História Created by XMLmind XSL-FO Converter

História 1985-03

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1985-03 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom 1. ........................................................................................................................................................ 1 1. Nagybirtokos arisztokrácia .................................................................................................... 1 2. ........................................................................................................................................................ 2 1. A nagybirtok ......................................................................................................................... 2 2. Képek .................................................................................................................................... 4 3. ........................................................................................................................................................ 9 1. Fõúri vadászat, 1897 ............................................................................................................. 9 2. Képek .................................................................................................................................. 11 4. ...................................................................................................................................................... 13 1. Katonatiszti becsület és párbaj ............................................................................................ 13 5. ...................................................................................................................................................... 17 1. Párbajkódex. Clair Vilmos könyvérõl ................................................................................. 17 2. Képek .................................................................................................................................. 17 6. ...................................................................................................................................................... 20 1. Pisztollyal, karddal, ököllel. Párbajok 1922-ben ................................................................. 20 2. Képek .................................................................................................................................. 21 7. ...................................................................................................................................................... 23 1. Fõhercegek király nélkül ..................................................................................................... 23 8. ...................................................................................................................................................... 25 1. DEMETER Zsuzsanna ....................................................................................................... 25 2. Képek .................................................................................................................................. 25 9. ...................................................................................................................................................... 32 1. Kitelepítés, 1951 egy kitelepített szemével ..................................................................... 32 2. Képek .................................................................................................................................. 36 10. .................................................................................................................................................... 40 1. A fiatal Tisza István ............................................................................................................ 40 2. Képek .................................................................................................................................. 42 11. .................................................................................................................................................... 45 1. Életpálya, 18611918. Kronológia Tisza István életérõl ................................................... 45 12. .................................................................................................................................................... 47 1. Herczeg Ferenc és Tisza István ........................................................................................... 47 2. Képek .................................................................................................................................. 50 13. .................................................................................................................................................... 52 1. A Képes Krónika miniatúrái ............................................................................................... 52 2. Képek .................................................................................................................................. 53 14. .................................................................................................................................................... 54 1. Sopron a 15. században ....................................................................................................... 54 15. .................................................................................................................................................... 56 1. Érsekújvár visszavétele, 1685. augusztus 19. ...................................................................... 56 2. Képek .................................................................................................................................. 57 16. .................................................................................................................................................... 58 1. Lengyelország, 1939. A nagy stratégia, avagy a szövetséges cserbenhagyása. I. rész ........ 58 17. .................................................................................................................................................... 61 1. Lengyelország határai két évszázadon át, 1763-1945 ......................................................... 61 2. Képek .................................................................................................................................. 61 18. .................................................................................................................................................... 69 1. Igazságot Magyarországnak. A nagyhatalmak játéka, 1927 ......................................... 69 19. .................................................................................................................................................... 73 1. Angol lordok ....................................................................................................................... 73 2. Képek .................................................................................................................................. 73 20. .................................................................................................................................................... 77 1. Magyarország igazsága szobrokon ................................................................................. 77 2. Képek .................................................................................................................................. 77

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Nagybirtokos arisztokrácia GLATZ Ferenc [A magyar arisztokráciáról] 1945. március 17-én az Ideiglenes Kormány elfogadta a földreformról szóló 600/1945. sz. rendeletet, amely – mint kézikönyveinkből ismeretes – felosztotta a 100 katasztrális holdnál nagyobb úri, 200 holdnál nagyobb paraszti és mindenféle 1000 holdnál nagyobh földbirtokot A történelemben a gazdasági-adminisztratív rendelkezések gyakran megelőzik a társadalmi átalakulásokat. 1945-ben is így volt. A földrendelet egy társadalmi réteget, az úri felső réteget és ugyanakkor egy társadalmi mentalitást fosztott meg gazdasági alapjaitól. És mint amikor az adminisztratív beavatkozások megelőzik a társadalom mélyén végbemenő, mozgalomban testet öltő változásokat, úgy most is a társadalom felszínén a társadalmi-politikai harc csak ezután kezdődött. Történészeink néha hajlanak már az 1945 előtti történelmünkben kimutatni minden 1945 utáni változás megérlelődését, előzményét. Törekvés ez, szervessé tenni minden forradalmi változtatást 1945 után. A valóságban nem így volt. „Felülről”, adminisztratív eszközökkel történt az átalakulás kezdeményezése. A gazdasági létalapjuktól megfosztott társadalmi rétegek politikai téren igyekeztek ellenállásukat érvényesíteni. Természetes. A baloldali erők politikai téren szálltak szembe velük. Ez is természetes. Később – mint szintén kézikönyvekből ismeretes – a politikai eszközöket felváltotta az önkény. Ez már nem természetes. A társadalmi szinten folyó politikai harcot felváltotta a személyek elleni megbélyegzés. Ez sem természetes. A magyar arisztokrácia feudális eredetű képződmény volt. Mint minden arisztokrácia. Ha birtokát korszerűsíti, és vagyona alapjainak biztosításában mind nagyobb szerepet kapnak a tőkés elemek, társadalmi szerepében, viselkedésében nem polgárosodott, mint egyes nyugati országok arisztokráciája. A polgári Magyarországon belül a konzerváló, feudális politikai és viselkedésrendszer megtartója maradt. Nemcsak az országgyűlés oszlott két házra, a felsőház megőrizve a született arisztokrácia politikai előkelőségét, de tudományos egyletek, társulatok díszelnökségének, gazdasági vállalkozások névsorának élére is egy-egy előkelő, arisztokrata név kívánkozott. Az 1945 utáni politikai harc feudalizmus-ellenességéhez szegődött a marxista történetírás is. Természetes. A történelemben feltártuk a nagybirtok politizálásának mindenkori osztályjellegét, a feudális kizsákmányolásban betöltött szerepét, a gazdálkodásban mutatott konzervatív voltát, s ezzel országunk visszamaradásában betöltött „funkcióját”. Túlkerülve a politikai harc fázisán és azon a politizálási perióduson, amikor a történetírás és politika viszonyában a direkt harci szolgálat követelménye határozta meg a történetírás irányait, mást is látnunk kell. Látni: az, hogy egy ország birtokszerkezete hogyan alakul, nem egyszerűen a régi birtokososztály megátalkodott, pozícióját védő magatartásán múlik. Sőt nem elsősorban azon. Hiszen minden ország minden uralkodó osztálya természetesen védi kiváltságait minden eszközzel, Nemcsak ma, de sok száz év óta mindig. Látni: egy ország világpiaci, világpolitikai elhelyezkedése erősebb konzerváló vagy előrehajtó erő, mint a belső társadalmi erők bármilyen feszítő ereje. Nemcsak ma, de sok száz év óta mindig. Látni: egy országban az uralmat gyakorló erő – politikában vagy akár csak a társasági életben is – szerves része a társadalmi és osztályszerkezet egészének. Mondhatja magát a hatalom „birtokos”-ának a propagandában, ha nem az a valóságban. A valóságos vezető erőt – hosszú távon – a társadalom valós belső termelési-gazdasági igényei „teszik” a társadalom fölé, s nem az nevezi ki oda magát. Nemcsak ma, de sok száz év óta mindig. Látni: a vezető funkció nem egyszerűen a hatalmon kívül állók sanyargatása, elnyomása, megsemmisítése, de egyben a társadalom termelésének, társadalmi életének üzemeltetése. Azon a szinten, amely szintet az ország világpolitikai elhelyezkedése, termelési-társadalmi ereje megkíván. S ezt a funkciót addig tölti be, míg ezek az erők tőle megkívánják. Sok száz év óta mindig.

1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. A nagybirtok ELSÜLLYEDT VILÁG KÁLLAY István A nagybirtok A nagybirtok múltjának megítélése a magyar történet egyik legátfogóbb kérdése. Hiszen a nagybirtok fennhatósága alá tartozott az ország területének és lakosságának többsége. Ahhoz, hogy a földesúr több száz birtokrészét, faluját, pusztáját össze tudja fogni, gondosan kiépített szervezetre volt szüksége. Ez a szervezet intézmények és emberek csoportja volt; működésének célja az uraság hasznának a növelése. Felépítését formális előírások csak kis részben szabályozták, mégis hierarchikusan felépített funkcionális rendszert alkotott. A nagybirtok: mezőgazdasági üzem A nagybirtok már Mohács előtt kialakította igazgatási rendszerét. Feladata volt az adószedés, az uradalom és a hozzá tartozó falvak irányítása és az igazságszolgáltatás. A – néha tartományi nagyságú – birtok központja egyegy vár volt, élén a várnaggyal. Neki alárendelve működött a fegyvereseket vezető tiszt, valamint az udvarbíró, a sáfár, a számvevő, a deák és a kulcsár. Az udvarbírófelügyelt a bírákra, a vámosra és a majorosra, az erdőőrökre, a gulyásokra, a csikósokra, a molnárokra és a kocsmárosokra. Amint a rendelkezésünkre álló néhány adatból is kitűnik, a Mohács előtti magyar nagybirtok szervezete fejlett volt; nyilvánvalóan megfelelt annak a célnak, amelyet létrehozói elvártak tőle. A birtokszervezetnek ez a felépítése csak a török által meg nem szállt nyugati területeken maradt fenn. A nagybirtokosok ide szorulva irányították tovább uradalmaikat. Itt jöttek létre azok a szervezeti és igazgatási formák is, amelyek a többi uradalomnak is példaképévé váltak. A németújvári uradalom például az egyre gyarapodó Batthyány birtokok központja lett. 1576-ban 66 helységet fogott össze, amelyek négy tartományra (sáfárságra) voltak felosztva. Élén az udvarbíróval, négy sáfár és a falusi bírák igazgatták az uradalmat és a falvakat. 1634 és 1648 között a németújvári udvartartás 220 személyből állott. A szalonaki uradalmat az udvarbíró (mindig nemes személy) kormányozta. Három kerület volt, élén egyegy sáfárral. Ők feleltek a robotmunkáért, az úrbéri szolgáltatások begyűjtéséért, a telepítésért, a rendért és a békéért. A falusi bírák minden szombaton a sáfárnál jelentkeztek a következő hétre szóló parancsok átvételére. A majorok személyzete a 17. század derekára a majorosispánból, a majorosnéból, a szolgálólányból, a juhászból, a pásztorból és a béresből állott. Az esztergomi főkáptalan birtokai két nagy (garamszentbenedeki és esztergomi) birtokkerületre oszlottak, élén a praefectussal és a mellérendelt udvarbíróval. A praefectusok – egy–három évi megbízással – rendszerint papok voltak. A főkáptalan évente két-három magas rangú személyt (commissariust) küldött a praefectus ellenőrzésére. A kapuvári uradalomban 1690-ben 50–100 Ft fizetéssel tiszttartó, számtartó, kasznár, kulcsár és sáfár működött. A birtokszervezet kialakításában fontos szerepet játszott a földrajzi széttagoltság. Egy földesúr birtoka általában szétszórtan fekvő, egyedi javakból tevődött össze. Kivételnek számított, ha a nagybirtok egy összefüggő területet fogott át, vagy egymás mellett fekvő uradalmakból állt. Ez a szétszórtság hozta magával, hogy nem annyira az ágazati vagy szakmai, hanem a területi munkamegosztásérvényesült. Az uradalmi határok sohasem követték a közigazgatásiakat: az Esterházy, Batthyány, Károlyi, Széchényi birtokok kerületi vagy tartományi határai inkább a földrajzi, éghajlati adottságokhoz, mint a megyehatárokhoz igazodtak. Birtokkormányzat Új időszak a 18. század eleje a magyar mezőgazdaság és nagybirtok történetében: megteremtette a gazdasága és jövedelmei iránt érdeklődő nagybirtokost és a racionális szervezetet. A birtokosok arra törekedtek, hogy birtokaik kormányzata egyre jobban igazodjék a piacra termelés, a majorsági gazdálkodás követelményeihez. A birtokkormányzatot nagyrészt a tulajdonos és a birtokokat vezető szervek irányítása mellett működő testületi szervek(családülés, tisztiszék, gazdasági bizottság) végezték. A nem egyéni tulajdonban lévő, hanem egy nemzetséghez tartozó birtokoknál döntő szerepe volt a magánigazgatás egyik különleges fajtájának, a családülésnek. Ezen a család felnőtt férfitagjai döntöttek a család közös ügyeiről. (Az első ismert családülést a Kállay család tartotta a 13. században.) 2 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A nagybirtok kormányzatának gerincét a fent említett uradalmi tisztek (tiszttartó, számvevő, számtartó, kasznár, sáfár, levéltárnok stb.) testülete, a tisztiszékalkotta. Az utolsó tisztiszéket 1943-ban tartották a csákvári gróf Esterházy uradalomban. Nemcsak a világi, hanem az egyházi, korona- és kamarai uradalmakban is működött. Mint testületi szerv bekerült a kora kapitalista részvénytársaságok szervezetébe is. A tisztiszék gyakran – rendszerint hetente – ülésezett. Elnöke a birtokos bizalmi embere: valamelyik főtiszt. Maga a birtokos csak ritkán jelent meg az üléseken, működését sem szabályozta. A tisztiszék hatásköre kiterjedt a birtokgazdálkodásra, a jogszolgáltatásra és bizonyos közigazgatási feladatokra. Legfontosabb feladata mégis a termelés üzemének a fenntartása volt. Nyilvántartotta a mezőgazdasági munkát, szervezte a munkaerőt, felügyelt az úrbéri szolgáltatások teljesítésére. Mint ilyen, a legközvetlenebb kapcsolatban állt a lakossággal, annak helyzetét nagymértékben befolyásolta. Az uradalmak gyakorlati, napi igazgatási ügyeivel, az uradalmi hivatalok felügyeletével, a jószágigazgatóság, jószágkormányzóságfoglalkozott. A legtöbb nagybirtokon a kormányzat legfőbb szerve volt. Élén az igazgató állt, tagjai a főtisztek közül kerültek ki, de jegyzők, írnokok, gyakornokok is voltak hozzá beosztva. A több uradalmat, birtokterületet is átfogni képes jószágigazgatóságok, kormányzóságok a 18. század közepétől kezdve jöttek létre. A 18. század első felétől megnövekedett a levéltáriránti érdeklődés. A családi-nemzetségi és uradalmi levéltárak hivatalszerűen a század közepétől kezdve működtek. A herceg Esterházy hitbizományon az 1750-es évektől, a gróf Károlyiaknál 1769-től, a gróf Csákyaknál az 1770-es évektől. A levéltár őrizte és rendezte az egyre növekvő családi és uradalmi iratanyagot, a levéltáros jegyzéket készített, adatokat szolgáltatott, iratokat szerelt, vezette a család genealógiáját. A levéltárnok ugyanakkor, mint uradalmi főtiszt, e feladatok mellett részt vett a birtokigazgatásban, a közigazgatásban, bíráskodásban, gazdálkodásban és a pénzügyletekben. A nagybirtokkormányzat legjobban szervezett és ellenőrzött ágazata a pénz- és a természetbeniek kezelése; legfontosabb szerve a számvevőség. Feladata az uradalmi számadók, számtartók által készített félévi és évi számadások felülvizsgálata. Alapelvként szolgált, hogy minden számadást kétszer kellett revideálni. A számadásokkal kapcsolatban a számvevőség észrevételeket tett, megállapította a hiányokat és azok megfizetésére kötelezte a számtartó tiszteket. A beszedett pénzjövedelmek, az eladott termények, állatok ára, a bérleti díjak, a kamatok az uradalmi pénztárakbakerültek. Ezek folyósították a tisztek, alkalmazottak készpénzjárandóságát, fizettek ki készpénzt urasági, tisztiszéki utalványozásra. Legjelentősebb a kismartoni főpénztár, amely 1759-től kezdve évente mérleget készített herceg Esterházy készpénzbevételeiről és kiadásairól. 1759–1769 között pl. 5 463 773 Ft bevétele és 5 354 918 Ft kiadása volt. A mérlegekből kitűnik, hogy a nagyurak közjogi méltóságaik kiadásait nagyrészt a saját pénztárukból fedezték. Herceg Esterházy Pál Antal 1755 első félévében pl. 53 577 Ft-ot fordított a spanyol követség, Miklós herceg 1763-ban 30 000 Ft-ot a frankfurti nagykövetség költségeire. A „konvenciók” között számolták el Haydn és a zenészek évi 10-12 000 Ft-os járandóságát. Birtokgazdálkodás A birtokkormányzat három fő – birtokgazdálkodási, közigazgatási és jogszolgáltatási – funkciója közül a legnagyobb figyelmet a birtokkormányzat természetesen az elsőre fordította. Működésének fő célja, eredményességének mércéje a nagybirtok gazdálkodásának jó megszervezése volt. Ez az üzemszervezést és fenntartást, az úrbéri szolgáltatások és a munkaerő szervezését, a szántóföldi munkák, a növénytermesztés, állattenyésztés és a haszonvételek, ipari üzemek irányítását jelentette. A birtokokhoz nagyszámú épület, mindenekelőtt maga a kastély és melléképületei, a tiszti és alkalmazotti lakóépületek, gazdasági épületek, sör- és pálinkafőzőház, a falvakban házak, malmok, kocsmák, vendégfogadók, téglaégetők tartoztak. Mindezek fenntartása, újak építése a birtokkormányzat feladata volt. Gyorsan és pontosan építkeztek, egy kastély egy-két év alatt felépült. A rossz munkát nem vették át, illetve a kőműves egy fillért sem kapott érte. Az uradalmak több száz főnyi robotosánaka munkabeosztása nagy szervezettséget és tervszerűséget követelt. A robotról az uradalmi hivatalok a falusi bírák közreműködésével nyilvántartást, vezettek. A robotcédulákat a bíró, mindig az uradalom bizalmi embere, tartotta nyilván és számolt el velük negyedévenként. Különösen a 19. század elejétől fokozott erővel jelentkezett a munkaerőhiány. A birtokkormányzat erőfeszítéseket tett ennek enyhítésére. Az aratás, cséplés, nyomtatás zömét továbbra is az uradalmi alkalmazottak végezték, de egyre inkább részes szerződés alapján.


A haszonvételek közül a legtöbb bevételt a bormérés, a kocsmáltatás hozta. Nagy jelentősége volt, hogy a tizedborokat időben beszedjék, a bort alacsony áron vegyék. A saját termésű, vásárolt vagy úrbéri szolgáltatásként kapott borokat az ár megjelölésével adták át az uradalmi kocsmáknak. Az uradalmi bormérési kiváltságot megsértők, akik az engedélyezett időn kívül mérték a borukat, büntetést fizettek. A haszonvételekből vagy ezekhez kapcsolódva számos ipari üzem – vashámor, papírgyár, fűrészmalom stb. – fejlődött ki, amelyek felügyelete a birtokvezetés feladata volt. Tisztiszéki ülésen említik először (1746-ban) a Komárom megyei Zsemle (Vértessomló) határában talált kőszenet. Közigazgatás A nagybirtok a feudális földtulajdonnal járó politikai hatalmától fogva arra törekedett, hogy minél nagyobb közigazgatási feladatkört szerezzen meg magának. Területén, a megyei szervek mellett vagy azok rovására,közigazgatási tevékenységet fejtett ki. Az uradalmi hivatalok üléseinek napirendjén állandóan szerepeltek a hadiadóval, a katonaállítással, a beszállásolással, utak, hidak fenntartásával, a falusi önkormányzattal, a telepítéssel, az építésüggyel, céhüggyel, kereskedelemüggyel, a tűzvédelemmel, egészségüggyel, árvaüggyel, vallásüggyel, földméréssel és a telekkönyvvel kapcsolatos ügyek. A nagybirtoknak jelentős érdekei fűződtek ahhoz, hogy tájékozott legyen az ország és a megye dolgairól.A herceg Esterházy és a gróf Károlyi birtokok tisztjei az országgyűlés munkáját is figyelemmel kísérték. Nagy gondot fordítottak a megyegyűléseken való részvételre,elsősorban az adókivetés miatt. Az uradalmakra a megyegyűléseken egy összegben kivetett állami és megyei adót a tisztiszék bontotta le a községekre. Az adókivetés alapjául szolgáló összeírás az uradalmi tisztek közreműködésével készült, az adót a nagyobb uradalmakban a tisztek szedték be. A hátralékot nem a megyének, hanem az uradalmi vezetésnek jelentették („Az én alattvalóimat a szolgabíró ne nyomorgassa” – mondta gróf Zichy). A beszedett adót egy összegben fizették be a megyei pénztárba. A vallásüggyel való foglalkozás egyrészt a földesúr kegyúri jogából következett, másrészt közigazgatási feladat volt. A kérdés jelentőségét mutatja, hogy 1760-ban gróf Károlyi Antal „minden religiót érintő dolgokat” magának tartott fenn. Ez magában foglalta az egyházi személyek kinevezésével, ellátásával, egyházi épületek, intézmények, iskolák fenntartásával, az egyházi pénzkezeléssel, alapítványokkal kapcsolatos ügyeket. Több nagybirtok saját kórházat tartott fenn. Jogszolgáltatás A nagybirtok már a középkortól kezdve magára vállalta, hogy az ország lakosságának túlnyomó többsége számára jogszolgáltatási tevékenységet fejtsen ki. Amint a Hármaskönyv az isteni és az emberi jogokra hivatkozva kimondta, az úriszéktartás a földesúrnak nemcsak joga, hanem kötelessége is volt. Az elégtételadás elmulasztásáért a vármegye büntetésben marasztalhatta el az uraságot. Az úriszék előtt szereplő ügyeknek csak mintegy tizedrészében állt a földesúr mint felsőbbség (magistratus) a saját „alattvalóival”, a jobbágyokkal, zsellérekkel szemben. A magistratualis ügyek közé tartoztak a különböző úrbéri ügyek, perek, a szolgáltatások megtagadása vagy elhanyagolása, az úrbéri kártételek, a tilalmak áthágása, a haszonvétel-monopólium megsértése és a paraszti megmozdulások (tumultus). Az úriszék gyakorlatára a 18– 19. században az ítéletek viszonylagos enyhülése a jellemző. Az állatlopás, a paráznaság, a házasságtörés korábban minden esetben halálbüntetést vont maga után. A feudális társadalom kötelékeinek fellazulásával azonban ezért már „csak” tömlöc, áristom, korbács járt. Az úriszék előtti esetek számát tekintve a magánjogi természetűek álltak az első helyen. Egyre gyakrabban tűntek fel néha zsellér státusban lévő jómódú, a telkes jobbágyokat is messze meghaladó vagyonállaggal bíró kereskedők, iparosok. Mindez arra utal, hogy az úriszék csak kis részben szolgálta az elnyomást, nagyobb részben inkább a járásbíróság szerepét töltötte be.

2. Képek






1. Fõúri vadászat, 1897 SARLÓS Béla Főúri vadászat, 1897 1897-ben báró Bánffy Dezső volt Magyarország miniszterelnöke, báró Bánffy János pedig Szilágynagyfalu földesura. Báró Bánffy János sem volt kevésbé erőszakos, mint a „dobokai basaként” emlegetett miniszterelnökrokona, csak éppen provinciális módon rabiátus, a verekedéstől, sőt a parasztokra lövöldözéstől sem idegenkedő falusi változata volt a Bánffyaknak. Történt aztán 1897. január 5-én, hogy „báró Bánffy János szilágynagyfalui lakos Nagy M. Bálint szilágynagyfalui lakost vadászat közben szőlőjében vétkes gondatlanságból meglővén, nevezett a lövés által szenvedett sérülés következtében másnap reggel meghalt”. Az idézet a zilahi törvényszék 3272/1897. számú ítéletének indokolásából való. Ezt az ítéletet azonban nem báró Bánffy János ellen hozták. Mert őellene a gondatlanságból elkövetett emberölés miatt nem indult bűnvádi eljárás; hogyan is indulhatott volna a miniszterelnök rokona ellen? Az ítéletet abban a bűnügyben szövegezték meg és hirdették ki 1897. augusztus 3-án, amely Szabó Gy. János és 24 társa, szilágynagyfalui lakosok ellenindult meg „a büntető törvénykönyv 175. §-a szerinti magánosok elleni erőszak báró Bánffy János sérelmére elkövetett kísérlete miatt”. Ami az ítélet indokolásában foglalt tényállásból, s annak egyes következtetéseiből a továbbiakban kiderül, olyan mint egy hivatalos nyelven fogalmazott népballada. Szilágynagyfalu parasztjai nem nyugodtak bele olyan könnyen Nagy M. Bálint agyonlövésébe. Meg voltak győződve arról, hogy a földesúr nem gondatlanságból, hanem szándékosan lőtte le Nagy M. Bálintot. (A mai történész sem tudja természetesen eldönteni: nem volt-e igazuk?) Ezért „hozzátartozóinak siránkozása és jajgatása folytán a községi lakosok báró Bánffy János ellen – akire több községi lakos, jogtalan bántalmazása miatt különben is haragudott – nagy ingerültségbe jöttek, s midőn a halottas háznál szóba került, hogy a báróra kellene menni, az elhaltnak édesanyja, aki szintén abban a hiszemben volt, hogy fiát szándékosan lőtte meg báró Bánffy János, elkeseredésében azt mondta a jelenlevőknek: »menjetek s verjétek félre a harangot a báróra«.”A halottas háznál jelen volt Szabó B. András és Torkos I. Ferenc, akik elmentek a „községi főbíróhoz és követelték tőle, hogy veresse félre a harangokat”. A bíró azonban ekkor már tudta, hogy miért akarják félreveretni a harangokat és, nem teljesítette a falubeliek kívánságát. Erre négy parasztember a református lelkészhez ment, s kérték tőle a templom kulcsát, most már hatósági engedély nélkül akarván félreverni a harangokat. A lelkész azonban – tartva a Bánffyaktól – megtagadta a templomkulcs kiadását. A négy parasztember tovább már nem kísérletezett a harangok félreverésével, hanem hazament. Egri Bálint, ugyancsak szilágynagyfalui paraszt viszont „többek társaságában” a templomhoz ment és „a templom ajtaját a tolózár félretolásával kinyitván, Kálló György, Nagy István, Egri Bálint és Nagy György felmentek a toronyba, s mindegyikők a harangokat félreverte. A harang félreverésére a községi lakosok, miután sejtették annak okát, pillanatszerűleg összefutottak a templom és a községháza előtti térre, s anélkül, hogy előzőleg megállapodás jött volna köztük létre, nagy tömegben, folytonosan kiabálva »megyünk a báróra, meg kell ölni a bárót« a báró Bánffy János kastélyához mentek, s annak udvarán akartak betörni, s mivel a kerítés ajtaját s a kapukat bezárva találták s ezeket fegyveres csendőrök őrizték, a kastélyt védelmező házbeliek és a csendőrök felé göröngyöket és köveket dobáltak, s a cselédháznak több ablakát betörték, s a kerítést is egy helyen megrongálták.” Rendkívül figyelemreméltó, hogy a csoportosulás tagjait nem félemlítette meg a fegyveres csendőrök jelenléte. Vagyis a báró elleni felháborodás igen nagy volt. A felháborodás és az elszántság nagysága aztán újabb tragédiához vezetett, mert a vádlottak, „a kiabálással és a dobálással mindaddig fel nem hagytak, míg a bárói lak udvarán levő Antal Károly csendőr őrmester, kit egy kődobás az arcán ért, lőfegyverét használta, s a tömeg közé lővén, az ott levő Somogyi L. Györgynét lelőtte, a tömeg ezt látva megijedt és szétoszlott”. A csendőrök tehát nem azért voltak a kastély udvarán, hogy báró Bánffy Jánost őrizetbe vegyék s az emberölés miatt a nyomozó hatóságnak átadják, hanem egyedül és kizárólag a báró védelmére rendelte ki őket a közigazgatási hatóság,nyilván az alispán, aki jól ismerte a báró és a szilágyfalui nép közötti rendkívül rossz viszonyt. S rendkívül jellemző a Bánffy-korszakra, hogy a csendőr őrmester egy kődobás miatt azonnal a tömeg közé lőtt, s előtte még csak fel sem szólította távozásra a tömeget. A kettős véres tragédia nem maradt hatás nélkül a bíróság tagjaira. Olyan ítéletet hoztak, amely a Bánffykorszakban – amikor a bíróságok nagy része a Bánffy-féle politika szolgálatában az erőszakos törvénytelenségek terére tévedt – szinte példa nélküli. Különösen felháboríthatta a bírákat, hogy az ügyész a magánosok elleni erőszak kísérletére történő felbujtás miatt özv. Nagy Györgyné – a báró által vadászat közben lelőtt Nagy, M. Bálint édesanyja – ellen is vádat emelt.


