História Created by XMLmind XSL-FO Converter

História 1992-08

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1992-08 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom 1. ........................................................................................................................................................ 1 1. Szlovákiáról. Baráti széljegyzetek egy új állam születése kapcsán ....................................... 1 2. ........................................................................................................................................................ 3 1. Felsõ-Magyarország, Csehszlovákia, Szlovákia. A szlovák autonómia gondolata I. rész, 18481914 ............................................................................................................................... 3 2. Képek .................................................................................................................................... 5 3. ........................................................................................................................................................ 9 1. Felsõ-Magyarország, Csehszlovákia, Szlovákia. A szlovák autonómia gondolata II. rész: 19181992 ............................................................................................................................... 9 2. Képek .................................................................................................................................. 10 4. ...................................................................................................................................................... 12 1. Felsõ-Magyarországtól Szlovákiáig. Kronológia, 19181990 ........................................... 12 2. Képek .................................................................................................................................. 25 5. ...................................................................................................................................................... 29 1. 1938 ..................................................................................................................................... 29 2. Képek .................................................................................................................................. 32 6. ...................................................................................................................................................... 37 1. Cseh és szlovák államférfiak, 19201945. Képösszeállítás ............................................... 37 2. Képek .................................................................................................................................. 37 7. ...................................................................................................................................................... 43 1. Szlovák nemzeteszme kommunizmus, szocializmus. Gustáv Husák .............................. 43 8. ...................................................................................................................................................... 46 1. Kádár János és az 1968. évi bevonulás ............................................................................... 46 2. Képek .................................................................................................................................. 49 9. ...................................................................................................................................................... 52 1. A zsidóság részvétele az 1848-49. évi szabadságharcban ................................................... 52 10. .................................................................................................................................................... 55 1. Magyarország a Habsburg Birodalomban ........................................................................... 55 2. Képek .................................................................................................................................. 57 11. .................................................................................................................................................... 60 1. Az ENSZ és a magyar forradalom, 1956. A hamis távirat .................................................. 60 12. .................................................................................................................................................... 65 1. Hozzászólás Borhi László: Egy anekdota igazságtartalma c. írásához ............................... 65 13. .................................................................................................................................................... 66 1. Szálasi Ferenc novai látogatása ........................................................................................... 66 2. Képek .................................................................................................................................. 68 14. .................................................................................................................................................... 70 1. A vasminiszter (18861892). Baross Gábor ...................................................................... 70 2. Képek .................................................................................................................................. 71

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Szlovákiáról. Baráti széljegyzetek egy új állam születése kapcsán GLATZ Ferenc Szlovákiáról Baráti széljegyzetek egy új állam születése kapcsán Köröttünk új államok jönnek létre. Horvátország, Szlovénia, Bosznia – s most Szlovákia. Történészek, politikusok vitatják, jó ez Európának? S jó ez a szlovákoknak? Érvelnek az új igazgatási egységek ellen: a termelés gazdaságossága a nagy szériákat, a területi kiterjedtséget kívánja, a kereskedelem a nemzetközi piacokat. Az apró önálló vám- és pénzgazdálkodási területi egységek gátolják a befektetések szabad mozgását, a szétaprózott, határokkal elválasztott területi egységek akadályozzák a munkaerő szabad vándorlását. NyugatEurópa és az Európán kívüli világ a határok felnyitása, az állami szétaprózottság felszámolása felé halad, míg a mi térségünkben éppen újabb kis igazgatási egységek jönnek létre. Tegyük hozzá, a kérdés nyitva marad: vajon szükséges-e, hogy ezek a kis államok másolják a száz esztendővel ezelőtti államtípusokat és az államot ugyanolyan zárt gazdálkodási egységnek tekintsék, ahogy az 1880-as évektől az európai államvezetések annak tekintettél? Vagy az új kisállamok már korszerű kis igazgatási egységek lesznek, és elsősorban a helyi társadalom érdekeinek pontosabb megfogalmazására törekszenek, és jobban segítik a helyi érdekeket a tágabb területi-termelési érdekekkel összhangba hozni? S ezzel éppen a partikularizmus, az elkülönülés feloldói lesznek? Egy lépés lesz ez a mesterséges nagy igazgatási központok – Budapest, Belgrád, Prága, Bukarest – túlsúlyának megszüntetése felé? Zágráb és Kaposvár, Kassa és Miskolc, Kolozsvár és Debrecen, Sopron és Burgenland kapcsolata – nem győzzük kérdezni – közvetlenebb lehet, ha nem kell az adminisztratív nagy központokhoz fordulni? Mi a kérdést úgy tesszük fel: jó-e az új területi-igazgatási egység azon polgárok összességének, kik az új állam területén élnek? A mi mércénk: a polgárok valamennyijének érdeke. Köröttünk új államok jönnek létre. Most Szlovákia önállósul. Nyugati igazgatási szakemberek félve teszik fel a kérdést: vajon egy újabb nemzetállami bürokrácia építi ki a maga uralmát az adott területen élő lakosság felett? Hiszen a térségben a kisállamiság kiépülése 1920 után amúgy is az immáron nemzeti öltözetű bürokráciák virágkorát hozta magával. Az egy főre jutó állami – azaz az adófizetők munkájából élő – tisztviselők, középosztálybeliek száma értelmetlenül magas. Most a még kisebb – törpeállamot jelentő – területi-igazgatási egységek még több „nemzeti-állami” érdekképviseletet hívnak létre a vámtisztviselőtől az akadémiai, oktatási, nemzeti presztízsintézményekig. Igaz a vád, hogy az új törpeállami széttagoltság egyedül a tisztviselő középosztálynak kedvez? Ezzel magyarázható, hogy új alkotmányban, alaptörvényekben az államnak – azaz a maguk adminisztrációs érdekeiknek – óriási szerepet szánnak? S ezért tűrik nehezen a gazdaságban a magánszférát, ezért akarnak kevés önállóságot adni a helyi autonómiáknak a területi-igazgatási egységek kialakításakor? Ezért nem tűrik a kisközösségi autonómiák – sem a gazdasági, sem az etnikai autonómiák – kifejlődését? Köröttünk új államok jönnek létre. Úgynevezett „nemzeti államok”. Valójában mindegyikben nemzeti kisebbségek. Most Szlovákia van kialakulóban. A horvát politikus-értelmiség az új alaptörvényekben Európa legdemokratikusabb kisebbségi államelvét fogalmazta meg (1991. december). A szlovének kihasználják, hogy államterületükön más nemzetek is élnek, és máris fürgén építgetik a szomszédokkal új kereskedelmi, gazdasági kötelékeiket. A horvát, a szlovén állam minden polgárának előnyére válik az önállóság. S csak bízni lehet, hogy a szerbek új típusú berendezkedése hasonló elveket követ majd. Annál is inkább, hiszen Jugoszlávia – nem győzzük hangsúlyozni – a szovjet típusú államok közül a legtöbb eredményt mutathatja fel a kisebbségpolitikában. A Szlovákia területén élő szlovákok örülnek az önálló szlovák államnak. Remélik: a Kárpátok vidéke, a volt Felső-Magyarország, majd Csehszlovákia része, azután autonóm köztársaság, most a kormányzásban is követheti a helyi igényeket. A Szlovákia területén élő magyarok közül sokan féltek, félnek az önálló szlovák államtól. A cseh vezetésű köztársaság 1920 után a térség legdemokratikusabb kisebbségi politikáját gyakorolta. Tiso önálló fasiszta Szlovákiájára (1939–1945), majd az 1945 utáni időkre minden kisebbség hátborzongással gondol. Prága, illetve Moszkva egyensúlyozta csak – úgymond – a szlovák középrétegek durva magyargyűlöletét. Mások, szintén magyarok, örömmel üdvözölték az önálló Szlovákia eszméjét: a szlovák nemzeti középosztály beteljesedni látja majd a nemzeti fejlődést – úgymond – nem lesz kisebbrendűségi érzése a korábbi vezető középosztályokkal, a magyarokkal, csehekkel szemben. S talán felhagynak az európai 1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

értelmiségi középosztálynak bajusz alatti mosolyát kiváltó hivatkozással történeti jogokra, Nagymoráviára. Nincs most már erre szükség. Maguk kell hogy felismerjék a maguk érdekét: az állampolgár nyugalmának, jó termelésének, adózásának feltétele, hogy etnikum otthon és teljes jogúnak érezze magát az államban. Tegyük hozzá, nyitott kérdés: képes-e világszínvonalon gondolkodni a térség értelmisége? 1945 előtt is nehezen jutottak egyes vidékek értelmiségei a nyugati egyetemekre. A szovjet rendszer elzárkózása idején pedig a helyi értelmiségek műveltsége poros elveket követett és szakadozott maradt. Csak középosztályi önbizalma lett nagy, különösen most, hogy az előző rendszer összeomlott. A térség minden államának középosztálya bizonyítványt állít ki magáról, amikor az új államberendezkedés alapszövegeit formázza. A szlovákok évszázadon át féltek a magyaroktól. Mondják: a magyar nemzetállam akadálya volt a szlovák nemzet fejlődésének 1918-ig. Igazuk van. Felesleges ma már mentegetni a magyar nacionalizmust. Még azzal sem érdemes, ami különben igaz: semmivel sem volt türelmetlenebb, mint bármely más kortársi nemzeteszme. (Emlegetik joggal a három szlovák gimnázium bezárását, az 1907. évi csernovai sortüzet stb.) Azután a magyarok kezdtek félni a szlovákoktól 1918 után. Felesleges határokon túli barátainknak mentegetni az 194549. évi kitelepítéseket, az állampolgárság megvonását a magyaroktól, majd az erőszakolt szlovakizálást, az adminisztratív területi beosztás trükkjeit. S a kurzus-történészek szállítják mindkét oldalon az aktuális acsarkodáshoz az érveket... Vádak arról, hogy Magyarország – vagy bárki más – veszélyeztetné az új állam területi egységét. Amint ez történt 1938-ban. Mindenki előtt ismeretes, hogy határrevízióról mint a kisebbségi kérdés megoldásának eszközéről, még az ostobák sem beszélnek. A magyar társadalom ég az átáramló erdélyi magyar munkaerőfelesleget sem képes „feldolgozni”; sem a munkaszervezetben, sem érzelmileg. Gyermeteg fogás tehát egyes szomszédoktól a magyar területi aspirációk veszélyéről, államok területi egységének veszélyeztetettségéről beszélni. Mondottuk: középosztály saját bizonyítványát írja. Kisebbrendűséggel eltelt népnek van szüksége „ellenségképre”: románt, szlovákot ijesztgetni a magyarral, részint a zsidóval, némettel... Sok szélsőség szakad fel a térség országaiban: Magyarországon, Romániában, a volt Jugoszláviában, Ukrajnában, Szlovákiában egyaránt. Felelőtlenség az új nemzeti középosztályok részéről e szélsőségeknek helyet adva, a területi fenyegetettség érzését kelteni. A politikusi gyengeség jele, ha a belgazdasági, társadalmi nehézségek kezelhetetlenségének beismerése helyett engedik a politika mezején a nemzeti jelszavak, demonstrációk, a nemzeti tetszelgés eluralkodását. Még akkor is, ha ez a múlt rendszer szovjet internacionalizmusa után tömegeknek időlegesen tetsző érzelemkitörések, sérelmek felszakadására ad is lehetőséget. Sajnos, tapasztaljuk a térségben ma mindenütt... Az már viszont a gyengeségen túl a felelőtlenség jele, ha egy másik nemzeti vagy vallási közösség ellen engedik szabadjára vagy éppen engedik korbácsolni az indulatokat. Legyen szó akár szlovákról, magyarról, románról, szerbről, cigányról, zsidóról. Az államközi kapcsolatok új alapelvei alakulhatnak. Tudomásul kell venni: ha a szlovák politikus szól a magyar nemzeti önrendelkezés mellett Pozsonyban, lehet, hogy ő a szlovák nemzeteszme legokosabb képviselője. Mit magadnak kívánsz, ne tagadd azt másoktól. Tudomásul kell venni: a kisebbségi ügy nem belügy. (Ez a szovjet típusú államberendezkedés alapelve volt.) Nem kell felhorkanni, ha a szlovák kormány a szomszéd államtól abszolút személyi autonómiát, kollektív jogokat, önálló iskoláztatást, sőt ha a fejlődés úgy hozza, területi autonómiát kíván a szomszédokban élő szlovákoknak. Tudomásul kell venni: a magyar kormány ilyen igényei sem jogtalanabbak ennél. Épeszű kormányzat kinyitja államhatárait szomszédai előtt: a területén élő etnikai kisebbségekhez érkező bárminő támogatást üdvözöl. Az állampolgár képzése anyanyelvén történhet csak tökéletesen. Az iparos, a művelt paraszt, az okos értelmiségi itt fogja gyarapítani a javakat. Magyarországon, mint területi-igazgatási egységben élő polgárnak (magyarnak, nem magyarnak) haszna, ha ezek a munkások színvonalasan, jól végzik dolgukat. Jobb lesz az iparcikk, fényesebb a gyümölcs, értelmesebb a hivatal, az iskola. És itt fizetnek adót, amiből a közösség él. Épeszű kormányzat örül, hogy az itteni igazgatási területen élő nemzeti kisebbségeknek netán odaát anyanyelvi szerkesztők készítik a tankönyvet, s küldenek ide anyanyelvű tanerőt. Végre szabadon áramolhat kultúra, szakmai tudás; szabadon csiszolódhatnak évszázada egymástól államhatárokkal elzárt szokásnormatívák, máskénti mozgáskultúrák, ízek... Még akkor sem adjuk fel a jövőképet, ha a történelem és a jelen mást mutat. Itt már nem csak a történelem igazságáról van szó!

2 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Felsõ-Magyarország, Csehszlovákia, Szlovákia. A szlovák autonómia gondolata I. rész, 18481914 SZARKA László Felső-Magyarország, Csehszlovákia, Szlovákia – I. A szlovák autonómia gondolata 1848–1914 között A történeti Magyarország északi része, a Felső-Magyarország 16 vármegyéjének a magyar–szlovák nyelvhatárig terjedő területe a 19. század második felében a modern polgári szlovák nemzet kialakulásának tere volt. Etnikai és történeti Slovensko A 18. század végéig a szlovák nemzeti önazonosság (nemzeti öntudat) megteremtésében a történeti sorsközösség felmutatása dominált. A „nemzetébresztők” a szlovákság történelmi dimenzióinak feltárása révén először szintén a „történeti Szlovákia” képét vetítették ki. Ennek alapját a 9. századi Nagymorávia keleti részeinek, illetve a 12–15. századi felső- magyarországi feudáliskori régióknak a területével azonosították. (Ezek: a nyitrai részfejedelemség, Csák Máté domíniuma, Jiskra által uralt vármegyék, városok stb.) Kétségtelen, hogy a középkori magyar állam történetében jelentkező partikuláris tendenciák az érintett területek etnikai viszonyaira bizonyos hatást gyakoroltak. A hódoltsági török fennhatóság és az erdélyi fejedelemség török függőségének viszonyaitól eltérően a Partes Superiores mint a királyi Magyarország Habsburg-uralom alatt maradt területe relatíve kedvező feltételeket biztosított az ott élő szláv népesség fejlődéséhez. Az ország belső részeit sújtó pusztulás a szlovák etnikumot csak kis mértékben érintette, s ennek megfelelően a szlovák etnikum súlya megnőtt az ország népességében. Ezzel magyarázható a hagyományosan német jellegű felsőmagyarországi városok 18. századi elszlovákosodása, valamint az a tény, hogy a török kiűzése után a német, délszláv telepítések mellett a szlovákok délre, az Alföldre húzódnak. Ez az a kor, amikor Magyarország etnikai szerkezete véglegesen mozaikszerűvé vált. A szlovák történetírás joggal helyezi erre a századra az úgynevezett feudális szlovák nemzetiség kialakulásának lezárulását, ami a szlovák területek „földrajzi és etnikai egységének” megerősödésében, a nemzeti nyelv és a közös lelki alkat körvonalazódásában is megmutatkozott. A 16. század kezdetétől felbukkanó „Sclavonia”, „Slováky”, „slovenská zem” (szlovák föld) kifejezések ugyanakkor azt jelzik, hogy a szlovák nemzeti régiónak számottevő és a kortársak által is tudatosított etnikai előzményei voltak. A potenciális modern polgári szlovák nemzeti közösség etnikai állományának számbavétele, feltérképezése már a 19. század elején rádöbbentette a szlovák mozgalom élén álló értelmiségi elit képviselőit, hogy a „történeti Szlovákia” és az „etnikai Szlovákia” között jelentős különbségek vannak, s hogy az etnikai régió modern értelemben vett nemzeti területté alakításának munkáját nekik maguknak kell felvállalniuk. A vállalkozás kezdettől fogva a magyar központosító és asszimiláló törekvésekkel szembeni szlovák politikai programok részévé vált, amelyek egyszerre voltak védekező jellegűek, és kívánták a szlovák nemzetet emancipálni, a már kialakult nemzetekkel egyenrangúsítani. Ennek köszönhetően a 19. század negyvenes éveiben a szlovák nemzetiségi terület kijelölésének szándéka szorosan összefonódott a szlovák nemzeti identitás politikai programjával és a szlovák nemzeti önállóság eszményével. 1848–1861: Jutalom vagy büntetés A „nemzeti terület” elhatárolásának, kijelölésének keresésében a 19. században mindvégig megmaradt a történeti és természeti jogon alapuló érvelés kettőssége, de az érvelés etnikai alapozása már az 1848–49. évi átrendezési tervekben egyértelműen túlsúlyba jutott. Ludovít Štúr, a szlovák irodalmi nyelv megalkotója, hat évvel az 1848. évi forradalmi események előtt még szintén a nagymorva (9–10. századi) és a középkori észak-magyarországi szállásterületekkel azonosította Szlovákiát. Az 1849-ben készült szlovák beadványok nagyszabású projektuma azonban már az etnikai valóságból indult ki, amikor Magyarország újraszervezéséről beszélnek. Vagy pusztán felosztásáról vagy föderalizálásáról. (Pl. Palacky nagyszabású javaslata.) A korabeli szlovák beadványok közül az 1849. március 19-i uralkodóhoz intézett petíció „a hárommilliós szlovák nemzet” nevében külön nemzeti terület kijelölését, a Monarchia többi nemzeteivel való egyenjogúsítást, önálló tartományi kormányt és közigazgatást, szlovák hivatali nyelvet követelt s mindezt nem a magyar


királyságon belül, hanem közvetlenül a bécsi kormánynak alárendelten. A Magyarországtól való különválás ezt követően egészen 1918-ig nem szerepelt a szlovák politikai programban. Az 1848–1849. évi magyar forradalom leverését követően a nem magyar nemzeti-politikai mozgalmak a nemzetiségi régiók államjogi különállásának elismerésében bizakodtak. A magyar vármegyerendszer felszámolása és a kerületi beosztás 1849 után azonban a nemzeti kívánságoknak csak csekély részben felelt meg, 1860-ban egyébként is visszaállt a magyarországi vármegyerendszer, a területi nemzeti szervezkedés törekvése rövid epizóddá zsugorodott. A nemzetiségek politikai vezetőit ez a helyzet a Magyarországon belüli autonómia igényének deklarálására sarkalta. Az 1861. június 6–7-én lezajlott turócszentmártoni ülésen elfogadott szlovák Memorandum a történeti Magyarországon belüli nemzeti emancipáció programját jelentette. A Memorandum történeti érvekkel, a szlovák nemzet autochton fejlődésének bizonygatásával, a történeti Magyarország szláv (nagymorva) előzményeivel, az állam konföderatív nemzetiségi szerkezetéből adódó sorsközösség felemlítésével alapozta meg a szlovák nemzeti individualitás elismertetésének kívánalmát. Ez az argumentáció nyilvánvalóan a különálló szlovák tartomány történeti–közjogi előzménytelenségét próbálta semlegesíteni, egyszersmind a nemzeti egyenjogúság történeti példázatainak felvillantásával „a történelem nélküli nemzet” tételének megalapozatlanságát is igyekezett bizonyítani. A Memorandum újdonsága, a „felső magyarországi szláv kerület” kijelölése, vagyis a szlovák nemzet térbeli kiterjedésének meghatározása, a nemzet „területi dimenziójának” tudatosítása, a nemzeti identitás kiterjesztése az egész kompakt szlovák településterületre: „Mivel minden, ami az anyagi világban létezik, csak bizonyos térben létezik, ez oknál fogva szükséges, hogy nemzetünk individualitása azon területen, melyet az mint szakadatlan tömeg valósággal elfoglal, egy, a vármegyék határainak nemzetiség szerinti kikerekítésével alakítandó felső-magyarországi szlovák kerületben elösmerve s személyesítve legyen.” Ez a program a 19. század második felében az önszerveződés szakaszába jutó szlovák nemzeti mozgalom magna chartája lett. Már a Memorandum-tanácskozás résztvevőinek egy része is tisztában volt azzal, hogy az ekképpen manifesztált szlovák nemzeti kerület nem valósulhat meg pusztán bejelentés útján, s hogy a nyelvhatárok közt konkretizált és megjelenített nemzeti terület önállósulása egy politikai játszma kimenetelétől függ. A játszma tétje a Duna menti kis nemzetek egyenjogúsítása, szabad fejlődése volt. A szlovák nemzeti terület Mit jelentett a szlovák nemzeti individualitás területi megszemélyesítése a történeti magyar állam térképén? Az úgynevezett tiszta szlovák vármegyék: Trencsén, Árva, Túróc, Liptó, Zólyom, Szepes és Sáros mellett a magyar–szlovák nyelvhatár által metszett Pozsony, Nyitra, Bars, Hont, Nógrád, Gömör, Torna, Abaúj és Zemplén megyék szlovák részei a történeti magyar állam északnyugati és északi határai által közrefogott, kelet– nyugati irányban hosszan elnyúló sávot alkottak. A szlovák nemzeti terület térképre vetítése az etnikai értelmű „Slovensko” tárgyiasulását jelentette. Ezt a Slovensko képet a dualista Ausztria–Magyarország fennállásának félévszázada alatt főként az ellenzéki szlovák sajtó tudatosította a korábban egymástól meglehetősen elszigetelt, különböző nyelvjárásokat beszélő szlovákokban. Az etnikai–nyelvi alapozású területkijelölés, kivált a magyar–szlovák nyelvhatár meghatározása kezdettől fogva számos nehézségbe ütközött. Különösen sok problémát okozott a régió két „nagyvárosának”, Pozsonynak és Kassának a hovatartozása, valamint a Hont, Nógrád, Borsod, Abaúj és Zemplén megyei, nyelvhatár alatti szlovák nyelvszigetek „exterritoriális” helyzete. De az is fejtörést okozott a szlovák régió kijelölőinek, hogy a történeti és a geográfiai „Szlovákia” vágyképei sem tűntek el nyomtalanul. A geográfiai Szlovákia határát a Duna–Mátra déli határában jelölték ki, amit a korabeli magyar statisztika által használt geográfiai felosztással is igyekeztek indokoltként feltüntetni. A kor, az 1867. évi kiegyezésig tartó birodalmi centralizmus kora, nem kedvezett a nemzeti–regionális, illetve föderalista erők kibontakozásának. S bár ma úgy látjuk, hogy alighanem a magyarországi nemzetiségi régiók autonómiájának megvalósítása jelenthette volna a történeti magyar állam megújulásának legbiztosabb garanciáját, a kérdés a korabeli magyar kormányzati nemzetiségpolitikában egészen másként, az ország feletti kizárólagos hatalom megszerzésének kérdéseként vetődött fel. Nem különválás Pedig az 1861. évi szlovák Memorandum szerzői nem a különválás jegyében fogalmazták meg a szlovák kerület programját: „…igen jól érezzük és tudjuk azt, hogy az általunk lakott Felső-Magyarország fekvése s anyagi és szellemi érdekeink s szükségeink, továbbá a mindennapi viszonyos magyar érintkezés, sőt még vérségi kötelékek által is testvéreinkkel, a magyarokkal egy természetes és erős kötelékké köttettünk össze: mi nem


lehetünk ellenei szeretett hazánk egységének és integritásának, senki se keresse tehát az általunk elérni kívánt felső-magyarországi szlovák kerületben azt, mi ott fel nem lelhető, de mindenki lássa benne azt, ami ott valóban létezik, tudni illik okvetlen feltételét a nemzeti jogegyenlőségnek, mely ismét legbiztosabb alapja hazánk egységének és integritásának” Ez az okfejtés is utal arra, hogy a történeti magyar állam keretei közt az évszázadok folyamán kialakult egy „nemzetközi” gazdasági szerkezet, interetnikus munkapiac, kereskedelmi– közlekedési kapcsolat rendszer, tehát egy etnoszociális struktúra, és ennek követelményeit a nemzeti régiók kijelölésénél sem lehetett teljesen figyelmen kívül hagyni. Más kérdés, hogy a gazdasági fejlettségben mutatkozó súlyos regionális aránytalanságokat – amelyek az északkeleti rutén régió kivételével nem estek egybe a nemzetiségi régiók egész területével – a kapitalista átalakulás idején is csak egy átfogó interregionális gazdasági program keretei közt, összállami gazdasági eszközökkel lehetett volna leküzdeni. Enélkül a szlovák régió iparilag alulfejlett északnyugati és északkeleti részei számára önmagában a nemzeti autonómia sem jelenthetett volna megoldást, lévén hogy ipartelepítés híján a megélhetést az esetben is a szlovák régió határain túl, az ország más részein vagy a tengeren túl, Amerikában kellett volna megtalálniuk. „Mint etnikai egység” Megfelelő iskolai és intézményi háttér hiányában is a korabeli szlovák tudományosság szintén igen nehéz körülmények közt működött: mégis komoly történeti, irodalomtörténeti, statisztikai és művelődésszociológiai munkák jelentek meg Szlovákia művelődési, nemzeti, néprajzi viszonyairól. Emil Stodola az 1900. évi népszámlálás alapján Szlovákia statisztikája című munkájában a 11 szlovák többségű vármegye területét nevezte Slovenskonak, és azt bizonygatta, hogy az európai kis államok közül jó néhánnyal minden túlzás nélkül összehasonlítható. A szlovák régió és a szlovák nemzeti terület dualizmuskori bonyolult fejlődését jól érzékelteti J. Lajciak művelődésszociológiai munkájának megállapítása: „Szlovákia mint etnikai egység készen van. A föld felszínéről eltörölni többé nem lehet, mint ahogy asszimilálni sem...” Az etnikailag szlovák terület mint nemzeti régió a kiegyezés évtizedeiben ily módon széles körökben tudatosult ugyan, de a meglehetősen erőtlen szlovák nemzeti mozgalomnak nem sikerült e terület számára semmilyen külön státuszt sem biztosítani. A szlovák többségű vármegyéket nem kerekítették ki etnikai alapon, amint azt például az 1895. évi budapesti nemzetiségi kongresszus programja is követelte, de az 1868. évi nemzetiségi törvény nemzetiségi kulturális jogait, intézményeit nem sikerült megvédeni az „úrlovas” magyar nemzetiségi politika magyarosító lendületével szemben. A Grünwald Béla által meghirdetett magyar Felvidék megvalósulását azonban sikerült megakadályozni.

