatási egységek (hűbérbirtok, vármegye, állam) nem etnikumok szerint szerveződnek, sok a települési–területi autonómia. Kora újkor, 16–18. század Megroppant államok. A térség korábbi erős államszervezetei megroggyannak. A lengyel királyság a 17–18. században az orosz, svéd, porosz fejedelemségek és a Habsburgok harcának közepette él. Végül 1795-ben feldarabolják. (Lengyelország 1920-ban nyeri vissza önálló államiságát.) A csehek állami függetlensége szintén megszűnik (1620). (1920-ban nyerik vissza államiságukat Csehszlovákia keretében.) A magyar állam pedig elbukik a török támadások hatására (1526), majd három részre szakad. Délkeleten a Balkán egészét megszállják a törökök. Abolgár, a szerb állam már összeroppant, a román fejedelemségek vazallusokká lettek. (Egészen a török fokozatos, majd végleges visszavonulásáig (1856–1912). A térség a Török és a Német-Római Birodalom ütközőzónájává alakul, állandó háborúkkal, illetve a településkultúra átalakulásával. Ütközőzóna, etnikai keveredés. Az etnikai keveredés az ütközőzónában növekszik. A térség északi részén (lengyel királyság) az orosz és német bevándorlás megerősödik, Csehország területe mind erősebben „németesedik”. – A Habsburg-ház kiterjeszti uralmát Magyarországra, minek következtében az északmagyarországi (ma Szlovákia) városok, ipari központok szinte teljesen német településekké válnak. – A Magyar Királyság középső területén a korábbi (elsősorban magyar) etnikum elpusztul, a török igazgatási területekre a délszláv népeken túlmenően állandó a török fennhatóság alatt szokásos mindennapos migráció. – Erdélyben a különböző etnikumok sajátos (Európában egyedülálló) autonómiája alakul ki, a hegyvidékeken transzhumáló pásztorkodó és katonáskodó románok térhódítása erősödik. A Balkán-félszigeten a korábbi etnikai szigetek megmaradnak. A törökök telepítenek is. Egyes helyeken a szláv népelemek felveszik a muszlim hitet és kezdik ezzel a „törökös” szokásokat megkülönböztető „etnikai” szokásként jelölni (pl. bosnyákok). (A vallásváltoztatás etnikai kihatása másutt is kimutatható. Pl. Lengyelország, a pomákok az ukrán hatásra, unitus hitben nyerik el pomák etnikumukat.) Település, belső vándorlás a török után. A török visszaszorítását követően (1699 után) a Magyar Királyság területén nagy migráció. Külső telepítések: céltudatos telepítéspolitika eredményeként az immáron Habsburg fennhatóságú területre sváb, bajor, frank elemek betelepítése, a mai Magyarország egész területére és a mai Jugoszláviába. (Duna mente, Dél-Dunántúl, Bácska, Tokaj környék stb.) Ugyanúgy kiváltságokat kapnak, mint a középkorban és ugyanolyan előnyeik vannak: munkakultúrájuk fejlettebb, mint a helyieké. Észak-Magyarország területéről szlovákok húzódnak le a lakatlan Dél-Alföldre. A határ menti délszláv és román településeket a király bizonyos területi önállósággal rendelkező Határőrvidékként szervezi a török határ mentén. A kiváltságok etnikai és egyházi autonómiákat is jelentenek, szolgáltatásaik – a katonáskodás – alapjaiban eltér a velük egy államban élők alattvalói terheitől. Ne felejtsük: az erdélyi románok vagy a délről az ország szívébe felhúzódó szerbek kiváló állattartóként, vitéz katonanépként, a nyugatról betelepülő „svábok” szorgalmas földművesként, görögök, örmények, zsidók a kereskedelem több évszázada professzionista űzőiként jöttek a lélekszámban lepusztult, termőképességében leromlott térségbe. Etnikai összeütközésekről elsősorban úgy olvashatunk, mint a magyar vármegyerendszer és az azok hatalma alól magukat kivonó határőrvidékek ellentéteiről (ahol a kiváltságoltak természetesen szerbek, románok voltak). Mint ahogy e népeknek sem volt semmi „baja” a szállásterületük állami címében a királyság „magyar” nevével. Az újkor, 1848–1920
7 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Nemzetállami törekvések bukása. Az európai nemzeti államok kialakulása a térség nemzeti vezető rétegeit is megmozgatja: a lengyel, a magyar, a szlovák, a szerb, a román mozgalmak az Orosz és a Habsburg Birodalmakban. A lengyelek bukása, a magyarok sikere: 1526 után először 1867-ben áll vissza a középkori Magyarország területi egysége. (A kisebbségi politikáról szólunk majd a következő fejezetben.) Északi területen az ipari forradalom, a városi ellátás igényei erősítik az árutermelő nagybirtokot, ami a porosz vezető réteget jelenti. Erős elnemzetlenítő akciók sora mind az orosz, mind a porosz területeken, „kivédésükben” a római katolikus egyház döntő szerepet játszik. (A protestáns poroszok és az ortodox oroszok ellen.) Egyház és etnikum ismét sajátos összefonódása. A Monarchia örökös tartományai már erős területi önállóságot kapnak, ami a helyi etnikumok nemzeti öntudatosodását segíti. Magyarország területén az ipari forradalom hatásaként a peremterületeken a bányászat, ipar fejlődése, délen – elsősorban a mai Jugoszlávia területén – az árutermelő mezőgazdaság fellendülése felneveli a nemzeti kisebbségek új középosztályát. Balkáni államok és lakosságuk. Délkeleten a török fokozatos visszaszorítása részben a Birodalom gyengesége miatt következik be, részben a szláv népek és románok nemzeti öntudatosodása következtében. (A román, a bolgár, a szerb államiság, majd Montenegro, Albánia.) A török alóli felszabadulás másnapján a területi igények miatt állandó nemzetállami háborúskodások (ún. Balkán–háborúk). Európa nem figyel fel, hogy a nemzetállami receptek első konfliktussorozatai ezek egy tarka etnikumú vidéken. Ipari forradalom, etnikai keveredés. A térségben az etnikai keveredés újabb hulláma. A polgári munkaszervezet igénye: ipari munkások és ipari tisztviselők, pénz és igazgatási szakemberek. A keleti területek és a Magyar Királyság gyors polgárosodása német, osztrák, magyar, cseh iparosokat vonzanak. Szétáramlásuk az Északi-tengertől a Földközi-tengerig. Nagy a belső migráció: a városok, a városi igazgatás fejlődése a vidékről jelentős népességet vonz. (Pl. az építkezések nagyszámú, szlovák, német munkásai.) A pénzpiac a nagy- és kisvárosi központokban segíti a zsidók és a német polgárság előretörését. A modern államigazgatás kiépülése segíti a német és a magyar etnikumú elemeket: az igazgatás nyelve meghatározza az állami adminisztráció etnikai jellegét. (Erős asszimilációval.) A polgári állam etnikai keveredése új típusú: személyes jellegű. A polgári állam felbontja a településhelyek etnikai kiváltságait. Mind a német városi autonómiák, mind a jász, kun, székely etnikai autonómiát, mind a volt határőrvidékek elkülönülése végleg felszámolódik. A kollektív jogot a polgári állam nem ismeri. De a kollektív elnemzetlenítést sem. „Kozmopolita” város, „nemzeti” falu. A városok az egyéni szintű asszimiláció tégelyei. Az új létfenntartási körülmények, az új munka- és településrend morzsolja az évezredes etnikai szokáshagyományokat. A térségben a város „kozmopolita” és a falu „nemzeti” jellegének szétválása: az ipari fejlődéstől elzárt falu a hagyomány őrzője, az iparosodott vidék idegen kultúrák befogadója. A térség paraszttársadalmai. A Balkánon az ortodoxia szerepe a nemzeti harcokban. A fél évezrede katonáskodó társadalmak kegyetlensége az etnikai ütközésekben. Nincs autonómia-hagyomány. Az ortodoxia és a bizánci államtípusban egyén és államhatalom sajátos viszonya. Az adminisztráció korlátlan uralma a polgár fölött. Kisállamiság, kisebbségvédelem. Az I. világháború: államok háborújából nemzetek háborúja. A háborút viselő felek „természetes” érdeke: ellenségeik hátában minden erőt mozgósítanak. (A nemzetiségpolitikáról a következő fejezetben olvashatunk.) A térségben a békeszerződések eredménye: kisállamiság, kisebbségvédelemmel. Legújabb kor, 1920–1990 A régió szintű vándorlás elakadása. A terület végleges szétdarabolása ún. nemzeti államokra, szétvágta a szabad vándorlás és a szabad munkavállalás lehetőségét. A térség térképén a mai (tegnapi) államhatárok rögzülnek. Az új államok belső ellentétei. Lengyelországban ukrán, belorusz kisebbség, Csehszlovákiában cseh és szlovák, Jugoszláviában szlovén, horvát, szerb, albán stb. Bulgáriában török, macedón ellentétek. (Olvashatunk erről az egyes országok leírásánál az Adattárban.) Etnikai „átváltozások”; macedónok esete: a bolgár és szerb állam évszázados harca a területekért már a századfordulón egy új etnikum kialakulásával jár együtt. Az új nemzeti államok telepítéspolitikája belebotlik a cigánykérdésbe. (Máig nem képes mit kezdeni a problémával a politika. Szociális, erkölcsi–hagyománybéli különbségek és fiziológiai különbségtétel.) 8 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A „nemzetállamok haszna” és hátrányai. A terület államszervezetének megítélése a polgár szemszögéből: közelebb került-e ennek hatására a polgár anyagilag, szellemileg a vezető kultúrák színvonalához vagy sem. Vagyis mennyire használ az új rendszer a tisztviselőnek, parasztnak, munkásnak. Az új államterületen az új többségi nemzetek kultúrájának hatalmas fejlődése, a többségekhez tartozók előnyei. Új nemzeti kultúrértékek kibontakozása. Legnagyobb haszna az új (nemzeti) középosztályoknak van az új fejlődésből (új nemzeti–állami hivatalok, reprezentáció). Az új kisebbségekkel szembeni állami politika. Az eddigi spontán etnikai ellentétek immáron állami képviseleti nemzeti ellentétekké emelkednek. Kérdőjelek a kutatásban. Belső migráció. Az államokon belüli migráció folytatódik. Az új nemzetállami központok szívóhatása. Az ipari forradalom kései behatolása a délkeleti térségben gyors személyi etnikai keveredést indít el. (Pl. a volt Jugoszláviában a szakértők szerint fél évszázad alatt 7 millió vegyes családban élő állampolgárt eredményezett.) A volt „államalkotók” elvándorlása a volt államterületről: elsősorban a középosztály. Fasizmus és etnikum. A fasizmus „etnikai programja” a térségben. Az állami segítséggel kierőszakolt pozitív diszkrimináció a német diaszpóra számára. Az etnikai hovatartozás „értékkategória” a fasiszta elméletben. Etnikai- és fajelmélet. Az „új Európa” terve. Az etnikai határokhoz igazítani kívánt államhatárok, a területrevíziók kihatása az etnikai mozgásra. (A háború és a hatalmi változások kihatásáról később még szólunk.) A kisállamiság és a szovjet zóna. A szovjet zóna államrendszere. A szovjet felfogás ismertetése származásbeli különbségek eltörléséről. Az etnikumhoz tartozás nem lehet hátrány, de az etnikum nem is hordoz semmiféle értéket. A társadalmi egyenlősítés programja és a nemzeti, vallási hagyományok szétrombolása. A vaskorszak utolsó nagy államépítkezései: az ipari központok kialakulása, a mezőgazdaság átszervezése. Tulajdonváltás, egyházellenesség. A falusi társadalom bomlása. A tulajdonváltás, a magántulajdon felszámolása megsemmisíti egyben azt a lehetőséget, hogy az egyén független maradjon szellemiségében is az államtól. A kisebbségi kultúrák eddigi gazdasági alapja számolódik fel. Az egyházak kiszorítása és tönkretétele az etnikai hagyományőrzés másik pillérét töri derékba. Lengyelország, a nagy kivétel. Románia: az ortodox egyház szerepe a többségi nemzet és a diktatúra mellett. Megmaradt kisebbségek. Felbomlanak az utolsó, kisebbségi etnikailag egységes települések. Kivétel: a nagyobb területen kompakt egységben élő kisebbségek, az ún. teljes szerkezetű kisebbségi társadalmak. A magyarok Szlovákiában, Romániában, Kárpátalján, Jugoszláviában, a megmaradt németek bizonyos foltjai. Az állami kultúra terjesztése egyben eszköz a többségi nemzet kultúrájának előnyhöz juttatására. Az államrendszerben nincs helye a kis autonómiáknak, sem a kisközösségi, sem a személyi autonómiáknak. Újrakezdés kísérlete és bukása. 1989: a „mellény újragombolásának” kísérlete, az antisztálinista erők közeledési kísérletei a térségben a kisebbségi ügyben. Kezdeti eredmények. Ezután az első szabad választások: az etnikai harcok a többpártrendszerben, az 1945 előtti reflexek újraélesztése, sok szavazat elnyerése. Következtetés a Magatartáskódex összeállításához A térségben Európa etnikailag legerősebben kevert lakossága él; a nyugati típusú kereszténység szerint szerveződő gondolatvilágában van hagyománya a kisebbségi területi és személyi (perszonális) autonómiának. – Az etnikai keveredés évezredes hagyománya a térség valamennyi népeinél megtalálható. – A kiépítendő államrendszerek kisebbségpolitikájának az egyéni–családi szinten rendkívül kevert társadalmakkal kell számolniuk. Radikális és teljes perszonális autonómia, emellett a még megmaradt területi autonómiák felkarolása és megmentése. II. A RENDEZÉS LEHETŐSÉGEI KÖZÉP-EURÓPÁBAN, 1867–1992 (Állam és nemzet) 1989–1992 Közép-Európa nagy lehetősége újragombolni a mellényt. Kétségtelenül nem tévedtek azok, akik a térségben meginduló forradalmi folyamatokat így értékelték 1989–90-ben. A térség újkori történelmében először nyílott arra lehetőség, hogy az itt élő népek nagyhatalmi meghatározottságtól függetlenül kíséreljék meg újrarendezni többször elrontott viszonyukat egymáshoz A német–osztrák–magyar érdek (1867–1918) 9 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Visszatekintve az elmúlt másfélszáz év történetére, a térségben terület és nemzetelhelyezkedését, azaz az államhatárokat mindig is elsősorban a nagyhatalmak határozták meg: először a német kérdés rendezése (1866– 1871), majd délkeleten a Török (1878–1913), illetve keleten az Orosz Birodalom sorsának alakulása szabdalta szét a népeket államhatárokkal, máskor a nyugat-európai nagyhatalmak egymáshoz való viszonya (1918), vagy éppen a világhatalmi ellentétek (szovjet–amerikai 1948 után) érvényesültek. 1866–1878 között az Északi-tengertől a Balkánig húzódó terület államhatárait meghatározta a német kérdés „rendezése” . Miután a Habsburgok kiszorultak a Reichből (1866, Königgrätz), számukra egy lehetőség maradt: az osztrák örökös tartományok és a magyar királyság között meglévő perszonálunióból egy alkotmányos államközösséget teremteni. (Ismeretes, a Habsburgok 600 éve uralkodtak Ausztria, és több mint 300 éve Magyarország területén.) 1867-ben létrejött az Osztrák–Magyar Monarchia, majd porosz vezetéssel a második Német Birodalom (1871). Ez az osztrák–magyar állam határozta meg a történeti Magyarországon élő sok kis nép (szlovákok, szerbek, románok, horvátok) sorsát, akik között pedig éppen ezekben az évtizedekben erősödött meg a nemzeti tudat. A magyar területi szegregációban (államban) ők eleve ellenségüket látták. Délkeleten a török fokozatos visszaszorulásának eredményeként alakultak meg – vagy alakultak újjá – több száz éves török uralom után Bulgária (1878), Szerbia (1816–1878), Románia (1859–1861) és okkupálta BoszniaHercegovinát az Osztrák–Magyar Monarchia. A modern európai államok kialakulásának korában, amikor a területi igazgatás kereteit modern bürokrácia kíséretében kialakították, az etnikai elvet szinte alig vették figyelembe: az Északi-tengertől a Kárpátokig húzódó területen élő nagyszámú lengyelség nem nyerte vissza 1795-ben elvesztett államiságát; a Kárpát-medencében, a Magyar Királyságon belüli sokféle nép közül a horvátok széles körű autonómiáján túl más etnikum nem kapottsemmiféle államon belüli területi–igazgatási önállóságot. (A horvátok, akiknek 1102 óta volt rendi–területi különállásuk a Magyar Királyságon belül, társországi önállóságot kaptak – 1868.) Igaz, ekkor még az önálló területi igazgatási egység utáni vágy nem volt döntő eleme a magyarországi kis népek mozgalmának, a nagyszámú németség pedig otthon érezte magát a Monarchiában. Ahogy azonban megalakultak a szomszédban a román, a szerb királyságok, a Monarchia területén élő néptestvéreikben is erősödött a vágy: egy területi egységbe kerülni az azonos nyelvet beszélőkkel. A korabeli nyugat-európai államok is telve voltak nemzeti kisebbséggel, így a térség politikája is elintézettnek tekintette a kisebbségi kérdést azzal, hogy a nyugati liberális elvek érvényesítésével, az állampolgári szabadság biztosításával rendezte be a hagyományos államkereteket. A délkeleti államok (Románia, Bulgária, Szerbia) semmiféle állami toleranciát nem mutattak, kisebbségpolitikát nem építettek ki az új államterületükre jutott nemzeti kisebbségekkel kapcsolatban. A liberális elv és hiányosságai Egyedül az Osztrák–Magyar Monarchia gondolt a nemzeti kisebbségek jogainak törvényes (állami) rendezésére. A soknemzetű Ausztria 1867. decemberi alkotmányában elismerte a „néptörzsek egyenjogúságát”. Az 1868-ban kiadott magyar törvényben alapvetően a kor liberális politikájának szelleme érvényesült: eszerint az állam területén egyénileg mindenki szabadon használhatta nyelvét, a kisebbségeknek mint kollektívumoknak a kulturális szervezkedés jogát biztosította. Ismeretes, hogy a liberális európai felfogás a kollektívumok politikai jogait, mint a hűbéri társadalom maradványát, elutasította. A térség területi–igazgatási határainak megvonása a nagyhatalmi érdekeket, az állam belső berendezkedésének rendszere a francia adminisztratív állami elveket követte. A századfordulón, amikor Európa tömegtársadalmaiban felerősödtek a kollektív törekvések, a társadalom „alsóbb” rétegei mindinkább a politikai–állami élet felszínére törtek részben szociális, részben nemzeti követelésekkel. Közép-Európa népeiben elemi erővel tört elő a nemzeti–közösségi szerveződés vágya. A liberális eszmék már kevésnek bizonyultak, sőt a térség legliberálisabb választójogi törvénye (Ausztria, 1907) azt eredményezte, hogy a nemzeti kisebbségek politikai szervezkedése szinte megbénította az államéletet. A Monarchia vezetése értetlenül nézte a már területi önálló szerveződést követelő kisebbségeket, igaz, több, jobbára a terv szintjén maradt elgondolás született, melyek közül a legismertebb az osztrák szociáldemokrácia átfogó terve (jogok a perszonális autonómia alapján és föderáció), illetve a szűk magyar polgári baloldal javaslata volt 1918-ban (Svájc mintájára kantonizálni a Monarchiát). A baloldal viszont – éppen szociális követeléseinek egyoldalúsága miatt – nem juthatott a rendezéshez szükséges politikai hatalomhoz. 1918-ban pedig már minden késő volt. Míg a Monarchia vezetői bénultan álltak a nemzeti törekvések előtt, a délkeleti államok vezetői annyit értettek meg az egészből, hogy államaik területét a határaikon túl élő nemzettagjaikra hivatkozva tágítani lehet: így Románia, Szerbia a Monarchia déli és keleti területeiből követelt részeket magának, abban a pillanatban (1914–1916), amikor azt a háborús nagyhatalmi erővonalak lehetővé tették.
10 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Végül is azonban nem az itt élő népek területi–települési elhelyezkedéséből indult ki a térség átrendezése 1918ban, hanem ismét a nagyhatalmi erővonalak mentén. A francia–angolszász érdek (1919–1938) 1918–1920-ban a Monarchia szétbomlása, az Orosz Birodalom gyengülése révén a térségben ható legerősebb nagyhatalmi érdek a franciáké volt. A vesztes Németország hátában a francia–angolszász hatalmi politika stratégiai célként meg akarta akadályozni az esetleges németbarát államszövetség létrejöttét. A Monarchia területi–igazgatási rendjével jogosan elégedetlenkedő belpolitikai erők közül azokat segítette győzelemre, amelyek a Monarchia szétdarabolását (és nem esetleges föderatív átalakítását) kívánták. Ugyanúgy gyengítették a központi hatalmak oldalán harcoló Bulgáriát Szerbia javára. Ennek eredményeként jött létre Csehországból és a többnyire szlovákok lakta Felvidékből, valamint Kárpátaljából Csehszlovákia, Szerbiából, Horvátországból, a szlovén területekből, Magyarország déli részéből, Bosznia-Hercegovinából és egyéb balkáni területekből a szerb–horvát–szlovén állam (1929-től Jugoszlávia néven). Így nagyobbodott majdnem duplájára Románia, megszerezve teljesen a vegyes lakosságú „KeletiSvájcot”, Erdélyt is, és a szintén vegyes lakosú Bánát egy részét, keleten elfoglalva Dobrudzsát és Moldáviát. Elnyerték területi-állami önállóságukat 123 év után a lengyelek. (Lengyelország megkapta a mostani vesztesektől, Németországtól, a Monarchiától és a legyengült Oroszországtól azokat a területeket, és a rajta élő nem-lengyeleket, akik a 18. századi feudális lengyel királyságban éltek.) Kisállamiság, „nemzetállamok” „Nemzetállamok” létrehozásáról beszéltek a győztes hatalmak, de az új államok alig voltak jobban etnikailag egyneműek, mint a szétdarabolt korábbi területi-igazgatási egységek. Etnikum és államterület között az évszázados ellentmondás és annak feszítőereje ismert volt, de a nagyhatalmi érdek most is minden elé került. Az államhatalom úgy építkezett, mintha nemzetállam volna, valójában ugyanolyan soknemzetű kis országok alakultak, amilyen maga a Monarchia vagy Oroszország volt. A már 1918 előttről a térségben jól ismert etnikai feszítő erőt úgy igyekeztek semlegesíteni, hogy a francia típusú, területileg központosított államszervezet megtartása mellett a nagyhatalmak az új államokra (Csehszlovákiára, Romániára, Jugoszláviára, Lengyelországra) ún. kisebbségi szerződéseket erőltettek. (Külön – eddig el nem végzett – kutatás tárgya lehet, hogy a francia állammodell követése mit eredményezett a Török Birodalom hajdani közel-keleti területeinek „átrendezésekor”. S mennyire forrása az 1918. évi átrendezés elve a mai konfliktusoknak – Közép-Európában éppúgy, mint a Közel-Keleten. Nemzetállami elvek követése olyan területeken, ahol a lakosság egészen másként rendezte évszázadok óta településrendszerét. Az 1919–20. évi kisebbségi szerződések összehasonlító vizsgálata is rendre késik a történettudományban. Maguk a szövegek sokkal korszerűbb elvekről tanúskodnak, mint amelyeket maguk a diktáló nyugati hatalmak – mindenekelőtt Franciaország – otthon, a maguk államában a saját kisebbségeikkel szemben követtek. – Más kérdés, hogy az állampolgári toleranciában egyáltalán nem iskolázott társadalmakban mennyiben tudta vagy akarta az államhatalom végrehajtani a nemzetközi előírásokat. A lengyelországi ukránok üldözése és az etnikai polgárháború (1930–1934), a zsidó nemzetiség elleni indulatok elszabadulása, vagy a romániai és a jugoszláviai jogi kijátszások, magyarellenesség, időnkénti atrocitások, a volt „uralkodó etnikum”-hoz tartozók földjeinek elvétele stb. ismertek, még ha a mai államnemzeti történetírások hallgatnak is róluk. Magyarország – talán éppen azért, mert valóban majdnem tisztán nemzetállam lett – a kisebbségi politikát felesleges rossznak tartotta, Csehszlovákiában a cseh politikai vonal érvényesüléseként még mindig a leginkább korlátozták a kisebbségellenes indulatokat, és érvényesülhettek a nemzetközi szerződések. A német érdekszféra (1938–1945) Alig két évtized után, 1938–1941 között úgy látszott, megkezdődik az államhatárok etnikai szempontú „kiigazítása” . A nemzeti–szocialista Németország Európában mint a kollektív elvek kiteljesítője, a szociális és nemzeti rendező elvek végrehajtója jelent meg. Széttörte az 1920. évi békerendszert, a birodalomhoz kapcsolta a német nyelvű és kultúrájú Ausztriát. Felbontotta Csehszlovákiát: Csehországot – miután leválasztotta róla a német Szudéta-vidéket – protektorátusként cseh autonóm területté fokozta le. Szlovákiának önálló államiságot adott, átengedte a magyar többségű vidékeket Magyarországnak, s egy kis lengyel többségű területet Lengyelországnak. A nyugati nagyhatalmak az új, „etnikainak hirdetett rendezés”-t most ugyanúgy tudomásul vették, mint 1918-ban a centralisztikus államelv bevezetését. Németország nagyhatalmi céljai azonban
11 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
hamarosan világossá váltak a hirdetett etnikai elv mögött, akárcsak 1918-ban a nyugati nagyhatalmak meztelen érdekei a „nemzetállam” elve mögött. Jugoszlávia esetében önállóságot adtak Horvátországnak, Magyarország pedig megkapta a magyarlakta területek jelentős részét (pontosabban azt a vidéket, ahol a szerbek kisebbségben voltak a magyarokkal és németekkel szemben). Romániát lemondatták a soketnikumú Erdély magyar többségű (Észak-Erdély) vidékeiről. (A Szovjetunió közben visszavette a románok által 1918-ban Oroszországtól elragadott, de immáron román többségű Moldáviát.) Lengyelországot pedig az ismert módon – már egyáltalán nem az etnikai elv alapján – felosztották a Szovjetunió és Németország között. Miközben Németország széttörte a versailles-i békerendszert, a Szovjetunió megkezdte közép-európai hatalmi állásainak kiépítését. Az etnikai elv diadala: határkiigazítások Terület és nemzet (etnikum) általuk is ismert ellentmondásait, a még mindig élő kisebbségi problémát területkiigazításokkal igyekeztek megoldani. (Az 1938–1941 közötti határrevíziók társadalmi kihatásait kevéssé ismerjük. Csak mint egy imperialista politika részét tártuk fel. De hogy a széttört Lengyelország egyszerű parasztja, tisztviselője hogyan lett földönfutóvá, vagy az ország nyugati felére 1940 után telepített egyszerű német paraszt milyen élettervvel indult az új földekre, s hogyan lett ő is néhány év után földönfutóvá, arról alig van pontos adatfeltárás. Ugyanígy nincsenek felmérések a román uralom 1918. évi bevezetésnek, sem a magyar uralom visszaállításának kihatásáról az erdélyi és a délvidéki területeken, az ottani egyszerű magyar, román, szerb parasztok, munkások, tisztviselők meneküléséről az új uralom elől. Nem szólva a zsidóságról, amely puszta életét féltve rettegett.) Ütközőzóna 1945–1947-ben a térség átrendezésében ismét a csupasz nagyhatalmi szempontok érvényesültek. A győztes nagyhatalmak, ahogy a győztesek bürokráciája szokott, tanító bácsiként büntette a veszteseket, megfeledkezve, hogy a térség területi–etnikai átrendezése 1938-ban Anglia és Franciaország teljes egyetértésével indult, Anglia is csak Lengyelország megtámadásakor emelte fel hangját. Nem szólva a Szovjetunióról, amelyik meglehetősen dicstelen szerepet játszott a térségben 1941-ig. Most mind a győztesek dobogóján ülve, az egyszer már általuk is elismert rossz megoldáshoz, az 1920. évi területi beosztáshoz tértek vissza. A terület – a Keleti-tengertől a Fekete-tengerig – pufferzónává alakult a Szovjetunió, valamint a nyugati hatalmak között. 1945–46-ban a polgári baloldal Romániában, Csehszlovákiában, Magyarországon, Bulgáriában kereste a föderációs megoldásokat is, a román P. Groza mellett még a kommunista szerb Tito és a bolgár Dimitrov sem zárkóztak el ettől. Nagyhatalmi támogatás nélkül, sőt, majd 1947-től a Szovjetunió határozott ellenvéleménye miatt, ezek csak kezdeményezések maradtak. Kollektív felelősség: kitelepítések A nagyhatalmak – mint ahogy értelmiségiek, professzoraik is – a kisebbségi problémában egyszerűen háborúhoz is vezethető konfliktusforrást láttak. A korszak európai politikai gondolkodása nem vette észre, hogy Németország és a nemzeti szocializmus terjeszkedése több és más is, mint egyszerűen a „gonosz” elszabadulása és eltérés a legtökéletesebbnek tartott francia–angol államszervezési modelltől. Nem figyeltek fel arra, hogy a térségben nemcsak az etnikai elv foszlott szerte a fasizmus leverésével, de a francia centralizált nemzetállam is funkcióképtelennek bizonyult már korábban. S ez még akkor is igaz, ha ezt a bukást a nemzeti szocialisták használták ki és mondták ki a leghangosabban. A nagyhatalmak a nemzetállam eszméjénél lecövekelték magukat. 1938 után Németország és szövetségesei a határkiigazításokkal kívánták feloldani területi igazgatás és etnikum ellentmondását, a Szövetségesek most a kisebbségi lakosság áttelepítésével kísérleteztek, és tiszta etnikumú államterületeket akartak létrehozni. (A fasiszta haláltáborok és az emberek állatias legyilkolásának korában nem tűnt antihumánusnak az, hogy milliószámra kényszerítettek embereket néhány kilós batyuval otthonaik, évszázados településhelyeik, kis javaik elhagyására. Ma már másként látjuk ezt. Elismerjük a liberalizmus nemzetiségpolitikájának fogyatékosságát, hogy nem adott kollektív jogot, látjuk a határmódosítások lehetetlenségét, amelyek csak újabb milliókat juttattak a kevert etnikumú területeken kisebbségi sorsba. De egyik sem tette tönkre az életkörülményeit újratermelő, ha kell, a körülményekkel megalkuvó embert. Parasztok, munkások csodálatos alkalmazkodási készséggel egész jól elviselték addig a határokat rajzoló politikusok és hadfiak uralmát. A hatalom, az uralkodó nyelv változott, a tájat alakító, művelő, termelő lakosság maradt. A kitelepítés viszont magát az egyszer leélhető életet tette lehetetlenné, szakított szét családi kapcsolatokat. Kétségtelen, a haláltáborok, a hirhedt politikai munkatáborok után a legembertelenebb kisebbség elleni tett volt ez. A telepítéseket a fasiszták kezdték, de a nyugati szövetségesek és a szovjetek teljesítették ki. S mindezt a francia forradalom szentnek mondott eszméjét, a nemzetállam eszméjét követve tette az európai politikai értelmiség.) 12 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A kollektív jogok, az etnikai elv érvényesítésére a válasz a liberális államszervezet részéről a kollektív felelősség kimondása és érvényesítése volt. Ennek eredménye a kitelepítések mellett az állampolgári jogok megvonása etnikai alapon. (Lengyelországban, Csehszlovákiában, Jugoszláviában, Romániában a németektől, Csehszlovákiában, Jugoszláviában a magyarnak minősített polgároktól.) Az 1920. évi területi–igazgatási rend visszaállítása a nagyhatalmak együttes és általában a helyi polgári erők által is elfogadott határozata volt. De most már kisebbségi jogvédelmi előírások nélkül. A tiszta nemzetállam megvalósításának kitelepítéses alternatíváját, de ugyanúgy a gyenge lábakon álló föderációs terveket a hidegháború és a szovjet rendszer bevezetése hiúsította meg. Újabb érdekszféra-politika (1949–1990) A sztálini Szovjetunió 1949-ben kialakította saját katonai–gazdasági és politikai zónáját. Részben lezárta 40 évre a térséget a nyugati gazdasági és politikai hatások elől, azaz elzárta a területet a Nyugaton ható interkontinentális gazdasági erők kiépülése elől. Sőt, ismeretes módon az állami–területi határokat erősítette politikai rendszerével: a gazdaság, a kultúra is állami–nemzeti keretekben építkezett, s az államterületen belül, biztonsági–katonapolitikai okokból is, tovább erősítette a fővárosok adminisztratív–ellenőrző szerepét. A Nyugat-Európát az 1950–70-es években elérő regionális gazdasági–kulturális decentralizálódással szemben nálunk egy újabb területi centralizáció épült ki. A mai nyugati településszerkezet legerősebb alkotóelemei, a község, a város nálunk adminisztratív, mesterséges területi egységeknek lettek alárendelve. Az állami központi bürokráciát, amelynek elsőszámú érdeke a centralizált nemzetállam megtartása és a területi önigazgatásfejlődések megakadályozása, megerősítette. A „szovjet internacionalizmus” Jellemző, hogy még a gazdasági integrációt is állami irányítószervek integrációjaként képzelte el. Biztonsági okokra hivatkozva megnehezítette a zónán belüli utazásokat is. Miközben a nyugati polgárság körében megindult az internacionalizálódás a munkahelyi, szabadidő kapcsolatokban. De a zóna egymással szövetséges országai között is a közlekedés nehezebb volt, mint 1938 előtt, amikor ellenséges államokként álltak azok egymással szemben. (Miközben a marxista jövőkép szerves részeként tanították a határok majdani spiritualizálódását.) Ezzel egy időben, hangoztatva a proletár internacionalizmust, a minden ember egyenlőségét, erőszakkal – ideológiai eszközökkel – visszaszorította a térségben élő nacionalizmusokat. Ugyanakkor a szovjet politikai dominancia érvényesítésével egy erős szovjetellenes nacionalizmust hívott életre, pontosabban szembeszegülést mindennel, amit a szovjet vezetett be. (Így pl. ellenszenvet keltett az internacionalizmus ellen, szimpátiát a tiltott, valóban ósdi, gyűlölködő nemzeti ideák iránt.) A kisebbségi kérdést is belügyként kezelték. Az államok különböző megoldásokat kerestek a kisebbségi konfliktusok kezelésére. (Romániában 1952–1968 között területi autonómiát élveztek egy területen a magyarok, másutt viszont elvették korábban még jól működő egyetemüket is, Lengyelországban a német kisebbséghez tartozni életveszélyes volt, de a litvánoknak, beloruszoknak kulturális autonómiájuk volt stb.) Ahogy enyhült Moszkva szorítása, mind több relatív önállóságot engedélyezett a térségben (1961–től), úgy erősödtek meg a helyi nacionalizmusok, legtöbbször államnacionalizmus formájában. A nemzetállam elvének győzelme koreszmének számított, a kisebbségek felszámolását csak idő kérdésének gondolták. A vonalhű agitátorok ezt az egyén egyoldalú szociális identitásának hitében fogadták el és hirdették, a nacionalisták pedig azért, mert így fel lehetett számolni a kisebbségek anyanyelvi képzését (pl. Magyarország, Bulgária, Lengyelország), vagy az állam belső bajainak okaiként meg lehetett nevezni a kisebbségeket és korlátozni jogaikat (Románia, Csehszlovákia). A liberalizmus állampolgár-központúsága, majd az etnikai kollektív elvek bukása után a szovjet módon értelmezett proletár internacionalizmus sem oldott meg semmit a területszervezet és etnikum ellentmondásaiból. Sőt, a kisebbségek képviselői néha vágyakozva gondolnak a két háború közötti Csehszlovákia vagy Románia kisebbségi politikájára. Jugoszlávia volt az egyedüli, amely érdemleges kísérleteket vezetett be államszervezetében. Az 1960-as évekre kialakult államszervezetében ismeretes módon köztársaságokra (államalkotó nemzetekre) bontotta az államot és a lakosságot, a köztársaságokra bízva a kisebbségi autonómiák kidolgozását. Ma, amikor dörögnek a fegyverek Jugoszláviában, elsősorban a volt rendszer kegyetlenkedéseiről beszélünk. De az objektív szemlélő nem tagadhatja, hogy Jugoszlávia volt az az állam, ahol a sokféle és egyes esetekben területileg szórt, más esetekben tömbökben együtt élő kisebbségek együttélésére a legtöbb alternatívát kidolgozták. A nagy kérdés: vajon a
