História 1990-02
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
História 1990-02 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Tartalom 1. ........................................................................................................................................................ 1 1. Visszaélés a történelemmel ................................................................................................... 1 2. ........................................................................................................................................................ 2 1. A magyar nép etnogenezise .................................................................................................. 2 2. Képek .................................................................................................................................... 4 3. ........................................................................................................................................................ 6 1. Gentilizmus. A barbár etnikai tudat kérdéséhez .............................................................. 6 4. ........................................................................................................................................................ 9 1. Õstörténet és genetika ........................................................................................................... 9 2. Képek .................................................................................................................................. 11 5. ...................................................................................................................................................... 12 1. A magyartörök rokonságról ............................................................................................. 12 2. Képek .................................................................................................................................. 15 6. ...................................................................................................................................................... 16 1. Törökmagyar rokonság és a nyelvcsere lehetõsége .......................................................... 16 7. ...................................................................................................................................................... 19 1. A közeledés jegyében. Románmagyar gyermekmentõ akciók 1946/47-ben .................... 19 2. Képek .................................................................................................................................. 21 8. ...................................................................................................................................................... 24 1. Nemzetiségi oktatás a II. világháború után ......................................................................... 24 2. Képek .................................................................................................................................. 26 9. ...................................................................................................................................................... 29 1. Család és társadalom a középkorban. Elõtanulmány .......................................................... 29 2. Képek .................................................................................................................................. 32 10. .................................................................................................................................................... 36 1. A két Magyarország a 16. században ............................................................................ 36 2. Képek .................................................................................................................................. 39 11. .................................................................................................................................................... 40 1. Magyarország és a Habsburg Monarchia, 17111765 ....................................................... 40 2. Képek .................................................................................................................................. 43 12. .................................................................................................................................................... 46 1. Három reform Magyarországon. Elõtanulmány .................................................................. 46 2. Képek .................................................................................................................................. 51 13. .................................................................................................................................................... 56 1. 1956. február. Interjú Újhelyi Szilárdnéval és Újhelyi Szilárddal. II. rész .......................... 56 14. .................................................................................................................................................... 60 1. Losonczy Géza feljegyzései, 1956. november1957. június ............................................. 60 2. Képek .................................................................................................................................. 67 15. .................................................................................................................................................... 69 1. Losonczy Géza, 19171957 ............................................................................................... 69 2. Képek .................................................................................................................................. 69
iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Visszaélés a történelemmel GLATZ Ferenc Visszaélés a történelemmel A társadalomtudományokat a politika különböző módon kötheti béklyóba. Nemcsak cenzúrájával, vagy napi taktikai lépései igazolásának elvárásaival. A politika azzal is megköti a tudományos gondolkodás fejlődését, ha napi propagandájához hasznosítja, fel is használja a tudomány bizonyos eredményeit vagy kezdeményezését. Témák, sőt, tudományszakok kompromittálódhatnak attól, hogy a napi politika túlságosan is felkarolja őket. Kétségtelen: a történelem korszakai, témái közül az őstörténet volt az, amelyet a 19–20. század romantikus, sőt irracionális politikai áramlatai leginkább kompromittáltak. A közösségi eszmék nagy szellemi deficitje a társadalom számára, hogy a jelenben elérni akart közösségi (nemzeti, állami, osztály) célokat a történelemből kikeresett összetartó erőkkel akarja legitimizálni, elismertetni. Európa szinte minden nemzeti fejlődésének gyermekkorát jellemzi az etnikai közösség eredetének feszegetése. Részben annak bizonygatása, hogy a most éppen erősödő nemzet már évszázadokkal, netán évezreddel ezelőtt foglalója volt a mai nemzetállam földjének. (Gondoljunk a morva, dák, hun mítoszokra.) Részben bizonygatni igyekeznek azt, hogy a mai nemzet valós vagy kikövetkeztetett őseit már évezreddel (évezredekkel) ezelőtt szoros szálak fűzték egybe (feltétlenül az azonos nyelv, vagy a politikai hierarchia szinte államszerű kialakulása, netán az ún. vérségi kötelékek). Így lesznek azután a politikát szolgálni kívánó történészek íróasztalán könnyedén a nomád, a különböző etnikumokat laza birodalmakba elegyítő népekből már etnikailag tiszta képletet mutató „előnemzetek” és így ruházzák fel az európai értelemben vett államszervezéseket nem ismerő nomadizáló népek vezéreit tudatosan birodalmat építő „nemzetvezetőknek”. A legdurvább visszaélést az őstörténelemmel – és így az azt kutató őstörténettel – a fasizmus követte el. A „faj” mítoszából kiindulva és nem is tagadottan bizonyos népek faji alapon történő üldözését igazolandó, a vérségi összetartó erőket kívánta megtalálni a népek őstörténelmében. Bekapcsolva és kompromittálva így a biológia egyik 20. századi legdinamikusabb ágazatát, a genetikát. * Egy liberális társadalomban – és mi ebben gondolkodunk, mint célban – nincs „kényes kérdés” a tudomány számára. A tudomány nem törődhet azzal, hogy a kutatási témáit, vizsgálati módszereit kompromittálták-e vagy sem. De ugyanakkor az is fontos: egy liberálisan gondolkodó társadalomban nem lehet minősítési szempont a közös származás, a gének összetétele. Csak az egyén tulajdonságai, cselekedetei minősíthetnek bárkit! Többszörös felkiáltójel kívánkozik ide a közösségi eszméktől, az etnikai reneszánsztól megrészegült korunkban.
1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. A magyar nép etnogenezise ŐSTÖRTÉNET VERES Péter A magyar nép etnogenezise Őstörténetünk historiográfiáját vizsgálva meg kell állapítani, hogy a szakirodalom paradox módon az ősmagyar kort tárta fel legkevésbé. A magyaroknak ugor kor utáni és közvetlenül a kazár kapcsolatokat megelőző korai etnikai történetének hosszan tartó szakasza jórészt teljesen felderítetlen, néhány újabb keletű antropológiai és történeti–néprajzi munkától eltekintve. A kutatók nagy többsége jelenleg is hagyományszerűen vallja, hogy a magyarok elődeinek őshazáját a KözépVolga erdős vidékén kell keresni, a Káma folyó medencéjében, vagy pedig a vele közvetlenül szomszédos területeken, főleg Baskíriában. A magyarok legrégebbi, vándorlás előtti szállásterületeit hipotetikusan rendszerint kapcsolatba hozzák az északkelet-európai késő neolitikus-rézkori voloszovói (Kr. e. 2000–1500), bronzkori turbinói (Kr. e. 1500–1100), vaskori ananyinói (Kr. e. 800–250), pjanobori (Kr. e. 250–Kr. u. 200), lomomatovói (Kr. u. 200–800), bahmutyinói (Kr. u. 100–800) és a szibériai szargotkai (Kr. e. 400–Kr. u. 350) régészeti műveltségekkel. Ezek a nézetek azonban főként azon a hagyományos, de módszertanilag gyenge lábon álló feltevésen alapulnak, amely a széles értelemben vett finnugor nyelvcsalád őshazáját szinte kizárólagosan az Uráltól nyugatra fekvő északkelet-európai lombos erdő borította területeken helyezi el. Ennek a hosszú életű, téves koncepciónak a kialakításában fontos szerepet játszott Köppen orosz tudós több mint száz éves megalapozatlan elképzelése, amely a vadon élő mézelő méh őshonosságát – mint életföldrajzi bizonyítékot – Szibériából kategorikusan kizárta. A tradicionális felfogásnak megfelelően a magyarok legközelebbi nyelvrokonai, a vogulok és az osztjákok állítólag nemrég költöztek volna át az Urál hegység európai vidékéről az ázsiai oldalra, a szubarktikus nyugat-szibériai tajgába, az Ob alsó és középső folyásának medencéjébe. Ugyanakkor sokan, főleg Pauler Gyula tekintélye nyomán feltételezik, hogy két török eredetű hajdani törzsnév (Jenő és Gyarmat) megléte a honfoglaló magyaroknál, illetve a baskírok nemzetségi geneológiai hagyományban elégséges alapot nyújt ahhoz, hogy „Magna Hungariát”, a magyar őshazát Baskíriában keressék. A múlt század második felétől egészen napjainkig a kutatók nagy többsége népünk etnogenezisében, vagyis a magyarság kialakulásában meghatározónak – különböző mértékben ugyan, de egyértelműen – a török népek (viszonylag késői) etnokulturális hatását tartja. E kérdés tekintetében a nézetek többé-kevésbé változatlanok maradtak, lényegében a századforduló óta. A magyarokat a finnugorok és a törökök ötvözetének tekintették, amelyben az előbbiek nyelve és az utóbbiak kulturális–gazdasági hatása dominált. Ezen széleskörűen elterjedt, de alapvetően hibás nézet szerint az őseink mind az állattartást, mind pedig a földművelést, nem kevésbé a törzsi szervezetet is a bolgár-törököktől, főleg azok volgai csoportjától, a csuvasok elődeitől kölcsönözték. Mindez állítólag nem sokkal a honfoglalás előtt, a nagy népvándorlás korában történt, amikor lovas prémvadászként aposztrofált őseink valahol a Közép-Volga vidékéről, a feltételezett őshazájukból való kiindulás után az erdő övezetéből – valamilyen ismeretlen ok következtében – dél felé voltak kénytelenek vándorolni és a pontuszi pusztákra (részben ligetes sztyeppére) kerültek. A magyaroknak a legközelebbi rokonoktól való elválását, vagyis az északi, erdős vidékről délebbre, a sztyeppeövezetbe való vándorlásának idejét, amely kétségtelenül sajátos jelenség volt a többi finnugor néphez viszonyítva, feltűnően ellentmondóan szokták meghatározni a kutatók. A nyelvészek szerint ez a nagy horderejű esemény a Kr. e. I. évezred eleje táján, vagy talán a közepén ment végbe. Mások azonban inkább a Krisztus születése körüli időt tartják lehetségesnek ebből a szempontból. Vannak kutatók, akik még későbbre, a Kr. u. 4– 5. századra, a nagy népvándorlás kora elejére teszik a magyarok sztyeppére történő kivételes kikerülését. Létezik olyan nézet is, amely őseinknél a 8. századot, nevezetesen a 750 utáni éveket látja csak alkalmasnak az erdőből való elvándorlás időpontjaként, hogy ne is említsük a honfoglalást közvetlenül megelőző, 830 utáni időszakot. Az ősmagyar etnikum Újabb történeti–néprajzi kutatások szerint azonban az ugor nyelvközösség az eddig feltételezett időpontoknál jóval korábban, mégpedig a Kr. e. 2. és l. évezred fordulója körül bomlott fel. Ezt a folyamatot egyáltalán nem török etnikumú csoportok beékelődése idézte elő, amint ezt leggyakrabban emlegetik. Ebben a kérdésben sokáig teljesen figyelmen kívül hagytak a szakemberek egy sor fontos tényezőt. (Így az őshaza területének elmocsarasodását is.)
2 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A Nyugat-Szibéria déli, ligetes–sztyeppés részére helyezhető, állattenyésztést, sőt földművelést is ismerő ugor etnokulturális közösség a Kr. e. II–I. évezred fordulója táján a klíma- és ökológiai változások, a gazdálkodási mód átalakulása, valamint az obi-ugorok elődeinek elvándorlása következtében felbomlott. Ennek az etnikai differenciálódási folyamatnak a során az ugorok déli csoportját alkotó protomagyarság a lovasnomád életformára tért át, ezzel véglegesen kivált ősi, ugor közösségéből. Idegen népekkel intenzív interetnikus kapcsolatokba lépve kezdetét vette – a bronzkor végén, a vaskor elején – önálló fejlődése, sajátos etnikai arculatának kialakulása. Érdemes felfigyelni arra, hogy az Urál keleti, ázsiai oldalának ligetes–sztyeppés térségéből – amely egyben a finnugor őshaza legdélibb, vagy ahhoz igen közel fekvő területe lehetett –, a sztyeppe felé történő, déli irányú vándorlás figyelhető meg az adott időszakban, vagyis a bronzkor végén. Egy andronovoid jellegű régészeti műveltség népessége az Urál mögötti területről, a nyugat-szibériai erdő és sztyeppe határvidékéről kiindulva a Kr. e. 12–10. század között, vagyis éppen a lovasnomadizmus említett eurázsiai kialakulása idején, északról beékelődött a sztyeppe övezetbe. Ugyanakkor az Észak-Kaspi vidékére lokalizált széles arcú protoeuropoid, andronovói jellegű embertani típuson a nyugat-szibériai tajga népeire jellemző, észak-mongoloid jellegű uráli antropológiai beszüremlés állapítható meg. Sokatmondó egybeesésnek kell tartani, hogy a populációs-genetikai módszerrel végzett legújabb embertani vizsgálatok az ősmagyarok antropológiai jellegének kialakulását várható módon az Urál környéki finnugor őshazától valamivel délebbre helyezik. A legújabb magyar és szovjet paleoantropológiai kutatások alapján az a kép bontakozik ki, hogy a honfoglaló magyarság embertani képletének hosszan tartó kialakulási folyamata már a Kr. e. 12. században elkezdődött, éspedig nagyjából a Kaspi-tenger északi térségében az Alsó-Volga és a Mugodzsár-hegység, valamint az Aral-tó által határolt területen. Itt, a Dél-Urál környéki sztyeppéken ment végbe a Kr. e. 12–2. század között koponyaalkatuk morfológiai formálódása, amely az indoiráni etnikai jellegű gerendasíros, valamint az andronovói europoid antropológiai szubsztrátum hatását mutatja. Lényegében ugyanebben az időben, vagyis a korai nomádok korában kezdett kialakulni a magyar etnikum egyik fontos jellemzője, a külön nyelv is. Az ősmagyar hangrendszer sajátos módon az óiránihoz hasonló *p→f, *t→δ (z), *k→h, (x)*s→h hangváltozások és a b-, d-, g- szókezdő hangok megjelenése alapján formálódott ki, amely általában nem jellemző rokon nyelveinkre. Feltűnő, hogy az ugorság felbomlása, az említett időjárás-változások és a lovasnomadizmusra való tömeges áttérés éppúgy, mint az ősmagyarság antropológiai típusának és önálló nyelvének kezdeti formálódása, egyaránt a Kr. e. 2–1. évezred fordulója körüli időre rögzíthető. A különböző módszerekkel dolgozó tudományok egymástól függetlenül létrejött eredményeinek e szembetűnő egybeesését inkább a sztyeppén lezajlott történeti folyamat egymásba kapcsolódó láncolatának, mintsem a véletlen játékának tarthatjuk. Annál is inkább, mivel a felsoroltakon kívül a kialakuló ősmagyarság ekkori fő interetnikai kapcsolatát a nyelvészet, embertan és régészet egybehangzóan egyaránt egy forrásban, mégpedig az európai és közép-ázsiai sztyeppéken domináló iránságban jelöli meg. Nem látszik kizártnak, hogy a hosszabb ideig egymás szomszédságában nomadizáló óiráni és dél-ugor (ősmagyar) népcsoportok nemcsak kulturális és antropológiai szempontból hatottak egymásra, hanem bizonyos mértékben akár nyelvileg is befolyásolták egymást. A genetikailag különböző nyelvcsaládokhoz tartozó, de hosszabb együttélésük során szoros szomszédi kapcsolatba került nyelvek között a keveredés következtében ún. nyelvszövetség alakulhat ki. Ennek keretében az egymással intenzív kapcsolatban lévő népek nyelvében közös hangtani jelenségek, izoglosszák jöhetnek létre. Ezeknek realitását a magyar nyelv óiráni jövevényszavai is alátámaszthatják. Tehát az ősmagyarság etnikai formálódásában nem lehet figyelmen kívül hagyni az iráni, mindenekelőtt pedig szauromata csoportok hatását. Ugyanakkor nem hanyagolható el a belső tényezők szerepe sem, amely az ősmagyarságnak a sztyeppén elfoglalt különös helyzetéből fakadt. Ugyanis a finnugor jellegű ősmagyar nyelv különállása az indoeurópai, később az altáji nyelvcsaládhoz tartozó állattartó nomádok között nagyban akadályozta a velük való mindenoldalú, kölcsönös kapcsolatteremtést. Többek között jelentősen korlátozta az etnikai keveredés lehetőségét. Ennek következtében nemcsak nyelvi, de egyúttal genetikai határ is kialakulhatott az endogámmá váló ősmagyar csoport és a nyelvileg eltérő etnikai környezete között. Ez viszont viszonylagos nyelvi és kulturális, sőt antropológiai egyöntetűséghez vezetett, azaz bizonyos etnikai integrálódást eredményezett.
3 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Népünk etnogenezise akkor fejeződött be, amikor legközelebbi nyelvrokonaitól elszakadt, és önálló, zárt nyelvikulturális közösséggé alakult. Az ősmagyar etnikumit olyan tudatosult kulturális egységként határozhatjuk meg, amely az adott területen egymás között valóságos társadalmi–gazdasági viszonyokban élő emberek között jött létre. A magyar népet, mint dinamikus adaptív nyílt rendszert, viszonylag állandó közös kulturális sajátosságok jellemezték. Tagjaiban előbb-utóbb tudatosult közösségük egysége és más, hasonló csoportoktól való elhatárolódása. Ezt az univerzális szociálpszichológiai „mi”-csoporttudat és a közösségen belüli házasodás (endogámia) dominálása, valamint az önelnevezés fejezték ki. A magyar nép etnikai története során ezek – a minden etnikumra jellemző ismérvek –, de különösképpen a nyelv volt a kulturális integrálódás legfőbb tényezője. A kialakuló magyarság legfontosabb objektív ismérve a nyelv volt, szubjektív kritériuma pedig bizonyára a leszármazás vonalán számon tartott sajátos „mi”-csoporttudat. Megítélésünk szerint a lovasnomád ősmagyar törzsi nyelvjárások láncolata – vagyis a magyar etnikum –, mint közepes (vagy talán a nomadizmus következtében valamivel erősebb) intenzitású információs hálózattal bíró, zárt kommunikációs rendszer jött létre. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a magyar nép önelnevezésének etimológiája. „Mi” – magyarok A magyar népnév korai kialakulásával, valamint eredeti jelentésével kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy szóösszetétel, amelynek a magy- előtagja genetikailag egyezik legközelebbi nyelvrokonaink, a vogulok mańśi etnonimjével, és az osztják eredetű moś-mońt’ frátria elnevezésekkel. Rendkívül figyelemre méltó, hogy ezen csoportelnevezések kikövetkeztetett egykori közös alakja teljes mértékben egybeesik az ugor kori „mondani→mondás” jelentésű igeinévvel. Ezek az egyezések elegendő alapot szolgáltatnak annak feltételezésére, hogy a magyarok elnevezésének kialakulásában nem csekély szerepet játszhatott az a körülmény, hogy nem értették a környező népek nyelvét. Feltehetően a minden etnikai közösséget egyaránt jellemző etnocentrizmus hatására, szembeállították magukat a tőlük kultúrában eltérő és nyelvben jelentősen különböző más etnikumokkal. A saját – idegen szembeállítást, amely az általános jellegű mi–ők megkülönböztetés kifejezője, őseinknél „beszélők”–„némák” oppozícióval nyer kifejezést. Más népeknél is előfordul, hogy a nyelvi érthetőség alapján alakították ki önelnevezésüket. Az ógörög barbaros képzet például a „hebegő”, „dadogó” etimológiájú szón, vagyis a „mi értelmesen beszélünk, ők viszont képtelenek erre” – szembeállításon alapult. Az archaikus kultúrájú népekre általában jellemző, hogy az ember fogalmát csak magukra értik, az idegeneket pedig potenciális ellenségnek tartják. Ezért sem látszik valószínűnek, hogy éppen a ’férfi’→’ember’ szót a magyarok ugor elődei az ősiráni nyelvekből vették volna át, majd önelnevezésükké alakították volna. Az etnonimek kialakulásával foglalkozó néprajzi kutatások fényében, amelyek a kettős oppozíciók jelentőségét emelik ki, az obi-ugorok mańśi és moś-mońt’ elnevezésének, valamint a magyar etnonim közös eredetű alakjának (*marrés) hasonlóságát az osiram manu-t szóval, a nyelvészetben nemegyszer előforduló véletlennek kell tulajdonítani. Annál is inkább, mivel a magyar önmegnevezés -ar, (-eri) utótagja azonos azzal a finnugor örökségként ránk maradt férfi jelentésű szóval, amely a férjnek utótagja és feltehetően benne lappang az ember szóban is. Az összetétel kialakulásának ideje nyelvészeink szerint az ősmagyar kor legelejére tehető. Az itt vázolt helyzet, továbbá az a szerencsés körülmény, hogy az ősmagyarság idejekorán, a többi sztyeppei néppel egy időben alakította ki pusztai állattartó nomádos életformáját, lehetővé tette, hogy a számbeli többségben lévő iráni és török csoportok között, mint az egységes eurázsiai nomád kultúra egyenrangú részese, megtartsa belső társadalmi autonómiáját, valamint megőrizze etnikai egységét. Így kerülte el a fenyegető etnikai asszimiláció veszélyét. Ez az állapot azonban nem zárta ki egyes csoportok leszakadásának, idegenek asszimilációjának lehetőségét, még kevésbé a kétnyelvű közvetítők általi különböző kapcsolatteremtést. Részlet a szerző A magyar nép kialakulása és korai etnikus története c. közeljövőben megjelenő művéből.
2. Képek
4 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
5 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Gentilizmus. A barbár etnikai tudat kérdéséhez SZŰCS Jenő „Gentilizmus” A barbár etnikai tudat kérdéséhez A közelmúltban elhunyt Szűcs Jenő úttörő szerepet vállalt a középkori nemzeti tudat eszmetörténetének kutatásában. E témakör előtörténetét dolgozta fel 1970-ben kandidátusi disszertációjában. Ebben a máig ki nem adott munkában kísérletet tett az ősmagyar eredethagyomány értelmezésére is. Alább szerkesztett kivonatot közlünk az értekezés téziseiből. (A szerk.) A struktúrák és fogalmak mélyreható átrendeződése idején, a 9–10. században Európa keleti felén és északi peremén olyan új „barbár” népek válnak tényezővé, amelyeknek társadalmi és politikai szervezete, etnoszociológiai jellege sokkal inkább az 5–6. századi nyugat-európai viszonyokkal állítható párhuzamba, mintsem az egykorú Europa Occidens állapotaival. Az írott forrásokban előtűnő gens Ungarorum esetében is valami egészen másfajta tartalmat jelöl a gens, mint az egykorú „régi” Európában: attributumai a populus Christianus szemszögéből a „barbár” társadalmi, politikai és etnikai jelleg hasonló szerves egységére utalnak, mint annak idején a populus Romanus szemszögéből tekintve, a későantik irodalomban a régi barbároknál. Megvolt-e ennek az egységnek a tudata magában az ősmagyar társadalomban? A barbár „gentilis” tudat kikristályosító magva (a „társadalom” organikus összefüggése megragadásának legfőbb fogalmi eszköze) az eredetközösség hite. A forráskritika és etnológia igazolta, hogy a krónikákban fennmaradt ún. Hunor–Magyar monda szerkezetében és legtöbb motívumában eredeti népmonda, éspedig a sztyeppei népek eredetmondái ama jellegzetes típusához tartozik, amelyben rokon ill. történetileg összefüggő népek mondai perszonifikációjából alakult testvérpár-ősök eleme (ez esetben valószínűleg eredetileg onogur és magyar) köré csoportosul a többi, részben elhomályosult történeti emléket fenntartó motívum (Belar, Dula princeps Alanorum stb.). Ez utóbbiak arról vallanak, hogy a monda végső kialakulása a magyar (magyeri) nevet viselő közösség mítoszaként a 6–9. század közt történhetett, sejthetőleg azzal összefüggésben, hogy a név maga átszállt az egész népalakulatra. E monda és az uralkodó nemzetség eredetmítoszának (Turul-monda) viszonya arra mutat, hogy a népi eredethagyomány nemcsak független az utóbbitól, de kialakulása jóval meg is előzte az Árpád-nemzetség hatalomra jutását. Hogy egy immanens közösségtudattal jóval a 9. század vége előtt számolnunk kell, azt igazolja a Volga vidékén maradt baskír népcsoport 13. századig élő hagyománya. Eszerint a leendő magyarság elődeinek elszakadása idején (valószínűleg századokkal a 9. század előtt) nemcsak a formálódó etnikum legfőbb objektív ismérve, a nyelv alakult ki, hanem az etnikai közösség legfőbb szubjektív kritériuma, a leszármazás fonalán számon tartott csoporttudat is megvolt. Mindez arra mutat, hogy az eredethagyomány integrációjával már jóval a 9. század előtt számolnunk kell. Hogy ez hogyan történhetett, arra nézve sztyeppei nomád népek újabb kori etnogenezise kínálhat analógiát. A politikai szervezet egységesülése és tartósulása a sztyeppei népeknél is a hagyomány előrehaladó integrációját segíti elő, aminek legfőbb mutatója, hogy a társadalom zöme azonos eredetmítoszt fogad el. A gondolati mechanizmus felől tekintve ez nem egyéb, mint a szűkebb (faceto-face) csoportok, elsősorban nemzetségek organikus összetartozása tudatosításában érvényesülő szimbolikus (hipotetikus) vérközösség modelljének traszponálása a tágabb csoportra, a népre. Maga e modell – e „népszemlélet” – idegen a feudális gondolati mechanizmustól, eredete csakis a megelőző struktúrában keresendő. Ahogy az eredetfelfogásban, éppúgy a „nép” fogalmi mibenlétét illetően is jelentkezik a korai írásbeliségben – ha alárendelten is – egy olyan szemléleti aspektus, amely gyökeresen különbözik a keresztény és feudális koncepciótól. Az 1100 táján kikövetkeztethető genus Hungarorum fogalmát a territorális tényezőtől, alattvalói viszonytól, társadalmi–jogi feltételektől függetlenül a nyelv és eredet, származás képzetei határozták meg. E fogalom keretei minden metszetben különböznek a kor uralkodó népszemléletének kategóriáitól (populus, gens), egy archaikus fogalomképzés maradványai. Genus megfelelője az ómagyar nyelvben fajzat ill. nemzet volt. Ez utóbbi (a nem tő valószínűleg iráni eredetű) még az ősmagyarban képződött (nem-zet), eredeti jelentése „nemzés” ill. „nemzés eredménye”, s mint ilyen még az ómagyarban is elsődlegesen a rokonsági terminológia része: „szülött, ivadék, sarj” ill. csoportra vonatkoztatva „rokonsági csoport, nemzetség” értelemben. Ezzel párhuzamosan és egyidejűleg azonban e szó jelölte tágabban a „nép” (natio, gens) fogalmát is, éspedig a nemzetség szóval váltakozva. Ezek a legkorábbi nyelvemlékekben megfigyelhető összefüggések csakis egy olyan archaikusabb fogalomalkotással magyarázhatók, amelyben – a feudális struktúrával szemben – „nemzetség” és „nép” valamiképpen belsőleg összefüggtek, a gondolkodás mintegy a nemzetség analógiájára, annak kategóriáiban alkotta meg a tágabb népkötelék fogalmát. Általános etnogenetikai törvényszerűségekből
6 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
persze tudjuk, hogy a valóságos történeti folyamat fordított: a „mesterséges” (politikai) integráció megelőzi e naiv „organikus” szemlélet kialakulását. Az az elképzelés, hogy a magyar népet különféle elemek etnikai konglomerátumából csak egy 9. század végén bekövetkezett törökös jellegű „népszervezés” hozta volna létre, ellentétben áll mind a mohamedán kútfők legkorábbi csoportjában tükröződő állapotokkal (870 k.), mind a régészet és nyelvtörténet ide vonható eredményeivel. A honfoglaló magyarság régészeti hagyatéka mind a horizontális (törzsi, nemzetségi), mind a vertikális (szociális) tagolódáson átütő viszonylagos homogenitást mutat, ami az etnikai hagyományközösség kialakulásának hosszabb és szervesebb múltjára utal. Az a tény továbbá, hogy a magyarság a Kárpát-medence belsejének népességét viszonylag gyorsan, két-három évszázad folyamán nyelvileg asszimilálta, csakis úgy magyarázható, hogy egy szociálisan tagolt, de egyszersmind nyelvileg és hagyományaiban viszonylag homogén társadalom telepedett meg e térségben. A magyarság türk-kazár eredetű kettős fejedelemsége hátterének és jellegének jobb megismerése azt a valószínűséget erősíti meg, hogy a magyeri nevű egységes népalakulat – ahogy 870 körül az írott forrásokban megjelenik – mind geográfiai, mint politikai tekintetben már a kazár függőség idején (7–8. század) viszonylag elkülönült és határozott körvonalú képletet alkotott, és maga a kazár kaganátustól való önállósodás nem valami egyszeri mozzanat (830 k.) lehetett, hanem hosszabb folyamat, amelynek csak utolsó állomását ismerjük megbízhatóan. A magyarság kialakulásának „törökös” politikai keretei éppen nem cáfolják, sőt alátámasztják az uralmi szervezet olyan relatív elkülönülésének és önállósodásának feltételezését már a kazár-korszakban, amely politikai feltétele lehetett egy későbbi, több évszázados etnikai hagyomány-integrációnak. Mindazok a támpontok, amelyeket a magyarság kialakulásának részleteiben kevéssé ismert, de döntő jelentőségű korszakának (6–9. század), a korai magyar történet e rejtélyes black boxának (fekete dobozának) kronológiai, geográfiai és politikai feltételeire nézve az újabb kutatások nyújtanak (vagy megengednek), együttesen új magyarázati lehetőséget kínálnak az etnikai tradícióközösség kialakulásához. A közép-ázsiai nomád népek újabb kori etnogenezise azt mutatja, hogy a nemzetség volt az a társadalmi egység, amely a csatlakozó jövevényeket, egyéneket vagy csoportokat a hagyományközösség (egyebek közt a fiktív vérközösség) részesévé fogadva tágabb értelemben is a népkötelékhez asszimilálta. A „nemzetség” és „nép” fogalmainak szerves összefüggése a magyar régiségben ugyancsak ez irányban mutat. Az e korabeli magyar nemzetség természetesen már maga sem kezdetleges vérrokonsági csoport volt, hanem a hasonló fokon álló nomád szervezetekhez hasonlóan nagyobb létszámú, keletkezését tekintve „anorganikus” társadalmi egység, amelyben a szimbolikus (hipotetikus) vérközösség képzete a kultikus tradícióközösség tágabb egészébe ágyazva voltaképpen a csoport „korporatív” jellegét volt hivatva, kifejezni. Minden más feltevéssel szemben legvalószínűbb, hogy e korban a nemzetség neve az volt, ami az ómagyar nyelvben igazolható és a legarchaikusabb hagyományokat őrző vidékeken fenn is maradt: nemzet. E szó alighanem éppen a nemzetiségi szervezet alapvető átalakulása miatt szorította ki a régibb ugor kori neveket (had, szer). Ebben az organizmusban kell látnunk – mint más nomád népeknél is – az etnikai integráció legfőbb eszközét; az ilyen típusú csoport éppen nagyfokú flexibilitása és mobilitása miatt (elszegényedett tagok kirekesztése, vagyonos jövevények befogadása) válhat az asszimiláció tényezőjévé is: a jövevény szimbolikusan részesévé válik a vérközösségnek (ld. az atyafiúvá fogadás, vérint való testvériség hátterét) és a nemzetség hagyományközösségének, melynek közvetítője a nyelv. Annak arányában, ahogy a nemzetségeket összefűző politikai kötelék tartós és maga is hagyományképző elem, válik a nemzetség egy tágabb etnikus tradíció közvetítőjévé. Itt a valószínű magyarázata a régi magyarság nemzetség) fogalma kialakulásának: a gondolkodás a szűkebb (primér) „Mi”csoport analógiájára, ennek kiterjesztése révén alkotta meg az azonos minőségű kötelékként felfogott tágabb (szekundér) „Mi”-csoport fogalmát. Ez egyszersmind a csoportlojalitás bizonyos mértékű traszponálásával is együtt járt. A honfoglalás előtti magyarság hétmagyar neve és a népkeret nemzetségi megjelölése a magyarság etnikai kialakulásának kettős pólusát jelzi: a politikai integrációt, amely a törzsek szilárdabb uralmi szervezetbe fűzése révén a folyamat feltétele volt, másfelől az etnikai hagyományintegrációt, amelynek belső katalizátorai a nemzetségek voltak. A kettő egysége nyilvánul meg abban a valószínű tényben, hogy a nép összetartozásának tudatát a politikailag domináns törzs magyarhagyományának (eredettudatának) általános elfogadása szentesítette. Egy meghatározott, vérségi mítoszban gyökerező „társadalomszemléleti” modell került ezáltal – a politikai faktor révén – „történeti” kontextusba. Mint a Konstantinos Porphyrogennetosnál fenntartott hagyomány és harmadfélszázad múlva Anonymus egybehangzóan tanúsítja, a naiv történeti tudat (a nép „történeti egzisztenciájának” számontartása) az eredethagyományon kívül az ősök hősi tettei, háborúi köré kristályosodott ki. A hősi énekek (cantilenak) és mondák (fabulak) nemcsak a nemzetiségi és törzsi alcsoportok hagyományanyagának részei voltak, hanem az egész nép közös történeti sorsát tudatosították. Az olykor csak 7 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
nyomaiban, olykor már jelentősen átalakult formában megőrzött epikai anyag még töredékes mivoltában is sejteti, hogy e naiv történeti tudat hogyan gyökerezett egyrészt az egész népalakulat élet- és termelőmódját tükröző sztyeppei nomád szimbolikában (fehér ló monda), a pogány hitvilágban (Lél monda), a nép egységének képzeletében és az azzal összefüggő politikai étoszban (Botond monda). A fehér ló monda kikövetkeztethető eredeti formája különös plaszticitással mutatja, hogy egy meghatározott társadalmi értékrendszer szimbólumai mennyire részei a szakrális és politikai szférának, s együttesen mennyiben képeznek etnikus kötőerőt. Ezek az összefüggések természetesen a 11–13. századi mondaalakulás folyamán már jórészt megbomlottak, jelentésük elhomályosult, idegen elemekkel bővültek és társadalmilag lesüllyedt állapotban a köznép, rustici tudatvilágának részévé váltak. A tudati szerkezet maga azonban még többé-kevésbé épen elemezhető ki az ún. pogányfelkelések (1046, 1060/61) eszmevilágából. E felkelések annyiban tekinthetők a barbár „gentilizmus” utolsó nyílt, noha már eltorzult manifesztációinak, hogy bennük a célok és törekvések megfogalmazásául szolgáló gondolati modell még teljes egészében az ezredforduló előtti struktúrából származik: a pogány hitvilág és barbár jogrendszer „ideologikus” elemeiben összpontosuló és sajátos demonstratív különbségekkel hangsúlyozott tradícióegységben gyökerező archaikus etnoszociológiai „Mi”-tudat, amely a forrásokból kikövetkeztethetően a törvény („etikai szankciót nyert, társadalmilag normatív hagyomány”) tág és differenciálatlan kategóriájában találta meg ennek az összefüggő egységnek fogalmi burkát. Míg a felkelések „ideológiájában” központi szerepet játszó, mintegy politikai jelszó funkciójában jelentkező (a regösének refrénjével azonos) régi törvény fogalma a 11. század derekán már egy eltorzult és széthulló gondolatkincs retrográd kifejezője, eredetileg – az ezredforduló előtt – egy integránsabb tudati struktúra lényeges „társadalomszemléleti” eleme volt, amely szerint a magyar (magyeri) nevű szimbolikus eredetközösség, nemzetség) egyazon törvényű közösség, azaz önmaga összefüggését a hagyomány és szokásvilág immanens képzetei révén számon tartó egységes „társadalom” (az individuum szemszögéből a „Mi” kategóriájának legtágabb köre). Ez a „gentilis” szemléletmód és tudati struktúra az ezredforduló utáni átalakulás nyomán előbb összefüggéseit vesztő, elhomályosuló részelemeire bomlik és társadalmilag lesüllyed, majd – a 13. század utolsó harmada után – nyomai is elsüllyednek. Hogy a vele szemben a 11–13. században felépülő merőben ellentétes eszmei minőségű és kategóriarendű keresztény-feudális tudatvilág elemeiből (de egyszersmind a „gentilis” etnikai tudat társadalmi és eszmei funkciójában gyökeresen transzformált maradványaiból) hogyan épül ki a 13. század társadalmi és intellektuális átalakulásainak bázisán a középkor sajátos „nemzeti” tudatvilága, külön vizsgálat tárgya.