2. Képek





1. Felsõ-Magyarország, Csehszlovákia, Szlovákia. A szlovák autonómia gondolata II. rész: 19181992 SZARKA László Felső-magyarország, Csehszlovákia, Szlovákia – II. 1918–1992 A cseh és szlovák nemzetet egy államban egyesíteni – a közfelfogás szerint T. Masaryk programja volt a 20. században. A történettudomány azonban joggal emlékezhet arra, hogy a történeti Magyarország szlovák régiójának csatlakozása Csehországhoz, különböző szinteken, már korábban is élt a politikai gondolkodásban. Palacky a kiemelkedő cseh történész és államférfi 1848–49-ben például már a cseh tartományok és „Slovensko” összekapcsolásában látta megoldhatónak a Monarchia északi szláv területeinek föderalizálását. A politikai gondolkodásban van nyoma az „összekapcsolásnak”; a politikai realitásban azonban csak legfeljebb mint nagyon esetleges és nagyon valószínűtlen alternatíva merült fel. Így volt ez a térség kis népeinek államjogi helyzetét meghatározó 1867. évi osztrák–magyar kiegyezés idején is. A két nemzet közt a szlovák irodalmi nyelv elkülönülése (1842) után felmerült cseh és szlovák ellentétek leszerelése és a kulturális kölcsönösség erősítése érdekében létrehozott csehszlovák egységmozgalom a századforduló éveiben nem nőtt túl a politikai demonstráció igényével fellépő társadalmi mozgalom keretein. Egyenlőtlen felek A csehszlovák államalapítás két alapvetően egyenlőtlen fél társulásának erőviszonyait tükrözte. A szlovák történetírás is kiemeli az 1918. október 30-i szlovák csatlakozást kinyilvánító turócszentmártoni deklaráció belső ellentmondásait: a szlovák részről mindig ellenzett „egységes csehszlovák nemzet” fogalmának alkalmazása, a békekonferencián való önálló szlovák részvételi igény utólagos kihagyása stb. A deklaráció „csehszlovák szellemű” kitételeinek magyarázatául mindmáig azt a történetileg nehezen elfogadható érvet hozza fel, hogy a deklaráció elfogadói semmit sem tudtak Csehszlovákia két nappal korábbi (!) prágai kikiáltásáról. Szlovákia Csehszlovákiába való betagolódásának ellentmondásaival a szlovák politikusoknak rövid időn belül szembesülniük kellett. Nem véletlen tehát, hogy az autonomista túlsúlyú szlovák politikai táborban a Hlinka-féle néppárti radikalizmus hamarosan élesebb hangot ütött meg. Hlinka szerint a masaryki Csehszlovákia a szlovák nemzet élve eltemetését jelentette, és ez az érzés a mai szlovák önállósági törekvések mögött is fellelhető. A csehszlovák egységet támogató Vavro Šrobárnak, a prágai kormány teljhatalmú szlovákiai miniszterének irányításával Szlovákia és Kárpátalja maradéktalan katonai megszállását, közigazgatási beolvasztását és a szlovák különigények kiiktatását tekintették céljuknak, az autonomista szlovák politikusok, Andrej Hlinka vezetésével, mindent megpróbáltak megtenni annak érdekében, hogy Szlovákia az 1918-ban cseh részről is hangoztatott nagyfokú államjogi önállóságának ígérvényeit valóra váltsa. (Megkísérelték a párizsi békekonferenciát befolyásolni, a prágai parlamentben egymás után nyújtották be a szlovák autonómiára vonatkozó törvénytervezeteket, mi több, komolyan mérlegelték a magyar kormánnyal való együttműködést.) A csehszlovák nemzetegység A csehszlovák állam belső egyensúlyviszonyának mindenkori kiindulópontját az 1918. május 30-án Masaryk által is aláírt pittsburghi memorandum jelentette. A memorandumban az amerikai cseh és szlovák szervezetek – ugyanígy a közös csehszlovák kormány előzményeként elismert, Masaryk-vezette Csehszlovák Nemzeti Tanács képviselői – rögzítették, hogy a jövendő csehszlovák államon belül „Szlovákiának saját kormánya, parlamentje és igazságszolgáltatása lesz”. Ettől a megállapodástól Masarykék Csehszlovákia létrejötte után részben eltekintettek. Az okok: külpolitikaiak és ideológiai természetűek. A csehszlovák nemzetegység fikciójából hovatovább államvallássá vált egységes állameszme kísértése következtében elálltak az eredeti állásponttól. Először önállóan A két világháború számtalan kísérlete a cseh–szlovák államjogi viszony rendezésére kivétel nélkül mind eredménytelen maradt. Így az első csehszlovák köztársaság 1938. őszi válsága idején a szlovák autonómia kikényszerítése gyakorlatilag már az állam széthullásának keretei közt valósult meg. A prágai központi kormánytól meglehetősen függetlenül működő autonóm szlovák kormány tagjai között – Csehszlovákia belső elerőtlenedése halaszthatatlanná tette a teljes szlovák különválást, azaz az önálló Szlovák 9 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Köztársaság kikiáltását. Nem hagyhatóak számításon kívül a Szlovákiát eltűnéssel fenyegető hitleri tervek sem. Tisóék mozgástere a térség többi államához képest is igen csekély volt. A szlovák állam fennállásának nem egészen hat (1939–44) esztendeje a kétségtelen gazdasági, művelődéspolitikai részsikerek ellenére a szlovák önállóság gondolatának történeti zsákutcáját, mi több, politikai kompromittálódását jelentette. A kassai kormányprogram ígérete 1945 után mind a szlovák ellenállás, mind pedig a Beneš-féle londoni csehszlovák kormány és a Gottwaldvezette moszkvai csehszlovák kommunista csoport az 1938 előtti Csehszlovákia felújításában látták az újrakezdés reális programját. Beneš kivételével – aki 1943. decemberi moszkvai tárgyalásain még a németek oldalán harcoló szlovákok kollektív megbüntetésének lehetőségét is felvetette – jószerivel minden számottevő politikai erő elismerte Szlovákia Csehszlovákián belüli nagyobb önállóságának szükségességét. Ezt hangsúlyozta a magyarok számára szomorúan ismert 1945. áprilisi kassai csehszlovák kormányprogram vonatkozó része is: „Elismerve, hogy saját szlovák földjükön a szlovákok legyenek az urak, éppen úgy, mint ahogy saját cseh hazájukban a csehek, továbbá elismerve, hogy a köztársaságot mint két egyenjogú nemzet, a csehek és a szlovákok közös államát újítjuk fel, a kormány ezt az elismerést fontos állampolitikai döntésekkel kívánja kifejezni.” A kormányprogramnak ez az ígérete azonban csak részben és rövid ideig valósult meg. A kommunista hatalomátvétellel összefüggő belpolitikai fejlemények miatt az úgynevezett prágai egyezmények korlátozták a szlovák kormányzati és törvényhozó szervek hatáskörét. Majd a kommunista hatalomátvétel (1949) után röviddel koncepciós perekbe torkolló kampány indult a „burzsoá szlovák nacionalizmus” képviselői, Husák, Okáli, Clementis ellen. A hatalmi, ideológiai centralizáció áldozatául esett részleges szlovák önállóság eszménye a hosszúra nyúlt csehszlovákiai ötvenes évek végén, Husákék polgári jogi és az 1962. évi részleges politikai rehabilitációját követően kezdett ismét felerősödni. A területi szervezetként fennmaradt Szlovák Kommunista Párt 1965-ben megválasztott főtitkára, Alexander Dubcek a Novotny-féle centralizmus ellen támadást indítva éppen a szlovák emancipáció jegyében tudott legtöbb hívet maga mögé állítani: azt mondhatjuk tehát, hogy Dubcek 1968. januári prágai politikai győzelme éppen a szlovák államjogi egyenlőségeszmény újraéledése volt, mint ahogy Husák politikai életbe való visszakerülése is közvetlenül ezzel a ténnyel függött össze. Demokrácia vagy föderáció A Csehszlovákia létrejötte óta megoldatlanul maradt cseh–szlovák államjogi viszony az ország minden válsághelyzetében központi problémává vált. Nem volt ez másképp 1968-ban sem, amikor szlovák követelések hatására Husák vezetésével májustól októberig kidolgozták a csehszlovák föderáció kialakításáról szóló 1968/143. számú alkotmánytörvényt. Csehszlovákia augusztus 21-i katonai megszállása előtt és után sokan és sokszor vetették fel a kérdést: mi a fontosabb, a demokrácia vagy a föderáció. A legkiegyensúlyozottabb válaszok a kettős cél szoros egybekapcsolásának fontosságát hangoztatták, de a prágai őszben erre már meglehetősen kicsi esély mutatkozott. A csehszlovák föderáció – kivált az 1969. évi korrekciós törvények ismétlődő centralizációjának hatására – végső soron a Husák-féle normalizációs és konszolidációs program eszközévé, újabb cseh–szlovák ellentmondások, ellentétek forrásává vált, amelyet a jelek szerint alighanem egyedül a két tagköztársaság teljes különválásával és a köztük kötendő államszerződéssel lehet csak végérvényesen megoldani.

2. Képek



1. Felsõ-Magyarországtól Szlovákiáig. Kronológia, 19181990 SZARKA László – G. KOVÁCS László Felső-Magyarországtól Szlovákiáig Kronológia, 1918–1990 1918. október 28. Prágában kikiáltják a Csehszlovák Köztársaságot. október 30. Szlovák önállóság. Túrócszentmártonban megalakul a Szlovák Nemzeti Tanács, és elfogadják a deklarációt, amely a Csehszlovák Köztársasághoz való csatlakozás mellett foglal állást, feltételezve, hogy Szlovákia államjogi helyzetét sikerül a csehekkel rövid időn belül tisztázni. november 11. – december 6. A Vágvölgyében több helyen is áldozatokat követelő katonai összeütközések történnek a magyarországi Felvidékre, most már a szlovák területre érkező cseh és magyar alakulatok között. A Vág-völgyi összetűzések a Heltay-vezette tengerészkülönítmények nagyszombati bevonulásával kezdődnek, és Zsolna csehszlovák katonai visszafoglalásával gyakorlatilag véget is érnek. november 29. – december 6. Budapesten Jászi Oszkár és Milan Hodţa, a prágai csehszlovák kormány képviselője Bartha Albert magyar hadügyminiszterrel megállapodást ír alá az ideiglenes magyar–csehszlovák demarkációs vonalról, amely nagyjából az etnikai határvonalat követi. (Dévény–Bazin–Szered–Érsekújvár– Verebély–Garamkovácsi–Losonc–Szomolnok–Tőketerebes–Homonna és Laborc vonalán észak felé a lengyel határig). december 21. Masaryk megérkezik Prágába, ahol a nemzetgyűlésben leteszi a köztársasági elnöki esküt. 1919. január 1. A csehszlovák alakulatok harc nélkül bevonulnak Pozsonyba. A háborúban győztes antant állásponját rögzítő Vyx-jegyzékben (december 23.) meghatározott demarkációs vonalon belüli területet – amely jórészt azonos a trianoni határokkal – a csehszlovák hadsereg január 20-ig ellenőrzése alá vonja. Jelentősebb magyar ellenállásban sehol sem ütköznek. január 8. A prágai csehszlovák kormány Szlovákia irányításával megbízott teljhatalmú minisztere, Vavro Šrobár feloszlatja az 1918. október 30. után létrejött szlovák nemzeti tanácsokat. A központi, az 1918. október 30-án megalakult Szlovák Nemzeti Tanács január 23-án szűnik meg. február 12. Pozsonyban a szociáldemokrata párt sztrájkot hirdet a Šrobár-féle kormány ellen. A város német és magyar polgársága által támogatott megmozdulás 8 halottat követelő katonai beavatkozással ér véget. március 25. V. Šrobár miniszter a magyar tanácsköztársaság kikiáltása miatt Szlovákia területén rendkívüli állapotot hirdet ki. május 5. Máig is tisztázatlan körülmények között repülőgép áldozata lesz M. R. Štefánik, a külföldi csehszlovák ellenállás vezérkarának szlovák tagja, a csehszlovák kormány hadügyminisztere. június 5. A magyar vörös hadsereg ellentámadása miatt – a magyarok szerint – a Felvidéken, – a szlovákok szerint – Szlovákiában katonai diktatúrát vezetnek be: a csehszlovák hadsereg francia és olasz tisztjei ellenőrzik a polgári közigazgatást. június 16. Sároseperjesen kikiáltják a szlovák tanácsköztársaságot, amelynek elnöke a cseh Antonín Janoušek lesz. A magyar vörös hadsereg visszavonulása után, július 7-én a szlovák szovjet hatalom megszűnt. június 27. Elfogadják a pozsonyi állami egyetem létrehozásáról szóló törvényt. Az 1914-ben alapított magyar Erzsébet Egyetem január óta nem működik, és októberben teljesen felszámolják. augusztus 27. Andrej Hlinka és František Jehlicka, néppárti szlovák politikusok titokban a párizsi békekonferenciára utaznak, hogy ott a tervezett autonóm Szlovákia számára nemzetközi garanciákat szerezzenek.


1920. február 29. A csehszlovák nemzetgyűlés elfogadja az ország alkotmányát. E szerint Csehszlovákia „demokratikus köztársaság, amelynek élén a választott köztársasági elnök áll”. A nemzetgyűlés elfogadja a nyelvtörvényt, amely a fiktív „csehszlovák nyelvet” államnyelvvé nyilvánítja, és 20 százalékhoz köti a kisebbségek nyelvi jogainak érvényesítését a községekben. március 1. Pozsonyban, az egykori Városi Színház épületében elkezdi működését a Szlovák Nemzeti Színház. március 23. Pozsonyban megalakul a Magyar–Német Keresztényszocialista Párt. június 2. A prágai parlamentben az első kisebbségi magyar felszólalásban Körmendy-Ékes Lajos kijelenti, hogy a magyarok akaratukon kívül kerültek a csehszlovák államhoz. június 6. Az e napon aláírt trianoni békeszerződés értelmében Magyarország elismerte Csehszlovákia függetlenségét és Szlovákia, illetve Kárpátalja Csehszlovákiához tartozását. (A békeszerződés és az azt követő határkijelölések nyomán a két világháború közti Csehszlovákia területe 140 394 km2, ebből Csehország 52 064 km2, Morvaország 22 315 km2, Szilézia 4423 km2, Szlovákia 48 936 km2 és Kárpátalja 12 656 km2. Az 1921. évi első hivatalos népszámlálás szerint Csehszlovákiában 13,6 millió lakos él. A csehek aránya 50,2%, a szlovákoké 15,3%, a németeké 23,4% a 761 823 magyar arányszáma 5,6%, a ruténoké 3,5%, a külön nemzetiségként elismert 190 856 zsidó lakos arányszáma 1,2%, a lengyeleké pedig 0,6%. december 10–15. A Baloldali Szociáldemokraták általános sztrájkfelhívása nyomán kiterjedt sztrájkmozgalom bontakozik ki, s nyomában súlyos összeütközések történnek Prágában, az észak-csehországi Most városában, a szlovákiai Verebélyben; összesen 14 halálos áldozat. 1921. november 26. A Hlinka-féle Szlovák Néppárt kilép a cseh néppártiakkal közös parlamenti klubból, és ellenzékbe vonul. 1922. január 25. A Szlovák Néppárt a nemzetgyűlésben beterjeszti első hivatalos tervezetét Szlovákia autonómiájának törvénybe iktatására. július 31. Befejezi működését az utolsó magyar főiskola, a kassai jogakadémia. 1922 folyamán Megjelenik a csehszlovákiai magyar ellenzéki pártok Magyarországról is támogatott központi napilapja, a Prágai Magyar Hírlap. 1923. január 1. A köztársaság közigazgatásának egységesítése érdekében bevezetik az ún. nagymegyék rendszerét, amely Szlovákiában a korábbi magyarországi megyerendszer 16 megyéje helyett 6 „zupát” eredményez. A megyerendszer a cseh országrészekben történetileg teljesen előzménytelen, ennek megfelelően ott a közigazgatási reform sikertelennek bizonyul. április Az ellenzéki magyar kisebbségi pártok (Országos Keresztényszocialista Párt és Magyar Nemzeti Párt) közös beadványt juttatnak el a Népszövetséghez a csehszlovákiai magyarság politikai, kulturális és gazdasági sérelmeiről. október 16. Helyhatósági választásokon a legtöbb szavazatot az agrárpárt, a kommunisták és a néppárt szerzi meg. Szlovákiában 16,6%-os eredménnyel a néppárt a legerősebb párt. november 15. A parlamenti választásokon az agrárpárt szerzi a legtöbb szavazatot (13,7%), a második helyen a kommunisták (13,2%), a harmadikon a cseh néppárt (9,7%) végez. A Magyar Keresztényszocialista Párt négy mandátumot szerez. 1924. február 16. A Népszövetség 1923. április 23-i döntése értelmében a Nógrád megyei Somoskő és Somoskőújfalu Csehszlovákiától visszakerül Magyarországhoz. április A magyar ellenzéki pártok újabb memorandumot juttatnak el a Népszövetséghez a csehszlovák állampolgárság jogtalan megtagadása tárgyában. 1926. február 3. A csehszlovák kormány 17/1926-os számú rendeletével konkretizálja, illetve módosítja az 1920. évi 122. számú nyelvtörvényt. (Lásd 1920. február 29.) április 20. A 1926 év 55 számú kormányrendelet módosítja a szlovákiai bírósági járások határait, jórészt azzal a céllal, hogy a 20%-os nemzetiségi minimum alá szorítson magyarlakta területeket.


július 1. Az 1926. év 152. számú törvény részben rendezi a magyar nemzetiségű állampolgárság nélküliek honosításának kérdését, amely közel 40 ezer embert érintett. 1926 folyamán 5537 csehországi és 6230 szlovákiai lakos vándorol ki az Amerikai Egyesült Államokba. 1927. január 15. A Hlinka-féle Szlovák Néppárt is belép a kormányba. Egyik feltételük, az 1918 novemberében a prágai kormány keretei közt létrehozott teljhatalmú szlovák miniszteri tárca megszüntetése. 1928. január 1. A „Jubileumi év” időzített politikai bomba robbantásával kezdődik: a Szlovák Néppárt egyik vezetője, Vojtech Tuka a párt napilapjában cikket közöl arról, hogy a turócszentmártoni szlovák deklaráció (1918. október 30.) titkos záradéka szerint 1928. október 28-án Szlovákiában vacuum iuris áll be, minthogy 10 év elteltével a szlovákoknak joguk van országuk sorsáról újra dönteniük. A cikkből per lesz, melynek során bebizonyosodik, hogy Tuka ügynökként a magyar kormány részére is dolgozott. augusztus 3–13. A prágai magyar egyetemisták Szent György-körének gombaszögi táborozásán megalakul a csehszlovákiai magyar fiatal baloldali értelmiség Sarló mozgalma. december 2. A helyhatósági választásokon a kormánypártok nem szerzik meg az abszolút többséget, de sikerül elérniük, hogy nem kell új kormány alakítani. Szlovákiában a választások egyszersmind az új közigazgatási beosztásnak megfelelően az első szlovákiai tartománygyűlési választást is jelentik. 1928 folyamán Szlovákiában és Kárpátalján 2830 szlovák, 115 rutén, 103 német, 703 magyar, 56 vegyes tannyelvű népiskola működik. Az 1918 előtti magyarosító iskolapolitika ellenhatásaként a háború előtti 344 szlovák, 22 német, 10 rutén és 3242 népiskola helyén Szlovákiában már 1921-ig 2372 szlovák, 98 német és 48 rutén iskolát nyitnak meg, és 2553 magyar tannyelvű iskolát zárnak be. Csehországban a német tannyelvű iskolák csökkenése jóval kisebb arányú, mert ott már 1918 előtt különválasztva működik a cseh és a német iskolaügy. 1929. október 5. Vojtech Tukát Magyarország javára folytatott államellenes tevékenység vádjával 15 évi szabadságvesztésre ítélik. Az ítélet elleni tiltakozás jeléül a Szlovák Néppárt kiválik a kormánykoalícióból. 1930. május 8. A Hlinka-vezette Szlovák Néppárt a prágai parlamentben másodszor nyújtja be a szlovák autonómia tervezetét. május 19–21. Szent-Iványi József családi birtokán megalakul a csehszlovákiai magyar írók politikamentes közös szervezete, a Szentiváni Kúria. 1930 folyamán Népszámlálást tartanak. Az ország lakosainak száma: 14 729 536 fő. Ebből „csehszlovák” 9 688 770 (66,9%), német 3 231 688 (22,3%), magyar 691 923 (4,8%), rutén 549 169 (3,8%), zsidó 186 642 (1,3%), lengyel 81 737 (0,57%). 1931. március 15. A Sarló képviselői Táncsics Mihály szobránál a dunai népek nemzeti színeivel és vörös szalaggal díszített koszorút helyeznek el, ami élénk politikai és publicisztikai vitákat vált ki Csehszlovákiában és Magyarországon. november 8. Masaryk elnöknek 1 millió koronás ajándékából megalakul a Csehszlovákiai Magyar Tudományos, Irodalmi és Művészeti Társaság, közismert nevén a Masaryk Akadémia. 1932. október 23. Karel Capek, cseh író a brünni Lidové noviny hasábjain ismételten helyteleníti azt a gyakorlatot, hogy Szlovákiába 1919 óta tilos a magyarországi könyvek bevitele. december 14. Szüllő Géza lemondása Keresztényszocialista Párt elnökévé.

után

Esterházy

Jánost

választják

az

Országos

Magyar

1933. augusztus 12–15. Nyitrán a nagymorva fejedelemre, Pribinára emlékező „milleneumi” ünnepségeket Hlinka és pártja a szlovák autonómia programjának népszerűsítésére használja fel. szeptember 16. Három hónapra betiltják a magyar ellenzéki pártok központi napilapját, a Prágai Magyar Hírlapot.


1935. május 19. A parlamenti választásokon országos méretekben a legtöbb szavazatot a Szudétanémet Párt szerzi meg (15,2%), a cseh pártok közül az agrárpárt a szavazatok 14,3%-át, a szociáldemokraták 12,6%-ot, a kommunisták 10,3%-ot, szereznek. A magyar pártok kilenc mandátumhoz jutnak. december 14. T. G. Masaryk bejelenti lemondási szándékát, és saját utódaként E. Benešt jelöli meg. december 18. A nemzetgyűlésben 340 szavazattal Eduard Benešt választják köztársasági elnökké. A magyar képviselők egy kivétellel szintén rászavaznak. 1936. március 27. Hodţa miniszterelnök megbeszéléseket folytat a Hlinka-féle Szlovák Néppárt képviselőivel a párt kormányba lépéséről, de az önálló szlovák kormány követelése miatt a tárgyalások nem vezetnek eredményre. június 21. Az Országos Magyar Keresztényszocialista Párt és a Magyar Nemzeti Párt Egységes Magyar Párt néven egyesül. Az EMP elnöke Jaross Andor, ügyvezető elnöke Esterházy János. 1937. február 18. A csehszlovák kormány a kisebbségi kérdés átfogó rendezésének szándékát jelenti be egy nemzetiségi statutum keretei közt. 1938. január 1. A legnagyobb csehszlovák polgári párt, az agrárpárt elnöke R. Beran újévi cikkében a szudétanémet és a Hlinka-féle szlovák párt kormánybalépését és a Németországgal való megegyezést sürgeti. február 8. A szudétanémetek és a Szlovák Néppárt képviselői Rózsahegyen a közös fellépésről tárgyalnak. március 23–24. A polgári német pártok beolvadnak a Szudétanémet Pártba. A kormány két német minisztere benyújtja lemondását. Őket követi L. Czech, a német szociáldemokrata párti miniszter is. április 24. Henlein karlsbadi (Karlovy-Vary-i) beszédében bejelenti a Szudétanémet Párt autonomista-föderalista követeléseit. Egyúttal követeli a náci ideológia szabad terjesztését. május 22–június 12. Helyhatósági választásokon az ország kisebbségi vidékein a Szudétanémet Párt, illetve az Egyesült Magyar Párt, Szlovákiában pedig a Hlinka-féle Néppárt szerzi meg a szavazatok többségét. június 29. Hodţa miniszterelnök az Egyesült Magyar Párt vezetőivel tárgyal, akik az autonóm Szlovákián belüli magyar autonómia megvalósítását sürgetik. augusztus 3–szeptember 16. W. Runciman lord angol diplomata, a csehszlovákiai kisebbségi kérdés kivizsgálására küldött angol misszió vezetője megbeszéléseket folytat a csehszlovák kormány és az egyes kisebbségek képviselőivel. augusztus 21. Horthy németországi tárgyalásain megegyezik Hitlerrel a Csehszlovákia-ellenes fellépés összehangolásáról. Ezek szerint Magyarország a német fegyveres támadást követő harmadik héten lép akcióba. augusztus 24–25. Beneš fogadja a szudétanémetek képviselőit, és a német autonómiaprogramhoz közelálló tervezetet ajánl megegyezési alapul. A tervezet 4. végső variánsa szinte mindenben megfelel a szudétanémetek karlsbadi programjának, kivéve a náci ideológia szabad terjesztésének engedélyezését. szeptember 30–október 1. Csehszlovákia elfogadja a müncheni szerződést. A német hadsereg megkezdi az 5 zónára osztott szudétanémet terület megszállását. A lengyel kormány szeptember 30-i éjféli ultimátuma nyomán a csehszlovák kormány hozzájárul Teschen vidékének Lengyelországhoz csatolásához. október 5. Beneš köztársasági elnök lemond. Október 22-én Angliába távozik. október 6. Zsolnán (Zilina) a Hlinka Szlovák Néppártja (HSL’S) által irányított tanácskozáson a HSL’S és a főbb szlovákiai politikai pártok képviselői megállapodnak az autonóm szlovák kormány létrehozásában. Az e napon létrejött autonóm Szlovákiában a HSL’S a hatalom tényleges birtokosa; a párt politikáját kezdettől fogva a radikális szeparatizmus és a totalitarianizmus jellemzi. Az október 7-én megalakított szlovák kormány élére dr. Jozef Tiso kerül. október 9–13. Magyar–csehszlovák tárgyalások Komáromban a szlovákiai magyarlakta területek sorsáról. A magyarok a szóban forgó terület egészének a visszacsatolását, követelik, amit a részleges engedményekre hajlandó csehszlovák fél visszautasít.


