História Created by XMLmind XSL-FO Converter

História 1985-02

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1985-02 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom 1. ........................................................................................................................................................ 1 1. A reform ................................................................................................................................ 1 2. Képek .................................................................................................................................... 2 2. ........................................................................................................................................................ 4 1. Széchenyi és a nemzetközi politika ....................................................................................... 4 2. Képek .................................................................................................................................... 6 3. ........................................................................................................................................................ 8 1. Széchenyi, a polgár ............................................................................................................... 8 2. Képek .................................................................................................................................. 11 4. ...................................................................................................................................................... 14 1. A Lovakrul. Széchenyi István könyvérõl ...................................................................... 14 2. Képek .................................................................................................................................. 15 5. ...................................................................................................................................................... 16 1. A nemes gróf vízbepottyanása. Széchenyi Istvánról ........................................................... 16 2. Képek .................................................................................................................................. 17 6. ...................................................................................................................................................... 18 1. Széchenyi, PestBuda szépítõje ......................................................................................... 18 2. Képek .................................................................................................................................. 21 7. ...................................................................................................................................................... 24 1. A fertõdobozi fürdõ ............................................................................................................. 24 2. Képek .................................................................................................................................. 27 8. ...................................................................................................................................................... 29 1. Kedvetlen intermezzo. A KossuthSzéchenyi vitáról ........................................................ 29 2. Képek .................................................................................................................................. 31 9. ...................................................................................................................................................... 33 1. Pesti emberek. Reformkori életképek ................................................................................. 33 2. Képek .................................................................................................................................. 33 10. .................................................................................................................................................... 37 1. Illegalitás után. Az MKP 1945-ben ..................................................................................... 37 2. Képek .................................................................................................................................. 39 11. .................................................................................................................................................... 41 1. Megváltozott körülmények. Az SZDP 1945-ben ................................................................ 41 2. Képek .................................................................................................................................. 43 12. .................................................................................................................................................... 45 1. Tiszazug, 1929. Meggyilkolt férjek és apák ........................................................................ 45 2. Képek .................................................................................................................................. 48 13. .................................................................................................................................................... 50 1. Magyarok az Egyesült Államokban .................................................................................... 50 2. Képek .................................................................................................................................. 52 14. .................................................................................................................................................... 54 1. Churchill, Roosevelt és Magyarország ................................................................................ 54 2. Képek .................................................................................................................................. 56 15. .................................................................................................................................................... 59 1. Magyarország, 1944. Egy angol katonai kézikönyv története ............................................. 59 2. Képek .................................................................................................................................. 61 16. .................................................................................................................................................... 63 1. A király tartózkodási helyei. Zsigmond király itineráriuma ................................................ 63 2. Képek .................................................................................................................................. 64 17. .................................................................................................................................................... 66 1. Parasztság és konzervatív reform ........................................................................................ 66