13 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
politikai rendszer diktatórikus (kommunista) módja miatt kellett a kísérletnek eredménytelenül végződnie, vagy pedig éppen a decentralizáció eredményeként erősödtek fel a széthúzó erők? A szovjet rendszer felbomlása 1989–91-ben sok minden másként történt, mint 1920-ban, 1938-ban vagy 1947-ben. A korábbi hatalmi változásokat a nemzet és állam közötti feszültség váltotta ki, vagyis részben a kisebbségi kérdés (1918–1920, 1938–41). A mostani átrendeződést egy politikai rendszer, a szovjet rendszer belső bomlása idézte elő, s a kisebbségi kérdés akuttá válása csak egyik következménye a változásoknak. Következtetés a Magatartáskódex számára Az elmúlt évszázadokban (a 19–20. században) a politika nem talált rá a megfelelő együttélési igazgatási, területi–igazgatási (állami) keretekre, amely elfogadható volna a térségben évezrede vegyesen kevertek élő etnikumok, nemzetek számára. Újra és újra – külső erőszakkal – átrendezte az államhatárokat, hátrányos helyzetbe („kisebbség”-be) szorítva ezzel tízmilliókat, majd az államhatárokon belüli egyneműséget akarva biztosítani, milliókat kényszerített ősi lakóhelyük elhagyására. Az Európa ragyogó egyetemein, könyvhegyek átrágásával művelt 19–20. századi értelmiség nem sok „ésszerű dolgot” tudott kitalálni az itt élő egyszerű, köznapi emberek számára. Újra kell tehát gondolni egyén és település, nemzet és állam (területigazgatás) viszonyát. III. KÖZÖSSÉGKÉPZÉS ÉS TERÜLETRENDEZÉS ÚJ ERŐI EURÓPÁBAN Kinek az Európáját is akarjuk mi kiépíteni? A polgárok Európáját, a nemzetek Európáját, az államok Európáját? Ez volt az egyik első kérdés, amelyet 1989-ben, a szovjet rendszer leépülésének felgyorsulásakor feltettünk a közép-európai térségben. Milyen is lesz az a bizonyos „egységes Európa”? És miért támadnak kérdőjelek a nyugat-európai társadalmakban a hagyományos (lényegében 19. századi) területi–igazgatási intézményekkel szemben? Globális kihívás, a termelés érdeke A globális kihívás tényét emlegetni ma már közhelyszámba megy, de Európának innenső felén – azaz Közép- és Kelet-Európában – nem árt emlékeztetni olyan dolgokra, amelyek Nyugaton közhelyek. Közhely, de valóság: a Földgolyót veszélyeztető ökológiai problémák megoldása lehetetlen olyan társadalmak kal, amelyek emberiségszemléletét az államhatárokkal körbebástyázott területek partikuláris érdekei és az egyoldalú, saját nemzeti érdek követése határozza meg. De ugyanígy elképzelhetetlen a modern világpusztító fegyverek nemzetközi ellenőrzése a jelenlegi tagoltság fenntartása mellett. Közhely, ha nem is vesszük tudomásul: a 17–19. században kialakult és ma élő európai állami tagoltság jelenleg a legnagyobb akadálya e globális veszélyek elkerülésének. (Különös hangsúlyt kap mindez most, amikor a szovjet rendszer összeomlott, s ezzel megszűnt a világ katonai– politikai kettéosztottsága, amelyet egyedüli akadálynak mondottunk a globális veszélyek legyőzésében.) Napi elégedetlenséget fogalmaz meg az európai állami területi tagoltsággal szemben a századelő óta a gazdasági szféra. Európa emelkedése a sok kis cizellált területi–szervezeti tagoltságnak, a társadalmi életkeretek finoman differenciált voltának volt köszönhető. Most, az ipari forradalom korában a sok, védvámokkal felszerelt, egymással nehezen összekapcsolható kis területszervezési egységek (államok) akadályai lettek a továbbfejlődésnek. Az Európai Egyesült Államok gondolatát a századelőn nem utolsósorban a sorozatgyártásra rátérő ipari termelés ösztönözte, felismerve a „nagy tér” előnyét a termelésben, a munkamegosztásban, a munkaerő szabad vándorlásában. (S csak részben a háborúk elkerülhetősége volt ekkor még a cél.) Az Amerikai Egyesült Államok, majd a Távol-Kelet előretörése az automatizált termelésben – melynek csúcsa kétségtelenül a számítógépes vezérlésű sorozatgyártás –, azután mindenki számára elfogadhatóvá tette, hogy az államhatárokkal szétszabdalt térbeosztás magát a gazdasági–termelési fejlődést akadályozza. Regionalizmus Egészen más irányból kezdi ki a jelenlegi állami területi szervezetet a gazdaság terén a „regionalizmus” , amely kisebb, de az állami határbeosztásoktól független, azokat átlépő területi egységeket kíván kialakítani. A technikai fejlődés, a termelési–kereskedelmi kapcsolatok internacionalizálódása egészen más típusú gazdasági– regionális egymásrautaltságokat hívnak létre, mint amilyeneket az évszázados államhatárok rögzítenek. Kéthárom állam egymással szomszédos – határokkal elválasztott – területrésze szervesebben egymásra van utalva, 14 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
mint ugyanazon állam keleti és nyugati végei. (Akármelyik közép-európai állam példáját említhetjük, így Magyarországét is. Dél-Magyarország és a volt Jugoszlávia, ugyanígy Észak-Magyarország és az új Szlovákia, de Kelet-Magyarország és az ukrán nyugati, a lengyel déli területek szervesebb egységet képezhetnek gazdaságilag, mint maga a jelenlegi magyar, ukrán vagy horvát állam.) Az államterület, mint gazdálkodási– termelési egység, nemcsak egyszerűen szűknek, de egészében régimódinak, „mesterségesnek” bizonyul a 20. század végén. A közgondolkodásban: individualizálódás Kevésbé számít közhelynek, ha arra hívjuk fel a figyelmet: a társadalom közgondolkodásában megjelentek olyan eszmék, eszmények, amelyek radikálisan szembekerülnek az európai államok hagyományos területszervezési elveivel. Egy új típusú tudati individualizálódás jelent meg mindenekelőtt a háború után felnőtt és mára az intézményekben helyet kapó generációk gondolkodásában. Ismeretes, hogy az utóbbi öt évtizedben az európai társadalmak általános közkulturális fejlődésében milyen robbanásszerű az előrelépés. Először az oktatásban, majd a tömegkommunikációs fórumok rendszerében mutatható ez ki. Mindez megnövelte az egyén kulturális–szellemi önállóságának igényét. A tömeges sajtó után a rádió, a TV – vagyis az információközvetítő eszközök fejlődése – egyaránt a széles tömegek individualizálását segítették. Csak vázlatszavakban fogalmazva az ismert jelenségeket: noha sémákat, szlogeneket, sztereotípiákat közvetítenek ezek az új eszközök, s ezzel leegyszerűsítik a világképet, de ugyanakkor épp e viselkedésformák közvetítésével elhitetik az egyénnel, hogy önmegvalósítását minden eddiginél teljesebben kiszolgálják. És ebben van is igazság. Lehet, hogy a közgondolkodás színvonala hanyatlik – amit a sekélyes szlogenek láttán sokan állítanak –, de kétségtelen: a társadalom azokat mind egyénibb módon „használja”. Az egyén mindinkább tudatosan válogat, elhelyezi önmagát a közösségben. Mindinkább önállóan keresi a hozzá hasonló gondolkodású egyedekkel való azonosulást. A sokat emlegetett etnikai reneszánsz is kétarcú folyamat. Nem egyszerűen a kollektív eszmény – az etnikai összetartozás – keresését jelenti csak, hanem azt is, hogy az egyén eltávolodik a mindent maga alá gyűrő állami, állampolgári besorolástól, és a közösséghez tartozás más szálait – így az etnikai, vallási–világnézeti stb. szálait – elébe helyezi az állampolgári azonosságtudat igényének. A kényszerrel szemben az egyéni választás, az egyéni felfogáshoz jobban illeszkedő azonossági kötődések keresése egy új individualizmus keletkezésének mutatója is. Az USA-ban az etnikai reneszánsz a „gyökerek”-hez kapcsolódást jelenti, az államtól független új típusú közösségi integratív erők keresését az 1980-as években. Európában a legkézenfekvőbb az azonos nyelven beszélőkhöz, az etnikumhoz, vagy a különböző mikroközösségekhez – területi vagy hasonló gondolkodásúak közösségéhez – tartozás. Az állami kötődések lazulása Az állampolgári tudat, mint az egyén közösségi azonosulásának elsőszámú gondolkodási kerete, gyengülni kezd, illetve mind erősebbek lesznek az egyént a közösséghez kötő egyéb identitások: a baráti–családi, a területi–táji, az etnikai, a világnézeti, a szociális–munkaszervezeti identitás. (Ezt még csak fokozza az utazás szabadsága, a tömeg- kommunikációval az idegen kultúrák közelbe kerülése stb.) Az egyénben erősödik a vágy, hogy átlásson és megértsen minden körötte zajló folyamatot. Ez azzal is jár, hogy az átláthatatlan struktúrákat, szervezeteket elutasítja. (Nem szorul részletezésre, hogy azok a különböző mozgalmak, amelyek követelik, hogy az állam – akár Angliában, akár Spanyolországban, ugyanígy Olaszországban – adjon át jogosítványokat a regionális szervezeteknek, lényegében ennek az általános fejlődésnek a jelentkezési formái. Kompetenciák átadása az egészségügy, szociális ügyek, ipartelepítés, idegenforgalom területén.) Tovább sorolhatnánk természetesen a 20. század végének technikai–infrastrukturális fejlődési sajátosságait, amelyek az államnak mint a polgár mozgásának, termelési tevékenységének és gondolkodásának kereteit relativizálják, és e keretekben mindinkább csak gátakat látnak. És helyébe új típusú azonosságtudati tényezőket juttatnak, illetve erősítenek meg. Úgy látjuk: ha Európa polgárai nem is fogalmazzák meg nap mint nap, mégis érzékelik, hogy a század végén a technikai–termelési és közkulturális fejlődés átrendezi az életük eddigi területi kereteit. A globális feszültségek és a gazdaság tágítják és átlépni akarják az államkereteket, a társadalom individualizációja részben szintén szétfeszíti e kereteket. Másrészt az állam területi kereteitől függetlenül keres azonosulási pontokat. (Etnikai, regionális stb. azonosulás.) „Nemzetállam”, a klasszikus liberalizmus
15 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Amíg a kontinentális egységesülésnek szükségét mindenki elismeri, s a vita azon folyik, hogy az élet milyen területeire és milyen szinten terjedjen ki ez az egységesítés, addig az államok kisebb területi egységekre bontásának, netán bizonyos eddigi igazgatási–irányítási jogosítványoktól való megfosztásának követelése sok oldalról elutasításra talál. 1) Milyen érvekkel és milyen irányból kérdőjelezik meg Európában az államhatárok felbontásának törekvéseit? A múlt századi klasszikus liberális elvekhez kötődő értelmiség egy része ellenérzéssel viseltetik, mert a francia forradalom és állam szabadságeszméjének igézetében nevelkedett, amely elutasít minden kollektív kiváltságot vagy kollektív jogot. Ez a felfogás a vallást, az etnikai hovatartozást magánügynek tekinti, nem fogadja el az ezen elveken alapuló közösségszerveződési törekvéseket. Az indoklás gondolatmenete ismert: a közösséghez az egyént az állampolgári tudat kapcsolja, az állam a legfontosabb intézmény, ő biztosítja a törvény előtti és politikai egyenlőséget. Az etnikai elv érvényesülésében a „törzsi”, a kollektív eszmék jelentkezését látják. E liberálisok kritikusai nem jogtalanul emlegetik, hogy az állampolgári tudat ugyanúgy ”kollektív eszme”, mint az etnikai, csak más alapokon szerveződő. S az sem jogtalan szemrehányás velük szemben, hogy elhagyják a liberalizmus klasszikus alapállását: az egyén szabad kifejlődését akadályozzák azzal, hogy az állampolgári identitást egyedüli közösségszervező elvnek ismerik el.) Nemzetállam és bürokráciája 2) Az európai államok bürokráciái elutasítják az autonómia-törekvéseket, különösen a területi autonómiákra törekvéseket. Az állami bürokrácia az európai társadalom-igazgatás megszervezője a 17–20. században, és kialakulása kétségtelenül egyik feltétele volt Európa modern kori kiemelkedésének. (Közbiztonság, közlekedés, iskolázás, egészségügy, szociális háló stb.) Ez a szerep közismert társadalmi kiemelkedést biztosított az állami bürokráciának, de egyben eltávolodást is a köznapi élettől, különösen a centralizálásban építkező államokban. A „főváros”, a „kormányzati omnipotencia” évszázada állandó célpontja a területi autonómia-törekvéseknek. A központi kormányzati bürokrácia legfeljebb kulturális autonómiákról hajlandó beszélni, és azt állítja, hogy termelési és politikai–igazgatási anarchiához vezetnek az etnikai és gazdasági célú területi autonómiatörekvések. (Kritikusaik nem jogtalanul emlegetik, hogy különböző szintű területi autonómiák biztosítása éppen az adminisztráció működőképességének biztosítása érdekében áll.) Antifasiszta hagyományok 3) Támadják az európai államok területi–igazgatási újjászerveződésének lehetőségét a klasszikus antifasiszta politikai hagyományok egyes mai letéteményesei. Különösen a dél-tiroli autonómia, majd az egységes Jugoszlávia rovására a horvát, a szlovén önállóság elismerése, végül a Csehszlovák Köztársaságon belül az önálló Csehország és Szlovákia iniciálása tölti el őket aggodalommal. Emlegetik az 1938. évi Európát, amikor a kollektív nemzeteszme győzelmét ünnepelve rendezték át Európa közepét: a hozzávetőleg a maihoz hasonló módon. (Vö. az előző fejezetben írottakkal.) S emlegetik – mint e folyamat elindítóját, ugyanúgy, mint 1938-ban ez megtörtént – Németország rendkívüli megerősödését. (Ezeket, a közbeszédben „konzervatív baloldaliak”-nak nevezetteket kritizálók nem jogtalanul említik, hogy az európai baloldal hagyományos gyengéje volt: az egyén– közösség viszonyában aránytalanul csak az egyik azonossági kötődést, a szociális azonosságtudatot helyezte előtérbe, erre építette fel a politikai identitást is, és rendre lebecsülte az etnikai közösséghez és a szülőföldhöz való kötődést. Vagyis szemükre vetik a hagyományos urbánus felfogást és azt, hogy érzéketlenek a nemzeti rendező elvvel, mint az egyik rendező elvvel szemben.) A „német veszély” 4) A német veszély megerősödésétől való félelem lépten-nyomon előbukkan az állami centralizmust védelmezők táborában. Angliában ugyanúgy elhangzik, hogy a skót különállást követné a Deutsche Mark uralma, mint ahogy elhangzik a közép-európai új autonómiák, kis egységek létrejötte esetében. Ez az érvelés és félelem jelzi, hogy a mostani „európai egyensúly” végül is az 1945. évi hatalmi viszonyok terméke, és az akkori politikai–katonai erőviszonyokra épül. Ez megingott a Szovjetunió összeomlásával, az USA fokozatos távozásával. Az önállóbb Európa a tényleges kontinentális belső erőviszonyok kifejezője lehet, amely a máris legerősebb Németország túlsúlyát hozhatja. (Feltéve, hogy Németország ugyanolyan omnipotencia-igénnyel lép fel volt legyőzőivel szemben, mint az 1930-as években. S ha ez így lenne, az aggodalom nem lenne jogtalan.) Vagyis ezen érvelés logikája: ha a jelenlegi állami–kormányzati fennhatóság az adott kisebb területi egység fölött megszűnik, helyébe a máris legerősebb európai gazdaság, azaz a német fog benyomulni. A német terjeszkedés ellen van szükség tehát az állami adminisztráció védelmére. (Ennek a felfogásnak kritikusai nem jogtalanul emlegetik, hogy Németország valójában nagyobb megértéssel van a
16 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
területi autonómiák iránt, mint Franciaország vagy Anglia, de ez nem imperializmusából következik, hanem államszervezési elveinek hagyományaiból. Németország – és Ausztria – szövetségi állam, ahol az egyes területek önállósága még a nemzetté válás előtt kialakult, tehát már „nemzeti” hagyomány. Ezt az autonómiákra épülő hagyományt éppen a fasiszta egységes birodalomszervezés utasította el. Az 1949 utáni német államszervezési elv egyben kritikája is a fasizmusnak: a demokratikus politika érvényesülését jelenti, a kisebb területi egységek bizonyos autonómiájának elismerését egy államon – a szövetségi köztársaságon – belül.) A kis nemzetek védelme 5) És végül nem hagyhatjuk ki a nemzetállam rendszerének védelmezői sorából a kis nemzetek egy, feltehetően növekvő hányadát. A kis nemzetek ugyanis nem jogtalanul teszik fel a kérdést: ha a nemzetek a jövő egységes Európájában meg is tarthatják kulturális–etnikai (és nyelvi) sajátosságaikat, vajon nem szoríthatják-e háttérbe őket a nagy nemzetek kultúrái. Vajon az egységes Európa az angol–francia–német (esetleg olasz) kultúra Európája lesz? Úgy látják, hogy a kis nemzeti kultúrák életben tartásának legfőbb eszköze a nemzetállam, amelyik a határokon belül preferenciát biztosít a nemzeti hagyományoknak, az állami oktatásrendszer, az állami kultúratámogatás révén. Ha a polgár elveszti a saját államát, akkor gyermekei elvesztik a nemzeti kultúra intézményeit is – mondják. Az egységes Európát tehát elvben mindenki örömmel fogadta, sőt belátták, hogy a kontinens kultúráinak versenyképességét szolgálja a kontinentális szervezet, de amikor az eddigi területi–igazgatási és nemzeti keretek szétbontására konkrétan sort kerítenének, akkor a nemzetállamnak számos védelmezője akad. A lezáratlan történelem A jelenlegi (1992. februári, maastrichti egyezmény utáni) helyzetet úgy foglalhatnánk össze: az egységes Európa kovácsai az államokat fokozatosan lemondatják a hadi, külügyi és pénzügyiszuverenitásról. A gazdasági téren győzedelmeskedne az államoktól független kontinentális, illetve a regionális elv. De – tegyük mi hozzá – egyáltalán nem szükségszerű, hogy a régiók állandó közigazgatási határokkal, vagyis általános, az életfunkciók mindegyikére kiterjedő területigazgatási egységként jöjjenek létre. (Amilyenek a klasszikus mai államok.) – Kultúrában pedig a világpolgári betagoltság mellett az etnikai–vallási kisközösségek újraszerveződése következhet be. (Vagyis ez utóbbi – a kulturális autonómia – marad meg a területi szervezeteknek, akár a mai államkeretek között, továbbtagolva azokat a különböző szintű autonómiákra.) A történelem azonban sohasem lezárt. Mai határozatainkkal az évtizedekkel ezelőtt indult és mára győzedelmeskedő erőket juttatjuk érvényre. De ne feledjük: a tegnapban, sőt a mában is élednek újabb erők, amelyek nem biztos – de nem is kizárt –, hogy érvényesülnek közvetlen jövőnk alakításában. Valóban kizárható például, hogy az egységes Európa mint követendő cél, elhalványuljon az európai társadalmak előtt? Valóban kizárt, hogy az európai értelmiség egyszerűen nem talál rá a megfelelő területigazgatási elvekre, s ezzel nem képes eléggé vonzóvá tenni az egységes Európa programját a különböző centrifugális nemzeti és társadalmi érdekcsoportok számára? Amelyek azután egyszerűen ki akarnak maradni a „közös”-ből. További kérdések: a „két nagy”, az USA és a Szovjetunió nyomása egymáshoz préselte a nyugat-európai államokat. E „kényszer” megszűnése vajon nem csökkenti-e az egymásrautaltság érzését? Az integráció új típusai? De az igazi, nagy horderejű kérdést ismét az esetleges új technikai–gazdasági rendező elvek támasztják: például az informatikában várható gyors előrelépés, a már megkezdődött chip-korszak kibontakozása nem feledteti-e el a századelő szép álmát az egységes Európáról? És feledteti el azt, hogy szükségszerűen a területileg egymáshoz közel élő népek gazdasága van egymásra utalva? Vajon az interkontinentális gazdálkodási rendszerek kiépülése nem indít útjára egy újabb típusú – immáron interkontinentális – integrációt? Ahol az integráció egységei nem a kontinensszinten szerveződő kultúrák lesznek, hanem a glóbusszinten egymásra utaltak integrációja, miközben ezen integráció alatt a jelenlegi állami–területi szerveződések megmaradnak? (Tehát nemcsak Csehszlovákia és Lengyelország, de Lengyelország és Dél-Korea is szorosabb termelési kapcsolatba lépnek?) És az integráció szerveződési keretei – jelenlegi államközi egyezmények, jó öltözetű diplomaták és expertek hadserege, ahogy ez a 16. századtól kialakult Európában – is egészen más típusúak lesznek? Ki merné biztonsággal kizárni ma, akár a következő tíz esztendő történelméből is az ilyen típusú fejlődési folyamatok érvényre jutását? A jövő: a kultúrnemzet
17 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Akárhogy is lesz, ezekkel kapcsolatban állást kell foglalni a következő évtizedek alternatíváiról gondolkodóknak. A mi véleményünk szerint Európa nemzeti sokszínűségének megőrzése általános emberi érdek. De ezeknek a nemzeteknek fel kell adniuk a területi–állami beosztáshoz és így a nemzetállami gazdasági– politikai zártsághoz való ragaszkodásukat. A nemzetfogalom eddigi értelmezéséből száműzni kell a gazdasági (nemzetgazdasági) és az állami (nemzetállami) alapelveket. A nemzet elsősorban kultúrnemzet, nyelvi, hagyománybeli azonosságú emberek közössége, s így kell fennmaradnia a 21. század részére. Következtetésa Magatartáskódexhez A vízió, a jövőkép nagyon fontos minden társadalom számára. Így a közép-európai társadalmak számára is. Ha e társadalmak lépést akarnak tartani a világ, illetve Nyugat-Európa társadalmaival, nem másolniuk, de érteniük kell, mi történik ott. Szerintem a térség állami–nemzeti feszültségeiben a gyúanyagok számát csökkenthetnénk, ha politikánk vezér-eszméiben leszámolnánk a nemzetállami örökséggel, tudomásul vennénk az új területi– igazgatási átrendezést sürgető erők jelenlétét, s magunkat, mint – nemzeti tradícióinkra, kultúránkra büszke – kultúrnemzetet akarnánk megőrizni a 21. század számára. Az már egy újabb kérdőjelsorozat tárgya lehet: megvalósulhat-e a mai Európa humán és gazdasági értelmiségének álma: a szabad polgárok Európája. Vajon a különböző közösségszervező elvek – állami– igazgatási, kultúrnemzeti, szociális, vallási–világnézeti elvek – összeütközésében nem morzsolódik-e fel ez a vékony európai értelmiségi réteg maga is? iv. milyen államot építsünk ki? Az új államberendezkedések és kisebbségpolitikai alapelvek (Javaslat) 1. Az etnikai sokszínűség érték Javasoljuk, hogy az államok a térség nemzeti–etnikai sokszínűségét – hasonlóan a vallási és egyéb kulturális– szokásrendi sokszínűséghez – általános emberi értéknek ismerjék el. E sokszínűség hordozója a nemzeti közösség, illetve az egyén. A nemzeti hagyományok és összetartozástudat magában is változásoknak van alávetve. A nemzeti asszimiláció és a disszimiláció minden természetes jelenségét e változások jelének tekintik, amelynek során újabb emberi értékek keletkeznek. Az államok tartózkodnak minden olyan adminisztratív eszköz igénybevételétől, amely az asszimilációt a lakosságból kikényszerítené, ugyanakkor megadja a lehetőséget a disszimilációra. Vállalják, hogy a térség etnikai sokszínűségéből származó nemzeti értékeket az állami kultúrpolitika eszközeivel tudatosítják. 2. A sokszínűség megőrzése állami feladat is Az államok nyilvánítsák ki: tisztában vannak azzal, hogy a térség nemzeti–etnikai sokszínűségének megőrzése politikai, kulturális és szociális kérdés. A területükön élő minden (többségi–kisebbségi) nemzeti kultúra hordozóinak megmaradásához, kifejlődéséhez, újraalakulásához a feltételeket biztosítják, e sokszínűség megőrzésére minden eszközt igénybe vesznek. Biztosítják a feltételeket – törvényhozással – a nemzeti kisebbségek politikai egyenjogúságához. Ha kell, szociális és kulturális pozitív diszkriminációt alkalmaznak annak érdekében, hogy a kisebbségi sorsból gyakran következő szociális hátrányokat az állampolgárok legyűrhessék, és pozitív diszkriminációt gyakorolnak annak érdekében, hogy a kisebbségi nemzeti kultúrák továbbélhessenek. Vállalják azokat az átlagosnál nagyobb többletköltségeket, amelyeket az anyanyelvi kisebbségi oktatás, a kisebbségi szokásrendek fenntartása jelent a költségvetés számára. 3. A kisebbségi konfliktusok feloldásáról Az államok nyilvánítsák ki: belátják, hogy a térségben olyan nemzeti–etnikai kisebbségi konfliktusok alakultak ki, amelyek akadályozzák a térség minden államának általános társadalmi–politikai–gazdasági fejlődését, az általános emberi–erkölcsi normatívák kialakulását, érvényesülését. Belátják, hogy ezek a konfliktusok nem oldódhatnak fel csak spontán, a gazdasági–társadalmi érintkezések normalizálásával, hanem keresniük kell a lehetőséget, hogy ezen ellentétek feloldásában az állami adminisztráció eszközei is részt vállaljanak. Tisztában vannak azzal, hogy e konfliktusok összetett szociális, kulturális, politikai és érzelmi–erkölcsi feszültségek együttesei. Törekednek ezek megoldására, illetve politikai kezelésére. 18 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Türelmet és megértést tanúsítanak mindazoknak a sérelmeknek a felszínre törésekor, amely sérelmek az itt élő nemzetekben az elmúlt évszázad állami–nemzeti harcai következményeként és a kisebbségi politika eredménytelensége miatt halmozódtak fel. Kötelességüknek tartják, hogy az államhatalom eszközeivel élve tompítsák és feloldják azokat az érzelmi ellentéteket, amelyek az elmúlt évszázadok során az itt élő nemzetekben kölcsönösen kialakultak. Kötelességüknek ismerik el az állami oktatás, az állami eszközökkel támogatott kulturális–tudományos művek, műsorok keretében a nemzeti ellenségképek kiirtását. Vállalják, hogy az idegen-ellenesség, a más nemzetek elleni uszítás minden formáját törvényes úton tiltják és bírósági úton büntetik. Az államok – javaslatunk szerint – tartózkodjanak a területükön élő nemzetek egymás elleni kijátszásától, fordítsanak különös figyelmet a többségi és a kisebbséginemzet(ek) közötti harmónia megteremtésére. Kisebbségpolitikájukban a kisebbség politikai–szociális esélyegyenlőségének biztosítása áll, nem pedig akár a kisebbség, akár a többség előnyhöz juttatása. A többségi nemzet jóindulatának, belátásának megszerzése nélkül minden – nemzetközi és állami szintű – kisebbségpolitika eredménytelenségre van ítélve. 4. A történelem zsákutcái Javasoljuk: a térségben élő államok kisebbségpolitikájának kiindulópontja legyen annak belátása, hogy a területi–igazgatási (politikai) egységek (állam) és az itt élő nemzetek településterülete a történelmi adottságok folytán nem fedték és nem fedik egymást. Belátják, hogy az államterület etnikai homogenizálására eddig megtett kísérletek csak újabb és újabb konfliktusokhoz vezettek. Belátják, hogy sem az államok határainak igazítása az etnikai határhoz (területrevízió), sem az etnikumok áttelepítése az ún. anyaországba nem fér össze századunk Európájának életnormatíváival. Ezért közösen kell keresniük a nemzeti többségek és kisebbségek egy államban élésének politikai kereteit, egyben azokat a területi–igazgatási formákat, amelyek az államterületen élő minden nemzet identitásának szabad kifejlődését biztosítják. 5. Az új közösségképző erőkről és a területi–igazgatási keretekről Javasoljuk annak figyelembevételét, hogy ezen új formák, keretek kialakításával egy időben az egész európai kontinensen változások mennek végbe az államnak mint területi–igazgatási egységnek a szervezetében. Amikor az államok a nemzeti–etnikai azonosságtudat kifejlődésének szabad utat kívánnak biztosítani, amikor keresik az autonómiák különböző kereteit és típusait, tisztában vannak azzal, hogy az új európai közösségformáló és területszervező erők közül a nemzeti–etnikai elv csak az egyik erő. Az államok tisztában vannak azzal, hogy ezeknek a területszervező erőknek szabad mozgást kell engedni, mert különben a kontinensen (Európában) élő társadalmak emberi teljesítőképessége szenved csorbát. Tisztában vannak azzal is, hogy a térség államberendezkedésének átalakulása egy olyan államrendszer bukása után megy végbe, amelyik nem ismerte el sem az emberiség történelmében, sem a jövőjében a közösségi– területi szervezetek átalakulásának alternatíváit. És olyan időben történik az átalakulás, amikor NyugatEurópában sem állnak rendelkezésre kész modellek az új területi–igazgatási rendszerek kialakítására. 6. Rendszerváltás a közgondolkodásban Az elmúlt évszázadban az itt élő társadalmakban gyengék voltak azok a közösségszerveződési formák, amelyek a különböző etnikumok és különböző szociális rétegek, felekezetek, sőt nemek, korosztályok együttes életéhez civil kereteket adhattak volna. (Polgári egyletek, társaságok, klubok stb.) Ezért is a térségben az etnikai, a szociális törekvések az utóbbi évszázadban szélsőségesebb formákban jelentek meg, mint Nyugat-Európában. Az utóbbi 45 év ezeknek az alulról építkező szervezeteknek a kezdeményeit is megsemmisítette. Tisztában vannak azzal is, hogy a térség társadalmaiban túlságosan nagy szerepet kapott az egyén életében az állam. Különösen a gazdaság (a tulajdon) területén hiányoznak az egyén szabadságához anyagi alapot biztosító magánvállalkozás erős hagyományai. Az egyén életének túlzott kötődése az államhoz együtt járt az állami hierarchiától független kis autonómiák (közöttük a kis etnikai közösségek, a kisebbségek) önszerveződésének elmaradásával. A térség társadalmaiban az említett államszervezeti fejlődés következtében az állami bürokráciának kiemelt szerepe van. Már nem csak szervezője, működtetője a közösség napi életének, hanem olyan erővé is vált, amelynek létérdeke lehet a jelenlegi vagy a jelenleginél is nagyobb állami (államnemzeti) túlerő érvényesülése, akadályozza az új típusú közösségi formák, az autonómiák kifejlődését.