október 10. Megalakul a Franz Karmasin által vezetett Deutsche Partei, amely egyesíteni kívánja a szlovákiai németeket. A párt a későbbi szlovák államban kivételezett helyzetbe kerül, s számottevő befolyásra tesz szert az ország politikai életében. november 2. A bécsi döntés értelmében Szlovákia déli, magyarlakta területeinek jelentős része visszakerül Magyarországhoz. A Magyarországhoz csatolt 12 400 km2 területen 1 100 000, túlnyomó többségben magyar lakos élt. A döntésre Szlovákiában kezdettől fogva éles magyarellenes propagandával válaszolnak, amely a következő években is a hivatalos ideológia alapeleme marad. november 19. A prágai Nemzetgyűlés jóváhagyja a Szlovákia és Kárpátalja autonómiájáról szóló törvényt. Az ország hivatalos elnevezése Cseh–Szlovákiára (Cesko–Slovensko) változik. december 18. Parlamenti választások Szlovákiában. A kiírás gyakorlatilag csak a HSL’S egységes jelölőlistáján való indulást teszi lehetővé. A 63 fős parlamentben a HSL’S képviselőin kívül csak a Deutsche Partei és az Esterházy János vezette Egyesült Magyar Párt képviselői foglalnak helyet. 1939. február 12. Vojtech Tuka, a HSL’S radikális, nácibarát szárnyának vezéralakja Hitlerrel tárgyal, és segítséget kér az önálló szlovák állam megteremtéséhez. Ugyanezen célból vezető ludák politikusok (Hlinka pártjának hívei) február 28-án Göringgel folytatnak tárgyalásokat. március 10. A prágrai kormány bevezeti Szlovákiában a katonai diktatúrát, amelytől az egyre radikálisabb szeparatista törekvések megbénítását várja. A központi kormány látszólagos és pillanatnyi sikere mozgósítja a Németország által immár nyíltan támogatott szeparatista erőket. március 13. Jozef Tiso, a 10-én lemondatott kormányelnök német meghívásra Berlinbe utazik, ahol Hitlerrel és Ribbentroppal tárgyal, akik értésére adják, hogy amennyiben Szlovákia nem nyilvánítja ki függetlenségét, sorsára hagyják az országot – kiszolgáltatják Magyarországnak és Lengyelországnak. március 14. Tiso tájékoztatja a parlamentet a Berlinben folytatott tárgyalásokról. A parlament megszavazza az önálló szlovák állam létrehozását. március 15. A függetlenségét az előző napon kinyilvánító Kárpátaljára bevonulnak a magyar hadsereg egységei. március 23. A szlovák–német „védelmi szerződés” kötelező érvénnyel meghatározza a szlovák állam mindenkori külpolitikáját, melynek egyértelműen a német hatalmi törekvéseket kell szolgálnia. A szerződés Szlovákia kül- és katonapolitikai alárendeltségét rögzíti. Ugyanezen a napon megállapodás születik a gazdasági és a pénzügyi „együttműködésről” is. április 18. Törvényt hoznak a „zsidó” fogalmának meghatározásáról; a törvény a későbbi zsidóüldözések nyitánya. július 21. A parlament elfogadja a szlovák állam alkotmányát, amely mindenekelőtt az olasz fasizmus példája nyomán született. Az ország hivatalos elnevezése ettől kezdve Szlovák Köztársaság (Slovenská republika). Az alkotmány a korabeli korporatív rendszerek szellemiségét tükrözi. augusztus 28. A szlovák kormány mozgósítást rendel el Lengyelország ellen. A szlovák állam szeptember 5-én lép hadba. október 26. Jozef Tisot a Szlovák Köztársaság elnökévé választják. Az egykori plébános a „Führerprinzip” szlovákiai megvalósítójaként lép fel. 1940. április 15. Törvényt hoznak a zsidó tulajdon „árjásításáról”; kezdetét veszi az ún. arizálás (arizácia), melynek célja a szlovákiai zsidóság gazdasági tönkretétele. július 28–29. A német és a szlovák legfelsőbb vezetők salzburgi tárgyalásain Hitler a szlovák nemzeti szocialisták – a HSL’S legradikálisabb elemei – hatalmi pozícióját lényegesen megerősítő döntést kényszerít a mérsékeltebb Tiso-csoportra. A nácizmus szlovákiai exponensei a legfontosabb tárcák birtokába jutnak; a kormány élére a szélsőséges Vojtech Tuka kerül. 1941. január 21. Vojtech Tuka miniszterelnök meghirdeti a szlovák nemzeti szocializmus 14 pontból álló programját, amely lényegében a nácizmus társadalmi-politikai gyakorlatának mechanikus átvételét követeli.


június 23. Szlovákia csatlakozik a Szovjetunió elleni hadjárathoz. Rövidesen 50 000 főből álló hadsereg érkezik a frontra, bevetése azonban nem jár sikerrel, s inkább a ludák hatalom pozícióját gyengíti. szeptember 9. Kiadják a zsidóellenes intézkedéseket összefoglaló törvényt, az ún. Zsidó Kódexet. A nürnbergi faji törvények mintájára megalkotott, 270 paragrafust tartalmazó Zsidó Kódex barbár rendeletei teljessé teszi a zsidók jogfosztását. december 12. A szlovák kormány hadat üzen Nagy-Britanniának és az Egyesült Államoknak. 1942. március 25. Megkezdődik a szlovákiai zsidók deportálása a lengyelországi haláltáborokba. 1942. október 20-ig 58 000 zsidót deportáltak. május 15. A parlament utólagosan jóváhagyja a zsidók deportálását; az egyetlen ellenszavazatot a Magyar Párt képviselője, Esterházy János adja le. Több szlovák képviselő, tiltakozása jeléül, a szavazás idején elhagyja az üléstermet. augusztus 15. Tiso holicsi (Holíc) beszédében kinyilvánítja a szlovákok „jogát” arra, hogy megszabaduljanak a zsidóktól. 1943. március 8. A szlovák katolikus püspökök pásztorlevélben tiltakoznak a zsidók üldözése ellen. augusztus Megalakul az illegalitásban működő Szlovák Kommunista Párt ún. ötödik vezetősége, élén Gustáv Husákkal és Laco Novomeskyvel. Az ötödik vezetőség később fontos szerepet játszott a kommunista ellenállás és a szlovák nemzeti felkelés megszervezésében. december 12. Beneš Moszkvában a szovjetekkel csehszlovák–szovjet katonai és politikai együttműködési, barátsági és kölcsönös segítségnyújtási szerződést ír alá. december Az antifasiszta ellenállási mozgalom polgári és kommunista szárnyának képviselői megkötik az együttműködést koordináló ún. karácsonyi egyezményt, és létrehozzák az ellenállás csúcsszervét, a Szlovák Nemzeti Tanácsot. 1944. május 12. Hitler Klessheimben Tisoval és Tukával tárgyal. Hitler Szlovákiától katonai erőfeszítéseinek fokozását, ütőképes véderő bevetését követeli. augusztus 11. Az egyre nagyobb létszámú partizánosztagok növekvő aktivitása miatt a szlovák kormány az ország egész területén bevezeti a statáriumot. augusztus 29. Ferdinand Catloš hadügyminiszter rádióbeszédben bejelenti, hogy német csapatok érkeznek a kiszélesedő partizánmozgalom leverésére. Csaknem ezzel egy időben a hónapok óta előkészített felkelés fegyveres erőinek parancsnoka, Ján Golian alezredes jelt ad a katonai akciók megkezdésére. Másnap, augusztus 30-án a felkelés vezetői felszólítják a szlovák hadsereg egységeit, hogy forduljanak szembe a németekkel. A felkelők az első napokban jelentős sikereket érnek el, mindenekelőtt Közép- és Kelet-Szlovákiában, ahol nagy kiterjedésű területeket vonnak ellenőrzésük alá. augusztus 30. Tiso éles beszédben ítéli el a felkelőket, s a kormányhoz való hűségre szólítja fel a lakosságot. szeptember 5. Štefan Tisoval az élen új szlovák kormány alakul. szeptember 20. Az ún. ifjú ludákok elvakultan németbarát, szélsőséges csoportja memorandumot juttat el Tiso elnökhöz, amelyben a nemzeti szocialista rendszer bevezetését követeli. szeptember 21. A szovjet csapatok Szlovákia területére lépnek. szeptember 30. A németek a Hlinka-gárda osztagainak közreműködésével megkezdik a még Szlovákiában maradt zsidók deportálását. október 6. A Szovjetunióban alakult csehszlovák hadtest katonái átlépik Szlovákia határát. október 27. A német csapatok elfoglalják a felkelés központját, Besztercebányát. Hazai segédcsapataik, a Hlinka-gárda Készültségi Alakulatai (POHG). A felkelők visszavonulnak a hegyekbe.


1945. január 23. A szlovák kormány és a parlament deklarálja az önálló államhoz s a nemzeti önrendelkezéshez való jogot. február 1. A Szlovák Nemzeti Tanács Kassán mint szlovák nemzeti szervezet kezdi el működését. Február 27-én rendeletet ad ki „a németek, magyarok, árulók és a szlovák nép ellenségeinek mezőgazdasági vagyonáról”, amelyet a rendelet értelmében el kell kobozni és gyorsított eljárással szét kell osztani. április 4. Az előrenyomuló szovjet csapatok elfoglalják Pozsonyt. A szlovák kormány már napokkal előbb Holicsra, majd az ausztriai Kremsmünsterbe menekül, ahol Jozef Tisot és több magas rangú társát az amerikaiak május 5-én őrizetbe vették. április 4. A szociáldemokrata Zdenek Fierlinger vezetésével megalakul a csehszlovák kormány. április 5. A csehszlovák kormány jóváhagyja a „kassai kormányprogram” néven ismertté vált dokumentumot, amely meghirdette a közélet demokratizálását, a szovjet orientációt a külpolitikában, az árulók és a kollaboránsok megbüntetését. A kormányprogram kollektív bűnösként bélyegzi meg a német és a magyar kisebbséget, melyek képviselőit – csekély számú kivételtől eltekintve – megfosztja állampolgári jogaitól. május 3. A szovjet hadsereg befejezi Szlovákia elfoglalását. A hadműveletek Csehszlovákia területén két nappal Prága elfoglalása után, május 11-én érnek véget. május 10. A Moszkvában megalakult Nemzeti Front kormánya Prágába érkezik. május 19. Elnöki dekrétum a németek, magyarok, „árulók és kollaboránsok” vagyonának államigazgatás alá helyezéséről. október 24. Beneš köztársasági elnök dekrétuma a bányák, a kulcsfontosságú ipar, a magánkézben lévő biztosítók és az élelmiszeripar államosításáról. Az államosítás több mint 3000 vállalatot, üzemet érint, és rendkívül meggyengíti a nagypolgárság, a külföldi tőke gazdasági pozícióit. október 27. Beneš elnök dekrétuma a nemzet becsülete ellen elkövetett bűnök megtorlásáról (ún. retribúciós dekrétum). A dekrétum célja az árulók és a kollaboránsok, a „nemzet ellenségeinek” megbüntetése. november 22. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés ratifikálja a Kárpátukrajna Szovjetunióhoz való csatolásáról szóló törvényt. 1946. január 20. Szlovákiában megalakul a Munkapárt, mely 1946. októberében szociáldemokrata párttá alakul át. február 25. A Nemzeti Frontban résztvevő szlovákiai politikai pártok képviselői Pozsonyban visszautasítják a politikai klerikalizmus újjászületésének (azaz Hlinka Szlovák Néppártja esetleges újjászervezésének) gondolatát. február 27. Budapesten megállapodást írnak alá a kölcsönös csehszlovák–magyar lakosságcseréről. Magyarország vállalni kényszerül a csehszlovák fél által háborús bűnösnek nyilvánított csehszlovákiai magyarok befogadását, beleegyezik továbbá, hogy a Magyarországról áttelepülni kívánó szlovákok számával azonos számú – a csehszlovák fél által kényszerrel kitelepíthető és kitelepítendő – csehszlovákiai magyarnak új otthont teremt. A csehszlovák fél a megállapodás révén jogot szerez arra, hogy a magyarországi szlovákok körében intenzív propagandát fejthessen ki az áttelepülés népszerűsítése céljából. március 28–31. Prágában sor kerül a Csehszlovák Kommunista Párt VIII. Kongresszusára. A párt legfőbb feladataként a nemzeti demokratikus forradalom következetes véghezvitelét, a népi demokrácia megszilárdítását jelölik meg. március 30. A Demokrata Párt és az egykori Hlinka Szlovák Néppártja reprezentánsai között megállapodás jön létre, miszerint a néppárt potenciális támogatói a közelgő választásokon a Demokrata Pártra fognak szavazni, a DP pedig felvállalja érdekeik képviseletét. április 1. Szlovákiában megalakul a Szabadságpárt, elnökévé Vavro Šrobárt választják.


április 11–12. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés alkotmánytörvényt fogad el a választások után létrehozandó Alkotmányozó Nemzetgyűlésről, továbbá törvényt a Magyarországról áttelepülő szlovákok jogi és gazdasági kedvezményezettségéről. május 26. Alkotmányozó nemzetgyűlési választások. A cseh országrészben a sorrend így alakul: CSKP 40,17%; Csehszlovák Nemzeti Szocialista Párt: 23,66%; Csehszlovák Néppárt: 20,23%; Csehszlovák Szociáldemokrata Párt: 15,59%. Szlovákia: Demokrata Párt: 61,43%; Szlovákia Kommunista Pártja: 30,48%; Szabadságpárt: 4,2%, Munkapárt: 3,11%. május 29. A Szlovák Kommunista Párt elnöksége Pozsonyban célul tűzi ki, hogy megakadályozza a Demokrata Párt választási győzelme érvényesülését. június 17. A magyarok kitelepítésének előrehaladásával elégedetlen csehszlovák kormány reszlovakizációs rendeletet ad ki, mely szerint azok a szlovákiai magyarok, akik bizonyítani tudják, hogy „elmagyarosított” szlovák elődöktől származnak, ezen túl szlovák nemzetiségűnek vallhatják magukat. A kitelepítéstől és az üldöztetéstől való félelem, a féktelen propagandakampány hatására 135 000 magyar család (mintegy 410 000 fő) kéri a reszlovakizálást; a kérelmek teljesítése nyomán 327 000 csehszlovákiai magyart nyilvánítanak szlovákká (túlnyomó részük később, 1948 után ismét magyar nemzetiségűnek vallja magát). Az erőszakos reszlovakizáció nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. június 24. Prágában az ún. harmadik prágai megállapodás keretében erősen korlátozzák a szlovákiai hatalmi szervek jogkörét, a központi kormánynak messzemenő ellenőrzési és befolyásolási lehetőségeket biztosítva. november 19. A köztársasági elnök 88/1945. számú, a kényszermunka tömeges alkalmazását lehetővé tevő dekrétuma alapján az 1947. február 25-ig terjedő időszakban Csehországba deportálnak több mint 44 000 magyart, akik azonnali hatállyal elvesztik minden ingó és ingatlan vagyonukat. december 2. Pozsonyban megkezdődik a volt Szlovák Köztársaság háborús bűnökkel vádolt prominens képviselőinek a pere: dr. Josef Tiso köztársasági elnököt, Alexander Mach belügyminisztert és dr. Ferdinand Durcansky külügyminisztert állítják bíróság elé. (Ezenkívül az egykori szlovák állam több más tisztségviselője ellen is folynak peres eljárások. 1947. április 15-én Tisot és az egykori külügyminisztert halálra, Mach belügyminisztert 30 évi börtönre ítélik. 1947. február 10. Párizsban aláírják a csehszlovák–magyar békeszerződést. április 12. Kezdetét veszi a Csehszlovákia és Magyarország közti lakosságcsere. A gyakorlatilag 1949 nyaráig folyó akció során több mint 74 000 magyar kényszerül Csehszlovákia elhagyására. Az akció befejeztével a csehszlovákiai magyarság jószerivel értelmiség nélkül marad. Az 1938-as müncheni döntés előtti 634 000 magyarból az 1950. évi népszámlálás adatai szerint 369 000 marad Csehszlovákiában. június 11. A Nemzeti Front pártjainak tanácskozásán a kommunisták megvádolják a Demokrata Pártot, hogy lehetővé teszi a volt Szlovák Köztársaság híveinek beszivárgását a belügyi testületekbe. július 4–6. A Pozsony melletti Dévényben megrendezett Szláv Napokon Klement Gottwald támadja a „reakciós erőket” és a ludákokat (a volt szlovák állam híveit). szeptember 16. Zsolnán (Zilina) „leleplezik” a volt szlovák állam híveinek „államellenes összeesküvését”: a kommunista irányítás alatt álló belügyi szervek állítása szerint a Demokrata Párt nyújt védelmet az „összeesküvőknek”. Nagyarányú kampány bontakozik ki a „reakciós” demokrata párt ellen, melynek több képviselőjét is felelősségre vonják. szeptember 16. Pozsonyban a Nemzeti Bíróság háborús bűnösként halálra ítéli a világháború éveiben antifasisztaként helyt álló Esterházy Jánost, az első bécsi döntés után is szlovák területen maradt magyar kisebbség vezetőjét; később az ítéletet életfogytiglani börtönbüntetésre változtatják. (1957-ben hal meg a mírovi börtönben.) Az 1945 és 1947 között a háborús bűnösök ellen lefolytatott szlovákiai perekben 4812 magyart ítélnek el (az összes elítéltek 60%-a), míg a szlovák nemzetiségű elítéltek száma 2295 fő (28,5%). A felelősségre vonások során a szlovákiai magyarság 2,5%-a ellen emelnek vádat. november 17–18. Gustáv Husák elnökletével újjáalakul a Megbízottak Testülete, Szlovákia legfőbb hatalmi szervezete, amelyben a DP elveszti vezető szerepét; a testület rekonstrukciója jelentős kommunista siker a politikai hatalomért vívott harcban.


1948. február 20. A kormány rendkívüli ülésén a Csehszlovák Nemzeti Szocialista Párt, a Csehszlovák Néppárt és a Demokrata Párt miniszterei benyújtják lemondásukat, tiltakozva a belügyminiszter törvénytelen eljárása ellen. február 25. Beneš köztársasági elnök elfogadja a polgári pártok minisztereinek lemondását, s Gottwalddal az élen kinevezi a „megújhodott” Nemzeti Front új kormányát, amelyben tíz tárcát a kommunisták birtokolnak, míg a többi párt együttesen kilencet. Klement Gottwald délután a Vencel téri tömeggyűlésen jelenti be a köztársasági elnök döntését. Ugyanezen a napon alakul meg a Nemzeti Front Központi Akcióbizottsága. A fenti események hatására Csehszlovákiában gyakorlatilag megbukik a polgári demokrácia. A fordulat után a polgári pártok bomlásnak indulnak, soraikban is megkezdődik a tisztogatás, vezetőik jelentős része emigrál. február 27. A Nemzeti Front Központi Akcióbizottsága a „reakciós elemektől való gondos megtisztításra” hívja fel a lakosságot. április 17. A CSKP és a Csehszlovák Szociáldemokrata Párt vezetősége közös nyilatkozatban jelenti be a munkásosztály marxista-leninista alapokon való egyesítésének szükségességét. május 9. Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés elfogadja az új alkotmányt, amely kitűzi „a szocializmus építésének perspektivikus célját”; leszögezi, hogy az országban népi demokratikus rendszer uralkodik; törvényesíti „a dolgozó nép hatalmát”, s kimondja a cseh és a szlovák nemzet egyenjogúságát. A nemzeti kisebbségekről szót sem ejt. május 30. Az első „szocialista típusú” alkotmányozó nemzetgyűlési választáson a szavazók 89,2%-a voksol a Nemzeti Front jelöltlistáira. június 2. A végbemenő változásokkal azonosulni nem tudó s nem akaró köztársasági elnök, dr. Eduard Beneš lemond tisztéről. A nemzetgyűlés június 14-én Klement Gottwaldot választja elnökké. június 8. A nemzetközi körülmények változása miatt a CSKP KB új irányelveket fogad el a magyar kisebbséggel kapcsolatban, melyek szerint a magyaroknak biztosítani kell a polgárjogokat, de nem szabad elismerni kisebbségi státuszukat, és lehetővé kell tenni magyar politikai szervezet megalakítását. június 25. A csehszlovák és a magyar kommunisták képviselőinek pozsonyi tárgyalásán a felek megállapodnak, hogy a csehszlovákiai magyarok visszakapják állampolgárságukat, és ugyanolyan jogokban részesülnek, mint a csehek és a szlovákok. augusztus 16. A katolikus püspökök nyitrai konferenciája a kormányhoz intézendő memorandumot fogad el, melyen a konferencia résztvevői fenntartásaikat fejezik ki az országban végbemenő fejlődéssel kapcsolatban. szeptember 27–28. A Csehszlovák Kommunista Párt és az eddig szervezetileg különálló Szlovák Kommunista Párt egyesítése; az egységes párt elnökévé Klement Gottwaldot, főtitkárává Rudolf Slánskyt választják. 1949. március 5. Megalakul az egyetlen engedélyezett magyar szervezet, a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Egyesülete (CSEMADOK), melynek elsősorban a politikamentesség és az „internacionalizmus” követelményének kell megfelelnie; díszelnökévé Fábry Zoltánt választják. április 16. Csehszlovákia és Magyarország képviselői barátsági, együttműködési és segítségnyújtási egyezményt írnak alá. június 21. Befejeződik a lakosságcsere Csehszlovákia és Magyarország között. 1950. február 21–24. A CSKP KB ülése kizárja a pártból a burzsoá nacionalizmus képviselőit (Husákot és társait), s döntést hoz az ötéves terv feladatainak és tervszámainak növeléséről. Husákék kizárását azonnal letartóztatásuk követi. (1954-ben Husákot életfogytiglani, társait 10–22 év közötti börtönbüntetésre ítélik.) március 1. Lezajlik a világháború utáni első népszámlálás, mely az alábbi eredményeket hozza: Csehszlovákia lakossága 12 338 450 fő Csehország: 8 896 133 fő Szlovákia: 3 442 317 fő


Országos viszonylatban Csehek: 8 383 923 (67,9%) Szlovákok: 3 240 549 (26,3%) Magyarok: 367 733 (3,0%) március 13. A CSKP KB ülésén „burzsoá nacionalizmussal” vádolják Vladimir Clementis szlovák politikust, külügyminisztert, akit leváltanak tisztségéből, és önkritikára kényszerítenek. szeptember 1. Komáromban megnyílik az első magyar gimnázium. november 11. A Mikojan közvetítésével Sztálin tudtára adja a csehszlovák pártvezetésnek, hogy Rudolf Slánsky lesz „a csehszlovákiai Rajk”. Alig két héttel később, november 23-án Slánskyt letartóztatják. Rudolf Slánsky már az első Csehszlovák Köztársaság idején a CSKP parlamenti képviselői közé tartozott, a háború alatt moszkvai emigrációban tevékenykedett, 1945 és 1951 között a párt főtitkára volt. 1952. december 3-án a koholt vádak alapján kivégezték, rehabilitálására 1963-ban került sor. Egyike volt a sztálini antiszemitizmus csehszlovákiai áldozatainak. 1952. július 1. Szlovákiában elrendelik a magyarlakta területeken a kétnyelvűséget, de a rendelet következetes alkalmazására nem kerül sor. 1954. április 8. A Szlovák Kommunista Párt Központi Bizottsága deklarálja a reszlovakizáció érvénytelenségét. 1955. április 22–24. A Szlovák Kommunista Párt kongresszusán ismételten harcot hirdetnek a „burzsoá nacionalizmus” ellen. 1956. július 31. A nemzetgyűlés alkotmánytörvényt fogad el a legfőbb szlovákiai hatalmi szervekről (Szlovák Nemzeti Tanács, Megbízottak Testülete). A törvény biztosítja a központi kormány fennhatóságát. 1958. január 9–10. A Szlovák Kommunista Párt KB ülésén Karol Bacilek (1896–1974) első titkár a „revizionista tendenciák” és a „rejtőzködő ludákok” veszélyére figyelmeztet. 1959. február 5. A Megbízottak Testülete határozatot hoz a törvények és különböző jogszabályok magyar nyelven történő közzétételéről. 1960. július 11. A nemzetgyűlés elfogadja a „szocialista” alkotmányt; az ország hivatalos elnevezése Csehszlovák Szocialista Köztársaságra változik. 1961. március 1. A népszámlálás adatai szerint az ország lakossága 13 745 577 fő. Csehország: 9 571 531; Szlovákia: 4 174 046; Csehek (orsz. viszonylatban): 9 069 222 (66%); Szlovákok (orsz. viszonylatban): 3 836 213 (27,9%); Magyarok (orsz. viszonylatban): 533 934 (3,9%). 1963. december 18–19. A CSKP KB revideálja a szlovákiai „burzsoá nacionalizmussal” kapcsolatos téziseket, de a koncepciós perek kivitelezőinek felelősségrevonásáról, áldozataik rehabilitálásáról nem intézkedik. 1965. június Dél-Szlovákiát hatalmas árvíz sújtja, számos magyarlakta falu kerül víz alá. A kormány június 23án tárgyal az árvíz pusztította területeknek nyújtandó segítségről. 1966. május 12–14. A Szlovák Kommunista Párt kongresszusán Alexander Dubčeket (1921) választják első titkárrá. 1968. január 3–5. A CSKP KB tanácskozásán felmentik tisztségéből A. Novotny első titkárt (1957-től köztársasági elnök is volt), és A. Dubčeket választják utódául. A CSKP-ben és a társadalomban kezdetét veszi a „prágai tavaszként” ismert demokratizálási folyamat. február 25. A „februári győzelem” évfordulóján Dubček rámutat arra, hogy a konzervatív és a megújhodást kívánó erők között még nem dőlt el a küzdelem. Novotny apparátusának számos képviselője lemondani kényszerül. március 12. A CSEMADOK KB javaslatot terjeszt elő a nemzetiségi kérdés igazságosabb megoldására: nemzetiségi bizottság létrehozását és részleges kulturális autonómia megadását kéri. 21 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

március 22. Lemond tisztségéről A. Novotny köztársasági elnök, utódjául a nemzetgyűlés március 30-án Ludvik Svobodát választja meg. március 23. Bulgária, Csehszlovákia, Magyarország, Lengyelország, az NDK és a Szovjetunió képviselőinek drezdai tanácskozásán a „testvéri országok” felszólítják a CSKP vezetőségét a „negatív tendenciák” felszámolására. április 1–5. A CSKP KB elemzi a társadalomban kialakult helyzetet (a mozgalmak, nem a párt irányítása alatt álló szervezetek létrejötte, születőben a sajtószabadság), és a demokratizálás folytatása mellett kötelezi el magát. április 8. Svoboda köztársasági elnök kinevezi az új kormányt; a miniszterelnök Oldrich Cernik. április 10. Megjelenik a CSKP akcióprogramja, mely a társadalmi élet demokratizálását, a cseh–szlovák viszony rendezését és a nemzetiségi sérelmek orvoslását ígéri. május 3. A nemzetgyűlés jóváhagyja a Cernik-kormány programnyilatkozatát. május 4. A Dubček-vezette, Moszkvában gazdasági tárgyalásokat folytató csehszlovák küldöttséget a szovjet vezetés ismét az „ellenforradalmi veszély” elhárítására inti. június 20. A szlovák nacionalista körök által szeparatizmussal vádolt CSEMADOK nyilatkozatban utasítja el a vádat, s hangsúlyozza, hogy csupán az alapvető emberi és nemzetiségi jogok biztosítását tekinti feladatának. június 24–26. A nemzetgyűlés törvényt fogad el a föderatív államjogi elrendezésről és az ötvenes években törvénytelenül elítéltek bírói rehabilitációjáról. (1948) június 27. A vezető ellenzéki sajtóorgánummá lett „Literárni listy” és más lapok is közzéteszik a „2000 szó” című felhívást, mely értékeli a demokratizálás eddigi vívmányait, és figyelmeztet a reformot fenyegető veszélyekre. A „2000 szó” megjelentetése intenzívebbé teszi a „testvéri országok” – mindenekelőtt a Szovjetunió és az NDK – Csehszlovákia-ellenes sajtókampányát. július 8. Az öt szocialista ország képviselői július 14–15-én Varsóban levélben fejezik ki aggodalmaikat a csehszlovákiai fejlődés miatt. július 29 – augusztus 1. Ágcsernyőn (Cierna nad Tisou) a legfelsőbb csehszlovák és szovjet vezetők tárgyalásán a csehszlovák fél ígéretet tesz több szovjet követelés teljesítésére (a sajtó „kordában tartása”, a két legnagyobb ellenforradalmi szervezet betiltása.) augusztus 3. Pozsonyban öt szocialista ország és Csehszlovákia közös nyilatkozatban hangsúlyozza, hogy a szocializmus védelme „közös internacionalista kötelesség”. augusztus 17. Dubček Komáromban ismét találkozik Kádár Jánossal, aki burkoltan figyelmezteti a külső beavatkozás veszélyére. augusztus 21. A Varsói Szerződés tagállamainak csapatai megszállják Csehszlovákiát (Románia nem vesz részt az akcióban). A CSKP KB Elnöksége elítéli a beavatkozást, az országban széles körű passzív ellenállás bontakozik ki. A párt és az állam több vezetőjét a megszállók letartóztatják, és Moszkvába szállítják. augusztus 22. Prágában sor kerül a CSKP sebtében összehívott XIV., rendkívüli kongresszusára; az egybegyűltek egyértelműen szembeszállnak a megszállással. augusztus 23–26. Az elhurcolt csehszlovák vezetőket Moszkvában a szovjet feltételek elfogadására kényszerítik (többek között ígéretet kell tenniük az „antiszocialista erőkkel” való leszámolásra). augusztus 26–28. A Szlovák Kommunista Párt rendkívüli kongresszusán a szovjetbarát orientációt képviselő Gustáv Husákot választják első titkárának. szeptember 8. Gustáv Husák a CSEMADOK KB ülésén ígéretet tesz a nemzetiségi törvény kidolgozására. október 27. A nemzetgyűlés elfogadja az ország föderatív elrendezéséről szóló törvényt; ugyanakkor megszavazzák a nemzetiségi jogokat rögzítő alkotmánytörvényt.


