História Created by XMLmind XSL-FO Converter

História 2003-056

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 2003-056 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom 1. ........................................................................................................................................................ 1 1. A NATO és az 1956-os magyar forradalom ......................................................................... 1 2. Képek .................................................................................................................................... 4 2. ...................................................................................................................................................... 11 1. Félelem a megjelöléstõl ....................................................................................................... 11 3. ...................................................................................................................................................... 12 1. Államhatalmi jelképek Egyiptomban .................................................................................. 12 2. Képek .................................................................................................................................. 14 4. ...................................................................................................................................................... 20 1. Királyi szimbólumok a hettita birodalomban ...................................................................... 20 2. Képek .................................................................................................................................. 22 5. ...................................................................................................................................................... 29 1. A hettita birodalom ............................................................................................................. 29 2. Képek .................................................................................................................................. 29 6. ...................................................................................................................................................... 30 1. Az asszír világbirodalom uralkodói jelvényei ..................................................................... 30 2. Képek .................................................................................................................................. 32 7. ...................................................................................................................................................... 40 1. Asszíria ............................................................................................................................... 40 2. Képek .................................................................................................................................. 40 8. ...................................................................................................................................................... 41 1. Indiai jelképek, színek ......................................................................................................... 41 2. Képek .................................................................................................................................. 43 9. ...................................................................................................................................................... 51 1. Kronológia. India története, Kr.e. 4000-1526 ..................................................................... 51 2. Képek .................................................................................................................................. 51 10. .................................................................................................................................................... 53 1. KERTÉSZ István ................................................................................................................ 53 2. Képek .................................................................................................................................. 53 11. .................................................................................................................................................... 55 1. A családi és állami címer görög elõképei ............................................................................ 55 2. Képek .................................................................................................................................. 56 12. .................................................................................................................................................... 59 1. A hoplita .............................................................................................................................. 59 13. .................................................................................................................................................... 60 1. A Nap és a kecske ............................................................................................................... 60 2. Képek .................................................................................................................................. 61 14. .................................................................................................................................................... 65 1. Makedónia ........................................................................................................................... 65 2. Képek .................................................................................................................................. 65 15. .................................................................................................................................................... 66 1. Államhatalom és jelvényei Rómában .................................................................................. 66 2. Képek .................................................................................................................................. 68 16. .................................................................................................................................................... 77 1. Állami és nemzeti zászló ..................................................................................................... 77 2. Képek .................................................................................................................................. 80 17. .................................................................................................................................................... 87 1. A magyar címer és zászló útja ............................................................................................. 87 2. Képek .................................................................................................................................. 93 18. .................................................................................................................................................. 103 1. A magyar õstörténet-kutatás új távlatai? ........................................................................... 103 2. Képek ................................................................................................................................ 105 19. .................................................................................................................................................. 109 1. Az uráli népek vándorútja Kr. e 40.000 és Kr u. 1100 között ........................................... 109 2. Képek ................................................................................................................................ 109 20. .................................................................................................................................................. 110

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 2003-056

1. Vezérfonal az uráli népek õstörténetéhez .......................................................................... 21. .................................................................................................................................................. 1. Kína és Magyarország,1959 .............................................................................................. 2. Képek ................................................................................................................................ 22. .................................................................................................................................................. 1. A képeslapokról ................................................................................................................ 2. Képek ................................................................................................................................ 23. .................................................................................................................................................. 1. A zsidók és az orosz forradalom ....................................................................................... 2. Képek ................................................................................................................................ 24. .................................................................................................................................................. 1. Gyógyító álmok a középkori Margitszigeten .................................................................... 2. Képek ................................................................................................................................ 25. .................................................................................................................................................. 1. A legkorábbi Homo sapiens .............................................................................................. 2. Képek ................................................................................................................................ 26. .................................................................................................................................................. 1. Klíma és kultúra ................................................................................................................ 2. Képek ................................................................................................................................ 27. .................................................................................................................................................. 1. Átkelés a Dunán ................................................................................................................ 2. Képek ................................................................................................................................ 28. .................................................................................................................................................. 1. Szent László-kép Altomontéban ....................................................................................... 2. Képek ................................................................................................................................

iv Created by XMLmind XSL-FO Converter.

110 112 112 113 114 114 114 119 119 123 127 127 130 137 137 139 143 143 144 145 145 148 155 155 156

1. A NATO és az 1956-os magyar forradalom GLÓBUSZ KECSKÉS Gusztáv A NATO és az 1956-os magyar forradalom Nemzeti és „világpolitikai érdek” Ahogyan az afganisztáni, majd az iraki háború hírei a közelmúltban, úgy töltötték be 1956 őszén a világsajtót a magyar forradalom hírei. A NATO Tanácsa azonban, amint az az újabban nyilvánossá vált NATOdokumentumokból és nyugati diplomáciai iratokból is kiderül, a magyar válság „kezelésében” a mai aktivitásához képest jóval szerényebb szerepet játszott. Október 24. Amikor 1956. október 24-én szokásos szerdai tanácskozásukra igyekeztek a NATO-hatalmak állandó képviselői a nyugati katonai szövetség központjának akkor otthont adó párizsi Chaillot- palotába, még aligha gondolták, hogy hosszabb ideig tartó tárgyalássorozatnak néznek elébe. A kijelölt napirend utolsó előtti pontjaként – az infrastruktúra és a távközlés kérdései után – vitatták meg a szovjet politika irányait elemző munkacsoport tanulmányát, amely a szovjet blokkban a Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála óta lezajlott liberalizálódás jelenségeit próbálta értelmezni, és megkísérelt a megváltozott helyzethez igazodó új politikát felvázolni a Nyugat számára. Az 1955 júliusában az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és a Szovjetunió vezetőinek Genfben megtartott csúcstalálkozója is jelezte, hogy enyhülés következett be a keleti és a nyugati tömb közti kapcsolatokban, noha a szembenállás ténye és lényege mit sem változott. Amint az 1956. szeptemberi titkos NATO-jelentésből is kiderül, a nyugati diplomácia továbbra is agresszív, fenyegető nagyhatalomnak tekintette a Szovjetuniót, ám tisztában volt azzal, hogy igen csekély eszközei vannak a szovjet érdekszférához tartozó országok „felszabadítására”. Az atomfegyverekkel megvívandó világháború kockázatának figyelembevételével óvakodtak attól, hogy „hiábavaló lázadásokra” bátorítsák Kelet-Európa „rab népeit”. Ez az irat azonban aligha adhatott kulcsot a NATO Tanácsában összegyűlt delegátusoknak az október 24-én reggel Magyarországról érkező hírek értelmezéséhez. A nyugati szövetség nem rendelkezett cselekvési tervekkel arra az esetre, ha valamely csatlós államban nyílt lázadás tör ki. A magyar forradalom kitörésének másnapján megtartott NATO tanácsi ülésről készített jegyzőkönyv szerint Sir Christopher Steel brit nagykövet nem tartotta valószínűnek, hogy az esetleges felkelések leverésére a Szovjetunió közvetlenül beavatkozzon, hacsak nem kap felkérést az adott szatellitállam valamelyik politikai csoportjától. (Ma már tudjuk, hogy a Magyar Dolgozók Pártját akkor vezető Gerő Ernő október 23-án este a szovjet haderő bevetését kérte telefonon Hruscsovtól, aki először vonakodott, majd a katonai hírszerzés információit hallva mégis kötélnek állt.) Megalapozottabbnak bizonyult a nyugatnémet képviselő, H. Blankenhorn figyelmeztetése, aki valószínűleg a néhány nappal korábban hatalomra került Włdysłsaw Gomulka-féle új lengyel pártvezetésre gondolt, amikor leszögezte: a nyugati kormányoknak rendkívüli óvatossággal kell cselekedniük, mivel minden meggondolatlan lépés gyengítheti az alakulófélben lévő, a korábbinál ugyan nagyobb társadalmi támogatottsággal rendelkező, de továbbra is kommunista beállítottságú új kelet-európai kormányok pozícióit. Ettől kezdve a Nyugat számára előírt óvatosság a kelet-európai válságról folytatott viták egyik kulcskifejezése lett a NATO Tanácsában. Október 27. 1956. október 27-én az Észak-atlanti Tanács zártkörű megbeszélést tartott a magyarországi eseményekről, amelyről nem is készült hivatalos NATO-jegyzőkönyv. A francia képviselő, Alexandre Parodi külügyminisztériumához küldött táviratából azonban értesülhetünk a történtekről. Miután a brit képviselő megerősítette, hogy kormányának, valamint az amerikai és a francia kormánynak szándékában áll az ENSZ Biztonsági Tanácsának összehívása Magyarország ügyében, a többi állam is támogatásáról biztosította a kezdeményezést. Az olasz és a német nagykövet a nyugati érdekegyeztetés egy újabb fórumának, a NyugatEurópai Unió Tanácsának a bekapcsolását javasolta a döntéshozatali folyamatba. (Az amerikai Perkins azonban rögtön fenntartásait hangoztatta, mondván: helytelen lenne szűk, regionális alapon vizsgálni egy olyan kérdést, amely a kelet–nyugati kapcsolatok egészét érinti.) A görög és az olasz delegátus ugyanakkor kommüniké kiadását tartotta kívánatosnak, amely tudatta volna a világgal, hogy a NATO foglalkozik a magyar üggyel. A 1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

francia, a brit és az amerikai nagykövet azonban rögtön fellépett a javaslat ellen, mivel attól tartottak, hogy egy ilyen nyilatkozatot a szovjetek nyomban arra használnának fel, hogy magyarországi beavatkozásukat igazolják vele. Az egybegyűltek végül elfogadták ezt az érvelést. Ennek az elvi állásfoglalásnak köszönhetően a NATO Tanács következő miniszteri szintű üléséig, azaz 1956. december közepéig semmilyen hivatalos nyilatkozatot nem adtak kiaz Észak-atlanti Szerződés nevében a magyarországi forradalmi eseményekről. Október 30. A NATO Tanács október 30-i ülésén az előző napon kirobbant, kezdetben Izrael és Egyiptom között zajló szuezi háború hírei mellett bőven szóba kerültek a magyarországi fejlemények, derül ki a belga NATOnagykövet október 31-i beszámolójából. A török képviselő úgy értékelte, hogy itt már nem csak egy Szovjetunió elleni felkelésről van szó, a magyarok a kommunista rendszer ellen lázadnak, és törekvéseikhez a NATO-nak a lehető legnagyobb segítséget kell nyújtania. Kormánya szerint tiltakozó jegyzéket kellene küldeni a Szovjetuniónak. A többi nagykövet azonban megkésettnek tartotta az indítványt, mondván, az ENSZ Biztonsági Tanácsa már foglalkozik a kérdéssel, sőt bizonyos mértékben már el is ítélték a szovjet akciót. A Románia irányából Magyarországra jövő két szovjet páncélos hadosztályról szóló aggasztó hír kapcsán, belga kérésre, a NATO- képviselők ekkor vizsgálni kezdték a magyar helyzet katonai vonatkozásait is, s másnap már kaptak bizonyos tájékoztatást a Szövetséges Fegyveres Erők Európai Legfelső Parancsnokságától a kelet-európai szovjet csapatmozgásokra vonatkozólag. November 2. 1956. november 2-án újra összegyűltek a NATO Tanács tagjai. Tudomásukra jutott ugyanis a Nagy Imre vezette magyar kormány előző napi döntése a Varsói Szerződésből való kilépésről és a semlegesség kinyilvánításáról. Az ülés elején a brit képviselő előadta a moszkvai brit nagykövettől származó információit az október 30-i szovjet kormánynyilatkozatról. A dokumentumból azt a korábban hihetetlennek tetsző következtetést vonta le, hogy a szovjeteknem akarnak beavatkozni a magyar forradalomba. Sőt, annyira törékenynek látják az általuk kreált rendszereket, hogy már eszközeik sincsenek azok megerősítésére. A forradalom lengyelországi és keletnémetországi kiterjedésének lehetőségeit latolgatva a brit felszólaló arra számított, hogy a szovjetek hamarosan előállnak Németország szabad választások útján történő újraegyesítésének tervével, feltételként szabva, hogy az nem lesz tagja a NATO-nak, és a semlegességet választja. A Magyarországra érkező szovjet csapaterősítéseket pedig akként interpretálta, hogy Moszkva bizonyára csak alkupozícióit igyekszik erősíteni ezáltal az új magyar kormánnyal szemben. Valójában azonban a szovjet hadvezetés a Forgószél hadműveletnek nevezett hatalmas támadását készítette elő Magyarország ellen. A magyarországi felkelés kezdete óta szinte naponta ülésező szovjet pártelnökség ugyanis október 31-én Hruscsov első titkár indítványára stratégiai-nagyhatalmi pozícióinak védelmében a magyar felkelés fegyveres leverése mellett döntött. A NATO-országok magyar üggyel kapcsolatos szorosabb egyeztetésének politikája viszont éppen a november 2-i ülésen kezdett testet ölteni. A szuezi háború miatt ugyanis ekkorra már súlyos feszültség keletkezett az Egyiptom elleni katonai akció beszüntetését követelő Amerikai Egyesült Államok, illetve a közel-keleti országot október 31. óta támadó Franciaország és Nagy-Britannia között. Az atlanti szolidaritást kikezdő ellentétek elsimításának egyik fő színtere éppen a világszervezet volt. Az ENSZ fórumain a magyar kérdésben követendő közös politika kialakítása ezután rendszeresen szerepelt is az Észak-atlanti Tanács napirendjén. A Magyarország segélyezésének összehangolását célzó nyugatnémet javaslat szintén általános helyesléssel találkozott. November 3. November 3-án tovább folytatódott a NATO-nagykövetek tanácskozása a magyarországi eseményekről. Még az a kérdés is felmerült, hogy mit tegyen a szövetség, ha Nagy Imre kormánya fegyveres segítségért fordul a Nyugathoz. Az amerikai és a francia képviselő a békés kibontakozás lehetőségét sugalló értesülésekkel válaszolt (ma már tudjuk, alaptalanul). Perkins a moszkvai amerikai nagykövettől, Charles E. Bohlentől származó információk alapján lehetségesnek tartotta, hogy magyar–szovjet vegyes bizottság alakul a Nagy Imre által felvetett kérdések vizsgálatára. A francia Parodi pedig arról adott hírt, hogy a szovjet csapaterősítések inkább óvintézkedéseknek tekinthetők a Magyarországon tartózkodó szovjetek és kommunisták lemészárlásának megakadályozása érdekében. A NATO-országok magyar üggyel kapcsolatos ENSZ-beli fellépése ezúttal is szóba került. Világháborút természetesen senki sem kívánt, így a világszervezetben végrehajtott akciókat tartotta az olasz nagykövet, Adolfo Alessandrini a szovjetekkel szembeni fellépés egyetlen lehetséges módjának. A norvég Jens Boyesen szintén azt remélte, hogy ha szovjet támadásra kerül sor, az Egyesült Nemzetek Közgyűlése szinte egyhangúlag elítéli majd az akciót, és ez politikai és erkölcsi nyomást fog gyakorolni 2 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Moszkvára. Ez a módszer azonban, amint a tapasztalatok mutatták, végül nem bizonyult hatékonynak a Szovjetunióval szemben. November 4. 1956. november 4-én hajnalban megindult a Magyarország elleni újabb szovjet támadás. Közben az Egyiptom elleni brit–francia légitámadások, a november 6-i partraszállás, illetve az ezekkel szembeni, a vártnál sokkal keményebb amerikai diplomáciai ellenakciók, így a Nagy-Britannia ellen bevetett gazdasági rendszabályok tovább élezték az USA és legfontosabb szövetségeseinek viszonyát. Ennek következtében a magyarországi és a közel-keleti események tárgyalása a NATO Tanácsában – akárcsak az ENSZ-ben és a világsajtóban – továbbra is szorosan összekapcsolódott. Az 1956. november 4-i ülésen az olasz képviselő hangsúlyozta, hogy a Szovjetunió magyarországi uralmának helyreállítására kihasználta a közel-keleti válságot és a Nyugat megosztottságát, ezért a legfontosabb a szövetség egységének megőrzése és közös politika együttes kidolgozása lenne. Lord Ismay, a NATO főtitkára szintén a szövetségesek közötti, a szuezi válság miatt megbomlott egység helyreállítását nevezte a legfontosabb feladatnak, ami nélkül veszélyes politikai vákuum keletkezne, amelyet a szovjetek ugyancsak kihasználnának. November 5–6. November 5-én és az azt követő napokban az Észak-atlanti Tanács továbbra is igen intenzíven tárgyalt a kettős válság lehetséges következményeiről. November 5-én az amerikai képviselő annak a véleményének adott hangot, hogy „bizonyos körülmények között Oroszországot rá lehet kényszeríteni, hogy figyelembe vegye a világ közvéleményét. Fontos tehát, hogy a kormányok... energikusan tiltakozzanak Moszkvánál, és engedjenek utat országaikban az általános felháborodás kifejezésének.” Ez a gondolat annál is inkább megvalósíthatónak tűnt, mivel a NATO-országok közvéleményét valóban megdöbbentette a magyar forradalom elleni brutális agresszió. Bulganyin szovjet miniszterelnök november 5-én a brit, a francia és az izraeli kormánynak küldött atomháborút emlegető, fenyegető hangú üzenetei ugyancsak felkavarták a kedélyeket. A tanács november 6-án tartott megbeszélései során a nagykövetek végre már néhány konkrét elhatározásra is jutottak. Újra fontosnak nevezték, hogy fennmaradjon a szoros együttműködés a NATO-országok ENSZképviselői között. Kívánatosnak tartották, hogy állandó nyomást gyakoroljanak a Szovjetunióra bizonyos témák felszínen tartásával (pl. ENSZ-megfigyelők küldése Magyarországra, nemzetközi erők telepítése, humanitárius kérdések), amelyek a magyarországi szovjet akció leleplezésére alkalmas, az ENSZ Közgyűléséhez beterjesztendő határozati javaslatokban ölthetnének testet. A Moszkvával szembeni diplomáciai bojkott lehetséges formáit szintén számba vették. A november 7-i szovjet nemzeti ünnep eseményeiről való távolmaradást például nyomban elhatározták, tűnik ki a francia NATO-képviselő november 7-i beszámolójából. November 8. November 8-án, vagyis egy nappal az- után, hogy Kádár János, a Moszkva által kinevezett magyar forradalmi munkás-paraszt kormány vezetőjeként szovjet harckocsin megérkezett Budapestre, a NATO-képviselők már a Kádár-kormány ellen alkalmazandó diplomáciai bojkott módozatait latolgatták. Olasz vélemény szerint, amelyhez a belga nagykövet is csatlakozott, a nyugati hatalmaknak nem szabadna elismerniük az új magyar kormányt. Az ezzel kapcsolatos tanácsbeli döntést azonban későbbre halasztották, mivel úgy ítélték meg, hogy nincs szükség a sietségre: a NATO-országok követségeinek budapesti jelenléte – legalábbis eleinte – nem jelenti az új kormány automatikus elismerését. Több delegáció arra is felhívta a figyelmet, hogy a nyugatiaknak és a magyar lakosságnak is inkább a diplomáciai missziók fenntartása áll érdekében. November 19. November 19-én Lord Ismay, a NATO főtitkára a tanács ülésén röviden összefoglalta a magyarországi eseményekkel kapcsolatban a megelőző időszak vitáiban kikristályosodott cselekvési tervet. Eszerint továbbra is össze kell hangolni az ENSZ-ben követendő politikát annak érdekében, hogy megfelelő nyomás nehezedjék a Szovjetunióra. Szoros egyeztetés szükséges a magyar menekültek segélyezésében, valamint a magyar lakosságnak küldendő humanitárius segélyszállítmányok kérdésében. A NATO Tanácsa azt kérte a kormányoktól, hogy tartózkodjanak a társadalmi, kulturális és sportkapcsolatoktól a Szovjetunióval. Perkins, az Egyesült Államok állandó képviselője jelezte: amerikai részről elhatározták, hogy nem vesznek részt az 1957. évi szovjet kereskedelmi vásáron, másrészt felfüggesztenek minden kétoldalú kulturális és technikai csereprogramot a szovjetekkel. Az információgyűjtés és -értelmezés lázas hetei után fokozatosan kirajzolódott tehát egy cselekvési program.

3 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Változatlan stratégia A magyar forradalom leverését követő hónapokban a NATO illetékes szervei folytatták a katonai szövetség Kelet-Európa-politikájának újragondolását. A magyarországi felkelés és annak tragikus sorsa reálisabbá tette a NATO-központban zajló átértékelő munkát a Szovjetuniót, a csatlós államokat és a nyugati tömböt illetően egyaránt. Bebizonyosodott, hogy a szovjet vezetők a blokk feletti uralmukat bármi áron fenn kívánják tartani. Kelet-Európa kapcsán kiderült: a térség nem áll a korábban feltételezett mértékben a Szovjetunió ideológiai uralma alatt, sőt több helyütt éles szovjetellenesség tapasztalható. A Nyugat tekintetében nyilvánvalóvá vált, hogy bármi történjék is, nem avatkozik be a csatlós államokban. Ez korábban is így volt, az új politikai koncepcióban azonban ezt nyíltan be is vallják.* Tartózkodni akarnak a kelet-európai fegyveres felkelések bátorításától, amelyek a várható erőteljes szovjet ellenakció miatt a Nyugat biztonsági érdekeit is fenyegetnék. Ugyanakkor világosabb megfogalmazást nyert a szovjet csatlós államok békés fellazításának koncepciója, amelyet még az 1956. őszi kelet-európai válság előtt dolgoztak ki. Vagyis a cél: a Szovjetuniótól függetlenedő külpolitika és az egyre liberálisabb belpolitika követésére való ösztönzés gazdasági, politikai és kulturális kapcsolatok által. Ez a koncepció egészen az 1980-as évek végéig érvényben maradt a térség irányában. A szovjetek magyarországi intervenciójának hatására a keleti blokk ellen 1956 novemberében meghozott diplomáciai, gazdasági és kulturális korlátozásokat a hamarosan újra kibontakozó enyhülési folyamat részeként fokozatosan feloldották, és napirendre tértek az 1956. őszi magyarországi események felett. *Vö. Karsai Elek: 1956. október–novemberi magyarországi események – amerikai szemmel c. cikkét, História, 1982/6. szám! (A szerk.)

2. Képek








1. Félelem a megjelöléstõl ÁLLAMI, NEMZETI SZIMBÓLUMOK GLATZ Ferenc Félelem a megjelöléstől Megjelölés. Színekkel, ábrákkal kialakított jelek. Ősidők óta festenek magukra, tárgyaikra jelképeket az emberek. Összetartozást hirdetnek ezáltal a jelet (jelképet) viselő egyén és közössége között. És megkülönböztetést hirdetnek ezek a másik közösséghez tartozóktól. Összetartozás és megkülönböztetés. – Eddig a pontig leírta a két háború közötti európai szociológiai irodalom is a jelképek (és a megjelölés) szerepét az emberiség történelmében. (A. Vierkandt és H. Freyer művei.) Azóta tudatosult: a jelképek mögött nagyon is konkrét emberi viszonyok rejlenek: hatalmi viszonyok – alá- és fölérendeltség – kifejezése, kulturális, etnikai, világnézeti, területigazgatási (állami), sőt politikai közösségekhez tartozás kifejezése. Aki hordja a jelet, az vállalja a közösséget... Az 1930-as évek európai szociológiája azt még nem tudta: a megjelölés a kiközösítés alapja is lehet. A megkülönböztetés az európai történelemben nemegyszer a kiközösítés alapja volt. De általánossá Európában – igaz, rövid időre – 1938 után vált... Bennünket sem szellemtörténeti kutatások kedvéért érdekel, milyen színekkel, jelekkel, milyen külsőségekkel jelenik meg állampolgári közösség, politikai-közéleti hatalom, etnikai vagy más önazonosság alapján szerveződő közösség a nyilvánosság előtt. Bennünket a jelképek mögött meghúzódó társadalmi-politikai rend érdekel, annak szándékával: olyan közéletet, politikai rendszert teremtsünk, amelyben mindenki szabadon vállalhatja önazonosságát, esetleg annak jeleit-jelképeit is... Megjelölés. Közép-Kelet-Európában a „megjelölést” a múlt század első felében gyakran a kiközösítésre használták. Ezért különösen azok, akiket egyszer már kiközösítettek, nem akarnak vállalni „megjelölést”. Történelmi előzményekként emlegetjük: a magyarokat a felvidéki német városokba a 16–17. században nem engedték a polgárok közé, a zsidókat Európa-szerte megjelölve szorították ki a városközpontokból, korlátozták birtokbírhatásukat. Azután jött a „kollektívumok százada”, a 20. század: 1938, illetve 1944 után megjelölték, kiközösítették a zsidókat, 1945-ben a demokratikus Csehszlovákiában korlátozták annak emberi és állampolgári jogait, aki 1938 után magyarnak vallotta magát, a térségből kitelepítették 1945–47-ben azokat, akik 1940-ben németnek vallották magukat. Ezért azután – érthető módon – a társadalom így sújtott része a nyilvánosság előtt néha ma sem akarja vállalni magyarságát, zsidóságát, német vagy szlovák mivoltát. Félnek a megjelöléstől, gyakran az önazonosság nyílt vállalásától: határokon belül, határokon túl. Megjelölés. Más, ha valaki maga vállalja a jelet, más, ha mások illesztik rá. Félelem, bátorság, gyávaság... Nem ismerjük el „történelmi kategóriaként” e fogalmakat. Pedig azok. És nem lesz új rend, ha a félelmet – magunkban is – le nem gyűrjük...


1. Államhatalmi jelképek Egyiptomban GAÁL Ernő Államhatalmi jelképek Egyiptomban Sólyom, buzogány, pásztorbot, korbács Az ókori egyiptomiak számára az állam és a királyság azonos fogalom volt. A predinasztikus kor utolsó fázisának (Kr. e. III. évezred előtt) uralkodói kiléptek a névtelenség homályából. Nevüket ekkor írták bele először a szerehnek nevezett keretbe. Ez a „keret” a királyi palota homlokzatát ábrázolta, tetejére a sólyom madár képét helyezték. A sólyom – Egyiptom legfontosabb jelképe, a Hórusz-isten, akiben a királyság intézményének védelmezőjét tisztelték – és a palota együttese reprezentálta az ún. „0-dik dinasztia” fáraóit, akik ellenőrzésük alá vonták Memphiszt és környékét. Egyiptom őstörténetének végső fázisát a lakosságnak a sivatag felől a Nílus-völgy felé való fokozatos áttelepülése jellemezte (Kr. e. IV. évezred). Ez együtt járt a pásztorkodó életmód bizonyos mértékű feladásával, valamint az intenzív földművelés fokozatos elterjedésével. A Nílus vizét mesterségesen kialakított csatornákba terelték és komoly öntözőrendszer kiépítésébe fogtak. Ezt a változást örökítette meg egy királyi buzogány fejére felvésett jelenetsor. A mészkőből készült buzogány egykoron a Skorpió nevű fáraó (egyesek véleménye szerint alighanem Narmer volt az igazi neve) megkérdőjelezhetetlen hatalmát „jogar” formájában szimbolizálta. A hatásos kézifegyver középső sávja azt a jelenetet mutatja, amikor a sáv teljes magasságát kitöltő fáraó, kezében a jellegzetes rögtörő kapával, átvágni készül a csatornának azt az ágát, amelynek éltető vizére szomjúhoznak a növények. Fehér, vörös és kettős korona A király fején ott magasodik a süvegszerű, ezüstlemezekből készített hatalmi szimbóluma, az ún. fehér korona. Ezt a koronát viselték Felső-Egyiptom uralkodói. Előkerült Narmer 63 centiméter magas palettája is. A két oldalán remekbe szabott ábrázolásokkal borított, anyagát tekintve keskeny palalemez elülső oldalán a központba helyezett uralkodó, akinek fejét a fehér korona ékesíti. Jobbjával felemelt buzogányával lecsapni készül a bal kezével üstökön ragadott, előtte már térdre rogyott szakállas férfire. A fogoly tarkója mögött két hieroglif jel látható. A király háta mögött magas rangú hivatalnok, saruhordozója áll. A fáraó arcának magasságában a művész egy sólymot vésett a puha kőbe, amely egy szakállas, vállig érő hajú, emberfejű mitikus lényt tart kötőféken. A lény téglára emlékeztető testéből hat szál virágos növény nőtt ki. A szimbolikus jelenet szerepe az, hogy megismételje az „ellenség legyőzésének” motívumát, amit a fehér koronás Narmer hajtott végre. A fehér korona elülső oldalát az ureuszkígyó, a Nap anyja, felfújt nyakú, támadó állásba lendült kobra díszíti, amely a királyság intézményének isteni mivoltát emelte ki. Ez a koronás motívum végigkíséri Egyiptom több évezredes történetét. A paletta másik oldalán a fáraó fején az ún. „vörös korona”, Alsó-Egyiptom, a Delta-vidék fölötti hatalmat megtestesítő szimbólum látható. A koronák harmadik darabja az ún. „kettős korona”, amely a két ősi – a fehér és a vörös korona – összeillesztéséből jött létre. A királyi ornátus legszentebb jelképe, amelyet csak kifejezetten ünnepélyes alkalmak idején viselt. A koronázás rítusát megörökítő ábrázolásokon kitüntető szerep jutott az „isteneknek” is, azoknak a magas tisztséget betöltő papoknak, akik eljátszották az istenek szerepeit. A trónra lépő fáraóra, akit az istenek választottak ki és jelöltek meg, a rituális megtisztulást biztosító szertartáson az élet vizét anh jelek formájában öntötték. Thot a héliopoliszi (Janu, a mai Kairó északnyugati elővárosa) szent ised fa levelére írja rá az új uralkodó nevét. A négy világtáj felé szétküldött madarak vitték el az örömhírt az ország legtávolabbi zugába is. Az Újbirodalom korában (Kr. e. 1550–1070) azonban már két állatfej ékesíti a kettős koronát. Az egyik egy kígyó, Uadzset, a másik pedig a keselyűfejű Nehbet. E két istennő a két országrész (Alsó- és Felső-Egyiptom) védelmét biztosította. 12 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A fáraó fejét hétköznapokon kendőszerű alkalmatosság, a nemesz fedte. Akkor, amikor az uralkodó harcba szállt az ellenséggel, felöltötte kék színűre festett, vastag bőrből készített sisakját, amelyet az egyiptomiak heperes néven említenek. Pásztorbot és korbács A fáraó hatalmi jelvényei között kivételes fontossággal bír az a két eszköz, amelyek nélkül a király képmását az egyiptomiak szinte nem is tudták elképzelni. Az egyik a pásztorbot, az az ősi szerszám, amelynek segítségével a birkákat, kecskéket terelő juhászok elkapták a juhok egyik hátsó lábát. A királyi jogarrá nemesedett pásztorbotot az egyiptomiak heqatnak nevezték. Az uralkodói inszignia nemcsak az élő uralkodót illette meg, hanem a holtak birodalma felett uralkodó Oziriszt is. A másik jelvény, amelyet mindig csak a heqat párjaként ábrázoltak, a korbács (nehaha). Ezen eszköz még hétköznapibb eredetű volt. A közel-keleti országokban elterjedt a ló farkából készített és rövid nyélre szerelt légycsapó. Állatfarok A királyi öltözéknek ősi eleme az az állatfarok is, amely a kötény deréktáján lóg le. (Az állatfarok jól kivehető Narmer fáraó már felemlített emlékein is.) Az egyiptomi uralkodók derekára erősített farokdíszek kutya- vagy rókafarkak lehettek, amelyeknek viselése mágikus módon biztosította a vadászat sikerét. Az Újbirodalom korában az ősrégi szokást és a deréktájra akasztott ruhadíszt már úgy magyarázták, hogy az bikafarok volt, amely a királyi hatalom erejét jelképezte. A fáraó: király és pap A királyi öltözék, az ornátus nemcsak külsőségeiben őrizte meg a régmúlt korok hagyományait. Az uralkodóknak, ha csak szimbolikusan, de a későbbiekben is el kellett látniuk azokat a funkciókat, amelyek az államalapítást megelőző időben a kisebb közösségek, törzsek vezetőire hárultak. Ők voltak az ország főpapjai, akik felelősek voltak a térség földjeinek termékenységéért, nekik kellett megsemmisíteniük az állam ellenségeit. Egyiptom ezredéves fennállása idején fenntartották annak látszatát, hogy az ország egyetlen igazi papja maga a király volt. Elvben csak ő mutathatta be a templomi áldozatokat. Minden templom falára, akár több példányban is felvésték, felfestették a király alakját, ahogyan az istenek elé járul áldozati ajándékaival. Jelképes halál, megfiatalítás Sok archaikus berendezkedésű formáció lakossága úgy vélekedett, hogy szoros összefüggés állapítható meg a törzsfőnök, a közösség vezetőjének testi és szellemi erőnléte és az ország boldogulása, a szántóföldek terméshozama között. Ezért az elaggott törzsi vezetőt egyszerűen meggyilkolták („rituális gyilkosság”). Az ókori Egyiptomban ezt a szokást már nem gyakorolták, helyét átvette egy sokkal humánusabb rítus, amelynek célja az öregedő fáraók szimbolikus megfiatalítása volt. A megfiatalítási szertartás rítusát az egyiptomiak szed-ünnepségnek nevezték. Erre a király trónra lépésének harmincéves jubileuma alkalmával kerülhetett sor. Abban az esetben, ha az uralkodót az égi hatalmasságok ennél hosszabb élettel áldották meg, néhány év elteltével többször is megismételhették. (III. Amenhotep három, II. Ramszesz összesen tizennégy ilyen ünnepséget rendelhetett meg alattvalóitól.) Dzsószer fáraó Szakkarában található lépcsős piramisa Jubileumi Csarnokának falain örökítette meg a szed-ünnepség mozzanatait az örökkévalóságnak. A reliefek a szimbolikus halál és a megifjodás egyes jeleneteit ábrázolják. Hatsepszut királynő is felvésette ennek az ünnepségnek a jeleneteit a karnaki templomegyüttes ún. „kvarcit kápolnája” falára. Kartusok A királyság ősi intézménye, a titulusokkal együtt, ugyan örökéletűnek bizonyult, változásokat csak az jelenthetett, ha az egyes uralkodók az intézmény szakrális vonatkozásait, míg mások annak világias felfogásának szükségszerűségét hirdették. Változott az egyiptomi uralkodók elnevezése is. A „Hórusz” nevet a későbbi korokban felváltották a kartusok, az ún. névgyűrűk. A királyi névadás protokollszabályai szerint összeállított uralkodónév öt elemből tevődött ösze. A névelemek kötött rendben követték egymást: 1. Hórusz, 2. a két úrnő, 3. arany Hórusz, 4. Felső- és Alsó-Egyiptom királya (az első kartus az uralkodó trónnevét foglalja körbe) és az 5. a Nap fia (a második névgyűrűben a király személynevét olvashatjuk). 13 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

* Az egyiptomi monarchia stabil kormányzati forma volt, a királyi hivatás, az uralkodó isteni tisztelete ennek a stabilitásnak volt a része.

