História Created by XMLmind XSL-FO Converter

História 1984-03

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1984-03 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom 1. ........................................................................................................................................................ 1 1. A keserû kompromisszum. Deák közjogi mûalkotása .......................................................... 1 2. Képek .................................................................................................................................... 5 2. ...................................................................................................................................................... 10 1. A levél. Sógornak, hogy a császár értsen belõle. Deák Ferenc levele 1861. január 9-én sógorához, Tarányi Józsefhez .................................................................................................................... 10 2. Képek .................................................................................................................................. 11 3. ...................................................................................................................................................... 13 1. A gyeplõ. Deák Ferenc anekdotája ............................................................................... 13 2. Képek .................................................................................................................................. 15 4. ...................................................................................................................................................... 18 1. A mauzóleum. Egy rövid életû kultusz. Deák Ferenc mauzóleuma .................................... 18 2. Képek .................................................................................................................................. 20 5. ...................................................................................................................................................... 23 1. Mérnökök, ötvösök a történelemrõl. Radnóti László, Beöthy Mihály, Csomor Lajos és Ferencz Csaba beszélgetése a Szent Koronáról .................................................................................... 23 2. Képek .................................................................................................................................. 25 6. ...................................................................................................................................................... 29 1. Ellenvélemény a koronáról. Válasz a Mérnökök, ötvösök a történelemrõl címû cikkre ..... 29 2. Képek .................................................................................................................................. 31 7. ...................................................................................................................................................... 37 1. Zsidók a szabadságharcért ................................................................................................... 37 2. Képek .................................................................................................................................. 40 8. ...................................................................................................................................................... 41 1. A nagyvárosi bûnözés kezdetei I. rész ................................................................................ 41 2. Képek .................................................................................................................................. 43 9. ...................................................................................................................................................... 47 1. Vándorlók, 18801914. Közös múlt különbözõ látószögekbõl ..................................... 47 2. Képek .................................................................................................................................. 51 10. .................................................................................................................................................... 55 1. A liberális ellenzék pártélete a Horthy-korszakban ............................................................. 55 2. Képek .................................................................................................................................. 57 11. .................................................................................................................................................... 60 1. Amon csûr-jeinek felügyelõje ....................................................................................... 60 2. Képek .................................................................................................................................. 61 12. .................................................................................................................................................... 64 1. Jelentés Nagy Ferenc lemondásáról. Gordon Ferenc svájci magyar követ jelentése .......... 64 2. Képek .................................................................................................................................. 69 13. .................................................................................................................................................... 73 1. Rákosi, Révai, Rajk a többpártrendszer felszámolásáról .................................................... 73 2. Képek .................................................................................................................................. 74

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. A keserû kompromisszum. Deák közjogi mûalkotása HANÁK Péter A keserű kompromisszum Deák közjogi műalkotása Mozgalmas volt, drámai fordulatokban bővelkedett az 1861. esztendő. Deákot is kimozdította a bioritmussal összehangolt életrendjéből, ki az Angol királynőből, Pest városából, de még a passzív ellenállás kényelmesen berendezett sáncaiból is. Ez az önkényuralom vigasztalan évtizedében kialakított életforma Deák esetében sokkal inkább természetes magatartás, mint politikai program volt. Helyzetértékelés, tapasztalat és alkat egyaránt azt sugallta, hogy várja ki, amíg a külső események és önbomlási folyamata kizökkentik a rendszert, és se aktív ellenzékiséggel, se látványos egyezkedési készséggel ne siettesse a válságot. A nemzet önerejében – kivált a súlyos veszteségek után – kevéssé, a külhatalmak segítségében, s az esetleges segítség üdvében még kevésbé bízott. Ha valamiben, akkor az idő és a szerencse forgandóságában bizakodott. Az államférfi fő erényének a türelmet, a kedvező pillanat kivárását – és felismerését tekintette. Az olvadás Deák személyiségének meghatározó vonása a tempós kényelmesség, a döntések latolgatása, lehető halogatása, a kezdeményezés, a vezérkedés elhárítása volt. Természettől fogva hajlott az aggályoskodásra. Döntéseiben jobban nyomasztották a bekövetkezhető hátrányok, mint amennyire serkentették a kockázat árán megnyerhető előnyök. Az elvekkel és az alkattal tehát a helyzet is összevágott az 1850-es években, mindaddig, amíg az abszolutizmus egyensúlya a vesztett olasz háborúban fel nem billent. Mert ekkor aztán a politika itthon is megélénkült, a jégbehűtött honfivér megpezsdült. Nyüzsgő klubbá változott az Angol királynőben bérelt szerény lakosztály, ahol addig szűk baráti körben és sűrű szivarfüstben pácolták az ízes adomákat. Az önkényuralom enyhülését, az ókonzervatívok alkotmányos manővereit, így az 1860-ban császári adományként kibocsátott Októberi Diplomát Deák és hívei tartózkodó, óvatos optimizmussal fogadták. Deák a szűkre szabott tartományi autonómiát hasonlóan szűk körű tanácskozó testülettel párosító „alkotmányt” ugyan tárgyalási alapnak sem tekintette, legfeljebb az olvadás jelének, gesztusnak, de nem is vetette el, mert idővel talán valami „jó fejlődhetik” belőle. A magyar közvélemény túlnyomó többsége azonban hangosan és félreérthetetlenül tiltakozott a diploma ellen, országgyűlést követelt és 1848 maradéktalan helyreállítását. Deák ekkor meggyőződésből is, elemi taktikai belátásból is csatlakozott a közvéleményhez, anélkül, hogy az enyhülés légkörét ellenkezésének látványos nyilvánításával zavarni akarta volna. Az országgyűlés összehívásáról folyó reményteli tárgyalások idején az egyezkedési készség jelének tekinti és fogadja az uralkodói meghívást Bécsbe, audienciára. A dilemma Ferenc József 1860. december 27-én fogadta Deákot, majd Eötvöst. Deákot tájékoztatta a Magyarország számára kedvező intézkedésekről, ámde, fűzte hozzá, neki tekintetbe kell vennie a többi országai érdekeit is. Méltánylást kért és várt a birodalom közös ügyei: a hadügy és a pénzügy rendezésében is (a külügyet, úgy látszik, nem is említette). Deák válasza, amint ez a sógorához írt leveléből* kivehető, roppant óvatos volt. „Mi az 1848-diki törvényeket egész terjedelmükben kívánjuk alapul tekinteni. Ő felsége sok részben közelít ugyan azokhoz, de némely részben azokat módosítani kívánja.” Eötvös információja szerint a császár úgy állította fel a kérdést, hogy „ha a pénzügyre kiegyenlítés, a hadügyre nézve egyesség létesíthető, ő kész lenne a 48-at concedálni”. Deákra ólomsúllyal nehezedett a közelgő és aligha elhárítható döntés felelőssége. Az audiencia után hetekig meditált a ’48-as törvényekből tehető engedmények célszerűségéről, mértékéről, következményeiről. Ismerve a közép-európai helyzetet, az olasz, és a német nemzeti egyesítésben feszülő roppant energiákat és a Monarchia belső gyengeségét, számolt a bomlás esélyével is; bár szíve és józan esze szerint – első reformkori közéleti szereplése óta – az alkotmányosan átalakított és kormányzott Monarchiát tartotta osztálya és országa szempontjából a legkedvezőbb állami keretnek. De a kiegyenlítés akadályai mint sziklás-jeges alpesi hegyormok meredeztek előtte.

1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Akkortájt legnehezebbnek a pénzügyek rendezését tartotta, a kövérre hízott államadósságot, amelynek még arányos átvállalása is teljesen megnyomorítaná az országot. Ezzel egyenlő súlyú volt a hadsereg szervezete és vezérlete. Kettéosztásába – írta – sem a császár, sem a katonák, sem az osztrák politikusok nem egyeznek bele, inkább újból törésre viszik a dolgot. A harmadik, alig megoldható problémának a nemzetiségi kérdést látta. A nemzetiségek megnövekedett autonómia-igénye – úgy vélte – földarabolná az országot, előbb-utóbb föderációhoz vezetne, amelyben a magyarság kisebbségbe szorulna. Nem könnyű dolog a külügyek irányítása sem, hiszen azt a dolog természete szerint nem lehet kettéválasztani. A jelen helyzetben csaknem lehetetlen olyan kompromisszumot találni, amely hidat alkothatna a két ellentétes felfogás között. A felbuzdult hazafias közvélemény nincs tisztában a helyzettel, nem ismeri sem a külső erőviszonyokat, sem a saját erejét. „Vulkán fölött ábrándozunk s mulatjuk magunkat rózsa-álmok viruló képeivel.” Deák dilemmája a jó reménységgel beköszöntő újév elején így merült fel: „Engedni a kiegyenlítés kedvéért éppen oly kárhozatos lehet, mint szoros ragaszkodással törésre juttatni a dolgot.” Az audiencia utáni hetekben a dilemma pozitív megoldásán töprengett. Azt forgatta fejében, hogy ha „az adósság vállalása, a hadügyben teendő concessziók által nyugalmat, alkotmányos szabadságot, anyagi fölvirágzást lehetne szerezni, s különösen Szt. István koronájának egységét biztosítani”, akkor érdemes lenne „ezen concessziókat téve, a forradalom bizonytalan terét kikerülni”. Tehát már 1861-ben hajlott bizonyos engedményekre – nem érdemes nagy elokvenciával leleplezni olyan hajlandóságát, amelyet ő maga sohasem is rejtegetett –, de a feltételeket olyan szorosan szabta meg, hogy eleve kétkedett a sikerben. A dilemmát végül is nem Deák, hanem Bécs döntötte el. 1861 februárjában Ferenc József pátenssel, vagyis császári rendelettel olyan alkotmányt vezetett be, amely egy közös parlamentbe vonta össze valamennyi ország és tartomány képviseletét. A birodalmi centralizációnak ezt az új, alkotmányosan álcázott formáját semmilyen magyar pártirányzat nem fogadta el. A feliratok Az 1861 áprilisában megnyílt magyar országgyűlésen érdemi vita a februári pátens és a királyi trónbeszéd elutasításának formájáról folyt. A csekélyke többség végül is a mérsékeltebb és hagyományos forma, a felirat mellett döntött, és megírásával Deákot bízta meg. Ekkora a januári dilemma már eltűnt, helyét a szituáció kilátástalanságától sugallt határozottság foglalta el: „Engedni ott, hol az engedés öngyilkosság, kockáztatni ott, hol arra szükség nem kényszerít, egyaránt bűn volna a nemzet ellen.” Deák tehát a feliratban elítélte az abszolutizmust, elvetette az Októberi Diplomát, de elhatárolta magát a forradalomtól is. Alapul és fedezékül nem a forradalmi legitimációt, 1848-at, hanem a másfél százados „szerződést”, az 1723. évi Pragmatica Sanctiot választotta. Ebben a dinasztia uralkodási jogfolytonossága és Magyarország önállósága feltételezi egymást; Magyarországot az örökös tartományokhoz csupán perszonális unió fűzi – az elválaszthatatlan együttbirtoklás kölcsönösen vállalt kötelezettségével. „Nem akarjuk mi a birodalom fönnállását veszélyeztetni”, de „visszautasítunk minden alárendeltséget, minden egybeolvadást”, s a birodalom másik felével csak mint önálló, független, szabad ország érintkezünk. „Mi az ország alkotmányos önállóságát és törvényes függetlenségét semmi tekinteteknek, semmi érdeknek föl nem áldozhatjuk.” Amint az várható volt, Bécs a feliratot mereven elutasította. Fenyegető hangú leiratban szólította fel az országgyűlést a februári alkotmány elfogadására és a '48-as törvények ellenkező rendelkezéseinek megváltoztatására. A viszontválasz, Deák második felirata, közjogi irodalmunk mesterműve, a magyar liberalizmus klasszikus alkotása. Deák újabb érvekkel, keményebb tónusban fejti ki, hogy az „alkotmány sértetlen fenntartása a sanctio pragmaticában világosan kikötött föltétele a trónöröklési jognak. E kettő egymással viszonyos.” Ez a viszonosság és jogfolytonosság „az alapja mind a nép szabadságának, mind a fejedelem trónjának...”. A jogfolytonosság megköveteli az 1848-as törvények maradéktalan visszaállítását, mert még egyes pontjainak esetleges módosításáról is csak a helyreállított törvényesség után lehet tárgyalni. Az alkotmányjogi lecke azonban csak bevezetés a főtémához. „Felséged, mint magyar király... csak a nemzettel együtt gyakorolhatja a törvényhozó hatalmat: szentesített törvényeinknek semmi részét önhatalmával... el nem törölheti... Felségedet, hacsak ismét abszolút hatalommal uralkodni nem akar, a teljhatalmú törvényhozás nem illetheti... Fejedelmi teljhatalmú kényszerítés és az alkotmányosság oly ellentétek, melyek együtt még fogalomban sem állhatnak meg.” Mert hát miből állna egy ország alkotmányos önállósága, ha választott képviselő-testülete mindig köteles volna a fejedelmi parancsot törvény gyanánt elfogadni? Semmiből, ez csak abszolutizmus maradna, bárminő mezt öltene is fel.


Alkotmányosság nélkül viszont „az érdekek összeütközésénél minden kérdés csak az önkény hatalmával, vagy a fegyver élével volna megoldható”, vagyis nem maradna más alternatíva, mint abszolutizmus vagy forradalom. Ez azonban nem fenyegetés. Ha az alkotmányosságot, s benne Magyarország önállóságát, mint a Monarchia létének legbiztosabb bázisát Bécs elutasítja, a nemzet akkor ismét a passzív ellenállást választja. „Ha tűrni kell, tűrni fog a nemzet, ...mert amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse visszahozhatják, de miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz s mindig kétséges.” Ferenc József 1861. augusztus 22-én feloszlatta a negyvennyolcas alaphoz ragaszkodó magyar országgyűlést. A kivárás Az országgyűlés feloszlatása után Deák visszavonult a politikusan privatizáló, vagy inkább a privatizálva politizáló életmód csigaházába. A kivárásra való berendezkedést a következő évek eseményei igazolták. Már 1863–64-ben számos jele mutatkozott annak, hogy a birodalom egyik felében félalkotmányos, tehát egészében jórészt abszolutisztikus kormányzati rendszerrel nem lehet a Monarchiát konszolidálni. Az olasz felszabadító háború elmaradása, főként pedig a lengyel nemzeti felkelés tragikus veresége (1863) pedig arra volt intő példa, hogy az adott helyzetben forradalmat még megkísérelni sem lehet. Mindazonáltal Deák még korainak tartotta barátai – Kemény, Eötvös – egyezkedési kísérleteit. „Ausztriában minden a körülményektől függ – mondotta. – Mihelyt a körülmények úgy kívánják, ha nem kérünk, ha nem közeledünk is, adni fognak, vagy legalábbis ígérni; de ha a körülmények, bár csak látszólag is, rájuk nézve jóra fordulnak, akkor, ha kérünk, még kevesebbet adnak, illetőleg semmit.” Igaza volt. A „körülmények”, a sorozatos nemzetközi kudarcok és a halmozódó belső nehézségek csakhamar arra késztették az osztrák liberálisok vezető politikusait és az uralkodót, hogy újra összekössék a tárgyalások 1861ben elszakított fonalát. 1864 őszén ismét lágy fuvallatok érkeztek a császárvárosból. Most már Deák is megmozdult, éspedig az ő sajátos, oldalazó koreográfiája szerint: közjogi vitával. 1864 novemberében újból nekifogott egy régóta halogatott vitacikkhez, amely válasz volt Wenzel Lustkandl osztrák jogász centralista szemléletű munkájára. Csengery Antal segítségével néhány hét alatt befejezte a kéziratot, amely 1865 januárjában Adalék a magyar közjoghoz címen jelent meg. Mint mestervívó, előbb az ellenfél könnyen sebezhető pontját célozza meg: erős logikával és iróniával cáfolja Lustkandl egyik fő érvét, hogy az 1848. évi törvények keletkezésük kényszerkörülményeinél fogva nem érvényesek, s a trónfosztással e nem létező érvényességet is „eljátszották”. Az érdemi részben aztán alapos, részletekbe hatoló jogi, olykor filológiai érveléssel bizonyítja be, hogy a Pragmatica Sanctio nem teremtett az örökös tartományokkal kormányzati közösséget, csupán a már létező perszonáluniót erősítette meg. Az alap tehát még mindig 1848, a pozíció mintája 1861, de árnyalatokban, értelmezési hangsúlyokban mutatkozik néhány hajszálnyi elmozdulás a külügy és a hadügy közösségének elismerése irányában. „Alkotmányunk történeti alkotmány,... lényegében és formájában időnként változásokon ment keresztül.” „Nincs tehát kizárva azon lehetőség, hogy akár a nemzetnek, akár a fejedelemnek valamely jogát módosíthassa... vagy azon jog alkalmazását másképpen alakíthassa a törvényhozás.” Deák az Adalék-ban fél lépést, talán csak egy gesztust tett az egyezkedés felé, de nem várt gyors eredményt. Váratlanul érte tehát a fordulat, amelyet maga az udvar kezdeményezett. A látogatás Az 1864. évi karácsonyi ünnepek után, december 27-én meglátogatta Deákot Augusz báró, a helytartótanács egykori alelnöke. Magas megbízói, mondotta nyíltan, Deák véleményét szeretnék tudni néhány időszerű kérdésben. Deák rágyújtott egy cabanosra, hátradőlt széles foteljében, és félig behunyt szemmel várta az első kérdést. – Mit kell érteni a „törvényes országgyűlés” fogalmán? – Hogy a magyar korona valamennyi része meghívassék az országgyűlésre, vagyis hogy az ország integritását elvileg elismerjék. – Hogyan gondolják a nemzetiségi kérdés rendezését? – Csupán a központi szervek nyelvének kell magyarnak lennie, válaszolta Deák, a megyékben, a községekben a többség nyelve legyen a mérvadó. Az egyenjogúságot részletekbe menő törvénnyel kívánják rendezni. – Hogyan lehet a jogfolytonosság nehéz problémáját áthidalni? – hangzott a harmadik kérdés. – A Pragmatica Sanctio alapján, amely az egész Monarchia „legfőbb alaptörvénye”: belőle vezethetők le a kölcsönös jogok és kötelességek, sőt a két rész közti közös ügyek is. Innentől kezdve Deák vette át a szót. Kedvtelve fejtegette, hogy a Pragmatica Sanctioból szorosan az udvartartás, a közös védelem – a külügy és a hadügy – közössége következik, ezek fenntartásának költségeit a Monarchia országainak és tartományainak közösen kell viselniük. A törvényhozás és, végrehajtás közössége 3 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

csakis ezen tárgyakra terjed ki, a két parlament által kiküldött testület ellenőrzése mellett. A további függő kérdéseket nem részletezte. Sem ő, sem látogatója nem hitt e megoldás időszerűségében. Annál nagyobb volt Augusz meglepetése, amikor 1865. február 12-én maga Ferenc József utasította a tárgyalás folytatására – a Deák által körvonalazott alapokon. Most érkezett el Deák csillagórája, amikor az önkény, a teljhatalmú döntés és fegyveres ellenállás helyét a tárgyalás, a hagyományos diétai traktus, az átgondolt taktikai mozgások és finom fogalmazások; végső soron a formakeresés, egy új állami rendszer érdekkiegyenlítésének moduszai vettél át. A megegyezés A Deák–Augusz találkozó második fordulójában már az országgyűlés összehívásának konkrét feltételeiről folyt az eszmecsere. Az uralkodó részéről: a jogfolytonosság – vagyis az 1848-as alkotmány – formális helyreállítása és a koronázási hitlevél megfogalmazása, az országgyűlés részéről annak az új alapelvnek az elfogadása, hogy birodalom fennállásának biztonságát semmi más tekintetnek nem szabad alárendelni (Emlékezzünk: 1861-ben még Magyarország alkotmányos önállóságáé volt a minden más érdek és tekintet felett álló prioritás.) Közössé csak azokat az ügyeket kell tenni, amelyek közös rendezését és kezelését a birodalom szilárd fennállása múlhatatlanul megköveteli, minden egyebet meg kell hagyni az ország törvényes szerveinek hatáskörében. A harmadik, április 7-i forduló alkalmával már írásban rögzítették a megegyezés elveit és főbb tételeit. Deák újólag és verbális nyomatékkal, a Monarchia „politikai bibliájaként” felértékelve forgatta a Pragmatica Sanctiot. Nem szükséges helyette is alapot, új konstrukciókat keresni. Különösen elhárított bárminő oktrojálást. ;,Egy oktrojált alkotmány... ha mindjárt népvoks hozzájárulásával állíttassék is – utalt itt III. Napóleon népszavazással legalizált egyeduralmára –, az uralkodás alapetően változtatná meg, s Ausztriában is a caesarismusnak korszakát avatná fel. Amibe Deák tisztelve bár és hódolattal engedelmeskedve a fejedelmi akaratnak, beleegyezését soha, de soha adhatni nem fogja” mondja Augusz báró írásos feljegyzése: Íme, a deáki ars politica klasszikus módszere: úgy védelmezi az alkotmányossága a cézárizmus ellen, hogy közben enged törvényes jogokból, de úgy enged belőlük, hogy ezzel a cézárizmust kényszeríti vissza vonulásra; úgy veszi revízió alá 1848-at mintha a februári alkotmányt revideálná, úgy függeszteti fel az ausztriai alkotmányosságot, hogy abból mégis összbirodalmi alkotmányosság szülessék. A tárgyalást végeredményét Deák hamarosan a nyilvánosság elé tárta. 1865. április 16-án jelent meg a Pesti Naplóban a híres-nevezetes húsvéti cikk, amely elvi síkon összhangba hozza a birodalom szilárd fennállásának biztonságát Magyarország alkotmányos önállóságának hozzáidomított követelményeivel, s a Lajtán túli országok alkotmányos szabadságának támogatásával. Ezt követte Deák és hívei részéről a közös ügyek körének és kezelésük módjának pontosabb körvonalazása, az uralkodó részéről pedig a centralista államminiszter, Schmerling menesztése, a februári alkotmány felfüggesztése, majd 1865 decemberében a magyar országgyűlés összehívása. Ezek a fejlemények alkották a megegyezés alapját. A valóságos kiegyezéshez még sok részletvitán, bonyodalmon, s főként újabb háborún: az Ausztria vereségével záruló porosz–osztrák háborún (1866) át vezetett az út. Az alkotó magányossága 1866. július 18-án Deák magányosan, minden hivatalosság nélkül érkezett Bécsbe. Egy külvárosi fogadóban szállt meg, Ferenczi álnéven. Másnap konflison hajtatott be a Burgba, császári audienciára. Két héttel a megsemmisítő königgrätzi vereség után Ferenc József nem aggodalmak nélkül várta milyen új kívánságokkal állnak elő a válságos helyzetben a magyarok. Nos, a dinasztikus kabinetpolitika szabályaihoz szokott fejedelem bizonyára meglepődött, amikor Deák szájából hallotta, hogy semmilyen új feltételt nem szabnak, nem emelik a megegyezés árát. Deák és hívei tapasztalatból is jól tudták, hogy a kényszerhelyzetben kicsikart engedmények mindig rossz vért szülnek, utólagos viszályok magját hintik el. Az uralkodó ekkor megkínálta Deákot a miniszterséggel, de ő a megtiszteltetést elhárította: nem alkalmas ilyen poszt betöltésére, annál is kevésbé, mert van egy „providenciális” – gondviselés küldötte – államférfi: gróf Andrássy Gyula. A következő hónapokban, a végkifejletben, bár az elvi, és politikai irányítást nem adta ki a kézéből, a kormányzást, a berendezkedést fokozatosan Andrássynak engedte át. Miért? – merülhet fel a jogos kérdés. Válasz előtt elevenítsünk fel egy másik epizódot a kiegyezés zárójelenetéből. A koronázás után az uralkodói pár mindenképpen szerette volna háláját leróni a békeszerzőnek. Ám Deák semmit, sem címet, sem rangot, sem kitüntetést nem fogadott el. Végül is egy emlékérmet ajánlottak fel, a király és a királyné arcképével. Az öregúr ezt sem fogadta el: még azzal gyanúsítanának, mondotta, hogy a képek kerete milliós értékű. Megelégedne, ha halála után őfelsége azzal búcsúztatná: „Deák Ferenc becsületes ember volt.”