1969. január 1. Érvénybe lép a föderációról szóló törvény. Az államalakulat két egyenjogú ország, a Cseh Szocialista Köztársaság és a Szlovák Szocialista Köztársaság szövetségévé alakul át. április 17. A CSKP KB ülésén leváltják Alexander Dubčeket, Gustáv Husák lesz a KB első titkára. Kezdetét veszi a szocialistaellenes erőkkel való határozott leszámolás. szeptember 25–29. A CSKP KB ülésén visszavonják a pártvezetés „szovjetellenes” határozatait. október 15–16. A Szövetségi Gyűlés érvényteleníti a nemzetgyűlés 1968-as „szocialistaellenes” határozatait. 1970. január 28–30. A CSKP KB ülése. Megkezdődnek a pártban a tisztogatások. április 29. Felmentik tisztségéből Dobos Lászlót, aki 1969. január 1-től a szlovák kormány tárca nélküli minisztere volt, s e minőségében a nemzetiségi ügyek felelőse. Ugyancsak felmentik Szabó Rezsőt a Szlovák Nemzeti Tanács alelnöki tiszte alól. május 25. A CSKP KB kizárja a párt soraiban Alexander Dubčeket. december 1. A népszámlálás adatai szerint Csehszlovákia lakossága 14 344 987 fő Csehország: 9 807 697 fő Szlovákia: 4 537 290 fő Országos viszonylatban Csehek : 9 318 019 (64,9%) Szlovákok: 4 199 902 (29,3%) Magyarok: 570 478 (4,0%) 1971. május 25–29. A CSKP XIV. kongresszusa. A párt a tisztogatások, azaz mintegy félmillió tag kizárása után, 1 200 000 fős tagsággal bír. Lezárják „a párt és a társadalom történetének legváltságosabb szakaszát”, s elfogadják a „sokoldalúan fejlett szocialista társadalom” építésének programját. 1972. április 15–16. A CSEMADOK XI. országos közgyűlésének idején bejelentik a szervezet kizárását a Nemzeti Frontból az 1968–69-ben tanúsított „szocialistaellenes” magatartás miatt. Tisztogatások a CSEMADOK-ban. 1978. április Megalakul a Csehszlovákiai Magyar Nemzetiség (később: Kisebbség) Jogvédő Bizottsága; kezdeményezője Duray Miklós pozsonyi geológus. A megalakításhoz a közvetlen ösztönzést a magyar iskolák tervezett felszámolásának híre adta. 1980. november 1. A népszámlálás adatai szerint az ország lakossága: 15 283 095 fő Csehország: 10 291 927 fő Szlovákia: 4 991 168 fő Országos viszonylatban Csehek: 9 791 122 (64,1%) Szlovákok: 4 676 378 (30,6%) Magyarok: 578 166 (3,8%)


1982. április 17–18. A CSEMADOK XIII. országos közgyűlésén Sidó Zoltánt választják a szervezet elnökévé; a résztvevők a CSEMADOK-nak a Nemzeti Frontba való visszavételét, a magyar iskola- és óvodahálózat bővítését követelik. 1987. január 1. A CSEMADOK-ot visszaveszik a Nemzeti Frontba. december 17. Gustáv Husák (aki 1975-től köztársasági elnök is volt) – életkorára hivatkozva – lemond a CSKP főtitkári tisztéről. Utódául Miloš Jakešt választják. 1988. március 25. Pozsonyban a hívők jogaiért tüntető tömeget oszlat fel a rendőrség, letartóztatnak 125 embert. A „gyertyás tüntetésként” ismertté vált megmozdulást egy vallásszabadságot követelő petíció támogatására szervezi a mind erősebbé és határozottabbá váló katolikus ellenzék. 1989. november 17. Hivatalosan engedélyezett diáktüntetés kezdődik Prágában az ötven éve meggyilkolt Jan Opletal diák emlékére; a diákok megmozdulása hamarosan a lakosság minden eddiginél nagyobb arányú, az uralkodó rendszer radikális megváltoztatását követelő tüntetésévé alakul át. Prága központjában a rohamrendőrség bekeríti, és szétveri a tömeget. november 18. A rendőrség akciója hatalmas felháborodást vált ki a főváros lakosainak körében, akik ismét az utcákra vonulnak. A diákok és a prágai színházak sztrájkba lépnek. – Vágsellyén (Sala nad Váhom) megalakul a Független Magyar Kezdeményezés. november 19. Elterjed az egyik tüntető diák utóbb hamisnak bizonyult halálhíre. Prágában megalakul a rendszerellenes megmozdulások vezető ereje, a Polgári Fórum (Obcanské fórum), Pozsonyban pedig a „testvérszervezete” a Nyilvánosság az Erőszak Ellen (Verejnost proti násiliu – VPN). november 20. Prágában hatalmas tüntetés zajlik a Vencel téren; a megmozdulások az ország más városaira is átterjednek. november 21. Országszerte folytatódnak a tüntetések, Prágában első ízben szólal fel Václav Havel. Tárgyalások kezdődnek a kormányfő és az ellenzék képviselői között. november 24. Az egyre nagyobb tüntetések, tiltakozó mozgalmak hatására lemond a pártvezetés, a CSKP főtitkárává Karel Urbáneket választják, de ez a változás nem elégíti ki a „terekre vonult” lakosságot. november 26. Az ország vezetése és az ellenzék képviselői között megkezdődnek a kerekasztal-tárgyalások, a küldöttségeket L. Adamec és V. Havel vezetik. Ismét hatalmas tüntetésekre kerül sor. november 29. A Szövetségi Gyűlés törli az alkotmányból a CSKP hatalmi monopóliumát rögzítő cikkelyt. december 3. Több mint negyven év elteltével megalakul az első olyan kormány, amelyben nem kommunista miniszterek is vannak. A miniszterelnök Ladislav Adamec. A lakosság radikális változásokat követel. december 7. Lemond funkciójáról L. Adamec. Hušák köztársasági elnök Marián Calfát bízza meg kormányalakítással. december 10. Megalakul a Marián Calfa vezette, a „nemzeti közmegegyezés kormányának” nevezett új kabinet. Gustáv Husák köztársasági elnök, a húsz évig tartó „normalizációs” időszak központi figurája és jelképe lemond tisztségéről. december 28. Alexander Dubčeket a Szövetségi Gyűlés elnökévé választják. december 29. A még mindig kommunista többségű Szövetségi Gyűlés egyhangúlag V. Havelt választja köztársasági elnöknek. 1990. január 21. A Nyilvánosság az Erőszak Ellen és a Független Magyar Kezdeményezés közös nyilatkozatot ad ki a nemzetiségi kérdés demokratikus, a jogállam normáinak megfelelő megoldásáról. március 2. Együttélés néven magyar politikai mozgalom alakul Pozsonyban, Duray Miklóssal az élen. A mozgalomhoz a csehszlovákiai magyar szellemi élet több prominens képviselője is csatlakozik. A szlovákiai politikai életben szaporodnak a nacionalista megnyilvánulások, nacionalista szervezetek.


március 30. A Szlovák Nemzeti Párt (Slovenská Národná strana) tüntetést szervez az önálló szlovák államért; szaporodnak a Szlovákia elszakadását követelő mozgalmak és megmozdulások. április 20. A Szövetségi Gyűlés Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaságra változtatja az ország elnevezését. június 8. Az első többpárti választások a Szövetségi Gyűlésbe. A cseh országrészekben a Polgári Fórum, Szlovákiában a Nyilvánosság az Erőszak Ellen győz. július 5. A Szövetségi Gyűlés újfent Vaclav Hávelt választja köztársasági elnökké. október 25. A szlovák parlament a régóta tervezett nyelvtörvény liberálisabb változatát fogadja el, mely „liberalizmusa” ellenére is diszkriminatív jellegű: a kisebbségi (magyar) nyelv használatát akkor teszi lehetővé, ha a szóban forgó kisebbség aránya az adott területen eléri vagy meghaladja a 20%-ot. A törvény elfogadására a szélsőséges szlovák nacionalista erők tiltakozó akciókkal válaszolnak. november 23. Helyhatósági választások: Csehországban a Polgári Fórum győz, Szlovákiában a Kereszténydemokrata Mozgalom megelőzi a Nyilvánosság az Erőszak Ellen-t. Jelentős választási sikert érnek el a magyar pártok, kiváltképp az Együttélés Politikai Mozgalom. (A liberalizmus képviselő Független Magyar Kezdeményezésen kívül Szlovákiában még egy kisebbségi párt tevékenykedik a választások időszakában: a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom. A sort 1991 végén a Magyar Néppárt regisztrálása bővíti.)

2. Képek





1. 1938 POPÉLY Gyula 1938 Komáromi magyar–szlovák tárgyalások 1938 nyarán és őszén a magyar kormány – sőt maga Horthy Miklós kormányzó is – diplomáciai lépéseket tettek a nyugati nagyhatalmak és Hitler felé, hogy egy esetlegesen összehívandó nemzetközi konferencián – a német kisebbség problémája mellett – a felvidéki magyarság ügye is rendezést nyerjen. A nyugati hatalmaktól azonban csak udvarias, de lényegében üres válaszok érkeztek. Az 1938. szeptember 20-án Londonból érkezett jegyzék nem vonta kétségbe a csehszlovákiai magyarság erkölcsi jogát arra, hogy a szudétanémetekkel azonos elbánásban részesüljön, de egyúttal arra is rámutatott, hogy az angol kormány pillanatnyilag minden figyelmét a német–cseh konfliktus sürgős elintézésére kénytelen fordítani. Párizs azt javasolta a magyar kormánynak, hogy problémáival forduljon egyenesen a csehszlovák kormányhoz. A müncheni négyhatalmi értekezleten (1938. szeptember 29–30. Résztvevők: Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, Olaszország) rendezték a cseh- és morvaországi németek problémáját s magyar és a lengyel kisebbségek ügyével azonban nem foglalkoztak. Erről csak az egyezmény egyik kiegészítő – az olaszok által szorgalmazott – nyilatkozata emlékezett meg, mely szerint, ha az érdekelt kormányok között nem jön létre megegyezés, újabb négyhatalmi értekezlet tárgyalhatja majd meg a kérdést. Lengyel ultimátum – magyar tárgyalások A lengyel kormány az esetleg elhúzódó megbeszéléseket elutasítva, 1938. szeptember 30-án ultimátummal fordult Prágához (ezt alátámasztandó, a lengyel hadsereg előkészületeket tett Csehszlovákia megtámadására). Ilyen körülmények között a csehszlovák kormány jobbnak látta elfogadni az ultimátumot, s a lengyel hadsereg október 2-án birtokba vehette a sziléziai Teschen vidékét. A magyar kormány földrajzi, politikai helyzeténél és katonai gyengeségénél fogva inkább a korrekt diplomáciai rendezés útját választotta. A tárgyalások megindítását csehszlovák részről erősen hátráltatta azonban a Németországnak átadandó és a Lengyelország által birtokba vett területek kiürítése miatti káosz. (Október 5-én lemondott Beneš köztársasági elnök, október 6-án megalakult a szlovák autonóm kormány.) Az önállóvá váló Szlovákia követelésére a prágai kormány úgy döntött, hogy a Magyarországgal folytatandó tárgyalások lebonyolítását erre az újonnan alakult szlovák kormányra bízza. A tárgyalások megindulása A csehszlovák–magyar tárgyalások 1938. október 9-én este 19 órakor kezdődtek meg Komáromban, a régi vármegyeház épületében. A csehszlovák küldöttséget Jozef Tisó, a szlovák autonóm kormány miniszterelnöke vezette. A magyar delegáció élén Kánya Kálmán külügyminiszter állt, további tagjai között pedig Teleki Pál vallás- és közoktatásügyi minisztert is megtaláljuk. A tárgyalás hangulatát meghatározta, hogy Komárom lakossága óriási lelkesedéssel és szakadatlan ünnepléssel fogadta a városukban megjelenő magyar delegációt, és hangos tömegtüntetéseken követelte az azonnali visszacsatolást Magyarországhoz. A tárgyalások megnyitása után a csehszlovák fél elfogadottnak nyilvánította a magyar kormány által (október 3án) tárgyalási feltételül szabott négy követelést: a magyar politikai foglyok szabadon bocsátását, a magyar nemzetiségű katonák leszerelését, vegyes polgárőrség létrehozásáról való tárgyalásokat, illetve bizonyos határ menti városok jelképes visszaadását (Ipolyság és Sátoraljaújhely Csehszlovákiához tartozó városrésze). E területekre még a megbeszélések idején magyar csapatok vonultak be. A magyar küldöttség az 1910. évi népszámlálási statisztika nemzetiségi adatait tartotta irányadónak, s követelte az 1910-ben magyar többségű területek haladéktalan visszacsatolását (a magyar területi követelések az 1910. évi népszámlálás adatai szerint 12 940 km2 területre vonatkoztak, 1 030 794 lakossal). A Felvidék további területeinek lakossága – a magyar elképzelések szerint – népszavazás útján nyilváníthatná ki, hogy óhajtja e a visszatérést Magyarországhoz vagy továbbra is csehszlovák fennhatóság alatt kíván-e maradni. 29 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Segítségért a németekhez A csehszlovák küldöttség elutasító, főleg a népszavazást elfogadhatatlannak tartó válaszát a tárgyalások másnapján kapta meg a magyar fél. A következő napon, október 11-én, a küldöttségek szakértői arról vitatkoztak, hogy mennyire tükröznek, illetve tükröztek valós állapotokat az 1910. évi magyar népszámlálás nemzetiségi adatai. A csehszlovák szakértők szerint reálisabb néprajzi viszonyokat tükröznek az 1850. évi összeírás vagy esetleg az 1880. évi népszámlálás nemzetiségi adatai. Ilyen körülmények között a szakértők megbeszélése mindenféle konkrét eredmény nélkül ért véget. Az október 11-i delegátusi tárgyalásokon a csehszlovák fél részéről két tag hiányzott, ezért Jozef Tiso, a küldöttség vezetője mindjárt az ülés megnyitása után arra kérte a magyar félt, hogy a tárgyalásokat ismét csak napolják el, s azokat majd Ivan Krno rendkívüli követ és František Durcansky a szlovák autonóm kormány minisztere visszaérkezése után folytassák. Tiso időt kért egy szakértői ellenjavaslat kidolgozására is. Kánya Kálmán határozottan visszautasította a csehszlovák delegáció halogató, az időhúzásra épülő taktikáját. Kánya arra is rámutatott, hogy a magyar fél felkészületlen, határozatlan és koncepció nélküli csehszlovák küldöttséggel találta magát szembe. Tiso a magyar javaslatokkal foglalkozó prágai minisztertanács ülésével (ezen vett részt Ivan Krno) indokolta a késlekedést. František Durcansky viszont – miként arról Kánya Kálmán is értesülést szerzett, és a tárgyaláson utalt is rá – Alexander Mach miniszterrel együtt 1938. október 11-én átmentek Bécsbe, ahol Seyss-Inquart-tal, az Ostmark helytartójával tanácskoztak. A helytartó tanácsára továbbutaztak Berlinbe, ahol a magyarokkal nem szimpatizáló Hermann Göring birodalmi marsallt keresték fel. Kérték Göring és általában a németek diplomáciai támogatását a magyarokkal szemben. Göring megelégedéssel vette tudomásul a két szlovák politikai vezető elkötelezett német orientációját, azonban nem kötelezte el magát egyöntetűen a szlovákok, illetve Csehszlovákia oldalán. Durcansky és Mach berlini látogatása után már nyilvánvaló volt, hogy terület visszacsatolás nélkül elképzelhetetlen a csehszlovákiai magyarság problémájának rendezése. Ennek ellenére a Szlovák Néppárt politikai napilapja, a Slovák hangja bizakodó volt: „a cseh nemzet magára maradt a német túlerővel szemben, ellenben mi, szlovákok a világban legalább annyira közkedveltek vagyunk, mint a magyarok, sőt most már erős barátokkal is büszkélkedhetünk”. Az „erős barát” nyilvánvalóan Németországot jelentette. Az alkudozások A negyedik tárgyalási napon Jozef Tiso előterjesztette a csehszlovák delegáció javaslatát. A felvidéki magyarság problémáit területi autonómiával javasolták biztosítani a továbbra is Csehszlovákia részét képező autonóm Szlovákiában, valamint az autonóm Kárpátalján belül. Ezt az elvet a magyar küldöttség nem fogadta el tárgyalási alapul. A csehszlovák delegáció – látva azt, hogy a magyar fél következetesen ragaszkodik a területi rendezés elvéhez – újabb javaslatot terjesztett be, s ebben már bizonyos magyarlakta területek visszaadására is hajlandóságot mutatott. E második csehszlovák javaslat értelmében Csehszlovákia hajlandó lenne visszaadni Magyarországnak a Csallóköz területét, négy Pozsony környéki község kivételével, azzal a kikötéssel, hogy a Magyarországhoz így szintén visszakerülő Komáromot nyilvánítsák szabad kikötővé. A Magyarországnak felajánlott csallóközi terület mindössze 1838 km2-nyi kiterjedésű volt, 105 418 lakossal. A magyar delegáció Tisóék második javaslatát sem fogadta el komoly tárgyalási alapnak. Teleki Pál például joggal hivatkozott arra, hogy a csehszlovák javaslat még az 1930. évi csehszlovák népszámlálási adatok alapján egyöntetűen magyar többségű területeknek is csak töredékére vonatkozik. Így e javaslat elfogadása nem oldana meg semmit, mivel továbbra is nagy, összefüggő magyar területek maradnának csehszlovák uralom alatt. Jozef Tiso igencsak meglepő módon reagált Teleki Pál észrevételeire. Felveti: a Csallóköz visszacsatolása után a még mindig Csehszlovákiában maradt magyarokat egyszerűen áttelepítenék Magyarországra, cserébe a magyarországi szlovákokért. Ez a javaslat azonban annyira bizarrnak tűnt, hogy azzal a tárgyalások folyamán komolyan nem is foglalkoztak. Kánya Kálmán válasza: esetleg a helyi lakosság népszavazás útján is dönthetne az általa lakott területek hovatartozásáról. A csehszlovák delegáció azonban a népszavazás elvének alkalmazásáról hallani sem akart. A tárgyalások ötödik fordulójában, október 13-án Ivan Krno mindjárt ismertette a csehszlovák delegáció újabb, immár harmadik javaslatát. Ennek értelmében Csehszlovákia a már „beígért” Csallóközön kívül néhány további kisebb-nagyobb határ menti magyarlakta területet is hajlandó lett volna visszaadni Magyarországnak. A magyar


fél kereken kimondta, hogy „a csehszlovák delegáció részéről javasolt határmegvonás magyar (stratégiai és közlekedési – P. Gy.) szempontból teljesen elfogadhatatlan”. Ezen a tárgyalási napon a csehszlovák fél több ízben is utalt arra, hogy abszolút igazságos néprajzi határ megvonása Csehszlovákia és Magyarország között lehetetlen, ezért a határrendezéssel azt kell szem előtt tartani, hogy hozzávetőlegesen ugyanannyi magyar maradjon Csehszlovákiában, mint amennyi a magyarországi szlovákok és ruténok összlétszáma lesz; együttesen Magyarország új határain belül. (Ugyanakkor a csehszlovák delegáció „szakértői” a trianoni Magyarország területén élő szlovákok számát irreálisan, kereken 400 000 főben állapították meg, holott köztudott volt, hogy az 1930. évi népszámlálás adatai szerint Magyarországon csak mindössze 104 000 fő vallotta anyanyelvének a szlovák nyelvet.) E harmadik csehszlovák javaslat értelmében a köztársaság visszaadott volna Magyarországnak 5 200 km2-nyi területet 345 000 lakossal. A javaslat értelmében Pozsony, Érsekújvár, Léva, Losonc, Kassa, Ungvár és Munkács továbbra is csehszlovák fennhatóság alatt maradtak volna. A tárgyalások megszakítása Teleki Pál miniszter ezt a javaslatot is elutasítva rámutatott: igaz bár, hogy tökéletesen igazságos néprajzi határ megvonása nem könnyű feladat, és az is igaz, hogy a magyar fél az 1910. évi népszámlálás anyanyelvi adatait, a csehszlovák fél pedig az 1930. évi csehszlovák népszámlálás nemzetiségi adatait tekinti irányadónak, ennek ellenére határozott rosszindulatot lát abban, hogy e javaslat értelmében Csehszlovákia továbbra is igényt tart még azon területek nagy részére is, amelyeken a magyarság mind az 1880., mind az 1910., mind pedig az 1930. évi népszámlálások adatai szerint többséget alkotott. Az ötödik tárgyalási nap délutáni ülésén Kánya külügyminiszter a magyar fél részéről a megbeszéléseket befejezettnek nyilvánította, s az alábbi nyilatkozatot olvasta fel indoklásul: „Amint már ismételten kijelentettük, mi a legjobb, legőszintébb szándékokkal és abban a biztos reményben jöttünk ide tárgyalni, hogy rövid időn belül sikerülni fog olyan megegyezésre jutni, amely biztos alapra helyezi az államaink között fennálló viszonyt. Sajnos ez a reményünk nem ment teljesedésbe. Nem akarnék itt újból bizonyos kedvezőtlen jelenségekre hivatkozni, mert ez részünkről a tárgyalások során többször megtörtént. Hangsúlyozottan ki kell azonban emelnem, hogy az új határokra nekünk ma reggel átnyújtott ellenjavaslat annyira eltér a mi felfogásunktól, hogy az újjárendezés alapelveit illetőleg oly űr tátong a két delegáció által képviselt álláspont között, hogy annak áthidalását meggyőződésünk szerint ezektől a tárgyalásoktól nem remélhetjük. Ezért a m. kir. kormány elhatározta, hogy e tárgyalásokat a maga részéről befejezettnek tekinti és hogy Csehszlovákiával szemben fennálló területi követeléseinek mielőbbi rendezését a müncheni jegyzőkönyvet aláíró négy nagyhatalomtól kéri.” Jozef Tiso a csehszlovák küldöttség nevében tudomásul vette a Kánya Kálmán által felolvasott nyilatkozatot, s így a komáromi kétoldalú csehszlovák–magyar tárgyalások 1938. október 13-án este 19.10 órakor eredménytelenül befejeződtek. Szlovák bizakodás Elmondható még ezzel kapcsolatban, hogy szlovák részről egyáltalán nem tartották szerencsétlen fejleménynek a komáromi tárgyalások megszakadását. Politikai körökben szinte megkönnyebbüléssel vették tudomásul a dolgok ilyetén alakulását. A szlovák politikai vezetők, de a szélesebb közvélemény is bizakodóan várták egy esetleges nemzetközi döntőbírói határozat kimondását, mivel szerintük a németek mindenképpen megbízható védelmezői lesznek a szlovák érdekeknek. Ekkor már egyáltalán nem volt titok, hogy a szlovákok az önálló, független Szlovák Köztársaság kikiáltására készülnek, amely aztán német mintára rendezkednék be, s Németország védnöksége alatt állna. A Komáromban tárgyaló „csehszlovák” küldöttség tehát valójában már nem is képviselt csehszlovák érdekeket, hanem az önálló, független Szlovákia formálásán fáradozott, s annak déli határait igyekezett – német segédlettel – biztosítani a Magyarország által képviselt etnikai területrendezési elvekkel szemben. Megegyezés – német közvetítéssel


A komáromi tárgyalások megszakadása után a csehszlovák–magyar határvita már teljes súlyosságával nemzetközi problémává terebélyesedett. A müncheni négyek közül elsősorban a német és az olasz álláspont látszott döntőnek az események további alakulása szempontjából, ezért mind a csehszlovák, mind a magyar diplomácia főleg ezt a két nagyhatalmat igyekezett megnyerni saját céljai realizálására. A nagyhatalmak – mindenekelőtt a német diplomácia – azonban továbbra is a kétoldalú csehszlovák–magyar egyezkedést szorgalmazták. Bár újabb tárgyalásokra már nem került sor a két érintett ország között, német közvetítéssel és diplomáciai jegyzékváltások formájában sikerült elérni, hogy egy hét leforgása alatt mégis jelentős mértékben közeledett egymáshoz a két fél területrendezési koncepciója. Csehszlovák ajánlat – német–olasz döntés A csehszlovák kormány 1938. október 22-i terület-visszaadási ajánlata már csaknem teljes egészében azonos volt a magyar területi igényekkel. A prágai kormány hajlandó lett volna visszaadni Magyarországnak 11 300 négyzetkilométernyi területet 740 000 lakossal. Az öt leginkább vitatott város – Pozsony, Nyitra, Kassa, Ungvár, Munkács – viszont maradt volna. Ez a magyar kormány számára elfogadhatatlan volt. A két megegyezni nem tudó fél egybehangzó kérelmére összehívott – nemzetközi döntőbírói határozat állapította meg a végleges csehszlovák–magyar országhatárokat. Erre 1938. november 2-án került sor Bécsben, ahol Németország és Olaszország külügyminiszterei döntöttek a még mindig vita tárgyát képező területek hovatartozásáról. E döntés értelmében az 1918–1919-ben elvesztett északi területeiből Magyarország visszakapott egy 11 830 négyzetkilométernyi kiterjedésű területsávot 1 027 450 lakossal. A csehszlovák–magyar határvitához feltétlenül hozzá kell még tennünk, hogy a bécsi nemzetközi döntésen Magyarországhoz visszacsatolt területek 93 százalékát a csehszlovák kormány megegyezéses alapon már amúgy is hajlandó lett volna átengedni. A magyar kormánynak tehát mindössze 7 százaléknyi „nyereséget” sikerült kicsikarnia a bécsi döntőbíráktól, bár az is igaz, hogy ez egyúttal Kassa, Ungvár és Munkács visszaszerzését is jelentette.