A bíróság bűnösnek mondotta ki a csoport felismert 25 tagját magánosok elleni erőszak bűntettének kísérletében, s a rendkívüli enyhítést lehetővé tevő 92. § alkalmazásával börtön helyett fejenként három-három napi fogházra ítélte őket. Ennél enyhébb ítéletet gyakorlatilag nem hozhatott.A fogházbüntetésnek minimuma 1 nap volt, ezt alig haladta meg a kiszabott 3 nap. A bíróság teljesen korrekt módon megmagyarázta, hogy a törvény szerint azokat is el kellett ítélnie, akik semmiféle erőszakoskodásban, kődobálásban nem vettek részt, mert a bűnösség megállapításához nem szükséges, hogy a csoport minden egyes tagja „az erőszakoskodásban tényleg közreműködött légyen, hanem tettes az is, ki a csoportban részt vesz”. Ez a magyarázat pontosan megfelelt a büntetőtörvénykönyv 175. §-a szövegének, de magyarázkodó jellegű volt: a bíróság nem szívesen ítélte el a vádlottakat,shogy mennyire nem, azt a fogházbüntetés alacsony voltát megindokoló ítéletrész bizonyítja. A bíróság nyomatékos enyhítő körülményként tekintettel volt „a panaszos báró Bánffy Jánosnak a községi lakosokkal szemben tanúsított kihívó magaviseletére, mostoha bánásmódjára, mely miatt a községnek csaknem minden lakosa ellenszenvvel viseltetik iránta, s azon körülményre, hogy a megkísérlett erőszakoskodást a panaszos, báró Bánffy János azon tette idézte elő, hogy Nagy M. Bálintot gondatlanságból meglőtte”. Rendkívül érdekes, s a kor jogszolgáltatását ismerve egyedülállónak tekinthető az özv. Nagy Györgyné felmentését indokoló ítélet bekezdése: „Özvegy Nagy Györgyné vádlottnak azon cselekménye, hogy felhívta és biztatta a halottas háznál jelenlevőket, hogy verjék félre a harangokat s menjenek a báróra, a Btk. 175. §-ába ütköző magánosok elleni erőszak bűntettének a felhívottak [ti. az elítélt vádlottak] által elkövetett, a Btk. 65. §-a alá eső kísérletének a Btk. 69. § 1. pontja szerinti bűnrészességét [ti. felbujtást] állapítja meg, azonban ezen cselekménye neki be nem számítható, mert ő a fiának, a panaszos [ti. báró Bánffy János] által meglőtt Nagy M. Bálint elhalálozása miatti bánatában olyan nagyfokú izgatottságba jött, hogy mint egy őrült szaladgált ide-oda, s így az, mit ilyen állapotában tett, s amit kiabált – az ő szabad elhatározásából jövőnek nem tekinthető, s elfogadható volt ama állítása, hogy ő nem tudta, mit cselekedett, miért is nevezett vádlottat a büntetés alól a Btk. 76. §-a alapján felmenteni kellett.” Az 1897-ben már közel húsz éve hatályban levő Btk. (Csemegi-kódex) 76. §-a öntudatlan állapot vagy olyan elmebetegség esetén állapított meg büntetlenséget, amely miatt a vádlott nem rendelkezett akaratának szabad elhatározási képességével. Az ekkor még hatályban nem volt, de már törvényerőre emelkedett bűnvádi perrendtartás (1896: XXXIII. tc.) és a teljesen egységes bírói gyakorlat ugyan nem mondotta ki kötelező erővel, hogy a Btk. 76. §-a alkalmazásánál elengedhetetlen az orvos szakértő igénybevétele, de már évtizedek óta törvényszéki orvos szakértőt alkalmaztak a bíróságok minden olyan esetben, amikor a vádlott esetleges elmebajának fennállása vagy fenn nem állása képezte a büntethetőség előfeltételét. Ez természetes is volt, hiszen a bíróság nem rendelkezett olyan szakértelemmel, amelynek birtokában az elmebaj létezését vagy hiányát meg tudta volna állapítani. A zilahi törvényszékazonban nem alkalmazott orvos szakértőt, hanem elhitte özv. Nagy Györgynének, hogy fiának a báró általi megölése miatt átmenetileg olyan elmebajos állapotba került, hogy nem tudta, mit tesz. Példátlan eset a modern magyar jogszolgáltatás történetében! De hát a bíróságnak nyilvánvalóan sok volt, hogy báró Bánffy János ellen garázdálkodása és gyilkolása miatt még csak bűnvádi eljárás sem indult, hanem ellenkezőleg, személye különleges csendőri védelemben részesült. Elítélte ugyan minimális büntetésre a bárói kerítés és udvar ellen támadó, s végső soron a báró személye ellen támadni kívánó parasztokat, mert a törvény szerint el kellett ítélnie, de hogy már a báró által lelőtt Nagy M. Bálint édesanyját is elítélje, az végképp ellenkezett lelkiismeretével.Ez a helyzet, mármint a vadászat halálos áldozatának édesanyja, özv. Nagy Györgyé elleni vádemelés annyira égbekiáltó volt, hogy az ítéletnek ezt a felmentő részét mind a debreceni ítélőtábla, mind a Kúria helybenhagyta, holott mind a két felsőbíróság nagyon jól tudta: az orvos szakértő mellőzése özv. Nagy Györgyé esetében teljesen egyedülálló és a bírói gyakorlattal ellentétes volt. De azzal is tisztában voltak, hogy átmeneti, néhány óráig tartó elmebaj nem létezik, s hogy az esetleges tudatzavar alapján, beszámíthatóság hiányában nem lehet felmentő ítéletet hozni, mert a Btk. a tudatzavart nem tekintette beszámíthatóságot kizáró oknak. De a többi vádlottal szemben sem a debreceni ítélőtábla,sem a Kúria nem volt ilyen elnéző. Mégiscsak hallatlan eset, hogy a falubeli parasztok egy bárói kastélyt megtámadni merészeljenek, s még hallatlanabb, hogy az elsőfokú bíróság enyhítő körülménynek tekintse, miszerint a „panaszos báró Bánffy Jánosnak a községi lakosokkal szemben tanúsított kihívó magaviselete, mostoha bánásmódja miatt a községnek csaknem minden lakosa ellenszenvvel viseltetik iránta”, s ez egyik előidézője volt a magánosok elleni erőszak kísérletének. A parasztok sem a bántalmazások, sem a kihívó magaviselet és a mostoha bánásmód miatt nem háborodhatnak fel! – gondolta mindkét felsőbíróság, s ezért a debreceni ítélőtábla a „báró Bánffy János és a községi lakosok közötti viszonyra vonatkozó, s a jelen eljárás keretébe nem tartozó megállapításnak s arra helytelenül alapít enyhítő körülménynek mellőzésével” az egyes vádlottak 3 napi fogházbüntetését 14 napi fogházbüntetésre emelte fel. A Kúria a büntetéseknek e felemelését „indokainál fogva” helybenhagyta. Nem hallgathatjuk el, hogy az ilyen vagy ehhez hasonló ítélet a századforduló idején már ritka volt. A bíróságok zöme ekkor már behódolt a Bánffy-kormány erőszakos, soviniszta, a paraszt- és munkásmozgalmat gátlás nélkül 10 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

üldöző politikájának. Ezekben az években ítélték el teljesen alaptalanul, koncepciós jellegű perben Várkonyi Istvánt, a Független Szocialista Párt vezetőjét, s az a liberalizmus, melyet az 1880-as években még gyakran tapasztalhattunk a bíróságok részéről, a század végére már semmivé foszlott.

2. Képek



1. Katonatiszti becsület és párbaj DEÁK István Katonatiszti becsület és párbaj A századforduló évében, 1900. július 1-jén, Augustin Weigel, a 22. császári és királyi (más néven: közös) gyalogezred hadnagya egy bajtársával együtt felkereste Zára (ma: Zadar) dalmát város egyik jó nevű nyilvánosházát, hogy kellemes körülmények között fejezze be italozással töltött estéjét. A pásztoróra létre is jött, ám a zárai katonai parancsnokságnak a közös hadügyminiszterhez Bécsbe felküldött iratai tanúsága szerint Weigel hadnagy a pásztoróra előtt vitába keveredett Cirillo Cristo helybeli lakossal, aki magának követelte a hadnagy által kibérelt szobát. Később, miközben hadnagyunk az örömház szalonjában bajtársára várakozott, az olasz vendég durva szavakkal nekitámadt és megfenyegette. A hadnagy erre előírásszerűen a kardjához kapott, hogy véres erőszakkal vessen véget az őt és az egész osztrák–magyar hadsereget illető szitoközönnek: a kardrántásban, azonban megakadályozták az összesereglett vendégek és örömlányok, akik lefogták a kezét. Nem járt jobban az időközben újra előbukkant hadnagytársa sem, úgyhogy a két tiszt végül szégyenteljesen távozott. A kijózanodott Weigel hadnagy pontosan tudta, hogy bajban van, és hogy valamiképpen muszáj elégtételt szereznie. Ellenfele nem számított úriembernek, azaz nem volt párbajképes (satisfaktionsfähig). Így hát a következő vasárnap a templom előtt megvárta Cirillo Cristot és kutyakorbáccsal arcul ütötte. Ezzel azonban az incidens még nem ért véget Weigel hadnagy és bajtársa szamara; az ezred becsületügyi választmánya ugyanis vizsgálatot indított ellenük. Az összehívott ezredgyűlés szavazással elrendelte a becsületügyi eljárást, majd a hadosztály becsületügyi tanácsának (Ehrenrat) döntése alapján a Hadügyminisztérium Weigelt megfosztotta rangjától. Bajtársát figyelmeztetésben részesítették. A becsületügyi tanács döntésének indoklása jól jellemzi a kor s a hadsereg szellemét. Weigelnek legfőbb bűnéül nem azt rótták fel, hogy leitta magát, vagy hogy nyilvánosházban járt, és az utcán verekedett, hanem azt, hogy Cirillo Cristo gyalázkodásának nem vetett véget a kardjával. A hadsereg szempontjából Weigel hadnagy szorongatott helyzete a nyilvánosházban kimerítette a jogos becsületvédelem (Ehrennotwehr) ismérvét. Becsülete végső veszélyben forgott, s ezért kötelessége lett volna mindent megtenni annak megmentéséért. A becsületügyi szabályzat azonban azt is kimondta, hogy a tiszt csak olyan mértékben használhatja fegyverét, ami biztosítja a fenti cél elérését: vagyis Weigelnek nem lett volna szabad megölnie vagy súlyosan megsebesítenie az ellenfelét. Weigel azonban semmit sem tett, ezért elvesztette a becsületét (Verlust der Standesehre), s így nem maradhatott a tisztikarban. Bajtársának, Bonkowski hadnagynak azt vetették a szemére, hogy nem sietett Weigel segítségére, s ezzel „veszélyeztette saját becsületét”. Másik példánk annak a tüzér főhadnagynak az esete, aki egy este bajtársai társaságában elkártyázta az üteg tisztjeinek különleges alkalmakra tartogatott közös vagyonát, összesen harmincegynéhány koronát. Bár a főhadnagy másnap reggel azonnal útnak indult, hogy saját tekintélyes takarékbetétjéből megtérítse az elvesztett összeget, ezzel nem nyerte el az ütegparancsnok bocsánatát. Ellenkezőleg, a parancsnok félreérthetetlenül éreztette, hogyan kell a főhadnagynak az önmaga és az üteg becsületén esett csorbát kiköszörülnie. A főhadnagy még aznap főbe lőtte magát. Becsületügy Az osztrák–magyar hadsereg tisztjeinek magatartását a korszak valamennyi hadseregében ismert becsületügyi kódex és a szolgálati szabályzat szabta meg. Az előírások történelmi példák tömegéből álltak össze, anélkül azonban, hogy egyértelműen megmondták volna, mi is a kötelessége a katonatisztnek önmagával, csapattestével, a hadsereg egészével és az uralkodójával szemben. A sokszor megfogalmazott, de soha végérvényesen nem rendszerezett becsületügyi szabályzat mégis nagyobb befolyást gyakorolt a tisztek életmódjára, mint vallásuknak és államuknak törvényei, a szokásjog, vagy a családi és nemzetiségi hagyományok. A becsületügyi szabályzat béklyó volt, amely a tisztet szabadságában korlátozta, de ugyanez a szabályzat emelte a tisztet társadalmi rangban és önérzetében a polgári társadalom fölé. Egy korabeli kézikönyv szavai szerint: „A katonai becsületről vallott szigorú felfogás az, mely a tisztikart összességében nemesíti és a lovagiasság legnemesebb értelmét ráruházza.” A becsületügyi szabályzat a tiszti becsületet fontosabbnak mondotta a tiszt egyéni boldogulásánál, karrierjénél, sőt életénél. A becsület megvédésének joga és kötelezettsége a tisztet olyan különleges embertípussá emelte, aki – legfőbb hadurához hasonlóan – sok tekintetben az állam törvényei felett áll. A katonai írók szerint minden állampolgárnak joga és kötelessége, hogy megoltalmazza a vagyonát, valamint önmaga és családja életét. A tisztnek ezen felül joga és kötelessége az is, hogy megoltalmazza becsületét. A tisztet ért sértés nemcsak őt 13 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

érintette, hanem a hadsereg egészét, sőt magát az uralkodót is. Így a tiszt megsértése tulajdonképpen felségsértés volt, s nyilvánvalóan nem maradhatott megtorlatlanul. Párbajképesség A becsület megvédésének legfőbb eszköze a pontos előírások szerint lefolytatott lovagi párbaj volt. Valószínű, hogy a polgári liberalizmus korában, vagyis kb. 1815 és 1914 között több párbajt vívtak Európában, mint az előző korokban együttvéve. Elméletileg párbajképes volt mindenki, aki közönséges bűnténnyel, „piszkos” adósságokkal, gyávasággal (például párbaj elől való kitéréssel) nem veszítette el a becsületét. A valóságban persze csak bizonyos „emelkedett” társadalmi osztályok minősültek párbajképesnek. A becsület fogalma valószínűleg magával a társadalommal egyidős: a régi germán törzsek éppoly jól ismerték, mint a rómaiak, vagy a középkor népei. A középkori költők, jogászok és egyházférfiak a „lovag” személyét felmagasztosították, hiszen a lovag keresztényi és nemesemberi kötelességét teljesítette akkor, amikor hűséggel szolgálta urát, védte egyházát. A 19. század katonatiszti kara szinte betűről betűre átvette e középkori ideálokat és igyekezett őket a modern világban is érvényesíteni. A középkor keresztény katonája, a „Mikes christianus” a kardját forgatva tartozott gyakorolni a hűség, a becsület, a szolgálat, az igazságosság, a bátorság és a mértékletesség erényeit. Ezért lett a kard a modern kor katonatisztjeinek is egyetlen igazán lovagias, a tiszti hivatáshoz méltó fegyvere. A 19. század hadseregeinek tisztikara mindenütt polgárosodásnak indult. A tisztikar polgárosodása azonban nem hozta meg a tiszti hivatás demokratizálódását, sőt a középiskolai előképzés megkövetelése fokozatosan elzárta a tiszti karrier útját a közemberek, a közkatonák előtt, akik a régi világban aránylag könnyebben jutottak tiszti ranghoz. Az általános hadkötelezettség bevezetése (a Monarchiában 1868-ban) megnyitotta a tartalékos, nem hivatásos tiszti karrier útját a középiskolai végzettséggel bíró civilek előtt. A tiszti becsületügyi szabályzat most már a tartalékos tisztekre is vonatkozott, mégpedig nemcsak katonai szolgálatuk idején, hanem a civil életben is. Így aztán a tartalékos tiszt egyszerre tartozott engedelmeskedni a polgári büntetőtörvénykönyv előírásainak és a tiszti becsületügyi kódexnek. A kettő pedig – a sértés azonnali megtorlása, valamint a párbaj kérdésében – homlokegyenest ellentétben állt egymással. A modern állam, ahol csak tehette, erőszakkal vetett véget az alacsonyabb néposztályok körében dívó önbíráskodásnak. A paraszttársadalmak maguk is kifejlesztették a becsület fogalmát, és íratlan szabályok szerint, a maguk módján gyakorolták a becsület megvédését. A 19. és 20. században az ilyesfajta paraszti önbíráskodás csak ott folytatódott, ahol az államhatalom tehetetlennek bizonyult vele szemben, például Szicíliában. Az úri osztály esetében ugyanakkor az államhatalom kétféle, egymásnak ellentmondó álláspontra helyezkedett, valósággal kétféle etikát alkalmazott, amikor egyrészt tiltotta, másrészt tűrte, sőt néha megkövetelte az önbíráskodást. Ez különösen vonatkozott az abszolút igényű közép- és kelet-európai monarchiákra, ahol az uralkodó, mint államfő, rossz szemmel nézte, ha a katonatisztek és az úriemberek általában öldöklik egymást, ahelyett, hogy az államhatalom képviselőihez fordulnának jogorvoslatért. Viszont az uralkodó maga is arisztokrata és katona – a birodalom első arisztokratája és első katonája – volt, s ezért nem szívesen fosztotta meg a vezető osztályokat különleges jogaiktól és kötelezettségeiktől. Így történhetett, hogy a Habsburg monarchiában már Mária Terézia és II. József is gyilkosságnak minősítette a párbajban elkövetett emberölést, ugyanakkor viszont a gyakorlatban egyik uralkodó sem üldözte a párbajt. A 19. század törvényhozása megerősítette a II. József-féle, 1787-ből keltezett tilalmat, már csak azért is, mert a liberális szellemű törvényhozók ellenséges szemmel nézték a katonatisztek és a nemesek életmódját. De a nemesség soraiból származó, vagy oda igyekvő törvényhozók a nemesi ideálokkal mégsem fordultak szembe, sőt legtöbbjük – tartalékos katonatiszti minőségében – maga sem riadt vissza a párbajozástól. Pedig ekkor már nemcsak a polgári büntetőtörvénykönyv (Magyarországon az 1878. évi V. törvénycikk) tiltotta a párbajozást és az abban való segédletet, hanem a katonai büntetőtörvény is. A valóságban, különböző mentőkörülményekre hivatkozva, a párbajban résztvevőket nem büntették, vagy csak rövid ideig tartó és nem megalázó államfogházbüntetéssel sújtották. A katolikus egyház, a szabadkőművesség, a szociáldemokrácia egyaránt ellenezte a párbajt, de eltűrte, hogy hívei párbajozzanak. Mindennek az okait lehetetlen néhány sorban elemezni, de biztos, hogy szerepet játszott benne a feudális világból fennmaradt diffúziós hagyomány, amely minden csoportra különleges jogokat és kötelezettségeket ruházott, valamint az a felfogás, hogy a privilegizált rétegek természetes joga, hogy megkülönböztessék magukat a többi néprétegtől. A párbaj Az újkor párbajai korántsem voltak jelképesek. Hubert Mader megállapította, hogy az általa vizsgált ötven neves osztrák katonatiszti párbaj 28 százaléka végződött halállal. Néhány esetben mindkét fél a porondon maradt. A katonatiszt a párbajt gyakorlatilag nem kerülhette el, mert az a tiszt – akár hivatásos, akár tartalékos – 14 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

, aki vonakodott sértés esetén kihívni ellenfelét, vagy aki vonakodott elfogadni egy „jogos” kihívást, a becsületügyi eljárás során könnyen elveszthette a rangját. Így a párbajozás kenyérkérdéssé vált. Minthogy az osztrák–magyar hadsereg nem ismerte sem a nemzetiségi, sem a vallási megkülönböztetést, a párbajkötelezettség egyes, eladdig nem privilegizált népcsoportoknak – elsősorban a zsidóknak – előnyére szolgált. Az antiszemita szervezeteknek gyakran meggyűlt a baja a hadsereggel. A 19. század végén egyes antiszemita osztrák–német egyetemi és szabadfoglalkozású szövetségek határozatban mondták ki, hogy zsidóval nem párbajoznak, mert a zsidó nem párbajképes. De az antiszemita egyetemi hallgató, orvos vagy ügyvéd, amennyiben tartalékos tiszt volt, a tiszti rangját veszélyeztette, ha visszautasította egy zsidó kihívását. Az ilyesfajta, a hadsereg által kikényszerített keresztény–zsidó párbaj nem ment ritkaságszámba, ami nem csoda, ha meggondoljuk, hogy 1900 körül az osztrák–magyar hadsereg tartalékos tisztikarának kb. 18%-a zsidó vallású volt. (Tehát Szabó István Redl ezredes című filmjének számos történeti képtelensége közül az egyik az, amelyben Schramm hadnagy azzal a kifogással utasítja vissza a zsidó ezredorvos kihívását, hogy egy zsidó tiszt nem párbajképes. Valójában az ilyesfajta összetűzésben mindkét felet a legszigorúbb párbajkötelezettség terhelte.) A lovagias eljárás rendkívül bonyolult előkészületek után, szigorúan megszabott keretek között ment végbe, kezdve a névjegyek kicserélésével, folytatva a két-két kijelölt párbajsegéd ünnepélyes tárgyalásával, esetleg a becsületügyi választmány, sőt a becsületbíróság bevonásával, s végül a párbajjal. Párbajozni lehetett párbajtőrrel, karddal vagy pisztollyal, s mindén egyes fegyvernem használatán belül sokféle módon. A szúrás nélküli kardpárbajt általában egyszerű sértések esetében választották, a kardpárbaj és a pisztolypárbaj veszélyesebb formáit a gyalázás általi másodfokú és a tettleges bántalmazás általi Harmadfokú sértés esetében. Rendkívül veszélyesnek minősült az a pisztolypárbaj, amelyben a felek egymás felé „nyomultak előre” (Avance) és így tüzeltek. Végül is a két felet, ha még éltek, csupán húsz lépés választotta el egymástól. A párbajszabályok megsértése a párbajozót közönséges bűnözővé alacsonyította le, ezért a katonatisztek és más potenciális párbajozók gondosan tanulmányozták a párbajozás olyan bibliáit, mint Bolgár Ferenc „Párbalyszabályai” (!), Clair Vilmos „Párbaj-codex”-e, vagy De Sgardelli Caesar „Párbaj zsebkódex”-e, hogy csak néhány magyar nyelvű kiadványt említsünk. Mai szemmel nézve elképesztő, hogy mi minden szolgálhatott alapul egy „lovagias ügyhöz”. Elég volt a legkisebb udvariatlanság egy tiszttel vagy női hozzátartozójával szemben, egy „szemtelen, kihívó tekintet”, egy véletlen összeütközésből származó szóváltás a tömött villamoson, a hadsereg becsmérlése egy tiszt jelenlétében, s a felek máris névjegyet cseréltek. Párbajoztak erdei tisztásokon ugyanúgy, mint a kaszárnyák lovardáiban, vagy a sportegyesületek vívótermeiben. A gyalázkodás azonnali, helyben való megtorlására ritkábban került sor, már csak azért is, mert a korabeli újságok és politikusok az ilyesmit a „békés és védtelen polgárokkal” szembeni „tiszti önkény brutális megnyilatkozásának” nevezték. A tiszt tehát kétszer is meggondolta, mielőtt nyilvános helyen a kardjához nyúlt. A Monarchia tisztikarának becsületügyi szabályzata nem akadályozott meg egyes tiszteket abban, hogy csaljanak, lopjanak, erőszakoskodjanak, sőt hogy pénzért a saját hadseregük ellen kémkedjenek, mégis úgy tűnik, hogy a hadsereg tisztikarában kisebb volt a korrupció, mint ez a nagy hatalmú közintézményekben általában szokásos. Ugyanakkor a becsületügyi szabályzat fennmaradásának legfőbb történelmi következménye az volt, hogy a tisztet többé-kevésbé szembefordította a polgári liberális ideológia hétköznapibb, racionálisabb erkölcsiségével, vagy legalábbis megnehezítette annak elfogadását. Így nem csoda, ha a becsület, a hűség és a szolgálat ideálját kergető katonatiszt értetlenül állt szemben a szabadság, egyenlőség és testvériség ideálját kergető modern társadalommal. A tiszti becsület megvédésének kötelezettsége nem szűnt meg a császári birodalmak bukásával az első világháború után, sőt Magyarországon az 1930:II. tc. törvénybe iktatta a tiszti fegyverhasználatot.* Ez a példátlan törvényhozási lépés büntetlenné tette a fegyverhasználatot, feltéve, hogy a sértett tiszt „a jogtalan támadás” megakadályozásának célját „másként nem érhette el és a fegyver használatában az elkerülhetetlen szükségesség hatását nem lépte át” (38. §. 3. pont). Fegyverhasználatra elegendő ok volt, ha a sértő a lovagias eljárást visszautasította, vagy lovagias elégtételadásra nem volt képes. A gyakorlatban az ilyesfajta fegyverhasználatra a legritkább esetben került sor. A világháború végével a lovagias ügyek sem szűntek meg, csak a párbajok lettek ritkábbak és szelídebbek. Tisztek helyett leginkább hetyke fiatal civilek és politikusok párbajoztak, s az „első vér” láttán – ami egy csöppnyi karcolástól kiserkent – a segédek az ügyet befejezettnek nyilvánították. A mindenható állam azóta véget vetett az ilyesfajta romantikus játékoknak: a sértés megtorlásának jogát végképpen elvette a sértett féltől és átadta az ügyvédeknek, a rendőröknek és a bíráknak. Kétségtelen, hogy ez kedvez az államhatalomnak meg


az ügyvédeknek, de kérdéses, hogy ezzel a sértett fél mindig jobban jár-e. A becsület védelmének demokratizálása nem oldotta meg az egyéni becsület problémáját. * Vö. Vargyai Gyula: Fegyverhasználat – kiváltságként. História, 1981/4. szám