8 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Õstörténet és genetika CZEIZEL Endre Őstörténet és genetika Az NSZK és a Magyar Tudományos Akadémia közötti együttműködés keretében 1984 és 1989 között került sor az első átfogó és korszerű népességgenetikai vizsgálatra Magyarországon. Az eredményekről a heidelbergi Springer Verlag és a budapesti Akadémiai Kiadó angol nyelvű monográfiát jelentet meg. Ehelyütt e kutatás néhány történeti és politikai jellegű tanulságát foglaljuk össze. Bizonyára sokakban felmerül a kérdés: miért van szükség ilyen jellegű kutatásokra? Egyrészt azért, hogy megismerjük a magyarság népességgenetikai sajátosságait. Ez a gén-jelek (genetikai markerek) vizsgálata alapján történik. Ezek olyan fehérjék, amelyeket 100%-osan a kromoszómák, egy adott helyén levő gének határoznak meg, így megnyilvánulásukat a környezeti hatások nem befolyásolják. (Emiatt ezeket használják az apaság kizárását célzó vizsgálatokban is.) A népességgenetikai ismeretek elősegíthetik a magyarság, és ezen belül az etnikai csoportok származásának további tisztázását. Emellett fontos a betegek ellátásának és a részben vagy teljesen örökletesen meghatározott betegségek megelőzésének hatékonyabb stratégiája miatt is. Másrészt elmélyítheti magyarságtudatunk korszerűbb értelmezését. Mint orvosgenetikus, amikor a hozzám fordulók családfáit értékelem, gyakorta szembe találom magam a magyarok származásának szinte kavalkádszerű sokszínűségével. Ez alól magam sem vagyok kivétel. Így bizonyára már másokban is felmerült a kérdés, mitől és honnan kaptuk mélyebb értelmű magyarságunk. Azt hiszem, a magyarság minden generációjának tisztázni kell a „ki a magyar” és a „mi a magyar” kérdéseit. Nekünk erre most két okból is nagy szükségünk van. A trianoni békediktátum után a 3 millió magyarját elvesztő országon úrrá lett a sovinizmus és az irredentizmus. Az ötvenes években azután nemcsak a korábbi sajnálatos túlkapásokat, hanem az egészséges magyarságtudatot is likvidálni igyekeztek. Szinte szégyenlenünk kellett származásunkat és nemzeti tradícióinkat; ehelyett a Szovjetunió feltétlen tiszteletével fémjelzett internacionalizmust kívánták belénk oltani. Ez nem nagyon sikerült, de identitástudatunk és önbecsülésünk megingott, hozzájárulva önpusztító életmódunk kialakulásához, hitehagyottságunkhoz és önértékelési válságunkhoz. Mindezek miatt nagy szükség volt a nemzeti tradíciók, a tárgyilagos hazafiság és az egészséges magyarságtudat helyreállításához. Ennek voltunk tanúi a közelmúltban és vagyunk részesei a jelenben is. Ahogy ilyenkor lenni szokott, ez szélsőséges megnyilvánulásokba is torkollik (jó1 letapogatható ellenszenv a cigánysággal szemben, ébredező antiszemitizmus, a környező népek elleni indokolatlan kirohanások stb.). Ezen felül kell tudnunk emelkedni. S ez a másik ok: nekünk egyszerre kell magyaroknak, közép-európaiaknak és európaiaknak lennünk. S jövőnk döntően attól függ, hogy mennyire tudjuk a környező országokkal való kapcsolatainkat a múlt szennyes hordalékától megtisztítani és velük együtt végre megtalálni Közép-Európa valódi helyét a 21. században. Mindezek miatt is érdemes megismernünk magyarságunk minden rétegét. Így a biológiai-genetikai tényezőket is. A magyarság története sok ezer évet ölel át. Minél távolabbi múltba nyúlunk vissza, annál bizonytalanabbak az adatok. Emiatt a történészek más tudományok, így pl. a nyelvészet vagy a régészet segítségét is igénybe veszik. Újabban más országokban e célra a népességgenetika módszereit is hasznosítják. A jelenlegi vegyes magyar népesség legfőbb reprezentánsainak a budapesti lakosokat tekintettük. Megerősítést nyert az a feltételezésünk, hogy a budapesti mintában csaknem mindegyik etnikai csoportból kerültek emberek. Az elmúlt néhány száz évben az országon belüli fő áramlás iránya ugyanis a vidékről a fővárosba tartott. Hazánkban jelenleg az emberek többsége nem tartja magát egyetlen sajátos etnikai csoport tagjának sem, hanem „csupán” a magyarság részének. Éppen ezért a magyarság és a határokon kívül élő többi nemzet genetikai kapcsolatának vizsgálatára a budapesti (továbbiakban „vegyes magyar”) minta látszott a legalkalmasabbnak. Az ábrán a vegyes magyar minta és a nemzetközi referencia népességek közötti genetikai távolságokat mutatjuk be. A vegyes magyar minta és a szláv, valamint a német referencia népességek között igen rövid a távolság. A genetikai távolság 1 alatti értéke lényegében genetikai azonosságot jelent. Az 1 és 2 közötti genetikai távolságot nevezzük „rövid”-nek, és ez közeli genetikai kapcsolatra utal. A szláv és német értékek az azonosság és közelség határán vannak, de mindenképpen nagyon szoros genetikai kapcsolatot jelentenek. A magyar történelem ismeretében ezen nem is csodálkozhatunk, mivel a Kárpát-medencében ezzel a két népességgel éltünk a legszorosabb kapcsolatban. S a kortárs magyar népesség genetikai állományát elsősorban az elmúlt ezer év, és ezen belül is a mohácsi vész utáni események határozzák meg.
9 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A referencia népességek közül még kettő esik a rövid genetikai távolság kategóriájába. Ezek a finnek és az irániak. Mindkettőt alátámasztják a történelmi adatok. Ugyanakkor a finnek kapcsán érdemes arra utalni, hogy ez az adat azt bizonyítja: nemcsak nyelvi rokonság áll fent e két nemzetet alkotó népesség között. A vegyes magyar minta és az iráni referencia népesség közötti rövid távolság is összhangban van a történészek többségének álláspontjával. Eszerint az iráni hatás nemcsak egyes etnikumok (elsősorban a jászok) eredetében, hanem az egész magyarság esetében fontos. A türk kapcsolat a 20. századi magyar népesség szempontjából már elég távolinak ítélhető. A türk hatásokat, illetve az ősmagyarok részleges türk eredetét sok történelmi tény támasztja alá. A honfoglalás után ez a hatás lényegében megszűnt, illetve csak a besenyők, úzok, kunok befogadása révén éreztethette hatását. A honfoglalás után eltelt 1100 év elvileg megfelelő hosszúságú időtartamot jelenthetett volna a meglévő „türk gének” kiválogatódására. Ez ellen szól azonban egy fontos ellenérv. A finn rokonság bizonyára korábbi történelmi időszakra esik. Az iráni kapcsolat – a történelmi kort tekintve – pedig időben egybe eshet a türk hatással. Mégis jelenleg a vegyes magyar minta és a finn, illetve iráni népesség közötti genetikai távolság egy nagyságrenddel rövidebb, mint a türk népesség esetében. Legalább három magyarázat jöhet szóba. Az egyik: a „türk” gének könnyebben kiválogatódtak a magyar génállományból, mint a „finn” és „iráni” gének. A másik: a referencia népességek a jelenkori emberek génállományát tükrözik, és ezek jelentősen különbözhetnek a magyarsággal a honfoglalás előtt kapcsolatba kerültekétől. Ez azonban egyformán igaz lehet mind a három referenciacsoportra, amelyek közül igazán megbízható adatokkal csak a finnekről rendelkezünk. A finnek esetében pedig a földrajzi izoláció miatt kialakuló beltenyészet a népesség génállományát jelentősen módosította. Mégis, a magyarsággal való genetikai távolság a közös származást alátámasztja. Végül lehetséges, hogy származási rokonságunk a finnekkel és az irániakkal sokkal erősebb a türkökénél. Ez viszont ellentmondana mind a jelenlegi történészi felfogásnak, mind a korábbi embertani elméleteknek, melyek a magyarra éppen a türkös-„turáni” jelleget tartották a legfontosabbnak. Külön említést érdemel a magyarságnak a Keleti (korábban: Mongoloid) nagyrasszal való rokonsága. A magyarság őstörténetében a Keleti nagyrasszhoz tartozó népekkel való kapcsolatok erősek voltak. Egyrészt a népvándorlások során számos ilyen eredetű népesség igázhatta le az elő- és ősmagyarokat. Másrészt adatok szólnak amellett is, hogy a magyarsághoz is csatlakoztak ilyen származású népcsoportok. Ezzel szemben a jelenkori vegyes magyar minta és a Keleti nagyrassz közötti genetikai távolság olyan irdatlanul nagy, hogy az ábra szokásos mértékegységei mellett nem is ábrázolható. Ez népességgenetikai szempontból azért is különösen érdekes, mivel ismerünk néhány olyan génjelet, amelyek speciálisan jellemzőek a Keleti nagyrasszra. Ilyen pl. a Diego vércsoport. S a magyar vegyes mintában ennek előfordulását számottevően magasabbnak (5,1%) találtuk a nyugat-európai népességek értékeinél (0,1–0,4%). Ez tehát a Keleti nagyrasszból származó gének jelenlétét bizonyítja a magyarság génállományában. Ugyanakkor a genetikai távolság értéke szerint ezeknek a géneknek a hatása elenyésző a magyarság génállományán belül is. Ha tehát ismernénk hasonló szláv, német, finn vagy iráni eredetet speciálisan jelző génjeleket is, akkor ezek hatása sokkal inkább bizonyítható lenne. A „mi a magyar?” kérdésre genetikai szempontból tehát újszerű válasz adható. Génjeinkben még hordjuk múltunkat, de döntően már az újabb kor hatása érvényesül. Így az Európai nagyrasszból származó magyarság az Urál térségéből visszatért Európába és az elmúlt 1100 év során nagy mértékben hasonult Közép-Európa népességeinek génállományához. A magyarság korunkban tehát egy közép-európai gyökerű népességnek tekinthető. A magyarság genetikailag eleve kevert volt. A magyarságon belül az egyes etnikai csoportok közötti genetikai távolság nem egyszer nagyobb, mint a magyarság és a többi nemzet képviselői közötti. Ez különösen igaz a szlávságra és németségre. A magyarság tehát harmonikusan illeszkedik be a maga genetikai állományával Közép-Európa népességei közé. Kimutathatók a földrajzi környezettel összefüggésben bizonyos trendek, de ezek nem tisztelik az országhatárokat. Nem járunk messze az igazságtól, ha azt állítjuk, hogy Közép-Európán belül a Kárpát-medence térségében jelenleg genetikailag nagyon közeli rokonságban álló népességegyüttes él. Biológiailag-genetikailag is közel vagyunk tehát szomszédainkhoz. Emiatt nem vagyunk idegenek, és éppen ezért mi, magyarok, genetikai szempontból semmiképpen sem vagyunk egyedül Közép-Európában. A magyarság népesedésgenetikai vizsgálata ugyanakkor azt is egyértelművé tette, hogy a jelenkori magyarság már harmonikusan illeszkedik az Európai nagyrasszhoz tartozó európai népek génállományához is. Így az „Európai Ház”-ban genetikailag rokonok élhetnének. A különbözőségek oka tehát nem a biológiai-genetikai adottságokban keresendő. 10 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
2. Képek
11 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. A magyartörök rokonságról HALASI-KUN Tibor (USA) A magyar–török rokonságról Amint azt 19. századi nyelvészek megállapították, a magyar minden kétséget kizárólag finnugor nyelv. Ennek ellenére a honfoglaló magyarok jellemző vonásaik, társadalmi szerkezetük, kultúrájuk és hagyományaik szempontjából minden tekintetben egy török nép vonásait mutatják. Ezt a tényt nem lehet azzal a magyarázattal elintézni – ahogy azt a nyelvészek csaknem két évszázadon át tették –, hogy a magyarokat az együttélés szoros szálai fűzték a nomád és félnomád török világhoz. Ezért kívánom meghaladni ennek a nyilvánvaló kettősségnek a mai megoldását, amit oly jól fogalmazott meg nemrég Róna-Tas András, mondván, hogy „a 10. századi magyarok több népből tevődtek össze, akik egy finnugor nyelvet beszéltek, miközben török hagyományokat ápoltak”. Török–magyar kettősség Mielőtt a finnugor eredet gondolata felmerült volna, a magyar történelmi tudat büszkén ragaszkodott ahhoz a feltevéshez, hogy népe török eredetű. Megkerülve a nyelv és annak beszélői között fennálló nyilvánvaló kettősség buktatóját, a finnugristáknak sikerült leszűkíteni a magyar–török viszony vizsgálatát a magyar nyelv török jövevényszavainak tanulmányozására. Míg nagy érdemük, hogy megállapították a két csoport nyelvi viszonyainak kronológiai sorrendjét, csak részinformációkat szolgáltattak – ha egyáltalán szolgáltattak – a magyar–török rokonság kérdéséről. Az sem lendített a helyzeten, hogy kevésbé fontos témának tekintvén a nomád nyelvészetet, ezt a tudomány nemcsak hogy elhanyagolta, hanem egyes nyelvészek, egyenesen feleslegesnek is ítélték. Csak az utóbbi időben hagyott lassan alább ez a finnugor túlbuzgóság, utat engedve egy kiegyensúlyozottabb szemléletnek a magyar régmúltat illetően. Kísérletek történtek és történnek arra, hogy a nyelvészet adatait kiegészítsék más idevágó tudományágak (történettudomány, régészet, antropológia, földrajz stb.) információival. Mindez annak a fokozatos felismerésnek az eredménye, miszerint a nyelvészeti adatok önmagukban csak korlátozott magyarázatokkal szolgálhatnak, különösen olyan nomád társadalmak esetében, ahol az állam és a birodalom kiépítésében a nyelv csak másodlagos szerepet játszott. Másrészt azonban nem szabad elfelejteni, hogy a szélesebb forrásanyagból nyert információk eklektikus, kiegyensúlyozatlan felhasználása ugyanúgy vezethet nem teljes, sőt helytelen következtetésekhez. A magyarok a Kárpát-medencébe való megérkezésükkor lényegében laza, nomád törzsszövetséget alkottak, magyar és török törzsek egyvelegét, amit joggal gondolhatunk kétnyelvűnek. A kettősség kérdésének szisztematikusabb feltárása érdekében először azt kell vizsgálni, hogy maguk a magyarok hogyan tekintettek magukra, régmúltjuk egyes szakaszaira és történelmükre általában, különösen pedig a finnugor nyelv és a török jelleg kettősségére. Néhány fontos szempont ezzel kapcsolatban: 1. Mítoszaik és legendáik szerint a korai magyarok magukat török származásúnak tartották. 2. Vándorlásaik során kortársaik töröknek tekintették, türkökként emlegették őket. 3. Sőt, még a Kárpátmedencében történt megtelepedésük után is a türkök királyaként (Rex Turcicae) említette a fiatal I. István királyt a Szilveszter pápa által neki küldött korona felirata. 4. Végül, annak ellenére, hogy a 19. században nyelvészeti kritériumok alapján a magyarokat a finnugor népek közé sorolták, él még – gyakran talán a tudat alatt – a népben a török származás mélyen gyökerező gondolata. És valóban, sok ma is tipikusan magyarnak tekintett vonás nyilvánvalóan töröknek mondható, amint azt a gyakorlati összehasonlítás kimutatja. Bár történtek erőfeszítések annak bizonyítására, hogy ezt a kettősséget a török kultúrához való alkalmazkodás okozta, ez a magyarázat aligha elegendő a tősgyökeres magyar vonások nyilvánvalóan török jellegének megindoklására. Ha még azt is hozzávesszük, hogy a korabeli vélemények szerint „a magyar uralkodó osztály önmagáról alkotott képe teljesen Attilára és a hunokra alapult” (Róna-Tas), sőt hogy a történeti dokumentumok is egy jellegében és külső megjelenésében, hagyományaiban és politikai kapcsolataiban türk népre utalnak, világossá válik, hogy szükség van további kutatásokra a magyar nép kettőssége dolgában. Hunok, kazárok, besenyők… 12 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Jogos az a feltevés, hogy egy nép önismeretét legjobban legendái tükrözik. Érdekes, hogy a hunok milyen nagy szerepet játszanak a magyar legendákban. Először is ott van a testvérpár, Hunor és Magor (majgarnak nevezték magukat a magyarok abban az időben, amikor a Kárpát-medencébe jöttek), akik a legendák szarvasát üldözve – ami szintén közös vonás a nomád folklórban – eljutnak Maeotis vidékére, s ott találkoznak Dul alán király mezőn táncoló lányaival. A vadászok elszöktetik és feleségül veszik a lányokat, ami mindennapos gyakorlat a nomád világban, olyan gyakorlat – ahogy azt majd látni fogjuk –, amely gyakran nagyszabású kulturális asszimilációs folyamatok alapjául szolgál. Ettől eltekintve alapvető a legendában a testvérség és nem az együttélés, bár újabban az utóbbit tekintik egyesek a fő tényezőnek a magyarok kettős jellegének kialakulásában. A testvérség határozott meggyőződését erősíti tovább a jelentős Attila kultusz a magyaroknál (Attila kardja) és a székelyek szinte messianisztikus hite Csaba királyfi, Attila legkisebb, kedvenc fia visszatérésében. Ezek tekinthetők a legalapvetőbbnek az Attiláról szóló számtalan magyar történetben. Az Attila név nagyon népszerű és ma is az egyik tipikusan magyar, ha nem a legmagyarabb névnek tekintik. A magyarokat a hunokkal rokonító korabeli tudatot illetően nem elképzelhető-e, hogy néhány magyar törzs, vagy annak töredéke, mely a hunokkal azonos türk érdekszférába tartozott, nyugat felé mozgó testvéreivel együtt a Kárpát-medencébe sodródott, amint az gyakran megtörtént a nomád világban? A magyar történeti irodalom egyik új irányvonala a magyarok első megérkezését a Kárpát-medencébe az avarokhoz köti. A hunokról szóló beszámoló gazdagságával ellentétben azonban az avarok hiányoznak a magyar mondakörből. Ehelyett a híres nagyszentmiklósi kincset és a sokat vitatott rovásírásos szarvasi tűtartót tekinti a kutatás a hiányzó láncszemnek. Bárhogy is van, az avarok (Czeglédy szerint uar-hunok vagy juan juanok), akik 568-ban jelentek meg Európában, levervén a gepidákat, a Kárpát-medencében alapították meg a második türk birodalmat, – azon területen, amelyre termékeny, vizekben és ásványokban, főleg aranyban gazdag földje miatt sokszor áhítoztak a keletről nyugatra tartó nomád törzsszövetségek, és amely míg keletről jó védelmet kapott a Kárpátok hegyvonulatától, nyugat és dél felé megfelelő nyílt terepet nyújtott a nomád zsákmányszerző portyákhoz. Önmagáért beszél, hogy mikor ötéves küzdelem után (791–796) Nagy Károly legyőzte az avarokat, az akkori ismert világ aranykészletének kétharmada azok kezén volt. Mikor ezt a frankok visszajuttatták a gazdasági körforgásba, az avar aranytömeg jelentékeny zuhanást idézett elő az arany árában. Egy újabb török csoport, amellyel a magyarok a Volga és a Kaspi-tenger közötti területen szoros és hosszú (több mint háromszáz éves) kapcsolatban éltek, a kazárok voltak. Úgy tűnik, hogy a magyarok nemcsak rovásírásukat vették át a kazároktól, hanem más intézményeiket is (például a kettős királyságot). Joggal állíthatjuk, hogy a legmélyebb török hatás a magyarokat a kazárok részéről érte. Jól mutatja ezt, hogy még a kazár birodalomtól való elszakadásukkor is velük tartott nyugat felé három kazár törzs, melyeket kabaroknak (azaz lázadóknak) neveztek. S bár ezek idővel teljesen asszimilálódtak, törzsi neveik még ma is megtalálhatók az Abád, Borsod és Miskolc helynevekben. Érdekes, hogy bár az általánosan elfogadott nézet szerint a kazárok (vagy legalábbis uralkodó rétegük) a zsidó vallást követték, nincs erre vonatkozó utalás a forrásokban a magyarokat illetően, a török birtokösszeírásokat kivéve, ahol sok „zsidó” vagy annak megfelelő összetételű helynév található. Keveset tudunk a magyaroknak a három bolgár-török konföderációhoz fűződő viszonyáról. Ezek területe a magyarok vándorlása idején a Volga-mentén, a Fekete-tenger környékén és a Duna alsó folyása mentén feküdt. Mindamellett Belár király lányai – ugyanúgy, ahogy az alán Dul király leányai – bevonultak a magyar legendakörbe. A besenyők döntő szerepet játszottak a magyarok nyugat felé vándorlásában. A magyarság a velük folyó vetélkedés miatt kényszerült elhagyni az Etelközt és nyugat felé, a Kárpát-medencébe venni az utat. Ez mentette meg őket a pusztulástól, ami az ezredforduló előtt minden olyan etnikum sorsa lett, mely ezen a területen kívánt megtelepedni, beleértve a besenyőket is. A következő török csoport, amely csatlakozott a magyarokhoz – ezúttal már a 13. században a Kárpátmedencében – a kunok népcsoportja volt, akik a tatár Batu kán sebesen előrenyomuló hordái elől menekülve a magyaroknál kerestek menedéket és igazi nomád módra maradandó nyomot hagytak a befogadó társadalmon (különösen a vezetőrétegekben és azok politikáján). Ez a befolyás szintén segített elevenen tartani és erősíteni a magyarokban a török eredetbe vetett évezredes hitet. Az újabb török nép, amely a magyar történelemben nagy szerepet játszott, az oszmán török volt. A vele való kapcsolat viharos hatalmi harcokkal kezdődött a Balkánon, majd a 150 éves magyarországi oszmán uralomban csúcsosodott ki. Mégis erősen él a testvériség érzése ma is a törökök és a magyarok között. Érdékes, hogy a barátságos „macar kardes,” („magyar testvér”) megszólítás nemcsak a közeli török területeken kelti a magyarokban a szíves fogadtatás érzését, hanem a távoli Közép-Ázsiában lakó türk testvérek részéről is, ahogy azt az oda látogató magyarok elmondták. Ugyanakkor határozottan nő az érdeklődés a magyar tudósok között a török örökség és a magyarság ehhez fűződő viszonya kérdése iránt. 13 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Nyelvcsere A legendák és az érzelmek, valamint a tudományos érvelés tükrében felmerül a kérdés: az történt-e, hogy a vándorló török törzsek legyőztek finnugor etnikai csoportokat és végül átvették azok nyelvét – ami nem különleges és elég könnyen megmagyarázható jelenség a nomád társadalmakban –, vagy az történhetett inkább, hogy egy eredetileg finnugor etnikum török betelepedéssel bővült ki? Az első esetben a magyarban meglévő török elemeket nyelvi maradványnak kellene tekintenünk, a másodikban viszont nyelvi kölcsönzésnek, átvételnek. A kérdés most már az, hogy a két elmélet közül melyik tud megfelelőbb választ adni a fentebb megállapított ellentmondás, a nyelv és az azt beszélő emberek kettősségének dolgában. A válaszhoz – úgy vélem – egy szélesebb megközelítés, a középkori eurázsiai történeti adatok összehasonlító vizsgálata vihet bennünket közelebb. Más szóval: a mohamedán források összevetése más, a honfoglalás előtti magyarságra és annak a nomád és félnomád világban élő kortársaira vonatkozó forrásokkal, érdekes eredményre vezethet e kettősséget illetően. A válasz valószínűleg a nyelvcserében kulmináló kultúraátvételben rejlik, ami nem ritka jelenség a nomád társadalmakban, főleg Belső-Ázsiában nem, ahol erős törzsi csoportok voltak akkoriban a honfoglalás és államalapítás stádiumában. Minél erősebb a törzs, annál inkább a hódítás felé fordul és emiatt annál hajlamosabb a nyelv- és kultúraátvételre. A mongolok 13. századi nyelvcseréje a legjobb példa erre a mohamedán forrásokban többször leírt folyamatra. Rašīdu ’d-Dīn Ta’rīx-e Mobārak-e Ğāzānī című munkája alapján A. P. Martinez Megjegyzések az Il Hánid hadseregről című cikkének ide vonatkozó bekezdése e folyamatról a következő magyarázatot adja. Mivel a háborúzás vetette meg a nomád gazdaság alapját, kiemelkedő szerepet játszott benne a zsákmány, mely egyszerre nyújtott nagy gazdagságot anyagi javakban, valamint sok rabszolgát mint emberanyagot a hódító mongol hadseregnek. A hadjáratok azonban nagy vérveszteséggel is jártak, főleg a harcosok között. Az emberanyag újratermelése ilyen körülmények között éppúgy nagyon fontos volt a mongolok, mint bármely más nomád harcos társadalom fennmaradása szempontjából. Ez magyarázza meg azt, hogy miért vettek magukhoz olyan szívesen nem mongol ágyasokat főleg azok az alacsonyabb rendű harcosok, akik nem voltak képesek etnikailag tiszta mongol nőkért megfelelően bőséges jegyajándékot adni, és miért integrálták az ilyen együttélésekből származó utódokat teljes mértékig egyenrangúként harcos társadalmukba. Az csak természetes, hogy egy harcos kultúrában ugyanez a társadalmi magatartás mutatkozzon meg a megszálló hadsereg esetében is. Viszonylagos békeidőben tehát elsőrendű fontossággal bírt leendő harcosok és leendő anyák nemzése. És mivel – főleg a közkatonák esetében – a háztartásban lévő rabszolganők közül folyamatosan biztosítva voltak az ágyasok és a feleségek, továbbá mivel nem tettek különbséget a törvényes feleség és az ágyas gyermeke között, és mivel a megszálló hadsereg idejében a háborús veszteség lecsökkent, a népesség növekedési rátája természetesen nagyban fellendült. Csak míg a hódító generáció mongol vagy legalábbis altaji orientációt képviselt, a megszálló generációt közel-keleti feleségek és ágyasok szülték és nevelték, s az emiatt felnövekedve egyre jobban a közel-keleti, azaz török normák és értékek, vagyis orientáció felé fordult. Akárhogy is volt, míg az első generáció kulturálisan periférikus kellett, hogy legyen, mert minden szülő más kulturális örökséget hagyott gyermekére, az arány a második generációban megfordult és élre tört a közel-keleti összetevő. Így azután rövid két-három generáció alatt a hódító mongolok fel tudták cserélni és fel is cserélték mind nyelvüket, mint kulturális orientációjukat a legyőzött többségével és a 14. századra a belső-ázsiai nomád világ teljesen eltörökösödött (de mongol eredetű!) elemévé alakultak. Ugyanez vonatkozik a magyarokra is. Az én véleményem szerint tehát 1. a nyelvi és nemzeti tudat kettőssége a magyaroknál nyelvcsere következménye; 2. a magyarok a legmegfelelőbb időben a legmegfelelőbb helyen tartózkodtak ahhoz, hogy egy ilyen váltás bekövetkezhessen; 3. a sztyeppei nomád gazdaság portyázásokon és területi hódításokon alapult; 4. a magyarok mint sztyeppei nomádok harcos társadalomban éltek, patriarchális tradíciókkal és matriarchális nyelvi behatással egy poligamikus társadalmi keretben; 5. mivel a férfiak gyakran voltak távol, a nők váltak a fennálló tradíciók hordozóivá, miközben a saját nyelvüket átplántálták az őket bekebelező társadalomba. Ha ellenkező hatás nem érezteti befolyását, a kultúraátvétel folyamata – beleértve a nyelvcserét is – két-három generáció alatt lezajlik. Ez utóbbi magyarázza meg legjobban a magyarok törökös jellege és finnugor nyelve között fennálló ellentmondást.