2. Képek






1. Cseh és szlovák államférfiak, 19201945. Képösszeállítás Cseh és szlovák államférfiak 1920–1945 JOZEF TISO (1887. október 13 – 1947. április 18.) A bécsi Pázmáneumban végezte teológiai tanulmányait 1910-ben. 1918-ig káplánként, tábori lelkészként, majd a nyitrai szeminárium lelkészeként és a helybeli gimnázium hitoktatójaként működött. 1925–1938 között a Hlinka-féle Szlovák Néppárt képviselőjeként a prágai parlament tagja volt. Hlinka halála után őt választották a párt elnökévé. 1938. október 6-án a szlovák autonómiát eredményező úgynevezett zsolnai egyezménynek ő volt a fő kezdeményezője. Az autonóm szlovák kormány elnöki tisztét is ő töltötte be (1938. október 8 – 1939. március 9. között). 1939. március 13-án Berlinben Hitlerrel megegyezett az önálló szlovák állam létrehozásáról. Ezt követően 1939. október 27-ig ő volt a szlovák miniszterelnök, 1939. október 26. és 1945. április 4. között pedig a Szlovák Köztársaság elnöki tisztét látta el. Ausztrián keresztül próbált menekülni, de elfogták, és az 1946. december 2-án megkezdett per nyomán 1947. április 15-én mint háborús bűnöst halálra ítélték, és három nappal később kivégezték. MILAN HODŢA (1867. február 1–1944. június 27. Clearwather [USA]) Az 1918 előtti magyarországi szlovák politikai élet legsokoldalúbb és legszínesebb egyénisége, a budapesti parlamenti nemzetiségi klub titkára (1905– 1910). A világháború első éveiben Veszprémbe internálták. 1918-ban a csehszlovák kormány budapesti megbízottjaként Jászival és Bartha Alberttel tárgyalt a magyar–szlovák demarkációs vonalról, sőt időnyerés céljából Jászival a Magyarország keretei közt megvalósítandó szlovák autonómia megvitatásába is belebocsátkozott. A két világháború közt több csehszlovák kormányban vállalt miniszteri megbízást. 1935–1938 között ő volt Csehszlovákia első szlovák miniszterelnöke. ANDREJ HLINKA (1864. szeptember 27– 1938. augusztus 16.) 1889-ben pappá szentelték. Ezt követően káplánként működött több szlovák községben is. 1895 bekapcsolódott a Zichy-féle Katolikus Néppárt munkájába, de 1901-ben a párt nem eléggé következetes nemzetiségi programja miatt kilépett a pártból. 1901től a Szlovák Nemzeti Párt vezetőségének tagja. 1906-ban nemzetiségi izgatás miatt két év börtönbüntetésre ítélik. 1909-ben szabadult a szegedi fegyházból. 1913-ben megalakította a Szlovák Néppártot. 1918-ben megszavazta a turócszentmártoni deklarációt, de azt követően összetűzésbe került a csehszlovák nemzeti egység híveivel. A szlovák különérdekeket az eredeti turócszentmártoni nyilatkozat szellemében előterjesztendő 1919 elején Párizsba utazott, de nem jutott a békekonferencia elé. Vállalkozása miatt a csehszlovák börtönöket is megjárta. 1918–1938 között prágai parlament képviselője, és a róla elnevezett Hlinka-féle Szlovák Néppárt elnöke (1925–1938). EDUARD BENEŠ (1884. május 28–1948. szeptember 3.) Egyetemi tanulmányait Franciaországban, Angliában és Németországban végezte. A világháború előtt a prágai egyetemeken tanított. A világháború kitörését követően előbb a csehországi, majd Masarykhoz csatlakozva a külföldi cseh politikai ellenállás vezérszemélyiségévé vált. A békekonferencián is sikerült megerősítenie a csehszlovák állam területi igényeit jóváhagyó nagyhatalmi ígérvényeket. 1918 és 1935 között az összes csehszlovák kormányban ő töltötte be a külügyminiszteri posztot. 1921–22-ben egy éven át miniszterelnök is volt. Masaryk őt jelölte meg utódjául, és 1935. decemberében köztársasági elnökké választották. Erről a tisztéről a müncheni döntést követően 1938. október 5-én lemondott, és október 22-én Angliába emigrált. Csehszlovákia újrateremtése érdekében 1943. decemberében Moszkvában csehszlovák–szovjet szerződést írt alá a németellenes küzdelem összehangolása érdekében. 1940–1945 között a londoni emigrációs nemzeti tanács választásával mint emigráns csehszlovák köztársasági elnök irányította a külföldi ellenállást. 1945. május 16-án tért vissza Csehszlovákiába. A Gottwaldvezette 1948. februári hatalomátvétel után június 6-án lemondott, és három hónappal később meghalt. TOMÁS GARRIGUE MASARYK (1850. március 7–1937. szeptember 14.) Apja szlovák, anyja elnémetesedett cseh volt. Egyetemi tanulmányait Bécsben végezte, és csak 32 éves korában került Prágába, az akkor megalakított cseh nyelvű egyetemre. Tudományszervezői, publicisztikai, politikai aktivitásával rövid időn belül ismertté vált. Az úgynevezett realista párt vezetőjeként 1907–1914 között a bécsi birodalmi gyűlés képviselője volt, aki az osztrák–magyar politika ellenzőjeként vált igazán ismertté. 1914 decemberében Angliába emigrált. Beneš és a szlovák Milan Rastislav Štefánikkal közösen létrehozták a Csehszlovák Nemzeti Tanácsot, amely az antant-kormányoktól engedélyt kapott a csehszlovák légiók felállítására. 1918. december 12-én Oroszországon, Japánon és az Egyesült Államokon keresztül tért haza Prágába, ahol köztársasági elnökké választották. Tisztségében 1935. december 14-i lemondásáig négyszer választották újra.

2. Képek 37 Created by XMLmind XSL-FO Converter.






1. Szlovák nemzeteszme kommunizmus, szocializmus. Gustáv Husák SZARKA László Gustáv Husák 1913. január 10-én az akkor még Pozsony szomszédságában fekvő, szlovák lakosságú Dubravka (Dobróka) községben, szegénysorsú parasztcsalád harmadik gyerekeként született Gustáv Husák, aki a kommunista szlovák politikusok közül Alexander Dubček 1968–1969. évi 15 hónapos főtitkárságát leszámítva – a második világháború utáni Csehszlovákiában egyedül jutott döntő politikai pozíciókba. Már a középiskolai évek alatt bekapcsolódott a pozsonyi kommunista mozgalomba, ahol saját visszaemlékezése szerint nyelvi gondjai voltak „magyarul nem tudtam, németül egy keveset az iskolában már megtanultam. De a marxista irodalom és a munkáskörök, ahol az irodalommal megismerkedtem, szükségessé tették a német nyelvet. A párt megnyilatkozásai is háromnyelvűek voltak, és a szlovák nyelv itt is a leggyöngébb volt”. A kommunista szlovák értelmiség első nemzedékéből Vladimir Clementis-szel, a későbbi kommunista külügyminiszterrel és Ladislav Novomesky költővel került baráti kapcsolatba. Az ő hatásukra szervezte meg a pozsonyi kommunista egyetemisták egyesületét, s annak vezetőjeként munkakapcsolatba került Balogh Edgárral, Fábry Zoltánnal, valamint más szlovákiai magyar kommunistával is. 1937-ben fejezte be a pozsonyi egyetemi tanulmányait. Az illegális kommunista Csehszlovákia 1938. évi széthullása és az önálló szlovák állam kialakulása idején Husák egyike az illegális szlovák kommunista szervezkedés vezetőinek: Clementis pozsonyi ügyvéd irodájában, a pozsonyi kommunista szervezkedés központjában fogalmazóként dolgozott. 1941 nyarán a németek Szovjetunió elleni támadásában Szlovákia – miként Románia is – önálló csapatokkal vett részt Németország oldalán. A fasiszta állam szigorította belpolitikáját. Husákot körülbelül hatszázadmagával már másodszor internálták Illavára. Majd újabb internáló tábor. Az ellene lefolytatott kivizsgálás alól csak 1943 őszén mentették fel, amikor paradox módon már megválasztották őt az illegális Szlovák Kommunista Párt V. központi bizottságának háromtagú testületébe. A felmentés ténye, valamint Mach szlovák belügyminiszternek egy bizarr ötlete, a későbbiekben számos találgatásra adott okot Husák szlovák kormánykörökhöz fűződő állítólagos kapcsolatairól. (Mach belügyminiszter ugyanis baloldali, többségükben kommunista meggyőződésű értelmiségieket mint szlovák katonai tudósítót 1941 szeptemberében a németek által feltárt katyni lengyel tömegsírokhoz küldte. Azt remélte, hogy a sztálini módszerekkel való szembesülésből Husákék révén sikerül a Szovjetunió iránti szimpátiákat végleg kiirtani a szlovák közvéleményből.) A belügyminiszter propagandaakciójának Husákék rendíthetetlen kommunista meggyőződése miatt természetesen semmilyen foganatja nem volt. Sőt többek közt Husák nevéhez fűződik a világháború korai szakaszában felmerült ugyancsak bizarr alternatíva, mely szerint Szlovákia jövőjét esetleg a Szovjetunió kötelékeiben találhatná meg. Ez az alternatíva rövid időn belül teljes feledésbe merült, és a szlovák ellenállás programszerűen a Csehszlovák Köztársaság helyreállítása mellett szállt síkra. Ez volt a programja az 1944. augusztus 29-én kirobbant, a szovjet hadvezetéssel csak részben egyeztetett szlovák nemzeti felkelésnek is, amelyben Husák a kommunista párt részéről kezdettől fogva egészen az október 27-i visszavonulásig aktívan részt vett. (Heteken át az erdőkben rejtőztek, illetve partizánakciókat kezdeményeztek a felkelés szétszórt csapatai.) A szerencsésen megmenekült Husák már 1944 karácsonya előtt a Magyarország területén harcoló II. ukrán front vezérkarának politikai osztályára került, ahonnan 1945 januárjának végén Moszkvába utazott, és csatlakozott a moszkvai csehszlovák kommunista csoporthoz. A moszkvaiak részére készített összegző politikai jelentésében Husák teljes meggyőződéssel a csehek és szlovákok föderációja mellett foglalt állást. Kisebbségek kiszorítása Érdekesen alakult ezekben a hónapokban Husáknak a szlovákiai magyar kisebbség kérdésével kapcsolatos állásfoglalása is. Az említett jelentésben szó szerint arról írt, hogy a magyarok a háború éveiben sokszor demokratikusabban viselkedtek, mint sok szlovák. Míg Beneš és a kommunista Gotwald a magyarok 43 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

megbüntetését szorgalmazta, Husák ezzel szemben a differenciált eljárás szükségességét hangoztatta. De a kollektív bűnösség elvét meghirdető 1945. április 5-i kassai kormányprogram elfogadása után gyakorlatilag ő állt a szlovákiai magyarság ellen irányuló politika élére. Gróf Esterházy János elfogatása és szovjeteknek való kiszolgáltatása, majd csehszlovákiai ítéletre való visszakérése szintén az ő kezdeményezése volt. Mint ahogy dokumentumok bizonyítják a pozsonyi magyarokat sújtó ligetfalui internáló tábor rendjének szigorítására tett intézkedéseit is. Husák – akárcsak a nemzeti győzelemtől és a kommunizmus küszöbön álló győzelmétől új energiákat nyert cseh és szlovák kommunista vezetőgarnitúra többi tagja – a nemzeti forradalom Beneš által sugallt jelszavait igyekezett az osztályforradalom előkészítésére felhasználni és következetesen megvalósítani. A kitelepített, elüldözött németek és magyarok földjét mint „az ősi szláv földeket” ígérték a kommunista pártra szavazó választóknak. Rövid pár hét alatt etnikailag megtisztították Dévényt, Pozsonyt. Mindez a Sztálin által is helyeselt szláv nemzetállam programjának gyors sikerélményeit jelentették. (Az egész szlovákiai közigazgatásból és a korábban háromnemzetiségű kommunista pártból is kizárták az összes magyart!). Ugyanakkor a cseh–szlovák viszony rendezésében nem sikerült a föderáció programját megvalósítani: Beneš, majd a prágai kommunista vezérkar is egyre makacsabbul ragaszkodott az egységes csehszlovák állam centralizált modelljéhez, amelyben Szlovákia csupán részleges végrehajtói jogosítványokkal felruházott regionális kormányzatot kapott, az úgynevezett szlovákiai megbízotti testület formájában. Husák közismerten föderációpárti volt, s minden bizonnyal ez is közrejátszott abban, hogy rövid pár hónap után a rendkívül fontos belügyi megbízotti posztról 1945 szeptemberében leváltották őt. Gottwaldnak, a CSKP főtitkárának azonban szüksége volt rá a kommunista párt Szlovákiában is praktizált szalámitaktikájának megvalósításához. Hatalomátvétel és börtön Kezdetét vette a csehszlovákiai kommunista hatalomátvétel Prága és Pozsony közt szorosan egyeztetett végjátéka. Több mint másfél éves kiszorítósdi után Husák 1948. február 21-én, tehát négy nappal a prágai kommunista hatalomátvétel előtt, leváltotta a nem kommunista megbízottakat, és a szakszervezetek segítségével Szlovákia gyakorlatilag a kommunisták ellenőrzése alá került. A kommunista hatalomátvétel forgatókönyve szerint a következő fejezetben, a pártba befurakodott ellenség felszámolásában, Husáknak szintén az egyik főszerep jutott, ezúttal azonban az áldozatok sorában. 1948 nyarán kezdődött el az ún. burzsoá nacionalizmus elleni boszorkányüldözés, amelynek célpontjául elsősorban a szlovák emancipáció híveit, Clementist, Husákot, Novomeskyt, D. Okálit szemelték ki. 1949-től kezdődően folyt ellenük az „adatgyűjtés”. Husákot 1951. február 6-án tartóztatták le, és miután nem vállalta magára a neki kirótt szerepet, csak 1954. április 24-án ítélték el életfogytiglani börtönbüntetésre. 1960. májusában szabadult, 1963 áprilisában rehabilitálták, és pár nappal később Alexander Dubček kezéből átvehette párttagsági igazolványait is. „Normalizálás” 1968 áprilisában mint a prágai szövetségi kormány miniszterelnök-helyettese tért vissza a politikai vezetésbe. Legfontosabb megbízatása 1968 első félévében a föderációs alkotmánytörvény előkészítése, valamint ezzel párhuzamosan a nemzetiségi törvény kidolgozása volt. Jóllehet a szlovák emancipáció kérdését egyformán fontosnak ítélték, Dubček és Husák között mindvégig visszafogott, sőt ellenséges volt a viszony. A CSKP KB ülésén még 1968 májusának végén is csak mint vendég vehetett részt. A kiéleződő 1968. évi csehszlovákiai válságban ugyan Husák mindvégig reformpárti maradt, mi több, az augusztus 21-i bevonulás után is elhamarkodottnak és fölöslegesnek ítélte meg a „testvéri segítségnyújtást”, de a moszkvai csehszlovák–szovjet tárgyalásokon szinte felkínálkozott a csehszlovák belpolitikai válság levezetésére. Szlovákiát valóban sikerült gyors ütemben pacifikálnia, és bár legőszintébb barátja, L. Novomesky szeptemberben rádióbeszédben figyelmeztetett a megszállókkal való kollaboráció veszélyeire, egyre következetesebben az úgynevezett normalizáció szüksége hirdetőjévé vált. 1969 áprilisában sikerült elérnie Dubček leváltását, és helyére ő ült a CSKP főtitkári székébe. 1987-ig töltötte be ezt a tisztséget. „Kire támaszkodhattam volna? Brezsnyevre, Ulbrichtra, Gomulkára, aki Brezsnyevet az ellenünk való beavatkozásban szintén vehemensen támogatta? Kádár Jánosra, aki megértett bennünket, tanácsokat adott nekünk, de Brezsnyev és apparátusa, marsalljai ellen nem tudott szembeszegülni? Tudtam, hogy a szovjet katonákat nem lehet a köztársaságból eltávolítani. De az államot meg kellett tartani, élnünk kellett, békére volt szükségünk. Nemcsak én gondolkodtam így, de a többiek is a vezetésben. Ilyen értelemben végeztem a konszolidáció munkáját Dubčekkal együtt is.” Az elnök


1975. május 29-án köztársasági elnökké választották, és erről a tisztségről csak 1989. december 21-én mondott le. „Kádár mesélte nekem, mennyi szörnyűség, mennyi emberi áldozat, vér, majd később mennyi kivégzés sújtotta Magyarországot 1956-ban és utána. Ezeket a szörnyűségeket mi el akartuk kerülni. Meg akartuk akadályozni a bebörtönzéseket és a politikai pereket. Ezért tartottunk a tüntetésektől és a részünkről elkövetett erőszakos cselekményektől. Meg voltam győződve, ha ez sikerül, a csapatok kivonulnak. Megvalósítani egy ilyen politikát nem volt könnyű.” A normalizációs katekizmus eszméihez ragaszkodva a pártot megtisztította a revizionistáktól, opportunistáktól, nacionalistáktól, a cseh és szlovák társadalmat pedig a kritikus hangvételű értelmiségtől. Az 1969 után immáron föderált Csehszlovákiát recentralizálta, de a kisebbségi jogok alkotmánytörvényben megígért kibontakoztatását fölöslegesnek tartotta. A nyolcvanas évek Csehszlovákiája – a Charta 77 és néhány lokális ellenzéki szerveződés fellépésén kívül – a teljes gazdasági, politikai letaroltság és megmerevedettség állapotát mutatta. 1989 őszének forradalma számára az utolsó vereséget jelentette. Mi több, megérte azt, amit csak kevesen: 1990 februárjában másodszor is kizárták őt a kommunista pártból. Kérdés, vajon a szlovák önállóság mostani megvalósulását miként minősítené ő, aki a szlovák politikusok nagy többségéhez hasonlóan, a föderáció feltétlen híve volt. Halálos ágyánál zavaros körülmények közt megjelent a nagyszombati érsek, temetésén pedig – igaz hangsúlyozottan magánemberként – részt vett az akkori szlovák kormányfő és a parlament elnöke.


1. Kádár János és az 1968. évi bevonulás SIPOS Péter Kádár János és az 1968. évi bevonulás 1968 kora tavaszától példátlan gyakorisággal találkoztak egymással a bolgár, a csehszlovák, a keletnémet, a lengyel, a magyar és a szovjet pártok vezetői. Egy – nem teljes – leltár a csúcsszintű csúcsforgalomról. Március 23-án Drezdában hatpárti, május 4–5-én Moszkvában szovjet–csehszlovák, ugyanitt május 8-án ötpárti (csehszlovák képviselet nem volt), június 13–15-én Budapesten magyar–csehszlovák, július 12-én Komarnóban csehszlovák–magyar, július 14–15-én Varsóban ismét ötpárti (a csehszlovákok távol maradtak), július 29– augusztus 1. között a csehszlovákiai Ágcsernyőn csehszlovák–szovjet, augusztus 3-án Pozsonyban hatpárti, augusztus 17-én Komarnóban csehszlovák–magyar, augusztus 18-án Moszkvában ötpárti (a csehszlovákok nem kaptak meghívást) tanácskozásra került sor. A tárgy minden alkalommal a csehszlovákiai helyzet volt. Kádár János az MSZMP vezető grémiumainak rendre beszámolt az értekezletekről. A testületi ülések jegyzőkönyveiből külpolitikai témájú kutatásaink során feljegyzéseket készítettünk. Most ezek alapján teszünk kísérletet arra, hogy rekonstruáljuk az MSZMP vezetőjének viszonyát az északi szomszédos országban zajló eseményekhez és ezek szovjet megítéléséhez. Előrebocsátva az összegzésüket: megállapítható, hogy a főtitkár – egy amerikai diplomata más összefüggésbe helyezett magyar vonatkozású kifejezését kölcsönözve – 1968 márciusától az augusztusi intervencióig a „vonakodó csatlós” módjára viselkedett. A prágai tavasz, Berlin, Varsó Emlékeztetőül: 1968. január–áprilisában Alexander Dubčekkel, a Csehszlovák Kommunista Párt első titkárával az élen a CSKP vezetésében kialakult és meghatározó befolyásra tett szert egy – újabb keletű kifejezéssel – reformkommunista csoport, amely alapvető strukturális változásokat, a szovjet típusú politikai és gazdasági intézményrendszer fokozatos felszámolását kívánta megvalósítani. Jiri Pelikán cseh újságíró szerint az ország ekkor „a demokratikus szocializmus laboratóriumává vált”. Belpolitikailag ennek legszembeötlőbb megnyilvánulása a sajtó felszabadulása volt. A csehszlovák külpolitika pedig arra törekedett, hogy éljen a nyugatnémet kereszténydemokrata, szociáldemokrata nagykoalíciós kormány új keleti politikájával megnyíló lehetőségekkel, és normalizálja kapcsolatait a Német Szövetségi Köztársasággal. Ezt az NDK vezetése, élén Walter Ulbrichttal, a Német Szocialista Egységpárt főtitkárával, a legkonokabb módon ellenezte. A csehszlovákiai változások nemzetközi hátteréhez – egyéb tényezőkön kívül – még hozzátartozott, hogy Lengyelországban megingott Władisław Gomułka 1956 októbere óta hatalmon lévő rezsimje. 1968. február végétől, március elejétől egymást követték az egyetemi hallgatók tüntetései és más mozgalmai. Gomułka az ellenzék megosztására az anticionizmusnak álcázott, bújtatott antiszemitizmust alkalmazta, és a „zsidó revizionista értelmiséget” jelölte meg bűnbak gyanánt. Kampányát zavarta, hogy Csehszlovákiában mind erőteljesebben követelték a koncepciós perek vádlottjainak, s így az 1952-es Slansky-ügy túlnyomórészt zsidó áldozatainak a rehabilitását. Moszkvában, Kelet-Berlinben és Varsóban márciustól mind idegesebben szemlélték a csehszlovákiai fejleményeket, és elhatározták, szigorú megrovásban részesítik Dubčeket, és megkövetelik tőle a preventív cenzúra helyreállítását, a kommunista párt hatalmi monopóliumának erőskezű biztosítását. A március 23-án Drezdában a szokatlan, szinte pánikszerű gyorsasággal összehívott csúcstalálkozón – Kádár János beszámolója szerint – különösen Brezsnyev és Gomułka adtak hangot „nyugtalanságuknak és aggályaiknak”, s úgy vélekedtek, hogy „az események már kicsúsztak a csehszlovák pártvezetés kezéből”, a hibák kijavításának, a rehabilitációnak a követelése „csak ürügy a szocialista rendszer elleni támadásra”. A szovjet és a lengyel vezető kifejezetten „ellenforradalmi veszélyt” emlegetett. Ez szerintük nem belügy, a csehszlovákiai események „nyugtalanítják a szocialista közösség országait, kedvezőtlenül befolyásolják a nemzetközi helyzet alakulását, bátorítják az imperialistákat”. Kádár Dubček mellett Még élesebb a hangnem a május 8-i moszkvai találkozón, ahol a bolgár, a keletnémet, a lengyel, a magyar és a szovjet pártvezetők vettek részt. A csehszlovák „vádlottak” ide nem kaptak meghívást, „in contumaciam” (távollétükben) ítélkeztek felettük. Kádár tájékoztatója szerint Brezsnyev közölte, hogy Dubček „gyenge, tapasztalatlan”, de azzal is gyanúsította, hogy ez csak tettetés, „többről van szó, ravaszkodik, lelke mélyén valami más lehet”. A szovjet főtitkár a csehszlovákiai eseményeket „ellenforradalom”-nak nevezte, amelynek során az „ellenséges elemek” az egyik pozíciót a másik után foglalják el, „hogy végül is vérontás nélkül 46 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