2. Képek







1. Királyi szimbólumok a hettita birodalomban STIPICH Béla Királyi szimbólumok a hettita birodalomban Ásóbot, őrlőkő, szarvkorona A Hettita Birodalomban a királyság, mint általában a mezopotámiai államrendszerek, hangsúlyozottan vallási jellegű volt.* A hettita király – amellett, hogy főpap volt – természetesen sok világi funkciót is ellátott: így például ő volt a hadsereg főparancsnoka és a legfelsőbb jogi fórum. A fennmaradt szövegek és képi ábrázolások sokasága mégis a birodalom legfőbb papjaként mutatják be őt. A hettita király és a napisten A hettita uralkodót a hettita állam keletkezésétől (Kr. e. 18. század) kezdődően különleges viszony fűzte a napistenséghez. A legendás Anittakirályt a feltehetőleg indoeurópai Siu fény- és égisten segítette hódításai során. A Kr. e. 17–16. században már egészen biztosan az arinnai Napistennő vette át a hivatalos napistenség szerepét. A király ettől fogva az arinnai Napistennő (és a Viharisten) által kijelölt és legitimált uralkodó, akinek feladata a nagy istenpár tulajdonát képező területek igazgatása volt. Egyes szövegekben a király egyenesen az istenpár leszármazottjaként szerepel. A király megnevezésének (titulatúra) gyakori eleme a napistenhez fűződő kivételes kapcsolat hangsúlyozása: nem egy uralkodó nevezi magát „Nap”-nak vagy „Napom”-nak, esetleg „Napunk”-nak, sőt IV. Tudhaliya (Kr. e. 1250–1220) a híres yazìlìkaya-i (ma: Törökország) sziklaszentély egyik reliefjén egy napistenségre jellemző ruházatban jelenik meg. Az Egyiptomból átvett uralkodói szimbólum, a szárnyas napkorong, a Kr. e. 14. századtól szintén a „Nap”, „Napom” jelentéstartalommal szerepel mind az ékírásos, mind pedig a hieroglif hettita királyfeliratokon, pecséteken. Királykoronázás A királlyá koronázás rítusaiban szintén kifejeződik a királyság szakrális, illetve papi jellege – a koronázási rítusok révén a király tulajdonképpen átkerült a profán szférából a szakrális szférába. Ennek megfelelően a koronázás magában foglalta a pappá szentelést is. A koronázási ceremóniával kapcsolatosan sajnos csak nagyon töredékes szövegek maradtak fenn. Megmaradt azonban egy, a „helyettes király” kinevezését szolgáló rituálé, amelynek alapján következtethetünk az igazi ceremóniára. Rossz előjelek esetén a királyt meghatározott időre egy másik személy váltotta fel, hogy a baljós események ne az igazi királyt érjék utol. Az eseménysorozat fontos részét képezte a felkenés, a névváltoztatás és a felöltöztetés aktusa. A leendő királyt felkenték a „királyság finom olajával”. A Kr. e. 15–14. századtól kezdődően biztosan (bár nem kizárt, hogy azelőtt is) a hettita királyok a koronázási ceremónia során születéskor kapott neveiket anatóliai eredetű trónnevekre cserélték. (Így például a már említett IV. Tudhaliya a hurri eredetű Hismi-Sarruma nevet viselte megkoronázásáig.) A névváltoztatás azt fejezte ki, hogy a frissen felkent uralkodó rituálisan is elszakadt a profán világtól és betagozódott a szakrális világba, ahol az istenek az új nevén szólították őt. A felöltöztetés rituáléja során az új király felöltötte a ceremóniaöltözetet, amelynek különleges kelléke volt egy homlokpánt. A trón elfoglalásának jogi aktusa is vallási háttérrel rendelkezett: az ún. „trónra ülés ünnepe” ceremónia keretében, amely a koronázási ünnepségek tetőpontját jelentette, az új király a trónistennő „ölébe ült”, aki ezáltal legitimálta őt. A királyok kötelezettségei A királyság erőteljes szakrális jellegéből következik, hogy a király volt az állam legfőbb papja és a legjelentősebb (állami) rituálék levezetője. Ebben a minőségében viselte a Labarna szakrális uralkodói címet, amely a legkorábbi hettita királyok titulatúrájában már megtalálható. A hettita királynak számtalan vallási kötelezettsége volt, hiszen majdnem mindegyik állami ünnepen szükséges volt a király vagy a királyi pár jelenléte. A hettita királyok ezen kötelezettségüket olyan komolyan vették, hogy adott esetben még hadjáratokat is megszakítottak az ünnepeken való részvétel érdekében – így tett például I. Suppiluliuma (Kr. e. 1380–1340), aki többször félbeszakította a hettita hatalmi pozíciókat jelentősen megerősítő nagy szíriai hadjáratát, hogy hazasiessen különféle ünnepekre. (A hadsereg természetesen nem maradt vezér nélkül: a király fia és katonai parancsnokai vették át a vezérletet.) A birodalom legjelentősebb isteneihez fűződő különleges viszonya a hettita királyt országának egyfajta védőistenévé emelte. Már-már emberfeletti, karizmatikus erőt kölcsönzött neki. Ennek megfelelően a király 20 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

jelképezte a hettita társadalom alapvető gazdasági érdekeit: hittek abban, hogy a király mint földműves és pásztor képes befolyásolni a természet gyarapodását, és vadászként védi a természetet. Egy óhettita imában a király és a királyné a földműveléslegősibb eszközeivel, az ásóbottal és az őrlőkővel szerepelnek, mint akik az isteneket a mindennapi áldozattal ellátják. A pásztormotívum a mezopotámiai párhuzamok mellett visszavezethető az indoeurópai bevándorlók állattenyésztő életmódjára, ami nemcsak a királyideológiában, hanem számos rituáléban is tetten érhető: a király bizonyos ünnepeken pásztorokra jellemző ruházatban jelent meg. Királyi jelvények: trón, jogar, bot, hintó A koronázás során a királlyá felkent személy új identitását a névváltoztatáson kívül a ceremóniaöltözet felöltése is jelezte: a ruházat és a napisten jelvénye, a jellegzetes (pásztor-) bot révén a király a napisten képmásává vált. A király mint főpap a különböző ünnepeken és rituálékon más-más ruházatot öltött fel, sőt egy ünnep vagy rituálé során akár többször is átöltözött. A ceremóniaöltözethez tartozott a megfelelő színű és anyagú felsőruházat: kabát, öv, fejdísz és fülbevaló. Mindegyik ceremóniához pontosan elő voltak írva a kellékek. A trón és a jogar mint uralkodói jelkép a már említett Anitta királyig vezethető vissza: miután Anitta Anatólia legerősebb városait uralma alá hajtotta, Purushanda fejedelme is alávetette magát Anittának, méghozzá azzal, hogy a hatalmi jelvényeit: egy vasból készült trónt és egy ugyancsak vasból készült jogart átadta. Ettől az időtől kezdve a vastrón a királyság tartósságát szimbolizálta. A trónnak azonban, mint láttuk, nem csak ilyen jellegű szimbolikája volt. A trónistennő fontos legitimációs tényező is volt, pl. a „trónra ülés ünnepe” révén már a legkorábbi időktől, a Kr. e. 18. századtól kezdve. A királyi jelvények közé tartozik a kétkerekű hintó és a kocsi. A ceremóniahintó szintén a trónistennővel áll kapcsolatban, mivel – egy palotaépítési rituáléleírás szerint – ő adta át a hintót a királynak. A nagy ünnepi ceremóniák alkalmával a király (néha a királyné társaságában) aranyozott hintón közlekedett a ceremónia helyszínei között, de az útviszonyoknak megfelelően stabilabb utazóeszközre (egy másik hintóra) is átszállhatott. A hintón nemcsak a király és a királyné ülhetett, hanem istenszobrokat is szállíthattak vele. A legfontosabb királyi jelvény azonban a már említett, pásztorbotra emlékeztető bot, amely a Napisten ismertetőjegyei között is megtalálható mint az isteni királyság szimbóluma, a király esetében pedig a bírói hatalmat jelképezte. A (pásztor)bot hettita nevét is ismerjük: a források mint kalmus hivatkoznak rá. (A kalmus pásztorbotként való értelmezése annak alakja miatt kevéssé valószínű, ugyanis az ábrázolásokon látható bot alsó része hátrafelé csavarodik.) A ceremóniától függően vasból, aranyból, ezüstből vagy ezüstbevonattal készült kalmust a hettita király általában a „győztes lándzsával” együtt (ez utóbbi a király katonai hatalmára utal) hordozta magánál az ünnepségeken. Egyéb alkalmakkor a kalmust a király trónja mellett, az előkelő jobb oldalon helyezték el. Ikonográfiai változások Azt régóta tudjuk, hogy a hettita királyokat haláluk után isteneknek tekintették. A halott királyok istenként való tiszteletére a legfontosabb források azok az áldozati listák, amelyek a „siu”-vá vált uralkodók számára felajánlott áldozati tárgyakat (leggyakrabban áldozati állatokat) sorolják fel. A listák mellett tudunk a megistenült királyok számára emelt templomokról, amelyekben a szobraikat állították fel, illetve egyéb emlékhelyekről is, ahol nagyszámú személyzet gondoskodott az elhunyt uralkodó emlékének megfelelő ápolásáról. Egyetlen olyan hettita királyról sem tudunk, aki az ékírásban a neve elé az isten jelzőt még életében kitette volna (mint ahogy azt több mezopotámiai király megtette). Azonban rendelkezünk olyan képi forrásokkal, amelyeken a hettita király az istenekre jellemző szarvkoronával tűnik fel – ez arra utal, hogy egyes hettita uralkodók már életükben érvényesíteni kívánták isteni mivoltukat. Egy egyiptomi (abu-szimbeli) reliefen is ilyen fejdíszben látható III. Hattusili (Kr. e. 1275–50), amint éppen lányát kíséri II. Ramszeszfáraó háremébe. A koronán a szarv(ak) feltűnése azonban új fejleménynek számított az ikonográfiában: III. Hattusili például egy reliefen ugyanolyan szarvkoronát visel, mint az istenség, amelynek éppen italáldozatot mutat be, illetve IV. Tudhaliya egy Ugaritban talált pecséten az őt átkaroló istenhez igen hasonló, sok szarvval díszített koronát hord. Mi lehetett annak az oka, hogy egy bizonyos időtől kezdve a királyok már életükben igényt tartottak az isteni címre, vagy legalábbis istenként ábrázolták őket? A magyarázat a politikai viszonyokban keresendő: az ilyenfajta ábrázolások akkor jelentek meg először, amikor a szilárdnak tűnő Hettita Birodalomban válságjelek mutatkoztak, amelyek később a birodalom bukásában is szerepet játszottak. Az első adat a királynak istenként való megjelenítésére III. Mursili (Kr. e. 1282–75)


uralkodásának idejéről való, aki nemcsak mint napisten, hanem más istenségekhez hasonló öltözékben is ábrázoltatta önmagát. IV. Tudhaliya pedig, aki ikonográfiájában nemcsak istenként tüntette fel önmagát, hanem személyét kultikus cselekmények tárgyává is tette, áldozat bemutatását követelte meg. *Vö. Pálfi Zoltán: Az asszír világbirodalom uralkodói jelvényei c. cikkével e számunkban! (A szerk.)

2. Képek








1. A hettita birodalom FARKAS Ildikó A hettita birodalom Kr. e. 1900-tól indoeurópai népek vándoroltak Anatólia keleti részébe, feltehetően a Kaszpi-tenger felől. A hettitáknak nevezett csoport lovas nomád nép volt, amelyet a közös törvények tartottak össze, noha számos etnikumból és több kulturális hatás keverékéből állt össze. A hettiták hatalmas birodalmakat hoztak létre, bár ezek nem voltak hosszú életűek. Sikereiket lovas katonáiknak, gazdag fémlelőhelyeiknek és a vasgyártás ismeretének köszönhették. Első birodalmuk Kr. e. 1750 körül jött létre, fénykorát a 17–15. században élte, Hattusas fővárossal. Terjeszkedésük során hamarosan Egyiptommal lett határos a hettita királyság, 1595-ben Babilónt is meghódították. A népesség alapvetően mezőgazdasággal és állattenyésztéssel foglalkozott. Városaikat megszervezték, kultúrájuk magas fokát bizonyítja, hogy saját írással rendelkeztek, a hettita hieroglif írással, amely nem kapcsolódott az egyiptomi hieroglifákhoz. (Képei jobbról balra, a következő sorban pedig ellenkező irányban haladtak [ökörnyomírás]. A legtöbb jel ideografikus jellegű volt [azaz szavakat, fogalmakat jelölt], de közülük több fonetikai szótagot képviselt.) Az első hettita birodalmat a 15. század körül az eredetileg a Tigris és az Eufrátesz között lakó hurrik állama (Mitanni) döntötte meg. 1350 körül a hettiták megalapították második birodalmukat, elfoglalták Kis-Ázsiát, visszaszorították Egyiptomot Szíriában és legyőzték Mitannit. A hettita királyság terjeszkedő politikájával a Kelet – Egyiptom és Babilón mellett – nagyhatalma lett, és szinte állandó harcot folytatott Egyiptommal az ütközőterületekért. 1275ben Kádesnél az „ókori világ legnagyobb csatája” zajlott le II. Ramszesz egyiptomi fáraó seregei és a hettiták között, gyakorlatilag „döntetlen” eredménnyel. 1259-ben a fáraó és III. Hattusili hettita király békeszerződést kötött, amelyet házassággal pecsételtek meg: II. Ramszesz elvette a hettita király lányát feleségül. (Ezt tartják a világ első írott békeszerződésének.) A hettita birodalmat végül a Kr. e. 1200 körül induló nagy népmozgás söpörte el: a Balkán-félsziget felől a phrügök elődei nyomultak be, Szíriába dél felől az arámiak áramlottak, s a Földközi-tenger nyugati medencéje felől érkező „tengeri népek” Egyiptomot Afrikába szorították vissza.

2. Képek


1. Az asszír világbirodalom uralkodói jelvényei PÁLFI Zoltán Az asszír világbirodalom uralkodói jelvényei Föveg, jogar, trón Asszíria a Kr. e. 9. században a közel-keleti térség vitathatatlan egyeduralkodójává vált, s e pozícióját majd háromszáz éven át, a 7. század végéig, jóformán bukásáig sikeresen őrizte. Isteni erő a jelvényekben Az ekkor már kétezer éves mezopotámiai államiság hagyománya alakította ki az asszír királyi jelvényeket és azon kifejezésmódokat, amelyek a meghódított területek és vazallus államok lakosságának, valamint a saját népességnek és az ide látogató követeknek a birodalom erejét és tartósságát szimbolizálták. Az ókori KözelKeleten, így Asszíriában is, az isteni szférával az élet minden területén szoros kapcsolatot tartottak fenn, s az uralkodóknak ezen a szoros kapcsolaton belül is kiemelt szerep jutott. Ezzel magyarázható, hogy királyi jelvények felbukkannak az istenek hatalmi jelvényeiként is, és hogy a birodalmi propaganda nemcsak a külvilágnak, hanem az emberfeletti régió lakóinak is szólt. A mezopotámiai szóhasználatban az uralkodói jelvényeknek nincs pontos megfelelője. A sumer „me-te” és az akkád „szimtu”egyaránt jelölte az uralkodó ékszereit, ruházatát és mindennapi használati eszközeit is, ezzel is kifejezve a köznapi világtól való elkülönülését. A felsőbb régióval – az isteni világgal – való közvetlen kapcsolatot az is mutatta, hogy a királyban is megvolt az isteni erő, a „me” (e sumer szót az akkádban a leggyakrabban a „parszu” szóval adják vissza, ami azonban szertartásrendet is jelent, mutatva az eredeti kifejezés összetettségét). Ez az isteni erő az istenek és evilági helytartóik, a királyok ruházatában és jelvényeiben testesül meg, s ezeket elvesztve az istenek is esendővé válnak. Ezenkívül az uralkodót is körülvette az istenekre jellemző ragyogás, a melammu. A mai értelemben vett uralmi jelvényeket több szövegben is felsorolják, ám a felsorolásokban sok az eltérés. A legteljesebb lista egy kései szertartásrendben található, melynek pontos funkciója nem ismert. A szöveg szerint a királyi jelvények a következők: uralkodói föveg, jogar, fegyver (valószínűleg buzogány vagy tőr), íj, pásztorbot, ruházat, aranygyűrű, kövek (talán az istenek szimbólumait ábrázoló lánc), görbe kard. A szertartás szerint a király a föveget, az aranykarikát, a jogart átadja az istennek, az íjat, a fegyvert és a pásztorbotot a trónszékre teszi, majd a görbe kardot is átadja (azaz az istenszobor felé nyújtja), miközben elmondja a megfelelő ráolvasást. E szöveg mellett fennmaradt egy koronázási rituálé a 2. évezred második feléből. Ebben a királynak mint Assur isten főpapjának a beiktatásáról van szó (az asszír uralkodó a 14. századtól viselte ezt a címet). A szövegben királyi jelvényként említik Assur koronáját és felesége, Mulisszu fegyvereit, s ez a két isten helyezi a turbánt (nem a föveget!) a király fejére. A felsorolásban szerepel még az aranykarika és a jogar is. A ninivei könyvtár megalapítójának, Assur-bán-aplinak (Kr. e. 668–627) koronázási himnuszában olvasható az alábbi fohász: „A nagy istenek adjanak neki egyenes jogart, hogy kiterjessze az országot és népét!” A himnusz szerint a királynak Anu, az ég istene adta a föveget, Enlil a trónt, Ninurta, egy hadisten a fegyverét, Nergal, a halálisten a ragyogó fényességet, s Nuszku, egy összetett, de hadi aspektussal is felruházott isten adott mellé tanácsadókat. Itt megjelenik egy újabb hatalmi szimbólum, a trón is. Föveg, jogar, trón Az uralkodói föveg (agú) a III. évezred óta meglévő hatalmi jelkép; az Enki és a világrend c. sumer eposzban is felbukkan mint az en-ség (en = úr, egy korai uralkodói cím) jelképe. Az asszír királyok jellegzetes, fez-szerű fövege délről, a II. évezred második felében Babilóniában uralmon levő kassúktól származik. Legtöbbször a föveggel együtt szerepel a jogar (hattu) , mely gömbölyű végű volt, s a domborműveken igen gyakran szerepel. A trón (kusszú) ebben a korban is természetes módon válhatott a királyság jelképévé. Különleges jelentőségre tett szert később a keresztény kultúrában a pásztorság és az ezt kifejező pásztorbot (sibirru) . Az uralkodónak mint jó pásztornak a képe szintén több ezer éve jelen volt a mezopotámiai és általában a közel-keleti felfogásban. Az eredeti munkaeszközből már korán hatalmi jelvény lett, melyet nemcsak 30 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

a királyok, hanem több isten, pl. Sakkan, a (vad)állatok istene, Tammuz, a meghaló-feltámadó vegetációisten, de a nagy istenek, Enlil és Assur is hordtak. A képzőművészeti ábrázolásokon a pásztorbotot hosszú botként jelenítik meg. A fegyver (kakku) a korai Mezopotámiában egyértelműen a buzogányt jelentette. Már a III. évezred közepéből maradt fenn buzogányfej. A 9–7. században ezzel a szóval már valószínűleg egy hosszú, egyenes tőrt jelöltek, melyet gyakran láthatunk a király (és a trónörökös) oldalán. A szövegekben ritkábban szerepel, de érdemes megemlékezni a pórázról (szerretu) is. Ennek az eszköznek kozmikus jelentése is van: egyes szövegekben Assur isten tartja kezében az ég és föld „pórázát”, de Istar és Marduk istenek is szerepelnek az égi póráz birtokosaként. Ugyanez a szó használatos a kötőfékre is, melyet a legyőzött ellenség orrába fűztek, tehát ez az eszköz már főleg hatalmi szimbólumként jelent meg. Elképzelhető, hogy eredetileg az a karika volt, amelyet a pálcával (jogarral?) együtt láthatunk pl. Hammurapi híres törvényoszlopán. Az ugyancsak több évezredes múltra visszatekintő jellegzetes királyi lepel szintén megkülönböztette az uralkodót környezetétől; ezt rajta kívül egyes szertartásokon csak az őt helyettesítő személy viselhette. Megfigyelhető, hogy pl. az újévi ünnepen, melyet birodalomszerte megtartottak, a tartományokban a király egyes kiemelt ruhadarabjai szimbolizálták az uralkodót. Létezett egy másfajta fejfedő is (kulúlu) , mely a vallási funkcióhoz kapcsolódhatott, és amely vagy egy nyitott fejfedő, vagy egy fejkendő lehetett. A két oldalt hosszan lelógó fejkendő a trónörökös és a többi királyfi viselete volt, de ugyanilyen kendőt hordott a föveggel együtt a király is, sőt a domborművek tanúsága szerint a vadászaton föveg nélkül is viselte. A vadászat azonban már átvezet a királyábrázolások és ezzel együtt a hatalmi szimbólumok világába. Királyábrázolások Az asszír birodalmi ideológia szerint a királynak az a feladata, hogy minél nagyobb területre terjessze ki az Assur isten által megszabott, egyedül érvényes világrendet. Aki tehát az asszír terjeszkedésnek ellenállt vagy a már meghódított területeken fellázadt, az a világ rendje ellen lázadt. A pszichikai hadviselésen kívül ezzel magyarázható a legyőzöttekkel szembeni kegyetlenség. Az uralkodói ábrázolásoknak hármas szerepük volt: 1. megmutatni az isteneknek, hogy a király velük és népével szemben is teljesíti kötelességét, 2. jelezni az ország lakosságának, hogy uralkodójuk gondoskodik róluk, és kapcsolata az istenekkel harmonikus, 3. figyelmeztetni a birodalom meghódított népeit az asszír uralom szilárdságára és állandó jelenlétére. Mivel e három funkció nem mindig különíthető el, célszerű áttekinteni a főbb ábrázolási módokat. A királyi vadászat több célt szolgált: egyes szövegek szerint valamilyen kultikus szerepe is volt, ezenkívül a király így bizonyította az uralkodásra való alkalmasságát, mivel a vadászathoz ügyesség, bátorság is kellett, s átvitt értelemben a (nagy) vadak megölése a Káosz feletti győzelmet is szimbolizálta. Nem véletlen, hogy az asszír királyi pecsételő egy oroszlánt leszúró királyt ábrázol. Az ország jólétének biztosítását, a nép felvirágoztatását a képzőművészetben a királynak mint építőnek a megformálása fejezte ki. A III. évezredre visszanyúló ikonográfiai hagyományban az uralkodót téglahordó saroglyával (tupsikku) a fején jelenítették meg. E saroglya a közmunka fontos eszköze volt: ebben hordták a földet az építkezéseken és a csatornák karbantartásánál. A legváltozatosabban a király kultikus tevékenységét mutatták be. Gyakran látható a birodalom első embere az istenek előtt, különböző kéztartással, néha valamilyen tárggyal a kezében, amint imádkozik, vagy esetleg „beszélget” a felső szféra lakóival. Emellett ábrázolják különböző papi feladatok elvégzése, pl. áldozatbemutatás, rituális megtisztulás vagy fegyverek megtisztítása, megáldása közben. A nyilvános helyeken látható ábrázolásokon mindig megtalálható az uralkodó szakrális funkciójának bemutatása, mely az isteni támogatást reprezentálta. Az ilyen témájú sztélék és szikladomborművek a birodalom minden területén megtalálhatók voltak, emlékeztetve a helyi lakosságot a birodalom állandó jelenlétére, és egyúttal megmutatva az isteneknek a terjeszkedés egyes állomásait. Istenszimbólumok Ennek kapcsán kell szólni az istenszimbólumokról és -ábrázolásokról. Bár eredeti funkciójuk szerint e szimbólumok a helyi lakosság számára csak az istenek megjelenítésére szolgáltak, egy meghódított területen felállított sztélén e jelképek az adott földön idegen istenek, tehát az idegen világrendnek a győzelmét és jelenlétét fejezték ki. 31 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A birodalmi panteon istenei a következők voltak: Assur, a főisten, akit szarvkorona vagy szárnyas napkorong szimbolizált, hol oroszlánon, hol sárkánykígyón álló alakként jelent meg. Szín, a holdisten félhold alakban tűnt fel. Samas, a napisten szárnyas napkorongként jelent meg (ilyenkor mindig szarvkorona jelképezte Assurt). Istar, a termékenység és hadistennő vagy (a mai Vénuszról elnevezett) csillag formájában, vagy oroszlánon álló fegyveres, néha szakállas nőalakként volt jelen. Adad, a viharisten kétágú villámként vagy bikán álló, kezében villámköteget tartó férfiként mutatkozott. Ninurta, egy hadisten kettős állatfejű jogar képében tűnt fel. Nergal, a halálisten kos- vagy oroszlánfejű jogarban mutatkozott (esetleg a kettős jogar is őt jelenthette). Éa, az alsó régiók istene szintén kosfejű jogarban, vagy teknősbéka formájában tűnt fel. Megjelent a domborműveken Babilón főistene, Marduk, ásó formájában, és az ekkor egyre népszerűbbé váló Nabú, a tudományok istene, akit ezért az íróvessző szimbolizált. * A világbirodalom hatalmának tartóssága, uralkodójának legyőzhetetlensége és bölcsessége tehát sok formában juthatott kifejezésre. Néhány esetben idegen hatásokkal is számolnunk kell – ilyen pl. az Egyiptomból eredő szárnyas napkorong. De ezen formák legtöbbje a több évezredes államiság és az ezt szolgáló képzőművészet folyamán kristályosodott ki, némelyikük viszont az aktuális hatalmi igényeknek megfelelően alakult ki.

2. Képek









1. Asszíria FARKAS Ildikó Asszíria Az asszírok egy Tigris és az Eufrátesz közötti helyi fejedelemségben éltek Kr. e. 2400-ig visszavezethetően. Városuk, Assur Kr. e. 2004 után függetlenedett a III. uri dinasztiától. Miután a hettiták 1350 körül megdöntötték a Tigris és az Eufrátesz térségében az addigi erős hatalmat, a hurrik államát (Mitanni), a területen az asszírok növelni tudták befolyásukat. Így jött létre Kr. e. 1363– 1076 között a középasszír birodalom, amely fokozatosan terjeszkedett. Hadjáratokat vezetett Babilón és a szír térség ellen, egészen a Földközi-tengerig. A középasszír időszak legnagyobb uralkodója I. Tukultiapil-ésarra (1114–1076) uralma után a hódítás megtorpant, de egy jó évszázad elteltével az asszírok újabb birodalmat kezdtek kiépíteni. (Időközben az 1200 körül a Balkán-félsziget és a Földközi-tenger térségéből induló nagy népmozgás elsöpörte a terület nagyhatalmát, a hettita birodalmat.) Erősebb vasfegyvereik és fejlettebb haditechnikájuk (hatalmas ostromgépeket vetettek be a városok ellen!) legyőzhetetlen harcosokká tette az asszírokat. Az újasszír birodalom (Kr. e. 911–609) Kalhu (Nimrud) és Ninive központtal nemcsak visszaszerezte az előző asszír hódításokat, de újabb államokat tett vazallusává (adófizetővé): a 8. század második felében Föníciát és Izraelt tagolta be a birodalomba, adófizetővé tette Júdeát, komoly csapást mért Urartura, majd a 7. században többször lerombolta Babilónt, megsemmisítette Elámot, majd rövid ideig Egyiptomot is elfoglalta Thébáig, elérve a birodalom legnagyobb kiterjedését. Az asszír városokban hatalmas kincs halmozódott fel, palotákat, erődöket építettek, hatalmas domborműveken örökítették meg történetüket. Ninive könyvtárában több mint ötezer sumer és akkád nyelvű táblát gyűjtöttek össze. Az egész birodalom a katonai hódításra épült, a meghódított területek tartották fenn. A 7. század végére azonban ez a terület már túl nagy volt ahhoz, hogy a sorozatos lázadásokat leverni és a határokat védeni lehessen. 625ben Asszíria még vissza tudta verni a szkíták támadását, de a médek és babilóniak egyesült rohamát már nem. 612-ben a médek és babilóniak elfoglalták a fővárost, Ninivét, 608-ban pedig felosztották az asszír birodalom területeit.

2. Képek


1. Indiai jelképek, színek PUSKÁS Ildikó Indiai jelképek, színek Jelvény, zászló, kocsikerék A felségjelvényekkel, jelképekkel foglalkozó nemzetközi szakirodalom a zászlók és lobogók használatának eredetét kutatva az ókori Indiában és Egyiptomban vélte megtalálni eme szokás első nyomait. És valóban, a régi ábrázolások és szövegek tanúsága szerint az időszámításunk előtti III–II. évezredben már mindkét helyen ismerték a jelvények meghatározott célra történő használatát. Ősi ábrák bizonytalan jelentéssel Az Indus-völgyi civilizáció tárgyi leleteinek egy-egy ábrája vallási és/vagy uralkodói jelkép is lehet. (Pontos tartalmuk – az írás mind ez ideig megfejtetlen volta miatt – egyelőre nem tisztázható.) Annyi bizonyos, hogy a pecsételőkön látható figurák nem egyszerűen csak állatábrázolások, hanem vagy állat alakban megjelenített (thériomorf) istenek, vagy hatalmi jelvények. Összetett tartalmiságukat mutatja, hogy léteznek több állatfigurából komponált ábrák is, s olyanok, amelyek egy állati törzshöz három (olykor azonos, olykor különböző) állatfejet társítanak. A szent növények közül a mágikus erővel felruházott asvattha (Ficus religiosa) és a ním-fa (Azadirachta indica) a tipikus. A pecsételők ábrái között szép számban található az egyik legősibb Nap-szimbólumnak tartott szvásztika (napkereszt) is, továbbá a végtelenített vonallal megrajzolt kötés vagy csomó, ami éppúgy kifejezhette az újjászületések végtelen láncolatának – amúgy valóban indusi eredetűnek gondolható – elképzelését, mint a kozmikus régiók és a földi valóság megbonthatatlan egyégét. Az állatábra választása a félelmetes, a hatalmas, a veszélyes, esetleg a leghasznosabb állatok köréből történt. Ilyenek a tigris, az elefánt, az antilop, az orrszarvú, a bölény, a bivaly, a zebubika, az egyszarvú, a skorpió, a ghariál (indusi krokodilféle) stb. Szimbólumjellegüket erősíti, hogy éppen a legkevésbé naturalisztikusan ábrázolt unikornis, azaz egyszarvú előtt látható egy sajátos tárgy ábrája, amit a korábbi idegennyelvű szakirodalom éppúgy standardnek (‘merev zászló’) nevez, mint egyiptomi megfelelőit, de amit tartalmilag sok kutató vél tömjénfüstölőnek, mások viszont egyszerűen kultikus tárgynak neveznek. Vannak összetett tartalmat hordozó pecsételők, amelyek például emberi alakokat szarv fejdísszel, máskor farokkal ábrázolnak. Itt vallási motívumokról van szó: az egészen vagy félig antropomorf (ember alakú) figurák inkább olyan istenábrázolások, amelyekben még nem fejeződött be a teljes elszakadás állat alakú előzményüktől. Ugyanakkor az erő és a hatalom letéteményesét vagy némely papokat több kultúrában ábrázolták állati farokkal (vö. az egyiptomi fáraók állatfarkas ünnepi öltözékével) vagy szarvval (pl. a fején tehénszarvak között napkorongot viselő Íziszábrázolások Egyiptomból, a krétai Minotaurusz, a szarvakkal ábrázolt Mózes, vagy a Koránban „Kétszarvú”nak, Dzú’l-qarnayni-nak nevezett Nagy Sándor). Az indoárja szimbólum- rendszer gyökerei A Kr. e. II. évezred folyamán egyre több indoárja törzs keresett új szállásterületet Észak-Indiában. Eleinte kevesen voltak, és betagolódhattak a helyi, indusi eredetű lakosságba. Amikor azonban az ázsiai népmozgások behatárolták a hátramaradt többség mozgásterét, valamint az általuk lakott afghánisztáni völgyek és fennsíkok szűknek bizonyultak, véglegesen az Indiába való betelepedés mellett döntöttek. Hosszú, sok háborúval tarkított időszak következett, amelynek régészeti vonatkozásai most már követhetők ugyan, de gazdagabb anyagot tartalmaznak a kor eseményeivel és az árják hadi tetteivel, szokásaival kapcsolatban a szájhagyományként fennmaradt szent védahimnuszok, amelyekben a hódító árják és helyi, indusi származású ellenfeleik összecsapásainak leírása kapcsán az ellenfél zászlait mint célpontokat említik. Más Rigvéda-himnuszok a zászlót kifejezetten a hadra kelés előtti gyülekezéssel hozzák kapcsolatba. Ismét más himnuszokban ‘ezerzászlajú’ jelzőkkel ruházzák fel isteneiket vagy az őhozzájuk hasonlított hadvezéreket. Ez érthető úgy is, hogy a sereg ilyen sok zászló alatt vonult fel, de úgy is, hogy legyőzték az ellenséget, amely ‘száz’ vagy ‘ezer zászlóval’ vonult ellenük. A védikus irodalom egy másik, a népi vallásosság elemeit megőrző gyűjteményében, az Atharvavédában (varázsmondások védája) már nemcsak zászlókról, hanem dobokról is szó esik. Itt értesülünk először arról, hogy a zászlót a Nap ábrája díszítette, ami két szempontból is fontos. Az árják a Napot egyfelől a Sötétség erőinek legyőzőjeként tisztelték, másrészt Szúrja Napistenként ‘mindentlátó’-ként, egyszersmind élet és halál uraként, aki egykerekű fogatával végigszáguldva az égbolton a mindennapok és évek szabályos rendjét is biztosítja. A himnuszok a sokküllős kocsikereket vagy a korongot említik szimbólumként, később jelképei között megjelenik 41 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

a kinyílt lótuszvirág. Ezek a szimbólumok, azután, hogy Szúrja kultusza valamelyest háttérbe szorult az ugyancsak védikus eredetű Visnu mellett, állandó elemei maradnak az ind vallásos ikonográfiának. Az Indiában lezajló folyamatok ezt követően is igen sokrétűek voltak. Róluk, a hódítást követő Nagy Asszimiláció folyamán (Kr. e. 12–6. század) keletkezett eposzok számolnak be. A Mahábhárata alaptörténete voltaképpen két unokatestvér család háborúskodása a trónért. A Kuru-mezőn lezajló nagy csatáról az idősebb nemzedéket képviselő, trónjáról lemondott vak Dhritarástrának kocsihajtója számolt be. „s az egymásra rogyó véres, óriás elefántbikák / agyaraikat őrjöngve egymás testébe döfködik; / a lengő lobogót hordó gyors és hatalmas állatok, / halálra döfve, kínjukban szörnyű hangon üvöltenek, / míg az általuk óvott hős, széles mellű gyalog hadak / kopjákat, íjakat, fényes, folttalan csatabárdokat, / szilárd markú, hegyes kardot, bunkókat, buzogányokat / hordozva mind a négy égtáj felől egymásra rontanak, / elszánva, hogy legyilkolják az ellenség vitézeit.” „A diadémok és zászlók, a páncélok s a fegyverek / lehullva úgy zuhogtak, mint a sziklára zuhanó kövek.” (Ford. Vekerdi J.–Szerdahelyi I.) Az eposz más helyén esik szó arról, hogy a hadtestek saját zászlók alatt vonultak. A zászlóra legalább három különböző szót használtak: dhvadzsa, kétu, patáká. Bizonyos, hogy ezek az elnevezések különböző hadi jelvényeket jelöltek: A dhvadzsa eleinte valószínűleg a messziről is jól látható rúdból és a ráerősített merev (fa-, fém-) jelképből állt, olykor szalagok és füzérek díszítették. Az utóbbiak a későbbiekben önmagukban is szerephez jutottak: bambuszrúdra illesztve lengő zászlóként a harci szekereket, elefántokat ékesítették. Állatjelképek A jelképek közül érdemes megemlíteni a majmot, a Rámájanaeposz Hanumanját, akit Ráma királyfi megmentőjeként azzal jutalmaztak az istenek, hogy egymillió évnyi életidőt adtak neki. Páratlan ügyessége, hősies magatartása méltóvá tette arra, hogy a legnagyobb Pándavaharcos, Ardzsuna zászlaját díszítse képe. Érthető, hogy később vallásos tiszteletben részesült. Az epikus zászlók emblémái között ott találjuk az oroszlánt, amely a királyi hatalom jelképe, királyok és hősök jelzője. Az uralkodó oroszlántrónuson ül. Az elefánt iránt az árják is tisztelettel viseltettek, s a gazdagság és hatalom szimbólumának tekintették, mivel csak királyok, templomok vagy gazdagok birtokolhattak elefántokat. A fehér elefánt az uralkodó státusszimbóluma volt.Indra, az istenek királyahátasállatául választotta. Vallási és állami ünnepeken a káprázatosan feldíszített elefántokon vonult fel az uralkodó előkelői kíséretében, a harci elefántok pedig eldönthették a csatát. A mitológiában az elefántokat az égtájak tartóinak tekintették. A vadkant eredetileg termékenységistenként tisztelték az árják előtti korban, aki az emberek iránti jóindulatát azzal is megmutatta, hogy megmentette a Földistennőt. A bikaaz ősi bikakultuszból került az epikus hagyományba, s lett a férfierő és nemzőképesség megtestesítője, Nandi néven Siva isten hátasállata. A sarabhá (nyolclábú szarvas) figura sokféleképpen ábrázolható: nyolclábú alakja és testrészeinek más állatoktól kölcsönzött volta miatt alighanem ősi indusi mítoszból került a jelképek közé az epikus korra. Szerepelt továbbá a vadlúd vagy hattyú, amelyet szépségéért és tisztaságáért övezett vallásos tisztelet, s tett meg a képzelet Brahmának, a Teremtőistennek a hátasállatává. A páva viszont, lenyűgöző szépsége miatt, az indusiak számára talán a lélek vezetője volt. Ezek az eposzokban említett, hadi elvényeken megjelenített jelképek csaknem kivétel nélkül az indusi hagyományból kerültek a Nagy Asszimilációfolyamatában a közös epikus hagyományba. Eredetileg állat alakú istenekként tisztelték őket, míg az átalakult panteonban az ember formájúvá lett istenalakokhátasállataivá váltak. Nap, Hold Az égitestek közül a Nap mellett megjelent a Hold is: Siva szimbóluma. Mindkettő azonosító jelkép a templomok csúcsán, az epikus kor királyi családjai számára a Nap- (Szúrjavamsa) és Hold-nemzetség (Csandravamsa) származási jelzései: Észak-India két nagy uralkodói nemzetsége tőlük származtatta magát. A Nap-nemzetség leszármazottainak tekintik Dzsinát, aki a Kr. e. 6. században megalapította a dzsainizmus vallásfilozófiai rendszerét,és Buddhát, a másik vallásalapítót is.


