História Created by XMLmind XSL-FO Converter

História 1999-03

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1999-03 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom 1. ........................................................................................................................................................ 1 1. Európa és Magyarország ....................................................................................................... 1 2. Képek .................................................................................................................................... 5 2. ........................................................................................................................................................ 8 1. Olmützi alkotmány ................................................................................................................ 8 3. ........................................................................................................................................................ 9 1. Függetlenségi Nyilatkozat ..................................................................................................... 9 4. ...................................................................................................................................................... 10 1. Forradalmak Európában, 1848-49 ....................................................................................... 10 5. ...................................................................................................................................................... 12 1. Sikeresek vagy sikertelenek az 1848-as forradalmak? ........................................................ 12 2. Képek .................................................................................................................................. 15 6. ...................................................................................................................................................... 20 1. ............................................................................................................................................ 20 2. Képek .................................................................................................................................. 20 7. ...................................................................................................................................................... 31 1. A nemzetiségek és a magyar forradalom ............................................................................ 31 2. Képek .................................................................................................................................. 34 8. ...................................................................................................................................................... 36 1. Csatáink és kudarcaink új megközelítésben .................................................................... 36 2. Képek .................................................................................................................................. 37 9. ...................................................................................................................................................... 40 1. Jobbágyfelszabadítás Kelet-Európában ............................................................................... 40 2. Képek .................................................................................................................................. 43 10. .................................................................................................................................................... 45 1. Jobbágyfelszabadítás ........................................................................................................... 45 11. .................................................................................................................................................... 47 1. A szabadságharc hadilobogóinak utóélete .......................................................................... 47 2. Képek .................................................................................................................................. 50 12. .................................................................................................................................................... 53 1. A Marshall-terv és Magyarország ....................................................................................... 53 2. Képek .................................................................................................................................. 58 13. .................................................................................................................................................... 62 1. A tighinai fogolytemetõrõl újra ....................................................................................... 62 14. .................................................................................................................................................... 63 1. Nyugat-Európa a magyarokról ............................................................................................ 63 15. .................................................................................................................................................... 64 1. Huszárok a szabadságharcban ............................................................................................. 64 2. Képek .................................................................................................................................. 64

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Európa és Magyarország FIGYELŐ KOSÁRY Domokos Európa és Magyarország Nemzetközi és hazai erőviszonyok 1848-ban Európa mindig különböző, eltérő fejlettségi szintű zónák együtteséből állt. Így a polgári jellegű átalakulás is hosszú történelmi folyamat eredménye volt, rendszerint forradalmak és háborús konfliktusok kíséretében. E folyamat Nyugat fejlettebb társadalmaiban indult: Hollandiában és a 17. századi Angliában. A 18. század végén Franciaországban folytatódott, nagy visszhangot keltő, különösen drámai események között, amelyeket azonban ma már inkább egy helyi, egyedi változat és nem egy általános érvényű modell velejáróinak tekintünk. A múlt század derekán ért azután e folyamat Közép-Európa keleti zónájáig. Méghozzá úgy, hogy az élén, kezdeményezőként, Magyarország haladt. Magyarország, bármennyire felkészült is a változásra, azt csak bizonyos külső, nemzetközi feltételek bekövetkezte esetén volt képes végrehajtani. Ehhez annak az 1815 óta fennálló európai hatalmi rendszernek kellett válságba jutnia, amely Metternich nevével fémjelezhető. A harmincas évek közepétől kezdve kialakult egy nemesi vezetésű magyar reformmozgalom. Egyre több kiváltságos ismerte fel, hogy a régi rendszer tarthatatlan, káros és veszélyes, hogy a nyugati országok példái nyomán át kell térni a polgári berendezkedésre, és érdekegyesítés útján valódi nemzetet kell teremteni. Közben egy olyan kitűnő, európai látókörű, sokoldalú politikai elit lépett a színre, amely az országgyűlési és megyei viták küzdőterén komoly politikai gyakorlatot szerzett, és felkészült arra, hogy a nagy változást végrehajtsa. Ezt azonban a Habsburg-hatalomnak alárendelt Magyarországon csak akkor tehette meg, amikor az 1848. februári francia forradalom és az általa kiváltott nemzetközi forradalmi láncreakció szinte napok alatt felborította Európa addigi hatalmi rendszerét. Amikor a francia robbanás után, március 13-án Bécsben Metternich megbukott, ezt mindjárt követte egy sor további megmozdulás. Reformok és forradalom Magyarországon két ütemben és két politikai központban ment végbe a fordulat. Az egyik a rendi országgyűlés volt Pozsonyban, ahol az első lépést, a francia forradalom közvetlen hatására, március 3-án az ellenzék vezére, Kossuth tette meg felirati javaslatával. Ebben egyrészt alkotmányt követelt Ausztriának is – amivel nagy lökést adott a bécsi forradalomnak –, másrészt pedig azt kívánta, hogy azonnal vigyék keresztül az addig már elfogadott reformokat. Tehát még nem a teljes reformot (mint olykor feltételezik). A felirat elakadt a felső táblán. A bukófélben lévő régi rendszer vezetői ugyanis – már akkor – az orosz beavatkozással fenyegetőztek. A március 13-i bécsi forradalom után viszont már nem volt akadálya annak, hogy március 14-én és 15-én, utólag, a feliratot átértelmezzék, illetve a még hiányzó részekkel kiegészítsék, teljessé tegyék. Pesten pedig, mint tudjuk, az ifjú radikálisok, élükön Petőfivel, a cenzúra eltörlése, a nevezetes 12 pont kihirdetése útján, ugyancsak március 15-én, forradalmi úton fogadtatták el új programjukat. Az 1848 áprilisában szentesített új törvények félreérthetetlenül jelezték, hogy Magyarország a forradalom eredményeként átlépett a döntő határvonalon. Megszületett Batthyány Lajos elnökletével az első felelős magyar kormány, amelyről éppen az újabb kutatások mutatták ki, hogy stabilitásban, céltudatosságban más, egykorú, új kormányoktól, amelyek szintén a forradalomból születtek, előnyösen különbözött. Az első lépést tehát a magyar politika eredményesen tette meg, felhasználva a történelmi alkalmat, a nemzetközi erőviszonyok kedvező változását. Ezért nagy tévedés lehangoltan azt emlegetni, hogy a magyar forradalom elbukott. A valóságban a polgári forradalom győztes maradt, a feudalizmus nem állt vissza. A polgári rendszer alapvetése, a jobbágyfelszabadítás történelmünknek nem a bukásai, hanem nagy pozitívumai közé tartozik. Utóbb a szabadságharc valóban elbukott. De a forradalom és a szabadságharc, bár egymáshoz szorosan kapcsolódtak, mégsem azonos fogalmak. Franciaország is elbukott a forradalmat követő háborúkban. Az olaszok nemzeti mozgalmára 1848ban, majd 1849-ben két alkalommal is döntő csapást mért Radetzky ármádiája, a kisebb mozgalmak szomorú sorsáról nem is beszélve. A legnagyobb ígéret, a magyar mozgalom fő reménye, a német nemzeti egység sem volt képes akkor valóra válni, és a széttagolt, helyi német forradalmakat maguk a német fegyverek taposták vérbe, porosz vezetés alatt. A magyar szabadságharc ennél jobbat és többet produkált, bukása ellenére, amelyet külső, orosz beavatkozás tett elkerülhetetlenné.

1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Magyarország a nemzetközi erőviszonyok újabb módosulása következtében került úgy szembe Ausztriával, hogy 1848 szeptemberében választania kellett a meghódolás és az önvédelmi harc között. A februári francia forradalmat az idézte elő, hogy a politikai vezetés nem tudta kezelni azokat, a polgári rendszer e szakaszára jellemző, új típusú feszültségeket a különböző polgári rétegek, illetve az új munkásosztály között, amelyeket a robbanásig kiélezett egy régi típusú agrártermelési, élelmezési válság. Az olasz és a német társadalmak lassabban fejlődtek, mint a francia, a belső ellentétek nem éleződtek ki annyira, de a liberális nemesi–polgári vezetők szeme előtt ott volt a francia példa, a forradalmárok pedig nem kapták meg Franciaországtól azt a segítséget, amelyet reméltek. Jellemző, hogy a piemonti szárd köztársaság, amely az olasz nemzeti mozgalom előörseként megtámadta az osztrákokat, azért nem akart segítséget kérni a franciáktól, mert – egykorú diplomáciai jelentés szerint – jobban félt a francia forradalom hatásától, mint az osztrák hadseregtől. Így azután július végén Radetzkytől vereséget is szenvedett. Ausztria helyzete megszilárdult. Az udvar elérkezettnek látta a pillanatot arra, hogy Magyarországtól az 1848-as törvények által biztosított önállóságának feladását követelje. E törvények egyébként az Ausztriát és Magyarországot „közösen” érdeklő ügyeket, kissé homályos megfogalmazásban, egy „király személye körüli” miniszterre bízták. Ezt mindkét fél saját reményei szerint tervezte módosítani. A magyar vezetés a puszta perszonáluniót szerette volna elérni, amire azért is reménye volt, mivel a német egység, ha megvalósul, magában foglalta volna Ausztriát, s így a kívül maradó Magyarország hozzá csak a közös uralkodó személyén át kapcsolódhatott. A nemzetközi viszonyok alakulása azonban Ausztriának kedvezett, amely kezdettől fogva visszavenni készült a Magyarországnak tett „kényszerű” engedményeket. Magyarország számára előnyösebb lett volna, ha a konfrontációt elkerülheti. De ha már arra került sor, helyesebb és reálisabb volt a meghódolás helyett a törvényesség alapján az önvédelmi harcot vállalnia. A kormány helyét az Országos Honvédelmi Bizottmány vette át, Kossuth vezetése alatt. A trónfosztás hatásai Nyugaton már szinte leírták Magyarországot, amikor Windisch-Graetz herceg, immár a császári sereg élén, 1849 elején messze előnyomulva a fővárost is elfoglalta, és azt hitte, hogy végképp legyőzte a magyar forradalmat. E tévhit következménye az volt, hogy az osztrák kormány 1849. március 4-én kiadta az ún. olmützi manifesztumot, amely Magyarországot részeire bontva, a koronatartományok egyikeként osztotta be a Monarchia új szervezetébe. Ekkor jött az újabb meglepetés, a magyar ellentámadás, a tavaszi hadjárat csodája, amelynek során az egykori főhadnagyok az osztrák határig kergették vissza megtépázott, egykori tábornokaikat. Közben pedig Kossuth, a manifesztumra válaszul, április 14-én Debrecenben kimondatta a Habsburg-ház trónvesztését és Magyarország függetlenségét. Az ennek értelmében április 19-én kelt Függetlenségi Nyilatkozat, ha olyan dokumentumnak, üzenetnek tekintjük, amely egy nemzet szabadságvágyát fejezi ki, indokolásra, igazolásra nem szorul. Mint konkrét politikai lépés azonban az adott feltételek közt nem volt szerencsés. Magyarország nemzetközi helyzetén nem javított, hanem inkább rontott. Nem azért, mintha az orosz intervenciót – mint sokan hitték, akkor és utóbb – ez váltotta volna ki. Az osztrák vezetést a tavaszi magyar katonai sikerek késztették arra, hogy segítséget kérjen a cártól, akivel ilyen esetre már 1833 óta megállapodása volt. Schwarzenberg herceg osztrák miniszterelnök már a katonai segítség technikai részleteiről tárgyalt az orosz udvarral, amikor a trónfosztás történt. Igaz, hogy ezt bizalmas úton végezte, és saját minisztertanácsa elé csak április 21-én terjesztette a javaslatot, a főparancsnok előző napi ijesztő jelentésének hatására. Ha ekkor esetleg már a trónfosztásról is hírt kapott – mint ahogy kaphatott –, akkor az már nem befolyásolta döntését, legfeljebb megnyugtatta annak nemzetközi visszhangját illetően. „Tant mieux” (annál jobb) – írta a hír vételekor az ifjú Ferenc József is. Brunov londoni orosz követ saját szempontjából egyenesen szerencsés fordulatnak nevezte, hogy Kossuth nem maradt a legális önvédelem terén, mert – szerinte – az angolok rokonszenve már nagyon a magyarok felé kezdett fordulni. Az ő jelentéseiben olvasható az is, hogy Palmerston – állítólag – így reagált az orosz beavatkozás hírére: „csak gyorsan végezzenek”. A Függetlenségi Nyilatkozatnak tehát e téren csak annyi szerepe volt, hogy az orosz – és osztrák – diplomácia számára megkönnyítette az intervenció tényének nemzetközi, nyugati elfogadtatását. Európai erőviszonyok Az előző év óta, amikor még többféle alternatíva nyitva állt, a magyar politikának szűkebb lett a mozgástere. A forradalmak elapadtak, s az utolsó német, francia baloldali próbálkozások bukására is röviddel ezután sor került.


Ezt a tendenciát Magyarország egymaga nem fordíthatta meg. Akkor sem, ha a honvédsereg a tavaszi hadjárat végén az osztrák határon túl is folytatja a császári sereg üldözését. Ma már tudjuk, hogy az erőviszonyok nem kedveztek ennek, az osztrák és német területek nem voltak újra forradalmasíthatók, és Poroszország is inkább olyasmit tervezett, hogy bizonyos feltételek közt Ausztriának nyújt a magyarok ellen segítséget. Buda visszavétele pedig, a Függetlenségi Nyilatkozat mellett, a magyar tervek szerint szükséges volt ahhoz, hogy Magyarországot nemzetközileg elismerjék. A nagyhatalmak viszont kezdettől fogva a Habsburg Monarchia fenntartása mellett és a forradalmak ellen foglaltak állást. A francia kormány üres szavakkal intézte el az orosz intervenció ellen felszólaló interpellációkat. S örült, hogy Oroszország, ellenszolgáltatásul, elismerte a februári forradalomból született köztársaságukat. Anglia, az igazi nagyhatalom pedig a Habsburg-hatalom fő támasza volt. Szalay Lászlót, aki 1848 végén Londonban megbízólevéllel jelentkezett, a kormány azzal a postai közlésével utasította el, hogy „a brit kormány Magyarországot csak mint az osztrák birodalom alkotórészeinek egyikét ismeri”, és ezért a magyaroknak, ha esetleg valami közölnivalójuk van, azt az osztrák követ útján kell megtenniük. Palmerston külügyminiszter mindvégig Habsburg-párti véleménye, főleg az angol közvéleményben a magyarok iránt erősödő rokonszenv miatt utóbb is csak annyiban változott, hogy a Monarchia belső berendezését szerette volna, Bécs érdekében is, elfogadhatóbbá tenni, korszerűsíteni. Magánszemélyként időnként meghallgatta Pulszky információit, de neki is, meg a Londonba látogató Telekinek is azt tanácsolta, hogy egyezzenek meg Ausztriával, mert „az európai államrendszer keretében lehetetlen Ausztriát kis államokkal helyettesíteni”. Az angol alsóházban 1849. július 21-én a Magyarország érdekében elhangzott interpellációra pedig azt válaszolta, hogy Ausztria „az európai hatalmak egyensúlyának egyik legfontosabb tényezője”, amelynek szétesését, Magyarország elszakadását, a forradalmat, a brit kormány nem hajlandó támogatni. Ehhez, igaz, azt is hozzátette viszont, hogy Ausztriát is gyengítené, ha uralma pusztán erőszakon alapulna, és ezért kívánatos, hogy „a nagy harcnak valamilyen baráti megegyezés vessen véget a küzdő felek között”. Magyar válasz: Nyilatkozat Az olmützi manifesztumra, mint Kossuth helyesen látta, Magyarországnak valóban választ kellett adnia. De ezt a Függetlenségi Nyilatkozat helyett szerencsésebb lett volna olyan formában tennie, amely a nagyhatalmi érdekeknek jobban megfelel. Érdemi visszhangra csak egy olyan jegyzék számíthatott, amelyben Magyarország kifejezi, hogy íme: önállóságát, ha kell, meg tudja védeni, de figyelembe véve a nagyhatalmak érdekét a Habsburg Monarchia mint az európai egyensúly tényezője fenntartásában, hajlandó azok közvetítését, nemzetközi garanciáját igénybe véve, illő feltételek közt megegyezni a dinasztiával, és a Monarchia békéjét, pozícióját a maga részéről biztosítani. Ez nem lett volna meghódolás, nem zárta volna ki, kellő eredmény híján, a további lépéseket, adott esetben még a függetlenség kimondását sem, még hinni sem kellett volna sikerében feltétlenül. A nagyhatalmak részéről viszont nem lett volna egyszerűen válasz nélkül hagyható. Valami mozgást elindíthatott volna, talán az orosz intervenció tudomásul vételét is nehezítette volna. Polgári és nemzeti követelések A magyarok és a szomszéd nemzetek (a kissé szűkítő magyar hivatalos szóhasználatban „nemzetiségek”) viszonyában 1848, mint első nagy próbatétel, egy hosszabb folyamatnak drámai nyitánya volt csupán. A polgári fejlődés, francia mintára, másutt is nemzeti államokat készült létrehozni. Tehát olasz és német egységet a széttagoltság és az észak-itáliai osztrák uralom helyett. E folyamat előbb-utóbb érvényre is jutott, bár menetrendje, módozata nem volt eleve megírva. 1848-ban például nem sikerülhetett, ami Magyarország számára akkor hátrányosnak bizonyult. A soknemzetiségű, dinasztikus birodalmak esetében viszont – egy lépéssel tovább – a nacionalizmus éppen ellenkezőleg, nem egyesítő, hanem dezintegráló, szétbontó erőként jelentkezett. Ez állt a Török Birodalomra, majd a Habsburg Birodalomra is. De az, hogy e tendencia mikor, miként, milyen ellenhatások közt fog érvényesülni és minő végeredményt fog produkálni, természetesen itt sem volt a történelem menetrendjében előre megírva. A régi, történelmi Magyarországnak 1848-ban sajátos módon két arca, kétféle szerepe volt. Egyrészt, mint a magyar nemzeti mozgalom hazája, a soknemzetiségű Habsburg Birodalom kereteit feszegette. Másrészt viszont, mint sok-nemzetiségű ország, maga is „birodalmi” keret volt más, szomszéd nemzeti mozgalmak szemében. Még akkor is, ha egyébként, történeti múltját és földrajzi alkatát tekintve, Magyarország nem volt a Habsburg Birodalomhoz hasonlítható. Mint Széchenyi mondta: kisebb szövedék volt a nagyobb szövedéken belül. Befogadó ország volt már a középkorban is, de az elmúlt századok pusztulása, majd beköltözései nyomán a magyarok a lakosságnak felét sem tették ki, bár még mindig a legnagyobb egyedi etnikumot alkották a sokféle más: horvát, szerb, román, szlovák, ruszin (ukrán), német stb. etnikum mellett. Ezek, kevés kivétellel, szintén a nemzeti fejlődés útjára léptek és saját nemzeti követeléseket támasztottak Magyarországgal szemben. 3 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tudjuk persze, hogy Franciaországban is sokan nem beszéltek franciául, és mégis mindenki a francia nemzet tagjának minősült. A magyar politikusok is úgy gondolták – nemesi liberálisok és ifjú, pesti radikálisok egyaránt –, hogy a polgári, egyéni szabadságjogok megadása fejében a többiek is hozzájuk csatlakoznak, és így az országból magyar polgári nemzetállamot lehet létrehozni. A valóságban ez nem csak az etnikai arányok eltérő volta miatt nem sikerülhetett. Még döntőbb különbség volt az, hogy míg Franciaországban – mondjuk – a bretonok mögött az Atlanti-óceán terült el, addig Magyarország délvidéki szerbjei mögött, a határon túl a szerb fejedelemség, az erdélyi románok mögött pedig két román fejedelemség képviselte nemzetük céljait. S némi igyekezettel a szlovákokat is lehetett a csehek felé szorítani. A polgári szabadság elnyerését eleinte más etnikumok is üdvözölték, főleg akik nyertek vele, de nemsokára saját nemzeti, területi követelésekkel léptek fel. Mivel Bécs sietett e törekvéseket a magyar mozgalommal szemben felhasználni, a magyar vezetés ezeket osztrák (meg orosz pánszláv) aknamunkára próbálta visszavezetni. Bécs szerepe részben igaz volt, de korántsem teljesen. A magyarok nem, vagy csak nehezen, későn ismerték fel azt, hogy a szomszéd nemzetek alapjában véve ugyanazt akarják a maguk számára elérni, amit ők, a magyarok már maguknak – úgy látszott – megszereztek. Féltették viszont országuk területi épségét és önállóságát. Az olmützi manifesztum, bár a nemzeti egyenjogúságot emlegette, ki is ábrándította a különböző nemzeti mozgalmak vezetőit abból a tévhitükből, hogy Bécs az ő céljaikat kívánja megvalósítani. Megbékélés? Megindultak, elég szervezetlenül, a magyarok és a nemzetiségek között bizonyos békéltető tárgyalások. Teleki László, aki Párizsban lengyel, román és más emigránsokkal találkozott, és a jövő perspektíváit a legvilágosabban ismerte fel, 1849 tavaszán sürgetve javasolta, hogy a kormány mindenképpen egyezzen meg a szomszéd nemzetekkel, és Magyarországot „a konföderáció bázisán” szervezze át. Május 15-én ezt írta Kossuthnak: „Magyarhon jövője nézetem szerint attól függ, hogy a különféle nemzetiségek iránt legyünk jogkiosztásban mentől bőkezűbbek. Nemcsak Austria halt meg, hanem Szent István Magyarországa is.” Idehaza ezt az elképzelést csak a fiatal radikálisok egy csoportja támogatta. A kormány válaszul azt közölte, hogy az ország területi széttagolásába vagy „egy federatív státus felállításába” nem mehet bele. Az adott helyzetben, a háború küszöbén ezt különösen nem tehette. Közben azért próbált a szerbekkel, főként pedig a románokkal megegyezésre jutni. A bukaresti forradalom volt külügyi államtitkára, N. Bălcescu javaslatára sikerült is egy „megbékélési tervezetet” aláírnia. Ez azután utóbb, július végén, alapul szolgált a Szegeden elfogadott nemzetiségi törvényhez is, amely első volt a maga nemében.* A szabadságharc sorsát végül is nem ez a kérdés döntötte el, ha fokozta is nehézségeit. Ha a két román fejedelemség együttes erővel sem tudott az orosz és török uralomtól megszabadulni, akkor Paszkevics túlerejének következményeit sem ellensúlyozhatta, hogy Avram Jancu az erdélyi hegyek közt mikor határozza el a harc beszüntetését. A jövő szempontjából azonban annál nagyobb jelentősége volt annak, hogy a kölcsönös sérelmek, a fájdalmas sebek vagy a megbékélés emléke él erősebben tovább. Van szerző, aki úgy látja, hogy a sokféle nemzeti igényt, főleg területi követeléseik miatt, bőkezűbb engedményekkel sem lehetett volna leszerelni. Ez a megállapítás sokban reális, de alibiként is könnyen felhasználható volt. Mi úgy gondoljuk, hogy a magyaroknak éppen 1848 tapasztalatai alapján, önrendelkezésüket visszanyerve, a szupremáciához való heves ragaszkodás helyett helyesebb lett volna kockázatot is vállalva, próbát tenni azzal az igyekezettel, amely azt kívánja elérni, hogy a közös, civilizált hazában mindenki, saját identitásával együtt, jobban otthon érezze magát, mint esetleg máshol. * Az, hogy a régió kisebb nemzetei mind, egymás után kifejlődnek, fejlődnek, szétválnak, saját útjukon haladnak, a történelmi folyamat irányát tekintve elkerülhetetlennek mutatkozott. A merre kérdésre tehát a válasz eleve adva volt. De nem volt eleve meghatározva az, hogy ez miként, hogyan, milyen körülmények között fog végbemenni. Viszonylag békés úton, egyezkedéssel, úgy, hogy az együttműködés, a békés együttélés nem válik köztük lehetetlenné, vagy keserű vitákkal, európai válság és háború esetén robbanással, úgy, hogy a kazán darabjai kiszámíthatatlanul szétrepülnek. Világosan kell látnunk, hogy a magyar történelem és vele a magyar politika mozgásterét, legalábbis a 16. század eleje, az európai államrendszer létrejötte óta, meghatározó erővel a nemzetközi erőviszonyok alakulása szabta 4 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