elszigeteljék, majd megdöntsék a rendszert”. Különösen azt kifogásolta, hogy „nyugat felé nyitott a csehszlovák határ, naponta 40–50 ezer turista lép be”. Sürgős katonai beavatkozást tartott szükségesnek egy május 10–12. körül megrendezendő hadgyakorlat formájában. Brezsnyev szerint a Varsói Szerződés katonai erőinek megjelenése „felbátorítaná az egészséges erőket, magához térítené a csehszlovák néphadsereget, meghunyászkodásra késztetné az ellenséget”. (Az „egészséges erők” fogalma a konzervatív, a sztálini típusú rendszer lényegében változatlan fenntartásához ragaszkodó pártvezetőket jelentette.) Nem is titkolta, hogy a Szovjetunió „... a szocialista Csehszlovákia megőrzése érdekében kész a legmesszebbmenő lépések megtételére is.” Ulbricht szóvá tette, hogy a Dubček-csoport „befeketíti a múltat” és „nem harcol az ellenséggel”. Helyeselte a hadgyakorlatot a „baloldal” támogatására. Todor Zsivkov a csehszlovákiai helyzetet ellenforradalmi jellegűnek értékelte, Dubček „csupán egy spanyolfal”, amely mögött egy „ellenséges központ működik az eurokommunista, valamint a jugoszláv és a román pártok támogatásával”. Gomułka eldöntöttnek tekintette a „megoldást” – Csehszlovákiában ellenforradalom van, legkésőbb május közepén szükség van a katonai beavatkozásra, mert „ősszel már késő lesz”. Kádár viszont ellenzett bármiféle döntést a katonai beavatkozásról. Úgy vélte, még „többször kell találkozni” az ügyben, s bár „foglalkozni lehet a hadgyakorlattal, egyedül a fegyveres erő nem oldja meg a problémákat”. Figyelmeztette kollégáit arra, hogy Csehszlovákiában nem ellenforradalom van, hanem a múltban elkövetett hibák kijavítása kezdődött meg. A válság alapvető okát nem a dubčeki vezetés gyengeségében látta, hanem az 1968 előtti politikában: „Hosszú időn át nagyon sok rosszat kellett tenni ahhoz, hogy ilyen helyzet álljon elő.” Kádár a dubčeki vezetés támogatását szorgalmazta azzal a feltétellel, hogy folytasson kétfrontos harcot egyfelől a régi hibák, más felől a „jobboldali, imperialista törekvések” ellen. A politikai megoldásért A június közepén Budapesten lezajlott magyar–csehszlovák megbeszéléseken Dubček közölte Kádárral, hogy a politikai harc minden eszközét igénybe veszi. Biztosította őt arról, hogy abban az esetben, ha a „szocialistaellenes erők” veszélyeztetik a hatalmat, „sem a kezük, sem a térdük nem fog reszketni, ha ezek ellen fel kell lépniük. Elég erejük van ahhoz, hogy leszámoljanak a rendszer ellen fellépőkkel, még akkor is, ha esetleg külföldről próbálnának beavatkozni.” 1968. július 14–15-re Varsóba hívták össze a hat párt vezetőinek újabb értekezletét, a csehszlovák fél azonban elutasította a részvételt, s közölte, csak hazai földön hajlandó tárgyalni. Az MSZMP Politikai Bizottsága július 12-én úgy döntött, hogy a tanácskozáson „a csehszlovák helyzet rendezésére politikai megoldásokat kell keresni, s óvni kell a jelenlévő testvérpártok vezetőit a katonai beavatkozástól”. Kádár ezt az álláspontot képviselte. S ahogy beszámolójában elmondotta, 12 év, vagyis 1956 óta először voltak komoly nézeteltérései a többi pártvezetővel, akik „olyan sztrájktörőfélének” tekintették őt és társait. A varsói találkozón Kádár végül is beletörődött az intervenció gondolatába, és kilátásba helyezte a magyar csapatok részvételét is. Nehezményezte, hogy a csehszlovák vezetők nem vettek részt a konferencián, és ezt „nacionalista elhajlásnak, gyökeres revizionista fordulatnak” minősítette. „Ha a nemzeti egységre, a nemzeti becsületre és hasonlókra apellálok ilyen esetben az öt párttal való érdemi tárgyalás helyett, ... akkor hol itt a kommunista politika, hol itt a marxista-leninista vélemény, hol van itt a kommunista politikai tisztesség és bátorság!?” – mondotta az MSZMP Központi Bizottsága 1968. augusztus 7-i ülésén. Beszámolójából az is kitűnik, hogy mindinkább osztotta a többi párt vezetőinek értékelését a csehszlovákiai helyzetről. Kádár attól tartott, hogy a CSKP az őszre hirdetett kongresszusán olyan változtatásokat fogad el, amelyek következtében megszűnik „klasszikus értelemben vett forradalmi élcsapat, kommunista párt lenni”. S ha ez bekövetkezik, megnyílik az út a politikai pluralizmus felé: „valamiféle országos választásokat hirdetnek, szabad utat nyernek mindenféle politikai erők, hogy ott induljanak... itt magyarázatra sem szorul, hogy a legveszedelmesebb a külön szociáldemokrata párt szervezése Csehszlovákiában”. Mindez azzal jár – így Kádár –‚ hogy összeütközés, fegyveres harc nélkül bekövetkezhet éppen a pártkongresszus kapcsán „egy olyasfajta politikai fordulat... amit úgy hívunk, hogy egy gyökeres revizionista fordulat, azt követően pedig reális veszéllyé válhat a burzsoá restauráció, mindazzal együtt, amit az jelent.” Fenyegetés a beavatkozással A magyar pártvezetés módosult viszonyát a fegyveres beavatkozáshoz Kádár a következőképpen indokolta: „Mi az eseményekre befolyást addig gyakorolhatunk, amíg ott vagyunk ebben a szövetségi rendszerben és ott szilárdan vagyunk. És bizony ezt is mérlegeltük. Mi mondhattuk volna, hogy nem veszünk részt ilyen katonai készültségben. Ez elvileg teljesen lehetséges lett volna. De mi jön abból ki? Elvtársak? ...Mit jelent az, ha mi azt 47 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

mondjuk, jó – mi nem. Szerintem ez még nagyobb idegességet váltott volna ki. És én megmondom őszintén – egyénileg azt gondolom, mivel a szituációt és a körülményeket az ember ismeri, meg az embereket is, – lehet, hogy még kiszámíthatatlanabb lépésre szánták volna el magukat ilyen előállott helyzetben. (Kiemelés tőlem. S. P.) De hát nem ezt kellett tárgyalni, csak végig kellett gondolnunk a logikai sort, és ezért mi így határoztunk.” S hozzátette még: a magyar elhatározás a részvételre „megnyugtatta a szovjet elvtársakat, nyugodtabban nézik a helyzetet”. Kádár nyilvánvalóan abban bízott, hogy már az intervencióval való mind határozottabb fenyegetőzés, amit Varsó után a magyar párt csatlakozása is alátámasztott, a csehszlovák vezetést arra készteti, hogy fogadja el az alapvető szovjet követeléseket. (Így vélte, hogy elháríthatják a katonai beavatkozást, és nyitva marad az egyezkedés útja, ha megtörténik a sajtószabadság felszámolása vagy legalább erőteljes korlátozása, ha a párt monopolhelyzetét biztosítják, a megszokott „demokratikus centralizmust” helyreállítják a pártban és az államgépezetben, valamint végrehajtják a szovjet kívánságoknak megfelelő személycseréket. Úgy tűnt, hogy az ágcsernyői csehszlovák–szovjet, illetve a pozsonyi hatpárti tárgyalások és nyilatkozatok létrehozták a kívánt „politikai megoldást”. Kádár szerint „roppant bajokat” kerültek el Ágcsernyővel és Pozsonnyal. A megegyezés lényege: a csehszlovák vezetés vállalta, hogy elfogadja és érvényre juttatja a „szocializmus általános törvényszerűségeit”, a szovjet fél és szövetségesei pedig hozzá járultak „a nemzeti sajátosságok” fokozott hangsúlyozásához. A pozsonyi találkozót Kádár felhasználta arra, hogy Dubčeket figyelmeztesse az intervenció tényleges veszélyére. „Tapasztalataim alapján beszélek. Igen nehéz körülmények között kerültem hatalomra... Fogalmuk sincs arról, mit jelent olyan helyzetben lenni, mint amilyenben mi voltunk Budapesten 1956-ban... Más utat kell választaniok. Próbálják meg megelőzni azt a szerencsétlenséget, amely bennünket sújtott.” – írja a találkozóról Zdenek Mlynár, a CSKP Központi Bizottságának titkára, a Dubček-csoport egyik legmarkánsabb személyisége. Mlynár szerint Kádár azt is tudtukra adta, hogy „a magyar szocializmus jövőbeni fejlődése szempontjából is nagyon fontosnak tartja a csehszlovákiai reformok sikerét”. Utolsó kísérlet A magyar pártvezető augusztus 12–15. között Jaltában folytatott megbeszéléseket Brezsnyevvel és más szovjet személyiségekkel. Erről Kádár 20-án számolt be a Politikai Bizottságnak és 23-án a Központi Bizottságnak. Kádár igyekezett meggyőzni a szovjeteket arról, hogy nagyobb figyelmet kell fordítani a Dubček előtti korszakban elkövetett hibákra. Semmiféle kommunista kibontakozást nem tartott lehetségesnek, ha a CSKP nem határolja el magát következetesen az 1968. január előtti hibáktól. Figyelmeztette a szovjet vezetőket arra, hogy a csehszlovákiai helyzet nem az 1956. októberi magyar, hanem a lengyel helyzethez hasonlít. S ez utóbbiban végül nem került sor szovjet fegyveres beavatkozásra. Kádár a jaltai tárgyalások időszakában már elkötelezte ugyan magát az intervenció támogatása mellett, de még mindig kitartott a politikai megoldást előnyben részesítő álláspontja mellett. Ő a csehszlovák vezetésről várta „az adminisztratív és erőszakos eszközök alkalmazását” a szovjet fél szemében is elfogadható belső „rend” helyreállítása érdekében. Brezsnyevék azonban váltig azt hangoztatták Jaltában is, hogy a csehszlovák pártvezetés nem tartotta be az ágcsernyői és a pozsonyi határozatokat, ezért „nincs mit várni a jelenlegi elnökségtől”. (A Politikai bizottságnak megfelelő testület a CSKP-ban.) Kádár addig kapacitálta Brezsnyevet és társait, míg azok beleegyeztek abba, hogy a magyar pártvezető még egy alkalommal beszéljen Dubčekkel. A szovjet elhatározás az intervencióra augusztus közepén már nyilván készen állott. Az újabb magyar–csehszlovák forduló engedélyezése inkább Kádárnak szóló udvariassági gesztus volt, bizonyítandó, hogy Moszkvában még a legutolsó percben sem zárkóznak el a politikai megoldástól. Kádár elmondta, hogy augusztus 17-én komárnói találkozójuk alkalmával megkérdezte Dubčektől – „megértette-e miről van szó?” Mlynárt Dubček úgy informálta, hogy bár Kádár nem említette kifejezetten a küszöbönálló szovjet katonai intervenciót, de „egyes kijelentéseit lehetett így értelmezni”. Búcsúzóul pedig a magyar vezető megkérdezte vendéglátójától: „Mondja, Önök valóban nem tudják, kivel van dolguk?” Gyenge „politikai oldal” Kádár augusztus 23-i beszámolójában ismertette az augusztus 18-i moszkvai ötpárti értekezletet, amely jóváhagyta az intervenció – mint később kiderült, csak féloldalasan megvalósult – forgatókönyvét. Brezsnyev ez alkalommal elmondta, hogy az általa „baloldali egészséges erők”-nek nevezett konzervatív csoport Vasil Bilák vezetésével augusztus 17-én levélben közölte politikai tervét. E szerint augusztus 20-ra összehívják a CSKP


elnökségének ülését, amelyen számítanak a 11 tagból 6 személy szavazatára. Így ők kerülnek többségbe a Dubček-szárnnyal szemben, és szakítást provokálnak ki. Az elnökség többsége, valamint kb. 50 központi bizottsági tag és kormánytag felhívással fordul a csehszlovák néphez. A felhívás közzétételét csak a hírközlő eszközök birtokbavétele tenné lehetővé, s éppen ehhez kérnek katonai segítséget a Szovjetuniótól és szövetségeseitől. Ez után a „baloldal” összehívja a Központi Bizottságot, hogy új pártelnökséget, és a nemzetgyűlést, hogy új kormányt válasszon. Mindkét fórumon többséget remélt a „baloldal”, amely augusztus 19-ig kért választ Brezsnyevtől. A szovjet főtitkár a 18-i tanácskozáson közölte, hogy igenlően válaszolnak, amit Gomułka, Kádár, Ulbricht és Zsivkov egyaránt helyeseltek. Kádár már említett augusztus 23-i információjában elmondotta, hogy az egész elképzelésnek csak a katonai része valósult meg, „míg a politikai terv már az elején törést szenvedett”. A CSKP elnökségében a „baloldal” négy szavazattal kisebbségben maradt, nem sikerült a médiák megszerzése sem. Kádár a Központi Bizottság augusztus 27-i ülésén ismét kifejtette, hogy az augusztus 20–21-i „akciónak gyenge volt a politikai oldala”. Elmaradt „a csehszlovák baloldal nyilvános fellépése”, így az „ötök” – legalábbis a főtitkár szerint – meg tudták ugyan indokolni a beavatkozást, azonban „... a közvéleményt teljes mértékben kielégítő hivatkozás arra, hogy szó szerint, név szerint kik kérték a segítséget, nem áll rendelkezésre”. „Ki győzött...” A magyar párt vezetője a Központi Bizottság október 27-i ülésén meglehetősen keserű hangulatban vonta meg a történtek mérlegét: „nem kell bebeszélni magunknak és legkevésbé a tömegeinknek, hogy itt győztünk, vagy ki győzött. Erre semmi szükség nincsen. Teljes komolyságában és mélységében kell ezt a problémát néznünk, és a dolgok valamikor csak jó megoldáshoz jutnak. És inkább egy évvel később kell konstatálni hogy ki győzött és hogyan győzött a szocializmus...” Walter Ulbricht viszont már okot látott az ujjongásra. Szeptember végén egy tanácskozáson kijelentette: az augusztus 21-i akció „különösen jelentős az NDK szempontjából, mert gyengíti a nyugatnémet imperializmust”, gátat vet az „új keleti politikának”.

2. Képek




1. A zsidóság részvétele az 1848-49. évi szabadságharcban KALÁSZATOK SÁNDOR Pál A zsidóság részvétele az 1848–49. évi szabadságharcban 1889-ben több mint negyven esztendővel a szabadságharc leverése után Kohn Sámuel – pesti főrabbi – levélben fordult Klapka Györgyhöz. Ebben arra kérte, hogy adjon tájékoztatást a honi zsidóság részvételéről a szabadságharcban. A levél írója 1884-ben megírta „A zsidók története Magyarországon” című munkáját, amelynek csak első – Mohácsig terjedő – kötete látott napvilágot Budapesten. Majdnem bizonyos, hogy Kohn Sámuel foglalkozott a honi zsidóság további története megírásának gondolatával is. Ezért fordulhatott Klapkához felvilágosítást kérve tőle. Munkájának tervezett folytatása azonban – általunk ismeretlen okból – nem készült el. Klapka válaszlevelét németül írta, melynek szövegét Venetianer Lajos közölte „A magyar zsidóság története” című munkájában. (Lásd a Budapesten 1986-ban megjelent második kiadás 198–200. l.) Ez a szöveg szolgált a magyar fordítás alapjául. Klapka György levele Kohn Sámuel pesti főrabbihoz Mélyen tisztelt Doktor Úr! Függetlenségi harcunkban, 1848–49-ben zsidó honfitársaink is odaadóan részt vettek. És nemcsak nagy anyagi áldozatokat hoztak az ügy szolgálatában, hanem személyesen is közreműködtek a harcban. Mindjárt az első tíz honvédzászlóalj felállításánál számos zsidó fiatal lépett annak soraiba. Megbíztak a hatodik (veszprémi) zászlóalj megszervezésével, és emlékszem, hogy a 800 főből, amelyből a zászlóalj állt, közel tizenketted része volt zsidó. Hasonlóan számosan voltak a harmadik (szegedi) zászlóaljban is, ahol főleg a bánáti zsidók voltak állományban. Sok zsidó volt a negyedik (győri), a kilencedik (kassai) és nagyrészt a többi zászlóaljakban. Ők bátran harcoltak, és egyidejűleg kitüntették magukat, mindjárt a csata elején és később is, egészen a háború szerencsétlen kimeneteléig és a világosi katasztrófáig. Sokan elestek a csatatereken, nagy számban előléptek tisztekké, miáltal néhányan, akik még ma is élnek, mint Eisenstädter Ignácz, Lévay Henrik, Dr. Rothfeld és a zsidó tisztek közül többen is, a csatatereken bizonyított hősiességükért katonai kitüntetésben részesültek. Így Arányi Mór hadnagy, aki Cibakházánál parancsnokát, gróf Leiningent egy támadás során kiszabadította a hadifogságból; Hazay, aki később török szolgálatba lépett; Juszt, aki a komáromi főhadiszállás hadnagyaként tüntette ki magát; Schlésinger szintúgy a komáromi helyőrségből, aki jelenleg tekintélyes és igen gazdag ültetvényes Costa Ricában. Végül Holländer Leó, vezető hadbiztosom Komáromban, aki a helység utóvédharcai során, annak ellátásáról gondoskodott mint őrnagy, s aki a civil lakosságnál – melynek szenvedéseit a lehetőségekhez képest enyhíteni tudta – ugyanolyan szeretetnek örvendett, mint a hadseregnél. Hála elővigyázatos működésének és lelkiismeretességének, a helység sohasem szenvedett hiányt. Sok zsidó irodalmi tevékenysége által tette magát hasznossá vagy működött a különböző minisztériumi hivatalokban. Oppody a Honvédelmi Minisztériumnál szolgált, és ott kiváló munkát végzett. Diósy Kossuth titkára volt. Szavardy, gróf Teleki Lászlóhoz, párizsi képviselőnkhöz volt beosztva és később, a háború után, mint Franciaország legismertebb és legkedveltebb újságírója halt meg. Emlékezetem nem terjed odáig, hogy további részletekkel szolgáljak, de ezek könnyen megtalálhatók a főváros különböző honvédegyleteinek levéltáraiban, éppúgy, mint a megyeiekben. Hasonlóan rendelkezésre kell állniuk azoknak a listáknak, az összes tagokkal, akik ezeket az egyleteket a hatvanas és hetvenes években alapították, ahol a legjobban lehetne látni, hogy milyen sok és milyen nevű zsidó vett azokban részt. Legmélyebb tisztelettel odaadó híve: Budapest, 1889. november 19. Klapka Gy. Zárógondolatként idézzük egy öreg honvéd hadnagy, Hoffmann Adolf nyíregyházi lakos jellemző szavait 1898ból, aki visszatekintve a forradalom és szabadságharc idejére, ötven évvel utóbb így beszélt: „...1848-ban a vészkiáltás, mely Magyarország rónáin és bércein végighangzott, hogy a haza veszedelemben van, hogy jön a német és hozza a rabbilincset a szabadságszerető magyar nemzet lábára, engem a szegény nyomorban élő bóhert [talmudista ifjút] is felvillanyozott. Én ugyan mostohagyermeke voltam e hazának, megfosztva minden politikai 52 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

és polgári jogtól, lenézve, megvetve, de én szerettem a hazámat.” 1848-ban arra gondolt, „hogy ha a magyar sereg győzni fog és a zászlóra írt szent eszmék megvalósulnak, a zsidók, a jogtalan zsidók is szabadokká lesznek, mert egy szabad nemzet nem tűrheti, hogy az ő kebelében rabszolgák sínylődjenek. Fölcsaptam tehát honvédnek a 19. zászlóaljba, mely Lőcsén alakult.” Hozzátehetjük erre gondolt akkoriban az ország közel háromszázezer lelket számláló, jogfosztott zsidó lakossága is! A levélben szereplő személyekről Előrebocsátjuk, hogy Klapka távolról sem adhatott teljes felsorolást – nem is ez volt a célja – azokról a politikai és polgári jogoktól megfosztott zsidó személyekről (orvosokról, írókról, költőkről, publicistákról, művészekről, könyvkiadókról, diákokról és egyéb foglalkozásúakról), akik tevékenyen részt vettek a magyar nemzet függetlenségi küzdelmében. Levelében csak tájékoztatást adott Kohn Sámuel kérdésére, kiemelve az általa még ismert személyek nevét. A vonatkozó szakirodalom azonban már – nagyjából – feltárta a magyarországi zsidóság részvételének történetét a nemzet szabadságküzdelmében. Jelen cikkünkben csupán a Klapka által említett személyekről adunk rövid biográfiai tájékoztatást, az általa említett nevek sorrendjében. Eisenstädter Ignácz Nagybecskereken született 1830-ban. A szabadságharc kitörésekor kereskedő volt. 1849. május 13-án (április 16-án kelt kinevezéssel) őrmesterből hadnaggyá léptették elő az 52. gyalogezred 3. zászlóaljánál. Később főhadnagy. Magyarosított neve: Vasváry Ignác. Világos után, 1850. március 21-én, közlegényként besorozták a császári-királyi 1. gyalogezredbe, ahonnan december 25-én 500 forint váltságdíj lefizetése fejében szabadult. 1867–68-ban, mint volt főhadnagy, a Temes Megyei Honvéd Segélyegylet tagja. Majd a temesvári Kereskedelmi- és Iparkamara elnöke. 1872-ben „buziási” előnévvel magyar nemességet nyert. Temesvárott, 1893. április 6-án halt meg. Lévay Henrik Kisteleki báró, közgazdász. Született Jankovácon, 1826-ban. Meghalt Budapesten, 1907, december 16-án. A szabadságharcban hadnagyi rangja volt. Ő alapította 1857-ben az Első Magyar Általános Biztosító Társaságot, melynek elnöke volt. 1868-ban ő is nemességet kapott. 1866-ban főrendiházi tag. 1897ben az uralkodó bárói rangra emelte. Rothfeld Sámuel Hírlapíró. Született Pesten, 1830-ban. Tevékenyen részt vett a függetlenségi küzdelemben. Világos után bujdosni kényszerült. Több évet töltött Bécsben, ahol a Morgenpost segédszerkesztője, politikai vezércikkírója és kritikusa volt. Később a Pester Lloyd munkatársa, 1866-ban segédszerkesztője lett. 1867-ben megalapította az Ungarische Lloyd-ot, melynek több évig kiadója, tulajdonosa és szerkesztője volt. 1873-ban visszavonult a politikai élettől. Budapesten, 1896. március 3-án halt meg. Aranyi Mór (Márk, 1849-ig Goldner) Született Sebesen, 1820. január 2-án. Meghalt Budapesten, 1888. szeptember 23-án. Polgári családból származott. Elemi iskolai tanulmányainak elvégzése után szűcsmester. 1841-től közvitéz. A forradalom kitörésekor tizedesi rangban az 52. Ferenc Károly nevét viselő gyalogezredben szolgál. 1848 júliusától ezrede 3. zászlóaljával a bánsági hadszíntéren teljesít szolgálatot. Október 29-étől őrmester a honvédseregbe sorolt alakulatnál. 1849. január 1-jén hadnagy, március 19-étől főhadnagy. Február 24-én kitűnik Cibakházánál; katonáival ő szabadítja ki fogságából Leiningen-Westerburg Károly grófot. Világosnál a 118. honvédzászlóalj századosaként kényszerül a fegyverletételre. Az 1860–70-es években építési vállalkozó. 1870-től szabadságolt honvédszázados. Vállalkozóként tönkrement, és öngyilkos lett. Hazay (Heim) Ernő Publicista. Született Temesvárott, 1819-ben. Meghalt Bátorkesziben, 1889-ben. A hohenheimi Gazdasági Akadémián tanult. Szerkesztője az 1849. június 1-jétől július 7-éig megjelent, s nevében a függetlenség dátumát viselő ultrabaloldali lapnak, a Der Vierzehnte Aprilnak. A szabadságharc több csatájában is részt vett. Szélső- baloldali politikus, aki a magyar köztársaság ügyéért kardoskodott. Világos után az osztrák hadbíróság halálra ítélte, de sikerült külföldre menekülnie. Néhány év múlva kegyelmet kapott, és visszajött Pestre, ahol újságírói tevékenységet folytatott. 1860-ban visszavonult, és Bátorkesziben gazdálkodott. A kiegyezés után ismét élénk publicisztikai tevékenységet folytatott a pesti napilapoknál. Három országgyűlési cikluson és a köbölkúti kerület mandátumával parlamenti képviselő volt. Juszt (Just) Péter Született Besztercebányán, 1822-ben, más adat szerint 1825-ben. Iskolai tanulmányait befejezve, 1843-ban önkéntes az 52. gyalogezredben. 1846-ban őrvezető; 1848. április 18-án tizedessé lép elő. Nyáron ezrede 3. zászlóaljával részt vett a Délvidéken folyó harcokban, majd októberben formailag is csatlakozott az alakuló honvédsereghez. November 16-ától őrmester. 1849 januárjáig Dél-Magyarországon harcolt, majd a bácskai hadtest csapatainak zömével, Vécsey tábornok vezetése alatt a főhadszíntérre kerül, ahol először az 1849. március 5-ei szolnoki ütközetben vesz részt. Ekkor már hadnagy volt. Alakulatával, amelyből 1849 nyarán a 109. honvédzászlóalj szerveződött meg, a 3. hadtest kötelékében (Damjanich, Knézich, Leiningen parancsnoksága alatt) harcolta végig a tavaszi s feltehetően a nyári hadjáratot. Világos után, 1849. november 1953 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

én, Veronában besorozták a császári-királyi 54. gyalogezredbe közlegényként. Innen 1854. november 30-án bocsátották el. Halálozási helyét és évét nem ismerjük. Schlésinger Lajos A múlt század húszas éveiben született Nagykanizsán. Guatemalában halt meg 1900 körül, ahol kávéültetvényes volt. A szabadságharcban eleinte honvéd volt, majd Komáromban harcolt káplárként. Világos után Hamburgba menekült, onnan Londonba, majd Amerikába ment. 1857-ben a nicaraguai hadsereg brigadéros tábornoka. 1892-ben fiával meglátogatta Pestet. Holländer Leó A 48-as magyar honvédség főbiztosa, a honi zsidó közügyek érdemes harcosa volt. Született Eperjesen, 1806. április 11-én. Meghalt ugyanott, 1887. június 5-én. Zsidó tanulmányai mellett az eperjesi kollégium tanulmányait is elvégezte. Jelentős szerepe volt a hazai zsidóság emancipációjának támogatásában az 1840-es esztendőkben. 1840-ben ő vezette a zsidó küldöttséget az országgyűléshez az emancipáció megadása ügyében. 1848-ban – két fiával – önként belépett a honvédek közé. Közvetlen kapcsolatba került Kossuthtal, aki felismerve képességeit, őrnagyi rangban főhadbiztosnak nevezte ki. Ő volt az élelmezési, ruházati, elszállásolási ügyek legfőbb vezetője s egyúttal a Honvédelmi Minisztérium gazdasági osztályának irányítója. Részt vett Komárom várának védelmi harcaiban. A kapituláció után állandó rendőri felügyelet alatt élt. 1861-től újból aktív harcosa a hazai zsidóság emancipálásának. Részt vett a budapesti Rabbiképző Intézet megalapításában. Oppody (Opodi) , 1848-ig Oppenheim Alajos Győző Született 1818-ban, a helységet nem ismerjük. A forradalom kitörésekor könyvelő. 1848 májusától számtiszt a Közlekedésügyi Minisztériumban. 1849. május 22-étől főszámvevő századosi rangban a Honvédelmi Minisztérium számvevőségi osztályán, egészen a világosi kapitulációig. 1867–68-ban kereskedő, a Pesti Honvédegylet tagja és kereskedelmi törvényszéki becsüs. Budapesten. Meghalt ugyanott 1899. augusztus 5-én. Diósy Márton Hírlapíró. Született 1818-ban, meghalt Londonban, 1892-ben. A szabadságharc alatt Kossuth titkára, de mint hírlapíró már előbb szerepel. Cikkei 1845–46-ban a Honderű, a Pesti Divatlap nevű újságokban jelentek meg. 1844-ben ő a titkára az emancipációért küzdő Magyarító Egyletnek, s ugyanakkor a Nemzeti Körben is tevékenykedik. 1848-ban az Első Magyar Zsidó szerkesztője. Világos után Londonba emigrált. A Gazdasági Lapok 1861–69. évi évfolyamaiban cikkei jelentek meg, amelyekben az angol–magyar kapcsolatokat propagálta. Szavardy Frigyes Jeles hírlapíró, a kormányt Párizsban képviselő Teleki László titkára, diplomata. Született Újvidéken, más adat szerint Szabadkán, 1822-ben. Meghalt Párizsban, 1882-ben. A bécsi, prágai, pesti egyetemeken tanult jogot, s 1847-ben ügyvédi irodát nyitott Pozsonyban. Itt írta szabadelvű cikkeit a párizsi Constitutionelle-nek. Írásai miatt a bécsi rendőrség nyomozást folytatott ellene, de nem tudták leleplezni. Petőfi verseiből jó néhányat fordított németre. Dolgozott a Pesti Hírlapnál és a Pressburger Zeitungnál is. Vezércikkeivel, illetve cikkeivel a magyar nemzeti ügyet szolgálta. Írásai révén az Elysée-ben is kezdtek érdeklődni Magyarország iránt. A bukás után Franciaországban folytatott újságírói tevékenységet. Levelezője volt a Kölnische Zeitungnak is. A párizsi emigránsok vezetői közé tartozott, aki Teleki Lászlóval, annak haláláig szoros kapcsolatban állt.