14 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
2. Képek
15 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Törökmagyar rokonság és a nyelvcsere lehetõsége ZIMONYI István Török–magyar rokonság és a nyelvcsere lehetősége A magyarság 5–9. századi történetének számos már-már nyugvópontra jutott kérdése körül újból fellángol a vita. Ezek közé tartozik az a kettősség, amely szerint az adott korszakban a magyarság finnugor nyelvet beszélt, ugyanakkor politikai szervezete, intézményei és kultúrája nomád török jellegű volt. Ezt a kettősséget két módon magyarázzák: egy nomád török csoport hódoltatott egy finnugor népességet, s azután átvette többségben lévő alattvalóinak a nyelvét; vagy egy finnugor csoport alkalmazkodott a nomád török világhoz. Az első esetben a magyar nyelv honfoglalás előtti török elemeit ősi örökségnek, míg a másodikban jövevényszavaknak tekintik. Turkológusaink többsége (Gombocz Zoltán, Németh Gyula, Ligeti Lajos) szerint a magyar nyelv török elemei jövevényszavak. Ezzel szemben áll egy másik nézet, melynek lényege az, hogy a magyarság eredetileg török nyelvű volt, s nyelvcsere útján jutott finnugor nyelvéhez, ezért honfoglalás előtti török szókincsünk ősi örökség. Ennek az álláspontnak a legismertebb képviselője a jeles őstörténet-kutató, Zichy István volt, aki önálló nyelvészeti kutatásokat nem folytatott. Németh Gyula és Ligeti Lajos nyelvészeti alapon elutasította Zichy e nézetét. A nyelvcsere lehetőségét nemrég Halasi-Kun Tibor, az Egyesült Államokban élő turkológus professzor vetette fel. Véleménye szerint a magyar etnogenezisben a finnugor elem szerepét csak most lehet reálisan értékelni, miután a nyelvtörténeti kutatásokhoz kezdenek felzárkózni a társtudományok (történettudomány, régészet, néprajz stb.) és az is világossá vált, hogy a nyelvi jegyek egy nomád jellegű „állam” vagy „birodalom” kialakításában másodlagosak voltak. Ezzel a két megállapítással teljesen egyetértünk, csak annyival egészítjük ki, hogy a nyelvtörténeti kutatások játszották az úttörő szerepet a legkorábbi magyar történet megismerésében, s ezért helyzeti előnyüknél fogva máig dominálnak. A nyelvi különbségek pedig nemcsak a nomád birodalmakban voltak másodlagosak, hanem a nemzetállamokban, illetve a polgári nemzet megjelenéséig a földműves civilizációk által létrehozott birodalmakban is. Halasi-Kun Tibor nyelvcsere elmélete megalapozása céljából arra hivatkozik, hogy a honfoglaló magyarság kétnyelvű (kazár–magyar) volt és első keresztény királyunk is óvta fiát az egynyelvű országtól. A magyarországi nyelvészeti kutatások arra mutatnak, hogy a nagyszámú török elem (250-300 szó) a magyarban csak kétnyelvűséggel magyarázható. István Intelmeinek e részéről pedig kimutatták, hogy elsősorban a királyi kíséretben az idegen lovagok és papok fontosságára utalhat. Halasi-Kun Tibor arra nem vállalkozhatott, hogy bebizonyítsa a magyar nyelv török eredetét, hiszen a történeti nyelvtudomány egyértelműen igazolta, hogy a magyar alapszókincs finnugor eredetű, a leggyakrabban használt szavakról ugyanez mondható el, valamint a nyelvtani szerkezet is egyértelműen finnugor. Így nem lehet kétségünk azzal kapcsolatban, hogy a magyar nyelv honfoglalás előtti török elemei jövevényszavak. Ezek nagy száma alátámasztja az írott források tanúságát, azaz a honfoglaló magyarság kétnyelvűségét. Az etnikum története szempontjából ez azt jelenti, hogy a magyarság etnogenezisében résztvevő török csoportok kétnyelvűségen keresztül magyar nyelvűekké lettek, azaz nyelvet cseréltek, mint ahogy később a Kárpátmedencébe települő besenyők és kunok is elmagyarosodtak. Tehát ha nyelvészetileg a nyelvünkben található legrégibb török réteg nem is tekinthető ősi örökségnek, az etnogenezis szempontjából az a magyarság kialakulásában résztvevő török csoportok nyelvi „hagyatéka”. Talán egy ismert s nyelvcserével járó analógia megvilágíthatja, hogyan képzelhető el ez a folyamat. A bolgár nevű nép az 5–7. században a Fekete-tenger északi partján nomadizált, s valószínűleg török nyelven beszélt. 680 körül e nép átlépte az Al-Dunát s a Balkánon alapított birodalmat. Az itt talált földművelő szláv lakosság 200300 év alatt asszimilálta a török bolgárokat, de megtartotta a török népnevet. Ma a bolgár egy szláv nyelv, melynek szókincséből csupán alig néhány török jövevényszó köthető a török bolgárokhoz. A bolgár példa arra figyelmeztet, hogy az etnogenezisben részt vevő különböző nyelvű és etnikumú csoportok integrálódnak, s e folyamat különböző színterein egyik vagy másik csoport lehet meghatározó. A bolgárok esetében a politikai keretek megteremtése és a népnév a törökséghez kapcsolódott, míg nyelvi vonatkozásban a szlávok domináltak. Mint mindegyik analógia, ez sem nélkülözi azokat a lényeges különbségeket, amelyek rontják alkalmazhatóságát, ugyanis a magyar etnogenezisben nem arról van szó, hogy egy nomád csoport földműves népességre települt és nevét az újonnan létrejövő etnikum egészére átvitte. Amennyiben honfoglalás előtti török jövevényszavainkat főleg az etnogenezisben résztvevő török népesség nyomainak véljük, beszélhetünk „ősi örökségről”, jóllehet akkor más „ősi örökségekkel” is számolnunk kell. Ezeknek az „örökségeknek” az 16 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
integrálódása után valamelyiket „értékesebbnek” vagy „ősibbnek” tartani történetileg nem indokolható. Az abszurd kérdés egy mai bolgár számára úgy merülhet fel, hogy melyik az „igazi” örökség: a bolgár-török vagy a szláv? Ezek után csak az a feltevés marad járhatónak Halasi-Kun Tibor számára, hogy a magyar etnogenezis is a bolgárhoz hasonlóan zajlott le, vagyis egy török csoport hozott létre egy politikai keretet, majd nyelvileg asszimilálódott. Ennek alátámasztására arra hivatkozik, hogy a magyar történeti tudatban a különböző korokban a hun és török eredet volt meghatározó. Egy mongol kori analógia segítségével pedig megkísérli a magyar etnogenezis folyamatát modellezni. A magyar nemzeti tudat történeti alakulásának állomásait Szűcs Jenő munkássága nyomán tekinthetjük át. A polgári nemzet kialakulása előtt létezett egy középkori nemzetkoncepció, amelynek magyarországi megalapozója a 13. század végén alkotó Kézai Simon, aki ezt a koncepciót a hun történetben fejtette ki. Kézai ennek a teóriának a kidolgozása során elsősorban nyugati elemeket használt. Talán az egyetlen belső, azaz magyar motívum az Árpád-ház származásmítoszában szereplő Attila lehetett. Tudjuk, hogy a korai bolgároknál az uralkodóház szintén Attilától származtatta magát, ami arra utat, hogy ez a hagyomány Kelet-Európa sztyeppei népeinél megvolt. Tehát a fejedelmi ház kivételével a honfoglaló magyarság etnikai tudatában hun hagyománnyal nem számolhatunk. A középkori nemzet-koncepciót megelőző struktúráról – amelyet „gentilizmusnak”, vagy barbár etnikai tudatnak neveznek – Szűcs Jenő publikálatlan monográfiája ad tájékoztatást.* A gentilizmus jellemzői az egységesült eredethagyomány, közös tradicionális szokások, hitvilág és nyelv közössége. Az ilyen népalakulatok természetesen nem vérségi alapon szervezett képződmények, hanem különböző népcsoportokból politikailag kialakított egységek, amelyek tartós politikai uralom alatt integrálódtak egységes „mi”-tudattal s külön névvel rendelkező népekké. Ilyen esetekben az etnikai és politikai keretek többé-kevésbé egybeesnek, aminek értelmében a társadalom többségének etnikai tudata (eredet, hagyományközösség stb.) a politikai uralom iránti lojalitással találkozott. A honfoglaló magyarság eredetmítosza valószínűleg a krónikáinkban fennmaradt Hunor–Magor monda volt. Ebben a különböző népek mondaí perszonifikáció nyomán személyként jelennek meg: magyar, bolgár, alán és – talán – onogur. Ezek azt jelzik, hogy etnogenezisünkben finnugor, török és iráni népek vettek részt. A honfoglaló magyarság szokásainak és hitvilágának főleg finnugor és török párhuzamai vannak. Természetesen ezek egyes, elemei nem mindig köthetők etnikumokhoz, hanem nagyobb földrajzi egységek jellemzői. A honfoglaló magyarság politikai szervezete és intézményei ellenben török mintákat követnek. Elégséges itt utalni a kazár eredetű kettős királyságra vagy Berta Árpád legújabb kutatási eredményeire, aki szerint a magyar törzsszövetségi rendszer török katonai szervezeti mintát követ. Ez persze nyilvánvaló, hiszen az eurázsiai sztyeppén az 5–13. században többségében török népek laktak, s török hatalmi centrumok körül alakultak ki birodalmak (türk, ujgur, kazár stb.). A sztyeppeövbe betelepülő finnugor csoport, amely a magyarság egyik fő komponense, nomád török mintára s török hatalmi központok irányításával szerveződött politikai egységgé, azaz nomád törzsszövetséggé. Az életmódváltás, az új politikai minták követése, sőt idegen csoportok integrálódása nem járt mindig az etnikum feladásával, hiszen Szent István államának létrejöttével a magyarság az európai keresztény civilizációhoz csatlakozott – átvéve annak intézményeit – anélkül, hogy nemzetiségét, s azon belül nyelvét megváltoztatta volna. Halasi-Kun Tibor a 13. században az Iránt megszálló mongolok eltörökösödésének folyamatát állítja párhuzamba a magyar történettel. Ez a folyamat nem vetíthető át fenntartások nélkül a magyarság korai történetére. A különbségek ugyanis számottevőek: egyrészt a nomád mongolok egy legalább két évszázada földművelő civilizáció kereteiben élő török népességhez asszimilálódtak: tehát alapvetően nomád–földműves viszonyról volt szó, míg a magyarság kialakulásában résztvevő finnugor csoportok a sztyeppétől északra levő erdőzónából tagozódtak be egy nomád világba; másrészt a mongolok az iszlamizált iráni magaskultúra vonzáskörébe kerültek, a magyarság és a törökség között a kulturális különbség nem volt ilyen nagy. Tehát sem a honfoglaló magyarság etnikai tudatának vizsgálata, sem a 13. századi iráni analógia nem jogosít minket annak feltételezésére, hogy a magyar etnogenezis esetleg a bolgár minta szerint ment volna végbe. A magyar népnév finnugor eredete inkább azt tükrözi, hogy egy vagy több finnugor csoport alkalmazkodott a nomád civilizáció követelményeihez. A magyar etnogenezisben természetesen nem csupán finnugor népesség vett részt, ugyanis forrásszerűen tudjuk, hogy a hét magyar törzs mellett a három kabar törzs biztosan török volt. Ezek szerint a magyarság kialakulásában kettős folyamat zajlott le, azaz finnugor csoportok alkalmazkodtak a török nomád világhoz, illetve a csatlakozó török csoportok pedig nyelvet váltva elmagyarosodtak; vagyis a két folyamat nem zárta ki egymást, sőt inkább erősítette egyik a másikat. 17 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Összegzésképpen tehát honfoglalóinkat úgy jellemezhetjük, hogy egy magyar népnévvel s „mi”-tudattal rendelkező nép, amelynek egységes eredethagyománya, szokásai, hitvilága elsősorban finnugor és török elemekből ötvöződött össze, nyelve finnugor, politikai intézményrendszere török volt. * Vö. e számunkban Szűcs Jenő: „Gentilizmus.” A barbár etnikai tudat kérdéséhez c. cikkét! (A szerk.)
18 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. A közeledés jegyében. Románmagyar gyermekmentõ akciók 1946/47-ben KÖZÖS DOLGAINK GERGELY Ferenc A közeledés jegyében Román–magyar gyermekmentő akciók 1946–47-ben A második világháború minden résztvevő ország népét sújtotta, akár a győztesek, akár a vesztesek oldalán állt. Magyarországon is az anyagi, népességbeli, erkölcsi és szellemi károk, veszteségek, sérülések olyan nagyságrendűeknek és minőségűeknek bizonyultak, hogy csökkentésük, visszaszorításuk, leküzdésük meghaladta az ország erőit. A legnehezebb időszak, a szociális válság mélypontja, 1945 őszétől 1946 nyárutójáig, az új kenyérig és az új forint premierjéig tartott. Bár a demokratikus kormányzat kezdettől fogva nagy erőfeszítéseket tett az élet újraindítása, a megélhetés biztosítása érdekében és a külföldi segélyszervezetek munkája is számottevő volt, 1946 januárjában újabb erőfeszítéseket kellett tenni a belső és külső erőforrások mozgósítására, összefogására. Anyák, csecsemők, gyermekek tömegének életét, egészségét fenyegette a nyomor. A Magyar Kommunista Párt legfelső vezetésének kezdeményezésére és támogatásával Molnár Erik népjóléti miniszter 1946. január 12-én a minisztertanács elé terjesztette egy tárcaközi bizottság megalakítását célzó javaslatát, a gyermekvédelem súlyos problémáinak enyhítése érdekében. Elfogadását követően megalakult a „Magyar Gyermekért” társadalmi tömörülés, amelynek végrehajtó bizottsága igyekezett összehangolni a felhívásuk nyomán ismét nekilendülő munkát. Pártok, társadalmi szervezetek, egyházak egymással is versengve indítottak mentőakciókat. Fokozódott a külföldiek támogatása is. Románia haladó gondolkodású tömegei, élükön a román és a magyar nép közeledését, egymásra találását életprogramként valló Petru Groza miniszterelnökkel, azonnal felajánlották segítségüket. A magyar sajtó szerint maga Petru Groza hívott meg 1000 budapesti gyermeket romániai nyaralásra. Kijelentette: „magam őrködöm a Romániában üdülő magyar gyermekek felett”. A Kis újság már 1946. január 30-án – a román rádió jelentésére hivatkozva – közölte olvasóival : a Magyar Népi Szövetség elnöke és az erdélyi magyar közintézmények számos vezetője Kolozsvárott értekezletet tartott. Megalakították a Romániai Magyar Segélyező Bizottságot. A Bizottság elnöke Szabó Béni lett. Felhívásuk nyomán helyi bizottságok alakultak és megkezdték a gyűjtést. A lakosság mindenütt áldozatkésznek mutatkozott. A bukaresti Román–Magyar Társaság – amelynek elnöke Gheorghe Enescu, főtitkára Camil Sociu volt – felhívása kiemelte: „(Segítsünk), hogy bebizonyítsuk magyar szomszédainknak őszinteségünket és azt a hitünket, hogy köztünk sohasem lesz meg nem értés, és hogy a két nép kölcsönösen keresni fogja egymás megismerését, közeledni fog egymáshoz, és egymást kölcsönösen segíteni fogja…” A Népszava idézte a felhívásnak azt a részét, amelyben a Társaság kérte a román nemzetet, hogy a magyar kérésre „közismert vendégszeretetével válaszoljon”. Ennek a baráti gesztusnak az értékét emelte, hogy igen feszült belpolitikai helyzetben tették, hiszen már javában folytak a béketárgyalások előkészületei, amelynek egyik középponti kérdése éppen Erdély sorsa volt, de ezen túlmenően számos gonddal küszködött a magyar kormányzat is. Ezek közé tartozott a csehszlovák–magyar lakosságcsere, a német nemzetiségű hazai lakosság egy részének kitelepítése, a politikai jobboldal „szervezkedései”, megmozdulásai. A két nép közeledését is célzó gyermekmentő akció kedvezőtlen körülmények között indult, de a nehézségek láttán sem állt le. Az előkészítés romániai irányítóinak igen tapintatosan kellett dolgozniuk, mert a legkisebb hiba is – erre volt is példa – megzavarhatta azt. A formálódó tervek szerint 5 és 15 év közötti, lehetőleg 10 év alatti gyermekek mentek volna nyaralni; 70–80%-uk Erdélybe, 20–30%-uk pedig az Ókirályság területére. Utóbbiak oktatása érdekében kísérő tanítókra is szükség lett volna. 1946. február derekán már annyira előrehaladtak a román fél előkészületei, hogy – véleményük szerint – az első csoport 10–14 nap múlva akár indulhatott is volna. Háromszék hangulatáról jelentette a bukaresti magyar konzul a külügyminisztériumnak: „…a város és a megye közönsége körében a pesti gyerekek iránti érdeklődés egészen rendkívüli mértékű…” Ez feltűnt és ellenérzést váltott ki a magyarellenes, a közeledéssel kapcsolatban fenntartással élő román körökben s ez fokozott tapintatra késztette a szervezőket is. Joggal szorgalmazták, hogy munkájuk kormányakció, s ne egyesületi legyen. Igyekeztek még a látszatát is elkerülni annak, hogy az éppen folyó iskola-odaítélési folyamatot a mentési akció örvén befolyásoltnak kiálthassák ki román körök. A magyar külügyminisztérium március közepén tájékoztatta Kővágó polgármestert az előkészületekről, aki március 18-án kelt válaszában jelezte: azonnal megkezdik a szervezést. A Társadalompolitikai Ügyosztály és a 19 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyermekvédelmi Központ (GYIK) munkához látott. A Népjóléti Minisztérium viszont a Nemzeti Segély (NS) vezetését bízta meg az üdülés megszervezésével, bonyolításával. A koalíción belüli feszültségek azonnal jelentkeztek ezen a téren is. A Kis újság támadta a Molnár Erik vezette minisztérium döntését. Álláspontja szerint az ilyen felelős munkát nem szabad társadalmi szervezetre bízni. A Szabad Nép viszont a Román Hazafias Népvédelem kikötésére hivatkozott, miszerint ők a Nemzeti Segéllyel kívánják bonyolítani az akciót. Valójában politikai presztízsharc húzódott meg a két álláspont mögött, mindkét fél a saját társadalmi bázisát erősítők köréből kívánta összeállítani a kiutazó csoportokat. A helyzet tisztázása érdekében Székely Miklós, a népjóléti minisztérium államtitkára április elején tanácskozást hívott össze, amely saját álláspontjuk győzelmét hozta. A rövidebbet húzó fővárosi hivatalok ettől kezdve nem buzgólkodtak különösebben. Az idő múlt, áprilisban és májusban mindkét részről meleg hangú nyilatkozatok láttak napvilágot, miközben a soviniszta propaganda és a rémhírterjesztés mindent megtett, hogy megakadályozza a terv végrehajtását. A román soviniszták revíziós propagandának tüntették fel, itthon pedig azzal riogatták a háború után méltán érzékenyebb szülőket, hogy gyermekeiket nem Romániába viszik üdülni, hanem Szibériába. Végül nem jött össze az az 1300 gyermek, akiknek előkészítették üdülését. A lemorzsolódás a várt 10 helyett 20%-os lett. A Nemzeti Segély főtitkára, Kárász Győző ezt két okkal magyarázta: 1. a főváros szervezőmunkája csődöt mondott, 200 budapesti gyereket az NS aktívák szedtek össze az utolsó percben; 2. a Dorog-vidéki csilleszerencsétlenség. (A Dorog-vidéki bányatelepekről ugyanis a gyerekeket csillén szállították.) Két csille összeütközött, egy kísérő megsérült. A baleset szerencsés kimenetele ellenére az anyák egy része ezt „rossz jel”nek könyvelte el és 75 bányászgyereket visszatartottak az utazástól. Így aztán az a kb. 5000 romániai család, amelyik három hónapos nyaralásra várta a magyar gyerekeket, – Kolozsvár, Brassó, Nagyvárad, Háromszék megyében –, mindössze 956-ot ölelhetett magához. A szerelvény már 1946. június 7-én Budapesten várakozott, de az ünnepélyes búcsúztatásra csak június 9-én, vasárnap délután 3 órakor került sor. Rossz jelek ezekben a napokban-órákban is akadtak. Nyolcadikán – egy nappal az indulás előtt – Petru Groza beadta lemondását a királynak, (aki nem fogadta el). Másnap a Keleti pályaudvaron megtartott búcsúztatáson, amit a rádió élőben közvetített, a feszült román–magyar viszony miatt Molnár Erik miniszter nem vehetett részt. Zsebők államtitkár jelent meg a minisztérium képviseletében, akit már nem tudtak bekapcsolni a rádióbeszélgetésbe, Kővágó polgármester viszont szerepelt. Végül is kigördült a szerelvény azzal a 956 magyar gyerekkel, „akik teljes számban lesoványodott, rosszul táplált proletárgyermekek voltak és a ruházatuk is rendkívül hiányos, sőt, mondhatnánk, hogy majdnem ruhátlanul indultak el”. Biharpüspökiben várta őket a román szervezőbizottság egy csoportja. „Az üdvözlés a legnagyobb szeretetben és a román–magyar barátság őszinte megnyilvánulásában folyt le” -jelentette Kárász Győző az MKP KB-nak, 1946. június 24-én. Kolozsvárott szintén ünnepélyesen fogadták őket. Kolozsvár után Brassó következett. Innen kerültek a fogadó székely falvakba, mert végül is politikai megfontolásokból az óromániai kihelyezéstől eltekintettek a szervezők. A Székelyföldön áradó szeretettel fogadták a ruhátlan, kiéhezett magyar gyerekeket. A Szabad Népjúnius 25-i számában Tejjel, vajjal, cipóval fogadták a magyar gyerekeket Romániában címmel írt a megérkezésről, a vendéglátás első napjairól. Ezen nem változtatott az sem, hogy a gyerekek nem a legjobbkor, a mezőgazdasági munka kellős közepén érkeztek vendéglátóikhoz. Június 29-én a Zeneművészeti Főiskola nagytermében csupa jó hírről adhattak számot a magyar szervezők az érdekelt szülőknek. A romániai, de a magyar szervezők is kifogásolták: a magyar sajtó nem foglalkozik jelentőségéhez mérten az üdültetéssel. Ha ez igaz volt az előkészítés és a bonyolítás kezdeti időszakára, úgy fokozottan érvényes a befejezésre. A sikert mindez nem befolyásolta. 1946-ban – minden nehézség ellenére – olyan epizóddal gazdagodott a román–magyar kapcsolatok története, amely élesztette a reményt a továbbiakra nézve is. A viszonzás lehetőségére nem kellett sokáig várni. A háborút követő évek időjárása a romániai mezőgazdaságnak sem kedvezett, az ismétlődő aszály súlyos kárt okozott, rontotta az életlehetőségeket. Dr. Torsten Arneus, a svéd Európa-segítés megbízottja kelet-európai körútjáról jelentette 1946 őszén: „Sehol sem talált olyan nagy nyomort, mint Romániában. A szárazság (különösen Moldvában)… az egész termést kiégette.” (Ez háború sújtotta vidék!) Szaharában érezte magát, „sehol sem talált egyebet, mit bevetetlen földet és elégett gabonát”. A gyerekek helyzete szörnyű. „Félmeztelenül, cipők nélkül vegetálnak. Háborús aknák robbanása miatt sokuknak hiányzik karja, lába, alig találni egy éven aluli gyermeket… Halandóság pl. Moldvában 30 % fölött van. A román segélyszervezet (CARS) 1200 étkeztetőt tart fenn, de legfeljebb 1000 kalória jut l-1 személyre. Svédországban 2500 a napi egy főre eső kalória. Ezen kívül szörnyű betegségek és járványok pusztítják az országot.” Ez a megdöbbentő helyzet nem volt ismeretlen a magyarországiak előtt sem. A Népjóléti Minisztérium illetékes ügyosztálya már 1947 februárjának elején utasítást kapott romániai gyermekek magyarországi üdültetésének 20 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
megszervezésére. A kedvezményezés – minden bizonnyal – ezúttal is az MKP KB-tól való. De mások is tettek önálló lépéseket. A Magyar Ifjúság Országos Tanácsa (MIOT) február 28-án javasolta a külügyminisztériumnak, hogy két hónapra hívjanak meg 1000–1500 román fiatalt. Vállalták, hogy a Romániai Ifjúsági Tanáccsal és az illetékes kormányszervekkel együttműködve lebonyolítják az akciót. A külügyminisztérium támogatta kezdeményezésüket. Hasonló elgondolások foglalkoztatták a Nemzeti Segély vezetőségét és a Fodrász Szakszervezetet is. A baloldali sajtó már 1947. március első napjaiban felröppentette a hírt: 1000 román gyermeket látunk vendégül. A Szabad Nép március 2-i számában ismertette a Magyar–román Társaság felhívását a magyar társadalomhoz, amely vázolta a kialakult súlyos helyzet okait, az olvasók emlékezetébe idézte a románok 1946. évi segítségét és erre hivatkozva kérte a magyar nép támogatását. 1947. március 6-án ülést tartott a budapesti Magyar–Román Társaság vezetősége. Az ülésen részt vettek a kezdeményező szervezetek képviselői is. Megállapodtak abban, hogy átérezve a gondolat fontosságát, úgy szociális, mint politikai jelentőségére való tekintettel az akció lebonyolítására a legmesszebbmenő gondosságot és figyelmet kell fordítani. Kezdeményezőként a nyilvánosság előtt a Magyar–Román Társaságot jelölik meg. Munkájukhoz csatlakozott a görögkeleti egyház, a debreceni Magyar–Román Társaság és a Szakszervezeti Tanács is. Utóbbi 500 román gyermek nyaraltatását vállalta, két hónapra. Közlönyén keresztül felkérte a kötelékébe tartozó szakszervezeteket, hogy nyújtsanak segítséget a romániai dolgozóknak. Tildy Zoltán felhívása és Petru Groza hozzá írt levele volt a legfelső pecsét, amit az akció „okmányára” ütöttek. Végül is 1500 romániai fiatal kapott két hónapos magyarországi üdülésre meghívást, 750 román és 750 magyar anyanyelvű. Az üdültetést ismét a Nemzeti Segély bonyolította. Az érkező fiatalokból 800-at családoknál, 500at a Szakszervezeti Tanács, 200-at a Népjóléti Minisztérium intézményeiben kívántak elhelyezni. A nyaraltatás költsége 600 ezer Ft. Az eddigieken kívül részt vállalt a munkából a baptista egyház és a főváros két illetékes intézménye. A fogadó szülők környezetének vizsgálatába bekapcsolódtak a helyi közigazgatás tisztviselői. Az eredmény túlszárnyalta a várakozásokat. A Szakszervezeti Közlöny 1947. október 11-i számában, a Nemzeti Segély három hónapi munkájáról szóló beszámoló szerint „több mint 2000 romániai gyermek töltött két és fél hónapot Magyarországon, 400-at a Vasutas Szakszervezet, 1600-at a SZOT látott vendégül ill. helyezett el a NS, valamint a már említett társadalmi szervezetek segítségével”. A kézfogást viszonoztuk. Mindkét oldalon sokáig vártuk a folytatást.