Hadi jelvények A hadi jelvények rúdját a viselő méltósága szerint fehérre, arany- vagy más színűre festették, végét állatfigurává faragták, esetleg drágakövekkel díszítették. Az ilyen jelvények királyokat, hercegeket illettek meg. Még nem voltak állami jelvények, hanem az egyes hadvezérek alá tartozó alakulatokat jelző szimbólumok, amelyek legfőbb funkciója, hogy a harc hevében szétszóródott harcosok megkeressék saját alakulatukat. A vallási tartalmat hordozó jelképek, jelvények fontos szerepet játszottak a vallási ünnepeken, sőt a mindennapokban is. Kr. e. 700-tól forrásaink már tizenhat nagy észak-indiai államról, mahádzsanapadáról tudósítanak. Voltak közöttük királyságok, oligarchikus, valamint széles körű jogegyenlőségen alapuló köztársaságok. A királyságok igyekeztek bekebelezni szomszédaikat, emiatt gyakoriak voltak a háborúk. E háborúk megvívása külsőségeiben az epikus hagyománynak megfelelően zajlott, azonban hatékonyabb, új fegyverekkel. A kor buddhista forrásaiban, leginkább a Buddha előző születéseinek történeteit elbeszélő dzsátakákban, a városleírásokban a palotát vagy templomot díszítő zászlókról is szó esik, amelyek már ragyogó színekben pompázó, textilből készült lobogók, amelyeket különféle szimbólumokkal díszítettek – az isteneknek, az uralkodó nemzetségjelvényeinek megfelelően. Történelmileg követve a jelképek, szimbólumok, zászlók indiai történetét, a Maurja-dinasztia (Kr. e. 4–3. század) alatt élő nagy államférfi, az első uralkodó tanácsadójaként és főminisztereként ismert Kautilja híres művében, az Arthasásztrában kifejtette az ezen eszközök használatára vonatkozó szabályokat is, s azoktól a későbbi uralkodók sem tértek el. A Gupta uralkodók alatt (Kr. u. 4–5. század), amely időszak kétségtelenül India klasszikus kora, a hangsúlyeltolódások csupán a jelvények hindu tartalmának túlsúlyát jelzik. A Guptakorszak a nagy kőépítkezések megindulásának kora, ekkor születnek a máig fennmaradt első, kőből épült templomok és számtalan, szobrokkal és festményekkel díszített barlang. A Pándja uralkodók pecséteik ábráival díszítették a zászlókat: ezek az ábrák vallási vagy genealógiai szimbólumok voltak, mint a hal, a tigris, az íj; háborúban és vallási ünnepeken nemcsak a harci szekereket, hanem az elefántokat is színpompás selyem lobogókkal tették látványosabbá. Ugyanezt a gyakorlatot folytatták a Pallava, a Csóla,Pándja királyságokban Dél-India területén a Kr. u. első évszázadokban, sőt a 14. században létrejövő Vidzsajanagariállamban is. Csupán abban különböztek, hogy a Pallavák a Bikát, Siva jelképét, a Csálukják és a Vidzsajnagariak a Vadkant, Visnu jelképét választották uralkodói, s ezzel állami jelvényül. A választás a hinduizmus saiva, illetve vaisnava ágának követése alapján történt. A saiva irányzat Sivát, a vaisnava pedig Visnut részesítette különleges tiszteletben. Érdekes, hogy a tiszta fehér zászló a győzelem jele volt. Az iszlám hódítás korábbi és későbbi fázisaiban egyaránt a lovas hadsereg jutott nagyobb szerephez. A hadtesteket zászlaik alapján különböztették meg: a színes selyem zászlók használata akkorra már az egész Közel-Keleten elterjedt. Itt a színszimbolikának jutott nagyobb szerep, igaz, a modern iszlám államok zászlai is csak négy szín – a zöld, a fehér, a piros és a fekete – közül választhatnak, többnyire trikolór formában, amihez társulhatnak az iszlám jelképei, a félhold és a csillagok. A Mughal-korban (nagyjából a 16–17. század) azonban a zászlót többféle célból is használták: a császári vadászatokon éppúgy szerepet kapott, mint az ünnepi felvonulásokon, diadalmenetekben, vagy a csatákban. Békés korszakokban megjelentek más hatalmi jelképek is: jakfarokból készült legyező és az állami napernyő, mindkettőt a helyi uralkodóktól vették át, eredetileg a nyári hőség elleni védekezésül, de mivel csupán az uralkodókat illette meg használatuk, később az állami jelképek közé emelkedtek. A brit uralom alatt a hivatalos zászló Indiában is a Brit Birodalom lobogója lett. A független India A több államra széttagolt szubkontinens legnagyobb egysége, India 1947. augusztus 15-én nyerte el függetlenségét (még a Brit Nemzetközösségen belül maradva), és 1950. január 26-án vált független köztársasággá. A modern államnak a hagyományőrzés szempontjait figyelembe véve sikerült nemzeti jelképeit, jelvényeit kialakítania. Így születt a buddhizmus és a királyi hatalom színének sáfránysárgájából,a hinduizmus egyik, a tiszta, aszketikus életmódot is szimbolizáló fehér színéből, az élet és természet meg az iszlám zöld színéből megkomponált trikolór, a zászló középső, fehér mezejében a csakra ősrégi szimbólumával. A sok ezer éves múltat így foglalja egységbe az egységes Indiai Köztársaság nemzeti lobogója. Ugyanez az egységgondolat ölt testet a Maurja-kori négyoroszlános oszlopfőben, amelynek képét az Indiai Köztársaság címerként használja.

2. Képek 43 Created by XMLmind XSL-FO Converter.








1. Kronológia. India története, Kr.e. 4000-1526 FARKAS Ildikó Kronológia Kr. e. 4000-től nagy települések jönnek létre az Indus-völgyben. Kr. e. 2300–1700. Az Indus-civilizáció virágkora. Fokozatosan egy birodalmi egység jön létre, több városközponttal (pl. Harappá, Mohendzsó Dáró). Ma még megfejtetlen betűírás alakul ki. Kr. e. 1750 k. A védikus árják (indoeurópai lovas nép) benyomulnak Ény-Indiába és összekeverednek a helybéli, részben indusi eredetű lakossággal. Kr. e. II és I. évezred fordulója Az árják a Gangá völgyében rendezkednek be, ahol megjelennek az első államok. Kialakul a varnarendszer. Kr. e. 900 k. A védák korát az epikus kor váltja fel. (Mahábhárata, Rámajána.) Kr. e. 6. századMagadha és Kosala államok vezető szerepre tesznek szert a Gangá völgyében. Kr. e. 4. század második fele Magadha egész Észak-Indiára kiterjeszti fennhatóságát. Kr. e. 327–325. Nagy Sándor makedón uralkodó indiai hadjárata: benyomul az Indus völgyébe és rövid időre elfoglalja Pandzsábot. Kr. e. 321. Csandragupta Maurja elfoglalja Magadha trónját, és megalapítja a Maurja Birodalmat. Kr. e. 268–233. Asóka a Maurja Birodalom uralkodója; birodalma csaknem egész Indiára kiterjed. A buddhizmus államvallás lesz. Kr. e. 2. század első fele A Graeco-Baktriai királyság kiterjeszti fennhatóságát Észak-Indiára, Pandzsábra és Szindhre. Kr. e. 100 k. A Belső-Ázsiából betörő sakák megkezdik India meghódítását. Kr. u. 78–144. Kaniska uralma: a Kusán Birodalom fénykora. 2. század A Pallava-dinasztia felemelkedése Dél-Indiában. 250 k. I. Csandragupta Észak-Indiában megalapítja a Gupta-dinasztiát. 320–535. Magadhából kiindulva a Gupták megkezdik birodalmuk kiépítését, amely egész Észak-Indiára kiterjed. A Gupta-kor az indiai művészetek klasszikus kora. 500–908. A Pallavák királysága Dél-India vezető állama. 10–11. század A tamil Csóla állam virágkora India déli részén. 11–12. század Muszlim uralkodók betörései Indiába. 1206–1526. Indiában muszlim uralom alatt megalakul a Delhi Szultanátus. 1340 k. Megalakul Vidzsajanagara hindu királyság, mely a Dekkán legnagyobb állama lesz. 1510. A portugálok elfoglalják Goát. 1526. A Mughal Birodalom megalapítása – gyakorlatilag az angol gyarmatosításig fennmarad.

2. Képek



1. KERTÉSZ István KERTÉSZ István Államhatalmi szimbólumok az antikvitásban Az antik világ két államában, az athéni demokrácia és a római köztársaság közéletében az államhatalmi szimbólumok terén alapvető különbségek voltak. Athénban a népszuverenitás hordozója a népgyűlés volt, a törvényeket előkészítő és a végrehajtásért felelős boulé (tanács) tagjait évente sorshúzással választották. A polgár életében csak kétszer lehetett ennek tagja. A legtöbb esetben sorshúzással választott és évenként váltakozó tisztségviselők csak a kollektív határozatok végrehajtására szorítkozhattak, az önálló hatalomgyakorlásra nem volt lehetőségük. A közvetlen demokrácia kialakult rendszerében Athén lényegében nem rendelkezett a szó klasszikus értelmében vett kormánnyal sem. A hatalom ténylegesen és végletesen megoszlott. Ez a hatalommegoszlás útját állta államhatalmi jelvények és jelképek kialakulásának. Athén nem mint állam, hanem mint kultikus közösség rendelkezett szimbólummal . Ez Athéna istennő volt, a polisz olümposzi védelmezője. Az Athénához való szoros kapcsolódást jelenítették meg az athéni pénzérmék, amelyeknek egyik oldalán az istennő rendszerint sisakos feje, másik oldalán pedig attribútuma, a bagoly jelenik meg. Maga az Akropolisz Periklész korában kialakult építészeti képe is az istennő és városa között fennálló szoros viszonyt tükrözte. A szűzi Athéna (Athéna Parthenosz) lakhelye volt a nevezetes Parthenón, benne Pheidiasz aranyból és elefántcsontból faragott kolosszális Athéna-szobrával; a kultusztemplomként működő Erekhtheion ugyancsak Athéna szentélye volt, míg az Akropolisz egyik ékeként a nyílt téren magasodott Athéna Promakhosz, a harcban élen járó istennő szobra. A római alkotmány Athénnal szemben a királyság korában gyökerezett, és egészen eltérő képet mutatott. Itt nem a népgyűlés, hanem a szenátus volt a meghatározó, amit akár kormánynak is nevezhetünk. A „magasabb tisztviselők”, azaz a magistratusok (consulok, praetorok, dictatorok) imperiummal (hatalommal) rendelkeztek. Ez az imperium egy meghatározatlan hatalom volt, amelybe minden beletartozott, amit a törvény nem zárt ki. (Ez a görögök számára annyira ismeretlen volt, hogy a történetírók nem is tudták görög nyelven megfogalmazni.) Az imperium lehetővé tette hordozója számára a polgárokkal szembeni kényszer alkalmazását. Ezt ideológiailag az támasztotta alá, hogy a tisztviselőt beiktatásakor isteni jóslatkéréssel erősítették meg, tehát kiemelkedő auctoritasszal (tekintéllyel) rendelkezett. Ugyanakkor a római nép által ráruházott hatalomnál fogva fegyveres erőt is igénybe vehetett, mivel tevékenysége során a magistratus (társaival együtt) a népfenség hordozója volt. Ezt fejezte ki maiestasa, vagyis magasabb rendű méltósága. Aki ellene szegült, az a római nép fenségét sértette meg. Vagyis a magistratus által kiszabott büntetés lehetett „méltánytalan, de soha nem lehetett törvénytelen”. A Rómában használatos államhatalmi jelvények a szenátus és az imperiummal rendelkező tisztviselők törvényes hatalmát szimbolizálták. És mivel a hatalmat gyakorlók egész hierarchikus rendje jött létre, ez a helyzet a hatalmi szimbólumok hierarchiáját is megteremtette.

2. Képek



1. A családi és állami címer görög elõképei NÉMETH György A családi és állami címer görög előképei Pajzsdíszekből címer A pajzsok képekkel, szimbólumokkal való díszítése már a homéroszi korban, a Kr. e. 8. században elterjedt, a későbbiekben pedig általánossá vált. A képet vagy fölfestették a pajzsra, vagy fémrátétből készítették el. A pajzsdísz (episzémon) kétféle lehetett: individuális, vagyis arra a személyre jellemző, akinek a pajzsán volt, vagy közösségi, mintegy állami szimbólum. Tehát az episzémon mindkét használata a családi és az állami címerek funkcióját vetítette előre. Családi pajzsdíszek A Kr. e. 8. századtól elterjedő ún. hoplita fegyverzet különösen fontossá tette a személyes pajzsdíszek használatát. Mivel a sisak (korinthoszi típusú sisak) elfedte viselője egész arcát, így csak pajzsa alapján lehetett a harcost azonosítani. Már az Íliászban is láthatjuk, hogy Pandarosz pajzsdísze alapján ismeri fel a görögök egyik legnagyobb hősét, az állig felfegyverzett Diomédészt (azt azonban sajnos nem említi, mi volt a pajzsára festve), Hektór viszont Akhilleusz barátját, Patrokloszt nézte Akhilleusznak, mivel Patroklosz öltötte magára a hős fegyverzetét (így pajzsát is). Hérodotosz úgy tudta, hogy a kis-ázsiai kariaiak látták el először jelekkel pajzsaikat, a hellének tőlük vették át ezt a szokást. Ez az elképzelés csak annyiban igaz, hogy a krétai görögök talán az asszíroktól, talán más keleti néptől tanulták el az állatfejjel díszített pajzsok készítését, és a szárazföldi görögségnél a szokás krétai eredetű lehetett.* A pajzsdíszeket általában a hopliták kerek (0,8–1,2 m közötti nagyságú) pajzsán, a hoplonon látjuk. Az egyes hősök által választott, vagy családjukban öröklődő, címerszerű pajzsdíszek szorosan kapcsolódtak a családok történetéhez. A krétai Idomeneusz pajzsán kakas volt látható. A kakas Héliosz napisten szent madara volt, hiszen a napot minden hajnalban harsány kukorékolással köszöntötte, Idomeneusz pedig Hélioszra vezette vissza családfáját. A spártaiakat is megfutamító messzénéi Arisztomenész pajzsát egy sas díszítette, amely szárnyait a pajzs két széléig kiterjesztette. A plataiai csata (Kr. e. 479) legnagyobb athéni hősének, Szóphanésznak Hérodotosz szerint horgony díszítette a pajzsát. Bár az állandósult családi címerek a Kr. e. 6–5. században talán még nem léteztek vagy ritkaságnak számítottak, többen feltételezték, hogy a Peiszisztratosz (Kr. e. 5. század) korában vert legkorábbi athéni érmék, az ún. „címeres érmék” motívumai egyes arisztokrata családok szimbólumai voltak. Díszpajzsok A nagy hősök különleges pajzsainak leírása vagy képzőművészeti ábrázolása a görög irodalom és művészet kedvelt témája volt. A legkorábbi és egyben mintaadó pajzsleírást az Íliászban találjuk. Akhilleusz pajzsát a trójai Hektór zsákmányul ejtette, amikor megölte a barátja fegyvereit magára öltött Patrokloszt. A legnagyobb görög hős így fegyver nélkül maradt. Akhilleusz anyja, Thetisz tengeristennő az istenek kovácsát, Héphaisztoszt kérte meg, hogy készítsen fiának új fegyverzetet. Az isten a legszebbre a pajzsot remekelte. Díszítésül a Napot, a Holdat, a csillagokat, a tengert és a szárazföldet kalapálta rá, majd két várost is, az egyikben béke volt, a másikban háború. A városok körül szántóföldek, szőlők, legelők és erdők húzódtak. A tánctéren fiúk és lányok hajladoztak. A bonyolult kompozíciót az óceán hullámai vették körül. A dórok nagy hősének, Héraklésznak is készített egy csodálatos pajzsot Héphaisztosz, legalábbis a Hésziodosz neve alatt fennmaradt Pajzs című költemény szerint, amelyben a pajzs leírása 180 sort vesz igénybe! Az ilyesféle díszpajzsok nem arra készültek – ha egyáltalán készültek ilyenek –, hogy a csatában védelmet nyújtsanak. Fogadalmi felajánlásokként arany pajzsokat is elhelyeznek a szentélyekben, de ezeket is eleve dísznek és nem védőfegyvernek szánták. Bonyolult képi programjuk semmiképp sem illeszthető bele a pajzsábrázolások címerré válásának folyamatába. Közösségi szimbólumok


A hoplita phalanx kialakulása fölöslegessé tette az egyes katonák individuális megkülönböztetését. A phalanx ereje a zárt sorok lökéserejében volt, a harcos pedig akkor volt alkalmas erre a hadviselésre, ha minél kevésbé lógott ki a sorból. Arcát korinthoszi sisak takarta, testét pedig kerek pajzs. A pajzson az arisztokraták feltüntethették családi szimbólumaikat, de voltak államok, ahol még ezt sem tehették. A legfélelmetesebb phalanxszal Spárta rendelkezett. A spártaiak – vagy ahogy magukat nevezték: lakedaimóniak – egyforma, vörös ruhát viseltek, amelyen nem látszott meg, ha megsebesültek, és bronzlemezzel bevont pajzsuk is egyforma volt. A pajzson semmi más nem szerepelhetett, csak egy hatalmas lambda, a Lakedaimón kezdőbetűje. Talán a lakedaimóniaktól vették át más peloponnészoszi államok is ezt a szokást, így került a sziküóniak pajzsára egy szigma, a messzéniaiakéra pedig egy mü. Voltak azonban olyan államok is, amelyek nem egy betűt, hanem egy az államukra vagy annak védőistenére jellemző szimbólumot használtak közösségi jelként. A Thébai vezette Boiótia seregének pajzsát egy furkósbot díszítette. A husáng, mint azt minden görög tudta, Héraklész fegyvere volt. A mítoszok szerint Héraklész Boiótiában nevelkedett, de a betűvetést alig-alig sajátította el, mert indulatában agyonütötte mesterét, Linoszt. Így aztán az ifjú Héraklészt inkább kiküldték a nyájakhoz a boiótiai Helikón hegyére. Minthogy nem volt fegyvere, gyökerestől kihúzott a földből egy vadolajfát, és abból készítette el híressé vált husángját. A boiótok tehát ennek emlékére választották pajzsdíszül a bunkósbotot. A mantineiaiak Poszeidón háromágú szigonyával díszítették pajzsaikat, a makedónok pedig hol Gorgófejjel, hol husánggal, hol pedig aranyló napkoronggal. (Xenophón szerint a perzsa királyi lovasságnak is volt egy ehhez hasonló megkülönböztető jele: pajzsukon kitárt szárnyú arany sasmadarat viseltek.) E kollektív pajzsdíszek segítettek abban, hogy a harc forgatagában a harcosok felismerjék, ki tartozik közéjük és ki az ellenséghez. A görög és perzsa hajóknak is voltak ilyen jelei. A szalamiszi csatát Xerxész egy sziklán álló trónusról nézte végig, és onnan is látta, hogyan vitézkedik a kariai királynő, Atossza, mivel messziről látszott a hajójára festett jel. Hadicselek Az azonosító jellel azonban vissza is lehetett élni. Patroklosz is azzal csapta be a trójaiakat, hogy felöltötte magára Akhilleusz fegyverzetét. Egy egész hadsereg esetében azonban nehezebb elképzelni hasonló hadicselt. Pedig erre is akadt példa. Az argosziak a lakedaimóniak és a velük szövetséges sziküóniak ellen háborúztak. A sziküóniak menekülni kezdtek a csatatérről, még pajzsukat is eldobálták. Ekkor spártai lovasok vették föl a pajzsokat, és szembeszálltak a sziküóniakat üldöző argosziakkal. Az argosziak nem féltek a sziküóniaktól, mivel gyávának tartották őket. A lakedaimóniak aznap olyan hatalmas győzelmet arattak, hogy az argosziak hullái – ahogy Xenophón fogalmaz – hegyekben álltak. A cselt ebben az esetben a véletlen szülte alkalom kihasználása segítette. A mantineiai csatában azonban az arkadiaiak tudatosan festettek furkósbotot pajzsukra, hogy az ellenség őket is thébainak nézze, és jobban tartson tőlük. A csatát, ha nem is emiatt, megnyerték a thébaiak, de győzelmüket nem tudták kihasználni, mivel vezérük, Epameinóndasz elesett. A legfurfangosabb csellel azonban a messzénéiek éltek. El akarták foglalni örök riválisukat, Éliszt, amelyet azonban megszállva tartottak a lakedaimóniak csapatai. A messzénéiek tudták, hogy a várost nem képesek ostrommal bevenni, ezért vakmerő lépésre szánták el magukat: ezer messzénéi harcos hatalmas lambdát festett a pajzsára, majd zárt sorokban bemasírozott Éliszbe. A spártaiak azt hitték, hogy megérkezett hozzájuk az utánpótlás. Amire fölocsúdtak, már késő volt, Éliszt elfoglalták a messzénéiek.

2. Képek




1. A hoplita FARKAS Ildikó Hoplita Nehézfegyverzetű gyalogos. Spártában alakult ki a hoplita hadviselés rendje, ez tette a spártaiakat sokáig nehezen legyőzhető, félelmetes harcosokká. Az addigi lovas harcmodorral szemben tömegereje, páncélzata és nehézfegyverzete jelentette előnyeit. Bronzsisak, lábvért, nagy pajzs (hoplon) és mellvért tartozott a korabeli görög nehézfegyverzethez (összesen kb. 25 kg). A bevált hoplita hadrend a zárt phalanx volt, amely általában nyolc sorra tagolódott, de szélesebb arcvonal esetén ez lehetett öt fölött bármennyi. Sík terepen ez a formáció verhetetlennek bizonyult. A szintén görög közepes fegyverzetű (peltasztész) portyázók megjelenése azonban a klasszikus hoplita hadviselés egyeduralmának végét jelentette. Ezek a könnyű páncéllal rendelkező, íjakkal, parittyákkal, dárdákkal felszerelt egységek az út menti magaslatokat megszállva könnyedén elbánhattak egy akármekkora, pompásan kiképzett, de nehézkes phalanxszal.


1. A Nap és a kecske KERTÉSZ ISTVÁN A Nap és a kecske Antik makedón jelképek Az ókorban népszerű monda szerint Héraklész ükunokája, Perdikkasz alapította meg a makedón uralkodódinasztiát. Perdikkasz Argosz városában született, de később Felső-Makedóniába vándorolt. Két fivérével egyetemben az itteni király szolgálatába állt pásztorként. Naphosszat kecskéket meg juhokat legeltetett. Reggelente a testvérek a királyné által sütött cipóval a kezükben indultak munkára, ám Perdikkasz elemózsiája minden alkalommal a kétszeresére dagadt. Elmondta ezt a királyné a férjének, aki azonnal megértette: veszélyt rejt uralmára nézve a három szolga, főképp Perdikkasz. Magához hívatta hát a király a testvéreket, és megparancsolta nekik, azonnal hagyják el országát. Csakhogy a fiatalemberek előbb követelték a kialkudott bért. A király, akinek Dionüszosz elvette a józan eszét, feldühödött, s a kéményen át házába sütő napra mutatva azt ajánlotta föl fizetségként. Míg a többiek döbbenten álltak, Perdikkasz késével a padlóba véste a napkorongot, majd jelképesen magához vette. Ezek után testvéreivel együtt sietve eltávozott. A meglepett uralkodónak egyik tanácsadója magyarázta meg Perdikkasz tettének jelentőségét. Az ifjú a lerajzolt napkorong jelképes birtokbavételével jelezte, hogy a király házát és birtokát sajátjának tekinti, ráadásul mindehhez a Napot hívta tanúnak. A felbőszült király lovasokat küldött a fivérek után azzal a paranccsal, hogy öljék meg őket. Az ifjak azonban még idejében átkeltek egy folyón, amely megáradt, mihelyt az üldözők a partjához értek. Erre emlékezve a makedónok évszázadokon át áldozatokat mutattak be a folyam istenének, Berésznek, aki a mítosz szerint Makedón fia volt. Utóbb ezen a területen Perdikkasz megalapította a makedón királyságot. A Nap kultusza A makedón nép már etnogenezise korai időszakában keveredett thrák és illír elemekkel, és kultúrájára ezen népek csakúgy nagy hatással voltak, mint a déli görög szomszédok, akikkel a makedónokat az etnikai rokonság is összefűzte. A thrákoknál és több más, velük rokon népnél, így a makedónokkal utóbb összekeveredett paionoknál, a Nap kultusza összefonódott az uralkodó hatalmának isteni eredetéről vallott elképzelésekkel. Mindez magyarázza a Nap kiemelkedő fontosságát a makedón dinasztia eredetét magyarázó történetben. A Nap kultusza a thrákoknál és utóbb a makedónoknál is kapcsolódott Dionüszosz tiszteletéhez, aki „szoláris istenség” volt, és mint ilyen, genealógiai kötelékben állott a királyi dinasztiákkal. A makedón uralkodók, akik magukat Héraklész leszármazottjainak tekintették, az istenné emelkedett hősnek a feleségét, Déianeirát mondhatták anyai ági ősüknek. Ő viszont egy igen népszerű mítoszváltozat szerint Dionüszosz leánya volt. A Napisten Dionüszosz tehát ott volt a dinasztia isteni ősének nászánál csakúgy, mint ahogy ő állt Perdikkasz karrierje hátterében is. Mindennek tudatában vált a Nap-csillag a makedón királyi hatalom jelvényévé, lett Dionüszosz kultusza olyan népszerű makedón földön, hogy Olümpiasz, majd fia, Nagy Sándor (ur. Kr. e. 336– 323) is lelkes híve volt, sőt utóbbi egyenesen ezen istenség kegyeltjének és mintegy új megtestesítőjének tekintette magát. A királyi mulatozások, amelyek II. Philipposz (Kr. e. 359–336), majd Nagy Sándor szabad idejének nagy részét kitöltötték, sajátos módon szolgálták a hatalom forrásának tartott istenség tiszteletét. „A kecskék szarva ragyog rád...” A makedón királyok ősi nemzetsége Perdikkasszal vette kezdetét, és Nagy Sándorig, illetve fiatalon elhunyt gyermekéig maradt fenn. Ők a Napot hordozták címerükként, és Dionüszosz kegyeltjeinek tartották magukat. Ám népük saját önazonosságát egy kecske alakjába tömörítette. Ez az oka többek között annak, hogy a kecske a makedón pénzérmék jellegzetes figurája lett. A miértre megint csak egy mítosz adja meg a választ. Perdikkasz király lett ugyan Dionüszosz védnöksége alatt, de uralma növeléséhez Apollóntól nyert segítséget. Az istenség delphoi jósdájától arra a kérdésére, hogyan gyarapíthatná birtokait, állítólag a következő választ kapta Diodórosz, a Kr. e. 1. században élt történetíró szerint: „Témenosz ága dicső, ő bírja a földet a bőség / termőt, hisz neki aigiszt fenn emelő Kronidész ím / nyújtá. Ám ne henyélj, a butéiszi földön a sok nyáj, / ott legelész, s ha te látod, a kecskék szarva ragyog rád, / látod az álom mély odújában a kecskegidákat, / áldozz isteneinknek, fővárost alapíts ott.”


(Kertész István fordítása.) A jóslat egyértelműen a mai Thesszaloniki-öböl nyugati partja irányába, a Haliakmón folyótól északra fekvő „butéiszi földre” vezérelte a makedónok hódító kedvét. Oda, ahol ma a verginai királysírokat csodálhatjuk, és ahol az ókorban e rege szerint Perdikkasz megalapította az első makedón fővárost, Aigait. A juhok mellett a kecskék tenyésztése jelentette hosszú ideig a makedón gazdaság alapját. Ezt tükrözi a Perdikkasz és fivérei pásztorkodását idéző monda is, amelyben az ifjak juhot és kecskét legeltettek. Mindezzel összhangban a jóslat olyan vidéket jelöl ki Perdikkasznak, ahol bőséges kecskenyájak legelnek. Emellett a kecske Dionüszosz jelképe is, akit gyakran ábrázoltak például kecskelábakkal. Ily módon a Dionüszoszra utaló Nap-szimbólum, a királyok jelvénye kapcsolódott a népet jelképező kecskealakhoz. Egy másik, ugyancsak a delphoi Apollónnak tulajdonított jóslat szerint egykor az argoszi Karanosz, Témenosz leszármazottja vezette híveit makedón földre – utóbb az antik írók őt Perdikkasz egyik ősének tették meg –, és ő alapította meg Aigait: „Ó, te dicső Karanosz, sose vétsd el e látnoki szókat! Szép tüzes asszonyi néppel a hellaszi föld tele, hagyd el, argoszi táj közeléből kék haliakmoni vízhez vedd utad, és hol a dús legelőn kecskék legelésznek, új haza ott vár, és ivadékok jó sora ott kél.” (Kertész István fordítása.) Akárcsak az előbbi, ez az orákulum is a kecske görög neve és a főváros, Aigai elnevezése közötti kapcsolatra utal. Mi több, maga a Karanosz név is a karannosz szóból eredhet, amely ősi makedón nyelvjárásban kecskét jelent. Mindez meggyőzően bizonyítja, hogy az ókori makedón nép tudatába mélyen beágyazódott a kecske valódi gazdasági és kultikus jelentősége, amely végül is ezt emelte e nemzet címerállatává.* * Az antik makedón jelképekről lásd még a szerző Héraklész unokái c. könyvét (Bp., 2002, Mundus Egyetemi Kiadó)! (A szerk.)

2. Képek





1. Makedónia FARKAS Ildikó Makedónia Kr. e. 359-ben II. Philipposz került a makedón trónra. Két év múlva meghódította Északkelet-Makedóniában Paióniát. A Kr. e. 4. században a görög városállamok változó szövetségi rendszerek keretében meg-megújuló háborúkat vívtak egymással. Ez alkalmat nyújtott az addig jelentéktelen Makedóniának arra, hogy seregével behatoljon Közép-Görögországba, ahol 352-ben legyőzte az addig hegemóniát birtokló phókisziakat, és ezzel a térség vezető katonai hatalma lett. Sikere katonai újításával is magyarázható: a megújított hoplita phalanx harcmodorral. (A makedón phalanx harcos fegyverzete könnyebb volt a hoplitáénál, lándzsája hosszabb, pajzsa kisebb lett. Egységük a 256 katonából álló, 16 sorra tagolt szüntagma volt, amely nagy rugalmasságot kölcsönzött a phalanxnak. A szokásos támadó alakzat a harclépcső volt [egymást követő számos sor egy embernyivel eltolva], a szárnyakat és a hátvédet pedig a lovasság és a könnyű gyalogság [portyázók] adták.) Ugyanakkor a makedón államszervezet is a hódítást segítette elő: az állam irányításában a katonai királyság (az uralkodó katonakirály hadvezér és politikus egyben), a nemesség és a hadsereggyűlés játszotta a döntő szerepet. 346-ban békeszerződés zárta le Makedónia és Athén harcát, Philipposz megkapta Thesszáliát és Delphoi patrónusa lett. 343-ban Makedónia megkezdte Thrákia meghódítását. 338-ban a khairóneiai csatában II. Philipposz legyőzte az ellene szövetkezett görög városállamokat, majd „újrarendezte” a görög földek hatalmi viszonyait: feloszlatta a meglévő szövetségeket, és létrehozta a makedónokkal szövetséges korinthoszi szövetséget, amelynek nevében 337-ben hadat üzent Perzsiának. A következő évben Philipposzt meggyilkolták, trónját fia, III. (Nagy) Sándor vette át, aki a lázadások leverése után megindult a perzsák ellen. 330-ig meghódította Szíriát, Türoszt, Gázát, Egyiptomot és a perzsa birodalmat. Ezután Indiába indult, de kimerült seregei kényszerítésére 325-ben visszafordult. 323-ban halt meg, 33 évesen, az ókori világ legnagyobb birodalmának uraként.