1. Párbajkódex. Clair Vilmos könyvérõl DEMETER Zsuzsanna Párbajkódex „Ezer év dicsőséges tradíciói, nemzeti függetlenségünk büszke önérzete, fajunk ősi harcias jellege, véralkatunk, szigorú fogalmaink a becsületről s a női eszmény, amelynek még mindig a lovagkor magasztos idealizmusával hódolunk, mind szinte predesztinálnak bennünket a párbajra.” – írja könyve előszavában Clair Vilmos, s ezért érzi szükségesnek egy, a kor követelményeinek megfelelő magyar „párbaj-codex” összeállítását, annak reményében, hogy „szigorú és lelkiismeretes” szabályokkal hozzájárul a párbajok visszaszorításához. Clair Vilmos (1858–1951) jogász, újságíró. Először a Magyar Lapok, a Budapest, majd a Függetlenség munkatársa, szerkesztője a Szikra című élclapnak, a szépirodalmi Társalgónak, főtitkára a Felvidéki Magyar Közművelődési Egyletnek. Fordított Alexander Dumas-tól, írt tanulmányokat (pl. Ipar az őskorban), sajtó alá rendezte Táncsics Mihály műveit, de nevét az 1897-ben megjelent és 29 kiadást megért Párbaj-codex tette ismertté, s ettől kezdve egészen a felszabadulásig az első számú párbajszakértőnek számított. A „codex” mellett megírta a magyarországi párbajok történetét is, Magyar párbajok Attila hun király idejétől az 1923. év végéig címmel. A Párbaj-codex öt nagy fejezetre oszlik, s a fejezeteken belül paragrafusokba foglalta a szerző a párbajokkal kapcsolatos tudnivalókat s azok szabályait. Az első nagy rész felsorolja a sértések nemeit, a sértett fél jogait, a sértő fél kötelességeit, a kihívás szabályait, a választható fegyvereket és kellékeket, a segédek kötelességeit. A második részben Clair a párbajok – külön a kardpárbajok és pisztolypárbajok – alaki szabályait foglalja össze, majd az ezt követő fejezetben a rendkívüli párbajokkal foglalkozik. (Rendkívüli párbajoknak azokat tekinti, amelyekben az ellenfelek nem a Magyarországon szokásos párbajnemeket választották, hanem pl. párbajtőrrel, egyenes vívótőrrel, puskával, karabéllyal vagy más, tetszés szerint választott fegyverrel szereztek maguknak elégtételt.) A negyedik és ötödik fejezetben a lovagias ügyek békés úton történő elintézésének szabályait találhatjuk, s emellett a Becsületügyi Választott Bíróságok tevékenységét foglalja össze. A Becsületbíróság volt hivatott megállapítani, hogy a felek párbajképesek-e. A Párbajbíróság döntött a segédek véleménykülönbsége esetén a lovagias ügyek békés vagy fegyveres elintézésének elvi kérdésében, a Fegyverbíróság pedig a párbajnál használt fegyvereket és a párbajfeltételeket jelölhette ki. A Párbaj-codex első kiadását, amelyet Kimnach László és Iványi Grünwald Imre rajzaival illusztrált a szerző, még ugyanabban az évben (1897-ben) követte a második kiadás. Ezután az első világháborúig összesen hét alkalommal jelent meg különböző kiadóknál (Pátria, Hungaria) a „codex”. 1923-tól – ekkor már a Singer és Wolfner kiadónál – évente adták ki az újabb kiadásokat, van úgy, hogy évente kettőt is (pl. 1931-ben, 1934-ben, 1941-ben). Az 1923-ban megjelent 10. javított kiadás az előzőekhez képest a „codex” alapján szerkesztett áttekintő táblázatokkal bővült. A harmincas évek közepétől kezdve báró Perényi Zsigmond koronaőr bevezetőjével. (méltató soraival) jelentek meg az újabb kiadások, a rajzos illusztrációt pedig „eredeti fényképfelvételek” váltották fel. 1940-ben a magyar királyi honvédelmi miniszter 23.319. eln. tbü 1940. számú körrendeletével új Becsületügyi szabályzatot adott ki a magyar királyi honvédség és a magyar királyi csendőrség számára (ún. A-46. jel. szolgálati könyv). Ennek szellemében jelent meg 1941-ben a 26., újonnan átdolgozott kiadás. A 27. kiadás a Becsületügyi szabályzat módosításával összhangban a honvédtisztviselőkre, a honvéd tisztjelöltekre s a tábori lelkészekre vonatkozó határozatokkal egészült ki. A 28. kiadás a karpaszományosok becsületét érintő ügyekre vonatkozó eljárások ismertetésével bővült. A Párbaj-codex utolsó (29.) kiadása 1944-ben, már a magyarországi német megszállás alatt jelent meg, az Új Idők Irodalmi Intézet Rt. (Singer és Wolfner) gondozásában Budapesten.

2. Képek




1. Pisztollyal, karddal, ököllel. Párbajok 1922-ben JUHARI Zsuzsa Pisztollyal, karddal, ököllel Századunk ’20-as éveiben a párbajozás újból virágkorát éli Magyarországon. Aki egy kicsit is úrnak érzi magát, vitás ügyeit feltétlenül párbajjal intézi el. Nem is kelt különösebb feltűnést még Bethlen István, a miniszterelnök párbajügye sem. 1922. január 21-én, majd január 22-én mégis fő helyen közlik a napilapok Beniczky Ödön (1878–1931) legitimista politikus, volt belügyminiszter (1919. szeptember–1920. március) két párbaját. A párbaj – amelyen a kor szokásaitól eltérően vér is folyt – szenzációját tulajdonképpen előzménye jelenti. A nemzetgyűlésen 1922. január 20-án, pénteken, az 1922. évi indemnitási vita folyt, amikor Szilágyi Lajos legitimista politikus, párton kívüli képviselő kért szót. Beszédében – amelyet délelőtt fél 11-kor kezdett meg – támadta a kormányt és a kormányzót. „Alkotmányellenesnek és imparlamentárisnak” minősítette uralmukat, főként azért, mert megakadályozták a király visszatérését. A szónokot az elnök, Gaál Gaszton (1868–1932) kisgazdapárti politikus a délelőtti tárgyalás folyamán többször figyelmeztette a kormányzó személyét sértő kifejezéseiért. Délután öt óra felé a képviselő beszédében, amelyet végig közbekiabálások és zajongás kísért, s amelyet éppen zárni készült, kijelentette: „Az ideiglenes államfő az egész idő alatt nem respektálta a nemzetgyűlés többségének akaratát.” Ekkor a délután soros elnök, Bottlik József megvonta tőle a szót a kormányzó személyének újabb megsértése miatt. Erre elszabadult a pokol. Szilágyi Lajos nem engedelmeskedett az elnöknek, s folytatni akarta beszédét. A képviselők erre előrerohantak, kiabáltak, s amikor az elnök azzal próbálta fékezni az indulatokat, hogy egyes képviselőket figyelmeztetett: mentelmi bizottság elé utalja őket, Beniczky Ödön bekiabálta: „Tessék behozni a különítményeseket!” Gaál Gaszton, aki eddig az elnöki szobában pihent, besietett az ülésterembe, hogy lecsillapítsa a kedélyeket, azonban rögtön összeszólalkozott Beniczkyvel, akit Gaál Gaszton a vita hevében két kezével hátralökött. Ebbe a lökdösődésbe a kisgazdapárti politikusok – élükön Gömbös Gyulával (1886–1936), Horthy bizalmas hívével, a későbbi miniszterelnökkel – Gaál Gaszton védelmében, az ellenzéki politikusok pedig Beniczkyt védelmezve avatkoztak be. Tumultuózus jelenet kezdődött. Gömbös Gyula az általános verekedésben Beniczkybe öklözött, majd zsebéhez kapott. Beniczky, aki – későbbi nyilatkozata szerint – azt hitte: Gömbös revolveréért nyúl, előkapta pisztolyát, mire több képviselőnek sikerült lefognia őket. Beniczky a történtekről később annyit mondott: nem volt kifejezett szándéka, hogy használja fegyverét, de „szükség esetén lőttem volna”. Gömbös pedig büszkén dicsekedett: „miután Gaál Gaszton a barátom, beleszóltam – az öklömmel.” Arra a kérdésre pedig, hogy a revolveréért nyúlt-e, azt válaszolta: „Gar keine Spur.” (Egyáltalán nem.) A verekedés után Beniczkyt Gaál Gaszton és Gömbös Gyula is provokálta pisztolyrántása miatt. Az első kardpárbajra Beniczky Ödön és Gaál Gaszton között került sor 1922. január 21-én, enyhe feltételek mellett. A párbajt 9-kor kezdték meg a Rákossy-féle vívóteremben, s miután Gaál két karcolást kapott a keze fején, befejezetté nyilvánították, s a felek kibékültek. A második párbajra sokkal nagyobb közönség érdeklődése mellett került sor. 1922. január 22-én a vívóterem folyosóin, de még az utcán is álltak érdeklődők. A tömeget a felek személyén kívül nyilván a szokatlanul súlyos feltételek is vonzották. A párbajt nehéz lovassági karddal, végkimerülésig kellett vívni. Windischgrätz Lajos herceg, mint vezetősegéd, kibékülésre szólította fel a feleket, Beniczky Ödönt és Gömbös Gyulát, akik ezt visszautasították. A párbajt délelőtt 10-kor kezdték meg. Gömbös kétszer is támadást kezdeményezett, de Beniczky riposzttal bal oldalon a homlokán eltalálta. A jelenlevő dr. Hültl Hümér egyetemi tanár orvosi jelentése szerint a vágás 3-4 cm hosszú, és a csonthártyáig hatolt. Miután Gömbös Gyulát így harcképtelenné nyilvánították, kezelésre a Pajor-szanatóriumba vitték. Szilágyi Lajost, aki a párbajok egyik előidézője volt, a mentelmi bizottság kötelezte, hogy nyilvánosan kövesse meg a Házat, amit január 23-án meg is tett. Gaál Gasztont pedig, aki a nemzetgyűlési verekedés után, január 21én lemondott elnöki tisztéről, a Ház január 26-án – „férfias helytállását” kihangsúlyozva – újra elnökévé választotta. Egyáltalán nem keltett meglepetést viszont még ugyanezen évben a hír, hogy gróf Klebelsberg Kunó (1875– 1932) vallás- és közoktatásügyi miniszter pisztolypárbajt vívott. A hír szenzációját csupán az jelentette, hogy az akkor már nagyhírű politikust mindaddig higgadtnak, a vitás kérdéseket minden körülmények között békésen megoldani akaró embernek ismerték. 20 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A párbaj előzménye Pallavicini György őrgróf (1881–1946) legitimista politikus nemzetgyűlési beszéde volt, amelyet 1922. július 21-én mondott el. 1922. március 2-án választójogi rendeletet hozott a kormány, amely erősen szűkítette, s különféle feltételekhez kötötte a választásra jogosultak számát, majd ennek alapján tartották meg 1922 május–júniusában a nemzetgyűlési választásokat. Pallavicini György beszédében a választások során történt visszaélések elnézésével, s azok elősegítésével vádolta a kormányt, köztük Klebelsberg Kunót is – aki akkor még belügyminiszter volt –, hozzátéve, hogy tőle „senki sem vár ugyan férfiasságot”. Pallavicini György tévedett. Sem Bethlen István, sem Gömbös Gyula – akiket név szerint is említett – nem reagált a vádra, bár mindkettő dicsekedhetett már „párbaj-múlttal”, ez utóbbi sértést Klebelsberg Kunó azonban nem nyelte le. Almásy László és Prónay György báró útján lovagias elégtételt kért. A pisztolypárbajra 1922. július 25-én került sor a Nemzeti Lovardában, a feltételek szerint kétszeri golyóváltással, 30 lépésről. Az első golyóváltásnál a pisztolyok csütörtököt mondtak, másodszorra pedig senki sem talált, így az affért mindkét fél sebesülés nélkül „úszta meg”, de amint az újságcikk hírül adja, a lezajlott párbajjal nem tekintették lezártnak az ügyet, s a kibékülésre egyik fél sem volt hajlandó.

2. Képek



1. Fõhercegek király nélkül BÖLÖNY József Főhercegek király nélkül A főhercegi rangot 1453. január 6-án III. Frigyes német-római császár diplomájával öröklődően adományozta az Ausztriai Ház (Domus Austriaca = Habsburg-család) hercegeinek. Egyedül és kizárólag a Habsburg- (1741-től, illetve 1780-tól Habsburg-Lotharingiai-) család tagjait illette meg ez a rang, mégpedig mint családtagokat. (Vö. leszármazási táblázatunkat a 16. oldalon.)Főhercegnőa család nőtagja – ideértve a főherceg feleségét és özvegyét is –, ha rangszerű (standesgemäss) házasságához beleegyezését adta a mindenkori családfő. Házasságkötésével így nemcsak a főherceg feleségévé vált, hanem egyben családtaggá is. Rangja tehát nem főhercegné, hanem főhercegnő (főhercegasszony) lett. Magyarországon az uralkodóház teljeskorú főhercegeiaz 1885: VII. tc. 2. §. a) pontja értelmében tagjai maradtak az újjászervezett főrendiháznak. Majd, amikor 1919 után az országgyűlés újbóli szabályozására került sor (1926), a Habsburg–Lotharingiai-család férfitagjaiközül azok, akik a huszonnegyedik életévüket betöltötték, magyar állampolgárok és állandóan az ország területén laknak, a felsőház tagjai lettek, amennyiben megfeleltek a megszabott vagyoni képesítésnek (1926: XXII. tc. 12. §.). Az 1885. évi főrendiházi törvény 3000 Ft évi adó fizetésében jelölte meg a cenzust. Ez sokszorosa volt az 1926. évi 2000 pengőnek, melybe pedig már a földadó mellett a házadó is beleszámított. A főhercegek teljeskorúsága a 18., később a 20. életévük betöltésével következett be. Egyedül ők lehettek tehát a 24. évük betöltése előtt tagjai a képviselőházból és főrendiházból állott országgyűlésnek. 1918 után, 1926 végéig, amikor egykamarás nemzetgyűlés működött, nem volt főhercegi tagja a törvényhozó testületnek. Az 1927. január 28-án megnyitott újabb kétkamarás országgyűlés felsőházának négyfőhercegi tagja volt: Frigyes, Albrecht, József és József Ferenc; mégpedig ebben a sorrendben (rangsorban). A főhercegek egymás közti rangsorát ugyanis nem koruk vagy katonai rangjuk állapította meg, hanem águknak rokonsági foka az uralkodóhoz. A József-ág József nevű tagjai atyjuk életében második keresztnevüket is viselték. József főherceg neve tehát atyjának, József főhercegnek, a honvédség főparancsnokának életében József Ágostfőherceg volt. Felesége, Auguszta főhercegnő – korábban bajor hercegnő –, Ferenc József és Erzsébet királyné unokája. Fiuk József Ferenc főherceg, felesége pedig Anna főhercegnő, a szász király leánya volt. A Frigyes-ág házasságairól már nem emlékezhetünk meg ilyen röviden. Frigyes főherceg felesége, Izabella főhercegnő, született Croy-Dülmen hercegnő volt. A fia, Albrecht érdekében kifejtett és félhivatalosan is támogatott propaganda nem mulasztotta el, annak célzatos kihangsúlyozását, hogy anyja családja az Árpádoktól származik, tehát származásánál fogva is nemzeti király lenne. Albrecht főherceg a társasági életben a botránykrónikákat gazdagító házasságairól vált nevezetessé. Sem az első felesége, Lelbach Irén, sem a második, Bocskay Katalin nem vált a házasságkötéssel főhercegnővé, mert egyik házassága sem felelt meg az ehhez megkívánt feltételeknek. Bár a magyar házassági jog szerint érvényesek voltak, a családfő beleegyezésének hiányában a házasságkötés előtt le kellett volna mondania főhercegi rangjáról. Házasságaival tehát nemcsak főhercegi rangjának, hanem a családtagi minőségéhez kötött felsőházi tagságának további jogszerűségét is megkérdőjelezte. Személyével és törekvéseivel kapcsolatban ki kell térni a legitim trónutódlás kérdésére is. A legitimizmus mint politikai fogalom a két világháború között a törvényesség betartását, az adott esetben tehát a trónutódlás törvényben megállapított rendjét jelentette, szemben az ideiglenes államrenddel és az ennek véglegesítésére irányuló törekvésekkel. Eszerint pedig a királyt nem valamelyik főherceg, hanem elsőszülött fia követi a trónon. A Habsburg-ház más tagjának (lett légyen az József, Albrecht, vagy bárki más) kacsingatása a trónra tehát éppen olyan antilegitimista, azaz szabad királyválasztó törekvés volt, mint – teszem azt – Horthynak, az unokájának, Rothermere lord fiának, vagy bárki másnak a trónjelöltsége. Képeinken a két magyarországi főhercegi család tagjai láthatók. (Lásd a következő oldalakon.) Közülük József főhercegés felesége, Augusztafőhercegasszony már az első világháború előtt, de a két háború között is egyike volt a főváros legismertebb s talán leggyakrabban fényképezett személyiségeinek. József főhercegnek úgyszólván csak órákkal azután, hogy a Károlyi-kormány előtte, mint homo regius (királyi 23 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

megbízott) előtt letette az esküt, az volt a legnagyobb gondja, hogy Alcsuth József vagy tapolcsányi Tapolcsányi József néven tegye le az esküt ő maga és fia a Nemzeti Tanács előtt. Minthogy Horthy kormányzóvá választásától a főhercegek a második helyre szorultak, a kormányzó lehetőleg kerülte együttes megjelenésüket a nyilvánosság előtt, vagy legalábbis enyhíteni igyekezett a protokolláris különbséget. Így pl. amikor Gömbös gyászmenetéből Horthy kilépett a Nyugati pályaudvarnál, vele együtt kiléptek a főhercegek is. Alig pár hónappal később azonban, egy másik temetésen, annál erősebben mutatkozott meg a rangkülönbség a főhercegek javára. Amikor ugyanis Frigyes főherceg magyaróvári temetésén Horthy elkövette azt a meggondolatlanságot, hogy a feleségével jelent meg, az elhunyt testvéröccse, Jenő főherceg tábornagy, a világháborús hadvezér ezzel fordult németül a kormányzói párhoz: Kedves Horthy, mutassa be nekem a feleségét! (Tudni kell ehhez az etikettnek azt a szabályát, hogy mindig a férfit mutatják be a hölgynek, nem fordítva. Ettől eltérni csak igen nagy rangkülönbség vagy még nagyobb korkülönbség esetén lehetett.) A temetésen egyébként a koporsó után Jenő főherceg haladt főgyászolóként, jobbján unokaöccsével, a spanyol királlyal, balján a másik unokaöccsével, az elhunyt fiával, Albrecht főherceggel. Auguszta főhercegnőnek a nagyanyjától, Erzsébet királynétól örökölt leánykori szépségének utolsó nyomait is hamarosan eltüntette erős elhízása, amit köztudomás szerint saját magának köszönhetett. Nem mulasztott el ti. egyetlen alkalmat sem az evésre. Úgyszólván minden este megjelent hosszabb-rövidebb időre az Operaház főhercegi páholyában, a baloldali emeleti proszcéniumpáholyban; még itt is állandóan evett, ha mást nem, édességet nassolt. Az így szerzett többletkilóit azután hiába próbálta ledolgozni naponkénti sétalovaglásával a Vérmezőn. Az akkor még erősen az úttest alá süllyesztett Vérmező – melyet csak a második világháborús várbeli romokkal töltöttek fel – teljes területét szegélyező lovaglópályának egyedüli, de elmaradhatatlan látogatója volt reggelente. Külső megjelenése mellett túlzottan közvetlen modora is közrejátszott abban, hogy a közismerten gyilkos pesti humor Ungusztának becézte. Kevésbé ismert, de szintén jellegzetes látogatója volt a húszas években délelőttönként a várbeli Bástya sétánynak Albrecht anyja, Izabella főhercegnő,aki – ha önhibáján kívül is – még jobban el volt hízva, olyannyira, hogy pórázon vezetett, illetve inkább visszahúzott három dakszlikutyája kíséretében végzett sétája során mindjárt leült a sétány legelső padjára, és csak a pihenőt megunt kutyuskák vonszolták tovább padról padra. Albrecht főherceg a Mátyás-templom déli miséjének volt állandó látogatója, többnyire elvegyülve a közönség között. József Ferenc főherceg házasságkötése után a Tapolcsányi úton bérelt villában meglehetősen visszavonultan élt népes családja körében. Anna főhercegnőszámos jótékonysági intézményt patronált.


1. DEMETER Zsuzsanna DEMETER Zsuzsanna Mihályfi Ernő gyűjteményéből Mihályfi Ernő 1924-től dolgozott újságíróként az Est lapoknál, ahol 15-20 fényképészt foglalkoztató képosztály és archívum működött. Mihályfi napi, munkája során foglalkozott ezekkel a képekkel – részt vett a Pesti Napló Képes műmelléklete szerkesztésében –, ez adta az ötletet és a lehetőséget, hogy azokból a képekből, amelyeket különösen érdekesnek tartott, vagy amelyek kimaradtak az újságból, a későbbiekben egy albumot állítson össze. Közel hétszáz fényképet számláló gyűjteménye keresztmetszetet ad a két világháború közötti Magyarországról, s részben Európáról is. Szándéka egy önálló fotóalbum létrehozása volt – Ó, huszadik század! címmel. A gyűjteményen belül pl. külön összeállítás foglalkozik a korabeli Magyarország politikusaival (Horthy Miklós, Bethlen István, Gömbös Gyula stb.), jellemző vagy kirívó társadalmi jelenségeivel (rendőrterror, zsidóüldözés), s a századra jellemző életforma jelenségeivel (autóverseny, szépségverseny, strandolás, sportolás). A gyűjteményből egy olyan összeállítást választottunk ki, amely a Magyarországon élő Habsburg főhercegek életével foglalkozik. A királyi család tagjairól készült tudósítások mindig is kedvenc csemegéi voltak a lapoknak, s a két világháború közötti időszaknak társadalmi és közéleti eseményei is szinte kivétel nélkül valamelyik főherceg részvételével zajlottak. Ünnepségek, megemlékezések, szoboravatások, jótékonysági gyűlések Auguszta főhercegasszonnyal, József főherceggel, Albrechttel. A képek között vannak olyanok, amelyek megjelentek a Pesti Napló Képes műmellékletében. A képeket Mihályfi Ernőné bocsátotta rendelkezésünkre.