meg. Az így létrejött körvonalon, annak változásain, szűkülő vagy megnyíló, táguló lehetőségein belül azonban természetesen mindig volt több-kevesebb mozgásterünk. A nagy kérdés mindenkor éppen az, hogy ezt a mozgásteret a magyar politikai elit hogyan tudta felhasználni, esetleg bővíteni, veszélyeit elkerülni, lehetőségeit pedig, ha voltak, mint ahogy azok is voltak, felismerni és értékesíteni. S ez nemcsak 1848 vagy a régebbi múlt kérdése, a tegnapé és a tegnapelőtté, hanem a jelen és a jövő kérdése is. Az MTA 1998. májusi, 162. közgyűlését részben az 1848–49. évi forradalom és szabadságharc évfordulójának szentelte. Összeállításunkban rövidített formában közöljük Kosáry Domokos május 4-én elhangzott ünnepi nyitóelőadását, illetve Gergely András, Szász Zoltán és Hermann Róbert május 8-án, az MTA II. Osztályának tudományos ülésszakán elhangzott előadásait. (A szerk.) * Lásd Szász Zoltán cikkét e számunkban. (A szerk.)

2. Képek




1. Olmützi alkotmány KOVÁCS Éva Olmützi alkotmány 1849. március 4-én, a kápolnai csata hírét véve I. Ferenc József császár alkotmányt „ajándékozott” népeinek, melyet történetírásunk „oktrojált” (erőszakolt) alkotmányként emleget. A rendi alkotmányosságot érvénytelenítve, a kremsieri osztrák birodalmi gyűlés feloszlatásával egy időben (amelynek szintén alkotmányozó feladata lett volna) az uralkodó abszolutista, egységes, összbirodalmi, polgári jellegű központi igazgatást dolgoztatott ki. A munka a Schwarzenberg-kormány liberális belügyminisztere, Stadion gróf nevéhez fűződik. A koronatartományok felsorolásában, önállóként, azaz Magyarországtól elválasztva, tüntették fel Erdélyt a Partiummal, Horvát–Szlavónországot Fiumével és a Tenger mellékkel, illetve létre kívántak hozni egy ún. Szerb Vajdaságot. A Határőrvidék szintén külön katonai igazgatású maradt. Birodalmi irányításúnak tekintették a vám- és kereskedelemügyet, a pénzügyet, a hadügyet, a felsőbb közoktatás ügyét, a középítés- és közlekedésügyet, a birodalom belső biztonsági ügyeit, illetve külpolitikáját, vagyis mindent, amit nem határoztak meg külön tartományi ügyként. A császárság polgárai általános, birodalmi polgárjogot kaptak, amely törvény előtti egyenlőséggel és a nemzetiségek egyenjogúságával párosult. A törvényhozó hatalom a császár és a birodalmi gyűlés (tartományi ügyek esetében a császár és a tartományi gyűlés), a végrehajtás pedig „kizárólag a császárt illeti, ki azt felelős miniszterek és ezeknek alárendelt hivatalnokok által gyakorolja”. A tartományok élén helytartók vigyázták volna a törvényességet. Az alkotmány életbe léptetését a „rend” helyreállítása utánra halasztják, de végül 1851. december 31-én hatálytalanítják.


1. Függetlenségi Nyilatkozat KOVÁCS Éva Függetlenségi Nyilatkozat Az olmützi alkotmányra válaszul a magyar képviselőház 1849. április 14-én „általános többséggel” elfogadta a Habsburg–Lotharingiai-ház trónfosztását. A határozatot április 19-én ünnepélyes formában a Függetlenségi Nyilatkozatban fogalmazták meg. A trónfosztást Kossuth érvei és politikai tevékenysége alapozták meg, aki miután a Honvédelmi Bizottmány két nappal előtte elutasította az indítványt, s ezt követően az országgyűlés két házának zárt ülésén sem kapott megfelelő támogatást, április 14-én a debreceni Nagytemplomban tartott nyílt, „népgyűlés jellegű” képviselőházi ülésen gyújtó hatású szónoklatával elérte azt. Kossuth szerint a Habsburgház, amely „a magyar nemzet elleni árulása, hitszegése és fegyvert fogása által, nem különben azon merény által, miszerint az ország testi épségének eldarabolását (...) és az ország önálló status életének eltörlését fegyveres erőszakkal megkísérteni, s e végett idegen hatalom fegyveres erejét is a nemzet legyilkolására használni nem iszonyodott”, a trónra érdemtelenné vált. Magyarország így a „független európai statusok közé került”. Az államforma kérdését a Nyilatkozat nyitva hagyta. Kossuthot a Nagytemplomban „közfelkiáltással” kormányzó-elnökké választották. A Függetlenségi Nyilatkozat nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, nem teremtett az országban belső nyugalmat, s külpolitikailag kifejezetten hátrányos volt Magyarország számára, hiszen az európai politikát irányító hatalmak (Anglia, Franciaország) ragaszkodtak a Habsburg Monarchia fenntartásához.


1. Forradalmak Európában, 1848-49 BÍRÓ László Forradalmak Európában, 1848–49 1848 január 12. Felkelés Palermóban. február 23. Utcai harcokkal kitör a forradalom Párizsban. Másnap megalakul a számos irányzatot tömörítő ideiglenes kormány. február 25. Párizsban kikiáltják a köztársaságot. március 5. Franciaországban bevezetik az általános és közvetlen választójogot. március 11. Tömeggyűlés Prágában. Polgári és szabadságjogokat, miniszteriális felelősséget, illetve a cseh és a német nyelv egyenlőségét követelik. Küldöttséget menesztenek Bécsbe. március 13. Kitör a forradalom Bécsben. Metternich bukása. Megszüntetik a cenzúrát. Néhány nap múlva megalakul az első felelős kormány. – Pesten az Ellenzéki Kör elfogadja a tizenkét pontot. március 15. Forradalom Pest-Budán. március 17. Az uralkodó teljesíti a pozsonyi országgyűlés követeléseit: hozzájárul a magyar minisztérium megalakításához. március 18. A pozsonyi országgyűlés elfogadja a közteherviselést, az úrbéres szolgáltatások és a papi tized megszüntetését kimondó törvényt. – Felkelés Berlinben. IV. Frigyes Vilmos meghívja a kormányba a polgárság képviselőit. március 18-tól osztrákellenes felkelés Velencében és Milánóban. 22-én Velencében kikiáltják a köztársaságot, Radetzky csapatai kivonulnak Milánóból. március 21. A lengyel nemzeti tanács megalakulása Lembergben. március 23. Piemont az olasz nemzeti mozgalom élére áll, hadat üzen Ausztriának. Csatlakozik Toscana, Róma és Nápoly is. március 31–április 4. Frankfurti előparlament. Elhatározzák az alkotmányozó nemzetgyűlés összehívását. április 7. Az uralkodó aláírja a független magyar kormányról szóló törvényt, majd 11-én az ún. áprilisi, a polgári fejlődést lehetővé tevő törvényeket. április 25. Az osztrák alkotmány kihirdetése. Biztosítja a személyi szabadságjogokat. – A horvát nemzetgyűlés összeülése, polgári követelések megfogalmazása 30 pontban. Jellasics jobbágyfelszabadító deklarációja. május 10–11. A liptószentmiklósi gyűlésen a szlovákok területi önkormányzatot követelnek. május 13–15. A karlócai gyűlésen a magyarországi szerbek gyakorlatilag területi autonómiát követelnek, és kikiáltják vajdaságukat. május 15. Újabb tömegtüntetések Bécsben. Eredménye: a kormány kibővíti a választójogot és új alkotmányt ígér. május 17. A Habsburg-udvar Innsbruckba menekül. május 18. Ünnepélyes keretek között a frankfurti Szent Pál-székesegyházban megnyitják az első német nemzetgyűlést. május 26. Újabb megmozdulások Bécsben. A fővárosban a hatalom néhány hétre a Közbiztonsági Bizottság kezébe kerül. 10 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

május 30. A kolozsvári országgyűlés kimondja az uniót Magyarországgal. június 2–12. Prágai szláv kongresszus. június 12. Fegyveres felkelés Prágában, Windisch-Graetz leveri. július 5. Az első népképviseleti országgyűlés megnyitása Pesten. július 22. Bécsben összeül az első választott, egykamarás parlament. – Custozzánál az osztrákok legyőzik az olaszokat. (Fegyverszünet a régi határok fenntartásával: augusztus 9.) szeptember 7. A jobbágyrendszer megszüntetésének kihirdetése Bécsben. október 3. Császári manifesztum feloszlatja a magyar országgyűlést, Jellasicsot Magyarország polgári és katonai kormányzójává nevezi ki. október 6. Bécs forradalmi lakossága megakadályozza, hogy csapatokat küldjenek Magyarország ellen. október 31. Háromnapos támadás után Windisch-Graetz csapatai megszállják Bécset. november 12. Kivételes állapotok Berlinben, feloszlatják a nemzetgyűlést (december 5.). december 2. Lemond a trónról V. Ferdinánd császár. Utóda Ferenc József. december 6. Királyi alkotmány Poroszországban. 1849 február 2. Kikiáltják a Római Köztársaságot. március 4. Az olmützi oktrojált alkotmány. március 20. Piemont felmondta a fegyverszünetet, de 23-án Novaránál az osztrákok megint legyőzik Piemontot. Károly Albert lemond fia, II. Viktor Emánuel javára, aki fegyverszünetet kér. március 27. Birodalmi alkotmány elfogadása Frankfurtban (erős, egységes császárságot irányoz elő, felelős birodalmi kormánnyal, széles választójoggal). Poroszország és Ausztria elutasítja az alkotmányt. március 28. IV. Frigyes Vilmost német császárrá választják. április 3. A porosz király visszautasítja a német császári koronát. április 14. A magyar országgyűlés Debrecenben kimondja Magyarország függetlenségét és a Habsburgok trónfosztását. május 4–8. Felkelés Drezdában a birodalmi alkotmány védelmében. május 9. I. Miklós orosz uralkodó bejelenti: seregei segítséget nyújtanak Ausztriának a magyar szabadságharc leveréséhez. május 31. A csonka frankfurti parlament Stuttgartba teszi át székhelyét. (Június 17-éig ülésezik.) július 3. Francia csapatok elfoglalják Rómát és felszámolják a köztársaságot. július 11. Leverik a birodalmi alkotmányért harcoló délnémet felkelést. augusztus 13. Világosi fegyverletétel. augusztus 22. Több hónapos osztrák hadjárat után kapitulál Velence.


1. Sikeresek vagy sikertelenek az 1848-as forradalmak? GERGELY András Sikeresek vagy sikertelenek az 1848-as forradalmak? Az újabb történetírás mérlege Európa 1848-as forradalmai folyamatosan megtalálhatóak a kutatás témái, a publikációk anyagai között. A bőség nem lenyűgözi, hanem zavarba hozza a kutatót. Ám ha a történész igazán fontos anyagokat keres, meglepetve látja, hogy 1848–49 alapvető dokumentumai mennyire későn, néha csak a legutóbbi években láttak napvilágot. Az alapkérdésekre ugyan fellelhetünk válaszokat, de egymásnak ellentmondóakat. Megteremthette volna-e az 1848-as párizsi forradalom már a század közepén a demokratikus Franciaországot? Volt-e esélye a német egység létrejöttének 1848-ban? A történészek eltérő válaszokat adnak ezekre a kérdésekre. Vannak-e fontosabb dokumentumai a magyar 1848-nak, mint a minisztertanács jegyzőkönyvei? És még tíz éve sincs, hogy végre napvilágot láttak F. Kiss Erzsébet gondozásában. Az osztrák minisztertanács ez időbeli jegyzőkönyvei az olasz, magyar, német 1848-as események szempontjából egyaránt meghatározó jelentőségűek – és csak 1997-ben jelentek meg. A frankfurti német ideiglenes kormány jegyzőkönyvei pedig még mindig csak eredetiben tanulmányozhatók Frankfurtban, kiadásuknak még előkészületeiről sincs tudomásom. A feldolgozások bősége, a koncepciók zavarba ejtő sokasága mellett a megválaszolatlan kérdések egész sorát találjuk. I. Történetszemléleti kérdések Lineáris történelemszemlélet A korszak historiográfiáját kezdettől és hosszú időn át a nemzeti álláspont uralta. Tematikusan a nemzetté válás, a nemzetállami fejlődés, annak esélyei álltak a kutatás középpontjában. 1848 e szemléletben állomás volt a sikeresnek tartott későbbi nemzetállam-alapítás irányában, vagyis az olaszoknak 1860–61, a magyaroknak 1867, a németeknek 1870 felől visszatekintve vált értelmezhetővé, fontossá; tehát vagy a megvalósulttól eltérő zsákutcának, avagy éppen a teljes sikert netán idő előtt megkísértőnek számított. A nemzeti szemlélet igazi konfliktusai azonban nem annyira az egyes nemzetek történetírásán belül, mint inkább a nemzetek közötti viszonylatban jelentkeztek. Szekfű Gyula például a maga korában rezignáltan állapította meg, hogy az egyes nemzeti szempontok összeegyeztetése, kibékítése nem lehetséges, a valóságos hajdani konfliktusoknak eltérő tudományos pozíciók felelnek meg. A nemzeti konfliktusok felől szemlélt 1848 meghaladását ígérte egy másik, a polgári-nacionalistával egyidős paradigma, a marxista. Marx és Engels aktív részese volt a ’48-as eseményeknek, sőt politikai elképzeléseik lényegében a ’48-as fejlemények általánosítására vezethetők vissza. Mivel a Kommunista Kiáltvány 1848 februárjában jelent meg, s közeli forradalmat jósolt (ez volt Marxék egyetlen bevált próféciája), a marxisták kitartottak az ún. permanens forradalom elve mellett, vagyis hogy a polgári forradalomnak át kell nőnie szocialistába, amely majd feloldja a fennmaradó társadalmi, nemzeti ellentéteket. Pedig 1849 után vagy a koncepción, vagy 1848 értelmezésén kellett volna módosítani. Marxék az utóbbit választották, s tőlük származik az „osztályárulás” elmélete, amely szerint a francia burzsoázia a munkásosztálytól való rettegése folytán, a német burzsoázia a konzervatív erőktől való félelmében „elárulta” a forradalmat, vagyis nem teljesítette rá váró hivatását, nem valósította meg programját. A kutatás azóta kiderítette, hogy az „árulási” vádnak nincs alapja, mert egyszerűen nem volt sem a francia, sem a német burzsoáziának olyan programja 1848 előtt, vagyis a Vormärzben, amelyet azután feladhatott, elárulhatott volna. Strukturális szemlélet A hatvanas években kezdődött a strukturális szemlélet történettudománybeli érvényesülése 1848 terén is, s ez részint az egyes országokon belüli hatalmi-politikai-katonai erőviszonyok pontosabb feltérképezését, részint és főként a nemzetközi rendszer alaposabb mérlegelését hozta. Az állami és hatalmi rendszerek vizsgálata tette lehetővé, hogy azok az országok is „képbe kerüljenek”, ahol 1848-ban nem volt forradalom, majd ezt követően ezekben az országokban a forradalom elmaradására, illetve ahol volt, ott a forradalom kitörésének okaira lehetett rákérdezni. Ekkorra már kiderült, hogy 1848 forradalmi hulláma, a népek tavasza, nemhogy modellértékű és ismétlődő történeti jelenség nem volt, hanem teljességgel egyedinek tekinthető. (Későbbi 12 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