1. Magyarország a Habsburg Birodalomban TÖRTÉNELEM AZ ISKOLÁBAN HECKENAST Gusztáv Magyarország a Habsburg Birodalomban 1526. december 17-én a pozsonyi országgyűlésen megjelent néhány főúr és városi követ Magyarország királyává választotta Habsburg Ferdinánd cseh királyt, osztrák főherceget, akit azután 1527. november 3-án Székesfehérváron szabályosan meg is koronáztak. Ezzel Magyarország a közép-európai Habsburg Birodalom része lett, királyai – amíg a birodalom 1918-ban össze nem omlott – megszakítatlan sorban a Habsburgdinasztiából kerültek ki. Közel négyszáz éven át közös uralkodója volt Magyarországnak és közvetlen nyugati szomszédainak, az osztrák főhercegségeknek és a cseh korona országainak, s a közös uralkodó 1556 és 1806 között (egy rövid, hároméves megszakítástól eltekintve) egyúttal a Német–Római Birodalom császára is volt. Mondhatjuk tehát, szokták is mondani, hogy I. Ferdinánd trónra léptével Magyarország elveszítette függetlenségét. Elvesztett függetlenség? De valóban azért veszítette el Magyarország függetlenségét, mert királya egy személyben még osztrák főherceg, cseh király, sőt német–római császár is volt? Hiszen I. Ferdinánd elődei jó száz évre visszamenőleg szintén nem csak Magyarország királyai voltak. II. Lajos (1516–1526) és II. Ulászló (1490–1516) cseh király is volt, Hunyadi Mátyás 1469-ben nemcsak a cseh királyi címet szerezte meg, hanem uralkodott is Morvaország és Szilézia fölött, s élete végén kezében tartotta az osztrák főhercegségek Magyarországgal szomszédos területeit Béccsel együtt; V. László (1440–1457) cseh, I. Ulászló (1440–1444) lengyel király is volt, Albert (1437–1439) osztrák főherceg pedig apósa, Zsigmond örökébe lépett a magyar, a cseh királyi és a német–római császári trónon. Mégsem állította soha senki, hogy Magyarország ne lett volna ezek alatt a királyai alatt független ország. Nem azon fordult meg Magyarország függetlensége, hogy királya egyúttal más, szomszéd országok ura-e, hanem a közös uralkodó egyes országainak hatalmi súlyán. Zsigmondtól II. Lajosig az uralmuk alatt levő országok között a Magyar Királyság volt a leghatalmasabb, I. Ferdinánd és utódai alatt a legerőtlenebb volt. Az ország középső része a fővárossal, Budával együtt másfélszáz évre török uralom alá került, keleti része viszonylagos önállóságot élvező török hűbéres fejedelemség lett, a királyi Magyarország a középkori országterület nyugati és északi részére szorult vissza. A mohácsi vész előtt királyaink, akárhány országuk volt is, általában Budán tartották udvarukat; a Habsburgok ezt már nem tehették. Az udvar – az államhatalom valóságos központja – Bécsbe (átmenetileg, Rudolf császár idején Prágába) került, nem volt többé magyar királyi udvar. A Habsburg Birodalom politikai vezető garnitúrája az ausztriai és a csehországi nagybirtokos arisztokráciából került ki, a magyar főurak csak alkalmilag fordultak meg Bécsben. A magyar politikai vezetőréteg a hatalom perifériájára szorult, mint ahogy a királyi Magyarország is határvidéke lett a Birodalomnak; azért kellett megőrizni Habsburg-uralom alatt, hogy védje a birodalom többi országait a török hódítók ellen. És a megfogyatkozott királyi Magyarország a maga erejéből erre sem volt már képes. A királyi hatalom, a stájer, osztrák és cseh–morva rendek állandó anyagi segítsége tette csak lehetővé a magyarországi végvári vonal kiépítését, a török terjeszkedés megállítását, s egy nagy európai erőegyesítés a 17. század végén a török kiűzését. A török uralom alól felszabadított, de lepusztult és elnéptelenedett ország politikai vezetői – amint 1723-ban a Pragmatica Sanctio-ban megfogalmazták – abban látták fennmaradásuk biztosítékát, ha a Habsburgok Magyarországot és a többi országaikat „feloszthatatlanul s elválaszthatatlanul, kölcsönösen és együttesen” bírják. Fennmaradásunk alapja: a Habsburg Birodalom Magyarországnak a kora birodalomnak ugyancsak Egész és rész viszonyát konfliktusok jellemezték. függvénye volt.

újkor századaiban létérdeke volt, hogy része legyen a Habsburg Birodalomnak. A súlyos érdekei fűződtek hozzá, hogy megtartsa, sőt megnövelje Magyarországot. az alapvető érdekegyezés ellenére mégis állandó, nemegyszer belháborúvá fajuló A hatalom megosztása király és rendek között mindig a pillanatnyi erőviszonyok

A magyar rendek a Habsburgok többi országához való viszonyukat következetesen perszonális uniónak tekintették. Felfogásuk szerint idegeneknek – a bécsi udvari hatóságoknak és a magyar király más országaiból 55 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

való alattvalóinak – nem lehet beleszólásuk a magyar ügyekbe, a magyar királynak viszont kötelessége, hogy többi országának anyagi és katonai erejét Magyarország érdekében használja fel. Rendi önzésük persze nem volt magyar specialitás. Bármely országban bármely nemes leírhatta volna, amit 1686-ban Nagymihályi Ádám zempléni nemesúr hagyott ránk: „Nem szeretem az olyan királyt, aki gyakran kertem körül jár, az asztagjaimat számlálja, pecsenyémnek szaga az orrát üti, hanem az olyat szeretem, aki messze lakik tőlem és akinek csak hírét hallottam.” A Habsburg-király valóban messze lakott hű magyarjaitól, akik közül nagyon sokan tényleg csak hírét hallották, őt sose látták, de ha csak tehette, elküldte embereit, kamarai tisztviselőket és katonákat, hogy minél több jövedelmet préseljenek ki távoli országából. Ehhez azonban csak nagyon kezdetleges, éppen ezért gyakran brutális hatalmi apparátus állt rendelkezésére. A birodalom szervezete A Habsburg Birodalomnak alapvető szervi fogyatékossága volt, hogy túl sokféle országból tevődött össze. Minden országának megvoltak a maga rendjei, eltérő törvényei és különböző történeti hagyományai. Csak kivételesen fordult elő, hogy a birodalom egyes országainak rendjei közösen lépjenek fel, de akkor ez mindig a központi hatalommal szemben történt. Kormányozni az adott erőviszonyok mellett csak az egyes országok rendjeivel együttműködve lehetett, birodalmi centralizációra alig nyílt lehetőség. A birodalomnak – ha a lényeget és nem a formát nézzük – volt központi kormánya, közös kincstára és hadserege, de mindhárom a császár-király személyéhez kapcsolódott. A kormányzat feje maga a császár-király volt. A Habsburg-uralkodók lelkiismeretes hivatalnokok voltak, elintézték az eléjük terjesztett aktákat. A kormányférfiakat – udvari méltóságokat, „minisztereket”, titkos tanácsosokat – ők választották ki, és ők is váltották le. A fontos ügyeket különböző elnevezésű konferenciákon tárgyalták meg. Ebbe a birodalmi vezető grémiumba magyarok nagyon ritkán jutottak be, és soha nem mérvadó szerepkörben. A birodalmi kormány döntései az udvari kancelláriák útján jutottak el az egyes országok tartományi kormányzatához. Magyarország kormányzatának élén a nádor (vagy ha nem volt nádor, a helytartó) állt, a 18. században már az állandóan működő királyi helytartótanács, de ezeknek a birodalmi politika irányításába nem volt beleszólásuk. A királyi rendeletek végrehajtása a nemesi vármegyék feladata volt, ők szedték be az adót is; az egyes vármegyék élén többé-kevésbé udvarhű arisztokrata főispánok álltak. Sejthető ebből a hatalmi struktúrából, hogy a birodalmi kormány soha nem lehetett biztos benne, hogy rendeletek pontosan végrehajtják, és a helyi érdekek elég széles körben érvényesülhettek. A Magyarországot érintő legfontosabb kérdéseket, így a háború és béke kérdését is, az uralkodó és nem magyar tanácsosai döntötték el, de mivel a döntés a magyar királyi udvari kancellária útján mint a király döntése jutott a rendek tudomására, a perszonális uniónak és az ország függetlenségének fikciója formálisan megmaradt. Állam és uralkodó család Az államvagyon és az uralkodó, illetve az uralkodó család magánvagyona csak a 18. század második felében kezdett elkülönülni egymástól. Addig az állam minden bevétele a király kincstárába folyt be, s a kiadásokat is onnan fedezték. Az uralkodói vagyon és jövedelmek kezelésére I. Ferdinánd 1527-ben létrehozta az udvari kamarát; ennek voltak alárendelve az egyes országok és tartományok kamarái. Magyarországon két kamara volt: a magyar (egy időben pozsonyi) és a szepesi; ez utóbbi általában (de nem minden korszakban) alá volt rendelve a magyar kamarának. A magyar törvények betűje szerint a magyar kamara nem alá-, hanem mellérendelt szerve volt az udvari kamarának, valójában az udvari kamara rendeleteit hajtotta végre. Ha a politikai belátás úgy kívánta, az udvari kamara rendeletei mint királyi rendeletek a magyar kancellária útján érkeztek a magyar kamarához, s a törvény betűjét nem sértették meg. A magyarországi kincstári vagyon legértékesebbnek tartott részét, a Garam-vidéki bányákat azonban már I. Ferdinánd kivette 1648-ban a magyar kamara hatásköréből, s az alsó-ausztriai kamara alá rendelte, amelytől hamarosan az udvari kamara vette át és tartotta kezében egészen 1848-ig. A bányaművelés szakszerűsége szempontjából ez kétségkívül pozitív megoldás volt, s mielőtt közjogi szempontból elítéljük a dolgot, nem árt emlékezetünkbe idéznünk, hogy II. Rákóczi Ferenc is óvakodott a Garam vidéki bányákat a magyar kamara szerepkörét átvevő Gazdasági Tanács alá rendelni. Az teljesen egyértelmű, hogy a magyarországi kincstári bevételekkel a birodalmi kormány rendelkezett, költött belőle – módjával – Magyarországra is, de a magyar kamarai szervezetre az ország rendjeinek minimális befolyása volt. A hadügyek A birodalom hadügyeinek kézbentartására I. Ferdinánd 1556-ban életre hívta a császári-királyi haditanácsot Bécsben. Ez a kormányszék foglalkozott a hadsereggel, a hadseregellátással, a katonai létesítmények, elsősorban a várak karbantartásával, a hadműveletek irányításával, az 1740-es évekig még a birodalom keleti, 56 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

mindenekelőtt török politikájával is. Rendkívül széles hatáskörét azonban számos gyakorlati tényező korlátozta. A birodalom fegyveres erőinek „legfőbb hadura” az uralkodó volt, de a legváltozatosabb jogcímeken volt az. Katonasága mindig volt a Habsburgoknak, mert mindig volt háború vagy legalábbis háborús veszély, de állandó hadseregről a Habsburg Birodalomban csak a 17. század második fele óta beszélhetünk. Az ezredek nagy részét az osztrák és cseh örökös tartományokban toborozták, a 17. század végétől már Magyarországon is, s ezekkel a Haditanács rendelkezett, de tekintettel kellett lennie – különösen kezdetben – az ezredeket felállító „ezredtulajdonosok” privát érdekeire és igényeire is. Voltak seregtestek, amelyeket német birodalmi fejedelmek bocsátottak bizonyos célból és bizonyos időre a császár rendelkezésére, és ne feledkezzünk meg az egyes országok és tartományok nemességéről, amely – ha fegyverbe hívták – katonai szolgálattal tartozott. Mi most, ebben a vázlatos áttekintésben, nagyvonalúan túltehetjük magunkat a zsold előteremtésének szinte megoldhatatlan problémáján, ezt tette végszükségben a Haditanács is, arra a területre terhelve a sereg ellátását, ahol állomásozott. De nem hagyhatjuk említés nélkül azt a közjogi problémát, hogy a Magyarországon lévő hadseregek főparancsnoka a magyar törvények szerint a mindenkori nádor lett volna, a valóságban a nádornak soha nem volt érdemleges beleszólási lehetősége a Haditanács hatáskörébe tartozó dolgokba. Az óvatos jóindulatot azonban itt sem hagyhatjuk említetlenül: még I. Lipót magyar rendiségellenes, abszolutizmussal kacérkodó kormányzata idején is magyar főúr volt az idegen kassai és győri kapitány helyettese. Sérelmek, kölcsönös elégedetlenségek Magyarország tehát, a 16–18. századi nemzetközi helyzet viszonyai között, beletagozódott a Habsburg Birodalomba, de ez a beletagozódás soha nem kapta meg a maga adekvát formáját. Ha a magyar törvényeket nézzük, nem jött létre reálunió Magyarország és a birodalom többi országai között, miközben a valóságban a törvényes perszonális unió sem érvényesülhetett. Utólag visszatekintve nyilván mindkét félnek, a birodalmi kormánynak is, a magyar rendiségnek is előnyösebb lett volna, ha megtalálják a közjogi reáluniónak valamilyen elfogadható formuláját, az 1867-es kiegyezés valamiféle anticipációját. De ez az utókor végtelen bölcsessége. Sem a középkorban gyökerező magyar rendiség, sem az európai abszolút monarchiákat rosszabb feltételek között utolérni igyekvő birodalmi kormány nem ugorhatta át saját árnyékát. A magyar rendiség élt a rendelkezésére álló fegyverekkel. Alkotmányos sérelmeit megfogalmazta az országgyűlési gravámenekben, s amikor erre alkalma nyílt, fegyverrel is igyekezett nyomatékot adni véleményének. A birodalmi kormány pedig szívósan érvényesítette saját álláspontját, ígért, ha kellett, engedett, ha rákényszerült. Végső törésre egyik fél sem vitte a dolgot. Ma 1918-ig része maradt a birodalomnak, s 1867ben a birodalom is tudomásul vette, hogy Magyarországot nem lehet beolvasztani. A történelmet mindig újraírja a mindenkori jelenkor. A 20. század végén, huszonöt év kisállamiság után, egy másfajta birodalomban átélt félszázad után, felértékelődik az egykor volt 16–18. századi Habsburg Birodalom. De akik akkor éltek – akár igazuk volt, akár nem – nehezen viselték, és nem tudták megoldani problémáit. Ha igaz a latin közmondás: Historia est magistra vitae, akkor a tanítás úgy szól: a jelenkornak kell megtalálnia a megoldást, a múlt arra való, hogy – lehetőség szerint – elkerüljük a tévedéseket. Tisztázatlan alapokon létrejövő kapcsolatok semmit nem oldanak meg.

2. Képek




1. Az ENSZ és a magyar forradalom, 1956. A hamis távirat NYÍLT TÉR – Olvasóink írják VARGA László Az ENSZ és a magyar forradalom, 1956 A hamis távirat Mind a hazai, mind a külföldön élő magyarok az ötvenhatos forradalom elbukásáért a Szovjetuniót, az Egyesült Államok kormányát, az Egyesült Nemzetek Szervezetét, valamint a szuezi eseményeket okolják. A Szovjetuniót azért vádolják, mert ahelyett, hogy Hruscsov leült volna Nagy Imrével tárgyalni és megpróbáltak volna kiutat találni – Finnország mintájára –‚ Hruscsov a fegyveres beavatkozást választotta. Washingtonnak felróják, hogy bár 1953 áprilisában Eisenhower meghirdette a kelet-európai népek „felszabadítási politikáját” de 1956 októberében az Egyesült Államok kormánya nem adott politikai segítséget Magyarországnak, Moszkva zavarát nem használta ki, sőt a magyar nép érdeke ellen cselekedett. Amikor Hruscsov 1956. október végén útra kelt és végiglátogatta Varsóban, Bukarestben, Szófiában és Brioniban (Jugoszláviában) a kommunista vezetőket, akikkel a magyar eseményeket „átbeszélte”, Washingtonnak bőven volt ideje Hruscsovval tárgyalni és békés megoldást találni. Az Egyesült Nemzeteket azért hibáztatják, mert október 23. és november 4. között szendergett, amiből november 4-én csak a szovjet tankok budapesti bevonulására ébredt fel. Szueznél pedig – úgy vélik – Franciaország, Anglia és Izrael kormányai a magyarság áldozatát, de a lehetőségeit is a saját javukra akarták felhasználni. Céljuk ugyan nem sikerült, de a magyar népnek sokat ártottak. Annak ellenére, hogy a Moszkva, Washington, az Egyesült Nemzetek és a Szuez elleni vádak alaposak, a fentieken kívül volt még egy jelenség, ami véleményem szerint a forradalom elbukásához döntően hozzájárult. Ez pedig az ENSZ-nél működő „magyar delegáció” káros tevékenysége. Kettős állampolgárság A magyar ifjúság október 23-án indult felkelése a nemzet belügye volt, mely október 24-én, a szovjet tankok ellenséges támadásával nemzetközi lett. Ilyen esetekben a megtámadott ország ENSZ-fődelegátusa órák alatt a Biztonsági Tanács (BT) elnökéhez fordul, és: 1) sürgősen kéri a BT összehívását, 2) a megtámadott hazája ügyének tárgyalását, 3) és határozatot az idegen csapatok azonnali kivonulására. Ha a BT öt állandó tagja közül (Egyesült Államok, Anglia, Franciaország, Kína, Szovjetunió) bárki is vétót emel a BT határozata ellen, az ügyet át lehet tenni a közgyűlésre, ahol – az ügy fontosságától függően – napok, sőt órák alatt szavaznak a határozati javaslat felett. A magyar ügyben sajnos, nemcsak az első, de a további lépések is elmaradtak. Miért? Az ENSZ-hez rendelt magyar delegáció vezetője a forradalom kitörésekor Kós-Kondriasev (?) Péter volt. Kettős nevű, kettős, szovjet– magyar állampolgárságú. Érthető, hogy K. Kondriasev október 24-én fordult a BT elnökéhez, és nem kérte a tanács összehívását. Várt. Ügyrendi időhúzás 1956-ban a BT-nek 11 tagja volt, a már említett 5 állandó tagon kívül, 6 választott ország: Ausztrália, Irán, Kuba, Jugoszlávia, Belgium és Peru. Az október 28-i ülésnek semmi más szerepe nem volt, mint a magyar ügyet napirendre tűzni. Ez általában rövid időt vesz igénybe, és utána jön az érdemi vita.


A magyar ügyben nem ez történt. Az eljárási szabályok szerint az összehívást kérő delegátus vagy delegátusok egyike elsőnek szólal fel, indokolva a javaslatot. Ez esetben az amerikai fődelegátus, Lodge C. volt a memorandum előadója. Mielőtt azonban megszólalt, a Szovjetunió fődelegátusa Szoboljev ügyrendi kérdésben szót kért. Az ENSZ-ben egy ügy tárgyalásának „elnyújtására” a legjobb fegyver az ügyrendi vita. Az ülés délután 4 órakor kezdődött, és este 10 óra előtt 10 perccel ért véget. Majdnem felét – ügyrendi alapon – Szoboljev beszélte át. Majd a BT elnöke feltehette szavazásra „a magyarországi helyzet” napirendre tűzését. Kilencen mellette szavaztak, a Szovjetunió ellene, Jugoszlávia tartózkodott a szavazástól. Ez kb. 6 órakor volt, ezután megkezdődhetett az érdemi vita. De mielőtt Lodge beszédét elkezdhette volna, általános meglepetésre Kós jelentkezett: – Ügyrendi kérdésben kívánok szólni! Ez volt az első négy szó, ami a magyar delegáció részéről a forradalom idejében az ENSZ-ben elhangzott. Természetesen megdöbbenést keltett, mert az ügyrendi felszólalás halogatást, tiltakozást jelent. Lodge erélyesen tiltakozott: – A felszólalási jogomat nem adom át, ahhoz ragaszkodom. Mégsem emiatt maradt Kós néma, hanem – ami ritkán fordul elő a BT-ben – a BT elnöke kioktatta Kóst jelentős tájékozatlanságáról. – Magyarország megbízottja csak akkor beszélhet, ha a BT tagjai már mind felszólaltak! – Figyelmeztette az elnök Kóst. Lodge körülnézett és szólt: – Felszólalási jogommal élni kívánok! De ahogy Kóst a BT elnöke hallgatásra intette, és Lodge C. megszólalt, Szoboljev ceruzája ismét a magasba lendült: – Ügyrendi kérdésben kívánok szólni! Szoboljev kijátszotta az egész tanácsot, mert amit mondott, annak semmi köze nem volt az ügyrendhez. Lodge nem is bírta tartóztatni magát: – Elnök Úr! Ez nem ügyrendi felszólalás! – Szabadna folytatnom? – szólt Szoboljev az elnök felé. – Felkérem a Szovjetunió delegátusát, hogy felszólalását folytassa! – szólt az elnök. Szoboljev végül is kimerült, és hosszú beszéde végén előterjesztette javaslatát: – Kérem az ülés azonnali elhalasztását! Ezt a Biztonsági Tanács 9–1–1 arányban leszavazta. Tíz óra felé járt az idő, amikor az elnök – a BT tagjai közül nem lévén több felszólaló – megadta a szót K. Kondriasevnek, „Magyarország fődelegátusának”. – Sajnálattal állapítom meg – kezdte K. Kondriasev –‚ hogy a BT a magyar ügyet tárgyalja, holott kormányom (sic!) ez ellen tiltakozik, mivel az ügy teljes mértékben Magyarország belügye. Hivatkozom a magyar kormány október 28-án, a mai napon kiadott nyilatkozatára, amit az Egyesült Nemzetek főtitkárához eljuttattam. Ez alkalommal nem kívánok többet mondani – fejezte be K. Kondriasev felszólalását –‚ de felszólalási jogommal a későbbi ülésen élni kívánok – tette hozzá. Magyar kormánynyilatkozat Íme a hivatkozott irat – magyarul – amit az ülésen különben Szoboljev is idézett – annak alátámasztására, hogy a BT illetéktelen a magyar ügy tárgyalására: A Magyar Népköztársaság kormányának nyilatkozata 61 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1956. október 28. „A Magyar Népköztársaság kormánya értesült, hogy az Egyesült Államok Anglia és Franciaország javaslata alapján a Biztonsági Tanács ülését a magyar eseményekre tekintettel október 28-ra összehívták. A fentiekre hivatkozással a Magyar Népköztársaság kormánya kifejezi, hogy azok az események és akciók, amelyek október 22-én és később történtek kizárólag a Magyar Népköztársaság belső ügye, és ennek következtében nem tartozik az Egyesült Nemzetek joghatósága alá. A Magyar Népköztársaság kormánya ez alkalommal szeretné kifejezni, hogy a Magyarországon történő belügyek a nemzetközi békét és biztonságot nem veszélyeztetik. Az Egyesült Nemzetek Alapokmánya I. része 2 szakaszának 7. bekezdése kimondja: Az Egyesült Nemzetek Alapokmánya szerint nem avatkozhat be olyan ügyekbe amelyek kizárólag egy állam belső joghatósága alá tartoznak. Fenti alapon a Magyar Népköztársaság kormánya erélyesen tiltakozik Magyarország belügyének tárgyalása ellen, ami nem csak a Magyar Népköztársaság szuverenitását sértené meg, hanem világos megszegése az Egyesült Nemzetek Alapokmánya fent idézett szakaszának.” Ez a „kormánynyilatkozat” világos, félreértés nélkül tudomására adja az Egyesült Nemzeteknek, hogy a magyar forradalom belügy, ahhoz senkinek semmi köze! Sem az ENSZ-nek, sem az amerikaiaknak, senkinek. Ilyenkor az ENSZ tehetetlen, mert nehéz egy ország fődelegátusának kérésével szembeszegülni. Kivéve, ha kiderül, hogy a fődelegátus nem képviseli kormányát. A fenti kormánynyilatkozat hamis, ahhoz sem Nagy Imrének, sem kormányának, sem a magyar népnek semmi köze. Nagy Imre minden táviratát mint a Minisztertanács elnöke, a nevével küldte. Ezen a táviraton Nagy Imre neve nem is szerepel. Semmiféle név nincs rajta. Az ENSZ történetében ez az egyetlen távirat, amit „névtelenül” küldtek. A távirat tévesen október 22-re teszi a forradalmi események kezdetét. Nincs kétségem, hogy Szoboljev, K. Kondriasev és Horváth Imre külügyminiszter (Nagy Imre kormányában) mesterhármasának csalárd műve, amiről a hazai kormányzatot nem tájékoztatták, sőt: félrevezették. A New York-i „magyar” delegáció és a budapesti rádió „összjátéka” kitűnik a budapesti rádió október 28-i, éjjel 12 órás adásából, amely többek között az alábbiakat sugározta: Hírek. Megnyílt a Biztonsági Tanács ülése. Vasárnap este összeült a Biztonsági Tanács, hogy a három nyugati nagyhatalom kérésére megvizsgálja Magyarország helyzetét. Az ülésen Szoboljev, a Szovjetunió küldötte tiltakozott, hogy az ENSZ foglalkozzék a magyarországi helyzettel. A Biztonsági Tanács 9 szavazattal 1 ellenében (Szovjetunió) és egy tartózkodás mellett (Jugoszlávia) napirendre tűzte a magyarországi helyzetet. A szavazás után a tanács felkérte Magyarország képviselőjét, hogy amint kérte, vegyen részt a vitában. A budapesti rádió nem közölte, hogy K. Kondriasev – még a nevét sem mondták ki – „kormánynyilatkozattal” tiltakozott a magyar ügy tárgyalása ellen. Meglepő, hogy ezt a hamisítást sem a BT elnöke, sem tagjai nem észlelték, de még az ENSZ főtitkára, Hammarskjöld sem, aki elsőnek kapta meg, és nem jutott eszükbe, hogy annak valódiságát kétségbe vonják. A csalást percek alatt ki lehetett volna deríteni, csak az ENSZ főtitkárának, vagy a BT elnökének, vagy a Tanács bármely tagjának fel kellett volna hívnia Nagy Imrét. Nagy Imre távirata November 1-jén az ENSZ főtitkárához befutott Nagy Imre, „mint a Minisztertanács elnöke és aktív külügyminiszter” történelmi, drámai távirata, amiben közli, hogy újabb szovjet csapatok érkeznek Magyarországra, továbbá, hogy Magyarország a Varsói Szerződésből kilépett, Magyarországot semlegesnek nyilvánították. Kéri az Egyesült Nemzeteket és a négy nagyhatalmat, hogy ezt semlegességet védjék meg, továbbá a magyar ügynek a soron következő közgyűlés napi rendjére tűzését. Nagy Imre a külügyminiszteri teendőket is átvette, mert október 31-én külügyminiszterét, Horváth Imrét elmozdította és vele együtt K. Kondriasev szovjet állampolgárt is. A „New York-i magyar delegáció”, Nagy Imre november 1-jei táviratára sem mozdult.