2. Képek








1. Kitelepítés, 1951 egy kitelepített szemével SZENTIRMAY László, ifj. Kitelepítés, 1951 – egy kitelepített szemével Curriculum vitae A História 1981. évi 3. számában igyekeztünk vázlatos összefoglalást adni az,1951-es kitelepítésekről. Jeleztük, hogy a kor politikai folyamatainak részeként került sor a már politikai és gazdasági hatalmától megfosztott volt uralkodó osztályok itthon maradó csekély számú képviselőinek és családtagjainak kitelepítésére. Az itt következő visszaemlékezés konkrét, személyes dokumentuma a korabeli események és helyzetek egyedi, de valóságos lefolyásának. Egyedisége, hogy a pedagóguscsaládból származó köztisztviselő hőse személyes élményként véletlenül – és hányan érezhették ezt így! – került a listára. Véletlenül, mert háborúban elpusztult lakásából apósa, a volt államtitkár villájába költözött családtagként. Ha egy pillanatra belehelyezkedünk a kor politikai gondolkodásmódjába, természetesnek kell elfogadnunk, hogy a volt főtisztviselő veje, aki maga is kereskedő, a kor felfogása szerint kistőkés, nem kerülhette el a generálisan fogalmazott ítéletet. A memoár két további mozzanatára szeretnék még röviden kitérni. Itt és minden más személyes visszaemlékezésben találkozunk a munkával,mint lehetőséggel, kényszerrel és nevelési eszközzel. A bontakozó, alakuló szocializmusnak eszménye és fejlődésének extenzivitása következtében gyakorlati igénye, hogy minden polgárának lehetőséget adjon a munkára, sőt a legnaivabb szocializmus-eszmények szellemében alakult ki a valóságos munkakényszer (aki nem dolgozik, ne is egyék). Kézenfekvő módja volt, hogy a frissen érkezett, új munkavállalók kapták a legkevésbé jövedelmező, a legalacsonyabb presztízzsel rendelkező feladatokat, lettek kiszolgáltatottságuk következtében az adott helyzet vendégmunkásai. De a kitelepítettek többsége – ha a mezőgazdasági fizikai munkában járatlan is volt – környezeténél lényegesen magasabb intellektuális felkészültséggel, civilizációs szinttel rendelkezett. És ez előbb-utóbb befolyásolta a munkamegosztásban elfoglalt helyét. A másik, a visszaemlékezésekben visszatérő tapasztalat, hogy a kitelepítés első, alapvető megrázkódtatásait követően a forradalmi kényszert és sajnos igen gyakran az emberi megalázásig menő felügyeletet szinte kizárólag a helyi végrehajtó hatalmi szervekképviselték. Az ötvenes évek elején érvényre jutott voluntarista, szektásan bizalmatlan politika alakította ki azt az elidegenített végrehajtó apparátust, amely automatikusan igényelte magának a szocializmus ügyének egyedüli képviseletét és főleg védelmét. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a gyors személyi változások számos, a helyi körülményeket, embereket nem ismerő fiatalt juttattak hatalmi pozícióba, akkor érthetjük meg, hogy milyen sajátos jakobinizmus sújtotta a magyar arisztokráciát. RÁTKI ANDRÁS 1912-ben születtem Versecen, egy bánáti pedagógus családban. Apám – nagyapámhoz hasonlóan – tanár volt, matematikát és fizikát oktatott gimnáziumban, később igazgató lett. Anyám a fiumei posta vezetőjének lánya volt, egész életében háztartásbeli. 1920-ban a család Budapestre költözött, pontosabban menekült. A gimnázium után a jogi egyetemre jártam, 1934 nyarán végeztem. Egy évig Budapesten katona voltam, s 1935-ben munkába léptem a Budapest Székesfővárosi Statisztikai Hivatalban, ahol 1946-ig voltam állásban. Először segédfogalmazó, fogalmazó, majd jegyző lettem. Közben 1939-ben az élelmiszerjegy-központ helyettes vezetője, illetve 1941-ben egy évig az árellenőrzés országos kormánybiztosának személyi titkára voltam. (Munkahelyemen talán az egyedüli voltam, aki egyetlen pártba sem lépett be.) 1945 februárjában szép, négyszobás lakásunkat, amely a Várfok utca és a Vérmező út sarkán volt, a bombázások és a Várból kitörő németek felgyújtották, így értékeink szinte teljesen elpusztultak. Átköltöztünk feleségem mostohaapjának Fillér utcai villájába. (Ő az 1930-as években államtitkári rangban postavezérigazgató volt.) Az igazoláson átesve csak pár hónapig dolgozhattam munkahelyemen, mert 1946 augusztusában „bélistáztak”. Ezután – feleségem nevén – átvettem egy Margit körúti [ma Mártírok útja] papír-írószer kereskedést, amit szorgalmas munkával sikerült is felfuttatnunk. 1951. július 4-én viszont mi is belekerültünk a kitelepítések második hullámába, egyúttal államosították az üzletet. A kitelepítés következtében több mint egy hónapra a Szabolcs-Szatmár megyei Gyulaházára kerültünk, majd a Nógrád megyei Ősagárdra; megint a nulláról kellett elindulnunk. 1955-ben Érdre költöztünk, s onnan jártam be az Albertfalvai Vegyigyár furán-üzemébe, segédmunkásként. 1957-ben kiemeltek a könyvelésbe. 1959-ben – apám halála után – visszakerültünk Pestre, családtagként anyám lakásába költöztünk,


öten egy tizenkilenc négyzetméteres szobába. 1964-től a KHV 2. sz. gyáregységének főkönyvelője voltam 1973-ig, amikor nyugdíjba mentem. * 1951 májusától kezdtek szállingózni a hírek, hogy kitelepítik az osztályidegen családokat. A csengőfrásznak nevezett lelkiállapot hétfőn, szerdán és pénteken a hajnali órákban hágott tetőfokára. Reggel hét óra után már nem volt félelemre ok: a nappali csengőszó – jó barát. Július másodikának reggelén például egyik rokonunk váratlan örömhírrel állított be: a Szabad Európa Rádió bemondta, hogy megszűntek a kitelepítések. Két napra rá – nagyobbik lányom nyolcadik születésnapján – hajnali öt órakor megszólalt a esengő. Kézbesítették a Belügyminisztérium kitiltó véghatározatát, és értesültünk róla, hogy éjfélre be kell csomagolnunk, maximum kétmázsányi holmit. Két szekrényben összegyűjtöttük a legszükségesebb dolgokat, a bútort elajándékoztuk vagy „kölcsönadtuk”. Írtam egy fellebbezést, majd egy közeli üzletnek fél-, illetve negyedáron eladtuk a kereskedés áruinak nagy részét. Sok írószert, játékot ingyen osztogattunk szét az összesereglett gyerekeknek. Éjjel fél tizenkettő felé megjelent két géppisztolyos rendőr, három jól megtermett cigánylegénnyel. Velük vitették le a két szekrényt, s rakatták fel az utcán várakozó két leponyvázott teherautó egyikére. Mi a másikra szálltunk. Mi voltunk az első utasok. Ömlött az eső. Nemsokára megálltunk, és rövid, de annál harsányabb kiabálás után újabb költözködők szálltak fel a sötétben. Majd egyre újabbak, mindaddig, amíg meg nem telt az autó. Egy teherpályaudvarra vittek – már akkor sem tudtam volna megmondani, melyikre – , s ott közölték, mi minden tilos: a személyvonatot elhagyni, kinézni, jelt adni, üzenetet kidobni. Látni nemigen lehetett a sötétben, hallani azonban igen: bemutatkoztunk. Volt köztünk egykori huszártábornok, bankigazgató, a gettót végigszenvedő nagykereskedő, velük zokogó feleségek, gyerekek, sőt még egy pár hónapos csecsemő is. A vonat főleg éjjel haladt ismeretlen rendeltetése felé, nappal mellékvágányokon állt. A harmadik napon már leleszállítottak egy-egy családot a vagonunkból. Sokan – különösen az idősebbek – kezdték elveszíteni a fejüket, rémhírek kaptak lábra, például – mert keleti irányban haladtunk –, hogy Oroszországba visznek bennünket. Éjjel háromkor Gyulaházán minket is kiparancsoltak a vagonból. Begyalogoltam a faluba, a megadott címre, ahol a kijelölt szállásadó parasztgazda együttérzően fogadott. Sietve befogott a szekérbe, majd segített kiválogatni a holminkat a vasútállomáson egy kupacba hányt bútorok, csomagok közül. Azzal megindultunk „hazafelé”. Szállásadónk, Péter bácsi, szegény parasztember létére kuláklistára került, állandó nyilvános megszégyenítés volt az osztályrésze, házát, földjét elvették, és a lovait is csak azért hagyták meg, hogy ő gondozza őket, s a tanács bármikor igénybe vehesse az ingyen fuvart. A külső szobába mi kerültünk öten a sógorommal, a belsőbe egy huszártábornok és egy vezérkari ezredes a feleségeikkel, a kamrába pedig egy miniszteri tanácsos és a felesége. Péter bácsi kiköltözött az istállóba, bár kértük, lakjon velünk. Ő, mondta, megmarad az állatainál... A helybeliek többsége emberségesen viselkedett, igyekeztek segíteni, gyakran hoztak a gyerekeknek friss tejet, zöldséget, gyümölcsöt, tojást. Az első napon délután háromkor névsorolvasás volt a tanácsházán. Az elnök hosszasan köszörülte a nyelvét a régi urakon, majd kihirdette, hogy a községet senki sem hagyhatja el, s a tanács – kívánságunkra – mindannyiunknak gondoskodik munkáról: másnap reggel minden munkaképes személy köteles dolgozni menni. Megkérdeztük, hogy az élelmiszerjegyeket kitől kapjuk meg. Nem tudom, örüljenek, hogy élnek, volt a válasz. Másnap reggel már hét óra előtt ott volt a rendőr. Elharsogott néhány „öltözni”-t és ,,gyerünk”-et, azzal elindultunk a Nyírtassi Állami Gazdaság gyümölcsösébe, az almafák körül magasra nőtt gazt kapálni. A hétvégén a fizetést is megkaptuk, tíz–tizenöt forint közötti összeget, abból is levonták a társadalombiztosítási díjat. Évekkel később kiderült, hogy nem is szerepeltünk a gazdaság nyilvántartásában. A következő hetekben a község melletti kukoricásban, majd répaföldeken dolgoztunk, és a fizetésünk ekkor már a heti harminc–negyven forintot is elérte. A kitelepített családok lassanként összebarátkoztak, egy-két látogató is jött Budapestről. Ilyenkor – besúgás alapján – hamar megjelent a rendőr, igazoltatott és gorombáskodott, de ha épp jókedve volt, beérte egy kis szónoklattal is. Levelek jöttek-mentek, csomagokat is kaptunk, álneves feladóktól. Később megtudtam, hogy két egykori munkatársamat is elbocsátották, mert kitelepítettek részére gyűjtöttek és csomagokat küldtek. Évek múlva visszavették őket, sőt vezető pozícióba is kerülhettek. Augusztus közepén értesítettek, hogy engedélyezik, átköltözhetünk az apósomhoz, Ősagárdra. Ő, feleségével együtt, a várható kitelepítést megelőzendő, önszántából vert tanyát a túlnyomórészt szlovákok lakta kisközségben. Péter bácsi vitt ki minket a vasútállomásra és könnyezve búcsúztatott a Budapestre induló


vonatnál. Két napra ismét szabadnak érezhettük magunkat. Szüleim, ismerőseink fogadtak. „Elhelyezett” ingóságainkból néhány bútort feladtunk Vácra: a gyulaházi csomagokat is odaküldtük. Egy nap elteltével autóbusszal indultunk új kényszerlakhelyünkre, de a két kislánynak orvosi papírt szereztem, hogy édesapáméknál maradhassanak még pár napig, amíg Ősagárdon berendezkedünk. A szálláskeresésben nagy segítségünkre volt apósom ismerőse, Rudi bácsi, az egykori csallóközi földbirtokos, lovag, a K. u. K. hadsereg ulánus tisztje és ráadásul állítólag Ferenc József törvénytelen fia. Hosszas kérdezősködés után a falu végén kaptunk szállást egy kedves özvegyasszonynál, havi száz forintért és ház körüli segítségért. Először féléves próbaidőre, aztán végül is négy év lett belőle. Az utcai tisztaszobát kaptuk meg, néhány bútorral együtt. A harmadik napon felutaztam Pestre a gyerekekért. Édesapám szomorúan mondta, elmesélték neki, hogy fellebbezésem ügyében egy rendőrnő ki is ment a lakásunkhoz, de a házfelügyelő közölte vele, hogy már elvittek minket. No, akkor rendben is van, volt a válasz, s az autó elment. Megnéztem a lakásunk ajtaját: még rajta volt a pecsét. Visszatérve a két kislánnyal, háziasszonyunk, Irma néni kijelentette: ezentúl ő lesz a nagymamájuk. Az is volt, amíg csak nála laktunk. Irma néni sokat segített az újabb letelepedésben. A falusiak is gyakran eljöttek: tejet, kenyeret, lisztet, krumplit, gyümölcsöt hoztak. Segíteni akartak, de néhányuk már csak puszta kíváncsiságból is benézett, hogy megszemlélje a jövevényeket. Mindez a nagy barátkozás nemigen volt ínyére az alsópetényi őrsről kijáró rendőrnek, aki az első időben naponta többször is kitüntetett látogatásával. Mindig ugyanazokat a kérdéseket tette föl: hol született? anyja neve? – és az urakat szidva... hadarva magyarázgatott. Később is előfordult, hogy ő meg a társa éjjelente felkeltettek, és a kötelező kérdések után több ízben követelték, hogy házőrző kuvaszunkat, Bundit pusztítsuk el. De nemcsak a kuvasz volt a begyében. Nemegyszer mondta nekem: Akkor akasztatom fel, amikor akarom! Néha komolyan is gondolhatta, mert az egyik éjjel két szomszéd férfit is hosszasan pofozott, arra próbálva rávenni őket, hogy tanúsítsák: egy gépfegyvert dobtam a kútba. Becsületükre váljék, nem hajlottak a hamis tanúzásra. Tüzelőnk nem volt, s ekkor ismét mintha csoda történt volna: a faluban az egyik szívtelennek ismert, nyers modorú gazda meghívott és azt mondta: van a községi erdőben – szinte hozzáférhetetlen helyen – némi fája, nekem adja, ha kivágom és lehozom a szakadékon át, a meredek lejtőn, az erdő szélére. Délután, amikor megérkezett, ugyancsak elámult, hogy az idegen „úr” mennyi fát, gallyat hozott le: alig fért fel a szekérre. Napszámba jártam, feleségem a ház körül dolgozott, a gyerekek a szünidő utolsó napjait élvezték. Lassan kitanultam a falusi munkát: lovat hajtottam, tehenet gondoztam, szénát gyűjtöttem, boglyát rakni és kocsira feltenni is megtanultam. A napszám reggeli, ebéd és valami termény, élelem volt. Pénzt nem szívesen adtak a gazdák, ha mégis, akkor akár húsz forintot is. Otthon leggyakoribb meleg étkünk a krumplipaprikás és a rakott krumpli volt. Ha nem akadt munkám és fogytán volt az élelem, szilvát ettünk. Pénzt csak sóra, nagy ritkán cukorra és petróleumra adtunk ki. Villany nem volt, spórolni kellett a petróleummal, de egyébként is esténként korán feküdtünk. Az egyik nap a kisbíró kidobolta, hogy munkára lehet jelentkezni az erdőgazdasághoz. A fizetés nem volt sok, de betegség esetén orvosi ellátás, gyógyszer, táppénz járt és tűzifát is adtak. Később a legnagyobb hidegben is ki kellett mennünk az erdőre, hogy meglegyen a tizennyolc munkanap, különben nem járt volna társadalombiztosítás. Sógorommal és tíz-tizenkét falubelivel a Naszály szélénél kezdtük az irtást. A tapasztalt helybeliek hamar felmérték a terepet és kiválasztották azokat a sávokat, ahol a legvastagabbak voltak a fák és a legritkább az aljnövényzet. Később máshol is elvállaltunk erdőtisztítást, facsemete-ültetést. Feleségem, a házimunka mellett, átjárt Rudi bácsi feleségéhez szabni-varrni tanulni. Hamar belejött, így ruhatárunkat gyorsan rendbe tette, még munkát is vállalt. Nagyobbik lányomat a harmadikba, kisebbiket az elsőbe írattam be. Értelmes, szorgalmas gyerekek voltak, és kiváló tanítónőjük volt. Egy-egy teremben együtt tanult az alsó, illetve a felső négy osztály. Lányaim csakhamar kitűntek az iskolában, a falusi gyerekek szívesen átjöttek hozzánk tanulni s játszani. Karácsony előtt az erdőgazdaságtól kaptunk egy szép kis fenyőfát. A Pestről érkezett csomagokban – a közvetlen buszjárat sofőrje hozta őket – savanyú- és mézcukor is, volt, ezeket papírba csomagoltuk, a szélét bevagdostuk és máris kész volt a szaloncukor. Készítettünk papírláncot, díszeket dióból, tobozból és kis gyertyákat vettünk. Szenteste áthívtuk Irma nénit, meggyújtottuk a gyertyákat a szép kis karácsonyfán és elénekeltük a „Mennyből az angyalt”... Összegyűjtöttünk öt hordó szilvát, majd a megérett cefrét elvittük a helyi szeszfőzdébe. Előre megszabott sorrendben főztek a gazdák, mi éjjel kerültünk sorra. Mindenki segített a másiknak. A tüzelőt is a tulajdonosnak kellett vinnie, és a főzdéé lett az ötven fokos pálinka fele. A főzés harminc-harmincöt fokos „végét” sokan ki 34 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

folyatták a szabadba, én megkértem, hadd engedjem be az övékét is külön demizsonjaimba. Hajnalodott, mire készen lettünk. Szállásadónktól, majd a mellettünk lévő szérűben is kis veteményesnek valót kaptunk. A ház előtti kis felásott területre az országútról gyűjtögettünk trágyát: a parasztok szekéren vitték a földre, és útközben egy része elpotyogott. Irma néni tyúkot ültetett, de huszonegy tojásból csak kettő kelt ki, erre mérgében azt a két csibét földhöz akarta vágni. Elkértem tőle a lányaimnak játszani. Ez a két csirke lett későbbi „tyúkfarmunk” törzsállománya. Megkaptuk az egyik rossz disznóólat, kipofoztam és vettem bele két malacot. Egyre többet ettek, s ez bizony már-már gondokat okozott. Az egyik nap, már sötétben, átlopóztam a szomszéd községbe és sikerült is húsz kiló kenyeret szereznem a boltostól. Megígérte, hogy minden héten félretesz valamennyit. Árkon-bokron keresztül siettem haza, hogy a rendőr – ha jön – otthon találjon. Megtudtam, hogy a Váci Erdőgazdaság feltérképezi a környező erdőket és viszonylag jó pénzért felvesz segédmunkásokat. Igyekeztem jól dolgozni, s a hét végén a munkát irányító mérnök négyünknek felajánlotta, hogy szerződéses munkaviszonnyal felvesz minket figuránsnak, kettőötvenes órabérrel. A mérnökkel gyorsan megkedveltük egymást, főleg miután kiderült, hogy tartalékos tüzértiszt lévén, értek a felméréshez. Ezután a csoportot két részre osztotta, az egyik felét rám bízta, és így megdupláztuk a teljesítményt. Ennek a jó munkának azonban csakhamar váratlanul vége szakadt és sokkal nehezebbet kaptam helyette a Tokodi Mélyfúró Vállalatnál. A falu közelében kezdtek talajmintákat venni egy csokoládégyár építéséhez. Hogy miféle csokoládéról volt szó, arról csak annyit, hogy az előkészületeket egy ízben maga Farkas Mihály honvédelmi miniszter is megtekintette. A tervezésbe az Uvaterv is bekapcsolódott, és szerencsére átmehettem hozzájuk figuránsnak. Később aztán visszakerültem az erdőgazdasághoz favágónak. Feleségem egy este azzal fogadott, hogy gyermekünk lesz. Az első öröm után azon kezdtünk gondolkozni, vajon milyen jövő vár is rá. Az is felmerült, hogy ne vetessük-e el, de a Ratkó-korszakban ezt nálunk sokkal kedvezőbb körülmények között élő házaspárok sem kockáztathatták meg. A falusiak gyakran a szomszédasszony segítségével „intézték el a dolgot”, de ez szóba se jöhetett. Végül belenyugodtunk. 1953 februárjának végén feleségemnek be kellett vonulnia a balassagyarmati kórházba. Természetesen előzetes kérvényt adtunk be az őrsparancsnoknak, de ő egy hét múltán sem reagált. Ekkor a tanácsházáról felhívtam a járási kapitányságot, annak a vezetője azonban megnyugtatott, s valóban, rendőrünk két óra múlva már hozta is az engedélyt. Kisfiam mindjárt pénzkereséssel kezdte az életét. 1953. március elsejétől ugyanis az újszülöttek négyszáz forintos utalványt kaptak. Feleségem nevetve mondta: az előző napon igencsak szorított, hogy a gyerek csak elsején szülessen meg. Amikor értük akartam menni, ismét a járási kapitány közbenjárására volt szükség. Balassagyarmaton az anyakönyvi kivonat kitöltésekor nagyot néztek, hogy egy erdészeti segédmunkásnak miért van doktorátusa. A visszaúton a buszra felszállt az őrsparancsnok is. Este tíz felé értünk haza. Még a buszon utasított: reggel ötkor jelentsem az alsópetényi őrsön, hogy „tegnap este megérkeztünk”. Térdig, helyenként combig érő hóban kellett gyalogolnom a sötét éjszakában, de időre odaértem.: Reggel nyolcig váratott, majd nagy kegyesen hazaengedett. Rádiót – ha villany lett volna is – nem tarthattunk, de a faluban nemcsak nekünk, szinte senkinek sem volt. Egyik reggel a rádió helyett lázasan rohangáló tizenhat-tizenhét év körüli fiúk közölték ordítva a hírt, hogy „meghalt a nagyapánk!” Ki halt meg? kérdeztük értetlenül. Hát, Sztálin, nagyapánk! válaszolták nem túl szomorúan. Hiszen az apánk Rákosi! A nyáron már hallottunk róla, hogy országszerte enyhül a politikai légkör, mégis meglepett, amikor augusztus elején egy motorkerékpáros rendőr átadta a megyei kapitányság kitelepítést feloldó határozatát. Megható volt, ahogy a falubeliek sorra felkerestek jókívánságaikkal. A rendőr pedig mind ritkábban jött, éjjel már nem zörgethetett föl, csak nappal morgott be időnként a kerítésen. Persze, továbbra is tartani kellett a rosszindulatától. Hónapokig törtem a fejem, hogyan is költözhetnénk el. Budapestre, természetesen, nem lehetett bejelentkezni... 1955 tavaszán megkértem édesapámat és pesti ismerőseimet, hogy próbáljanak állást szerezni. Sikerült is: áprilisban az Albertfalvai Vegyigyár új furán-üzemében lettem segédmunkás, havi hétszáz forintért. Robbanásveszélyes műhelyben, három műszakban gyógyszeralapanyagot gyártottunk. A hosszas fürdés után is annyira bűzlöttünk, hogy az emberek elhúzódtak tőlünk a villamoson, a vonaton. Budapest környékén kerestem kiadó szobát, házrészt. A közeli községek eléggé telítettek voltak, s ahol volt is hely, ott se szívesen láttak egy háromgyermekes családot, no, meg helyenként akár háromszáz–ötszáz forintot is elkértek volna egy hónapra.