19 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Tisztában vannak a térség államai azzal a nehézséggel is, hogy az új típusú állampolgári tudat kialakulását olyan társadalmakban kell elérni, amelyek nincsenek felkészülve a 20. század végének világra tekintő nyitottságára. A térség társadalmainak nagy része évszázadokig távol élt a világ vezető technikai–szellemi civilizációitól, olyan birodalmi keretekben, amelyek államszervezetileg zsákutcának bizonyultak (Török Birodalom, Orosz Birodalom). Ezt az elzártságot katonai–politikai adminisztratív eszközökkel is rögzítette az elmúlt 45 év szovjet rendszere. Az elzártság együtt járt a szabad közlekedés tiltásával. Az itt élő népek kimaradtak a világ internacionalizálódásából, amely az idegen kultúrák jobb megismerését, s így a más nemzeti sajátosságok becsülését jelenti. A technikai–ipari alulfejlettség a településszerkezetben, életmódban is kifejezésre jut. Az itteni társadalmak úgy maradtak döntően agrártársadalmak, hogy itt az agrárszektor (és a falu mint települési forma) életszemléletbeli visszamaradottságot, elzártságot is jelent. A térség állami adminisztrációi szükségesnek látják, hogy minden állami eszközzel hozzájáruljanak a közgondolkodásbeli rendszerváltás felgyorsításához, egy új típusú állampolgári és nemzeti gondolatvilág kialakulásához. 7. Új nemzetszemlélet igénye A „rendszerváltás a közgondolkodásban” jelenti az új típusú nemzettudat kiformálódását is. Annak elismerését, hogy az adott területi–igazgatási egység (állam) területén élő minden etnikum alkotója és formálója volt annak a társadalmi és kulturális egységnek, amit modern nemzetnek hívunk. A térségben kialakult nemzeti kultúrák az itt élt különböző etnikumok egymásra hatásainak termékei. Ahogy a térség mai nemzetei antropológiailag is az évezredes keveredés eredményei, még inkább azok kulturális értelemben. A nemzeti kultúrák egyenértékűsége azt is jelenti, hogy egyetlenegy, a mai (vagy valamikori) államterületen többségben élő nemzet sem tulajdoníthat magának semmiféle vezető szerepet. Az itt élő nemzetek igazi, világméretekben kiemelkedő éltető hagyománya az etnikai sokszínűség, a tolerancia, nem pedig a nemzeti kizárólagosságra törekvés volt. 8. Magatartáskódex a kisebbségi kérdésben Mint az átalakulásban élő államok polgárai, tisztában vagyunk azzal, hogy a rendszerváltás a közgondolkodásban az évszázados sérülések és sértések, torzulások indulatai csak a társadalom és a gazdaság évtizedes belső harcainak, tisztulási folyamatának eredményeként számolhatók fel. Mégis úgy látjuk: a politika nem lehet az öntörvényűnek mondott folyamatok követése, hanem azok befolyásolásának tudománya is. Ezért javasoljuk a térségben élő államok vezető erőinek: segítsék elő olyannemzetközi normatívákkialakítását, amely vezéreszménye lehet a kisebbségi kérdés kezelésének. Úgy gondoljuk, a térség minden államának(mindegyik adminisztrációjának) érdeke, hogy kialakuljon egy nemzetközi szinten elfogadott magatartáskódex. Ez csakis több, különböző – akár a különböző nemzetek vagy államok szempontjait érvényesítő – kódex-terv eredménye lehet. A magatartáskódex számonkérése a nézőpontok tisztázásának megindítója, majd vállalt feltétele is lehet a különböző európai vagy térségbeli integratív szervezetekbe való felvételnek. A jelen magatartáskódex-javaslat a nézőpontok tisztázását kívánja elősegíteni. És talán azt, hogy kiragadja a vitákat a szavazatnyerő belpolitikai harcok, az utcai demagógia és indulatok, s a feladatok alatt amúgy is roskadozó állami adminisztrációk egyedüli küzdőteréről. V. MAGATARTÁSKÓDEX ALAPELVEI A KISEBBSÉGI KÉRDÉS KEZELÉSÉRE (Javaslat) 1. Államalkotók és állampolgárok Az állam minden polgára államalkotó, függetlenül attól, hogy mikor kapta az állampolgárságot és mikor települt be az állam területére, és függetlenül attól, hogy milyen vallási, nemzeti csoporthoz (kisebbséghez vagy többséghez) stb. tartozik. A közösség azzal, hogy az itt élő egyén számára megadja az állampolgárságot, elismeri annak alkotó és fontos részvételét a közösség intézményeinek építésében, a közösség anyagi, szellemi javainak megteremtésében. Az államalkotó jelleg elismerése nem történelmi, még csak nem is származási kérdés, hanem annak felismerése, 20 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
hogy a közösség jelenében és jövőjében az állam területén élők közül kinek a munkájára van (volt) szükség. (Az állampolgárságot – vagy akár a többes állampolgárságot – az alkotmány szabályozza.) 2. A kisebbséghez tartozásról Minden olyan személynek, aki az adott állam területén állampolgári joggal bír, alanyi joga, hogy olyan nemzeti, etnikai csoporthoz (kisebbséghez) sorolja magát, amelyik kisebbséghez tartozónak magát érzi. A kisebbség kollektív jog alanya. Nem szükséges ezen azonossághoz (identifikációhoz) sem származási, sem egyéb (kulturális közösségi) igazolás. A kisebbség elismerésének nem lehet feltétele az állam területén eltöltött idő. Azaz ki kell iktatni gondolkodásunkból az „őshonos”, a „száz éve itt élő” stb. kategóriákat, mint a kisebbséghez tartozás feltételeit. A kisebbség mint kollektívum elismerésének alapja az alkotmányban megállapított „minimum szám”. Ez rögzíti, hogy hány polgárnak kell magát valamelyik kisebbséghez tartozónak nyilvánítani (regisztráltatni) ahhoz, hogy a közösség (az állam) őt kisebbségnek, azaz kollektív jogi személyiségnek ismerje el. Az államok kinyilvánítják, hogy területükön az etnikai (vagy egyéb) megkülönböztetés nem jelent diszkriminációt, s egyben szavatolják e közösséghez tartozás egyenjogúságát az államon belül. Az államok lemondanak arról, hogy valamelyik többségi nemzet nevében fellépve, a szomszédos országban lévő kisebbségek számát ún. objektív mércék szerint gyarapítsák. A kisebbséghez tartozás kinyilvánítása az egyén legszentebb jogai közé tartozik, és mint ilyen, egyéni döntés függvénye. A térség államai törekednek arra, hogy a különböző államokban a kisebbségek statisztikai számbavétele lehetőleg azonos elvek alapján történjék. Az államok lemondanak arról, hogy az asszimilációt siettető intézkedéseket tegyenek. Lemondanak arról is, hogy valamelyik többségi nemzet nevében fellépve disszimilációs propagandát folytassanak a szomszédos ország államterületén. A természetes asszimilációt és a természetes disszimilációt az egyén dolgának tartják, sem az egyik, sem a másik siettetését adminisztratív eszközökkel vagy propagandával nem tartják megengedhetőnek. 3. A kisebbségek is államalkotók Az államban többségben és kisebbségben lévő nemzetek (etnikumok) élnek. Az állam, noha nevét a többségi nemzetről nyerte, nem tesz értékbeli különbséget a többség(ek) és kisebbség(ek) között. A mai államterület kultúrája, termelési eredményei, intézményei mindazon nemzetek munkájának gyümölcse, amelyek valaha itt éltek és élnek ma. Vagyis az állam minden nemzete – többségi, kisebbségi nemzete – egyaránt államalkotó. Az idetelepülés ideje vagy módja („bevándorolt”, „betelepített” stb.) nem befolyásolhatja a ma itt élők jogainak gyakorlását. Ennek vizsgálata lehet a történettudomány tárgya. Mint ahogy az is a történettudomány kérdése: a különböző területi átrendezések, a ki- és betelepítések folytán melyik nemzet (kisebbség vagy többség) töltött hosszabb időt a mai államterületen. „A ki volt itt előbb”, az „őshonosság” kérdése is a történettudomány tárgya, és nem lehet semmiféle jelenbéli előjog alapja. 4. A kisebbségi (kollektív) jogok jellege A kisebbségi jogok kiterjednek a kisebbségi alapon történő szervezkedés szabadságára (5), az egyéni (perszonális) autonómiára (6) és adott esetben a területi autonómia (7) biztosítására. 5. A kisebbségi szervezkedés szabadsága a) Az államok biztosítják, hogy területükön a nemzeti kisebbségek létrehozhassák különböző szintű (országos, helyi vagy nemzetközi) szervezeteiket. Az államban a polgárok egyéni azonosságtudatuk megélésére különböző alapon szerveződnek. E törekvéseket az államok a polgári tudat fejlettségének tekintik, olyan aktivitásnak, amely erősíti a közösség életképességét.
21 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az állam kötelezi magát arra, hogy e szervezetekre az állam területén a társulatokra, egyletekre vonatkozó jogszabályok legyenek érvényesek. Korlátozást csak az alkotmányba ütköző tevékenység indokolhat. E kisebbségi szervezetek jogállását az alkotmány (törvény) határozza meg. A törvényhozás dönt arról is, hogy ezen társadalmi intézményeket a költségvetésből vagy egyéb módon támogatják-e. Az államok elfogadják, hogy érdekükben áll a polgárok (etnikai) különbözőségének szervezeti formában való megnyilvánulása. Ismeretes, hogy a térségben a spontán és közösségi (társadalmi–polgári egyletek stb.) a szervezeteknek gyenge a hagyománya. Az utóbbi 40 esztendő tiltotta is azokat. A kisebbségi szervezetek működése így egyik mutatója a térségben kibontakozó társadalmi demokratizálódásnak. b) A kisebbségek autonóm szervezetei lehetnek egyletek, társulatok, amelyek tevékenysége kiterjedhet a kisebbség külön (speciális) érdekeinek képviseletére és a kisebbséget összetartó történeti–kulturális örökség megőrzésére, a kisebbségi léttel összefüggő szociális feszültségek megfogalmazására. Ezen szervezetek a kisebbségek autonóm intézményei, képviselik a kisebbségek politikai–kulturális–szociális érdekeit, feltárják a feszültségeket, javaslatokat tesznek azok feloldására, kezelésére. Az államok tudomásul veszik, hogy a nemzeti alapon építkező szervezeteknek még számos formája alakulhat ki. Ismeretes, hogy a térségben élő különböző nemzeti kisebbségi szerveződések különböző hagyományokra mennek vissza. Az etnikai különállást sok esetben az egyházi szervezetek őrzik (lásd bosnyákok, pomákok esetét). – Különböző alapon határozza meg közösségi azonosságát (identitását) és így kisebbségi hovatartozását a térség gazdasági, kulturális, politikai fejlődésében mindenütt jelentős szerepet játszó és diaszpórában élő zsidóság. (Identitás a közös származás szerint, zsidó identitás a vallás alapján, zsidó identitás a távoli Izrael államhoz kötődés alapján.) – Vidékenként eltérő a térségben mind nagyobb jelentőséget kapó cigány lakosság azonosságra törekvése (identifikációja). A történelmi tapasztalat arra figyelmeztet, hogy az államoknak törekedniük kell a cigányok szerveződési életének segítésére. c) A politikai életben az államok lehetővé teszik, hogy a kisebbségek önálló, kisebbségi alapon (etnikai, vallási stb.) szerveződő politikai pártokat képezzenek helyi vagy országos szinten. Az állami közösség parlamenti–politikai életében természetesen minden adófizető polgár – így a kisebbségiek is – csak egy személy jogán vehetnek részt, választhatnak vagy lehetnek választhatók. A parlamenti választásokon a kisebbségi politikai pártoknál történő regisztráció kizárja a más alapon szerveződő politikai pártoknál való regisztrációt. d) Az államhatalom, mint a polgárok összességének (és nem csak a többségi nemzetnek) megtestesítője, partnerként kezeli a nemzeti kisebbségek szervezeteit. Kötelezi magát, hogy minden lelkiismereti, politikai, gazdasági kérdésben, amely a kisebbségek speciális érdekeit érinti, konszenzusra törekszik e szervezetekkel. Állam és kisebbségi szervezetek (érdekképviseletek) partnerségét törvény szabályozza. A térség államai ismételten hangsúlyozzák: a kollektívumok képviseletét a jelenlegi parlamentáris államszervezetben nem tartják megoldottnak, de kívánatosnak gondolják. (Pl. Nemzetek Gyűlése; Országos Érdekképviseleti Parlament stb.) Nem zárják ki annak lehetőségét sem – ahogy arra az általános részben utaltunk –, hogy az érdekképviseletek számára a parlament „külön házát”, „második kamaráját” hozzák létre. 6. A perszonális (személyi) autonómia A kisebbségi állampolgárt személyes autonómia illeti meg.A személyes autonómia körébe tartozik mindazon jogok és szociális, kulturális feltételek összessége, amelyek a kisebbséghez (kollektívumhoz) tartozó állampolgár személyes esélyegyenlőségét az államban biztosítják. A térség államai demokratikus átalakulásuk során, az új társadalmi berendezkedés kiépítésében saját hagyományaikra és a világ más részein kialakult értékekre alapoznak. Különös figyelmet fordítanak az európai társadalomfejlődés eredményeire, s az európai közösségszerveződés alapelvére, azegyén autonómiájára. Természetesnek veszik, hogy az állam biztosítja minden polgár számára egyéni szinten a különböző azonosságigény teljes kiélését. Ezek közé sorolja a polgár nemzeti–etnikai azonosságigényét. A térség államai tudomásul veszik, hogy területükön egyéni – kisközösségi szinten – nemzetileg–etnikailag rendkívül vegyes társadalom él. Gyakran ugyanazon a családon belül is más lehet a nemzeti azonosságtudat. Ez statisztikai adatsorokban rendszerint nem is jelenhet meg.
22 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A teljes perszonális autonómia biztosítása az adott területen családilag is keverten élő, területileg–igazgatásilag szét nem választható etnikumok egymás mellett élésének legfontosabb rendező elve lehet. Mivel az államok kinyilatkoztatják, hogy a lakosság nemzeti–etnikai sokszínűségét értéknek tartják, azok megőrzésének a lehetőséget biztosítani akarják, ezért az egyéni szinten a legmesszebbmenő autonómiát kívánják kiépíteni. a) Perszonális autonómia – jog a kisebbségi önkormányzatokhoz A perszonális autonómia körébe tartozik az a jog is, hogy a kisebbséghez számító állampolgár választhatja saját érdekképviseleti, politikai, kulturális szervezetét, indítványozhatja kisebbségi alapon szerveződő új intézmények létrehozását. (L. erről az 5/b–c pontokban írottakat.) b) Perszonális autonómia – jog az anyanyelv teljes körű használatára A kisebbségi állampolgár szabadon használhatja anyanyelvét, függetlenül attól, hogy mint kisebbség hány százalékot tesz ki a község vagy az ország lakosságában. A nyelvhasználat szabadsága kiterjed a magán- és a társadalmi élet (szervezetek, közigazgatás, tömegkommunikáció stb.) egészére. A politikai életben és a törvénykezésben a kisebbséghez tartozó állampolgár szabad anyanyelvhasználatát (a parlamenti életet is beleértve) a költségvetésből biztosított tolmácsok teszik lehetővé. Az anyanyelvi kultúra ápolása nem csak a nemzeti–etnikai sajátosságok megőrzésének eszköze. A nyelv elsősorban a közösségi érintkezés általános eszköze. Bizonyított, hogy a 20. század végén is az emberiség túlnyomó többsége csak anyanyelvén képes magát hatékonyan művelni és kifejezni. Az államok, amikor a múltban nem támogatták a kisebbségek anyanyelvi kultúrájának kifejlesztését, akkor a többségi nemzet tagjait indokolatlan előnyhöz juttatták a művelődés, a gazdaság területén, a nemzeti kisebbségekkel szemben. A többségi nemzet(ek)hez tartozó polgárnak is érdeke, hogy a vele egy területi–igazgatási, termelési közösségben élők mindegyike elsajátítsa a lehető legmagasabb szintet szakmájában és az általános műveltségben. Különös jelentősége van mindennek a közép-európai régióban, ahol a munkaerő színvonala, a termelés hatékonysága elmaradt a világ legfejlettebb társadalmi–termelési közösségei mögött. Ennek a hátránynak a ledolgozása nélkül a térség nem érheti utol a fejlett termelési kultúrákat. Tisztában vannak a térség államai azzal, hogy az anyanyelvi kultúra ilyen teljes körű biztosítása a jelen fázisban erős kulturális–szociális pozitív diszkriminációt jelent a kisebbségek javára. Eltérően ugyanis a nyugat-európai államoktól, e régióban sok kis nyelv maradt meg a 20. század végéig is irodalmi nyelvként. (Míg pl. a skótok, walesiek angolul, az okcitanok, bretonok elsősorban franciául stb. fejezik ki magukat.) Az itt élő népek csak anyanyelvükön képesek a modern termelési szervezetek tagjaivá válni. És: eltérően a nyugat-európai többnyelvű államközösségektől (Svájc vagy Elzász, Dél-Tirol), az itt, egy államkeretben élő nemzetek nyelvei „kis nyelvek” és nem világnyelvek. (Francia, német, olasz, angol.) E nyelvek ápolása és fenntartása több vonatkozásban a nemzetközi integrációval ellentétes érdekeket is hordoznak, tehát „sokba kerülnek”. – Hozadéka jól ismert a térség e sajátosságának. Mivel a megosztó állami határok mindkét oldalán élnek a szomszédos állam nyelvét anyanyelvként bíró kisebbségek, így a térségben kialakuló új típusú – esetleg etno-regionális típusú – területi közösségek kötőanyagai lehetnek. c) Perszonális autonómia – jog az anyanyelv használatára az oktatás minden szintjén Az anyanyelven történő oktatás minden szintjének „biztosítása” azt jelenti, hogy minden állami oktatási intézménytípusban a kisebbségi nyelv anyanyelvi szintű gyakorlását törvényben (oktatási vagy kisebbségi törvényben) meghatározott feltételek mellett költségvetésből biztosítják. (Helyi vagy országos intézményekben – vö. erre még a területi autonómiáknál mondottakat.) Az államok különös gondot fordítanak az anyanyelvi kisebbségi oktatás rendszerének kifejlesztésére az óvodákban, általános és középiskolákban, az állami szakmunkásképzésben. Tisztában vannak azzal, hogy azokat a nehézségeket, amelyek a kisebbségeket e téren óhatatlanul sújtják, csak pozitív diszkriminációval lehet enyhíteni. A térségben, mindenekelőtt Csehszlovákiában, Jugoszláviában, jó és alkalmazható didaktikai eljárások alakultak ki az etnikai szórványok anyanyelvi képzése terén. Az állam – még ha más téren nem is része törvényes rendjének a magánoktatási intézmények engedélyezése – minden körülmények között engedi a kisebbségi oktatási–művelődési intézmények alapítását. Az állam és a kisebbségek országos képviselete törekedjék arra, hogy a kisebbségi magánoktatási intézmények oktatási 23 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
rendszere kompatibilis legyen az állami oktatás rendjével. Amennyiben a magánoktatási intézet a kompatibilitásról lemond, az állam ezt tudomásul veszi. A kisebbségi magánintézmények tanulóit a költségvetésből ugyanaz az oktatási költségkvóta illeti meg, mint az állami intézményrendszer tanulóit. Külön súlyt helyez az állam a felsőfokú képzésben az anyanyelv használatának biztosítására. Belátja, hogy a kisebbségek általános műveltségének emeléséhez az egyik leghatékonyabb eszköz az anyanyelvű értelmiség kiképzése. A kisebbségi képviseletekkel konszenzusban történjék a helyi lehetőségek optimális kihasználása. (Önálló egyetem, karok, szakok indítása.) d) Perszonális autonómia – jog a hagyományok, szokásrend gyakorlására Az állam biztosítja, hogy – függetlenül a településen és országon belüli arányszámtól – a kisebbséghez tartozó állampolgár szabadon gyakorolhatja történelmileg kialakult szokásait, megtartja ünnepeit, a hagyományaihoz tartozó szimbólumokat, a nemzeti színeket nyilvánosan használhatja. Mint az állam minden polgára, az egyéni életfordulókhoz kötődő ünneplési módokat (keresztelés, temetkezés, esküvő, férfivá avatás stb.) szabadon választhatja, ősei természeti és vallási ünnepeit, évfordulóit szabadon ünnepelheti. Ebben őt senki meg nem gátolhatja, ezért megkülönböztetés nem érheti. Minden, ilyen téren őt ért megkülönböztetést az állam törvénnyel bünteti. Neve írásában az írásmódot szabadon megválaszthatja. e) Perszonális unió – szociális–kulturális pozitív diszkrimináció Az állam – közigazgatási és szociálpolitikája révén – külön gondot fordít a kisebbségekhez tartozó azon állampolgárok rehabilitációjára, akik a kisebbségi léttel járó hátrányok miatt a társadalom szociális és erkölcsi perifériájára kerültek. Az állam e téren különös súllyal támaszkodik a kisebbségi autonóm szervezetekre. „A törvény előtt minden polgár egyenlő” elvével egy időben vallja: szociális és erkölcsi nevelési téren az államnak élnie kell a pozitív diszkrimináció elvével. A most demokratikus intézményeiket kiépítő államok tisztában vannak az ezeket a célokat szolgáló intézményeik évszázados hiányosságaival, az ilyen típusú kisebbségi szociális–erkölcsi nevelő és rehabilitációs munka hagyományainak hiányaival. Az elmúlt 40 esztendő e téren hangoztatott nemes elveit a proletárdiktatúra intézményrendszere sem tudta megvalósítani. f) A többségi nemzet kultúrájának ismerete A kisebbségek ugyanakkor tudomásul veszik, hogy a többségi nemzet nyelvének, kultúrájának ismerete minden polgárnak érdeke. Ezért a kisebbségi (állami) oktatási intézményekben, vagy a kisebbségi nyelven oktató osztályokban az államot alkotók között a többséget képviselő nemzet(ek) nyelvét második nyelvként kötelezően oktatják. (L. erre vonatkozóan még a területi autonómiáknál mondottakat.) Tudomásul veszik, hogy az állam területén a többségi nyelv(ek) az emberi kapcsolatok, a technikai–gazdasági szervezetek működésének eszközei is. A kisebbség létérdeke, hogy a többségi nemzettel a kapcsolatok jók és szorosak legyenek. A kisebbségek nemcsak a saját, de a többségi nemzet(ek) nyelvében is ugyanazt az eszközt látják, mint a sajátjukban. Becsülik és tisztelik abban a másik nemzet kulturális–szokásrendi szervező eszközét. 7. Területi autonómiák Az állam biztosítja, hogy a kisebbségek területi autonómiákat hozzanak létre.A területi autonómia földrajzilag (és közigazgatásilag) meghatározott területen érvényes kisebbségi jogok összessége. Az állam bizonyos jogosítványokat a kisebbségi területi autonómia önkormányzatára ruház át. A területi autonómia nem (lehet) az állam területi egységének megbontása, hanem ellenkezőleg: az állampolgár és az államterület kötődésének az eddiginél szorosabbra fűzése. Az állam tisztában van azzal: állami érdek, hogy az államterületén élő minden polgár érzelmileg–tudatilag is kötődjék szűkebb szülőföldjéhez, vagy ahhoz a termelő mikroközösséghez, amelyben mindennapjait tölti. A térségben a települési, az etnikai keveredési folyamatok történelmi előrehaladása mellett is maradtak az államnak olyan területei, ahol a kisebbségek regionális települési többséget alkotnak. (Ilyenek többek között a lengyelországi beloruszok, a szlovákiai magyarok, kárpátukránok, a romániai magyarok, a magyarországi németek, szlovákok, a horvátországi szerbek, szerbiai horvátok, magyarok, bulgáriai törökök stb. községei, területei.) 24 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az állam a területi autonómiára mint területi–igazgatási egységre vagy ugyanazokat a jogokat ruházza át, mint a nem etnikai–nemzeti alapon szerveződő más igazgatási egységre, vagy a területi autonómiák jogállását törvényben szabályozza. A területi autonómia politikai–igazgatási, teljes jogú nyelvi és kulturális autonómia. Az állam többségi és kisebbségi nemzetei is tisztában vannak azzal, hogy Európában – és így térségünkben is – a területi–igazgatási keretek átalakulóban vannak. (L. erről korábban.) Elfogadják, hogy a nemzeti alapon most kialakuló területi autonómiák nem az egyedüli új területi–igazgatási szervezeti formák. A nemzeti alapon létrejövő területi autonómia lehet a kialakuló új régió-típusok egyike, de lehet, hogy idővel felbomlásra ítéltetnek. Az állam feladata, hogy az adott településen, területen többségben élők szándékának és érdekének megfelelő területi–igazgatási alapelvek érvényesülését biztosítsa. Az autonóm területek igazgatási rendjének, általános politikai felépítésének kompatibilisnek kell lennie az állam politikai és igazgatási rendjével. Az államok tisztában vannak azzal, hogy a térségben a területi–községi autonómiáknak (önkormányzatoknak) igen eltérő hagyományai vannak. Ezért is a területi kisebbségi autonómiák belső rendjének részletes szabályozását a helyi nemzeti, egyéb érdekképviseleti, egyházi szervezetek álláspontjának, valamint az állam igazgatási rendjének egyeztetése révén tartja kialakíthatónak. (Vö. az 5/b pontban a különböző kisebbségek eltérő szervezkedési, autonómia hagyományairól mondottakat.) A kisebbségi területi autonómia lehet községi (8) és regionális autonómia. (9) 8. A községi autonómia A községi autonómia minden területi autonómia alapja – így az etnikai területi autonómiáé is. A község a legtermészetesebb (települési) egység, amelynek önkormányzatára az állam különböző szintű jogosítványokat enged át. Az állam a községekben a kisebbségek számára különböző típusú autonómiákat biztosíthat. Amire kötelezi magát: adott feltételek között a nyelvi–kulturális vagy a politikai–igazgatási és teljes nyelvi–kulturális autonómia. Az előbbi a részleges, az utóbbi a teljes községi autonómia. a) Részleges községi autonómia Azon községekben, ahol a kisebbségek statisztikailag jellemezhető arányban, pl. 10–20%-ban vannak jelen, ott a községi önkormányzat a kisebbségnek relatív községi autonómiát ad. Ez jelenti: gondoskodik a hivatali nyelvhasználatban, továbbá a középületek felirataiban a kétnyelvűségről, közösségi rendezvényeken és a középületeken a helyi kisebbség címereinek, színeinek (szimbólumainak) használatáról. Gondoskodik a helyi (területi) oktatási intézményben a kisebbségi nyelven folyó oktatás megszervezéséről, konszenzusban a kisebbségek helyi önkormányzatával (képviseletével). Támogatni köteles a község (10–20%) kisebbségi jelenlét esetén a helyi kisebbségi sajtó, kulturális egyesületek fenntartását is. A községi és az állami költségvetésből a kisebbség(ek) számára arányos összeget biztosítanak. A község biztosítja (az önkormányzati vagy az állami költségvetésből) a helyi kisebbségek kívánságának megfelelően szokásrendjük továbbéléséhez az intézményeket. (Temetkezés, esküvő, keresztelés, saját ünnepek stb.). Az állam törvényben (oktatási, kisebbségi) szabályozza az anyanyelvűség, a kétnyelvűség egymáshoz való viszonyát. b) Teljes községi autonómia Az esetben, ha a községben lakók 51%-a valamelyik, az államban bejegyzett kisebbséghez tartozik, az állam a községben teljes kisebbségi autonómiát biztosít, ami kiterjed a politikai–igazgatási, a teljes nyelvi és a kulturális autonómiára. Amennyiben a községben 51%-ban jelenlévő országos kisebbség kívánja, úgy az 51% anyanyelve a község első nyelve az igazgatásban, politikai életben, az oktatásban, a községi pénzekből élő tömegkommunikációs eszközökben.