November 2-án Nagy Imrének újabb távirata érkezett Hammarskjöldhoz, amiben megismétli panaszát, hogy a szovjet csapatok beözönlése tovább tart; sőt: vasútvonalakat, pályaudvarokat, vasúti biztonsági felszereléseket vettek birtokra. Mindezeket Nagy Imre mint a Minisztertanács elnöke a budapesti szovjet követtel, M. Andropovval, valamint az összes Budapesten állomásozó követtel közölte. Nagy Imre ugyancsak közli, hogy határozott javaslatot tett a budapesti szovjet követnek a szovjet csapatok visszavonására, és az ennek lebonyolítására alakítandó vegyesbizottságra. Végül is Nagy Imre kéri a főtitkárt, tegyen lépéseket, hogy a „nagyhatalmak ismerjék el Magyarország semlegességét, és a Biztonsági Tanács utasítsa a szovjet és a magyar kormányt a tárgyalások azonnali megkezdésére”. Ez már S.O.S. távirat volt. A New York i „magyar delegáció” erre sem tett egyetlen lépést sem. Így újból a három nagyhatalom – Amerika, Anglia, Franciaország – október 27-i javaslata került elő, és a BT november 2án ülését ott folytatta, ahol október 28-án abbahagyta. Magyarország képviseletében Szabó János jelent meg, aki a magyar delegáció első titkára volt. A BT tagjai Szabót fenntartásokkal fogadták. Lodge ridegen szólt az elnök felé: – Az az úr, aki Magyarország helyén ül, valóban képviseli országát? Szabó nem felelt. Helyette az ENSZ főtitkárának helyettese, Protitch szólt: – Az ENSZ jogi osztálya most tájékoztatott, hogy a magyar kormány táviratban megbízta Szabó Jánost, hogy a kormányt képviselje a november 1-jei rendkívüli közgyűlésen. Igen, de ez nem rendkívüli közgyűlés volt, hanem a Biztonsági Tanács. Ennek tisztázására indult meg a vita. Szabó mellett egy delegátus állt ki határozottan: Szoboljev. – A magyar megbízott jogosan ül a helyén – mondta. Az értékes órák a Szabó megbízatása körüli vitában múltak el, és érdemleges döntés nem született. Szabó az ülésen ki sem nyitotta a száját. Utolsó órák Ez alkalommal Szoboljev megnyugtatta a BT tagjait: valótlannak minősítette, hogy szovjet csapatok léptek Magyarország területére, ellenkezőleg, tárgyalások folynak, hogy a szovjet csapatok Budapestet elhagyják. A BT tagjai megnyugvással fogadták Szoboljev nyilatkozatát, és újabb ülés kitűzése nélkül akartak távozni, amikor N. Portuondo (kubai delegátus) kérte, hogy másnap november 3-án, szombaton 3 órakor üljenek össze. A BT tagjai a javaslatot egyhangúan elfogadták. Mivel Szoboljev sem ellenkezett, a BT tagjai úgy vélték, hogy valami megoldás van folyamatban. Másnap, november 3-án, szombaton az ENSZ BT ismét ülést tartott, ahol több figyelemre méltó esemény történt. Az első, hogy az ENSZ főtitkárához M. Hammarskjöldhoz befutott Nagy Imre – eddig alig ismert – 3. távirata, amelyben tiltakozott a Szovjetunió delegátusának, Szoboljevnek azon kijelentései ellen, hogy Nagy Imre táviratai nem képviselik a magyar kormány álláspontját. Nagy Imre táviratában leszögezi: …az összes távirat, levél, üzenet, amiket küldött, „a teljes magyar kormány hivatalos álláspontja”. Aláírás: „Nagy Imre, a Minisztertanács elnöke.” Ez volt Nagy Imre utolsó üzenete az Egyesült Nemzetekhez. Az ülésen Lodge és Walker megkérdezte dr. Szabót, hogy van-e híre a kormánytól a magyar szovjet tárgyalásokról és a szovjet csapatok beözönléséről? Szabó azt válaszolta: – Először is köszönöm a BT elnökének, hogy lehetőséget adott, mint a Magyar Népköztársaság megbízottja, a vitában való részvételre... Az alábbi információt kaptam ma Budapestről: a magyar és szovjet katonai vezetők ma délben találkoztak, hogy a szovjet csapatok visszavonására vonatkozó technikai kérdéseket megbeszéljék. Ma éjjel ismét tárgyalnak. A szovjet javaslat szerint a magyar határt több katona nem tépi át. 63 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Az igaz volt, hogy a magyar és szovjet vezetők találkoztak, de ennek végén Malétert és társait letartóztatták. Az is igaz, hogy több szovjet katona nem lépte át a határt, mert már mind Magyarországon volt. Szabó a BT tagjainak többségét annyira megnyugtatta, hogy nem is akarták a következő ülés idejét kitűzni. Elvégre az ENSZ főtitkársága hitelt érdemlően igazolta, hogy Szabó Nagy Imre megbízottja, akkor csak lehet hinni neki. A BT két tagja Walker és Portuondo Szabó információiban kételkedve azt kérték, hogy a BT másnap, vasárnap üljön össze és kísérjék figyelemmel a magyar eseményeket. Az iráni elnök, Entezam ezt feleslegesnek tartotta, de szavazásra bocsátotta az ausztrál javaslatot, amelyet leszavaztak. Az Egyesült Államok magyar-barát fődelegátusa, Lodge is ellene szavazott. Nem érdektelen tudni, hogy miként szavazott a BT november 3-án, szombaton délután 6.40-kor, amikor Budapesten éjfél után 40 perc volt, és alig pár óra múlva elkezdődött a szovjet hadsereg támadása. Az ausztrál javaslat mellett tehát, hogy legyen BT ülés másnap, november 4-én: Ausztrália, Belgium, Kína (ekkor Tajvan), Kuba, Franciaország és Anglia szavaztak. Ellene: az Egyesült Államok és Irán. Tartózkodtak a szavazástól: Peru, Szovjetunió és Jugoszlávia. Egy határozat érvényességéhez 7 szavazat kell. Csak hatot kapott. A javaslat ellen szavazóknak és a tartózkodóknak másnap mégis lóhalálban kellett pihenőhelyükről a BT november 4-i ülésére bejönni, a szovjet tankok támadása miatt. A magyar forradalom ügyén november 3-án, 4-én már semmit sem lehetett segíteni. A fentieket csak azért ismertetem, mert ezen keresztül betekintést nyerünk a nyugati diplomácia kényelmes, sőt önző és a Szovjetunió eredményre törő politikájába.


1. Hozzászólás Borhi László: Egy anekdota igazságtartalma c. írásához TISZTELT SZERKESZTŐSÉG! KATONA, Gabriel P. ((New York) Igen Tisztelt Szerkesztőség! Érdeklődéssel olvastam 1992/5–6. számukat, különösen a 63. oldalon a Magyarország hadba lépésével kapcsolatos anekdotát. Hozzá szeretném adni, hogy amikor a háború első éveiben hallottam ugyanezt a BBC rövidhullámú külföldi adásán, akkor a Cordell Hull USA külügyminiszter vitte be Roosevelthez Magyarország hadüzenetét, és az elnök tette fel Hullnak a kérdéseket. A BBC az anekdotát egy „bolha köhög” jellegű gúnyos adás keretében közölte.


1. Szálasi Ferenc novai látogatása VASKA Miklós (Nova) Szálasi Ferenc novai látogatása Zala megyében, a dombos Göcsejben fekszik Nova – „Göcsej szíve”. „Novánál a hegyek hajlani, a vidék kinyílni, s mind inkább vidámabb kezd lenni” – írta Plánder Ferenc tudományos kutató plébános 1847-ben. Már az Árpád-házi királyok korában virágzó község volt, amelyből az évek során mezőváros, püspöki tizedszedőhely, végül járási székhely lett. Göcsej központjaként mindig jelentős szerepet töltött be a környékbeli falvak lakóinak életében. Ezzel az egyházi és politikai vezetők is tisztában voltak. A község eseményekben dús történetében akadt néhány olyan, amelyet érdemes feljegyezni. Ilyen volt Szálasi Ferenc látogatása 1945 februárjában. A nyilas hatalomátvétel után Nován is megkezdődött a párt szervezése. Újságpapírból kivágott és a főtéren szétszórt nyilaskeresztek adták tudtul a mozgalom életre kelését. A megyei újság, a Zalai Összetartás leközölte a helybéli téglaégető fiának – Gerencsér Józsefnek – versét, a következő kommentár kíséretében: „... szemléletesen tárja elénk a múlt és a most kialakuló magyar munkás sorsát.” Magyar vers Munkás testvér! Te derék bölcs proletár, Az élet bizony elfajzott csúnyán. Nem vár a célnál boldog, kicsi kunyhó, hogy öröm nyíljon víg szavad nyomán. Munkás testvér! Ma más, ma új az élet. Bár ember vagy, de szolga a neved. Öl a sorsod és öl a holnap gondja, míg megszerzed a kolduskenyeret. Porig aláznak a „jog” trónusánál, s bár lázadva, érzed szólni nem szabad. De otthon! Otthon könnyes szent dalokban, keserves szívvel siratod magad! Más megyéből érkezett szervezőkön keresztül értesültek az emberek arról, hogy „A hungarizmus négy alappillére a hit, a magántulajdon, család és a szocializmus... S a Nemzetvezető a legjobb úton vezet bennünket, amely egyúttal az egyetlen út is!” Akinek netán kishitű gondolatok fordultak volna meg a fejében, azokat felvilágosították: „A hungarista zászló alatt nincs fedezék, csak kiállás és áldozathozatal.... De, ha az erős hit megvan, akkor máris nyert ügyünk van, mert a megpróbáltatások csak a gyengéket terítik le, a gyávát, a meghunyászkodót.” A hitben való megerősítésre pedig igen nagy szükség volt. A „Göcseji Őrszem 1945. január 20-i száma „Több fényt” címet viselő tudósításában keserűen írt arról: „Göcsej szívében láttuk először, hogy mennyire szükség van a rémhírekkel való szembeállásra, a felvilágosító munkára. Az emberek itt is, ott is hallanak valamit, sajnos, nagyon sokszor megtévesztőt, kétségbeejtőt, és nincs aki megcáfolja a felelőtlen suttogásokat.” Megcáfolni a rémhíreket, lelkesíteni a csüggedőket, célokat kitűzni, vajh ki erre a legalkalmasabb: Szálasi Ferenc, a Nemzetvezető!


Göcsejben tett látogatását Nován gondos szervezőmunka előzte meg. A jegyzőségen keresztül értesítés ment a Nyilaskeresztes Párt községi vezetőihez, hogy karszalagosan, hungarista zászlóval jelenjenek meg a főszolgabírói hivatalban. Jelenleg külföldön élő „költő”, R. Sándor kinyomtatta az alkalomhoz illő versét: (Részlet a „Hajnali könnyek” című kötet „Magyar hajnal felé” c. verséből.) Fel hát a harcra, fajtám! Karöltve induljunk csatába. ha kitartunk most a végsőkig harcunkat az Isten is megáldja. Ragadjunk fegyvert mindannyian, mert itt a hajnal hasadni kezd... győzelemre visz majd bennünk a zöld nyilaskereszt...” A főszolgabíró hószórásra rendelte ki a falu lakóit, hogy eltávolítsák a hótorlaszokat az útról. Mivel napokig havazott, kevés látszata volt a munkának. Végül megszűnt a havazás, s az első világháború hősi emlékművéhez parancsolták a férfiakat, hogy a havat szánokra rakják, és elszállítsák a plébánia gyümölcsösébe. Amikor végeztek, megjelentek a homokkal megrakott szekerek, s behintették a területet, nehogy véletlenül elcsússzon a vendég. Február 14-én délelőtt került sor a látogatásra. A Nemzetvezető megérkezése előtt a járási és helyi nyilas vezetők karszalagosan díszelegtek az összegyűlt 200–300 kíváncsiskodó között. Szálasit körútján Henny Árpád altábornagy, a Nemzetvezető személye körüli miniszter, vitéz Endre László a hadműveleti területek polgári közigazgatásának vezetője, Baky László, a Nemzetbiztonsági Iroda vezetője, Dr. Jancsuskó Gábor pártvezetői megbízott, Mészáros István ezredes, a testőrség parancsnoka és Csonka Emil, a Nemzetvezető íródeákja, a pártifjúság országos vezetője kísérte el. Szálasi kíséretében volt még Ivándy baranyai, Csornay Miklós zalai főispán, Dr. Kerner Géza vezérőrnagy, megyei katonai parancsnok, vitéz Hunyadi László alispán, Szerecz László megyevezető, Kemenes Béla megyei munkarendvezető, Lengyel János megyei sajtó- és propagandavezető és még néhány kisebb beosztású személy. Az emlékműnél az altábornagy mondott beszédet. Az egyszerű emberek emlékezete egy mondatot alaposan megjegyzett szavaiból: „A sír szélén állunk, ha beleesünk, nagyot esünk!” A beszéd után Szálasi koszorút helyezett el „azok nevében, akik kötelességüket még nem teljesítették, de teljesíteni akarják és fogják.” És következett a koszorúzás. „Fura jelenet! – írta Farkas Sándor helybéli kanonok visszaemlékezésében. – A két-két koszorúzó fejet hajtott előbb az emlékmű előtt, aztán letette a koszorút. Újabb főhajtás Szálasi felé. De látni kellett volna, milyen komikus meghajlások estek a szomorú eseménynél! Ravatalon az ország, és ilyen komédiák! Keserűen, szomorúan, de mosolyogni kellett az esetlenségen...” Az emlékműtől az iskolába vonultak. Itt Szálasi kifejtette: a magyar nemzetvezetés a szó legszorosabb értelmében a nemzetiszocialista nézetet valló és hungarista gyakorlaton alapuló magyar–német élet- és sorsközösséget építi, s munkálja. Együtt haladva a német néppel a győzelemre vezető harcban. Kifejtette: Aki nem tud szolgálatot tenni a nemzetünknek, annak nincs helye ebben az országban. Felhívta a figyelmet arra, hogy a mezőgazdasági munkát minden körülmények között el kell végezni, mert ebben az évben nemcsak a hadszíntereket, hanem a felszabadított területeket is el kell látni. Bitangul hagyott föld nem lehet. Az ilyen földeket a községnek közösen kell megművelni. Fontos feladatnak tartotta a menekültek ügyét. Őrájuk úgy kell tekinteni, mint akik mindenüket elvesztették. Eljöttek ide a nyugati országrészbe csupasz életükkel és nagy hitükkel, hogy vissza fognak menni. Az itteniek segítsék a menekülteket minden tőlük telhető erővel – kérte a jelenlevőktől. A menekülteknek azt tanácsolta, serkentsék, biztassák az itt élő testvéreiket, hogy közös összefogással visszaszerezhessük hazánkat.


Szólt arról is, hogy az ellátás terén elsősorban mindent a honvédségnek kell adnunk. Ha arról lenne szó, hogy a győzelem érdekében mindenki csupán egy tál ételt egyen, a legfelsőbb vezetésnek gondja lesz arra, hogy kivétel nélkül mindenkinek csak ez az egy tál étel kerülhessen az asztalára... Az iskolai gyűlés után a Nemzetvezető meglátogatott egy-két családot. Kíséretével végigsétált a falu főutcáján. Istiván Ferencék zsúpos, boronából készült háza keltette fel az érdeklődését. A bentiek igencsak meglepődtek a fegyveresek által kísért vendég láttán. Szálasi a család életkörülményeiről érdeklődött, körbenézve az egyszerű falusi szobában. Nem kapott szívderítő válaszokat. Így búcsúzott el a családtól: „Mi azért harcolunk, hogy ne ilyen házakban kelljen lakniuk az embereknek. Hamarosan vége lesz a háborúnak, és többet nem kell ilyen házban élniük. Mi segítünk szép, új lakást építeni! Intézkedem, kapjanak cserepet a tető kicseréléséhez! (Ígérete csak ígéret maradt!) Visszafelé Varga Imréék bádogtetős háza nyerte meg tetszését. Vargáné egyszerű, politikában járatlan parasztasszony volt. Fiát mint leventét Németországba vitték. Nem tudta, ki az illusztris látogató, s mert gyermekéről régóta nem kapott hírt, alaposan leszedte a nyilasokról a keresztvizet, akik elvitették a fiát. Szálasi jobbnak vélte, hogy sürgősen abbahagyja a látogatást és távozzék. A látogatás legkisebb mozzanatát is népszerűsítési propagandára használta ki a sajtó. Az esemény: Szálasi észrevett egy fiút, akinek fején nyúlszőrből készült sapka volt. – Ki kötötte a szép sapkádat? – kérdezte. – Az édesanyám! – Ügyes anyukád van! – mondotta. A sajtóvisszhang: „A gyermek, a nemzet viruló rózsabimbója számára is jutott minden alkalommal meleg szó, cirógatás. Érezte mindenki, ezután nem lesz üres jelszó, hogy előnyben kell részesíteni a sokgyerekes családokat. Nem is lehet puszta szócséplés, mert Szálasi Ferenc a magyarság tömegeinek akaratából a nemzet fölé emelt vezető hajolt le hozzájuk. Ő mosolygott rájuk, simogatta meg fejüket.” Epilógusként M. Anna helyi pártvezér lányának visszaemlékezése: „Apám, mielőtt az oroszok bejöttek Novára, egyik éjjel a Szálasi látogatásakor az emlékműhöz tett koszorúkról leszedte a nyilaskeresztes szalagokat, s bedobta őket a jégverembe, nehogy az oroszok azt gondolják, ebben a faluban nyilas érzelmű emberek élnek.” Szálasi Ferenc novai látogatása egy parányi mozaikdarabka népünk életében. De ez is hozzátartozik történelmünkhöz!

2. Képek



1. A vasminiszter (18861892). Baross Gábor GYARAPODÓ KÖZGYŰJTEMÉNYEINK FRISNYÁK Zsuzsa A vasminiszter 1886–1892 A legsikeresebb magyar közlekedési miniszter, Baross Gábor (1848–1892) karriertörténete nem szokványos. Nagyon fiatalon, már 27 éves korában bekerül a parlamentbe mint szabadelvű képviselő. 35 évesen kinevezik a Közmunka- és Közlekedésügyi Minisztérium államtitkárává, 38 éves korától haláláig (44 éves) miniszter. A „vas minisztere” Baross felismeri, hogy az infrastruktúra erőteljes állami fejlesztése nélkül az ország modernizációja nem fog sikerülni. Mivel a vasútpolitikában az állam akaratát, terveit a magán-vasúttársaságok léte korlátozza, a kormány 1889–91 között 6 magánvasutat államosít. Ettől kezdve a magyar állam kézben tartja az ország exportimport forgalmát, és azt díjszabási intézkedésekkel befolyásolni is tudja. A vasminiszter dolgozza ki a MÁV forgalmi politikáját: rendeletekkel szabályozza az áruszállítást, a kor felfogásának megfelelően nemzeti protekcionizmust juttatva érvényre: 78-féle magyar iparcikkre kedvezményes áruszállítási tarifát állapít meg. Kihasználva a magyar gazdaság prosperálását az 1880-as években pénzt hasít ki a költségvetésből az egyre nagyobb teljesítményű gőzmozdonyok, a korszerű személykocsik vásárlására. Rövid 6 éves minisztersége idején új vasúti összeköttetések létesülnek, megkezdődik a helyiérdekű vasúti hálózat kiépítése, hidakat emeltet, és szabályoztatja a Dunát a Vaskapunál és a Csallóközben. Részben a tárcához tartozó vállalkozások finanszírozására külön iparbankot hoz létre, szakkiállításokat szervez. Bevezeti a vasárnapi munkaszünetet (1891) az ipari munkásság részére. Létrehozza a posta takarékpénztárakat (1886). Kibővítteti a postai szolgáltatásokat: a csomagokat házhoz szállítják, a postahivatalokban kifüggesztik az időjárás-jelentést, nyilvános távbeszélő-állomásokat állítanak fel. Nevéhez fűződik a döntés: a telefonhálózatot nem a magántőkének, hanem az államnak kell felépíteni. Megalapítja a MÁV Hajózási Vállalatot. Megszervezi a fiumei kikötő infrastruktúrájának korszerűsítését. A kikötőt villanyvilágítással szerelik fel, így lehetővé válik a hajók éjszakai rakodása. Bevezeti az áruvédjegyek jogi védelmét. Legnagyobb hatású intézkedése a vasúti személyszállítás reformja, a zónatarifa bevezetése (1889) volt. A zónadíjszabás meghatározott övezetekre osztotta az állomásokat, a legkisebb 5, a legnagyobb 225 km. A 225 km-nél hosszabb vasúti utazások, tekintet nélkül a leutazott kilométerek számára, egységárba kerültek. Pl. ugyanannyiba került Kolozsvárról (400 km) felutazni Budapestre, mint Brassóból (731 km). A zónatarifa sikere átütő, milliók ülnek vonatra. A munkaerőpiac megélénkül, mert a munkások fillérekért oda utaztak, ahol többel kínáltak munkájukért. Fellendült az üzleti élet, mert a kereskedők, házalók többet tudtak utazni. Az olcsó, egységáras, mindenki által megfizethető vonatjegyek mellett ekkor jelennek meg az állomási restik kínálatában az olcsó zónapörköltök is. A vas jellem: akaraterő, erőszak, szívélyesség Baross Gábor életművében, annak sikerében, rendkívül nagy szerepe volt a személyisége erejének is. A korabeli visszaemlékezések tele vannak Baross kőkemény, következetes jellemére utaló megjegyzésekkel. Baross Gábor miniszteri viselkedését – beosztottai véleménye szerint –3 dolog jellemezte: a megtestesült akaraterő, a kíméletlen erőszak és a lebilincselő szívélyesség. Baross Gábor az államtitkári kinevezése utáni 2 évben hivatali munkaidejét a minisztérium személyzeti állományának kiismerésére szentelte. Délutántól késő estéig a valamennyi szakosztályból összegyűjtött ügyiratokat tanulmányozta át, majd másnap délelőtt megbeszélte az ügyet az előadóval. Ezek a megbeszélések gyakran nyilvánosan zajlottak. Államtitkárként egyedüli referense volt a miniszterének, minden információt tőle kapott Kemény Gábor. Miután Barosst kinevezik miniszternek, külön rendeletben intézkedik arról, hogy változatlanul mindenki neki köteles referálni. Miniszterként megtartja korábbi hivatali időbeosztását, változatlanul közvetlenül az ügyek előadójával tárgyalta meg a követendő eljárást, tulajdonképpen az államtitkár és szakosztályfőnök feje fölött átnyúlva. Mivel Barossnak mindenki közvetlenül referált, az egyre jobban és jobban informált miniszterrel a szakosztályfőnökök megpróbálják, de nem bírják a lépést tartani. 70 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Eleinte Baross még azt is megcsinálta, hogy a szakosztályfőnököket magán a kifogásolt ügyiraton megszidta. Mivel az aktákat az osztályok között az irodaszolgák kézbesítették, a hírről mindenki gyorsan értesült. A megtépázott idegzetű hivatalnokok ezután többször alaposan átgondolták, hogy mit miért tesznek. Mivel Baross minden információt keményen a kezében tartott, valamint összehasonlíthatatlanul több időt töltött el a hivatali munkával, mint beosztottai, egyre inkább képes volt nagy összefüggésekben gondolkodni és cselekedni. Baross Gábornak nem az íróasztalára került napi akták irányították lépéseit, cselekedeteit, hanem kigondolt valamit, és azt beosztottaival kiviteleztette. Nem ügyiratokat kapott, hanem inkább azokat elindította. Beosztottainak, az egész apparátusnak az volt a feladata, hogy a minisztertől származó elgondolásokat megvalósítsa, kivitelezze. Baross a miniszteri felelősségének lényegét látta ebben. „Rideg szívében… jóság” A vaskézzel irányított minisztériumban az események gyorsan felpörögtek, a tisztviselőknek egyre keményebben kellett dolgozniuk, ha eleget kívántak tenni az elvárásoknak. Tudták, hogy a vasminiszter nem felejti el a dolgokat, számon tartja a ballépéseket, és kíméletlenül eljár a vétkesek felett. Ilyen hivatali körülmények között a tisztviselők teljesen elképedtek, amikor miniszterüket, egy más helyzetben felszabadult jókedvűen látták. Például 1891-ben, amikor a Vaskapu-szabályozás munkálatait ünnepélyesen elkezdték, a meghívottaknak a Kelén hajón rendeztek egy fogadást. A rendezvényen jelen volt egy újságíró is, aki a következőket figyelte meg: „Baross miniszter a legkedvesebb házigazda a világon. Aki csak tudja felőle, amit a hivatalnokai beszélnek, el sem hinné, hogy rideg szívében mennyi a jóság. A Vaskapu szabályozásához beosztott mérnökök alig ismertek rá a hajón, amikor mosolyogni, tréfálni, incselkedni látták. Mert tréfálkozott és incselkedett szüntelenül, de az a néhány hivatalnoka, aki a hajón volt, csak titokban bátorkodott nevetni élcein. És hányszor kellett őket bíztatnia, amíg hozzányúltak az asztalokra tett szivarokhoz és konyakos üvegekhez. Nem bírták elhinni, hogy csakugyan őexelenciája az, aki ilyen szeretetreméltóan kínálgatja őket.” A vasakaratú és vaskezű miniszter alkotásai maradandó értékűek. A századfordulóra az ország infrastruktúrája már fejlettebb, mint a kereskedelme és ipara. A vasúthálózat egyes jellemzőiben eléri a nyugat-európai színvonalat. Baross Gábor munkásságának állít emléket az a nyolc közgyűjtemény anyagából összeállított kiállítás, amely október végéig a Közlekedési Múzeumban tekinthető meg.

2. Képek





História Created by XMLmind XSL-FO Converter

Recommend Documents