Végül Érden, kétnapi kérdezősködés után egy segítőkész, szegény sváb özvegyasszonynál kaptam ötünknek egy földes szobát, száztíz forintért. Végül júniusban, az iskolai évzáró után, fájó szívvel, de azért reménykedve vettünk búcsút Irma nénitől és a falubeliektől. Közelebb kerültünk Budapesthez, közelebb társadalmi helyzetünk – rehabilitáció híján – önerőből történő újjáépítéséhez, a remélt jobb jövőhöz. Feljegyezte: ifj. Szentirmay László

2. Képek





1. A fiatal Tisza István FIGYELŐ PÖLÖSKEI Ferenc „Geszti bolond” – „politikai vátesz”? Újabb vonások Tisza István portréján A fiatal Tisza István A Gondolat Kiadó új, nagy példányszámú sorozatot indít Magyar História Életrajzi Sorozat címmel. A sorozat egyik első darabja a még ez évben a könyvesboltokba kerülő Tisza István-életrajz. A könyv több ponton rajzolja át a századelő legkiemelkedőbb képességű konzervatív politikusáról eddig kialakított portrét. Az alábbiakban egy részletet adunk közre a könyvből. (A szerk.) Alig akad ismert magyar politikus, akinek tettei, eszméi és egyénisége körül a szenvedélyek még életében oly magasra csaptak volna, mint Tisza István esetében. Évtizedeken át egyfelől a körülrajongás, másfelől a gyűlölet övezte. Sokakat felőrölt az ilyesféle centrális szerepkör. Tiszát azonban sem feltétlen hívei, sem ellenfelei nem befolyásolhatták. Kivonta magát a mozgásba lendült szenvedélyek gyűrűjéből. A maga útját járta, amit küldetéstudata, eszméibe, tetteibe vetett hite, saját értéksúlyának tudata kövezett. Elsősorban innen ered ridegségszámba menő zárkózottsága és egyben a népszerűség elhárítása is. A Tiszák évszázadokra visszamenően kimutatták családfájuk kiváltságokat élvező gyökereit. Bizonyították kapcsolataikat Rudolf királlyal – akitől 1578-ban Tisza Tamás nemességet kapott –, majd I. és II. Rákóczi Györggyel. Kutatták birtokaik elvesztésének körülményeit a török időkben, majd azok visszaszerzésének, sőt gyarapításának lehetőségeit. A geszti birtokot Tisza László kapta kárpótlásul a török kiűzése után. Tisza István nagyapja, Tisza Lajos – akinek felesége Teleki Júlia grófnő – már Bihar megye nagy hatalmú adminisztrátora, majd főispáni helytartója volt, s a nagy létszámú család tagjai jelentős szerepet vállaltak a megyei, sőt az országos közéletben is. Tisza István apja, Kálmán, 1830. december 16-án született s 1902. március 23-án halt meg. 1848-ban a vallásés közoktatásügyi minisztériumban fogalmazó, majd a kormánnyal együtt Debrecenbe ment. A forradalom és szabadságharc leverése után külföldre távozott. Visszatérte után vezette a nagy, geszti központú birtokot, 1855ben a nagyszalontai református egyház segédgondnokává választották. 1860-ban, a német eredetű DégenfeldSchonburg Imre leányát, Ilonát vette feleségül. Ezáltal a Károlyiakkal, Podmaniczkyekkel és Odescalchiakkal is sógorságba került. Az 1861-es, majd az 1865-ös országgyűlésen is Debrecen képviselője. Nagybátyja, Teleki László halála után a Határozati Párt, majd a balközép vezetője. A kiegyezést megkötő Deák-párt lojális ellenzékének számított. Lojálisnak, hiszen elhatárolta magát a radikális ellenzéktől, a Böszörményi László, Madarász József vezette szélsőbaltól, s az ebből alakuló 48-as függetlenségi párttól is, amelyhez az emigrációból hazatérő, Kossuth köréhez tartozó politikusok – Helfy Ignác, Simonyi Ernő, Irányi Dániel – is csatlakoztak. 1868-ban közreadta a „bihari pontokat”, amelyekben a közös ügyek hatvanhetes rendszerét bírálta. Irányzatának, a balközépnek azonban sem az 1869., sem az 1872. évi képviselőválasztásokon nem sikerült megszereznie a többséget. Tisza Kálmán ezért jelentős szerepet vállalt a Deák-párt és a balközép fúziójának előkészítésében, a Szabadelvű Párt 1875. évi létrehozásában. Tizenöt évig, 1875–1890-ig Magyarország miniszterelnöke volt. 1861-ben a képviselőház első alelnökeként mondott beköszöntőjében politikai felfogását jellemző szavait gyakran idézték a róla szóló publicisztikai írások: „Bátraknak kell lennünk nemcsak személyesen, de politikánkban is, és mégis óvakodnunk kell a vakmerőségtől.” Tisza István 1861. április 8-án született Pesten. Alap- és középfokú tanulmányait, miként ez az előkelő családok körében divatos volt, magántanulóként és osztályösszevonásokkal végezte. Neveltetése tehát a politikus arisztokrata családokban kialakult mintát követte. Apja közelében életre szóló nyomot hagyott benne az abszolutizmust felváltó kiegyezés, s a körülötte zajló viták. Anyja vallásos neveltetéséről, házi tanítói pedig nyelvi ismereteinek kitágításáról gondoskodtak. Gimnáziumi vizsgáira a neves pedagógus egyéniségnek számító Géresi Kálmán készítette fel. Érettségi vizsgáját a debreceni református kollégiumban 1875-ben, 14 éves korában, már nyilvános tanulóként tette le. (Erre lehetőséget adott az akkor még törvénnyel nem szabályozott, meglehetősen anarchisztikus gimnáziumi oktatás.) Jogi tanulmányait Berlinben kezdte meg, Heidelbergben folytatta, majd Budapesten fejezte be. Németországban akkortájt bontakozott ki a modern gyáripar, a termelőerők gyors fejlődése. 1878-ban ült össze a Törökország státusát szabályozó berlini kongresszus, ami rendkívüli, életre szóló hatást tett rá, csakúgy, mint a „vaskancellár”, Bismarck centralizációs politikája, „kit a 40 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

rokonlelkű fiatal magyar diák – írja Szász Károly – tarsolyában a marsallbottal, nemcsak bámult, hanem kinek példájából sokat tanult is”. 1879-ben írták alá a német–osztrák–magyar szövetséget. Tisza abban a szilárd hitben hagyta el Berlint, hogy a kettős szövetség az Osztrák–Magyar Monarchiát szilárd külpolitikai alapra helyezte. Ezután néhány hónapot Franciaországban majd Angliában töltött, ahol főként az angol szabadkereskedelmi irányzat hatott rá. 1879-ben, 18 évesen Budapesten szerzett doktori címet: „Az adóáthárítás elmélete” c. dolgozatával, amelyet Kerkapoly Károly, a korábbi pápai tanár, majd képviselő, miniszter, egyetemi tanár bírált. Felfogásának önállóságát, ítéletalkotásának helyességét hangsúlyozta. Az államtudományi doktorárus megszerzése után a belügyminisztériumba került, ahol a magyar központi végrehajtó hatalom, az államigazgatás gyakorlati kérdéseit tanulmányozhatta. Ezután önkéntes a huszároknál, majd miniszterelnök apja távollétében vállalta a geszti birtok irányítását, de továbbfolytatta jogi, gazdasági, hadászati, politikai ismereteinek gyarapítását. 1883-ban nagybátyja, Tisza László lányát, Ilonát vette feleségül. Ebből az unokatestvéri házasságból két gyermek született. 1886-ban István, majd 1889-ben a mindössze öt évet élt Julianna. Tisza István pályája hihetetlen gyorsasággal ívelt felfelé. 20 éves korában, 1881-ben már megyei tiszteletbeli főjegyző. 1886-ban pedig a vízaknai kerület országgyűlési képviselőjévé választották. Tisza István ettől kezdve jelentősen befolyásolta pártja vezető garnitúrájának magatartását, állásfoglalását. Határozottsága, aktivitása, munkabírása egyedülállónak számított. Parlamenti csatáit kezdettől fogva küldetésnek fogta fel. Magát a nemzeti haladás, mind a merkantilisták mind az agráriusok képviselőjének is tartva, igyekezett kiegyenlíteni ellentéteiket, nézetkülönbségeiket. Elképzelései valóra váltásáról még a legnehezebb helyzetekben sem mondott le. Erre fordította egész idejét, kivételes energiáit, jórészt lemondva osztályostársai s a maga korábbi főúri szenvedélyeiről, a kártyáról, a vadászatról, a teniszről, a csillogó estélyek fényeiről. Bizonyára alkata, vezetői elhivatottság-tudata miatt sem vonzódott ehhez az életmódhoz, de a dualizmus korának új, megnehezült korszaka érlelte szinte már mosolytalan, rideg, az emberi kapcsolatokkal mit sem törődő államférfivá. Kivételt csak szűkebb családi köre, néhány barátja, gyermekei, majd unokái meghitt társasága jelentett számára, amin keresztül az emberi élet egyéb örömeinek tájaira is pillanthatott. De ezzel a lehetőséggel ritkán élt. A pártklubba eljárt ugyan, de inkább csak kényszerű illendőségből. Nem kedvelte a szokványos, tartalom nélküli, üres tereferéket, ünnepi pózokat. Életviteléről, szokásairól, gyérülő szenvedélyeiről elsősorban barátainak későbbi emlékezéseiből értesülhetünk. A vívás mindvégig – miként a politizáló nagybirtokosok mindegyikénél – napi foglalatosságai közé tartozott. Az adott korban persze ez nem egyszerűen sportnak minősült, hanem felkészülést is jelentett az úri becsület védelmét, részét képező váratlan és kikerülhetetlen párbajokra. Ennek köszönhette, hogy számos párbajából sértetlenül került ki, holott öröklött szembaja miatt két ízben is – 1907-ben és 1913-ban – szürkehályoggal operálták. Geszti birtokán pedig főleg lovagolt, fiatalabb korában még ugratóversenyeken is indult. Kedvelte a vadászatot, látásának romlásával azonban már csak puszta időtöltésből, lóhátról lövöldözött az eléje kerülő apróvadakra. Rendszeresen és bőségesen – borozgatás közepette – étkezett, majd likőrt ivott. A komoly zenét nem szerette, nem is értette. Színházba ritkán, inkább csak illendőségből járt. Zongorázni tanult ugyan, de szívesebben hallgatott cigányzenét. A költők közül Aranyt és Vörösmartyt kedvelte. Szabad idejének nagyobb részét azonban Deák kiegyezési művének tanulmányozására és a korabeli közgazdasági, katonai és politikai események elemzésére fordította. Parlamenti szűzbeszédét érdekes módon csak két évvel megválasztása után, 1888. február 3-án mondta el a képviselőházban. Feltűnő szakértelemmel, a korabeli közgazdasági és pénzügyi kérdések jogi vonatkozásaiban mutatott jártassággal kapcsolódott a régtől húzódó költségvetési vitához. Szavain átsütött a dualista rendszer biztonságának megingásától való félelme, s nem az akkor divatos frázisok „üveggyöngyeinek” csillogtatásával, hanem érveinek szigorú rendbe szedésével kereste a gyülemlő feszültségek feloldásának lehetőségeit. Az állami gazdaságpolitika vezérlő elvének – miként a korabeli szabadelvűek – a mezőgazdaság, az ipar és a kereskedelem összhangjának biztosítását, a pénzügyi. egyensúly megőrzését, a kiadások növekedésének megakadályozását tekintette. Mindezt elsősorban a hatékony takarékossági intézkedésektől remélte. Síkraszállt a mezőgazdaság belterjes fejlesztéséért, az állattenyésztés minőségi és részben strukturális átalakításáért. Sürgette például a ló-, a juh- és a szarvasmarha-tenyésztés, a halászat és a méhészet fellendítését. Ehhez azonban nélkülözhetetlen feltételnek tartotta a hitel- és takarékpénztárak hálózatának bővítését, ami egyben konkurenciát is teremt, s szükségszerűen csökkenti a „privát uzsorát”. „A valódi jólétnek, a valódi haladásnak egyedül biztos feltétele – mondotta – a nemzetet alkotó egyénekben lévő egyéni iniciatíva, egyéni energia.” Második képviselőházi felszólalása 1889. január 14-én, már a véderővita során hangzott el. Az uralkodó az állandósuló balkáni feszültség miatt már az 1880-as évek végén modernizálni, fejleszteni akarta a hadsereget. Fejérváry Géza honvédelmi miniszter 1888 végén benyújtott új véderőjavaslata azonban csorbította a magyar országgyűlés jogkörét, mert a hadilétszám megállapítását nem kötötte a 10 éves határidőhöz, s kiszélesítette volna az országgyűlés hatásköréből kivont póttartalékosok körét. Az egyéves önkéntesek számára pedig nem tette lehetővé, hogy szolgálati idejük alatt tanulmányaikat folytassák, a tiszti vizsgát ugyanakkor német nyelven 41 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

kellett letenniük. A függetlenségi párt és az Apponyi Albert vezette mérsékelt ellenzék nyomban tiltakozott a jogsérelem ellen. Bár a közös hadsereg létét nem kérdőjelezték meg, időnként a magyar hadsereg teljes kiépítésére vonatkozó javaslataiknak is hangot adtak. (A közös – és benne a magyar – hadsereg jellegének megítélése egyébként 1867-től kezdve neuralgikus pontja volt a dualista rendszernek.) Tisza István kényszerhelyzetre és a magyar állam érdekeire hivatkozva a javaslat mellett tört lándzsát. A közös hadsereg nevelőintézeteiben ő is fontosnak tartotta ugyan a magyar nyelvi kultúra oktatását, de túlzásnak, sőt frázisnak nevezte Apponyi követelését: a nemzeti kultúra összhangba hozását a közös hadsereggel. Szerinte ugyanis a magyar nyelv hadseregbeli használatát a „nemzet védképességének” kell alárendelni. A fő cél, a hadseregfejlesztés lebegett tehát Tisza István szeme előtt, ennek rendelte alá a jogszabályok értelmezését. 1890 táján a Monarchia véd- és harcképességének fejlesztését az ország egyik legfontosabb feladatának tartotta. Parlamenti vitához kötődik apa és fia szembekerülése is, az ún. „honossági tőrvénnyel” kapcsolatban. Az 1879: L. tc. értelmében ugyanis elveszti magyar állampolgárságát az, aki 10 évnél hosszabb ideig külföldön tartózkodik és nem jelenti be az illetékes hatóságnak állampolgárságának fenntartását. A törvény 1889. december végén lépett volna életbe. A függetlenségi párt azonban új javaslatot nyújtott be, amely szerint Kossuthra nem vonatkozik az említett törvény. Köztudomású volt ugyanis, hogy a „turini remete” nem ismeri el magát Ferenc József alattvalójának. Az ügy nagy politikai viharokat kavart, s megtörtént, amire oly kevesen számítottak, Tisza Kálmán és fia közötti első, de egyben utolsó vita a képviselőházban. Tisza Kálmán természetesen ellenezte a saját kormánya által kidolgozott és a parlamentben elfogadott 1879: L. tc. törlését, de hajlott. olyanféle törvénymagyarázatra, amely szerint a díszpolgárságot viselők mentesülnének az említett kötelezettség alól. (Közismert, hogy Kossuthot számos város díszpolgárává választotta.) Tisza István ugyanakkor – a Szabadelvű Párt többsége által is támogatva – hangsúlyozta: a törvénynek a maga teljességében érvényt kell szerezni. Határozottan elutasította a „rebellis” javaslatokat. Kossuthnak vannak múltbeli érdemei – mondotta –, de ha nem fogadja el az adott parlamentet, nem ismeri el a 67-es alapot, az uralkodót, elkerülhetetlenné válik vele minden politikai kapcsolat megszakítása. A korabeli viszonyokat tekintve ez bizonyult a következetes kormánypárti álláspontnak. Tisza Kálmán sajátos törvénymagyarázati felfogását ugyanis népszerűségének visszaszerzése motiválta. (Csak zárójelben: a legfelemásabb álláspontot mégis a függetlenségi pártiak foglalták el. Hiszen az 1879. évi törvény vitájában – amikor Kossuth már közel 80 éves volt – alig forgatták fegyvereiket a javaslattal szemben. Tíz esztendővel később azonban, amikor a nemzeti kérdések – az uralkodó osztályok ellentéteinek kiéleződése idején – előtérbe kerültek, a még élő Kossuth védelme jól illeszkedhetett politikai taktikájukba.) Tisza Kálmán ily módon elszigetelődött és 1890. március 13-án beadta lemondását. Bukásával fia, István vált a szabadelvű párti törzsgárda vezérlő egyéniségévé. Ettől kezdve valamennyi, a képviselőházban zajló vitában hallatta szavát, vagyis egyszeriben a parlamenti élet központi alakjává vált. Parlamenti beszédeire ismereteinek állandó bővítésével rendszeresen felkészült, vállalta a rögtönzött replikákat, de nem riadt vissza az akkor oly divatos néhány szavas közbeszólásoktól sem. Politikai szereplését 1905-ig jórészt tükrözik köteteket kitevő képviselőházi beszédei, amelyek a kül- és belpolitika valamennyi területére kiterjeszkedtek. Hiszen szinte politikai hitvallásának tekintette még ekkor: ami nem kérdés a parlamentben, nem lehet vita tárgya a politikában sem.

2. Képek




1. Életpálya, 18611918. Kronológia Tisza István életérõl Tisza István Életpálya 1861–1918 1861. április 22. Pesten, a felirati vita alatt a balközép vezérének, Tisza Kálmánnak fia születik, aki a keresztségben az István nevet kapja. A gyermek Geszten, a családi birtokon nevelkedik. 1875 nyara. Kitűnő eredménnyel érettségizik Debrecenben. (A gimnázium első hat osztályát magántanulóként végezte, a két utolsót a debreceni református kollégiumban.) 1877–1878. A berlini, majd a heidelbergi egyetemen tanul. 1879. A budapesti egyetemen államtudományi doktorátust szerez. Doktori értekezésének címe: Az adóáthárítás elmélete. 1881. Apja kívánságára a belügyminisztérium szolgálatába lép. (Bihar vármegyében ekkor már tiszteletbeli vármegyei főjegyző.) 1885. Házasságot köt a 15 éves kora óta szeretett, öt évvel idősebb unokatestvérével, Tisza Ilonával. 1886. 25 éves korában az erdélyi Vízakna képviselőjeként kerül a parlamentbe. 1888. február 3. Szűzbeszéde a képviselőházban. (A következő harminc évben, haláláig, csaknem hatszáz politikai szónoklatot tart.) 1889. A véderővitában Szilágyi Dezsővel folytatott polémiájában a parlamenti erők első sorába kerül. 1890. A Magyar Ipar és Kereskedelmi Bank elnöke. A bankot ekkor hozzák létre, s egyike a legfontosabb gazdaságfejlesztő szerveknek. 1902-ben a bank megbukik, ő lemond az elnökségről. 1890-es évek. Apja kívánságára közgazdasági munkát s állásokat vállal. Igazgatósági tagja a Rimamurány– Salgótarjáni Vasműveknek és az Adria Magyar Tengerhajózási Részvénytársaságnak; 1893-1902 között elnöke a Magyar Takarékpénztárak Központi Jelzálogbankjának. 1897. Grófi rangot kap nagybátyja, gróf Tisza Lajos révén. 1898. A Magyar Protestáns Irodalmi Társaság választmányi tagja. (1907-től a társaság alelnöke, 1915-től elnöke.) 1899. A Duna-melléki református egyházkerület tanácsbírája. 1902. A tiszántúli református egyházkerület is tanácsbírájának választja, e funkciójáról azonban lemond, mert még ugyanezen évben a nagyszalontai egyházmegye gondnoka lesz. 1903. június 17. A király Tisza István grófot nevezi ki miniszterelnökké, kormányalakítási kísérlete azonban sikertelen. 1903. november 3–1905. június 18. Miniszterelnök és belügyminiszter, 1904. március 3-ig a király személye körüli miniszter. 1903. november 21. Elfogadtatjaa párhuzamos képviselőházi üléseket (délelőtti–délutáni ülések). 1903. december 16. Megindul a Tisza István politikáját támogató Az újság című napilap. 1904. március 1. Belügyminiszterként rendeletet ad ki a vidéki szocialista agitáció megakadályozására. 1904. március 5. Beterjeszti a képviselőházban a házszabályok megszigorítására vonatkozó javaslatot (március 10-én visszavonja). 45 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1904. október 7. Levélben értesíti biharugrai választóit, hogy szigorítani kívánja a házszabályokat (ugrai levél). 1905. január. A választásokonpártja megbukik. 1906. április 11. A koalíciós Wekerle-kormány kinevezése után feloszlatja pártját, visszavonul. 1907. május. A dunántúli református egyházkerület főgondnokává választják. 1909. november 27. A király Tisza Istvánt bízza meg kormányalakítással, de ő nem tud támogatást szerezni politikájának. 1910. február 19. A koalíció bukása után megalakítja a Nemzeti Munkapártot. 1910: A Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja. 1911: Magyar Figyelő címmel folyóiratot alapít. 1912. május 22. A képviselőház elnökévé választják. 1912. június 4. A munkapártitöbbséggel letöri a képviselőházi obstrukciót (az ellenzéki képviselőknek nem adja meg a szót) és megszavaztatja a véderőtörvényt. 1912. június 7. Kovács Gyula képviselő a képviselőházi ülésen háromszor rálő az elnöklő grófra, de a golyók célt tévesztenek. 1912. Akadémiai székfoglalóját Sadowától Sedanig címmel tartja. 1913. június 10–1917. június 15. Miniszterelnök. Közben 1913. július 21-ig, majd 1914. augusztus 22–1916. január 16. között horvát–szlavón–dalmát miniszter, 1915. január 13-tól 1915. május 29-ig a király személye körüli miniszter. 1913. Igazmondó címmel, eszméinek és politikai rendszerének megismertetésére néplapot alapít. 1914. július 7. A közös minisztertanács a Szerbiának küldendő ultimátumról tárgyal. Határozat nem születik, mert Tisza István magyar miniszterelnök fenntartásait fejezi ki. 1917. júniustól katona. 1917. október 13. Átveszi a debreceni huszárezred parancsnokságát az orosz harctéren. 1917. október 28. A debreceni egyetem teológiai díszdoktora. 1918. augusztus–szeptember. Az olasz harctéren teljesít szolgálatot. 1918. október 17. A képviselőházban elismeri, hogy a központi hatalmak elvesztették a háborút. 1918. október 17. Lékai János sikértelen merényletet kísérel meg ellene. 1918. október 31. A Hermina út 35. sz. alatti lakásában meggyilkolják. Geszten temetik el november 3-án. 1921. A debreceni egyetem Tisza nevét veszi fel. 1923-tól hat kötetben jelennek meg összes munkái, 1930–1937 között négy kötetben képviselőházi beszédei. 1932. október 2. A Mária Terézia-rend káptalanja elismeri érdemességét a tiszti arany vitézségi éremre.


1. Herczeg Ferenc és Tisza István NÉMETH G. Béla Herczeg Ferenc és Tisza István Herczeg Ferenc a 20. századi magyar polgári irodalom és szellemi közélet egyik legünnepeltebb alakja volt. 1863-ban Versecen jómódú német polgárcsaládban született. A magyar nyelvet első, szegedi középiskolai ével idején tanulja meg. Jogot végez, majd egy halálos végű párbaja miatt négy hónapot ül a váci fegyházban (1890). Itt írja első regényét, amellyel előkelő pályadíjat nyer. 1892-től egymás után jelennek meg sikerkönyvei. Ezek közül a legismertebbek: A Gyurkovics lányok (1893), A Gyurkovics fiúk (1895), Pogányok (1902), stb. Irodalmi hetilapot indít 1894-ben új Idők címmel. 1911-ben Tisza Istvánnal elindítója és szerkesztője a kor legszínvonalasabb politikai, közéleti konzervatív folyóiratának, a Magyar Figyelőnek. Országgyűlési képviselő (1896), az Akadémia levelező tagja (1899). 1927-től tagja az Országgyűlés felsőházának, 1929-ben a Revíziós Liga elnöke. Ünnepelt színpadi szerző. Ocskay brigadéros, Bizánc című drámái sok éven át a magyar középosztályok kedvelt darabjai. 1945 után haláláig (Budapest, 1954.) visszavonultan él és emlékiratain dolgozik. A nyáron lát napvilágot a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában Németh G. Béla előszavával „Herczeg Ferenc Emlékezései. A várhegy, A Gótikus ház címen emlékezés-kötete. (A szerk.) Milyen eredetű rétegekből alakult ki s tevődött össze a magyar értelmiség 1867 után a második világháború végéig? Szükségszerűen vázlatosan és elnagyoltan hat szociális, illetőleg szociális és etnikai csoportot látszik ajánlatosnak megkülönböztetni. Első az a magyar honorácior réteg,amely – néha valódi, máskor csak vélt nemesi titulus birtokában – a ’48 előtti rendi közigazgatást, közművelődést, egészségügyet meg az egyházakat szolgálta, s a nemesi birtokok gazdasági s a nemesi családok nevelői-művelődési szükségleteit elégítette ki. Egy részében buzgott a vágy a nemességhez való hasonulásra, más részében viszont a rendi világ fölszámolására s a polgári ország megteremtésére égett az elszánás. Másodszor: a birtokát vesztett nemességből nagy tömegek csúsztak lea honoráciorok kenyérkereseti szintjére. Kisebb részük szakműveltséget is szerzett, s jelentős hányaduk ugyancsak a polgári társadalom megteremtésének híve és munkása lett. Nagyobb részük azonban a nemességhez való tartozást, mint alapvető, meghatározó (s előjogot is adó) karaktervonást tekintette, s életideálját s mentalitását illetően magát a birtokossághoz sorolta, s rokoni s egyéb kapcsolatokon át igyekezett ezt az odatartozást állandóan manifesztálni. Voltak persze szép számmal olyanok is, akik önként léptek átnemcsak a polgárosodás hívei közé, de a polgári értelmiség életformájába is. Ez a csoport azonban a reformkortól távolodva s a nyolcvanas évekhez közeledve egyre szűkült, s egyre kisebb jelentőségűvé lett. Harmadszor: igen fontos és jelentős számú réteg volt a német városi polgárságbóleredetteké; részint a régi értelmiségi polgárságból valóké, részint a mesterember-, iparos-, kereskedővilágból frissen értelmiségivé válóké. Az első csoport a magyar természettudomány és műszaki feladatkör legkülönbözőbb ágainak számtalan kiválóságát, nemegyszer megalapozóját adta; de a gazdasági, a társadalomtudományi, a művelődési, a művészeti, az irodalmi életnek is sok kitűnősége került ki e csoportból. A nemességből önként a polgáriértelmiségi létformát vállalók s a polgári életeszményű honoráciorok mellett és velük egyenrangúan játszott ez a csoport szerepet a magyar értelmiség európai értelmű arculatának és funkciójának kialakításában. A negyedik csoport szerepe nem nyúlik vissza oly messzire, mint az előbbieké. Ez a csoport a reformkortól magyarosodókis műveltségű, alacsony társadalmi helyzetű és életsorsú városi és vidéki német és zsidó kisemberek, ritkábban egyéb etnikai eredetűekvilágából került ki, s a frissen s gyorsan nyelvet cserélők s a polgárosodás legkülönfélébb új foglalkozási lehetőségén át fölfelé törők fajtáját fogta össze. Különösen a szabadságharc után, még inkább 1861 táján, de leginkább 1867 után lett tömegessé átáramlásuk. Az ötödik csoportot az önkényuralom idején az országba telepített,főleg cseh–morva–német tisztviselő s részben szakiparosréteg tette, amely megmagyarosodott, a kiegyezés után is ittmaradt, hisz szükség volt rá, s megvolt a kenyere. Gyermeke már természetszerűen tartotta magát magyarnak, s nemegyszer túl is ment ennek bizonyításában az ésszerűnél. A hatodik, bár fontosságban nem utolsó, az a csoport, amely az önkényuralom, majd a kiegyezés népoktatást szélesítő tevékenysége során, gyakran az egyházak vagy más intézmények segítségével elsősorban a magyar vidék, főleg a parasztság világábólküzdötte fel magát. Szükség itt a németségből, a hazai németségből indulók útjának vázolására van. A hazai németség kérdéskörünk tekintetében négy csoportra osztható. Az első az egyik legrégibb betelepedésű s legfolytonosabb s legzártabb együttélésű csoport, az erdélyi szászságé. Szinte külön nemzet, a polgárosodás egy régebbi fokán megrekedve, falusi parasztsággal, városi polgársággal, minden funkcióra saját értelmiséggel.