25 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A község többsége kötelezi magát arra, hogy a hivatali apparátusban a helyi többségi nyelv ismeretének megkövetelésén kívül semmi származásbeli vagy kisebbséghez tartozási követelményt a tisztviselői karral szemben nem támaszt. Az állam törvényei – így az alkalmazottakra vonatkozóak is – kötelezőek az önkormányzatban. A községi 51%-os többség a községben kisebbségben élőket úgy kezeli, mint az állam bármely más területén a kisebbségeket. (L. 8/a pontot) 9. Regionális kisebbségi autonómia Az államok törekednek: azokon a területeken, ahol zárt egységben több, azonos 51%-os nemzeti kisebbséget felmutató község él, regionális kisebbségi autonómiákat hozzanak létre. Ezen regionális autonómiáknak az állam különböző, a törvényhozás által szabályozott jogosítványokat enged át. A regionális autonómiák számára mindenképpen biztosítja a teljes községi kisebbségi autonómiák számára megadott jogokat. (Vö. 8. pontnál mondottakat.) Vagyis kiterjednek azok a politikai–igazgatási, a teljes jogú nyelvi és kulturális autonómiákra. (Vö. 7. pontban írottakkal.) A kisebbségi regionális autonóm területen élő, esetleg más többségű község nemzeti autonómiája természetesen érintetlen marad. A kisebbségi regionális autonómia – ahogy arra korábban is utaltunk – kompatibilis az állam egész politikai– igazgatási rendszerével. Belső rendjét – a községek egymáshoz való viszonyát, a községi többségek változásának kihatását a regionális autonómiára, képviseleti rendszerét – az állam törvényhozása állapítja meg a kisebbségi szervezetekkel és a helyi önkormányzatok egyetértésével. 10. Az államok kölcsönös segítségnyújtásáról Az államok természetesnek tartják, hogy polgáraik a szomszédos államban többségi nemzetet képező nemzeti közösség szerves tagja lehetnek. (Vö. korábban a kultúrnemzetről írottakat.) Szándékuk: a nemzeti kisebbségek a területi-igazgatási egységek államok közötti összekötő kapcsot képezzenek. Ezért is lehetővé teszi polgáraik számára, hogy a szomszédos (vagy távolabbi államban) kulturális, egyleti tevékenységet folytassanak. Az államok természetesnek tartják és örömmel üdvözlik, ha a területén élő kisebbségeknek a másik állam többségi nemzete segítséget nyújt az itteni kisebbségek különböző szintű autonómiájának biztosításához, mindenekelőtt az anyanyelvi oktatás fejlesztésében, a szokásrendi hagyományok fenntartásában. Az államok elismerik: a kisebbségi ügy nem belügy. Az államok ugyanakkor tartózkodnak attól, hogy a kisebbségi politikában a másik állam területén jelentkező esetleges gondokat a másik állam politikai rendszere elleni agitációra használja fel, és ezzel megsértse az állami szuverenitás elvét. Feladatuknak tartják olyan államközi intézményrendszerek kiépítését (multilaterális, bilaterális kisebbségi munkabizottságok; parlamentközi állandó közös szakértői bizottságok stb.), amelyek egyrészt tervezik és segítik a kultúrnemzeti együttélés új típusú kereteinek kialakítását, másrészt a felmerülő konfliktusok kezelésével mentesítik az államközi kapcsolatokat e tehertételektől. Az államok lemondanak arról, hogy bármi módon gátolják a területükön más országban élő nemzetek kulturális termékeinek terjesztését. Ellenkezőleg: vezettetve a területükön élő kisebbségi kultúrák megőrzésének elvétől, támogatják a kisebbségek anyanyelvi műveltségéhez, hagyományaihoz szükséges könyvek, folyóiratok, filmek stb. behozatalát. A kulturális–szellemi termékek szabad terjesztése az emberi jogok biztosításának egyik eszköze, egyben tehermentesítheti az állami költségvetést a kisebbségi kultúra megőrzéséhez szükséges többletkiadások egy részétől. A kulturális termékek szabad áramlásának akadálya csak az állam alkotmányának nyílt megsértése lehet. 11. Nemzetközi intézmények, garanciák Az itt élő államok tisztában vannak azzal, hogy a kisebbségi kérdés kezelésének alapelveit csakis nemzetközi együttműködéssel alakíthatják ki. Szükségét látják olyan nemzetközi koordináló intézmények létrehívásának is, amelyekben a térség államainak szakértői, a parlamentek illetve kormányok képviselői, valamint a térség autonóm kisebbségi szervezeteinek küldöttei vesznek részt. A szervezetek részei lehetnek azoknak az integratív 26 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
európai (regionális) intézményrendszereknek, amelyek az európai integráció felgyorsulásának nélkülözhetetlen tartozékai. Az államok nem zárkóznak el egy Európai Kisebbségi Tanács, Közép-európai Államok Kisebbségi Tanácsa stb. létrehozásától. Ismeretes, hogy a térségben az államok közötti integrációnak gyengék, illetve zsákutcásak a hagyományai. Az 1920 utáni integratív törekvések jellegét és az együttműködés témaköreit is meghatározták a békeszerződés meghagyta állami–nemzeti konfliktusok, a nagyhatalmi érdekek. Ismeretes, hogy az 1945 utáni szovjet zónában sem alakulhattak ki az integráció megfelelő formái. Részben a felülről szervezett politikai rendszer, részben az érdekszférapolitika akadályozta a valós integrációk kifejlődését. A rendszeren belüli nemzetközi együttműködés szervezetei (gazdasági, katonai, külpolitikai, stb.) sorából is hiányoztak a kisebbségi kérdés kezelésére hivatott intézmények. A nemzetközi kisebbségi integratív intézményekkel egy időben javasolják az államok a kisebbségi jogvédelem garanciarendszerének kidolgozását. Az államokon belüli független bíróságok mellett szükségesnek ítélik meg nemzetközi kisebbségvédelmi bíróság(ok) életre hívását. Ismeretes, hogy a térség államaiban a demokráciák oly fontos intézménye, a független bíróság gyenge hagyományokkal rendelkezik. A szovjet rendszer ezt a gyenge hagyományt is elsorvasztotta. Sem intézmények, sem e téren képzett értelmiség nem áll rendelkezésre. * A térség államai belátják, hogy az évszázados nemzeti ellenségeskedések, az állam és nemzet szembenállása hosszú ideig a politikai és a köznapi élet veszélyforrása marad. Ezek felmérése, hosszú távú elképzelések kialakítása, a megfelelő intézmények életre hívása és életben tartása a kormányzati-politikai adminisztrációk szándéka. A szándék, a kisebbségi összeütközések felerősödése, a politikai rendszerek átalakulásának termékei és a térség társadalmai anyagi–szellemi emelkedésének feltételei is. Az állami-politikai adminisztrációk, az értelmiség kölcsönös jóhiszeműsége, jóindulata a feszültségek feloldásának legfőbb feltétele.
2. Képek
27 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
28 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
29 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. SOÓS István SOÓS István Lengyelország Lengyel Köztársaság Területe: 312 677 km2 Lakossága (1991): 38 220 000 Kisebbségek: német, rutén, litván, belorusz, cigány, rutén, litván, szlovák, görög, tatár I. ÁLLAMTERÜLET, HATÁROK Az önálló lengyel államot az 1919. évi békeszerződések állították vissza. A kora újkorban – ismeretes módon – a Lengyel Királyságot három alkalommal is – utoljára 1795-ben – felosztották. A független lengyel állam végleges határainak kialakításakor az 1772. évi felosztás előtti, számára legkedvezőbb állapotot kívánta visszaállítani. Lengyelország az I. világháború után területeket kapott a felbomlott Osztrák–Magyar Monarchiától (Nyugat- és Kelet-Galícia), Oroszországtól (Ukrajna és Belorusszia egy részét, Polesiát és Volhiniát), Németországtól (Nyugat-Poroszországot és Poznant, valamint Felső-Sziléziát), Csehországtól (Teschen egy részét, továbbá az Olsa menti területet), Litvániától (Vilna és környéke). A régi Lengyelország Európa egyik legtarkább nemzetiségi államterülete volt amúgy is. A megszerzett új területekkel Lengyelországhoz került népesség tovább növelte a nagy lélekszámú nemzetiségek arányát az összlakosságon belül. Így 3,9 millió ukrán, 1 millió belorusz, 2,1 millió zsidó, valamint 1 millió német élt az új állam területén 18,8 millió (69,2%) lengyellel szemben. Északi területén Danzig-Gdansk szabad város maradt (túlnyomórészt német nemzetiségű lakossággal). A nagyhatalmak a versailles-i békeszerződésben kötelezték Lengyelországot is a területén élő kisebbségek jogainak biztosítására. A Lengyel Köztársaság az új alkotmányába is felvette a kisebbségek jogait és védelmét. (A kisebbségek számára vonatkozó statisztikai adatok nem mutatják a valós arányt. Arányuk sokkal magasabb volt, mint amit a lengyel statisztikák kimutatnak és amelyet itt mi közlünk.) Lengyelország új szomszédaival további vitákat folytatott: újabb területeket követelt magának Felső-Sziléziánál, Kelet- és Nyugat-Poroszországnál, valamint háborúba keveredett az ukránokkal, illetve az oroszokkal. 1938-ban, Csehszlovákia felbomlása után Lengyelország – Németország tudomásulvételével – az 1920-ban vitatott cseh területekre rátette kezét. Majd 1939 szeptemberében, a II. világháború kitörésekor Lengyelország területét az ismert módon felosztották Németország és a Szovjetunió között, néhány község Szlovákiának is jutott. A II. világháborút lezáró békeszerződések Lengyelország határait alaposan megváltoztatták. És ezzel változtak etnikai viszonyai is. Keleti területeiből az ukrán-, belorusz- és litvánlakta vidékek majdnem teljesen a Szovjetunióhoz kerültek (180 ezer km2), ugyanakkor kárpótolták Németország rovására: 103 ezer km2-t nyert nyugaton, illetve északon Kelet-Poroszország és Gdansk integrálásával. Az új területi beosztás következtében a Szovjetunióban rekedt kb. 3 millió lengyel (1940. februárban és 1941. júniusban deportáltak és hadifoglyok). Ugyanakkor az új Lengyelország területén élt mintegy 9 millió (egyes adatok szerint – túlzóan – 10,5 millió) német. (Pontos adatok nem állnak rendelkezésre.) (Ezek nagy része az 1939–1944 közötti német telepítési akciók – elsősorban az 1942-ben meghirdetett ún. „Gesamtssiedlungsplan” keretében – jutott Németország belsejéből a „hajdani” német, de most, 1945 után már lengyel felségterületre.) A németellenes akciók eredményeként ebből a 9, (illetve 10,5) millióból közel 2,3 millió főmaradt meg 1946 februárjára. Azaz Lengyelországban számottevő kisebbségként csak a németek éltek. (A lengyelek aránya ekkor 85,6%.) A mai Lengyelország területén az 1990. évi statisztikák szerint a lengyelek aránya 98,7%, vagyis 70 évi fejlődés eredményeként a soknemzetiségű Lengyelországból „nemzeti állam” lett. LENGYELORSZÁG NÉPESSÉGÉNEK ÖSSZETÉTELE ETNIKAI ÉS ANYANYELVI MEGOSZLÁS SZERINT
Nemzetiség
1921
1931
1946
1956
30 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1958
1961
lengyel
18 814,239
21 993,444
69,2% ukrán zsidó belorusz német litván cseh és szlovák egyéb (tatár, karait, örmény) meghatározatl an tutejszy cigány nincs összeírva összes II. KISEBBSÉGI POLITIKA Lengyelország 1920-ban elfogadta, és 1921. évi alkotmányába be is illesztette a kisebbségvédelmi nemzetközi előírásokat. Ezek a törvény előtti egyenlőséget, valamint határozott kollektív jogokat biztosítottak (társaságok, egyletek szervezése, iskolák alapítása). Külön rendelkezik a kisebbségvédelmi szerződés a lengyelországi zsidók jogainak védelméről (szombat-ünnep, iskoláztatás kérdése). Külön érdeme a lengyel kisebbségvédelemnek, hogy kimondotta a vagyon védelmét (Romániában, Csehszlovákiában és Jugoszláviában az 1920 utáni földreformok erősen sújtották a német és a magyar kisebbségeket). Ezeket a jogokat az 1935. áprilisi, második lengyel alkotmány is biztosította. Az 1947. évi köztársasági és az 1952. évi népköztársasági alkotmány (69. tc.) elvben biztosította az ún. nemzetiségi jogokat, de már nem részletezte az 1921. évi alkotmányhoz hasonlóan. Az 1990. évi lengyel alkotmány is csak általánosságban rendelkezik a kisebbségekről. A lengyel kisebbségi politika 1920 után részben tartotta csak be a kisebbségvédelmi rendelkezéseket. 1920– 1931 között a kisebbségek 247 petíciót nyújtottak be a Népszövetséghez (104-et a németek, 85-öt az ukránok, 33-at a zsidók, 19-et a litvánok, 6-ot a beloruszok). A Népszövetségnek semmi eszköz nem állt rendelkezésére a petíciók orvoslására, sőt egyes esetekben el is utasította a kisebbségek sérelmeit. Kelet-Galícia részére a szejm autonómiát szavazott meg (1922), ami soha nem lépett életbe. A kormányok bevallottan törekedtek az etnikailag egynemű Lengyelország megteremtésére. Az 1920-as években egy ideig tolerálták a németek kulturális autonómiáját, meghagyták német nyelvű iskoláikat, sőt két egyetemi fakultást is. De 1924-től kezdve fokozatosan csökkentették a német elemi iskolák számát (1ű3-dal), és a német parasztokat földjük–lakóhelyük feladására kényszerítették (mintegy 500 ezer hektár föld került a lengyelek kezébe).
31 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A nemzetiszocialista Németország növekvő politikai nyomására a lengyel hatóságok fokozták németellenes intézkedéseiket: bojkottálták üzleteiket, felfüggesztették illetve megszüntették állásaikat, az egyetemeken korlátozták a német diákok létszámát. 1934 szeptemberében Lengyelország el is ítélte a versailles-i szerződés ránézve terhes rendelkezéseit. Az 1930-as években felerősödő antiszemitizmus a zsidók tiltakozását és tömeges emigrációját eredményezte, az egyéb nemzetiségiekkel pedig – főleg az ukránokkal – heves összetűzésekhez vezetett. 1938-ban az antiszemita hullám eredményeként bevezetik a numerus clausust. (1921-ben a zsidó diákság részaránya a felsőoktatási intézményekben még 24,6% volt, ez 1938–1939-re 8,2%-ra csökkent.) Az egyetemek elő- adótermeiben elkülönítették a zsidó hallgatóságot, ún. „gettópadokba". A kulturális egyleteket 1922 után minden kisebbségnél életben hagyták. Agresszíven léptek fel viszont (okkal szemben: az 1924. július 31-i iskolatörvény (lex Grabski) csak a kétnyelvű tanintézeteket hagyta meg, az ukrán iskolák száma 1928-ra a háború előtti 2496-ról 460-ra csökkent. (1938-ban ez a szám 452.) A háború előtti 20 gimnáziumból 1934-re mindössze öt maradt. Az ukránokat kényszerítették lakóhelyük és földjük elhagyására, házaikba, földjeikre lengyel világháborús invalidusokat és helybeli lengyeleket telepítettek (mintegy 800 ezer hektár, korábban ukránok kezén levő földet parcelláztak föl a lengyelek között. Igyekeztek felszámolni az ukrán ortodox és unitus egyházat is, több mint 500 templomot vettek el tőlük. 1930–1935 között polgárháború alakult ki az ukránlakta területeken, amelyben a Népszövetség a lengyel kormány oldalára állt. Ugyanez a polonizációs politika érvényesült a beloruszokkal kapcsolatban. A lengyel kormány ellenük megkezdett „pacifikációs” politikája (1924–1934) következtében előbb (1928) feloszlatták „Hromada” nevű szervezetüket, 56 vezetőjüket bíróság elé állították és többségüket a Bereza Kartuska-i koncentrációs táborba zárták.1935–1939 között kulturális–vallási harcot folytattak a belorusz ortodox egyház ellen. A II. világháború idején a nemzetiszocialista Németország Lengyelország területén két közigazgatási területet alakított ki: Észak- és Nyugat-Lengyelországban (Gdansk, Poznan és Felső-Szilézia), valamint Varsó, Lublin és Krakkó körzeteiben az ún. Generalgouvernement Polen-t. Ezekről a területekről kb. 1 millió lengyelt űztek el, mintegy másfél millió lengyel állampolgárt pedig kényszermunkára hurcoltak Németországba. Az elűzöttek és elhurcoltak, kitelepítettek helyére Németországból, Kelet- és Délkelet-Európa országaiból, valamint a Szovjetunióból telepítettek át németeket, elsősorban a Generalgouvernement területére (részben szovjet–német egyezmények értelmében). Az ukránok és a beloruszok a német megszállóktól kedvezőbb politikai bánásmódot reméltek. Kezdetben kaptak is kedvezményeket: az ukrán unitus egyház autonómiát kapott (1939–1941), a helyi közigazgatási szervekben a német katonai hatóságok mellett az ukránok képviselték a civil kormányzást. A német kormányzat azonban erélyesen lépett fel az ukránok ellen, midőn az Ukrán Nacionalisták Szervezete (OUN) Krakkóban létrehozta az Ukrán Nemzeti Bizottságot és 1941. június 30-án Lvovban kikiáltotta a szuverén ukrán államot (Stepan Bandera vezetésével). Banderát és társait letartóztatták, a közigazgatásban az ukrán polgári vezetők helyét német katonák vették át. 1945-ben pedig Hitler személyesen adott parancsot a német hadsereg csatlósaként a háborúban részt vett „Holicsina” ukrán hadosztály feloszlatására. A háború után alaposan megváltozott Lengyelország etnikai arculata: ennek okai között az első helyen említhetők az óriási háborús emberveszteségek, továbbá a Szovjetunióhoz csatolt területek népességének elvesztése, a lengyelek repatriálása Nyugatról, illetve visszatelepítésük a Szovjetunióból, s a nem lengyelek tömeges méretű evakuálása, kiűzése Lengyelországból. 1945 után a lengyel kormányok a többi közép-európai országhoz hasonlóan lefolytatják a németek kitelepítését. (Arról, hogy a szovjetek hány millió németet hurcoltak el, pontos adataink nincsenek.) 1945-ben a németeket megfosztották állampolgárságuktól, sőt egy ideig megkülönböztető jelet kellett viselniük. 1946-ban dekrétumban mondották ki a németek kollektív bűnösségét. Ezt csak 1950 júliusában oldották fel. 1946-ban szerződés szabályozta az ország területén maradt ukránok (mintegy 800 ezer fő) kitelepítését a Szovjetunióba, illetve a Szovjetunióban rekedt lengyelek visszatelepülését. A lengyel kormány megkülönböztetetten kezelte az autochton, a lengyelországi német kisebbség egy részét, azaz az 1939 előtti Lengyelország területén élő őslakosokat. Ezek nagy részét verifikálták (igazolták). 1944–1950 között szabályos polgárháború tört ki a lengyel állam és a lengyelországi ukrán felszabadító hadsereg (UPA) között. A lengyel kormány Csehszlovákiától és a Szovjetuniótól kapott segítséget, így sikerült az ukrán ellenállást leverni. A polgárháború idején kb. 160 ezer ukránt telepítettek át erőszakkal a keleti vidékekről a volt német többségű nyugat-lengyelországi területekre. 1960–1980 között az NSZK és Lengyelország között folyt vita arról, hogy Lengyelországban eltagadják a kisebbségek (mindenekelőtt a németek) létét. Jellemző a Lengyel Kommunista Párt 1987. évi álláspontja: „A jelenlegi lengyel állam határain belül megszűnt a német kisebbség létezni.”
32 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A mai Lengyelország lényegében etnikailag homogén állam. A kisebbségi kérdés inkább mint történeti érzékenység él az országban. A kisebbségeket – mint általában a közép-európai fiatal államok mindegyikében – nem kisebbségként, hanem az államra veszélyes szomszédok hazai képviselőiként kezelték. Nem az állam szerves részei, nem az állam alapítói, hanem az állam ellenségei. Kisebbségi törvény nincs, a kisebbségekkel kapcsolatos hivatali lépéseket különböző miniszteri, minisztertanácsi szintű jogszabályok és ágazati törvények szabályozzák. Ez a kisebbségpolitika 1920-tól az 1980-as évekig, ha különböző formákban, de érvényesült Lengyelországban. III. KISEBBSÉGEK A mai Lengyelországban élő kisebbségekről pontos adataink nincsenek. Jellemző, hogy az 1990. évi becslés szerint a lengyeleken kívül az országban csupán 230 ezer ukrán, 190 ezer belorusz és 80 ezer „egyéb” kisebbség él. Szót sem ejt a németekről, a litvánokról és a zsidókról, és a korábbi adatfelvételek is teljesen megbízhatatlanok. (Például egy 1961. évi szociológiai felmérés 3000 németet említ, amely szám azután hirtelen 140 ezerre ugrik [1965].) Az egyéb felmérésekre jellemző, hogy például a németek esetében hol 3000 főt (!), hol 140 ezer főt, a külföldi becslések pedig 500 ezer–1 millió főt említenek. A rendelkezésre álló lengyel és külföldi kézikönyvek adatai ezért igen nagy óvatossággal kezelendők. Németek Az 1921. évi 1 millió főnyi német a többszöri kivándorlási hullám következtében 1931-re 741 ezer főre olvadt. 1939-re viszont már ismét meghaladta az 1 milliót. A II. világháború idején (1939. október–1944. május között), különösen az 1942-ben meghirdetett, már említett, egész Kelet-Európára kiható „Gesamtssiedlungsplan” alapján Lengyelországba hozzávetőlegesen 7–8 millió németet telepítettek be egyrészt a nyugati német településekről, másrészt pedig a délkelet-európai államokból (több mint 800 ezer fő). A háború befejezése után a lengyel kormány – a békeszerződésekkel is összhangban – a németek kitelepítését rendelte el. Már 1940-ben a londoni emigráns kormány elképzelhetetlennek tartotta, hogy a háborút követően a lengyelek egy német kisebbséggel újra együtt éljenek. A háború folyamán a kitelepítés kérdését többször is felvetették. Az 1944 januárjában megalakult Ideiglenes Kormány szintén a németek „eltávolítása” mellett foglalt állást, azaz minden németnek el kell hagynia Lengyelországot északon és nyugaton (1944. augusztusi program). Egy 1945. évi kormányrendelet pedig ellenséges elemnek minősítette a németeket. A kitelepítések közel 3,5 millió, a háború után Lengyelország területén harcolt német lakost érintettek. (A többiek a visszavonuló német csapatokkal együtt elmenekültek a nyugati német területekre), akiket 1946. szeptember 13-án megfosztottak állampolgárságuktól. Az 1946–1949 közötti kitelepítések során Németország brit megszállási övezetébe 1,5 millió, a szovjet zónába pedig mintegy 2 millió német áttelepítését irányozták elő. Ebből 1949 végéig összesen 2 millió 275 ezer, továbbá Gdanskból 380 ezer német polgár került a lengyel határokon túl. (1946. február–december: 1 616 555 fő, 1947. január–április: 65 822.) (A kitelepítések egyébként 1951-ig folytatódtak.) Az evakuálások, a menekülés és a kitelepítések folyamán mintegy 1,3 millió német halt meg. A Lengyelországban maradt autochton és verifikált (igazolt) németek száma 1959-ben – legnagyobb részük Felső-Sziléziában és a Mazuri-tavak környékén élt – 900 ezer–1 millió körül mozgott. A lengyelországi hivatalos adatok az 1960–70-es években néhány ezer német kisebbségiről szólnak, amelyet a legutóbbi évek lengyelországi felmérései cáfolnak. Jellemző, hogy 1955. február 1. és 1970 decembere között 368 824 német települt ki Németországba. Az 1970-es évek folyamán ez a szám 185–190 ezerrel nőtt. Az 1990. évi parlamenti választásokon több német kisebbségi képviselőt is megválasztottak. (Mivel a németek a lengyel lakosság körében is hagyományos gyűlölettel és megbélyegzéssel találkoztak, ennek következtében a nem hivatalos felmérések számára sem vallották magukat a megmaradt németek német nemzetiségűnek.) Ukránok A mai Lengyelország keleti részein kb. 180–200 ezer ukrán él. 1958 után hatályon kívül helyezték azt a rendeletet, amely az ukránok áttelepítéséről és a tulajdontól való megfosztásról szólt. De csak néhány tucat családnak sikerült eredeti lakhelyére visszajutni. Alapvető kisebbségi jogokban részesülnek. 1958 óta a kisebbségi többségű községekben az ukrán az oktatási nyelv az iskolákban. Ismét engedélyezték az unitus templomok megnyitását azokban a helységekben, ahol 1000-nél több személy e vallás híve. A 200 főnél nagyobb létszámú elemi iskolákban ismét lehetővé tették az ukrán nyelvű oktatást, valamint két ukrán főiskola működését. A visszatelepítés és a földek visszaadása igen vontatottan halad. 1956 után létrejöttek az ukránruszin kulturális egyesületek. A lengyelországi ukrán társadalmi–kulturális egyesületnek több száz alapszervezete működik. 1958 után lehetővé tették a kitelepüléseket a Szovjetunióba, ezzel a joggal azonban igen kevesen éltek.