Miért tette? Szerénységből, amely már az önteltséggel határos? Bebizonyítandó, hogy kevés ahhoz a császár minden kincse, egész szellemi-morális kincsestára is, hogy Deák Ferencet megjutalmazhassa, kivált olyasmiért, amit nem őérette tett? Vagy valóban a gyanú árnyékát is el akarta hárítani magáról, hogy a kiegyezés megalkotásában bárminő személyes mozzanat vezette volna? Vagy volt más, közös oka a vezérség, a jutalom, a szereplés elhárításának? Úgy hiszem, igen: alkat és mérték, önismeret és helyzetismeret. Deák nem született vezérnek. Távol állt tőle a politikai mágia, hiányzott belőle a képesség a hatalom szellemének felidézésére, leginkább pedig forradalmas idők kósza szellemeinek kézben tartására. Ezek az idők egyébként is letűntek. Deák, mint utaltam rá, sokkal inkább stabilizátor egyéniség volt, ütköző érdekek kiegyenlítésének mestere, olyan szituáció embere, amilyen az 1860-as évtizedben alakult ki. Ő maga így jellemezte ezt a helyzetet az 1867. márciusi képviselőházi beszédében. Három út állt előttünk: a forradalom, a kivárás és a kiegyezés. „Fegyver és forradalom még a siker reménye mellett is oly eszköz, amelyhez csak a kétségbeesés küszöbén nyúlhatna a nemzet, ...e veszélyes eszköznek sikere is helyzetünkben a lehetetlenségek közé tartozott volna. Bizonytalan eseményektől várni a kétes jövendőt, és e közben a nemzet erejét, jólétét, bizodalmát és reményét napról napra mindinkább enyészni engedni: helytelen, sőt káros számítás lett volna, mert könnyen megtörténhetik vala, hogy a várt esemény be nem következik, vagy majd akkor... amikor a segély elgyöngült nemzetünkre már késő. Nem vala tehát egyéb hátra, mint a harmadik módot megkísérelni”, vagyis „arra törekedni, hogy meggyőzzük a fejedelmet és az el nem fogult közvéleményt arról, hogy alkotmányunk visszaállítása a birodalom biztonságával is összhangzásba hozható.” A reformkor polgárosító, érdekegyesítő formatervezése után ez volt az a szituáció, amelyben le lehetett, s ő úgy érezte, le kellett zárni a művet. Félkész polgári rendszer, átmeneti helyzet, deáki alkat és szerep ismét összhangzásba került – a kiegyezés megkötéséig. Addig, és nem tovább. Alkalmasint mélyebb okok miatt sem vállalt vezető szerepet. Ő a múlt embere volt, a kiegyezés előtti átalakulás koráé, nem a nagyhatalmi státusában megerősödött Monarchiáé. Számára a birodalom osztálya, nemzete fennmaradásának, országa integritásának háttere és garanciája volt, nem a hódítás tárgya és kerete. A kiegyezést pedig inkább kényszerűségnek tekintette, amelyet az ésszerűség diktált, és nem új birodalomalapítás szívbéli vágya. Igazából nem is bízott a dualista rendszer korifeusainak alkotmányosságában és liberalizmusában. Az első években ugyan még élénken részt vett az alaptörvények megalkotásában, de az 1870-es évektől kezdve csendesen visszavonult. Betegségek gyötörték, elhatalmasodó szívbaj, érrendszeri zavarok, asztma, reuma, és hozzá mély kiábrándulás pártjából, növekvő keserűség a hatalmat körülzsongó konzervatívok, álliberálisok, üzletelők, karrierlovagok elburjánzása miatt. A kiegyezés művének jó érzése, amely az alkotmány helyreállításakor, a koronázáskor még eltöltötte, megkeseredett benne. A megfáradt, mogorva öregúr egyre kevésbé hasonlított a haza bölcsének márványszobrára, amelyet akkoriban faragott róla a hálásan gondtalan utókor. * Lásd e levélről Takács Péter írását e számunkban! (A szerk.)

2. Képek






1. A levél. Sógornak, hogy a császár értsen belõle. Deák Ferenc levele 1861. január 9-én sógorához, Tarányi Józsefhez TAKÁCS Péter A levél Sógornak, hogy a császár értsen belőle Történetírásunk sohasem vonta kétségbe a Habsburg birodalom 1860–61-es válságának politikatörténeti jelentőségét. Az 1860. október 20-án kiadott Októberi Diplomától az 1861-es magyar országgyűlés katonai hatalommal történt feloszlatásáig eltelt tíz hónapnak van egy parányi mozzanata és egy viszonylag jelentéktelennek tűnő dokumentuma, melyre az eddigiek során a szükségesnél talán kevésbé figyeltünk fel. Ez pedig egy Deáktól származó levél: 1861. január 9-én írta sógorának, Tarányi Józsefnek. A levél régóta ismert. Először Kónyi Manó adta ki a Deák-beszédek gyűjteményének 2. kötetében (1886), majd innen átvette 1890-ben a Ráth Mór kiadásában megjelent Deák Ferenc emlékezete, Levelekcímű kötet. Azóta számosan hivatkoztak rá, többen elemezték is. Alig két héttel megírása előtt, 1860. december 27-én Ferenc József audiencián fogadta Deák Ferencet és báró Eötvös Józsefet. Lónyay Menyhért egykorú naplójegyzetei szerint a két magyar államférfi császári kihallgatása idehaza sokakban azt a reményt ébresztette, hogy a független minisztérium ügyében kérették őket Bécsbe. Hazatérésük után, 1860. december 30-án, Deák a sógorának címzett levélben sietett eloszlatni a minden alapot nélkülöző reményeket, de „sürgette” Zala megye szervezését, óvatosságra és elővigyázatosságra intett. Tíz nap múlva, január 9-én azonban újra szükségét érezte, hogy a politikai helyzet részleteibe bocsátkozó, a nehézségeket pontról pontra körvonalazó, az audiencián elhangzottakat pontosan regisztráló fejtegetésekbe bocsátkozzon, és megjelölje azokat a határokat, melyeken túl – véleménye szerint – a magyarságnak nincs lehetősége a függőben lévő közjogi kérdések fegyveres összeütközés nélküli rendezésére. Magánlevélről lévén szó, semmivel sem érdemelne több figyelmet, mint amennyiben történetírásunk eddig részesítette, ha Horváth Zoltán – Teleki László szabadon bocsátásához gyűjtve az adatokat – rá nem bukkant volna Deák említett levelének pontos német fordítására Ferenc József császár titkos iratai között, az Októberi Diploma német nyelvű szövegének társaságában. Elképzelhetetlen, hogy ezt a dokumentumot Tarányi József szolgáltatta volna ki, mint ahogyan az is, hogy a Deák halála után közgyűjteménybe került levelet Ferenc József utólag helyezte titkos levéltárába, éppen az Októberi Diploma mellé. Egyféleképpen kerülhetett csak oda: Deák – szokásától eltérően – postára adta, vagy szándékosan olyan közvetítőre bízta, aki kiszolgáltatta a titkosrendőrségnek, és így még 1861 januárjában olvashatta a császár. Talán nem túl merész a feltételezés, hogy a levél inkább szólt Ferenc Józsefnek, vagy legalábbis a bécsi kormányférfiaknak, mint Tarányi Józsefnek. A levél sorsa, pontos német fordításának Bécsbe kerülése azért feltűnő, mert Deák politikai pályája kezdetétől tisztában volt a birodalmi posta alkalmazottainak besúgói tevékenységével, és az 1861-es helyzetnél sokkal nyugalmasabb periódusokban is mindig kivárta a „biztos alkalmat” , amikor megbízható fuvarossal vagy kereskedővel, esetleg közvetlen ismerőssel küldhette el leveleit barátainak, rokonainak. Ha válaszai, a tőle várt levelek feltűnően sokat késtek, mindig azzal mentegetőzött, hogy nem óhajt a német postával levelezni. Elképzelhetetlen, hogy az elmondottakról éppen 1861. január 9-én feledkezett meg, amikor minden rendőr, postahivatalnok, bécsi megbízott összeesküvés, pártszervezkedés, politikai megnyilatkozás után szimatolt, és éppen Deák volt az egyike azoknak, akik ekkortájt különösen fontosnak tartották az óvatosságot. Azt is nehéz elképzelni, hogy éppen 1861 januárjában ne talált volna alkalmas és megbízható személyt, aki leveleit az ország bármely pontjára biztonsággal eljuttathatta volna. Valószínűbb, hogy az audienciáról megtérő, a hazai közhangulatot alaposan ismerő Deák különös helyzetbe került. A Ferenc Józseffel folytatott gondolatcsere során meggyőződhetett arról, hogy az uralkodónak és a döntését befolyásoló bécsi államférfiaknak nincs konkrét elképzelésük a magyaroknak adandó engedményekről: a politizáló magyarságot pedig legfeljebb az 1848-as törvények csorbítatlan visszaállítása nyugtatná meg. A császárnál töltött harminc perc alighanem kevés volt saját meggyőződésének körvonalazására, amit bizonyít,


hogy az audiencia után Ferenc József Vay Miklósnak sajnálatát fejezte ki, amiért Deák és Eötvös ragaszkodik a tiszta perszonálunióhoz. Számomra nem elképzelhetetlen, hogy éppen a magyar ókonzervatívok biztatására, ilyen különös módon óhajtotta Deák a bécsi államférfiak tudomására hozni, hogy az általa vezetett mérsékelt közjogi liberálisok milyen mértékben hajlandók a tiszta perszonálunióból engedni a reálunió javára. Kimondatlanul is ezt sugallja a levél tartalma, logikai érvelést és meggyőzni akarást előtérbe állító gondolatvezetése, agitatív stílusa. Nem valószínű, hogy a nálánál is öregebb sógorát akarta volna riogatni, vagy meggyőzni arról, hogy a döntés következményeiért a birodalom és Magyarország sorsának alakulásával felel az, aki a megoldást keresi. A jövőt illetően pedig igencsak komor jóslásba bocsátkozott: „Könnyen, igen könnyen meglehet bomladozása, szétmálása Magyarországnak is, a birodalomnak is.” Ennek a súlyos jóslatnak az árnyékában burkoltan körvonalazta – szinte kodifikált pontossággal – azokat az engedményeket; amelyeknek az elfogadása mellett, népszerűsége kockáztatása árán is, megkísérelné rábírni az országot az egyezségre. Elsőnek a pénzügyet, pontosabban az államadósságot említette. Megítélése szerint ezt sem viselni, sem ettől megszabadulni nem lesz képes Magyarország, még akkor sem, „ha a birodalomtól elszakad” , mert ebből „másfélezer millió” a külföldi kölcsön, és az európai hatalmasságok nem tűrnék, hogy polgáraik ennyit veszítsenek, mint ahogy nem tűrték akkor sem, „mikor Belgium Hollandiától elszakadott”. Másodikként szólt a hadügyről. Meggyőződése szerint „sem a császár, sem a német státusférfiak, sem a hadsereg” nem egyeznek bele, hogy „a hadsereg kétfelé szakíttassék”, inkább erőszakhoz folyamodnak. Teljesíthetetlennek tartotta a nemzetiségek követeléseit is, amennyiben „mindenik különálló politikai nemzetnek akar tekintetni” , ami Magyarország feldarabolásához, „bomladozásához, szétmállásához” vezetne. Negyedik „nehéz kérdésnek” mondotta „a birodalom közös ügyeinek” mikénti intézését, melyek közé a külügyet, a „kereskedelmi ügy külvonatkozásait” és természetesen a hadsereg ügyeinek intézését sorolta. Íme, csokorba szedettek mindazok a kérdések, amelyek az Ellenzéki Nyilatkozat megfogalmazásától, még inkább 1848 március–áprilisától 1867-ig, a kiegyezési alaptörvény elfogadásáig izgatták a birodalom és főleg Magyarország politikusait. Ezeknek ilyen tömör, minden lényeges kérdést érintő és burkoltan a megoldást is körvonalazó felvázolása bizonyítja: ezek a gondolati végeredmények nem az audienciát követő két hét alatt fogalmazódtak meg. Alighanem 1848 áprilisától érlelődtek ezek a gondolatok, és ha valaki, akkor Tarányi József ismerte őket. Deák ugyanis kora fiatalságától minden politikusi gondját megosztotta sógorával. 1860–61 fordulóján a birodalom és Magyarország helyzete majdnem annyira válságos volt, mint amilyen érzékletes hűséggel Deák megrajzolta: „a Velencét fenyegető háborúval, …az izgatottsággal, túlfeszített reményekkel, az ausztriai birodalom zilált állapotával” a politikai törekvések hátterében, igaznak kell tartanunk minden komolyan kiutat kereső politikusra vonatkoztatott metaforáját: „Vulkán fölött ábrándozunk s mulatjuk magunkat rózsaálmok viruló képeivel.” Az engedmények körvonalazásához kapcsolt helyzetelemzéssel együtt megüzente Deák Bécsbe az önmaga és a mérsékelt közjogi liberálisok politikai magatartását meghatározó reális dilemmát is: „Engedni a kiegyenlítés kedvéért épen oly kárhozatos lehet, mint szoros ragaszkodással törésre juttatni a dolgot.” Ez az őszintén megfogalmazott és „kiszolgáltatott” dilemma bizonyítja, hogy az audiencia után felébredt halvány remény nyomán Deákban megfogalmazódott az elhatározás: ha az uralkodó megelégszik a körvonalazott engedményekkel, ő hajlandó az országgyűlési tárgyalásokat az egyezkedés medrébe terelni. Sem „nem engedni”, sem „törésre nem vinni a dolgot”. Ezt a szándékosan mozdulatlanságba merevített közjogi dilemmát sem Deák, sem az alkotmányos Habsburg monarchiához ragaszkodó mérsékelt közjogi liberálisok nem oldhatják fel az Októberi Diploma alapján. A kezdeményezés joga a hatalmat ténylegesen birtokló császáré. Feltevésem szerint ezt a kompromisszumhoz vezető kezdő lépést óhajtotta Deák inspirálni a titkosrendőrségnek „szándékosan” kiszolgáltatott levéllel.

2. Képek



1. A gyeplõ. Deák Ferenc anekdotája SÁNDOR Pál „A gyeplő” Deák Ferenc anekdotája Az „öregúr” szeretett tréfálkozni. Szenvedéllyel böngészte az élces-humoros szólásmondásokat, a tréfás kis történeteket tartalmazó lapokat, könyvecskéket. Bizalmas körökben sem titkolták, hogy Deák elavult adomagyűjteményeket, vagy ócska, élces kalendáriumokat vásárolt össze, és szabad óráiban olvasgatta. Az „öregúr” közismert volt arról a hajlamáról, hogy olykor kedvtelve, szelíd humorral, máskor nagy komolyan beszélt el különféle, mosolyra fakasztó, derűs hangulatot keltő történeteket; mondott tréfás, humoros, csattanós példákat, alkalmazott szójátékokat egyes eseményekre, helyzetekre vagy személyekre rokoni és szűkebb baráti társaságban. Deák tréfás kis történetei, mondásai mögött mindig ott lapult valamilyen szomorkás, vagy éppen tragikus élmény: komoly ítélet valamely eseményről. Híres gyeplő-anekdotája is erről tanúskodik. Az anekdotát bevezető szövegrész arról tudósít bennünket, hogy a „Batthyány-minisztériumban megoszlottak a vélemények”, és hogy Deák „erősen sürgette” ezek tisztázását, világosan megmondva, „hogy ő a tárcától szabadulni akar; mert a szakadatlanul ellenkező vélemények leghamarabb előidézik azt a bajt, melytől voltaképpen szabadulni kellene. Kossuth azonban nem akart Deáktól a különböző vélemények dacára sem megválni.” A szöveg így folytatódik: „Deák megmaradt a logikánál s utóbb jókedvűen beszélte el ezt a kis történetet.” A történet – a voltaképpeni anekdota – így hangzik: „Kocsikázni mentem Inkey Kálmánnal, ki, mint köztudomású dolog, igen ügyes, de vakmerő kocsis volt. Nagyon göröngyös útra tértünk, s a négy ló nekitüzesedvén, sebesen ragadni kezdte a kis szekeret. Minden pillanatban attól tartottam, hogy felfordulunk. Ösztönszerűleg a gyeplőkhöz kaptam, mire Inkey ezt mondja: – Bátyám, ha bele nem kap a gyeplőbe, tán megmenekszünk, de ha belekapkod, okvetlenül elveszünk. – Barátom – folytatta azután Deák – a mi helyzetünk éppen ilyen, én megyek; szerencsés utat.” Ez „A gyeplő” címen híressé vált Deákanekdota az elbeszélés lényegét nem érintő, többféle szövegváltozatban maradt az utókorra. Sőt: már az egykorú politikai közvéleményben is elterjedt. Ismerjük ugyanis Tóth Lőrinc jellemrajzát Deákról, amely 1851-ben jelent meg. A politikai portré szerzője, aki 1848. május 3-án lett – Deák választására – az igazságügy-minisztérium egyik titkára, Deákról írva, hivatkozik az anekdotára. Ő is arról ír, hogy Deák elmondta: „egykor” egyik „ismerője esztelenül s veszélyesen ragadá tűzvérű lovain”, s „ő tartva a felborulástól, a gyeplőbe kapott. Hagyja ezt ön” – mondja neki a lovak gazdája –, „így talán megmenekszünk, de ha a gyeplőbe kapkod, s nem hagy szabadon működnöm, biztosíthatom, hogy árokba fordulunk.” Tóth Lőrinc hivatkozása erre a szövegre nemcsak azt igazolja, hogy a Deák-anekdota történetileg hiteles, hanem azt is jelzi, hogy 1850–51 körül már annyira közismert volt, hogy szóbeli keletkezésének időpontja bizonyára korábbi eredetű. Az időpontot keresve nem várt körülményre bukkanunk. A „gyeplőt” kézben tartó kocsis száguldó szekerének politikai példázatáról szóló szöveget Széchenyi naplójegyzeteiben fedezzük fel – 1848. március 19-i keltezéssel. Ekkor Deák követként még csak útban volt Pozsony felé, hova 20-án érkezett meg. A németül bejegyzett szöveg magyarul így hangzik: „Most, miként egy jó kocsisnak ostort kell pattintani a megbokrosodott lovak közé, hogy fel ne forduljon” (tudniillik: a kocsi). „Talán megállnak a völgyben…” Széchenyi ezt a politikai metaforát még két ízben megismétli. Titkárának, Tasner Antalnak címzett, 1848. április 2-án, Pozsonyból keltezett levelében – amelyben „zablát ragadt lovak”-ról ír –, majd nyilvánosan az április 6-i kerületi ülésen, a közlekedésügyi minisztérium teendőiről szóló törvényjavaslatának előterjesztése kapcsán. „A gyeplő”-t tartó kocsis lovainak vágtájáról szóló kifejezés eredete tehát Széchenyi képletes kijelentésére vezethető vissza, aminek első alakjáról március 19-i naplóbejegyzése tanúskodik. A névtelen kocsis személyének összekapcsolása a politikai vágta allegorikus fogalmával nála jellegzetes politikai-lélektani indíték, amely a történeti eseményekben gyökerezett. Előzményei visszanyúlnak az 1840-es évekre. 1841 óta kezdett ugyanis kialakulni az a politikai csoportosulás, amely Kossuth politikai irányát követve, a reformpolitika ütemének felgyorsításán munkálkodott. Az ennek helyességében kételkedő, s különböző színárnyalatú reformpolitikusok között ettől az időtől kezdett elterjedni a kossuthi politikai kisebbséget a „vágtató párt” kifejezésével illető képletes elnevezés. 1848. március 14-én Kossuth elmondta híres beszédét a kerületi ülésen arról, hogy az egy nappal korábban kitört bécsi forradalom után nekünk jutott az a feladat, hogy „a megindult mozgalomnak hazánkban is mutatkozó terjedésére nézve a gyeplő kezünkbe maradjon”. Íme: „a gyeplő” Kossuth nevéhez fűződő politikai metaforájának eredete. A 13 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

szóképet a kossuthi politika minden rezdületét 1841 óta oly érzékeny ellenszenvvel figyelő Széchenyi kapcsolta össze az ugyancsak a Kossuth nevéhez fűződő politikai „vágta” korábban keletkezett fogalmával. De mi köze ennek a Deák-anekdotához? Tudjuk, hogy Széchenyi 1848. március 22-e és április 6-a között több ízben is bizalmas beszélgetést folytatott Deákkal, amiről naplóbejegyzései tanúskodnak. Az utóbb említett dátum ismerős. Hiszen ezen a napon adta elő Széchenyi a közlekedésügyi minisztérium teendőiről szóló törvényjavaslatát a kerületi ülésen, ahol a már említett példázata is elhangzott. Deák is jelen volt az ülésen. Nagy beszédet is tartott, támogatva Széchenyi előterjesztését. Ha korábban – Széchenyivel folytatott bizalmas beszélgetései során – még nem bizonyosan, de az április 6-i kerületi ülés napjától kezdve okvetlenül ismerte a Széchenyi-féle képzettársítást „a gyeplőt” tartó kocsis lovainak „vágtá”-járól. Deák tehát Széchenyitől vette át a politikai allegória metaforikus alakját. Ezt alakította át az anekdoták utolérhetetlen mestere a maga sajátos eszközeivel, szándékának szolgálatába állítva a példázatot. 1848. április 6-i beszédének jellegzetes szóhasználatát idézve, egy „krízis közepén”, hogy a „krízis”helyzetből fakadó negatív érzéseit kedélyes hangulatot teremtve ellensúlyozza. Keressük azt a történeti esetet, amely az anekdotát kiváltotta. Egy újabb közlésből megtudjuk, hogy Kazinczy Gábor egy beszélgetés alkalmával, „amikor még nem lett volna késő segíteni a bajon”, felszólította Deákot: „tegyenek valamit, ne engedjék, hogy Kossuth egészen magához ragadja a hatalmat, hanem fogják meg ők is a gyeplőt.” Erre Deák – folytatódik a közlés – „szokása szerint egy adomával felelt”. Ez a „felelet” a fenti anekdota egyidejűleg megörökített harmadik szövegváltozata, amelynek gondolati konstrukciója megegyezik az említett kettőével. „Egyszer egy ismerősömmel kocsikázni mentem. Lovai nagyon szilajok voltak… Egy veszélyes helyen, félve a feldőléstől, magam is hozzákaptam a gyeplőhöz. Ekkor ismerősöm azt mondta: Ha csak én tartom a gyeplőt, lehet, hogy fel nem dőlünk, de ha ketten akarjuk azt tartani, úgy bizonyosan felborulunk.” E harmadik információból megtudjuk, hogy Deák akkor mondta el a gyeplő-anekdotát Kazinczy Gábornak, „mikor még nem lett volna késő segíteni a bajon”. Hogy ez mikor volt, pontosan kideríteni nem tudtuk. De két dolgot kétségtelenül megtudtunk. Egyrészt azt, hogy a Deák-anekdota bizonyosan1848-ban keletkezett, mégpedig a nyári napok egyikén, mert már ez idő tájt „híressé vált”. A másik kétségtelen dolog az, hogy Deák anekdotáját Kossuthnak a forradalom sodrában kifejtett tevékenységéről Kazinczy felszólítása váltotta ki. Milyen egyéni indítékok és szándékok, milyen jellegzetes alkati, magatartásbeli vonások fejeződnek ki – a nyílt kritika megkerülésével – Deák gyeplő-anekdotájában? Az anekdota gondolati konstrukciója – bármelyik szövegváltozatát tekintjük – a forradalmi „krízis”-helyzet, a nagy történeti sorsforduló által kiváltott és a végletekig kiélezett konfliktus tragikus megjelenítése: helyzet és alkat között,az anekdotázóra jellemző derűs hangulatot keltő burkolatban. De az egyénre jellemző ítélet is egyúttal a helyzetről. A „vágta” a „göröngyös” (életveszélyes) úton arra készteti „a gyeplő”-t kézben tartó „kocsis” utasát, hogy „ösztönösen” a „gyeplőhöz kap”-jon. Megkísérli megmenteni a „kis szekeret” (a nemzetet) az általa végzetesnek ítélt jövendőtől: a „felfordulás”-tól. De a „kocsis” intő szavára („hagyja ezt ön”: ez a gondolatátvitel megszemélyesült jelképe ) mégsem ragadja kezébe a gyeplőszárakat. Mert ha ezt megteszi, „bizonyosan” nagyobb „bajt” okoz („bizonyosan felborulunk”, „okvetlenül elveszünk”), mintha megtűri az általa végzetes kilátásúnak ítélt „vágtát”. A harmadik szövegváltozat szerint: „Ha csak én (a »kocsis« = Kossuth) tartom a gyeplőt, lehet, hogy fel nem dőlünk.” Ez a jellegzetes szöveg ezt sugallja. Az érintett egyén ellentétes, de egymást kölcsönösen feltételező és szükségszerűen erősítő történelmi tendenciák működésének ütközőpontjai között őrlődik. Eszmeileg azonosul a forradalom vívmányaival. Ezért feltétlen megvédésükre törekszik. Meg akarja azokat menteni az erősebb hatalom visszavágásának vészterhes következményeitől. Ezért fékezni akarja a „vágtát”. Ez a törekvése azonban – a kialakult történeti helyzetben – az eddig elért jogok feladása nélkül lehetetlen a számára. Ezért mégsem veszi kézbe a „gyeplőt”; utat enged a „vágtának”. Az egyénben lezajló konfliktusnak ez a körforgása sajátos kitérőbe torkollik; a „kocsist” cselekvésében nem gátoló, de „vágtájához” nem igazodó félrevonulásba – elvfeladás nélkül.Emlékezzünk vissza az anekdota csattanójára: „Barátom… énmegyek; szerencsés utat.” Van-e valóságos történeti alapja az anekdotába burkolt deáki véleménynek? Vessük össze az anekdotának a nyílt kritikát kikerülő mondanivalóját Deák egykorú, nyílt megnyilatkozásaival. Két, különböző típusú forrást hasonlítunk össze egymással. Mindkettő ugyanarra a dologra vonatkozik, s egyidejűleg keletkezett, de – eltérő rendeltetésük lévén – egymástól eltérő módon vetnek fényt ugyanarra a dologra és személyre. Az anekdotával az egyén belső gátlásait szabadítja fel, hogy a maga sajátos módján fejezze ki vele rejtett szándékát, vagy megfékezett szándékának szolgálatában juttassa kifejezésre rejtett érzéseit s ennek nyomán azt a burkolt véleményét is, amelyet valamilyen nyomasztó élmény vált ki belőle. Az anekdotázónak éppen az az egyik célja, hogy ezeket a nyomasztó érzéseit derűs hangulatkeltéssel ellensúlyozza. Másik típusú forrásunk viszont a rációhangját szólaltatja meg – nyílt, kritikai formában. Nos: mit mond ez utóbbi ugyanarról a dologról? 14 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1848. március 28-án Deák a következőket írja sógorának Pozsonyból keltezett levelében: „Az ország állapota nyugtalanító; ott fenn [ti. Bécsben] nem tudják megszokni a dolgok új rendét [rendjét] … Hazánk talán nagyobb veszedelemben soha nem volt. Oroszok nyomnak el bennünket, vagy ismét az ausztriai hatalom, vagy talán a legborzasztóbb anarchia: ezt csak Isten tudja! Minden pillanatunk bizonytalan.” Forradalmi lelkesedés helyett borúlátás; fokozódó harci kedv helyett lehangolt kedélyállapot olvasható ki e sorokból, melyeknek írója komor jövendőt jósol a sorsdöntő újjászületésnek már a kezdeti napjaiban. Deák azt a veszélyekkel terhes történelmi tendenciát hangsúlyozza, amely 1848-ban mind a magyarországi, mind különösen az európai hatalmi viszonyokban a kétségtelenül meglévő egyik – de csak egyik – tendencia volt. Ő ezt a kedvezőtlen tendenciát tekinti alapvetőnek, s ennek fényében ítéli meg a forradalmi eseményeket kezdettől fogva. Ezért nyomasztónak érzi helyzetét általában és szerepét a kormányban különösen. Április 30-án kelt levelében azt írja sógorának, hogy az országgyűlésre csak akkor érkezett, „midőn a fő dolgok már el valának döntve”, utalva, hogy kész helyzet elé került. Azt is írja, hogy „mennyire keserű volt” részt vennie „azon minisztériumban, mely a hazának ily viszonyai között alakult”. Helyzet, alkat és politikum általa így kifejezett konfliktusát kísérli meg feloldani egy nem értelmitényezővel: a „becsület és kötelesség” politikailag motivált moráliserejével! „Mert Batthyány kijelentette – írja tovább –, hogy nélkülem minisztériumot nem alakít, s ha ő akkor [március 17–20. között] miattam visszalép, aligha találkozott volna, ki helyette a minisztérium alakítását elvállalta volna.” Egy ilyen helyzet kialakulásának a lehetőségét pedig – folytatja – a „becsület és kötelesség” nem engedi. Azért sem, mert „dolgaink mindinkább bonyolódnak, az ország állapota minden nap bizonytalanabb s így távoznom még egy ideig lehetetlen” – írja ugyanebben a levelében. Az idegek lázas feszültségének fokozódó jelei olvashatók ki a június 15-i keltezéssel, már Pestről írott levelének következő szavaiból: „A kocka el van vetve, a kimenetel Isten kezében.” S a kormány tagjai között mutatkozó nézetkülönbségekre utalva (emlékezzünk az anekdota bevezető soraira) hozzáfűzi: még magunk között is van „egymás iránt, legalább egy iránt” (utalás Kossuthra) „bizalmatlanság”. De „mégsem léphetni le ezen helyről a haza miatt”! Így állt ő e hónapokban – írja az eseményekre visszatekintve szeptember 22-i, Pestről keltezett, sógorához intézett nevezetes levelében – a forradalom és az ellenforradalom „kettős erőinek vészes működése között”. „Hónapok óta láttam, miként dolgozik titkon és nyilván egyik rész az alkotmányos szabadság és a nemzetiség [a nemzet] megdöntésén, s miként segítik ezeket törekvéseikben azok, kik forradalmi térre lépni, forradalmi lépéseket előkészíteni óhajtanak idétlen könnyelműséggel, s kik talán csak most sejtik, hogy számításaik a nemzet erejére s a nép rokonszenvére alaptalanok voltak… fokról fokra közelíteni láttam a veszélyt…” (Emlékezzünk az anekdotában a „kis szekeret” elragadó, „tűzvérű” lovak „veszélyes vágtájára”.) „Szóltam, figyelmeztettem” – írja tovább, ösztönszerűleg a gyeplőkhöz kaptam” szólnak az anekdota vonatkozó képletes szavai. „Különösen egy – folytatja, ismét név nélkül utalva Kossuthra –, forradalmi számítgatásai közben nem akart hallgatni reám…” „Bátyám… ha belekapkod [ti. a gyeplőbe], okvetlenül elveszünk” – illeszkedik az elbeszélés e részletéhez az anekdota megfelelő szövegrésze. A Tóth Lőrinc-féle szövegváltozat vonatkozó szavai szerint: „ha a gyeplőbe kapkod, s nem hagy szabadon működnöm, biztosíthatom, hogy árokba fordulunk”. Ennek az álláspontnak az elfogadása azonban felerősíti azt az ellentmondást, amely – a középbirtokos nemesség liberalizmusát egyéni módon képviselő – Deáknak a politikai gondolkodásában és cselekvésében is tetten érhető „neptuni” alkata és a „forradalmi krízis”-helyzet között, már kezdettől fogva létrejött. Mert megnöveli azt a távolságot, amely az egyén történelmileg – ezen belül alkatilag – meghatározott helyzetéből fakadó eredeti szándéka és az adott történeti helyzet által rákényszerített valóságos viselkedése között kialakult. A Kazinczy-féle felszólítás Deákhoz külső ösztönzést adott az addig sem leplezett eredeti szándék kinyilvánítására: anekdotikus burkolatban. * A visszavonulás – tudjuk – megtörtént. Az anekdota utolsó szavai – emlékezhetünk – így szólnak: „szerencsés utat”. Ez a nagyon is jellemző kifejezés már valamilyen távolságotfejez ki az egyén – belső kényszer által meghatározott és meg is valósított – szándéka, és az ettől egyre függetlenebbül alakuló történeti események között. De kifejez valamilyen fájdalommal vegyes reménykedést is egyúttal: a jövendő boldogulás lehetőségének – köznapi szólásba burkolt – óhaját.