forradalmak csak a háborús vesztes országokban vertek hullámot.) Olyan formában tették most fel a strukturális vizsgálatok a kérdést, hogy miért törtek ki egyáltalán forradalmak 1848-ban egy időben, s így új választ lehetett keresni általánosan bekövetkező kudarcaik közös vagy eltérő okaira is. A népek tavaszának sikere mögül felsejlett a nemzetközi rendszer időleges megingása, a metternichi európai rend kudarca. A forradalmak sikertelensége mögött pedig kirajzolódott az európai államrendszer háttérben megkezdődő restitúciója, amely nem volt érdekelt a forradalmak végigvitelében. Főként azért nem, mert az európai hatalmi rendszernek a nagyhatalmak önkorlátozásán alapuló paradigmája megingott ugyan, de még nem váltotta fel a (nemzeti vagy birodalmi) öncélúság politikája. Ez az absztrakt, a társadalomra kevesebb, a hatalmi rendszerekre több energiát fordító szerkezeti elemzés mégis felhívhatta a figyelmet 1848 „már és még” helyzetére, a meglévő vasutakra és távírókra, ámde az ipari forradalom késlekedésére, a bomló régi és az alakuló új termelési formák egyensúlytalanságaira, sőt az egyes politikai programok elemzésével nemcsak a szocialisztikus, hanem a polgári politikai programok, jövőképek utópikus vonásaira is figyelmeztet. Modernizációs elméletek Az 1970–80-as évektől pedig, amikortól az alcímben jelzett „újabb történetírást” számíthatjuk, a modernizációs elméletek megoldották a forradalom fogalmának és megjelenésének gordiuszi csomóját, amikor a modernizációs folyamat nagy lendületeként, áttöréseként határozta meg azt. A modernizációs paradigma alapján megindult kutatások, elemzések kérdőjelet tettek az „általános kudarc, vereség” hagyományos álláspontja mellé. A közkeletű, mára már ismeretesen kissé elavultnak tekinthető modernizációs felfogás szerint általános (a gazdaság, társadalom, gondolkodás minden szférájára, illetve az egész földkerekségre kiterjedő), a tradicionális világból a modernbe (a változó, befejezetlen jelenbe, de mégis a jelenbe) tartó átalakulási folyamatról van szó, konkrétan például a feudalizmusból a létező kapitalizmusba, avagy bárhonnan a létező szocializmusba végbemenő átmenetről Európában, Ázsiában vagy Amerikában. Az 1848-as Európában pedig konkrét, aktuális feladatai három létrejött válság kihívására adott válaszaiként határozhatók meg, éspedig az integráció (vagy emancipáció), azután a participáció (vagy részvétel) és a legitimáció (igazolás, elfogadtatás) válságaira adott feleletekként. II. Új tematikák Integráció és emancipáció Az első kérdéskörbe (integráció, emancipáció) tartozik a jobbágyfelszabadítás, az iparszabadság, törvény előtti egyenlőség, zsidóemancipáció éppúgy, mint a nemzeti-nemzetiségi kérdés, közteherviselés vagy netán a munkához való jog, a szociális biztonság minimuma. Már e néhány elem felsorolása érzékelteti, hogy a kudarcok mellett milyen összeurópai sikerek is regisztrálhatók, hiszen Közép-Európában visszavonhatatlanul végbement a jobbágyfelszabadítás, megmaradt a törvény előtti egyenlőség, szabaddá vált az iparűzés és így tovább. Az állam ugyanakkor – a forradalom néhány hónapnyi periódusától itt-ott eltekintve – sehol nem vállalta a szociális minimumot vagy a munkához juttatás biztosítását. Összességében kudarcról beszélni e szférában mégis mindenképpen túlzás, noha az integrációs kérdések legfontosabbika, a nemzeti-nemzetiségi kérdés terén 1848–49 kevesebb eredményt mutathat fel. Körültekintő elemzések mutatnak rá ugyanakkor arra, hogy nacionalista kórusok dacára a német egységet az 1848-as német nemzetgyűlés végül is csak a Német Szövetség határain belül képzelte el, vagyis lemondott a határok nyelvi alapú újjárendezéséről. Hangsúlyozzák azt is, hogy a magyarországi nemzetiségi ellentétek kompromisszumos kiegyenlítődési folyamata is megindult az 1849. évi magyar nemzetiségi törvénnyel. A korabeli nemzetiségi „megoldást” számonkérőkkel szemben pedig arra lehetett rámutatni, hogy az 1848-as nemzetiségi konfliktusok tömkelegéből az érintettek belenyugvását is elérő első rendezés csak 1921-ben, a dán–német területi vita lezárulásával következett be, s lakosságcsere nélkül azóta is csak az olasz–osztrák konfliktus lezárulása regisztrálható. Társadalmi részvétel, demokrácia A második kérdéskör, a participáció modernizációs „csomagja” a társadalom részvételét jelenti az államügyekben: a népképviselet bevezetése, a választójog megadása vagy bővítése, egyszóval új alkotmányos viszonyok megteremtése áll középpontjában. Tágabb értelemben a jogi biztosítékok, „részvételi lehetőségek” mellett maguk a társadalmi részvétel eseményei is vizsgálhatók. Éppen ilyen irányú kutatásokból vált ismertté, hogy a nők ekkor kapcsolódtak be először tömegesen az aktív politikai cselekvésekbe tüntetések résztvevőiként, a politikát közvetve befolyásolókként, a férfiak szerepvállalásainak családon belüli eldöntőiként. A társadalomtörténeti értelemben vett részvétel – aktivitás, mozgósíthatóság, azonosulás – a magyar


történetírásban is hangsúlyt nyert szempont; vagyis a tömeges jelenlét politikai események alkalmával, illetve ezen folyamatok visszafordíthatatlansága valóban 1848 vissza nem vehető modernizációs vívmánya volt. A részvétel kérdése veti fel egyszersmind az eltérő társadalmi érdekek érvényesítésének (pontosabban: felismerésének, felismertetésének és érvényesítési módjának) problémáit, amelyek messze túlnőnek a formális alkotmányjogi participáció kérdéskörén. A társadalmi konfliktusok megjelenése, megjelenítése, feloldása – kompromisszumok keresése vagy a konfliktusok végigharcolása – 1848 új jelensége volt, hiszen korábban a társadalmi csoportok – kis túlzással – mit sem tudtak egymásról, csak feltételezéseik voltak egymás vágyait, törekvéseit illetően. (Gondoljunk csak az osztrák tartományok felszabadított jobbágyságának csalódást okozó politikai közömbösségére vagy az ugyancsak felszabadított magyarországi nemzetiségi jobbágyság meglepődést okozó nemzeti szempontú mozgósíthatóságára, ennek külső tényezőkre visszavezető értelmezésére. A „történelem nélkülinek” nevezett kis népek belépése a történelembe 1848-nak köszönhető.) Mégis, az alkotmányosság, a demokratikus államberendezkedés – Franciaországot is érintő – általános kudarca számított annak a deficitnek, amely lehúzta 1848–49 sikermérlegét. A három érintett nagy nemzet – a francia, a német és az olasz – demokratikus átalakulásának kétségtelen meghiúsulása, annak szükségszerű vagy nem szükségszerű volta állt a régebbi vizsgálódások középpontjában. Elkerülte viszont a figyelmet a strukturális, a nemzetközi rendszerre figyelő elemzések során, illetve ellenkezőleg, hangsúlyt nyert az újabb, modernizációs szemléletben, hogy a szélárnyékba húzódó kisebb országok közül több folytonosan büszkélkedhet 1848-as alkotmányosságával. Három kisebb európai ország alkotmánya a mai napig megszakítás nélkül 1848-ból származik: Svájcé, Hollandiáé és Dániáé – az utóbbinak még nemzeti ünnepe is innen veszi eredetét. A teljes körű számbavétel még többre figyelmeztet. A szárd királyság 1848. áprilisi – egyébként az előzőektől eltérően: oktrojált – alkotmánya fennmaradt, s ez lett az egyesült Olaszország alaptörvénye is, s érvényben maradt a köztársasági alkotmányig, 1947-ig, vagyis majd száz éven keresztül. A német egységfolyamat szempontjából nagy jelentőségű volt, hogy Poroszország 1848 decemberében oktrojált alkotmánya fennmaradt, ez a királyság ekkortól alkotmányos országnak számított, s ezen alapult államélete 1918-ig. A magyar alkotmányról, az áprilisi törvényekről sem feledkezhetünk meg ebben a sorban, hiszen 1867-ben – módosításokkal – helyreállott azoknak érvénye, s a választójog és a választás rendszere 1913-ig, a népképviselet, miniszteri felelősség rendszere 1949ig, a Rákosi-féle alkotmányig érvényben maradt. Még a kudarcos cseh forradalom számára is az 1848. április 8-i „cseh charta”, egy akkori uralkodói nyilatkozat, maradt a nemzeti jogok szerzésének hivatkozási alapja a 20. századig. 1848 tehát a társadalom államéleti részvételét, participációját tekintve semmiképpen sem veszett el az idők folyamatában, nem maradt szalmaláng Európában. „Nép és korona” szövetsége Végül a legitimáció nehezebben konkretizálható, harmadik problémaköre 1848-ban az Isten kegyelméből való uralkodás helyébe léptetendő új, a népszuverenitáson vagy a „nép” és a „korona” szövetkezésén alapuló hatalomgyakorlást jelenti. Az 1848 előtti időszak legitimációs válsága – a forradalom által érintett országokat tekintve – nyilvánvaló. Tény az is, hogy a válság feloldását célzó programok közül a köztársasági eszme csak Franciaországban volt népszerű, másutt a manifesztálódó többség a dinasztiákkal törekedett új „szerződések” kötésére. Az 1849-re látszólag változatlan dinasztikus pozíciók mögött mégis engedmények és változások egész sorát regisztrálhatjuk. A belga király elsők között szorgalmazta a választójog kibővítését, a holland király maga hangoztatta, hogy „konzervatívként feküdt le, s másnapra liberálisként ébredt”. Alkotmányt adott a szárd, a porosz király, egyet adott 1848 áprilisában az egyik, egyet ígért 1849 márciusában egy másik osztrák császár, alkotmányt szentesített a magyar és a dán király. Trónváltozások sora – a dán, a holland, a bajor, a szárd, a kétes értékű osztrák – jelzi a legitimációs kényszert. A látható változások, az új alkotmányok és a trónváltozások mögött a legitimációs fejlemények mélyebb, tudattörténeti jellegű feltárására is szükség volt, s a modernizációs történetírás e téren is mutathat fel eredményeket. Jelentős ezek sorában a szociál-konzervatív tendenciák feltárása, vagyis az, hogy a régebbi történetírás által már bemutatott reakciós-konzervatív erők mögé alkalmanként felsorakoztathatóak voltak azok a tömegek, amelyek ellenezték az iparszabadságot, mert féltek a konkurenciától, hasonló okokból ellenezték a zsidó-emancipációt, alkalmanként engedélyhez kötötték volna még a házasságkötést is, vagy ragaszkodtak az egyházi iskolákhoz, féltek a patrimoniális gondoskodás elvesztétől és így tovább. A csak a császárt hatalomként elismerő közvetlen „parasztdemokrácia” anarchisztikus törekvéseinek vagy a görögkeleti vallású nemzetiségek teokratikus politikai törekvéseinek bemutatásával viszont még adós történetírásunk. III. Lehetőségek, kívánságok Esélyek a jövőben 14 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Az újabb elemzések nyomán kibontakozó 1848-as európai összkép összességében mégis jóval kedvezőbb mérleget mutat, mint a korábbi értékelések. Emellett a „kudarcok” és az esélyek is új megvilágításba kerültek. Elég, ha a legnagyobb kudarcot, a német egység meghiúsulását nézzük meg e történetírás mérlegén. A korábban alkotott kép, ismeretesen, eléggé lehangoló. Akár Bismarck, akár a forradalom híveként, de az 1848-as frankfurti egységmű mint „parlamenti kretenizmus”, idővesztés, fecsegés, illuzionizmus, pártoskodás ábrázoltatott. A modernizációs szemléletben az első össznémet népképviseleti parlament működése sikeres, hiszen gyorsan létrejött, megalkotta és betartotta működési szabályait, végrehajtó hatalmat teremtett. Az 1848. nyári–őszi vita nem jogászi szőrszálhasogatás volt, hanem akörül forgott, hogy a jövő német állama biztosítja-e a szociális alapjogokat is. Az össznémet népképviseleti parlament már az alapjogok „második nemzedékével”, a szociális jogokkal is foglalkozott – ez utóbbi iránti igényt fejezte ki a köztársasági államforma követelése, míg az alkotmányos császárság hívei a hagyományos államiság körében maradtak volna. Először pedig ezeket a kérdéseket kellett tisztázni, azután lehetett alkotmányt szövegezni. Az ellentétek sokáig kiegyenlíthetetlennek bizonyultak. Az utolsó pillanatban, 1849 márciusában, a nevezetes Gagern–Simon-paktummal, amelyben a köztársaság hívei elfogadták a császárságot, mint államformát, a császárság hívei pedig az általános választójogot, a konzervatív forma mögötti demokratikus tartalmat, olyan kompromisszum született, amely lehetővé tette az alkotmány megalkotását. A modernizációs szemléletnek, itt csak jelzett igen jelentős eredményei mellett, gyenge pontjai is mutatkoztak. A „modernizáció” semleges kategóriája mögött a nemzeti és politikai szabadságjogok iránti bizonyos fokú közömbösség is megbújhatott. Az 1849 után Európa-szerte érvényesülő „gazdasági liberalizmus”, az ipari fejlődés felgyorsulása egyeseknél relativálhatta, viszonylagossá tehette a korabeli politikai célkitűzéseket. Ismét érvényesülhetett a hegeli „ész csele”, ahol nem annyira az egykorú célkitűzések, értékállítások, hanem a civilizációs eredmények számítanak. Ekként a „reálpolitika” éppen 1849 után megfogalmazódó programja megjelenhetett mint 1848 „modernizációs” mércéje is. A „modernizáció” letéteményese lehetett az ellenforradalmi Habsburg-hatalom is – ezzel próbálkozott az osztrák történetírás –, mondván, hogy a nemzeti törekvések visszaszorítása végtére is kedvező modernizációs keretet teremtett.

2. Képek






1. Forradalom és szabadságharc a népszerűsítő történeti munkákban A forradalomról és szabadságharcról közreadott ábrázolások jelentős része évszázaddal, vagy legalábbis fél évszázaddal ezelőtt keletkezett. A századfordulón, a két háború között és a szovjet korszakban. Az ábrázolások magukon viselik a kor történetfelfogásának nyomait. Érdemes volna 1848–49 ikonográfiáját történetszemléleti elemzés alá venni, ahogy ma már kritikusan vizsgáljuk a korábbi korszakok 1848-cal foglalkozó irodalmának történetszemléleti alapjait is.

2. Képek












1. A nemzetiségek és a magyar forradalom SZÁSZ Zoltán A nemzetiségek és a magyar forradalom 1848–1849 A Népek Tavasza útjára indította a nemzetiségek önállósodási mozgalmát. Történeti távlatban vizsgálva, a nem magyarok többsége nemzetté alakulásának katalizálása a magyar forradalom egyik legjelentősebb – magyar nemzeti szempontból egyben fenyegető veszélyeket is teremtő – eredménye. A társadalmi és a nemzetiségi kérdés összefonódása jó ideig eltakarta a magyar liberálisok elől a hazai nem magyar népek nemzeti ébredésének közvetlen jelentőségét. Természetesen látták a szerbek, románok, szlovákok, főként a horvátok kulturális-szellemi felemelkedési kísérleteit, öntudatuk növekedését. A szabadelvű és konzervatív gondolkodók már az 1840-es évek elejétől visszatérően foglalkoztak a követendő út kérdésével. A liberális felfogás az érdekegyeztetés gondolatából kiindulva képviselte a magyar reformnacionalizmust: a nemesség lemond kiváltságairól, az alkotmány sáncaiba beemeli az ország népét – a nem magyarokat is, utóbbiak viszont cserében lemondanak az akkoriban még csak formálódó elkülönülési igényeikről, elfogadják a politikai és igazgatási szféra magyarnyelvűségét. A szabadelvűek nyugatról átvették az államegység s vele az egynyelvűség imádatát, noha tudták, hogy idehaza mennyivel nehezebb ennek megvalósítása, mint korábban Angliában és Franciaországban. De hitték, és még inkább hinni akarták, hogy „a polgári szabadság és e szabadságot biztosító alkotmány” megteremtői magukhoz vonhatják a nem magyarokat, értelmiségük számára vonzóvá teszik még magát a magyarosodást is. Hiszen a nem magyarok nagy statisztikai részaránya mellett minden érdemi jogkiterjesztés a magyar etnikum politikai súlyának csökkenéséhez vezethet. A reformkor a még százezer ember számára sem használatos latin helyett bevezette a magyar igazgatási nyelvet, ami önmagában véve nagy előrelépést jelentett, de megbolygatta a nemzeti öntudatra ébredés stádiumába elérkezett magyarországi népek közötti kényes, immár átpolitizálódó egyensúlyt. Mert célkitűzéseiben – s egyáltalán nem valóságosan – belenyúlt az egyházi és iskolai életükbe is, az oktatás megálmodott magyarosításával a nemzetiségi értelmiség előtt népiségük eltűnésének, de legalábbis nemzetté alakulásuk megakadályozásának rémképét villantotta fel. A nemzetiségek vezető értelmisége a központi szervek magyarnyelvűségét – „a magyar diplomáciai nyelvet” – történeti és reálpolitikai megfontolásokból elfogadta, a magyarosodás erőltetett ajánlatát, annak realitását persze jócskán túlbecsülve, mereven elutasította. A nyelvkérdésben a frontok megmerevedtek, állóháború alakult ki. 1848 tavasza: lelkesedés 1848 márciusa először még a magyarok és nem magyarok egyetértését ígérte. Az európai forradalmakat és a pesti forradalmat, az alkotmányosságot mindenki örömmel fogadta. A román vezérpublicista, Bariţ könnyezett a hírre, élete nagy, örömteli pillanatának tekintette, néhol szászok és románok éltették a pesti 12 pontot, uniópárti román röpirat is készült. Szlovák lelkészek Kossuthért lelkesedtek, a szerbek rokonszenvtüntetéseket tartottak, Stratimirović magyar kokárdával jelent meg az újvidéki szerb gyűlésen... A nemzetiségek soraiban azonban a lelkesedésnél jóval nagyobb volt a várakozás, a nemzeti szabadság utáni vágy. A szerény lélekszámú nemzetiségi értelmiségi elit még elfogadta a magyar nyelv (s ezzel a magyar nemzet) közéleti hegemóniáját, de a szerbek önálló nemzetként való elismerésüket is kérték, a szlovákok áprilisban ugyanezt követelték a maguk nemzetére, s egyben a megyék hivatalos nyelvének a szlovákot kívánták. A lelkész Hurban szerint: „Az országban annyit érjünk, mint bármely más nemzet!” A fiatal erdélyi román ügyvédek többségi megyéikben a román hivatalos nyelvet akarták bevezetni. Erdély és Magyarország unióját pedig nem fogadták el mint eldöntött tényt, hanem alkufolyamatnak képzelték el, melynek feltétele, hogy előbb ismertessék el a román is mint külön nemzet. Néhány rövid hét leforgása alatt a közös eufória eltűnt, a nemzetiségi elitek a nemzeti önállósodás útjára léptek. Az ugyan távolról sem volt világos, hogy mit is jelent ez az állam jövője szempontjából – bár erre is voltak elképzelések –, április–májusban elsősorban önmaguk megszervezésével, a „nemzetté válással” kellett megküzdeniük.