2. Képek
21 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
22 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
23 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Nemzetiségi oktatás a II. világháború után FÖGLEIN Gizella Nemzetiségi oktatás a II. világháború után Az anyanyelv oktatása, használata és ápolása minden nemzet, etnikai csoport fennmaradásának, társadalmi fejlődésének, a nemzeti tudat létezésének egyik alapvető feltétele. A nemzetiségek, nemzeti kisebbségek esetében pedig ez a kollektív nemzetiségi jogok gerincét alkotja. A nemzetiségekre – vagy a rájuk is – vonatkozó törvények, rendeletek, határozatok stb. önmagukban „csak” a keretét, formáját, mintegy elvi elismerését és lehetőségét, ugyanakkor szükséges előfeltételét adják a bennük foglaltaknak; azok megvalósulása, végrehajtása viszont már további feltételektől függ. Nacionalista és demokratikus rendelet 1945. június júliusban az Ideiglenes Nemzeti Kormány Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumának – melynek élén a pártonkívüli, polgári konzervatív politikus, Teleki Géza állt – rendeleteket adott ki, amelyek a gimnáziumi valamint a kereskedelmi középiskolai érettségi vizsgákon „a német nyelv helyett más élő idegen nyelv” kötelező választását írták elő. Ezen iskolatípusokban érettségi vizsgát német nyelv és irodalom helyett „orosz, angol, francia vagy olasz nyelvből” tehetett az a diák, aki az adott nyelvet középiskolai tanulmányai során legkevesebb két éven át és legalább elégséges eredménnyel tanulta, feltéve, hogy „gondoskodni lehet olyan tanárról, aki az illető nyelvből és irodalomból vizsgáztatni tud”. E jogszabályok az érettségihez közeli időben, szinte kapkodva láttak napvilágot, elhamarkodottak és nem kellően átgondoltak voltak, végül végrehajtásuk feltételei is hiányoztak. A rendeletek ellenére azonban a német nyelv az iskolákban továbbra is megtartotta korábbi vezető szerepét, elsősorban a több évtizedes hagyományokból fakadóan. Az oktatási rendszer, illetve a kultúra demokratizálásának folyamatában – amelynek első legjelentősebb lépése 1945 augusztusában az egységes, ingyenes, nyolc osztályos általános iskola életre hívása volt – szervesen illeszkedett a nemzetiségi oktatásjogi szabályozása. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. október 24-i rendeletével a háború után első ízben szabályozta a nemzetiségi oktatást. Ott, ahol 10 tanuló szülője kérte, szavazással dönthettek arról, hogy gyermekeiket az általános iskolában anyanyelvükön kívánják-e taníttatni a magyar nyelvnek mint tantárgynak a meghagyásával, vagy pedig az anyanyelvük tantárgykénti oktatását kívánják-e magyar tanítási nyelv mellett. Nemzetiségi tanítási nyelvű iskola megnyitását engedélyezni kellett, ha a szavazás megtartása után az iskolában 20, egy nemzetiséghez tartozó tanuló jelentkezett. A nemzetiségi népiskolai oktatás addig különböző arányokban, de tulajdonképpen három típusban valósult meg Magyarországon. Az első, ún. tiszta anyanyelvi oktatás volt, ahol minden tantárgyat – a magyar nyelv és irodalom kivételével – nemzetiségi nyelven tanítottak. A második, ún. egységes rendszerben a tantárgyakat kb. fele részben magyarul, fele részben pedig nemzetiségi nyelven oktatták. A harmadik típusban a tanítás nyelve magyar volt, s a nemzetiségi nyelvet csupán tantárgyként tanították. Ezzel szemben az 1945. októberi miniszterelnöki rendelet és annak végrehajtási utasítása a lényegében háromfokozatú rendszert kétlépcsőssé egyszerűsítette (a második típust kiiktatva), s ezáltal nagyobb hangsúlyt kapott a rendeletekben a nemzetiségi tanítási nyelvű iskolatípus. A jogszabályok semmiféle megkülönböztetést nem tettek a hazai nemzetiségek között, egyetlen nemzetiséget sem neveztek meg, így elvben mindenkire egyaránt, tehát a német nemzetiségre is vonatkoztak. A jogszabályok megjelenése, illetve hatályba lépése idején az 1945/1946. tanév azonban már megkezdődött és így nem valószínű, hogy tanév közben, kellő előkészítés nélkül sor kerülhetett volna a nem csekély szervezési, igazgatási, pedagógiai munkával, anyagi kiadásokkal járó és felkészült pedagógusokat igénylő, lényegében új oktatási rendszer bevezetésére az adott településeken. A rendeletek legnagyobb, elvi hiányosságát abban látjuk, hogy azok a nemzetiségi anyanyelvi oktatást nem ismerték el a nemzetiségeket megillető, alapvető kollektív nemzetiségi jognak, hanem azt csak külön kérésre kívánták lehetővé tenni, illetve biztosítani. Röviddel a magyarországi német nemzetiségű lakosság kitelepítéséről szóló rendelet megjelenése után, 1946. január 5-én újabb miniszterelnöki rendelet foglalkozott a nemzetiségekhez tartozó tanulók anyanyelvi oktatásával. Ez a jogszabály már a nemzetiségi oktatás valóban demokratikus szellemű alapelveit rögzítette, kimondván: „A nemzetiséghez tartozó tanulókat anyanyelven folyó oktatásban kell részesíteni. Az anyanyelvi oktatást állami iskolák létesítésével és fenntartásával, illetőleg államsegély nyújtásával kell biztosítani.” Ennek végrehajtását a vallás- és közoktatásügyi miniszter – a nemzeti parasztpárti irodalomtudós, Keresztury Dezső – viszonylag részletesen, a feltételek és a körülmények alapos mérlegelésével tisztázta. A rendelet a nemzetiségi tanítási nyelvű iskolákat nem külön kérésre, hanem a nemzetiségi hovatartozást feltüntető népesedési adatok 24 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
alapján kívánta felállítani. Eszerint minden olyan településen, ahol 15, egy nemzetiséghez tartozó tanuló van, a tanfelügyelő beíratást rendel el a nemzetiségi tanítási nyelvű iskolába. A jogszabály igen lényeges, elvi megállapítása az volt, amely kimondta, hogy a nemzetiségi tanítási nyelvű iskolák nyilvános jogúak, s a megfelelő magyar tanítási nyelvű iskolákkal „egyenlő értékű, államérvényes bizonyítvány kiállítására jogosultak”; vagyis a nemzetiségi tannyelvű iskolák jogi helyzete megegyezett a magyar tannyelvű iskolák jogi helyzetével. A nemzetiségi oktatás kollektív nemzetiségi jogként való elvi elismerésére – lényegében függetlenül a nemzetiségek helyzetének nemzetközi jogi szabályozásától, illetve annak elmaradásától és Magyarország külpolitikai státusától – az európai népi demokráciák közül az elsők között került sor. A demokratizmus E rendeletek konkrét megvalósulását pusztán a megszületésük azonban még korántsem garantálta. Noha a jogszabályok elvben minden hazai nemzetiségre egyaránt vonatkoztak, bármiféle megkülönböztetés nélkül, a nemzetiségi oktatás tényleges bevezetését, csakúgy mint a nemzetiségek helyzetének alakulását több tényező határozta meg. Alapvetően befolyásolta azt a második világháború utáni nemzetközi politikai helyzet, illetve Magyarországnak a fegyverszünet tényéből eredő nemzetközi politikai és jogi státusa, továbbá a hazai, belpolitikai viszonyok és a nemzetiségek által is lakott települések politikai viszonyai. A döntően nemzetközi előírások végrehajtásaként eszközölt kitelepítés és annak következményei közvetlenül vagy közvetve a hazai német nemzetiségű társadalom egészét érintették; annak intézményeit, köztük a nemzetiségi oktatást is alapjaiban megrázkódtatták. A kollektíven állampolgári jogkorlátozással sújtott német nemzetiségű lakosság kollektív nemzetiségi jogai a második világháború után súlyos csorbát szenvedtek. Német nemzetiségi oktatásról a fentebb ismertetett rendeletek ellenére – a második világháborút követő években tulajdonképpen nem beszélhetünk. (Annak megszervezése, illetve újjászervezése csak az 1951/1952. tanévtől kezdődött el.) Viszont már az 1947/1948. tanévben Magyarországon 49 „délszláv”, 18 román és 16 szlovák nyelvet, illetve nyelven oktató népiskola volt. A békeszerződés érvénybe lépésével (1947. szeptember 15.) az állami szuverenitását visszanyerő Magyarországon több, a nemzetiségi oktatás előmozdításával és a nemzetiségi kultúra ápolásával kapcsolatos megállapodás és jogszabály született. Ezek közül most csupán az 1948. február 17-i vallás- és közoktatásügyi miniszteri rendeletre utalnék. (A vallás- és közoktatásügyi tárcát ekkor Ortutay Gyula, a Független Kisgazdapárt polgári balszárnyának egyik vezető személyisége, néprajztudós töltötte be.) A nemzetiségi oktatást módosító, illetve kiegészítő jogszabály szerint a nemzetiségi oktatást azokon a településeken is be kell vezetni, ahol a népesedési adatok alapján nincs 15, azonos nemzetiséghez tartozó tanköteles gyermek. Vagyis e jogszabály a nemzetiségi iskolák felállítását a népesedési adatoktól – létszámtól és számaránytól is – függetlenítette és alapul tulajdonképpen „csupán” az anyanyelvet, a származást, a sajátos szokás- és hagyományrendszert, a kultúrát tekintette. Ez a módosítás azzal is összefüggésben állt, hogy a nemzetiségek lakta községek általában kis létszámúak voltak, így ezek nem adtak ki olyan tanulólétszámot, amely alapját képezhette volna a teljesen kiépített nemzetiségi általános iskoláknak. Ezért a rendelet az ilyen községekben, illetve több szomszédos község valamelyikében közös, ún. körzeti nemzetiségi tannyelvű népiskolát kívánt felállítani. A jogszabály kiemelten hangsúlyozta, hogy az iskolába történő beiratkozás alkalmával „különös figyelemmel kell vigyázni arra, hogy a szülők szabad elhatározását senki, semmilyen módon vagy eszközzel ne gátolhassa vagy befolyásolhassa”. A nemzeti érzés, a nemzetiségi hovatartozás szabad eldöntésének és vállalásának fontos elvi biztosítékát jelentette, hogy a magyar parlament 1948-ban törvénybe foglalta a nemzetiségi hovatartozás büntetőjogi védelmét. Eszerint ha „a cselekmény súlyosabb büntető rendelkezés alá nem esik, vétség miatt egy évig terjedhető fogházzal büntetendő, aki a magyar nemzetre, a demokratikus államrendre, vagy a köztársaságra, annak valamely alapintézményére, az országban élő valamely nemzetiségre, illetőleg hitfelekezetre lealacsonyító kifejezést használ, vagy ilyen cselekményt követ el”. Sajátos módon azonban a „valamely nemzetiség” kifejezés nem feltétlenül és nem minden esetben jelentette a „bármely”, vagy még inkább a „minden” nemzetiség fogalmát, hanem ekkor valójában csupán a délszláv, a román és a szlovák nemzetiségeket foglalta magában. 1948 után Lényegében ez a megközelítés összhangban volt a Magyar Dolgozók Pártja 1948. júniusi programnyilatkozatának a nemzetiségekre vonatkozó részeivel. „Az országban élő nemzetiségek (délszlávok, románok, szlovákok stb.) számára a párt teljes állampolgári egyenjogúság biztosítása mellett, haladó nemzeti kultúrájuk, társadalmi és politikai szervezkedésük teljes szabadságáért, a szomszéd országokban élő anyanemzeteikkel való kultúrcsere és érintkezés szabadságáért száll síkra.” A programnyilatkozat nem foglalkozott konkrétan a nemzetiségi oktatással, arra inkább csak a nemzetiségi kultúra ápolásával kapcsolatban lehet 25 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
következtetni. A dokumentum a délszláv, a román és a szlovák nemzetiségeket megnevezte, a német nemzetiséget viszont nem; reá csupán burkolt formában célzott, amennyiben a felsorolt nemzetiségek utáni „stb.” kifejezést a német nemzetiségű lakosságra, vagy reá is lehetett értelmezni a jövőre vonatkozóan. A második világháború után a Magyar Népköztársaság alkotmánytörvénye volt az a jogszabály, amely a jogalkotás legmagasabb szintjén szabályozta a hazai nemzetiségek helyzetét is. Az 1949 augusztusában életbe lépett törvény megállapította, hogy a magyar állampolgárok a törvény előtt egyenlők és egyenlő jogokat élveznek, továbbá, hogy bármilyen hátrányos megkülönböztetésüket „nemek, felekezetek vagy nemzetiségek szerint „ a törvény szigorúan bünteti. Az alkotmány ezen kívül kimondta: „A Magyar Népköztársaság a területén élő minden nemzetiségi számára biztosítja az anyanyelvén való oktatásnak és nemzeti kultúrája ápolásának lehetőségét.” A törvény az anyanyelv oktatását a nemzetiségi lakosságot megillető kollektív nemzetiségi jognak ismerte el. Ebben a jogszabályban, csakúgy mint a korábbiakban a nemzetiségek nincsenek megnevezve, de már kifejeződött benne a „minden nemzetiség” részére történő anyanyelvi oktatás biztosításának igénye. 1949 őszén a „minden nemzetiség” anyanyelvi oktatásának széles körű biztosítása valójában még csak igény lehetett, több oknál fogva is. Például a Tájékoztató Iroda 1948. és 1949. évi állásfoglalásai következtében a magyar–jugoszláv kapcsolatok megromlottak és így az 1947 őszén kötött kétoldalú kulturális egyezmény megvalósulása is meghiúsult. A magyar–csehszlovák lakosságcsere végrehajtásával a szlovák nemzetiségi népiskolák száma az önként áttelepült szlovákok számarányánál sokkal nagyobb mértékben visszaesett; a német nemzetiségű iskolahálózat kiépítése pedig még el sem kezdődött. Az alkotmánytörvény szellemében 1949/1950 folyamán megszülettek azok a jogszabályok, amelyek megszüntették a német nemzetiségű lakosság emberi és állampolgári jogkorlátozásait Magyarországon. A minisztertanács 1949. októberi és 1950. márciusi rendeletei elismerték a hazai németség állampolgárságát és kimondták, hogy a lakóhely megválasztása és a munkavállalás szempontjából „a magyar állampolgárokkal egy tekintet alá esnek”, illetve hogy „a Magyar Népköztársaságnak a többiekkel minden tekintetben egyenlő jogú polgárai”. Csak ezek után, a kollektív állampolgári jogkorlátozás feloldását követően, az 1951/1952. tanévtől kezdődően kerülhetett valójában sor – a nemzetiségi oktatásról szóló korábbi jogszabályok értelmében – a német nemzetiségi oktatás bevezetésére, pontosabban újjászervezésére és a német nemzetiségi iskolahálózat fokozatos kiépítésére. A meginduló kibontakozás első jeleit mutatta, hogy az 1955/1956. tanévben 113 szlovák, 107 német, 59 „délszláv” és 21 román nyelvet, illetve nyelven oktató általános iskola szolgálta Magyarországon a nemzetiségi oktatást.
2. Képek
26 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
27 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
28 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Család és társadalom a középkorban. Elõtanulmány TÖRTÉNELEM AZ ISKOLÁBAN ENGEL Pál Család és társadalom a középkorban Előtanulmány 1987-ben a Művelődési Minisztérium megbízott egy négytagú szerzői kollektívát (Szűcs Jena, Szakály Ferenc, Kosáry Domokos, Glatz Ferenc). Cél: olyan történeti összefoglaló alapszöveg elkészítése, amelyre építve előkészíthető a 14–18 éves korosztály számára a történeti tankönyvsorozat. Az alapszövegek jelentős része az elmúlt év végére elkészült. (Az időközben elhunyt Szűcs Jenő megbízását a szerzői kollektívában Engel Pál vette át.) Az alábbiakban egy-egy fejezetet, illene egy-egy problematika koncepcionális vázlatát tesszük közzé. (A szerk.) A magyar társadalomban a megtelepedés után évszázadokkal is szívósan továbbéltek a nemzetségi rend szokásai. Ez azzal magyarázható, hogy a kor embere a maival ellentétben tisztelte az ősöktől örökölt hagyományokat. A „régimódi”, legyen szó viseletről vagy gondolkodásmódról, a modern ember számára egyértelmű az ósdival, az elvetendővel. A középkori ember viszont éppen azt tisztelte, ami régi, és megvetően vagy legalábbis gyanakodva tekintett mindenre, ami új. Minél régebbi keletű volt egy intézmény, annál helyesebbnek tartotta, és ösztönösen elítélt mindenkit, aki azt megújítani akarta. A reformokat a középkorban egyszerűen „káros újításnak” nevezték és irtóztak tőlük. Vérségi kapcsolat A hagyományok tisztelete végeredményben az apa és az ősök tiszteletén alapult. A középkori társadalom felépítésében számunkra elsősorban az a különös, hogy rendkívül nagy szerepe volt benne a vérségi kapcsolatnak és a származásnak. Ennek a felfogásnak számos eleme a közelmúltig élt a paraszti társadalomban, sőt nyomai a mai polgári jogrendszerben (az ún. ági öröklés intézményében) is felfedezhetők. A társadalom olyan kötelékekben élt, amelyekben az apai ágú rokonságnak döntő szerep jutott. Ilyen volt mindenekelőtt maga a család. A középkori családon nem azt az ún. kiscsaládot – szülőket és gyermekeket – kell értenünk, amit a szó ma jelent. Akkor a nagycsalád volt a divat, amelyben több nemzedék élt együtt „egy fedél alatt”, „egy kenyéren”, azaz osztatlanul, közösen gazdálkodva. A nagycsalád természetes feje és ura az apa, azaz a legidősebb férfi volt, a család az ő háznépéből: „nemzetségéből” és „cselédeiből”, azaz gyermekeiből, unokáiból, ezek asszonyaiból meg egyéb, a házába fogadott szolgákból állt. (A család és cseléd szó azonos eredetű.) Erre a családszerkezetre a szinte korlátlan atyai hatalom volt a jellemző, amely a háznép minden tagjával szemben érvényesült. A nagycsalád vagyona természetesen fiágon öröklődött. Amikor a családfő meghalt, vagyona a fiaira szállt, mégpedig szigorúan egyenlő arányban. Amíg a közös gazdálkodást fenntartották, ez a rész csak eszmei hányad volt, a család tényleges feje a legidősebb fivér maradt. Idővel, amikor a család már kinőtte a házat, megtörtént a vagyon felosztása, az osztály vagy válakozás, azaz a vagyont véglegesen részekre választották és a testvérek megannyi családot alapítottak. Ezzel az apa nemzetsége ágakra, „törzsekre” bomlott, de a közös őstől származó családok, ha nem költöztek távolra egymástól, számon tartották rokonságukat. Ha valamelyik testvérnek nem maradt fiúutódja, azaz örököse, akkor a részének a többi testvérre kellett szállnia egyenlő arányban, és ez az elv nemzedékek múlva is érvényesült. Más szóval mindegyik család addig állt fenn, amíg a vagyona egyenes ágon, azaz apáról fiúra szállhatott. Ha a sor megszakadt, azaz az ág kihalt, akkor a vagyonát az eredetileg osztozkodó testvérek utódai, vagyis a legközelebbi oldalági rokonok, az atyafiak örökölték, és annyifelé osztották, ahány águk volt. Az atyafiak a rokonságuk fokát ízenként számították, az íz pedig a közös őstől származó nemzedékeket jelentette. A másodfokú unokatestvérek például (akiknek a dédapjuk volt közös) „harmadíziglen” voltak egymással rokonságban. A vagyonszerző ős leszármazói, amennyiben számon tartották közös eredetüket, egyazon nemzetség tagjainak tekintették magukat. Ilyen esetben a vagyonuknak az a része, amely ősi vagyon, azaz őseiktől örökölt, öröklött jószág volt, eszmeileg közösnek számított akkor is, ha az ágak már megosztoztak rajta. Ezért egyetlen családfő sem rendelkezhetett szabadon a neki juttatott részről, tehát nem volt annak tulajdonosa a szó modern 29 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
értelmében, hanem csak birtokosa. A vagyon igazi tulajdonosa a nemzetség volt, vagyis az egész rokonság, beleértve a születendő utódokat is. Ha a családfő rendelkezni akart felőle, például el akarta adni, akkor ehhez az egész nemzetség hozzájárulása kellett. Az apajogú nagycsaládon belül a nők helyzete nem volt irigylésre méltó. Az apa tetszése szerint fenyíthette, „verhette” nemcsak a gyermekét, hanem a feleségét is. A férji hatalom maradványának tekinthető az a közelmúltig élő rendelkezés, hogy a férjes nő csakis a férje nevét viselheti. A leányok ki voltak rekesztve a fekvő vagyon örökléséből. Földet, házat nem kaphattak, csak ingóságokat. A 13. századtól meghonosodott a leánynegyed intézménye. Azóta azt a leányt, akinek nem volt fiútestvére, megillette az apai vagyon értékének negyedrésze. Ezt férjhez menetelekor az atyafiak kiadták a számára, azonban általában nem földben, hanem pénzben, jószágban. Magától értetődő, hogy a fiúk örökölték apjuk társadalmi állását. A születés szeszélye tehát eleve meghatározta az egyén helyét a családban és a nemzetségben, de ugyanígy kijelölte azt a társadalom egészében is. A középkori magyar társadalom kasztjellegű volt, ami úgy értendő, hogy mindenki valamely örökletes állapotba született bele, amelyből kevés volt a kiút. A kor gondolkodását mindenestül megülte az apajogú nemzetség képzete. Magát a magyar népet is úgy képzelték el, mint egy nagy nemzetséget: a névadó ős, Magor leszármazóit. De ugyanígy egy-egy nagy nemzetségnek fogták fel a társadalom különböző csoportjait is, és úgy vélték, kinek-kinek a társadalmi állása és rangja születése által eleve elrendeltetett. Szent István halála után Szent Istvánnal vette kezdetét az Árpádok dinasztiájának háromszáz éves, 1301-ig tartó uralma. A későbbi királyok a „szent királyok nemzetségéből” eredeztették származásukat, ez azonban nem szó szerint volt igaz. Valamennyiük őse István unokatestvére, a megvakított és külföldön élő Vazul herceg volt, akinek fiai csak nyolc évvel István halála után térhettek haza. Pillanatnyilag ki voltak rekesztve a trónöröklésből, és így Istvánra kivételképpen két olyan király következett, akik csak nőágon kapcsolódtak a dinasztiához. Péter király, aki kétszer uralkodott (1038–41, 1044–46), itáliai születésű volt, a Velencében uralkodó Orseolo család tagja. A magyar trónt annak köszönhette, hogy apja István nővérét vette nőül. Az új valláshoz természetesen ragaszkodott, ő alapította az óbudai káptalant és a pécsi székesegyházat. Mivel azonban olaszokkal és németekkel vette magát körül, hamar meggyűlölték és 1041-ben elkergették. Helyébe a magyar nagyok egyikét, Abát választották, aki a keresztségben egykor a Sámuel nevet kapta. Aba Sámuel (1041–44), aki Péterhez hasonlóan István nőági rokona (valószínűleg szintén unokaöccse) volt, nem uralkodhatott sokáig. Az elűzött Péter III. Henrik német-római császárnál keresett segítséget és hűbérül felajánlotta neki a magyar koronát. 1044-ben a császár hadsereg élén Székesfehérvárra jött és új vazallusát személyesen ültette vissza a trónra. Aba Győr közelében, Ménfőnél csatát vesztett és menekülés közben megölték. Hívei előbb az általa alapított feldebrői monostorban temették el, később másik monostorában, a közeli Abasáron talált végső nyugvóhelyet. Visszarendeződés Péter trónját 1046-ban a pogányság híveinek népmozgalma döntötte meg. Élén egy tiszántúli úr, a békési Vata állt, de a résztvevők zöme a közrendűekből került ki. Mivel a kereszténységet szükségképpen nagy számban képviselték német és olasz származású papok, a mozgalomban egybeolvadt az egyház- és idegenellenesség. Szerte az országban számos püspök és pap veszett el a feldühödött pogányok fegyverétől, köztük a nagy műveltségű Gellért csanádi püspök, akit a Duna kelenföldi révénél, a mai Gellérthegy lábánál gyilkoltak le. Az urak visszahívták Lengyelországból Vazul fiait és közülük a keresztény Endrét (Andrást) emelték a trónra. A legidősebb fiú, a pogány szokásoknak hódoló Levente mellőzése azt bizonyítja, hogy a királyválasztók célja a keresztény hit fenntartása volt, tehát az új vallásnak, legalábbis a vezető rétegben már szilárd bázisa volt. A felkelők természetesen azt kívánták I. Andrástól (1046–60), hogy állítsa helyre a pogány hitet, ő azonban csak színleg volt erre kapható. Miután a menekülő Pétert legyőzte és megvakíttatta, keresztény hívei élén a zendülők ellen fordult és őket is leverte. A hatalmat megosztotta öccsével, Bélával, akinek hercegi címmel átengedte az ország keleti harmadát kormányzásra. Az ehhez hasonló családi osztozkodások ebben az időben egész KeletEurópában – az oroszoknál, lengyeleknél, cseheknél – megszokottak voltak és végeredményben abból az elvből következtek, hogy az ország feletti uralomból – akár egy családi vagyonból – az uralkodó nemzetség többi tagjának is részesednie kell. Magyarországon a hercegség (dukátus) intézménye az András által megteremtett formában csak néhány évtizedig állt fenn, de az ország felosztásának valamely egyéb módjával a 12–13. században is találkozunk.
30 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
András és Béla sikerrel verte vissza Henrik császár próbálkozásait a Pétertől kicsikart hűbérúri fennhatóság érvényesítésére. 1051-ben a császár csaknem Székesfehérvárig nyomult előre, de a magyarok minden élelmet elpusztítottak előtte és serege végül kiéheztetve fordult vissza. A hadjárat felért egy vereséggel, és a hagyomány később úgy tartotta, hogy a Vértes-hegység a visszavonuló németek eldobált vértjeiről kapta a nevét. 1052-ben Henrik Pozsony határvárát vette ostrom alá, de itt is kudarcot vallott. A krónikák szerint döntő szerepe volt ebben a magyar Zotmund vitéznek, aki a német hajókat a Duna vize alatt megfúrta. A birodalom kénytelen volt letenni hódító terveiről, sőt nemsokára baráti viszonyt létesített a magyar királlyal. András a császár leányát kapta meg feleségül kiskorú fia és kiszemelt örököse, Salamon számára. A trónöröklés kérdéséből, mint később is oly gyakran az Árpádok történetében, családi viszály keletkezett. A két országrész határán, a Tisza melletti Várkonyban (Szolnok alatt) nevezetes találkozóra került sor a testvérek között, amelyen András arra kényszerítette Bélát, hogy lemondjon trónöröklési jogáról. (A krónikák szerint színleg felajánlotta öccsének, hogy válasszon a „korona” és a „kard”, a királyság illetve a hercegség jelképe között. Bélának megsúgták hívei, hogy a halál fia, ha a korona után nyúl.) Béla Lengyelországba menekült és csapatokkal tért vissza, legyőzte bátyját és elfoglalta a trónt. Andrást, aki a harcban életét vesztette, Tihanyban, az általa 1055-ben alapított bencés apátságban temették el, a sírja ma is ott látható. A tihanyi alapítólevél különben két tekintetben nevezetes. Ez a legkorábbi magyarországi irat, amely eredetiben fennmaradt, és ebben található a legrégibb összefüggő – néhány szóból álló – magyar nyelvű szöveg („Feheruvaru rea meneh hodu utu rea”: a Fehérvárra menő hadútra). Esedékes testvérharc I. Béla (1060–63) rövid uralkodása után német segítséggel Salamon (1063-74) jutott a trónra, a hercegi méltóságot pedig Béla fiai, Géza és László kapták meg. Az unokatestvérek kezdetben egyetértően uralkodtak. 1068-ban közösen vertek vissza egy besenyő betörést és 1071-ben Belgrádot is együtt ostromolták meg a bizánciaktól. Ezután azonban kirobbant az esedékes testvérharc, s ez Salamon vereségével végződött, aki 1074ben Pesttől északra, Mogyoródnál csatát vesztett és (nyugatra menekült. Sógora, IV. Henrik császár eredménytelenül próbálta visszasegíteni a trónra. Vácig hatolt be az ország területére, de végül csak Pozsony és Moson várát tudta megőrizni Salamon számára. Az ország többi része az új királynak, I. Gézának, (1074–77) hódolt, aki a hercegi hatalmat öccsére, Lászlóra bízta. Géza bizánci hercegnőt vett feleségül és mivel az ország koronája Salamonnál maradt, egy másikkal koronázták meg, amelyet VII. (Dukasz) Mihály bizánci császártól kapott ajándékba. Erre a „görög koronára”, amelyen mind Gézának, „Turkia – azaz Magyarország – királyának”, mind magának Mihálynak a zománcképe látható, száz évvel később – III. Béla uralkodása idején – egy „latin koronát” építettek rá, s így keletkezett a mai Szent Korona. (Előzőleg I. András is kapott egy koronát IX. Konstantin Monomakhosz császártól, ezt azonban nem használták.) Szeniorátus Gézát, noha voltak fiai, a szeniorátus elve alapján öccse követte a trónon. I. László (1077–1095) az első kiemelkedő királyegyéniség volt Szent István óta. 1192-ben őt is szentté avatták és a késő középkorban lovagkirályként tisztelték. A szentektől megkívánt csodákon kívül számos legendás hőstettet is fűztek a nevéhez – mint például párviadalát egy „kun”, azaz besenyő vitézzel egy elrabolt magyar leány kiszabadításáért – és e történeteket előszeretettel ábrázolták falusi templomok falán. Tettei valójában keménykezű uralkodónak mutatják, akinek legfőbb törekvése a Szent István által megalapozott társadalmi rend megszilárdítása volt. Ennek érdekében járta ki 1083-ban VII. Gergely pápánál I. István, Imre herceg és a vértanú Gellért püspök szentté avatását. Hatalmas birtokokat adott a meglévő egyházaknak, ő maga egy új püspökséget alapított Zágrábban s egy gazdag apátságot Somogyváron. Ő szervezte meg a püspökségek mellett működő káptalanokat, amelyek a műveltség terjesztésében és az iskolázásban hamarosan túlszárnyalták a monostorokat. László egyéb intézkedései három „törvénykönyvben” maradtak az utókorra. Ezek cikkelyei jelentős részben a tulajdon – nem utolsósorban az egyházi vagyon – védelmét célozták és drákói szigorral büntették az „orvokat”, azaz a tulajdon ellen bármilyen formában vétőket. (Az orv szó egyaránt jelentett útonállót és tolvajt. Ma csak az orgyilkos és orgazda szóösszetételekben él. – Az utóbbin eredetileg olyan személyt értettek, aki „orvokat” rejteget.) A törvény egyik jellemző rendelkezése szerint halállal kellett büntetni mindenkit, aki egy tyúk értékénél nagyobbat tulajdonított el. László leszámolt Salamonnal és egy időre Visegrádon tartotta őrizetben, a téves hagyomány szerint az ún. Salamon-toronyban, amely azonban jóval később, a 13. század közepén épült. István szentté avatása alkalmából szabadon engedte foglyát, mire Salamon az al-dunai besenyőknél húzta meg magát és 1087-ben az oldalukon Bizánc ellen harcolva esett el. Noha ez annak idején köztudott volt, a kalandos életű király személye köré utóbb 31 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
legendák szövődtek, egyesek tudni vélték, hogy az Isztriai-félszigetre vonult vissza remetének és állítólagos sírját ma is mutogatják Pulában. László legmaradandóbb tette Horvátország bekebelezése volt. Megjegyzendő, hogy a középkorban csak a Kapelán túl a tengerpartig terjedő kopár hegyvidéket nevezték így. A mai Horvátország szíve, a Kapela és a Dráva közötti, szintén szlávok lakta vidék a Szlavónia nevet viselte és a honfoglalás óta Magyarország részét képezte. (Nem tévesztendő össze a mai Szlovéniával, amely ekkoriban Krajna néven a német-római birodalom őrgrófsága.) A kicsiny Horvátország a 10. század elején alakult királysággá. A magyar korona szempontjából az volt a terület jelentősége, hogy kijárást biztosított az Adriai-tengerre, azaz Itália felé. A 11. századi magyar királyok beérték azzal, hogy pártfogolták a horvátokat ellenségeikkel szemben, amikor azonban a horvát királyi ház kihalt, elérkezett az idő a tartomány annektálására. Ezt Szent László 1091-ben hajtotta végre anélkül, hogy komoly ellenállásba ütközött volna. Azóta Horvátország 1918-ig a magyar királyság társországa volt. Élén helytartó állt, a horvát bán, akit a magyar király nevezett ki, általában nem helybeli, hanem magyarországi főurak közül. (Az első bánt László utóda, Kálmán küldte oda. Ugyanezen időtől fogva van tudomásunk Erdély különállásáról is, itt a bánnak megfelelő helytartó az erdélyi vajda címet viselte.) A dukátus megszűnése Lászlónak nem volt fia. Utóda unokaöccse, Kálmán (1095–1116) lett, I. Géza idősebb fia, aki az országot a hagyományos módon megosztotta öccsével, Álmos herceggel. A becsvágyó Álmos azonban király akart lenni és lengyel, majd német segítséggel többször fellázadt bátyja ellen. Kálmán eleinte megbocsátott neki, de végül elvesztette türelmét és megfosztotta hercegségétől. Később, hogy a trónöröklést mindenképpen a saját fiának biztosítsa, meg is vakíttatta Álmost a fiával, a gyermek, Bélával együtt. Álmos bukásával megszűnt a dukátus intézménye. Az anyaországot többé nem osztották fel, ezentúl az ifjabb családtagokra többnyire Horvátország (később néha Erdély) kormányzását bízták. Kálmán kifejezetten előnytelen külsejű volt, elfogult emlékezés szerint „félvak, púpos, sánta és dadogó”, és eredetileg püspöknek szánták. Így vált korának legműveltebb fejedelmévé, ahogyan itthon mondták, „könyves” királlyá. Törvényeivel betetőzte elődje művét, egyben a szigorát valamelyest enyhítette. Felvilágosult gondolkodásáról tanúskodik az a cikkelye, amelyben a boszorkányok üldözését, mivel „nem léteznek”, eltiltotta. Külpolitikájában is László művét folytatta: a magyar királyok közül elsőként nyújtotta ki a kezét Dalmácia után, és 1105-ben hódolatra bírta az itteni városokat: Zárát, Splitet (Spalato), Trogirt (Trau) és Šibeniket (Sebenico). A tartomány birtokára azonban Velence, sőt eleinte Bizánc is igényt tartott, úgyhogy a tengerpart sohasem vált szilárdan magyar birtokká, hanem a 15. századig folytonos vetélkedés tárgya maradt. Horvátország és Dalmácia meghódítása új fejezetet nyit a magyar külpolitikában: a nagyhatalmi politika időszakát. Előzőleg, a 11. század folyamán Magyarországnak még többször kellett szembenéznie a német nagyhatalom terjeszkedési kísérleteivel, noha végül is tény, hogy ezek komolyan és tartósan soha nem veszélyeztették a királyság függetlenségét. László és Kálmán korával új korszak kezdődött, amely háromszáz éven át, egészen az oszmán-török betörések kezdetéig tartott: a magyar expanzió, a terjeszkedő törekvések időszaka. Ez alatt a hosszú időszak alatt Magyarország a közép-európai térség vezető hatalmának számított, csak kivételes esetben kellett komoly külső támadás ellen védekeznie, ellenben gyakran jelentett veszélyt szomszédai számára. A magyar nagyhatalmi törekvések ritkán hoztak kézzel fogható eredményt, inkább hatalmi igényeket fejeztek ki, amelyek főleg a királyi cím hosszabbodásában jutottak kifejezésre. A folyamatot Kálmán indította el, amidőn felvette a Horvátország és Dalmácia királya címet, és mire az Árpád-ház kihalt, utódaik már ezen kívül „Ráma, Szerbia, Halics, Lodoméria, Bulgária és Kunország királyának” is címezték magukat.