2. Képek




1. A mauzóleum. Egy rövid életû kultusz. Deák Ferenc mauzóleuma E. CSORBA Csilla A mauzóleum Egy rövid életű kultusz A Deák Ferenc halálát követő napon, 1876. január 29-én, miután Deákot a nemzet halottjának nyilvánították, a parlament két házában kijelölték az országos gyászbizottság tagjait. Országszerte folytak a gyászünnepségek, a szónokok beszédeit nyomtatásban is megjelentették. A Magyar Tudományos Akadémia, ahol a nagy halottat felravatalozták, 100 arany jutalmat tűzött ki egy Deák haláláról megemlékező óda megírására. Több testület megfestette arcképét, a Szabadelvű Párt tagjai hat hétig gyászfátyolt viseltek. ,,… érdemei törvénybe iktattatnak” A január 30-i parlamenti ülésen kimondták, hogy Deák temetését az országgyűlés intézi, a temetésnek, a sírnak, a síremléknek és a végtisztelethez tartozó szertartásnak költségeit az ország fedezi. Tisza Kálmán miniszterelnök 1876. február 16-án, a kormány nevében Deák érdemeinek törvénybe iktatásáról szóló törvényjavaslatot terjesztett a képviselőház elé: „Deák Ferenc az isteni gondviselés változhatatlan végzése által az élők sorából elszólíttatván, elhatároztatik, 1. §. hogy Deák Ferencnek a haza irányában hosszú évek során át szerzett érdemei törvénybe iktattatnak; 2. §. hogy a kormány felhívatik a fővárosba Deákhoz méltó emlékszobornak országos adakozás útján leendő felállítása iránt a szükséges intézkedések megtételére; 3. §. hogy a tett intézkedésekről, annak eredményeiről s az emlékügyről a kormány évenként jelentést tegyen a törvényhozás mindkét házának mindaddig, míg az emlék fel leend állítva.” A fenti javaslat alapján létrejött 1876. évi III. tc. felett parázs vita alakult ki a képviselőházban. Simonyi Ernő, a 48-as Függetlenségi Párt tagjainak nevében elemzi – más nemzetek törvényhozásából is példákat véve – a jelen előterjesztést. Szerinte az a tény, hogy Deákot a nemzet saját halottjának tekinti és saját költségén eltemetteti, a legnagyobb tisztelet, amely egy államférfinak kijár, „arra, hogy államférfiak érdemei kortársaik által törvénybe iktattassanak, a parlamentek történetében példa nincs”. Azért is kifogásolható a törvénycikk az ellenzék számára, mivel ez „a törvény erejével és autoritásával kimondja azt, hogy Deák Ferenc politikai működése érdem volt a hazára nézve”. Az ellenzék képviselője jól látta: a szabadelvű parlamenti többség Deák kétségbevonhatatlan morális tekintélyét, erényeit kívánta felhasználni arra, hogy az általa képviselt és végrehajtott politikai irányvonalat elfogadtassa, s mint össznemzeti akarat megnyilvánulását mutassa be. Az ellenzék képviselői hangsúlyozták, hogy ez az eljárás ellentétes Deák szellemével. A törvényjavaslat védelmében már ekkor elhangzott az az érv, amelyet később valamennyi, Deák életét népszerűsíteni hivatott nagy példányszámú kiadvány is magáévá tett: hogy az elhunyt államférfi a pártok felett állt s egyesítette magában a hazafi és az össztársadalmi érdekeket megtestesítő államférfi valamennyi elképzelt vonását. Deák élete a kortárs ideológusok szemében az uralkodó kormány morális elvárásainak „kiskátéját” tartalmazta. A tanári testületeket felszólították, hogy a „haza bölcsének” születésnapját minden évben méltón megünnepeljék, s tüntessék föl az elhunyt nagyságát, erényeit, hogy a tanulókra a példa nevelő, „lélekemelő” hatást gyakoroljon. Deákról hamarosan valóban eltűnnek a pártember, a vérbeli politikus vonásai: „Nem a fényt, külső méltóságot, a hadi dicsőséget ünnepeljük benne, ami csak kevés halandó osztályrésze lehet. Azt ünnepeljük, amit mindenki megtehet, de ami a legnehezebb: a rendületlen hű kötelességteljesítést a körben, melyben élünk, az önzetlenséget a közdolgokban” – írta a Pesti Napló 1876. október 18-án. A jog, a bölcsesség, az igazságszeretet, a higgadtság, a következetesség, a harmóniára való törekvés azok az elsődleges jellemvonásai Deáknak, amelyeknek a képzőművészet és az építészet nyelvén való megfogalmazását várják a politikus köztéri szobrának és síremlékének alkotóitól. A pályázat és a nyertes mű


Deák szobrára – aszokásnak megfelelően –, bár létrehozását törvényerejűleg határozták el, közadakozás útján gyűjtik a szükséges összeget. (Két év alatt 140 000 forintot adakozott az ország e célra.) A sírboltköltségeit, 100–150 ezer forintot, az állampénztár magára vállalta. Az 1876. február 3-án reggel 9 órakor az Akadémia épületétől induló több ezer fős gyászmenet a Batthyánymauzóleumtól balra ideiglenesen felépített, nyolcszögű, fekete drapériával bevont kápolnához kísérte a holtat. A végleges síremlékre – amelynek helyét a Kerepesi temető legmagasabb pontján, két főút találkozásánál jelölték ki – 1876. április 1-jén írtak ki pályázatot. Ennek feltételei a következő elvárásokat tartalmazták: 1. „Deák nagyszabású alakját, antique jellemét, magasztos egyszerűségét mellékeszközök felhasználása nélkül, magának az épületnek kell méretei és arányai által kifejeznie.” 2. „Deáknak, a haza bölcsének jellemzésére csak komolyan derült idomzat alkalmas.” 3. „Az egyetlen jutalom, melyet Deák halhatatlan érdemeiért fejedelmétől és nemzetétől elfogadott és nyert: a koszorú. Ez tehát az egyetlen jogosult díszítmény, mely az ő sírboltját ékesítheti.” 4. „A kijelölt hely természete megkívánja, hogy az emlékmű minden oldalról egyenlő és magasba nyúló legyen.” 5. Feltételezik, hogy e hely nem lesz mindig sírkert, így nagyságával a környező házak fölé kell emelkednie. 6. Ne nyílt, hanem zárt sírbolt legyen, „az éghajlat és a háborítatlan nyugalom eszméje ezt követeli”. (Fővárosi Lapok, 1876. szeptember 20.) A pályázati művek beadásának határideje 1876. szeptember 1. volt. A megadott határidőre meglehetősen sok, 42 értékelhető terv érkezett be, amelyeket a nagyközönség az Országház nagytermében szeptember 10–23. között megtekinthetett. A pályamunkáknak a korábbiaknál magasabb száma, a közvélemény és sajtó érdeklődése azt bizonyítja, hogy nemcsak a szakértők számára volt fontos az alakuló főváros arculatához hozzá tartozó építmény. A kor általános tendenciájának megfelelően a mauzóleum megjelenésénél az eszmei tartalom kifejeződését elsődlegesnek ítélték a technikai, esztétikai minőséggel szemben. „Jelleme előre diktálja az elveket, melyektől eltérni nem lehet. Síremlékének oly egyszerűnek kell lennie, amilyen az ő jelleme volt.” Mivel a pályázati kiírás mindenféle stílus alkalmazását lehetővé tette, a kora eklektikus építészet és szobrászat egész tárháza vonult fel a 42 alkotáson. A sajtóban a vélemények erősen megoszlottak. Míg a nagyközönségnek elsősorban az „Apotheozis” jeligéjű terv (készítője ismeretlen) tetszett, a szakemberekből álló zsűri az első díjat az „1867” jeligéjű tervnek, Gerster Kálmán (1850–1927) alkotásának ítélte oda. Gerster a pályázat megnyerése idején 26 éves volt, hazájában szinte teljesen ismeretlen, így nem véletlen, hogy kezdetben nevét összetévesztették apjáéval, a híres kassai építész; Gerster Károlyéval. A rangos zsűri (Pulszky Ferenc, Ipolyi Arnold, Steindl Imre; Henszlmann Imre, Ráth György stb.) indoklása szerint: „mindnyája között ezt a tervezetet találta a bizottság olyannak, mely a kellő nyugodtság hangulatának fölkeltése mellett a külső és belső formák összhangját határozottabb mértékben tünteti föl”. Gerster Kálmán korábbi olasz tanulmányútja hatására a 16. századi olasz reneszánsz jellegzetes épületelemeit magában foglaló tervet készített. A négyzet alaprajzú főépítmény egy 27 × 27 m-es terasz alépítményen nyugszik. A teraszról minden oldalról 9–9 lépcső vezet fel. (A méreteket a zsűri javaslatára Gerster később csökkentette.) A főépülethez minden oldalról kiugró építmények csatlakoznak. Ezek képezik az épület belsejében az oldalfülkéket, s a főhomlokzaton a bejáratot. Az épület egyetlen dísze a zsűri javaslatára megemelt kupola, s az azon látható géniusz, pálmaággal a kezében. Az emlék egésze 26 m magas. A teraszépítményről – anyagi okok miatt – elmaradtak az obeliszkek és az oroszlánok, s a „halott kiváló erényeit” jelképező szoborművek is. A kifejezetten építészeti jellegű síremlék a kora keresztény kor sírkápolnáit idézi, halotti kultuszra csak az épület négy sarkára helyezett kandeláberek figyelmeztetnek. Gerster elképzelései szerint az egyszerű díszkoporsóra egy kör alakú nyíláson át lehetett volna letekinteni – hasonlóan Napóleon sírjához az Invalidusok templomában. A kormány Gerster tervét túl egyszerűnek ítélte, s a szarkofág megtervezésével Stróbl Alajos szobrászt (1856–1929) bízta meg. Ez alkalommal először dolgozott együtt a Gerster–Stróbl építész-szobrász páros, később több sikeres pályázaton találkozhatunk kettőjük munkájával (pl. Kossuthmauzóleum, Arany János-szobor stb.). Stróbl Alajos a Deák-mauzóleum pályázatának meghirdetése idején nem tartózkodott Magyarországon, e fontos megbízatását később, az 1880-as évek közepén nyerte el. Stróbl a Gerster-féle terv neoreneszánsz stílusához és jellegéhez formailag igazodva, a kora reneszánsz pápasírok sémáját követve, fekve ábrázolta az elhunytat. Nem emlékművet, hanem valódi síremléket alkotott. A szürkésfekete márványtalapzaton álló fehér márvány szarkofágon fekszik a „haza bölcse”, lepellel letakarva. Fejénél a Dicsőség géniusza ül (a korabeli szimbólumrendszer fontos kelléke) fiatal nő alakjában. Baljával a leplet húzza el a halott fejéről, jobbjában pálmaágat tart. Az első monumentális megbízását teljesítő szobrásznak sikerült a barokkosan mozgalmas, könnyed Géniusz-figurával a főalakra irányítani a figyelmet. Stróbl ezzel a 19. századi magyar szobrászat egyik remekét alkotja meg. A szarkofág talapzatán, Deák lábánál, Erzsébet királyné legendás koszorújának bronzmása látható. E márvány síremlék 1945-ben megsemmisült, helyén jelenleg egyszerű kőkoporsó áll. 19 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Székely Bertalan 1883-ban kapott megbízást a mauzóleum freskóinak elkészítésére, melyek végül mozaikban kerültek kivitelezésre. Székely az épület neoreneszánsz stílusához igazodva hűvös kimértséggel jelenítette meg a Deák fő erényeit megszemélyesítő allegorikus alakokat. Az Igazságosság c. képen – ahol paraszt és nemes, magyar és nemzetiségi nyújt kezet egymásnak – Deák alakja is feltűnik. A kupola szobrára külön pályázatot írtak ki, amelyet Huszár Adolf előtt Kiss György (1852–1919) nyert meg. Kiss többször áttervezett, kissé nehézkes angyal-figurája a magyar szoboröntés első nagyobb szabású kísérlete, a Schlick gyár terméke. A mauzóleum falait bronztáblákba vésett idézetek, Deák által kezdeményezett törvényekből vett részletek díszítették. A Deák-mauzóleum épületét 1887. május 21-én avatták felünnepélyes keretek között; ekkor szállították át az ideiglenes sírkápolnából Deák hamvait a szarkofág alatti kriptába. A Deák-mauzóleum kiváltságos és nem tipikus helyet foglal el a 19. század második felének szobor- és síremlékállításainak sorában. Mecénása a magyar állam, így nincs kiszolgáltatva a közadakozásból befolyó összeg esetlegességének, s befejezése is garantált. (Nem úgy, mint a csonkán maradt Batthyány-mauzóleum.) Még mentes a századvég hangos botrányaitól, a sikertelen pályázat kudarcától, s indulását leszámítva még nincs annyira kitéve – a plasztikai és építészeti gondolat kárára – az aktuálpolitikai elvek érvényesülésének, mint majd azt a Kossuth-mauzóleum létrehozásánál látni fogjuk.

2. Képek




1. Mérnökök, ötvösök a történelemrõl. Radnóti László, Beöthy Mihály, Csomor Lajos és Ferencz Csaba beszélgetése a Szent Koronáról DISPUTA A Szent Korona Mérnökök, ötvösök a történelemről A Televízió A HÉT című műsora 1984. január 22-énhosszan ismertette egy „nem régész csoportnak” a Szent Korona keletkezésére vonatkozó nézeteit. Lapunk e számában – megszerkesztve – közöljük az interjút, valamint a koraközépkor nemzetközileg neves kutatójának, az idén 80 esztendős Váczy Péter professzornak felfogását. (A szerk.) Hajdu János: Öt éve immár, hogy a korona és a többi koronázási jelvény ismét itthon van. Ez alatt az idő alatt több millió ember látta a … kincseket a Nemzeti Múzeumban. Dolgoztak a tudósok is nemzeti ereklyéink teljesebb megismerésén. 1981 őszén az úgynevezett Koronabizottság – szakértők és tanácsadók testülete – nemzetközi tudományos ülésszakot hívott össze. Az elhangzott előadások közül tizenöt a közelmúltban látott napvilágot, … nagyobbrészt német, kisebbrészt angol nyelven. Az előadások gyűjteményes címe: Tanulmányok a középkori Magyarország hatalom-szimbolikájához. Dr. Fülep Ferenc, a Nemzeti Múzeum főigazgatója, a Koronabizottság elnöke, a Magyar Tudományban úgy értékelte az elvégzett munkát, hogy az lényegében összefoglalta a koronára és a koronázási jelvényekre vonatkozó kutatások mai állását, tisztázott lényeges történeti és művészettörténeti problémákat és természetesen új kérdéseket is felvetett. A felvetett új kérdések közé tartozik az a hipotézis, … ami mérnökök és aranyművesek egy, a koronával foglalkozó csoportjától származik. Ők azt kísérlik meg bebizonyítani, hogy a korona, a továbbra is többségi véleményekkel ellentétben, nem egy görög és egy latin eredetű korona összedolgozott együttese, hanem tudatosan megalkotott egységes egész. Erről szól Radnóti László riportja. Radnóti László: Kérem, kikből állt a koronát vizsgáló, nem régész csapat? Ferencz Csaba: Öt mérnökből; három villamos-, gépész- és fémtanos mérnökből. Radnóti László: Mi az újszerű ebben az egész gondolatban? Mi az, ami valóban meglepte a tudományos világot? Beöthy Mihály: Hát egyrészt maga az ötlet, hogy a korona méretei megfelelően választott méretrendszerben következetesen egész számokat adnak. Az abroncs magassága, a pánt szélessége, teljes magassága, a szemből nézeti átmérő, és így tovább. A második, ebből fakadó meglepő és újszerű következtetés, hogy ezek a méretek az aranymetszés néven ismert klasszikus művészeti, szerkesztési szabálynak messzemenően eleget tesznek. A legegyszerűbb egy egyenes szakasszal kapcsolatban bemutatni. Aranymetszés szerint osztunk föl egy egyenes szakaszt akkor, ha a nagyobb rész és a kisebb rész aránya pontosan az egész rész és a nagyobb rész arányának felel meg. Ferencz Csaba: A méretei egész számok hüvelykben, és ezek között a méretek között mindegyik szinten … a két hüvelyk dominál… A kupola magassága is, ami öt hüvelyk, és a teljes magassága, ami hét hüvelyk, szintén egész szám. Ez csak akkor lehetséges, hogyha eleve egységes terv szerint készült a korona, tehát nem készülhetett úgy, hogy már külön – egymástól függetlenül – meglévő részekből szerelték össze. És előre kellett létezni a tervnek, csak utána lehetett nekiállni az aranylemezek leszabásának, illetve a képek elkészítésének. … A képek közül a legnagyobb két kép – a két Krisztus-, vagy Pantokrátor-kép … két hüvelyk méretű, kétszer kéthüvelykes, és ha az ábrát nézzük, látható,… hogy a képek befoglaló mérete is – tehát, hogy milyen nagy aranylemez egy-egy kép –, valamint a képeken látható alakok mérete – tehát a személyeknek a magassága, szélessége – szigorúan a korona befoglaló méreteihez igazodó konstrukciós rendben készült és az egyben az aranymetszés szabályrendszere. Ez véletlenszerűen nem állhat elő, és úgy sem, hogy a korona részei külön készültek volna, vagy a képek külön készültek volna. Ebből a merev és nagyon szép rendből csak néhány kép feliratozása lóg ki. Radnóti László: Ott valami másnak kell vagy kellett lennie… Ferencz Csaba: Mi nem tudtunk mit csinálni ezzel a rendhagyó résszel; az erre vonatkozó ötlet … aranyművesektől származik. 23 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Csomor Lajos: Kétszáz évig készítettek a magyar koronáról különféle elméleteket, mi vagyunk azonban az elsők, akik gyakorlati, szakmai oldalról vizsgáltuk meg. Radnóti László: Egy öt főből álló ötvöscsoport a legmodernebb orvosi műszerekkel és … technikával vizsgálta a koronát. Mit talált? Csomor Lajos: Találtunk rajta sérülésekből adódó javításokat. Szándékos, valószínűleg politikai célú átalakításokat és mindazokat a műveleti nyomokat, amik a szerkezeti kérdéseinkre megadják a válaszokat. Konstantin császár képe nagyobb, mint a foglalata, és megállapítottuk, hogy előtte már ott volt egy kép. Dukász Mihály császáré annyival nagyobb, hogy csak felszegecselni tudták, ezért át kellett törni a mögötte levő pántot és lemezt is. Innen tudjuk, hogy ez a kép csak akkor került föl a koronára, mikor az abroncs és a keresztpánt már egyben volt. Géza magyar király képe is hasonló. Ennek a zománcszíne, továbbá az aranyszín és az arany kopási foka eltér a többi aranylemezétől. Tehát ez a három földi uralkodó nem volt rajta a koronán, amikor az készült, és így alkalmatlanok az eredet helyének és idejének a meghatározására is. Radnóti László: Az eddigi felfogás szerint két különböző részből készült a korona. Csomor Lajos: Szerintünk egy részből. A keresztpánt kövei és gyöngyei változó ritmusúak, ezenkívül a pántok végén záró gyöngydrótok vannak, ami azt mutatja, hogy a keresztpánt eleve olyannak készült, amilyen. A rajta levő apostol-lemezek és azok foglalatai ívesek. Ez azt mutatja, hogy a keresztpánt kupolás szerkezetűre épült, olyanra, amilyen most. És a tetején levő Krisztus-képnél a zománcolt rekeszeket úgy alakították ki, hogy kihagyták a helyet a keresztnek. Következésképpen eleve kereszttel tervezték a keresztpántot. Az abroncs is ezt a szerkezeti egységet mutatja. Önmagában aránytalan, és egy nagy aszimmetria van benne; a pártája indokolatlanul jobbra csúszik… Ha viszont a keresztpánttal együtt nézzük, akkor értelmessé válik az aszimmetriája, mert a pártának a jobbra tolódása a keresztpánt jobbra tolódását takarja. Radnóti László: A korona tehát szerkezetileg teljesen egységes? Csomor Lajos: Igen, s ezt bizonyítják a kétnyelvű feliratok is. Eddig azt gondoltuk, hogy a váltakozó latin és a görög feliratok kettősségre utalnak. Nem. Valami szándékosság van benne, mert azt megállapítottuk, hogy a latin és görög feliratú képek egy műhelyben készültek. Beöthy Mihály: Az a nagyfokú tudatosság, az a kiterjedt rendszerszemléletű tervezettség, amelynek a nyomait a koronán felleltük, mind-mind arra mutat, hogy rendkívüli fontosságot tulajdonítottak ennek az ékszernek … és ez tulajdonképpen illeszkedik ahhoz a nézethez, hogy ez egy királyavatási, beiktatási kegytárgy. Radnóti László: Milyen következményekkel jár, ha Önöknek lesz igazuk? Ferencz Csaba: Én azt hiszem, hogy azon kár vitatkozni tovább, hogy az 51 mm az két hüvelyk-e vagy sem, és mivel ez a korona domináns mérete, ebből következik az egységes konstrukció. Ami azonban még nem jelenti azt, hogy ebből a mérnöki … megállapításból azonnal történeti megállapítást lehetne levonni. A történeti konzekvenciák levonása a történészek feladata, de úgy gondolom, hogy az eddig elfogadott … történeti hipotéziseket újra át kell gondolni. Radnóti László: Önök hogyan vélekednek a hátsó képek cseréjéről? Beöthy Mihály: Az aranyműves kollégák … megállapítását kész tényként kezeljük és elfogadjuk, mert – mint korábban arról szó volt – bizonyos kis problémát és zavart a mi számunkra is jelentettek a hátsó képek. Radnóti László: Mi lehetett ezeknek a képeknek a helyén? Beöthy Mihály: A kutatások számára igen tág területet nyit ez a kérdés… 1613-ban született az első gondos és elég aprólékos leírás a koronáról Révay Péter koronaőr tollából. Az eredetileg latin nyelvű szöveg magyar fordításából egy kis részletet idéznék: „a homlokzati részen almát tartó Üdvözítőnk képmása, az ellenkező oldalon a Szent Szűz Máriáé, aztán az apostolok” és így tovább. Révay Péter tehát a 17. században úgy írt a koronáról, mint amelynek hátsó részén, kiemelt helyen, Szűz Mária, Magyarország Védő Nagyasszonya látható, és ez nagymértékben illeszkedik a Szent István-i legendakörhöz. Ferencz Csaba: Persze azt hozzá kell tegyük, hogy Révay Péter leírása sok vonatkozásban pontatlan. Tehát például a homlokzati Pantokrátor … nem almát tart a kezében, hanem könyvet. Én azt hiszem, hogy sok szakember együttes kutatásának a feladata az, hogy megállapítsa – ha egyáltalán meg lehet még állapítani –, hogy pontosan mi is volt ott. 24 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Radnóti László: A technológia alapján mikor készülhetett a korona? Csomor Lajos: Hát a technológiai összehasonlító vizsgálat alapján valamikor úgy 750 és 1000 között. Ezt még tovább fogjuk pontosítani. Radnóti László: Önök tehát kijelenthetik azt, hogy ez a korona lehetett akár Szent István koronája is? Csomor Lajos: Amikor Szent István élt, a korona már megvolt – az aranyműves ennyit mondhat. Ferencz Csaba: … E pillanatban úgy tűnik, nem zárható ki az, hogy Szent István koronája lehetett, és ezt újra meg kell vizsgálni…