Az átalakulás és fejlődés dinamikáját jól jelzi a délvidéki szerbek és a magyar kormánytényezők első – s egyben sokáig utolsó — kapcsolatfelvételének azóta már legendásan jelképes története. Stratimirovićék április elején Pozsonyban és Pesten tisztességes fogadtatásban részesültek, nyelvi, hivatalviselési jogokra ígéretet kaptak, azonban az akkor még jóindulatú két küldöttség a szerbek külön nemzetként való el nem ismerése miatt a fegyveres konfliktust előrevetítő drámai és patetikus szóváltásba bonyolódott, s még ma is vitatjuk, melyik fél használt fenyegetőbb kifejezéseket, mondta-e egyáltalán Kossuth, hogy „majd dönt a kard...”. Április 14-én, majd május közepén egy karlócai szerb nemzeti gyűlésen a szerbek külön kormányszervezetet (odbort) választanak, s az egész délvidékre kiterjedő szerb vajdaságot követelnek. Rajačić érseket metropolitának, Suplikác ezredest vajdának nyilvánították, „helyreállítva” ezzel a 17. század végi szerb kiváltságokat. A szerb nemzetiségű határőrezredek csatlakozásával megszületett a sajátnak érzett haderő, melyet majd valóságos és álönkéntesek egészítenek ki, egyúttal megindult egy teokratikus színezetű saját félállamiság kiépítése. Nem csoda, hogy elsőként éppen a délvidéken dördültek el a fegyverek. Tisztán spekulatív megközelítésben a horvát kérdés megoldása lehetett volna a legegyszerűbb, hiszen a tartomány százados autonómiával, külön országgyűléssel, a társadalom viszonylag fejlett (teljes) szerkezettel, a magyarhoz rokonítható történeti tudattal bírt. A horvát autonómiát az új magyar kormány is elismerte. A tavasz folyamán azonban a horvátok a teljes önállóság, egy Fiumét, Dalmáciát, Szlavóniát magában foglaló külön állam igényléséig jutottak el, s csak perszonáluniót akartak elismerni. Ez még akár tárgyalási alap is lehetett volna, hiszen Kossuth 1842-től javasolta Horvátország különválasztását. Azonban Jellasics 1848-ban oly mértékben a bécsi ellenforradalmi körök szövetségébe vitte a horvátokat, hogy a konfrontáció már nem tette lehetővé az „elszakadás” tárgyalásos lebonyolítását. A pesti kormány csupán beletörődhetett a horvátok különválásába. Szinte azonos a szerbekkel az erdélyi románok útja. Előbb üdvözlik a forradalmat, azután tiltakoznak Erdély és Magyarország uniója ellen. Május 15-én Balázsfalván egy engedélyezett nagygyűlésen külön nemzetté nyilvánítják magukat, jelképesen is félreteszik az ortodoxok és görög katolikusok ellentéteit, majd – a szerbekhez képest lassabb ütemben – őszig kialakul saját politikai szervük: a saját kormánynak szánt szebeni ún. békéltető bizottság. Támogatást kapnak a román határőrezredektől, a császári hadvezetéstől, s nemzetőrség gyanánt népfelkelő alakulatokat szerveznek. Míg a szerbek és az erdélyi románok a különválás útjára léptek, addig a szűkebb Magyarországon élő románok és a szlovákok inkább a magyarokkal való modus vivendit keresték. Liptószentmiklóson május 10-én a szlovákok is nemzetté nyilvánították magukat, nyelvi jogokat, autonóm területet kívántak. Ezt a mozgalmat azonban Pestnek sikerült elfojtania, de persze szövetségesnek nem nyerte meg a szlovákokat. Míg a magyarországi románok – ha nem is viták nélkül – megmaradtak a forradalom táborában. Mint ahogy kitartottak a magyar oldalon (a szászokkal ellentétben) a svábok és a ruszinok. Nemzeti nagygyűlések A nem magyarok tavaszi szervezkedésének csúcspontjai az újvidéki, balázsfalvi, liptószentmiklósi 1848. április–májusi nagygyűlések. Ezek valójában nemzeti „országgyűlés-előzményeknek” számítottak, az önállósodás egyik fontos állomását, intézményesülését jelentették. Az immanens tendencia a Pesttől való elhatárolódás erősödése. Jól mutatja ezt a (külön államalakítást nem tervező) szlovákok liptószentmiklósi értekezlete: föderatív Magyarországot kíván, élesen elkülönülő felsőoktatást, nemzet-őrségeket, ijesztően hangsúlyozva az elmagyarosodottak, az „elfajzott nemzetárulók” számára a hivatalviselés tilalmát is. Persze, mert a nemzetté alakuláshoz el kellett határolódni a magyaroktól, a szélesebb szlovák népesség előtt el kellett zárni azt az utat, melyre a szlovák nemesség lépett: nyelvét túlnyomórészt megtartva, a magyar politikai nemzetbe integrálódott. (Az új nemzeti vezetőket itt nem követte a nép, ezért is tudta a kormány a szlovák nemzeti mozgalmat rendészeti úton viszonylag könnyen felszámolni, a vezetőket csupán pánszláv agitátoroknak tekinteni.) Balázsfalván magyar parasztok is voltak a gyűlésen. Félelemből, paraszti szolidaritásból vagy éppen az asszimiláció útján járók. Amikor ezek lelkesedésükben állítólag azt mondták, hogy ezentúl románok akarnak lenni, a válasz az volt: nem, ti csak maradjatok külön! A két román főpap testvérré fogadta egymást, az unitus– ortodox ellentétet csökkentendő. A császári katonaság időnként ágyúból díszlövést adott le, ami erősítette a Bécsbe vetett hitet. Feldíszített parasztfiatalok alakzatban vonultak el a parancsnok előtt, mintegy előrevetítve az eljövendő katonás szervezkedést. A nemzetiségi nagygyűlések általában demokratikus hangvételben követelték a jogegyenlőséget, a jobbágyfelszabadítást, a nemzetőrséget, a szólás- és sajtószabadságot, a papság és az oktatás állami dotációját, 32 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

mintha ezek nem is lennének a magyar kormányprogramban vagy már a pozsonyi törvényekben. Még a pesti 12 ponttal megegyező, a magyarral közösnek látszó célkitűzések, társadalmi igények is az elkülönülési folyamatban fogalmazódnak meg. Mert nemcsak „ajándékként”, hanem a társadalmi reformokra saját „nemzeti vívmányként” is szükségük volt, külön nemzeti egységük megteremtése, a népi rétegek megnyerése céljából. Szemükben az egész magyar reform „idegen”, egyre inkább nemzetellenes manipuláció (Bărnuţiu: „mérgezett a magyar szabadság asztaláról vett falat”), miközben a tartalmak számottevő részben egybeesnek. Forma és tartalom szétválása így lesz egyik összetevője a konfliktusoknak. A nagy átalakulással járó társadalmi feszültségek, a „magyar nemesség” és „nemzetiségi jobbágyok” valós, de felnagyított szembenállása, kölcsönös félelmek, a „nemzet fenyegetettségének” érzete, rémhírek és valós, de helyi konfliktusok, a gyanakvás – hogy pl. a magyarok a jó császár helyébe saját református királyukat állítják – együttesen szinte kényszerűen vezettek a polgárháború tragédiájába. Bécs és Pest között A nemzetiségi mozgalmakat kezdettől lényegesen befolyásolta Bécs és Pest politikai párharca. Az udvari és katonai körök kezdettől számoltak a magyarok és nemzetiségek súlyos összetűzésével. Augusztusig ebben inkább a semleges békítő fél köpenyét vették magukra, szeptembertől azonban eljött a nyílt kártyákkal folyó játék kora. Bécs szembefordult Pesttel, a nemzetiségi mozgalmak teljesen betagozódtak az osztrák–magyar háborús konfliktusba. 1848 nyarán, kora őszén még voltak figyelemre méltó kezdeményezések magyar részről a nemzetiségi kérdés, főleg a román kérdés törvényi rendezésére, októbertől – egyes kisebb békülési tapogatózásokat nem számítva – az ügyet 1849 késő tavaszáig félretették. A fegyvereké volt a szó. A kortársaktól s a történetírásból vulgarizálódott közhely, hogy a nemzetiségek hagyták magukat elcsábítani a bécsi körök fondorlatos szabadságígéreteitől. Valójában ennél többről van szó. Ezek az alakuló nemzetek a polgárháború konfliktusában egyfajta szabadságteret is nyertek maguknak. Úgy szerveződtek, mint valaminő nagy gerillaalakulatok, amelyeket csupán távolról s kevéssé támogatnak, a központból csak részlegesen irányíthatnak. (Bécs és a nemzetiségek együttműködése távolról sem volt harmonikus.) Ez a politikai szabadságtér azonban csak addig létezik, ameddig a háború tart. Megkockáztathatjuk, hogy a kortársak rövidlátásának, korlátainak, elfogultságainak, bűneinek még oly jogosult katalogizálása mellett indokolt egy olyan megközelítés is, hogy ha nem következik be nagyhatalmi beavatkozás, a konfliktusokon keresztül, az új belső erőviszonyok alapján magyarok és nemzetiségek újrarendezték volna egymáshoz való viszonyukat. Történeti köztudatunkból kiveszett, hogy a polgárháború ideje alatt ismétlődően voltak békekísérletek mind a román, mind a szerb frontokon. Ezek is előkészítői a példás és tisztességes szegedi nemzetiségi törvénynek, ország-gyűlési határozatnak. Nemzetiségi törvény, 1849 A Függetlenségi Nyilatkozat után a kormány tervbe vette egy egységes alkotmány kidolgozását, amelyben a nemzetiségek jogait is szabályozzák. A szorító hadihelyzetben külön is sürgőssé vált mind a külső szövetségesek keresése, mind pedig a nemzetiségek megbékítésének kísérlete. Így a szabadságharc végnapjaiban született az országgyűlés szegedi határozataként az első magyar nemzetiségi törvény. Az 1849. július 14-i szegedi magyar–román egyezmény, a Projet de pacification a román túlsúlyú megyékben garantálta az anyanyelv használatát, akárcsak a nemzetőrségben, minden iskolában, bíróságon; s a legfontosabb az, hogy elismeri: a románok „külön nemzetiséget képeznek”. Egyik egyházuk, a görögkeleti, teljesen függetlenné, patriarchátussá válik. Ezek a pontozatok együtt – kimondatlanul – a területi autonómia alapját jelentették. Hogy már nem csak a románoknak szóló kivételről van szó, azt kimondja a megállapodásban az utalás „a Magyarhon kiegészítő részét képező népiségekre”. Történelmi fordulat ez, valójában a monolit nemzetállamiság eszméjének feladása. A Projet de pacificationnak a többi nemzetiségre való kiterjesztéséből, elsősorban Szemere miniszterelnök munkájával született az 1849. évi VIII. törvénynek tekinthető, azonban formailag országgyűlési határozatként hozott július 28-i szegedi döntés. A 17 pontból álló, irányelveknek, útmutatásnak szánt szabály „minden népiségek nemzeti szabad fejlődésének” biztosítására egyrészt a hivatali nyelvhasználatot szabályozta, másrészt az egyházi, iskolai ügyekre tért ki.


A nemzetiségi többségű megyékben a belső adminisztrációt is átengedte a helyi főnyelvnek, s ott is, ahol a nem magyarok csak kisebbséget alkottak, minden hivatalos gyűlésen szólhattak anyanyelvükön. A helyi nemzetőrség nyelve szabadon választható, az oktatás nyelvéül „mindig a községi vagy illetőleg az egyházi nyelv fog használtatni”. Anyanyelvén mindenki fordulhat a hivatalos fórumokhoz. Az egyházak teljes szervezeti ügyintézési és nyelvi szabadsága mellett, a „görög szertartásúak számára” a budapesti egyetemen hittudományi kart terveztek létesíteni. A kormány felhatalmazást kapott a nemzetiségek további kívánságaival foglalkozni, sérelmeiket rendeleti vagy törvényi úton orvosolni. Az utolsó pont amnesztiát biztosít mindazoknak, akik „fegyvereiket letévén, megtérnek és a függetlenségi esküt leteszik”. Ez a határozat volt az a maximum, ameddig a szorongatottság kényszere és az önvizsgálat következményeként a szabadságharc politikai vezérkara önmaga feladása nélkül eljutott. Jelentőségét növeli, hogy hiányzanak belőle a politikai képmutatás elemei, s összeurópai vonatkozásban is példamutató alkotás. Megvalósítására már nem volt idő, de azért hivatalosan is közismertté vált. Részelemeit megtaláljuk majd az 1868. évi Eötvös–Deák-féle nemzetiségi törvényben, alapelvei tovább élnek az emigráció eszmevilágában.

2. Képek



1. Csatáink és kudarcaink új megközelítésben MŰHELY HERMANN Róbert Csatáink és kudarcaink – új megközelítésben Eredmények és feladatok 1848–49 hadtörténetének kutatásában Mi az, amit ma másképp látunk, mint 20–25 évvel korábban? Megállapíthatjuk, hogy a hadtörténet talán kezdi visszanyerni tényleges súlyát 1848–49 történetírásán belül. A részleteket tekintve is komoly hangsúlyeltolódásokról beszélhetünk. Ma már tudjuk, hogy Batthyány Lajosnak milyen egyedülállóan fontos szerep jutott az 1848. szeptemberi horvát invázió megállításában, s hogy a pákozdi siker nem az Országos Honvédelmi Bizottmány – ahogy ezt mondani szoktuk –, hanem Batthyány szervezőmunkájának eredménye volt. Pákozddal kapcsolatban viszont inkább taktikai döntetlenről, mintsem – ahogy eddig mondottuk – a hadjárat sorsát eldöntő győzelemről beszélhetünk. Az osztrák források feltárása után nem látszik tarthatónak Jellasics eddigi beállítása sem. Például az a korábbi állítás, amely szerint a fegyverszünetet Jellasics kezdeményezte volna. A fegyverszüneti egyezmény szövegének vizsgálata pedig azt mutatja, hogy Jellasics – ellentétben a propagandisztikus okokból hangoztatott magyar állítással – nem szegte meg az egyezményt, amikor elvonult Győr irányába. A létszámviszonyok vizsgálata révén derült ki, hogy Jellasics üldözésének és a horvát hadsereg megsemmisítésének már 1848. október elején sem voltak komoly esélyei – ahogy azt korábban kézikönyveink írták –, s hogy Schwechátot a magyar szabadságharc egyik legszerencsésebb csatájának kell tartanunk, mert kevésen múlt, hogy a magyar fősereg katasztrofális vereséget szenvedjen. A tavaszi hadjáratról Az újabb hadtörténeti irodalom szerint 1849. január elején Görgei felvidéki hadjárata komoly szerepet játszott a cs. kir. fősereg támadásának leállításában, mert Windisch-Graetz emiatt nem mert elmozdulni Pestről. Amikor pedig Görgei az őt üldöző cs. kir. csapatok gyűrűjébe került volna, a többi magyar hadtest, főleg Perczel akciói rémítették meg Windisch-Graetzet annyira, hogy visszarendelje a Görgeit üldöző csapatokat. Az 1849. tavaszi hadjárat sikerét lebecsülő nézetekkel szemben ma úgy látjuk, hogy a Görgei vezette fősereg az ellenséges főerők kiszorításával többet ért el, mint azt az adott erőviszonyok mellett várni lehetett volna. A létszámát és tüzérségét tekintve erősebb ellenfél támadó hadjárattal történő kiszorítása olyan teljesítmény volt, amely ellentmondott a korabeli stratégiai szabályoknak. Vác, Világos A katonai és politikai vezetés, a hadsereg és a politika viszonyáról az újabb kutatások révén szintén más képpel rendelkezünk. Ezek alapján úgy tűnik, hogy Görgei sokat emlegetett váci nyilatkozatának politikai állásfoglalása semmiben sem különbözött Kossuth akkori nézeteitől; hogy a feldunai hadtest nem az ellenséggel való megegyezésre ajánlkozott fel a nyilatkozatban, hanem éppen ellenkezőleg, az áprilisi törvények esetleges feladása ellen tiltakozott. A világosi fegyverletétellel kapcsolatban említést érdemel, hogy egy újabban előkerült minisztertanácsi határozatból kiderült, miszerint a magyar kormány már a temesvári vereség hírének vétele előtt számolt azzal az eshetőséggel, hogy ha a döntő csata magyar vereséget hoz, és az oroszok sem alkudozni, sem az osztrákok felé közvetíteni nem hajlandók, a magyar hadsereg az oroszok előtt teszi le a fegyverét. Ez pedig azért fontos, mert a világosi fegyverletétellel kapcsolatban utólag éppen e minisztertanács résztvevői által megfogalmazott erkölcsi kifogások erkölcsi alapját teszi kétségessé. Feladatok, adósságok Az elvégzendő feladatok azonban továbbra is nagyok. Komoly adósságaink vannak a forráskiadások, az életrajzi irodalom, a hadműveletek és összecsapások elemzése terén. Fontos lenne a katonai és politikai vezetés kapcsolatának monografikus elemzése. Különösen érdekes lenne olyan témák elemzése, mint a hadsereg és a nemzetiségi kérdés viszonya, a katonák beavatkozása a politikai és a politikusok beavatkozása a katonai vezetés illetékességi körébe.


A hivatal- és intézménytörténet területén szükség lenne a táborkar (vezérkar), a hadseregellátást végző szervezetek, a katonai közigazgatás ténykedésének bemutatására. Ezekhez kapcsolódnak olyan kérdések, mint a hadseregellátás, illetve a katonai egészségügy rendszere. Hogyan volt képes az egészségügyi szolgálat lépést tartani pl. az 1849 tavaszán igen gyorsan előretörő magyar fősereggel? Milyen volt a gyógyulási esélye egy kórházba került sebesültnek vagy más betegnek? A kórházi kimutatások elemzése útján a korabeli férfilakosság egy jól körülhatárolható csoportjának népegészségügyi helyzetéről is érdemi adatokhoz juthatunk. Szükség lenne az újoncállítás és hadkiegészítés történetének feldolgozására is. Mi a magyarázata annak, hogy 1848. december végére több mint százezer főt számlált a honvédsereg? Igaz-e az az állítás, hogy 1849 késő tavaszán és kora nyarán az osztrák államapparátus gyorsabban állította ki újoncait, mint a magyar, s ha igen, mi volt ennek az oka? A levéltári anyagból ugyanis úgy tűnik, hogy az újoncállítás üteme ezúttal sem volt lassúbb, mint 1848 őszén vagy telén, azonban a hadfelszerelés nem volt képes lépést tartani az újonclétszám növekedésével. Szinte semmilyen ismeretünk nincs a két fél hírszerzésének működéséről, sikereiről és kudarcairól. Mi a magyarázata annak, hogy a korábbi ügynöki rendszer révén Magyarországon biztos pozíciókkal rendelkező cs. kir. hadsereg hírszerzése olyan rosszul működött? Hiányzik a nemzetőrség 1848 ősze utáni történetének feldolgozása is. Pedig jó lenne tudni, hogy ez a nagy létszámú rendvédelmi szervezet milyen szerepet játszott az 1848. késő őszi hadműveletekben? Hogyan szerepelt 1849 telén és tavaszán a magyar kézen lévő területeken, meddig alkalmazták katonai célokra? A cs. kir. megszállás alól felszabadított területeken újjászervezték-e, s ha igen, milyen sikerrel? Mennyiben volt azonos a népfelkelés a mozgósított nemzetőrséggel? A hadműveletek és csaták elemzésénél a korábbi történetírás két csapdába szokott beleesni. 1918 előtt – levéltári anyag híján – készpénznek vette az emlékiratok állításait; ezt követően viszont – néhány kivétellel – kiejtette azokat forrásai köréből. Holott a hadijelentések legalább annyi torzítást tartalmaznak, mint az emlékiratok és naplók, s ez utóbbiak gyakran pontosabban őrizték meg a csaták és ütközetek részleteit, mint a teleológiai jellegű hadijelentések. Az ilyen jellegű források bevonása révén sokkal pontosabb és élettelibb kép adható egy-egy összecsapásról, mint a száraz katonai elemzésből. Az emlékiratok és naplók, illetve a parancskönyvek elemzése révén pedig végre arra is választ kaphatunk, hogy mit csináltak a katonák a táborban, amikor éppen nem harcoltak (azaz idejük 99%-ában). Nagyon fontos ugyanakkor az események katonai, szakmai szemmel történő elemzése is. Egy-egy emlékirat vagy hadijelentés ugyanis a korabeli szabályzatok, harcászati eljárások ismeretében egészen másként fest, mintha ezek ismerete nélkül próbáljuk értelmezni őket. Ezért is lenne fontos az, hogy a szabadságharc (és más korszakok) hadtörténetével megfelelő köztörténeti ismeretekkel rendelkező katonák is foglalkozzanak.