2. Képek
32 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
33 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
34 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
35 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. A két Magyarország a 16. században SZAKÁLY Ferenc A két „Magyarország” a 16. században 1568. február 17-én I. Miksa király békét kötött II. Szelim szultánnal, amelyben tudomásul vette az 1552. és 1566. évi török foglalásokat. Ezt követően, az 1570. augusztus 16-i speyeri szerződésben János Zsigmond elismerte I. Miksát a keresztény világ fejének és az egész Magyarország törvényes urának. Lemondott a királyi cím használatáról, s beleegyezett abba is, hogy a Szapolyai-ház kihalása esetén Erdély visszaszálljon a magyar királyra. Bár az utóbbi pont nem teljesült, a megállapodás bő egy évszázadra rendezte a két magyar állam közjogi viszonyát. A török befolyás ellenére János Zsigmond utódai is készséggel elismerték, hogy maguk is a magyar király alattvalói, országuk pedig a Szent Korona elidegeníthetetlen tartománya. (Ami persze nem tartotta vissza őket attól, hogy időről időre fegyverrel támadjanak feljebbvalójukra.) Az 1526 után lépésről lépésre kiformálódott három hatalmi alakulat nagyjából egyenlő arányban osztozkodott az egykori magyar királyság területén. Az ún. királyi Magyarország az Adriai tengerparttól Szatmár megyéig hatalmas félkörívben húzódó nyugati és északi országrészeket foglalta magában. Közigazgatási székhelye Pozsony, szabad királyi város volt. A török megszállás alá került terület – a hódoltság – az ország közepén, hozzávetőleg háromszög alakban terpeszkedett Nógrádtól az Al-Dunáig és a Száváig, a Balatontól a Temesközig. Közigazgatási és katonái központja a budai vár volt. Az erdélyi fejedelmek a Máramarostól a Karánsebesi bánságig, illetve a Nagyváradtól a Székelyföldig terjedő keleti részeket uralták, székhelyük Gyulafehérvár volt. A királyi Magyarország és berendezkedése A királyi Magyarország és Horvátország biztonságán – hat főkapitányságra osztva (Károlyváros, Varasd, Nagykanizsa, Győr, Komárom, Kassa központtal) – száz végvár, azokban 15-20 ezer katona őrködött. Ezek évi zsoldja 1 100 000 forint körül mozgott, aminek túlnyomó része közvetlenül a kincstárt terhelte. Ezen túlmenően hatalmas összegeket emésztett fel az erősségek korszerűsítése, karbantartása és fegyverzetük felújítása is. A 16. század második felében került sor a fontosabb végvárak ún. újolasz stílusú átépítésére, vagyis: jobb kilövést biztosító füles bástyákkal való ellátására. Ugyanakkor a kincstár magyarországi hadiadó-, vám- és regálé bevételei csak ritkán haladták meg az évi félmilliót. Bár a kormányzat helyi haszonvételek (királyi és egyházi birtokok, tizedek) átengedésével, a környékbeli jobbágyság rendszeres várrobottal segítette a végvárakat, a hiányzó hatalmas summát az uralkodó más tartományai és a külföldi segélyek fedezték. A német birodalom rendjei folyamatosan tetemes évi összeggel támogatták Magyarország védelmét, gyakorta küldött segélypénzt a pápa is, az osztrák és a cseh tartományok pedig – az adón túl – közvetlenül is segítették az előterüket oltalmazó végvárakat. Mivel – a pápai segélyt nem számítva – ezekhez a pénzforrásokhoz csakis a Habsburgokon keresztül lehetett hozzájutni, már a kortársak is világosan látták, hogy a királyi Magyarország a segítségük nélkül talán egyetlen esztendeig sem tarthatná magát. Nemcsak a szultáni támadással, hanem a legalább kétszeres helyi török (mintegy 47 ezer fős) túlerővel szemben sem. „Nekem fejemben nem fér: ha ma kivönné is a császár kezét Magyarországról, mint köllene az tótországi, Dunán túl és innen való végházakat eltartani” – sommázta évtizedes tapasztalatait a kor egyik legvilágosabb fejű magyarja, Illésházy István 1606-ban. Noha a szultáni támadások a fentiekhez mérve is megsokszorozott áldozatokat követeltek, a Habsburguralkodók a 16. században nem kívántak visszaélni új országuk kiszolgáltatottságával. Kezdettől fogva hangsúlyozták ugyan, hogy örökösödés útján jutottak Szent István trónjára, a gyakorlatban azonban alávetették magukat azon magyar felfogásnak, miszerint országlásukat a választás szentesíti, aminek fejében kötelesek tiszteletben tartani a magyar alkotmányt. A dolgok ilyetén alakulásához nagyban hozzájárulhatott I. Ferdinánd méltányosságra hajló és kötelességtudó egyénisége, amely sok tekintetben egy szorgos hivatalnokhoz tette hasonlatossá őt. Azzal is igyekezett elnyerni magyar alattvalói bizalmát, hogy utódaihoz képest nagy számban alkalmazott magyarokat udvarában. Habsburg-központosítás? Bár az uralkodó dolgát nagyban megkönnyítette volna, ha országait egységes séma szerint igazgathatja, a királyi Magyarország politikai és igazgatási rendszerében nem átgondolt centralizációs törekvések, hanem az udvar országon kívülre helyeződése és a törökellenes harc követelményei okozták a legjelentősebb változásokat. Elsősorban ezek a tényezők vezettek oda, hogy a rengeteg tartományi érdek és norma közt lavírozó Habsburg36 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
kormányzatban idő haladtával egyre hátrább szorultak az inkább terhes, semmint jövedelmező Magyarország érdekei. Mire Magyarország egy része Habsburg-fennhatóság alá került, Bécsben, burgundi mintára, már kialakultak a tartományi rendi kormányzattól független központi hivatalok. Ezek fizetett tanácsosokkal, folyamatosan és a tanácsi döntés elve alapján működtek, s jogi és pénzügyi szakértőket is alkalmaztak. Az uralkodó legfőbb tanácsadó testülete a német és osztrák főurakból, valamint jogászokból álló Titkos Tanács (Geheimer Rat) volt. A kincstári birtokokat és egyéb jövedelemforrásokat az Udvari Kamara (Hofkammer) kezelte. Elsősorban e két főhivatal döntéseit kiadványozta az Udvari Kancellária (Hofkanzlei), amely belefolyt a diplomáciai ügyvitelbe és a rendek által megajánlott hadiadók behajtásába is. (A német birodalmi ügyeket külön kancellária, a Reichskanzlei intézte.) Az 1556-ban felállított Hadi Tanács (Hofkriegsrat) hatásköre nemcsak az összes hadügyi kérdésre, hanem a törökkel létesített diplomáciai kapcsolatokra is kiterjedt. A magyar rendek ugyan beleszólást követeltek a közös had-, pénz- és külügyek irányításába is, de az idegen vezetés alatt, idegen tisztikarral, Bécsben, majd Prágában működő központi hivatalok tevékenységét még ellenőrizni sem tudták kellőképpen. Az országgyűlés magyar tanácsosokat is rendelt az uralkodó mellé, ezek azonban nehezen találták fel magukat a szokatlan viszonyok között, s így érthető, hogy nem tudtak jelentősebb befolyásra szert tenni. Már csak azért sem, mert általában nem a központi kormányszervekbe beépülve és azok átformálásával, hanem a történetileg kialakult magyar rendi szervezet körülbástyázásával, kívülről igyekeztek érvényesíteni országuk érdekeit. Uralomra jutása után Ferdinánd tüstént hozzákezdett a magyar kormányzat átalakításához. Mivel nem szándékozott Magyarországra költözni, felállította a személyét képviselő Helytartótanácsot, amely csakhamar háttérbe szorította az egykori királyi tanács jogutódját, a Magyar Tanácsot, s létrehozta a Magyar Kamarát is. Mindkettő Pozsonyban székelt, s osztrák mintára: hivatalszerűen, fizetett tanácsosokkal, folyamatosan működött. Mivel a Helytartótanácsot valamelyik rendi főméltóság – a mindenkori nádor, ha e tisztség nem volt betöltve, valamelyik püspök – vezette, sohasem vált Bécs engedelmes eszközévé. A jogügy-igazgatási feladatokat is ellátó Magyar Kamarát (és 1567 után annak szepesi fiókját) viszont a magyar nemesség idegen testnek érezte, s jóllehet magyar személyzettel dolgozott, állandóan a rendek támadásainak kereszttüzében állt. Bár a magyar hivatalok elvben nem függtek központi megfelelőiktől, a gyakorlatban a Magyar Kamara, s bizonyos mértékig a Bécsben működő Magyar Kancellária is alárendelődött a Hofkammernek, illetve a Hofkanzleinek. A Hofkriegsrat illetékességi köre, pedig eleve kiterjedt a magyar végekre. A magyar rendiség A központi befolyás azonban csak azokon a területeken tört előre, ahol a magyar szervezet kialakulatlan volt. Egyébként a magyar rendiség csaknem teljes intézményrendszere átvészelte a változásokat az országgyűléstől és a nádortól kezdve le egészen a középfokú végrehajtó szervként is tevékenykedő nemesi vármegyékig. Rendszerint környékbeli magyar nagybirtokosok töltötték be a kerületi főkapitány tisztét, a főtisztek zöme pedig ugyanazon köznemesi rétegekből került ki, mint a nemesi vármegyék tisztikara. Ezen összefonódottság következtében a királyi zsoldon tartott végvári katonaságot fel lehetett használni a magyar rendiség erőszakszerveként, szükség esetén magával az uralkodóval szemben is. A magyar törekvések legerősebb bázisai mégis a helyenként tartomány nagyságúvá növekedett nagybirtokok voltak. Ezek urai töltötték be az országos méltóságokat és a katonai főtisztségeket, szervitorként nekik szolgált a környékbeli köznemesség java része, s – részben központi támogatásból – jelentős magánhadsereget tartottak. Beleegyezésük nélkül sem a helyi közigazgatásban és jogszolgáltatásban, sem az országos fórumokon nem lehetett hatékony döntést hozni. Gyakorlatilag a törvény felett álltak, birtokaik határánál megtört a központi kormányszervek hatalma is. Központi váraikban valósággal fejedelmi udvar alakult ki, amely tudatosan igyekezett átvállalni a magyar királyi udvar megszűnésével kiesett szervezési feladatokat. A magyar rendek oly élesen reagáltak a kormányzat szerintük alkotmánysértő, tágabb értelemben: Magyarország különállását veszélyeztető lépéseire, mintha nem a segélyre szoruló, hanem az egyenrangú fél pozíciójából tárgyalnának. A Habsburg-kormányzat erre részben az országgyűlések ritkításával, részben pedig a nádori tiszt betöltetlenül hagyásával válaszolt. (Nádasdy Tamás halála után [1562] negyvenhat évig nem volt nádora az országnak.) Mivel azonban az országgyűlés megkérdezése nélkül nem lehetett adót kivetni, előbbutóbb rákényszerült annak összehívására, amin a rendek legott sérelmeikkel hozakodtak elő, s, mindaddig nem voltak hajlandók megajánlani az adót, amíg ezek orvoslására ígéretet nem kaptak. Ha az alapvető kérdésekben nem is engedtek, a rendek persze jobbára meghajolni kényszerültek a királyi akarat előtt. A belügyekben azonban oly nagy mozgástérrel rendelkeztek, hogy méltán beszélhetünk a bécsi központ és a magyar rendek közti hatalommegosztásról. Vagyis most, „idegen” uralom alatt teljesedett ki az a rendi dualizmus, amelynek 37 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
gyökerei a Jagelló-korra nyúlnak vissza. (Merőben téves az a felfogás, amely a 16. században is „Habsburgellenes küzdelmekről” beszél. Az udvar és a rendek küzdelme egészen 1606-ig alkotmányos keretek és formák között folyt, s semmivel sem volt élesebb, mint azok, amelyeket pl. az angol vagy a francia parlament az azonos nemzetiségű és a helyszínen rezideáló királlyal vívott.) Erdély A magyar királyság legfejletlenebb részét, Erdélyt a térségre ható külső erők hívták önálló állami létre, s politikáját mindvégig a gyengeségérzet és veszélyeztetettség-tudat határozta meg. Mindez abszolút elsőbbséget biztosított a védelmi természetű funkcióknak: a had- és az azzal kapcsolatos pénzügyeknek, s a fejedelmi hatalom nyomasztó túlsúlyát eredményezte. János Zsigmond és utódai: Báthori István és Báthori Zsigmond évente legalább kétszer összehívták a három nemzet – a magyar vármegyék, a szász és székely székek – képviselőit. Az országgyűlések jogköre azonban alig terjedt túl a fejedelmi előterjesztések jóváhagyásán. Az erdélyi rendiség még a magyarországihoz mérve is visszamaradott, mondhatni: „az európai rendiség leggyengébb hajtása” volt. Míg a nyugati országokban és a királyi Magyarországon az arisztokrata családok tagjai, a világi és egyházi méltóságok automatikusan bekerültek az uralkodó tanácsába, az erdélyi fejedelmek tetszés szerint választották ki és váltogatták tanácsosaikat. Jóllehet a fejedelmi tanács létszámáról országgyűlési végzés rendelkezett, némelykor a helyek fele sem volt betöltve, s egyetlen olyan főrendű család nincs, amely mindvégig képviseltette volna magát benne. A fejedelem kikérte ugyan tanácsosai véleményét, de állásfoglalásuk egyáltalán nem kötelezte őt. Sok atavisztikus vonást mutat a fejedelmi írásszerv, a kancellária működése is: benne még a 17. században sem alakultak ki elhatárolt referatúrák, minden lényeges bel- és külpolitikai iratot maga a fejedelem készített elő, foglalt írásba vagy javított ki. Az erdélyi hivatalok többsége megrekedt a tényleges hivatallá szerveződés alacsony szintjén, s a kiválasztásnál a hűség és a megbízhatóság mindig többet nyomott, mint a szakértelem. Így aztán „centralisztikus” vagy „abszolutisztikus” törekvések helyett Erdéllyel kapcsolatban helyesebb a sajátos viszonyok által kikényszerített hatalomkoncentrációról beszélni. Az erdélyi fejedelmek hatalma két pilléren nyugodott. A hagyományoknak megfelelően itt a kincstár volt és maradt a legnagyobb birtokos, s a fejedelmek gondosan ügyeltek rá, hogy csak családjuk emelkedhessék a szerény nagyságú birtokokkal rendelkező átlag fölé. Nem alakulhattak ki a magyarországiakhoz hasonló, országrésznyi nagybirtokok, a környékbeli köznemességet magukhoz láncoló hatalmi központok, s nem volt szokásban a kincstári jövedelemforrások magánkézre bocsátása sem. A fejedelem önbizalmát nagyban növelte, hogy a portai kinevező irat (atname) török segítséget ígért neki belső és külső ellenségeivel szemben. A fejedelemétől eltérő elképzelések érvényesítésére politikai úton alig volt mód, ezért a politikai nézeteltérések gyakorta torkolltak fegyveres konfliktusba, sőt véres leszámolásba. Azok, akik nem értettek egyet a fejedelem irányvonalával, nemigen tehettek mást, mint hogy maguk igyekeztek a trónra jutni. Kivált a 17. században találunk gyakran a Portán ilyen önjelölteket, akiket ugyan ritkán engedtek uralomra, de jól fel lehetett használni őket az éppen regnáló fejedelem megszorongatására. Az országegyesítés kérdése Török felfogás szerint Erdély „Szulejmán szultán találmánya és tulajdona az hatalmas császárnak”, amit annak évi adófizetéssel s politikájának a Portáéhoz igazításával kell elismernie. Bár Isztambul még Báthori István párválasztásába is beleszólt, a megszilárdult Erdély fokozatosan kitágította külpolitikai mozgásterét. Rendszeres, bár nem éppen baráti kapcsolatokat tartott Béccsel, sőt alkalmilag más nyugati országokkal is. Gyakorta megengedte magának, hogy a Porta hadba szólító parancsát elszabotálja, s a magyar királyság jogutódjaként igyekezett elismertetni fennhatóságát a két szomszédos vazallus-tartománnyal, Havasalfölddel és Moldvával is. Erdély felértékelődésének jele, hogy a lengyel rendek 1576-ban – Habsburg Miksa főherceggel szemben – Báthori Istvánt választották királyukká, aki mind saját fejedelemségében, mind Lengyelországban jó hírt hagyott maga után. „A törökhöz nem fűz és nem is fog fűzni semmiféle szál; csak tettetett barátsággal tárgyalok vele, hogy ezt az ellenségtől körülvett országot sértetlenül megőrizhessem, amíg Felséges fegyverei… ki nem ragadnak bennünket a szolgaságból” – írta Fráter György Ferdinándnak. Hasonlóan gondolkodott a törökről a többi erdélyi is: éppúgy abban a reményben éltek, mint a magyarországiak, hogy az ország egysége csakhamar helyreáll. A különbség csak annyi, hogy immár el tudtak képzelni egy olyan megoldást is, miszerint nem Erdély csatlakozik a királyi Magyarországhoz, hanem fordítva. Egyelőre sem a magyarországiak, sem az erdélyiek nem ébredtek rá arra a keserű igazságra, hogy a Porta semmiképp sem tűrné el az egyesítést, s pusztán a helyi erőkkel
38 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
is meg tudja ezt gátolni. A Porta ugyanis éppen azért tekinthetett el Erdély bekebelezésétől, mert közte és a Habsburg-országrészek közt ott terpeszkedik a török hódoltság.
2. Képek
39 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Magyarország és a Habsburg Monarchia, 17111765 KOSÁRY Domokos Magyarország és a Habsburg monarchia 1711–1765 A nemzetközi politikai rendszerben a 18. század küszöbén két olyan jelentős változás ment végbe, amely a kontinens államai közül főleg a Habsburg monarchia, közelebbről Habsburg-Ausztria helyzetét erősítette meg. Ez a tény természetesen sokban kihatott a Habsburg monarchiába tartozó Magyarország sorsára is. Habsburg-Ausztria nemzetközi helyzete Az egyik változás, nyugaton az volt, hogy Franciaország vezető hatalmi pozíciója, hegemóniája megtört és a kulcsszerepet, szövetségesei élén, Anglia vette át. Vagyis meggyengült a Habsburgok hagyományos, fő riválisa, az a francia abszolutista hatalom, amely őket előzőleg Lengyelország, a török birodalom vagy éppen a magyar „malkontensek” támogatásával kelet felől, hátulról is megpróbálta sakkban tartani. Megerősödött viszont a helyzete annak az Angliának, amely a spanyol örökösödési háborúban, Franciaországgal szemben, HabsburgAusztriát támogatta. A Habsburg-háznak ugyan a rastatti békében (1714) le kellett mondania a spanyol trónról, mert hiszen a két hatalom egy kézbe kerülésébe Anglia sem volt hajlandó belemenni, Habsburg-Ausztria azonban a spanyol örökségből a messzi Németalföldön, valamint Itáliában kárpótlást, jutalmat, ajándékot kapott. Ez ugyan utóbb inkább tehertételnek bizonyult, mivel ily széteső, távoli területeket nehéz volt közös politikai keretben tartani, de akkor mégis azt jelezte, hogy Európa szívében ő számít az új nemzetközi rendszer fő bázisának. De nagyot javult Habsburg-Ausztria helyzete a másik nagy változás eredményeként, keleten, az oszmán birodalommal szemben is. Tehát abban a feladatkörben, amelynek tulajdonképpen létét köszönte. Ez a sokféle, heterogén elemből összetett, de mégis évszázadokon át szívós politikai struktúrának bizonyult Habsburg monarchia ugyanis eredetileg mint a kelet-közép-európai zóna több népét, országát összefogó keret, a török elleni védekezés jegyében született meg a 16. század elején. Most pedig a nagy fordulatot az hozta meg, hogy miután 1683-ban a Bécs elleni oszmán támadás összeomlott, a 17. század végén, nagy nemzetközi erők összefogásával, megindultak a visszafoglaló háborúk, amelyek eredményeként Magyarország 1699-re nagyrészt felszabadult a török uralom alól. Bécs szorongatott határvárosból egy nagyobb birodalom központja lett, amelynek haderői egy időre már a Balkánra is benyomultak. Ez az utóbbi nagy változás Magyarország számára nem kevesebbet jelentett, mint azt, hogy végre lezárult egy őt gyötrelmesen érintő, hosszú tartamú, negatív politikai tendencia és vele a romlás, a felmorzsolódás időszaka. A kérdés viszont ekkor az lett, hogy ez a fordulat, amellyel annyi korábbi magyar nemzedék reménye vált valóra, ad-e lehetőséget arra, hogy az ország helyreállva, ismét megfelelő, nagyobb súlyt képviselve zavartalanabbul beleilleszkedjék Európa új nemzetközi rendjébe, illetve közvetlenül és közelebbről a Habsburg monarchia keretébe, amelyen belül addig töredékként, egyre alárendeltebb és egyre keservesebb hely jutott neki. E kérdésre a fejlemények – tudjuk – egy időre nemleges választ adtak. Két évtizeddel korábban Zrínyi Miklós, korának legjelentősebb magyar politikai személyisége, aki egy ilyen fordulat lehetőségét előre látta, még arra is számított, hogy hazai kezdeményező akció fogja majd e folyamatot: a nemzetközi összefogást és a török uralom felszámolását elindítani. Az őt követő időszak újabb kívülről – részben Bécsből – érkező, kedvezőtlen kihívásai és azok dezorganizáló hatásai a magyar politikai és katonai vezetést úgy megbontották és – részben – tévútra vezették, hogy amikor a nagy fordulat valóban elkövetkezett, Magyarország a nemzetközi politika országútján szinte keresztben állt. Thököly Imre magyar csapatai ugyanis a török oldalán vonultak Bécs felé, egy olyan lehanyatló hatalom segéderőjeként, amely Magyarországnak legrégibb, igazi ellensége és romlásának fő okozója volt. Vagyis Magyarország megosztva, nagyrészt a rossz oldalon találta magát, amikor a változás végbement. Igaz, magyar csapattestek, egyének, csoportok átállva nem kis erőfeszítés és áldozat árán, mégis részt vettek a felszabadító háborúkban. De nem egy olyan önálló, országos politikai és katonai akció képviselőiként, amilyenre Zrínyi készült. A győztes hatalom pedig a magyarokat levert, megbízhatatlan ellenfélként, országukat meghódított területként kezelte. Ezt a súlyosan kedvezőtlen politikai pozíciót, amely Magyarországnak a monarchián belül az új nemzetközi rendszer kialakulásának kezdetén jutott, valamennyire mégis egy újabb Habsburg-ellenes erőfeszítés: a II. 40 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc (1703–1711) javította meg. Ez a spanyol örökösödési háborúval előállt nemzetközi politikai válságot, a Habsburg hatalom nyugati lekötöttségét, Franciaországgal való küzdelmét igyekezett felhasználni arra, hogy az ország jogait fegyverrel megvédje. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy ez a Habsburg-ellenes akció a korábbiaktól éppen lényeges vonásaiban, alapvetően különbözött. A Rákócziszabadságharc ugyanis nem a szultán támogatásáért folyamodott, nem a török uralmat és függést akarta visszaállítani, hanem az oszmán hatalomtól immár függetlenül a Habsburg monarchia belső berendezkedését kérdőjelezte meg és Magyarország mint önálló állam kedvezőbb beilleszkedését próbálta elérni a nagyobb politikai keretek közé. S ehhez még bizonyos külföldi támogatásra is számíthatott. Hiszen maguk a végül győztesnek bizonyult hatalmak: Anglia és Hollandia vállalkoztak közvetítésre Rákóczi és a bécsi udvar között, így próbálva ügyetlen védencüknek belső bajai rendezésében segíteni. Ami magában véve is mutatja, hogy „az új nemzetközi rendszerben, ha Magyarország kiválása nem is, de pozíciójának javítása a Habsburg monarchián belül a reális lehetőségek közé tartozott. Az ország teljes politikai függetlenségét, amelynek kimondására egyébként is csak a tárgyalások megszakadása és négy évvel a fegyverfogás után szánta rá magát, az adott nemzetközi feltételek között, kellő hazai és külföldi erőforrások híján Rákóczi mozgalma nem vívta, nem vívhatta ki. Franciaország, az egyetlen olyan hatalom, amelynek tényleg érdekében állt Rákóczit – ha nem is egyenrangú szövetségesként – támogatni, a spanyol örökösödési háború során elszenvedett súlyos balsikerei miatt maga sem tehetett valami sokat. A mozgalom erői egyre fogytak, egyre hátrább szorultak a háború és a pestis sújtotta, kimerült országban kelet felé. Amikor 1711-ben két magyar vezető, Károlyi Sándor Rákóczi nevében, de távollétében és Pálffy János a Habsburg hatalom nevében, egymással az utolsó pillanatban végre megegyezett és a szatmári békét létrehozta, nem egy még menthető ügy feladásáról volt többé szó, hanem az utolsó lehetőség megragadásáról, mielőtt még semmivé lesz az is, ami a mozgalom erejéből még megmaradt. Károlyi Sándor „árulása” azok közé a legendák közé tartozik, amelyekkel a 19. század nacionalista romantikája szerette a nehézségeket magyarázni. A magyar politika mérlege Nagy tévedés és megint romantikus túlzás volna ugyanis a magyar kísérletet e befejezés miatt hiábavalónak, eredménytelennek tekinteni. A kompromisszum nemcsak az esetleges megtorlásnak állta útját, hanem ténylegesen javított valamit Magyarország pozícióján és biztosította a magyar állam létét, politikai intézményeinek továbbépítését. Ahhoz, hogy az elérhetőt valóban elérjék, nagyobb erőfeszítésre és kockázatvállalásra volt szükség, annyival is inkább, mivel a szemben álló hatalom szép szóból, panaszból nem, inkább csak a fegyverek zajából volt képes megérteni, hogy a másnak tűrhetetlenen saját érdekében is jobb változtatnia. Innen nézve a szatmári béke nem valamiféle olyan siralmas balsikernek tűnik, amilyennel állítólag – ismét a nacionalista romantika szerint – a nemzeti végzet szokta történelmünket sújtani, hanem éppen ellenkezőleg, egy rosszul alakuló helyzetből való viszonylag sikeres kijutásnak. Az az ugyancsak romantikus feltételezés, hogy Rákócziéknak valamiképpen mégiscsak ki lehetett, ki kellett volna a függetlenséget vívniuk, a fegyveres harc folytatásával is, nemcsak az egykorú hazai és nemzetközi erőviszonyok félreismerésén, tájékozatlanságon alapul, hanem le is becsüli Rákócziék erőfeszítéseit. Ugyanis a valószínűtlent kéri számon olyan tehetséges politikai és katonai vezetőktől, akik idehaza és külföldön egyaránt megtették a tőlük telhetőt. Egy múlt századi, de a dogmatizmus által utóbb is felújított koncepció szerint a 18. századot a hanyatlás és a „nemzetietlenedés” jellemezte, – szemben a dicsőbb 17. századdal. Ami az állítólagos hanyatlást illeti, arról kiderült, hogy az ellenkezője áll, és hogy a 18. század a rommá lett ország fokozatos felemelkedésének, regenerálódásának időszaka volt, az európai modell általános mozgásának megfelelően. S ha a halálosan kimerült ország ezekben az évtizedekben kevesebbet hallat magáról, mint korábban, az nem a hanyatlásnak, hanem ennek a belső erőgyűjtésnek volt a jele. A diagramot tehát éppen fordítva kell megrajzolnunk, hiszen a 17. század – a kortárs Zrínyi szavával – a romlásnak volt a százada. Az a tény pedig, hogy a rendi szabadságharc időszakait most valóban a rendi kompromisszumé követte, még korántsem jelentette azt, hogy a nemesség „nemzeti” ideológiája megszakadt vagy éppen „nemzetietlenné” változott. A valóságban ugyanis nemesi, rendi „nemzetről” kell itt beszélnünk, amely rendi előjogait igyekezett megvédeni és a „nemzeti” önrendelkezést is ezek egyikének tekintette. Ha viszont az előjogokat fegyveres harc nélkül, kompromisszummal tudta biztosítani, akkor minden súrlódás ellenére hajlandó volt végső fokon ezt elfogadni. A nemesség tehát – ha a Rákócziszabadságharcra olykor nosztalgiával emlékezett is – alapjában véve 1711 után is az előző időszakban kialakult „nemzeti” ideológiát vitte, folytatta tovább és adta örökül. Végül pedig az sem áll, hogy az ország, a társadalom 1711-es kompromisszuma, a Habsburg monarchiába való visszatagolódása miatt került egy olyan útra, amely a késő feudális államszerveződés felé vezetett a polgári nemzeti átalakulás helyett. A valóságban ugyanis a rendi erők Magyarországon a Habsburg keretek nélkül is zömmel késő feudális jellegűek voltak. Ellenpróbaként elég a sokban nagyon hasonló társadalmi és politikai, rendi struktúrával bíró – és ekkor még jó ideig független – Lengyelország példáját idéznünk. Ez világosan figyelmeztet arra, hogy a független rendi nemzeti kereten belül is a késő feudalizmus érvényesült, és hogy az ebből eredő bajok orvoslását a politikai függetlenség magában véve nem tudta biztosítani. 41 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A kompromisszum. III. Károly A kompromisszumhoz azonban szükség volt a másik fél hajlandóságára is. Pálffy János egyéni igyekezete ehhez nem lett volna elég. A döntő mozzanat e részről III. Károly (1711–1740) állásfoglalása volt, akinek bátyja, I. József váratlan halála után Spanyolországból kellett visszatérnie, hogy a megürült trónt átvegye (császárként mint VI. Károly). A spanyol problémához és környezethez szokott új uralkodó személyes indulatok nélkül, bizonyos távlatból nézte a magyar ügyeket és kész volt mielőbb lezárni őket, – hiszen nyugaton még folyt a háború. Levonva tehát a kellő tanulságokat, saját birodalma belső békéjének érdekében olyan politikát kezdeményezett, amely az ország mielőbbi pacifikálására irányult, és amely apja, I. Lipót erőszakos abszolutizmusától, elnyomó módszereitől lényegesen különbözött. (Sietett meghiúsítani néhány olyan magyar „labanc” főnemes igyekezetét akik legyőzöttként akarták kezelni Rákóczi volt párthíveit és akik megpróbáltak a szatmári béke tényleges érvényesítésének útjába állni.) III. Károly 1712. március 30-án megerősítette a, békét, majd a Pozsonyba összehívott országgyűlésen, még koronázása előtt, május 21-én kiadta a hitlevelet, amelyben ígéretet tett az ország területi épségének megőrzésére és arra, hogy az országot saját törvényei szerint fogja kormányozni. A magyar rendeket tehát közvetlenül a fegyveres küzdelem elvesztése után, mondhatni egyenrangú félként kezelte. Magyarországon nem következett be olyasmi, mint egykor Csehországban Fehérhegy után, tehát a bosszú. Maga a fejedelem és néhány híve nem tért haza, hanem Franciaországban talált menedéket. De aki a hűségesküt letette, bántódás nélkül élhetett itthon tovább. Az országgyűlés ugyan a pestis miatt rövidesen kénytelen volt tárgyalásait megszakítani, de végül 1714 őszétől 1715 júniusáig elvégezte a rábízott feladatot és lefektette az új politikai berendezkedés alapjait. Az ekkor szentesített 136 törvénycikk egyebek közt biztosította – elvben – a magyar királyság önálló voltát, területi épségét, és azt, hogy csak saját törvényei szerint, saját politikai intézményei által kormányozható. A Mohács előtti, egykori viszonyokhoz vagy a teljes függetlenség igényéhez mérten ez természetesen kevésnek tűnhet. Annyival is inkább, mivel a gyakorlatban még ez sem valósult meg – nem is valósulhatott meg – hiánytalanul. A 17. század végi alávetési kísérletekhez és a belőlük adódó keserves állapotokhoz képest azonban a helyzet mégis jóval kedvezőbben alakult. Az elnyomás és fegyveres konfliktusok időszakát a megegyezésé váltotta fel. A kompromisszumot persze nem Ausztria kötötte Magyarországgal, hanem a bécsi udvar a magyar rendekkel, közelebbről a világi és egyházi nagybirtokos főnemesekkel, akik a magyar rendi önállósággal együtt feudális kiváltságaikat és berendezésüket is átmentették. A kompromisszum eredménye volt, hogy míg az osztrák és cseh örökös tartományokban a bécsi udvarnak többé-kevésbé sikerült a helyi rendi erőket a hatalomból kiszorítania és abszolutista jellegű kormányzást bevezetnie, Magyarországon – különleges helyzetének jeléül – helyreállt a rendi dualizmus. Tehát a feudalizmusnak az a kétpólusú politikai rendszere, amelyen belül a két egymásnak feszülő és egymást kiegészítő hatalmi tényező: a központi hatalom – az uralkodóé – és a rendi hatalom – a kiváltságosaké – változó egyensúlya, küzdelme, együttes működése döntötte el, hogy minek hogyan kell történnie. Az uralkodónak koronázásakor esküt kellett tennie az ország törvényeinek megtartására, hitlevelet kellett kiadnia és időszakonként országgyűléseket kellett összehívnia. A fejlettebb nyugati országokban – így Franciaországban, Angliában – persze a fejedelmi abszolutizmus már régen maga alá gyűrte a rendek hatalmát és létrehozta azt az egységesebb politikai és gazdasági szervezetet, amelyre később – immár félretolva a szükségtelenné vált abszolutizmust – az új, polgári nemzeti állam ráépülhetett. A Tudorok és Bourbonok után egy idő múlva a Habsburgok is megpróbálkoztak azzal, hogy dinasztikus birodalmukból ilyenféle abszolutista monarchiát teremtsenek. Ebből azonban nem lett, nem is lehetett nyugati típusú „nemzeti” politikai és gazdasági egység. Részint ugyanis a birodalom heterogén alkotórészei voltak szétesőbbek, nehezebben összeilleszthetők, részint pedig gazdasági-társadalmi fejlődése volt a nyugati zónáénál elmaradottabb. Így azután a Habsburg abszolutizmus magyarországi kísérletei, főleg I. Lipót alatt, a többé-kevésbé hiányzó pozitív feltételeket kezdetleges módszerek, erőszak alkalmazásával próbálták helyettesíteni. Ennek következtében az országnak nem annyira nyugati típusú, korszerűbb fejlesztést, mint sokkal inkább alávettetést, elnyeletést ígértek. Bár a magyar politika az „idegen” abszolutizmus támadásai elől egy alapjában véve idejétmúlt rendszer sáncai közé szorult, ezt a rendi kompromisszumot mégsem lehet egyszerűen történelmi visszalépésnek minősíteni. A fent elmondottakon túlmenően azért sem, mivel Magyarország esetében az adott viszonyok között, ez a rendi dualizmus segített az önálló állami létet, a „nemzet” politikai önrendelkezését megvédeni. Akkor is, ha meglehetősen régimódi eszközei nem voltak egészen hatékonyak, ha a feudális vezető rétegek saját kiváltságaik egyikének tekintették a „nemzet” önrendelkezését, és ha ez az önállóság olykor inkább csak elvben, papíron, semmint a gyakorlatban érvényesült. Az adott rendi államszervezetben ugyanis fontos hatalmi ágak eleve az uralkodó közvetlen hatáskörébe tartoztak. Így a külügy, a hadügy valamint a pénzügy, – a diéta adómegszavazási és katonaállítási jogát kivéve. Az uralkodó pedig egy olyan nagyobb birodalomnak is feje volt, amelyben Magyarország csak egyike volt az alkotó elemeknek. A nagyobb keret felső vezetése elsősorban olyan dinasztikus és – mondjuk így – összbirodalmi érdekeket tartott szem előtt és tudott érvényesíteni, amelyek nem feltétlenül estek egybe az egyes 42 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
külön országok saját „kisállami” érdekeivel vagy esetleg ellenkeztek is azokkal. Ily módon a Habsburg uralkodó alapjában véve mégis nagymértékben biztosítani tudta akaratát a fontos problémák egész sorában. A királyi hatalom a rendi intézmények, így az időről időre összehívott országgyűlések működésének ellenére végig bizonyos túlsúlyban maradt. A továbbiak során, a század derekán kellett azután annak eldőlnie, hogy a két hatalmi tényező változó egyensúlya, küzdelme miként alakul és hogy közülük melyik, hogyan tudja majd a felvilágosodás modernizáló törekvéseinek útját választani.