2. Képek





1. Ellenvélemény a koronáról. Válasz a Mérnökök, ötvösök a történelemrõl címû cikkre VÁCZY Péter Ellenvélemény a koronáról A Magyar Nemzeti Múzeumban 1981 augusztusában összesereglett külföldi és hazai művészettörténészek és más szakértők meglepődve hallgatták néhány fiatal mérnöknek azt a nézetét, hogy koronánk egyszeri és egységes alkotás, melyet részleteiben is előre pontosan megterveztek. Ezt igazolná az egész tárgyon fellelhető tökéletes arány, az igazodás az „aranymetszés” szabályaihoz. Ahhoz például, hogy a magasság éppen öthüvelyknyi lehessen, előre ki kellett számítani a kupola keresztpántjának hosszát. De nemcsak a pántok, hanem a korona valamennyi képe, köve és gyöngye szigorúan szolgálja az ókor óta ismert és a középkorban is követett szabályt. Kizárt tehát az a lehetőség, hogy ezt a páratlan nemzeti kincset alkalomszerűen, különböző korú és rendeltetésű darabokból állították volna össze. Márpedig a szaktudomány művelőinek ez az egybehangzó véleménye. A lelkes gárda még ugyanazon évben írásban is rögzítette gondolatait a Fizikai Szemle utolsó füzetében, sőt újabb „információelméleti” következtetésekkel is megtűzdelte, amelyek hivatva voltak felfedni a korona állítólagos kozmikus, csillagászati vonatkozásait, apokaliptikus utalásait, az ábrázolt személyek neveinek helyét a naptár ugyancsak kozmikus tájolású rendjében. Talán megérti a tisztelt olvasó, ha ezekkel a „hírátvételi kérdésekkel” az alábbiakban nem kívánunk foglalkozni. A korona – mi tagadás – még oldalra dőlt keresztjével, rongált, foltozott állapotában is szemet gyönyörködtető látvány. Más kérdés azonban, hogy ebből az égi harmóniából szabad-e, lehet-e arra következtetni, amire a mérnök gárda gondol? Ha az aranyszabályt nemcsak ismerte, de gyakorolta is a középkor, erre alkalmat találhatott akkor is, amikor különböző darabokból kellett összeállítani a mű egészét. Az a jelentéktelen magyar ötvösmester, aki a korona felső, latin részét összeillesztette az alsó görög részekkel, birtokában volt ennek az arányérzéknek, amely – sajnos – napjainkban elhalni látszik. Arra meg kifejezetten számos példát hozhatunk éppen a korai ötvösség történetéből, hogy a becsben tartott régit mintegy átemelték új harmóniába, idegen részek hozzáadásával. Ilyenkor csak az értő szem képes felismerni a kései változtatásokat, toldásokat. A történelem is kaphat szerepet arányos egész darabok létrehozásában. Ezt mérnökeink – elméletük kárára – maguk is tapasztalhatták. A korona ugyanis csak úgy felel meg az „aranymetszés” követelményének, ha keresztjét dőlt állapotban tartja. A cikk szerzői persze ebben is előre meghatározott tervszerűséget fedeztek fel, és a templom szentelésnél követett gyakorlat példájára hivatkoznak. Ennek során a templom padlójára hamut szórtak, s ebbe a görög és a latin ábécé betűit valóban fekvő kereszt alakjára írta be a püspök botjával. Fekvő keresztek a szentélyelzáró korlátok faragványain is gyakran fordulnak elő, különösen a korai emlékeken. Mindez azonban sem mit sem bizonyít a korona mellett. A kérdést az dönti el, hogy hiába keresünk, sem Bizáncban, sem Nyugaton nem találunk dőlt keresztet a koronákon. A kereszt mindig áll, s így – a szokásnak megfelelően – áll a magyar koronán is. Nem készült tömör aranyból, belül üres, s ezért az elszenvedett esések, ütések mint horpadások meglátszanak rajta. A lyuk, amelybe helyezték, az idők folyamán kitágult. Ez az oka ferdeségének és semmi más. Az elmélet védelmében felhozott példa a templomszentelés szertartásáról alkalmasnak tűnt arra is, hogy megmagyarázza a magyar korona kétnyelvűségét. A régi elmélet hívei valóban jó okkal mutatnak az alsó rész kizárólagos görög nyelviségére és a felső rész apostolainak ugyancsak kizárólagos latinságára. Az érv gyanánt felhasznált templombeszentelés szertartása e tekintetben sem bizonyít az elmélet igaza mellett. Ez a szertartás még a római birodalomban alakult ki, amikor a görög nyelvterületen is a latin volt a hivatalos nyelv. A szertartásnak éppen az a jellemző vonása, hogy az egyházfő egyszerre alkalmazza a két nyelv betűit, ezzel szemben a koronán a két nyelvterület élesen elválik egymástól. Az új elmélet apostolai azonban nem várt segítséget kaptak az ötvösök öt főből álló csoportjától, élén Csomor Lajossal. Egyszerre oly magabiztosak lettek a dolgukban, hogy a Magyar Televízió közkedvelt „A HÉT” műsorában is előadhatták rendhagyó véleményüket. Az ötvösök véleménye szerint a két görög császárkép, nemkülönben Géza magyar király képe, eredetileg hiányzott a korona abroncsán, ennélfogva nem alkalmasak az eredet helyének és idejének meghatározására. Így elkerült a legfőbb akadály a mérnökök elméletének útjából. Kérdezzük: valóban elkerült?


Csomor úgy találta, hogy Konstantinos társcsászár zománcképe nagyobb, mint foglalata. Helyén korábban egy más kép állott. A valóságban ez a keret inkább nagyobb, mint kisebb a képnél, a kettő közt jobbra fent és a bal szögletben rés látható. Egyébként ez a keret ugyanabból az anyagból és módon készült, mint a többi négyzetes görög kép foglalata. A piros betűk formája tökéletesen azonos a fekete színű feliratok írásával. A társcsászár jobb könyökén a zománcrekesz spirálja megismétlődik a két harcos szent jobb könyökén. Legyen ennyi is elég annak bizonyítására, hogy Konstantinos császár képe szorosan beletartozik a négyzet alakú görög zománcképek sorába. A Géza-féle képnél az ötvösök véleménye nem a keretezést, hanem a zománc- és aranyszínt, valamint a lemez aranyának kopásfokát kifogásolja. E tekintetben nem látunk lényeges különbséget a Géza-féle kép és a vele méretben, keretezésben egyező görög sorozatképek közt. A rés a keret és a lemez közt itt is fellelhető. Lényegesnek tartjuk, hogy a kardot Michaél császár és Géza kezében a zománcozó művész ugyanúgy mintázta meg. Figyeljük meg Géza király zománcképén a füleket, melyek megismétlődnek a Szent Demeter-képen. Kissé bővebben kell foglalkoznunk Michaél császár képével, már csak azért is, mert az összes görög feliratú kép közül ez látszik a legalkalmasabbnak arra, hogy a korona összeállításának titkaiba betekintsünk. Az ötvöscsoport vizsgálata e kérdésben se pontos. A kép – úgymond – nagyobb a keretnél, hogy mégis megálljon, felszegecselték, s emiatt átfúrták a mögötte lévő Tamás apostol zománcképét, s magát a keresztpántot. Tehát „a kép csak akkor került föl a koronára, amikor az abroncs és a keresztpánt már egyben volt” – következteti társai nevében Csomor Lajos. Mindebből az lenne a tanulság, hogy a főcsászár képét is – valami politikai machináció következtében – utólagosan tették a koronára. A következtetés ugyan nem állja ki a tűzpróbát, de a kiindulásnál az alap vitathatatlanul néhány helyes megfigyelés. Tamás apostol mozaikképét valóban barbár módon átdöfték és az is igaz, hogy a császárkép foglalata elölről nézve jóformán észre se vehető, annyira keskeny a borulása a zománclemezre. Alapjában véve nem ez a keskeny szegély tartja a képet, hanem az a tok, amelynek jelentős vastagsága szembeszökő oldalról nézve. A félkörös császárkép a szemlélődőben mégis azt a benyomást kelti, mintha lecsúszott volna. Ahelyett, hogy az abroncs szélső gyöngy filigránsorára támaszkodna, mint a görög Pantokrátor-kép a korona homlokán, az igazgyöngysor kárára a lejjebb eső második gyöngy filigránsorra nehezedik. Elhelyezése mindenképpen rossz, eredetileg nem lehetett ott, ahol ma látható. A jelenlegi foglalat csak egy balkezes magyar mester gyatra munkája. Ebből persze nem következik mindjárt az, hogy a császárkép sohasem tartozott a görög zománcképek sorába. Eredeti helye lent volt a társcsászár és Géza magyar király képe közt. Ugyanis a kép egész jellege jól illik a sorba, a társcsászár és Géza szerepeltetésének is csak úgy van értelme, ha maga a főcsászáris elfoglalja helyét a sorban, jobbján Konstantinosszal, balján a „hűséges” magyar királlyal. Hogy a császárképek valóban már kezdettől fogva szerepeltek a magyar királyok koronáján I. Géza (1074–1077) óta, akinek bizánci hercegnő volt a felesége, az kitűnik a 14. századi krónikaszerkesztés elbeszéléséből, melyet a Kálmán király által megvakított Álmos leszármazóinak krónikása jegyzett fel közvetlenül II. István (1116–1131) halála után. II. Johannes Komnenos (1118–1143) bizánci császár felesége, Piroska, Szent László leánya, panaszkodva jelenti II. István magyar királynak, hogy férjura a magyar királyt a bizánci császár hűbéresének (homo) mondja. Ennek a sértésnek alapja nem lehet más, mint az a római korba visszanyúló bizánci szokás, hogy aki a császár képét viseli ruháján, pajzsán, vagy fejékén, az mindenki szemében a császár alattvalójának számított. De akkor vajon mikor és miért kellett oly durván áttörni a császár és Tamás apostol zománcképét? A császárképet átfúrták, hogy megerősíthessék a mögötte lévő keresztpántot, mely máig láthatóan keresztbe tört éppen Tamás apostol lemeze felett. Először két egymáshoz közeli ponton, a császár dicsfényénél próbálkoztak a fúróval. Majd amikor ez nem használt, lejjebb mentek vele és a feliratoknál verték be a két lencsefejű szeget. Ez a szögpár magán a Tamás-lemezen is áthaladt, éspedig a zománclemez filigrános-ékköves szegélyén. Árkosan lereszelt végük a keresztpánt belső oldalán áll ki. Az első, abbamaradt kísérlet még többet rontott: a zománcképet csonkította meg. A szegecselők persze a két üresen tátongó lyukat tömítetlenül hagyták. De a többi pánton is bekövetkeztek, ha más időpontban is, a szakadások, melyeken nemcsak szegecseléssel, hanem vastag aranydróttal próbáltak segíteni. Míg Michaél császár képén a szegecselők a korona külső oldaláról verték le a szeget, s ennek következtében a szeg feje kívül, lereszelt vége a pánton belülről látható, addig éppen fordított módon jártak el a korona két részének, az abroncsnak és a keresztpántoknak összeillesztésekor. Erről tanúskodnak az eredeti helyükön megmaradt szegek. Lencsefejük a pántok végén kétoldalt helyezkedik el, lereszelt végük pedig az abroncs ékköves mezején bukkan elő. Michaél császár képe alatt ez a rend megbomlott: a két régi szegecs lereszelt vége 30 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

nemlátható. Az újkori csiszolású zafírkő mezején, felül jobbra és balra, egy-egy szeg lencsefeje pillantható meg. Újkori alátéttel erősítették meg kiálló végüket az abroncs belső felén. Eredetileg e helyen egy törött zafírkő volt, melyet II. Mátyás koronázása alkalmával cseréltek ki a ma is látható zafírkőre. Sajnos, ekkor nemcsak a régi foglalatot tüntették el, hanem a foglalatot kísérő gyöngyfiligránt is selejtes utánzattal pótolták. A Fülöp apostol képét hordozó pánt összekapcsolását az abronccsal már ugyancsak az újkorban kellett megváltoztatni. Rendellenes, hogy itt e célból kettő helyett három szegecset alkalmaztak. A lencsefejek ugyan szabályszerűen a pánt belső oldalán találhatók, de közülük csak a középső látszik a régi fajtából, míg a pánt két szélére tányéralátétes újkori szegfejek kerültek. Az eredeti állapot megváltoztatását alighanem a pánt kettészakadása tette szükségessé. Mindezt azért mondtuk el oly részletesen, mert a szóban forgó ötvösök mellőzték a szegecselési vizsgálatot, pedig ott, ahol két rész illesztése körül folyik a vita, döntő lehet a szegecselésből levonható tanulság. Ha a korona valóban egyszerre készült előre meghatározott terv szerint, akkor teljesen magyarázatlan marad a csúnya szegecselési eljárás. Mert micsoda ötvös az, aki a pánton elhelyezett szegeket úgy vezeti át az abroncson, hogy azoknak durván lereszelt végük kibújik az abroncs külső felületén és rontja az ékkövek és a zománcok pompás ragyogását. Minden valamirevaló ötvös előbb a keresztpántokat rögzítette volna az abroncsra, s csak azután rakta volna tele azt ékkövekkel és zománcképekkel, természetesen akként, hogy a szegek helye ne látszódjék. Ha tehát a korona abroncsán a szegecselések nagyon is szembetűnőek, ez mint puszta tény kizárja az egységes tervezés és kivitelezés lehetőségét. Ehhez járulnak további meggondolások. Hogyan beszélhetünk egyáltalán egységről ott, ahol a korona alsó része annyira különbözik a ráhelyezett felső résztől? Az abroncs bizánci elemei valóban bizáncias módon vannak elhelyezve az ékkövek közt. Az arany mezőn nincs filigrán dísz. Ezzel szemben a pántokon a latin nyelvű zománcképek nyugati ízlésre valló gazdag filigrán mezőbe ágyazottak. Aki görög hagyományban kezdte művét alul, miért folytatta azt latinosan felül? Ellent kell mondanunk annak az elképzelésnek is, hogy a zománcképeket az apostolokkal már eleve a korona számára, görbítve készítették volna el. Magunk is láttunk ilyen domború vagy ívelt hátú zománcképeket, csakhogy ezekkel a darabokkal nem hasonlíthatók össze a mi apostolzománcaink, melyeknél éppen az egyenletes görbülés hiányzik. Nem is annyira a zománclemez az, ami hajlik, hanem a filigrános, ékköves és gyöngyökkel hintett pánt igyekszik valamiféle kupolát formálni. A sorozatos pántszakadások viszont azt tanúsítják, hogy ezek a vékony aranypántok nem bírták elviselni a kupola terhét, és mindjárt összeroskadtak, amint ütést vagy esést kellett elszenvedniük. Kétségtelen, nem erre a feladatra tervezték őket. És a kereszt se volt megtervezve a zománc kárán a Krisztus ölében!

2. Képek







1. Zsidók a szabadságharcért ÉVFORDULÓ VÁRADI-STERNBERG János Zsidók a szabadságharcért 135 éve, 1849. július 28-án fogadta el a nemzetgyűlés Szegeden az 1849:IX. törvényt, mely kimondja a hazai zsidóság politikai és vallási egyenjogúságát. Ezzel nemcsak az áprilisi törvényekben rögzített jogegyenlőség elvének tett eleget, hanem egyben elismerte a zsidóság hazafiúi érdemeit „...hűségben és munkásságban nemzeti háborúnk körül...”. (A szerk.) Magyarország határán kívül szép számmal találhatók a magyar történelmi múltra és művelődésre vonatkozó iratok. Míg a nyugat-európai levéltárak és kézirattárak anyaga nem ismeretlen a magyar kutatók előtt, ez aligha mondható el kelet-európai vonatkozásban. Gazdag magyar anyaggal rendelkeznek a Szovjetunió archívumai is, de ezek feltárása és publikálása még kezdeti stádiumban van. Jelentős magyar vonatkozású dokumentáció található Lvovban, többek között a szabadságharc idejéből. Az utóbbiból emeltük ki a magyarországi zsidók 1848. évi kiáltványát, amelyben felhívják galíciai hittestvéreiket, hogy támogassák a magyar szabadságharcot. A magyar zsidók 1848–1849-es szerepéről több publikáció és feldolgozás tanúskodik. Zsoldos Jenő, az 1948ban megjelent alapvető gyűjtemény szerkesztője és gondozója, bevezetőjében ezt mondja: „A magyar zsidóság 1848–1849-ben erkölcsi és anyagi erejével, személyes szolgálatával, tollával, lelkesedésével és katonai kötelességteljesítésével mintegy kierőszakolta a maga számára az elégtételt a távoli és közeli múlt szenvedéseiért. Ezen az önzetlen, hősi magatartáson nyugszik a kormány debreceni javaslata a zsidók egyenjogúságáról...” Nincs tudomásunk azonban a magyar zsidók külpolitikai lépéseiről a szabadságharc támogatása ügyében. A szóban forgó kiáltvány is mindeddig a levéltárban lappangott. Pedig a héber betűs, jiddis nyelvű felhívást nyilván Magyarországon nyomtatták. A nyomtatvány a Lvovi Történelmi Levéltárban, a városban székelő Tartományi Igazgatóság iratai közt található. A 27 lapot kitevő iratcsomó első dokumentuma a Bukovina határán fekvő Kolomeán kelteztetett 1849. január 19-én. Ebben a városka elöljárója értesítette Galícia azelőtti kormányzóját, az újonnan kinevezett és Kremsierben székelő császári kormány mindenható belügyminiszterét, Franz Stadion grófot, hogy kezébe került egy, a magyar „insurgensek” által terjesztett röpirat. Erről értesítést kapott a Lvovban székelő helytartótanács is, mert itt készült el január 29-én a nyomtatvány német fordítása. Ezt követően február 16-án a helytartótanács körlevelet intézett a járási hivatalnokokhoz, amelyben kifejtette, hogy „Magyarország Galíciával határos részein a zsidóság kezén forog egy irat, amelyben a magyar felkelők kérik az ottaniak támogatását és együttműködését. Tudomásunkra jutott, hogy ezt az iratot minden eszközzel terjeszteni akarják Galíciában. Meg kell akadályozni a felhívásnak terjesztését, ha már tényleg átjutott a határon. A határőrséget és a vámhivatalokat értesítsék az ügyről, és utasítsák, hogy működjenek közre a nyomtatvány elkobzásában.” Ezután a bürokratikus apparátus mozgásba lendült. Sorozatosan futottak be a jelentések, amelyek tudatták, hogy a megfelelő hivatalokat ráállították a megfigyelésre, és jellemezték a határ menti területeken élő zsidóság körében uralkodó hangulatot. Ezekben a nyomtatvány újabb előkerüléséről nincs utalás. Viszont egy másik aktacsomóban – amely egy bizonyos Franz Stokovski nevű sztaniszlói ügynöknek a magyarországi eseményekre vonatkozó információit tartalmazza – található egy jelentés a röpirat egy másik példányáról, s ehhez csatolva fennmaradt a felhívás egy újabb német fordítása. A császári kormánynak és a helyi hatóságoknak volt miért nyugtalankodniuk. 1848. március 17–18-án a nyugatgalíciai Krakkóban, illetve az országrész keleti felén levő Lvovban kezdődő megmozdulások Európa 1848. évi forradalmi mozgalmának szerves részét képezték. A helyi hatóságok kénytelenek voltak engedményeket tenni, és április 22-én Lvovban, majd 25-én Krakkóban is kihirdették a feudális terhek eltörlését. Ugyanakkor az április 26–27-i krakkói, lvovi és sztaniszlói események során nyilvánvalóvá vált, hogy az ellenforradalmi erők ellentámadásba lendültek. Az országrész városaiban szervezkedett a nemzeti gárda, a forradalmi diákság és a plebejus elemek a mozgalom vívmányainak megvédésére, és ennek előmozdítására 1848 augusztusában 37 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Lvovban tartózkodott az európai forradalmi mozgalmak egyik legjelesebb személyisége, Bem tábornok. November 1–2-án Lvovban népi felkelés robbant ki, amelynek utcai harcaiban vállvetve harcol a város lengyel, ukrán és zsidó nemzetiségű lakossága. A császári hatóságok azonban véres kézzel leverték a felkelést, és ezáltal lehetőséget kaptak újabb erők bevetésére Magyarországon. Ezután az országrész forradalmi erői a magyar forradalom újabb fellendülésére építették további terveiket, és ennek előmozdítására számos galíciai lakos lépte át a magyar határt, hogy a lengyel légió kötelékében harcoljon az ellenforradalmi erők ellen. Ilyen körülmények között fogalmazódott meg – feltehetően 1848 decemberében – az itt közölt nyomtatvány. Az ószövetség betűivel írott felhívás szenvedélyes kiállás a szabadságharc ügye mellett, és a röpirat egyes túlzásait és részrehajlását ugyanaz a forradalmi hév hatja át, mint a magyar 1848 sok más, hasonló írását. A bibliai fordulatokkal és példázatokkal bővelkedő felhívás ótestamentumi indulatossággal védelmezi a forradalom szent ügyét és szór átkot annak ellenségeire. Szövegközlésünk alapjául az 1849. január 23-án készült német fordítás szolgált, amelyet kollégánk, Koppelmann Lajos vetett össze a nyomtatvány eredeti (héber nyelvű) szövegével. DOKUMENTUM A magyar izraeliták felhívása galíciai hittestvéreikhez Testvéreink! Kétségkívül értesülhettek, hogy hazánkban hónapok óta véres háború dúl, amely akadályozza a kereskedelmet, az ipart és hazánk java részét pusztítja. Azonban nem mindnyájan tudjátok, miért van ez így és tulajdonképpen mi a szerencsétlenség oka? Ezt mind meg akarjuk nektek magyarázni. Magyarország több évszázadon át független ország volt és körülbelül 300 éve a Habsburgokat, illetve Ausztriát választotta uralkodó dinasztiává. Ezen uralkodóházból származó királyok kénytelenek voltak esküvel kötelezni magukat, hogy hűek lesznek az alkotmányhoz és a nemzet törvényeihez. Ezek azonban sohasem tartották be esküjüket. Ellenkezőleg, állandó törekvésük az volt, hogy megsemmisítsék ezt az alkotmányt, vagy legalább gyengítsék az ország erejét és kincseit a maguk céljára használják, az ország nemzetiségét eltöröljék és a népet rabságban tartsák, megtörjék erejüket. S nekik megvesztegetéssel és ármánnyal és minden más eszközzel, ami az uralkodónak rendelkezésére áll, sikerült a rendek egy részét megnyerni, a másik részét pedig egyenetlenség szítása által meggyengíteni, a különböző vallású felekezeteket egymás ellen uszítani. Ezáltal a nemzet erejét megosztották, és az érdemes hazafiaknak a szabadság helyreállítására irányuló törekvéseit erőszakkal és csellel elnyomták. Magyarországnak részt kellett vállalnia az osztrák uralkodók valamennyi háborújában, még akkor is, ha a nemzetnek nem is volt hozzá semmi köze, és ráadásul a magyarok mindezt lelkesen csinálták, mindahányszor, amikor erre felkérték őket, és hősies önfeláldozásukkal többször megmentették az osztrák trónt. Jutalmul némelyek a hatalmasok közül még hatalmasabbakká váltak, de a nemzetet mindinkább megfosztották szabadságától és függetlenségétől. Végül a nemzet jobbik része elhatározta, hogy ezt a szégyenletes játékot nem folytatja, és hazafias elhatározással úgy döntött, hogy megvédi az ország szabadságát és az egész lakosságnak biztosítja azt. E nemes célból minden eszközt felhasználtak – a sajtót, az iskolát, egyesületeket –, hogy a nép öntudatát felébresszék, a különböző vallásokhoz és pártokhoz tartozókat felvilágosítsák és megbékítsék. A szabadság eszméi és az igazság gyökeret eresztettek a népben. A hazafiak egyletekbe tömörültek és az osztrák kormánnyal állandó ellenzékben voltak. Az oppozíció legnemesebb vezéreit a kormány szolgalelkű bérenceivel üldöztette, gyanúsította és gyalázta. Börtönt és rabságot kellett elszenvedniük, de mégsem tudták őket tévútra vezetni, mert továbbra is folytatták küzdelmüket az igazságos ügyért. Ez különösen megnyilvánult a négyévenként összehívott országgyűléseken, ahol a párt hívei küzdöttek a kiváltságokon kívüliek jogaiért, a paraszti terhek megkönnyebbítéséért, a nemzeti iskoláért, a felekezetek egyenjogúságáért stb. Úgy, hogy a kormány kénytelen volt ennek eleget tenni. Ők voltak azok, akik elsőként 38 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