2. Képek


1. Államhatalom és jelvényei Rómában SZLÁVIK Gábor Államhatalom és jelvényei Rómában Tóga, tunika, vesszőnyaláb A modern értelemben vett állami, illetve államhatalmi jelképekről az ókori Rómában csak bizonyos megszorításokkal beszélhetünk. Voltak azonban az államhatalom egészéhez vagy az állami tisztségek (magistraturák) egy részéhez kapcsolódó hatalmi jelvények (insignia) . Ezek részben fedik az államhatalmi szimbólumok mai értelemben vett fogalmát. Idesorolhatók még a kiváltságos rendek képviselőinek kijáró rendi jelvények, a szenátori vagy a lovagrend tagjai által viselt, privilegizált társadalmi helyzetükre utaló ruhadarabok és ékszerek is. Mindezek a jelképek a századok során sajátos hatalmi-rendi hierarchiábarendeződtek. A római államot, az állam főtisztségviselőinek hivatali és büntető hatalmát, valamint az államhatalom egy részét reprezentatív módon képviselő főtisztségviselők rendi hovatartozását jelenítették meg. Királyság, köztársaság, császárság Állami jelképekről csak a kultikus közösségként, nemzetségi alapokon szerveződött korai társadalmak helyén kialakult ún. territoriális államidejétől fogva beszélhetünk. A Kr. e. 616 és 510/509 közötti időszakban, az etruszk királyok Rómájában, megkülönböztető öltözékével: bíborpalástjával, arany diadémjával és jogarával, de testőrségével és méltóságának megannyi más jelvényével is maga a király lépett fel hatalmi jelképként a közösségen belül. Később, a népszuverenitás elvén alapuló római köztársaság idején (Kr. e. 510–31) részben annak választott főtisztségviselői, az állami főhatalommal (imperium) bíró nagyobb magistratusok: a consulok és a praetorok váltak – ugyancsak hatalmi és rendi jelvényeik alapján – az időlegesen igazgatásuk alá rendelt közösség államhatalmi jelképeivé. Még inkább így volt ez a császárság korában (Kr. e. 31–Kr. u. 476), amikor az uralkodó a maga nagyon is valós személyében a római nép méltóságának (maiestas populi Romani) elvont fogalmát testesítette meg. Nőstényfarkas és bikaborjú A korai Róma talán legismertebb szimbóluma a ma is Rómában található, a Capitóliumi Múzeumban őrzött ún. capitóliumi farkas. A nőstényfarkas a köztársaság korának érmein is megjelent, de már az etruszk uralom idején szobor formájában is megörökítették. Közösségi szimbólum, amely a későbbi Róma helyén megtelepedett latin és szabin pásztorok totemisztikus elképzeléseiről tanúskodik. A nyájaikat pusztító ragadozó előbb félve tisztelt állatős, majd Róma legendás alapítóinak, Mars hadisten fiainak táplálója lett. A város mondai „alapítói”, az isteni eredetű ikertestvérek, Romulus és Remus – úgy hitték – az anyafarkas tejével együtt magukba szívták annak bátorságát is. Az ősi Itália más, korai népei a bikaborjakban vélték megtalálni mitikus-totemisztikus őseiket. Ebben a felfogásban maga a félsziget elnevezése (Itália) is a bikaborjak (vituli) földjét jelenti. Olyan földet, ahol az ifjú bikákhoz hasonló küzdőképességgel bíró, s ekként a közösség egészének tartós gyarapodását is biztosító harcosokból álló törzsek élnek. A római köztársaság (S. P. Q. R.) Az utolsó, etruszk származású uralkodó elűzése után (Kr. e. 510/509) létrejött római köztársaság a népszuverenitás elvén alapult. Választotttisztségviselői – a Kr. e. 3. század elejétől – a római nép (populus Romanus) felhatalmazása alapján gyakorolták hatalmukat. Feliratokon és érmeken, diadalíveken és a reprezentatív célú monumentális épületek homlokzatán ma is látható a hajdanvolt római állam megjelenítésére hivatott négy betű: S.P.Q.R. Ott láthatjuk őket a legiók hadi jelvényein is, a legfőbb állami istenség, Juppiter ezüst, majd aranyból készült sasa alatt. Jelentése: Senatus populusque Romanus= a szenátus és a római nép.


Vesszőnyaláb A Rómában legfőbb államhatalmi szimbólumként használt vesszőnyaláb (fasces) etruszk eredetű. A hagyomány szerint a királyok korában hozták Rómába. (Ezt megerősíteni látszik egy, a Kr. e. 7. század végéről szármázó vetuloniai sírból előkerült miniatűr fasces– erősen oxidált – vasmodellje is.) A vörös bőrszíjakkal átkötött, rendszerint szil- vagy nyírfából készült, kb. 1,5 m hosszú vesszőnyaláb, a benne alkalomszerűen elhelyezett kétélű bárddal (securis), a legfőbb magistratusok hivatali és büntető hatalmának jelképe volt. A bárdot azonban csak a város megszentelt határán (pomoerium) kívül tűzethette be a vesszőnyalábba az erre jogosult magistratus. A bárdot a vesszők közé tűzető magistratus a korai köztársaság időszakában bárddal végrehajtott halálbüntetést is elrendelhetett, különösen a hadra kelt seregben történt súlyos függelemsértés esetén. A halálbüntetést a fascest hordozó szabad, ám tisztségüket fizetésért ellátó hivatalszolgák, a lictorokhajtották végre, akik bal vállukon hordozták a fascest. Lictorok A fascesfogalmától elválaszthatatlan az azt hordozó lictorok személye, akik fizetett közfeladatként, élethossziglan látták el megbízatásukat. A lictorok Rómában a polgárok tradicionális öltözetében, a togában jelentek meg, míg a hadra kelt seregnél katonai köpenyt viseltek. A lictorok alapvető feladatai közé tartozott az általuk kísért, közfeladatot ellátó főtisztségviselő rangjához illő fellépésének biztosítása. Ők kopogtattak be például abba a magánházba, melybe a magistratus hivatalos célból belépett, de ugyancsak lictorai biztosítottak szabad utat a főtisztségviselő számára a tömegen való áthaladása során. Alapvető feladataik körébe tartozott még a magistratustól elrendelt alkalmi jellegű intézkedések foganatosítása, vagy testi büntetések (pl. korbácsolás) végrehajtása. Intézkedési jogkörüknél fogva, a velük rendelkező magistratus utasítására, letartóztathatták és őrizetbe vehették a polgárokat is. A valószínűleg már az etruszk királyok kíséretében is megtalálható lictorokszáma az általuk kísért tisztségviselő rangja szerint változott. Az államhatalmi tényezőnek minősülő tisztviselők az imperiummal felruházott consulok voltak. Őket elvben 12 lictor kísérhette. Rangban a consulok után következtek a praetorok. Nekik Rómában, a városban 2, a falakon kívül 6 lictor járt. A legerősebb hatalma a dictatornakvolt: őt – a kezében összpontosuló főhatalom (summum imperium) tárgyiasult kifejeződéseként – 24 lictor illette meg. Lictorok kísérték a fontos állami kultuszt végző, az örökkön égő tűz táplálását ellátó Vesta-szűzeket is. A császári hatalom teokratikus jellegű átalakítására törekvő Domitianus uralkodásának (Kr. u. 81–96) idejétől 24 lictor kísérte a princepseket, akár a köztársasági Róma dictatorait. Rangjának megfelelő számú lictor illette meg a császári provinciák helytartóit, legátusait is. Trónszékből hivatali szék A consulok, illetve praetorok mellett díszes hivatali szék illette meg a hivatali hatalommal (a katonai vonatkozású intézkedések terén egyáltalán nem érvényesülő potestasszal) rendelkező aedilis curulisokat is. Ők városrendészeti feladatokkal, a gabonaellátás, illetve a szegényebb néprétegeknek járó gabonaosztás lebonyolításával és ellenőrzésével, továbbá az évente ismétlődő ünnepi játékok rendezésével és felügyeletével voltak megbízva. A nekik kijáró díszes ülőalkalmatosság ugyancsak etruszk eredetű: a hagyomány szerint az etruszk királyoktól átvett trónszék egyszerűsített változata. Háta és karfája nem volt, ívelt, összecsukható lábait elefántcsont borítás fedte. Könnyen szállítható, szinte bárhol felállítható volt: törvényszéki tárgyalásokon és népgyűléseken, a sorozások alkalmával vagy a szenátusban való elnökléskor. Szemben a királyi trónszékkel, nem lehetett hosszabb időn át hanyag testtartásban ülni vagy gőgösen elheverni benne, hiszen nem volt kényelmes bútordarab. Így a benne helyet foglalót mintegy arra ösztönözte, hogy gyorsan és hatékonyan intézze el a rábízott ügyeket. A fentebb felsorolt közjogi méltóságokat a szék nyomán curulisi magistratusoknakis nevezik. A tartományi helytartók, a proconsulok és a propraetorok mellett később más tisztségviselők is használták a széket. Aranyszálas tóga és bíborköpeny Teljes egészében bíborszövetből készült, aranyszálakkal hímzett tógát (toga picta vagy palmata) viseltek a köztársaság korában a diadalmenetet tartó hadvezérek, az ünnepi játékok vezetői, majd később a császárok is. A bíborköpeny kezdetben, az etruszk királyok idején (Kr. e. 753–510) a királyt illette meg. Azután a köztársaság korában egykor csak a legfőbb állami istenséget, a Capitoliumi Juppitert, s a diadalmenete napján egyfajta földi 67 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Juppiterré magasztosuló győztes hadvezért, a triumfáló imperatorokat illette meg. Később a bíborköpeny Iulius Caesar (Kr. e. 100–44), majd a római császárok reprezentatív öltözékévé vált. A császárkorban a legfőbb állami istenséget megillető bíboröltözék az államhatalom birtoklásának kizárólagos joggal felöltött jelévé: az uralkodói bíborrá lett. A már az etruszk királyoktól is viselt bíboröltözék így a római császárság korának egyik jellegzetes tárgyi jelképévé emelkedve, a későbbi korok számára is az uralkodói hatalom egyik szimbólumává vált. Rendi és másodlagos hivatali jelvények A római köztársaságban megannyi külsődleges jel is mutatta az egyénnek a társadalomban elfoglalt helyét. A két kiváltságos rend (ordo) tagjai, a szenátorok, majd később a lovagok is aranygyűrű viselésére voltak jogosultak. A szenátorok rendjének tagjai, magasabb társadalmi presztízsük jeleként, emellett nyilvános alkalmakkor felöltött köznapi viseletükkel, a ruhanyak szélétől a ruha aljáig párhuzamosan futó két bíborsávval díszített tunicávalis megkülönböztették magukat. A lovagrend tagjainak a köznapi viseletnek számító tunicán csak egy keskeny bíborsáv járt. Az egykor az etruszk királyok palástjának anyagául szolgáló, csak általuk viselt bíbor a magasabb hivatali hatalom méltóságának, s egyben a rendi hovatartozás jellegének kifejezőjévé is vált. Az elkülönülő rendi szerveződés státusjelévé vált a nyilvános alkalmakkor viselt cipő is. A patríciusi származású főbb magistratusok vörös bőrből készített lábbelijét a térd alatt négy, a lábszár köré tekert bőrszíjjal fűzték össze, s a boka magasságában félhold alakú ezüst- vagy elefántcsont dísszel látták el azt. Ilyet viseltek a consulok és a praetorok, illetve az aediles curules is. A szenátorok nyilvános alkalmakra felöltött cipője (otthoni használatra a szandál szolgált) fekete bőrből készült, s nem volt rajta díszítés. Ünnepi ruha Változatos módon jelezte a társadalomban elfoglalt helyét az egyén ünnepi ruházata is. Már megjelenésével római polgárként azonosította magát a sajátos „nemzeti” viseletnek számító, gazdagon redőzött, nehézkes ruhadarabot, a togát felöltő személy. Az egyszerű polgárok togája díszítés nélküli, festetlen gyapjúból, majd később lenvászonból készült. A lovagrend tagjai – ismét csak rendi hovatartozásuk státusszimbólumaként – keskeny sávot, míg a szenátori rendhez tartozók, akár a tunicán, széles bíborsávot viseltek. Az igazgatásitársadalmi hierarchia csúcsán elhelyezkedő curulisi rangú magistratusokat bíborszegélyű tóga illette meg.

2. Képek










1. Állami és nemzeti zászló GLATZ Ferenc Állami és nemzeti zászló Tudomásul venni az állami és etnikai határ szétválását Előterjesztés az állami és nemzeti jelképekkel foglalkozó bizottság számára: legyen a magyar állami zászló a magyar állampolgári közösség megjelenítője. A zászló színei továbbra is legyenek az államon belül többségben lévő magyar nemzet történelmi színei, a piros-fehér-zöld trikolór. A zászlón kapjon helyet az államot jelképező címer. A címeres zászló az állami zászló. A nemzeti közösséghez – államhatároktól független – tartozás jelképe a nemzeti színek kialakult együttese. A magyar nemzeti zászló a piros-fehér-zöld trikolór. A románoké a kéksárga-piros, a szlovákoké a fehér-kék-piros és így tovább. A magyar állami ünnepeken jelenjék meg az állami zászló, s mellette az állam területén élő más nemzetek nemzeti színei is. Kezdjünk tárgyalásokat a szomszédos államokkal arról, hogy a címeres zászló legyen mindenütt az állami felségjelvény, és tegyék szabaddá az államot alkotó más nemzeti kollektívumok nemzeti színeinek rendszeres használatát. Kezdjünk tárgyalásokat a hazai nem magyar nemzetek képviselőivel: erősíti-e a magyar államhoz tartozásukat és ugyanakkor az anyanemzethez kötő érzelmi szálaikat az állami és nemzeti jelkép ilyen szétválasztása? Kezdjünk tárgyalásokat a határokon túli magyarság képviselőivel: segíti-e az állami és nemzeti jelkép esetleges szétválása állampolgári kötődésüket és otthonérzésüket államukban, és kulturális-nemzeti kötelékeiket a magyarsághoz? Nemzeti szállásterület és az államigazgatás határai Államigazgatási határ és etnikai szállásterület soha nem esett egybe a közép-kelet-európai térségben – mondogatjuk két és fél évtizede. Sem a Kárpát-medencében, sem az északra, keletre vagy délre eső szomszédos területeken. Ez a körülmény nem okozott különösebb társadalmi összecsapásokat egészen addig, amíg a térségben a közigazgatási határokat nem kívánták „nemzeti jelleggel” felruházni. Amíg ezeknek a területeknek – az igazgatási-rendészeti-gazdasági – intézményeit (az államot) nem kívánták eszközéül felhasználni valamelyik (az egyik) etnikum kultúrájának kifejlesztéséhez. Amint Magyarországon a legnagyobb – igaz, nem többségi – etnikum, a magyarság meghirdette azt, hogy a magyar állam intézményeit csak magyar nyelven működtessék, azonnal szembekerült az államon belül a többi nemzet érdekeivel. Először természetesen a legerősebb és saját nemzeti vezető réteggel rendelkező horvátokkal (1844), majd a század folyamán egymás után mindazokkal a nem magyar népekkel, amelyeknek időközben saját nemzeti középosztályuk (értelmiségük) emelkedett föl. A horvátok után így a szlovákokkal, románokkal, szerbekkel. Ismeretes, hogy az így keletkező ellentéteket a magyar állam vezetése nem tudta feloldani. Igaz, hogy – összehasonlítva az európai nagy nemzetekkel – a magyar állam vezetői toleránsak voltak: nem hajtották végre a nem magyar népek elnemzetlenítését, ahogy ez Franciaországban, részben német, orosz területen, részben Angliában történt. És a tolerancia jele az is, hogy noha az 1867-ben kialakított polgári Magyarországon az állami szakigazgatás nyelve a legnagyobb nemzet, a magyar nemzet nyelve lett, s az állami iskolarendszer is ezen a nyelven működött, de az egyéni kapcsolatokban és tájanként is mind a német, mind a szlovák, a román, a horvát, a szerb – sőt a kisebb nyelvek is, például a jiddis – használatban maradt. Mégis: a magyaron kívül a többi nemzet a maga kollektív összetartozását, nemzeti önazonosságát csak a széles értelemben vett magánszférában (igaz, ott akadálytalanul) gyakorolhatta. Az állam – ahogy ezt a kor magyar történetírója írta – a „magyarok állama”-ként jelent meg, és egyedül a magyart tekintette „államalapító” nemzetnek. 1918-ban azután a magyar állam felbomlott, a velünk korábban egy területigazgatási keretben élt népek olyan igazgatási szervezetekhez csatlakoztak (a román, a szerb királysághoz), vagy alkottak új államokat (Csehszlovákia), amelyekben az ő nyelvüket (a románt, szerb-horvátot, szlovákot) használták a napi igazgatási gyakorlatban: a községi, az országos hivatalokban, a politikában, az iskolában. Azután hamarosan kiderült: a sok kis, magát nemzeti alapon berendezni kívánó igazgatási egység (állam) ugyanolyan konfliktusokat idéz elő a maga területén, amilyeneket a magyarok állama keltett 1918 előtt. A cseh-szlovák, a román, a szerb-horvát államok ugyanúgy nem biztosították a területükön kisebbségben élő nemzetek önazonosságához a kollektív jogokat (többek között a területükön immár kisebbségben élő magyarok számára), ahogy az 1918 előtti magyar állam sem.


Ezután a térségben állami „határkiigazítások” következtek (1938–41). Sikertelenül, hiszen most a revíziót végrehajtó Magyarországon belül nőtt meg a kisebbségek aránya. Majd utána (1945–47) megpróbálták az államterületeket nemzetileg „homogenizálni”: ún. lakosságcseréket erőltettek, kitelepítve a kisebbségeket azokba az államokba, ahol ők többségi nemzetet képeztek. Hamarosan ismét kiderült a „kitelepítések”, „lakosságcsere” néven indított akciók nyilvánvaló embertelensége és fantaszta volta. Felhagytak azokkal... A szovjet rendszer (1949–90) igyekezett szőnyeg alá söpörni a konfliktusokat. A polgárok önazonosságai közül kiemelte az állampolgári identitást, s emellett a szociális (osztály-) önazonosság fontosságát hirdette. Az emberek egyéb önazonossági igényét (nemzeti, vallási és egyéb összetartozás-tudatokat) múló igényként kezelte. Ezért is a rendszer szétzilálásában a nemzeti, vallási és egyéb önazonosságok vágya (eddig még fel nem tárt erővel) a lakosságban igen nagy szerepet játszott. Azután jöttek az 1990-es évek. A politikai rendszerváltások közepette újabb nemzeti konfliktusok törtek elő. A polgári szabadságjogokkal párosul a különböző önazonosságok megvallásának szabadsága is. Az állampolgári mellett a nemzeti, vallási, sőt egyéb önazonosságok megvallása. És a rendszerváltók némely részének meglepetésére: polgári szabadságjogként követelte a társadalom nemcsak a politikai választás jogát, hanem a nemzeti kollektívumokhoz tartozás, ilyen alapon való szervezkedés jogát is. Szlovák, cseh, horvát-szerb konfliktust először megoldani látszott az, hogy szétváltak az 1918 után létrejött szövetségi államok, és horvátok, szerbek, szlovákok, csehek saját nyelvükön működtetett államszervezetet hoztak létre (1992). De az átrendezés másnapján már látszott: a régi konfliktust nemzeti szállásterület és területigazgatás határa között most sem sikerült feloldani. Az új államigazgatási keretekben továbbra is ott élnek az „egyéb nemzeti kollektívumok” is: magyarok Szlovákiában, Ukrajnában, Romániában, Szerbiában, Horvátországban, Szlovéniában, Ausztriában, a románok Magyarországon, szlovákok Magyarországon, horvátok Szerbiában, Magyarországon, szerbek Horvátországban, Magyarországon, Albániában és így tovább... Identitáspluralizmus És még történt valami az 1990-es években. A térséget is elérte az új ipari-technikai forradalom, az információs forradalom, amely az emberek egyéni kultúraszerzését és megnyilvánulását minden korábbinál erősebben segíti. Az egyén az újabb tömegkulturális eszközök adta lehetőségek birtokában ráébred a maga emberi voltának sokszínűségére, ki akarja élni a kapcsolatteremtés gazdagságát, megfogalmazni különböző azonosságait: látja, hogy nemcsak állampolgári kötelékek vagy az agyonhangsúlyozott szociális-munkarendi azonosságok kapcsolják a világhoz, hanem a már meghaladottnak vélt érzelmi-tudati szálak is: világnézeti, nemzeti-kulturális kötelékek, a kisközösségi összetartozás (családi, baráti, érzelmi és érdek-, sőt korosztály-azonosságok). Az iparitechnikai forradalom kulturális forradalmat hoz magával, s ez új társadalmi rendet szül, amelyben az egyén igénye a sokféle önazonossághoz lassan, de feltartóztathatatlanul kibontakozik. Sokan az utóbbi két évtizedben „etnikai reneszánszról”, „új nacionalizmusról”, „új konzervativizmusról” beszéltek. Szerintünk másról, az iparitechnikai és tömegkulturális forradalom lényegi jelenségéről volt és van szó: az egyén identitáspluralizmusának kibontakozásáról. Amit éppen a technokrata és államközpontú társadalomértelmezés – függetlenül politikaiideológiai elkötelezettségeitől – nem tud hová sorolni a maga kategóriarendszerében. Vagyis szerintünk azok a „konzervatívok” (sőt „régimódiak”), akik ragaszkodnak a 18–19. század – szép, de idejétmúlt – elgondolásához, az állampolgári identitás kizárólagosságához. (Szép, mert látszólag egyenlőséget teremtett a maga korában az emberek között...) Akárhol találja is majd a korszak történelmének késői kutatója a térségünkben lezajló társadalmi és közkulturális jelenségek okait, tény, hogy a rendszerváltások Közép-Kelet-Európájában az emberek nemzeti alapon épülő összetartozás-tudata realitás, korjelenség. És akárhogy is csoportosuljanak napjaink politikai pártjai, kénytelenek lesznek olyan államberendezkedést kialakítani, amelyben a polgár ezen identitáspluralizmus-igénye kifejezésre juthat. A szerethető állam Keressük a napjaink embere igényelte és a technika adta közösség-igazgatási keretek legjobbikát. Olyan keretet, amely az egyén számára a legtágabb teret biztosítja, s amelyik korlátokat csak ott állít az egyén elé, ahol az „egyik” önmegvalósítása sérthetné a „másik”-at. Olyan államot szeretnénk a 21. században, amelyik a területén élő polgárai számára a legteljesebb önazonosság-kiélést biztosítja, amelyik a napi termelői és kulturális tevékenység kibontakozását szolgálja. És amelyik az állam adminisztratív erejét csak azokkal szemben gyakorolja, akik kirekesztésre törekszenek a valamilyen (akár politikai) alapon szerveződött többség vagy kisebbség szervezeteként. Olyan államot kívánunk berendezni, amelynek vezetői nem azt kérdik, „miért”, hanem azt, hogy „miért ne”? Amelynek vezetői a polgár teljes kibontakozását szolgálják, s akiket netán még tisztelni és az általuk vezetett államban az életet szeretni is lehet... 78 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A 21. század magyar államát olyan szervezetnek képzeljük el, amelyben a polgárok sokféle emberi önazonosságukat nemcsak egyéni szinten vallhatják meg, hanem képviselhetik közösségi szinten is. Ahol az állampolgári önazonosság együtt jár a jogok és kötelezettségek egyértelmű meghatározásával. (A közintézmények fenntartása érdekében az adók fizetésével, a működőképesség érdekében a törvények betart[at]ásával, és ahol ezekért cserébe a polgár a szabadságának intézményes biztosítását kapja.) Az állampolgári viszony tehát jogi viszony. De mi olyan államot szeretnénk építeni, ahol a közösségen belül az állampolgári önazonosságtól függetlenül szabadon létezhetnek az egyéb önazonosságok is: a nemzeti, világnézeti, szociális, kisközösségi (lokális) érdekek közösségén vagy újabb alapokon szerveződő önazonosságok. Amelyek nem feltétlenül jogi, hanem érdekalapú vagy érzelmi kötelékeket fonnak egyén és közösség köré... A térség 19–20. századi (és tegnapi) történelme telve tényekkel, amelyek arról szólnak: az állampolgári önazonosságok mellett a nemzeti önazonosság megvallási és képviseleti igénye a legerősebb. Ennek kell tehát kifejezésre jutni a közösséget megjelenítő jelképekben is. Ezt kívánja a társadalmi béke, ami a közösség működőképességének, a napi életfeltételeink újratermelésének alapja. (Lehet, hogy „holnap” már nem így lesz. Hogy az európai politikai integráció és a világméretű, globális kulturális, gazdasági integráció eredményeként tovább fog csökkenni az állampolgári kötelékek ereje vagy akár a nemzeti összetartozás igénye is. Lehet. S akkor majd újra kell gondolni a közösségi életet szabályozó intézmények – így az államszervezet – szerepét és a közösséget megjelenítő jelképeinket...) A jelkép nem több, mint egy adott közösség önazonosságának látható kelléke. A jelképek a megkülönböztetésre szolgáltak sok-sok ezer éven át. Ezért éltek és élnek e sorok írójában is fenntartások a jelképek használatával szemben. Mert a különbözőségek túlhangsúlyozásra vezethetnek. Mégis: tisztában vagyunk azzal: az önmegjelölés a sokszínűség alapja lehet, ha az önmegjelölést nem engedjük a „másik” kiszorítására használni. Hanem éppen ellenkezőleg: ráébreszteni az „egyik”-et, hogy létezik a közösségben egy vagy több „másik” is. Állami és nemzeti jelkép szétválasztása Magyarország államformája 1989. október 23. óta köztársaság. Az államot jelképezi a címer. A köztársaság címeréről a demokratikusan választott magyar országgyűlés döntött. Sajátos módon ez a jelvény a magyar állam ezeréves hagyományát jelképező Szent Korona és a köztársasági mozgalmakban megerősödött Kossuth-címer elegyítése lett. A nemzetet megjelenítő zászló a piros-fehér-zöld trikolór. (A sok évszázad alatt kialakult lokális színeket a 19. századi európai eszmék hatására foglalták trikolórba, s ezek lettek a magyar nemzet színei is.) A zászlóról az 1990. évi XL. törvény döntött. S most nyilatkoznunk kell: hogyan jelenjék meg a világban az a sajátosságunk, hogy a magyar államban nem esik egybe a nemzeti és az állampolgári közösséghez tartozás. S hogy a szomszédos államokban sem esik egybe. Hogy a magyar állampolgári közösségen belül a magyaron túl legalább öt nemzeti – és emellett még más alapon is magát megkülönböztető – kisebbség él. Hogy a szomszédos országokban is ott élnek a magyarok, akik az illető ország értékes állampolgárai, termelői, adófizetői, törvénytisztelő emberek, de ugyanakkor magukat magyarnak érzik, és szeretnék magukat annak is vallani. Hogyan juttassuk kifejezésre: a magyar államban minden nemzethez tartozó polgár államalkotó, nem csak a magyarok. S hogy a szomszédos Romániában, Szlovákiában, Horvátországban, Szerbiában stb. az ott lakó magyarok az ottani állam alkotói, a javak megtermelői, szabályok alkotói. Hogyan jelenítsük meg mindezt? Javaslat: az államot, annak törvényes rendjét, az állampolgári közösséget a hagyományoknak megfelelően jelképezi a címer. A nemzethez tartozást pedig a nemzeti színek. S a címer kapjon helyet azon nemzet színeiben, amely nemzet az államban többségben van. Így Magyarországon a piros-fehér-zöldben, a magyar nemzeti színekben foglaljon helyet a Magyar Köztársaság címere, a magyar állam felségjele. A román, a szlovák stb. nemzeti színekben az ottani köztársaság címere, a román, szlovák stb. állam felségjele. Jelezze, hogy ott a többségi nemzet a román, a szlovák stb. De... A címer nélküli nemzeti színek – akár zászló, akár más formában – a nemzet megjelenítői. Egyetemlegesen. A címer nélküli piros-fehér-zöld éppúgy egyetemesen a magyar nemzeti identitás megjelenítője Magyarországon, Romániában és a világ minden részén, mint a kék-sárga-piros a románoknak Romániában vagy Magyarországon. Az állami lobogó és a nemzeti lobogószétválik egymástól. Ahogy az állam és a nemzet is mindig elvált egymástól. A magyar állami ünnepeken az állami lobogó mellett jelenjenek meg a mi


államterületünkön kisebbségben élő románok, szlovákok, németek, szerbek, horvátok, ukránok nemzeti színei is lobogókon vagy egyéb jelvényeken, de ha a roma társadalom kívánja, akár az ő jelképe is. A „kultúrnemzetről” Két és fél évtizede valljuk a História hasábjain: tudomásul kell venni, hogy az állam és a nemzet szétvált KözépKelet-Európában. A régi történetírás (Szekfű Gyula) ezt a szétválást 1918-hoz, a történeti magyar állam összeomlásának évéhez kötötte. Mi ezzel szemben azt állítottuk, azt állítjuk: állam és nemzet soha sem esett egybe a térségben, csak egy korábbi politikai-értelmiségi réteg nem akarta ezt tudomásul venni. Mert a (közös) történelmet csak a saját nemzete szempontjából értékelte. Mert ők államalkotókat csak a magyarokban, azután 1918 után a szomszédos országok értelmisége szintén ott, helyileg csak az ottani többségi nemzetben láttak. Tévedtek a mi elődeink, és tévedtek a szomszédok elődei is. Két és fél évtizede hirdetjük a História hasábjain: a közép-kelet-európai térségben csak a kultúrnemzet fogalmának bevezetése lehet az állampolgári és nemzeti önazonosság konfliktusainak feloldási alapja. Azaz: az állampolgári közösségen belül több, kulturális önazonosságát elkülönítő közösség élhet: a kultúrnemzet, illetve kultúrnemzetek. Amely átlép államigazgatási kereteket. A román, szlovák, magyar stb. kultúrnemzet tagja mindenki, aki magát románnak, szlováknak, magyarnak stb. vallja, függetlenül, hogy mely területigazgatási szervezet keretében él. S hogy az egyik identitás (az állampolgári, nemzeti, vallási, szociális stb. identitások) az ember szempontjából éppolyan „emberi érték”, mint a másik. Az 1980-as években a „hivatalosságok” vagy az egyoldalú állampolgári (párt, azaz kormány- és ellenzéki párt-) azonosságok alapján gondolkodók a kultúrnemzet fogalmának használatát „bújtatott irredentizmusnak” vagy „új konzervativizmus”-nak mondották. Csak akkor fogyott el az érvük, amikor látták: a kultúrnemzet fogalmát nemcsak a határokon túli magyarokra, hanem a magyarországi kisebbségekre is érvényesnek tekintettük, tekintjük... A kultúrnemzet és államnemzet szétválasztása állott 1991-ben is gondolkodásunk középpontjában, amikor elkészítettük a közép-európai kisebbségek autonómiáira vonatkozó Magatartáskódexünket. (Szintén a História közölte 1991/11. ún., tematikus füzetében, azután megjelent angolul, németül, szlovákul, románul.) A hazaiaknak tetszett, hogy kulturális autonómiát és képviseletet követelünk a szomszédban a magyaroknak, de értetlenül fogadták, hogy ugyanezt a „pozitív diszkriminációt” kívánjuk a magyarországi nem magyar népeknek itthon. A szomszédoknak is csak addig tetszett a „kultúrnemzet” alkalmazása, amíg az ő nemzettársaik magyarországi kollektívumainak kívántunk jogi kereteket adni... Most, 2003-ban, az európai integráció felgyorsulásának korában a korhoz és jövőképünkhöz igazítva rendezni kell végre az „állampolgári” és „nemzeti közösség” viszonyát. Állam és nemzet viszonyát. Mi úgy látjuk – ismételjük –, sem az államhatárok tologatása, sem a kisebbségek kitelepítése nem jelent megoldást. Ahogy nem sikerült a térségben a nemzeti kisebbségek elnemzetlenítése sem. (Most látszik csak: Angliában, Franciaországban sem volt ez igazán sikeres.) Marad tehát a jelenlegi államkereteken belül a nemzeti önazonosság teljes kulturális képviseletének biztosítása. Mindez természetesen személyes javaslat. Ha itthon elfogadást is nyer, kérdés, mit szólnak ehhez szomszédaink? Fáj-e nekik legalább annyira, mint nekünk, hogy nemzettársaik a szomszédos államokban nem nyernek teljes képviseletet? Fáj-e nekik legalább annyira, mint nekünk, hogy állampolgártársaink egy része nem érzi még teljesen magáénak azt az államot, amelynek területén él, termel, adót fizet?

2. Képek








1. A magyar címer és zászló útja DÖMÖTÖRFI Tibor A magyar címer és zászló útja 1867–1990 Az 1848–49. évi szabadságharc bukását követően a Habsburg-hatalom betiltotta a magyar nemzeti szimbólumok, így a címerek használatát, és visszatért az 1848 előtti birodalmi címerhasználathoz. A forradalmi emléknek számító nemzetiszín zászlók, lobogók vagy azok részei birtoklását, használatát üldözték és büntették. Haynau már 1849. július 19-én kihirdettette, hogy életét veszti az, aki „forradalmi jelek viselésével (háromszínű szalag, vörös toll stb.) a pártütést segíti”. A megtorlás időszaka, a Bach-rendszer megszűntével e téren is enyhült a szigor, ennek jele, hogy az 1861. évi Szent István-napi ünnepségeken már hivatalosan is feltűnhetett a piros-fehér-zöld szalagos magyar zászló. 1867–1918 A kiegyezés által újonnan kialakított dualista rendszer közjogi sajátosságait ki kellett fejezniük az állami szimbólumoknak is, amely nemcsak osztrák– magyar, hanem magyar–horvát viszonylatban is folyamatos vitákra adott okot: Bécsben szerették volna a birodalmi összetartozást heraldikailag is egységesebben kifejezni, magyar részről a császári szimbólumok használatában az önálló államiság megsértését vélelmezték, és a horvátok is igényt tartottak nemzeti szimbólumaik feltüntetésére a közös intézmények jelvényei sorában. Az Osztrák–Magyar Monarchia közös címerének megalkotása körüli viták csaknem ötven évig tartottak, melynek hátterében az a dilemma állt, hogy a birodalom két fő országa jogilag szuverén állam volt, így nem lehetett egységes címerük. A megoldást csak egymás mellett álló, egymás mellé rendelt címerek összekapcsolása jelenthette, amelyre végül 1915-ben került sor Ferenc József „királyi kézirata” által elrendelve. A Monarchia közös intézményei használatára előírt közép- és kiscímert átfogóan rendező uralkodói döntés (az összes történeti igénycímert magában foglaló nagycímert sem ez alkalommal, sem később nem alkották meg) „paritásos alapon” rendezte az ügyet. Az 1916-ban elfogadott XV. törvény – az első világháború idején, Horvátország egyenrangú félként való bevonása jeleként – a magyar címerrészbe ékként még beillesztette „Horvát-, Szlavón- és Dalmátországok” „ezüsttel és vörössel sakkolt mezőt” mutató jelképét is. Az 1915. évi „legfelsőbb jóváhagyás” meghatározta az osztrák–magyar közös intézmények használatára szolgáló közös középcímert is. A birodalom közjogi különlegességeit tükrözte, hogy Dalmácia és Bosznia-Hercegovina címere mindkét fél pajzsán szerepelt. A kiegyezés az 1848. évi XXI. törvénycikk alapján állította vissza a jogfolytonosságot a külön magyar címer- és színhasználat területén.* A magyar hatóságok által hivatalosan használt magyar kiscímerleírása szerint (heraldikailag) jobbról vörössel és ezüsttel hétszer vágott mező, balról vörös mezőben zöld hármashalom aranykoronás középső részéből kiemelkedő ezüst, talpas kettőskereszt. A pajzson a magyar királyi korona nyugszik. A címer pajzstartói jobbról és balról egy-egy lebegő fehérruhás angyal, vagy jobbról cserfaág és balról olajfaág. Az 1868. évi horvát–magyar kiegyezés hozta magával a már 1848-ban is használt, Magyarország társországainak jelvényeivel bővített magyar középcímer felújítását is. Az 1915. évi egységes rendezés szerint a magyar állami középcímer felső kisebb, ún. szívpajzsát a kiscímer alkotta. Az alsó nagyobb, ún. nagypajzs négy részre osztott, alul betolt, hasított ékkel. Felső (heraldikai) jobb negyedében Dalmátország, bal negyedében Horvátország, alsó jobb negyedében Szlavónia, bal negyedében Erdély címerével. Az alsó ék jobb mezejében Bosznia és Hercegovina, bal mezejében Fiume címere. A nagypajzson a magyar királyi korona nyugszik. A pajzstartók itt is angyalok, illetve cser- és olajfaág. A magyar nemzeti zászló azonos maradt az 1848-ban használt piros-fehér- zöld trikolórral, melyet a koronás kiscímer díszített. Hivatalosan ezt használták a magyar királyi minisztériumok és az alájuk rendelt hatóságok, intézmények. 1898 májusában belügyminiszteri utasítás határozta meg azon ünnepek sorát, amikor a zászlót ki kellett tűzni.