2. Képek
43 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
44 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
45 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Három reform Magyarországon. Elõtanulmány GLATZ Ferenc Három reform Magyarországon Előtanulmány Az újkori tankönyvek és tantervek központi témája, vezérlő elve a politikai forradalom. Alább az 1880–1930 közötti polgári fejlődés más szempontú áttekintését adjuk közre. (A szerk.) A polgári kibontakozás Magyarország az 1867. évi kiegyezés után gyors kapitalista fejlődésnek indult. Történetírásunk pontos adatokat sorol fel arról, hogy a politikai konszolidáció miként vonzotta a tőkét Magyarországra, növelte a vállalkozások számát az iparban, kereskedelemben és a mezőgazdaságban, vidéken hogyan indult meg a jobbágyfelszabadítás (1852) hatására a paraszti munkaerő felszabadulása. Mégis, az ország lakosságának hétköznapjai, az utcák képe, az emberek életviszonyai gyökeresen csak az 1880-as évektől alakultak át. A politikai konszolidáció már 1867 után, az 1870-es években kezdte rendbe hozni a közösségi élet ügyintézésének kereteit. Azt mondhatjuk: az ország politikai intézményrendszerének kiépülése Magyarországon egybeesik az ipari-technikai forradalom kibontakozásával. Európát is – mint közismert – az ipari tömegcikk a sorozatgyártás eredményeként az 1880-as években árasztja el. A gyáripari tömegtermelés Magyarországon abban nyilvánul meg, hogy 1884 és 1913 között például az erőgépek lóerő-teljesítménye 700%-kal növekszik. A felhasznált energiában 1884-ben még 50% a vízi energia részesedése, 1913-ban már csak 7%. Megjelenik a gőzturbina mint erőforrás és megjelennek a belsőégésű és villanymotorok is. Magyarországon 1880 és 1910 között a gépiparban foglalkoztatottak száma 248%-kal nőtt és már 1910-ben az iparban foglalkoztatottak 33%-a nagyüzemben dolgozik. A történetírás mindebből azt a következtetést vonta le, hogy az ipari-technikai fejlődés elsősorban a munkásosztály létszámának megnövekedésével jár együtt. De arra már kevésbé figyelt, hogy ez a technikai fejlődés, a közlekedés és a kommunikáció fejlődése is, amely lehetővé tette Európa országaiban a peremterületek elérését. Magyarországon például 1890–1910 között, húsz év alatt a vasutak hossza 193%-kal növekszik, a vasúti személykocsik száma 308%-kal és a szállított személyek száma 570%-kal. A hírközlés, távíró, posta berendezései évente átlagosan 7%-kal növekszenek. Nem szólva 15-20-szorosára emelkedő tömeges napisajtó kialakulásáról. Mindezen intézmények működéséhez modern bürokrácia szükséges és eligazodni tudás a jogszabályokban, az ügymenet útvesztőiben. A társadalom közép és alsó szintű igazgatása tehát szakértelemmé nő. A modern államszerkezet fejlődése magával hozza a modern adminisztráció kiépülését. Európa államai történetének 1880 és 1910 között kétségtelen ez egyik legjellemzőbb sajátossága. Ez magyarázza statisztikánk adatait is: az állami adminisztrációban foglalkoztatott tisztviselők (megyei, városi alkalmazottak) száma 1910-ben családtagokkal és nyugdíjasokkal együtt már 770 ezer fő, az összlakosság 4,2%-a. Hozzájuk csatlakoznak az értelmiségi, részben magántisztviselők: ügyvédek, orvosok, művészek, tanítók, lelkészek. Polgári tisztviselő középosztály A modern köztisztviselő mellett megjelenik az ipari, technikai, kereskedelmi szféra tisztviselője (könyvelő, mérnök, cégvezető, technikus) is. Egy olyan réteg, amely már iskolázottsága révén képes volt megszervezni az üzemeket, összehangolni a szakmunka különböző fázisait. Magyarországon 1910-ben az iparban foglalkoztatott tisztviselői értelmiségiek abszolút száma eltartott családtagjaikkal együtt eléri a 160 ezret, ami a lakosság kb. 1%-ának felel meg, de mégis az ipari termelésben a legdöntőbb erőt képviseli. Az új középosztály modern államéletben betöltött politikai súlya különösen a gyorsan fejlődő városban nagy, létszámuk minden ágazatban 10% fölött áll (Budapesten 12%). És az igazgatási apparátus koncentráltsága következtében a főváros politikai ereje a meghatározó minden korabeli európai államban. Ezt látva azt mondhatjuk: az 1880–1930 közötti európai társadalmi fejlődés két dinamikus ereje egyrészt a gyári munkásság kialakulása és szerveződése, másrészt az igazgatási valamint ipari, technikai tisztviselő-értelmiségi réteg politikai színrelépése és részben szervezkedése is. Ennek a társadalmi rétegnek életideálja a szakszerű, pontos munka. Az adminisztráció pontos munkába állást és határidőre való teljesítést kíván, egész életritmusa a napi 8–10 órás munkaidőhöz van igazítva. Biztos nyugdíjjal rendelkezik, ezt szavatolja az állami tisztviselő részére az állam, a magántisztviselő részére az állam által hozott törvények, amelyek szabályozzák a munkaadó és munkavállaló jogait, kötelezettségeit. Európa minden országában, így Magyarországon is kialakult a hivatali előrejutást biztosító fizetési osztályok rendszere, amely egységes hierarchiába foglalja a segédfogalmazótól 46 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
kezdve az állami iskola tanítóján át a miniszterig az egész állami adminisztrációt. A polgári munkaszervezet születésének ideje ez. És ebben a hierarchiában az előrejutást biztosító erő már nem a születés, a nemesi előjogok tartozéka, hanem elsősorban a szakszerűség és a képzettség. Ennek az új középosztálynak az eredete Európa különböző országaiban más és más. Angliában, mint ismeretes, a polgárosult régi nemesi középosztály zökkenőmentesen épült be a modern bürokráciába és emelt be maga mellé részben paraszti, részben iparos származású elemeket. Franciaországban, az európai bürokrácia otthonában, ez a réteg az állami és pénzügyi adminisztrációban immáron kétszáz éves múltra tekinthet vissza. Németországban a régi, szétszabdalt német fejedelemségek bürokráciája és a hagyományos kézműiparosság soraiból került ki az új állami és magántisztviselői garnitúra. Magyarországon sajátos helyzet alakul ki a 19. század végére. Az új középosztály kettős kötődésű. Vidéken a köztisztviselői pozíciókba behúzódik a régi nemesi vezető réteg gyermeke: a dzsentri. Tanul, egyetemre jár – elsősorban jogi karra –, polgári tisztviselő lesz, de mentalitásában, gondolkodásában sokban kötődik a vidéki nemesi hagyományokhoz, etnikumát tekintve pedig nagyrészt magyar nemzetiségű. A városi igazgatásban és a technikai-kereskedelmi bürokráciában azonban egy más típusú középosztály jelenik meg: az urbanizált polgár. A gyors ipari, technikai és infrastrukturális fejlődés munkaerő-szükségletét az ország alapvetően paraszti munkaereje nem tudja kielégíteni. Az ipari segédszemélyzet a falusi napszámosokból és vagyontalanokból toborzódik, de a szakmunkás és a tisztviselői réteg nagyrészt az Osztrák–Magyar Monarchia másik feléből érkezik. Éppen az új iparágakban, amilyen pl. a vasút, 1880-ban és 1890-ben a tisztviselői személyzetnek több mint 30%-a külföldön született; még 1900-ben is a műszaki tisztviselők 20,7%-a született külföldön, a művezetők, előmunkások 20%-a, a kereskedelmi és igazgatási tisztviselőknek pedig 10%-a. Az új műszakitechnikai apparátus azután újratermeli magát, fiait ugyanazon pályákra adja. 1883-ban az új középiskolai törvény a középfokú oktatást államilag egységesíti, ami azt is jelenti, hogy a középosztályba emelkedés útja kiszélesedik a gyermekeiket tanítani képes birtokos parasztok, kézműiparosok, szegényebb lelkészek, tanítók számára is. A társadalom paraszti és iparos elemeinek is életideálja lesz a biztos megélhetés, úri munkát adó középosztályba emelkedés. Magyarországon az 1910-es évekre már egy ilyen képzettségében is azonos tisztviselő réteg ül az egyetemi katedrákon, tanul az elitképző egyetemeken és kollégiumokban. De a középiskolai egységesség ellenére már a századelőn világosan kiválik a középosztályból az a réteg, amely – kevésbé kötődve a régi nemesi-dzsentri hagyományokhoz – a modern polgári–nyugateurópai mintára kívánja Magyarországot átrendezni. E középosztály természetesen nem is ismerte a korabeli statisztikai adatokat Belgiumból, Dániából, Angliából, de még Németországból sem, amelyek azt mutatták, hogy ott az egy főre jutó ipari termék és termelési mutatók sokkal magasabbak. Járta viszont Nyugat-Európát, mindenekelőtt Németországot, olvasta a német szaklapokat (a Magyarországon olvasott szaklapok több mint 50%-a német nyelvű a századelőn) és látta a mindennapi élet fejlettebb technikai infrastruktúráját. E réteg szűkebb csoportja, amely néhány tucatra tehető csak, a tulajdonviszonyok átalakításával – forradalmi változásokat kíván, közel kerülve így a forradalmi mozgalomhoz, a szociáldemokráciához. Őket nevezi a történetírás polgári radikálisoknak. E középosztály sok százezres többsége viszont a gazdasági és társadalmi élet reformjaival – ahogy ők mondták, konzervatív reformmal –, a társadalomban a szakszerűség növelésével kívánták Magyarországot európai szintre emelni. Ennek az új polgári középosztálynak nagy élménye a modern állam szervezetének kiépülése, amely a szakszerű igazgatás működése révén biztosítja a társadalom együttélésének kereteit. Úgy gondolják, hogy Magyarország lemaradását Nyugat-Európa mögött leggyorsabban az állami adminisztráció eszközeivel lehet megszüntetni. Meggyőződésükké válik, hogy az iparban, hiteléletben, mezőgazdaságban a szakszerűséget törvényekkel, rendeletekkel, irányított dotációval kell biztosítani. Ezzel magyarázható, hogy azok a reformelgondolások Magyarország társadalmának átalakítására, amelyek 1880–1930 között keletkeznek, mind felülről, az állam erejével kívánják ezeket megvalósítani. A három reform Magyarországon 1880 és 1930 között három koncepciózus reformelgondolás alakult ki az ország termelési szerkezetének átalakítására. Az első a magyar mezőgazdaság termékstruktúrájának és munkaeszköztárának reformjára vonatkozott és Darányi Ignác valamint a magyar agrárlobby nevéhez fűződik. A második – személyhez vagy csoporthoz nehezen köthetően – az ipar állami eszközökkel való fejlesztését irányozta elő. Ez utóbbi kifejlődését akadályozta a világháború és (1947-ig) levette napirendről az ország szétdarabolása 1920ban. A harmadik reformelgondolás az ország munkaerő-tartalékának képzettségi reformja, első megfogalmazása az 1907. évi népiskolai törvény, de kifejlődése az 1920-as évekre tolódik át. Az ipari reformterv
47 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az egyik reformelképzelés, amelyiknek önálló ideológusa nem volt, az ipar gyors fejlesztését tűzte ki célul állami segítséggel. A gépgyártásról és az erőgépekről már ismertetett adatok mellett ezt a reformelképzelést legjobban az állami ipartámogatás adatai mutatják. Magyarországon 1881-ben, 1890-ben, 1907-ben hoznak ipartörvényeket, amelyeknek eredményeként pl. 1899 és 1914 között 500 gyár kap pénzbeli szubvenciót, s a szubvenció ellenében a gyártulajdonosok kötelezik magukat, hogy a kapott összeg mintegy négyszeresét fordítják beruházásra és ezzel új munkahelyek létesítésére, modernizálására. 1890 és 1914 között az állami szubvenció évi összege átlagosan 60-szorosára emelkedett. Ugyanakkor a Gyáriparosok Országos Szövetsége, a tőkés lobby azt is elérte, hogy a nagy állami vasút és más építkezések beruházásánál az állam a hazai ipartól rendeljen. A technikatörténeti adatok mutatják, hogy a magyar kohászat, a gépgyártás egyes ágazatai világszínvonalra emelkedtek e politika révén. E reformkoncepció lényege a nyugat-európai kapitalizálódási modellt követi: a modern társadalom elsősorban az ipar fejlesztését követeli, mégpedig a mindennapi élet technikai infrastruktúrájának, vasutaknak, szerszámoknak, gépeknek az alapját adó nehézipar fejlesztését. Elégedetten állapították meg az 1910-es években, hogy Magyarországon az iparon belül rövid 20 év alatt az élelmiszeripartól a vezetést átvette a nehézipar. Ennek az ipari és kereskedelmi átalakítást sürgető reformkoncepciónak a politikai ideológiában nem volt határozott exponense. A reformelképzeléseket részben a GYOSZ, részben a minisztériumi adminisztráció, részben pedig az 1910-es években a kormányzó Tisza-párt színvonalas publicisztikája, a Magyar Figyelő képviselte. Ez az ún. merkantil kötődésű tisztviselő-gazdász publicista csoport következetesen képviselte az ország egész területére kiterjedő technika- és ipartámogatást, és következetesen az ipart tartották annak az erőnek, amelyik az elmaradt magyar falu életmódját is átalakíthatja és a társadalom egészét, így a munkásságot és parasztságot is beemeli a kultúrába. Pontos elképzeléseket alakítottak ki az árutermelést és az államháztartást szabályozó adózásra, amely adótörvény kimondottan a középrétegeknek – a jól kereső szakmunkástól a városi kispolgárságig – kedvezett. Pontos elképzeléseket alakítottak ki az ország közigazgatási reformjára, szemben a vármegyével, ahol a vidéki dzsentri-nemesi társadalmi elemek voltak uralmon, ők a szakszerű centralizált kormányadminisztrációt kívánták fejleszteni. A hatalmat mind inkább a kormány által kinevezett főispánok kezébe összpontosították, a szakminisztériumok hatáskörét kiterjesztették a megyék fölé. Ezért is az állam szakszerű bürokráciája és a nemesi-dzsentri helyi vezetés ellentéte az egyik nagy politikai vitakérdés a századelő Magyarországán. Ugyanakkor ezek a reformelképzelések csak nagyon kismértékben érintették az ipari reform által létrehívott legdinamikusabb társadalmi erőt, a munkásságot. A kormány törvényeket hoz a munkaidő szabályozására, sőt szociális intézkedéseket is tesz a városi munkásság életkörülményeinek megjavítására, rendkívül korszerű munkáslakás építési programot bontakoztat ki. Ezek az elképzelések azonban állami erővel már nem voltak megvalósíthatóak. Mindez a munkásságnak csak a legfelsőbb rétegét és a műszaki tisztviselők csoportját érinti, arra azonban ez a reformelgondolás nem terjed ki, hogy a munkásságot mint társadalmi osztályt beemelje az ország politikai életébe. Addig, amíg Európa fejlett országaiban az 1890-es évektől a munkáspártok fokozatosan parlamenti pártokká válnak, a választójog kiterjesztésével a munkások politikai jogokat nyernek, addig Magyarországon a szociáldemokrata párt parlamenten kívül marad, a választójog kiterjesztésétől még a reformerek is elzárkóznak. Ez magyarázza, hogy 1918-ban, amikor a háborús vereség után kitör a forradalom, a városi munkásság legfontosabb követelése a választójog kiterjesztése. A reformot gazdasági és szociális téren nem követte a politikai intézmények reformja és ez volt a forradalom, a robbanás egyik oka. A nagy ipari reformelgondolásokat ugyanakkor megszakította az, hogy Magyarország a trianoni békeszerződésben elvesztette területének 2/3-át és azon található nyersanyagkincseit, vagyis az ország gazdaságilag tönkrement. Az ipari fejlesztés folytatása majd csak az 1930-as évek végén, a háború hozta konjunktúrában, majd 1946 után a kommunista párt előretörése következtében valósult meg. Agrárviszonyok modernizálása A másik reformelképzelés Magyarországot mint agrárállamot kívánta fejleszteni. Darányi Ignác, aki az 1890-es évektől többször volt földművelésügyi miniszter, igen határozottan fogalmazza meg a magyarországi társadalom reformálásának tervét. Felfogásának alapja az, hogy Magyarországon a mezőgazdasági adottságokhoz kell az ipari fejlődést igazítani. Mind az ő, mind a köréje gyűlt gazdász, birtokos lobbynak két alapelgondolása van. A magyar mezőgazdaság technikai korszerűsítése a kiindulópont. Hatalmas propagandakampányt indítanak a modern ekék, a vetőgépek, majd az 1900-as években a traktorok érdekében. 1900 és 1914 között ennek eredményeként a magyar mezőgazdaság igaereje gyökeresen átalakult. A közép- és nagybirtok 70%-án az első világháború előtt már géppel vetnek és aratnak. A traktor nemcsak a szarvasmarhát és részben a lovat helyettesíti, hanem működteti a cséplőgépet is. 1915-ben a magyarországi gabona 90%-át már géppel csépelték. 1913-ban a magyarországi szántóföldi művelés terméshozama eléri Franciaország szintjét. Ugyanakkor a nagy filoxéra-járvány után 1890–1914 között a magyar szőlőtermelés teljes rekonstrukcióját végzik. A kormány gazdaegyletek, tejszövetkezetek alakítását ösztönzi, ugyanakkor agrárvámokkal védi a magyar mezőgazdaság érdekeit. E reformelképzelés másik alapgondolata a mezőgazdaság belterjessé alakítása. Kulcspont a szarvasmarha-tenyésztés. A régi magyar szarvasmarha elsősorban igavonásra volt alkalmas, a gépi erő ezt
48 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
részben feleslegessé teszi. Ugyanakkor a városok és az ipari központok gyarapodása megköveteli a húsáruk és a tejtermékek rendszeres piacra termelését. Az ún. agrárlobby nagy összegekkel támogatja a szarvasmarhák fajtaújítását. 1910-ben már a magyar szarvasmarha állomány 70%-a a svájci pirostarka szarvasmarha, amelyik közismerten a legjobb húsállat és a legjobb tejelő. A szarvasmarha állomány 1890 és 1910 között 6,1%-kal növekszik. Ezeknek az elképzeléseknek tengelyében elsősorban a modern nagyüzem ideája áll. Ugyanakkor felfigyelnek arra is, hogy a modern tömeges gépesítés bizonyos ágazatokban (zöldségtermelés, állattartás) a kisés középbirtokot kívánja mint üzemszervezetet. Darányi Ignác, e reformprogram vezéralakja maga is a 20–100 hold közötti farmergazdaságok kifejlesztését tartotta szükségesnek a nagybirtok mellett. Ezt célozta a központi hitelszövetkezet megszervezése, amelyik vidéken a kisebb gazdaságoknak nyújtott kedvező hiteleket a gépesítéshez és az állattenyésztésben fajtaújításhoz. Ugyanakkor szakszerűsítik, állami ellenőrzés alá vonják az állategészségügyet, törvénnyel vonják ki azt a helyi szervek kezéből. Ennek a reformelképzelésnek gyengéje ugyancsak a társadalmi és a politikai reformok hiánya volt. Noha bizonyos tagosításokkal Magyarországon 1890 és 1910 között emelkedik a 100 hold alatti gazdaságok száma, 1910-ben még mindig csak az összterület 40%-át teszik ki, míg a gazdaságok számának 99%-át adják. Viszont az 1000 holdon felüli nagybirtok, amely a gazdaságok 0,16%-át adja, kezében van a földbirtok 24%-a. Gazdaságilag a tulajdonviszonyok változatlansága azt hozza magával, hogy az 1910-es évekre a gabonatermelő nagybirtok érdekei teljesen fölébe kerekednek a belterjes közép- és kisbirtoknak és mind nagyobb földnélküli agrárszegénységet termelnek. Ez az agrárszegénység és kisbirtokosság nem rendelkezik önálló politikai képviseletekkel, és ez magyarázza, hogy az 1918 őszén kitört forradalom egyik legnagyobb vívmányának a földosztás megkezdése számít. Mint ahogy a Tanácsköztársaság bukásának okai között is kétségtelenül megtalálható az, hogy a parasztság elfordult a forradalomtól, mivel a proletárforradalom nem osztott földet, hanem nagyüzemeket kívánt létrehozni. A gazdasági reformelgondolásokat e téren sem követte a politikai reform és ez a forradalom előidézésének másik tényezőjévé vált. Jól mérte fel tehát az 1918 utáni Horthy-rendszer kormányzati politikája, hogy Magyarországon a politikai konszolidáció egyik alapkérdése: a kisgazda birtokos paraszti réteg beemelése a politikába, másrészt pedig a munkásság legális politikai pártjának, a szociáldemokrata pártnak a beemelése a parlamentbe. Az agrárnépesség és az iparosság tekintetében a politikai reform az ellenforradalmi Magyarországon következett be. A kultúra reformterve A harmadik reformelgondolás 1920 után bontakozik ki Magyarországon. 1918—19-ben forradalmak törtek ki Magyarországon, és e forradalmak mint ismeretes, elbuktak. De nemcsak a forradalmak buktak el, hanem szétesett a történeti magyar állam is, területének kétharmadát vesztette el. Magyarországot a területveszteségek gazdaságilag egy dinamikus európai középhatalomból egy gazdaságilag elszegényedett országgá tették. Mind az a mezőgazdasági és ipari dinamikus fejlődés, amelyről 1880 és 1910 között szóltunk, egy pillanat alatt összeomlott. Társadalmilag a legdrasztikusabb veszteség a középosztályokat, mindenekelőtt az állami tisztviselőket érte. Az ország peremterületein élő, a magyar kultúrához kötődő köztisztviselő és értelmiségi réteg egyik pillanatról a másikra állás nélkül maradt, hiszen a magyar állami adminisztráció összeomlásával létalapját veszítette el. 80%-ra becsüljük azoknak a számát, akik az ország elcsatolt kétharmad részének igazgatásából, értelmiségi apparátusából visszatelepültek az ország közepére. A magyar köztisztviselő, és részben ipari tisztviselői kar fizetésében is az adminisztrációhoz volt kötve, és az állam elszegényedésével, az inflációval elsősorban ez a réteg megy tönkre. Ennek a rétegnek az érdekeit fogalmazza meg az 1919 utáni publicisztika, politikai programokban gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszter, Szekfű Gyula történész, Szabó Dezső író, Tormay Cecil író, Herczeg Ferenc regényíró. Ez a középosztály elhatárolja magát a forradalmaktól. És ez a csoport, jórészt a forradalmak „kihívására”, nagyon pontosan fogalmazza meg most már elméletileg is az új középosztály politikai-társadalmi programját, a konzervatív reformot. Szerintük a forradalom nem volt képes a magyar állam kereteit megtartani. Az állam a nemzet erőkifejtésének eszköze és a társadalom, azaz a nemzet jóléte attól függ, hogy mennyire képes a nemzet középosztálya egy erős államszervezetet kiépíteni. Felfogásuk szerint ők, a középosztály az igazi nemzetfenntartó erő, mivel az államot, a társadalom mindennapi életének kereteket adó intézményeket ők működtetik. Az ő társadalmi helyzetük fölötte áll a politikának. Vannak a társadalomban politikai célok, és vannak ún. nemzeti célok. A politikai célokat a pártok követik, a politika azonos a pártok politikájával. Akik azonban a nemzetet fenntartó állam céljainak szolgálatában állnak, azok ún. nemzeti célokat követnek. Politikai pártok győzhetnek választásokon, alakíthatnak kormányokat, majd megbukhatnak, de az állam és tisztviselői kara marad és állandó. Miniszterelnökök, miniszterek jönnek-mennek, de a tisztviselők (egyetemi tanárok, orvosok, mérnökök) maradnak, hiszen ők működtetik az intézményeket. 1919 után levonják a következtetést: a legfontosabb nemzeti feladat az új állam gazdasági és politikai berendezése. A legfontosabbnak az államfenntartó középosztály regenerálását tartják. A kulturális reform ilyen társadalmi, politikai környezetben bontakozik ki Magyarországon. 49 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az új kultuszminiszter, gr. Klebelsberg Kunó pontosan látja, hogy egy ország munkaerejének képzettségétől függ az ország termelőképessége. Már az 1910-es években többször megfogalmazódik Tisza István miniszterelnök környezetéből az az elgondolás, hogy a magyar munkaerőt – így a munkást és a parasztot is – azért kell megfelelően iskolázni, hogy jobb termékeket állítsanak elő az üzemekben és a földeken. Most, 1919 után a kulturális program középpontjába mégis a középosztályok kerülnek először. Az új államberendezkedés azon múlik, vajon meg tudják-e oldani a magyar középosztályok rendszeres képzését és rendszeres foglalkoztatását. És meg tudják-e oldani azt, hogy színvonalában elérje a nyugat-európait. A művelt középosztály a nemzet vezető ereje – szegezik szembe e tételt a forradalommal, amelyik a társadalom vezető erejeként a munkásosztályt jelölte meg. 1922–1926 között megszervezik az ország tudományos, egységes intézményrendszerét, állami dotációban részesítik az Akadémiát, egységes szervezetbe vonják a múzeumokat, a levéltárakat, az 1910-es években megkezdett egyetemi építkezéseket gyors ütemben folytatják Debrecenben, Szegeden, Pécsett. Ugyanakkor 1924–26 között újabb középiskolai törvényeket hoznak, bevallottan mindezt a magyar középosztályok nevelése és szinten tartása érdekében. Ugyanakkor ez a középosztályprogram természetesen szemben állt a régi, 1918 előtti politikai vezető rétegek közül az arisztokráciával és a nemesi elemekkel. A születés adta kiváltságot, vezetéshez való jogot őszerintük fel kell váltania a szakszerűségnek. Mint ők mondják, Magyarországon konzervatív reformot kell megvalósítani, reformot az 1918 előtti állapotokhoz képest, és konzervatívot abban az értelemben, hogy az 1918 előtti társadalmi struktúrából a már ott kialakult új erőt, a művelt középosztályt kell hatalomra juttatni. E konzervatív reform természetesen levonja a következtetést a forradalmakból a maga módján. Azt a felismerést, amelyet már a világháború előtt megfogalmaztak, a munkaerő műveltsége és a munkaerő haszna között most politikailag is végiggondolják. E középosztály feladata, és mindenekelőtt a tömegesen képzendő tanári, tanítói karé, hogy a munkásság és a parasztság szellemi színvonalát emelje. A műveltség révén kell ezen rétegeket – mondják ők, beemelni a társadalomba. Vagyis amíg a forradalom először politikai jogokat ad a munkástömegeknek, és a politikai hatalom megszerzése útján kívánja őket műveltséghez juttatni, addig a konzervatív reform először művelődési jogokat kíván biztosítani, hogy ezzel, mint ők mondják, alkalmassá tegyék ezen rétegeket a nemzet dolgairól dönteni. 1926–1927-ben óriási népiskolai program bontakozik ki Magyarországon. A miniszter személyesen vesz részt az iskolaépítési tervek kialakításában. Vidéken 5 km sugarú körökre osztják és törvénnyel kötelezik a törvényhatóságokat vagy a birtokosokat, hogy népiskolát hozzanak létre. Rövid három év alatt 5 ezer tanyasi tanterem épül Magyarországon. És az alföldi homok közepén, ahol a házaknak még 60-70% -a nádfedeles, 50%-ának a fala még vályogból épült, és csak 30–40%ánál van külön WC az udvaron, e tanyasi iskolák modern téglafalakkal épülnek, a legmodernebb építészeti megoldásokkal készült tantermekkel, vörösfenyő padlózattal, hatalmas ablakokkal és palatetővel. Mindegyik iskolához 3 szobás tanítói lakás, az udvaron téglából épült WC és Magyarországon még soha nem látott, téglából épült disznóól tartozik. Európa legmodernebb államainak mintájára tervbe veszik a 14 éves korig fölemelt kötelező oktatást, amelyet azonban az ország ekkor sem tanteremmel, sem tanerővel nem bír el. 1927ben nagy programot alakítanak ki az iskolán kívüli népművelésre. Magyarország 6 éven felüli lakosságának 12%-a ugyanis analfabéta. A modern társadalom írásbelisége és szakmai képzése nem tűri el az ilyen nagy százalékú írástudatlanságot, mondja a program. Ezért önművelő egyleteket kívánnak létrehozni, ahol a felnőtt lakosságot írás-olvasásra fogják. A költségek azonban óriásiak és már egy-két év után a mozgalom ellanyhult, illetve – majd az 1930-as években lassan különböző gazdatanfolyamokon, iparos körök tanfolyamain folytatódik. E reformoknak természetesen a társadalom jelentős része ellenáll. A vidéki törvényhatóságok ugyanúgy, mint a magán nagybirtokosok, kulturális fényűzést látnak e tömeges iskoláztatásban. A minisztériumnak szankciókat kell életbe léptetnie és büntetéseket kilátásba helyeznie az iskolaépítést megtagadóknak. De ellenáll a felülről indított reformnak a társadalom jelentős része is, mindenekelőtt azok, akiknek érdekében hirdették meg a programot; a parasztság és részben a munkásság. Megyei levéltári anyagok bizonyítják, hogy büntetések ezreit kellett kiróni szegényparaszt és munkás szülőkre, mert azok gyermekeiket nem engedték iskolába. Az ok majd minden egyes esetben: télen nincs annyi ruha a családban, hogy minden gyereket egyszerre lehetne iskolába engedni, más esetben: a család nem nélkülözheti, hogy a gyereket már 10 éves kora felett valamiféle munkára befogják. A felülről szervezett reformok állandó akadályai ezek. A reformok kudarca Az 1930-as évek elejének gazdasági válsága azután elsöpörte e nagyszabású terveket, illetve bizonyos vonásait erősítette fel. A fasizmus már egészen új modernizációt hirdetett Közép-Európában. Már nem a szakszerűséget és a reformot hirdette, hanem a szociális forradalmat. Nem a középosztályok államfenntartó szerepét hirdette, hanem a munkások és parasztok politikai beemelésével egy hivatásrendi államot hirdetett, amelyben a munkásság és parasztság ugyanolyan szerepet kaphat, mint a középosztályok vagy a tőkés nagybirtokosok. 50 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Ennek kihatása Magyarországon is jelentkezik, de a szociális forradalom témája már egy más korszakhoz vezet bennünket, amely korszak az 1930-as évektől kezdődően a szocialitás eszméjével van telve, és amelynek dinamikus, új programja részben a fasizmus, részben a szociáldemokrácia és a kommunizmus. Amíg az 18801930 közötti évek Európa államaiban a tisztviselő középosztályok társadalmi, politikai emancipációját hozták, addig az 1930-tól terjedő időszak már a munkás- és parasztrétegek politikai emancipációjának kora, és azon politikai intézményrendszerek keresésének kora, amelyben a társadalom e különböző érdekű rétegei megtalálják képviseletüket. Vagyis áttekintve Magyarországon e reformelgondolásokat, láthatjuk: a kulturális területen kibontakozó ágazati reformon kívül sem a mezőgazdaság, sem az ipar reformja nem csapott át a társadalmi és politikai reformok terére. Megmaradtak termelési ágazati problémaként. Azok az erők, a munkásság, értelmiség, tisztviselői réteg, amelyeket az ipari fejlődés a politizálás felszínére hozott, nem kapták meg megfelelő képviseletüket a társadalmi, politikai életben. Az a megerősödött paraszti, gazdagparaszti réteg, amelyik megizmosodott az első világháború előtt, nem juthatott érvényre, és főként nem juthatott földhöz a nagybirtok érintetlenül maradása következtében. Ennek következtében a gazdasági reformokat nem követték a politikai reformok. Feszültség állott elő és kitört a forradalom. Az már aztán a történetfilozófia, és nem az iskolai kézikönyvek kérdései közé tartozik, hogy a forradalom mennyiben előrelendítő ereje a fejlődésnek, és mennyiben a válságok felszakadása, betegségtünet.