33 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Beloruszok A beloruszok a litvánokkal együtt az 1945. évi határrendezéskor túlnyomórészt a Szovjetunióhoz kerültek. Az 1989. évi statisztika szerint 190 ezer belorusz 90%-a egy körzetben, Bialystok vajdaságban él. A lengyel állammal nem kerültek olyan ellentétbe, mint az ukránok. Kulturális autonómiát élveznek, nyelvi és kulturális egyesületeik igen fejlettek. (A Belorusz Társadalmi és Kulturális Társaság mintegy 5500 főt tömörített.) 34 belorusz anyanyelvű iskolában 2400 diák tanul. A varsói egyetemen külön belorusz nyelvi tanszék működik. Ruszinok (lemkék, bojkák) A lengyel–ukrán polgárháború során az ukránok elleni gyűlölet őket is károsította. Ellenük indították 1947 tavaszán az ún. „Akcja Wisla” fedőnevű megtorló akciót. Unitus (görög katolikus) templomaik közül sokat leromboltak; korábban meglévő oktatási autonómiájukat szűkítették. Anyanyelvi iskoláik száma 1961-re a korábbi 17-ről 7-re esett vissza. Lélekszámuk kb. 30–35 ezer fő lehet. Litvánok Lélekszámuk 1931-ben mintegy 83 ezer fő volt. A lengyel nemzetiségi politika a többi kisebbségeknél sokkal kedvezőbben ítélte meg őket, noha a litván kisebbség fokozatos asszimilálásának célját soha nem adta fel. Ezt irányozták elő azok az intézkedések, amelyek következtében számos litván nyelvű iskolát bezártak. Már a két világháború között is önálló kulturális klub-, egyleti életet éltek, folyóirataik jelentek meg, amelyeket az ország német megszállása után (1939) felszámoltak. Az 1945. évi határmódosítás után igen kevés számban maradtak Lengyelországban (10 ezer), ezek azonban széles körű anyanyelvi kultúrával és autonómiával rendelkeznek. Csehek és szlovákok A néhány tízezerre becsült kisebbség helyzete a csehszlovákiai lengyel kisebbségekkel szemben a „kemény bánásmód” idején sokat romlott (iskolák bezárása). (2 ezer fős cseh és 20 ezer fős szlovák kisebbséget tartanak számon.) Ma helyzetük normalizálódott, elemi iskolákkal és egy gimnáziummal, szűk körű sajtóval rendelkeznek. Zsidók Az 1919 utáni Lengyelországban élt több mint 3 millió zsidó a világ zsidóságának 20%-át alkotta. A holocaust 90%-ukat megsemmisítette. Lengyelországban a zsidóság – szemben az Osztrák–Magyar Monarchia más utódállamaival – nemzetiségnek számított. Az 1950-es évek végének statisztikai felmérései 45–60 ezerre becsülték létszámukat. Az éleződő antiszemitizmus miatt az 1960-as évek végére nagy számban vándoroltak ki, számukat ma 10 ezerre becsülik. Kasubok Lengyel nyelvet beszélő etnikum, amely a 13. század óta él megtelepülten a volt Kelet-Poroszország területén. Számuk mintegy 200 ezerre tehető. Oroszok Főleg Kelet- és Észak-Lengyelország nagyvárosaiban élő kisebbség (19 ezer fő). Jelentőségük számarányuknál fogva is igen csekély. Görögök Különleges helyet foglalnak el a kisebbségek között az 1946–48. évi görögországi polgárháború után KeletEurópába, így Lengyelországba is menekült görögök és macedónok. Lengyelország mintegy 10 ezer menekültet fogadott be, akik megőrizhették nyelvüket, saját iskolákat tarthattak fenn. A lengyel államnak – ellentétben más nemzetiséggel – nem volt célja őket asszimilálni vagy polonizálni. Emigránsokként és nem nemzetiségként kezelik őket, biztosították számukra kultúregyesület létrehozását. Tatárok Inkább vallási, mint etnikai kisebbséget alkotnak a 16. században betelepült tatárok. A két világháború között számuk mintegy 6 ezer fő volt, s kulturális tevékenységüket a lengyel állam támogatta. Az iszlám vallású tatárok helyzete az elmúlt négy évtizedben megváltozott: a keleti területekről áttelepítették őket Nyugat-
34 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Lengyelországba, mecseteiket bezáratták vagy lebontották (1918–1939 között ezek száma 17, az 1970-es években már csak 2), határozott asszimilációs politikát folytatnak velük szemben. Létezik ugyan egy varsói székhelyű muszlim szövetség, mely időről időre gyűléseket tart, főleg vallási kérdésekben, de komoly szerepe nincs a tatár etnikum identitásának megőrzésében. Cigányok A 16. század óta a lengyel területeken is megtelepedett cigányok számát jelenleg 500 ezerre becsülik. A lengyel állam, ugyanúgy, mint sok más közép-európai állam, jogi státusukkal nem tud mit kezdeni. IV. KONFLIKTUSOK Lengyelország – miután az eredeti nagyszámú németséget a kitelepítések, a háború és a megfélemlítés felszámolta, illetve kisebbségi tudatukat felmorzsolta; mivel a zsidóságot a holocaust elpusztította és az antiszemitizmus kiűzte; mivel az ukránokat részben szülőföldjükkel a Szovjetunióhoz csatolták, részben fegyveresen szétzilálták; és mivel a Lengyel Kommunista Párt eredménnyel folytatta a korábbi korszakok kisebbségeket elnemzetlenítő politikáját – ma nem rendelkezik etnikai konfliktusokkal.
2. Képek
35 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
36 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
37 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
38 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
39 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. KISEBBSÉGEK, KONFLIKTUSFORRÁSOK KISEBBSÉGEK, KONFLIKTUSFORRÁSOK ADATTÁR SZARKA László Csehszlovákia Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság (1991) Területe: 127 869 km2 Csehország: 78 869 km2 Szlovákia: 49 032 km2 Lakossága (1991): 15 576 550 Csehország: 10 302 215 Szlovákia: 5 274 335 Kisebbségek Csehországban: morva, szlovák, sziléziai, német, cigány (roma), magyar Kisebbségek Szlovákiában: magyar cigány (roma), cseh, ruszin, ukrán, morva, német, lengyel I. AZ ÁLLAM HATÁRAI, BERENDEZKEDÉSE A Csehszlovák Köztársaság az I. világháborút lezáró 1919. szeptember 10-i St. Germain-i békeszerződés alapján az Osztrák–Magyar Monarchia utódállamaként jött létre: az osztrák birodalomrészhez tartozó Cseh Korona történeti tartományai (Csehország, Morvaország és Szilézia osztrák részei) egyesültek a történeti Magyar Királyság északi és északkeleti vármegyéivel. Ezeken a területeken nagyobbrészt szlovák, illetve ruszin lakosság élt. A területek Csehszlovákián belül Szlovákia (Slovensko), illetve Kárpátalja (Ruszinszkó, Podkarpatská Rus) néven külön tartományi egységként léteztek az államjogilag egységes Csehszlovák Köztársaságon belül. Nem jött létre a St. Germain-i békeszerződés 10. cikkelyében Csehszlovákia számára kötelezően előírt kárpátaljai autonómia, sem a 13,5 milliónyi összlakosság közel 25%-át jelentő német kisebbség különleges státusának kialakítása. Ez utóbbira pedig az államalapító cseh politikusok a békekonferencián ígéretet tettek. A 140 408 km2 területű első Csehszlovák Köztársaságban a legsúlyosabb problémát a szlovák kérdés rendezetlensége jelentette: a prágai kormány nem teljesítette azon autonómiaígéreteket, amelyekről 1918-ban maga T. G. Masaryk, a későbbi köztársasági elnök a pithsburgi egyezményben az amerikai cseh és szlovák politikusokkal megegyezett, illetve amelyeket a prágai cseh politikusok 1918 őszén a szlovák politikusokkal szóban rögzítettek. A nemzeti, kisebbségi kérdések megoldatlansága 1938-ban nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Csehszlovákia külpolitikailag elszigetelődött, belpolitikailag pedig teljesen destabilizálódott, s ekképpen Németország könnyű zsákmányává vált. Először a német, magyar és lengyel többségű területek váltak le, s létrejött a szlovák és rutén autonómia (1938. október). Majd megalakult az önálló Szlovák Köztársaság (1939. március 14.), ami Csehszlovákia teljes felbomlását jelentette. 1945-ben a szövetségesek Csehszlovákiát győztes államnak tekintették. Csehszlovákia az 1937. évi határok szerint alakult újjá. Elvesztette azonban Kárpátalját – amelyet a Szovjetunióhoz csatoltak –, másrészt Magyarország rovására a pozsonyi hídfőnél újabb három községre tett szert. 1945–1948 között Benes köztársasági elnök szláv nemzetállami koncepciója jegyében megfosztották állampolgárságuktól a német és a magyar kisebbséget, akiket Csehszlovákia 1938–1939. évi felbomlásáért kollektív felelősnek nyilvánítottak. Ezt követően a győztes nagyhatalmak egyetértésével közel 3 millió németet a németországi megszállási zónák területére telepítettek, és a magyar kisebbséget is megpróbálták felszámolni. 1968. október 28-án Csehszlovákia föderatív köztársasággá vált; a Cseh Szocialista Köztársaság és a Szlovák Szocialista Köztársaság kapcsolatát az 1968. évi 143. alkotmánytörvény rögzítette. 40 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1991 tavaszán Csehszlovákia neve előbb Cseh–Szlovákiára, majd pedig Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság elnevezésre változott. A névváltoztatással egy időben elkezdődött a cseh–szlovák államjogi viszony újrarendezésének újabb, a közös állam felbomlásának veszélyét is magában hordozó szakasza. Az 1992. július 5–6-i parlamenti választások után a két tagköztársaság vezető politikai pártjai a cseh–szlovák föderáció fokozatos felszámolásában és az önálló Cseh Köztársaság, illetve az önálló Szlovák Köztársaság 1993. január 1jei létrehozásában egyeztek meg. A két köztársaság vámuniót alkot. Csehszlovákia népességének etnikai összetétele
Nemzetiség
1921
1930
1950
1961
1970
1980
cseh
6 831 120
7 406 493
8 383 923
9 069 222
9 318 019
9 791 122
51,1%
55,4%
67,9%
67,9%
64,9%
64,1%
1 967 870
2 282 277
3 240 549
3 836 213
4 199 902
4 676 378
14,7%
17,1%
26,3%
26,3%
29,3%
30,6%
461 849
549 169
67 615
54 984
48 754
47 121
3,5%
4,1%
0,6%
0,4%
0,3%
0,3%
9 897
7 461
0,1%
0,1%
szlovák
ukrán
orosz
lengyel
magyar
német
zsidó
egyéb
összesen
75 853
81 737
72 624
67 552
65 132
68 176
0,6%
0,6%
0,6%
0,5%
0,5%
0,4%
745 431
691 923
367 733
533 934
570 478
579 166
5,6%
5,2%
3,0%
3,9%
4,0%
3,8%
3 123 568
3 231 688
165 117
140 402
85 663
61 129
23,4%
24,2%
1,3%
1,0%
0,6%
0,4%
180 855
186 642
-
-
-
-
1,4%
1,4%
-
-
-
-
25 871
49 636
40 889
43 270
47 142
52 542
0,2%
0,4%
0,3%
0,3%
0,3%
0,3%
13 374 364
14 479 565
12 388 450
13 745 577
14 344 987
15 283 095
II. KISEBBSÉGPOLITIKA Az 1918-ban létrejött Csehszlovák Köztársaság nemzetiségi adatai a két világháború között alig változtak, a német kisebbség száma gyarapodott, a többi kisebbségé stagnált. Az 1919. szeptember 10-i St. Germain-i békeszerződés értelmében Csehszlovákia vállalta a nemzetközi kisebbségvédelmi előírások betartását, és emellett kötelezte magát Kárpátalja autonómiájának biztosítására. Ezen túlmenően 1920. június 7-én Ausztriával Brünnben kétoldalú egyezményt kötött, amely biztosította a
41 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
csehszlovákiai német kisebbségi oktatásügy fejlesztését. Hasonló kétoldalú kisebbségi szerződés készült Lengyelországgal is, amelyet 1925. április 23-án írtak alá. A csehszlovákiai kisebbségi jogokat az 1920. február 29-i 122. számú nyelvtörvény szabályozta (végrehajtási rendelete 1926. február 3-án jelent meg). E szerint azokban a közigazgatási egységekben, ahol a kisebbség száma a lakosság 20%-át eléri, az ügyeket a kisebbségi polgárok anyanyelvükön intézhetik. 1928. december 31én a törvényt újabb kormányrendelet egészítette ki, amely szerint a kisebbségi többségű közigazgatási egységekben a kisebbségek nyelve az egyéni használat szintjén teljesen egyenrangú a többségi nyelvvel. A 75%-nál nagyobb arány esetében a helyi közigazgatási hatóság dönthetett arról, hogy hivatali nyelvként a kisebbség nyelvét használja. (Az állami nyelv párhuzamos használata kötelező maradt.) A II. világháború után megfosztották állampolgárságuktól a német és a magyar kisebbség tagjait mint olyan kollektívumokat, amelyek bűnösök voltak a csehszlovák állam 1938–39. évi felbontásában. (Aki az ún. reszlovakizáció keretében szlovákként regisztráltatta magát, visszanyerhette állampolgári jogát és vagyonát. Az így reszlovakizáltak száma 344 609 fő volt.) A német kisebbséget 1945–1947 folyamán majdnem teljes számban Németországba telepítették ki. Ugyanígy, lakosságcsere keretében kísérletek történtek a magyar kisebbség felszámolására is. (Hozzávetőlegesen 90 ezer magyart telepítettek Magyarországra és ugyanannyi szlovákot Magyarországról Csehszlovákiába.) Ugyanekkor „munka- erő-toborzás” címén megindult a magyar lakosság országon belüli széttelepítése, a csehországi német határvidékre való deportálása (40–45 ezer fő). A kisebbségek jogfosztottságát 1949 után fokozatosan számolták fel. Alkotmányjogilag rendezett státust először az 1960. évi alkotmány, illetve részletekbe menően az 1968. évi 144. alkotmánytörvény biztosított a kisebbségek számára. Külön kisebbségi törvény máig nincs. Az 1991. évi csehszlovákiai alkotmánylevél a kisebbségek államalkotó voltát – az 1968. évi alkotmánytörvénytől eltérően – nem rögzíti, kimondja viszont az egyén szintjén az anyanyelvi kultúrához és oktatáshoz való jogot. A nyelvhasználatot az 1991. évi szlovákiai nyelvtörvény 20%-hoz köti a közigazgatási egységekben. III. KISEBBSÉGEK Lengyelek Lengyelek az 1918-ban Csehszlovákiához került sziléziai területeken, valamint az 1918 előtti lengyel–magyar hat (községben éltek. (Ezek ún. goral tájszólásban beszéltek.) Noha Lengyelország ezekhez a területekhez ragaszkodott, a Népszövetségi Tanács 1924-ben azokat Csehszlovákiának ítélte. A müncheni döntést (1938) követően a vitatott csehországi és szlovákiai területeket Lengyelország katonailag megszállta. Amikor azután a németek Lengyelország ellen megindították a háborút, az önálló Szlovák Köztársaság csatlakozott Németországhoz és jutalmul annektálhatta az észak-szlovákiai lengyel falvakat (1939. október). 1945-ben újabb fordulat következett: a települések ismét Lengyelországhoz kerültek. 1948 óta működik a Lengyel Dolgozók Kulturális Szövetsége. 1989-ben az Együttélés (Wspólnota) politikai mozgalom jelöltjeként mind a szövetségi, mind pedig a cseh parlamentnek van 1–1 lengyel nemzetiségű képviselője. Magyarok A trianoni békeszerződés (1920. június 4.) következtében a Csehszlovák Köztársasághoz került magyarság közel 90%-a a magyar–csehszlovák államhatár mentén él. Az északra eső részeken szintén jelentős magyarság élt. Ők, főként a városokból, 1920 után elköltöztek; Magyarországra települtek vagy asszimilálódtak. A kompakt kisebbségi településszerkezet ellenére sohasem sikerült etnikai alapozású területi egységeket (autonómiákat) létrehozni. 1920–1938 között a magyarságnak politikai pártjai működtek, amelyek etnikai és politikai érdekeket is képviseltek a prágai parlamentben, valamint a helyi közigazgatásban. Önálló gazdasági szervezete (Hanza szövetkezet) is volt. Számos helyi és országos kulturális egyesülete működött. 1938 novemberében a bécsi döntéssel a szlovákiai magyarság 90%-a visszakerült Magyarországhoz. Az 1939ben önállósult Szlovákiában maradt 70 ezer magyar státusa változatlan maradt, politikai pártja is volt. A II. világháború után a magyarság száma kb. felére csökkent. Ennek oka a magyar–csehszlovák lakosságcsereegyezmény (1946. február 27.) illetve lakosságcsere, emellett a reszlovakizáció és a vagyoni, kulturális és politikai jogfosztások. A jogfosztások oldódásával ismét nőtt a magukat magyarnak vallók száma 1960-ig. A
42 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
magyarok kulturális szervezete a Csehszlovákiai Magyarok Kulturális Szövetsége (CSEMADOK). Az 1937. év előtti jogokat azonban nem kapták vissza. 1989–1990-ben, a forradalom után kibontakozott a politikai pártmozgalom. Az 1990. évi választásokon a magyar pártok a prágai parlamentbe összesen 16 képviselőt juttattak be, 1992-ben pedig 11 magyar és lengyel képviselőből áll az Együttélés Politikai Mozgalom és a Magyar Kereszténydemokraták közös prágai parlamenti klubja. A Szlovák Nemzeti Tanácsban 14 képviselője van a magyar pártoknak. Németek Az 1921. évi népszámlálás adatai szerint Csehszlovákiában több mint 3,1 millió német nemzetiségű személy élt. Többségük a cseh országrészek határvidékén, az ún. Szudéta-vidék kompakt német többségű járásaiban. Az 1920-as évek pozitív csehszlovákiai kisebbségi törvényhozása, jogalkotása átmenetileg stabilizálta a német kérdést. A német kisebbségi iskolák és kulturális intézmények a Szudéta-vidéken szintén érintetlenek maradtak. Prágában és Brünnben (Brno)német egyetem működött, a német politikai pártok ellátták a kisebbség parlamenti képviseletét, sőt a népszövetségi kisebbségi fórumokon is szerepet játszottak. 1926–1931 között a csehszlovákiai német kisgazdapárt, illetve a csehszlovákiai német szociáldemokrata párt több kormánykoalíciónak is tagja volt. 1933-ban azonban a német kisebbség politikai képviselete gyökeresen megváltozott. 1935-ben 1,25 millió szavazattal egész Csehszlovákia legerősebb politikai pártja volt a Szudétanémet Párt. Az 1935–1938 között előkészített, de el nem készült csehszlovákiai nemzetiségi statútumban a Szudétanémet Párt teljes körű területi autonómiát követelt. Ezt végképp elfogadhatatlanná tette az, hogy Hitler közvetlen kívánságára az 1938. április 24-i ún. karlsbadi programban a nemzetiszocialista ideológia szabad érvényesítését követelték. (Jóllehet a német autonómia-igényeket a prágai kormány az ún. müncheni válság heteiben szinte teljes mértékben tudomásul vette.) Az 1938. szeptember 30-i müncheni négyhatalmi szerződés Németországnak ítélte az 50%-on felüli német lakossággal rendelkező területeket, s azokat Németország rövid másfél hónap leforgása alatt katonailag elfoglalta. Majd 1939. március 14-én támadást indított a maradék Csehszlovákia ellen, és Cseh–Morva Protektorátus néven a cseh tartományokat annektálta. Az ugyanaznap kikiáltott önálló Szlovák Köztársaság területén 1930-ból származó adatok szerint 139 ezer német élt, akik a szlovák államban kivételezett helyzetű kisebbségi csoportot alkottak, a Karpatendeutsche Partei irányítása alatt. 1945-ben a kassai kormányprogram (április 5.) értelmében a németek és a magyarok elveszítették állampolgárságukat. A nyugati irányban mozgó front elől a németek százezres nagyságrendben menekültek, különösen azt követően, hogy a csehszlovák és az orosz hadsereg német civil lakosság elleni kegyetlenségeinek híre terjedt. Benes köztársasági elnök 1945. május 19-i, illetve június 21-i dekrétumai a német és a magyar kisebbség teljes jog- és vagyonfosztását rendelték el. A többszázezres menekültön kívül 1945 nyarán megkezdődött a németek kitelepítése. 1949-ig megközelítően 2,9 millió német hagyta el csehországi szülőföldjét. A csehszlovákiai németek háborús és háború utáni embervesztesége meghaladta a 300 ezer főt. A németek maradékának (1950-ben kb. 165 ezer német élt Csehszlovákiában) jogi helyzete maradt a legtovább rendezetlen. Az 1960. július 11-i ún. szocialista alkotmány is csupán az ukrán, lengyel és magyar kisebbségek számára helyezte kilátásba a kulturális fejlődés biztosítását. A német kisebbséget először az 1968. október 28-án elfogadott 144. számú nemzetiségi alkotmánytörvény 3. §-a említi, mégpedig a magyarok utáni második helyen. Ugyanebben az évben alakult a Csehszlovákiai Német Polgárok Kulturális Szövetsége, amelynek 1988-ban 8000 tagja volt. Mindmáig nincs egyetlen német tannyelvű kisebbségi iskola sem Csehszlovákiában. Az 1989. évi fordulat után a cseh és a szövetségi parlamentben 1-1 német képviselő kapott helyet. Ukránok (rutének, ruszinok) A két világháború között az egykori magyarországi ruszinok prágai kormányzati támogatással helyreállították nemzetiségi iskolarendszerüket és kulturális intézményeiket. A békeszerződésben megígért autonómiát azonban csak a müncheni döntést követően kapták meg, de e területeket Magyarország 1939-ben katonailag megszállta. A II. világháború után Csehszlovákia (Szlovákia) területén maradt ruszinokat csak egyházi sérelmek érték: teljesen felszámolták a görög katolikus egyházat.
43 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kezdettől fogva működött a Csehszlovákiai Ukrán Polgárok Kulturális Egyesülete, kulturális törekvéseiket, az ukrajnai együttműködést sem korlátozták olyan intézkedések, mint a szlovákiai magyarok hasonló törekvéseit. 1968-ban az ukránok területi autonómiát követeltek. Kulturális szervezetüket ezért 1970-ben kizárták a Népfrontból és a Szlovák Művelődési Minisztérium ellenőrzése alá helyezték. Két kelet-szlovákiai járásban (Homonna és Bártfa) él a gyorsan asszimilálódó ruszinok (ukránok) 90%-a. IV. KONFLIKTUSFORRÁSOK 1) A legsúlyosabb – és destabilizációs hatásokat hordozó – nemzeti konfliktus a két többségi nemzet, a csehek és a szlovákok máig megoldatlan államjogi viszonya. Az 1969. január 1. óta érvényben lévő cseh–szlovák föderáció többé nem elégséges a nagyobb önállóságot követelő, önálló külpolitikai vonalvezetésre törekvő szlovák pártoknak. Az 1990–1992. évi cseh–szlovák egyeztetések nyomán javaslatok születtek a „bővített” föderációra illetve a konföderációra. A szlovák önállóságot szorgalmazó pártok erősödését Csehországban is hasonló önállósodási törekvések megjelenése kísérte. 1992 nyarán döntés született a két köztársaság önállóvá válásáról. A lakossági keveredés következtében Csehországban közel 370 ezer szlovák, Szlovákiában pedig közel 60 ezer cseh, morva, sziléziai nemzetiségű állampolgár él, anélkül, hogy sajátos anyanyelvi, kulturális jogaikat külön törvények szabályoznák. Komoly konfliktusok forrása lehet a cseh–szlovák vagyoni, katonai, vállalati „különválasztás” , amelyet radikális szlovák nemzeti pártok szorgalmaznak, s amelynek lehetőségét az önálló Szlovákia létrejötte esetén nem lehet kizárni. 2) Az ország nemzeti és etnikai kisebbségei közül Csehországban főként az 1945–1949 közötti német kitelepítések után is megmaradt német kisebbségvagyoni kárpótlásával, németországi támogatásával összefüggő kérdések okozhatnak komoly feszültségeket, amit a csehszlovák–német alapszerződés 1992. április 22-i prágai parlamenti vitájának ideges felhangjai igen érzékletesen előrejeleztek. Nem kizárt idővel a szudétanémet újrabetelepülés nyomán feltámadó hagyományos cseh–német határvidéki, sőt talán bizonyos esetekben a határokkal kapcsolatos viták kialakulása sem. A német tőke térhódításától való félelem mindenesetre a cseh társadalomban meglévő germanofóbiák szívós továbbélését mutatja. 3) A másik jelentős csehországi kisebbség, a sziléziai lengyelek kérdése csak a cseh(szlovák)–lengyel viszony függvényében válhat konfliktusforrássá. Sajátos konfliktusforrást jelenthet a felerősödő sziléziai regionális öntudat, amelyet különösen Lengyelországban és Németországban mint nemzetek fölötti, ún. Euro-régiót képzelnek el a jövőben. 4) A szlovákiai nemzetiségi konfliktushelyzetek közül kétségkívül a magyar kisebbség helyzetéből adódó ellentétek a legkomolyabbak. Jelenleg is 413 községben többségben van a magyar kisebbség. (Az 1980. évi népszámlálás 399 ilyen települést ad meg.) 1960-ban úgy osztották a községeket területi–közigazgatási egységekbe (járásokba), hogy a magyar többségű községek szlovák falvakkal kerüljenek közös járásba, és így a korábbi magyar többségű járások számát csökkentsék (nyolcról kettőre). A magyar–szlovák nyelvhatároktól délre húzódó terület községeiben a magyar államhatár mentén a magyarság aránya – a városokat leszámítva – meghaladja a 90%-ot. A három kompakt és nagyobb kiterjedésű magyar régió (Csallóköz–Mátyusföld–Dél-Garamvidék; Palócföld [a szétvágott Nógrád–Gömör vidék] illetve a Kassa alatti magyar Bodrogköz) ma még etnikailag nem alkot összefüggő egységet: a magyarlakta terület hosszan elnyúlik, és így a magyar kisebbség autonóm körzetekbe osztásának terve sok akadályba ütközik. A magyar kisebbség követelése: az oktatási, művelődésügyi autonómia és az erre előirányzandó pénzek elkülönített költségvetési kezelése. A többségi sajtó és az állami szervek a magyar kisebbséget eltúlzott igényekkel, szeparatizmussal, dezintegrációs szándékokkal vádolják. Ezen az alapon többek között belügyminisztériumi rendeletek tiltják a kétnyelvű helységnév-, cég- és intézménytáblák alkalmazását. 5) Szlovákia másik jelentősebb nemzeti kisebbsége, az ukrán-ruszin az elmúlt évtizedek „mintapolitikája” ellenére mára teljesen eljelentéktelenedni látszik. Mintegy 14 ezer ukrán és 17 ezer rutén mellett 1600 orosz alkotja azt a népességet, amely együttesen a keleti szláv kisebbségi csoportot jelenti. Az ukrán-ruszin elkülönülés (amelyet az 1991. évi népszámlálás hosszabb szünet után ismét regisztrált) elsősorban az újra engedélyezett görög katolikus egyház hatásának köszönhető. Az ukrán-ruszin kisebbség Csehszlovákia leggyorsabban asszimilálódó kisebbsége: a nyelvjárások szintjén szinte észrevétlen a két nép között a nyelvi különbség.
44 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Konfliktusforrások szlovák–ukrán vonatkozásában csak lokális és egyházi szinten alakulhatnak ki, de azoknak komolyabb kihatásával nem kell számolni. 6) Külön kérdés a hivatalosan 80 ezres, de becslések szerint 150–200 ezer körüli szlovákiai cigányság konfliktushordozó jellege, amely azonban azonos a térség más országainak hasonló gondjaival.