Az 1879. évi XL. törvénycikk két hónapig terjedő elzárással és háromszáz forintig terjedő pénzbüntetéssel fenyegette azt, aki „az ország, a társországok vagy az osztrák–magyar monarchiának nyilvánosan kitüzött czímerét vagy zászlóját [...] meggyalázó szándékból bemocskolja, megrongálja vagy leszakítja”. A közös vám- és kereskedelmi ügyek megkövetelték a hajózásban használt ún. kereskedelmi lobogódualista viszonyoknak megfelelő átalakítását is. Ebben összekapcsolódtak az osztrák (Habsburg) és magyar szimbólumok: a lobogó két négyszögből összetett téglalap formájú volt, a rúd melletti részt vörös alapon fehér pólyával (sávval) vágott mező alkotta, amely a rá helyezett sárga keretű és nyílt koronával fedett címerpajzsban (az osztrák főhercegi címerben) ismétlődött; a lobogó másik felén pedig piros-fehér-zöld színben a magyar koronás kiscímert tüntették fel. (Sajátos módon az Osztrák–Magyar Monarchia konzulátusai is ezt a lobogótípust alkalmazták. A magyar nemzeti ünnepeken a piros-fehér-zöld trikolórt tűzték ki.) A katonai zászlók és lobogók terén is alapvető változásokat hozott a dualista Monarchia létrejötte, illetve a közös magyar hadügy megszervezése. Magyar katonaság a szabadságharc leverése után – az 1848 előtti állapotoknak megfelelően – az osztrák hadseregben, császári hadi jelvények alatt szolgált. 1867 után a közös hadsereg szárazföldi alakulatainál továbbra is megmaradtak a kétfejű sasos hadizászlók, hivatalos magyarázat szerint azért, mert az uralkodóház fejének címerét tartalmazzák. 1868-ban kivonták a használatból e zászlók nagy részét, a gyalogságnál az ezredtörzsnél maradt egy fehér törzszászló (az előlapon a Madonna ábrázolásával, a hátlapon a sasos címerrel), illetve a tartalék ezrednél egy sárga zászló (mindkét oldalán a sasos címerrel). A többi zászló ekkor a lovasság zászlóival egyetemben a bécsi Heeresmuseumba került. A közös haditengerészet által használt hadilobogó sem változott az 1867 előttihez képest, ilyen formában megegyezett a közös kereskedelmi lobogó osztrák felével (vörös-fehér-vörös színek az osztrák címerrel). Nem vezették már be azt az új közös hadizászlót, amelyet az első világháború alatt (1915 októberében) rendszeresítettek; ezt fehér alapon váltakozva fekete-sárga (osztrák) és vörös-zöld (magyar) lángnyelvek szegélyezték, egyik oldalán az 1915. évi közös címerrel, a másik oldalon az uralkodói névjellel. A zászlólap sarkaiba váltakozva a császári korona és a magyar Szent Korona ábrázolását helyezték. A Monarchia zászlói alatt küzdő magyar katonák lelkesedését fokozni kívánó elképzelésből azonban csupán néhány mintapéldány készült el. Az 1868-ban, a kiegyezés értelmében felállított külön magyar honvédségnél – a közös hadsereg gyakorlatához igazodóan, viszont attól nemcsak színben és rajzban, hanem méretben is eltérően – csak a gyalogságnál rendszeresítettek csapatzászlót, melyet minden zászlóalj mint szervezési egység megkapott. E zászlók az 1848as honvédzászlók adott uralmi viszonyoknak megfelelően módosított változatai voltak: fehér selyemlapjuk első oldalán Ferenc József koronával fedett díszes monogramját („legfelsőbb névjelét”), hátlapjukon a kétoldalt angyalok által tartott magyar középcímert mutatták. (A Patrona Hungariae korábbi tradicionális alakja már nem tűnt fel e zászlókon.) A hadizászló szélein vörös és zöld lángnyelvek futottak végig, melyek a fehér alappal együtt kiadták a magyar nemzeti színeket. (A horvát-szlavónországi 7. honvédkerülethez tartozó csapatoknál a nemzeti jelleget vörös-kék lángnyelvek szignalizálták.) Az uralkodó névjelét és a magyar középcímert rávésték a zászlórúd végéhez erősített levél formájú, sárgaréz zászlócsúcsra is. Az ezredrendszer 1890. évi bevezetése után csak az ezredek 1. zászlóaljainál maradt meg a csapatzászló, kivételképpen csak az ún. kikülönített zászlóaljaknál hagytak meg egy-egy zászlót. 1918–1919 Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását követően kikiáltott köztársasági magyar állam a koronától – mint a királyság jelképétől – megfosztott kiscímert alkalmazta nemzeti jelképként. Károlyi Mihály 1918. november végén kelt miniszterelnöki rendeletében az 1849-es független Magyarország szellemében utasított a koronátlan, pajzstartók nélküli kiscímer használatára. Ez a címer került a nemzeti zászlóra is. Ugyanakkor tudomásunk van arról, hogy néhol egyszerűen kivágták a régi zászlókból a címer koronaábrázolását. Az 1919 márciusában létrejött Tanácsköztársaságnak nem volt hivatalos címere, általános jelképként a nemzetközi proletariátus (és a szovjet-orosz Vörös Hadsereg) jelvényét, az ötágú vörös csillagot használták. Emellett volt példa arra is, hogy az előző hónapokban bevezetett koronátlan kiscímeres pecséteket alkalmazták változatlanul. Az újonnan megalakult Vörös Hadsereg számára a Hadügyi Népbiztosság 1919. április 23-i körrendeletében a vörös zászlót rendszeresítette, egységes szabályozás nélkül. Az ötágú csillag, illetve a proletár internacionalizmus jelszava („Világ proletárjai, egyesüljetek!”) azonban a Vörös Hadsereg legtöbb zászlajára felkerült. A Tanácsköztársaság bukása után e zászlók használatát rendeletileg betiltották, és elrendelték beszolgáltatásukat a Vörös Hadsereg leszerelését végrehajtó parancsnokságoknál.


A Tanácsköztársaság 133 napos fennállása idején a piros-fehér-zöld színek a proletárdiktatúrával szembeni nemzeti ellenállás jelképeivé váltak, ezért vonta fel 1919. június 24-én a budapesti antikommunista felkelési kísérletben részt vevő három lázadó dunai monitor a magyar trikolórt. A sajátos átmeneti állapotot képviselő ún. szakszervezeti kormány ideológiai felemásságát reprezentálta az az idő hiányában a gyakorlatba már át nem ültetett főparancsnoki utasítás, amely 1919. augusztus 2-án elrendelte, hogy a fegyveres erők harci lobogója csak az egyik oldalon legyen vörös színű, a másik oldalnak nemzetiszínűnek kellett volna lennie. 1919–1945 Az 1919 utáni király nélküli Magyar Királyság visszaállította a koronás címer használatát. A címer felkerült a nemzeti trikolórra mint ismételten teljes jogú nemzeti zászlóra is. 1920 márciusában miniszterelnöki rendelet szögezte le, hogy a „törvényes rendelkezések értelmében” a magyar állam címerein a magyar állami főhatalom jelképéül a Szent Koronát kell alkalmazni. A „törvényes rendelkezések” értelmezése, sőt mibenléte azonban csakhamar viták forrásává vált. A közjogi vezérfonalként szolgáló jogérvényesség értelmében a nemzeti színekről csak az 1848:XXI. tc. rendelkezett, amely közelebbről nem határozta meg az ország címerét, melyet a nemzeti zászlón is használni kell. Az Osztrák– Magyar Monarchia időszakában egyaránt használatban volt kis-, illetve középcímer jogérvényességi viszonyait az új körülmények között tisztázni kellett, különös tekintettel a Trianon utáni feszült nemzetközi helyzetben. A Teleki-kormány 1921. márciusi elvi határozatában még az egyesített (közép-) címer használata mellett döntött. A Bethlen István vezetésével hivatalba lépő kormány ezt a problémát diplomatikusabban és szakszerűbben kezelte elődjénél; a szakminisztériumok véleményeztetése mellett kiküldtek egy miniszteriális bizottságot is – az országos levéltár szakembereivel kiegészítve – a címer- és zászlókérdés rendezése céljából. Az illetékes külügy- és igazságügy-miniszter egybehangzóan azt javasolták, hogy – a szóban forgó címerek közjogi státusát érintetlenül hagyva – a középcímer használatát nemzetközi vonatkozásokban szüntessék meg. A hivatalos formában való intézkedést viszont mellőzni javasolták, mert ez „széles körben a joglemondás látszatát keltené”. A szakértői bizottság ugyanezt az álláspontot képviselte. Ők a jobb láthatóság kedvéért a pajzstartók nélküli koronás kiscímert javasolták a nemzeti lobogó közepére. A miniszterelnök elfogadta az informális rendezés elvét, ugyanis nem terjesztett be indítványt címer- és zászlóügyben sem az országgyűlés, sem a kormányzó elé, ahogy azt korábban tervezték. Központi utasítás híján a minisztériumokban esetről esetre intézkedtek a beérkező vitás kérdésekben. A gyakorlatban végül állami címerként a jobbról cserfaággal, balról olajággal övezett koronás kiscímert alkalmazták. A hivatalos nemzeti zászló azonos maradt az 1848-as piros-fehér-zöld trikolórral, hol cser- és olajággal övezett, hol pajzstartók nélküli koronás kiscímeres változatát használták. A magyar hajókon használt kereskedelmi lobogó a kiscímeres nemzeti zászlónak felelt meg. A fegyveres erők csapatzászlóként az 1920-as években és az 1930-as évek első felében jórészt az 1868-ban felállított magyar honvédség zászlóit használták, de sor került új, nem egységes zászlók bevezetésére is. (Egyedüli kivételként a huszárezredek kaptak 1920-ban egységes lovassági zászlót.) A békeszerződés határozatai miatt rejtett alakulatként működő folyamőrség számára rendszeresített lobogó formájában és színeiben megfelelt a nemzeti zászlónak. A m. kir. honvédség számára csak 1938. december 1-jén rendszeresítettek új, egységes csapatzászlókat, amelyek fegyvernemenként méretükben különböztek egymástól (a gyalogezredek és önálló gyalogzászlóaljak 140 x 120 cm, a kerékpáros és gépkocsizó zászlóaljak 40 x 40 cm, a huszárezredek 80 x 80 cm nagyságúakat kaptak). E csapatzászlók fehér selyemből készült lapját piros-zöld lángnyelvek szegélyezték. (Az 1848-as honvédzászlókon alkalmazott farkasfogak helyett tehát ez a rendezés visszatért a 18. századtól használatos lángnyelvekhez.) Az 1938 M típusú zászlók bal oldalán a régi magyar katonai tradícióknak megfelelően a földgömbön álló Patrona Hungariae, jobb oldalán az 1915. évi magyar középcímer volt elhelyezve, amely a revíziós szándékokat a heraldika nyelvén immár nyíltan kifejezendő az időközben függetlenné vált egykori „társországok” jelvényeit is hordozta. A zászlólap szabad széleit nemzetiszín zsinórszegés, szabad sarkait pedig hasonló színű bojt díszítette. A zászlócsúcsra Horthy Miklós mint „legfelsőbb hadúr” családi címere került. A kormányzó egyébként főparancsnokként külön személyi lobogót is használt, amelyen az angyalok tartotta középcímer szerepelt. Ezt azokra a helyőrségi épületekre, illetve hajókon vonták fel, ahol látogatást tett.


Az 1938 októberétől nyílt katonai alakulatként működött m. kir. folyamerők is új lobogókat kaptak. A hajókon és csónakokon alkalmazott ún. hadilobogó nemzetiszín volt, melynek mindkét oldalára cser- és olajággal övezett állami középcímer színnyomata került. A folyamerők parancsnoka fehér színű lobogójának mindkét oldalán a kiscímer volt elhelyezve és mind a négy szélén piros-zöld lángnyelves pártázat futott végig. A hajók 300 cm hosszú nemzetiszín árbocszalagot is viseltek. A Horthy-rendszer címer- és zászlóhasználatával kapcsolatban említést kell tenni a revíziós zászlókultusz félhivatalos megnyilvánulásáról, az országzászló-mozgalomról. A budapesti Szabadság téren 1921-ben emelt irredenta szoborcsoport központi elemeként 1928. augusztus 20-án szentelték fel az ún. Ereklyés Országzászlót. A 20 méter magas zászlórúd és díszes talapzata a Védőligák Szövetsége és számos más revizionista szervezet által nyíltan képviselt irredenta mozgalom legjelentősebb monumentuma volt. A rúdon a trianoni gyász jelzésére állandóan félárbocra engedett 8 méter hosszú nemzeti lobogó függött, melynek főeleme a Nagy-Magyarország területi integritását jelképező, angyalok tartotta középcímer volt, „Így volt – így lesz!” felirattal. A bajtársi és nemzeti szövetségek szervezésében, a helyi hatóságok támogatásával 1939-ig már 350 magyarországi helységben állítottak fel országzászlókat, melyek az „országgyarapító” propaganda részeként fontos szerepet játszottak a második világháború éveiben. A Horthy-rendszer bukásával, 1944 októberében német segítséggel hatalomra került hungaristák államcímere a koronás kiscímer volt, mely alá „H” betűt és nyilaskeresztet helyeztek. A nyilas tervekben szerepelt a nemzeti trikolór mellé kiteendő árpádsávos „régi magyar nemzeti zászló” rendszeresítése, de erre már nem került sor. Általánossá vált viszont az 1930-as évektől ismert nyilaskeresztes zászlók és lobogók használata, melyeknek két típusa volt: vörös színű zászlólap közepén fehér rombuszban vagy körben lévő, illetve piros-fehér sávos zászló belső szélén elhelyezett pártjelvény. 1945–1949 A második világháború után, az 1945 januárjában megkötött fegyverszünetet követő időszakban az új magyar kormány egy ideig még a koronás kiscímert alkalmazta. Az 1946. február 1-jén kikiáltott Magyar Köztársaság – 1848/49 és 1918/19 eszmei-politikai örökségéhez visszanyúlva – a korona nélküli kiscímert vette használatba. Az ekkor már egyre gyakrabban Kossuth-címerneknevezett szimbólumot helyezték a magyar zászlókra is. Oly magától értetődő volt a nemzeti köztársasági tradíció továbbvitele, hogy nem is született hivatalos rendelkezés a megváltozott címerhasználatról. Ez a szabályozatlanság lehetett az oka, hogy a hivatalos lap, a Magyar Közlöny átmenetileg még 1946 júniusáig a régi, angyalos-koronás címeres fejléccel jelent meg. Az újjászervezett magyar honvédség – részben szintén visszatérve az 1848/49-es hagyományokhoz – fehér alapszínű, piros-zöld lángnyelvekkel ellátott, a Kossuth-címert hordozó csapatzászlókat kezdett használni, bár erre vonatkozó központi rendelkezés egy ideig még e téren sem született. Először a flottilla lobogóit egységesítették. 1949 áprilisában jelent meg az a csupán néhány hónapig érvényben volt honvédelmi miniszteri körrendelet, amely a demokratikus honvédség részére egységes csapatzászlókat rendszeresített. A vörös-zöld lángnyelvekkel szegélyezett fehér selyemzászlók mindkét oldalára babér- és olajággal övezett Kossuth-címer került, a zászlólap szabad szélein nemzetiszín zsinórszegéssel, szabad sarkain nemzetiszín bojttal. A gyalog kivonuló és páncélos csapattestek 140 x 120 cm méretű, a lovasított fegyvernemek és a gépkocsizó alakulatok pedig 80 x 80 cm nagyságú csapatzászlókat kaptak. A Rákosi-korszak Miután Magyarország besorolódott a sztálini népi demokráciák sorába, az új típusú hatalmi rendszer formai legitimálására – a környező „testvéri” államok példáját követve – új alkotmány kidolgozása látszott kézenfekvőnek, amelyet ebben a modern, tételesen kodifikált formájában egyébként még nem ismert a magyar jogrendszer. A követendő modell meghirdetetten az 1936. évi, „sztálini” szovjet alaptörvény volt, mely záró paragrafusaiban rendelkezett a szocialista jellegű államcímerről is. A Magyar Népköztársaság 1949. augusztus 20-án törvénybe iktatott alkotmánya az ország új címerét a 67. § leírása szerint így határozta meg: a „Magyar Népköztársaság címere: kétoldalt búzakoszorúval egybefogott, kerek világoskék mezőben kalapács és búzakalász; a mező felső részén a mezőre sugarakat bocsátó ötágú vörös csillag, alján redőzött piros-fehér-zöld színű szalag”. Az ezt következő paragrafus kimondja, hogy a „Magyar Népköztársaság zászlaja piros-fehér-zöld színű, középen a Magyar Népköztársaság címerével”. Az ország hagyományos címere, „a nagybirtokos, tőkés osztály egészségtelen sovinizmusának jelképe”, helyet kellett adjon a „dolgozó nép állama” szimbólumának, amely „egyszerűen kifejezésre juttatja azt, ami az


öntudatos, szocialista munkás és dolgozó paraszt jelképe: a kalapácsot, a vörös csillagot, a búzakoszorút és az aranyos búzakalászt, piros-fehér-zöld nemzeti színekkel” – magyarázta Rákosi Mátyás az alkotmánytörvény vitájában. Az 1949. évi magyar címer a szovjet tagköztársaságok címerei alapján készült, különös hasonlóságot mutatva az 1940-ben bekebelezett balti államok sebtében összeszerkesztett, fantáziátlan, sablonos címereivel. (Helyesen nem is nevezhetők ezek a jelvények címereknek, hiszen a heraldikailag alapvető címerpajzsot nem tartalmazzák.) A „Rákosi-címer” kis különbsége az említettekéhez képest csupán az, hogy a szovjet sarló helyett a búzakalász jelképezi a parasztságot, felkelő nap helyett a vörös csillag szórja a fényt, s alul vörös helyett pirosfehér-zöld a szalagsáv. Ez a kis nemzetiszín csík azonban nem tükrözhette a címer magyar voltát, s még a szintén szovjet mintára készített, ekkor már létező albán, bolgár vagy román címerrel összehasonlítva sem fejezte ki nemzeti hagyományainkat. 1949 szeptemberében minisztertanácsi határozat, illetve rendelet látott napvilágot a Magyar Népköztársaság címerének használata tárgyában, amelyek részletesen szabályozták az új címer bevezetését, illetve az addigi Kossuth-címerek „legrövidebb időn belüli” lecserélését. Eszerint az állami hatóságok és intézmények 1950. április 30. után csak az új címert használhatták, eddig az időpontig a korábbi állami címert a középületekről el kellett távolítani, „feltéve, hogy az jelentékeny műszaki akadályba nem ütközik”. A bélyegzők, címtáblák, nyomtatványok kicserélését kizárólag központilag elrendelt állami intézményeken keresztül lehetett lebonyolítani. A Kossuth-címerrel ellátott zászlókon a címert a zászló színeire kellett átfesteni, illetve a Kossuth-címerre rá kellett varrni a népköztársasági címert. Alapvető változást jelentett a korábbi, 1883-ra visszamenő törvényi szabályozáshoz képest, hogy az államcímer használatát magánszemélyek és -cégek számára megtiltották, állami és más közületi vállalatok és üzemek pedig csak külön miniszterelnöki engedély alapján tüntethették fel. A címerhasználatra vonatkozó rendelkezések megszegői kihágást követtek el, és hat hónapig terjedő elzárással voltak büntethetők. A népi demokrácia új alkotmányában meghatározottaknak megfelelően 1949 őszén a honvédelmi miniszter körrendeleteket adott ki, melyek szerint a hadsereg csapatzászlóin a Kossuth-címer helyett a népköztársaság címerét kell alkalmazni, ill. az új csapatzászlók átvételéig a jelenlegi zászlón a Kossuth-címert haladéktalanul le kell fedni az új címer ábrázolásával. A Magyar Néphadsereg immáron teljes ideológiai elkötelezettségét volt hivatva demonstrálni az az 1950 szeptemberében kibocsátott honvédelmi miniszteri körrendelet, amely elrendelte, hogy a csapatzászlók alapszínét fehérről vörösre, a lángnyelvek színét fehér-zöldre, valamint a zsinórszegés és a bojtok színét szintén vörösre kell változtatni. A zászlócsúcsra is a népköztársaság új címere került. 1956 októberében a tömeg haragja kimetszette a gyűlölt Rákosi-rezsim szimbólumát a nemzeti trikolórból. A lyukas piros-fehér-zöld zászló mintegy az antikommunista nemzeti forradalom szimbólumává vált. A forradalmi és diákbizottságok pontjaiban megjelent a Kossuth-címer legitimálásának követelése. A felkelők fegyverein spontán módon a Kossuth-címer tűnt fel felségjelként, s egyre több fővárosi és vidéki lap jelent meg ilyen fejléccel. Október 28-i rádióbeszédében Nagy Imre miniszterelnök többek között bejelentette, hogy a közakaratnak megfelelően a kormány javaslatot terjeszt az országgyűlés elé, hogy az ország címere ismét a Kossuth-címer legyen. (Erre nem kerülhetett sor, így elvileg továbbra is az 1949. évi címer maradt érvényben.) A november 4-i fordulat után a Kádár János vezette ún. forradalmi munkás-paraszt kormány kezdetben elkötelezte magát a Kossuth-címer mellett, s – amit korábban nem tett meg – a Népköztársaság Elnöki Tanácsa november 12-én megjelent határozatában a Kossuth-címert a legközelebbi országgyűlésig hivatalosan is a Magyar Népköztársaság címerének nyilvánította. Erre az ülésszakra 1957 májusában került sor, de addigra – sokkal lényegesebb kérdések mellett – az államcímerről is éles politikai vita bontakozott ki, melynek éle egyre inkább a Kossuth-címer ellen fordult, aminek 1956. októberi újjászületése egyre súlyosabban esett latba. Az országgyűlési vita miniszterelnöki beszámolójában Kádár már ilyen értelemben nyilatkozott, s – az 1949-ből ismert érveléssel – kifejezte meggyőződését, hogy „a jobbágyságot jelképező kettőskereszt, az imperialista törekvéseket kifejező hármashalom és négy folyó” nem az új utakon járó magyar nép eszméit fejezi ki. Az 1949. évi alkotmány módosításáról intézkedő 1957. évi II. törvény 3. §-a a következőképp határozta meg a Magyar Népköztársaság új címerét: „kétoldalt búzakoszorúval egybefogott, világoskék mezőben álló, ívelt oldalú piros-fehér-zöld színű pajzs. A búzakoszorút balról (sic!) piros-fehér-zöld, jobbról (sic!) vörös színű szalag fonja át. A pajzs fölött középen elhelyezett ötágú vörös csillag aranyszínű sugarakat bocsát a mezőre.” A Légrády Sándor grafikus által tervezett címer kompromisszumos megoldást jelentett; felvette a nemzeti színeket 91 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

önmagában hangsúlyozó pajzsot, a régi búzakoszorús, vörös csillagos keretet lényegében megtartva. (Ezzel a heraldika szabályai szerint – nyilván akaratlanul – a fő elemet jelentő nemzeti pajzs alá rendelve a kommunista rendszer szimbólumait.) Az új rendelkezés szerint a népköztársaság zászlaja immáron nem hordozta az államcímert. A hivatalos indoklás – nehezen igazolható – magyarázata szerint azért, mivel „nincs [...] szükség arra, hogy a zászlón, amely önmagában is hivatalos jelvénye az államnak, a címert, vagyis az állam másik hivatalos jelvényét külön is feltüntessük”. A valós ok vélhetően az 1956. októberi lyukas zászlókra való emlékezés volt... A magyar tengeri hajók kereskedelmi lobogójáról 1957 augusztusában kormányrendelet intézkedett, mely szintén a címer nélküli piros-fehér-zöld színű lobogót rendelte el a Magyar Népköztársasághoz való tartozás jelzéseként, egyben megtiltotta az árbocszalag használatát. Az új államcímerrel ellátott, változatlan formájú és színű katonai csapatzászlók bevezetéséről, illetve a meglévő zászlókon a régi címerek újjal való lecseréléséről a honvédelmi miniszter saját hatáskörében 1957 októberében intézkedett. 1976-tól az Elnöki Tanács határozata alapján „vállalatok, szövetkezetek, intézmények dolgozói” is adományozhattak a fegyveres erők, a rendőrség és a munkásőrség alakulatai részére csapatzászlót, „a dolgozó nép és a fegyveres erők, fegyveres testületek együvé tartozásának” jelképeként. 1965 februárjában kormányrendelet jelent meg arról, hogy április 4-én („hazánk felszabadulásának ünnepén”), augusztus 20-án („a Magyar Népköztársaság Alkotmányának ünnepén”), május 1-jén („a Munka Ünnepén”), november 7-én („a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulóján”), valamint „a Kormány által megállapított egyéb alkalmakkor” az Országház előtt a Magyar Népköztársaság állami zászlaját ünnepélyes keretek között, katonai tiszteletadás mellett fel kell vonni. (Az állami zászló leírásáról a rendelet nem szól.) Első alkalommal 1965. április 4-én, az ország „felszabadulásának” 20. évfordulóján került sor erre az ünnepi aktusra. Rendszerváltás, jelképváltás Az 1980-as évtized végén, miközben egyre világosabbá vált, hogy a szovjet típusú uralmi rendszer Magyarországon sem tartható fenn, egyre többen kezdték követelni a kádárista államcímernek az ország tradicionális felségjelvényeivel való lecserélését. Kezdetben inkább szakmai érvek hangozhattak el; 1988 júliusában például az ELTE két neves, a nemzetközi heraldikai mozgalomban elismert oktatója beadványban fordult az Elnöki Tanácshoz a heraldikus szemmel nézve „fiatal”, 1957. évi államcímer helyett a „történelmi Kossuth-címerhez való visszatérés” érdekében. A változóban lévő politikai helyzet jeleként az 1989. március 15-i ünnepségek előtt két héttel minisztertanácsi rendelet jelent meg arról, hogy ezentúl rendelet nem korlátozza „a Kossuth-címernek és más, államiságunkkal, nemzeti történelmi múltunkkal kapcsolatos jelképnek a nemzeti ünnepek és az ezekhez kapcsolódó [...] más megemlékezések alkalmával történő használatát”. Abban a kérdésben, hogy az ismét bevezetendő tradicionális állami szimbólum a kiscímer legyen, nem volt vita. Egyre élesebb polémia bontakozott ki a rendszerváltozás közeledtével azonban arról, hogy a koronás vagy a korona nélküli változat reprezentálja-e megfelelőbben a jövőbeli Magyarországot. (Inkább csak abszurditásával tűnt ki az a javaslat, amely a Kossuth-címert az ötágú vörös csillaggal kívánta volna egyesíteni.) A Kossuthcímer mellett érvelők főként az 1849-es és 1956-os időkre emlékeztető szimbólumként kardoskodtak e változat törvényesítéséért, valamint azt hangsúlyozták, hogy egy köztársasági címer pajzsa felett nem trónolhat egy korona. A koronás címer melletti tábor képviselői viszont kiemelték a sok évszázados történeti jogfolytonosság fontosságát, a Szent Korona-tanból levezetett tanítást a korona és az uralkodó személyének elválasztásáról, valamint azt a tényt, hogy Európa bizonyos régi köztársasági államcímereiben is szerepel korona, mely így nem tekinthető kizárólag a királyság szimbólumának. A politikai színezetet is kapó vitában, melyet a demokratikusan megválasztott 1990. évi országgyűlés napirendjére vett, fokozatosan a koronás címer mellett állást foglalók kerültek többségbe. Az alkotmány módosításáról 1990. július 3-án elfogadott 1990:XLIV. törvény kimondta: „A Magyar Köztársaság címere hegyes talpú, hasított pajzs. Első mezeje vörössel és ezüsttel hétszer vágott. Második, vörös mezejében zöld hármas halomnak arany koronás kiemelkedő középső részén ezüst kettős kereszt. A pajzson a magyar Szentkorona nyugszik.” Pajzstartókról nem történt intézkedés. E címer minden tekintetben megfelel az 1915. évi rendezésben meghatározott magyar állami kiscímernek, s ekként a történeti folytonosság jelképe. Az 1990. június 19-én elfogadott 1990:XL. törvény az alkotmány módosításáról még ezt megelőzően arról rendelkezett, hogy a „Magyar Köztársaság zászlaja három, egyenlő szélességű piros, fehér és zöld színű vízszintes sávból áll”. A zászló tehát az 1957. évi változást fenntartva továbbra sem tartalmazza az államcímert.


* Az 1990 óta eltelt évtized során az állami címer és zászló használatáról számos különböző szintű jogszabály intézkedett. Törvény született többek között a zászló és a címer megsértésének szankcionálásáról (1993) és a Magyar Köztársaság nemzeti jelképeinek alkalmazásáról (1995); miniszteri, illetve kormányrendelet a Magyar Honvédség új jelképeiről és jelzéseiről (1996), valamint a középületek fellobogózásának kérdéseiről (2000). *Vö. Fónagy Zoltán: A korona és a király 1848–49-ben. História, 2003/2. szám! (A szerk.)