2. Képek




1. Jobbágyfelszabadítás Kelet-Európában TÖRTÉNELEM AZ ISKOLÁBAN NIEDERHAUSER Emil Jobbágyfelszabadítás Kelet-Európában Terhek és szolgáltatások A jobbágyfelszabadítás a modernizáció egyik fontos lépése volt, mert szabaddá tette a mezőgazdasági termelést, az egykori jobbágyoknak pedig megadta a városba, az iparba való átmenet lehetőségét. A ciszlajtán területen ez viszonylag könnyen ment, különösen a cseh tartományokban, amelyek iparuk szempontjából már a megelőző évtizedekben eléggé fejlettek voltak. Porosz és mecklenburgi vonatkozásban az egységes Németország megteremtése oldotta meg a kérdést, hiszen a birodalmon belül szabaddá tette a munkaerő áramlását. Oroszországban és Romániában az ipar fejletlensége, az iparfejlődés pénzügyi korlátai érdemben csak a századfordulóra tették lehetővé a modernizálást. Az oszmán birodalom törzsterületén belül a századfordulóig nem történt modernizálás, az új balkáni államokban sem sok történt ebben az irányban. Itt a korábbi évszázadok elmaradottsága nem tette lehetővé nemhogy a gyors, de még a lassú modernizációt sem. A jobbágyfelszabadítás tehát csak a polgári keretek kialakításának egyik mozzanata volt, a modernizáció további megvalósítása sok helyütt még a pártállamnak is gondot okozott. Nyugaton a jobbágyfelszabadítás folyamatosan, nagy fordulatok nélkül valójában a késő középkor óta ment végbe, a kelet-európaitól lényegesen eltérő körülmények között. Mindez Kelet-Európában, az oszmán birodalom kivételével, voltaképpen sokkal rövidebb idő, olykor néhány év alatt zajlott le, állami törvények és rendeletek formájában. Ezért elsőrendű szempont bevezetésképpen felvázolni az állami kereteket, amelyek közt a felszabadítás végbement. Államok, politikai rendszerek Elsőnek a Habsburg Birodalmat említem meg, már csak azért is, mert a magyarországi jobbágyfelszabadítás ennek keretein belül valósult meg. A birodalom felülről, abszolutisztikusan kormányzott, de külön-külön országaiban rendi jellegű állam volt, a 19. század első felében végül is a Napóleon felett aratott győzelem aurájával rendelkező, európai nagyhatalom, persze az idők során egyre elavultabb belső berendezkedéssel. Poroszország némiképp erre a képletre emlékeztetett, hiszen ugyancsak abszolutisztikus állam volt, de egyes tartományaiban rendi gyűlésekkel, úgy mint a Habsburg Birodalom. Csak a napóleoni háborúk idején verekedte fel magát végképp a nagyhatalmak sorába, akkor is a legifjabbnak számított. Minthogy éppen a bécsi kongresszus utáni időkben jelentős nyugati német államok is hozzátartoztak, egészében magasabb gazdasági szintet jelentett a Habsburg Birodalomnál, de éppen eredeti porosz tartományai keleten nemigen különböztek attól. Legfeljebb a Habsburgoktól az előző században elhódított Szilézia képviselt magasabb gazdasági színvonalat jelentős manufaktúráival. Oroszország a napóleoni idők óta vitathatatlanul európai nagyhatalom volt, s ezen belül az európai még külön is hangsúlyozandó. Korábbi elkülönültségének a nemzetközi kapcsolatok szempontjából már vége volt, I. Sándor cár joggal tekinthette magát a kontinens arbiterének. Külön kell szólni a két dunai fejedelemségről, a fejlettebb Havaselvéről és az elmaradottabb Moldváról. Az 1831–32 során az orosz megszálló hatóságok által kialakított, az ún. „két szervezeti statútum”-ban rögzített rend bizonyos minimális alkotmányosságot jelentett, de a két fejedelemség még mindig az oszmán birodalom szuverenitása alatt állt. Végül az oszmán birodalom, már ekkor Európa „beteg embere”, a reformkísérlet ellenére az elmaradottság mintaképe volt, gyakorlatilag hol az orosz cár, hol az európai nagyhatalmak védnöksége alatt, belül teljesen abszolutisztikus módon kormányozva. A parasztok helyzete A Habsburg Birodalomban, Poroszországban (és a két mecklenburgi nagyhercegségben) és Oroszországban jobbágyrendszer volt. Ami azt jelentette, hogy a jobbágyok a föld használata fejében szolgáltatásokkal tartoztak


a földesúrnak. Elvben a feudális járadék mindhárom formája ismert, de a terményjáradék elhanyagolható mennyiség volt. Változó nagyságú volt viszont a robot, és jelentős a pénzjáradék. Az orosz területen éppenséggel egyes esetekben csak a pénzjáradék volt használatos, ott, ahol a parasztok fő jövedelmét a háziipar tette ki, s a földesurak ezt adóztatták. A Lengyel Királyságban, vagyis az Oroszországhoz tartozó lengyel területeken a jobbágyrendszert még a napóleoni háborúk idején fennálló Varsói Hercegség idejében, 1808-ban felszámolták, de a föld használata után a szokásos szolgáltatások itt is jártak. Voltaképpen ez volt a helyzet a két dunai fejedelemségben is. Végül az oszmán birodalom sem ismerte a személyes jobbágyságot, a parasztok ráják voltak, akik földjük után ugyancsak szolgáltattak, itt ez azonban jórészt pénzszolgáltatást jelentett. Ami a parasztok tényleges helyzetét illeti, a Habsburg Birodalomban (ezen persze a későbbi szóhasználat értelmében a ciszlajtán területeket értem) megkülönböztettek jobb és rosszabb birtokjogú jobbágytelkeket (eingekaufte és uneingekaufte), amely arra a fikcióra vezethető vissza, hogy a jobbágy, pontosabban az elődei valamikor nagyobb összeget fizettek a földesuraságnak, ennek fejében jutottak a jobb birtokjoghoz. Ezen túlmenően megkülönböztették a dominicalis és a rusticalis földet. A dominicalis túlnyomó része ugyancsak a jobbágyok birtokában volt, szerződés alapján. A földesúr saját kezelésében lévő föld az osztrák tartományokban gyakorlatilag csak az erdőség volt, a cseh és a galíciai területeken már több, de ott is a paraszti birtoklás volt az uralkodó. Az osztrák és a cseh tartományokban féltelkes gazdaság jelentette a többséget, Galíciában inkább a negyedtelek. Számításba kell venni az 1770-es években végrehajtott Mária Terézia-féle urbariális reformot, amely a földesúr–jobbágy viszonyt közjogi szintre emelte és pontosan megszabta a szolgáltatásokat, a belsőausztriai területeken a jobbágybirtok nagyságától függetlenül, ami azt jelenti, hogy itt a robotszolgáltatás már eltűnt. Poroszország is ismerte a dominicalis és rusticalis terület kettősségét, de a szolgáltatások állami szabályozása nem létezett. A porosz törzsterületeken és a két Mecklenburgban igen nagy volt a saját kezelésű föld aránya, Poroszországban pedig jelentős volt a parasztok kezében lévő föld nagysága. Oroszországban a majorsági gazdálkodás csak a 18. század során kezdett elterjedni, akkor is csak az ún. feketeföldes kormányzóságokban, a többi területen viszont nem volt jelentős. A telekfogalom a törzsterületeken ismeretlen, mert ott az obscsina (orosz faluközösség) volt szokásban (az egykori lengyel–litván államhoz tartozó területen viszont megtalálhatjuk). A szolgáltatásokat semmi sem szabályozta, a földesurak igyekeztek is növelni, de a robot- és a pénzszolgáltatást párhuzamosan és csak csekély mértékben emelve, nehogy nagy legyen a paraszti ellenállás. Egy 1802-es rendelet elvben lehetővé tette, hogy a jobbágyok nagyobb pénzösszeg fejében megváltsák személyi szabadságukat, a föld azonban ilyen esetben a földesúré maradt. 1861-ig a sokmilliós jobbágyságból csak nem egészen negyven ezren tudták így megváltani magukat a nem mezőgazdasági munkából, hanem háziiparból és kereskedésből élő parasztok. Különleges volt a három balti kormányzóság (nagyjából a mai Észt- és Lettország) parasztjainak a helyzete. Ez inkább a lengyel vagy cseh viszonyokra emlékeztetett, majorsági gazdasággal és telki rendszerrel. Itt 1816–1819 közt megtörtént a jobbágyok személyes felszabadítása, de föld nélkül, a továbbiakban a parasztok bérlők voltak, vagyis szabadon elkergethetők. A sok visszaélés miatt az 1861. évi felszabadítással nagyjából egyidejűleg itt módosították a helyzetet olyan értelemben, hogy a nagybirtokos köteles volt a birtok jelentős részét örökbérletbe adni. A két dunai fejedelemségben a szolgáltatásokat csak a szokásjog szabályozta. A szervezeti statútumok értelmében azonban a megművelt földterület kétharmadát a földesúr köteles volt a parasztoknak átengedni, de szolgáltatások fejében. Az erdő földesúri tulajdonban maradt. Az oszmán birodalom területén gyakorlatilag az egész megművelt föld a parasztok kezén volt, ez után tartoztak érdemben pénzszolgáltatással a földesúrnak. Ez a helyzet 1838-tól kezdve módosult, amikor a Tanzimat, vagyis a nagy reform értelmében az egykori szpáhibirtokokat az állam vette saját kezébe (a szpáhik kegydíjat kaptak), a parasztok tehát most már csupán az államnak tartoztak szolgáltatással, gyakorlatilag adóval. A jobbágygazdálkodás válsága A jobbágyfelszabadítás előtti évtizedekben egyre sűrűbben vetődött fel mindenfelé a jobbágyrendszer tarthatatlan volta. Elsőrendűen a gazdaság kialakításának nehézségei, sőt lehetetlen volta hozta elő a kérdést. Nem tekinthetünk el humanitárius megfontolásoktól sem, amelyeket részben földesurak vetettek fel, részben az államhatalom felelős személyei.


Ez a két mozzanat persze nagyon általános. Oroszországban például tudni lehet, hogy a 19. század első két harmadában a termeléseredmények átlagosan csökkenőben voltak. A nehézségeket a nagy latifundiumok kevésbé érezték meg, inkább a kisebb földtulajdonnal rendelkezők. És volt még egy speciális kelet-európai szempont, a nemzeti-nemzetiségi kérdés, a terület soknemzetiségű mivolta következtében. Ez a tervezeteket is módosította, a végrehajtásba is olykor beleszólt, mint majd az oroszországi lengyelek esetében meglátjuk. A nemesi uralkodó osztálynak vagy feudális elitnek a nemzeti igényekért folytatott küzdelemben szüksége volt a paraszti tömegekre, mert különben azok felhasználhatók voltak az elit ellen, mint azt az 1846. évi galíciai parasztfelkelés bizonyította. A jobbágyfelszabadítás hol egy törvényes aktushoz, hol pedig folyamatos változáshoz köthető. A ciszlajtán területen a forradalom értelmében létrejött birodalmi gyűlés 1848. szeptember 7-én hozott első törvénye mondta ki. Poroszországban 1807-ben indították el a reformot, de ez csak a jobbágyok egy részére terjedt ki, a végleges, valamennyi jobbágyra érvényes rendezés 1850-ben következett be, ugyancsak törvénnyel. Oroszországban ugyanez megint pontos dátumhoz köthető: 1861. február 19. (március 3.). Ez II. Sándor cár születésnapja volt. A végrehajtás évekre húzódott el, 1882-ben még mindig voltak meg nem váltott birtokok, amikor a megváltást mindenkire nézve kötelezővé tették. A Lengyel Királyság vonatkozásában 1864-ben (a lengyel felkelés végső szakaszában) hoztak erről törvényt. A két dunai fejedelemségből egyesült Romániában 1864-ben történt meg, nem a jobbágyfelszabadítás, hanem a parasztok földhöz juttatása. Az oszmán birodalomtól elszakadó vazallus szerb fejedelemségben ez valósult meg, Bulgáriában pedig az 1878-as felszabadulás után. Görögországban az önálló állam létrehozása (1831) után szentesítették az addigra kialakult helyzetet. A többi balkáni területen pedig egyszerűen az idők során valósult meg, törvényhozási aktus nélkül. A jobbágyfelszabadítás elvei A ciszlajtán területen az 1848. szeptemberi törvény minden, a parasztok birtokában lévő földet, tehát a dominicalist is a parasztok tulajdonába adta. A földesurak kárpótlását úgy oldották meg, hogy a pénzre átszámított szolgáltatások egyharmadáért nem járt kárpótlás, azért mert ennyire becsülték a földesúr kötelező szolgáltatásait, amelyektől persze ugyancsak elestek. Itt jött számításba a jobb vagy a rosszabb birtokjog. A jobb birtokjogúak csak az összeg egyharmadát fizették meg, a másik harmadot az illetékes tartomány vállalta magára. A rosszabb birtokjogúak mindkét harmadot fizették, persze nem egyszerre, hanem részletekben, a földesurak pedig kárpótlási kötvényeket kaptak. Ez porosz mintára történt. Porosz területen az 1807-es reform csak a jómódú (spannfähig, tehát igaerővel rendelkező) parasztokat érintette, a szolgáltatások kárpótlását a paraszti földterület egy részének átadásával oldották meg. Ez persze csak a jobbágyok kisebb hányadát érintette. Az 1850-es rendezés a porosz törzsterület minden jobbágyára kiterjedt, itt az ausztriai rendezéshez hasonlóan számították ki az elesett szolgáltatások pénzértékét, ezt az összeget kamatozó államkötvényekben adták oda a volt földesuraknak. A kötvényeket folyamatosan kisorsolták, a parasztok pedig hosszú éveken keresztül fizették meg az összeget az államnak. A két Mecklenburgban a baltihoz hasonló megoldás történt, az összes föld a földesúr tulajdonába ment át. Az orosz jobbágyfelszabadítás hosszan elhúzódó folyamat volt, a császári család birtokában lévő jobbágyok és az állami jobbágyok felszabadítása később történt meg, itt föld átadására nem került sor. A magánföldesúri parasztok esetében a törvény területenként szabta meg pontosan, hogy egy családfőre esően mennyi a megkapott föld alsó és felső határa. A részletes vizsgálat azt mutatta, hogy általában a felső határt adták meg, de a parasztok így a földjük legalább egyötödét kénytelenek voltak átadni a földesúrnak. A kárpótlást az ismert porosz minta szerint oldották meg. Lehetséges volt az is, hogy a föld nagyobb részének átadásával a parasztok nem voltak kötelesek kárpótlást fizetni, de ezt kevesen választották. A paraszti kárpótlási fizetési kötelezettséget csak 1905-ben törölték el. A Lengyel Királyságban, ahol a földesurak lengyelek voltak, a rendezés során a parasztok nemcsak az addig kezükben lévő földet kapták meg tulajdonukba, hanem azon felül mintegy 700 000 ha területet, ezt az elkobzott nemesi birtokokból adta meg az állam. 1864-ben a cél világos volt: a lengyel parasztok leválasztása a nemesi vezetésű nemzeti mozgalomtól. Ezt a célt is sikerült elérni. Romániában a megművelt föld vonatkozásában megmaradt az 1/3–2/3 megosztás, a parasztok pedig porosz mintára teljesítették a megváltást. Az oszmán birodalomban végül is a parasztok megkapták az összes földet, amely addig birtokukban volt. Érdemben a politikai fordulatok és államváltozások miatt a parasztoknak nem kellett megváltást fizetniük, hiszen csak az állammal álltak szemben. A görög területen régóta meglévő nagybirtokok fennmaradtak.


Végrehajtás: reform felülről A jobbágyfelszabadítás kiváltó oka a Habsburg Birodalomban egyértelműen az 1848-as forradalom volt. Ez Poroszországban 1807-ben a Napóleontól elszenvedett csúfos vereség következménye, az 1850-es teljes rendezésben megint az 1848-as forradalom játszott szerepet. Romániában az 1848-as forradalom csak messzi kiváltó ok volt, 1864ben az új állam berendezkedése és szalonképessé válása Európán belül tette szükségessé a reformot, a földesurak nagy ellenállása mellett. Az oszmán birodalomban a gazdasági nehézségek is számításba jöhetnek, de ennél fontosabbak voltak a politikai változások, az egyes államok kiszakadása a birodalomból és ténylegesen önállóvá válásuk, ha ennek elismerése csak később következett is be. Vagyis összegezve: a gazdasági nehézségek már régóta szükségessé tették volna a változást, de politikai megrázkódtatás nélkül ez talán még hosszabban is elhúzódott volna. Oroszországban nem találunk forradalmat, itt a porosz kezdethez hasonlóan a krími háborúban elszenvedett vereség és presztízsvesztés volt a kiváltó ok. De még ahol forradalom is volt az ok, a végrehajtás már kizárólag az államhatalom ügye maradt, az szabta meg, általában természetesen inkább a földesuraknak kedvezve. Az átalakulás néhány évtizedre vissza is vetette a mezőgazdaságot. Érdemben azonban a jobbágyfelszabadítás voltaképpen a felülről végrehajtott polgári átalakulás egyik kérdése volt, jó néhány más mellett. Tipikus ebből a szempontból Oroszország, ahol a jobbágyfelszabadítást követték a hatvanas évek reformjai, amelyek megteremtették a polgári átalakulás szervezeti kereteit. Meg kell említeni azt az oroszországi és romániai megkötést, hogy a parasztok földjüket csak parasztoknak adhatták el, ami gyakorlatilag hosszú időre a földhöz kötötte őket.

2. Képek



1. Jobbágyfelszabadítás BÍRÓ László Jobbágyfelszabadítás 1789. augusztus 4. Franciaországban az Alkotmányozó Nemzetgyűlés pénzbeni kárpótlás ellenében megszünteti a feudális kötöttségeket. 1793. július 17. A jakobinus konvent rendelettel, kárpótlás nélkül eltörli a még fennálló földesúri adókat és szolgáltatásokat. 1802. Oroszországban egy rendelet lehetővé teszi, hogy a jobbágyok nagyobb összeg fejében megváltsák szabadságukat, de földhöz nem jutnak. (Alig 40 ezren élnek ezzel.) 1807. A francia védnökség alatt álló Varsói Nagyhercegségben kimondják a jobbágyok személy szerinti felszabadítását, a föld viszont továbbra is a földesúr tulajdona marad. 1807. október 9. III. Frigyes Vilmos rendelete kimondja a jobbágyviszony fokozatos megszüntetését Poroszországban. 1811. szeptember 14. Rendelet a földtulajdonról és a megváltás módjáról Poroszországban. (A telkek egyharmadát—felét kell átadni a földesúrnak.) 1816. május 29. Deklaráció módosítja az 1811. évi rendeletet, csak azok a paraszttelkek válthatók meg, amelyeknek tulajdonosa eddig igás robotot teljesített. 1816–1819. Az orosz kormányzat személyileg felszabadítja a balti tartományok jobbágyait, a föld a nemesség tulajdona marad, a parasztok bérlővé válnak. 1840. május 13. Az 1840:7. tc. engedélyezi a jobbágyterhek örökös megváltását Magyarországon. (A jobbágyság alig 2%-a váltja meg magát.) 1848. április 11. Az uralkodó szentesíti a magyar országgyűlés által március 18-án elfogadott törvényt, amely állami kárpótlással megszünteti az úrbéres szolgáltatásokat. 1848. április 17. Galíciában rendelettel megszüntetik a robotot és az egyéb úrbéri szolgáltatásokat. A későbbi rendeletek a kárpótlást állami kötelezettséggé teszik. 1848. április 25. A horvát sabor júliusban elfogadta a 27. tc.-et, amely kárpótlással megszüntette a jobbágyi viszonyokat és szolgáltatásokat. 1848. június 6. Az erdélyi országgyűlés elfogadja a jobbágyfelszabadításról szóló törvényt. A volt jobbágyok az úrbéres földek tulajdonosai lettek. 1848. augusztus 31. Az ausztriai birodalmi gyűlés törvényt fogad el a jobbágyi viszony és a földesúri joghatóság megszüntetéséről. 1849. március 4. Rendelet a földesúri kárpótlás módjairól és összegeiről a Habsburg Birodalom tartományaiban. 1850. március 2. Törvény rendezi a földesúri–paraszti viszonyt Poroszországban: 24 földesúri szolgáltatást kárpótlás nélkül töröl el, egyben előírja a szolgáltatások és a birtokok megváltásának összegeit. 1853. március 2. Az úrbéri pátens Magyar- és Horvátországban, illetve Erdélyben általában az 1848-as törvényekkel egybehangzóan kimondja a földesúri járandóságok és kötelezettségek megszűnését, és rendelkezik a földesurak kárpótlásáról. 1861. március 3. (február 19.) II. Sándor aláírja a magánföldesúri parasztok jobbágyi függésének felszámolásáról szóló rendeletet, ezáltal a parasztok személyileg szabaddá váltak. A földesúrnak a jobbágyok részére bizonyos mennyiségű földet át kell engednie, ezért a parasztok megváltással tartoznak. (Az uralkodói család jobbágyait 1863-ban, az államiakat 1866-ban szabadítják fel.) 45 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1863. január 22. A felkelő lengyel nemzeti kormány dekrétuma kimondja, hogy megszűnnek a földesúri szolgáltatások, a paraszti birtokban lévő földek és épületek a parasztok tulajdonába kerülnek. Az addigi földesurak állami kárpótlást kapnak. 1864. március 3. II. Sándor aláírja az orosz–lengyelországi parasztreformra vonatkozó rendeletet (paraszti földtulajdon, állami kárpótlás, a szolgáltatások megszüntetése). 1864. augusztus 14. Kihirdetik a jobbágyfelszabadítást Romániában. A szolgáltatásokat a parasztoknak meg kell váltani, a parasztok az addig birtokolt föld tulajdonosai lesznek, de egy későbbi rendelkezés értelmében 30 évig elidegeníthetetlen a paraszti birtok.