2. Képek
45 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
46 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
47 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. SZARKA László SZARKA László Magyarország Magyyar Köztársaság Területe: 93 000 km2 Lakossága: 10,3 millió Kisebbségek: német, szlovák, szlovén. szerb, horvát, cigány I. AZ ÁLLAM HATÁRAI ÉS KISEBBSÉGPOLITIKÁJA A mai Magyarország 1920-ban a trianoni békeszerződéssel alakult ki. A Kárpát-medencét a 10. századtól betöltő ún. történeti Magyarország ekkor (1920) veszítette el 280 000 km2nyi területének és népességének kétharmadát. (A népesség nemzetiségi megoszlása a 19. században: a magyarság aránya 45–51%.) A magyarok az állam központi területein, valamint néhány nagy tömbben helyezkedtek el, emellett az állam egész területén szórványban voltak megtalálhatóak. 1920-ban, az ország szétesésével, a magyar etnikum egyharmada került kisebbségi sorba az ún. utódállamok (Csehszlovákia, Jugoszlávia, Románia) fennhatósága alá. Ma: Csehszlovákiában 580 ezer, Romániában 1,62 millió, Jugoszláviában 346 ezer, Horvátországban 22 ezer, Szlovéniában 9 ezer, Ukrajnában 160 ezer magyar él a hivatalos statisztikák szerint. Az új Magyarország etnikailag sokkal homogénebb lett a réginél, azonban 1930-ban is mintegy 8%-ot tett ki a nem magyarok száma. A kisebbségek közül tömbben egyedül a németek éltek Budapest határán és Dél-, valamint Nyugat-Magyarországon. (Összesen 550 ezer fő.) A 142 ezer szlovák Délkelet-Magyarországon kisebb területen kompakt egységben, különben szórványokban élt. Magyarország az 1920. június 4-i trianoni békeszerződésben vállalta a kisebbségi jogok tiszteletben tartását. Miniszterelnöki rendeleti (1919, 1923) szabályozás biztosította a szabad nyelvhasználatot a 20%-nál nagyobb arányú etnikai közösségek részére. A kormányzati politika, hivatkozva a nemzetiségek igen szétszórt települési viszonyaira, s a régóta megindult spontán asszimilációs folyamatokra, nem segítette a kisebbségek iskoláit, akadályozta politikai önszerveződésüket. (Ez alól kivételt az a kormányzati koncepció képezett, amelyik 1939– 1941 között épp a terület-visszacsatolások korában egy új, kölcsönösen toleráns kárpát-medencei nemzetiségpolitikát kívánt kialakítani.) A közvélemény, eltelve a területi és lakosságveszteség traumájával, az országban maradt kisebbség iránt közömbös, vagy éppen ellenséges volt. Felháborodott azon, hogy az elszakított” területeken rekedt magyarságnak nincs módja magyarsága megőrzésére, de megfeledkezett arról, hogy az itteni kisebbségeknek is jár ugyanazon elbánás, amit ők a szomszédos országokban a magyaroknak követelnek. Ez az ellentmondás máig él a magyar közgondolkodásban a kisebbségi kérdésről. 1938 és 1941 között a versailles-i békerendszer felbomlása és a magyar területi revíziók következtében az ország területe 171 500 km2-re, népessége 14,6 millióra növekedett. A terület-visszacsatolások hozzávetőlegesen az etnikai határra tolták ki az állam határát, egyúttal sok nem magyar népességet hozva az államhatáron belülre. A magyarság arányszáma az új államterületen az 1930. évi 92%-ról 77,5%-ra esett vissza. (Ez természetesen még mindig kedvezőbb arányszám volt a magyarokra nézve, mint a románok (73%), szerbhorvátok (74,7%), csehek–szlovákok (72,5%) aránya az 1920–1938 közötti szomszéd országokban.) A II. világháború után visszaálltak a vesztes Magyarország 1937. évi országhatárai. A németek számottevő részének kitelepítése, valamint a magyar–csehszlovák lakosságcsere következtében a kisebbségek száma közel 350 ezerrel csökkent, s további 200 ezer személy 1949-ben nem vallotta be 1941-ben még vállalt anyanyelvi (nemzetiségi) hovatartozását. Ez a magyarázata, hogy az államon belül a kisebbségek aránya 1949-ben 1,4%-ra esett vissza. A magyar nemzetiségpolitika igazodott 1949 után a szovjet zóna általános szabályaihoz: elvi deklaráció a teljes egyenjogúságról, de valójában a nemzetállam fikciójának tudomásulvétele. 1992-ig nem volt az országnak kisebbségi törvénye. A kommunista nemzetiségi politika konjunkturális ingadozásokat tükrözött: így pl. az 1960-as évek elején a magyarországi nemzetiségek visszafordíthatatlan asszimilációjának tételét hallgatólag 48 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
mintegy elfogadva, jórészt felszámolták az anyanyelven folyó kisebbségi iskolahálózatot, helyébe 1961-től a kéttannyelvű, illetve nyelvoktató típusú iskolák rendszerét építették ki, amely az elementáris erejű spontán asszimilációval szemben kevésnek bizonyult. Adminisztratív eszközöket nem vettek igénybe a kisebbségekkel szemben, de nem is segítették disszimilációjukat. A most készülő kisebbségi törvény önkormányzati modell segítségével igyekszik a kisebbségi közösségeket megtartani illetve újra megerősíteni. Magyarország népességének etnikai összetétele
Nemzetis 1920 1930 1941 1949 1960 1970 1980 1980 ég anyanyelv anyanyelv anyanyelv nemzetisé anyanyelv anyanyelv anyanyelv nemzetisé anyanyelv g g magyar
7155 973 8000 335 11367342 11881455 9076041
9786038
10166237 10 638 974
10 579 898
89,6%
92,1%
77,5%
80,9%
98,6%
98,2%
98,5%
99,3%
98,8%
550062
477153
719 762
533045
22 455
50 765
35 594
11310
31231
6,9%
5,5%
4,9%
3,6%
0,2%
0,5%
0,4%
0,1%
0,3/0
141877
104 789
268 913
175 550
25 988
30 630
21 176
9101
16 054
1,8%
1,2%
1,8%
1,2%
0,3%
0,3%
0,2%
0,1%
0,1%
23 695
16 221
1 100 352 1051026
14 713
15 787
12 624
-8874
10141
0,3%
0,2%
7,5%
7,2%
0,2%
0,2%
0,1%
0,1%
0,1%
-
-
564092
547 770
-
-
-
-
-
-
3,8%
3,7%
-
-
-
-
58 931
47 337
127 441
12346
20 423
33 014'
21855
13895
20484
0,7%
0,5%
0,9%
0,1%
0,2%
0,3%
0,2%
0,1%
0,2%
17132
7 031
241907
213 585
5158
4 583
7 989
2805
3 426
0,2%
0,1%
1,6%
1,5%
0,1%
0,1%
0,1%
0,0%
0,0%
vend és
6087
5 464
69 586
20 336
4 473
-
4205
1731
3142
szlovén
0,1%
0,1%
0,5%
0,1%
0,1%
-
0,0%
0,0%
0,0%
cigány
6 989
7841
57 372
76209
21387
25633
34 957
6 404
27 915
0,1%
0,1%
0,4%
0,5%
0,2%
0,3%
0,3,%~
0,1%
0,3%
26123
18946
30 835
29 210
14161
14 534
],7"462
16369
17172
0,3%
0,2%
0,2%
0,2%
0,1%
0,1%
0,2%
0,2%
0,2%
német
szlovák
román
rutén
horvát
szerb
egyéb
49 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
jiddis,
-
-
131971
139041
-
-
-
-
-
héber
-
-
0,9%
0,9%
-
-
-
-
-
összes
7986875
8685109
14 679 573
9204 799 9961044
10 322099
10 709 463
10709463
II. KISEBBSÉGEK A statisztikai adatfelmérések, mint a többi volt szocialista országban, jórészt megbízhatatlanok. Két felfogás uralkodik a kisebbségek számáról. Kisebbségi az, aki beszéli a nyelvet és annak vallja magát. (Ez érvényesül a táblázatokban. Eszerint egyes kisebbségek 2–13 ezer lélekszámban élnek, összesen 61 ezer fő.) A másik felfogás szerint mindazok ideszámítanak, akik kisebbségi származásúak, bár feledésbe merült náluk a kisebbségi tudat. (Ez utóbbi szerint a németek esetében kb. 200 ezer, szlovákok esetében 100 ezer körüli létszámról beszélhetünk.) (Magyarországon 1980-ban, 1990-ben pótlólagos nemzetiségi adatfelvételeket végeztek, amelyek függetlenek voltak az önminősítéstől. Ezek a felvételek a származás szerinti becsült adatokat igazolják.) Külön említésre méltó a cigány lakosság. A közép-európai zónában az 1992. évi magyar nemzetiségi törvény tervezete szól róluk először, mint kisebbségekről. Számukat a becslések 500 ezer főre teszik. Németek Középkori, illetve 17–18. századi telepítések következtében Magyarország legnagyobb nemzeti kisebbsége a németség (elsősorban Donau-Schwaben”). Zárt német enklávék közül mára csupán néhány dunántúli sziget maradt, de az országban szinte mindenütt élnek szórványban vagy egyénenként. Az 1970-es évek derekától a régi politikai félelmek megszűntek. Az NSZK-hoz fűződő jó államközi kapcsolatok megerősítették a svábok biztonságérzetét. Az 1980-as évek második felétől tudatosodásuk folyamatosan növekszik. Ez különösen 1991ig volt élénk, amíg Németországban külön elbánásra számíthattak, ha származásukat igazolták. Az 1945 utáni kitelepítés kb. 260 ezer németet, azaz közel 50%-ukat érintette. További 30–40 ezer németet a szovjet hadsereg vitt munkatáborokba a Szovjetunióba. Az egzisztenciális félelmek miatt 1949-ben a Magyarországon maradt németeknek valószínűleg csupán 15–20%-a vallotta magát német anyanyelvűnek. A ma 200–220 ezerre becsült német származású népességen belül a magukat nyíltan németeknek vallók aránya mindössze 20 településen belül emelkedett a 20% fölé. Oka feltehetőleg már nem a félelem, hanem inkább az urbanizációs, asszimilációs folyamat. Az 1990. évi népszámlálási eredmények mindenesetre azt mutatják, hogy a nemzetiségi tudatosodás folyamata éppen a németek esetében talán még visszafordíthatóvá teszi sok helyi közösség teljes elmagyarosodását. Szlovákok A 18. század folyamán a történeti Magyarország északi, szlovák régiójából keltek útra dél felé, és jórészt a török által elpusztított vidékeken alakították ki a népes enklávékat. A szlovák nemzeti kisebbség kialakulásának idején még nem létezett sem Szlovákia mint területi–nemzeti fogalom, illetve különálló területi egység, sem az egységes normatív szlovák irodalmi nyelv. 1920-ban összesen 399 176 ember beszélt Magyarországon szlovákul is, de közülük 243 955 fő magát magyar anyanyelvűnek tartotta, és csak a fennmaradó 150 ezer személy tekintette magát szlovák anyanyelvűnek. A nemzetté válás késése, a szlovák települések szórt jellege, az eredeti etnikai tömbbel való gyenge kapcsolatok felgyorsították az asszimilációt. Ehhez járult magyar kormányzati részről az oktatási hálózat tudatos elsorvasztása. Ezt a folyamatot drámai módon felgyorsította az 1946. évi magyar–csehszlovák lakosságcsere, amelynek keretében a magukat szlovák anyanyelvűnek vallók közel 60%-a távozott Csehszlovákiába. A lakosságcsere miatti veszteséget a szlovák kisebbség máig sem tudta pótolni; az 1950–1980-as évek felgyorsult urbanizációs folyamatai a megmaradt szlovák többségű településeken is éreztették hatásukat. Az 1949 óta létező Magyarországi Szlovák Szövetség, illetve az 1989 óta létrejött további szervezetek képtelenek az asszimiláció különböző fokozataiban élő kisebbséget összefogni, a nyelvi asszimiláció folyamata – amelyről Szlovákiában kormányzati tényezők ma is mint genocídiumról beszélnek, és gyakran a szlovákiai magyarokkal szembeni
50 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
hasonló eljárást szorgalmaznak – mára már visszafordíthatatlanná vált, hiszen egy-két nemzedéknyi hiátus van az anyanyelv átöröklődésében”. A magyarországi kisebbségi törvénytervezet által kínált kulturális önkormányzati modell a szlovák kulturális törekvések fellendítéséhez kedvező kiindulópontokat kínál. Horvátok, Szerbek, Szlovének Az 1990-ben megszűnt Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetségének becslése szerint az elmúlt évtizedben mintegy 80–100 ezer volt a délszláv (horvát, szerb, szlovén) nemzetiségűek száma. (Az 1980. évi népszámlálás idején 27 ezren vallották magukat horvátnak, szerbnek, szlovénnek. A magukat délszlávoknak vallók 89%-a horvát.) A becsült és a népszámlálási adatok különbsége itt csupán háromszoros, szemben a német és szlovák adatoknál megfigyelhető ötszörös különbséggel. Fontos jellegzetessége a magyarországi délszlávoknak, hogy a nemzetiségi és anyanyelvi bevallás között náluk kisebb az eltérés, ami a kisebbségi nemzeti tudatra és az anyanyelvűség ápolására utal a még nem asszimilálódottak körében. A szerb–horvát háború és Jugoszlávia felbomlásának hatására a korábban mesterségesen létrehozott, de praktikus okoknál fogva érthető módon egységes délszláv nemzetiségi szövetség felbomlott, helyén külön horvát, szerb és szlovéntársaságok jöttek létre. A magyar–horvát és magyar–szlovén államközi kapcsolatok kedvező alakulása miatt már az 1980-as években is példaszerű kapcsolatok alakultak ki a magyarországi délszláv kisebbségek és a szomszédos többségi nemzetek között. III. KONFLIKTUSFORRÁSOK Feszültségforrást jelent, hogy a szomszéd országok (főleg Románia és Cseh–Szlovákia) egyes politikai körei, a reciprocitás elvét felhasználva, saját hazai nemzetiségi politikájuk, korlátozó intézkedéseik igazolására kívánják felhasználni az övékétől szerkezetében és nagyságrendben eltérő magyarországi nemzetiségek problémáit (pl. romániai magyarok 2 milliót meghaladó létszámának és a magyarországi románok 15 ezer fős létszámának összehasonlítása). Belpolitikai konfliktushoz vezethet a következő években a cigány kisebbséggel kapcsolatban kialakulatlan állami politika. A kommunista periódusban (1949–1956) tilos volt a cigány” szó kiejtése is, azaz tiltott volt megkülönböztetésük, és pozitív diszkriminációt élveztek. Az 1970–1980-as évek liberális politikájának támogatásával kialakultak kulturális fórumaik, szövetségeik, folyóirataik, önálló értelmiségük (nyelvüket irodalmivá emelték). Asszimilációjuk és társadalmi beilleszkedésük máig megoldatlan, s mind több – egyelőre apró – belső konfliktushoz vezet.
2. Képek
51 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
52 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
53 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
54 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. SZÁSZ Zoltán SZÁSZ Zoltán Románia Román Köztársaság Területe: 237 500 km2 Lakossága (1992): 22 760 449 Kisebbségek: magyar, német, cigány, ukrán, szerb, horvát, zsidó, török, tatár I. AZ ÁLLAM HATÁRAI ÉS BERENDEZKEDÉSE A román nemzeti állam Moldva és Havasalföld egyesüléséből 1859-ben jött létre, 1877-ben függetlenedik a török birodalomtól, 1881-től királyság, mely az I. világháború után, az 1919–20. évi Párizs környéki békeszerződésekkel, a régi Magyarországtól a szélesebb értelemben vett Erdély, a régi Ausztriától Bukovina és a régi Oroszországtól Besszarábia megszerzésével az addigi 140 350 km2-ről 297 000 km2-re növekedett (mai területe 237 500 km2), egyben nagyszámú nem román népességgel gyarapodott. Két legjelentősebb kisebbségét a magyarok és a németek alkották. Az ország 1938-ig alkotmányos királyság volt, 1938–1940 között királyi diktatúra, 1940–1944 között katonai diktatúra működött. 1940-ben jelentős területi veszteségeket szenvedett, részben visszaállt az 1918 előtti állapot (Besszarábiát visszakapta a Szovjetunió, Észak-Erdélyt Magyarország, Dél-Dobrudzsát pedig Bulgária.). Az ország részt vett a németek oldalán a II. világháborúban, 1944 augusztusától a Szovjetunió oldalán harcolva fejezte be a háborút. A II. világháború utáni békerendezés szentesítette Besszarábia és Észak-Bukovina fölött a Szovjetunió, DélDobrudzsa fölött Bulgária fennhatóságát, Észak-Erdélyt viszont visszacsatolták Romániához. 1947 végén felszámolták a monarchiát, az államforma népköztársaság lett, 1965-től szocialista köztársaság. 1974-től az egypárti uralom egy elnöki rendszerrel kombináltan működött, amelynek az 1989. decemberi temesvári– bukaresti forradalom vetett véget. A nemzetiségek (1930-ban 28%, 1977-ben legalább 12%) kezelése elsősorban a belpolitika fejlődésének, kisebb mértékben a nemzetközi erőviszonyok függvényében változott.
Nemzetisé 1930 g
1948
1956
1966
1977
anyanyelv nemzetiség anyanyelv anyanyelv nemzetiség anyanyelv nemzetiség nemzetiség román
magyar
német
cigány
13180 936 12 981324 13 597 613 15080686 14996114 16 770 628 16 746 510 19207 491 73,0%
71,9%
85,7%
86,2%
85,7%
87,8%
87,7%
89,1%
1554 525
1425 507
1499 851
1653 700
1587 675
1651873
1619 592
1670 568
8,6%
7,9%
9,4%
9,5%
9,1%
8,6%
8,5%
7,7%
760687
745 421
343 913
395 374
384 708
387 547
382 595
332205
4,2%
4,1%
2,2%
2,3%
2,2%
2,0%
2,0%
1,5%
101015
262 501
53 425
66 882
104 216
49086
64197
75 696
0,6%
1;5%
0,3%
0,4%
0,6%
0,3%
0,3%
0,4%
55 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
zsidó
518 754
728115
138 795
34 337
146264
5143
42888
24667
2,9%
4,0%
0,9%
0,2%
0,8%
0,0%
0,2%
0,1%
641485
594 571
37 582
68252
60 479
59803
54 705
51503
3,6%
3,3%
0,2%
0,4%
0,3%
0,3%
0,3%
0,2%
47 724
51062
45447
43 057
46 517
41897
44236
38252
0,3%
0,3%
0,3%
0,3%
0,3%
0,2%
0,2%
0,2%
orosz,
450 981
409150
39 332
45 029
38 731
40 526
39483
17480
litván
2,5%
2,3%
0,2%
0,3%
0,2%
0,2%
0,2%
0,1%
török
288 073
154 772
28 782
14 228
14 329
17 453
18 040
20 750
1,6%
0,9%
0,2%
0,1%
0,1%
0,1%
0,1%
0,1%
-
105 750
-
-
-
-
-
-
-
0,6%
-
-
-
-
-
-
szlovák,
43141
51842
35143
25131
35 152
26136
32199
25 020
cseh
0,2%
0,3%
0,2%
0,1%
0,2%
0,1%
0,2%
0,1%
bolgár
364 373
366384
13408
13189
12040
10 439
11 193
9267
2,0%
2,0%
0,1%
0,1%
0,1%
0,1%
0,1%
0,0%
38265
48 310
6 753
5 494
7 627
4 699
5860
3481
0,2%
0,3%
0,0%
0,0%
0,0%
0,0%
0,0%
0,0%
67069
132 319
32 580
44091
55 598
37 933
41665
83 530
0,4%
0,7%
0,2%
0,3%
0,3%
0,2%
0,2%
0,4%
rutén
szerb, horvát
gagauz
lengyel
egyéb
összes
18 057 028 15873624 17 489 450 19103163 21559 910
II. KISEBBSÉGI POLITIKA A békeszerződések keretében 1919-ben Románia is aláírt a nagyhatalmakkal egy ún. kisebbségi szerződést. Ez minden nemzetiségű (vallású, fajú, nyelvű) állampolgár egyenlőségét rögzítette, előírta a szabad nyelvhasználatot a magán-, az üzleti, vallási és sajtóéletben. Ígéretet tett az anyanyelvi oktatás engedélyezésére, a közvagyonból méltányos részt ígért a nemzetiségek kulturális céljaira. Hozzájárult ahhoz, hogy az erdélyi székely és szász közületeknek a román állam ellenőrzése mellett, vallási és tanügyi kérdésekben helyi önkormányzatot engedélyezzen. A kisebbségi szerződés azonban nem képezett magasabb rangú jogforrást, így későbbi törvényekkel, rendeletekkel ezzel ellentétes irányú politikát lehetett követni. Sem külön kisebbségi törvény, sem nyelvtörvény nem készült. 56 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az 1923. évi alkotmány az országot egységes és oszthatatlan nemzetállamnak nyilvánította, rögzítette az egyéni polgári szabadságjogokat. A nemzetiségi kérdéssel az alkotmány külön nem foglalkozott. A királyi diktatúra által bevezetett 1938. évi alkotmány a kisebbségi kérdéssel ugyancsak nem foglalkozott. 1938-ban Kisebbségi Statútumot adtak ki, amely valójában a kisebbségek kívánságainak, kéréseinek elintézésénél követendő politikai szempontokat összefoglaló minisztertanácsi naplószöveg volt. Nem volt törvényértékű, inkább a külföldnek szóló propagandisztikus célokat szolgált, de elősegítette egyházi, oktatási, kulturális részsérelmek orvoslását. Az 1945. évi Nemzetiségi Statútum (és ennek 1946. évi kiegészítése) a jogegyenlőség, a szabad nyelvhasználat elvi biztosítása mellett előírta, hogy ahol a népesség 30%-a kisebbségi, a közigazgatási és bírósági tisztviselőknek ismerni kell ezek nyelvét, beadványaikat anyanyelven is el kell fogadni. Noha a Statútum teljes körű bevezetésére nem került sor, mégis ez volt az első alkalom, hogy politikai tartalmú, közvetlen kollektív jogot biztosítottak a romániai kisebbségek számára, s ennek alapján került sor a nemzeti kisebbségek (állami és) felekezeti iskoláinak egyenjogúsítására. Az 1948. évi kommunista alkotmány külön is rögzítette az anyanyelvi oktatás jogát, amit az 1952. évi alkotmány is megerősített. Ez utóbbi teremtette meg az 1952–1960 között fennálló székelyföldi Magyar Autonóm Tartományt(jogutóda az 1968-ig létező Maros–Magyar Autonóm Tartomány), melynek azonban saját statútuma nem volt, s nem jelentett önigazgatást, csak a teljes körű magyar nyelvhasználat biztosítása terén különbözött más közigazgatási egységektől. Az 1965. évi alkotmány elvben ugyancsak biztosította az anyanyelv szabad használatát, a nemzetiségi oktatást minden fokon. 1948 után szűkülő mértékben (1968–1970 között némi javulással), de fennálltak az állam által eltartott kisebbségi tannyelvű iskolák, óvodák, kultúrházak – melyek számáról a hivatalos propaganda ismétlődően közölt, rendszerint manipulált adatokat; voltak újságok, könyvkiadás, némi kisebbségi rádió- és televízióprogram, s mindig voltak nem román állami, párt és szakszervezeti tisztviselők – általában az adott kisebbség országos statisztikai arányának megfelelő nagyságrendben. A kommunista nemzetiségi politika formailag minden nacionalizmus ellen fellépett, és minden etnikum egyenlő kulturális támogatását hirdette. Azonban a kisebbségeket szolgáló kulturális intézményrendszer nem tartott lépést a román intézményhálózat fejlődésével, s ráadásul semmiféle autonómiával nem bírt, léte és mindennapi élete a központi hatalom váltakozó kegyétől függött, ezáltal meglehetősen elszakadt az adott kisebbségtől. Így a kommunista rendszerben az a sajátosság jött létre, hogy nemcsak a jogi szabályozás, hanem a formailag létező és működő kisebbségi nyelvű intézmények is a valóságos nemzetiségi jogok hiányát fedték el a külvilág előtt. III. KISEBBSÉGEK Magyarok Az európai kontinens egyik legnagyobb nemzeti kisebbsége. A hivatalos népszámlálás szerint 1992-ben 1,62 millió, magyar becslések szerint 2,1 millió főből áll. A romániai magyarság mintegy 1ű3-a egy tömbben él az ún. Székelyföldön, ahol a lakosság nagy többségét teszi ki, 1ű4-e Románia nyugati határa mentén, a többi pedig szórványokban, városokban és falvakban egyaránt megtalálható. A magyar és román etnikum a legtöbb városban és a falvak hosszú sorában hagyományosan él együtt, a természetes modernizációs folyamatok és a tudatos állami népességpolitika következtében a keveredés az elmúlt négy évtizedben jelentősen megerősödött. Történelmi előzmények: A 10. századi kárpát-medencei magyar megtelepülés, a honfoglalás után a Kárpátok és a mai magyar–román határ közötti terület (Erdély) a Magyar Királyság fontos, időnként központi jelentőségű részét alkotta. Az Osztrák–Magyar Monarchia világháborús összeomlásával és az 1920. június 4-i trianoni békeszerződéssel Romániához került. Ebben az időszakban több mint 200 ezer magyar menekült vagy távozott el Erdélyből. A romániai magyarság helyzetét különösen nehézzé tette az a tény, hogy jóval a magyar nemzeti fejlődés kiteljesedése után, a 20. században került nemzeti kisebbségi sorsba. A román nemzetállam kiépítése együtt járt a magyarság vagyonának és hagyományos intézményhálózatának erős megcsonkításával. Az 1921. évi földreform során négy magyar felekezet (r. kat., református, unitárius, evangélikus) földbirtokainak 84,5%-át sajátították ki. A történelmi rendszerváltás a magyar polgárság, s különösen a vezető rétegek gazdasági bázisát gyengítette meg. A 2543 alsó és középfokú tanintézetből 1930-ig csak 1226 maradt meg, a kolozsvári egyetemet románná változtatták. Az oktatásban korlátozták az anyanyelven
57 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
oktatható tantárgyak számát, bevezették az államnyelven kötelező teljes érettségit; 1920–1941 között a magyar iskolák mindössze háromszor részesültek – akkor is jelentéktelen – államsegélyben. 1918–1940/44 között a magyar kisebbség még rendelkezett gazdasági intézményekkel, az egyházai által eltartott iskolákkal, emellett számos kisebb kulturális egyesülettel és a centrális tudományos funkciót is betöltő Erdélyi Múzeum Egyesülettel, irodalmi könyvkiadással, folyóiratokkal. Jelentős politikai szervezete az Országos Magyar Párt volt, mely 9 választáson vett részt, s az 1928. évi választás során a román parlament második legnagyobb pártja lett. A párt szorgalmazta a kisebbségi sérelmeknek a Népszövetség útján történő orvoslását is, azonban az 1920–1937 között a romániai magyarság által beadott 34 panaszból csak 19 esetben sikerült legalább részleges megoldást elérni. A II. világháború kitörése után, amikor mind Románia, mind Magyarország a német érdekszférába került, Berlin és Róma 1940-ben az ún. 2. bécsi döntéssel Magyarországnak ítélte Észak-Erdélyt. A 43 ezer km2 területű, 2,6 millió lakosú vidék népességének fele magyar, fele román volt. (Magyar adatok szerint a románok 41,5%-ot, román adatok szerint 49,1%-ot tettek ki.) Erdély megosztása Magyarország és Románia addig is rossz viszonyát rendkívül elmérgesítette. Százezernyi román menekült el a magyar uralom elől, s ugyanannyi magyar a román uralom elől. A lezáratlan vita – és a háború – miatt a kisebbségek jogainak szabályozását mindkét oldalon elnapolták. 1945–1947 között a román kormányok mérsékelt nemzetiségi politikát folytattak. Kolozsvárt ismét megnyílt a magyar egyetem. A teljes kommunista hatalomátvétel (1947) után az államrend teljes átépítésének keretében megkezdődött a magyar intézmények felszámolása illetve uniformizálása. A magántulajdon felszámolása, az egyházak erős korlátozása létalapjaitól fosztotta meg a magyar és német kisebbségeket. Megszüntették a magyar szövetkezeti mozgalmat, felszámolták majd minden kulturális szervezetét. Egyedüli, még működő politikai szervezetét, a baloldali Magyar Népi Szövetséget feloszlatták, a magyar kisebbség kommunista és nem kommunista reprezentánsai ellen 1950-ben konstrukciós pert folytattak le. Ugyanakkor a sztálini nemzetiségpolitika jegyében a 4 székely megyéből ún. Magyar Autonóm Tartomány létesült, ami azonban – nevétől eltérően – csak a nyelvhasználat szabadságát biztosította. E tartományon kívül – ahol a magyarság többsége élt, de nem kompakt tömegben – fokozatosan csökkent mind a magyar iskolák száma, mind az anyanyelv használatának lehetősége. A magyar nyelvű lapok amúgy is csak a központi pártpolitikát szolgálták, kisebbségi élettel nem foglalkozhattak, a magyar kulturális folyóirat és könyvkiadás szigorú pártirányítás alatt állott. 1956 után megerősödött a nacionalizmus (kommunista változata), mely rejtetten a Szovjetunió, nyíltabban a magyarok ellen irányult. 1956 után, jórészt a magyarországi forradalom kisugárzására hivatkozva, letartóztatásokra, perekre, magyar oktatási nyelvű iskolák beolvasztására került sor. 1959-ben, a románnal való egyesítés címén, megszüntették a magyar egyetemet. Az 1968–1970 közötti rövid enyhülési időszak után, az 1970-es években sajtókampányok folytak a magyar nacionalizmus, formailag a régi erdélyi magyar uralom leleplezésére, vagy a nyugati magyar emigráció irredentizmusa ellen, valójában Magyarországnak címezve. A magyarországi társadalomnak a magyar kisebbség iránt megnyilvánuló legcsekélyebb érdeklődése is a hivatalos Bukarest magyarellenességét erősítette. (A romániai magyarokat külön sújtotta az a politika, amely az ország egész népét a külföldtől elzárni törekedett, s az állampolgárok külföldi utazásait a minimumra szorította.) Az 1980-as évek második felében, amikor az ország gazdasági helyzete katasztrofálissá vált, immár nyílt sajtópolémia folyt Románia és Magyarország között. 1987-ben még a helységnevek anyanyelven történő sajtóhasználatát is megtiltották. Megkezdődött a magyarok menekülése a szigorúan őrzött határon át, amit brutális eszközökkel próbáltak megakadályozni. Az 1989. decemberi temesvári–bukaresti forradalom után, az első hetek ígéretes békülési hangulata elmúltával, az atomizált, változásokra fölkészületlen román társadalomban egyedül az államnacionalizmus ideológiája maradt biztos, mindig használható eszközként a jelentősebb politikai erők kezében. Az a nacionalizmus, amely a Ceauşescu-diktatúra idején fejlődött ki, de amelyet a diktatúra mindig gondosan szabályozott mértékkel működtetett, most, a szabad sajtó korában teljesen elszabadult, és még nem látni azokat a hatékony erőket, amelyek a társadalmi közgondolkodásnak új, egészségesebb irányt tudnának majd adni. Pedig a magyarság megmaradásához, s főként ahhoz, hogy intézményrendszerét újjáépítse, mind az állam, mind pedig a román társadalom támogatására szüksége van. A Romániai Magyarok Demokratikus Szövetsége az ország jelentős politikai tényezőjévé növekedett, s a magyarság érdekeinek védelme mellett az ország belső konszolidálódását igyekszik előmozdítani. 58 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Németek A viszonylag kompakt tömbökben élő németek a II. világháborúig az ország második legnagyobb kisebbségét alkották (1930: 761 ezer, 4,2%). Az erdélyi németek (szászok) a magyar királyok 12–13. századi telepítései révén honosodtak meg, fejlett társadalmuk 1848-ig politikai autonómiával, a modern magyar államban (1867 után) pedig egyházi–kulturális autonómiával rendelkezett. A nagyobb, de önálló társadalmat nem alkotó, agrár jellegű német tömb (svábok) a Bánságban a 18. századi Habsburg telepítések nyomán alakult ki. 1920 után a Román Királyságban a németek meg tudták őrizni etnikai–kulturális identitásukat. A II. világháború végén sok német elmenekült, mintegy 75 ezer főt kényszermunkára vittek a Szovjetunióba, a többiek teljesen jogfosztottak lettek. A földreformmal a német kisparaszti birtokot is kisajátították, egyházi iskoláikat 1948-ban államosították. Csak 1956-ban lettek ismét teljesen egyenjogú állampolgárok, azonban a kolhozrendszer, a gazdaság teljes államosítása az addig 85%-ban önálló egzisztenciákból álló német közösségeket megbontotta, megerősödött az asszimiláció, az 1960-as évektől a kivándorlás megindult az NSZK-ba, ami 1978-tól felgyorsult. Noha a németség száma napjainkra ijesztően elapadt (hivatalos adat szerint 119 436, saját becslésük szerint csak 70 ezer fő), egyházi szervezete – evangélikus és katolikus –, templomai állnak, iskoláinak egy része vegetálhat. Az 1989. évi forradalom óta politikai szervezete, a Romániai Németek Demokratikus Szövetsége szabadon tevékenykedhet, számíthat a magyar kisebbség és az NSZK (azóta Németország) erkölcsi–politikai támogatására. Ez utóbbit a német–román szerződés külön is biztosítja. Egyéb kisebbségek Az egyéb kisebbségek száma rendkívül csekély. Az 1930-ban még 451 ezer főnyi zsidóság száma 1977-ig 25 ezerre csökkent. Oka a II. világháborús pusztítás (Észak-Erdélyből a zsidók zömét német koncentrációs táborokba deportálták, másrészt Moldvában és Besszarábiában esett áldozatul nagyszámú zsidó), és az 1945 utáni jelentős kivándorlás. A zsidóság elvesztése külön kulturális veszteség mind a románok, mind a magyarok számára, tekintve, hogy asszimilációjuk már igen előrehaladott volt, s jelentős tényezői voltak mindkét etnikum szellemi életének is. Észak-Romániában az ukránok-rutének száma 67 ezer körül mozog. A Bánságban élő szerbek (és horvátok) száma kb. 40 ezer, akárcsak a szlovákoké (és cseheké). Az 1977. évi népszámlálás szerint a törökök és a tatárok száma Dobrudzsában kb. 50 ezer. Saját vallási életük, ismereteink szerint, biztosított. Ezen kisebbségek számára az utóbbi évtizedekben lehetőség nyílt arra, hogy az általános iskolában részben anyanyelvükön tanuljanak és tradícióikat néhány kultúrház segítségével megőrizhessék. Az anyanyelvi könyvkiadás az ő esetükben jelentéktelen. E nemzetiségek ki vannak téve egy természetes asszimilációs folyamatnak. IV. KONFLIKTUSFORRÁSOK Ma még beláthatatlan megoldású feladatot – egyben feszültségforrást – jelent a hivatalosan 410 ezer főnyi (de valószínűen közel 2 millió) cigányság integrálása, melynek zöme nyelvileg a románokhoz, egy része azonban a magyarokhoz asszimilálódott. A ma politikai jelleggel számon tartott két nagy probléma: az erdélyi magyarok, valamint Moldávia helyzete és jövője. Az erdélyi magyarok saját intézményhálózatának újrafelépítése beleütközik a többségi nép politikailag manipulált nemzeti ellenérzésébe. Egykori – 1945 előtti – saját kulturális intézményeinek, javainak visszaadását ellenzik. 1990 óta például végtelen viták tárgyává teszik az iskolák, a szabad nyelvhasználat kérdését stb. A romániai magyarok a magyar kultúrnemzet részének érzik magukat, az anyaországhoz fűződő bármiféle kapcsolat viszont a román nacionalizmus táborában periodikusan agresszív ellenszenvet ébreszt, ebben külpolitikai, az állam egységét fenyegető veszélyt lát. Ez a két ország valóban jószomszédi kapcsolatainak kifejlődését érdemben akadályozza. Nem várható, hogy rövid idő alatt teljesüljön a magyarok kulturális– személyi autonómiára, illetve részleges (a székely vidékre vonatkozó) területi autonómiára vonatkozó – kevéssé
59 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
körvonalazott – igénye. Ha a megnyugtató megoldás késik, helyi konfliktusok és nagyobb tömegű, menekülésszerű kivándorlás veszélyével kell számolni. A moldáviai kérdés – mint egyesülés kérdése – nem román belügy. Alakulásában Románián, Moldávián és Ukrajnán túl Oroszország is közvetlenül érdekelt, közvetve pedig összeurópai ügy, mivel a határok megváltoztatását jelenti. A kérdést bonyolítja a Dnyeszteren túli terület jövőjéről folyó külön vita, ahol a régebbi történelem argumentumai és az etnikai többség elve a románok ellen szól, míg a rövidebb szovjet korszakra vonatkozó történeti és államjogi érv a románok álláspontját támaszthatja alá. A moldáviai kérdés várhatóan hosszan elhúzódó megoldásáig Románia társadalmának a nemzeti mozgósítottság légkörében kell megküzdenie súlyos modernizációs problémáival, egyben a hazai kisebbségek sok türelmet és toleranciát igénylő kérdésével. Moldávia kérdése Moldávia a Prut és a Dnyeszter közötti, többségében románok által lakott volt szovjet köztársaság. Területe 33 800 km2, népessége 4,335 millió (1989). Moldávia (Besszarábia) a középkor végén a két román fejedelemség egyikének, Moldvának a keleti részét alkotta. Több orosz–török háború után a főhatalmat gyakorló török birodalom 1812-ben engedte át Oroszországnak. (1856-ban déli részét, a ma Ukrajnához tartozó kb. 10 000 km2-t, a krími háború után az éppen alakulóban lévő Románia visszakapta, 1878-ban azonban Oroszország ezt visszavette, cserébe kapta Románia Dobrudzsát). Besszarábiában kemény oroszosító politika folyt, a többséget alkotó románságot igyekeztek izolálni Romániától. 1917 végén létrejött itt a Moldáviai Demokratikus Köztársaság, mely 1918 januárjában teljes függetlenségét deklarálta. Ekkor vonultak be román csapatok ide, majd április 9-én az Ország Tanácsa kinyilatkozta Besszarábia és Románia egyesülését. Az akkor 44 422 km2 nagyságú tartomány 2 863 409 lakosából a hivatalos adatok szerint 1930-ban 56,2% volt román, 12,3% orosz, 11% ukrán, 7,2% zsidó, 5,7% bolgár, 3,4% gagauz és 2,8% német. Az erősen agrár jellegű vidéken a népesség 89%-a falun élt, a felnőttek 38,1%-a volt írástudó. 1940 júniusában a Molotov–Ribbentrop-paktum alapján egy szovjet ultimátum nyomán Románia kénytelen volt visszaadni keleti szomszédjának, amely a saját területén még 1924-ben a Dnyeszteren túl létesített jelképes értékű Moldáviához (8434 km2) csatolta, leválasztva egyben, s Ukrajnához kapcsolta a déli sávot. Moldávia formailag önálló szövetséges szovjet köztársaság lett. (1941-ben a németek keleti hadjáratában részt vevő Románia visszafoglalta Moldáviát, majd az 1944-ben ismét a Szovjetunió része lett.) A szovjet rendszer a gazdasági–társadalmi átalakításokon túl a cirill írásmódot ismét kötelezővé tette, a lakosság többségét, talán 65%-át kitévő románokat átkeresztelte moldovánoknak, s kidolgoztatta azt a teóriát, hogy a moldován a romántól különböző nép. (A románok, mint ortodoxok, a 19. közepéig a cirill írást használták.) Romániával a népi érintkezést is megszüntették. Formailag Bukarest nem támasztott igényt e területre, a szomszédos nagyhatalommal szemben ez fel sem merülhetett. 1990 végén Moldávia felmondta az uniót a Szovjetunióval, Románia pedig elismerte Moldávia szuverenitását. Ma erős egyesülési illetve föderatív törekvés tapasztalható Románia és Moldávia között. A terület etnikailag nem egységes. Mindenütt élnek ukránok és oroszok is. Az ukránok 13,8, az oroszok 13%-ot tettek ki 1989-ben, a németek még 1940-ben kivándoroltak. Moldávia déli részén és Ukrajnában él az önállósodásra vágyó 300 ezres gagauz népesség. A Dnyeszteren túli rész, Tiraszpol környékén – épp a legfejlettebb területen – a moldován románok kisebbségben vannak az oroszok és ukránok mögött; ez az etnikai alapja a Dnyeszteren túli részek önállósodási törekvéseinek. E Transzisztria területén alakult meg az ún. Dnyeszteri Köztársaság. Ukrajna hajlik arra, hogy ez Moldávia keretén belül kapjon autonómiát, Moldávia parlamentje különleges státust ígér a Dnyeszteren túli Tiraszpol városának, az ottani orosz és ukrán lakosoknak. Ma azonban még hozzávetőleges egyetértés sincs a felek között az ottani etnikumok számát illetően. Az ukrán nézet szerint ezen a Dnyeszteren túli területen 500 ezer ukrán él, román felfogás szerint az ukránok és oroszok együtt 330 ezer lelket számolnak, míg a moldován románok 250 ezret (kb. 40%-ot). A nemzeti kérdés rendezésében itt három hatalomnak van tehát közvetlen érdekeltsége: Romániának, Ukrajnának és Oroszországnak.