2. Képek











1. A magyar õstörténet-kutatás új távlatai? DISPUTA Szabó István Mihály A magyar őstörténetkutatás új távlatai? A magyar őstörténelem egy biológus szemével Szabó István Mihály akadémikus, mikrobiológus, az ELTE TTK mikrobiológiai tanszékének vezetője (1974– 95) „A bioszféra mikrobiológiája I–IV” egyetemi tankönyv nemzetközi hírű szerzője, az utóbbi években vizsgálat alá vette annak a kornak az „embertörténelmét”, amely kornak korábban növény- és állatvilágát tanulmányozta (Kr. e. 90 000-től). Első eredményeit az MTA Társadalomkutató Központ rendezvényén ismertette, ahol nagy visszhangot és élénk vitát váltott ki őstörténész, nyelvész, régész kollégái körében. A hosszú, írásban is elkészített, kiadásra váró előadást Farkas Ildikó foglalta össze. (A szerk.) Szabó István Mihály előadásában hangsúlyozta, hogy a nemzetközi történettudomány új iránya az emberiség történetét mindinkább a szűkebb, illetve tágabb természeti környezet állapotával és változásaival együtt vizsgálja. Az ökológiai rendszerek életformát és kultúrát meghatározó szerepe napjainkban már vitathatatlan, az emberiség és természeti környezetének története csak egységes rendszerként tanulmányozható. Ez szinte megköveteli a történettudomány szoros együttműködését a természettudományokkal, azok legújabb eredményeinek, módszereinek figyelembevételével. A népek régmúlt története is csak sokoldalú, komplex humán és természettudományos megközelítéssel tárható fel (régészet, antropológia, nyelvészet, néprajz, genetika, őskörnyezettan). Az utóbbi évtizedben az őstörténetre irányuló, kultúrökológiai szempontú és természettudományos módszerekkel dolgozó nemzetközi kutatómunka a magyarok eredetéhez is új, eddigi nézeteinkhez képest meghökkentőnek látszó adatokkal szolgálhat. Szabó István Mihály úgy véli, az őstörténeti kutatásban számunkra az uráli népek történetéről alakult új nézetek az érdekesek. A kutatási eredmények mind térben, mind időben kitágítják az uráli népek történetét. Az újabb kutatások azt mutatják, hogy az uráli népek őstörténete (az eddig vélt 6–7 ezer év helyett) 35–40 ezer évre vezethető vissza. A felső paleolitikum idején (mintegy 40 ezer éve) Európát, főként középső, keleti és északi részeit, az uráli népek népesítették be, vadásztársadalmaik fénykorukat élték, és csak a holocén (10 ezer évvel ezelőttől máig) kori (éghajlati, életmódbeli) változások után szűkült le életterük. Ekkor a felmelegedés miatt a nagyvadak elvándoroltak, és Európában a letelepedő, földművelésre áttérő indoeurópai népek foglalták el a területeket. A le nem telepedő uráliak (voltak letelepedők is) pedig követték a táplálékul szolgáló nagyvadakat északra és Szibériába. Látható, hogy az uráliak története nem szorítkozik az Urál hegység két oldalára és KeletEurópára, hanem ennél jóval nagyobb teret foglal magába: Európából az Urálon át Szibériába, onnan részben vissza Európába, illetve Alaszkán át Amerikába is eljutottak vándorlásaik során. (Így az „uráli” megnevezés már csak a hagyományt követi, hiszen e népeknek nem őshazája az Urál, csak egyik szállásterülete.) A magyarok ősei az uráliak azon ága között voltak, akik a pleisztocén végén Észak-Európába, majd Szibériáig vándoroltak. Itt az Ob alsó folyása vidékén különült el önálló etnikumként a magyarság, és innen tért vissza Európába. Európa őstörténete Szabó István Mihály állításait jórészt az utóbbi évtized nemzetközi szakirodalmában megjelent azon művekre alapozza, Amelyek az új természettudományos vizsgálatok (paleoklimatológia, DNS-vizsgálatok) eredményeit is figyelembe veszik, illetve azok alapján megkérdőjelezik az eddigi nézeteket. Hogyan is alakult tehát Európa őstörténete? Mintegy 40 ezer éve a Neander-völgyi ember által (gyéren) lakott Európát az akkor bevándorló modern ember (Homo sapiens sapiens, Crô Magnon) népesítette be. (A kétféle ember még évezredekig együtt élhetett, minden bizonnyal érintkezett is, de idővel a Neander-völgyi népesség csökkent, majd ki is halt 32–35 ezer éve.) Európába hosszas vándorlás után érkezett a modern ember. Afrikából indult, a Közel-Keleten át Belső-Ázsiába, majd onnan Anatólián és a Balkánon keresztül vándorolva jutott el, a Duna-völgyét követve, már 35–40 ezer évvel ezelőtt, egészen Nyugat-Európáig. (A nyugat és dél felé fordult csoportok baszk-kaukázusi nyelveket beszélhettek. Mai „maradványaik”: a baszkok az Ibériai-félszigeten és a piktek a Brit-szigeteken.) Egyes csoportok azonban az Al-Dunánál leszakadtak a nyugat felé haladóktól, és a folyókat észak felé követve a nagyvadakban gazdag Kelet- és Északkelet-Európa térségein települtek meg. A kelet-európai őskultúrák (pl. a sungiri ember) a nyugat-európaival egyidejű, azonos szintű kultúrák voltak. A modern ember által magával 103 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

hozott afrikai eredetű Aurignac-kultúra elemei pedig Kelet-Európa térségében hamarabb jelentek meg, mint Nyugat-Európa területén, ami a vándorlás útvonalát, illetve a kultúra fejlettségét mutatja. Szabó István Mihály egy európai genetikusok által 2000-ben elvégzett genetikai vizsgálat eredményét is idézi, amelyben Európa jelen népességeinek reprezentatív mintáin végzett összehasonlító vizsgálatban felmérték az európai népek genetikai rokonságának mértékét, illetve az időrendi változásokra is adatokat nyertek. E vizsgálat szerint a Homo sapiens sapiens europoid rasszelemeinek az Európát elsőnek benépesítő hulláma során (35–40 ezer éve) Kelet- és Észak-Európát a magyarok, lengyelek, ukránok és horvátok eredetüket tekintve közös ősei foglalták el. Nagyvad-vadászó, uráli nyelvet beszélő europoid vadászok. (Hogy aztán hogyan lettek a magyarok kivételével szláv nyelven beszélőkké, arról később esik szó.) Az ugorok A Kelet-Európa nagy térségeit elfoglaló uráli vadászok legészakabbra nyomult és ott szétszóródott nagycsaládjai az évezredek során szoros kötelékekkel kapcsolódtak egymáshoz, miközben egyre inkább nyelvileg is elkülönültek a többi uráli néptől. Az ugorok nagyvad-vadászó életmódja az északi, mostohább természeti viszonyoknak megfelelően alakult ki. Ez azonban azt is jelentette, hogy sokkal kiszolgáltatottabbak voltak a zsákmányállatok – elsősorban a mamutok – viszonyainak (pl. vonulási útvonalainak), mint a kedvezőbb természeti adottságú délebbi területek népessége. Amikor a jégkorszak végén a felmelegedés hatására a mamutok Európa egész területén észak-északkelet felé vándoroltak (13-14 ezer éve), és Európából gyakorlatilag el is tűntek, az ugoroknak is váltani kellett. Vagy életformát, vagy szállásterületet. Ahol a természeti feltételek lehetővé tették, megtörtént az életmódváltás. A kelet-európai síkságokon a felmelegedés hatására lehetővé vált a növénytermesztés, az itt élő uráliak itt is maradtak, és az állattenyésztő, földművelő indoeurópai népek térhódítása során nagyrészt be is olvadtak közéjük. Nyelvüket indoeurópaira cserélték, a kelet-európai uráliak a beözönlő szláv népek hatására elszlávosodtak. Az északabbi területek (az uráliak területének központja, a Volga-könyök és a Káma folyó környéke) azonban még nem nyújtott ilyen kedvező lehetőséget, az itteni uráliak követték a nagyvadak útját fel, északra, majd pedig a (ma már ismert) tömeges nagyvadpusztulás után átkeltek az Urálon, és az Ob alsó folyása mentén telepedtek meg, ahol még népes csordái éltek a nagyvadaknak. Szabó István Mihály az Urálon való átkelést, a különböző tényezők figyelembevételével, 10-12 ezer évvel ezelőttre teszi. Ez az a terület, amelyet az ugorok őshazájának tekintettek eddig, noha csak egyik szállásterületük volt, ráadásul az utolsó, mert itt bomlott fel az utolsó európai nagyvad-vadászok társadalma, itt kezdtek különféle etnikumokra oszlani, és innen rajzottak ki egyes ugor csoportok különböző irányokba. Innen kezdődött meg a kialakuló magyarság több ezer éves visszavándorlása Európa felé, amelyet már többé-kevésbé ismerünk. (Orosz kutatók egy Kr. e. VI. évezredben itt feltűnt lovas nomád népet a magyarokkal azonosították.) Az ugorok egy része persze itt maradt, mai maradékaikat a vogulok és osztjákok jelentik, de vándoroltak dél felé is, és a Kaukázus területét is elérhették. Egy jelentős csoportjuk pedig – a legfőbb élelemforrást jelentő nagyvadak után kutatva – mind keletebbre és keletebbre vonult, és az akkor még létező földnyelven, a mai Bering-szoroson át haladva Amerikába is eljutott. Az amerikai ugorok Az amerikai történettudomány egyik legnagyobb és legvitatottabb kérdése Amerika ősi benépesülésének története, a kontinens őslakóinak kiléte. A legelterjedtebb nézet – miszerint az indiánok mongoloid ősei Ázsiából érkeztek az amerikai földrészre 10-12 ezer éve – mellett a legújabb leletek és kutatások (Szabó István Mihály erre vonatkozóan az 1998 és 2003 közötti amerikai szakirodalom eredményeit tekintette át) más elméleteket is valószínűsítenek. Egyrészt az időhatárok itt is mind távolabb tolódnak, részben az újabban felfedezett ősi maradványok miatt, részben amiatt, hogy a már ismert leleteket az újabb kormeghatározó vizsgálatokkal pontosabban lehet datálni. Másrészt az amerikai földrészen talált legősibb emberi maradványok nem egységesek, ugyanis találhatók közöttük ázsiai típusúak és europoid jelleget mutatók is (ráadásul azok a régebbiek). (Észak-Amerika legjelentősebb embertani lelete, az 1996-ban talált, 9 ezer évesre datált Kennewick ember egyértelműen europoid. Csoportjáról, kultúrájáról folyamatosan vitáznak az amerikai tudósok.) Ami tehát valószínű: Amerika benépesülése több hullámban, több népcsoport részvételével zajlott, és ezek között jelentős szerepet játszott egy – vagy több – európai eredetű népcsoport is, akik már 8-10 ezer éve a földrészen voltak. Modern genetikai vizsgálatok – ez részben a csontmaradványok vizsgálatát, részben a ma élő indiánok genetikai állományának vizsgálatát jelenti! – azt derítették ki, hogy létezik egy bizonyos Eu19haplotípus (az Y-kromoszómában), amely Nyugat-Európában nem fordul elő, de jelen van Magyarország, Lengyelország és Ukrajna népességében. Az ugyanazon leszármazási vonalból eredő Eu22-típus általánosan 104 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

fordul elő az észak-amerikai indiánok és egyes szibériai népek között. Az észak-amerikai indiánok egy kis részében egy olyan genetikai variánst találtak, amely csak Közép-Kelet-Európa egyes népeiben fordul elő. Feltételezhető tehát – állítja Szabó István Mihály –, hogy ez az europoid népesség, amely Amerikát elérte, az ugorok csoportjából került ki. Az Ob torkolati régiójában, a széteső ugor népességből 11 800–11 500 évvel ezelőtt kivált csoportok Szibérián keresztül vándorolva, szárazföldi úton jutottak el a Bering-szorosig, amelyen 11 ezer évvel ezelőtt még száraz lábbal átkelhettek. (Erre utalnak az Észak-Ázsiában mindenütt, az Uráltól a Bajkálig feltárt ősi kaukázoid – azaz europoid – koponyák is, ezek ugyanolyan fogazatúak, mint a Kennewick ember.) Az amerikai ugorok elméletét nyelvészeti kutatás is alátámaszthatja. Az indián nyelvek rendszerében a „penuti” nyelveket az ugor nyelvekkel rokonították. Amerikai tudósok feltételezik, hogy az obi-ugorok egy része Amerikába érkezett, ott szétszóródott (a penut indiánok 3 ezer éve élnek Kalifornia területén). A penut indiánok a spanyolok megjelenésével szinte teljesen kihaltak, ma az Egyesült Államok területén alig 8 ezren beszélnek valamilyen penut nyelvet. A magyarok Szabó István Mihály hangsúlyozza: az ugorok így feltárt története a magyarság őstörténetét is más megvilágításba helyezi. Az ugorok történetével a magyarság őstörténete mintegy 40 ezer év távlatáig vezethető vissza. Eredetét tekintve rokonának tartható a horvát, a lengyel és az ukrán nép. Európában szinte egyedüliként tartotta meg ugor etnikai jellegét és nyelvét is.

2. Képek





1. Az uráli népek vándorútja Kr. e 40.000 és Kr u. 1100 között SZABÓ István Mihály Az uráli népek vándorútja (Kr. e. 40 000 és Kr. u. 1100 között) VI = A baszkok, piktek és más, ma már kevéssé nyomon követhető (vagy eltűnt), nem uráli nyelveket beszélő europid népek vándorútja mintegy 40 000 évvel ezelőtt, Anatólia irányából, a Balkánon át, a Duna mentén Nyugat-Európa felé. I = Az előbbiek közösségeitől az Al-Dunánál levált és a nagy folyók (Prut, Dnyeper, Dnyeszter) mentén Északkelet-Európa irányába vándorolt, uráli nyelveket beszélő vadászok útja. Utóbbiak a Fekete-tenger, a Kárpátok, a Keleti-tenger és az Urál hegység között, gyér településsel óriási területeket szálltak meg. II = Az uráli vadászokhoz később csatlakozott, majd azoktól elvált finnek útja a Finn-öböl felé. III–V = Az uráli vadászok Európában legészakabbra települt, majd a déliektől elkülönült és önállósodott népességének (az ugoroknak) és a belőle kiszakadt népeknek vándorútjai: III = ugorok. IV = amerikai ugorok. V = magyarok. Az útjuk során elfoglalt szállásterületeket az ábrán arab számok (1–7) jelzik. Esetenként feltüntettük azt az időpontot, ill. időintervallumot is, amikor azok elhagyására sor kerülhetett (a vázlaton a lengyelek és ukránok őseinek egykori szállásterületeit és mozgását nem szerepeltetjük). 1 = Az ugorok első szállás- és valószínűsíthetően önálló etnikummá válásának területe Északkelet-Európában. E szálláshelyet 12 500– 11 800 évvel ezelőtt hagyhatták el (III). Közelükből a finnek ősei a Finn-öböl irányába 10 000–8000 éve távozhattak (II). 2 = Az ugorok utolsó nagy szállásterülete (egyesek szerint, bár helytelenül, „őshazája”) az Ob folyó torkolatközeli vidékén (Szibéria). Innen az ugorok egy nagyobb frakciója Kelet-Szibérián és a Bering-szoroson át Amerikába (AlaszkaB, majd Brit-Kolumbia) vándorolt (IV). 3 = Nyugat-szibériai szálláshely a Tobol és az Irtis folyók környékén, ahova az Ob torkolatvidékéről a legnagyobb számú ugor populáció (a magyarok) települtek. Innen, 3000–2500 éve, átkelve a Középső-Urál hegységen, visszatértek Európába. 4 = A már önálló etnikummá vált magyarok első európai szálláshelye a mai Baskíria területén („Magna Hungaria”). 5 = A magyarok második európai szálláshelye a Fekete-tengertől északra („Levédia”). 6 = A magyarok harmadik európai szálláshelye („Etelköz”). 7 = A Kárpát-medence.

2. Képek


1. Vezérfonal az uráli népek õstörténetéhez SZABÓ István Mihály Vezérfonal az uráli népek őstörténetéhez I. Kivándorlás Afrikából 1. Kelet-Afrika: A Homo sapiens caucasicus nyelvi differenciálódása (proto-uráli, proto-baszk stb.) (120– 80 000 éve). 2. A kaukázusi ember Belső-Ázsiába vándorol, majd onnan Anatólián át a Balkánon át az Al-Dunához (50–40 000 éve). II. Európában 3. Uráli vadászok (lengyelek, magyarok, ukránok és horvátok őseinek) behatolása a vadban, főleg mamutokban gazdag Kelet-Európába (40–35 000 éve). 4. Elérik az Északi Sarkkört (40–35 000 éve). 5. „Információcsere” a Neander-völgyi emberrel (40–32 000 éve). 6. Észak–déli ingázás a glaciálisok és interglaciálisok során. Magas kulturális szintű vezetői központok létrejötte (40–14 000 éve). 7. Az ugorok elkülönülése fenn északon, az ukránok és lengyelek őseitől. Az önálló etnikumot képviselő ugor nép kialakulása (20–15 000 éve). 8. Az ősfinnek Nyugat-Európa felől, a periglaciális régión át elérik a Volgát, és uráli nyelvre váltanak (20–15 000 éve). 9. A pleisztocén végi felmelegedés hatására a mamutok északkelet felé vándorolnak és Közép-Európából eltűnnek (13 500 éve). 10. Az ugor vadászok a mamutokat követve a Volgától a Pecsora folyó környékére szorulnak (14–13 000 éve). 11. A finnek letelepednek a Finn-öböl északi partjain (10 000 éve). III. Az ugorok kivándorlása Európából 12. Északon a mamutok járványszerű tömeges pusztulása megy végbe. Az ugor vadásztársadalom válsága (13– 12 000 éve). 13. Az ugorok, Európa utolsó mamutvadászai az Északi-Urálon át Északnyugat-Szibériába kényszerülnek, ahol még gazdagabb vadállomány és mamut-populáció létezett (12 500–11 800 éve). 14. Hozzájuk a (finn) lappok ősei csatlakoznak (12 500–11 800 éve). 15. A szibériai szamojédek uráli (proto-finn) nyelvre váltanak (11–10 000 éve). 16. A nagyemlősök járványszerű pusztulása Szibériát is eléri. Az ugor vadásztársadalom sorsa megpecsételődött. Az ugorok minden irányban szétszóródnak (11 800–10 000 éve). 17. A lappok Szibériából visszatérnek Észak-Európába, Skandináviába (10 000–9000 éve). 18. Az amerikai-ugorok ősei elsőnek válnak ki és elhagyják az Ob vidékét (11 800–11 500 éve). 19. Átkelnek a Bering-szoroson (11 500–11 000 éve). 20. A penut nyelvcsaládba tartozó indiánok (amerikai-ugorok: a kaliforniai és oregoni penutok, a tsimshianok, sziuslavok, a mexikói mixe-zoque [mixeano], totonakán, tarasco és maya indiánok stb.) szóródása BritKolumbia és Yukatán között (10 000–2-3000 éve). 110 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

21. A penutok népességének hatalmas méretű pusztulása az európaiak térfoglalásakor. Pl. a mivok törzsnek a spanyolok megjelenését követően, rövid idő alatt a 90%-a pusztul el (500–150 éve). 22. Az észak-amerikai penut indiánok sorsa már megpecsételődött. A mexikóiak, bár létszámuk nagy és növekedő, de önazonosságukat elveszítik és valószínűen beolvadnak a rohamosan fejlődő spanyol nyelvű újmexikói népbe (napjainkban). IV. Az Európában maradt ugorok 23. Európa: A lengyelek, ukránok és horvátok ősei elhagyják az uráli nyelvet, szlávizálódnak és földművelők lesznek (7000–4000 éve). 24. A horvátok ősei délre, a Balkánra vándorolnak (1500 éve). V. A magyarok vándorlása 25. Nyugat-Szibéria: A magyarok ősei (már önálló etnikum) az Ob torkolatától délkelet (Tobol-Irtis) majd dél felé vonulnak (a vogulok és osztjákok visszamaradnak) (9–8000, 4–3000 éve). 26. Nagyemlős vadászból nagyállattartó nomádokká válnak (6–3000 éve). 27. Az Urálon át, ázsiai rassz- és néprajzi elemekkel, mint földművelő-állattartó nomádok, visszatérnek Európába (3–2500 éve). 28. Szálláshelyeken át, egy vagy több hullámban érik el a Kárpát-medencét, és visszatelepülnek a kelet-európai testvérnépek közé (1100 éve).


1. Kína és Magyarország,1959 KALÁSZATOK VÁMOS Péter–SÁRDY Lóránt Kína és Magyarország, 1959 Hitel, baráti társaság, ünneplés A Kínai Népköztársaság (KNK) 1959-ben megalakulásának 10. évfordulóját ünnepelte. A nagy ugrás, a népi kohók és a népi kommunák lázában égő Kína kereste a kapcsolatokat a szocialista országokkal. „Elvtársi segítség”, 1957 Magyarország akkori politikai vezetői az 1956 után kapott támogatást igyekeztek kihasználni, illetve meghálálni. Csou En-laj volt az első kormányfő, aki az 1956. októberi események után Magyarországra látogatott. A kínai miniszterelnök 1957. január 16-án, a Budapesten töltött egy nap alatt összesen öt beszédet mondott, és közel hét órán át tárgyalt Kádár Jánossal! Csou En-laj hangsúlyozta, hogy a magyar nép mindenkor számíthat a hatszázmilliós kínai nép segítségére. A segítség konkrét megnyilvánulása volt az a 200 millió rubeles hitel, amelyet évi 2%-os kamatra, három év törlesztési haladékkal és tíz éves visszafizetési határidővel, tehát meglehetősen kedvező feltételekkel nyújtott a kínai kormány. Az összeg felét szabaddevizában, a másik felét pedig kínai áruk formájában kapta meg Magyarország. Baráti társaság 1959. januárban aláírták a kínai– magyar kulturális egyezmény éves munkatervét, márciusban a kereskedelmi egyezményt. Az 1919-es magyar Tanácsköztársaság 40. évfordulója alkalmából 1959. március 19–25. között kínai küldöttség járt Magyarországon Csu Te marsall, a KNK alelnöke vezetésével, májusban pedig Peng Töhuaj marsall, honvédelmi miniszter tett látogatást. A nem állami szintű kapcsolatok ápolása érdekében 1958 őszén Kínában 11 ún. „baráti társaságot” hoztak létre, köztük a kínai–magyart. Válaszul 1959. május 3-án megalakították a budapesti szervezetet, amelynek elnöke Molnár Erik (volt miniszter, az MTA Történettudományi Intézete igazgatója), főtitkára pedig az egykori pekingi diák, Galla Endre lett. Kormánylátogatás 1959. április 27. és május 7. között magyar párt- és kormányküldöttség tett látogatást Kínában Münnich Ferenc miniszterelnök vezetésével. (Hivatalban levő magyar miniszterelnök azóta sem járt Kínában.) A delegációnak tagja volt többek között Kiss Károly, az MSZMP KB titkára, az Elnöki Tanács helyettes elnöke, Sík Endre külügyminiszter és Aczél György, a művelődési miniszter első helyettese. A delegáció először Vuhanban töltött két napot, a pekingi tárgyalásokat követően, május 2. és 5. között pedig ellátogatott Sanghajba és Hangcsouba. Az év folyamán egy újabb magas szintű magyar delegáció kínai látogatására került sor. A Kínai Népköztársaság megalakulásának 10. évfordulója alkalmából az október 1-jei ünnepségre érkezett magyar küldöttséget Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke vezette. A magyar államfő felszólalt az Országos Népi Gyűlés ünnepi ülésén, a kínai vezetőkkel folytatott tárgyalásait követően pedig kéthetes kínai körutat tett. Képzőművészeti kiállítás A két ország közötti, 1959 elején igen élénk kapcsolatoknak része volt egy képzőművészeti kiállítás is az év tavaszán. A Magyar Nemzeti Galéria Restaurátori Osztályának vezetője, Sárdy Brutus (1892–1970) festőművész, restaurátor rendezte és kísérte három hónapig Kínában a Magyar forradalmi művészet című képzőművészeti kiállítást. A kiállítás anyagában 130 festmény, 104 grafika és 2 gobelin kapott helyet. Az alkotók listáján a már klasszikusnak elkönyvelt Bernáth Aurél, Munkácsy Mihály, Mednyánszky László és Szőnyi István mellett modern festők: Koszta József, Derkovits Gyula, Dési Huber István, valamint az 1950-es években „divatos” szocialista realizmus képviselői szerepeltek. A Tanácsköztársaság plakátjai és a magyar nagykövetség által rendelkezésre bocsátott 1919-es fotók tették „forradalmivá” az összeállítást. A kiállítást április 2–23. között Pekingben, a Császári Palota három tóparti pavilonjában, illetve május 11–31. között Sanghajban, a Kínai– Szovjet Barátság Palotájának reprezentatív kiállítási csarnokában mutatták be. A hivatalos statisztikák szerint a tárlatot Pekingben 20 ezren, Sanghajban pedig több mint 40 ezren látták.


Festmények, előadások A kiállítással kapcsolatos munkái mellett Sárdy Brutus Észak- és Dél-Kínában szakmai találkozókon vett részt. Pekingben, Senjangban, Sanghajban, Hangcsouban és Nankingban képzőművészeti szövetségekben és akadémiákon tartott előadásokat és többnapos konzultációkat az európai festők módszereirőlés aművek restaurálásáról. A „kötelező” látványosságok (pekingi operaelőadások, kolostorok, paloták, kertek) mellett iparvállalatoknál és szénbányákban is járt. Vendég volt az Országos Népi Gyűlés áprilisi ülésén Pekingben, éppen azon az ülésen, amelyen Tibet teljes kínai megszállása után a Pancsen Láma biztosította támogatásáról a kínai kormányt. Sárdynak a hivatalos programok miatt nem volt alkalma festeni, de közel 400 fényképfelvételt készített. Fotói mellett szinte naponta küldött a családjának (összesen majdnem száz) kínai képeslapot, amelyek így az utazásról szóló sajátos naplóvá alakultak.

2. Képek


1. A képeslapokról VÁMOS Péter A képeslapokról A Sárdy Brutus által hazaküldött képeslapok az 1950-es évek Kínájának lenyomatai. Az elmúlt fél évszázad alatt Kína nagyvárosainak képe gyökeresen megváltozott. Peking főtere, a Kínai Népköztársaság politikai jelképévé vált Tienanmen tér (A Mennyei Béke Kapujának tere) az északi részén magasodó (és a kínai címerbe is bekerült) kapubástyáról kapta a nevét, ahonnan Mao Ce-tung 1949. október 1-jén kihirdette a Kínai Népköztársaság megalakulását. Az alapzaton Mao Ce-tung arcképe látható, két oldalán pedig az „Éljen a Kínai Népköztársaság”, és az „Éljen a világ népeinek nagy egysége” feliratok. A tér nyugati részén található parkos területen 1959-ben, tíz hónap alatt épült fel az Országos Népi Gyűlés hatalmas épülete (amely 170 ezer négyzetméteres területével meghaladja a császári palota beépített területét). A tér közepén a Népi Hősök Emlékművének 38 méteres oszlopa magasodik, amelynek felállítását ugyan már 1949-ben elhatározták, de csak 1958-ban készült el. Mögötte Mao Ce-tung halála után egy évvel, 1977-ben készült el a tér déli részén álló mauzóleum („maozóleum”), ahol a KNK első elnökének bebalzsamozott tetemét őrzik. Az ötvenes évek sanghaji felvételein a Huangpu folyó keleti partján elterülő lápos területen még rizsföldek láthatók. Ma ott magasodnak a „Kínai Manhattan”, Pudong felhőkarcolói. A Hoping (Béke) Hotel (az egykori Sassoon Ház) épülete előtt, az akkor még „csupán” tízmilliós város legforgalmasabb bevásárlóutcájában, a Nanking úton és a Huangpu folyó rakpartján, a Bundon, az 1950-es években villamos közlekedett. Ma a Nanking út sétálóutca, a rakpartot pedig kis parkokkal díszített sétány szegélyezi. A magyar Hudec László által tervezett Park Hotel épülete előtt, az egykori lóversenypálya és a városi park területén csónakázótó volt. Jelenleg a park Sanghaj főtere, a „Nép tér”, ahol többek közt a Sanghaji Nagyszínház üvegpalotája és az ókori áldozati edényt formázó Sanghaj Múzeum épülete áll. (Sanghajról vö. Vámos Péter: A kínai Manhattan: Pudong c. cikkét, História, 2001/3. szám.)

2. Képek






1. A zsidók és az orosz forradalom FIGYELŐ MADIEVSKI, Samson A zsidók és az orosz forradalom Viták a nemzetközi történetírásban A századfordulón az Orosz Birodalom több mint ötmilliós zsidó lakossága nyílt diszkrimináció, üldözések, megaláztatások célpontja volt. Ennek oka a vallási türelmetlenségben és a vele kapcsolatos előítéletekben rejlett: a félelem a gazdasági és egyéb konkurenciától, a kételkedés abban, hogy a zsidók lojálisak „a trón és a haza iránt”. Letelepedési övezet, tanulási korlátozás A diszkrimináció a lakóhely megválasztásával kezdődött. Az oroszországi zsidók túlnyomó többségének csak az ún. „letelepedési övezet” határain belül volt joga élni. Ezek a nyugati és déli kormányzóságok voltak, ahol őseik akkor éltek, amikor ezeket a területeket Oroszországhoz csatolták, vagy ahol eleinte szükség mutatkozott a pusztán maradt földek betelepítésére és művelés alá vételére. Csakhogy még az „övezeten” belül is számos korlátozás létezett. Így 1904-ig a zsidóknak tilos volt a nyugati országhatár mentén 50 versztányi sávban letelepedni. 1882-ben megtiltották a megtelepedést a falvakban, ami gyakorlatilag az „övezet” területét 90%-kal csökkentette. A városokban és kisvárosokban összezsúfolt és a foglalkozás szabad megválasztásától megfosztott zsidók nagy többsége nyomorban tengődött. Az 1860–70-es évek liberális reformjainak a korában a „zsidó hitvalláshoz tartozó lakosok” közül is csak kevesen kaptak jogot arra, hogy Oroszország egyéb területein éljenek: az első osztályba tartozó kereskedők, a felsőfokú végzettséggel rendelkezők, az akkor éppen csekély létszámban lévő kézművesek. Ideiglenesen ott élhettek az egyetemi hallgatók, a kézművestanoncok, az alsóbb osztályokba tartozó kereskedők. A rendőrség szigorúan őrködött ezeknek az előírásoknak a betartásán. Moszkvában pl. az utcákon és a pályaudvarokon vadásztak a „szemita arcú” járókelőkre és bekísérték az őrszobára az iratok átvizsgálására. Kijevben legalább hetenként egyszer éjjeli hajtóvadászatokat tartottak a szállodákban és vendégfogadókban. Időnként elűzték a városokból azokat is, akik korábban lakhatási engedélyt kaptak (1888-ban Jaltából, 1891–92ben Moszkvából). A zsidók számára tilos volt az állami szolgálat, a szabad foglalkozásokban való részvételt (pl. ügyvédek) pedig korlátozták. A hadseregben zsidó még altiszt sem lehetett. A gárdába és a határt őrző hadseregbe zsidókat nem engedtek be. 1890-től kezdve a zsidókat megfosztották a helyi önkormányzati szervekbe (zemsztvók, városi dumák) való választójoguktól, és őket sem választhatták be oda. Különösen érzékenyen viselték el a művelődéshez való jog korlátozását. 1886–87 óta a zsidók számára ún. „százalékos norma” létezett a közép- és felsőfokú tanintézetekben – a letelepedési övezetben a hallgatók 10%-a kerülhetett ki közülük, 5% az övezeten kívül és 3% a két fővárosban (1908-ban, majd 1915-ben a „fővárosi normát” valamelyest megemelték). Pogromok, kivándorlás Az élethez és a személyes biztonsághoz való alapvető jogot sértették a zsidó pogromok. A pogromok első hullámára 1881–84 közt került sor Dél-Oroszországban. 1903-ban az egész világot megrázta a szörnyű kisinyovi pogrom. 1905–7 során a „feketeszázak” városok tucatjaiban követtek el vérengzéseket. Csak Odesszában több mint 300 zsidót gyilkoltak meg! A rendőrség és a katonaság részvét nélkül figyelte a gyilkosságok, erőszakosságok, rablások, vandalizmus bacchanáliáját, míg meg nem kapták végül a parancsot a „zavargások megszüntetésére”. Sz. D. Uruszov herceg, kisinyovi kormányzó tanúbizonysága szerint a cári bürokrácia és a tisztikar a pogromokat úgy tekintette, mint „természetes jelenséget, ... annak a példáját, ahogy az egészséges szervezet harcol a belehatoló fertőzés ellen”. A bírák többsége osztotta ezt az álláspontot. A bűncselekmény színhelyén elfogott pogromlovagokat „bizonyítékok hiányában” felmentették, az elítéltek büntetése nevetségesen enyhe volt, s majdnem mindnyájuknak megkegyelmezett az uralkodó... 119 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Az állami antiszemitizmus egyik legvadabb megnyilvánulása volt az időről időre összeeszkábált perek sora, amelyekben a zsidókat „rituális” gyilkosságokkal vádolták (a legnagyobb port közülük a „Bejlisz-ügy” verte fel 1912-ben). A diszkrimináció, az üldözések, az emberi méltóság megsértése a zsidók kivándorlásához vezettek Oroszországból (1881 és 1914 közt 1,9 millió fő vándorolt ki). Az emigránsok fő árama Amerikába ment, a cionizmus eszméit elfogadók Palesztinába vándoroltak ki. A forradalmi mozgalomban Ugyanezek a tényezők, továbbá a birodalom lakosságát gyötrő társadalmi és politikai elnyomás vitte a zsidó fiatalok egy részét a forradalmi mozgalom soraiba. A fiatalok beléptek a politikai pártokba: a zsidókba (Bund, Poalé Cion stb.) vagy az összoroszokba: a mensevik szociáldemokraták, a forradalmi szocialisták (eszerek), a legkisebb számban a bolsevikok pártjába. A „letelepedési övezetben” főképp az elsőkbe, az övezeten kívül az utóbbiakba. Tény, hogy a zsidók százalékos aránya a forradalmárok soraiban jóval magasabb volt a lakosságon belüli arányuknál. Viszont a forradalmi szervezetek zsidó tagjai az oroszországi lakosságnak számokban csak elenyésző részét tették ki. A cári Oroszország utolsó nagy államférfija, P. A. Sztolipin (aki egyébként egyáltalában nem volt filoszemita) 1906 októberében javasolta az Államtanácsnak, hogy a „zsidó hitvallású egyéneket” a formális jogokban egyenjogúsítsák a birodalom egyéb lakosságával. Abban reménykedett, hogy így „megnyugtatja a zsidóság nem forradalmi részét, és megszabadítja törvényhozásunkat azoktól a rárakódott elemektől, amelyek számtalan gaztett forrásául szolgálnak”. A cár azonban nem volt hajlandó jóváhagyni a felterjesztett tervet. Ezzel szemben szívélyesen fogadta az „Orosz Nép Szövetsége” küldöttségét – ez volt az a fő feketeszázas szervezet, amely rengeteg pogromért volt felelős –, megígérte támogatását, felvette és hordta a szervezet tagját megillető jelvényt! Mit tehettek ebben a helyzetben az oroszországi zsidók? Várják a következő uralkodót? Az 1914-ben kitört világháború újabb, súlyos megpróbáltatásokat rótt rájuk. Az orosz hadsereg vereségei és visszavonulása után 1915-ben a főparancsnokság jónak látta, hogy a kudarcokért a felelősséget a szokásos bűnbakra hárítsa. Az egész ezer kilométeres frontszakaszon a hadbíróságok hozzáláttak kémügyek koholásához a zsidók ellen. Számos ártatlan embert akasztottak fel. Azután elhatározták, hogy az „ártalmas elemet” teljességgel kirekesztik a frontközeli területekről. „A zsidókat egyenként űzték el, nemre és korra való tekintet nélkül... betegeket, hadisérülteket, sőt terhes asszonyokat is – mondja a minisztertanács titkos jegyzőkönyve. – Amit ezeknek az evakuációknak a során elkövettek, az leírhatatlan [...] Természetesen ez az egész zsidó tömeg [amely a menekültekkel együtt közel 350 ezer főt tett ki – Madievski] szélsőségesen feldühödött, és az új letelepedési körzetekbe forradalmi hangulatban érkezik meg.” Ennek a represszív akciónak az eredményeképpen viszont a „letelepedési sáv” összeomlott. Végül a katonai hatóságok betiltották a zsidó ábécé használatát a sajtóban és a magánlevelezésben. Érthető, hogy a cári rendszer megdöntése megkönnyebbült sóhajt váltott ki az oroszországi zsidókból. Ez az érzelem valóságos ujjongásba ment át, amikor az Ideiglenes Kormány 1917. március 21-én minden felekezeti és nemzeti korlátozást megszüntetett. 1917: az új politikai elitben Emlékeztetni kell viszont arra a történelmi tényre, hogy az 1917. februári eseményekben Petrográdon és a főhadiszálláson, amelyek a régi rendszer összeomlásához vezettek, a zsidóknak gyakorlatilag semmi részük nem volt. Az új kormányba egyetlen zsidó sem került be, a Petrográdi Szovjet végrehajtó bizottságába is csak kevesen. Csak amikor Petrográdba és Moszkvába visszatértek az emigránsok és száműzöttek, akkor kezdett a zsidók aránya az oroszországi politikai elitben gyorsan növekedni. (O. V. Budnyickij történész számítása szerint elérte a 10%-ot, vagyis a lakosságon belüli arányuk több mint kétszeresét.) A különbség magyarázata egyszerű: a zsidók voltak a birodalom legurbanizáltabb és leginkább írástudó etnikuma, és amikor eltűntek az akadályok, amelyek lehetetlenné tették részvételüket a politikai életben, a felgyülemlett szociális energia aktivizálta őket. S miközben a legismertebbé vált zsidók rendszerint magukat vagy érdekeiket az oroszországi társadalom egyik vagy másik osztályával vagy rétegével kötötték össze, nem vették figyelembe a zsidóság sajátos nemzeti érdekeit vagy ezeknek csak teljesen másodrangú szerepet tulajdonítottak. A zsidók részvétele a politikai folyamatban kétségtelenül jelentős, de nem döntő. Ám a közvélemény egyre nagyobb része hajlott arra, hogy 1917 politikai előterében mindenekelőtt zsidókat lásson. Ez vonatkozik a


bolsevik párt megjelenítésére is. Október előestéjén a zsidók aránya az OSZD(b)MP-ben 5%-nál kevesebb volt, de a bolsevik központi bizottságnak az (asszimilált) zsidók mintegy harmadát tették ki, köztük Lenin legközvetlenebb munkatársai – Trockij, Zinovjev, Kamenyev, Szverdlov. A társadalom antiszemita érzületű rétegei ennek alapján önkényesen azonosították a bolsevik zsidókat az ország egész zsidó lakosságával, ezért a zsidókra hárították a felelősséget mindenért – az 1917. februári forradalomért, az októberiért, a parasztok tetteiért, akik elvették a földesuraktól a földet, kirabolták és felégették az udvarházakat, az anarchistává vált katonák és matrózok kilengéseiért, akik tiszteket és junkereket gyilkoltak, a Cseka terrorjáért stb. Zsidók és bolsevisták Az oroszországi zsidók közt persze voltak olyanok, akik eszmeileg és érzelmileg közel álltak a bolsevikokhoz. 1917 végéig azonban ezek csak elenyésző kisebbséget jelentettek. A zsidó lakosság nagy tömegeiben nem támogatta Lenin és Trockij pártját (erről meggyőzően tanúskodnak az adatok, hogyan zajlottak le a választások az Alkotmányozó Gyűlésbe a „letelepedési övezet” meg nem szállt részén). Valamennyi zsidó politikai párt, beleértve a szocialistákat is (csak a Poalé Cionról hallgattak) és az egész zsidó sajtó elítélte a hatalom bolsevik megragadását. Az októberi napokban zsidókat a barikád mindkét oldalán lehetett látni. A petrográdi szovjet KatonaiForradalmi Bizottsága zsidó tagjaival és biztosaival szemben ott voltak a Téli Palota védelmét irányítók zsidó szereplői is. És 1918-ban a zsidók közül nemcsak bolsevik biztosok kerültek ki, hanem a „biztosi hatalom” ellen aktívan harcolók is. Elegendő hivatkozni L. Kanegisszerre, aki megölte a petrográdi Cseka elnökét, Urickijt, és a Lenin elleni merényletet elkövető F. Kaplanra. Amikor ezekre az akciókra válaszként a bolsevikok meghirdették a „vörös terrort”, a Cseka által kivégzett túszok első jegyzékében a 130 ezer közt 12 zsidó név akadt. A „fehérek” között „A szovjet hatalom harca a magángazdaság ellen – az ismert közgazdászt és közírót, D. B. Bruckuszt idézve – jelentős mértékben a zsidó lakosság elleni harcot is jelenti.” Természetes, hogy a zsidóságnak a kereskedelmi és ipari tevékenységgel kapcsolatban álló körei, miként a cenzusos (a választásokon részt vevő) zsidó értelmiség, együtt érezhetett a bolsevikok ellenségeivel, sőt zsidók is részt vettek a fehérek oldalán a fegyveres harcban. A polgárháború első jelentős fellépésében, 1918 januárjában, a Dontól a Kubanyig tartó „jéghadjáratban” Kornyilov tábornok vezetése alatt zsidó önkéntesek is részt vettek. Csakhogy a zsidóságnak ez a része hamarosan a nem kért és nem kívánatos szövetségesek furcsa helyzetében találta magát. Csúfolódtak rajtuk, megalázták őket, olykor saját fegyvertársaik gyilkolták meg őket. Ez végeredményben arra kényszerítette a dél-oroszországi fegyveres erők főparancsnokát, Gyenyikint, hogy a zsidó tiszteket tartalékba helyezze, a katonákat pedig külön tartalékos szakaszokban szigetelje el. A tömeges dezertálás az utóbbiakból és a szándékosan szigorú követelmények az újoncok besorolásánál végeredményben arra vezettek, hogy a fehér katonai csapatokban szinte nem maradtak zsidók. Az antiszemitizmus eluralkodása a fehér hadsereg soraiban, az OSZVAG (a fehérek információs és propagandaügynöksége) zsidógyűlölő kiadványainak özöne ismét tömeges zsidóellenes pogromokra vezetett, amelyeknek százezrek estek áldozatul. Ezeknek az embereknek rendszerint a legcsekélyebb közük sem volt a forradalmi mozgalmakhoz, sőt távol álltak a politikától. Az oroszországi zsidóság számára az 1918–21 közt átéltek nemzeti tragédiát jelentettek, amelyet csak a holokauszt múlt felül. De ki viseli a felelősséget ezért a tragédiáért – vajon csak a pogromlovagok, vagy a fehér mozgalom vezetése is? „Az ideológiai előítélet – ismeri be a kortárs, majd emigrációba kényszerült zsidó közéleti szereplő, D. O. Linszkij –, miszerint a zsidóság természeténél fogva együtt érez a forradalommal, amelyet a főparancsnokság is osztott, sok vonatkozásban bűnös abban, hogy súlyos vádként terhelte meg a hadsereget. A csőcselék ösztönösen megérezte, hogy a harc során részéről kimutatott pogrom-érzületek bizonyos mértékben rokonok a hatalom világnézetével is; ez szárnyakat adott neki, mert előre látta, hogy nem fogják megbüntetni.” De még ebben a tragikus helyzetben is akadtak zsidók, akik lényegében szimbolikus feltételek mellett hajlandók voltak továbbra is támogatni a fehéreket. Így 1919 őszén az Ideiglenes Kormány egykori franciaországi nagykövete, V. A. Maklatov üzenetet hozott Gyenyikinnek zsidó emigráns köröktől. Ezek azt kérték, adjon ki ünnepélyes nyilatkozatot, amely elítéli a pogromokat, és legalább egy zsidót vonjanak be a kormányba. (Megtette ezt az Ukrán Központi Rada-Tanács és a Direktórium, ez azonban, mint tudjuk, nem vetett véget a pogromoknak.) De a fehér parancsnokság még az ilyen „kozmetikázást” is fölöslegesnek tartotta.