emelték fel hangjukat értünk, elnyomott izraelitákért, s megvédtek bennünket az, ellenséggel szemben. Ők harcolták ki számunkra a több jogot, többek közt a szégyenletes türelmi adó eltörlését. Ezek a nemeslelkű emberek minket teljesen szabaddá akartak tenni, de az osztrák kormány ennek ellene volt, hogy Galíciában és Ausztria más tartományában se kerülhessen hasonlóra sor. És íme eljött az 1848-as év és vele a nagy vihar, amely az igazságtalanság és a zsarnokság számos oszlopát ledöntötte vagy megrázta. Mindannyian tudjátok, hogy ami itt történt, annak eljött az ideje, miszerint a többi elnyomottal egyetemben visszaszerezzük szabadságunkat. Az ellenzék Kossuth vezetésével nyíltan és bátran lépett fel. Hogyan tűrhetjük mi azt, kérdezték, hogy fiaink osztrák katonákként vérezzenek, hogy szolgasorba taszítsák a szerencsétlen lengyeleket, akik a szabadságért küzdenek, vagy gyilkolják tovább az olaszokat, vagy pedig azt, hogy a parasztok igavonó barmok maradjanak? A szorongatott kormány kénytelen volt engedni, és átadta Magyarország önálló kormányzatát az ellenzéki pártnak. Az ország győzelemittas volt, végre a vezetés és az igazságszolgáltatás jó kezekbe került. De már ott lapult a kígyó, hogy szúrjon mérges fogával: Az osztrák kormány a végső eszközhöz folyamodott, még inkább kifejlesztette a gyanakvás, az árulás és besúgás rendszerét, hogy a szerzett értesülésekkel sakkban tartsa a népet. Izgatott a nemzeti párt ellen és igyekezett egymás ellen uszítani a különböző feleket, amint kedves testvéreink nálatok, Galíciában is csinálja. Azt állították, hogy az urak a parasztokat a király ellen akarják vezetni, hogy aztán el lehessen őket nyomni. Másutt azt terjesztették, hogy a magyarok, azaz az ország magyar lakosai el akarják nyomni a többi nemzetiségeket. Ezer igyekezetük sajnos jól bevált. A rágalom elérte célját és a megtévesztettek dühének első hulláma ránk, a zsidókra zúdult. A pozsonyi, neustadti és más helységekben lezajlott pogromok jelek voltak a parasztlázadáshoz, amely az ország különböző pontján fellángolt, pusztítván hazánkat. Egymást követték a hazánkban lakó szerbek, horvátok, románok felkelései és pusztításai, akik élvezték az ország valamennyi kiváltságát, hogy elpusztítsák azokat, akik kivívták ezeket a jogokat. A magyar vezetés igyekezett leverni a felkeléseket, azonban az osztrák kormány ezt akadályozta, azáltal is, hogy a magyar katonákat nem vonták ki Itáliából. Az idegenek, élükön tisztekkel, titokban támogatták a zendülőket és fosztogatókat. A várak az árulók kezén voltak. A helyzet nap nap után veszélyesebbé, a határvillongások és az árulások ártalmasabbá váltak. Ilyen körülmények között a nép fölébredt és új módszerekhez folyamodott. Mindenfelől özönlöttek az önkéntesek, hogy megvédjék a haza igaz ügyét. Mi, magyarországi zsidók, büszkén állíthatjuk, hogy nem utolsók voltunk ebben az igazságos küzdelemben. Fiataljaink örömmel és bátran ontották vérüket a hazáért. Ekkor az osztrák kormány már nyíltan fellépett és nagy hadsereggel elindította a rebellis Jelaičić bánt Horvátországból a főváros ellen. Ami csapataink a hadvezetőség árulása folytán kénytelenek voltak visszavonulni a főváros alá. Azonban a nép lelkesedése diadalmaskodott a hadierő és a zsarnokság fölött. Jelačićot a határon túlra űzték, seregének egy része megsemmisült, egy másik pedig fogságba esett. De így járjon minden ellenségünk. A nemzet fokozta lelkesedését az igaz, nemes ügy iránt, de az ellenség minden oldalról felújult dühvel támadott, és a mi ártatlan országunkra nem kevesebb mint tíz oldalról törtek rá. Az áruló osztrák kormány a végsőkig levetette álarcát és újabban Galíciából is katonaságot vezényelt az országba, és minden eszközt felhasznált, hogy a galíciai parasztokat és titeket is, drága testvéreink, ellenünk, magyarok ellen uszítson! Ezért tartottam szükségesnek benneteket felvilágosítani a mi helyzetünkről. Az élő Isten tudja, és Izrael is tudná, hogy a mi harcunk az igazságosság és a szabadság harca az erőszak és a zsarnokság ellen, hogy a magyar nemzeti kormány törekvése szabadságot és igazságot hoz mindenkinek az országban, barátságot és belátást a szomszéd hatalmakkal. Ez különösen vonatkozik lengyel szomszédainkra, akik régtől fogva a magyarok barátai és szövetségesei voltak. Ők ugyanazon rendszer elnyomását szenvedték, és ma ugyanolyan elszántsággal küzdenek az igaz ügyért, mint mi. Ők nemcsak barátaink és szövetségeseink, hanem egy olyan nemzet, amely valamennyi nép szabadságáért, a miénkért is, a legnemesebb fiai vérét áldozta. Galícia szabadsága a mi szabadságunk, a mi (magyarok) szabadságunk, ha az Isten is úgy akarja, Galícia szabadságát is magával hozza. Testvéreink! Örömmel értesültünk galíciai testvéreink által, hogy részt vesztek a galíciai hazafiak törekvéseiben, hogy harcoltok, ahol ők harcolnak és szenvedtek, ahol ők szenvednek. Ne hagyjátok megtéveszteni magatokat a hamis kormánypárt ígéreteitől és csábításaitól. Ennek törekvése az, hogy a hazafiakat gyanússá tegye, és a nép különböző rétegeit egymás ellen uszítsa, hogy aztán újra el tudja nyomni. Mindent megígérnek, amikor bajban vannak, de ígéreteiket azonnal megszegik, ha szükségét látják.


Testvéreink! Támogassuk kölcsönösen egymást törekvéseinkben, támogassuk a hazafiakat Magyarországon és Galíciában tettel és tanáccsal, de leginkább azzal, hogy felvilágosítjuk az egyszerű népet valódi érdekeiről. Ezt szent kötelességből tegyük Isten törvénye szerint, mely így szól: „Testvéred vére láttán nem maradhatsz közömbös.” Hirdessük ezt azoknak is, akik közülünk gyengébbek, mert a mi érdekünkben tesszük. Szabadságot csak a szabadság harcosaitól kaphatunk, de sohasem azok ellenségeitől. Hál’ Istennek, mi is azok közül vagyunk, akik ennek a hazának egyenrangú fiai lehetnénk! És ismét testvéreink! Ne higgyünk a hamis nyelvek álnok szavainak! Támogassuk a szabadság derék és nemes barátait és kerüljük az elnyomókat! Isten áldása legyen a jog és a szabadság harcosai fölött – Isten átka érje az árulókat! A fordítás megfelel a héber eredetinek, ezennel tanúsítom. Lvovban 1849. június 23. Peter Tarlor

2. Képek


1. A nagyvárosi bûnözés kezdetei I. rész VÖRÖS Károly A nagyvárosi bűnözés kezdetei I. rész Sajtó, film, televízió világszerte a bűnözés hatalmas ütemű fejlődéséről, kiterjedéséről, helyenként már valóságos szervezett „iparrá” válásáról tudósít, hangsúlyozva abban a nagyvárosok különleges szerepét. Mindez talán indokolja, hogy az alábbiakban bemutassuk Budapest, a fiatal főváros a városegyesítéstől a századvégig elnyúló negyedszázadának kriminalitását. Ez a korszak nemcsak a Nagykörút, a Sugár út, a nagy bérpaloták, középületek és pályaudvarok építésének kora: ekkor alakul ki a modern nagyvárosi bűnözés is, a millennium korára már szinte integrálódva a város társadalmába: a polgári társadalomfejlődésnek mintegy fonákjaként. Mert abban a mértékben, amelyben a polgári társadalomszerkezet kibontakozása a városegyesítéstől kezdve a millenniumig végbemegy, megváltozik természetszerűen a társadalmi fejlődés fonákja, Budapest bűnözése is. Azok az elemek, melyek a bűnözést létrehozzák, a polgári társadalomból sem tűnnek el, sőt éppenséggel megsokszorozódnak, s kiváltképpen a fővárosban. A népességszám – már az 1860-as évekkel – meginduló ugrásszerű megnövekedése a bevándorlók hatalmas tömegében régi kötelékeiktől teljesen elszakadt egzisztenciákat hoz a nagyvárosba, amely csak évtizedeken át és csak lassan lesz képes betagolni őket saját, új típusú társadalmi szerkezetébe, és csak fokozatosan és nehezen lesz képes feloldani e tömegek sokáig nyomasztó talajtalanságát és elidegenedettségét. Már csak azért is, mert Budapest nem, vagy csak nagyon lassan tudja biztosítani számukra az urbánus, városias lét anyagi minimumait: még a szegényes hajlékot is és a szerény, de legalább stabil megélhetést. Ugyanakkor azonban rendkívül megsűrűsödnek az alkalmak, melyek ezt az igen széles, talajtalan, s a városba beilleszkedni így csak nehezen képes, elidegenedett réteget bevonják a bűnözésbe, aktív bűnözővé teszik, vagy legalábbis olyan elemmé, melynek igényeiből a törvényes és törvénytelen határán mozgó tevékenység állandóan táplálkozni képes. A nagyvárosban szükségképpen élesen és nyíltan érvényesülő vagyoni kontrasztokon kívül a bűnre csábít a nagyváros nyújtotta személytelenség is, hiszen 1879-ig Budapesten csak elméletileg létezik bejelentési kötelezettség, és az akkor kiépülő, a várost immár a Monarchia egészébe, sőt Európába is bekapcsoló vasúthálózat, párosulva az útlevélkényszer hiányával, gyors és ellenőrizhetetlen mozgási lehetőséget is biztosít a bűnözőknek. (Erny György jómódú pesti polgár gyilkosai 1883-ban pl. napok alatt bámulatos otthonossággal és gyorsasággal változtatják tartózkodási helyüket Budapesttől Prágáig, Lembergig, sőt Bukarestig – és vissza.) S elősegíti a kétes üzelmeket a jogrendszer kidolgozatlansága: a nagyváros számos bűnére (leánykereskedelem, prostitúció) még sokáig nem lesznek hatékony jogszabályok, s általában az emberi viszonylatok rohamosan gyorsuló eldologiasodása az ügyes bűnözőnek még a törvény korlátai között is óriási profitot képes biztosítani. A bűnözésnek ez a gyors kibontakozása nem tipikusan budapesti jelenség: jellemző tünete ez minden nagyvárosi fejlődésnek abban a szakaszában, mikor a polgári társadalomszerkezet és intézményei még nem képesek reagálni a társadalmi változáso1 teljes szélességére, s így annak számos eleme egyelőre kívül is marad hatókörükön, Sue Párizsa és Dickens Londonja – amit a hozzájuk tartozó alvilággal együtt az 1840–50-es évek fordulóján Nagy Ignác és Kuthy Lajos még inkább csak fantáziájukkal igyekeztek Budapestre átplántálni – az, ami az 1860-as évek elején indulva, most, az 1870-es évekre (megfelelően a városfejlődés abszolutizmus kori fáziskésésének) szintén késve, de összhangban a magyar társadalmi fejlődés elmaradottságával, az európainál nyersebben, primitívebben, falusiasabban, de a maga teljes realitásában már Budapesten is megjelenik. Egy évszázadon át kortársak és utódok ezt a korszakot Thaisz Elek budapesti főkapitány nevéhez kötötték. Ma már persze nehéz lenne szétválasztani azt, ami ebben az ellenszenvben a liberális polgár számára szokatlan állami (tehát nem a városi hatóságtól, hanem közvetlenül a belügyminisztériumtól függő) rendőrséggel, mint az abszolutizmus és a rendőrállam lehetséges eszközével szembeni gyanakvásból és a rendőrség valóságos hibáiból táplálkozott. Mert kétségtelen, hogy a Thaisz és rendszere ellen már a városegyesítés előtt is hangoztatott-vádak mind a nagyvárosi fejlődésnek arra az átmeneti periódusára jellemzőek, azt tükrözik, melyet a fentiekben jellemeztünk. E nehézségeket persze külön súlyosbította az éppen a városegyesítés hónapjaiban kibontakozott és a fejlődést a ’80as évekig lassító gazdasági válság is. Thaisz már 1873 vége felé világosan rámutatott: a bűnözés hirtelen gyors fellendülésének oka az 1873. évi rossz termésen túl az élelmiszerárak gyors emelkedése, a gazdasági élet pangása, az aránytalanul növekvő munkanélküliség – okok, melyeknek jó része a következő évekre is fennáll, s melyeknek leküzdésére már nem elégségesek a rendőrség által javasolt, bár jórészt 41 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

kivihetetlen intézkedések. Mert 1873-ban Thaisz a városligeti faiskolának és a különösen rossz hírű Váci úti (a mai Lehel tér környékén elterülő) temető fáinak kivágását javasolja, s ráadásul a temetőben az üres sírgödrök betemetését és a lejárt sírboltok felszámolását (kedvező búvóhelyei lévén ezek a város bűnözőinek); a puszta telkek bekerítését, újabb lovasrendőrök alkalmazását s a 24 óránál tovább alkalmazás nélkül maradt munkások azonnali kitoloncolását. De mi mást is javasolhatott volna? A nagyvárossal együtt fejlődő kriminalitásnak legjellegzetesebb, mert legszembetűnőbb eleme azonban a kortárs számára a nyílt és titkos prostitúció hallatlan méretű elburjánzása és – ehhez szorosan kapcsolódva – a leánykereskedelem kivirágzása lett. Persze ezek is olyan jelenségek, melyeket aktívan és passzívan egyaránt a városi társadalom: a városba áramlott, szexuális nyomorba jutott férfiak tömegei és a váratlanul kibontakozó városi életmód csábító előnyeiben másként részesülni képtelen, demoralizálódó nők nagyon is reális és érthető igényei hívtak életre. Hatásuk mindenesetre megdöbbentő. „Nincs hét, hogy fővárosunk főutcáinak egyikén, vagy másikán ily szégyenhajlékot ne nyitnának a bűnnek, s a kerítőnők aljas üzelmei, melyekkel a járókelőknek hangosan feldicsérik növendékeik bájait; az örömleányok és szeretőjük tivornyalármája és az éji civakodások, verekedések, melyek gyakran a szomszédban lakó tisztességes emberek nyugalmát zavarják, alkalmasint azokhoz a szükségszerű nyavalyákhoz tartoznak Budapesten, mint pl. télen a hó miseria, tavasszal meg az árvíz” – írja a felháborodott kortárs 1878-ban. Elszaporodnak a kávéházak, ahol egész éjjel táncolni lehet. A Váci utcán, a Kerepesi úton, a Váci körúton: a fővárosnak ezeken az aszfaltozott főutcáin esténként nyüzsögnek a prostituáltak, s a VI–VII. kerületben csak az engedélyezett bordélyházak száma több, mint amennyi az egész városban lehetne. Mert egy 1871. évi szabályozás alapján a városban csak 40 nyilvánosház működhetnék, számukat csak a tanács és a rendőrség közös megegyezésével lehet növelni, egy-egy házban 6 nőnél kevesebb nem lehet, ezeket viszont igazolvánnyal kell ellátni. Ehelyett már 1874-ben 57 ház van és a legtöbbjében csak 23 nő működik. Amikorra a polgármester elrendeli a legrondábbaknak és legveszélyesebbeknek bezárását, számuk már 147, s ebből csak 43-nak van engedélye, 104-nek nincs. Nem is beszélve az éjjeli kávéházak és tánctermek nagy tömegéről, melyeknek tulajdonosai egy pohár borral, pálinkával, 10-15 krajcárral egyszerűen megvesztegetik a rendőrt, aki azután szemet huny működésük felett. S ezeken kívül a kapuk alatt még éjjelnappal ott állnak a kerítőnők s a földszinti ablakokból a magánprostituáltak az ablakon át zörögnek rá az utcán sétálóra. Mindennek központja a Király (a mai Majakovszkij) utca és mellékutcái, de jut belőlük a Belvárosba is. 1877-ben a rendőrség számítása szerint Budapesten 1600 prostituált tevékenykedhetett. És a rendőrség minden igyekezete ellenére, hogy ezeket legalább nyilvántartásba vegye és így rendszeres orvosi ellenőrzés alá vonja, virágzik a titkos prostitúció, ami a nemi betegségek hatalmas arányú pusztításával jár együtt: van orvosspecialista, aki évente csak hirdetésekre 40 ezer forintot fizet, többen vannak, akik 10-15 ezret és még így is fényesen megélnek. Mindebből a fertőből a korrupt rendőrtisztviselők és ügynökeik – nagyrészt maguk is az alvilágból verbuvált elemek – a főkapitánynak, vagy legalábbis hasonló környezetből kiemelt feleségének védnöksége alatt hatalmas hasznot húznak (hiszen szabott összege van a bordélyházak, vagy mulatók stb. gyors engedélyezéséért fizetendő sápnak is), sőt ők maguk is beállnak zsarolni a fizetni nem hajlandó bordélyosokat és kávéház-tulajdonosokat, vagy pedig erőszakkal segítenek elkeríteni tisztességes lányokat: elsősorban éjjeli razziákon elfogott munkásnőket, cselédlányokat, bolti el adólányokat. Még nagyobb hasznot jelent a Magyarországra is kiterjedő nemzetközi leánykereskedelem támogatása: most indul meg – legfeljebb kihágásnak minősülve s ennek megfelelően enyhén büntetve – a magyal prostituáltak tömeges kiszállítása Magyarországról a Balkán és Dél-Amerika felé A nagy vállalkozásnak valóságos organizációja alakul ki, cselédszerzőkből, szállásadónőkből, szállodai személyzetből – sőt ügynökök járják a vidéket, s állásokat ígérgetve csalnak fiatal lányokat a városba. A prostitúció és leánykereskedelem, s a rendőrség ebből származó busás profitja legfeljebb megbotránkoztatta a polgárt, az azonban már egyre érzékenyebben érintette zsebét is, hogy a tehetetlen és tudatlan rendőrség kezén másfél évtizeden át nem sokat javult a közbiztonság. Pedig az új gazdasági viszonyok éppen ekkor kezdenek új típusú bűncselekményeket és új bűnöket kitermelni. „Nincs nap, hogy vagy itt a fővárosban, vagy pedig az ország egyik vagy másik részén rablás, gyilkosság, betörés ne forduljon elő” – írják Thaisz rendszerének utolsó napjaiban. „A gaztettek egész krónikáját kénytelenek közölni a lapok. De itt van előttünk a főváros óriási rendőr apparátusával. Egész kis hadsereg, s a főváros polgárának mégis folyvást remegni kell életéért és kevés vagyonáért. A rendőrök mellett akár szeme fényét is ellophatják. Vannak utcák, ahol alkonyat után fegyver nélkül alig lehet keresztülmenni, mert lesben álló csavargók könnyen megkéselik. A legvakmerőbb betörések szintén naponként fordulnak elő.” 1884 januárjában pl. 240 ezer forint tűnik el teljesen nyomtalanul a budapesti főposta udvaráról, fél év múlva 30 ezer tűnik el egy Bécsből küldött pénzszállítmányból, s a közvélemény legnagyobb megbotránkozására a budapestiekben nem bízó osztrák hatóságok Bécsben hallgatják ki a magyar gyanúsítottakat is, korántsem kíméletes módon, de ugyanígy eredménytelenül. Viszont a nyomozást végző budapesti rendőrfogalmazót néhány hónap múlva, egész más ügy kapcsán, zsarolás, sikkasztás és 42 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

megvesztegetés bűntette miatt le kell tartóztatni. Zsarolás, hivatali hatalommal való visszaélés, vesztegetés különben is napirenden van a Hatvani utcai rendőrségi palota falai között. A kortárs sajtó éppúgy, mint a Parlament, vagy a fővárosi közgyűlés visszhangzik a valóban megdöbbentő és nyilván nem is alaptalan panaszoktól a rendőrség ellen, Thaisz mégis 1885-ig szilárdan meg tud maradni pozíciójában. Ha bukását 1885 elején a kárörvendő kortársak egy része egy véletlenül kipattant rendőri atrocitásnak, másik része az Opera megnyitásakor, a király jelenlétében végbement rendzavarásnak vélte is tulajdonítani, valószínű, hogy a korrupció szilárd hálózatán kívül stabilitását a kormány és a belügyminisztérium előtt (melynek közvetlenül volt alárendelve) végül is annak a ténynek jogos, de cinikus felismerése biztosította, hogy az adott viszonyok között a város közbiztonságával úgysem lehet mit kezdeni, és a javíthatatlan helyzet ódiumával kár lenne Thaiszon kívül egyelőre másokat is kompromittálni. Jellemző viszont, hogy akkor, amikor a társadalmat már elég erősnek érzi a bűnözés beillesztésére keretei közé, a kormány Thaisz uralmát kíméletlenül felszámolja. Utódai – Török János, volt temesvári polgármester, tisztakezű, jómódú és így minden korrupció gyanúján felül álló energikus hivatalnok, majd Séllyei Sándor – ekkor kezdhetik meg csak a modern budapesti rendőrség lassú, évtizedes megteremtését. Már Séllyei főkapitánysága alatt, 1895 augusztusában nyomozza ki a rendőrség a 12 év előtt a postáról eltűnt 240 ezer forint tolvajait: egy hajdani – azóta nyilván a lopott pénzből pesti szállodabérlővé előlépett – postaszolgát és barátját. Nagy a diadal, s kivált mert a zsákmányból 70 ezer forint készpénzben és értékpapírban még elő is kerül. (Lásd képünket, a Mátyás Diák címlapját.) Jellemző, hogy a kormány tulajdonképpen csak most, Thaisz eltávolítása után kezd komolyabban törődni a budapesti rendőrség szervezésével. Az őrszemélyzet létszáma az 1881. évi mindössze 620-ról 1890-re már 913ra nő. A rendőrség erősödését legjobban az a számadat mutatja, hogy míg 1881-ben még csak 608, s 1884-ben, közvetlenül Thaisz bukása előtt éppenséggel csak 673 budapesti lakosra jutott egy rendőr (akit a közhangulatra jellemzően a köznyelv a Borsszem Jankó nyomán ekkor nevezett el Mihaszna Andrásnak), ez az arány már 1890-ben 544-re, 1896-ban pedig 365-re javult, s 1900-ra csak a népességszám hatalmas növekedése – és csak átmenetileg – rontja le ezt az arányt 429 főre. Ugyanakkor erősítik a detektívtestületet is. Thaisz 1881-ben 50 főnyi testületének 1890-re 37-re történt leépítése s ennek során erőteljes tisztogatása után 1896-ra már 100, a századvégre 117 főnyi nyomozótestület fog vigyázni a polgárság rendjére, mind a köztörvényes bűnüldözés, mind (ahogy később még visszatérünk rá) egyre inkább az egész polgári társadalmi rendszer védelmének vonatkozásában is. Mindkét irányban indokoltan: a közbiztonság ugyanis mindennek ellenére tovább romlik. 1890 és 1900 között az ezer budapesti lakosra jutó bűncselekmények száma 5,04-ről 6,95-re, a vétségeké 11,83ról 14,57-re nő. A bűncselekmények e számán belül azonban – bizonyos fokig a társadalom városiasodásának is kétségtelen jeleként – csökkenni kezd a testi sértések aránya, s lassan megkezdődik az intellektuálisabb ízű bűncselekmények egészében már a következő, s a világháborúig terjedő korszakra jellemző erőteljes megszaporodása. Ez a körülmény azonban ekkorra már mintegy megszokottá is válik: a társadalom a rendőrség intézményes, a kialakult polgári társadalom szerkezetébe beilleszkedő és normáinak megfelelő működését látva hajlandó tudomásul venni azt is, amit Thaisz a nagyváros váratlanul kiviruló bűnözésével szemben – kétségtelenül annak uszályába is kerülve – anarchikusan dolgozó, korrupt, és frissen államosított volta folytán magát a polgárságtól szinte függetlenültnek érző rendőrségének még nem volt hajlandó megbocsátani. Az elővárosi övezetnek – a mai Nagy Budapest IV. és XV-XXII. kerületeinek – bűnözéséről külön kimutatásunk nincs, helységei korszakunkon végig még csak a csendőrség ellenőrzése alatt állnak, kivéve a már kezdettől fogva kiemelt és a budapesti rendőrség hatáskörébe utalt Újpestet és Rákospalotát.