2. Képek 60 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
61 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
62 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
63 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
64 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. BÍRÓ László BÍRÓ László Jugoszlávia Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság (1990-ig) Területe: 255 804 km2 Lakossága (1989): 23 750 000 Köztársaságot alkotó nemzetek: szerbek, horvátok, szlovének, montenegróiak, bosnyákok, macedónok Kisebbségek: albánok, magyarok, románok, olaszok, szlovákok, csehek, ruszinok, bolgárok, törökök I. A DÉLSZLÁV ÁLLAM LÉTREJÖTTE ÉS SZERKEZETE A délszláv állam 1918–1919. évi megalakulásakor lakosságának közel 16%-át nemzeti kisebbségek alkották (azaz olyan népek, akik nem tartoztak a szerb, horvát, szlovén nemzethez). Döntő fontosságú a kezdetektől a két fő államalkotó nemzet, a szerb és a horvát közötti ellentét. Az ellentétek már a 19. század folyamán jelentkeztek, akörül, hogy melyik nemzet vezesse a délszlávok egyesítését. (Mind a szerbek, mind a horvátok saját országukhoz akarták csatolni Bosznia-Hercegovinát is.) A szerb állam (újraalakult 1816-ban) már a 19. században megkezdte az általuk szerbnek tartott délszláv etnikum által lakott területek egy államba való egyesítését. A Balkán–háborúk után (1912–1913) Szerbia területe és lakossága majdnem megduplázódott. Az új területekkel jelentős számú albán, török és macedón lakosság került Szerbiához. 1918 ősze: Crna Gora egyesült Szerbiával, a háborúban vesztes Monarchiához tartozó Bosznia-Hercegovina és a dél-magyarországi délszlávok újvidéki skupstinája is csatlakozott Szerbiához. A szerbek az ortodox egyházhoz tartoztak, az új lakosság egy jelentős része (bosnyákok, törökök) viszont mohamedán volt. Horvátország a 12. század óta a Magyar Királyságon belül önálló, rendi alkotmánnyal rendelkezett. Az I. világháború végén azok a politikai erők kerültek túlsúlyba, amelyek az összes délszlávot egy államban akarták egyesíteni. Az Osztrák–Magyar Monarchia szétesését látva, a Szerbiával való egyesülés mellett döntöttek. A horvátok majdnem teljesen római katolikusok voltak. Ugyanúgy a szlovének. Úgy tűnt, hogy a „délszláv” nemzeti elv erősebb lesz a vallási és a területi–gazdasági érdekkülönbségnél. Az állam létrejöttétől kezdve küzdelem folyt a horvátok által képviselt föderalizmus és a hatalmából engedni nem akaró szerb vezető réteg és dinasztia centralizmusa között. Horvátország, amely a Monarchiában széles körű autonómiát élvezett, az új államban ezt elveszítette. Az 1921. évi alkotmány nem ismert el semmilyen autonómiát. A szerb–horvát ellentét gyakorlatilag lehetetlenné tette a parlamenti rendszer működését, mivel a legerősebb parlamenti pártok nemzeti alapon szerveződtek. Az 1929-ben bevezetett királyi diktatúra eltörölte a pártok etnikai alapon való szerveződését, de nem tudott megoldást találni a horvát kérdésre. (Az állam nevét a királyi diktatúra változtatta Jugoszláviára.) 1939-ben Horvátország autonóm bánsággá alakult, de az egész államot a világháború hamarosan elsodorta. 1941-ben Jugoszlávia a német támadás nyomán szétesett. Horvátország területén megalakult az ún. Független Horvát Állam az usztasák vezetésével, mely magában foglalta Bosznia-Hercegovinát is. Az usztasák szerb- és zsidóellenes törvényeket hoztak, elűzték, táborba hurcolták, vagyonuktól megfosztották a szerbeket. (A szerb csetnik csapatok viszont Szerbia területén követtek el a horvátokkal szemben atrocitásokat, így a II. világháború alatt – a hatalomért folytatott harcon kívül – etnikai háború is folyt.) A muzulmánokat az usztasák horvátoknak tekintették, akiket erőszakkal próbáltak „visszatéríteni” a keresztény hitre. (Macedónia Bulgáriához, Kosovo, Crna Gora albánok lakta részei az olasz kézben lévő Nagy-Albániához, a Vajdaság Magyarországhoz került a katonai megszállás következtében.) A kommunista vezetés alatt álló felszabadító mozgalom II. kongresszusa (Jajce, 1943) határozatot hozott arról, hogy a háború után Jugoszlávia berendezkedése föderatív lesz. Az 1946. évi alkotmány hat szövetségi köztársaságról rendelkezett, majd 1948-ban létrehozták a szerb köztársaságon belül a két autonóm tartományt (Kosovo, Vajdaság). Ezután fokozatosan növelték a tagköztársaságok és az autonóm tartományok jogait. Ezeket
65 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
a jogokat foglalta össze az 1974. évi alkotmány. A tagköztársaságok a megtermelt anyagi javakból egyre többet használhattak fel a saját belátásuk szerint. Kialakult államszervezetük, miniszteriális rendszerük volt, az alkotmány egy sor kérdést (pl. oktatás, kisebbségi problémák rendezése) köztársasági hatáskörbe utalt. A Szerbián belüli 2 autonóm tartománynak vétójoga volt a szerbiai parlamentben. Bár egyszer sem éltek ezzel a joggal, a szerb vezetés ezt a jogot tartotta sérelmesnek Szerbia szuverenitása szempontjából. A szocialista korszakban a nacionalista törekvéseket Titónak sikerült féken tartani, akár súlyos személycserék árán is. Jugoszlávia népességének etnikai összetétele
Nemzetiség
szerb
1921
1948
1953
1961
1971
1981
anyanyelv
nemzetiség
nemzetiség
nemzetiség
nemzetiség
nemzetiség
8 911509
6 547 117
7 065 923
7 806 152
8 143 246
8 140 507
74,7%
41,5%
41,7%
42,1%
39,7%
36,3%
3 784 353
3 975 550
4 293 809%
4 526 782
4 428 043
24%
23,5%
23,1%
22,1%
19,8%
808 921
998 698
972 960
1 729 932
1 999 890
5,1%
5,9%
5,2%
8,4%
8,9%
810 126
893 247
1 045 516
1 194 784
1 341 598
5,1%
5,3%
5,6%
5,8%
6,0%
425 703
466 093
513 832
508 843
579 043
2,7%
2,8%
2,8%
2,5%
2,6%
1 019 997
1 415 432
1 487 100
1 589 211
1 678 032
1 753 571
8,5%
9,0%
8,8%
8,6%
8,2%
7,8%
439 657
750 431
754 245
914 733
1 309 523
1 730 878
3,8%
4,8%
4,5%
4,9%
6,4%
7,7%
505 790
55 337
60 536
20 015
12 785
8 712
4,2%
0,4%
0,4%
0,1%
0,0%
0,0%
467 658
496 492
502175
504369
477 374
426867
3,9%
3,2%
3,0%
2,7%
2,3%
1,9%
231 068
64 095
60 364
60 862
58 570
54 955
1,9%
0,4%
0,4%
0,3%
0,3%
0,2%
150 322
97 954
259 535
182 964
127 920
101 291
1,3%
0,6%
1,5%
1,0%
0,6%
0,5%
horvát
muzulmán
macedón
montenegrói
szlovén
albán
német
magyar
román
török
66 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
szlovák
cseh
„jugoszláv”
cigány
egyéb
összes
115 322
83 626
84 999
86 433
83 656
80 334
1,3%
0,5%
0,5%
0,5%
0,4%
0,4%
-
39 015
34 517
30 331
24 620
19 624
-
0,2%
0,2%
0,2%
0,1%
0,1%
-
-
-
317 124
273 077
1 219 024
-
-
-
1,7%
1,3%
5,4%
-
72 736
84 713
31 674
78 485
168 197
-
0,5%
0,5%
0,2%
0,4%
0,7%
143 384
320 760
208 608
179 306
295 343
375 051
1,2%
2,0%
1,2%
1,0%
1,4%
1,7%
11 984 910
15 772 098
16 936 573
18 549 291
20 522 972
22 427 585
II. KISEBBSÉGI POLITIKA Az 1918-ban kikiáltott Szerb–Horvát–Szlovén Királyság lakosságának közel 16%-a (német, magyar, román, török, ruszin, bolgár, olasz, cseh, szlovák, albán) nemzeti kisebbségekhez tartozott. A szerbek és horvátok együtt 74,7%-ot, a szlovének 8,5%-ot tettek ki az új államban. A hivatalos nemzetiségi politika külön kezelte azokat a kisebbségeket, amelyek már 1914 előtt is Szerbiához tartoztak (albánok, törökök, macedónok), s sikerült elérnie – francia segédlettel –, hogy ezekre ne vonatkozzanak a St. Germain-i béke kisebbségvédelmi határozatai. Bár az SZHSZ-kormány (hasonlóan, mint Lengyelország és Románia) vonakodott ratifikálni a kisebbségvédelmi szerződést, 1920. május 10-én ideiglenes törvényként azt mégis életbe léptették. Ez kimondotta, hogy a kisebbségeknek joguk van vallási, kulturális, jótékonysági intézményeket és iskolákat felállítani. Az 1921. évi alkotmány az egyének törvény előtti egyenlőségét garantálta és azt ígérte, hogy a kisebbségi oktatási intézményekről külön törvény fog rendelkezni. (Ez utóbbit 1929-ben hozták meg.) Károsította a kisebbségeket, hogy a felekezeti és községi iskolák vagyonát 1920-ban kormányrendelettel államosították. A két világháború között török és albán nyelvű elemi iskola nem működött, az albán gyerekek nagy része ezért nem is járt iskolába. A kormányzat igyekezett megtörni a kisebbségek gazdasági erejét is. A kisebbségeket sújtotta elsősorban a bankok és pénzintézetek államosítása. Ugyanilyen hatása volt a földreformnak. Az 1919. évi agrártörvény felszámolta a nagyobb magyar egyházi és világi birtokokat, ugyanakkor a magyar szegényparasztság – magyar származása miatt – a reform során nem kaphatott földet. (Arra hivatkoztak, hogy az opciós törvény lehetővé teszi a magyar földtulajdonosok Magyarországra települését.) A felszabadító mozgalom 1943. évi II. jajcei konferenciáján – a föderalista átrendezés mellett – határozatot hoztak a nemzeti kisebbségek jogainak biztosítására. Kivételt tettek viszont a németekkel, akiket kolllektíve minősítettek Jugoszlávia 1941. évi feldarabolásában. Állampolgárságukat már 1944-ben megszüntették, javaikat elkobozták. Retorziókat alkalmaztak mindazon nemzeti kisebbségekkel szemben, amelyeknek anyaországa részt vett Jugoszlávia feldarabolásában. Így több tízezer magyart és albánt a partizánok megöltek, illetve munkatáborba hurcoltak. (Ismeretes, hogy a II. világháborúban Magyarország és az albánok a Német Birodalom és Olaszország oldalán harcoltak a szerbek ellen.) Az állam megszilárdulása után, 1959-ben a JKSZ Végrehajtó Bizottsága határozata kimondta, hogy a nemzeti kisebbségeket valamennyi jugoszláv néppel egyenrangú tényezőnek tekintik. Az 1963. évi szövetségi alkotmány a nemzetiségi kérdés törvényi szabályozását a köztársaságok feladatául szabja. Szlovénia alkotmánya külön megemlíti a magyar és az olasz népet, mint őshonos népeket. Hogy mely községekben hivatalos a nemzetiségi
67 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
nyelv, arról a községi statútumok rendelkeznek. A vajdasági elrendezés is széles körű jogokat biztosít a nyelvhasználat és az oktatás területén. Az 1969. évi alkotmánymódosítás biztosítja a szerbhorvát, magyar, román, ruszin, szlovák nyelv egyenjogúságát a tartomány szerveiben, a közélet területén is. (1991-ben a Vajdaság területén 29 községben a magyar, 12-ben a szlovák, 9-ben a román, 6-ban a ruszin, 1-ben a cseh is hivatalos nyelv.) Kosovo alkotmánya hasonló jogokat biztosít a török nyelvnek. Az 1974. évi alkotmány is tartalmazza a nemzetiségek jogegyenlőségét, s a jogok biztosítását a köztársasági és tartományi szervek feladatául határozza meg. III. KISEBBSÉGEK (NEM „ÁLLAMALKOTÓK”) A Jugoszlávia területén élő kisebbségek különböző korokban kerültek a későbbi délszláv állam területére. Az 1914 előtt Szerbiához került etnikai csoportok: törökök, albánok, bolgárok. Az 1919-ben az Osztrák–Magyar Monarchiától a délszláv államhoz csatolt területeken szintén számos kisetnikum él. Egyes népcsoportok már a középkor óta ezen a területen laktak, más népcsoportokat a 18. században, Magyarország török alóli felszabadítása után telepítettek be az elhagyott területekre. (Meg kell jegyezni, hogy a török uralom és a törökellenes harcok idején nagyszámú szerb lakosság került Horvátországba illetve a történelmi Magyarország déli területeire. A betelepült szerbek kiváltságokat kaptak, megtarthatták egyházi [ortodox] autonómiájukat. Egyházi kongresszusuk a 19. században a szerb nemzeti követelések elsőszámú hangoztatója volt.) Az Osztrák–Magyar Monarchiából a délszláv államhoz került népcsoportok: németek, magyarok, szlovákok, ruszinok, románok, olaszok. Az 1974. évi alkotmány hat nemzetet ismer el „államalkotó”-ként, akik önálló állam-igazgatási területtel, köztársasággal rendelkeznek: szerb, horvát, szlovén, bosnyák, macedon, crna-gorác. (Mivel célunk a nemzeti kisebbségek helyzetének bemutatása, ezért az „államalkotó” nemzetek ismertetését mellőzzük.) Természetesen a Jugoszlávián belüli nemzeti ellentétek nem csak az állam és a kisebbségek között feszülnek, sőt, mint arra a későbbiekben utalunk, elsősorban a szlovén és horvát (katolikus) népesség, valamint a szerbek (ortodoxok) között. A két kategória – „államalkotók” és „nem államalkotók” – ilyen merev szembeállítása a külföldieknek értelmetlennek tűnik, ezért magyarázatra szorul. Az államalkotó szerbeket minden jog (az autonómia is) megilleti, míg a többieket nem. A szerb felfogás szerint minden autonómia sérti az állam szuverenitását, a nemzetiségek fennmaradását az alkotmány által szavatolt jogok biztosítják. Albánok A jugoszláviai albánok nagy része Kosovóban és Nyugat-Macedóniában él. Az albán nép a 15. században került török uralom alá, ezután vették fel a muszlim vallást. Többségük ma is e hitben él, de vannak köztük ortodoxok és katolikusok is. Albánlakta területek először az 1878. évi berlini kongresszus, majd a Balkán–háborúkat lezáró londoni konferencia (1913) nyomán kerültek Szerbiához. A két világháború között az albánoknak kisebbségi jogaik, így iskolájuk sem volt. A II. világháború alatt a partizánok több ezer albánt megöltek. Az albánok elleni negatív megkülönböztető intézkedéseknek csak 1966 után vetettek véget. A világháború lezárása után „nemzetiségi státust” kaptak a szocialista Jugoszláviában. 1948-ban megalakult a Szerb Köztársaság keretei között Kosovo–Metohija autonóm tartomány. Az albán iskolarendszer, majd az 1960as évek második felétől az albán értelmiségképzés (pristinai egyetem) az albánok nemzettudatát erősen fejlesztette. Ez már sértette a szerb köztársaság vezetőit, akik attól tartottak, hogy a tartomány Albániához kíván majd csatlakozni. Bolgárok A bolgárok főleg Szerbiában élnek. 1920–1945 közötti lélekszámukról nincs is pontos adat, mert a népszámlálások során a szerb–horvát lakosság közé vették fel őket. A kisebbségvédelmi előírások rájuk sem vonatkoztak. Iskoláik nem voltak. Számuk a II. világháború után 60 ezer körül mozgott. A II. világháború óta van bolgár anyanyelvi általános iskolai oktatás, de a szerb oktatási kormányzat a bolgárokon kívánja „kikísérletezni” a kétnyelvű oktatást. Az 1971–1981 közötti időszakban jelentős lélekszámcsökkenés figyelhető meg; az 1981. évi népszámlálás szerint 36 ezer bolgár él Jugoszláviában. Magyarok 68 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A volt Jugoszlávia magyarjai a 11. századtól három köztársaságban élnek (Szerbia, Horvátország, Szlovénia). Etnikai tömböt csupán a szerbiai Vajdaságban képeznek. (1921-ben itt a szerbek aránya még csak 35% volt, amely mára a crna-goracokkal együtt 59,4%-ra emelkedett.) Lélekszámuk ma Szerbiában 346 ezer, Szlovéniában 9 ezer, Horvátországban 22 ezer. (Itt, Horvátországban 1921-ben még 82 ezer magyar élt.) A magyarság létszáma – a népszámlálási adatok szerint – 1961-ig állandó (közel 500 ezer). Azóta számuk csökken, ennek oka az alacsony természetes szaporodás, illetve a természetes asszimiláció (magyarok nagy számban lépnek vegyesházasságra), valamint a más államokban való munkakeresés. A mai Vajdaság területe a trianoni béke következtében lett a délszláv állam része. A szocialista Jugoszláviában a magyarokra is vonatkoztak a nemzetiségi jogok, napilapjuk (Magyar Szó), hetilapjaik vannak, a magyar általános iskolás korú gyerekek 81%-a anyanyelvű osztályokban tanul. Újvidéken és Szabadkán az egyetemen magyar nyelvű fakultás is működik. A többpártrendszerre való áttérés során, 1989-ben létrehozták érdekvédelmi szervezetüket, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségét, amelynek politikai célja a személyi alapú (perszonális, gyakorlatilag kulturális) és a Tisza menti magyar többségű községek területi autonómiája. Az 1990. évi parlamenti választásokon 8 mandátumot szereztek, 1992-ben pedig 2-t. A polgárháború során kiújult az állam egységét a magyaroktól féltő régi szerb magyarellenesség, magyar településeket támadnak, nagyarányú (több tízezres nagyságrendű) vándorlás indult meg Magyarország irányába. Németek Ma már csak 10 ezer fő alatt van a németek száma a volt Jugoszláviában. (1921-ben 505 ezer) A németek majdnem minden délszláv területen éltek. Többnyire a terület – mind a falu, mind a város – középrétegeihez tartoztak. A Vajdaság területére a 18. században, a török kiűzése után a magyar királyok telepítették be őket. A 19. században a városi lakosság jelentős százaléka a mai Vajdaságban, Horvátország és Szlovénia területén német volt (iparosok, tisztviselők). Nagy veszteség volt a németek számára a bankok államosítása, a földreform, amikor is elvették javaikat, földjeiket, emiatt sokan kivándoroltak. Kultúrájukat sújtotta, hogy fejlett, jól felszerelt iskoláikat az 1920-as években államosították. Csak 1931 után hívhattak létre alapítványi (magán) német iskolákat. A II. világháború idején a német lakosság nagy része, több mint 70%-a a visszavonuló német csapatokkal elmenekült. (A menekültek becsült száma 300 ezer.) Azoknak a számát, akiket a partizánok megöltek, illetve származásuk miatt táborokba hurcoltak, egyesek 100 ezer, mások 170 ezer főre becsülik. Rutének (ruszinok) A ruténeket a 18. században, a török kiűzése után telepítették az akkori Dél-Magyarország területére. A két világháború között a többi szláv néphez hasonlóan igyekeztek őket a többségi délszlávokhoz asszimilálni. Semmiféle kisebbségi joguk nem volt. Számuk a II. világháború után 35–40 ezer között mozgott. Ma általános iskolai (anyanyelvi) osztályaik, hetilapjuk, rádióműsoraik vannak, de a ruszin gyerekek zöme nem anyanyelvű oktatásban részesül. Az alacsony létszámok miatt csökken a ruszin osztályok száma. Több községben a ruszin nyelv hivatalos nyelvnek számít, de kis számuk miatt joggyakorlási lehetőségeik csökkennek. Szlovákok A szlovákok a Magyar Királyság 18. századi telepítési akcióinak keretében kerültek az akkori ÉszakMagyarországról a Vajdaság és Horvátország területére. Az 1921. évi népszámlálás alkalmával a csehekkel egy kategóriába sorolták őket, együttes számuk 115 ezer volt. A két világháború között néhány iskolával rendelkeztek. Mint szlávokra – ugyanúgy a csehekre is – különösen nagy erővel nehezedett az a törvény, miszerint szerbhorvátosítani kellett azon családok neveit, amelyekben a felmenők között délszlávok is voltak. Ennek megfelelően a gyerekeket is az államnyelvi iskolákba kellett íratni. A szlovákok száma a II. világháború után 80–85 ezer között mozgott, de az utolsó időben csökkenés indult meg. A Vajdaságban általános és középiskoláik vannak, hetilapjuk a Hlas L'udi. Ma a szlovák gyerekek 78%-a anyanyelvű általános iskolába jár. Törökök
69 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A 15. századi oszmán hódítást követően több nagyobb város lakosságának többségét törökök alkották (Sarajevo, Mostar, Skopje stb.). A városok török lakossága a betelepülő szerbeket és boszniai szlávokat vallásilag asszimilálta. Különösen nagy számban éltek törökök Bosznia-Hercegovinában, a novipazari szandzsákban, de a szerb Belgrádnak és Smederevónak is jelentős török lakossága volt. A török elleni felszabadító harcok sikere után megkezdődött a törökök elvándorlása. A legnagyobb mértékű elvándorlás a Balkán–háborúk (1912–1913) után történt. 1920 után a törökökre sem vonatkoztak a békeszerződések nyomán született kisebbségvédelmi előírások. A nem megbízható 1921. évi népszámlálás szerint az új délszláv államban 150 ezer török élt. (Ennél nyilvánvalóan sokkal többen lehettek.) A II. világháborút újabb kivándorlási hullám követte a jugoszláv–török államközi egyezmény keretében. Az 1953. évi népszámlálás 260 ezer törököt mutat ki. (Ekkor legalább 100 ezer albánt is töröknek számítottak.) Számuk ma kb. 100 ezer lehet. A kivándorlás az egész szocialista periódusban megfigyelhető. A törökök jelenleg főleg Macedóniában és Kosovóban élnek. A II. világháború óta rendelkeznek részleges kulturális autonómiával: néhány általános iskolájuk, újságjuk, rádióadásuk van. A pristinai egyetemen török tanszék működik, amely a török értelmiség központja. Kosovo néhány községében a török is hivatalos nyelv. Csehek A csehek nagy része szakmunkásként került 1867 után Horvátország területére, főként a városokba és NyugatSzlavónia falvaiba. A cseheket a II. világháború után kezdték a szlovákoktól külön nemzetiségként kezelni. Számuk 1948–1981 között 40 ezerről 20 ezerre csökkent. A csökkenés oka természetes asszimiláció. Olaszok Olaszok a középkor óta élnek a volt Jugoszlávia területén, az Adriai-tenger partján lévő városokban (Zara, Ragusa, Spalato) és a szigeteken. Az SZHSZ Királyság és Olaszország között a határ kérdését rendező megállapodások (rapallói szerződés, 1920; Nettunó szerződés, 1925) ugyan nem kisebbségvédelmi szerződések, de tartalmaznak bizonyos jogokat az olasz kisebbség számára. Az új délszláv állam hasonló jogokat várt el Olaszországtól az ottani szlovén és horvát kisebbség számára. Az olaszok helyzete így a nemzeti kisebbségek között a legjobbnak volt mondható. A II. világháború után fokozatosan Olaszországba települtek; az 1948. évi népszámlálás még majdnem 80 ezer olaszt mutat ki, az 1991. évi már csak 24 ezret. A megmaradt olasz lakosság túlnyomó többsége ma a horvátországi Isztriában él, részleges kulturális autonómiával rendelkeznek, vannak kulturális szervezeteik, általános és középiskoláik, jelennek meg olaszul újságok. Románok A jugoszláviai románok főként a Bánságban élnek. Az 1918 előtti Magyarország részét képező Bánságot a Párizs környéki békék két ország, Románia és az SZHSZ Királyság között felosztották. Az új délszláv államba 230 ezer román lakos került. A két világháború között jelentős volt az elvándorlás. Az 1948. évi népszámlálás már csak 65 ezer románról ad hírt, számuk azóta is csökkenőben van. Iskoláik, pontosabban anyanyelvi osztályaik voltak a két világháború közötti időben is, most is vannak, de a román gyerekek 35%-a nem anyanyelvű általános iskolában tanul. A Bánság néhány településén a románt községi autonómia keretében hivatalos nyelvként lehet használni. IV. A MAI KONFLIKTUSOK ÉS KÖZVETLEN ELŐZMÉNYEIK Szerbek és horvátok Az „államalkotó nemzetek” ellentétének kiújulása határozta meg a jugoszláviai válságot. Ez a kommunista párt vezette politikai rendszer összeomlási folyamatának része volt. Súlyosbította a problémát az évek óta húzódó gazdasági válság. Szlovénia és Horvátország követelte a föderalista–konföderalista átalakulást, amelyet a szerbek hajthatatlanul visszautasítottak. (A nagyobb önállóságtól a gazdagabb köztársaságok – horvátok, szlovének – jobb életszínvonalat reméltek.) A horvátok, szlovének válasza a föderáció elutasítása: kiszakadás az egységes államból.