Tekintettel a hadsereg elkerülhetetlen felbomlására, amit a pogromok idéztek elő, a fehérek parancsnoksága 1919 végén néhány megkésett intézkedést tett ezek megelőzésére. A pogromok azonban folytatódtak a büntető intézkedések után is. Bár a Krímben P. V. Wrangel tábornok elhatározta, hogy az általa ellenőrzött területeken elejét veszi a pogromoknak – külügyminisztere, P. B. Sztruve szavai szerint –, csak nehezen birkózott meg a zsidókkal szembeni, „szinte állati” gyűlölettel, amely áthatotta az egész tisztikart, sőt a papság és értelmiség nagyobb részét is, így számos kilengést nem tudott megakadályozni. A fehér tábor néhány valóban liberális képviselője (P. N. Miljukov, V. D. Nabokov, F. I. Rogyicsev, V. L. Brucev) hiába intéztek felhívásokat, hogy vessék el „az antiszemitizmus béklyóit”, amelyeket „a bolsevikok Oroszországban és külföldön az ellenük vívott harcban használnak fel”, hiába figyelmeztettek: „amíg a bolsevikellenes táborban élő a zsidófalás és a pogrom iránti lelkesedés, nem győzzük le a bolsevikokat”. A fehérek többségükben nem hallgattak szavukra sem a polgárháború idején, sem később, amikor már emigrációban voltak. A kisebbik rossz: a bolsevizmus Tény, hogy pogromokat gyakorlatilag minden fegyveres erő rendezett, amely részt vett a polgárháborúban – a fehérek, az ukrán és egyéb nacionalisták, mindenféle atamánok. Hiszen az emberanyag, amelyből a katonaság kikerült, sok szempontból azonos volt (többek között át volt itatva antiszemitizmussal). Még a vörös zászló alatt harcoló osztagok is beszennyezték magukat. 1918 januárjában és februárjában a régi orosz hadsereg felbomlóban lévő ezredei, jóllehet elismerték a Népbiztosok Tanácsának a hatalmát, a csernyigovi kormányzóság északkeleti kerületeiben számos véres pogromot rendeztek (különösen kegyetleneket Gluhovban és Novgorod-Szeverszkijben). A bolsevikok ezeket a pogromokat ellenfeleik számlájára írták, de levonták a történtekből a következtetéseket. 1918. július 27-én a Népbiztosok Tanácsa a lakossághoz és a helyi hatóságokhoz intézett felhívásában előírta, hogy „hozzanak határozott intézkedéseket a politikai antiszemitizmus gyökeres kiirtásáról”. A dokumentum utolsó mondatát Lenin saját kezűleg írta meg. Ez úgy szólt: „A pogromlovagokat és a pogromok mellett agitáló vezetőket előírás szerint törvényen kívül kell helyezni.” Az internacionalizmuson túl, amely akkor a bolsevikok ideológiáját és politikáját jellemezte, állásfoglalásuk mögött meghúzódik az a meggyőződés, hogy a zsidópogromoktól a hatóság elleni pogromig csak egy lépés kell, hiszen a hatóságot sokan úgy gyűlölték, mint a zsidókat. Ennek ellenére a vörös parancsnokság a továbbiakban sem tudta ellenőrizni saját csapatainak, különösen a kozákoknak a föllépését. Így amikor 1920 nyarán nyugatukrán földeken át támadták meg Lengyelországot, Bugyonnij csapatai teljesen kifosztották a zsidókat (ahogy egyébként a többi lakost is). Ősszel pedig, amikor a lengyelek nyomására visszavonultak, az Első Lovashadsereg 4. és 6. hadosztálya, a lövészhadosztály 44. ezrede a zsidópogromok történetének új oldalait írták meg, amikor Zsitomir körzetében a kisvárosok és városok lakosait kifosztották vagy megölték. Ahogy azonban megerősödött a bolsevikok hatalma, akik kezdettől totális ellenőrzésük alatt akartak tartani minden társadalmi megmozdulást, az önkényes pogromok lehetősége eltűnt. Az oroszországi zsidóság választási lehetősége, végletesen leegyszerűsítve, így nézett ki: vagy a bolsevikok, vagy a pogromok, vagy a szovjethatalom, vagy a feketeszázasokra támaszkodó monarchia visszaállítása. A liberális-demokratikus alternatívát a zsidók többsége nem tekintette reálisnak, hiszen a konkrét helyi és időbeli feltételek mellett nyilván nem is volt az. Nem csodálkozhatunk tehát, hogy bár a szovjethatalom a zsidó lakosság többségének gazdasági létfeltételeit felszámolta, a zsidók ezt a hatalmat mégis a kisebbik rossznak tartották a fehérek győzelméhez képest. Még vagyonos emberektől is azt lehetett hallani: „jobbak a bolsevikok, akik ugyan megvernek bennünket, de a nem zsidó »burzsujokkal« együtt, míg a fehérek külön nemzeti csoportba sorolnak minket, amelyet meg kell semmisíteni”. Még a vallásos zsidók és a cionisták is, akik ideológiai szempontból idegenkedtek a bolsevikoktól, olykor beléptek a Vörös Hadsereg soraiba, hogy megvédjék önmagukat és családjukat. Trockij, a Forradalmi Katonai Tanács akkori elnöke és hadügyi népbiztos is, elgondolkodhatott ezen, mert azt követelte, hogy korlátozzák a zsidók belépését a hadseregbe, mert „helytelen indítékokból” teszik ezt. Más bolsevik vezetők azonban kevésbé voltak finnyásak. Kalinyin például, amikor felhívta a zsidó fiatalságot, hogy lépjen be a Vörös Hadseregbe, éppenséggel önvédelmi ösztönükre apellált: „a zsidó kispolgárságnak tudnia kell, hogy csak a szovjet hatalom menti meg a pogromoktól”. *


A zsidó tömegnek tehát gyakorlatilag nem maradt választási lehetősége. Éppen azok a társadalmi erők nem hagyták ezt meg nekik, amelyek a hagyományos zsidógyűlöletet, a „judeo-bolsevizmus” koncepcióját erősítették meg. Hogy a szovjet kommunizmus, amely elítélte az antiszemitizmust, harcolt ellene, hogyan és miért lett a háború utáni világ zsidóellenes erőinek legnagyobb súlyú központjává – ez már egy másik kérdés. A forradalom és a polgárháború éveiben a többmilliós oroszországi zsidóságnak azonban az akkor létező problémákat kellett megoldania, az egyenjogúsítást, és aztán a fizikai túlélést. Hogyan dönthettek volna másként?

2. Képek





1. Gyógyító álmok a középkori Margitszigeten ÉLETKÉPEK, HÉTKÖZNAPOK KLANICZAY Gábor Gyógyító álmok a középkori Margitszigeten Szentkultusz és középkori társadalom Árpád-házi Szent Margit legrégebbi legendájában olvasható a következő leírás: „A Káta nemből származó és a váci egyházmegyében élő, Petrik nevű nemesember különféle betegségekben több mint három évig szenvedett, s egész testén napról napra annyira elhatalmasodott a kór, hogy végül a jobb oldala teljesen megbénult. Nem tudott járni, sőt még egyik oldaláról a másikra fordulni is csak lepedőn, szolgájának segítségével volt képes. Nagy áhítattal és hittel telve szűz Margit soror segítő érdemei iránt, nagyon szeretett volna az ő sírjához jönni. Ágyában fekve könnyek között gyakran kérte Istent és az ő szolgálóleányának érdemét, hogy ez a kívánsága teljesülhessen. Ám nagy betegségében annyira elnehezült, hogy sem szekéren, sem más járművön nem merték őt útnak indítani. Mikor ez történt, az említett beteg ember hitével és áhítatával kiérdemelte, hogy álmában – lám! – az említett szűz Margit soror jelent meg, néhány tiszteletre méltó személy kísérte őt. A szent szűzi kezével gyöngéden megérintette a beteg béna felét, és így szólt: »Ím, fogadd hited szerint óhajtott egészségedet, a mi Urunk, Jézus Krisztus nevében!« És azonnal eltűnt. A férfi pedig, mikor fölébredt, teljesen egészségesnek érezte magát, fölkelt betegágyából, és sokadmagával – hiszen nemesember volt – szűz Margit soror sírjához ment. Ott mindenkinek nyilvánosan hirdette, hogy jótevője, Margit szűz érdemei miatt irgalmat nyert: a gyógyulás kegyelmét. Mindmáig nem szűnt meg ezt hirdetni.” Használjuk fel e csodatörténetet arra, hogy bevezessen a középkori magyarországi szentkultusz hiedelmeinek, szertartásainak a világába, és egyúttal abba a szűkebb mikrokörnyezetbe is, ahol e csodás gyógyulások néhány éven át eseményszámba mentek! Margit csodái Az elbeszélés a szent életű Árpád-házi hercegnő halála (1270. január 18.) után egy évvel megindított első kanonizációs vizsgálat során született. Margit szentségéről V. István 1271-ben benyújtott kérése nyomán indult egy előzetes pápai vizsgálódás Fülöp esztergomi érsek, Fülöp váci püspök, majd az előbbi 1272-ben bekövetkezett halála után Ladomér váradi püspök, a későbbi esztergomi érsek irányításával. E vizsgálatban legalább negyven tanút hallgattak ki, akik 10, még Margit életében tett csodát, 4 Margit halálához kapcsolódó csodás látomást és 29 olyan csodás gyógyulást beszéltek el, amelyeket a már halott, de ereklyéi révén mégis jelen levő Szent Margit közbenjárásának tulajdonítottak. (Kátai Petrik meggyógyulása e történetek egyike.) V. Ince pápa elrendelésére 1276. július 26. és október 12. között újabb 110 tanút hallgatott meg a két itáliai pápai legátusból (Umberto Bianchi és De la Corre), helyi egyházi emberekből, tolmácsokból, írnokokból összetevődő második vizsgálóbizottság. Az első vizsgálódásban tanúskodók közül nem sikerült mindenkit újra maguk elé idézni: csak 5 Margit életében és 9 halála után bekövetkezett csoda tanúi jelentek meg. Emellett azonban találtak tanúvallomásokat 11 új, még Margit életében bekövetkezett csodára, 3 esetre, amikor csodás jelek tanúsították szentségét (előre látta halálát, holttestéből finom illat áradt, környezetével csodás látomás tudatta szentségét), és 38 Margit halála után bekövetkezett csodára. Ezzel 95-re emelkedett az ő közbenjárásának betudott csodák száma. A tanúvallomásokat összefoglaló jegyzőkönyv középkori vallási életünk legrészletesebb dokumentuma. A szentek közbenjárása A szentek csodáiról beszámoló miraculum-gyűjtemények túlnyomó részét igen egyszerű, hétköznapi történetek alkották: arról számoltak be, hogyan gyógyultak meg különféle betegségben szenvedő emberek a segítségül hívott szentek közbenjárására. Olyan is akadt, hogy másféle csodás, természetfeletti beavatkozásról tanúskodtak, mint például a fogságból történő megszabadítás, a természeti csapások elhárítása vagy valamely büntetőcsoda. A segítség elnyerése érdekében fohászkodni kellett a szenthez, el kellett zarándokolni a szent ereklyéihez, s azok fizikai közelségében, azokat körbejárva, megérintve, sokszor több napon át mellettük fekve, fogadalmi felajánlások kíséretében kérlelni őket, hogy eszközöljék ki a szenvedő beteg számára a gyógyulást. Kátai Petrik gyógyulása azt példázza, hogy a szent hatóereje nemcsak ereklyéinek fizikai megérintése segítségével érvényesülhetett, hanem úgy is, hogy az ereklyéket betegségük miatt felkeresni képtelen embereket 127 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

álmukban meglátogatják, és így gyógyítják meg. A gyógyító (inkubációs) álom legnevezetesebb antik képviselője Aszklépiosz, az „isteni doktor” volt, akinek epidauroszi szentélyét évszázadokon át keresték fel a gyógyulni vágyó betegek, ott aludtak a templom előcsarnokában vagy mellette, arra várva, hogy álmukban meglátogassa és meggyógyítsa őket az orvos-isten. Az orvosok középkori védőszentjei, Szent Kozma és Damján ugyanilyen inkubációs álmok segítségével gyógyították bizánci templomuk, a Kozmodeion előcsarnokában alvó betegeket a 7–12. század között. Az álomban a szentek részben orvosként viselkedtek: operáltak, orvosságokat vagy a kúrára vonatkozó egyéb tanácsokat adtak, részben pedig úgy segítettek, hogy megérintették a beteg testrészt. A szentté avatási per Az inkubációs álom átöröklődött a középkori miraculum-gyűjteményekbe, így Szent Margit csodái közé is. De milyen intézményes keretek között jegyezték fel e csodákat, milyen szabályok szerint folytatták azt a szentté avatási eljárást, amelynek segítségével meg akartak győződni Margit szentségéről? A „szentté avatási per” a 13. század újítása. A megelőző évszázadokban a püspökök jogkörébe tartozott, hogy valamely szent életű ember halála után megkezdődött spontán kultusz szentesítéseként „felemeljék” a szentek ereklyéit (elevatio) és elrendeljék liturgikus tiszteletüket. III. Ince pápaságától (1198–1216) kezdve azonban a szentté avatás a pápa kizárólagos jogköre lett, és kánonjogi szabályokban rögzített gondos vizsgálódás előzte meg. A vizsgálat elrendeléséhez szükség volt a „szent hírnév” (fama sanctitatis) első dokumentumaira (egy első életírásra és csodajegyzékre), ezután pápai legátusok szigorú bírósági szabályok szerint kikérdezték a szent életéről és csodáiról tanúskodókat, igyekeztek tisztázni az elbeszélt csoda pontos időpontját, helyét, más szemtanúit, egyéb körülményeit, olykor keresztkérdésekkel is kiszűrve az esetleges pontatlanságokat. A tolmácsok által lefordított és jegyzők által leírt csodákat azután a pápai Kúriában egy bíborosokból álló bizottság vizsgálta meg, amely kedvező ítélet esetén kimondta a szentté avatást (kanonizáció). A kanonizációs vizsgálódás új, bonyolult eljárásmódja elébe ment az ereklyekultusszal és a csodahittel szemben a 12. századtól kezdve egyre szélesebb körben hangoztatott ellenérveknek, és csak azokat a csodákat fogadta el, amelyeket minden kétséget kizárni próbáló tanúvallomások igazoltak. (Vallástörténeti jelentősége az, hogy lehetővé tette a helyi igények alapján – olykor impulzív erővel – kialakuló új kultuszok elfogadható keretek között tartását és hozzáigazítását az aktuális egyházi normákhoz.) A mentalitástörténet kutatói számára különleges érdekességgel bír az, hogyan befolyásolták a tanúkihallgatást végző pápai legátusok az elbeszélések értelmezését, mennyiben járult hozzá az „új szent” ereklyéi körül kibontakozó propaganda, a kegyhelynél megfigyelhető feszült várakozás ahhoz, hogy az ereklyéknél gyógyulásra várókkal megtörténjen a „csoda”. Vagyis: hogyan „termelte ki” a szentté avatási eljárás magukat az összegyűjteni kívánt bizonyítékokat. A jegyzőkönyvek ezen felül hallatlanul értékes adatokat kínálnak a társadalomtörténet kutatóinak is: részletesebb képet adnak számos család, rokonság, embercsoport kapcsolatairól, hétköznapi életkörülményeiről, mint bármely más kortárs dokumentum, s ezzel lehetővé teszik a szentkultusz társadalmi közegének a feltárását. A rokonok tanúságtétele Margit szentté avatási perének második csodajegyzéke, és részben a kiválasztott egyetlen csoda: Kátai Petrik gyógyító álma, mindebből sok mindent igen jól szemléltet. Noha itt nem ő maga számol be gyógyulásáról, két rokona is részletes elbeszélést ad: sógora, Irichbeli Miklós (a 75. tanú) és távolabbi rokona, egy Margit nevű, Ágoston-rendi soror (az 54. tanú), akinek a margitszigeti házában szállt meg a gyógyulást kereső beteg. Érdemes idézni tanúvallomásaikat. „Irichbeli Miklós... arra a kérdésre, kíván-e valamit a csodákkal kapcsolatban elmondani, válasza így hangzott: Egy Petrucius nevű férfi a Káta nemből, aki feleségem nővérének a férje, valamikor oly súlyos beteg volt, hogy fadarabként feküdt ágyában, [...] s körülbelül három esztendeig tartott e betegsége, és álmában megjelent neki Szent Margit, megsimogatta őt, s így szólt hozzá: »Mit csinálsz, te szerencsétlen?« Következő éjjel is megjelent neki, s ezt mondotta: »Kelj föl«, és megparancsolta, hogy jöjjön a sírhoz, hogy itt gyógyulást nyerjen; és akkor, midőn ez elhangzott, azonnal fölkelt és meggyógyult, [...] majd kocsin az én házamhoz hozták, onnan pedig elhoztuk Boldog Margit sírjához, és akkor a sírnál megszólalt, és mindent elmondott részletesen, ami vele történt.” Ha összehasonlítjuk ezt a vallomást a legelső beszámolóval, érdekes különbségeket figyelhetünk meg: míg az első beszámolóban az álomban megjelenő Szent Margit csodás érintése azon nyomban meggyógyítja Petriket,


itt két egymás utáni éjjel is megjelenik Szent Margit, és a beteget megsimogatva arra biztatja, hogy menjen el a sírjához (vagyis az ereklyéihez), mert ott lelhet gyógyulásra. A felszólításra Petrik felkel az ágyából, és már helyben meggyógyul. Ugyanitt az is kiderül, mi számíthatott meggyőző érvnek a bizottság előtt: Miklós azért szavahihető tanú Petrik betegségével és titkos gyógyító látomásával kapcsolatban, „mert rokona”, mert „tőle hallotta”, mert „ott volt”, amikor Petrik az oltár előtt ugyanezt „fennhangon elmondotta”. Margit, a rokon ágostonos soror, akinél Petrik megszállt, egy újabb változatot ad elő, szerinte az ő házában történt a csodás gyógyulás: „Amikor a templomból jött, láttam, hogy még béna volt a keze, s a házamban már ép volt.” Arra a kérdésre, mondott-e valamit, amikor meggyógyult, így felelt: „Ezt mondotta: »Szent Margit megsegített, és meggyógyított engem.«” Arra a kérdésre, kik voltak jelen akkor, amikor a házában meggyógyult, ahogy elmondotta, így válaszolt: „Orsolya, az ő anyja”. Arra a kérdésre, voltak-e ott mások is akkor, így felelt: „Igen, a szóban forgó Petrucius családja.” A Margit soror házában alvó beteggel bekövetkezett gyógyító álomlátomás jól illeszkedik abba az antikvitásig visszanyúló hagyományba, mely szerint az inkubációs álomhoz az ereklyét őrző templom közelében kell tölteni az éjszakát. A vallomásokban az is figyelemre méltó, hogy a zarándoklat, a kegyhelyhez kötő kapcsolat az egész Káta nembeli rokonságotmegmozgatta. Erről egy további vallomás is tanúskodik: „Algent úrnő, Káta nembeli András felesége” (az 58. tanú) gyógyulást keresve a süketségéből, egész családjával Szent Margit sírjához zarándokolt, s három hét múlva a sírnál állva visszanyerte hallását. Későbbi változatokban Petrik első, álom közbeni gyógyulását jobban kapcsolni próbálják az ereklyékhez tett zarándoklatokhoz. Ezt látszik alátámasztani egy későbbi adat is. Amikor 1340 táján az avignoni pápai udvarban a domonkos Garinus de Giaco a szentté avatási jegyzőkönyvek alapján megírja Szent Margit új legendáját (amit a magyar kutatás „Nápolyi legenda” néven ismer), ő már a következő módon alakítja át Petrik történetét: „álmában úgy tűnt neki, hogy a szűz sírjához vitték, és amellett imádkozott; és hogy maga Margit szűz kedvesen megjelenve, szent kezével megérintette a térdét. Érintésére lábadozni kezdett a betegségből, és ereje visszatért. Az álomtól felizgatva, mivel a látomás erős benyomást tett rá, tapasztalhatóan érezte, hogy kezd egészséges lenni...” Ezután még egy újabb álombeli felszólítás következett, majd elzarándokolt a szigetre, és ott gyógyult csak meg teljesen, „amint megérintette a sírt”. Nemesi kapcsolatrendszer Befejezésként vessünk egy pillantást arra a társadalmi környezetre, arra a nemesi kapcsolatrendszerre, amely e csodatörténetek, zarándoklatok kapcsán a szemünk előtt kibontakozik! A Káta nem eredetéről nem sokat tudunk: névadója a Zagyvától a Tápióig hatalmas területet foglalhatott el, ahol hét község is nevében hordozza emlékét (Nagy-Káta, Szentmárton-Káta, Szenttamás-Káta, Egres-Káta, Boldogasszony-Káta, Szentlőrinc-Káta és Cseke-Káta). Legkorábbi, 13. században említett képviselőik: Rafael (1216), Panyit fia „Magas” Lénárd (1219), Absolon (1219) és Farkas (1219). A Kátaiak V. István idején bukkannak fel a királyi udvar közelében. V. István lányának, Margit apácatársának, Erzsébetnek a két tisztviselője is e nemből került ki: Kátai István (1270) és Bertalan (1288). Káta nembeli Gyula 1277 és 1279 között pereskedik az alnádor előtt Uza fia (Kartal) Péterrel, mely utóbbi életét veszti a pereskedést eldöntő párbajban. A szokás szerint birtokainak 2/3-át az alnádor, 1/3-át pedig a győztes Káta nembeli Gyula kapta. Csakhogy e birtok egy részét, egy jenői birtokrészt Péter már 1276-ban zálogba adta a szigeti apácáknak. Az alnádor ezért lemondott a járandóságáról a kolostor javára, Káta nembeli Gyulától azonban csak 9 márka pénzváltság fejében tudták az apácák visszaszerezni a birtokrészt. A csodatörténet főhőse, Kátai Petrik lehet, hogy azonos azzal a Kátai Péterrel, aki egy időben IV. Béla főpohárnoka volt. A jegyzőkönyv szerint ő Pesten lakott, vagy ott is volt egy háza, akárcsak a Margit soror által emlegetett Jánosnak. A hosszú vallomást tevő Irichbeli Miklós Margit soror szerint Kátáról jött, saját elbeszélése szerint azonban egy Szenterzsébet nevű faluból (Árpád-házi Szent Erzsébet gyorsan terjedő magyarországi kultuszának ez az elnevezés is a korai megnyilvánulásai közé tartozik). Minden valószínűség szerint Algent úrnő férje, András is a Heves megyeiek közé tartozhatott. A Káta nem képviselői a 13. század utolsó évtizedeiben sok oklevélben felbukkannak, történetük több ágra bomolva folytatódik tovább a 14. században (Csaholyi, Dengelegi, Jánosi, Kátai, Lázári, Szúnyog, Ősi, Vasvári, Zámmonostori). A Margit körül kibontakozott kultusz igen szorosan kötődött a királyi udvarhoz és a magyarországi nemesség kapcsolathálójához. Szent Margit három királyi származású unokahúga (Margit, Anna hercegnő lánya, Erzsébet, V. István lánya és Macsói Margit) mellett számos arisztokratavagynemes apáca volt a kolostorban, a vizsgálat során valamennyiüket „úrnőként” (domina) szólították. Olympiades asszony, akire Laszkarisz Mária királyné Margit nevelését bízta, a tatárjárás idején elhunyt Bodoméri Tamás ispán özvegye, akiről feltételezhető, hogy az 129 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Aba nem leszármazottja volt. Ajkai Péter lánya, Alinka családja ugyancsak de generatione elnevezéssel ékeskedik. Az arisztokrácia legfelsőbb köreit képviselte Mojs fia Mojs nádorispán két lánya, a már Veszprémben belépő Cecília és az 1265-ben megözvegyülő és a szigeti kolostorba költözö Judit. 1255-ben, a megalapítás pillanatában lépett a margitszigeti zárdába az épp azelőtt elhunyt trencsényi Csák Máté († 1254) özvegye, Margit, a Csák család egy másik ágához tartozhatott Alexandra (a magyar legenda szerint Caaky), és talán a tanúvallomások szerint a de genere Taarból való Sándor úr lánya, aki még 1250-ben, Veszprémben csatlakozott Szent Margit társaságához. További öt apáca comes lánya, tizenötnek dominusként említik az apját. Rangos és befolyásos „társaság” vette tehát körül Szent Margitot. A felemelkedő szentkultusz, a népszerű gyógyító csodák jelentőségét és hatását tehát csak akkor látjuk igazán, ha hozzászámítjuk ezeknek az apácáknak a kiterjedő nemesi kapcsolatrendszerét, Engel Pál és tanítványai munkáit lapozgatva.

2. Képek








1. A legkorábbi Homo sapiens HÍREK FARKAS Ildikó A legkorábbi Homo sapiens A ma leginkább elterjedt elmélet szerint a mai ember (Homo sapiens sapiens) őse Kelet-Afrikában jelent meg valamikor az utolsó 200 000 év során, és onnan vándorolt szét 70 ezer évvel ezelőttől szerte a világba („Out of Africa” hipotézis). Eddig azonban nem találtak maradványokat a mintegy 300 ezer éve felbukkant Homo erectus–Homo sapiens átmeneti formák és a teljesen modern, mintegy 100 ezer évvel ezelőttől ismert Homo sapiens sapiens között. Így az egységes eredet hipotézise mellett olyan feltételezés is született, miszerint a Homo sapiens sapiens egyszerre több helyen fejlődött ki, az Afrikából már korábban kirajzott Homo erectus több populációjából, így az emberiség kialakulása a világ különböző részein egymástól függetlenül történt. Most azonban Etiópiában, az Afar-régióban minden idők legősibb Homo sapiens sapiens maradványai kerültek elő. A jó állapotban megmaradt felnőtt koponya és a részleges megtartású gyerek koponya kora 154–160 ezer év közé tehető, azaz betölti az említett rést a Homo erectus és a modern Homo sapiens sapiens között. A koponyák ennek megfelelően nem teljesen azonosak a ma élő emberekével: kissé nagyobbak, hosszúkásabbak és erősebb a szemöldökereszük. A leletet a szakértők az egyik legjelentősebb embertani felfedezésnek tekintik, hiszen azt bizonyítja: a modern ember Kelet-Afrikában alakult ki, onnan indult a világ különböző részeire, és már évezredekkel korábban megjelent, mint ahogy a Neander-völgyi ember eltűnt Eurázsiából. Etruszk könyv Bulgáriában (Szófia, Nemzeti Történeti Múzeum) 2003 májusában állították ki a világ legrégebbinek nevezett könyvét. A „könyv” etruszk nyelven íródott, hat összefűzött, 24 karátos aranyból készült oldalból áll, amelyeket egy lovas, egy sellő, egy hárfa és katonák ábrái díszítenek. A szakértők vizsgálata szerint a könyv legalább két és fél ezer éves. Igaz, a kutatók a világon ismernek még kb. harminc hasonló kéziratos aranylapot, de azok nincsenek ilyen módon könyvvé összefűzve. Az etruszkokról úgy vélik, a mai Törökország területén létezett ókori Lydiából származtak, és mintegy háromezer éve telepedtek le Itália területén. Kr. e. 950 és 300 között virágzott civilizációjuk Észak-Itáliában. Hatásuk meghatározónak tekinthető a rómaiak – és közvetve egész Európa – kultúrájára, hiszen a latin ábécé, a számjelölés, az építészet és a művészet bizonyos elemei, a vallásosság jellegzetességei és szertartásai, és maga a férfi tóga is mind etruszk eredetű volt, sőt a rómaiak az etruszkoktól vették át az államszervezet felépítésének módszerét, a főbb állami tisztségeket és ezek jelképeit is. Róma első kétszáz évét etruszk királyok uralták. Szaharai sziklarajzok Tudósok már a 20. század eleje óta ismerik a Nílus és Vörös- tenger között a sivatag sziklafalain a titokzatos történelem előtti nép otthagyta jeleket: rajzokat emberekről, állatokról, hajókról (!), vadászok és állattartók életéről. A német Hans Winkler az 1930-as években derítette fel és vizsgálta a sziklarajzokat. 1938–39-ben megjelent munkájában ismertette felfedezéseit, de a háború megakasztotta munkáját (1945-ben a német hadsereg katonájaként esett el Lengyelországban). Az újabb kutatások 1995 óta folynak a keleti sivatag területén. Toby Wilkinson cambridge-i egyiptológus a német tudós nyomdokain haladt, és felfedezte, hogy sokkal több sziklarajz található a Nílus és a Vörös-tenger között: gyakorlatilag a térség tele van ilyen ábrákkal. Wilkinson több száz helyszínt tárt fel, ahol – egy évezreddel is megelőzve az egyiptomi civilizáció kialakulását – vízilovakat, krokodilokat, szarvasmarhákat, hajókat és istenszerű lényeket ábrázoló rajzokat véstek a sziklák oldalába. Wilkinson szerint a képeken vándorló nomádokat láthatunk, akik az éves áradással elhagyták a Nílus völgyét és nyájaikat az akkor még füves szavannákra terelték. Az egyiptológia régi rejtélye, hogy honnan származtak a régi egyiptomiak, akik mintegy ötezer évvel ezelőtt, szinte a semmiből bukkantak elő hiedelemvilágukkal és művészetükkel, hiszen „előzményeiket” nem találták a régészek. Toby Wilkinson kutatásaiból arra a következtetésre jutott (erről szól „The Genesis of the Pharaos” című, most megjelent könyve), hogy a régi egyiptomiak nem jöttek sehonnan, hanem mindig is ott voltak a Nílus völgye közelében. Kőkorszaki nomád marhapásztorokként nyaranta, a Nílus áradásakor a magasabban 137 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

fekvő területeken legeltették nyájaikat. A szaharai képek tanúsága szerint a mostani sivatagi területen a történelem előtti időkben jelentős népesség és gazdag állatvilág élt. Valószínűleg több csapadékkal, a terület akkori éghajlata a mai kelet-afrikai szavannához lehetett hasonló. A rajzokon elefántok, struccok, gazellák is láthatók: az akkori élővilág a mai sivatag területén. A térség számos vádija is a valamikori több csapadék és folyóvíz meglétét bizonyítja. Wilkinson a sziklarajzok motívumaiban az egyiptomi civilizáció előképeit látja és bizonyítja: a hajók formája (emelkedő hajóorr és íves, sarlószerű törzs), a túlvilági utazás hite, a vadászatok képei, az istenábrázolások formái mind felfedezhetők később az egyiptomi kultúrában. És az is sokatmondó, hogy a fáraók jelképei között az egyik legfontosabb a pásztorbot maradt, noha az akkori civilizáció már elsősorban a földművelésre épült. Dávid és Salamon városa Izraeli régészek a Science magazinban 2003 áprilisában közzétett írásukban újabb leletekkel bizonyítják, hogy Dávid és Salamon király valós személy volt, és Kr. e. a 10. században létezett az egységes izraeli királyság, amelynek létét ebben az időszakban a történeti kutatás kétségesnek tekinti. A Tel Rehovban folytatott ásatások leleteit, egy városi civilizáció nyomait radiokarbon vizsgálattal Kr. e. 10. századi eredetűeknek találták – ebben az időben a Biblia szerint Dávid és Salamon uralkodott Izraelben. Tel Rehov térsége az egyik legjelentősebb régészeti lelőhely Izrael északi részén, a Galileai-tenger (Genezáretitó) közelében. Rehov városát az egyiptomi Újbirodalom (Kr. e. 15–12. sz.) több forrása is említi. Az 1997 óta itt folyó ásatások során egy Kr. e. 12. századtól (Bírák kora) a 8. századig (asszír hódítás) tartó városi civilizáció nyomait tárták fel. Település maradványai a 12–11. századból, nagy és jó állapotú épületek a 10–9. századból, egy 8 méter széles sártégla fal a 8. századból (nyilvánvalóan az asszírok elleni védekezést szolgálta), lerombolt épületek nyomai a 8. századból (az asszír pusztítás nyoma) mutatják az itteni folyamatos városi élet létét. Az épületekből kerámiaedények, agyagfigurák, kultikus kerámiaszobrocskák, pecsétnyomók kerültek elő. A város 10. századi rétegében pusztító tűzvész nyomaira leltek. A régészek szerint ez Sisak (Sesonk) egyiptomi fáraó izraeli betörésére utal: Kr. e. 925-ben az egyiptomiak elfoglalták Izraelt, Rehov városát is, amint ezt a karnaki Amon-templom feliratában meg is örökítették. Mivel az egyiptomi betörés Salamon halála után néhány évvel történt, és Rehov területén egy egészen addig folyamatosan nyomon követhető történetű város virágzott évszázadokon keresztül, ez az izraeli régészek szerint azt bizonyítja, hogy a 10. században még létezett az egységes izraeli királyság, Dávid és Salamon uralma alatt. Kambodzsa Több mint húsz évvel a Vörös Khmerek rémuralma után Kambodzsában végre felelősségre vonhatják a tömeggyilkosságok irányítóit. A Pol Pot vezette rendszer 1975 és 1979 között számunkra szinte felfoghatatlan mértékű és indítékú népirtást végzett: 1,7 millió ember halálát és több milliónyi megkínzott ember szenvedését okozták. Kambodzsa teljes népességének egyötödét (!) veszítette el négy év alatt. A felelősök pedig ma is szabadon élnek. Az 1970-es évek elején Kambodzsában Amerika-barát katonai kormányzat került hatalomra, miután megfosztották trónjától (a vietnami háborúban addig semleges politikát folytató) Szihanuk herceget. Ezzel Kambodzsa is bekerült a vietnami háború sodrába, területén amerikai csapatok, majd vietnami csapatok, kínai és szovjet tanácsadók jelentek meg. A kambodzsai nemzeti mozgalmat jelentette akkor a Vörös Khmerek tábora, akiket annak idején még a vietnamiak és a kínaiak is támogattak. 1975-ben (amikor már sem amerikaiak, sem más csapatok nem voltak az ország földjén) bevonultak Phnom Penhbe, a fővárosba. Azonnal megkezdték „tisztogatásukat”: Kambodzsát agrárországgá kívánták visszaalakítani, meg akarták tisztítani az országot minden „idegen” befolyástól és hatástól, és meg akartak szüntetni minden más ideológiát (leginkább a különböző vallásokat) saját kommunizmusukon kívül. Betiltották a sajtót: se újságok, se rádió nem működött többé. Az országot teljesen elszigetelték a külvilágtól, és megkezdődött a minden képzeletet felülmúló terror. A gyárakat bezárták, a pénzt megszüntették, a városokat kiürítették és népességüket a falvak lakóival együtt mezőgazdasági munkatáborokba (a „gyilkos mezőkre”) kényszerítették. A gyerekeket családjuktól elszakítva átnevelő táborokba vitték, az iskolákat bezárták, akárcsak a templomokat és szentélyeket. Egész vidékek lakosságát mészárolták le, válogatás nélkül. A börtönökben tömegméretekben folyt a kínzás és kivégzés. 1979-ben Vietnam megtámadta Kambodzsát és elfoglalta a fővárost, és egy Vietnam-barát kambodzsai kormány alakult. Ez jelentette a Vörös Khmerek uralmának a végét, akik azonban a dzsungelbe visszaszorulva még évekig harcoltak, míg aztán 1996-ban megadta magát az utolsó nagyobb egység. Pol Pot házi őrizetbe került, ott halt meg 1998-ban. (Erről vö. Jordán Gyula: Pol Pot halott! História, 1998/7.) Felelősségre vonásáról ugyan


esett szó, de soha nem történt meg. Először 2000-ben jelentette be a kormány, hogy sor kerül a Pol Pot-rendszer tömegmészárlásainak kivizsgálására és a felelősök vád alá helyezésére. Évekig tartó tárgyalások és egyeztetések után (hogy milyen mértékben vegyen ebben részt az ENSZ, mennyiben legyen a per a nemzetközi jognak, illetve a kambodzsai kormánynak megfelelő) most végre lehetőség nyílik a bűnök és bűnösök megnevezésére és felelősségre vonására.