2. Képek





1. Vándorlók, 18801914. Közös múlt különbözõ látószögekbõl KÖZÖS DOLGAINK PUSKÁS Julianna Kivándorlók 1880–1914 Közös múlt – különböző látószögekből A 19. század elejétől közel 50 millió európai vándorolt a tengerentúlra, közülük 33 millióan az Egyesült Államokba. Az újkor egyik legnagyobb méretű népességmozgása volt ez, „modern népvándorlás”. A „kivándorlási láz” Európában nyugatról keletre terjedve Magyarországot az 1880-as években érte el. Noha szórványos esetek előfordultak már a 19. század közepétől, ekkor vált rendszeressé és növekedése századunk első évtizedében tetőzött. Az 1906–07-es fiskális évben például (1906. július 1–1907. június 30.) közel kétszázezren (193 460) hajóztak az Egyesült Államokba. A kivándorlás az első világháború kitörésével torpant meg. Majd a háborús időszakból, a forradalmakból, az ország területének változásaiból eredő nyugtalanságok elcsendesülésével az 1920-as évek elején vesz újabb lendületet. Az Egyesült Államok azonban 1924-ben korlátozó intézkedést hozott: az engedélyezett bevándorlók számát kvótákhoz kötötte, hogy ezzel elzárja a kaput Közép-Kelet-Európa „nem kívánatos” népeinek tömegei előtt. A vándorlás statisztikai adatai Magyarországon a statisztikai hivatal 1899-től kezdte országosan gyűjteni az adatokat. Kimutatásai az 1899– 1913. években a Magyar Birodalomból (Magyarország és Horvátország) 1 390 525 kivándorlót regisztráltak. 86%-uknak, azaz 1 196 747-nek úticélja az Egyesült Államok volt. A statisztika „magyarok” és „nem magyarok” csoportosításban a következő adatokat tartalmazza: Évek

összes* kivándorolt

magyar

Nem magyar

USA-ba ebből kivándorolt magyar

1899–1904 334 458

90 079

26,8

244 379

278 310

81 274

29,2

1905–1907 528 045

154 614

29,3

373 431

464 301

141 383

30,5

1908–1913 528 022

156 430

29,6

371 592

454 136

142 273

31,3'

1899–1913 1390 525

401 123

28,8

989 402

1196747

364 930

30,8.

Magyarország Horvátországgal együtt Magyar Statisztikai Közlemények 67. kötet, 25. és 49. I. Vagyis: az 1899–1913 közti időszakban a kivándorlók összességének csak kb. egyharmada volt magyar anyanyelvű. Az amerikai bevándorlási hivatalok 1869-től kezdték számba venni a Magyarországról érkezőket. 1869–1898 között 224 813 magyar állampolgárt (1869–1880-as években 6312, 1881–1890 között 94 244 és 1891–1898 között 124 254 személyt) jegyeztek fel. A század végére már elegendő tapasztalatot szerezhettek arról, hogy mennyire nem elégséges csak országonként számba venni a közép-kelet-európai soknemzetiségű államokból érkezőket. E felismerésben szerepet játszottak a bevándorolt nemzetiségek egyes vezetőinek tiltakozásai is, akik sérelmezték, hogy „eltűnnek” a „Hungary” csoportosításban. Az 1898—99-es fiskális évtől (1898. július 1-


jétől) egy új kategória, az ún. „race and people” a bevándorlók etnikai hovatartozását is jelölte, a bevándorló saját állítása alapján. A magyar kimutatásoknál teljesebbek és megbízhatóbbak az amerikai statisztikák. Tartalmazzák azoknak az adatait is, akik útlevél nélkül érkeztek és ezért többnyire kimaradtak a magyar számbavételből. Az USA kimutatásaiban így kb. 25%-kal magasabb a bevándoroltak száma, mint a magyar statisztikában a kivándoroltaké. A magyarországi bevándoroltak nemzetiségi megoszlása az 1900/01–1912/13 közötti években az amerikai statisztikák szerint a következő:

Etnikum

száma

az összes (magyaror szági) beván dorolt %-á ban

szlovák

387 472

26,5

magyar

382 993

26,2

horvát

239 842

16,4

német

218 630

14,9

román

98 175

6,7

zsidó

54 453

3.7

rutén

43 079

2,9

szerb és bolgár

34 456

2,4

egyéb

4 593

0,3

Összes:

1463893

100,0

Annual report

of the Com.

és szlovén

Gen.

of Immigration

1901–1913. Közli: MSK 67. köt. 46. tábla, 56. I. Az amerikai kimutatásban jóval magasabb a magyarországi nem magyar etnikum, a nemzetiségek száma. Oka: a hivatalos magyar regisztrálást az útlevél nélkül utazó nemzetiségek elkerülték. (A magyar anyanyelvűeket illetőleg alig van eltérés az amerikai és a magyar adatokban.) Európa egyetlen más országából, beleértve a cári Oroszországot is, nem érkeztek etnikai szempontból ennyire tarka csoportok az Egyesült Államokba. A nemzetiségek aránya több esetben magasabb a kivándorlók között, mint népességi arányuk az országon belül. Nemzetiségek

Számarányuk Magyar- az USA-ba 48 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

ország vándorlók népességében között 1900

1901–1913

magyar

45.4

26.2

német

11,1

14,9

szlovák

10,5

26,5

román

14,5

6,7

rutén

2,2

2,9

horvát és szlovén

8,7

16,4

szerb és bolgár

5,5

2,4

zsidó egyéb

3.7 2.1

0.3

Az amerikai statisztikákból az 1899 előtti évekre becslésekkel közelíthető meg az egyes etnikumok bevándorlása. Ha feltételezzük például, hogy a Monarchiából bevándoroltak között a magyar anyanyelvűek aránya 1869–98 között is annyi volt, mint az 1898–99-ben már ismeretes arány, akkor számuk legfeljebb kb. 76 ezer lehetett. Hozzáadva ezt a századfordulótól közölt adatokhoz, 1869–1914 között a magyar bevándoroltak száma összesen 460–470 ezerre tehető. A magyar kimutatások a visszavándorlást az 1899–1913-as években az összkivándorlók 24,3%-ában jelzik. De sokkal nagyobb arányát tanúsítják az amerikai statisztikai kimutatások. Ez utóbbi szerint a magyar bevándoroltaknak 63,9%-a tért vissza szülőföldjére. A kortársak a kivándorlásról A tömeges elvándorlásra a hivatalos magyar körök és a politikai közvéleményt formálók rendkívül érzékenyen reagáltak. Ők is érezték, hogy ez tükrözi azokat a feszültségeket, amelyeket a szélsőséges birtokmegoszlás, a nagybirtokrendszer uralma, a feudális maradványok továbbélése, az elmaradottság következtében az iparosítás, általában a modernizáció nehézségei, a nemzetiségi kérdés megoldatlanságai okoztak. A vándorlás növekedésének hírei hatásos politikai eszközök lettek a különböző pártok hatalmi küzdelmeiben és csoportérdekek kifejezésében: a tömegek menekülését példaként lehetett idézni a nemzet, a nép pusztulására, fel lehetett vetni a kormányok, az uralkodó pártok, sőt az uralkodó osztályok felelősségét is. A tömeges kivándorlás hatásos eszközt kínált a politikai küzdelmekhez nemzetiségi oldalról is. Az „amerikai láz” hódításában, az exodusban nemzetiségi politikusok és nacionalisták etnikumuk pusztulásának vízióját jelenítették meg. Az osztrák-magyar politikai és gazdasági elnyomás bizonyítékait látták abban. Felelőssé tették az uralkodó nemzet (a magyar) kormányait, akik – szerintük – a kivándorlást előnyösnek látják, azt ösztönzik és támogatják, hogy ezáltal csökkentsék a nemzetiségi feszültséget. A horvátok, akik szabadabban juttathatták kifejezésre nézeteiket a kivándorlás vitáiban, az arról írt cikkekben az indulatokat nyíltan tüzelték Bécs és Budapest ellen. A tömeges kivándorlás még alighogy megindult, az egyik horvát újság már riadalmat igyekezett kelteni: „Embereink legnagyobb része kivándorol, főleg Amerikába. Ha ez így folytatódik, Horvátország elvész. A fiatal, egészséges munkaerő a tengerentúlra megy, csak az öregemberek, asszonyok és gyermekek maradnak otthon.” (DOM, 1903. május 28.) A szlovák politikusok, újságírók is a kivándorlásba kergető okokat, azaz a szlovák nép szembetűnő nyomorát, gazdasági elmaradottságát a kormány igazságtalan politikájával, részrehajló intézkedéseivel hozták


összefüggésbe. De hangoztatták: a szlovákok tömeges elvándorlása a magyarosítási politika, a „magyar járom” alóli szabadulási törekvéseket is mutatja. Az újabb szakirodalom Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása után a kivándorlás több ország nemzeti, „történelmi múltjának” lett része. A téma megközelítésének két iránya mutatkozik. Az egyik, amelyik a politikai határok (pl.a történelmi Magyarország vagy Ausztria, Jugoszlávia, Lengyelország, Csehszlovákia) keretében mozog, a másik a kutatásokat egy-egy etnikumra irányítja (pl. horvátok, szlovákok, rutének, lengyelek, magyarok). A vizsgálandó kérdések: mikor, kik, mennyien, hova és miért vándoroltak el, vagy honnan érkeztek, a vándorlások révén hogyan alakultak egy-egy nép veszteségei vagy nyereségei, és hogyan hatottak azok a kibocsátó vagy befogadó társadalomra? – azonosak. A válaszok nagyon különbözőek.. És mindenekelőtt azért, mert nehéz szabadulni a behatárolt látószögektől. A nemzetközi történeti irodalomban még mindig általánosan érvényesül a törekvés: minél nagyobb méretű kivándorlás, népveszteség legyen kimutatható. Megmutatkozik ez a statisztikai források adatainak kezelésénél is. Az indokoltnál nagyobb a bizalmatlanság a meglevő adatokkal szemben. A kétkedések még a „semleges” amerikai bevándorlási statisztika etnikai hovatartozást jelző adatait sem kímélik. Indokolása ennek az, hogy a vándorlók egy része nem rendelkezett szilárd etnikai tudattal és a kérdésre válaszolva inkább az országot nevezte meg, ahonnan érkezett, mint etnikai hovatartozását. A magyarországi nemzetiségek vándorlását kutatók szerint a bevándorolt egyes etnikai csoportok száma tehát mindenképpen nagyobb volt, mint amit az amerikai statisztika jelez, mivel azok egy része, az ország szerint adva meg etnikumát is, magyarként került regisztrálásra. Ez magyarázza például azt is, hogy az 1869–1898 közti években, amikor csak országos csoportosításban tartalmazzák az amerikai statisztikák a bevándoroltak adatait, olyan számadatok olvashatók ki a szomszédos országok irodalmából, hogy azok összeadva messze meghaladják a hivatalos amerikai kimutatásokat a Monarchiából kivándoroltak összességéről. Így ha elfogadnánk a magyarországi nemzetiségekre vonatkozó becslések adatait, az következnék, hogy magyar etnikumú népességet ne is keressünk az Egyesült Államokban. Annak megértéséhez, hogy a kivándorlás központjai miért elsősorban nemzetiségi területeken formálódtak, a kivándorlás európai modelljének tanulmányozásával jutunk közelebb. Valamennyi érintett európai országban, tehát azokban is, amelyeknek népessége etnikailag homogénebb volt, vándorlási központok, ún. kivándorlási régiók formálódtak. Ezek földrajzi elhelyezkedésében például legszembetűnőbb, hogy többé-kevésbé kiestek az adott ország ipari centrumainak vonzóköréből. Általában hegyvidékek vagy olyan körzetek, amelyeknek gazdasági és természeti adottságai mostohábbak az ország egészéhez viszonyítva. Olyan vidékek, ahol éppen ezek miatt a paraszti gazdaságokban – a földművelésen kívül – hagyományosan nagyobb tere volt az egyéb gazdasági tevékenységeknek. Gazdasági és társadalmi téren azonban nem annyira szembetűnőek sajátosságaik, mint a vándorlás gyakoriságában. A vándorlás térhódítási mechanizmusának is szerepe volt abban, hogy a nagy különbségek e vonatkozásban vidékenként kialakultak. A tényleges elvándorlás ösztönzőinek megismeréséhez már nem elégséges a környezet szorítását feltárni. Igen fontos az „információs csatorna” felderítése, amelynek révén az emberek tájékozódhattak arról, hogy hova és miért érdemes elvándorolni. Ezt a már korábban kivándoroltak visszajelzései alkották. A kivándorlás ilyen diffúziós terjedésével, annak nyugatról észak és délkeleti irányba való haladásával függött össze, hogy Magyarország északi határszélén élő szlovákok lettek a kivándorlók első csoportjai. A szomszédos lengyel területeken járva, ott dolgozva, ők ismerkedhettek meg először az Amerikába vándorlás előnyeivel. Országhatárt átszelve Galíciában és Magyarország északkeleti részén formálódott meg először a Monarchia legnagyobb kivándorlási régiója lengyel, szlovák, rutén, zsidó és magyar etnikumok tömeges részvételével. Hasonló jelenséget találunk az ország déli területén is. A dalmáciai horvátoktól terjed a vándorlás láza a szlovénekre és a horvát-szlavóniai horvátokra. Németek voltak a pionírok Torontál és Bács-Bodrog megyében és Erdély déli körzeteiben is. E területről magyarok és románok az ő példájukon felbuzdulva indultak Amerikába. A vándorlás európai térhódításának általános törvényszerűsége tehát elegendő magyarázatot szolgáltat a magyarországi kivándorlási régiók földrajzi helyeinek és ebből következően a sajátos soknemzetiségű összetételnekmegértéséhez. A politikai motivációk a magyarországi nemzetiségek vándorlásának magyarázatánál – megítélésünk szerint – az indokoltnál nagyobb hangsúlyt kapnak a külföldi szakirodalomban. 50 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Amikor a vándorló tömegek, túlnyomó többségében falusi kisparasztok, földnélküliek, elég magas arányban írástudatlanok voltak, erőltetettek és megalapozatlanok az ilyen politikai-nemzeti magyarázatok. A nemzetiségi konfliktusok ösztönözhettek és ösztönöztek is egyes értelmiségieket Amerikába vándorlásra, számuk azonban – elsősorban a nemzetiségi csoportokban – oly kevés volt (a 0,5%-ot sem érte el), hogy e mozgalmat semmiképpen sem jellemezhette. Az más kérdés – amire a magyar történészeknek jobban oda kell figyelni –, hogy a bevándorlók csoportokká formálódásának a lehetőségei és kényszere, sajátos közösségeik mily ösztönzéseket adtak a kivándoroltak első generációja etnikai tudatának fejlődéséhez. A kivándorlás emléke napjainkig nem tisztult meg az egyoldalú megítélésektől. Így Magyarországon a köztudatban ma is másfél millió magyar elvesztése él. Az első világháború előtti tömeges amerikai kivándorlásban csak magyarokat látni, illetve azt csak a magyarság népveszteségével azonosítani, joggal irritálhatja a témával foglalkozó történészeket, társadalomtudósokat hazánk határain túl. Joggal igényelhetik a történeti realitások figyelembevételét: hangsúlyozódjon a népmozgás sajátos, soknemzetiségi jellege. Saját egyoldalúságaink leküzdésére is szükség van tehát ahhoz, hogy érdemleges kritikákat fogalmazhassunk meg a külföldi szakirodalomban jelentkező értékelések más irányú egyoldalúságairól.

2. Képek





1. A liberális ellenzék pártélete a Horthy-korszakban ELSÜLLYEDT VILÁG L. NAGY Zsuzsa A liberális ellenzék pártélete a Horthy-korszakban Mai fogalmaink nem, vagy alig illenek a Horthy-korszak pártjaira, pártéletükre. A liberális pártok ugyanis, akárcsak a többi polgári párt, nem voltak alapszabályokkal szigorú fegyelemnek alárendelt tömegpártok. Inkább olyan klubokra hasonlítottak, amelyekben az azonos mentalitású és érdekű férfiak tömörültek. Ennek ellenére, s éppen ellenzéki helyzetük miatt, sokkal inkább igyekeztek kiépíteni pártjaik szervezeti kereteit, mint a hatalmat kezében tartó kormánypárt. Utóbbinak pl. a főváros kerületeiben vagy vidéken nem voltak „alapszervei”, s csak Gömbös Gyula miniszterelnöksége idején, Marton Béla irányításával kísérelték meg országos hálózat létrehozását. A liberális pártok helyi szervezetei viszont kezdettől fontos szerepet játszottak, az országos párt esetleg éppen ilyen kerületi szervezetből nőtt ki, mint a századfordulón Vázsonyi Vilmos pártja. A liberális pártok iratai, tagnyilvántartásai nem maradtak fenn. Zömüket 1944. március 19-re, az ország német megszállása napjára virradóan égették el, akárcsak sok miniszteriális és egyéb iratot. Más részük a pártvezetők kezén maradva kallódott el 1945 után; vagy azért, mert külföldre távoztak, vagy mert 1951-ben Budapestről vidékre telepítették őket, vagy mert haláluk után az irathagyatékot a fiatalabb családtagok számos ok miatt és hosszú éveken át nem tekintették megőrzendő értéknek. A töredékes iratanyag, még inkább a sajtó, a visszaemlékezések alapján mégis eléggé jól rekonstruálható e pártok élete. A kor gyakorlatának megfelelően a liberális pártok kettős szervezettel rendelkeztek: országos és községi pártok is voltak egyidejűleg. Az„országos” azt jelentette, hogy a párt a parlamenti választáson is felléphetett, míg a községi párt az országosnak helyi, elsősorban budapesti szervezete volt, s a municipális választásokon való részvételt, a helyi önkormányzatokba való bekerülést tette lehetővé. Nagy volt a súlya a fővárosi szervezetnek. Aliberális pártok tagjainak zöme kispolgári, polgári rétegekből (kisiparos, kereskedő, tisztviselő), szabadfoglalkozású értelmiségiekből (ügyvéd, orvos, újságíró stb.) került ki, s e rétegek legnagyobb tömegben Budapesten éltek. 1918 előtt a Városházán a Demokrata Párt és Bárczy István irányította a várospolitikát. Pártkörök, klubok A pártok sematikus szervezeti felépítése a következő volt: országos és külön budapesti központ, ezeknek alárendelt vidéki, illetve fővárosi kerületi szervezetek. Mind a pártközpontot, mind a helyi szervezeteket általában kluboknak, esetleg köröknek nevezték. Minden pártszervezet, klub élén tisztikar állt-elnökkel, titkárral, pénztárossal stb. A nagy létszámú tisztikarok révén azok is bizonyos tisztségeket kaptak, akiknek képviselői mandátum, fővárosi közgyűlési tagság nem jutott. A párt napi politikáját egy szűk kör határozta meg: a pártvezér és bizalmasai. Döntő szavuk volt a képviselőknek, valamint az ún. fővárosi frakció vezetőjének, vagyis annak, aki a törvényhatósági bizottságba bekerült városatyák csoportját vezette. A pártvezérek, akik egyben pártalapítók is voltak, abszolút tekintélyt élveztek. Az országos vagy fővárosi, vidéki vezetőségben személyi változás csak egészen ritka, rendkívüli esetekben (elhalálozás, pártfúzió, parlamenti mandátum vagy törvényhatósági bizottsági tagság elvesztése) történt. Pártközpontról szólva ne gondoljunk se önálló épületre, se pedig népes és főfoglalkozású adminisztrációra. Ilyennel a liberálisok nem rendelkeztek, noha párthelyiségeik nagyon is kellemesek és vonzóak voltak. A Nemzeti Demokrata Pártországos központja, a Központi Demokrata Kör először a Teréz krt. 7. szám alatt működött. Vázsonyi Vilmos pártelnök 1926-ban bekövetkezett halála után a megfogyatkozott párt vezetését fia vette át, s akkor a központ az Andrássy út 12. sz. alá költözött, Vázsonyi János ügyvédi irodájának szomszédságába, ahonnan 1938 őszén a Rózsa u. 67-be mentek át. A fővárosi, a községi politikai életet az Erzsébetvárosi Demokrata Körbőlirányították. Ennek külön helyiséget béreltek az Erzsébet körút 41. sz. alatt, nyáron azonban a kellemesebb Vilma királynő út 8. sz. alatt találkoztak. Kerületi klubok működtek a József-, a Ferenc-, az Erzsébet-, a Teréz-, a Lipótvárosban, a Belvárosban, Lágymányos-Kelenföldön, a Vízivárosban és Óbudán is. A Budapest környéki, akkor még önálló városokban, is, Újpesten, de Miskolcon s más kereskedővárosokban is voltak demokrata szervezetek. Rassay Károly 1921-ben alapított pártja,mely többször változtatta nevét (1921: Függetlenségi, Kisgazda, Földmíves és Polgári Párt; 1926–1928 között, amikor fuzionált a demokratákkal: Egyesült Balpárt; 1928: Nemzeti Szabadelvű Párt, 1935: Polgári Szabadság Párt), központi klubját 1922-ben avatta fel. Ez a Gresham55 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

palota III. emeletén mintegy tizenöt pompásan berendezett termet, szobát foglalt el. A falakat selyemtapéta borította, bútorai szépek és értékesek voltak – valamennyi a pártot támogató mecénások ajándéka. Az Országos Szabadelvű Klub, ahogyan a pártközpontot nevezték, adott helyet a budapesti szervezetnek, Rassayék nem béreltek külön helyiséget e célra. Az 1920-as évek végén a pártközpont az Erzsébet körút 49. szám alá, vagyis a Royal Szálló I. emeletére költözött. A kortársak szerint Rassayéké volt a legszebb, legelegánsabb ellenzéki klubhelyiség a ’30-as években. Jelentős kerületi szervezeteik működtek a Várban, a Krisztinavárosban, a Ferenc- és Józsefvárosban, de Óbudán és Kőbányán is. Vidéki szervezeteik közül a legerősebb a szegedi és a debreceni volt. A Rupert Rezső, Nagy Vince és Vámbéry Rusztem vezette Kossuth Pártközpontja a Mária Valéria utca 12.-ben rendezkedett be, onnan azután a Jókai tér 6. szám alá költözött. A Kossuth Pártkör, mely a Lloyd Biztosító Társaság nagytermében alakult 1921-ben, utóbb Országos Függetlenségi Kossuth Pártkör néven az Erzsébet tér 14. sz. alatt bérelt helyiséget. A Tiszántúlon, a Duna-Tisza közén (Makó, Hódmezővásárhely, Debrecen, Kecskemét) több Kossuth-kör működött. A vidéki és a budapesti kerületi klubok – anyagi okok miatt – nem tartottak fenn állandó helyiséget. Összejöveteleiket – akárcsak sok szociáldemokrata szervezet, mely nem tudott munkásotthont építeni – vendéglők, kávéházak különtermeiben rendezték. A kávéház, a vendéglő nemcsak a kellemes időtöltés, az irodalmi viták színhelye. Az ellenzéki politikai életnek ez a fele, amelyben az egyszerű szavazópolgár rendszeresen részt vehetett, szintén ott zajlott. Vázsonyiék előszeretettel látogatták Budapesten a Stefánia, az Elevátor, az Abbázia kávéházat (ez volt Vázsonyi Vilmos törzshelye), Rassayék a Posch vendéglőben, a Hadik kávéházban, a Philadelphiában, a Corvinban és máshol jöttek össze. A pártélet és a sajtó A demokrata vagy szabadelvű kör, a kávéházi liberális asztaltársaság kezdettől fogva a nemzeti kaszinókkal való szembefordulást, egyben az onnan való kizártságot, az egész szervezeti-politikai élet polgári jellegéthangsúlyozta. A pártélet egyik formája a politikai gyűlés volt. Ilyet nemcsak választások előtt, képviselői beszámolók, vagy más nagyobb események idején tartottak, hanem Budapesten rendszeres időközönként, hetente, de legalább havonta. E politikai gyűlések túlnyomólag ún. politikai vacsorák voltak: fehér asztal mellett találkoztak a párttagok és a vezetők, pohárköszöntők helyett politikai beszédek hangzottak el. Rassayék pl. az 1920–1930-as évek fordulóján minden hétfő este összejöttek. A központi politikai vacsorákon gyakran több száz fő, a legaktívabb kerületi és vidéki pártvezetők, szavazók hallgatták meg a képviselőket, a városatyákat. A kerületi szervezetekben szintén gyakran rendeztek politikai vacsorákat, amelyeken mindig részt vett néhány országos vezető. Az újság, az Esti Kurir részletesen tudósított ezekről, s nemcsak a „nagy neveket” publikálta, hanem a megjelent helyi tisztségviselőket is felsorolta. Sok esetben a menüről is hírt adtak. Ez kezdetben – igazodva a kerületi kispolgárság igényeihez és a vendéglők, kávéházak konyháihoz – még a tradicionális pörköltből, rántott húsból állt. A ’30-as években azonban a modernizálódás, az igények növekedése miatt és az országos, a központi rendezvények mintáját követve megjelent az étlapon az előétel kaszinótojás formájában, s lassan kiszorult az egyszerű pörkölt. A központi párthelyiségekben rendszeresen tartottak ügyeletet; ennek időpontját az újságok közölték, amikor a pártvezetőket bárki felkereshette. A tevékenyebb párttagok szinte minden este benéztek a pártba. A klubokban kártyaszobák is működtek. Jövedelmük hozzájárult a helyiség fenntartásához, de alkalmat adott arra is, hogy a rendőrség tiltott szerencse- és kártyajáték után nyomozva ellenőrizhesse a klubban folyó életet. A liberális pártok kezdettől nagy súlyt helyeztek a fiatalok megnyerésére, az utánpótlás biztosítására. A demokratáknak már 1918 előtt is volt ifjúsági szervezetük, amit utóbb felújítottak. Az „ifjú demokraták” (fiatal ügyvédek, orvosok, kereskedők, tisztviselők) 1922-ben a Központi Demokrata Körben külön szervezetet kaptak Vázsonyi János irányításával. Az újság vasárnaponként mellékletet jelentetett meg az „ifjú demokraták” részére Az út címmel, amit Márai Sándor szerkesztett. Rassayéknál is volt külön szervezetük a „szabadelvű fiataloknak”. Rájuk nagy vonzerőt gyakorolt Komjádi Béla, a vízipóló hazai szervezője és mestere, aki a Rassay-párt tagja volt, s mint ilyen jutott városatyai tisztséghez. A két háború között polgári körökben még meglehetősen ritka volt a politikai életben részt vevő nő. A Nemzeti Demokrata Párt azonban a nők részére is külön szervezetet hozott létre, majd tanfolyamot rendezett részükre. A nyitó előadást 1925 októberében Feleky Géza, a Világ szerkesztője, majd az Esti Kurír vezető munkatársa tartotta „Angol társadalmi problémák Shaw drámáiban és Wells regényeiben” címmel. E párt volt az egyetlen a liberálisok között, amely a főváros közgyűlésébe női „városatyát” vitt be. 56 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A pártélet nem ért véget sem a politikai gyűlésnél, sem a párthelyiség falainál. Sokféle módja volt annak, hogy színes, sokoldalú programot kínáljanak a párttagoknak és családtagjaiknak. A liberálisok tekintélyes részét, főként a Vázsonyi-párt tagjait, összekötötte a szabadkőművesség „lánca”, de nemcsak egymással, hanem pl. az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. igazgatójával, Aschner Lipóttal, budai Goldberger Arnolddal, Vida Jenővel, a Magyar Általános Kőszénbánya Rt. vezérigazgatójával, Fleissig Sándorral, az Angol–Magyar Bank igazgatójával, csepeli Weiss Alfonzzal, és másokkal, köztük a kulturális élet kiválóságaival. Több tekintélyes társadalmi egyesületet a liberálisok hoztak létre, ők irányítottak, másokat messzemenően támogattak. Az egyik ilyen szervezetről Milotay István, erős túlzással, így írt: „A Cobden Szövetség a zsidó bank-, kereskedelmi és ipari értelmiség ifjú nemzedékének afféle szervezete, mint amilyen a forradalom előtt a Galilei-kör volt az egyetemi ifjúság, vagy a Jásziék Társadalomtudományi Egyesülete a radikális zsidóság számára.” A Cobden Szövetségben előadást tartott József Attila, a Vajda János Társaságban Ascher Oszkár, Bálint György, Basilides Mária, Gobbi Hilda, Major Tamás, Péchy Blanka, Radnóti Miklós és a szellemi baloldal sok más kiválósága szerepelt, a Zeneakadémián rendezett estjeik eseményszámba mentek. A tájékoztatás, a propaganda, a társadalmi befolyás szempontjából elsőrendű szerepet játszott az újság, amely elvileg mindenkihez eljutott és a kispolgári rétegek számára mindig megfizethető maradt. Az újság, az Esti Kurír – noha éppúgy üzleti szempontok alapján működött, mint a többi polgári lap – következetesen hirdette a liberalizmus elveit, sokoldalú, gyors információt nyújtott és az irodalmi ízlést is formálta. Nagyon rangos listát mutat azok névsora, akiknek írásait rendszeresen közölték: Kóbor Tamás, Zsolt Béla, Szomory Emil, Pünkösti Andor, Márai Sándor, Tamás Aladár, Goda Gábor, Várnai Zseni, Hans Habe, Laczkó Géza, Szép Ernő, Török Sándor, Babay József, Kassák Lajos, Ruffy Péter, Erdélyi József, Fodor József, Bálint György, Nagy Endre, Ignotus, Németh Andor, Elek Artur, Ignotus Pál, Boros László, Feleky Géza, Pakots József, Fenyő Miksa, Balkányi Kálmán, Lovászy Márton, Apponyi György, Dinnyés Lajos és mások. A központi és budapesti klubokban olvashatták a Világot, a polgári ellenzék legradikálisabb lapját, majd a betiltás után indított Magyar Hírlapot, s más újságokat szintén. Hogyan teremtették elő működésük anyagi alapját a liberális pártok? Miből fedezték a választási hadjáratok költségeit? Mindenekelőtt a pártok alapítói, a pártvezérek és jólmenő ügyvédi irodáik jövedelmének egy része szolgált e célra. Azok, akik jelöltként indultak egy-egy választáson, tetemes összeget fizettek be a pártkasszába, ami persze eleve meghatározta, kik juthattak képviselői, városatyai mandátumhoz. A párttagok is rendszeresen hozzájárultak pártjaik fenntartásához. Komoly anyagi támogatást kaptak az Országos Magyar Kereskedelmi Egyesülés vezetőitől, egyes nagytőkésektől, de alkalmanként még legitimistáktól is, mivel a liberális pártok kisebb-nagyobb mértékben e csoportok érdekeit is képviselték. Újságjaik megjelentetéséhez rendszeres összegekkel járult hozzá a Takarékpénztárak és Bankok Egyesülete, a Gyáriparosok Országos Szövetsége, külön is pl. az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt., a Goldberger cég, de szerényebben a Magyar Rádió valamint a főváros sajtóalapja, ez utóbbira vonatkozóan az utolsó ránk maradt kimutatás az 1944. január 1-je és április 14-e közötti juttatásokat tünteti fel. Eleven és sokoldalú volt tehát a liberális pártok tagjainak politikai-pártélete, megadta a teret a különböző igényű és készségű párttagok működéséhez, bevonta a családtagokat is az asszonyok és a fiatalok révén. A pártok, főleg azonban a mellettük működő egyéb szervezetek, amelyek a liberális párttagságra épültek elsősorban (az Emberi Jogok Ligája, a Páneurópa mozgalom stb.), bekapcsolták a hazai ellenzéket a hasonló célú és mentalitású európai polgári körök politikai, szellemi áramkörébe is.