70 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Szerbiában a helyi szerb nemzeti mozgalom 1988-tól követelte a szerbek pozícióinak erősítését, mind az autonóm tartományokkal szemben, mind Jugoszlávián belül. Az 1989. évi szerbiai alkotmány gyakorlatilag megszüntette az autonóm tartományok jogait. A tagköztársaságok függetlenedése tovább élezte a szerbek és a korábbi más államalkotó népek nemzeti ellentéteit. A volt tagköztársaságok közül Horvátország lakosságának 12%-át, Boszniának 31%-át szerbek teszik ki. Ezek a szerbek 1990–91-ben Horvátországban és Boszniában kis szerb köztársaságokat hoztak létre, mondván, hogy az új független államokban nemzeti létük veszélyeztetve van. Az új területi elrendeződés során tehát olyan etnikai csoportok váltak nemzeti kisebbséggé, amelyek korábban az államalkotó nemzetekhez tartoztak. Horvátországban a hágai Jugoszlávia–konferencia által javasolt jogok biztosításával 1991. december 4-én nemzetiségi törvényt fogadtak el, amely a háború befejezése után lép életbe. A törvény biztosítja a nyelvhasználat jogát, a kulturális autonómiát, a kisebbségek, így a horvátországi szerbek által lakott területeken a helyi önkormányzatot és a politikai életben az arányos képviseletet. Nem ismert, hogy a szerbek helyzete az új független államokban (Horvátország, Bosznia-Hercegovina) mennyire rendeződik, elfogadják-e a megígért területi autonómiát, egyáltalán kapnak-e autonómiát, vagy tovább folyik-e a harc a kis szerb köztársaságok és Szerbia egyesüléséért. Albánok és szerbek Szerbia egyik legnagyobb félelme, hogy az albánok el akarnak szakadni Szerbiától. Ezért hozták az elmúlt évben a szerb nyelv helyzetét erősítő törvényt, az új oktatási törvényjavaslat pedig csökkentené az anyanyelvi oktatás lehetőségét. 1988-tól mindennaposak az összecsapások Kosovóban. 1989 februárjában rendkívüli állapotot hirdettek ki a tartományban. 1989 decemberében megalakult a Kosovói Demokratikus Szövetség nevű ellenzéki koalíció. 1990 júliusában a kosovói törvényhozás Kosovót Jugoszlávia hetedik egyenjogú köztársaságává nyilvánította, amely független Szerbiától. Válasz: Szerbia feloszlatta a kosovói törvényhozást. Azóta a tartomány gyakorlatilag passzív ellenállást folytat, a közigazgatást szerb rendőri erők segítségével végzik, az oktatás gyakorlatilag szünetel, illetve a tanárok lakásán folyik, mert az albánok nem fogadják el a szerbiai előírásokat és tankönyveket. 1992. május 24-én Kosovóban az albánok parlamenti választásokat tartottak, köztársasági elnököt (Ibrahim Rugova) választottak. A júniusi, a harmadik Jugoszlávia parlamentjét létrehozó választásokon az albánok nem vettek részt. Az albán–szerb konfliktus kimenetele bizonytalan. Kérdés: esetleges háború esetén Albánia tétlen maradna-e? Magyarok és szerbek A másik számbelileg jelentős és részben kompakt területi egységben élő szerbiai kisebbség a magyar. 1989-ben alakították meg érdekvédelmi szervezetüket, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségét. Az 1990. évi választáson 8 helyet, az 1992. évin 2 helyet szereztek. A VMDK többször kifejtette, hogy a magyarok nem kívánnak részt venni a délszláv népek vitájában, ellenzi, hogy magyarokat küldjenek a polgárháborúba. A szerb hivatalos politika ezt azzal kommentálja, hogy a VMDK dezertálásra, szolgálat megtagadásra szólít fel, a magyarok nem kívánják a közös hazát, Szerbiát megvédeni. A VMDK III. kongresszusán (1992. április 25.) kidolgozta autonómia-követelését, alapul a hágai Jugoszlávia–konferencia dokumentumait véve. (Ezt követően, mint erre utaltunk, a Horvátország területén kompakt egységben élő szerbeknek messzemenő autonómiát adott.) Ugyanakkor utalnak arra, hogy a szerbek ugyanolyan kollektív jogokat kérnek a Szerbián kívüli szerbek számára, mint amilyet most a magyarok kérnek önmaguk számára Szerbián belül. Alapul a magyarok az 1991. decemberi horvátországi törvényt vették. (1. személyi autonómia, 2. különös státusú közösségek önkormányzatának társulása [területi autonómia], 3. a területileg nem összefüggő, de magyar többségű falvak autonómiája.) A magyarok hűek szülőföldjükhöz, kérdés, hogy mind ők, mind a vajdasági egyéb kisebbségek milyen jogokat fognak élvezni a harmadik Jugoszláviában. Kérdés: a követelések a szerbek mostani nemzetiségellenes hangulatát tovább szítják vagy belátásra késztetik őket? Macedónok Kérdés: feléled-e a két világháború között uralkodó nézet, mely szerint a macedónok nem képeznek önálló nemzetet, hanem szerbek. Az is kérdéses, hogy az esetleg önálló Macedónia gazdaságilag mennyire életképes. Lakosságának több mint 20%-a albán, akik szintén autonómiát követelnek.
71 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Szerbek Döntő lehet a volt Jugoszlávia, de szomszédainak jövőjében is, hogy Szerbiában milyen vezetés kerül uralomra és mennyire látja át Szerbia valós nemzetközi megítélését. Ez esetben nem kizárt a különböző önálló államok és köztársaságok új típusú, laza – nem feltétlenül politikai–igazgatási – szövetsége sem. * Végül egy szubjektív megjegyzés a szerkesztő részéről. Ismételjük: a második Jugoszlávia kísérlet is volt a diktatórikus államrendszer és a nemzeti kisebbségek demokráciájának összeegyeztetésére. Ez nem sikerült. De ez nem feledtetheti, hogy a volt kommunista országok közül az 1945 utáni Jugoszláviában voltak a kisebbségek felruházva a legtöbb joggal.
2. Képek
72 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
73 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
74 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
75 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
76 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. NIEDERHAUSER Emil NIEDERHAUSER Emil Bulgária Bolgár Köztársaság Területe: 110 912 km2 Lakosság (1989): 9 037 000 Kisebbségek: török (muszlim), macedón, cigány I. AZ ÁLLAM LÉTREJÖTTE A mai Bulgária területét az ural-altáji eredetű bolgárok Kr. u. 679 óta lakják, akik idővel elszlávosodtak. Az Oszmán Birodalom 1396-ban hódította meg. Bulgária államiságát először az 1877–78. évi orosz–török háborút lezáró berlini kongresszus garantálta, majd 1908-ban kikiáltották a Bolgár Királyságot, amelyet egy szerződésben 1909-ben Törökország is elismert. (A fent említett szerződések tartalmaztak jogokat a török kisebbség számára: a szabad vallásgyakorlatot, vagyonukhoz való jogot, az egyházi bíróság fönnmaradását, a főmuftit pedig a muftik választhatták. Ezeket a jogokat nem teljes mértékben tartották be, ennek következtében is 1912-ig több mint 300 ezer török vándorolt ki. Vagyis a modern Bulgáriára – csakúgy, mint a térség minden új államalakulatára – létrejöttekor ráerőltették a kisebbségi kérdés rendezési kötelezettségét.) Bulgáriában számos kisebbség él. Az 1934. évi népszámlálás szerint a bolgárok tették ki a lakosság 86,8%-át, a törökök aránya 10,2%, a cigányoké 1,3%, a zsidóké 0,5%, az örményeké 0,4%, a románoké 0,3, az oroszoké 0,2%, és 0,3% az egyéb. Az aromunok (szarakacsanok) ősidők óta éltek itt, de számuk 1965-ben már csak 763. Az oszmán hódítás idején jó néhány kisebbség érkezett. Így a zsidók, akik Bulgáriában túlélték a holocaustot (csak a németek által megszállt területekről vittek el zsidókat), de 1944 után túlnyomó részük kivándorolt, számuk 1965-ben 5108 (0,1%). Az örmények jelentős része is kivándorolt a Szovjetunióba, számuk 1965-ben 20 282 (0,2%), jórészt asszimilálódóban vannak. Erre az évre maradt 10 815 orosz, jórészt 1917 utáni fehéremigránsok. Van még 6430 tatár (0,1%). A cigányok (1965-ben 148 874; 1,8%) nem számítanak kisebbségnek, hanem bolgároknak. Mindezek a számok becslésen alapulnak. A szocialista korszakban végrehajtott eredményeitkivéve – megbízhatatlanok.
népszámlálások
–
az
1956.
évi
népszámlálás
anyanyelvi
Bulgária népességének etnikai összetétele
Nemzetiség
bolgár
1920
1934
1956
1965
1990
anyanyelv
anyanyelv
anyanyelv
nemzetiség
anyanyelv
4 036 056
5 274 854
6 506 541
7 231 243
7 670 000
83,3%
86,8%
85,4%
87,9%
85,4%
-
187 799
9 632
220 000
2,5%
0,1%
2,4%
macedón
török
cigány
520 339
618 268
656 025
780 928
760 000
10,7%
10,2%
8,6%
9,5%
8,4%
98 451
80 532
197 865
148 874
230 000
77 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
román
görög
örmény
orosz
zsidó
egyéb
Összes
2,0%
1,3%
2,6%
1,8%
2,6%
57 312
16 405
3 749
763
-
1,2%
0,3%
0,0%
0,0%
42 074
9 601
7 437
8241
0,9%
0,1%
0,1%
0,1%
11 509
23 045
21 954
20 282
30 000
0,2%
0,4%
0,3%
0,2%
0,3%
9 080
11 928
10 551
10 815
20 000
0,2%
0,2%
0,1%
0,1%
0,2%
43 209
28 026
6 027
5 108
-
0,9%
0,5%
0,1%
0,1%
28 941
15 280
15 761
11 980
50 000
0,6%
0,2%
9,3%
0,1%
0,7%
4 846 971
6 077 939
7 613 709
8 227 866
8 980 000
-
II. KISEBBSÉGEK ÉS KISEBBSÉGPOLITIKA A kisebb etnikumok különösebb problémát nem jelentettek, már csekély számuk miatt sem. Annál problematikusabb volt és maradt a török és a macedón kisebbség. Macedónok A macedón kérdés 1944-ig fel sem vetődött. A földrajzi értelemben vett Macedóniában lakó szláv népességet a bolgárok addig bolgárnak tekintették, valószínűleg joggal. Az 1878. évi San Stefanó-i béke Macedóniát Bulgáriához csatolta, a berlini kongresszus (1878) azonban visszaadta az Oszmán Birodalomnak. Ettől kezdve a bolgár külpolitika állandó törekvése volt e terület megszerzése. 1913-ban a Balkán–háborúkat lezáró béke Macedóniát 3 részre osztotta fel: Szerbiának juttatta a nagyobb részt, a keleti területet Bulgáriának, a délit Görögországnak. Az I. világháború során Bulgária átmenetileg elfoglalta a szerbiai részt (1915–1918), amelyet az 1920. évi békeszerződés visszavett a vesztes Bulgáriától és Jugoszláviához csatolt. Miközben a macedóniai területekért folyt a harc Bulgária és Szerbia, majd Bulgária és Jugoszlávia között, felnőtt egy macedón értelmiség, amely kialakította irodalmi nyelvét: a bolgár délnyugati nyelvjárást egybegyúrta a másik délszláv nyelv, a szerb bizonyos sajátosságaival. A két világháború között a bolgár irredentizmus egyéb területek mellett Macedóniát is igényelte. A macedóniai lakosságot Jugoszláviában szerbnek deklarálták, de valószínűleg a nagy többség továbbra is bolgárnak tekintette magát. Sokan kivándoroltak Bulgáriába és minden probléma nélkül integrálódtak a bolgár nemzetbe. Macedónia ettől az időponttól állandó viszály tárgya volt a bolgár–jugoszláv kapcsolatokban. (Sajátos szerepet játszott a macedón kérdésben a kommunista mozgalom. A Komintern még az 1920-as években határozatot hozott a macedón nemzet létezéséről, a bulgáriai és jugoszláviai kommunistáknak ehhez kellett magukat tartaniuk. Amikor a terület 1941–1944 között bolgár megszállás alá került, a Komintern ismét határozatot hozott arról, hogy az ellenállási mozgalmat itt ne a bolgár, hanem a jugoszláv kommunista párt vezesse.) A II. világháborúban Jugoszlávia szétdarabolásakor (1941) a németek oldalán harcoló Bulgária azonnal bevonult a nyugati (szerbiai) macedón területekre. 1945-ben viszont, a háború elvesztése után tudomásul vette,
78 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
hogy az 1939 előtti határok álltak helyre Jugoszláviával szemben. Sőt azt is, hogy csakugyan létezik külön macedón nemzet. A jó viszony Jugoszláviával 1948-ig tartott. Ekkor a bolgárok elismerték a macedónokat önálló nemzetként és elismerték kulturális autonómiájukat. A jugoszláviai macedón köztársaság (ahol közben bevezették a macedón nyelvet) macedón tanítókat küldött Bulgáriába. Elannyira, hogy Bulgáriában macedón nyelvű újságok jelenhettek meg, kulturális egyletek alakulhattak. A Titóval való szakítás után (1949) a tanítókat hazaküldték, s attól kezdve a macedónokat ismét bolgárnak tekintették. (Így, míg Jugoszláviában a macedónok önállósodása irányában haladt a macedón történelem, Jugoszláviában államalkotóknak ismerték el őket, addig Bulgáriában az autonómia legkisebb jele sem mutatkozott.) A macedónok száma 1956-ban, amikor utoljára számításba vették őket, 187 789 (2,5%). A bolgár kormányzat az 1989-ben bekövetkező fordulatig állandóan napirenden tartotta a problémát: szerinte Jugoszláviában macedóniai bolgárok élnek. De egyidejűleg mindig kijelentette: a határokat természetesen tiszteletben tartja. 1990. február 14-én a jugoszláv parlament üzenetében újra felvetette a Bulgáriában élő macedón nemzet kérdését, a bolgár parlament azonban ezt március 5-én visszautasította. A bulgáriai macedónok 1989 óta jelentkeztek önállósulási törekvéssel, egyelőre Illés-napi egyesületet hoztak létre. Figyelemre méltó, hogy a jugoszláviai Macedónia önállóságának deklarálása nem váltott ki Bulgáriában erősebb visszhangot. A mai becslések szerint 220 ezer fő macedón kisebbség él Bulgária délnyugati szegletében, Macedónia és Görögország szomszédságában. Török etnikai és muszlim vallási kisebbség Állandó konfliktusveszélyt hordoz magában a 760 ezer főnyi bulgáriai török kisebbség léte körüli probléma. A török etnikumú lakosság a 15. századtól telepedett be, elsősorban a városokba, mint kézművesek és kereskedők. A későbbiekben, egészen a 19. század derekáig az oszmán kormányzat maga is telepített török lakosságot. A mai Bulgária területén főként északkeleten, a Balkán-hegységtől északkeletre (Razgrad és környéke), illetve délen a bolgár–görög határ mentén találhatók. Bulgária ezért minden nemzeti vagy vallási megmozdulásukat török határrevíziós törekvések részének tekintette. E népelem török etnikumú, s ha eredetileg nem is mind oszmán–török származású, ma törököknek vallják magukat. Külön probléma a pomákok ügye, akik bolgár anyanyelvűek, nyilván valamikor az iszlámra áttért bolgárok utódai. Muszlim vallásuk miatt azonban törököknek tekintik magukat, amit viszont a bolgár kormányzat nem ismer el, sőt az 1960-as évektől „újjászületési folyamat” néven kampányt indított a pomákok bolgár nemzetbe való visszaintegrálására. Ez az újjászületési folyamat azonban az etnikailag valóban török származásúakra is ki kívánt terjeszkedni. A bolgár állam helyreállítása után (1878) a nagyhatalmak kötelezték a kormányzatot arra, hogy a török kisebbség vallási, oktatási és kulturális igényeit teljesítse. Ezeket az autonómiákat az I. világháború utáni békeszerződés (1920) is megkövetelte. A törököknek csakugyan voltak autonóm egyházközségeik, amelyek iskolákat is tartottak fenn. 1929-ben megtartották a bulgáriai törökök országos kongresszusát. 1944 után a török és muszlim kisebbség helyzete azáltal is romlott, hogy a párt és a kormányzat nagyarányú vallásellenes kampányokat hajtott végre, megindítva egy erőszakos asszimilációt. Bulgáriát egységes nemzetállamnak tekintették. Az egyházi iskolákat 1946-ban államosították, s 1970 körül a török nyelvű oktatást teljesen beszüntették. (Az 1949–50-es tanévben még 1199 iskola működött, 100 376 tanulóval.) 1965-ben a parlamentnek 14, 1971-ben 15 török képviselője volt. A vallási és etnikai alapon való szervezkedés azonban tilos volt. (A törökök száma 1946-ban 675 500 [9,6%], 1965-ben egyes becslések szerint 746 755 [9,1%], mások szerint 780 928 [9,5%].) A török lakosság egy része a Törökországba való kivándorlással igyekezett helyzetén javítani. Már a két világháború között mintegy 177 ezer fő vándorolt ki. 1949 után a kivándorlók száma ismét megnőtt, 1951-ig mintegy 160 ezer fő. Az akkori bolgár propaganda szerint ezeket a török kormány bíztatta fel. Valójában persze szívesen látta a kivándorlást, mert így megszabadulhatott a kisebbségtől. Megélénkült a kivándorlás 1969–1978 között (mintegy 130 ezer fő). A török kisebbség ellen újabb lépésre 1984–85 fordulóján került sor. 1984 végén a Központi Bizottság titkos határozatot hozott arról, hogy a törököknek bolgár neveket kell felvenniük. Ennek megvalósítása során katonaságot kellett bevetni, sok halálos áldozat is esett, de pontos számuk nem állapítható meg. Állítólag 250 79 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ezer főt tartóztattak le, de ez talán eltúlzott szám. (Egyébként már korábban is bevetettek katonaságot, 1972-ben, sőt még mérgező gázokat is, az áldozatok számát 8–l0 ezer főre becsülték akkor; hivatalosan persze semmit sem lehetett tudni.) 1989-ben, amikor a bolgárosítási kampány ellen újabb tüntetések és éhségsztrájkok indultak török részről, június 2.–augusztus 22. között a bolgár hatóságok mintegy 300 ezer főt utasítottak ki. Augusztus 22-én a török hatóságok lezárták a határt. A kivándorlók közül egyes adatok szerint 11–12 ezer fő, mások szerint 148 ezer visszatelepült. A visszatelepülés azonban már nem az eredeti lakhelyre történt. Az 1984. évi KB-határozat ugyanis a déli határterületeket zárt körzetté nyilvánította, ahová csak bolgár nemzetiségűek telepedhetnek le. Így akarták elejét venni annak, hogy a terület autonómiához jusson, s netán idővel Törökországhoz csatlakozhasson. Az 1989. novemberi fordulat csak részben teremtett új helyzetet. 1989. december 29-én a BKP KB határozatot fogadott el a török kisebbség vallási és kulturális jogairól. Ennek egyik kiváltó oka, hogy december 7-én megalakult a Mozgalom a Jogokért és Szabadságért nevű szervezet. 1990 márciusában engedélyezték, bírósági úton, az eredeti török nevek visszaállítását, majd ezt novemberben egyszerű közigazgatási bejelentéssé egyszerűsítették. A török nyelvű oktatás azonban továbbra is megoldatlan. A Mozgalom 1990 júniusában a szabad választásokon a harmadik helyet szerezte meg a parlamentben. A Mozgalom hivatalosan nem is török, hiszen a vallási és etnikai alapon való szervezkedés továbbra is tilos. Képviselőjelöltjeinek többsége bolgár nemzetiségű volt. A parlamentbe 1990-ben bejutott 23 képviselő azonban török. III. KONFLIKTUSFORRÁSOK 1) A bulgáriai macedónok esetleg nemzetközi konfliktus esetén aktivizálódhatnak. Arra azonban semmi jel nem mutat, hogy – akár a jugoszláviai macedón önállósodás hatására – területrevíziós igények jelentkeznének. 2) A bulgáriai törökök nemzeti mozgalma, a korábbi kormányzati értetlenség miatt is, még mindig feszültségkeltő. Ha konfliktusveszélyről beszélünk, figyelembe kell venni a bolgár lakosság nagyfokú törökellenességét, amelynek évszázados hagyományai vannak. Amikor pl. engedélyezték a török nevek visszaállítását, Szófiában nagy tömeggyűlés tiltakozott ez ellen. Razgradban pedig 1990 novemberében külön helyi köztársaságot (bolgár) kiáltottak ki, amely a rendeletet érvénytelenítette. Persze ezt a kísérletet a hatóságok rövid úton felszámolták. A törökellenesség azonban maradt. 3) Kevéssé ismerjük, de a térség többi országaihoz hasonlóan megoldatlan belpolitikai feszültséget kelthet a bulgáriai cigányok helyzete. Számukat 250 ezerre becsülik.
2. Képek
80 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
81 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
82 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
83 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
84 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
85 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. I SOÓS István Albánia Albán Szocialista Köztársaság Területe: 28 748 km2 Lakossága (1986): 3 022 000 Kisebbségek: görög, macedón, montenegrói, vlach, cigány I. ÁLLAMTERÜLET, HATÁROK Albánia, a Balkán-országok közül, utolsóként szabadult föl a több évszázados oszmán uralom alól. 1912. november 28-án kiáltotta ki függetlenségét. Az európai nagyhatalmak 1913. július 29-én autonóm fejedelemségnek ismerték el az új albán államot, amely az I. világháború idején a szemben álló politikai és katonai szövetségek harcainak hadszínterévé vált. A világháború éveiben ismét elvesztette függetlenségét, szerb és olasz csapatok foglalták el az állam területét. 1921-ben ismét szabad, szuverén állammá vált. 1939. április 7én az olaszok lerohanták, s perszonálunióra kényszerítették Olaszországgal (ápr. 12.). A német csapatok – az olaszok segítségére sietve – 1943 szeptemberében megszállták az országot. Őket 1944 novemberében verték ki az albán partizánok. 1944. november 29-én, egy emberöltőn belül harmadszor kiáltják ki Albánia függetlenségét. A felszabadító harcokban aktív szerepet játszott Albán Kommunista Párt (később Albán Munkáspárt) Enver Hodzsa vezetésével egyik fő célul tűzte ki, hogy az országban felszámolja az etnikai és vallási különbözőségeket. A kisebbségi kérdés inkább kül-, mintsem belpolitikai probléma volt. Az albán etnikumú és nyelvű lakosság 35%-a ugyanis az országon kívül, Jugoszláviában él (1971-ben 1 039 523 személy, míg Albániában 2 550 000). Ez az arány a legmagasabb Európa megosztott népei között. ALBÁNIA ETNIKAI VISZONYAI*
Nemzetiség
1945
1950
1955
albán
1075467
1186123
1349 051
95,8%
97,3%
97,1%
26 535
28997
35345
2,4%
2,4%
0,4%
macedón-
14 415
3 474
5 770
montenegrói
1,3%
0,3%
0,4%
egyéb
5 627
349(!)
1333
(cigány, zsidó, örmény)
0,5%
0,0%
0,1%
Összes
1 122 044
1 218 943
1 391 499
görög
* A Soviet Date Handbook alapján. Becsült adatok. II. KISEBBSÉGI POLITIKA
86 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Albániában három etnikai illetve vallási régió különböztethető meg: 1) Észak-Albánia csekély számú katolikus vallású népessége, 2) az ország középső és déli részén élő ortodox és görögkeleti ortodox közösségek, 3) a muszlim lakosság, amely az ország népességének mintegy 70%-át alkotja (a két világháború között a vallási megosztottság a következőképpen alakult: 70% muszlim, 20% ortodox, 10% katolikus). Az etnikai illetve vallási kisebbségek számát mintegy 88–90 ezer főre becsülik (1961. évi összeírás szerint). Ebből görög: 35 ezer (2,2%), vlach (román) 35 ezer (2,2%), macedón és montenegrói 10 ezer (0,8%), cigány 5 ezer (0,4%) és egyéb (zsidók, örmények stb.) 3–5 ezer. A megbízhatatlan statisztikai adatszolgáltatásban külön kérdés a görögök jelenléte Albániában. A görög kisebbség számát egyes kutatók 40 ezer és 400 ezer közé teszik (az előbbi adat az albán hivatalos szervek álláspontja, az utóbbi a görög állam és nyugati tudósok becslésén alapszik). Valószínűleg a két számadat között kell megállapítani a görög kisebbség számát, azaz Albániában mintegy 200–250 ezer görög anyanyelvű és származású egyén élhet napjainkban. Az albán kormányok 1946-tól az egységes nemzetállam érdekében folyamatosan denacionalizálták az etnikai kisebbségeket. Ennek egyértelmű jelei: egyrészt, hogy a nemzetiségek aránya a lakosságon belül rohamosan csökkent (ma kb. 3%), másrészt megszüntették az anyanyelvi oktatási intézményeket. Az 1967-ben kibontakozó „kulturális forradalom” – a Kína-barát Albániában – pedig szinte megsemmisítette (főleg a görögök) vallási életét: 2169 templomot, mecsetet, kolostort zártak be vagy alakítottak át más célokra. Ezek közül 630 nagyobb ortodox templomot leromboltak vagy átépítettek. Megtiltották a vallási ünnepeket, a vallásos könyvek olvasását. Bár az 1976. december 28-i alkotmány 43. cikkelye garantálta pl. a görög etnikum jogait: kultúrájuk védelmét és fejlődését, a nyelvhasználatot és a görög nyelvnek az elemi iskolákban történő tanítását, a „kultúrforradalom” helyrehozhatatlan károkat okozott, és az alkotmány többnyire papíron maradt. Különösen érzékenyen érintette a kisebbségeket az 1975. évi 225. sz. kormányrendelet, amely kötelezte a nemzetiségi személyeket család- és keresztnevük megváltoztatására, amennyiben a „polgároknak [az albán] használatban nem ismert nevük volt és keresztnevük politikai, ideológiai és erkölcsi szempontból sértő”. A kormány eljuttatta a helyi közigazgatási szervekhez azokat a listákat, amelyek a kötelezően felveendő neveket tartalmazták. Érintette a névrendelet azokat a földrajzi neveket is, amelyeknek vallási vonzata volt. A szentekről–mártírokról elnevezett városokat, falvakat újra- keresztelték. Ez a rendelet különösen az évszázados hagyományokkal rendelkező görögöket érintette érzékenyen. Ugyancsak őket sújtotta elsősorban az 1979. június 26-i 5912. sz. kormányrendelet, melynek értelmében különleges elbánásban kell részesíteni azokat, akik a „társadalmi rendszerre veszélyt” jelentenek. A görög lakosság részéről heves ellenállást váltottak ki az egymást követő hatósági atrocitások, zaklatások, amelyeknek egyik következménye a görög nyelv használatának tiltása volt: nem beszélhettek görögül nyilvános helyeken, a katonaságnál, a börtönökben (ez utóbbi helyeken kivételt tettek a látogatások alkalmával). Megpróbálták megbontani a szilárd görög közösségeket azzal, hogy albánokat vagy más etnikumokat telepítettek közéjük. Ezekkel az akciókkal azonban csak csekély hatást tudtak elérni. Az 1980-as években, Enver Hodzsa halála után, bizonyos enyhülés volt tapasztalható. Így pl. megnyitották a görög– albán határt, utazási lehetőségeket, görög nyelvű újság (To Vima) megjelenését, rádióadásokat biztosítottak. Az európai értelemben vett kisebbségi jogok azonban mind a mai napig nincsenek biztosítva. III. KISEBBSÉGEK Görögök Az egyetlen jelentős kisebbség, amely a 16. század óta van jelen Albánia területén. Szinte zárt egységben DélAlbániában, a Görögországgal szomszédos illetve határos területen élnek. A görög polgárháború után még évtizedekig fennmaradt a határ menti katonai és politikai villongás. Ez a feszültség a két ország között akkor enyhült, midőn 1971-ben a görög kormány hivatalosan is lemondott dél-albániai területi igényeiről. Jóllehet a „kulturális forradalom” minden nemzetiség ellen irányult, de szenvedő alanyai leginkább a görögök voltak. Nemcsak templomaikat, kolostoraikat rombolták le illetve zárták be, de papjaikat is megaláztatások sorozata érte. 1967 áprilisában pl. 40 görög ortodox papot nyilvánosan megszabadítottak ruháiktól, szakállukat, hajukat levágták. Az iskolákban arra oktatták a tanulókat, hogy vallásos családtagjaikat és barátaikat figyeljék, sőt feljelentsék. A névváltoztatásról szóló rendelettel szétrombolták a görög irodalom és kultúra évszázados hagyományait. A görögök kénytelenek voltak apáról fiúra áthagyományozódó nevüket albán névre változtatni, a gyerekek csak szűk családi körben használhatták görög keresztnevüket, az iskolákban az új albán néven kellett egymást szólítaniuk. A görög közösségek szétbomlasztására irányultak azok a kísérletek, melyek szerint ha csak egy albán család is élt a görögök között, az adott településen már az albán nyelv használata volt a kötelező. Csak a kizárólag 87 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
görögök lakta falvakban–városokban beszélhettek görögül. Az iskolákban is korlátozták a görög nyelvű tanórák számát, sőt sok görög iskolát fel is számoltak. (1922-ben még 36 görög elemi iskola működött, ezek száma napjainkra 1ű3-ra csökkent.) A görög nyelvű oktatást pedig csak az első négy tanévre engedélyezik. Macedónok Helyzetük szinte megegyezik a görögökével, de politikai megítélésük a Belgrád és Tirana között – főleg Kosovo kérdésében – egyre romló kapcsolatok miatt súlyosabb. Az 1970-es évek végén korlátozták a Jugoszláviából behozott macedón nyelvű irodalom és tankönyvek számát, sőt a következő évtizedben teljesen megszüntették a macedón nyelvű műveknek az iskolában történő tanítását. * Vlachok Szinte teljesen asszimilálódtak. Nincsenek kapcsolataik Romániával, nincs nyomtatott sajtójuk, irodalmuk, hiányoznak a vlach nyelvű oktatási intézmények. IV. KONFLIKTUSFORRÁSOK A belső, nem túl látható, inkább csak lappangó etnikai feszültségeknél fontosabb az albán–délszláv konfliktus, mely a kosovói albánok önrendelkezési törekvéseihez kapcsolódva 1988-tól bontakozott ki. Albánia érdemben eddig nem tudott beavatkozni a határain túl élő albánok érdekvédelmébe, azonban a jugoszláviai konfliktusok elhúzódása esetén várható az albán állam erélyesebb fellépése, ami további nemzetközi bonyodalmakat okozhat.
2. Képek
88 Created by XMLmind XSL-FO Converter.