Korábban nagyobb volt az erdélyi magyarsággal való vegyülésük, s bár a kiegyezés után is áramlottak polgárságukból a magyar értelmiségbe közülük át, ez a szám nem volt igazán jelentős, főleg nem – karakterizáló. A második az ország egyéb területén lakó városi német polgárságé. Benne a pesti, különösen azonban a felföldi, de mindenekelőtt az ún. zippser városokbeli játszott nagy szerepet a magyar szellemi életben, kivált a 19. század közepén.: Már betelepedése óta kapocs és közvetítő volt ez a csoport a magyar és német nyelvű kultúra között. Szinte mindig barátja a magyarság ügyének, ez időben pedig a polgári magas értelmiség egyik legfőbb kibocsátó fészke, amely eredeti lakóhelyéről elkerülvén nemcsak maga magyarosodott (többnyire még családja nevében is), de szorgalmazta, együtt szorgalmazta a magyarosodást és a polgárosodást. Szemben az erdélyi szászokkal, nyitottak voltak minden irányba, főleg eredeti s vállalt kultúrájuk irányába, mégpedig – megint csak szemben az erdélyi szászokkal –, a közép-európai polgárosodás élvonalának megfelelő korszerű szinten. A harmadik csoport a török óta kisebb-nagyobb foltokban, sporadikusan betelepített, elsősorban dunántúli, de az ország más területein is föltalálható falusi parasztlakosság. Szorgalmával, szakértelmével kitűnt, de városba áramlása alig volt nagyobb a jómódú magyar lakosságénál. Középiskolába adott gyermekeinek száma azonban valamivel nagyobb volt, mint a magyarságé. Ezek a szórványcsoportok közös művelődési tradícióval nem rendelkeztek, inkább csak egyházuk köré rendeződő helyiekkel. Nagyrészt befelé fordultak, de vegyültek is a környező magyarsággal. A közülük kiemelkedők rendszerint ösztönösen s rögtön a magyar polgárság tagjainak tudták magukat. A negyedik csoport, számra az erdélyi szászokét megközelítő, a bácskai, főleg pedig a bánsági „sváboké” volt. Mária Terézia uralkodása előtt és után, főleg pedig alatt verbuválták őket a (német-római) birodalom különböző területeiről az elpusztult lakosság pótlására. Mivel a föld termékeny volt, a verbuválást pedig eleve bizonyos gazdálkodási hozzáértéshez kötötték, s mivel a bölcs királynő okos tanácsosai a telepítéssel együtt megterveztek s részben meg is valósítottak bizonyos korszerű gazdasági, művelődési, egészségügyi – mint ma mondanánk – infrastruktúrát, szorgalmukkal száz év alatt virágzó jólétre tettek szert ezen a területen, ahol a begyűjtő, a földolgozó piacot jelentő s a szolgáltatással rendelkező kisváros és a termelő falu jó arányban váltakozott. Közös ősi művelődési tradíciója nem volt e lakosságnak, hiszen igen különböző vidékekről került ide. De mivel a föld, a gazdálkodás szeretete, a gazdagodás vágya indította el őket egykori hazájukból, szinte a vagyonosodás ösztöne, igyekezete lett legalapvetőbb közös tulajdonságuk. A Dunán onnani szerbség s a Temesen túli románság meg a tőle északi magyarság közé fogva, természetesen gravitáltak az ország vezető nemzete, a velük parasztságában is leginkább egy szinten levő, nyugati kereszténységű és jogrendű magyarság irányába. Rokonszenvben inkább, mint nyelvben. Mert ez a parasztság megtartotta nyelvét. Mint Herczeg maga mondta, aki a falusiakkal kereskedni akart, megtanulta nyelvüket. A kisvárosok azonban, ha kétnyelvűek nem voltak is, értettek s beszéltek magyarul is. Majdnem mindnek középiskolája is volt, ahol két nyelven folyt az oktatás. Ezek a városok nem kerültek olyan erősen függő viszonyba a nagybirtokos társadalmi-megyei rendszerrel, mint magyarlakta társaik, s így e városok vezetői némileg egyenlőnek érezték magukat funkcióikban a megyék vezetőivel, s szívesen látták őket vendégül s örömmel barátkoztak velük. Ebből a rétegből született a verseci patikus és polgármester fia, Herczeg Ferenc, aki nem büszkeség nélkül emlegeti, hogy apja többször is járt megbecsült vendégként Deáknál. Mindez annyit jelent, hogy a bácskai, főleg a bánsági svábság – amelynek népszaporulata a gyermekhalandóság jólét hozta visszaszorulása következtében viszonylag nagy volt – két irányba rajzott kifelé. A faluból, a mesteremberek világából inkább az indusztrializálódó centrumok felé. Ne feledjük, Budapest után Temesvár volt az ország legdinamikusabban fejlődő városa, amely a maga etnikai-nyelvi egyvelegébe könnyen beilleszthette a vidék német-sváb népfölöslegét. Hasonlóképp a többi e táji gyorsan iparosodó városhoz és vidékhez (pl. Arad, Pancsova, illetve Resica, Petrozsény vidéke). Az értelmiség nagyobb részének gyermekei azonban a kisvárosokból a magyar közigazgatási központok felé vették útjukat. Herczeg is. A gimnázium alsó osztályait ugyan a közelibb Temesváron és Fehértemplomban végezte; nyilván a közelség mellett e városok iskoláinak kétnyelvűsége jegyében is. Nagy gimnazistaként azonban az iparos, a kereskedő, a polgár, a vegyes nyelvű Temesvár helyett a jellegzetesen magyar s közigazgatási, közművelődési, középosztályi központnak számító Szegedre küldték, a piaristák híres iskolájába (ahonnét érettségi előtt valami diákvétség s családi bajok miatt a fehértemplomi gimnáziumba kellett távoznia). Majd a közmondásosan magyar úri pályára fölkészítő pesti jogi fakultásra adták, ahol már várta is némi rokoni szálláskészítő előkép e pályát illetően. Herczeg tehát jurátus, joghallgató lett, annak az idő szerinti minden magyar birtokosi karakter kellékével, de végzett jogász, ügyvéd, bíró, ülnök vagy egyéb nem lett belőle soha. Gyerek- és ifjúkorában nemcsak nagy könyvfaló és buzgó színházlátogató volt (már amennyire az utóbbira vidéken lehetősége volt), hanem elbeszéléssel, színdarabbal is próbálkozott, magának, iskolai önképzőkörének és rokoni, kisvárosi közönségének is szánván kísérleteit. Az újságba való írás, tárcarovatban való megjelenés, a karcolat akkor új műfajában való próbatétel azidőtt, Herczeg egyetemi évei alatt úgyszólván hozzátartozott a jogászkodáshoz s a társas élethez, olyanformán, mint az udvarlás, a bál, a párbaj, a kártya, a kávéház. Nem 48 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

akartak ők mind írók, újságírók lenni, csak éppen megmutatni, hogy – mint elődeik a megyei rétorsághoz – ők is értenek a „közélethez”. Herczeg azonban hamar rájött, hogy ízlik is neki az írás, hogy ért is hozzá, s hogy ugyanakkor a tisztviselői, a hivatali munkához vajmi kevés kedvet érez. S ami nem kevésbé fontos, gyorsan átlátta, mi az, ami vonzó, könnyed, elegáns úgy is, mint saját napi életvitel, úgy is, mint közönséghódító téma az úri középosztály életében, gondolkodásában, vágyaiban, önmagáról alkotott képében, de azt is épp ily gyorsan, mi az, ami egészségre, jó ízlésre, pályaalkotásra, társasági érvényesülésre veszélyes, gátló, taszító e réteg ifjúságának életében. Tudott úgy azonosulni ezzel az osztállyal, hogy közben látásszöget biztosító distanciát is tartott vele. Szívesen és sokszor mesélte el, hogy első regényét párbaj miatti (úrias) fogság unalmában írta, hogy első igazán szakértői bírálatot írói tehetségéről kávéházban, kártyaközi oldalt figyeltében kapta, hogy az első valódi intés is a léhán dzsentroid úri életforma lehúzó veszélyéről kaszinózó társas körben érte. Herczeg, kivált kezdő sikerei idején a vidéki dzsentri életéről s a vidéki úri középosztály világáról írt. Olvasó- és nézőközönsége akár udvarházban vagy kúriában, akár kisvárosi ügyvédi vagy bírói otthonban, akár pesti, mondjuk számvevői szolgálati lakásban vagy közjegyzőhöz illő villában lakott is, mentalitásában alapjában vidéki volt. Budapest s a nagyobb városok irodalmat is olvasó írói középosztályi közönsége a nyolcvanaskilencvenes években többnyire – bármennyire városban lakott is – érzelmi, gondolati, élményi világának legtöbb szálával a vidékhez kapcsolódott. S hogy ez az úri középosztályi mentalitás mennyire áthatotta (s vonzotta) a szorosabban vett polgári rétegeket is, az magát Herczeget is meglepte. Gyurkovicsai-tól az új pesti (kereskedőiparos-financiális) polgárság színházában mindenki, maga is bukást várt, s óriási siker lett belőle. Ismeretében volt immár a minél szélesebb siker titkának is: úgy mutatni bíráló arcot, hogy azon a fejcsóváló megbocsátás gyönyörködésének mosolya is ott játsszék, s úgy kacagtatni a színpadon vagy elandalítani a regényben, az elbeszélésben, hogy közbe-közbe az erkölcsi kritika komolysága is, de elnéző megértése is föltessék. A birtokosi politika és a közélet vezetői az írót egyre közelebb vonták magukhoz. A századfordulón még csak írói hírével kívánta a Szabadelvű Párt magát erősíteni, képviselőséget ajánlván föl neki. Ekkor azonban még a politikai élet peremén maradt. A század első éveinek parlamenti zűrzavarai, Széll Kálmán, Khuen-Héderváry Károly, Fejérváry Géza válságot válságra halmozó kormányzása idején, írásaiban ez a belülről való bírálat és féltés erősödik. A birtokosi politika új vezéregyénisége és erős embere, az ifjú Tisza István figyel rá egyre inkább. Szűkebb körébe, bensőbb barátságába vonja, hogy majd közösen szerkesszék a magyar radikális ókonzervativizmus friss és támadó kedvű lapját, a Magyar Figyelő-t. Tisza akaraterejéhez, céltudatosságához, a maga szemléletén belül való átfogó készségéhez nem fér kétség. Mint ahogy kemény munkafegyelméhez, személyes puritánságához, tartózkodó életviteléhez, pénzügyekben való egyéni fairségéhez sem. Nyilván nem volt ismeretlen előtte Herczeg frivolitást súroló életkedve, a belle époqueéhoz hasonló társaságszeretete, a libertinage közelében járó asszonykedvelése s költséges passziókkal járó vendéglátó s utazó hajlama sem. Ám nyilván az a tény, hogy Herczeg mindennek ellenére s mindezzel együtt, mindenkor meg tudta tartani „a kifogástalan úriember” magatartását és viselkedésformáit, elfogadtatta vele, s íróságának tudatta be világfiságát. Fontosabb lehetett azonban ehhez az elfogadáshoz az az egyre világosabb tény, hogy azonos történeti-társadalmi szemléletben gondolkodtak, a hazai társadalom szerkezetét azonos módon ítélték meg, a politikai vezetés eszközeit és céljait azonos értékek jegyében mérték meg, távlatait azonos vágyakkal képzelték el, s veszélyeit is azonos okokra vitték vissza, s azonos eszmék jegyében, azonos eljárásokkal remélték elkerülni. Tisza az uralkodótól a családnak igaz megbecsüléssel frissen ajándékozott újdonatúj főrendi titulusát büszkén viselte; büszkébben, mint akik régóta koptatva örökölték. Ám az újdonsült arisztokrata, fölsorolt és még hosszan sorolható személyes alkati s szubjektív erkölcsi értékei mellett és ellenére, alapjában a magyar középbirtokosság szemhatárával és érdekszintjén látta a világot – bármi éles elméjű volt is e látás az érdekkörön belül. Anélkül, hogy valamiféle történeti vagy történetpszichológiai elmélkedésbe fognánk, elmondhatjuk, hogy kivételes képességei ellenére hiányzott belőle az a szenzibilitás a fönnálló struktúra menthetetlenül elavult, halálra ítélt volta iránt, amely a birodalom jó néhány ősi családja jó néhány tagjának sajátja volt. Felületi, tüneti, eseti s személyi meg csoporti okokban látta a kórokozókat s vélte orvoslási módjukat is meglelni. Nagyon jellemző minderre az, ahogy ő is, s nyomán és vele Herczeg is, a magyar ellenzéket, kivált a függetlenségi ellenzéket szemlélte. Törtetők, demagógok, felelőtlenek, ostobák, önzők, műveletlenek, és így tovább, kit-kit a neki megfelelő jelzővel. Nem látja Tisza (és Herczeg), hogy ez az ellenzék pontosan annak a társadalmi-politikai szerkezetnek a terméke, funkcióteljesítő alkatrésze, amelyet ők védenek. A Szabadelvű Párt korábban éppen azáltal kormányozhatott olyan hosszan, hogy a 48-as párt e szerkezettől neki juttatott és engedett kanalizációs, indulatlevezető szerepet pontosan betöltötte, de annál többre nem volt sem alkalmas, sem képes. S hogy ez a fúzió után kialakult szerkezet és „feladatmegosztás” a századelő fejlődésének immár sem lehetőségeit, sem szükségleteit nem bírja magába fogadni és kiszolgálni sem a kormánypárt, sem az ellenzék részéről, azt sem 49 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tisza, sem Herczeg nem látja. Így növekszik Herczeg gondolkodásában az a századelői parlamenti obstrukció az ország romlásának fő-fő, szinte misztikus előidézőjévé, amelyet viszont csoporti s egyéni önzés és ostobaság, gonoszság és indulat mozgat. Ezt még a trianoni katasztrófa után, harmadfél évtized távolából visszanézve is így látja. A távolabbi, a mélyebb, a valódibb ok helyébe ő is a közvetlen, a napi, a felszíni következményt illesztette, akárcsak Tisza; s mivel ezt látták oknak, kiiktatásával a bajt is megszüntethetőnek vélték. Herczegből kétségkívül hiányzott Tisza erőszakossága – a brutalitással, amellyel Tisza letörte az obstrukciót, mégis egyetértett, s az ellenzék kétségkívüli ostobaságával, demagógiájával, felelőtlenségével, ízléstelenségével igyekszik szalonképessé, sőt heroikussá menteni ideálja eljárását. Holott az egész obstrukciós ügy és folyamat a magyar politikai berendezkedés, közelebbről a magyar „parlamentáris demokrácia” rég avult voltát, működésképtelenségét, távolabbról e társadalmi szerkezet további fejlődését befogadni immár teljesen alkalmatlan szűkösségét jelezte.

2. Képek



1. A Képes Krónika miniatúrái TÖRTÉNELEM AZ ISKOLÁBAN VÖRÖS Boldizsár A Képes Krónika miniatúrái Középkori krónikáink az általuk ábrázolt múltról nemcsak szövegeik, s a bennük közvetlenül elmondott tények révén nyújtanak információkat az utókornak. Tanulságosak lehetnek ugyanis a közvetett információk is, melyek talán nem mindig tudatosan, vagy legalábbis szóban meg nem fogalmazva, de igen mély bepillantást adnak a kor gondolkodásába, mentalitásába. Ilyenek azok a tanulságok is, melyeket – írott szövegén túlmenőleg – egyes királyok és tetteik képes előfordulásának gyakoriságával a Képes Krónika szolgáltat korának történetszemléletéhez. (A szerk.) A Képes Krónika szövege több korai krónika ötvözetéből jött létre, így csak az Anjou-korral foglalkozó részt tekinthetjük az Anjou-korra nézve forrásértékűnek. Az illusztrációknak azonban különleges forrásértékük van az Anjou-korra vonatkozóan. Nemcsak azért, mert a képek alapján megismerhetjük a korszak viseletét vagy használati eszközeit, hanem elsősorban azért, mert az ábrázolások – az ábrázolt események, tárgyak korától függetlenül – az Anjou-kornak az egész addigi magyar történelemre vonatkozó szemléletét tükrözik. A Képes Krónika – a középkori történetszemléletnek megfelelően – a magyar királyok történetét, Nagy Lajos elődeinek tetteit mutatja be. Mind a szöveg, mind a képek csaknem kizárólagosan az uralkodókkal foglalkoznak, az ország lakóinak életét érintő eseményeket (hadjáratok, győzelmek, vereségek) is az uralkodók történetének részeként ábrázolják. Legfeljebb a kuriózumnak számító események függetlenek a király személyétől, mint a flagellánsok menete, a budai papok kiátkozás-jelenete vagy egy templom égése. A krónika szerkesztőjének az volt az elgondolása, hogy a műben minden uralkodó szerepeljen – legalább néhány sor és egy kép (ebben az esetben általában portré) erejéig. A szövegek terjedelmét és az uralkodás időtartamát összevetve azt láthatjuk, hogy itt-ott meglepően nagyok az aránytalanságok. Aránylag terjedelmes szöveg foglalkozik rövid ideig uralkodó királlyal, ha az uralma alatt valamilyen háborúba, trónviszályba keveredett. Pl. Péter csak 5-6 évig uralkodott, de uralmát 200 sor tárgyalja, szemben a 30 évig uralkodó II. Andrással, aki csak 60 sort kapott, s a 35 évig uralkodó, szintén csak 60 sorban tárgyalt IV. Bélával. Messze kiemelkedik a szöveg terjedelme Salamon (1000 sor), I. Géza (860 sor) és Szt. László (710 sor) uralmának elbeszélésekor. Ezek a szövegrészek bővebbek, mint Kézai megfelelő szövegei. Valószínű, hogy itt a krónikaíró olyan forrást használt, amely nagy súlyt fektetett arra, hogy Géza és László uralmának jogosságát igazolja Salamonnal szemben. A képek száma már nem mutat ekkora eltolódásokat. Salamon 11 (vagy 12?), Géza 10, László 13 képen szerepel, s a jóval rövidebb szöveggel szereplő Attila uralmát 8, Szt. Istvánét 11, Károly Róbertét 13 kép mutatja be. Elhagyva azokat az uralkodókat, akik rövid szöveggel, s 1-2 képpel szerepelnek, s szembeállítva a szöveg terjedelmét a képek számával, a következő eredményt kapjuk: A szöveg terjedelméhez képest legtöbb képpel bemutatott uralkodók: I. István (19 soronként 1 kép), II. András (20 soronként), IV. Béla (10 soronként), IV. László (15 soronként), Károly Róbert (25 soronként). Közepesen szerepelnek: Péter (50 soronként), Aba Sámuel (38 soronként), I. László (54 soronként), Kálmán (50 soronként), II. Béla (57 soronként), II. Géza (38 soronként). Aránylag a legkevesebb képet kapják a leghosszabb szöveggel szereplő uralkodók: I. András (91 soronként), I. Béla (70 soronként), Salamon (83 soronként), I. Géza (86 soronként). Ez a szembeállítás azt bizonyítja, hogy a kódex szerkesztői tudatosan dolgoztak. Az ábrázolásra kerülő jeleneteket nem ötletszerűen válogatták ki a szövegből. Bizonyára előre meghatározott terv szerint osztották szét a tervezett képmennyiséget az uralkodók között. Ebből az is következhetnék, hogy a képek tartalmát nem maguk a miniátorok határozták meg, hanem feltehetőleg egy udvari tisztségviselő, aki a képek tartalmának kijelölésével az udvarban érvényes történetszemléletet fejezte ki. Azt, hogy ez az irányítás milyen mértékű volt, és a képek tartalmán túlmenően egyéb részletekre is kiterjedt-e, nem tudjuk. A képek számát a szöveghez való arányuktól függetlenül vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a képek útján leginkább kiemelt uralkodók Attila, I. István, Salamon, I. Géza, I. László és Károly Róbert voltak. A 142 képből összesen 46, csaknem a képek egyharmada foglalkozik uralmukkal.


A képeknek mintegy ötöde (28) uralkodói portré. Egyes kiemelt uralkodókról több portré is készült (Attiláról 4, Árpádról 2, Szt. Istvánról 3), 11 király viszont nem jelenik meg önállóan képen (köztük I. András, I. Béla, I. Géza és Kálmán sem). Előző, 1985/2. számunkban kezdtük meg az 1983–84. évi Országos Középiskolai Tanulmányi Verseny legjobb történelmi dolgozatainak közlését. Akkor az első és második, most a két harmadik helyezett dolgozatából adunk közre részleteket. (A szerk.)

2. Képek


1. Sopron a 15. században REISER Gabriella Sopron a 15. században A középiskolás szerző Sopron város 1424-es külvárosi és 1427-es belvárosi adójegyzékének elemzéséből von le az egész 15. századi magyar városfejlődésre érvényes demográfiai, gazdasági és társadalmi következtetéseket. Az alábbiakban a tanulmány summázatát közöljük. (A szerk.) Végezzünk el egy összehasonlítást Magyarország néhány városával, aminek eredményeként Sopronnak az országban elfoglalt helyét fogjuk megkapni. Az előbb tárgyalt iparágaknál maradva vizsgáljuk meg néhány városban ezek százalékos arányát. Minden városban a ruházati ipar áll az első helyen, ezen belül is valószínűleg a vargák, akik főleg a paraszti rétegeknek dolgoztak. A vas- és fémipar aránya mindenütt magasabb, mint Sopronban, egyedül Pozsony áll hozzá közel. Szövőiparát tekintve Sopron a második helyen áll Kassa mögött, vagyis a szövőiparosok minden városban igen kevesen voltak. Az élelmiszeriparban Pozsony vezet, Sopron a második helyen áll, s leginkább Kassával hasonlítható össze. Eperjes élelmiszeripara a leggyérebb, Kolozsvár a középmezőnyben van. Sopron faipara leginkább Kassához és Pozsonyhoz hasonlít. Építőiparát tekintve Sopron vezet, s ismét Pozsonnyal húzhatunk párhuzamot. A vegyes iparral nem végezhetünk összehasonlítást, mert nem tudhatjuk, hogy ezen adatok szerzője milyen ágazatokat sorolt ide. Mi lehet e különbség oka? Kolozsvár kivételével – erről nincsenek adataim – mind a négy város határszélen fekszik. Sopron és Pozsony nyugaton, Kassa és Eperjes pedig északon jelentettek kereskedelmi csomópontokat. Ezen túl azonban jelentős különbségek voltak a városok gazdasága között. Ennek részletes ismertetése nem tartozik elemzésem témájához, ezért csak néhány mondat erejéig említem meg, hogy Sopronban és Pozsonyban a bortermelés játszott fontos szerepet, az északi városokban pedig a bányák, bányavárosok közelsége. Igaz, Kassán is folyt szőlőtermelés, de nem olyan jelentőségű, mint az említett két városban. Nem véletlen tehát a hasonlóság Sopron és Pozsony, illetve bizonyos szempontból Sopron és Kassa között. Érdekes lenne ehhez megvizsgálni, hogy az egyes városok milyen árukat exportáltak, erre azonban az elemzés jellege és terjedelme nem nyújt lehetőséget. Megkockáztathatjuk azonban a kijelentést, hogy a négy város kereskedővárosnak tekinthető, hiszen a határszél ezt nemcsak lehetővé, hanem szükségessé is tette. Becslés Sopron lakosainak számára Végül az elemzés befejezéseként megkísérlek becslést tenni Sopron lélekszámára. Az így kialakuló lakosságszámnak az 1379-es telekkönyv alapján mások által elvégzett számításokkal való összehasonlítása lehetőséget nyújt arra, hogy az elmúlt 45-48 év alatti szaporodást megfigyeljük. Becslésem módszerét Granasztói György és Házi Jenő munkáiból merítettem. Ennek alapján a szegény családokra (1., 2. kategória) 2,5 főt számítottam, a többire 5-öt. Így: 725 + 2660 3390 lakost kapunk. Ehhez azonban még hozzá kell adni a bármilyen okból nem adózókat, és esetleg családjukat, vagyis a legszegényebb polgárokat, a nemeseket és a papokat. Így a lakosok száma durván 3500-ra tehető. Az 1379-es telekkönyv alapján Házi 2200-ra becsüli Sopron akkori lélekszámát, vagyis 48 év alatt 1300 főnyi szaporodás figyelhető meg, ami annyit jelent, hogy Sopron lélekszáma nem egész 50 esztendő alatt több mint másfélszeresére nőtt. Ez azonban nem a város belső szaporodásának eredménye, hiszen a középkori városok éppen csak fenn tudták tartani lélekszámukat, vagy éppen csökkent a lakosságuk. A nagyarányú népességnövekedés a sok bevándorlónak köszönhető. Emiatt volt szükség a külváros fertályokra bontására, majd később a külső városfal megépítésére. Összefoglalás A 15. sz. eleji Sopron a középkori Magyarország jellegzetes városa. Gazdasági életében fontos szerepet játszott a szőlőtermesztés és az ehhez kapcsolódó bortermelés. Ez erősen hozzájárult a város gazdagságához, hiszen jelentős mennyiségű bort exportáltak, nyilván nyugatra is. A szőlőtermelés másodlagos szerepű volt a gabonatermesztés mellett, bár ebből is jutott eladásra. 54 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A városi iparosok aránya és megoszlása a hasonló helyzetű városokéval nagyjából megegyezik. Az iparosok specializálódása és viszonylag magas száma alapján azt mondhatjuk, hogy a mezőgazdaság a hatalmas földterületek ellenére a második helyre szorul, és a város életében az ipar játszik vezető szerepet. A lakosság körülményei jónak mondhatók, hiszen a népsűrűség jóval alacsonyabb volt, mint a nyugat-európai városokban, vagyis kevésbé volt zsúfolt a város. A vagyoni helyzet is kedvező, hiszen az egy főre jutó adóátlag a városban 691 dénár, tehát igen magas érték. A legszegényebb polgárok pedig nem egész 7%-át teszik ki a város lakosságának. Sopron fertályai között mind a vagyoni helyzet, mind pedig az iparágak szempontjából tapasztalhatunk különbségeket, amelyek természetesen a belváros és a külvárosi negyedek között a legélesebbek. A környék paraszti lakossága és a város közötti kapcsolat többé-kevésbé egyoldalú lehetett, vagyis inkább a városi polgárság volt az eladó és a parasztok a vevők, hiszen a város hatalmas földbirtokán megtermelhette a szükséges élelmiszereket, viszont a parasztoknak szükségük volt az iparcikkekre. Sopron az ekkori Magyarország hasonló funkciójú városaival összevetve nagyjából egyező képet mutat, tehát fejlettségi szintje ezekhez hasonló, több szempontból az élen jár.