2. Képek
51 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
52 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
53 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
54 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
55 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. 1956. február. Interjú Újhelyi Szilárdnéval és Újhelyi Szilárddal. II. rész ÚJRAKEZDÉS HANÁK Gábor 1956. február Interjú Újhelyi Szilárdnéval és Újhelyi Szilárddal II. rész Újhelyi Szilárd: (1956. október 23. délelőttjéről) „Itt összeült az ellenforradalom vezérkara, megszervezte a felkelést és kiosztotta a hatalmi pozíciókat…” Most, amikor az ember elolvas egy ilyen történelmi fejtegetést, és tudja, hogy mi volt itt a valóságban, akkor vagy a düh veti szét, vagy tényleg nevetni kell, mert valami borzalmas a távolság a koncepció és a tényleges valóság között. Az én élményem ez: bent vagyok a hivatalomban a film-főigazgatóságon, és kapok egy telefont: Géza a következőt mondja: Te, Szilárd, nem tudom, ráérnél-e, de persze csak ha ráérsz, és el tudsz szakadni, mert átjött az Imre meg a Feri (Nagy Imre és Jánosi Ferenc), most jöttek meg a Balatonról, és az Öreg szeretne néhány barátjával beszélgetni. Akiket el tudok érni telefonon – tette hozzá Géza –, azokat megkérem, hogy jöjjenek át hozzám. Kérdem tőle: fontos? Azt mondja: nézd, azért fontos, mert azt várja, hogy be fogják hívni most a pártba és a közéletbe való visszatéréséről akarnak vele beszélni. Jó, feleltem, megyek. Félreraktam a dolgaimat és lementem a Gézáék lakására. Vannak, akikre határozottan emlékszem, de nem tudom már pontosan, hogy ki mindenki volt ott jelen: a Donáth Feri például nem volt jelen ezen a megbeszélésen. Hanák Gábor: Haraszti Sándor bácsi ott ült? Újhelyi Szilárd: A Sanyi ott volt. Tehát egyelőre úgy nézett ki, hogy két család van jelen, a Haraszti–Losonczy család, és a Nagy Imre család, de ott volt Vásárhelyi Miklós, Gimes Miklós és később mintha Kende Péter előfordult volna szintén ott. Elkezdtünk beszélgetni. Imre bácsi elmondta azt, hogy úgy tudja: a Gerőék megjöttek Belgrádból, és őt nyilván be fogják hívni. Nem tudja, milyen ajánlatot tesznek neki, és azt sem, hogy mit válaszol ő erre: ezért szeretne velünk erről beszélgetni. És akkor tényleg egy teljesen kötetlen beszélgetés indult meg, én is beszéltem, Géza is beleszólt, a Sanyi is beleszólt és a többiek is. Mindenki egyetértett abban: nem érdemes találgatni, hogy milyen ajánlatot tesznek. Egy dolog azonban lényeges, és erre hívtuk fel az Öreg figyelmét, nevezetesen arra a tanulságra, ami '53-ban történt. Tehát, hogy neki volt egy reformprogramja, mi ugyanis nem éreztük, hogy nincs program, mi úgy éreztük, hogy Nagy Imre reformprogramjának kell, hogy út nyíljon, annak a reformprogramnak, amit Rákosiék vele együtt félretoltak. Erre vigyázzon csak, hogy ne kerüljön abba a helyzetbe, hogy reformprogramot reformerek nélkül, sőt a reform ellenségeivel akar megvalósítani. Ennek a helyzetnek ne tegye ki magát. Ne vállalja azt, hogy Gerő maradjon a párt első titkára. Úgy vállaljon szerepet, hogy Kádár János legyen az első titkár. Ebben mindannyian egyetértettünk. És az Öreg valóban elkezdte számításba venni, hogy kikre számíthat egy ilyen reformprogram támogatásában, és ez a névsor nem velünk kezdődött… Ez a névsor a Münnich elvtárssal kezdődött, ez a névsor a Szántó elvtárssal folytatódott, ez a névsor Vas Zoltánnal folytatódott, sorolhatnám még, Mező Imrével, akiről neki nagyon elismerő véleménye volt, és egy derék antisztalinista embernek tartotta. Köböl Józseffel folytatódott… Persze, hogy ő számításba vette azt is, hogy persze, a Losonczy Géza, persze, hogy a Haraszti Sándor, persze, hogy énrám is számít, és így sorolta, hogy ki mindenkire számít. Még azt is felvetette, hogy az írók közül tulajdonképpen illenék, hogy vonjon be valakit a központi bizottságba. Mód Aladárt említettük meg, akire szintén számítunk, és néhány neves értelmiségit, akiket Nagy Imre hívei között tartottunk számon. Egyszóval ebben a kontextusban folyt a beszélgetés. Ez volt „a hatalmi pozíciók szétosztása”, és végül a beszélgetés azzal fejeződött be, hogy ha ezek a feltételek nem teljesíthetők, akkor ne vállaljon funkciót. Ez volt az „összeesküvés”. Közben jött a Tánczos Gyuri telefonja: aki tanácsot kért, hogy mi legyen a diákok kivonulásával, mert betiltották a tüntetést. Hanák Gábor: Ez dél körül volt. Újhelyi Szilárd: Ez abban az időszakban volt, amikor a tüntetés be volt tiltva, de a fiatalok ki akartak vonulni mindenáron. És én teljesen a saját szakállamra, azt mondtam, hogy Gyuri, ne engedd, ha meg tudod akadályozni, ne engedd, provokációról van szó, hidd el, hogy provokációról van szó. Akkor abbamaradt a beszélgetés. Én informáltam a többieket, hogy mit telefonált Gyuri, és akkor megoszlottak a vélemények, Vásárhelyi Miklós úgy emlékszik, hogy én teljes kisebbségben maradtam Nagy Imrével, aki azt a nézetet 56 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
osztotta, hogy itt provokációról van szó. De amíg ezen vitatkoztunk, újrajött a telefon, és közölte Tánczos Gyuri, hogy teljesen tárgytalan a kérdés, mert hiszen most már engedélyezték a tüntetést. Akár provokáció, akár nem – mondta nekem –, nincs olyan erő, amelyik vissza tudná tartani őket. És akkor mi szétoszlottunk. Hát ilyen volt ez a bizonyos összeesküvés. Nekem azért irtózatos mindig olvasni „a koncepciót”, mert én átéltem, én ott voltam, tudom, hogy mi volt… Újhelyi Szilárdné (1956. október 24-ről): Kora reggel a fölöttünk lakó régi ismerős jött le és szólt, hogy hallotta a rádióban, miszerint a Donáthot, Losonczyt kooptálták a KB-be, PB-be. Nagyon meg voltunk döbbenve, mert semmiféle kérdés, megkérdezés nem történt ebben a dologban… Úgy emlékszem, Donáth Ferenc telefonált és aztán át is jött délelőtt, akkor együtt nekiültek és megírták azt a levelet, amelyet a Központi Vezetőséghez intéztek és lemondtak megbízatásukról. * Tisztelt Központi Vezetőség! A Központi Vezetőségbe való kooptálásunkat, mint az elvtársak részéről megnyilvánuló bizalom kifejezését, köszönettel fogadjuk. Abban a rendkívül súlyos helyzetben, melyet pártunk átél, kötelességünknek tartjuk, hogy minden erőnkkel népünk, pártunk, a nemzetközi munkásmozgalom érdekeit szolgáljuk. Azt tartjuk, hogy ma minden kommunista legszentebb kötelessége teljes erejével szolgálni azt az ügyet, amelyért mi kora ifjúságunktól kezdve éltünk és képességeinktől telhetően harcoltunk. Népünk és a szocializmus nagy ügye iránti felelősségérzet azonban arra kötelez bennünket, hogy őszintén megmondjuk véleményünket azokról a szervezeti intézkedésekről, amelyeket a Központi Vezetőség legutóbbi ülése elhatározott. A mostani tragikus események közepette népünk és pártunk azt várja, hogy gyökeresen és végérvényesen – személyekre való tekintet nélkül – szakítsunk azzal a politikával, amely ezekhez a tragikus eseményekhez vezetett. Szakítani kell azzal az antidemokratizmussal, amely a múltban párt- és állami vezetésünket jellemezte. Szakítani kell azzal, hogy a vezetés nem vette figyelembe a párttagság és a dolgozó nép véleményét az ország vezetésében. Szakítani kell azzal a hibás gazdaságpolitikával, amely népünk teherbírását, országunk sajátosságait nem vette figyelembe. Ennek a gazdaságpolitikának következményeként olyan terheket raktunk mindenekelőtt munkásosztályunk vállára, aminek következtében a szocializmus építésének értelmébe vetett hitüket ingattuk meg. Ennek a gazdaságpolitikának következtében végzetesen meggyengítettük falun a proletárdiktatúra alapját: a munkásosztály és a dolgozó parasztság szövetségét, s a mezőgazdasági termelés fejlődése szempontjából kritikus körülményeket teremtettünk. Szakítani kell azzal a politikával, amely sok tekintetben érzéketlenséget és közönyt mutatott a nemzeti érzés iránt. A magyar dolgozó tömegek nemzeti érzésükben sértve érezték magukat amiatt, hogy a szocializmus építésénél a Szovjetunió példáját szolgaian másoltuk, figyelmen kívül hagyva hazai adottságainkat, népünk szellemét és hagyományait – nemcsak gazdasági és politikai berendezkedés, hanem még oly dolgok tekintetében is, mint a címer, egyenruha stb. Nem adtuk nyilvános tanújelét annak: fáj nekünk, hogy az egyes szomszédos országokban élő magyar kisebbségekkel szemben olyan intézkedések történtek, amelyek nem a lenini proletár internacionalizmus szellemében fogantak. Népünk nemzeti érzését sértettük és ugyanakkor súlyosan ártottunk a magyar–szovjet barátság nagy és egész népünk jövője szempontjából alapvető jelentőségű ügyének, amikor mindmáig nem beszéltünk az egész nép előtt nyíltan és őszintén a Magyar Népköztársaság és a Szovjetunió közötti gazdasági-kereskedelmi kapcsolatokról, s ezzel szabad teret engedtünk annak az ellenséges uszításnak, amely a saját gazdaságpolitikánkból eredő bajokért a felelősséget részben a Szovjetunióra hárította. Súlyosan vétett a magyar–szovjet barátság nagy ügye ellen és sértette népünk nemzeti érzését vezetőségünknek az a magatartása, amely nemcsak nem hívta fel a szovjet elvtársak, a Szovjetunió Kommunista Pártja vezetőinek figyelmét arra, hogy a magyar párt belügyeibe való – gyakran – nyilvános állásfoglalásuk árt a magyar–szovjet barátság ügyének, sőt maga is szorgalmazott ilyen állásfoglalást. Nem lehet a szocializmust felépíteni a nép bizalma nélkül. Meggyőződésünk, hogy az említett kérdésekben a múlt hibáival és bűneivel való gyökeres szakítás és a szocializmus építésének lenini útján való előrehaladásunk alapvető feltétele a párttagság és a nép teljes bizalmának megszerzése. A bizalom megszerzésének egyik nagyon fontos feltétele, hogy a párt Politikai
57 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Bizottságának személyi összetétele is kifejezésre juttassa a pártvezetés szilárd elhatározását, hogy szakít a múlt hibás politikájával. Ugyanezt a szempontot kell szem előtt tartani a Minisztertanács személyi összetételénél, amelyben kommunista vezetés alatt olyan személyeknek is helyet kell kapniuk, akiknek részvétele kifejezésre juttatja, hogy a legszélesebb nemzeti erőkkel együtt kívánjuk építeni a szocializmust. Annak érdekében, hogy a néptömegek bizalma az állami és pártvezetés iránt mielőbb helyreálljon, elengedhetetlenül szükségesnek tartjuk: hogy a Minisztertanács elnöke részéről késedelem nélkül nyilatkozat történjék: a magyar kormány tárgyalásokat kezdeményez a Magyar Népköztársaság és a Szovjetunió közötti kapcsolatokról a Szovjetunió kormányával a magyar–szovjet barátság és a szocialista országok közötti egyenjogúság alapján. A Központi Vezetőség szervezeti határozata a Politikai Bizottság is a Központi Vezetőség titkárságának összetételéről – mindenekelőtt Gerő Ernő elvtárs első titkári tisztségében történt megerősítéséről – azt juttatja kifejezésre, hogy a pártvezetőség nem tudta elhatározni magát a szocialista jövőnk szempontjából elengedhetetlenül szükséges lépésre. Ezért Központi Vezetőségi tagságunkról és egyéb, nélkülünk, távollétünkben adott pártmegbízatásunkról (Központi Vezetőségi titkári, Politikai Bizottság póttagság) lemondunk és kérjük felmentésünket. Kérjük a Titkárságot, hogy jelen levelünket a Központi Vezetőség tagjainak megküldeni és a pártsajtóban mielőbb nyilvánosságra hozni szíveskedjék. Azzal a kéréssel zárjuk levelünket, hogy a Központi Vezetőség minden erejével hasson oda: ne a mostani túlfeszített légkörtől befolyásoltan, hanem a párt és a tömegek jövőbeni viszonyát szem előtt tartva hozza meg döntéseit, hogy az ellenforradalmi felbujtók méltó megbüntetése mellett ne sújtsa az igazságszolgáltatás keze azokat a fiatalokat, katonákat és munkásokat, akik éppen a párt- és állami vezetés hibái következtében sodródtak bele a népünk szocialista jövője szempontjából oly tragikus eseményekbe. Budapest, 1956. október 24. Elvtársi üdvözlettel Donáth Ferenc Losonczy Géza …leadták a levelet, de nem tudtak beszélni senkivel, 26-án a Központi Vezetőség előtt felszólaltak, lehurrogták őket, egyedül Horváth Márton szólt mellettük, és akkor megfogalmazták második levelüket, amelyben bizonyos mértékig már megváltoztatták közös véleményüket és népmozgalomnak deklarálták azt, ami történt, és megismétlik álláspontjukat- miután nem látnak reményt a múlttal való gyökeres szakításra -, felmentésüket kérik pártfunkcióik alól. * Tisztelt Politikai Bizottság! A Központi Vezetőséghez intézett, október 24-én kelt levelünkben kértük felmentésünket pártfunkcióink alól, mivel a Központi Vezetőség és szerveinek összetételében nem láttunk biztosítékot a múlt hibáival való gyökeres szakításra és a szocializmus útján való előrehaladásra. Október 25-én este Kádár János elvtárssal folytatott megbeszélés eredményeként elhatározásunknak a Központi Vezetőséggel való közlésétől és nyilvánosságra hozatalától a rend helyreállításáig elállottunk, mivel a megbeszélés alapján reményt láttunk arra, hogy a pártvezetésben való részvételünkkel elősegítjük ennek a tragikus válságnak a megoldását. A mai napon a Központi Vezetőség által hozott határozat arról győzött meg bennünket, hogy az a reményünk, miszerint a pártvezetés magáévá teszi a dolgozó nép jelenlegi mozgalmának követeléseiből mindazt, ami helyes és jogos és ezáltal megteremti a vérontás megszüntetésének feltételeit, meghiúsult. Ezt az álláspontunkat különösen megerősítette az a méltatlan helyzet, hogy bennünket, meggyőződésünkért a munkásosztály és a proletárhatalom árulóinak minősítettek. Kérjük lemondásunk tudomásulvételét. Budapest, 1956. okt. 26. Elvtársi üdvözlettel:
58 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Donáth Ferenc s.k. Losonczy Géza s.k. Az interjú első része a História 1990/1. számában jelent meg. (A szerk.)
59 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Losonczy Géza feljegyzései, 1956. november1957. június GLATZ Ferenc Losonczy Géza feljegyzései 1956. november 1957. június A Nagy Imre-per aktáiból került elő Losonczy Géza alább közölt feljegyzése, amely az október 23–27. közötti események rekonstruálásához sokat segíthet. Ezért tesszük közzé a kutatók, tanárok munkáját segítendő. (Glatz Ferenc) Losonczy Géza saját kezű feljegyzése az október 22–27-e között történt legfontosabb eseményekről (Losonczy a feljegyzést a jugoszláv követségen készítette több társa segítségével) 1956. október 22. hétfő Közismertté válnak a lengyel események. Valamennyi egyetemen diákgyűlések. Megfogalmazzák követeléseiket. Elhatározzák, hogy másnap békés tüntető felvonulást rendeznek a Bem-szobornál. Ezeknek az eseményeknek a megtörténtére döntő hatással volt az előző héten Szegeden kirobbant diákforrongás. Itt megszüntették a DISZ-t [Dolgozó Ifjúság Szövetsége], helyére megalakították a MEFESZ-t [Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetsége]. Szombaton a budapesti ifjúság is a szegediek álláspontjára helyezkedett. Hétfőn éjszaka ülésezik a Petőfi Kör vezetősége, amelyen programszerű határozatot fogadtak el az összes fő kérdésekről. Ez másnap a „Szabad Ifjúság”-ban és néhány más lapban is megjelent. A pártközpont (Orbán) nem fordul a követelések ellen, de állást foglal a tüntetés ellen. 23. kedd A „Szabad Nép” állásfoglalása a diákifjúság mozgalma és követelései mellett. Az ifjúság akcióbizottságokat alakít a tüntetés békés, rendezett lebonyolítására. Az ifjúság küldötteket küld az üzemekbe, hogy csatlakozásra szólítsa fel a munkásságot. 9 órakor megérkezik Belgrádból a magyar pártvezetőség küldöttsége. 10 órakor a Petőfi Kör vezetősége határozatot hoz, hogy igyekszik kézbe venni a tüntetés vezetését, s magához kéreti az akcióbizottságok küldötteit. Velük együtt elhatározzák, hogy a tüntetés békés legyen, s a követelések ne menjenek túl a szocialista demokratizmus keretein. Pl.: Egyenjogúságon alapuló magyar–szovjet barátságot! Le a rákosista restaurátorokkal! Lengyel–magyar barátságot! Kövessük a lengyel példát! Nyílt tárgyalást a Farkas ügyben! Tisztázzuk a Donáth[?] ügyet! Nagy Imrét a kormányba! Kedden délelőtt érintkezés a forradalmi ifjúság és a Nagy-csoport között. A Nagy-csoport álláspontja is az volt, hogy legyen tüntetés, de mindenképpen békés, szervezett. Sok száz telefon fut be az üzemekből: megyünk, hová, mikor. A tisztiiskolák csatlakozásukat jelentették be. Élükön a politikai tisztiiskola, a Petőfi Akadémia hallgatói álltak. A Budapesti Pártbizottság vezetői (Mező Imre) aggodalmukat fejezik ki, hogy a munkások az értelmiségi ifjúság ellen fognak fellépni. 11-kor Tánczos telefonon felhívta Kádárt. Bejelentette, hogy a tüntetés rendezését a Petőfi Kör vállalja. Az volt a véleménye Kádárnak, hogy a szocialista ifjúság ne keveredjen bele a tüntetésbe, mert az szovjetellenes jellegű lesz. Megfenyegeti azokat az ifjúsági vezetőket, akik a párt utasítása ellenére is vezető szerepet vállalnak a tüntetésben.
60 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
11 körül Piros utasította a budapesti főosztályt, pol. biz. határozatra hivatkozva, hogy a tüntetést betiltsák, ennek szerezzenek érvényt. Riadóztassák a budapesti főosztályt. Kora délután két szovjet belügyi tanácsadó megjelent Kopácsinál; ezek egészen a hét végéig ott is maradtak. Az ÁVH-t is mozgósították; golyószórókat is osztottak ki. Egy órakor olvasták be a rádióban a belügyminiszter közleményét, amelyben gyülekezési tilalmat rendelt el. A Petőfi Kör vezetősége a Nagy-csoporttal való egyetértésben úgy határoz, hogy a belügyminiszter rendelete következtében nem folytatja a tüntetés szervezését. A tüntetést megakadályozhatatlannak tartja. A pol. biz.-hoz fordult; álláspontját azzal [?] közli, hogy a pol. biz. hárítja a felelősséget, s harcol tovább, hogy a tüntetést meg lehessen tartani és a belügyminiszter rendeletét vonják vissza. A budapesti pártfunkcionáriusok többsége a tömegek nyomására a tüntetés mellett foglal állást. Funkcionárius és értelmiségi küldöttségek keresik fel a pol. biz.-t. 2-1/2 [!] körül valaki a Petőfi Körből felhívta Kopácsit, mi lesz a rendőrség magatartása, ha az ifjúság a Belügyminisztérium rendelete ellenére mégis felvonul. Kopácsi azt válaszolta, hogy a rendőrség békés tüntetőkre, nem lő. Ebben a helyzetben az egyetemi ifjúságnak a Petőfi Kör azt tanácsolja, hogy az egyetemeken tartson gyűlést. Fogalmazza meg végleg követeléseit. Ehhez Piros is hozzájárult. Közben megvárják, mit végez a Petőfi Kör küldöttsége a pol. biz.-ban. Kb. 1/4 2-kor megérkezik a DISZ, az Írószöv., a Petőfi Kör és a pártfunkcionáriusok küldöttsége. Az írók után a pb. fogad egy Orbán, Hőkös–Tánczos és néhány kerületi párttitkárból álló küldöttséget. A pb. részéről jelen volt: Apró, Kiss, Hegedüs, Rónai, Ács. Közben a pol. biz. határozatot hozott: Gerő este 8 órás rádióbeszéde megjelöli a kivezető utat, s már egy hét múlva KV-ülést tartanak, amely fontos döntéseket hoz szervezeti, személyi kérdésekben. Az írók követelésére engedélyezik a tüntetést. A küldöttség által képviselt szervek vállalják a felelősséget. Tánczos ott kijelentette, hogy bármi történjék, a fő felelősség a régi, hibás politikát és az aznapi[?] halogató politikai intézkedést terheli. Szabad Nép szerk. biz. a pb. előtt. A tüntetés engedélyezése, a párt vezető szervei hajtják végre a szükséges változásokat, tekintettel Nagy Imrére. A két párt: SZKP és MDP közötti egyenjogú viszony. Ha nem teljesítik, akkor lemondanak. Gerő leszögezte, hogy a „Szabad Nép” keddi száma nem a párt álláspontját képviseli. (Az SZ. N. ez a száma teljesen az új vonalat képviselte.) Horváth lemond. Gerő nem fogadja el. Éles szóváltás Lőcsei–Marosán és Lőcsei–Kádár között. Rádió közli, hogy a belügyminiszter rendeletét visszavonták. Az utcán kb. egy órától megkezdődtek a felvonulások, főként a Petőfi-szobor, részben közvetlenül a Bem-szobor felé. Piros-fehér-zöld és lengyel zászlókat vittek, s koszorúkat. A Petőfi Kör hangosautója 2–4-ig körbejárja a várost, a délelőtt elfogadott jelszavakkal. Felszabadult, ünneplő hangulat. Kossuth-nóta, fellobogózott ablakok. Veres Péter beszél a Petőfi-szobornál; Sinkovits elszavalja a Talpra, magyart. Petőfi-szobortól mentek a Duna-parton. A másik: Vörösmarty tér–Dorottya utca–Roosevelt tér, Belügyminisztérium. Harmadik: Kossuth Lajos utca–Bajcsy-Zsilinszky út–Szent István krt.–Margit híd. Városkép. Bem-szobor, kb. 100 000 ember. Veres Péter a hangoskocsi tetejéről felolvassa az írószövetség felhívását, Kossuth-címer […] már? Rákosi címer kivágása, röpcédula, a rendőrség és honvédség éljenzése, síró férfiak és nők a tömegben. Bessenyei elszavalja a Szózatot, éneklik a Himnuszt és a Szózatot, laktanyára kitűzik a magyar és lengyel zászlót, megjelennek az első teherautók munkásokkal. A Bem-szobornál született meg az elhatározás: a Parlament elé. Új jelszavak: Minden ország katonája menjen saját hazájába! Tűzzék ki a nemzeti zászlót! Éljenek a magyar munkások! Munkásokkal együtt megyünk, béremelést követelünk. Megszüntetünk minden ármányt, ledöntjük a Sztálin-bálványt! Minden ruszki menjen haza, Sztálin szobrot vigyék haza! Magyaroké ez a haza, minden orosz menjen haza! Gyertek velünk! Függetlenség, szabadság! Szabadság, függetlenség. Magyar ruhás honvédség! Szabad és független haza, minden ruszki menjen haza! 61 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Parlament előtt kb. 200 000 ember. Vesszen Gerő! Lenin-képek a tömegben! Oltsák ki a vörös csillagot! Veres és Erdei próbáltak beszélni, „Most, vagy soha!” Veres kiment Nagy Imréhez, hogy Nagy azonnal menjen, beszéljen, mert a tömegek őt akarják hallani. Erdei is telefonált. Nagy beszélt Mekissel vagy Hidassal. Kérdezte tőlük, hogy van-e pol. biz. határozat arra, hogy ő beszéljen. Benke [Valéria] telefonált, hogy menjen a rádióba és beszéljen a tömeghez. A pártközpont utasítása Benkének, hogy ne adja le a 14 pontot. N-nak az volt az álláspontja, hogy addig nem beszél, amíg a pol. biz. nem határoz. Déry-küldöttség, Halász József. Vagy 10 percig nem tudtak bemenni a kapun. Hidas és Mekis ekkor már kérték a pol. biz. nevében, hogy szólaljon fel. Erdei zseblámpával világította N. arcát. „Gyilkolják a magyarokat a rádiónál!” Beszéd közben közbekiáltások: „Nem ezt vártuk”, „Sztálin szoborhoz”. Rónai, Erdei, Mekis, Hidas cipelték az Akadémia utcába háromnegyed 10 körül. Tárgyalás, viták[?] Küldöttségekkel Erdeiék részéről a 14 pontról. Nagy Imréék felszólították, hogy ne itt tárgyaljanak, hanem menjenek a rádióhoz. 1/2 9–3/4 9 körül döntötték le a Sztálin-szobrot. A Szabad Néphez odaküldték Révait és Frisst, mint a lapért felelős személyeket a pb. részéről. A fő vitakérdés: a szerkesztőség többségével szemben Révaiék azt az álláspontot képviselték, hogy a délutáni tüntetés ellenforradalmi jellegű volt. A szerk. biz. többsége nem volt hajlandó ilyen szellemben írni. A pb. együtt volt, amikor Nagy odaérkezett. A KV egy része szintén, a többi akkor gyülekezett. Révaival beszélt először; azt kérdezte, mit mondott a Parlament előtt, nem volt-e ellenzéki szellemű, nem irányult-e a pártvezetés ellen. N-nak az volt a benyomása ezek után, azért hívták oda, hogy ne legyen odakinn. Gerő is ebben a szellemben. Gerő és Hegedüs éppen a VCs-n voltak; ahogy szavaiból kivette, Hruscsovval beszéltek. Gerő beszélt: tájékoztatta a helyzetről s azt a meggyőződését fejezte ki, hogy saját erőből is megbirkóznak az eseményekkel. Már akkor célzást tett a magyarországi szovjet csapatok igénybevételére; azt lehetett még kivenni, hogy 2–3 óra múlva érkeznek az első szovjet csapatok Budapestre. Gerő mondotta, hogy Moszkvában állandóan ülésezik a Prezídium. Gerő tájékoztatta egyik beszélgetésében a tömegek követeléseiről, személyi változásokról. Az volt a válasz: semmiféle változást ne engedjenek, nemsokára megérkezik Mikoján és Szuszlov. Erről a pb tagjai tudtak, de a kv tagjai nem. Követelték, hogy a KV üljön össze. Amikor a pb összehívta a KV-t, akkor még nem tudtak a prezídium álláspontjáról. 11 körül összeült a KV. Itt már többen fölvetették a személyi változásokat – Földes, Köböl, Fehér. A pb-t át kell alakítani. Bizottságot küldtek ki – Gerő, Apró, Köböl, Rónai, Kádár, Hegedüs –, amelynek az volt a feladata, hogy javaslatot tegyen a párt és állami vezetésben történő változásokra. Elhúzták egészen reggel 6-ig, de tovább nem lehetett, mert a KV követelte. A KV és a pb között komoly feszültség volt. A bizottság meghallgatta Nagyot is. Mi a véleménye a személyi változásokról. Az első kérdés: Gerőnek távoznia kell, ez az első és a legfontosabb. Hozzászólt Kádár, aki Gerő első titkársága mellett volt, Apró szintén, Hegedüs szintén, a többiek szintén. Megkérdezték a miniszterelnökségről. Azt felelte, hogy ő egyáltalán nem igényli ezt a jelenlegi körülmények között, de ha rábízzák, akkor helytáll. De ebben az esetben nagyon jelentős változások a kormányban, a pb-ben, a KV-ben. Utána megköszönték, s Nagy kiment. Döntés reggel volt [október 24.]. Később meggyőződött, hogy közben beszéltek Moszkvával. Kisebb dolgokba belementek, de Gerőhöz ragaszkodtak. Utána újból összeült a KV, ott jelentették be a változásokat. Értékelés: ellenforradalom, fasiszta bandák. Akkor kezdték az őrséget szervezni a kapunál. Ceglédről, Kecskemétről, Székesfehérvárról elindultak a szovjet csapatok, Romániából szintén; rendkívül nagy volt a nyugtalanság, hogy még nem érték el a várost. Nagyon nagy volt a pánik. Különböző találgatások: nem találnak oda a rádióhoz, köd van, ezért nem lőnek. Örökös telefonálások, Malinyinhoz. Koncepció – leverni fegyveres erőkkel – szovjet csapatokkal; személyi változások Gerő személyének érintetlenül hagyásával. Gerő az ő leváltásának a követelését a párton belül is pártellenes, ellenséges követelésnek minősítette.