2. Képek




1. Amon csûr-jeinek felügyelõje KÁKOSY László „Anion csűrjeinek felügyelője” Az elmúlt év végén magyar kutatócsoport dolgozott a hatalmas thébai nekropolisz El-Khokha nevű dombján, Gurna falunál. A magyar egyiptológia történetében először végeztünk feltárást ezen a nevezetes lelőhelyen. (A két korábbi magyar expedíció Közép-Egyiptomban [Sharuna, Gamhud, 1907–1908] és Núbiában [Abdallah Nirqi, 1964] kutatott.) Kevés területe van a világnak, mely ennyire vonzotta volna a tudomány képviselőit és a kalandorokat. Az első európai utazók, akik a 17. században nemcsak a piramisokat nézték meg, hanem minden veszéllyel, nehézséggel dacolva Dél-Egyiptomba is eljutottak, még nem ismerték fel Karnak és Luxor rom templomaiban a hajdani fővárost, a Homérosz által megénekelt „Százkapujú Thébát”. Ez csak Claude Sicard jezsuita szerzetesnek sikerült a 18. század elején, akit Orléansi Fülöp, Franciaország régense bízott meg azzal, hogy készítsen leírást Egyiptom műemlékeiről. Az angol Richard Pococke 1737–1738-ban az újbirodalmi fáraók temetőjéről, a Királyok Völgyéről készített rajzában még keveredik a valóság és a művészi alkotó fantázia, Napóleon tudósai viszont, akiket a tábornok magával vitt merész egyiptomi hadjáratára, a 18. század utolsó éveiben már mérnöki pontossággal készítették el műemléki dokumentációikat. Mohamed Ali (1805–1848), a modern Egyiptom megalapozója uralkodásának idején már tömegesen érkeztek az európaiak. A hányatott életű Giovanni Battista Belzoni, aki korábban mint cirkuszi erőművész kereste kenyerét, Salt angol főkonzul és a British Museum részére gyűjtött tárgyakat. Ő fedezte fel többek között I. Széthi fáraó sírját 1818-ban. Egy alkalommal vetélytárs kutatók fegyveres támadást intéztek ellene e karnaki templomban, és a füle mellett elsüvítő golyó nyomatékos figyelmeztetés volt a műtárgygyűjtés veszélyeire.. Ez az incidens azért lett most aktuális, mivel ásatásunk során Dzsehutimesz sírjában megtaláltuk bekarcolva a Lebolo nevet. Antonio Lebolo nemcsak azzal örökítette meg a nevét, hogy egyik vezetője volt a Belzonit megtámadó bandának, hanem régiség-vadászként is számon tartotta az egyiptológia. Tudták róla, hogy egy thébai aknasírból múmiákat szállított el. Ezek után már világos, hogy ez a mi feltáró munkánk tárgya, Dzsehutimesz sírja volt. A 19. század második felére lejárt a majdnem szabadon folytatható rablás kora; az egyiptomi hatóságok egyre következetesebben formáltak igényt a legértékesebb műkincsekre. Titokban persze tovább folyt a fosztogatás. 1881-ben végül is egy sírrabló mutatta meg az egyiptológusoknak az újbirodalmi király-múmiák rejtekhelyét. Ebben az időben már állandó intenzív kutatás folyt a thébai temetőben: leglátványosabb eredménye az angol Howard Carter nevéhez fűződik, aki 1922-ben ráakadt Tutanhamon sírjára. A niaggar kutatócsoport a II. Ramszesz korabeli (Kr. e. 13. sz.) thébai 32. számú sír feltárásán dolgozott. Dzsehutimesz sírja az ún. „nemesek temetőjében” van, ahol az udvari méltóságok, az államigazgatás vezető tisztségviselői, katonák, az Amon templom papjai és a templom adminisztrációjában dolgozó tisztviselők sírjai találhatók. Ez utóbbiak közé tartozott Dzsehutimesz is, aki sírkamrájának egyik felirata szerint a következő tisztségeket viselte: „királyi írnok, Amon fő jószágkormányzója, Amon csűrjeinek felügyelője, a két ország ura földjeinek felügyelője, Junit kormányzója”. Nem valószínű, hogy egy időben töltötte be mindezeket a hivatalokat; a felsorolás – ha nem is feltétlenül időrendben – pályája különböző állomásait jelzi. A feliratok alapján megállapítható, hogy az Amon templomban folytatott tevékenységét tartotta a legfontosabbnak. (A „Junit kormányzója” valószínűleg tiszteletbeli cím volt.) Mivel Amon temploma hatalmas birtokokkal rendelkezett, aki az isten magtárainak felügyelője lett, ezzel bekerült a thébai arisztokráciának ha nem is a legfelső, de ténylegesen legnagyobb befolyással rendelkező rétegébe. Felesége, Iszet, ugyancsak Amon szolgálatában állt, „Amon énekesnője”-ként hangjával és a szisztrum csörgetésével járult hozzá a szertartások fényének emeléséhez. A sziklába vájt sír méretei, a domborművek és festmények gondos technikai kivitelezése arról tanúskodnak, hogy Dzsehutimesz jelentős vagyonnal rendelkező, a kor vallási áramlatait jól ismerő, a művészet legjobb hagyományait követő hivatalnok volt. A sír két nagy részre tagolódik: a bejárati részlegre és az alsóbb szinteken elhelyezkedő termekre, folyosókra. A legérdekesebb díszítések és a feliratok az első teremben és az arra merőlegesen kialakított folyosóban vannak. A sírnak ez a része a thébai síroknál gyakori T alakú elrendezést mutatja, ami ez után következik az teljesen rendhagyó; az eddigi publikációkban nem található hasonló felépítés.


Csak az első, négy darab hasáb alakú pillérrel alátámasztott termet sikerült megtisztítanunk. Ennek dekorációja a halottak birodalmába való bejutás nehézségeit és azokat a rítusokat ábrázolja, melyek képessé teszik az elhunytat, hogy a földi élethez hasonló létet folytasson a halál után. A démoni kapuőrök félelmetes merevségben komoran tekintenek krokodilus, oroszlán vagy bika arcukkal Dzsehutimeszre, aki féltérdre ereszkedve esdekelve emeli fel karjait és kér bebocsátást. A rituális megtisztulás és a „szájmegnyitás” szertartása, melyeket filmszerűen mutatnak be vékony hosszú sávok a falakon, azt célozták, hogy teljes testi épségben legyen része a megdicsőült halottakra váró boldogságban. A Kr. e. 13. században leggyakrabban a Halottak Könyve egyes fejezeteit helyezték el a nem királyi halottak sírjában. A sír falain több fejezetből láthatók képek és szövegek, melyek a túlvilág különböző területeit és a halott sorsát mutatják be. Az egyiptomi ember egyik leghőbb vágya volt, hogy Ozirisz föld alatti birodalmából kiszabadulva Ré napisten fénybe öltözött bárkájába szállhasson. E remény beteljesülését szemléletesen ábrázolja az első terem két képe. A folyosóba belépő először a naphajó vésett képét láthatja, benne istenek, Atum, Ré és Maat (az Igazság), kétoldalt áll imádkozva Dzsehutimesz és felesége, bizonyára az istenek segítségét kérik a beszálláshoz. A folyosóból az átjáróra visszanézve színes festmény látszik: a bárkában a hajnali nap jelképének, a szent skarabeusnak a képe, a bárka mellett Dzsehutimesz könyörgő alakja. Az elhunyt ott van a bárkában is, tehát a Nap meghallgatta fohászát és útitársává fogadta. A sír két részlege mintegy az egyiptomi világkép két nagy régióját szemlélteti, a Nap uralma alatt álló rendezett, irányított világot és az ezzel szemben álló káoszt, mely felett az istenek által megszabott rendnek nincs hatalma. A díszített felső részlegből különös, spirálisan csavarodó alagút vezet a mélybe, mellette kétoldalt különböző szinteken helyiségek, melyek rendeltetését még nem sikerült tisztázni. Végül egy terembe ér az alagút. Az ennek közepén nyíló függőleges akna mélyén, oldalt kivájt sírkamrába temetkezett Dzsehutimesz és felesége. Itt megint feliratok vannak, az útvesztő után újra a rend birodalmába értünk. Dzsehutimesz monumentális sírját a temetés után kb. száz évvel sírrablók dúlták fel. Írott forrásokból tudjuk, hogy egy bizottság, mely IX. Ramszesz korában, tehát a Kr. e. 12. században ellenőrizte a thébai temetőt, az összes nem királyi sírt kifosztva találta. Kr. e. 1000 körül Dzsehutimesz sírjának első terme közös sírbolttá lett, egészen a római uralomig (Kr. e. 30) temettek ide múmiákat. Ezek a másodlagos betemetkezések gazdag leletanyagot szolgáltattak expedíciónknak. Később, valószínűleg egészen a múlt századig, a tágas termeket lakóhelynek használták. * Dzsehutimesz nyughelye még számos meglepetést rejtegethet, hiszen az ásatás egy hónapja alatt a munkának csak egy kis részét tudtuk elvégezni. Annyi már világos, hogy a sírt a thébai nekropolisz legérdekesebb műemlékei közé sorolhatjuk. Teljes feltárása, tudományos feldolgozása, restaurálása és megnyitása a látogatók számára most már elsőrendű feladat a magyar tudomány számára is.

2. Képek




1. Jelentés Nagy Ferenc lemondásáról. Gordon Ferenc svájci magyar követ jelentése TISZTELT SZERKESZTŐSÉG! VIDA István Jelentés Nagy Ferenc lemondásáról Újabb dokumentumok 1947–1949 A História 1981. évi 3. számában cikkeket közölt a polgári többpártrendszer felszámolásának magyarországi történetéből. A szerzők, Vida István és Izsák Lajos tanulmányaihoz sok észrevétel, megkeresés érkezett. Az alábbiakban a szerzők újabb kutatásaik során előkerült dokumentumokból tesznek közzé néhányat. Ezek a dokumentumok kulcsfontosságú források a polgári koalíciós partnerek ellen folytatott politikai harchoz. Mint ismeretes, 1946 decemberében letartóztatták a Magyar Közösség köztársaságellenes összeesküvésében részt vevőket. A „felfedett” szálak a Kisgazdapárthoz is vezettek. A kommunista sajtó az összeesküvés ügyét 1947 januárjától a legnagyobb polgári párt elleni harcra használta fel. Az összeesküvés felszámolása körüli politikai harc válságot robbantott ki a Kisgazdapártban, a koalíciós kormány többségi pártján belül. Ennek egyik következménye volt a miniszterelnök lemondása. Izsák Lajos közleménye arra világít rá, hogyan alakult a kommunista párton belül az egypártrendszer megteremtésének és a többpártrendszer felszámolásának „gondolata”. (A szerk.) Az alábbiakban közöljük Gordon Ferencnek, Magyarország akkori (1947) svájci követének a koalíciós kormány számára készített összefoglaló jelentését a kisgazdapárti miniszterelnök lemondását közvetlenül megelőző eseményekről. Gordonnyugati; beállítottságú, demokratikus gondolkodású polgári politikusvolt, aki Tildy Zoltánhoz, a Kisgazdapárt vezetőjéhez fűződő baráti kapcsolatának köszönhette közéleti karrierjét. A felszabadulás előtt több mint húsz évig a Corvin Áruház Rt. igazgatói székében ült. A háború után rövid ideig a Pesti Hazai Első Takarékpénztár ügyvezető igazgatója lett, 1945 novemberétől pénzügyminiszter a Tildy-, majd a Nagy Ferenc-kabinetben. 1946. augusztus 31-ével nevezték ki svájci követté, minden valószínűség szerint Tildy bizalmából. Gordon beszámolója máig az egyik leghitelesebb forrás a Bernben történtekről. E helyütt nincs módunk arra, hogy ennek minden részletére kitérjünk, csupán néhány érdekesebb részletére, megállapítására szeretnénk a figyelmet felhívni. Nagy Ferenc a koalíciós pártok vezetőinek, így Rákosi Mátyásnak, a Magyar Kommunista Párt főtitkárának tudtával és beleegyezésével utazott 1947. május 14-én Svájcba szabadságra. Nemcsak pihenni ment, hanem azért is, mert a kisgazdapárti felső vezetés arra számított, hogy távollétével el lehet odázni az újabb politikai válság kirobbanását, s esetleg ki lehet húzni az időt a békeszerződés életbe léptéig, 1947. szeptember 15-ig. 1947. május 28-án este, még a rendkívüli minisztertanács előtt, titkárától, Kapócs Ferenctől értesült – aki Budapestről hívta őt fel telefonon –, hogy a Szövetséges Ellenőrző Bizottság olyan dokumentumokat adott át a magyar kormánynak, amelyek Nagy Ferencre vonatkozó terhelő vallomásokat tartalmaztak. (E vallomásokról ma már tudjuk, hogy nem feleltek meg a valóságnak.) Másnap (29-én) délelőtt kereste meg telefonon Gordont Bernben, s kezdődött meg a lázas telefonálgatás a svájci főváros és Budapest között. A Gordon-jelentés megerősíti, hogy Nagy Ferencet váratlanul érték ez ellene emelt vádak, és a hír vétele után nyomban (29-én délelőtt) haza akart indulni, s teljesen a véletlenen múlott, hogy Gordon megtalálta. Csak Tildy Zoltán köztársasági elnök és Gyöngyösi János külügyminiszter kifejezett kérésére maradt Svájcban. Kiderül ugyanakkor az is, hogy az MTI 1947. május 30-án ½ 5-kor kiadott jelentésétől eltérően Nagy Ferenc 30-án még nem mondott le. Balogh István államtitkárnak, aki akkor a Kisgazdapárt főtitkára volt, csupán azt mondotta, hogy „elvben elhatározta” lemondását, de csak feltételeinek teljesítése, mindenekelőtt ötéves kisfiának kiengedése után hajlandó lemondó levelét átadni. Balogh páter volt az, aki minden valószínűség szerint szándékosan félreinformálta az MTI-t. Balogh nem éppen feddhetetlen szerepére utal az is, hogy inkorrekt módon adta tovább a Kisgazdapárt Politikai Bizottságának állásfoglalását. Az FKgP PB ugyanis – a rendelkezésre álló források szerint csak arra szólította fel elnökét, hogy térjen haza, de arra nem, hogy mondjon is le. A páter nem akarta, hogy Nagy hazatérjen, erre utal az is, hogy ő pendítette meg: a miniszterelnök hazatértekor „esetleges zavaró körülmények is felléphetnek”, amivel kellően rá is ijesztett korábbi főnökére.


Gordon előadásából az is világosan kitűnik, hogy Rákosi Mátyásnak személy szerint is nagy szerepe volt Nagy Ferenc lemondatásában. Igaz, mint a kormányfői teendők ellátásával megbízott helyettes miniszterelnöknek, neki kellett a tárgyalásokat lefolytatnia, de úgy tűnik, messze túllépte hatáskörét. Nem különösebben ügyelt a jogi formaságok betartására. Tudta, hogy az MTI közleménye nem felel meg a valóságnak, de könnyedén túltette magát rajta; ahhoz sem volt joga, hogy „megparancsolja” a svájci követnek, hogy mit jelentsen haza, Május 28-án este, a rendkívüli minisztertanács után Rákosi egyébként telefonon személyesen is beszélt Nagy Ferenccel. Ennek jegyzőkönyve még nem került elő. Nagy Ferenc feltételei közül csak egy teljesült: június 2-án a svájci–osztrák határon fekvő Buchs határállomáson magához ölelhette kisfiát, s az őt hozó gépkocsi karosszériáján aláírta lemondó levelét, amelyet másnap Tildy köztársasági elnök megkapott. Közben – május 31-én – megalakult a Dinnyés-kormány, s a lemondó levélre többé már nem volt szükség, az elnöki íróasztal mélyére került. DOKUMENTUM 33/pol. főn.-1947. Bern, 1947. június hó 1. Gordon Ferenc berni magyar követ jelentése a magyar kormánynak Nagy Ferenc miniszterelnök úr lemondásának svájci előzményeiről és körülményeiről 1947. május 29-én, csütörtökön reggel fél 10 órakor telefonon felhívott Nagy Ferenc miniszterelnök úr Locarnóból és közölte, hogy előzőleg beszélt telefonon a Köztársasági Elnök úrral és értesült arról, miszerint az általa korábban tett ama előterjesztésre, hogy az orosz megszálló hatóság adja át Kovács Bélát a magyar igazságügyi szerveknek, válasz érkezett Szviridov generális úrtól*. A válasszal május 28-án e célból összehívott rendkívüli minisztertanács foglalkozott és úgy döntött, hogy arra kérik, szakítsa meg szabadságát és térjen azonnal vissza. Hozzáfűzte, hogy a válasz lényegében az volt: a generális úrnak nincs módjában a kérést teljesíteni, minthogy az ügymég nem tekinthető befejezettnek, ellenben a magyar kormány rendelkezésére bocsátja a kihallgatásokról készült eddigi eredeti jegyzőkönyveket. Ezen jegyzőkönyvi vallomások pedig, a vett értesítés szerint, reá – tehát Nagy Ferenc miniszterelnök úrra – erősen terhelőek. Ő tehát elhatározta, hogy a rendkívüli minisztertanács kérésének megfelelően haladéktalanul hazaindul és ezt a tényt tudomásulvétel végett közölni óhajtotta velem, egyben elbúcsúzván tőlem. 11 óra körül meghallván, hogy a követség hivatalos ügyekben a Magyar Külügyminisztériummal beszél, magamhoz kérettem a vonalat és kapcsolást kértem Gyöngyösi külügyminiszter úrral. Közöltem vele a miniszterelnök úrral folytatott telefonbeszélgetésemet, mire a külügyminiszter úr hivatkozással vett utasításokra, megbízott, keressem meg Nagy Ferenc miniszterelnök urat valahol Svájc területén és közöljem vele, hogy várjon itt addig, míg a haladéktalanul útnak induló Mihályffy** tájékoztatásügyi miniszter úr ide nem érkezik, hogy vele beszéljen. Azonnal telefonösszeköttetést teremtettem ismét Locarnóval, ahol közölték velem, hogy a miniszterelnök úr autója éppen útnak indul, de kérésemre utánaszóltak és így még Locarnóban tudtam vele beszélni. Közöltem a Gyöngyösi külügyminiszter úrtól vett üzenetet, mire a miniszterelnök úr rövid gondolkodás után úgy döntött, hogy elindul Bernbe, én pedig közben lépjek érintkezésbe Tildy köztársasági elnök úrral és kérdezzem meg, hogy ez a diszpozíció vele egyetértésben történt-e. Haladéktalanul telefonáltam a Köztársasági Elnök úrnak. Közöltem vele az addig történteket és tudomásul vettem, hogy a Köztársasági Elnök úr Gyöngyösi külügyminiszter úr szóban forgó üzenetéről tudott és azzal egyetért. A miniszterelnök úr autója este fél 11 óra körül érkezett Bernbe, mikoris közöltem vele, hogy kívánságának megfelelően beszéltem a Köztársasági Elnök úrral és a fenti megállapítást tettem. Körülbelül este 11 óra felé a berni telefonközpont jelezte, hogy reggel 5 órára budapesti telefonhívást jeleztek részemre, elfogadom-e. Természetesen elfogadtam, és reggel 5 órakor jelentkezett nálam telefonon Balogh István államtitkár úr. Az államtitkár úr Nagy Ferenc miniszterelnök urat kereste nálam. Közöltem, hogy a miniszterelnök úr szállodában lakik és sajnos nincs módomban a telefonösszeköttetést átkapcsoltatni. Kérdeztem, nem óhajtja-e, hogy közvetítsem esetleges üzenetét. Az államtitkár úr ebbe készségesen beleegyezett és a következőket mondotta. (Megjegyzem, hogy a beszélgetés első része oly halk hangon történt, hogy többször kértem az