1. Érsekújvár visszavétele, 1685. augusztus 19. EGY KÉP – EGY ESEMÉNY SZAKÁLY Ferenc Érsekújvár visszavétele 1685. augusztus 19. A 17. század második felének Európáját valósággal elárasztották a török kiűzését szorgalmazó tervezetek. S az 1683-as év eseményei azokat látszottak igazolni, akik megérezték a régóta várt nagy leszámolás közeledtét. A szeptember 12-i csatavesztés után Kara Musztafa nagyvezír Bécset ostromló serege fejvesztetten hömpölygött Keletnek; október 9-én Párkánynál újabb súlyos vereséget szenvedett az üldöző szövetségesektől, akik 27-én bevették a Duna-vonal és Buda védelmének kulcserősségét, Esztergomot is. Európa diadalmámorban úszott, azok azonban, akik behatóbban ismerték a törökellenes vállalkozások történetét, jól tudták: a neheze még csak ezután következik. Még szerencse, hogy a Habsburgok ősellensége, XIV. Lajos Franciaországa ezúttal békén maradt, s így az a bécsi párt, amely a birodalom nyugati érdekeire hivatkozva követelte a török háború mielőbbi lezárását, elesett legnyomósabb érvétől. 1685 késő tavaszára tekintélyes – mintegy 80 000 főnyi – szövetséges haderő gyűlt össze a magyarországi hadszíntéren. A Haditanács hosszas habozás után úgy döntött, hogy a szélekről kiindulva kezdi meg a török terület felgöngyölítését. A fősereg – Károly lotharingiai herceg vezetésével – a Bécshez legközelebb eső vilajet-székhely, Érsekújvár visszavételére indult, a déli hadtest a Dráva–Száva közén a törökök eszéki hídját, az északi pedig Thököly török hűbéres fejedelemségének várait vette célba. Érsekújvár 1663-ban került török kézre, 600 helységgel növelve a Fenséges Padisah magyarországi birodalmát. A Nyitra folyó mentén emelt hatszögletű erődítmény jelentőségét mi sem mutatja jobban, mint hogy 1683-ban Károly herceg ennek megostromlásával remélte elvonni Bécsről a török támadást. A fővezér július 7-én rendkívül körültekintően fogott hozzá a 3000 török által védett erősség vívásához. Huszonöt ostromágyújának tüzét a gyenge pontokra, a kapuk környékére s arra a falsíkra összpontosította, amellyel szemben a rohamot, két egymással párhuzamos, egymáshoz közeli arcvonalon, előkészítette. Az ostromárkokat sokkal szélesebbre ásatta, mint az előző évben Budánál, a falakon támadt törésekhez pedig rőzsenyalábokból és földből széles rohamutakat készíttetett. A felmentési kísérleteket meghiúsítandó, az egész ostromló tábort hatalmas sáncrendszerrel vétette körül. Az utóbbi óvintézkedés azonban feleslegesnek bizonyult. Az ez évi török fővezér, Sejtán Ibrahim pasa – az előző évben Buda védője – nem merészkedett a szövetségesek közelébe. Ehelyett július 26-án Esztergom vívásához fogott, hogy a szövetségeseket elcsalogassa Érsekújvár alól, és ezzel legalábbis lélegzethez juttassa annak megfogyatkozott védőseregét. A szövetséges hadvezetés azonban keresztülhúzta számítását: míg a sereg egy része folytatta az ostromot, maga a fővezér 40 000 emberrel a Duna jobb partján Esztergom felmentésére indult. Ha nem akart a várvédők és a felmentő sereg közé szorulni, Ibrahimnak fel kellett hagynia Esztergom ostromával, s nyílt mezei csatában kellett megkísérelnie Károly herceg csapatainak feltartóztatását. A két, közel egyenlő nagyságú sereg augusztus 11-én találkozott Tátnál, s négy napon át nézett farkasszemet egymással. 15-én a szövetséges sereg megtévesztő célzattal, hátrálni kezdett, amivel sikerült támadásra ingerelni a törököket. Amikor azonban a törökök 16-án reggel átvergődtek a két sereget elválasztó mocsáron, a szövetségesek felfejlődve, teljes harckészültségben várták őket. Noha itt-ott sikerült megingatniuk a keresztény arcvonalat, a szövetségesek csakhamar ellentámadásba lendültek, mire a török had sorai felbomlottak és a lovasság futásban keresett menedéket. A törökök ugyan azt bizonygatták, hogy száz embernyi káruk sincsen, nem veszett oda több két ágyúnál és három taracknál, a budai zsidók úgy értesültek, hogy otthagyták a mezőn sátraikat, minden ezüstjükkel, aranyukkal, ruháikkal, a kincstárak kincsei közül való ékszereikkel, állataikkal, minden hadi szerszámaikkal – s csak a puszta életüket mentették, de legtöbbjüket elpusztította a kard éle. Bár Ibrahim valójában csak 1500 embert vesztett, visszahúzódott Buda környékére. A felmentő sereg távozása után Érsekújvár védőinek nem maradt esélye az erősség megtartására, hiszen ágyúikat a szövetséges tüzérek már régen ártalmatlanították, s egyébként is oly eredményesen működtek, hogy a vár belseje lángtengerré változott. Így aztán augusztus 19-én nem is tudták visszaverni a szövetségesek általános rohamát. A kézitusában diadalmaskodott szövetséges katonák véres bosszút álltak a legyőzötteken.


Bár a hadiidényből még jócskán volt hátra, a hadjárat ezzel be is fejeződött: Ibrahim nem mert kimozdulni Buda alól, a szövetségesek pedig oda már nem követték. Mindennek ellenére 1685 sikerei nyomán ismét feltámadt a remény, hogy ez a török háború másként végződik majd, mint a korábbiak. Nem csekély szerepük lehetett abban is, hogy Thököly katonái felismerték: bukott, rossz ügyet szolgálnak, s tömegesen álltak át a császár oldalára, ami egyszer s mindenkorra megpecsételte Thököly fejedelemségének sorsát. A Porta uraiban is kezdett derengeni a felismerés, és – szakítva egy több évszázados hagyománnyal – a törökök kezdték keresni a megbékélés útját. De már elkéstek: a mintegy akarata ellenére ereje tudatára ébresztett császári udvar végre elszánta magát, hogy fegyverrel rendezi Magyarország sorsát.

2. Képek


1. Lengyelország, 1939. A nagy stratégia, avagy a szövetséges cserbenhagyása. I. rész MŰHELY DIÓSZEGI István Lengyelország, 1939 A nagy stratégia, avagy a szövetséges cserbenhagyása. I. rész 1939. szeptember 3-án reggel 9 órakor a berlini angol nagykövet ultimátumot nyújtott át a német külügyminisztériumban: ha a német kormány ugyanazon nap délelőtt 11 óráig nem ad megnyugtató biztosítékot abban a tekintetben, hogy beszünteti a Lengyelország elleni támadást és csapatait haladék nélkül visszavonja a lengyel területekről, a két ország között beáll a hadiállapot. A francia nagykövet délután 5 órai határidővel ugyancsak jelezte, hogy megnyugtató válasz híján Franciaország teljesíteni fogja Lengyelországgal szemben fennálló szövetségesi kötelezettségeit. Szép és nemes gesztus volt ez Anglia és Franciaország részéről, és annak, hogy csupán két nappal a Lengyelországot ért német támadás után került rá sor, Varsóban nem tulajdonítottak jelentőséget. A francia nagykövet leírja visszaemlékezéseiben, hogy a lengyel főváros szeptember 3-án a lelkesedés lázában égett, a tüntető tömeg a két nagy szövetségest éltette és a Marseillaise-t énekelte. A késlekedés pedig baljós előjelnek bizonyult. Az angol és francia hadüzenetet semmiféle érdemleges hadicselekmény nem követte. Miközben a teljes német hadigépezet rázúdult Lengyelországra, az angolok a puskájukat sem sütötték el, a franciák pedig jelentéktelen, határ menti akciókra korlátozódtak. És két héttel a háború megindulása után, már ha akartak volna sem lett volna kinek segíteni. Hogy mi okozta ezt a tétlenséget, hogyan fordulhatott elő, hogy Anglia és Franciaország hadat üzent, de nem viselt háborút, arra rögtön a kezdetkor különféle kényszerű magyarázatok születtek. A rossz lelkiismeret és a keserű tapasztalat ösztönözte ezeket, hiszen Lengyelország összeomlása és Franciaország rövidesen bekövetkezett katasztrófája között nem volt nehéz észrevenni az összefüggést. A nyugati hatalmak véleménye egységes volt abban, hogy a küzdelmet kezdetben csak úgy vehetik fel a siker esélyével, ha Németországot kétfrontos háború vitelére kényszerítik. Lengyelország összeomlása után a teljes német haderő Franciaország ellen fordulhatott, és néhány hónap múlva valóban ellene is fordult. Az egykori aktív szereplők önigazolásra törekedtek és bűnbakot kerestek. Az egyik, francia diplomata azt írja, hogy Chamberlain angol miniszterelnök és Georges Bonnet francia külügyminiszter tulajdonképpen mindig is egy második Münchenre törekedett. Georges Bonnet megesküszik, hogy ő a rögtöni nagyarányú offenzívát sürgette, és Gamelin tábornokot, a vezérkar főnökét teszi felelőssé a tétlenségért. Gamelin azt állítja, hogy teljesítette kötelességét, és offenzívát indított Lengyelország érdekében. Hogy a támadás nem vált nagyarányúvá, annak részint a politikusok az okai, akik késlekedtek a francia–lengyel politikai szerződés megkötésével, részint maguk a lengyelek, akik nem tudtak addig kitartani, amíg a mozgósított francia hadsereg felfejlődik. Churchill az angol tétlenségért a franciákat hibáztatja, akik, mint írja, megkérték őket, hogy ne intézzenek légitámadást Németország ellen, mert ez megtorló akciókra vezetne a védtelen francia hadiüzemek ellen. De legalább némi öniróniával állapítja meg, hogy az angol és francia magatartás miatt Hitlernek nem lehetett oka panaszra. A mai olvasót aligha elégítik ki ezek az önigazolások. Az összefoglaló történeti munkákban azonban hiába kutat a válasz után. Ezek egy része fel sem teszi a kérdést, a másik valamelyik visszaemlékező magyarázatát fogadja el, a harmadik meg a nyugati politikusoknak soha nem volt szándékot tulajdonít. A kiadott források és részfeldolgozások pedig már jó húsz éve megadták a választ, de mivel ezek sem az önigazolásokat, sem a prekoncepciókat nem hitelesítik, úgy tűnik, nem számíthatnak nagyobb publicitásra. Nem lesz ezért talán fölösleges időtöltés, ha ezekbe a könyvtárpolcokon sorakozó forráskiadványokba belelapozunk. 1918 után Először magáról a hadüzenetről. Miért tartotta szükségesnek Franciaország és Anglia, hogy Lengyelország mellé álljon?


Lengyelország kezdettől fogva fontos szerepet játszott a francia külpolitikában. Ez az első világháború után újjáalakult történelmi állam arra volt hivatott, hogy ellensúlyozza Németországot és sorompót állítson a forradalom nyugati irányú terjedése elé. Végeredményben helyettesíteni kellett a világháború előtti nagy szövetségest: a cári Oroszországot. Angliát akkoriban kevésbé foglalkoztatta a lehetséges német veszély, ezért inkább aggodalommal, mint örömmel töltötte el a francia szövetségi politika sikere, és a Visztula menti francia előőrsöt állandóan mérsékletre intette. A Valóságos német veszély megjelenése 1933 után a francia külpolitika irányítóit a keleti szövetségi rendszer módosítására késztette. Rájöttek arra, ami kezdettől evidencia volt: Lengyelország egyedül mégiscsak kevés Németország ellen. Az új tájékozódás eredménye 1935-ben a francia–szovjet–csehszlovák szövetség létrejötte, a „keleti sorompó” jelentékeny megerősödése. Ez a sorompó azonban nem csapódott le a német terjeszkedés előtt. Párizsban a szocialista nagyhatalommal való együttműködés nemkívánatos belpolitikai következményeitől tartottak, Londonban pedig úgy vélték, hogy nem a korlátozás, hanem az idejében tett engedmények állíthatják meg Németországot. A megbékítő politika szellemében mindkét hatalom ölbe tett kezekkel tűrte, hogy Hitler bevezesse az általános hadkötelezettséget (1935. március 16.), hogy bevonuljon a rajnai demilitarizált övezetbe (1936. március 7.), hogy megszállja Ausztriát (1938. március 12–13.), sőt a müncheni szerződéssel Csehszlovákia megcsonkításában is közreműködtek. A lengyel állam az első világháború után a kedvező körülményeknek köszönhette újjászületését. A három szomszéd nagyhatalom (Poroszország, Habsburg monarchia, Oroszország), amely a 18. század végétől ismételten felosztotta és bekebelezte a nemesi köztársaságot, most maga bomlott fel, illetve küszködött a háborúvesztés következményeivel. Az újjáéledés eufóriájában a lengyel állam is mértéket vesztett, és határaival idegen nemzeti testekbe is mélyen belevágott. Úgy gondolta, hogy ezt kockázat nélkül teheti, mert a német és az orosz visszaszorulás örökkévaló, vagy legalábbis tartós, az önerő és a francia támasz pedig megnyugtató garancia. A harmincas években, amikor kiderült, hogy a prognózis hibás, továbbra is úgy hitte, hogy önállóan megállhat a két nagyhatalom között, és nem követte a francia külpolitika szovjet orientációját. Ha már választani kellett, inkább Németországhoz közeledett, a nyugati hatalmak benemavatkozási politikája pedig csak megerősítette döntése helyességében. A müncheni válság napján a lengyel hadosztályok felsorakoztak Csehszlovákia határain, s Lengyelország is kiszakította a maga részét a bomlásnak indult köztársaságból. Pedig Varsóban is ismerték a Mein Kampfot, tudhatták, hogy Hitler halálosan gyűlöli Lengyelországot, és hogy a német élettér a lengyel önállóság megszüntetését feltételezi. 1939 után Chamberlain és Daladier szemét Hitler prágai bevonulása nyitotta fel 1939 márciusában. Mindketten ott voltak Münchenben, s csak most döbbentek rá arra, hogy immáron nem a német faji közösség létrehozásáról van szó, hanem a kelet-európai német hegemónia megteremtéséről. Hogy ez mit jelenthet a nyugati hatalmak számára, arról egybevágott a párizsi és londoni ítélet: Franciaország és Anglia biztonsága és létfontosságú érdekei kerülnének kockára. Az elemzés helyessége csakhamar beigazolódott. Még el sem ült a prágai bevonulás keltette riadalom, Hitler újabb követelésekkel állt elő. A listán Danzig és a korridor szerepelt, de sejteni lehetett, hogy most már az élettér megvalósítása következik. London és Párizs keményen a sarkára állt. Előbb angol–francia–szovjet–lengyel konzultatív paktum megkötését indítványozták, majd varsói vonakodás miatt kétoldalú garancia mellett döntöttek. Az együttműködési szándékot néhány nap múlva közös angol–lengyel nyilatkozat erősítette meg (1939. április 6.), a május közepén létrejött francia–lengyel katonai egyezmény pedig a segítségnyújtás módozatait is meghatározta. Április közepén úgy tűnt, hogy a keleti német terjeszkedés útjába végképp lecsapódik a sorompó. A Szovjetunió kölcsönös segélynyújtási egyezmény megkötésére tett javaslatot a nyugati hatalmaknak. Az indítvány szerint a casus foederis a szerződő feleket és a szovjet határok mentén fekvő államokat érő támadásra vonatkozott. A szovjet külpolitikának az utóbbi években nem voltak ugyan kedvező tapasztalatai a nyugatiak magatartását illetően, de az újabb megnyilvánulásokat látva úgy vélte, hogy vannak még esélyei a kollektív biztonságnak. A franciák, akik közvetlenül érezték a német fenyegetést, két kézzel kaptak az ajánlat után, az angolok azonban mérlegelni kezdtek: A megállapodás azt a benyomást keltheti – vélték Londonban –, hogy Anglia végképp feladta a Németországgal való megegyezés lehetőségét, Németországban a bekerítés érzését erősítheti és a német lakosságot Hitler mögé tömöríti. Emellett kétséges, hogy a bekövetkező háborúban a szovjet hadsereg hathatósan közreműködik. De azt sem tartották kizártnak, hogy a szövetség létrejötte visszariasztja Németországot – mert Hitlerrel csak az erő pozíciójából lehet beszélni –, kedvezőbbé teszi Lengyelország helyzetét – amelynek kilátásai egy bizonytalan Szovjetunióval a hátában erősen kétségesek –, meggátolja az


esetleges szovjet–német megállapodást, és kizárja azt a lehetőséget, hogy a Szovjetunió, kimaradva a háborúból, végül döntőbíróként léphessen fel. A mérleg nyelve hosszas fontolgatás után a tárgyalások megkezdése és a szövetség létrehozása irányába billent. A fenntartások azonban mindvégig kísértettek, így három hónap telt el, amíg az angolok a kölcsönösség és a teljes garancia elvét magukévá tették. Moszkvában joggal támadhatott kétség ezek után a megegyezési szándék valódiságát illetően. De még minden jóra fordulhatott. Csupán annyi volt hátra, hogy a nehezen létrejött egyezménytervezet végrehajtásának gyakorlati módozatait megtalálják. 1939. augusztus 11-én a németellenes együttműködés feltételeinek tisztázására angol–francia katonai delegáció érkezett Moszkvába. A megbeszélések kedvező csillagzat alatt indultak. Amikor Vorosilov marsall a rendelkezésre álló és bevetésre kész szovjet erőkről adott számot, a francia delegáció vezetője lelkesen kiáltott fel: ez a győzelem. Szovjet részről azonban, nem lévén közös határ Németországgal, tudni szerették volna, hogyan vehetik fel az érintkezést az ellenséggel. Ennek csak egyetlen módja volt: ha a lengyel kormány hozzájárul a Vörös Hadsereg lengyel területen történő átvonulásához. A katonák között teljes volt az egyetértés, de a hozzájárulást csak a nyugati kormányok kérhették. A francia küldöttség vezetője, aki mindig egy lépéssel angol kollégája előtt járt, Párizshoz fordult. Georges Bonnet azonnal cselekedett és hívatta a párizsi lengyel követet. A válasz azonban elutasító volt. „Őriztetnék-e önök, mint franciák, Elzász-Lotaringiát a németekkel” – kérdezte vissza a követ. „Bizonyára nem – felelte a francia külügyminiszter –, de ne feledje; hogy Önök most a Németországgal való erőpróba előtt állanak, és Hitler a napokban jelentette ki, hogy gépesített hadseregével három hét alatt legyőzi Lengyelországot. „Éppen fordítva replikázott a követ –, a lengyel hadsereg az első napon be fog törni Németországba. A párizsi lengyel követ nem csupán saját véleményét hangoztatta. Varsóban biztosak voltak abban, hogy német– lengyel háború esetén Lengyelországra mosolyog majd a hadiszerencse. A katonai tekintetben abszurd ítéletformálást politikai meggondolások motiválták. Egyszerűen hinni akartak abban, hogy maguk is megbirkóznak Németországgal, mert attól féltek, hogy a kilátásba helyezett szovjet segítségnek az etnikai tekintetben erősen vitatható területek fölötti uralom lesz majd az ára. A francia és angol nagykövetnek csupán annyit sikerült kicsikarnia Varsóban, hogy a lengyel kormány német agresszió esetén a lengyel–szovjet együttműködést később meghatározandó technikai feltételek mellett nem tartja kizártnak. A francia miniszterelnök, aki érezte az idő sürgetését, táviratban megadta a felhatalmazást a francia–szovjet katonai egyezmény aláírására. Az angolok még fontolgattak. Pedig az idő valóban sürgetett, sőt le is telt. Augusztus 22-én Moszkvában és Berlinben kommünikét tettek közzé Ribbentrop német külügyminiszter közeli moszkvai látogatásáról. A szovjet kormány a lengyel makacsság és a nyugati tehetetlenség láttán arra a meggyőződésre jutott, hogy a végső fokon működésképtelen szövetségi rendszer a Szovjetunió biztonságát nem szavatolja. Ezt a meggyőződését a franciák huszonnegyedik órában tett kapkodó és tartalmatlan nyilatkozatai sem változtathatták meg. Vorosilov augusztus 22-én közölte a francia katonai misszió vezetőjével, hogy a további tárgyalásoknak nincs értelme. Augusztus 23-án Moszkvában aláírták a szovjet–német megnemtámadási és semlegességi egyezményt. A szovjet–német egyezmény létrejötte súlyos diplomáciai vereség volt Anglia és Franciaország számára. Az angol katonai misszió vezetője összegező jelentésében a szovjet kormányra hárította a felelősséget, mondván, hogy az csupán azért tárgyalt a nyugatiakkal, hogy Németországtól kedvezőbb feltételeket csikarjon ki. A kudarc tényén ez a feltevés azonban mit sem változtatott. Angliának és Franciaországnak, ha segíteni akart Lengyelországon, most már egyedül kellett szembeszállnia Németországgal. Ha a háború eddig valószínű volt, most már bizonyossá vált. Hitler augusztus 22-én, még a szovjet–német szerződés aláírása előtt, de annak biztos tudatában, beszédet tartott tábornokai előtt. Bejelentette, hogy augusztus 26-án megindítja a Lengyelország elleni háborút. A külpolitikai helyzetet elemezve közölte, hogy a nyugati hatalmak a szovjet–német szerződés következtében valószínűleg nem merik a fegyveres beavatkozást megkockáztatni. Legfeljebb angol–francia blokádra kell számítani, ez azonban nem lehet hatékony, mert Németország keleti határain a zár nem funkcionál.


1. Lengyelország határai két évszázadon át, 17631945 PALOVICS Lajos Lengyelország határai két évszázadon át 1763 A Lengyel Királyság és a Litván Nagyhercegség perszonáluniójával kialakult államat lakosainak száma, területi kiterjedése alapján számottevő európai hatalomnak hihetnénk. Sajátos politikai berendezkedése (Rzeczpospolita = „nemesi” köztársaság), társadalmi viszonyai azonban a szomszédos nagyhatalmak játékszerévé tették. Lengyelország felosztása a Habsburg-birodalom, Oroszország és a Porosz Királyság között egyenesen következett a belső zűrzavarból. Előbb 1772-ben, majd 1793-ban hasítottak ki nagy területeket az ország testéből, 1795-ben pedig megszűnt az önálló lengyel állam. 1807–1813 között állt fenn a Napóleon által létrehozott Varsói Nagyhercegség. A porosz hadsereg (1806), majd az orosz cári csapatok feletti (1807) győzelmekkel hívták életre, jogi szentesítésé 1807-ben a tilsiti békével kapta meg. A nagyhercegség területe 1809-ben bővült: Napóleon és a vele szövetséges lengyel erőknek az osztrák császár feletti győzelmei következtében. 1813-ban az előrenyomuló orosz csapatok megszállták, felszámolták. 1815–1918 Az 1815-ben zárult Bécsi Kongresszus új határokat állapított meg. Az egykori Lengyelország területeit ekkor is a Porosz Királyság (Poznani Nagyhercegség), Oroszország (Lengyel, Királyság) és a Habsburg monarchia (Galícia) között osztották fel. Ezenkívül létrehozták a Krakkói Köztársaság törpeállamát a három nagyhatalom védnöksége és ellenőrzése alatt. A cár birodalmán belül a Lengyel Királyság bizonyos autonómiát élvezett az 1830–31-es forradalmi mozgalom és felkelés leveréséig. A Krakkói Köztársaságot is az ottani antifeudális mozgalom elfojtása céljából kebelezték be 1846-ban az osztrák császárságba és tették Krakkót a Habsburg monarchia egyik katonai központjává. 1914–1939 Az I. világháború végén kimondták Lengyelország újraegyesítését, de az állam határai csak hosszú idő múlva, bandaharcok, népszavazások, végül egy háború s az ezt követő békekötés után alakultak ki. Vitás volt Danzig (Gdansk), a Németországot Kelet-Poroszországtól elválasztó, de Lengyelországot a tengerrel összekötő „korridor”, Felső-Szilézia, Teschen (Tesin, Cieszyn) vidéke, keleten pedig Vilno mellett a nagyobbrészt belorusz és ukrán, de jelentős lengyel lakossággal is bíró Nyugat-Belorusszia és Nyugat-Ukrajna területének hovatartozása. Ez utóbbi kérdésben a fiatal lengyel állam a fennmaradásáért küzdő SzovjetOroszországgal került szembe és háborút indított. A vita eldöntésére Curzon angol külügyminiszter 1920 nyarán, amikor a lengyelek vesztésre álltak, etnikai alapon javasolt új határvonalat, ezt nevéről Curzon-vonalnak hívják. A háború lengyel győzelemmel ért véget, a vitás területeket a rigai fegyverszünet (1920), illetve a béke (1921) Lengyelországnak juttatta. 1939–1941 1939. szeptember 1-jén Hitler Németországa Lengyelország megtámadásával robbantotta ki a II. világháborút. Lengyelország nagyobb részét a Német Birodalomhoz csatolták – azokon a területeken (Kislengyelország, Mazóvia), amelyek korábban nem tartoztak Németországhoz, az ún. Főkormányzóságot hozták létre. Nyugat-Belorusszia és Nyugat-Ukrajna területére a szovjet Vörös Hadsereg alakulatai vonultak be, e vidékek lakossága hamarosan kimondta a Szovjetunióhoz való csatlakozást. 1941–1944/45 1941. június 22-én a Szovjetunió megtámadásával ismét változott a helyzet. Bialystok, illetve Lvov körzetét a Főkormányzóságba kebelezték, a többi belorusz és ukrán terület az „Ostland” és az „Ukraine” katonai komisszáriátus része lett. A szovjet Vörös Hadsereg ellentámadásai eredményeképpen 1944 elején Lengyelország felszabadítása is megkezdődhetett. 1945-ben a potsdami konferencia határozta meg Lengyelország új, ma is érvényes határait. Keleten nagyjából a Curzon-vonalnak megfelelően, e területi veszteségeket északon és nyugaton Németországtól elcsatolt területekkel ellentételezve. A határváltozást népességcsere egészítette ki, a nyugati területekről elmenekült vagy kitelepített német nemzetiségű lakosság helyébe Nyugat-Belorusszia és Nyugat-Ukrajna lengyel lakói költöztek.