1. A szabadságharc hadilobogóinak utóélete ÉVFORDULÓ GYÖRKEI Jenő A szabadságharc hadilobogóinak utóélete 1849–1948 A zászló mindig a katonai alakulat megkülönböztető jelvénye, a haza, a katonai becsület és a hősiesség jelképe volt. A katonák a történelem során, a legrégibb időktől kezdve tisztelték és védelmezték zászlaikat, melyre felesküdtek. Elvesztését súlyos bűnnek tartották. Szerzőnk az 1848-as zászlók viszontagságos sorsáról készített összefoglaló tanulmányt. A szabadságharc végén, az 1849. augusztus 13-i világosi, majd később az Arad megyei borosjenői, nagybányai, zsibói és a komáromi fegyverletételek során a honvédség zászlóinak nagy része a cári, illetve az osztrák csapatok zsákmánya lett. Csupán néhányat sikerült a fegyverletételkor elrejteni. Több alakulat feldarabolta zászlaját, és az egyes darabokat a tisztek, illetve a honvédek magukhoz véve kegyelettel őrizték. Nem volt veszélytelen ezeknek a ’48-as ereklyéknek a rejtegetése, mivel Haynau táborszernagy agyonlövetést helyezett kilátásba azoknak, akiknél ilyet találnak. Az osztrákok kezébe került zászlók számát Aggházy Kamill ezredes (1882–1954), aki 1928-tól 1940-ig volt a Hadimúzeum (a Hadtörténeti Múzeum elődje) igazgatója, nyolcvanra becsülte. Ezeket kevés kivétellel megsemmisítették. Világosnál, a Görgei aláírásával ellátott átadási jegyzék szerint 31 lovassági és 29 gyalogsági zászló került a cáriak kezére. E hatvan honvédzászlón kívül, még a korábbi harcok során, tizenkét zászlót zsákmányoltak. A borosjenői fegyverletételnél további nyolc gyalogsági és öt lovassági zászló került birtokukba; míg Nagybányán kettő, Munkácsnál egy. Ismereteim szerint 88 volt azoknak a zászlóknak a száma, melyeket a cári orosz csapatok zsákmányoltak. Ezeket a hadilobogókat az intervenciós csapatok Szentpétervárra vitték, és a győzelem jeleként diadalmenetben vonultak fel velük a város utcáin. A zászlókat később Moszkvában, a Kreml történeti múzeumában helyezték el. Az 1917-es forradalmak után a Forradalmi Múzeum gyűjteményébe kerültek. A zászlók nyomában Az 1867. évi kiegyezés után a közvélemény érdeklődése igencsak megnőtt a ’48-as honvédzászlók sorsa iránt. Ettől függetlenül a Monarchia hivatalos állami szervei egy lépést sem tettek e nemzeti szimbólumok visszaszerzésére. Még azt sem tették meg, hogy adatokat szerezzenek a hadilobogókról. A Monarchia széthullása után megszűnt az az érv, hogy a zászlók a kormánykörök avagy a Habsburg-dinasztia érzékenységét sértik. A Horthy-rendszert viszont a Szovjetunió elleni ellenszenve gátolta abban, hogy lépéseket tegyenek a zászlók ügyében. Csupán magán jellegű kezdeményezések történtek. Ilyen volt többek között Lengyel Zoltán újságíró törekvése, aki több szovjet múzeumot keresett meg levelével, és tájékozódott az Oroszországba vitt zászlókról. A válaszként kapott adatokat és fényképeket a Pesti Napló 1934. július 22-i számában publikálta. Az első hivatalos lépésre a Szovjetunió és Magyarország közötti diplomáciai kapcsolatok felvétele után került sor. A Hadimúzeum igazgatója, Aggházy Kamill ezredes 1934. augusztus 3-án, a honvédelmi miniszterhez küldött felterjesztésében annak megállapítását kérte, hogy a Szovjetunióban milyen ’48-as zászlók vannak, azok hol találhatók, és lehet-e szó arról, hogy azokat Magyarország visszakapja. A múzeum felterjesztését a honvédelmi minisztérium a külügyminisztériumhoz továbbította. Ezzel a szabadságharc zászlóinak ügye diplomáciai útra terelődött. 1935. május 17-én Arnóthy-Jungerth Mihály moszkvai magyar követ a Forradalmi Múzeumban megtekintette az ott őrzött zászlókat, amelyeket ez alkalomból egy különteremben állítottak ki. A magyar követ a Forradalmi Múzeumban tett látogatása után jegyzéket intézett a Külügyi Népbiztossághoz, és kérte, hogy a szovjet múzeumokban őrzött összes ’48-as zászlóról jegyzéket állítsanak össze.


1938. október 12-én, jó három év eltelte után, Jungerth követ azt jelentette a magyar külügyminisztériumnak, hogy jegyzékére még választ nem kapott. „Megjegyzendő azonban – írta jelentésében –, hogy a mai viszonyok között az ereklyék visszaszerzésére sok kilátás nincs.” Ugyanakkor magyar részről több ízben felmerült, hogy a forradalmi zászlókért cserébe, a magyar kormány szabadon bocsátaná, illetve az országból kiutasítaná Rákosi Mátyást. Azonban erre sem történt reagálás. Az 1848-as zászlók hazatérésének ügye ebben az időszakban azzal került zsákutcába, hogy Magyarország 1939. február 24-én csatlakozott az antikomintern paktumhoz. Ezt a Szovjetunió egy ellene irányuló agresszív politikai lépésnek tekintette. Ezért a diplomáciai kapcsolatok is szüneteltek. Az 1939. augusztus 23-i szovjet–német megnemtámadási szerződés, valamint a szovjet–magyar közös határ létrejötte, a szovjet kormánynak a magyar kormányhoz szóló üzenete a határok tiszteletben tartásáról, ismét normalizálták a két ország diplomáciai viszonyát. Az átadás ceremóniája 1941 januárjában a szovjet kormány maga ajánlotta fel a magyar kormánynak, hogy visszaadja az 1848-as honvédzászlókat. A két kormány között lezajlott előzetes tárgyalások után, 1941. március 20-án Moszkvában, a Vörös Hadsereg Központi Házában került sor a zászlók ünnepélyes átadására, melyen megjelent a külügyi népbiztos helyettese, Moszkva helyőrségparancsnoka, a Forradalmi Múzeum igazgatója és sokan mások. Kristóffy József, az új magyar követ és Faragho Gábor tábornok, katonai attasé érkezésekor a zenekar a magyarhimnuszt játszotta. A díszszázad parancsnokának jelentése után a magyar követ és az attasé elléptek a díszszázad és a szovjet tiszti iskolások zászlósszázadának arcvonala előtt. Az ünnepség során a szabadságharc 56 hadilobogóját a szovjet kormány nevében I. V. Tyulenyev hadseregtábornok, a moszkvai katonai körzet parancsnoka adta át Kristóffy magyar követnek. Az átadás során ismét a két ország himnuszát játszotta a zenekar. Majd a szovjet hadseregtábornok és a magyar követ mondtak beszédet. Ezek után, még aznap este a zászlókat vivő különvonat Moszkva Kijevi pályaudvaráról elindult a szovjet– magyar határ felé. A vonat indulásakor a kivezényelt díszszázad fegyverrel tisztelgett. A különvonaton elhelyezett zászlóknál szovjet tiszti iskolások álltak díszőrséget. A vonaton utazott A. V. Geraszimov vezérkari ezredes, a vezérkar külügyi osztályának vezetője, valamint Faragho Gábor tábornok, katonai attasé. A küldöttséget és a zászlókat elkísérte a budapesti szovjet katonai attasé is. A különvonat március 23-án reggel érkezett meg Lavocsnéba, a fellobogózott határállomásra, ahol 17 tagú magyar tiszti küldöttség és díszőrség várta. A kivezényelt szovjet díszalakulatok, a zenekar és a zászlókat kísérő szovjet tiszti iskolások felsorakoztak. Velük szemben álltak fel a zászlók átvételére kirendelt magyar honvédek. Geraszimov ezredes a szovjet kormány nevében e szavakkal adta át a zászlókat Schweitzer István altábornagynak, a magyar tiszti küldöttség vezetőjének: „A szovjet kormány elhatározta, hogy azokat a zászlókat, amelyek a magyar szabadságért folytatott, de a kedvezőtlen kimenetelű harcok után az oroszok birtokába kerültek, visszaadja Magyarországnak.” Schweitzer altábornagy válaszában többek közt ezeket mondotta: „A magyar kormány a legmagasabbra értékeli a szovjet kormánynak azt az elhatározását, hogy a szabadságért vívott harcunk szerencsétlen kimenetele után orosz kézre került honvédzászlókat visszaadja. Biztosítjuk az orosz nemzetet, hogy ezt a gesztusát a magyar nemzet sohasem fogja elfelejteni.” [Kiemelés tőlem – Gy. J.] A magyar fél köszönő szavai után Geraszimov ezredes még hozzátette: „Ez az emlékezetes nap bizonyára még inkább elmélyíti a két nép közötti jó viszonyt.” Ezután felhangzott a magyar himnusz, és a szovjet katonák a kezükben tartott ’48-as lobogókat átadták a magyar honvédeknek, akik elhelyezték azokat a magyar különvonaton. Az átadási ünnepséget a kivezényelt szovjet alakulatok díszmenete zárta be. Dicsőséges hazatérés A különvonat március 24-én reggel 9 órakor a Himnusz hangjai mellett futott be a Keleti pályaudvarra, ahol nagy tömeg jelenlétében ünnepélyesen fogadták. A zászlókat a Hősök terére, majd a Bolyai Akadémia zászlóvivőinek díszszázada a Várba, a Görgei-szoborhoz vitte, ahol a kormány több tagja és a szovjet követ is megjelent. Az ünnepség végén Littay András vezérezredes vette át a honvédség nevében a zászlókat, amelyeket


a Hadimúzeumban helyeztek el. A visszaadott 56 zászlóval a Hadimúzeum ’48-as zászlógyűjteménye 23-ról 79re gyarapodott. Ez a szám 1944 végé-re vásárlás és ajándékozás folytán tovább nőtt. Bartha Károly szolgálaton kívüli táborszernagy, honvédelmi miniszter 1941. március 23-án a honvédség nevében levélben köszönte meg Sz. K. Tyimosenkónak, a Szovjetunió marsalljának, hadügyi népbiztosnak a honvédzászlók visszaadását: „Marsall Úr! Abban a pillanatban, amidőn Nagyméltóságod szíves közbenjárására az 1848–49-es szabadságharcunk zászlói visszatértek magyar földre, van szerencsém Önt arra kérni, hogy fogadja a magyar királyi hadsereg legőszintébb köszönetét és az én személyes hálámat ama lovagias tettéért, amellyel Ön ezeket az értékes katonai ereklyéket nekünk visszaadni szíves volt.” Az 1848-as honvédzászlók visszaadását a közvélemény a Szovjetunió Magyarország iránt kinyilvánított baráti gesztusaként értékelte. Alig telt el azonban mindössze 95 nap, és 1941. június 27-én, a kassai provokációs bombázás ürügyén magyar csapatok léptek szovjet területre. Az erre vonatkozó döntést Horthy Miklós kormányzó hozta, a miniszterelnök a parlamentnek bejelentette, az pedig jóvá hagyta. A ’48-as honvédzászlók visszaadását mindenki elfelejtette. Újra orosz kézben A háború forgandó szerencséje a magyar nép szerencsétlenségére 1944 őszére a frontvonalakat Magyarország határaihoz, majd magyar területre hozta. Az 1944. október 15-i sikertelen kiugrási kísérlet sem mentette meg az ország népét a további szenvedésektől. 1944 novemberében a Hadimúzeum zászlógyűjteményével együtt a ’48-as lobogókat a többi gyűjteménnyel – összesen tíz vagon múzeumi anyagot – a nyilas kitelepítési kormánybiztos parancsára evakuálták, és a Veszprém megyei Doba községhez tartozó „Somlóvár” Erdődy-kastélyába vitték. 1945 januárjában a nyilas szervek elrendelték a gyűjtemény megsemmisítését, valamint a múzeum személyi állományának a továbbvonulásra szóló felkészülését. A múzeum parancsnokhelyettese, az akkor 52 éves Turányi Géza alezredes rábírta a honvédelmi minisztériumot, hogy tekintsenek el az esztelen parancs végrehajtásától. Így kerülte el a múzeum gyűjteménye a teljes megsemmisülést. Márciusban újabb parancs érkezett a személyi állomány Németországba történő továbbvonulására. Az állomány véleménye megoszlott. Volt, aki továbbment Németországba, volt, aki hazatért. A Hadimúzeum parancsnokhelyettese, Turányi Géza alezredes szovjet fogságba esett. A múzeum gyűjteményi anyaga – köztük az 1848–1849-es szabadságharc ereklyéi – őrizetlenül maradtak. Ilyen előzmények után, 1945. március utolsó napjaiban, a német csapatokat és csatlósaikat üldöző szovjet Vörös Hadsereg katonái rábukkantak a Hadimúzeum magára maradt gazdag gyűjteményére. A múzeum zászlógyűjteménye 249 darab magyar zászlót, köztük a szabadságharc 63 hadilobogóját, további 43 német, 3 román, 1 olasz, 4 csehszlovák, 2 szlovák, 2 jugoszláv és 1 erdélyi zászlót tartalmazott. A gyűjtemény egy ideig az Erdődy-kastélyban maradt, majd Devecser szovjet helyőrségparancsnokához került. Vörös János, az Ideiglenes Nemzeti Kormány honvédelmi minisztere 1945. április 30-án fordult először a Szövetséges Ellenőrző Bizottsághoz, és kérte a zászlók visszaadását. Devecser helyőrségparancsnoka 1945. június 8-án – átadás-átvételi jegyzőkönyv alapján – az ausztriai Badenben székelő szovjet Központi Hadseregcsoport alárendeltségébe tartozó, Sárváron települt 156. számú zsákmánybázis rendelkezésére bocsátotta a zászlógyűjteményt. Majd, rövid időn belül egy vagonba rakva, a Vörös Hadsereg Központi Múzeumába, Moszkvába szállították. A zászlók már Moszkvában voltak, amikor Vörös János honvédelmi miniszter augusztus 23-án kelt kérelmében ismét a zászlók visszaadásáért folyamodott. Vörös János leírta, hogy „az anyag csupán muzeális értéket képvisel, és annak a magyarság részére igen becses részét a szovjetek által még 1941-ben ünnepélyesen visszaadott és az 1848. évi szabadságharcban zsákmányolt zászlók képezik, melyek ismételt visszaadása bizonyságot tenne a szovjet megértő és nagylelkű támogatásáról”. Ezek után, 1945. október 4-én K. J. Vorosilov marsall, a magyarországi Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnökének megbízásából J. Levuskin vezér-őrnagy, a SZEB törzsparancsnoka – kissé megkésve – nyílt paranccsal fordult Boriszov vezérőrnagyhoz, a Központi Hadseregcsoport zsákmányanyag-parancsnokához: „Kérem az ön alárendeltségébe tartozó 156. számú zsákmánybázis parancsnokától, hogy a magyarországi Szövetséges Ellenőrző Bizottságnak adja át azt a 249 darab magyar nemzeti zászlót, amely jelenleg a bázison van. 49 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A megnevezett zászlók a magyar nép történelmi ereklyéi, és a Magyar Kormány számára átadásra kerülnek. Egyben kérem a 156. számú zsákmánybázis rendelkezéséből kiadni a következő zászlókollekciót: Román 3 darab, jugoszláv 2 darab, erdélyi 1 darab, csehszlovák 4 darab, szlovák 2 darab, olasz 1 darab. A zászlók átvételével az NKVD belső csapatok 61. hadosztályának állományába tartozó J. Sz. Dvornik főhadnagyot bízom meg.” Dvornik főhadnagy azonban hiába utazott Badenbe, Sárvárra, majd Devecserbe. Nem tudott mást tenni, mint 1945. október 8-án a következő jelentést írta a SZEB törzsparancsnokának: „Jelentem, hogy a Központi Hadseregcsoport zsákmánybázisán közölték, hogy zászlók nincsenek. Ez év június hónapjában Devecserről egy vagon zászlót Moszkvába, a Vörös Hadsereg Központi Múzeumába elszállítottak. A 156. számú bázison csupán egy külföldi zászló maradt, melyet a Szövetséges Ellenőrző Bizottság titkárságán leadtam.” Azzal, hogy a ’48-as hadilobogókat kiszállították Moszkvába, azok visszaadása későbbre halasztódott. Mindenesetre Vorosilovban megvolt a jóindulat, és szerette volna azokat visszaadni még 1946-ban. Ez azonban csak 1948-ban, a fasiszta csapatok kiűzésének harmadik évfordulója alkalmából történt meg. Átadás – újból A zászlókat az 1948. április 4-i ünnepségen, a Hősök terén adták át ünnepélyesen. V. V. Kuraszov vezérezredes, a Központi Hadseregcsoport parancsnoka a következő szavakat fűzte a zászlók átadásához: „A szovjet nép mindig nagyra értékelte a magyar nép forradalmi hagyományait és igyekezett e néppel barátságban élni. Ennek megnyilvánulása volt 1941-ben is a ’48-as zászlók átadása. De Magyarország urai nem becsülték meg a szovjet kormány baráti közeledését. A szovjet hadsereg a német és a magyar fasizmussal vívott harcokban visszaszerezte a magyar szabadságnak e drága ereklyéit, amelyek a magyar nép hősi múltjára emlékeztetnek...” Kuraszov vezérezredes 203 hadizászlót, köztük az 1848-as szabadságharc lobogóit adta át, amelyeket Pálffy György altábornagy, a honvédség felügyelője vett át és köszönt meg. Az 1848–1849-es szabadságharcból származó honvédzászlók többsége a Hadtörténeti Múzeumban található. A gyűjteményben – az 1971-es adatok szerint – 66 darab honvéd- és nemzetőrzászlót, illetve toborzózászlót; 2 darab zászlótartó övet és 37 darab zászlószalagot, illetve zászló- és szalagmaradványt őriznek. Az 1941-ben visszakapott 56 zászló közül 18 a második világháború során elveszett. Néhány zászlót Magyarország vidéki múzeumaiban is megtalálhatunk. Így a debreceni Déri Múzeum, a debreceni Református Kollégium, a szombathelyi Savaria Múzeum rendelkezik ’48-as honvédzászlókkal. A szabadságharc zászlóereklyéi nagyszámban találhatók külföldi múzeumokban. A legtöbb Romániában, az erdélyi múzeumokban fordul elő, elsősorban az aradi múzeumban. Szlovákiában, Jugoszláviában és Kárpátalján Técső református templomában is őriznek 1848-as magyar hadilobogót. Oroszországban, Moszkvában a Fegyveres Erők Központi Múzeumában még három ’48-as zászlót őriznek. Ezek közül az egyik olyan állapotban van, hogy félő, ha megmozdítják, szétesik. Sürgős restaurálásra szorulna.