2. Képek





1. Klíma és kultúra TISZTELT SZERKESZTŐSÉG! ZÁGONI Miklós Klíma és kultúra Az emberi őstörténet kutatásának nagy rejtélye, vajon mi történt az emberiséggel Crô Magnon-i ébredése (30-40 ezer éve) és civilizációnk 8–10 évezreddel ezelőtti elindulása között? Azt ugyanis tudjuk, hogy az emberiség genetikai értelemben lényegében 30-40 ezer év óta „készen” van – miért nem kezdte hát meg a kultúrát, az öntözéses földművelést, a városias letelepedést, a bronzművességet előbb? Miért ütközik mind a folyóközi, mind a Gangesz menti, mind a kínai őstörténet-kutatás falba a 7-8-10 ezer évvel ezelőtti koroknál? Azt gondolom, a válasz elsősorban nem kultúrantropológiai („a fejlődés sajátos üteme”, „előkészületek, meglódulások és megtorpanások” a korai civilizálódás során stb.), hanem paleoklimatológiai. Vagyis röviden az, hogy bár az emberiség a civilizációra már érett volt, a környezeti, elsősorban az éghajlatifeltételek ezt nem tették lehetővé. Itt elsősorban nem a jégkorszak általános feltételeire, a jég birodalmának kiterjedtségére gondolok, hanem az egymást 6-8 évszázadonként követő, erőteljes és alapvető éghajlati átalakulások sorozatára. (A gyors és hirtelen változások felfedezése a klímatudomány elmúlt évtizedének legfontosabb eredményei közé tartozik). A felismerés – amely grönlandi mély-jégminták elemzéséből és egy sor más forrásból együttesen adódik – lényege az, hogy a „jégkorszak” nem egy hosszú, egyenletes, a mainál hidegebb időszakot jelöl. Ellenkezőleg, jelentőshőmérsékleti ingadozások játszódtak le benne, amelyek azonban, szemben az első föltételezésekkel, nem „sima” hullámzásokkal (egy-egy emberélet alatt alig észlelhető elmozdulásokkal) történtek, hanem hirtelen, erőteljes melegedésekkel és lehűlésekkel, amelyek akár három-öt fok hőmérséklet-emelkedést vagy -süllyedést okoztak néhány év-évtized alatt. E változásoknak a Föld átlaghőmérsékletében a széljárások, a csapadékrendés a vegetáció teljes és gyökeres átalakulásai kíséretében kellett végbemenniük, bizonyosan a folyók járásának megváltozásával, medrük elkanyarodásával. E hirtelen fordulatok a Föld éghajlati rendszerében, együtt az általános hőmérséklet egyszeri és egyenletes megemelkedésével, mintegy 8-10 ezer évvel ezelőtt egyszer csak megszűntek. Amennyire nincs pontos magyarázatunk a gyors változások bekövetkezésére, ugyanúgy nincs válaszunk ezen ugrások elmaradására sem. Tény, hogy jó 10 évezreddel ezelőtt a hőmérséklet megemelkedett (véget ért a jégkorszak), s ezzel együtt az éghajlat addig tapasztalt, pár száz évenként visszatérő fordulatai is megszűntek. Azt lehet mondani, az emberiség kapott egy ajándékot: meleg és stabil éghajlatot, mellyel azonnal élni is tudott – mindaz, amit ma civilizációként, földműves kultúraként ismerünk, a folyók járása kiszámíthatóságának, az évszakok rendje zavartalanságának, a meleg és az esős idők váltakozása egyenletességének és átláthatóságának következménye. Az előtte levő korok végletes időjárását az utolsó nagy áradás, az „Özönvíz” legendája őrizte meg kollektív emlékezetünkben. Ilyen özönvizek azelőtt pár száz éves „rendszerességgel” újra és újra előfordulhattak, elpusztítva a letelepedésnek, földművelésnek, a civilizáció megkezdésének reménytelenül nekiveselkedő őseink próbálkozásait. Ma, amikor a klímavédelem fontosságáról, az olaj- és széntüzelés visszaszorításáról szólunk, ez kell hogy a fejünkben járjon. Az emberiség nem „csupán” néhány fokos felmelegedést kockáztat. Nem arról van szó, hogy legfeljebb megemelkedik kicsit a tengerek szintje, viszont banánt és fügét termelhetünk majd az Alföldön. Azt kockáztatjuk, hogy kibillenthetjük különös, nyugvó állapotából a klímaváltozások okozóját, s visszatérhetnek a gyors, pusztító, hirtelen éghajlati átalakulások. Ez együtt járhat lehűléssel és melegedéssel, a széljárások és így a csapadékrend gyökeres átalakulásával, amelyhez sem a természet, sem az emberi szervezet, sem a társadalom (a gazdaság és az agrárium) nem tud időben és eredményesen alkalmazkodni. Tény mindenesetre, hogy ma a légköri szén-dioxid-tartalom magasabb, mint 400 ezer éve bármikor, így igen valószínű, hogy ennek következtében az éghajlati rendszer a következő ötven évben további 2-3 fok melegedést produkál. Ezáltal Földünk átlaghőmérséklete magasabbra emelkedhet, mint 120 ezer éve bármikor. Fogalmunk sincs, hogy ez a fél évszázad alatt lezajló hirtelen melegedés milyen ellenreakciókat vált ki bolygónk éghajlati rendszeréből. Épp ezért lenne létkérdés ezt a „kísérletet” elhalasztani, s épp ezért elfogadhatatlan az a politikai pozíció, amely nem az alternatív energiahordozók fejlesztését és a kőolaj-kitermelés fékezését célozza, hanem épp ellenkezőleg, akár a globális nemzetközi rendet is hajlandó felrúgni a gazdagabb olajforrások birtoklásáért. 143 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Vékony jégen táncol az a civilizáció, amelyik néhány éven belül nem mutat fel működőképes alternatívát ezzel a gazdasági világtrenddel szemben. A jövő, meggyőződésem, azon múlik, sikerül-e egy humánusabb, szociálisabb, környezetileg és klimatikusan tisztább és biztonságosabb globalizációt kidolgozni, s alternatívaként felmutatva, sikeresen elterjeszteni.

2. Képek


1. Átkelés a Dunán EMBER ÉS TERMÉSZET MILTÉNYI Miklós Átkelés a Dunán Hajóhidak Pest-Budán A Pestről és Budáról készített látképeken az 1500-as évek második felétől feltűnik a Dunán egy, a mai szemnek szokatlan építmény. Ez a hajóhíd, amely évszázadokon át – egészen a Lánchíd 1849. évi átadásáig – egyedül kötötte össze a két várost. A hajóhíd a legősibb hídfajták közé tartozik: úszó testekre – csónakokra – fából felépített hídpályából áll. Évezredek óta használják katonai és polgári célokra egyaránt. I. Dareiosz a szkíták elleni hadjáratában (Kr. e. 513–512) hajóhidat építtetett a Boszporuszon és a Dunán is, Xerxész pedig a Hellészpontoszon hajóhídon kelt át Európába Kr. e. 480-ban, amikor a görögök ellen vonult. A Traianus-oszlopon kőbe vésett ábrázolás is fennmaradt: a 105–106. évi dákok elleni hadjáratban a római sereg csónakokon álló, rácsos szerkezetű hídpályán kel át a Dunán. A török híd, 1566 Alkalmi, időlegesen fennálló hajóhidat már a rómaiak is építhettek a mai Budapest területén, és talán állt ilyen híd rövid ideig Zsigmond korában is, ám egyértelmű adatok egészen a török korig nincsenek arról, hogy híd állt volna Pest és Buda között. Az első állandó, az év nagyobbik felében működő és évről évre újra felállított hajóhidat a törökök építették a két város közé. Valószínű, hogy már a Buda 1541-es elfoglalása utáni években felállíthatták, és így mintegy 140 évig létezhetett – bár egyik első írásos említése csak 1566-ból származik, képi ábrázolásai még későbbiek. Evlia Cselebi török utazó így írja le a hidat az 1660-as években tett látogatása alkalmával: „Buda várának Ali pasa-bástyája előtt a Duna folyón hosszú híd van, amely teljes hetven darab tömlőhajó fölé van hosszú gerendákból építve s a tömlőhajók láncokkal vannak egymáshoz kötve. Közepén négy hajó van, melyeket ha átmenő hajó érkezik, felnyitnak és bezárnak. A hídnak szolgálatával éppen háromszáz őr van megbízva. A híd hajóinak védelmezésére harminc budai katona van kirendelve s még külön negyven pesti katona ugyanazon védelemre. [...] Télen-nyáron e hídfőnél a jövő-menőktől vámot szednek. Mikor igen zordon tél van [...] a Duna folyó három-négy hónapig be van fagyva. Olyankor a híd hajóit egy oldalra húzzák, s tavasszal ismét helyükre állítják.” E leírásból a török kori híd összes fontos jellemzője kiolvasható. Az igen erős őrség jelenléte azt mutatja, hogy a híd elsősorban katonai jellegű létesítmény volt. A támadásoknak kitett hidat a folyón keresztben kifeszített lánccal próbálták megvédeni a leúsztatott fatörzsektől és gyújtóhajóktól (a láncot farönkök tartották a víz felszínén). A hadiesemények során a híd rendszerint elpusztult (pl. 1602-ben gyújtóhajóval rombolták szét a támadók, amiről több egykorú ábrázolás is fennmaradt), de földrengés miatt is megrongálódott az idők során (pl. 1578-ban) – ám mindig újra felépítették. A török kori híd véglegesen az 1686. évi ostrom során pusztult el. Ekkor ugyanis, Miksa Emánuel hadserege közeledtével, a 300 janicsárból álló kivonuló pesti helyőrség június 18-án a hajóhidat felgyújtotta. A Pest városába bevonuló bajorok az égő híd egy részét, 30 hajót birtokukba kerítették, melyek segítségével a folyamot később alább áthidalták. A felszabadító seregek három katonai hajóhidat is építettek, és vélhetően ezek elemeinek felhasználásával a következő évben újra felállítottak egy polgári célokat szolgáló hajóhidat, ám ezt rövidesen leszerelték – katonai szempontból már nem volt fontos. A két város közötti akkor csekély forgalom miatt pedig az udvari kamara nem tartotta szükségesnek a híd költséges fenntartását. A következő nyolc évtizedben (!) nem is építettek hidat Pest és Buda között. Ehelyett újra az ősi eszközöknek: a csónakoknak jutott nagy szerep. Lengőkomp, 1688 Egy 1696. évi látképen már megjelenik egy új szerkezet a folyón: a lengőkomp, a repülőhíd. Bár írásos adatunk csak 1701-től van, lengőkompot már a hajóhíd megszűnése utáni időtől, tehát 1688-tól használhatták. Ez a komp – Moller Vilmos bécsi ácsmester találmánya – egy ötletes megoldással, a folyó erejét kihasználva lendült át 145 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

egyik partról a másikra. A lengőkomp azonban erősen függött az időjárástól. Az északi szél nem zavarta a működtetését, ám erős déli szélben el sem tudott indulni, a szél szinte visszafújta. Zavarta az átkelést a szemből fújó keleti és nyugati szél is, ilyenkor akár evezőkre is szükség lehetett a túlsó part eléréséhez. Télen pedig ugyanúgy szét kellett szedni, mint a hajóhidat. Bár a lengőkomp csak szakaszosan biztosította az átkelést (és emiatt hídfőinél gyakoriak voltak a hosszú várakozások), teljesítménye mégsem lehetett csekély. Egy korabeli újsághír szerint: „Előző nap [1711. június 9.] 500 megrakott élelmiszerkocsi ment át a repülő hídon Pestre.” A lengőkomp változó helyszíneken működött az évtizedek során: előbb a mai Erzsébet híd magasságában, majd az 1760-as években az elpusztult hajóhíd helyén, és még az új hajóhíd megépítése után is működtették egy ideig. A főváros területén az utolsó „fellépése” akkor volt, amikor az 1790. évi országgyűlés idejére egy lengőkompot is beállítottak a megnövekedett igények kielégítésére, a hajóhídtól pár száz méterre északra, a mai Lánchíd tájékán. A második hajóhíd, 1767 A két város életében az 1700-as évek első fele a lassú újjáépülés és fejlődés időszaka volt. Ám hiába növekedett a népesség, élénkült a két város gazdasági szerepe, mégsem tervezték új híd felállítását. Véletlenszerűen jutott azután Pest-Buda – igencsak későn – újra hajóhídhoz. 1767-ben, Albert szász herceg budai látogatása alkalmából ideiglenesnek szánt hajóhidat építettek a Dunán. A látogatást követően – az előzetes tervekkel ellentétben – mégsem bontották szét a hidat, hanem meghagyták azt a városok kezelésében. Ezt az alkalmi hidat azután évek alatt bővítették egy minden igényt kielégítő hajóhíddá. Ettől kezdve évente újra „felépítették” a két város között – egészen az első állandó híd 1849-es átadásáig, tehát 82 éven keresztül. Erről az új hídról már sokkal többet tudunk, mint török kori elődjéről. Az első időben a Kishíd utcánál volt a pesti hídfője (a mai Türr István utcánál), majd 1786-tól áthelyezték a Nagyhíd utcához (a mai Deák Ferenc utca magasságába), ahol a török kori híd is állt. Budai hídfője ekkor a mai Ybl Miklós térnél volt. Mintegy hat évtizeden keresztül a Duna folyásával szemben enyhén ívelt alakban építették (akkor 47 csónakon nyugodott), és az ábrázolások szerint csak valamikor 1827 táján egyenesítették ki. Az egyenes változat 43 hajótesten nyugodott, hosszúsága 422 méter, szélessége 8,85 méter volt, a következő megosztással: a két szűk gyalogjáró 1,10-1,10 méter, a kocsiút 6,65 méter szélességű; két szemben jövő szekér is elfért rajta. A hajók számára a parthoz közeli részen mindkét oldalon szét lehetett nyitni egy három hídtagból álló részt. Szétnyitásakor a három csónakból álló mozgatható elemeket kötelek segítségével a folyásirányban leeresztették, majd ugyanazon kötelekkel visszahúzták és újra a hídba illesztették. Az új híd egyenként lehorgonyzott hajótestekből – speciálisan a híd céljára, Passauban készített nagyméretű csónakokból – állt, nem pedig egymáshoz láncolt úszótestekből, mint a török kori híd. Sőt, minden második csónakot a déli oldalán a mederhez is rögzítettek az ún. szélhorgonnyal, a déli szél hatásainak kivédésére (ezért volt szükség a 47 csónakhoz a kimutatásokban szereplő 66 db vasmacskára). Az új híd már egyértelműen polgári célokra készült: két oldalán korláttal elkerített gyalogjárókkal, amelyeken egyirányú közlekedés folyt (az északi oldalon lehetett Pestről Budára menni), s a kocsiútnak is az északi felén hajthattak át Budára. A hídfőknél emelkedett a vámház és az őrség épülete. Az átkelésért hídvámot kellett fizetni – de ez alól mentesültek többek között a nemesek, a papok, a szerzetesek és apácák, a katonák, a városi tisztviselők, az orvosok, a diákok, valamint a menyegzői menetek résztvevői. A hídvám gyalogosnak 1 krajcár, kétökrös szekérnek 36 krajcár volt. A hajósoknak hajóvámot kellett fizetni az áteresztésért, ennek összege üres hajótól 7 krajcár, rakott hajótól 15 krajcár volt. A hajóvám megfizetése alól mentesültek pl. a helybeli molnárok, ha saját hajójukon saját lisztjüket szállították, de a fával és faeszközökkel kereskedők is. A hajóáteresztésekről pontos feljegyzést vezettek, innen tudjuk, hogy 1772-ben több mint hatezer vízi járművet kellett átengedni. Az 1800-as években a hidat éjszaka 16 lámpással kivilágították. Gróf Hofmansegg 1793-ban járt Pest-Budán, és megemlékezik a hajóhídról is: „A Duna felett hajóhíd áll egész évben a tél beálltáig. De mikor a jégzajlás megindul, a hajóhidat el kell távolítani, mert különben a jég szakítaná ketté. [...] S ha egyszer a hidat eltávolították, nem állítják fel újra előbb, mint tavasszal, ha a fagy már egészen és végleg elmúlt. A közbülső időben néha komp közlekedik, de nem mindig, s kivált ha jég van, akkor soha. Ha komp nincs, csónakok tartják fenn a közlekedést. Amíg a jég nem erős, nagy csónakokkal, melyek 30-40 embert képesek befogadni, még csak meg lehet tenni az utat: ilyen csónakból négy állandóan forgalomban van. [...] Ha a jégzajlás még fokozódik, akkor már csak egészen kis, egy- vagy kétszemélyes csónakokkal lehet közlekedni a Dunán, ezekbe bele kell feküdnie az embernek. S ha egy erősebb vagy nagyobb kiterjedésű jégtáblához ér az ember, kiszáll a csónakból, keresztülhúzza a jégtáblán s a másik oldalon megint vízre bocsátja. Egyébiránt, 146 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

amennyire csak lehetséges, a jégdarabok között igyekeznek keresztülsiklani. De ez már két-három órába is beletelik, és, kivált éjszaka, nagyon kellemetlen út. [...] Mikor aztán a folyó egészen megáll, gyalogszerrel vagy kocsival kelnek át rajta, akárcsak minálunk.” Nagy pillanata volt a városnak és benne a hídnak is az 1814. október 24-ével kezdődő négy nap, amikor itt találkozott I. Ferenc osztrák császár, magyar és cseh király, I. Sándor orosz cár és III. Frigyes Vilmos porosz király. Erre az alkalomra, az ünnepi kivilágítás keretében, a hajóhidat 800 erős fényű gyertyával díszítették, és mindkét hídfőt diadalkapuvá alakították át – itt kocsizott át a három uralkodó a pesti német színházba. A hídon Amíg a hajóhíd képes volt kielégíteni a fejlődő városok növekvő igényeit, addig az emberek könnyebben elviselték azokat a nehézségeket, amelyek a híd napi üzemeltetésével együtt jártak. És ezek száma nem volt csekély. Mivel a híd útjában állt a hajók közlekedésének, szükség volt a mozgatható elemek időnkénti szétnyitására, és a hajók átengedésére. Vagy a hajóknak kellett tehát várakoznia a híd szétnyitására – vagy pedig az átkelni szándékozóknak a hajók áthaladására. Bár a hajók többségét rendszerint a hajnali órákban engedték át, a vízi forgalom növekedése miatt (és a gőzhajózásnak az 1830-as évektől való elterjedése után) nem lehetett kikerülni a híd napközbeni szétnyitását sem. (A marhahajtás eleve a hajnali órákban folyt.) Gondot okozott, hogy alacsony vízállás esetén a híd közepe méterekkel mélyebbre került, mint a hídfők, és ilyenkor a hídfőknél kialakuló meredek lejtőkön lovaskocsival nehéz és balesetveszélyes volt a leereszkedés és a felkapaszkodás. De ezek a napi gondok eltörpültek a hajóhíd legnagyobb hátránya mellett: hogy ugyanis évente csak mintegy nyolc hónapig állhatott – azt télen szét kellett szedni. Így a főváros a téli hónapokban (általában november közepétől március közepéig) híd nélkül maradt! A hajóhíd igen sérülékeny építmény volt, amelyet megrongálhatott a vihar, az áradás, a jég és mindenféle vízen úszó eszköz: rakott hajók, tutajok, elszabadult hajómalmok (melyekből a két város térségében közel 400 db horgonyzott a folyón). A balesetekről a szaporodó újságok természetesen részletesen tudósítottak. 1791. november 19-én a Duna zajlása magával sodort mintegy 20 hajót a még álló hídból. 1796 decemberének első napjaiban a hirtelen beálló fagy miatt keletkezett jég a hidat még szétszedése előtt elragadta és részben Soroksár, részben Tétény felé sodorta, több dunai malommal együtt. 1806. március 26-án egy kőszénnel megrakott hajó úszott neki a hídnak, s olyan súlyosan megrongálta, hogy a közlekedést napokig csak csónakokkal lehetett lebonyolítani. 1807. október 1-jén a vihar annyira megrongálta a hajóhidat, hogy a közlekedés lehetetlenné vált, és emiatt öt napon át még az országgyűlés munkáját is szüneteltetni kellett. Gyökeresen megváltozott a helyzet, amint a folyó annyira befagyott, hogy a jég elbírta az ember súlyát. Ekkor mindenki kedve szerint kelhetett át a túlsó partra a legrövidebb úton. Mivel ez viszont balesetveszélyes volt, a városok külön utakat jelöltek ki a jégen át, amelyeket karban is tartottak: a jeget leszórt szalmára locsolt vízzel vastagították, az utakat éjjelre fáklyákkal kivilágították. Külön út volt a gyalogosok és külön a szekerek számára, de az átkelésért itt is fizetni kellett. Főleg farsang idején folyt vidám élet a Duna jegén, ahol ilyenkor egymást érték a mulatságok. Az egyetlen hídon a reformkorban naponta sok ezer ember és számos jármű kelhetett át. A hídfők a város legforgalmasabb pontjai lehettek. Mindenféle kifőzdék, lacikonyhák kínálták itt étkeiket, a pesti hídfő közelében pedig felépítették a Redoutot, a bálok és koncertek előkelő helyszínét, és mellé az Angol királynő Szállodát. Egyetlen híd azonban nem volt elég a két város igényeinek kielégítésére. A hídtól távolabb lakók számára a csónakon való átkelés gyorsabb és jóval egyszerűbb volt, mint nagy kerülőt tenni a híd miatt. A forradalom Az 1848–49. évi forradalom és szabadságharc idején a hajóhíd sem maradhatott ki a történelmi eseményekből. Már az első napon, március 15-én fontos szerephez jutott, hiszen ezen vonult át a tömeg Budára, az ott ülésező Helytartótanács elé, majd itt hozta át a lelkesült tömeg a budai börtönéből kiszabadított Táncsics Mihályt Pestre. Az őszi hónapok egyik drámai eseménye épp a hajóhídon játszódott le szeptember 28-án: Lamberget (a magyarországi császári haderő néhány napja kinevezett főparancsnokát) a hídon koncolta fel a feldühödött tömeg. A tragikus eseményt Orlai Petrich Soma egy rajzon megörökítette. Ez az egyetlen ábrázolás, amely a részleteket is élethűen megragadva mutatja a híd közepét. Megfigyelhetjük a lámpák sorát, a gyalogjáró korlátját, és a kocsiutat középen, hosszában egy mintegy arasznyi magasságú kettéválasztó gerendát, megakadályozva, hogy a kocsik a szemközti sávba áthajthassanak.


A következő, sorsdöntő esemény dátuma már a hajóhíd pusztulásának éve, 1849. A honvédseregek Buda visszafoglalására indulnak. A császári hadsereg kiüríti Pestet. Az utóvéd április 24-e éjjelén hagyja el a folyó bal partját – s közben a Lánchíd ideiglenesen lerakott pályagerendáit felszedik, a hajóhidat pedig az előre odakészített szurkos szalmatekercsek segítségével felgyújtják. A második hajóhíd is a tűz martaléka lett tehát, mint elődje, a török kori híd 1686-ban. A pest-budai hajóhidak története azonban ezzel még nem ért véget: a 20. század sem múlt el hajóhidak nélkül. 1945-ben a felrobbantott hidak pótlására állítottak fel pontonhidakat a Dunán. Ezek egyike, az 1945. november 18-án megnyílt Petőfi pontonhíd, az Erzsébet híd roncsaitól északra épült meg, nagyjából a hajóhidak „megszokott” helyén. Bár ezt a pontonhidat is el kellett bontani a jégzajlás elől, a következő években újra felépítették, s ez volt a legtovább, egészen az újjáépített Lánchíd 1949. november 20-i átadásáig üzemelő pontonhidunk. Mindent összevetve, több mint kétszázhúsz éven keresztül állt hajóhíd a Dunán Pest és Buda között – hosszabb ideig, mint azóta bármilyen másféle híd.

2. Képek








1. Szent László-kép Altomontéban MAGYAR ÖRÖKSÉG CSORBA László Szent László-kép Altomontéban Calabriában, ahol az olasz „csizma” kezd összeszorulni, hogy a „lábfej” kezdődjön, festői városka települt egy neve szerint is magas hegyre: Altomonte. Múzeumának egyik termében különleges szépségű – bár csak 43 x 21 cm nagyságú – temperaképet világítanak meg a lámpák. Az arany háttér előtt álló szent alakját a késő gótikus sienai festőiskola óriása, Simone Martini legutolsó alkotásaként tartja nyilván a művészettörténet.* Magyar ember számára felemelő érzés kibetűzni a sokszorosan aranyglóriás király szigorú arca körüli felírást: „S[anctus] Ladislaus, Rex Ungariae”. A régi templomot, amelyet egykor e finom oltárkép díszített, Altomonte várának 14. századi ura, Filippo di Sangineto újíttatta fel 1300 körül – és végül maga is odaköltözött a szentély pompás síremlékébe foglalt szarkofágba. Ennek faragványai között újra megjelenik Szent László, méghozza annyira a festményre emlékeztető ábrázolásban, hogy nem kétséges: a képhez különleges viszony fűzte a lovagot. Bizonyos, hogy a nápolyi Anjouknak ez a régi és kipróbált híve hozta magával ide, Dél-Itáliába, miután a sok évtizedes szolgálat után, öregkorára visszavonult szűkebb pátriájába. Filippo di Sangineto lovag egykor tevékeny részese volt az itáliai államok, illetve a család egyes ágai között zajló heves politikai és katonai küzdelmeknek. Előbb II. (Sánta) Károly király harmadik fiának, a trónt öröklő „Bölcs” Róbertnek udvarába tartozott, majd a trónörökös, Károly calabriai herceg mellett szolgált. Bölcs Róbert úgy jutott a dél-itáliai királyság trónjára, hogy bátyjai (Martell Károly herceg és Lajos, Tolouse szentéletű püspöke) korán elhaltak, így a szülők, Károly király és Mária királyné harmadik fiúgyermeküket tekintették nápolyi örökösüknek. Időzzünk el egy pillanatra az édesanya alakjánál – egyike volt az Árpád-ház nagyszerű asszonyainak, akinek révén azután az Anjouk számot tarthattak Szent István örökségére. Mária, V. István (1270–72) leánya azért kerülhetett a Vezúv lábához, mert nagyapja, IV. Béla (1235–70) magyar király – a „második honalapító” – a tatárjárás pusztításai után olyan sikerrel szervezte újjá államát, hogy dinasztiájának leányai megint kapós portékák lettek a fejedelmi házasságszerzés piacain. II. (Sánta) Károly hitveseként azután Mária 53 éven át viselte a gazdag dél-itáliai királyság első asszonyának méltóságát. Mária és férje természetesen tisztában voltak vele, hogy az „elsőszülöttségi” jogszokást figyelembe véve legidősebb egyenesági fiúunokájuk – Martell Károly fiaként Caroberto – lett volna a nápolyi trón jogos várományosa. Ám az ő számára már sikerült „megszerezni” a magyar koronát. A királyi pár azzal a nyugodt tudattal hunyta le szemét, hogy rendezve lett az uralom zavartalan folytonossága. Ám Caroberto – vagy ahogy mi ismerjük: I. Károly Róbert magyar király (1308–42) – a nagyszülői döntés ellenére fenntartotta nápolyi trónigényét, amiről nagybátyja, Bölcs Róbert persze hallani sem akart. Ő saját fiának, Károly calabriai hercegnek – mint említettük, az ő kíséretébe tartozott az altomontei Filippo di Sangineto lovag – kívánta biztosítani Nápolyt. Károly herceg azonban váratlanul meghalt (1328), így végül családi szerződésben (1333) egyezett ki a két király. Eszerint Károly Róbert fia, András herceg, illetve Bölcs Róbert unokája, Johanna hercegnő házasodjanak össze, és így a másodunokatestvérek „családegyesítése” oldja meg a trónigénnyel kapcsolatos problémákat. Az ekkoriban már igen tekintélyes Filippo lovag e szerződés értelmében csatlakozhatott azután András herceg tágabb udvartartásához. Korábban tagja lett annak a szűkebb tanácsnak, amely a fiatal Johannát volt hivatva támogatni a kormányzásban. Ám csalódnia kellett: a hatalomvágyó ifjú királyné nem kért apja öreg híveinek gyámkodásából! A fiatalasszonyt emellett környezete már kiskorától a „barbár hun” (így csúfolták az udvaroncok a férjét, Andrást) ellen hangolta. De alighanem maga a nagyapa, Róbert sem gondolta őszintén az egyezséget, mert halálakor (1343) – írásban is kinyilvánított akarata szerint – egyedül Johannára hagyta trónját! Emiatt szorgalmazta azután I. (Nagy) Lajos (1342– 82) magyar király a pápánál öccse, András megkoronáztatását. Ezt a megoldást támogatta Filippo lovag is. Filippo di Sangineto „magyarbarátságának” legékesebb tanúsága az altomontei Szent László-kép. Lehet, hogy az egyik jelentősebb Anjou-birtok, Provance helytartójaként szerezte meg 1342 táján, hiszen tudjuk, hogy ekkoriban ugyanitt alkotott Simone Martini mester. Ám az sem kizárt, hogy a fia koronázásán munkálkodó


Erzsébet anyakirályné (Károly Róbert özvegye) – aki 1343-ban több hónapos itáliai utazásra érkezett, hogy „pártot” szervezzen Andrásnak – ajándékaként jutott birtokába a pompás festmény. A Filippo di Sangineto által is támogatott magyar politika azonban drámai kudarcot vallott. Johanna emberei Andrást 1345-ben, az aversai Anjou-udvarházban meggyilkolták. András bátyja, I. (Nagy) Lajos egy ideig a pápától várta a felbújtók megbüntetését, de a Szentszék nem akarta, hogy a Duna mentének hatalmas királya egyben Dél-Itália ura legyen. Így Lajos maga állt bosszút: 1347-ben elfoglalta Nápolyt és elűzte a bűnös Johannát. De a Vezúv és az Etna környékét nem lehet Budáról és Visegrádról igazgatni, így a király vállalkozása – bár emberileg érthető igazságkereséssel párosult – dinasztikus kaland maradt csupán. A magyarbarát Filippo di Sangineto még egy ideig megmaradt Avignonban, a provance-i tartomány élén, de amikor az özvegy Johanna úgy döntött, feleségül megy Tarantói Lajos herceghez, maga a pápa, VI. Kelemen kérte az öreg katona elbocsáttatását. 1347 szeptemberében Filippo lovag visszavonult a szolgálatból, és családi fészkébe, Altomontéba költözött. A magyarok iránti szimpátiájának záloga, Simone Martini utolsó festménye a Santa Maria della Consolazione-templom oltárára került, majd 1980-ban áthelyezték a városi múzeum gyűjteményébe. De újra ragyog a belefoglalt magyar örökség, ha nagy ritkán erre téved egy-egy hazai látogató. *Simone Martini (1280–1344) olasz festő, a sienai iskola egyik legjelentősebb képviselője. Az iskola újítása volt a három dimenziót érzékeltető technika. Martini nyomán alakult ki a sienai freskóstílus.

2. Képek




História Created by XMLmind XSL-FO Converter

Recommend Documents