62 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kádár Gerővel az összes politikai kérdésekben a legteljesebb összhangban volt. Nagy Imrének az volt az álláspontja, hogy Benke ne akadályozza meg a 14 pont leadását. A pártközpontból azonban a leghatározottabban megtiltották. Már a Parlament előtti tömegtüntetésen elhangzottak olyan jelszavak, hogy „Gyerünk a rádióhoz”, „Gyerünk a Sztálin-szoborhoz”. 3/4 7 körül már két kötél feszült a szobron. 30–40 főnyi tömeg. Nagyon sok volt a jármű. Két drótkötelet vontatókhoz kötöttek; a ledöntés azonban nem sikerült, mert a kötél elszakadt. A tömeg rendkívül kedélyesen szemlélte a dolgot. Azután négy kötéllel próbálkoztak, de így sem ment. Húzd meg, Húzd meg! Magyaroké ez a haza, Sztálin szobrot vigyék haza! Emelték a hangulatot azok a fiatalemberek, akik a teherautók tetejéről forradalmi verseket szavaltak, vagy gyújtó beszédeket tartottak. A két kísérlet sikertelensége után autogén palackokat és autogén pisztolyokat hoztak. A szobrot alul, a csizma talpánál vágták, valószínűleg a csavarokat. Ezután ismét megkezdődött a húzás, de a kötél ismét elszakadt. Ezután végig kopogtatták, meddig tart a beton a csizmában és azután ott kezdték, szórólánggal égették. Közben felmásztak a MÉMOSZ székház tetejére és a vörös csillagot kalapáccsal két ember jó órai munkával – ledöntötte. Azután kigyújtották a MÉMOSZ tetején levő reflektorokat. 1/2 9 körül érkeztek az első riasztó hírek a rádiótól. „Lövöldöznek az ávósok, mindenki a rádióhoz! – Lövöldöznek az ávósok, általános sztrájkot!” – Teherautós fiatalemberek kiáltoztak. De ez egészen addig, amíg a szobrot le nem döntötték, nem tett nagyobb hatást. 3/4 9 körül három nagy gyári vontatóval a most már átvágott szobrot ledöntötték. A tömeg éljenezve, zászlót lobogtatva odarohant. A szobor ledöntése után ott maradt egy vasrúd, amely a szobrot tartotta – ide tűzték a nemzeti színű zászlót. Ekkor már annyian voltak, mint a Parlament előtt. Ezután megindult az emberfolyam a Keleti felé, sokan a Rádióhoz. Inkább az út szélén vonultak; az utak közepén pedig teherautók rohantak, tele munkásfiatalokkal. ÁVO-ellenes és oroszellenes jelszavak. A rádió felől is jöttek teherautók, hogy alarmírozzák a közhangulatot. Három határőr ávós egyenruhában jött szembe; semmi bajuk nem történt. Így érkeztek meg a Corvin áruházhoz 1 /2 10 tájban. Elszórt lövéseket lehetett hallani. 10 körül Szilágyi a főkapitányságra. Kopácsinak az volt az utasítása, hogy a tömegre sehol nem lőni; de azért a fegyvereket ne hagyják ott. 12 körül vonultak fel az első magyar harckocsik a Rádió felé. A tankoszlopot vezető gépkocsiból kihajolt a vezető tiszt, s azt kiáltotta, hogy „Ne féljetek, megvédünk benneteket!” A Tanács körút és a Rákóczi út kereszteződésénél egy sor katonai gépkocsi – 8–10 –, rajta magyar gyalogsággal, beékelődve a tömegbe, nem tudott előre haladni. Itt honvédségellenes hangulat. Egy öregember szavalt: Ne lőj fiam, mert én is ott leszek. A Sándor utcában látok teherautókat, amelyekről lekiabálták, hogy fegyverért mennek. A Deák tér környékén az első primitív barikádok: feltartóztatni az autókat, hogy átkutassák, vannak-e bennük fegyverek. Horizont feltörése Szabad Nép ostroma Rádió 24. szerda Fehér értesítése Donáthnak és nekem a KV választásokról. Donáth hozzám jön. A KV levél formájában megfogalmaztuk álláspontunkat: funkciónkat nem fogadjuk el. 25. csütörtök Gyászlobogós tüntetés 63 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Akadémia utcai tankcsata Tüntetés a foglyok kiszabadítására Astória előtti csata Gerő szobájában Külön Nagy elvtárs PB ülésen: Milyen legyen Nagy Imre beszédében a Szovjetunióval való tárgyalás formulázása. Nagy beszédének fogalmazása – Nagy, Donáth, Losonczy. Elnökünk gyalog haza. Este Horváth Imre kocsit küldött értünk és bementem a pb ülésre. Donáth fogalmazott Frissel, Horváthtal részletesebb programnyilatkozatot. Batta [?] és Piros jelentettek a harcok állásáról Mikojan, Szuszlov, Malinyin, Szerov – az oroszok teljes kimeneteli tilalmat akartak elrendelni, hogy szétzúzhassák a felkelést; magyar karhatalmi alakulatok szervezése; a Belügynek a saját feladatát kell ellátni s nem a fegyveres rendfenntartást. Éjszaka Hegedüs, Fehér Lajos kiadtak teljes kimeneteli tilalmat, holott nem ez volt a határozat. Este Donáth és én, Kádárral beszélgettünk. Nagy, Donáth, Bognár, én a kormánylistáról beszélgettünk. 26. péntek Hegedüs, Gerő, Kádár, Nagy a kormánylista előkészítése – fő probléma a belügy, a mi jelöltünk Kopácsi volt; ellene fölhozták, hogy Kopácsi nem engedett lőni a fölkelőkre. Gerő javaslata: Belügynek és Honvédelemnek együtt Münnich; ezt elvetettük. Utána Szilágyi. Kardos László körül [?] Babik, Kovács, Tildy, Köböl és Donáth felvetették a perspektíva kérdését; tulajdonképpen merre haladunk? KV-ülés. Donáth és én felszólaltunk; sztalinista ellentámadás, hatos bizottság, direktórium: Kádár, Nagy, Köböl, Szántó, Hegedüs, Münnich, Kiss Károly (Mikojánék nem akartak bemenni). Mikojánéknak döntő szerepe volt. Íróküldöttség: Erdei, Márkus, Máté, Tamási, Kónya. KV deklaráció. Délután: Donáth és én lemondtunk újra, Donáth átadta Kádárnak, Tánczos Nagy Imrének. Pénteken éjjel. Nagy, Donáth, Losonczy. A két koncepció: fegyverrel el[intéz]ni, vagy a demokratikus, függetlenségi követelések élére állni. 27. szombat Nagy, Szántó; Hegedüs, Kiss, Köböl, Kádár beszélt lemondásunkról, Hegedüs dezertőröknek nevezett bennünket, Nagy élesen tiltakozott: nem elfogadni, a lemondás okaiként felhozott politikai okokat tárgyalják meg. Kádár azt mondta, hogy ne publikáljuk; legrövidebb időn belül megtárgyalják, erre bennünket is hívjanak meg, s akkor mind a két levelet hozzák nyilvánosságra. PB-ülés: kértük, hogy hívjanak meg a mi napirendi pontunk tárgyalására. Kádár és Hegedüs egyoldalúan adták át a történteket Mikojánnak és Szuszlovnak, javaslatot tettek a mi „izolálásunkra”. Kiss közölte, hogy a lemondásunkat elfogadták; én dolgozzam sajtóvonalon, Donáth a Vass-féle kormánybiztosságon. Szombaton tűzszünet, vasárnap is. Vasárnap hajnalban, megszegve a tűzszünetet fel akarták számolni a Corvint 6 órakor. Szombaton este elnökségi ülésen az volt a határozat, hogy semmiképpen tüzet nem nyitni, támadást nem indítani, szovjet csapatokat nem bevetni. N. ráparancsolt Hegedüsre, hogy telefonáljon Aprónak, hogy semmiféle támadást nem lehet indítani. Apró erősködött. Nagy: ha mint pártutasítást nem veszitek tudomásul, akkor mint miniszterelnök parancsolom, mint a 64 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
stáb vezetőjének, nem szabad az oroszoknak megkezdeni a támadást, közöld Malinyinnel. Apró ezt mondta: rendben van. 5 óra körül: az angyalföldi munkásküldöttség Oszkó, kb. 10-12-en. Nagy Imre sírva fakadt: jöjjön velünk, Angyalföldön várjuk. [Itt a feljegyzés megszakadt, az oldal hátlapján Losonczy kézírásával:] Elismerem, hogy a 14 lapoldalból álló feljegyzés az én tulajdonom. E feljegyzést a jugoszláv Követségen készítettem, Budapesten Tánczos Gábor, Szilágyi József, Nagy Imre, Jánosi Ferenc és mások segítségével. Tárgy: Eseményvázlat az okt–nov. eseményekről. Budapest, 1957. június 25. Losonczy Géza Losonczy Géza saját kezű feljegyzése az október 23-án Losonczy lakásán tartott megbeszélésről, melyet Romániában készített* Október 23-án reggel telefonon felhívtam Haraszti Sándort, Donáth Ferencet, újhelyi Szilárdot, Nagy Imrét, Jánosi Ferencet, s arra kértem őket: jöjjenek el hozzám, a lakásomra a helyzet megbeszélésére. Fél tizenegy körül valamennyien ott is voltak. Egységes volt a vélemény, hogy nálunk is teljesen megérett a helyzet az esedékes változások végrehajtására. Aznap délelőtt 9 óra körül érkezett meg a kormányküldöttség Jugoszláviából. Reggel a „Szabad Nép” igen részletesen közölte Gomulka beszédét. Én a jelenlévőknek elmondottam, hogy az egyetemi, főiskolai hallgatók nagy tüntetésre készülnek ma délután a Bem-szobornál, abból a célból, hogy így adjanak kifejezést a lengyel változások iránti rokonszenvüknek. Elbeszéltem azt is, hogy mit tapasztaltam az éjszaka a Műegyetemen. Mindnyájunknak az volt a véleménye, hogy a Politikai Bizottság rákényszerül a Nagy Imrével való tárgyalásra. A KV-ülésen nov. […] – 15-re volt kitűzve, de bizonyos volt, hogy a lengyel események […] a készülő diáktüntetések hatalmasan meg fogják gyorsítani az események menetét. Mindnyájunknak továbbá az volt a véleménye, hogy Nagy Imrének semmi körülmények között nem szabad abba belemennie, hogy KV tag, PB tag vagy miniszterelnök legyen. Messzemenő feltételekhez kell mindezt kötnie, mert az esetben, ha ezt nem tennék, megismétlődhetnék az 1955. márciusi helyzet, amikor a KV és a kormány túlnyomó többsége, amely túlnyomórészt sztálinistákból és elvtelen opportunistákból állott, az első nyomásra elhagyta és megbuktatta. Nem szabad megismételni 55 tavaszának tragédiáját. Csak az esetben menjen be Nagy […] pártvezetésbe és vállalja a kormány vezetését, ha Gerő Ernőt eltávolítják nemcsak jelenlegi első titkári helyéről, hanem a Politikai Bizottságból is. Emellett el kell távolítani a Pol. Biz.-ból a leghírhedtebb sztálinistákat: Kovács Istvánt, Szalay Bélát, Bata Istvánt, Piros Lászlót, Marosán Györgyöt, Rónai Sándort. A Központi Vezetőségből szintén legalább 20-25 sztalinistát el kell távolítani. Helyükbe pedig ugyanannyi vagy még több rendes antisztálinistát kell kooptálni. A kormányt gyökeresen át kell alakítani. Én hangsúlyoztam, hogy nemcsak a sztálinista kommunistáktól kell megszabadulni, hanem – az agyonkompromittált, sztálinistákkal összenőtt „párton kívüliektől” is. Megbeszélésünk alapján a Pol. Biz. a következő lett volna: Nagy Imre, Haraszti Sándor, Donáth Ferenc, Köböl József, Szántó Zoltán, […]váth András, Kádár János, Losonczy Géza, Gáspár Sándor, Kiss Károly [?] A Központi Vezetőségbe a következő elvtársakat gondoltuk kooptálni (az említetteken kívül): Szilágyi József, Fülöp[?] József, Kiss Dezső (Csepel), Komócsin Zoltán [eredetiben ?jel], Vásárhelyi Miklós, Kardos [?] László, Tánczos Gábor, Széli Jenő, újhelyi Szilárd, Lukács György, Novobáczky Sándor, Fekete Sándor, Gimes Miklós, Kónya Lajos, Háy Gyula, Erdei Sándor, Jánosi Ferenc, Rajk Lászlóné. A KV-titkársága: Kádár János, Donáth Ferenc, Szántó Zoltán, Losonczy Géza, Köböl József. Elhatároztuk még, hogy haladéktalanul le kell váltani Berei Andort a Tervhivatal éléről, Andics Erzsébetet a Tudományos osztály éléről, ugyancsak haladéktalanul a legkompromittáltabb kerületi és megyei titkárokat, tanácselnököket.
65 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Rövid vita volt arról, hogy Nagy Imrének miniszterelnöknek kellene-e lennie, vagy a párt első titkárának. Nagynak az volt a véleménye, hogy első titkárnak nem, hanem miniszterelnöknek. Így emlékezik rá a nép, s azt óhajtja, hogy ismét miniszterelnök legyen. Ezzel azután a többiek is egyetértettek. Abban maradtunk, hogy ezt a megállapodást mindnyájan kötelezőnek tekintjük magunkra. Csak ennek megfelelően fogunk cselekedni. Tekintettel a helyzetre, naponta fogunk találkozni. Mivel úgy láttuk, hogy az általunk a KV-bejavasolt személyek között kevés a munkás, abban állapodtunk meg, hogy további neveket fogunk kérni olyan személyektől (Surek[?], Köböl, Mező), akik az apparátust jobban ismerik. Megállapodás volt arra is, hogy lengyel típusú átalakulásra veszünk irányt és szó sem lehet többpártrendszerről. [Itt a feljegyzés megszakad.] [A dokumentum hátulján:], A feljegyzéseket, 24 lapoldalt, a belügyi szervek IV. hó 11-én lefoglalták. 1957. IV. 11, Losonczy Gézáné Elismerem, Hogy a feljegyzés, mely két lapoldalból áll, az én tulajdonom. E feljegyzést Snagovban készítettem. Tárgya: Megbeszélés lakásomon, néhány politikai barátommal. Budapest, 1957. június 25. Losonczy Géza Losonczy Géza saját kezű feljegyzése október 27-én Kiss Károly elvtárssal folytatott beszélgetéséről, melyet Romániában november 30-án írt Az első héten, szombaton 27-én délelőtt az Akadémia utcában hosszasan beszélgettem Kiss Károllyal. A beszélgetés a mi végleges lemondásunk kapcsán indult meg. Kiss nem helyeselte ezt a lépést. Mi ugyanis azzal indokoltuk meg lemondásunkat, hogy a pénteki KV-ülésen elhatározták, hogy a népmozgalmat és a felkelést szovjet fegyveres csapatok teljes igénybevételével verik le, s elutasították a mi általunk javasolt utat: a tárgyalásokat, a fölkelés ellenforradalmi részének elválasztását az antisztálinista résztől stb. Kissnek az volt az álláspontja, hogy helyes volt a KV álláspontja. Első dolog a felkelés leverése, a népmozgalom elfojtása. Ez nem megy másképp, mint a szovjet seregek erejével. Értsük meg: ő nem tud polgári demokráciában élni, csak népi demokráciában. Ha a népmozgalmat és felkelést, mint ellenforradalmat szovjet seregekkel verjük le, átgondoltad-e, mi jön azután? – kérdeztük. Utána újjáépítjük a pártot a legszélesebb demokrácia alapján, megteremtünk egy valóban szocialista, széles körű demokratizmust és rendezzük a viszonyunkat a Szovjetunióval az egyenjogúság alapján. De hiszen ez mind illúzió – válaszoltuk. A népmozgalmat és a felkelést támogatja a nép túlnyomó többsége, a párttagság legalább 90%-a, az államhatalmi szervek, a fegyveres erők legnagyobb része. Különben hogyan eshetett volna szét egy-két nap alatt ez a hatalmas párt, a hadsereg? Ha nem azt az utat választjuk, amit mi az első perctől kezdve mondunk szüntelenül [….] Egy szilárdan és egységesen antisztálinista kormányt hozunk létre, s ennek a vezetésnek az irányításával a széles nemzeti egységre támaszkodva zúzzuk szét az ellenforradalmat, ha nem: a szovjet seregekkel az egészet minden megkülönböztetés nélkül, akkor itt hosszú évekig szó sem lehet sem párton belüli demokráciáról, sem koalíciós demokráciáról, hiszen jóvátehetetlenül szembekerülünk a néppel. Akkor nem jöhet más, mint terror. Üldözés nemcsak az ellenforradalmárokkal szemben, hanem az antisztálinista kommunistákkal és demokratákkal szemben is. Kiss Károly ezt hevesen kétségbe vonta. – Folytattam. – Így nem lehet szó a Szovjetunióhoz való egyenjogú viszonyról sem. Mivel nem belső erőből teremtettünk rendet, még inkább meg fog erősödni az a meggyőződés Moszkvában, hogy nem is tudtunk volna. Kiss ezt is tagadta és azt mondotta másodszor is, harmadszor is, hogy polgári rezsimben nem tudna és nem akarna élni. Hivatkozott olyan esetekre az elmúlt napok történetéből, amikor tényleges ellenforradalmi jelenségek […]tak.
66 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Mi sem kívánunk ellenforradalmi rendszerben élni – mondottam – és sértő, hogy erre a térre viszed a beszélgetést. A kérdés nem úgy van feltéve ma, hogy […]forradalom vagy szocializmus, hanem úgy, hogy a szocializmust a magyar népre támaszkodva, a munkásosztályra, a haladó erőkre támaszkodva mentsük-e meg, vagy pedig bizalmatlanul a nép iránt, a szovjet seregekre támaszkodva az antisztálinista és demokratikus népmozgalmakkal szemben. Bizonyos, hogy az első út a nehezebb, a kockázatosabb. Bizonyos […] engedményeket is lehetne tenni. Milyen engedményeket? – kérdezte. Nem tudom. Lehet, hogy engedélyezni kellene a pártokat. Lehet, hogy nagyon jelentős engedményeket a parasztság felé: begyűjtés eltörlése például. Mindez nagyon nehéz, főként ha számba vesszük, hogy nekünk nincs pártunk gyakorlatilag. De könnyen lehet. Itt vannak azok az erők, amelyek a munkástanácsokat hívják életre, a Petőfi Kör, a NÉKOSZ, a Rákosibörtönöket megjárt elemek – ezekre támaszkodva meg lehetne indítani az új párt szervezését, amely félreérthetetlenül kommunista párt lenne, de ugyanilyen félreérthetetlenül antisztálinista. A szovjet seregeket behívni és a szovjet seregekkel leverni minden megmozdulást – ez olyan egyszerű, mint a pofon –, ehhez nem kell valamiféle különösebb politikai bölcsesség. De egy olyan vezetés, amelynek ez a politikai alapja, nem lehet antisztálinista vezetés, még akkor sem, ha szavakban azt hirdeti magáról. Gondoljátok, hogy belső erőkkel le lehetne verni az ellenforradalmat? Feltétlenül. Már régen meg lehetett volna keresni a szálakat a felkelőkhöz, megnézni, kik vezetik. A jogos követeléseket teljesíteni, s utána velük együtt felépíteni a karhatalmat, s neki az ellenforradalomnak. – Ha nem ezen az úton fogunk haladni, hanem Gerő és Hegedüs útján, akkor a legfontosabbat kockáztatjuk nagyon hosszú időre: a magyar nép és a szocializmus összeforrását, azt, hogy együtt a munkásosztály és a nép többségével építhessük a szocializmust – jegyezte meg Donáth. Mivel azonban ti tegnap az ellenkező utat választottátok, a helyzet ennyire súlyos, ezért nem tudjuk mi tovább a közös felelősséget vállalni – fejeztem be a beszélgetést. Nem tudok veletek egyetérteni – mondotta Kiss Károly. – Ti tudjátok, hogy mindkettőtöket nagyra becsüllek, de ezen az úton nem tudok veletek menni. Mindenáron meg kell védeni a munkáshatalmat. Utána közölte, hogy az elnökség tudomásul vette lemondásunkat. Donáthot megkérték, hogy a Vass-féle közellátási kormánybiztosságon segítsen, engem pedig, hogy menjek vissza a sajtóhoz. Mindketten örömmel vettük személy szerint ezt a közlést, mert torkig voltunk az Akadémia utca fullasztó levegőjével. Belül azonban mélyen átérezve a helyzet tragikumát: hogyan játsszák el a tényleges munkáshatalmat éppen azok, akik védelmét szüntelenül szájukon hordozzák. Bukarest, XI. 30. [Hátoldalán:] Elismerem, hogy e négy lapoldalból álló, grafitceruzával írt jegyzet az én tulajdonom. E feljegyzést Snagovban készítettem. Tárgya, egy október […]-án folytatott beszélgetés Kiss Károllyal az Akadémia utcában. Budapest, 1957. június 25. Losonczy Géza * Vö. e számunkban Hanák Gábor közleményével! (A szerk.)
2. Képek
67 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
68 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Losonczy Géza, 19171957 KÖVÉR György Losonczy Géza 1917–1957 A Duna–Tisza közi Érsekcsanádon látta meg a napvilágot. Apja, a baranyai református tanító fia, korai haláláig (1928) ott szolgált lelkipásztorként. Édesanyja, a polgári iskolai festő-rajztanár leánya megözvegyülése után a két fiúval (Géza és György) visszaköltözött Ceglédre. Az osztatlan elemi iskolát Érsekcsanádon, az első két gimnáziumi osztályt a bajai cisztereknél járja, majd 1929–1934 között a ceglédi Kossuth gimnázium diákja, ahonnan egy diákcsíny miatt két barátjával együtt eltanácsolják. A hajdúböszörményi Bocskai Gimnáziumban érettségizik, majd a debreceni Tisza István Tudományegyetem magyar–francia szakára iratkozik be. Itt ismerkedett meg az 1936/37-es tanévben a Márciusi Front debreceni szárnya révén a marxizmussal, amely egész további életpályáját meghatározta. Több cikket ír 1938-ban a pár számot megélt debreceni lapban, a Továbbban. A család állandó neheztelésével kell megküzdenie, akik nem nézik jó szemmel a fiatalember baloldali politizálását. 1939 márciusától egy szemesztert töltött a besançoni egyetemen, majd Párizsban hivatalosan is a párt tagjává fogadják, s ezt megpecsételi 1939. októberi hazatérése után 1940. tavaszi letartóztatása, majd rendőri felügyelet alá kerülése. Közben 1940-ben megvalósul régi álma: hírlapíró-gyakornok lesz a Népszavánál és 1941 tavaszán kézhez veszi diplomáját is. Részt vesz a Népszava híres 1941. karácsonyi számának szervezésében, ám 1942 nyarán, a nagy lebukások idején illegalitásba kell vonulnia. Közben részt vesz az illegális Szabad Nép néhány számának szerkesztésében, Donáth Ferenccel együtt szövegezik a Békepárt 1944. januári memorandumát. A német megszállás után egyik meghatározó szervezője a Magyar Frontnak, amely szerepre nemcsak származása, tehetsége és műveltsége képesíti, hanem alkata és kapcsolatrendszere is. Betegen éri meg egy budai illegális lakásban a szovjet csapatok bevonulását. 1945 februárjában köt házasságot az általa 1939 óta ismert kommunista újságíró, Haraszti Sándor leányával, Máriával, majd a Szabad Népnek indulásától főmunkatársa lesz. Politikai karrierje meredeken ível felfelé: 1946-tóI az MKP KV póttagja, 1948-tól miniszterelnökségi, 1949-től népművelésügyi államtitkár. Újságíróként és államférfiként aktívan részt vesz a koalíció szétrobbantásában, a kulturális élet bolsevizálásában. A selejtlista-ügy ürügyén 1950 őszén államtitkári posztjáról leváltják, 1951 tavaszán letartóztatják és elítélik, így maga is a kiszolgált kurzus áldozatává vált. A börtönből 1954 augusztusában testileg és lelkileg megtörve szabadult. Fél tüdejét el kellett távolítani, kórházi, majd szanatóriumi kezelésre szorult. Tudata rohamos ütemben tisztult fel, így már 1954 őszén, Nagy Imrével való találkozásakor, a sztálinizmus engesztelhetetlen ellenfeleként elkötelezi magát a szocializmus megújítása mellett. A Rákosi-restauráció időszakában 1955 végén a Magyar Nemzet főmunkatársaként egyik szervezője lesz a nevezetes írómemorandumnak. Visszaállított párttagsága birtokában a Nagy Imre-csoport képviselőjeként mondja el 1956 júniusában a Petőfi-kör sajtóvitáján megrendítően önkritikus beszédét. Amikor 1956. október 23-ának forradalmi eseményei átcsapnak a Nagy Imre-csoport feje felett – Donáth és Losonczy október 28-ig visszautasítják a KV soraiba történt kooptálásukat, amíg „a pártvezetés magáévá teszi a dolgozó nép jelenlegi mozgalmának követeléseiből mindazt, ami helyes és jogos…”. Nagy Imre utolsó kormányának államminisztereként, az MSZMP héttagú Intéző Bizottsága tagjaként a szovjet intervenció után a jugoszláv nagykövetségen keres menedéket családjával együtt. A Kádár-kormánnyal kötött megállapodás alapján a követséget elhagyókat a szovjet hadsereg előbb Romániába internálta, majd a közülük erre kiszemelteket 1957 áprilisában a magyar belügyi hatóságok letartóztatták és hazaszállították. A vádiratban Losonczy Géza neve már a Nagy–Losonczy-csoport második számú névadójaként szerepelt. A tárgyalást azonban nem érhette meg. A Fő utcai börtönben éhségsztrájkba kezdett, fizikai állapota leromlott, börtön-pszichózisa kiújult és 1957. december 21-én, máig tisztázatlan körülmények között életét vesztette. Betegség következtében, mint a hivatalos források állítják, mesterséges táplálás közben véletlenül, vagy szándékosan, mint visszaemlékezők írják – valószínűleg sohasem tudjuk meg teljes pontossággal. Bár halála a koholt vádak és a törvénytelen fogva tartás miatt méltatlannak és igazságtalannak látszik, áldozata – végigszenvedett erkölcsi és politikai igazsága alapján – mégsem bizonyult hiábavalónak.
2. Képek
69 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
70 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