2. Képek




1. A Marshall-terv és Magyarország DOKUMENTUM SZŰCS László–VIDA István A Marshall-terv és Magyarország A Minisztertanács 1947. július 10-i ülése Európa jelentős részéhez hasonlóan a háború éveiben Magyarország is teljesen lepusztult. Egy 1946-ban készített összeállítás – 1938-as értéken számítva – közel 22 milliárd pengőben jelölte meg az országot ért háborús károkat. Ehhez járult, hogy 300 millió dollár háborús jóvátétel teljesítésére kötelezték az országot, ami az áruk árának különböző számításai folytán végül ennek valójában két és félszeresét jelentette. További jelentős terhet jelentett az országban állomásozó szovjet csapatok, valamint a Szövetséges Ellenőrző Bizottság ellátása. Teljesen kimerítette a lakosságot a gazdasági ellehetetlenülés folytán kibontakozott óriási infláció. A magyar gazdasági szakemberek körében általános volt az a felfogás, hogy csak jelentős külföldi segítség igénybevétele esetén következhet be az ország belátható időn belüli talpra állítása – ennek elmaradása esetére azt jósolták, hogy 35–40 évre is elhúzódhat a gazdasági élet normalizálódása. 1947. június 5-én a Harvard Egyetemen tartott beszédében George Marshall amerikai külügyminiszter bejelentette, hogy az Egyesült Államok kész részt venni a háborús károkat szenvedett európai országok megsegítését szolgáló program megvalósításában. „Politikánk – mondta Marshall külügyminiszter – nem valamelyik ország vagy doktrína ellen, hanem az éhezés, a nyomor, a kétségbeesés és a káosz ellen irányul. Célja az, hogy a világgazdaság újjáépítése révén olyan politikai és társadalmi körülmények alakuljanak ki, amelyek között a szabad intézmények létezhetnek. Meggyőződésem, hogy a segítséget nem esetenként, a különböző válságok alkalmával kell nyújtanunk. A kormányunk által adható segítségnek a helyzet megoldását és nem csupán enyhítését kell szolgálnia. [...] Nem lenne sem helyes, sem hatékony cselekedet az USA kormánya részéről – folytatta –, ha egyoldalúan dolgozna ki programot Európa gazdasági talpra állítása érdekében. Ez az európaiak dolga. Úgy vélem, a kezdeményezésnek Európából kell jönnie. Országunk feladata, hogy baráti segítséget nyújtson az európai program kidolgozásához, később pedig, hogy támogassa ezt a programot oly mértékben, amennyire az célszerű.” A világszerte nagy érdeklődéssel fogadott bejelentés – különösen Marshall külügyminiszter néhány nappal későbbi azon nyilatkozata után, hogy a megsegítendő Európa fogalmába a Szovjetuniót, valamint Közép- és Kelet-Európát is beleérti – azt a reményt keltette, hogy az Egyesült Államok és a Szovjetunió egyre jobban kiélesedő ellentétét a gazdasági együttműködés révén ki lehet majd egyenlíteni, s kedvezően alakulnak Európa egészében a gazdasági újjáépítés lehetőségei. Magyarország helyzete Magyarországon a szociáldemokrata sajtó volt talán a legoptimistább, mivel az új amerikai tervben az ekkor kormányon lévő angol Munkáspárt által hirdetett s általuk is követendőnek tartott politika előtérbe kerülését vélték felismerni. A segélyprogram tárgyában Nagy-Britannia, Franciaország és a Szovjetunió külügyminisztereinek június 27-ére tervbe vett párizsi értekezletét „Az igazi békekonferencia”-ként köszöntötte a Népszava. Természetesen a szociáldemokrata pártban is voltak, akik – mint Ries István az SZDP országos választmányának ülésén – mindjárt felvetették a kérdést, hogy lesz-e politikai ellentétele a segítségnek, mindazonáltal ő is hangsúlyozta, hogy a terv Magyarországot is közvetlenül érdekli. Hasonlóan nyilatkozott az ekkor külföldön tartózkodó Szakasits Árpád is. A kommunista párt – a Szovjetuniónak a párizsi értekezleten való részvételi szándékát ismerve – szintén üdvözölte a tervet, nagyobb hangsúlyt helyezett azonban a függetlenség megőrzését illető fenntartásokra, és igyekezett előtérbe helyezni a Szovjetunió szerepét. Nagy Ferenc miniszterelnök lemondása és külföldön maradása folytán a kisgazdapárt súlyos belső válságban élt ezekben a hetekben. A pártvezetés szétesett, többen elhagyták az országot. A párt élére új, baloldali vezetőség került. Mindezek következtében – bár sajtója szintén élénk figyelemmel kísérte a Marshall-terv körüli fejleményeket – igazából nem volt képes az ország legnagyobb pártjától elvárható határozott és következetes állásfoglalásra.


Közben azonban az amerikai tervvel kapcsolatos diplomáciai megnyilatkozások magyar vonatkozásaikat illetően is jelezték a mélyben feszülő ellentéteket. A Foreign Office szóvivője például – a Népszava június 17-i híre szerint – kijelentette, hogy Magyarországot nemcsak az előkészítő értekezletre hívják meg, hanem felkérik, vegyen részt az Európa újjáépítésére irányuló terv kidolgozásában is. Ezzel szemben V. M. Molotov szovjet külügyminiszter a kelet-európai országok szovjet nagyköveteihez intézett június 22-i körtáviratában kijelentette: „Azon leszünk az értekezleten, hogy a megfelelő gazdasági intézkedések kidolgozásába bekapcsolódhassanak más, a német megszállás által sújtott és a Németország feletti győzelem kivívását segítő szövetséges európai országok is, de tiltakozni fogunk a volt csatlósok bevonása ellen, ideértve Ausztriát is, valamint a volt semleges államokat is.” Ennek – az egyébként a magyar közvélemény elé nem került – álláspontnak a felvetése természetesen eleve hátrányt jelentett Magyarországnak a segélyprogramban való részesedése szempontjából. Elillanó remények Az 1947. június 27. és július 2. között lezajlott párizsi konferencia lehervasztotta a reményeket: július 2-án Molotov szovjet külügyminiszter elutasította a Marshall-tervben való szovjet részvételt. Ebben az elutasításban szerepe volt többek között Varga Jenő magyar származású szovjet akadémikusnak is. A szovjet külügy számára készített jelentésében – amelyet Molotov utasítására bemutattak a szovjet vezetőknek, így elsősorban Sztálinnak, Berijának, Zsdanovnak, Mikojánnak – nem kifejezetten az amerikai és a szovjet érdekek közelítésének útjait kereste. Azt hangsúlyozta, hogy a Marshall-terv az Egyesült Államok közelgő gazdasági válságának enyhítését szolgálja. „Ha már az Egyesült Államoknak a saját érdekében át kell adnia sok milliárd dollárnyi amerikai árut hosszú lejáratú hitelre megbízhatatlan adósoknak, akkor – írta a jelentésében – természetesen meg fogja próbálni ebből a maximális politikai hasznot kihozni.” Ezért – állította – egyrészt egész Európa megmentőjeként kíván majd fellépni és felsőbbrendűségét fogja demonstrálni, másrészt a kontinens megsegítését célzó egységes terv keretei lehetővé tennék Németország gazdasági egyesítésének követelését (ezen a kérdésen bukott el röviddel ezt megelőzően a szovjet–amerikai megegyezés). Felhívta a figyelmet arra is, hogy a Marshall-terv elvetése esetén az amerikaiak a Szovjetunióra fogják hárítani ezért a felelősséget. Ezt követően felgyorsultak az események. Július 4-én megkapta a magyar külügyminisztérium az angol, majd a francia kormány hivatalos meghívását az európai országoknak a Marshall-tervvel kapcsolatos július 12-ére összehívott értekezletére. Mindkét meghívó tartalmazta azt a kérést, hogy a magyar kormány július 10-ig nyilatkozzék: elfogadja-e a meghívást. A szovjet delegáció július 2-i nyilatkozatának ismeretében a magyar álláspont tartózkodóbb lett. Mihályfi Ernő kisgazdapárti megbízott külügyminiszter a külföldi sajtónak adott nyilatkozatában csak azt hangoztatta a meghívással kapcsolatban, hogy mivel a magyar kormány még nem ismeri a Marshall-terv részleteit, rendkívül boldog lenne, ha erről információkat kapna. A kommunista párt részéről Révai József, bár sajnálkozását fejezte ki a remélt külföldi gazdasági segítség elmaradása miatt, már ekkor rendkívül elutasítóan és élesen fogalmazott. Megállapította, hogy a nyugati hatalmak által összehívott értekezlet nem európai értekezlet lesz, hanem az amerikai vezetéssel, Anglia és Franciaország segítségével megteremtendő „nyugati blokk” alakuló értekezlete. Következtetése szerint Magyarország délkelet-európai demokratikus állam létére nem válhat „a nyugati blokk” tagjává. A kisgazdapárt továbbra sem volt képes egyöntetű állásfoglalásra. Tildy Zoltán köztársasági elnök, akinek nagy befolyása volt a pártban, a kommunisták véleményét osztotta. Dinnyés Lajos miniszterelnök, aki nem sokkal korábban úgy nyilatkozott, hogy Magyarország – politikai feltételek nélkül – szívesen elfogadna nyugati kölcsönt, a kommunisták nyomására és Tildy rábeszélésére szintén a részvétel ellen foglalt állást. Dobi István pártelnök láthatóan bizonytalankodott, véleményét befolyásolta, hogy a közvélemény a Marshall-segély elfogadását várta. A párt gazdasági szakértői, főként Bárányos Károly földművelésügyi és Nyárádi Miklós pénzügyminiszter viszont amellett volt, hogy Magyarország kapcsolódjon be az amerikai segélyprogramba. 1947. július 5-én az SZK(b)P Központi Bizottsága táviratban értesítette a Szovjetunió kelet-európai követeit, hogy a szovjet kormány nem fog részt venni a július 12-i értekezleten, jelezte, hogy egyes, velük baráti viszonyban lévő országok valószínűleg szintén vissza fogják utasítani a meghívást. „Azt gondoljuk azonban – olvasható a táviratban –, jobb lenne nem elhárítani a részvételt, hanem elküldeni a konferenciára a küldöttségeket azzal, hogy magán a konferencián mutassanak rá az angol–francia terv elfogadhatatlanságára, akadályozzák meg a terv egyhangú elfogadását, majd pedig hagyják el a konferenciát úgy, hogy minél több, más országbeli küldött kövesse példájukat. Ezt a rejtjeles táviratot – fejeződött be az utasítás – csak a kommunista pártok vezetőinek küldjék azzal, hogy vezérelje őket a kormányzati döntéseik meghozatalakor.” Július 7-én kelt körtáviratában Molotov az SZK(b)P KB nevében már azt tanácsolta a kelet-európai országok kommunista vezetőinek, hogy egyelőre ne válaszoljanak a meghívásra, majd egy július 8-i újabb körtáviratban


azt javasolta a kelet-európai vezetőknek, hogy utasítsák vissza a konferencián való részvételt, vagyis ne küldjenek delegációt a tanácskozásra. A magyar hivatalos válasz sorsát a szovjet táviratok döntötték el. Július 10-én délelőtt Dinnyés Lajos miniszterelnök elnökletével rövid, 40–45 percig tartó pártközi értekezlet foglalkozott a kérdéssel. Ezen Mihályfi Ernő ismertette a párizsi meghívás ügyét. A kisgazdapárt részéről – az említetteken kívül – Oltványi Imre, Bognár József és Pongrácz Aladár, a Magyar Kommunista Párt részéről Rákosi Mátyás, Gerő Ernő és Rajk László, a Szociáldemokrata Párt részéről Kéthly Anna, Marosán György és Buchinger Manó, míg a Nemzeti Parasztpárt részéről Veres Péter, Erdei Ferenc és Farkas Ferenc volt jelen. Az ülés jegyzőkönyve sajnos nem maradt fenn, az ott lezajlott vitára csak következtetni lehet. A kisgazdapárti képviselők nagyon gyorsan beadhatták a derekukat. Alább a pártközi értekezlet után tartott minisztertanácsi ülés jegyzőkönyvéből idézünk. DOKUMENTUM A Minisztertanács 1947. július 10-i jegyzőkönyvének a Marshall-tervben való részvétel kérdésével foglalkozó 1. napirendi pontja. [Dinnyés] Miniszterelnök üdvözli a minisztertanács tagjait és a minisztertanács ülését megnyitja. Bejelenti, hogy napirend előtt a párizsi kongresszussal kapcsolatos döntést kívánja tárgyaltatni. Felkéri Mihályfi Ernőt, a külügyminisztérium vezetésével ideiglenesen megbízott tájékoztatásügyi minisztert, hogy erre vonatkozó előterjesztését tegye meg. [Mihályfy] Tájékoztatásügyi miniszter, mint a Külügyminisztérium vezetője: Jelentenie kell, hogy a párizsi követ meghívót adott át a párizsi konferenciára a magyar kormány részére. A meghívó átvétele utáni napon Puskin követ emlékiratot nyújtott át. Az emlékirat szövege a következő: „Szükségesnek tartjuk Önöket értesíteni a három miniszternek nemrég Párizsban tartott értekezlete tárgyáról az ismert Marshall-indítvánnyal kapcsolatban az európai országoknak adandó hitel és más segítségre vonatkozóan. Mint a sajtóból ismeretes, a szovjet kormány kezdettől fogva kevés bizalommal viseltetett a kezdeményezés iránt, részint azért, mert az angolok és franciák még a tanácskozások megkezdése előtt megállapodásra jutottak az Egyesült Államokkal a Szovjetunió háta mögött, részint azért is, mert magának Marshallnak kijelentéseiben nem voltak részletezve a hitelnek sem feltételei, sem méretei, sem pedig magának a hitelnek a realitása sem. Ennek ellenére a szovjet kormány elküldte a maga delegációját arra az értekezletre, hogy tisztázza a helyzetet, valamint a hitel feltételeit, méreteit és realitását, s azután ennek alapján megfelelő állást foglalhasson el. A három miniszter tanácskozásának munkálatai, melyek hat napon át tartottak, megmutatták, hogy sem a hitel feltételeiről, sem annak méreteiről, sem pedig annak realitásáról az Egyesült Államok semminemű adatokat nem nyújtott, s még az is bizonytalan, hogy vajon a Kongresszus egyáltalán beleegyezik-e ilyen hitel nyújtásába és milyen feltételek mellett. Ezzel szemben az Egyesült Államok azt kívánja, hogy intézőbizottságot hívjanak egybe, amely az európai országok számára gazdasági programot állítana össze, megállapítanák minden állam segélyforrásait, melyek felhasználhatók volnának ennek a programnak a megvalósítására, ama segélyforrásokkal egyetemben, melyeket az Egyesült Államoknak kellene nyújtania. A Szovjetunió küldöttsége ebben a törekvésében azt a vágyát pillantja meg, hogy az Egyesült Államok beleavatkozzon az európai országok belső ügyeibe, hogy megnehezítsék nekik feleslegeiknek értékesítését ott, ahol ezt ők jónak látják, és ilyen módon ezeknek az országoknak gazdasági életét az Egyesült Államok érdekeitől tartsák függőségben. Érthető, hogy a Szovjetunió küldöttsége nem egyezhetett bele ebbe. A Szovjetunió küldöttsége azt tartja, hogy mindenekelőtt a hitel realitásának kérdését kellene tisztázni, annak feltételeit és méreteit, azután pedig kérdést intézni az európai országokhoz hitelszükségleteikre vonatkozólag, és végül a beérkező nyilatkozatokból állítani össze a programot oly formában, hogy a hiteligényeket lehetőleg az amerikai kölcsönök terhére lehessen kielégíteni. Ilyen megoldásnál az európai országok megmaradhatnának saját gazdasági segélyforrásaikkal és feleslegeikkel.


Az angol–francia és a szovjet álláspontok ilyen komoly eltérése mellett megállapodás lehetetlennek bizonyult. A szovjet kormány szükségesnek tartja ezt Önnel közölni, többek között azért is, mert az angolok és franciák közléseik szerint július 12-re tanácskozásra hívják össze az összes európai államokat, amelyen nyilván ugyanazok a kérdések fognak megvitatásra kerülni, melyeket a három miniszter párizsi konferenciáján is megtárgyalt.” Bejelentette ezzel kapcsolatban, hogy a magyar kormány állásfoglalását csak akkor tárgyalja, ha a minisztertanács már állásfoglalt [sic!]. Bulgária, Jugoszlávia, Románia, Lengyelország már visszautasította a meghívást. Tegnap délután pártközi értekezletet tartottak, ahol a négy párt úgy döntött, hogy a magyar kormány ne vegyen részt a párizsi konferencián. Kéri a minisztertanács hozzájárulását, hogy a Magyar Köztársaság kormánya nevében elutasító választ adhasson arra való hivatkozással, hogy miután a nagyhatalmak nem tudnak megegyezni, és a szomszédos államok sem vesznek részt, Magyarország nem kíván részt venni a párizsi konferencián. Rákosi Mátyás államminiszter: Hangsúlyozni kell, hogy a szomszédos állomokhoz hasonlóan, tehát az ő elvüket követve. [Nyárádi] Pénzügyminiszter: Ausztria és Csehszlovákia részt vesz, tehát az indoklás hiányos, miután ezek is szomszédos államok.* [Dinnyés] Miniszterelnök: Hogy Csehszlovákia nem vesz részt, az még nem biztos, s hogy mi nem veszünk részt, ez a köztársasági elnök álláspontja is. Tekintettel arra, hogy olyan meghívásról van szó, amelyekben nem egységesek a nagyhatalmak, mi nem veszünk részt. [Veres] Építés- és közmunkaügyi miniszter: A szomszédos államok magatartására való hivatkozás dokumentálja azt a kötöttséget, amiről felesleges beszélni. [Gerő] Közlekedésügyi miniszter: A választ illetően az a véleménye, hogy a szövegezés legyen egy kicsit rugalmasabb, pl. „sajnálattal közöljük, hogy nem áll módunkban részt venni” . Az udvarias forma szokásos és helyesebb. [Bárányos] Földmívelésügyi miniszter: Ő semmiféle előzetes tárgyaláson nem vett részt, de ismeri a közvéleményt. A párizsi tárgyalásokról elmaradni nem volna szabad, és ez az álláspont határozottan az ország közvéleményével egyező álláspont. Ő a maga részéről nagyon megfontolandónak tartja, s kellene javasolni valakit kiküldésre. Úgy tudja, ez volt a kisgazdapárt álláspontja is. [Dinnyés] Miniszterelnök: Felmerült a gondolat egy megfigyelőnek esetleges kiküldésére, viszont megfigyelőre nem kaptunk meghívást. Nekünk most a részvétel tekintetében kell határoznunk. [Bárányos] Földmívelésügyi miniszter: Ismeri az ország gazdasági helyzetét, öngyilkosságnak tartja gazdaságilag nem megragadni az utolsó szalmaszálat, mely segítségre kínálkozik. Információi szerint Olaszországban már igen megjavultak a viszonyok, mióta amerikai segítséget élveznek. [Dinnyés] Miniszterelnök: Most járt nála az olasz követ, s ő közölte, hogy Olaszországban rengeteg a munkanélküli, s ők úgy mennek a konferenciára, hogy ragaszkodnak egy ötös tanács felállításához, melynek feladata a munkanélkülieknek más országokban való foglalkoztatása. Rákosi Mátyás államminiszter: A pártközi határozat egyhangú volt, s ehhez nincs mit hozzátennie. A közlekedésügyi miniszter által felvetett udvarias formát helyesnek tartja. Ami az ország egyhangú közvéleményét és túlnyomó álláspontját illeti, arra nézve meg kell, hogy mondja, nem volt közvélemény-kutatás, viszont felvilágosítás sem történt. Ez a vélemény csak az a bizonyos pesti társaság [sic!], amely angol és amerikai körökkel szimpatizáló konzervatív kör, s ezek igyekeznek Magyarországot helytelen irányba lökni. Az ilyen hivatkozások abszolúte nem jelentenek semmit politikusok előtt. Túlnyomó része helytelen, sőt katasztrofális helyzetbe sodornák az országot, ha a vezetők nem ragadnák meg hirtelen a kormánykerekeket. Az országot nem pillanatnyi hangulatok alapján kell irányítani. Ha felvilágosították volna őket, akkor ők is ezt az álláspontot foglalták [sic!] volna el. A másik része a dolognak az utolsó szalmaszálba való kapaszkodás. Két évvel ezelőtt még kapaszkodtunk, mert hasonlítottunk a vízbe fúlókhoz. De most már ezen túl vagyunk. Jobban hasonlít hozzá most Olaszország, mint mi. A miniszterelnök tájékoztatása szerint az olasz követ elpanaszolta a sok ezer munkanélküliek [sic!] óriási nyomorát. Három éve élvezi már Olaszország az angol és amerikai segítő kéz gyümölcseit. Aki külkereskedelmi kapcsolatban volt Olaszországgal, az véleményt tud adni Olaszország gazdasági helyzetéről. Nemrégiben Franciaországgal volt egy telefonbeszélgetése. Óriási a pánik és fejetlenség ott. Várják a köztisztviselői sztrájkot. Szokjunk le ezekről a módszerekről, amely mellényzsebből előrángatott 56 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