államtitkár urat egyes mondatrészek megismétlésére; ennek ellenére azt hiszem, nem tévedek, hogy az általa mondottak bevezetőjét is helyesen hallottam.) Az államtitkár úr tehát azzal kezdte az üzenetet, hogy az előző nap ülést tartott a Kisgazdapárt politikai bizottsága. Bár ő a maga részéről természetesen a május 28-i rendkívüli minisztertanácsnak a miniszterelnök úr azonnali hazatérését elhatározó döntését is megismétli, közli, hogy a párt politikai bizottságának a véleménye az volna, hogy intézzen a miniszterelnök úr egy levelet a Köztársasági Elnök úrhoz, amelyben hangoztatván ártatlanságát, egyben közli, hogy annak ellenére, tekintettel az ország politikai békéjének megóvására és a demokratikus kibontakozás elősegítésére, lemond a miniszterelnökségről Biztosítják arról és kötelezettséget vállalnak arra, hogy kisfiát, Lacikát, haladéktalanul kiküldik és gondoskodni fognak anyagi ellátottságáról is. Felhívtam az államtitkár úr figyelmét arra, hogy a miniszterelnök úr döntését nyilván messzemenően befolyásolná az a körülmény, ha tudná, hogy milyen formában közöltetne a néppel az esemény és garantálnák-e azt, hogy levelének szövegét nyilvánosságra hozzák. Az államtitkár úr kijelentette, hogy ezt megbeszéli, de azt hiszi, hogy erre is mód lesz. Arra a kérdésemre, hogy amennyiben a miniszterelnök úr nem így határozna, hanem úgy döntene, mint ahogy első pillanattól kezdve szándékolta, hogy hazamegy, fennáll-e annak a lehetősége, hogy zavartalanul eljuthat Budapestre? A válasz – némi habozással – az volt, hogy lehetséges, hogy igen, de esetleges zavaró körülmények is felléphetnek. Minthogy a miniszterelnök úrral és feleségével folytatott esti beszélgetésem során megállapíthattam, hogy számukra az otthonhagyott gyermek sorsának alakulása döntő fontossággal bír, újból visszatértem erre a kérdésre és megkérdeztem, hogy a gyermek és a levél kicserélése egyidejűleg történne-e? Az államtitkár úr természetes hangon kijelentette, hogy nyilván igen, de különben is senki sem gondol ebben az ügyben junctimra. A gyermeket magától értetődően ideküldik. Végül felhívtam az államtitkár úr figyelmét az ittlevő miniszterelnöki rendelkezési alapra, rámutatván arra, hogy ez módot adna az általa említett anyagi támogatás legsimább elintézésére, amihez azonban szükséges lenne, hogy a vonatkozó diszpozíciót Rákosi helyettes miniszterelnök úr is aláírja, hogy az ez idő szerint velem együtt a safe-kulcsok felett rendelkező Száll titkár úr ezt tudomásul vehesse. Az államtitkár úr élénken helyeselte a megoldásnak ezt a módját és kijelentette, hogy mindezeket még aznap délelőtt megbeszéli az illetékes urakkal. Ezek után felhívtam az államtitkár úr figyelmét arra, hogy a miniszterelnök úr nyilván óhajtani fog vele személyesen beszélni és megkérdeztem, hogy hol hívhatja őt fel délután? Abban maradtunk, hogy 2–3 óra között (itteni időszámítás szerint) a miniszterelnök úr hívja őt fel a 123-509 számon. Egyben közölte az államtitkár úr azt is, hogy Mihályffy tájékoztatásügyi miniszter úr nem jön el a miniszterelnök úrhoz Svájcba. Legvégül megállapodtam az államtitkár úrral abban, hogyha valami további közlése volna, úgy 11 órától ismét a hivatalomban talál. Ezek után (reggel 9 órakor) felkerestem a miniszterelnök urat szállodájában és közöltem vele Balogh államtitkár úr üzeneteit. Megállapodtunk, hogy a miniszterelnök úr ebéd után 2 órakor eljön a lakásomra és onnan fog Balogh államtitkár úrral a jelenlétemben telefonon beszélni. Távozásom előtt megkérdeztem a miniszterelnök urat, hogy amennyiben időközben újból felhívnának Budapestről, közöljek-e valamit előzetesen várható elhatározását illetően? A miniszterelnök úr felhatalmazott arra, hogy ez esetben közöljem, hogy ő egész eddigi tevékenysége során is mindenkor a megoldások embere volt és kizárólag az ország és a nép érdekét tartotta szem előtt, ennélfogva ez esetben is ezek mérlegelésével fog határozni. Visszatérve hivatalomba értesültem arról, hogy Balogh államtitkár úr közben már keresett telefonon, minthogy nyilván nem gondolt arra, hogy az itteni és a budapesti időszámítás között egy óra különbség van. Azonnal megkíséreltem Budapest felhívását, ami ez alkalommal szokatlanul hosszú ideig tartott, végül azonban sikerült. Az államtitkár úr megkérdezte tőlem, milyen impressziókkal jöttem el a miniszterelnök úrtól, mire közöltem a miniszterelnök úr fenti szavait, valamint azt, hogy az eredeti megbeszélés értelmében a miniszterelnök úr 2–3 66 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

óra között fogja őt felhívni és döntéséről értesíteni. Az államtitkár úr még megjegyezte, hogy úgy látja, a reggel megbeszélt feltételek simán teljesíthetők lesznek. Majd közölte, hogy átkapcsoltatja a telefont Rákosi helyettes miniszterelnök úrhoz, aki beszélni óhajt velem. Rákosi helyettes miniszterelnök úr érdeklődött az ügy mikénti alakulásáról és leszögezte azt az álláspontját, hogy a miniszterelnök úr vagy jöjjön azonnal haza, mondjon le Budapesten a miniszterelnökségről és képviselői mandátumáról és álljon törvényszék elé, vagy írja meg azonnal lemondólevelét. Megjegyeztem, hogy a miniszterelnök úr már tegnap el akart indulni haza és csupán a közben vett értesítések következtében maradt itt. Megismételtem ugyanazon szavait, amelyeknek elmondására a miniszterelnök úr felhatalmazott, nevezetesen hogy: „Ö egész eddigi tevékenysége során is mindenkor a megoldások embere volt és kizárólag az ország és a nép érdekét tartotta szem előtt, ennélfogva ez esetben is ezek mérlegelésével fog határozni.” Közöltem, hogy megállapodás szerint 2–3 óra között a miniszterelnök úr személyesen fog Balogh államtitkár úrral minderről beszélni. Rákosi helyettes miniszterelnök úr nyomatékosan kijelentette, hogy délután az ügynek ilyen vagy amolyan módon való végleges elintézéséhez az ország érdekében ragaszkodnia kell és egyben kifejezte azt az óhaját, hogy az ebéd utáni beszélgetés eredményét azonnal közöljem vele. Délután 2 órakor a miniszterelnök úr felkeresett lakásomon és rövid időn belül sikerült telefonösszeköttetést teremteni Balogh államtitkár úrral. Balogh államtitkár úr nyilván röviden megismételte a miniszterelnök úrnak a reggel nekem mondottakat. A miniszterelnök úr viszont közölte, hogy a fennforgó körülmények figyelembevételével közölheti, hogy elvben elhatározta a lemondását és hogy a lemondólevél körülbelül úgy fog hangzani, hogy: „Ahogy eddig értesültem az ellenem emelt vádakról, azokat helytállóknak egyáltalán nem tartom. Úgy az összeesküvés, mint minden koalícióellenes politika vádjával szemben teljes egészében ártatlan vagyok; mivel azonban egész életemben csak használni akartam az országnak és a magyar népnek, most sem akarok a kibontakozás elé akadályokat gördíteni és ezért miniszterelnöki állásomról tisztelettel lemondok.” A miniszterelnök úr kifejezetten hangsúlyozta, hogy ezt a lemondólevelét csak akkor hajlandó átadni, ha gyermeke ideérkezik. Továbbá a következőkben szögezte le feltételeit: 1. A nép felé ne gázoljanak a becsületébe. 2. Kapócs Ferenc titkárát engedjék szabadon és tegyék lehetővé, hogy idejöjjön Svájcba. 3. Kabinetfőnökét, aki őt svájci útján kísérte, ne érje semmi bántódás. 4. Vagyontárgyait ne konfiskálják el, minthogy ez a hazaárulás jellegével bírna. [5.] Fiának adjanak 6 havi szabadságot. Hallottam, hogy végül a miniszterelnök úr megkérdezte Balogh államtitkár urat, mely lényeges vádpontokat tartalmaznak a szóban forgó tanúvallomások vele kapcsolatban? A választ azonban természetesen nem hallottam. Legvégül elkértem a miniszterelnök úrtól a telefonkagylót és felkértem Balogh államtitkár urat, hogy miután ő e beszélgetésről nyilván jegyzeteket készített, tájékoztassa erről azonnal Rákosi helyettes miniszterelnök urat, akit én majd azután közvetlenül is felhívok. Balogh államtitkár úr közölte azt is, hogy a miniszterelnök úr gyermekét szombat reggel repülőgépen fogják elindítani. Körülbelül négy óra lehetett, mire összeköttetést kaptam Rákosi helyettes miniszterelnök úrral. Természetesen már ismerte Balogh államtitkár úr jelentéséből a fenti telefonbeszélgetés tartalmát. Rendkívül helytelenítette, hogy a miniszterelnök úr a lemondólevél átadását a gyermek ideérkeztének időpontjától akarja függővé tenni és megismételte, hogy az ország és a nép érdekében a politikai kibontakozás időpontját nem teheti ilyen magánügyektől függővé, tehát, ragaszkodnia kell ahhoz, hogy a miniszterelnök úr vagy induljon azonnal haza, vagy adja át azonnal lemondólevelét.


Azonnal érintkezésbe léptem a miniszterelnök úrral, aki azonban nem volt hajlandó korábbi elhatározását módosítani. Időközben értesültem arról, hogy a Magyar Távirati Iroda a következő jelentést adta ki: „Nagy Ferenc megjelent Bernben a magyar követségen és a magyar köztársaság elnökéhez való továbbítás végett közölte Gordon Ferenc követtel a miniszterelnökségről való lemondását.” Röviddel ezután újból telefonált Rákosi helyettes miniszterelnök úr, közölvén velem, hogy az ügy végleges lezárása nem tűr halasztást. Felhívtam figyelmét arra, hogy a Magyar Távirati Iroda fenti jelentése nem fedi a tényeket. A helyettes miniszterelnök úr hivatkozott arra, hogy ennek a hírnek kiadatása Balogh államtitkár úr közlésén alapult. Közöltem vele, hogy időközben a következő táviratot küldtem a Külügyminisztériumnak: „Nagy Ferenc miniszterelnök ma délután kérte Gordon Ferenc magyar követet a következő szövegű távirat továbbítására: »A miniszterelnökségről való lemondólevelemet a legközelebbi napokban elküldöm a Köztársaság elnökéhez, miután közvetlenül nála kívánom bejelenteni lemondásomat.«„ Rákosi helyettes miniszterelnök úr kijelentette, hogy ez a távirat nem elegendő, hanem egy oly táviratot óhajt, amely a következő szöveget tartalmazza: „Nagy Ferenc megjelent Bernben a magyar követségen és a Magyar Köztársaság Elnökéhez való továbbítás végett közölte Gordon Ferenc követtel a miniszterelnökségről való lemondását.” Felhívtam a helyettes miniszterelnök úr figyelmét arra, hogy ilyen közlés nem felelne meg a tényeknek, minthogy a miniszterelnök úr a lemondás érvényességének időpontját kifejezetten a gyermeke ideérkeztének időpontjától tette függővé. A helyettes miniszterelnök úr a legnagyobb nyomatékkal ragaszkodott az említett szövegű távirat elküldéséhez, kijelentvén, hogy ő már ezt a telefonbeszélgetést ilyen értelemben jegyzőkönyvi alapnak tekinti, amelyet a nála jelenlevő és e beszélgetést hallgató urak tanúként fognak aláírni. Végül utasított, hogy ennek a táviratnak elküldésére vonatkozó felszólítását tekintsem parancsnak; a táviratot a Köztársasági Elnök úr, a külügyminiszter úr és az ő címére küldjem el rendes táviratként, ezenkívül a külügyminisztériumnak rejtjeles távirat formájában. Haladéktalanul felhívtam a Köztársasági Elnök urat. Közöltem vele a fenti telefonbeszélgetés tartalmát, mire a Köztársasági Elnök úr kijelentette, hogy ő a maga részéről a Magyar Távirati Iroda fent ismertetett jelentését tudomásul vette és ezt alapul véve hozta meg már a nap folyamán intézkedéseit. Hangoztatta, hogy kormányzati ügyekbe nem avatkozik és a távirat elküldését a maga részéről is helyesli. Ezek után az óhajtott táviratot a Köztársasági Elnök úrnak, a külügyminiszter úrnak és Rákosi helyettes miniszterelnök úrnak (rejtjeltáviratként a külügyminisztériumnak) a következő szöveggel elküldöttem: „Ma délelőtt jelenlétemben Nagy Ferenc miniszterelnök értesítette Balogh István államtitkárt, hogy a miniszterelnökségről lemondott és kérte, hogy ezt közölje a Köztársasági Elnökkel.” A táviratok elküldéséről este körülbelül fél 9 órakor Rákosi helyettes miniszterelnök urat telefonon értesítettem. Szombaton reggel 9 órakor a miniszterelnök úr felkérésére érdeklődtem Balogh államtitkár úrnál, hogy a gyermek elindult-e? Az államtitkár úr közölte velem, hogy repülőgépet sajnálatukra nem kaptak, tehát autón küldik a gyermeket; az autó egy órán belül elindul, amiről távirati értesítést fog küldeni. A déli órák alatt (12.30) rejtjeles táviratot kaptam, mely többek közt azt tartalmazta, hogy: „Utasítsa Száll titkárt, hogy miniszterelnök lemondólevelével azonnal Budapestre utazzék. Miniszterelnök gyermekét nevelőnővel, autóját visszaviszi.” Felkértem Száll titkár urat, hogy keresse fel Nagy Ferenc miniszterelnök urat, közölje vele ezt az újabb variációt és próbálja talán ő rábeszélni ennek a megoldásnak elfogadására. Száll titkár úr visszaérkezvén, közölte, hogy a miniszterelnök úr csak arra hajlandó, hogy lemenjen Száll titkár úrral Buchsba és a gyermek odaérkeztekor ott átadja lemondólevelét. Ezt a körülményt haladéktalanul közöltük telefonon a külügyminisztériummal, ahonnan – illetve a miniszterelnökségről – röviddel azután azt az értesítést vettük, hogy a gyermek a miniszterelnök úr autóján a nevelőnője és Flórián fogalmazó úr kíséretében 6 órakor délután elindul és körülbelül esti 10 órakor Bécsbe érkeznek. 68 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Ezt az értesítést közöltem a miniszterelnök úrral, mivel abban állapodtunk meg, hogy megfelelő időpontban Száll titkár úrral együtt elmegy Buchsba, hogy ott a megállapodás szerint gyermekét átvéve, egyidejűleg lemondólevelét átadja Száll titkár úrnak Budapestre való továbbítás céljából. A rend kedvéért megjegyzem, hogy a telefonok tömkelegében volt néhány rövid beszélgetés, amely azonban a fentiekben ismertetett lényeget semmiképpen sem befolyásolta, és így ezekről nem is tettem említést. Gordon [s: k.] magyar követ Xerox-másolat. A jelentés angol nyelvű példánya Gordon Ferenc aláírásával Washingtonban, az amerikai Állami Levéltárban, a State Department anyagában található. Az itt közölt magyar nyelvű eredeti Nagy Ferenc miniszterelnök hagyatékában van (Hendon, USA). Ezúton is köszönetet mondok Högye Mihálynak, aki ezt a dokumentumot rendelkezésemre bocsátotta, és hozzájárult publikálásához. Az iraton levő – Gordon kézírásával készült-beszúrásokat a közlésnél figyelembe vettük; az [5.] saját kiegészítésünk. A dokumentumban előforduló személyekről: Gyöngyösi János (1893–1951) kisgazdapárti politikus, 1944. december 22-től külügyminiszter Mihályffy Ernő (1898–1972) kisgazdapárti politikus, 1947. március 14-től tájékoztatásügyi miniszter Száll József (1922–) közgazdász, diplomata. 1943-tól az illegális KMP tagja, 1946–47-ben a berni magyar követség gazdasági ügyekkel foglalkozó titkára Hives Henrik Nagy Ferenc kabinetfőnöke volt. 1947 júniusában szintén lemondott állásáról és Svájcban maradt Rákosi Mátyás és Gordon Ferenc beszélgetésénél jelen levő politikusok kilétét nem sikerült tisztáznunk. Nem tudtuk azonosítani „Flórián fogalmazó úr” személyét sem. Nagy Ferenc Laci fia ma az Egyesült Államokban é1. * Jellemző Gordon említett polgári felfogására, hogy nem a „szovjet felszabadító hadsereg”-ről, vagy nem a SZEB – a Szövetséges Ellenőrző Bizottság – tevékenységéről beszél, hanem „orosz megszálló hatóság”-ról. ** Helyesen: Mihályfi Ernő

2. Képek





1. Rákosi, Révai, Rajk a többpártrendszer felszámolásáról IZSÁK Lajos Rákosi, Révai, Rajk a többpártrendszer felszámolásáról 1947 őszén, a választások után – mint ismeretes – a polgári ellenzék végleg kiszorult a kormányzati hatalomból. A Magyar Kommunista Párt vezetői 1948 elejénfelvetették a Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontszéles tömegalapokon történő átalakításának a gondolatát. Rákosi Mátyás 1948. márciuselején, az MKP nagy-budapesti titkárainak értekezletén a következőket mondta: „a lényege [ti. az új függetlenségi frontnak] az lesz, hogy a többi pártok fővárosi szervezet alapján lesznek, és a falvakban, vidéken különösebb szervezete, komoly erőteljesebb szervezetei csak a kommunista pártnak lesznek”. Ehhez hozzátette még azt is, hogy az MKP-nak „arra kell venni az irányt, hogy a falu használható emberei szervezetileg is benne legyenek a kommunista pártban, és a többi pártok többi része a Magyar Függetlenségi Front, vagy egyéb alakulatban a központban úgy legyenek elhelyezve, hogy egy szigorú központi szervezet lesz, amelynek a tengelye a kommunista párt, és amely köré lesznek elhelyezve a többi pártok.” Rákosi tehát lényegében már ekkor az egypártrendszer bevezetését tervezte Magyarországon. Egyértelműbbé s világosabbá válik ez a koncepciója akkor, ha fentebbi beszédét tovább idézve megnézzük, hogy a konkrét tennivalókat illetően hogyan foglalt állást. „Ez a mostani szervezési és politikai vonal, amire nekünk kell menni, és amit remélünk, hogy őszre meg is tudunk csinálni, és akkor a demokráciát nem tudja hátráltatni a koalíciós alkudozás, intrika, amely még most is érezteti hatását. Ezzel kapcsolatban természetesen likvidálni fogjuk a még meglevő jobboldali, vagy félfasiszta pártokat. A likvidálás úgy fog történni, hogy a Barankovics-párt néhány használható emberét Barankoviccsal együtt áthozzuk a kisgazdapártba, Baloghot és néhány emberét szintén, a megmaradó reakciósokról gondoskodunk, hogy eltűnjenek a színről.” 1948 nyarán egyesült a két munkáspárt. Az új párt, az MDP programnyilatkozata néhány hónappal később még másként szól erről. „A Magyar Dolgozók Pártja a demokratikus pártok eddigi, többé-kevésbé laza koalíciója helyett a népi egység politikai tömegszervezetének, az új Függetlenségi Frontnak megteremtéséért száll síkra... A Függetlenségi Front a munkásság, parasztság, értelmiség, dolgozó kisemberek, Magyarország minden haladó hazafias eleme szoros harci és építő szövetségének egységes szervezete. A Függetlenségi Frontban ezért nemcsak a demokratikus politikai pártok, hanem a magyar nép nagy társadalmi szervezeteinek, a szakszervezeteknek, a szövetkezeteknek, a nők és az ifjúság egységes szervezeteinek is méltó helyet kell biztosítani.” 1948 őszén nézeteiket.

már látszott, hogy az MDP vezetői felülvizsgálják az új Függetlenségi Fronttal kapcsolatos

Révai József a párt lapjában, (tehát a széles közönség számára) a Szabad Nép 1948. szeptember 26-i számában kijelentette: „Nálunk népi demokrácia van, koalíció van, osztályok vannak, nem mosódtak el a munkásság és a parasztság közötti különbségek, ilyen körülmények között a pártok formális megszüntetésével egy lépést sem tennénk előre az osztályok különbségeinek megszüntetése felé.” Révai egyúttal határozottan állást foglalt a többpártrendszer mellett is, mivel „a szövetséges osztályok és rétegek még az önálló pártot tekintik a munkássággal való szövetkezés legalkalmasabb keretének és formájának”: Rákosi Mátyás az MDP Központi Vezetőségének 1948. novemberi ülésén – tehát a legszűkebb körű politikai vezetőtestületben – már a következőket mondja: „A koalíciós demokratikus pártok egységes fejlődése megadta a lehetőséget arra, hogy hozzáfogjanak az új magyar nemzeti függetlenségi front megalkotásának. Nem új tömegszervezet alakításáról van szó, hanem azonos célú demokratikus erők összefogásáról. A Függetlenségi Front programja természetesen sokkal messzebbmenő lesz, mint az elmúlt négy esztendővel ezelőtt megalakulté. A hangsúly a pártok azonos célkitűzésein lesz; ez biztosítja, hogy az új összefogás erősebb lesz, mint a régi volt. Az természetes, hogy ebben az új összefogásban megnő a munkásosztály és pártjának szerepe... A mi fejlődésünk, ha jól dolgozunk, odamegy, hogy a többi párt mellőlünk lassan elsatnyul. Ezt mi siettethetjük. A többi párt működését át fogjuk adni az újonnan szervezendő földműves, paraszti tömegszervezeteknek. Lassanként ezeknek a pártoknak el kell halni, vagy legalábbis árnyékéletet élő (Gerő: Szimbolikus párt), szimbolikus pártokká kell lenniük... Szóval az elvtársaknak látni kell, hogy a mi stratégiánk komplikált. Szövetségben vagyunk és ugyanakkor a szövetségesek likvidálására is irányt kell venni. Ez persze nem könnyű. Az ember csinál valamit és annak ellenkezőjét is csinálja. Akinek jó politikai füle van az észreveszi, hogy a azt 73 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

mondtam, hogy az új Függetlenségi Front nem lesz valami tömegszervezet, azt főleg a célok azonossága tartja össze, azok a célok, amelyeket a MDP szab meg. Az MDP Központi Vezetőségének 1949. március 5-iülésén Révai József, Rajk László és Rákosi Mátyás foglalkoztak a népfront, illetve a többpártrendszer felszámolásának kérdésével: Révai József: „... A polgári demokratikus tojáshéjakhoz, maradványokhoz tartozik az is, hogy ha mi vagyunk is az egyetlen vezető párt, ha nem osztjuk is meg lényegében a vezetést más pártokkal, formálisan még megosztjuk, még vannak más pártok is, amelyekkel szövetségben vagyunk ugyan, de amelyeknek puszta léte állandó tartalékot jelent az ellenség számára. Maga a Függetlenségi Front álltától összekötő kapocs, de nemcsak egyszerűen összekötő kapocs, hanem tükrözője annak a helyzetnek is, hogy vannak még más pártok, hogy a parasztság egy része nem tömörül még közvetlenül a munkásosztály köré. A Népfront szükséges, a mai fejlődési szakaszban elkerülhetetlen, és ezért helyes, de átmeneti jellegű alakulat, amely átmenet, közbeeső lépcsőfok a polgári demokratikus többpártrendszertől a proletárdiktatúra egypártrendszere felé... áttétel az adott helyzetben, amikor a mi proletárállamunk még nem haladta túl, nem vetkőzte le teljesen a polgári demokratikus maradványokat.” Rajk László: ,,... a Népfront, szemben a Függetlenségi Fronttal, valóban a pártoknak és szervezeteknek demokratikus tömörülése, méghozzá azon az alapon, hogy minden párt és szervezet elismeri és tiszteletben tartja a munkásosztálynak és pártjának, az MDP-nek vezető szerepét. Jelentősége először is abban áll, hogy az MDP programján kívül nincs más alapja és talaja semmiféle más programnak a magyar dolgozó nép számára. Tehát a kör bezárult: aki más programot vall, mint a szocializmus építését, az már a magyar dolgozó nép ellensége és nem a kormányzat valamiféle konstruktív demokratikus ellensége. Jelentősége másodszor éppen ennek alapján abban áll, hogy megszűnt a mellébeszélés lehetősége is. A Népfront szervezeti szabályzata kimondja, hogy nem lehet tagja a Népfrontnak, tehát egyetlen pártnak vagy demokratikus tömegszervezetnek sem az, aki szembefordul a Népfront programjával és nem hajtja végre a Népfront utasításait. Harmadszor – és ebben csúcsosodik ki a Népfront igazi jelentősége, létrehozásának értelme – a Népfront lehetőséget nyújt arra, hogy az új országgyűlést valóban a demokrácia megerősítésének, a szocializmus építése meggyorsításának szolgálatába állítsuk ...jóllehet a Népfrontnak ma még megvan a maga jelentősége és szerepe, mégis a Népfront ideiglenes és átmeneti jellegű ...az igazság az, hogy pártunk nemcsak azért hívta életre a Népfrontot, hogy a választásoknál, a kulákság elleni harcnál, a szövetkezeti mozgalomnál stb. alátámassza pártunk politikáját, hanem azért is, hogy meggyorsítsa a pártok elhalását s ezzel a Népfront elhalását is.” Rákosi Mátyás: „Rajk elvtársnak a Népfrontra vonatkozó fejtegetéseit nagyon meg kell szívlelni. Mert ha az elvtársak azt hiszik, hogy ez a Népfront hosszú életű, tartós politikai képződmény, akkor nagyon tévednek. Ez a Népfront tulajdonképpen a szomszéd pártok elhalási processzusának egy foka, talán az utolsó foka ... Nekünk az a benyomásunk, hogy sok ebből a Népfront-politikából ki nem jön. Nekünk most már az a benyomásunk, hogy ezek a szövetséges pártok úgyszólván semmi tömegbázissal nem bírnak. És az a benyomásunk, hogy létük talán több kárt okoz a demokráciának, mint hasznot. Mi ezt nem most ismertük fel, mi ezt már tavaly ősszel felismertük és ezért meggyorsítottuk az egész menetrendet.” A Függetlenségi Front ezek szerint többé nem a pártok összefogásának a szerve, hanem a többi párt felszámolásának eszköze, sőt magának a népfrontnak a likvidálását is jelentette.

2. Képek







História Created by XMLmind XSL-FO Converter

Recommend Documents