2. Képek









1. Igazságot Magyarországnak. A nagyhatalmak játéka, 1927 KÖZÖS DOLGAINK ÁDÁM Magda „Igazságot Magyarországnak” A nagyhatalmak játéka, 1927 1927. június 21-én Harold Rothermere, a Daily Mail tulajdonosa „Hungary’s Place in the Sun” (Magyarország helye a nap alatt) címmel cikket közölt lapjában. A cikk elhibázottnak tartotta az Osztrák–Magyar Monarchia felosztását, Magyarország megcsonkítását. Hangsúlyozta: az új határok veszélyeztetik az európai békét, ezért mindenkinek – így a kisantantnak is – érdeke a békeszerződés revíziója.Magyarországnak vissza kell adni az elcsatolt területeknek egy részét,ami kétmillió magyar visszatérését jelentené. A trianoni béke revízióját követelő Rothermere-akció megszüntette azt a viszonylagos egyetértést, amely a kisantant tagjai és Magyarország között a magyar kölcsönkérelem megszavazása után fennállt, s közel fél évig izgalomban tartotta mind a dunai államokat, mind Franciaországot. És egyben újra kiélezte a francia–brit viszonyt. Az eseménynek azért is volt oly nagy hatása, mert a Rothermere-akció mögött a brit kormányt sejtették. A Foreign Office (az angol külügyminisztérium) ugyanis kezdetben hallgatott: egyszerűen nem vett tudomást az eseményről. Fokozta viszont a gyanút az a tény, hogy az ezzel majdnem egy időben zajló frankhamisítási* és a román birtokper ügyben a brit kormány mérséklő – Magyarországra nézve kedvező – álláspontra helyezkedett. A kisantant támadva védekezik A kisantant államok és Franciaország azonnal reagáltak az eseményekre. Elítélték a revízióra irányuló törekvéseket. Nyilvánvaló volt, hogy Rothermere cikke a magyarok közreműködésével készült – hiszen nem sokkal megjelentetése előtt Rothermere Budapesten járt (június 5–10.), ahol találkozott Horthyval és Bethlennel. Az a tény azonban, hogy a Rothermere-akció eme kezdeti szakaszában a Bethlen-kormány még nem csatlakozott hozzá – sőt bizonyos óvatosságot mutatott –, mérséklőleg hatott a kisantant tagjaira. A Rothermere-cikk által felkevert hullámok már kezdtek lecsendesedni, amikor Beneš,csehszlovák külügyminiszter a szenátus külügyi bizottsága előtt újra kitért az eseményre. Azzal vádolta Rothermere-t, hogy célja kiélezni Magyarország viszonyát a kisantanttal, ami ellentétes az európai békével. Tevékenységével háborút szít. Ez újabb lendületet adott a Rothermere-akciónak, olyan eseménysorozatot indított el, amely a végsőkig kiélezte a szemben álló felek kapcsolatát. Rothermere ugyanis ezt követően nyíltan provokatív és gúnyos hangú levelezésbe kezdett Benešsel. A két budapesti lap, Az Est és a Pester Lloyd útján közölte a csehszlovák külügyminiszterhez intézett nyílt leveleit, melyekben bírálta a közép-európai igazságtalan állapotokat. Felsorolta azokat az adminisztratív és jogi intézkedéseket, amelyek az utódállamokban élő magyar kisebbséget sújtják. „Excellenciád éppen úgy tudja mint én, hogy a trianoni béke mai formájában egyedül azért jöhetett létre, mert a nagyhatalmak képviselői teljesen tájékozatlanok voltak a területek komplikált nemzetiségi és politikai viszonyai felől... Nem azért halt meg egymillió brit katona, hogy haláluk árán a jogtalanságot tegyük úrrá Európa ezen részében” – hangzott Rothermere egyik levele. Rothermere leveleinek fenyegető hangvétele, magabiztossága azt a hiedelmet erősítette mind Magyarországon, mind pedig a kisantant-államokban, hogy nem izolált, hanem jól előkészített és az angol kormány által támogatott akcióról van szó. (A Foreign Office még mindig hallgatott.) Az egész akciót paradox módon a szemben álló felek ugyanúgy interpretálták, a valóságosnál sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítvaneki. Következménye pedig az lett, hogy Magyarországon, ahol mint már utaltunk rá – a hivatalos körök kezdetben bizonyos tartózkodást mutattak, Rothermere eredményei által felbátorodtak. Bethlen az Estnek adott interjújában a Rothermere-akció és a trianoni béke revíziója melleit nyilatkozott: „A magyar kormány soha nem titkolta, hogy a trianoni békét előbb vagy utóbb revideálni kell.” Elismerését fejezte ki Rothermere-nek. A magyar miniszterelnök – aki a korábbi években reálpolitikai meggondolásból elvetette a területek fegyveres akcióval való visszaszerzését, amit sokan javasoltak, és határozottan szembeszállt azokkal a körökkel, akik különböző határincidensekkel ezt ki akarták provokálni – most szabadjára engedte a Rothermere-cikk által felkorbácsolt kedélyeket. 69 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A kisantant tagjai, élükön Csehszlovákiával, támadásba mentek át.Sajtókirohanásokat intéztek Magyarország ellen, melyekben elítélték a „magyar kormány által irányított” Rothermere-akciót s a brit hivatalos szervek cinkosságát. A Foreign Officenál is tiltakoztak ellene, követelve, hogy határolja el magát az akciótól, sőt nyíltan ítélje el. A helyzet a Duna-medencében közben egyre jobban elmérgesedett, a háborús hangulat fokozódott. A brit kormány tehát kénytelen volt változtatni eddigi magatartásán, s teljes súlyukban felmérni az eseményeket. Annál is inkább, mert a kisantant tagjai a Nagy-Britanniával való kereskedelmi kapcsolatok bojkottálását tervezték, s Párizs is rendkívül rossz néven vette a britek hallgatását. A brit kormányvégül kénytelen volt a trianoni béke sérthetetlensége mellett nyilatkozni,megnyugtatva a kisantant tagjait, hogy az akció semmilyen kapcsolatban sincs Őfelsége kormányával, s mindent megtesznek, hogy a szerződések integritását megvédjék. Barlay, budapesti brit követ, több alkalommal tudatta a magyar külügyminiszterrel, hogy kormánya nem ért egyet a Rothermere-féle kampánnyal,sa magyarok nem számíthatnak a britek támogatására. A londoni magyar követtel pedig – aki szintén részt vett az akcióban – Chamberlain személyes utasítására közölték, hogy amennyiben „halászni kíván a zavarosban”, nem számíthat a londoni kormány szolidaritására. A trianoni és az etnikai határ A Rothermere-akcióval majdnem egy időben – annak második hulláma alatt – robbant ki a Paléologue-féle jegyzék körüli botrány, mellyel azt akarták bizonyítani, hogy 1920-ban maguk a franciák is tervezték a békeszerződés revízióját. A Daily Mail 1927. július 20-án tette közzé Gordon Ross, a Magyar–Csehszlovák Határmegállapító Bizottság volt tagjának levelét: ez utalt Millerand-nak a magyar békedelegációhoz küldött jegyzékére, amely a tervezett békeszerződést igazságtalannak tekintette. Magát a jegyzéket a Daily Mail szeptemberben tette közzé. Hitelességének alátámasztására a Magyarság szeptember 28-án nyilvánosságra hozta az 1920. április 15-i keltezésű francia nyelvű jegyzéket egy térkép kíséretében, amelyet Paléologue és Baker, a Határmegállapító Bizottság brit tagja írt alá, s amely a trianoni határok módosítását és az etnográfiai határok visszaállítását tanácsolta.Vagyis azt, amit most, 1927-ben Rothermere. A jegyzéket, állítólag, 1920-ban juttatták el Simonyi-Semadam magyar miniszterelnökhöz. Paléologue, a volt külügyminisztériumi főtitkár, a dokumentumot hamisítványnak bélyegezte. Ugyanezt tette Simonyi-Semadam, Apponyi és Halmos is, az egykori francia–magyar tárgyalások volt résztvevői. S valóban hamisítvány is volt.Most, 1927-ben kettős céllal hozták nyilvánosságra: egyrészt, hogy Bethlent határozottabb vonalvitelre kényszerítsék a revízió kérdésében (a Foreign Office közbelépése után ugyanis elhatárolta magát a Rothermere-akciótól), másrészt fokozni akarták a feszültséget Nagy-Britannia és Franciaország között. Az érintett felek azonnal reagáltak az eseményre. Elsőnek Bethlen, a Magyar Távirati Iroda révén. A magyar miniszterelnök felelevenítette a hét évvel azelőtt történteket, elismervén, hogy a magyar békedelegáció valóban kapott egy jegyzéket Millerand-tól, amelyben az megígérte, hogy orvosolják a békeszerződés megalkotói által elkövetett etnikai és gazdasági hibákat. A magyar kormány jóhiszeműsége jeléül bizonyos gazdasági koncessziókat ígért a francia kormánynak, ám a franciák sem a béke gyökeres megváltoztatását, sem pedig katonai szerződés kötését nem helyezték kilátásba. Mivel a franciák a revíziót illetően semmilyen garanciát sem akartak adni, a tárgyalások eredménytelenek maradtak. Néhány nappal később Paléologue nyílt levélben cáfolta, hogy Magyarország és Franciaország között tárgyalások folytak volna a revízióról. Az állítólag általa aláírt jegyzék pedig – amely körül a magyar sajtó oly nagy lármát csap – első mondatától az utolsóig hamisítvány. Ezt követően Bethlen a Magyar Távirati Iroda által közzétette a valódi francia nyilatkozatot, az 1920. június 24-i jegyzéket, amelynek hitelességét már nem lehetett kétségbe vonni. A jegyzék bizonyította, hogy 1920-ban folytak magyar–francia titkos tárgyalások, és hogy a Quai d’Orsay (a francia külügyminisztérium) kilátásba helyezte a határok bizonyos módosítását. A magyar kormánynak 1920. június 24-én átnyújtott írásos francia jegyzék erre vonatkozó része a következőképpen hangzott: „E kísérletek célja vagy néhány gazdasági, etnikai igazságtalanság korrigálása a – kísérőlevélben megjelölt feltételek mellett, vagy a már létező kisebbségvédelmi kikötések kiegészítése.” 1920ban, a magyar–francia tárgyalások idején Nagy-Britannia a leghatározottabban szembeszállt a franciák által tervezett határmódosítással, noha a párizsi béketárgyalásokon elsősorban Anglia lépett fel Magyarország túlzott megcsonkítása ellen. A Párizs segítségével végrehajtandó revíziót ellenezte, mert ez Franciaország magyarországi gazdasági és politikai pozícióit erősítette volna. Különösen az előbbi ellenkezett a brit érdekekkel. Így a francia–magyar tárgyalások elsősorban London közbelépésére szakadtak meg. Lloyd George csatlakozik


A magyar–francia titkos tárgyalások felelevenítése a Rothermere-akció malmára hajtotta a vizet. A kampány a korábbinál is komolyabb formát kezdett ölteni. 1927. szeptember 8-án a Daily Mail hírül adta, hogy Lloyd George csatlakozik a mozgalomhoz, majd közzétette az exminiszterelnök nyílt levelét, amelyben hangsúlyozta, hogy, az 1919–1920. évi békeszerződéseketmegalkotóik nem tekintették megváltoztathatatlannak. Módosításukra az alkotmány 19. §-a értelmébena Népszövetségen belül lehetőség van.Lloyd George fellépése bátorítást jelentett a magyar revíziós mozgalom számára, nyugtalanságot keltett viszont a kisantant-államok között. (Az exminiszterelnök ugyanis nemzetközi tekintélyű politikus volt, akire komoly múltja után – a jelek szerint – ígéretes jövő vár, s nagy szerepe lesz még a brit politikában.) Fellépése után az akció még szélesebb méreteket öltött. A parlament mindkét házában létrejött egy bizottság a Duna-medencei helyzet tanulmányozására. Tagjai: lord Charnwood, lord Philimore, lord Newton, lord Thomson. A magyarbarát „lobby” támogatást nyújtott Rothermere-nek. Több angol politikus is csatlakozott az akcióhoz. Aktív tevékenységbe kezdett Gower parlamenti képviselő és Borah felsőházi tag. Cikkekben és nyilatkozatokban támadták a kisantantállamokat, követelték a határok revízióját Magyarország javára. A pénzügyi hitelek beszüntetésével fenyegetőztek. A Daily Mail újabb cikksorozatot indított. A támadások középpontjába Csehszlovákia került. Ezek az írások már megkérdőjelezték a Csehszlovák Köztársaság létét is. Az az elképzelésük, hogy Csehszlovákia különböző nemzetei szembefordulnak Prágával, nem vált valóra. Még a szlovák autonomisták – Hlinkával az élen – is hevesen támadták a Daily Mail cikkét. Hlinka hitvallást tett a csehszlovák állam mellett. Csehszlovákia német kisebbsége közömbös volt a Rothermere-akcióval szemben, s a csehszlovákiai magyarság széles köreiben sem talált különösebb visszhangra. A kisantant tagjai ellentámadásba mentek át, mely méreteiben nem maradt el az ellenfél mozgalmától. A Magyarországon publikált dokumentumokat hamisnak nyilvánították, a magyar–francia megállapodást pedig, amelyet 1920-ban Beneš leplezett le, koholmánynak. A Foreign Office politikáját, amely finom módszerekkel próbálta ellensúlyozni az akciót, nem tartották elégségesnek, s radikálisabb lépéseket követeltek. Nagy megnyugvást jelentett számukra MacDonald interjúja a Práva Lidu című csehszlovák lapban. A brit miniszterelnök ebben hangsúlyozta, hogy a brit közvéleményt nem érdekli Rothermere akciója, amely elszigetelt és korántsem a brit közvéleménynek ad hangot. A kisantant fővárosaiban akkreditált brit diplomaták utasítást kaptak:győzzék meg az ottani kormányokat arról, hogy Rothermere-t nem kell komolyan venni,következésképpen akciója sem okozhat semmilyen kárt. A budapesti követet pedig azzal bízták meg, hogy ellensúlyozza az akciót, és semmilyen támogatást ne nyújtson a Budapestre érkező Rothermere híveinek. E lépésekre a brit kormány részben azért szánta el magát, mert a kampány ellenséges légkört teremtett a Dunamedencében, növelte az optáns-ügy által kiváltott feszültséget, s nehezítette Chamberlain munkáját, hogy az ügyet elsimítsa. Másrészt pedig károsan hatott a francia–brit kapcsolatokra is, amelyek Locarno után szívélyes formát öltöttek. Mindez persze nem jelentette azt, hogy a Foreign Officeteljesen kizártnak tartott volna egy esetleges részleges revíziót, amely bizonyos igazságtalanságokat korrigál.Világosan látta azonban, hogy 1927ben, a kialakult nemzetközi konstellációban ez megvalósíthatatlan.Ezért helyezkedett szembe Rothermere törekvéseivel. Az akció, amely majdnem félévig tartotta izgalomban a magyar és a kisantant, valamint a francia kormányköröket, egyik napról a másikra lecsendesedett. Rothermere ugyan továbbra is támogatta a magyar revíziós törekvéseket, de sem Magyarországon, sem pedig a kisantant-államokban nem vették komolyan. Tíz év múlva A tárgyalt időben a Foreign Office-ban felülkerekedett az az álláspont, amely a békeszerződések megőrzésében s nem azok revíziójában látta a béke megőrzésének az alapját. Ez a nézet egészen a harmincas évek második feléig meghatározta a brit külpolitika állásfoglalásait. Változás ebben csak 1937-ben következett be, amikortól a Foreign Office egyre erőteljesebben hirdette, hogy a béke érdekében a legyőzött államoknak engedményeket kell tenni: meg kell őket békíteni.Az appeasement (megbékítés) néven ismertté vált politika fő képviselője Neville Chamberlain miniszterelnök – Austen Chamberlain öccse – volt. Noha a brit miniszterelnök elsősorban Németország megbékítésére törekedett, az igazságtalannak tartott trianoni döntések orvoslására is gondolt. Amíg 1937-ben még csak a béke katonai klauzuláinak a revideálását támogatta – vagyis Magyarország katonai egyenjogúságának hivatalos elismertetését sürgette –, addig 1938. szeptember második félétől mind ő, mind pedig külügyminisztere, Halifax, már a békeszerződés területi döntéseinek felülvizsgálatát is fontolgatták. Ezekben a napokban – amikor az Imrédy-kormány követelte a németekkel való azonos elbánást,s közölte a Foreign Office-szal, hogy minden rendelkezésére álló eszközzel harcolni fog a diszkrimináció, a magyar kisebbség kisemmizése ellen – Londonból a területi revízió jogosságát elismerő üzenetek érkeztek. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy ezekben a napokban Chamberlain és Hitler elvben már megállapodott Csehszlovákia német többségű területeinek átadásában.) 71 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Így szeptember 19-én Neville Chamberlain személyesen levelet írt a magyar kormánynak, amelyben hangsúlyozta: „Teljes mértékben rokonszenvezek Magyarországgal, amelynek nincs oka az aggodalomra. Magyarország helyzetét gondosan emlékezetben tartom. Nagymértékben helyeslem és továbbra is sürgősen ajánlom ama békés és nyugodt magatartást, amelyet Magyarország mindig tanúsított” – hangzott levelének befejező része. (A tárgyalt időben a nyugati orientációt is képviselő Imrédy-kormány ugyanis bizonyos óvatosságot mutatott a Csehszlovákiával kapcsolatos német elképzelésekkel szemben.) Egy nappal később Halifax jegyzéket adott át Barcza londoni magyar követnek, amelyben türelemre intette a magyar kormányt. „Az angol kormány teljesen megérti – szól a jegyzék – a magyar kormány érdeklődését a csehszlovákiai magyar kisebbség jövője iránt, de biztosan reméli, hogy a magyar kormány jelenlegi kényes helyzetében óvatos lesz és semmit sem fog tenni a mostani válság mérvének növekedése érdekében, hanem megelégszik azzal, hogy a magyar álláspont tudomásul vétetett” („has been placed on record”). Szeptember 23-án a brit külügyminiszter a magyar kormánynak szóló levelében hangsúlyozta: „Az a tény, hogy az angol kormány pillanatnyilag figyelmét a német problémára összpontosította, nem jelenti azt, hogy a magyar kormány igényeit el fogja hanyagolni.” Tehát amíg korábban – mint láttuk – a brit kormány a békeszerződések betartásában látta a béke biztosításának zálogát, és ezért végül is elhatárolta magát a Rothermere-akciótól, addig tíz esztendő múlva a csehszlovák válság idején éppen fordítva, a béke megvédése érdekében fontosnak tartotta a békeszerződések revideálását. A valóságban, mint tudjuk az események későbbi lefolyásából, a tárgyalt időben a revízió és a háború már sokkal inkább egybeeső fogalmak voltak, mint egy évtizeddel korábban, a húszas években. * Vö. Romsics Ignác: A frankhamisítás és a magyar emigráció. História, 1983/4. szám


1. Angol lordok TOMSICS Emőke Angol lordok A „lord” megszólítás címetés rangot isjelenthet, rangként a valóságos angol főnemesek, címként az úgynevezett címzetes lordok megkülönböztetésére szolgál. Az angol főnemesség öt rangot különböztet meg, sorrendben: duke (herceg), marquess (márki), earl (gróf), viscount (algróf vagy vicomte) és baron (báró), valamennyi rang szerint lord, s mint a Lordok Házának tagját, megilleti a peer méltóságnév is. Mivel a főnemesi rangot csak az elsőszülött fiú, ill. a legközelebbi vér szerinti fiági rokon örökölheti, a fiatalabb fiúk csak a lord címet viselik keresztnevük és családnevük mellett (címzetes lordok, pl. Lord John Russel), míg a valóságos lordok lordi rangjuk mellett kizárólag a főnemesi rangjukhoz fűződő nevüket használják (pl. Lord Aberdeen). A főrendek elsőszülött fiai apjuk életében a feudális ranglétrán apjuk rangjánál eggyel alacsonyabb rangot viselnek, s például az earlök másodszülött unokái már semmilyen cím viselésére nem jogosultak, így megeshet, hogy egy egyszerű iparosember nagyapja vagy nagybátyja hatalmas gróf. Így Angliában nem alakult ki a polgárságtól teljesen elzárkózó exkluzív mágnásosztály, hiszen szinte nincs olyan főrend, akinek széles körű polgári rokonsága ne volna.

2. Képek





1. Magyarország igazsága szobrokon PÓTÓ János Magyarország igazsága – szobrokon Lord Rothermere fellépését több szoborműben is megörökítette, megköszönte a főváros. A Szabadság tér irredenta szoboregyüttesének gyűrűjében, a trianoni virágágy mögött, a mai szovjet emlékmű helyén állt a Horthy-rendszer revíziós szimbólumkészletének szinte teljességét felvonultató Ereklyés Országzászló. A Magyar Hiszekegy, a turul, az Árpádok, Anjouk címere és a Corvin-címer, a zászlórúd csúcsán levő, egy méter nagyságú, esküre emelt kéz – melyet Horthy Miklós keze után mintázott Füredi Richárd –, valamint egy Mussolini-idézet („I trattati di pace non sono eterni”, A békeszerződések nem örökkévalók) mellett ott volt a talapzaton lord Rothermere Daily Mail-beli cikkének címe is: „Hungary’s Place in the Sun.” Ugyancsak az irredenta emlékek terén, a Szabadság téren állt egy égre emelt tekintetű, fájdalmas tartású bronz női akt, a Magyar Fájdalom szobra, talapzatán a következő felirattal: „EZ A SZOBOR A TRIANONI SZERZŐDÉS ÁLTAL ELRABOLT GYERMEKEI SORSÁT SIRATÓ MAGYARORSZÁG FÁJDALMÁT JELKÉPEZI. ALKOTÓJA FRANCIA SZOBRÁSZ, EMILE GUILLAUME, EZEN EMLÉKMŰVET A SZENVEDŐ MAGYAR NEMZETNEK AJÁNLOTTA FEL MAGYARORSZÁG ANGOL BARÁTJA, VISCOUNT ROTHERMERE. A kormányzat és a főváros háláját azonban legjobban az 1929. június 8-án, tehát alig két évvel a Rothermerecikk megjelenése után felavatott Magyar Igazság kútjamutatja. A Népnevelő Filmipari Rt. finanszírozta és Szentgyörgyi István szobrászművész által elkészített kétmedencés kutat a Wenckheim-palota, a mai Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár előtt állították fel. Fent kocka alakú talapzaton Iustitia, a törvény és igazság istennője áll mérleggel és karddal a kezében, mellette oltalmat, igazságot keresve a Magyarországot szimbolizáló fiatal nő. A szobor talapzatán egy bronztáblán a lord dombormű arcképe. A felső medence szélén a következő felirat futott körbe: „E KUTAT HÁLÁS MAGYAROK EMELTÉK NAGY-BRITANNIA MÉLTÓ FIA, VISCOUNT ROTHERMERE TISZTELETÉRE. AZ Ő BETŰJE MEGÖLI A HATALMASKODÁST, AZ Ő LELKE MEGELEVENÍTI AZ IGAZSÁGOT. 1928.” Az irredenta célokkal szakító utókor a lord képmását eltávolíttatta, a feliratot pedig részben levésette. Részben, mert a kőfaragó a verzál betűk magasságában egy díszítő csíkot faragott, de a hajdani betűk ékezetei e csík fölött megmaradtak, jelezve a ma is álló díszkút egykori metamorfózisát. Épülésekor technikai kuriózumnak számított: ez volt Budapest első motoros kútja. Nem vízvezeték táplálta, hanem egy szivattyú nyomta fel folyamatosan a lezuhogó vizet a felső szintre – állandó körforgásban, mindig ugyanazt. Liber Endre tanácsnok mondotta a kút felavatásán: „... ez a kút nemcsak hódolat az előtt, aki igazságos ügyünk pártfogója és lelkes harcosa, ... hanem szimbólum is: a magyar Igazság gazdagon ömlő kútfejének szimbóluma, ahonnan az Igazság megindul, szétömlik és szerteárad a világba, elvive a mi megtépettségünknek, a mi megcsonkítottságunknak fájdalmas panaszát és a mi megalázottságunknak vádoló igazságtalanságát.” Szimbólum valóban. Miként – a technikai megoldás miatt – a Magyar Igazság kútjának vize, úgy a „magyar Igazság” sem áradt szét a világban. Ma funkcióját vesztve, szárazon áll.

2. Képek




História Created by XMLmind XSL-FO Converter

Recommend Documents