országokkal érvel. Meggyőződése az, hogy Magyarország okos és szilárd politikája következtében sokkal jobb és több segítséget fog kapni, mint hogyha lefekszik. Láthatjuk, hogy mindenféle fenyegetés dacára küldik továbbra is az amerikai kölcsönből vásárolt holmikat. Semmit meg nem szüntettek. Meg van győződve, hogy sokkal többet tudunk így majd elérni, mint enélkül. Itt most arról van szó, hogy vegyünk részt, vagy ne vegyünk részt egy politikai intrikában, amely számunkra semmiféle anyagi előnnyel nem járna. Az Egyesült Államok semmi néven nevezendő kötelezettséget nem hajlandó magára venni. Tehát ez volt az az ok, amiért nem lehet hivatalos jelentést adni a párizsi értekezletről. Mi azért vagyunk politikusok, hogy számba vegyük az eshetőségeket. A nehéz helyzetben a koalíció megállta helyét. A csehszlovák álláspontról még nincs hivatalos jelentés, s még nem tudjuk, hogy mik azok a motívumok, amelyek őket befolyásolták. Ausztria pedig nem példa. Ha tudni akarjuk, hogy mit kell csinálni, vagy mit nem kell csinálni, akkor merőben az ellentétét kell Ausztriának tenni. A miniszterelnök a köztársasági elnök álláspontját közölte, aki mindnyájunk előtt foglalta el ezt az álláspontot. Rábeszéléséről szó sem volt. [Bárányos] Földmívelésügyi miniszter: Még egyszer hangsúlyozza, hogy mikor a közvéleményre hivatkozott, nem a pesti társaságnak a közvéleményét adta vissza, hanem a faluét. Valamelyik nap a kisgazdapárt is foglalkozott a kérdéssel, s azon az állásponton volt, hogy helyesebb volna kimenni. [Dinnyés] Miniszterelnök: Pártügyeket nem szeret pertraktálni, de a kisgazdapártnak ez a határozata teljesen alkotmányellenes volt. Az egészet olyan valaki iniciálta, aki már 5 éve képviselő, de még hangját nem hallotta. Eltekintve mindentől, e téren kapott információi szerint az amerikai szenátus a gazdasági fedezetről semmit nem mondott, csupán megbeszéléséről van szó. Felesleges hangsúlyozni, hogyan vélekednek rólunk odakint. Juttatásról szó sincs, határozottan közölték, hogy a finanszírozási kérdések szóba sem jöhetnek, mert az amerikai szenátus egyáltalán nem döntött még. Vállalja az egészért a felelősséget. A közvélemény is rá fog jönni, hogy senki nem kap semmit, s mint a többi dolog, ez is le fog kerülni a napirendről. [Nyárádi] Pénzügyminiszter: A politikai pártok külön-külön és együttvéve megegyeztek abban, hogy Magyarország elfogad külföldi hiteleket, de azt semmiféle politikai feltételekhez [sic!] kötni nem hajlandók. Ennek a meghívásnak, amelyik most itt fekszik a minisztertanács előtt, van egy politikai és egy gazdasági oldala. A politikai oldal elintézettnek vehető a Szovjetunió emlékiratával. Láthatjuk, hogy politikailag a helyzetünk milyen, s milyen álláspontot kell elfoglalni. A földmívelésügyi miniszter javaslatának azt a részét, amelyben egy esetleges megfigyelőnek kiküldését említette, szükségesnek tartja, s megfontolásra ajánlja. Mégpedig abból az okból – bár ő nem tudja az ország közvéleményét, mert egyrészt külföldön tartózkodott, másrészt betegen feküdt –, de azt hiszi, hogy a közvéleményt ez a kérdés tényleg annyira érdekli, hogy jobban meg lenne nyugodva, ha a segítség általunk előre megjósolt kilátástalanságát a kiküldött megfigyelő közölné az országgal a konferencia után, az alimine történő elutasítás helyett. Itt most csak egy tájékoztatásról van szó. Tehát ebben az esetben, ha a magyar kormány nem vesz részt az értekezleten, akkor megfontolás tárgyává kell tenni, vajon az elutasítás helyett, vagy ezzel paralel egy bizonyos érdeklődést tanúsítsunk, hogy ne kelljen vállalni a felelősséget, ha akárhonnan is valami segítséget kaphatunk – s úgy tűnjék fel, mintha azt a magyar kormány már eleve elvileg elvágta [volna]. Az érveket reálisnak és plauzibilisnak tartja, de a sokat emlegetett közvélemény megnyugtatására mégis kell valamit tenni. [Dinnyés] Miniszterelnök: Az előzetes tárgyalások nem fogadták el ezt a módozatot. [Nyárádi] Pénzügyminiszter: A pártközi értekezletben elhangzott érvek – miután a magyar alkotmány szerint a minisztertanács a felelős fórum és nem az értekezlet – a minisztertanács előtt is ismereteseknek kell lenniök [sic!]. Miután pedig a minisztertanács a felelős, ezért kénytelen volt ezeket leszögezni. Amennyiben elutasító okok állanak fenn, úgy természetesen nem érvel ellene. [Dinnyés] Miniszterelnök: Tekintettel arra, hogy megfigyelőre nézve semmiféle meghívást nem kaptunk, s ez szóba se jött egy országnál sem, ebben nem határozhatunk igenlően. [Nyárádi] Pénzügyminiszter: Akkor Bede londoni követet bízzuk meg azzal, hogy nem hivatalos formában ugyan, de megfigyelője legyen a konferenciának. Rákosi Mátyás államminiszter: Bede jobb lett volna, ha nem megy el Párizsba, mert olyan nyilatkozatot tett, hogy 5 millió métermázsa búzát tud Magyarország exportálni. [Dinnyés] Miniszterelnök: Elfogadhatónak jelenti ki a külügyminiszter előterjesztését, s a minisztertanács alatt megfogalmazott szöveghez, válaszképpen a meghívásra, hozzájárult.


Folyó hó 4-én az angol [és a] francia kormány megbízásából átadott meghívást a Párizsban folyó hó 12-én összeülő konferenciára a magyar kormány a mai napon tartott minisztertanácsi ülésen tüzetesen megvizsgálta és a következő határozatot hozta: a magyar kormány teljes mértékben méltányolja az európai újjáépítő törekvések jelentőségét, de a legnagyobb sajnálatára nem lát lehetőséget arra, hogy a párizsi konferencián magát képviseltesse. Az előzetesen lefolyt francia–angol–szovjet értekezlet bebizonyította, hogy a párizsi konferenciára kitűzött terv tárgyában a nagyhatalmak nem tudtak megegyezésre jutni. Magyarország nem vehet részt olyan tárgyaláson, amelynek kérdésében az érdekelt nagyhatalmak nem egységesek. Ezzel az elhatározással a magyar kormány egyáltalán nem akar kikapcsolódni az európai újjáépítés nagy munkájából, s mi sem áll tőle távolabb, mint a kölcsönös segítség elvének elvetése. * Ausztria részt vett a párizsi értekezleten. A csehszlovák kormány már július 4-én elhatározta, hogy elküldi képviselőjét Párizsba, s hetedikén kijelölték azt a diplomatát, akit kiküldenek. Sztálin ekkor magához rendelte Moszkvába a prágai kormány több tagját. A Gottwald miniszterelnök által vezetett küldöttséget július 9-én Sztálin személyesen fogadta, s a csehszlovák–szovjet viszony megromlásának következményeit ecsetelve rávette őket, hogy álljanak el a párizsi értekezleten való részvételtől. Az irat jelzete: MOL XIX-A-83-a. A tanulmány teljes terjedelmében megjelent a Levéltári Szemle 1998. évi 1. számában. (A szerk.)

2. Képek





1. A tighinai fogolytemetõrõl újra NYÍLT TÉR – Olvasóink írják HADAS Ferenc (Debrecen) A tighinai fogolytemetőről – újra Folyóiratuk 1998/1. számában (31–32. p.) olvastam Ivás István csíkszeredai olvasó „Fogolytemető a Szovjetunióban” című írását. A szerző által említett Tighina – ismertebb orosz nevén Benderi – mellett lévő fogolytáborba kerültem én is 17 éves öcsémmel együtt 1944. decemberében, mint Hajdúnánásról elhurcolt polgári személy. Testvérem itt halt meg végelgyengülésben, én pedig egy másik lágerből 1947 szeptemberében térhettem haza. Hajdúnánásról kb. 400 polgári személyt hurcoltak el 1944. november legelső napjaiban, közvetlenül a város szovjet bevétele után. A nánási elhurcoltak mindannyian a benderi lágerbe kerültek, közülük csak 19-en maradtunk életben. A Benderiben történtekről 69 oldalas könyvem jelent meg „Hol sírjaik domborulnak... Egy túlélő emlékezései a hajdúnánási elhurcoltakról” címmel. (Hajdúnánás 1991. – Nánási Füzetek 10.) Ivás István leírása a fogolytáborról megfelel a valóságnak, én is „haláltábornak” neveztem könyvecskémben. Kisebb pontatlanságok persze előfordulnak írásában. Ilyen pl. az, hogy Hajdúböszörményből legfeljebb néhány személyt hurcolhattak el, ott nem volt tömeges összeszedés. Kimaradt írásából, hogy a Foksaniban lévő elosztótáborból szállítottak bennünket Benderibe. A láger nem „várban”, hanem a Dnyeszter besszarábiai partján, a román időkben létesült határ menti kaszárnyában volt, a front ide-oda mozgását híven tanúsították a falon lévő belövések és a lövészárkok nyomai. Az ivóvizet a Dnyeszterből nem ökrökkel húzatták fel a táborba, hanem a foglyok húzták lajtokban. A halottakat bombatölcsérekbe is temették. Hogy a 3000 elpusztultat hová temették, azt én is, de meg egy, a láger műhelyében volt dolgozó, ma is élő társam pontosan tudja. Ivás írásával véletlen egybeesés, hogy a még élő elhurcoltak és az elhaltak hozzátartozói most próbálnak Benderibe látogatni, hogy a láger, illetve a mellette lévő tömegsírokat felkereshessék, kegyelettel megemlékezzenek az elhurcolt áldozatokról, valamilyen emlékező műtárgyat ott elhelyezzenek, egy tarisznya nánási földet szórjanak a sírhalmokra. Az odautazás megvalósítását támogatná Hajdúnánás önkormányzata és polgármestere. Szívesen vennénk, ha az úthoz megfelelő diplomáciai segítséget kaphatnánk a magyar szervek részéről. Csodálkoznánk azon, ha a moldáv szervek valóban nem tudnának a volt „haláltáborról”. Szívesen megmutatnánk nekik a láger helyét, megmagyaráznánk nekik, hogy mely csontokról van szó, s ha áttelepítették a csontokat, azok helyét nekik kell megmutatni, hogy ott is leróhassuk kegyeletünket. Mindenképpen tudomásukra kellene hozni, hogy a „múltat eltörölni” nem lehet, a Benderiben történtek a mi történelmünknek része.


1. Nyugat-Európa a magyarokról VEZÉNYI Pál (Budapest) Nyugat-Európa a magyarokról Örömmel tapasztaltam, hogy a 1998/9–10-es számukban a magyarságkép témájával foglalkoztak. Eddig kevés szó esett arról, milyennek lát bennünket a külföld. Többnyire bebeszéltünk magunknak olyan rólunk alkotott véleményeket, amelyek csak a mi elképzelésünkben léteztek, és állandóan ezeket szajkóztuk anélkül, hogy odafigyeltünk volna arra, van-e ezeknek a dicsérő elismeréseknek realitása. Több mint három évtizedes svájci emigrációm kezdeti éveiben is megállapítottam a magyarokkal szemben tanúsított magatartásban bizonyos lenézést, amely a képzettség alacsonyabb fokán álló személyek esetében már a határozott ellenszenvig fokozódott. Ennek a magatartásnak az eredetét kutatva jutottam el az iskolai tankönyvekig, majd a történetírásig, amelyekből a tankönyvírók is nézeteiket merítették. A tankönyvekből szerzett ismeretek meghatározó érvényűek az ember életében. A svájci, 1880-tól napjainkig használt tankönyvek áttanulmányozása után csak néhány, egészen kirívó részletet idézek. Egy, a századfordulón, a Monarchia idejében használt tankönyv Magyarországról megemlékező egyetlen mondata így hangzott: „Magyarország az igazi cigányok hazája.” Egy 1958-as kiadású középiskolai tankönyv szerint a magyarok mongolok, akik az úttalan országban lóháton közlekednek. Az „utóbbi években már elkezdtek néhány folyót szabályozni és egy-két vasútvonalat építeni”. A szöveg elolvasása után megértettem, miért kérdezte tőlem egy svájci egyetemi hallgató minden élcelődés nélkül, hogy vannak-e házak Magyarországon. Egy másik középiskolai tankönyv a hetvenes évekből azt írta, hogy a törököket a magyarok hívták be Európába, hogy közös erővel elpusztítsák a nyugati keresztény kultúrát. A hatvanas években kiadott történelemkönyvek megemlékeztek az 1956-os magyar forradalomról, de elsősorban azt hangsúlyozták ki, hogy akkor Svájc milyen nagylelkű segítséget nyújtott az „éhező” magyaroknak. Az 1968-as csehszlovákiai tavasz után már teljesen kimaradt a magyar ’56 a tankönyvekből, amelyek hosszan dicsérték a hős csehszlovák nép ellenállását a szovjet elnyomókkal szemben. A tankönyvek forrásait, a nagy világtörténelmeket is áttanulmányoztam. Végül arra a megállapításra jutottam, hogy egy évezreden át „két leggyűlöltebb” nép létezett az európai köztudatban: a zsidók és a magyarok. A keresztény antiszemitizmus a zsidóságot a kollektív istengyilkosság vádjával illette. Azt azonban még ma sem tudom, mit követett el a magyarság Európa ellen, hogy az irántuk táplált ellenszenv – szerintem – a mai napig nem szűnt meg. Mi váltig a keresztény Nyugathoz tartozó nemzetnek tekintjük magunkat, de a keresztény Nyugat nem osztja ezt a nézetünket. Azt állítjuk, hogy országunk Közép-Európában fekszik. A nyugati vélemény szerint Magyarország Kelet-Európa. Még jó, ha egyáltalán Európához sorolják. A kilencvenes évek elején a 2-es francia televízió mindennap sugárzott európai időjárás-jelentést. A képernyőn ilyenkor különös Európa-térkép jelent meg, amelyben benne volt Lengyelország, Csehszlovákia, Jugoszlávia, Románia, csak Magyarország volt belőle „kikerekítve” annak jeléül, hogy az a terület nem tartozik Európához. [...] Mindig csodálkoztam, hogy a magyar történészek nem vesznek tudomást ezekről az általánosan elterjedt nézetekről és alig tesznek valamit a megváltoztatásuk érdekében. Szomszédaink évtizedeken át kitűnő propagandát folytattak Nyugaton a maguk érdekében, amelynek meg is lett az eredménye. A magyarság sajnos elmaradt ezen a téren, de ha netán tenni akart valamit, azonnal a nacionalizmus vádjával illették. Ha a tapasztalataimról bárhol említést tettem Magyarországon, rendszerint megmosolyogtak, és azt mondták, képzelődöm, sőt volt, aki nacionalistának tartott. A fáradságot azonban senki sem vette, hogy áttanulmányozta volna a nyugat-európai történelemkönyveket, a földrajzkönyveket, térképeket, irodalom-, művészet- és zenetörténeteket, a tekintélyes lexikonokat, és megkereste volna bennük a magyarságot tárgyaló részeket, ha ugyan egyáltalán található bennük ilyen. A sajnálatos és szomorú valóság az, hogy kimaradtunk Európa történetéből, vagy helyesebben mondva kihagytak bennünket belőle. Miért? Erre a kérdésre kellene a választ megtalálni a magyar történészeknek a második évezred küszöbén.


1. Huszárok a szabadságharcban KEDVES Gyula Huszárok a szabadságharcban 1848–49 jelképe A huszár már évszázadok óta a magyar katona fogalmát testesítette meg, ő a legvitézebb s nem utolsósorban a legnyalkább katona a világon a magyar közvélemény szemében. A lovasság utolsó fénykorát a napóleoni háborúkat követő évtizedekben élte, s a modern hadseregekben a különféle feladatoknak megfelelően egy sor lovassági csapatnemet állítottak fel. Így volt ez a császári-királyi hadseregben is, ahol a legfontosabb (s egyúttal a lovasság egészét tekintve is legnagyobb létszámú) könnyűlovassági csapatnem, a huszárság lett. A huszárság jelentette 1848–49 legnehezebb időszakában azt a biztos bázist, amelyre támaszkodni lehetett a hadseregszervezés során is. Ezeknek a katonáknak a hazaszeretete, a kitartása, a magyar kormány iránti hűsége teremtette meg a lehetőséget arra, hogy hadsereg szerveződjön a forradalom és az újszülött polgári Magyarország védelmére. A huszárok fedezték – sokszor a testükkel – a vereséget vereség után szenvedő honvédsereg visszavonulását, hogy a gyakorlatlan újonc katonaságból a téli hadjárat során, szinte harc közben szervezhessenek ütőképes alakulatokat; hogy aztán 1849 tavaszán ez a fiatal hadsereg a Tisza mögül kitörve diadalmas hadműveletek sorával szorítsa ki az ország határvidékeire Európa talán legbüszkébb hagyományokkal dicsekedő hadseregét. Mindezekről részleteiben a Hadimúzeum Alapítvány kiadásában megjelent, Kedves Gyula: A szabadságharc huszárai c. kötetből tájékozódhat a Kedves Olvasó. A kiadvány a szabadságharc hadseregeit bemutató 6 részre tervezett sorozat első kötete, amelyben gazdag illusztrációs anyag, korabeli fegyverek, katonai felszerelési eszközök fotói is megtalálhatók.

2. Képek






História Created by XMLmind XSL-FO Converter

Recommend Documents