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. A reform GLATZ Ferenc A reform I. A reform tudatos politika. Nem a társadalom mélyében lejátszódó öntörvényű folyamat. Történetírásunk a reform fogalmát sok értelemben használja. Túl sokféle értelemben. Beszél a reformkorszakról, értve ez alatt az 1848–49-es forradalmat és szabadságharcot megelőző évtizedek történetét. Beszél a forradalommal felérő reformról, így pl. arról a földreformról, amelyet 1945-ben a demokratikus Magyarországon hajtottak végre. A munkásmozgalom-történet beszél reformizmusról, értve alatta a munkásmozgalomnak azon irányzatát, amelyik feladja a mozgalom végcélját, a proletárforradalmat. És mindezeken túl a szűkebb közönség elé kerülő szakirodalom beszél „konzervatív reform”-ról, értve alatta a századunk első felében a polgári rendszert annak megtartása érdekében reformálni akaró irányzatot. Beszél reformnemzedékről, a 19. század első felének Bajza, Eötvös és társai nevével fémjelzett nemzedékéről. És beszél ún. „reformnemzedékről” a két világháború közötti Magyarország történetének bemutatásakor, értve alatta azon fiatal politikusok táborát, akik a Horthy-rendszer megmerevedett társadalmi, politikai rendszerét jobboldali irányba akarták továbbfejleszteni. II. A reformpolitika felismert szükségszerűség eredménye. Annak felismeréséből fakad, hogy az adott államinemzeti közösségben vagy a világban zajló gazdasági, technikai és ennek következtében társadalmi átrendeződések a politikának reformálását, vagyis újraformálását, megújulását kívánják. Végeredményben így értelmezi ezt a történettudomány is – néha kimondatlanul. A napóleoni háborúk utáni évtizedekben született meg Magyarországon a felismerés, hogy az ország bekapcsolódása az akkori világpiacba és világpolitikába csak akkor mehet végbe, ha az ország társadalmi szerkezete, az országot vezető társadalmi rétegek gondolkodása, politizálása átalakul. Azokban az években, amikor az európai szemhatár-tágulás, az újabb technikai találmányok Európa eddig félreeső területeit vonhatták be a kapitalista rendszer egészébe, fogalmazódik meg a felismerés: a rendszernek a reformját a társadalmi élet mindennapjaiban, a termelési, gazdálkodási élet konkrét gyakorlatának, az egyesek szokáskultúrájának átalakításában, a politikában döntő szereppel bíró erők felvilágosításában kell megkezdeni. Ennek volt felismerője, és a reformpolitika leghatározottabb vezető alakja Széchenyi István. III. A reform tehát szükségszerűen a társadalmat mélyéről formáló erőkre irányul először. Elsősorban a gazdasági szférára. A termelésre, a kereskedésre. És az emberi környezetalakítást mind magasabb szintre emelő technikára. Már annak a korszaknak reformerei is így gondolkodtak, akik nem ismerték a marxizmus tanát. Mely tan vallja a termelési szféra döntő kihatását a társadalmi életre, így a politika egészére is. Ezt a felismerést tette meg Széchenyi István is. IV. A reform azonban nem korlátozódhat sohasem az állam, a közösség életének csak egyik szférájára. Történetírásunk gyakori hibája, hogy a reformpolitika klasszikusnak számító modelljének, a 19. század első fele Magyarországának bemutatásakor személyekhez, politikusokhoz köti a polgári Magyarország átalakulásának programjait. Sőt teátrálisan ábrázolható fellépésekhez, személyek konfliktusaihoz. Tankönyvek, kézikönyvek nemegyszer állították be Széchenyi Istvánt úgy, mint a gazdasági élet, a társasági szokásrendek reformerét, és mint olyan politikust, aki megretten a politikai viszonyok átalakításától. És megjelenik vele szemben Kossuth Lajos, mint ki éppen Magyarország politikai viszonyainak átalakítását helyezi előtérbe, s kerül szembe az általa legnagyobb magyarnak nevezett Széchenyivel. Két szimbólum, két program. Az egyik Magyarország átalakulásában a gazdasági, társadalmi élet kereteinek újjáformálását tartotta kiindulópontnak, a másik a politikai reform elsődlegességét hirdette. És a gazdasági illetve a politikai kiindulású reformmozgalom elkülönítése a 19. század második felében, a szabadságharc leverése után, ellentétté rögzül. Így történeti munkáinkban nemegyszer ellepleződik az, hogy az 1830-as években a gazdasági téren meginduló, nagy hatású tényekhez köthető reformmozgalom a kezdettől együtt mozgott a kulturális, az irodalmi, a mindennapi politikai élet, sőt a politikai rendszer újjáformálását kívánó törekvésekkel. És mivel történeti munkáinkban a forradalom, a szabadságharc, majd annak veresége áll a központban, a valóságosnál nagyobb szakadék tátong a reformkorszak és a kiegyezés utáni magyarországi fejlődés között. Pedig: amit a forradalom előtt ún. 1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

reformnemzedék megkezdett, amikor a polgárosult Európát példájának tekintette a gazdálkodásban, a viselkedéskultúrában, majd reformokat követelt jobbágypolitikában, kormányzati politikában, azt folytatta a kiegyezés utáni fiatal nemzedék, amikor szorgos, teátrális politikai akciókhoz nem köthető mindennapi munkájával úthálózatot, vasutat épített, vidéki takarékpénztárakat alapított, spekulánsként haszonra gondolva töretlen földek megműveltetésére, eddig ismeretlen ipari termékek gyártására vállalkozott. Különböző korszakok különböző reformmozgalmai. Gazdaság, politika, kultúra, társasági élet reformja mindegyikben szorosan együtt jár. V. A reform nem okvetlenül a forradalom előkészítője. Ellenkezőleg. Korunk történetírójának gondolatmenetében a politikai összeütközések, forradalmak, szabadságharcok foglalják el a központi helyet. Öröksége ez a 19. századi történetírásnak, mely történetírás az állami-nemzeti összeütközések korának gyermeke volt. A marxizmus a proletárforradalom és a világforradalom perspektíváját követő politika ideológiájaként alakult ki. Természetes, hogy a polgári rend megdöntéséért folytatott harcában a történelemből elsősorban az osztályösszeütközések legkiélezettebb pillanatait és szakaszait, a forradalmak történetét idézte. A nemzeti történelem nagyobb korszakainak leírásakor csomópontokként a forradalmakat választva, a forradalmakat megelőző illetve követő korszakok mintegy a forradalom elő- illetve utótörténetévé váltak. Mind a polgári, mind a marxista történetírásban. Természetesen ellenkező értékítélettel. Ma, amikor a marxista pártok már nemcsak ellenzékben harcoló pártok, hanem vezető pozícióban politizáló pártok is, szükségszerű e szemlélet vizsgálat alá vétele. Vizsgáljuk ellenkező oldalról a forradalmak „előtörténetét”, a fennálló rend szempontjából. Így természetesen a kevesebb lelkesítő példát felsorakoztató Habsburg abszolutizmus kormánymechanizmusát kell(ene) behatóbban megismernünk, vagy 1918 előtt az osztrák–magyar császári és királyi udvari politika politizálási módszereit. Mindkét vizsgálat azt mutatja: a reformmozgalmakat azért követték forradalmak, mert az uralkodó politikai rendszer nem volt képes e reformmozgalmak által közvetített megújulási politikát magába szívni, nem volt képes az állami élet egészét a fejlődésnek megfelelő szinten átformálni. VI. A reform tehát a politikai rendszer egészének megújulását biztosító politika. Forradalmi törés akkor következik be a társadalmi és az állami életben, ha a kormányzati politika vezetői nem ismerik fel: a folytonos reformra képesség forradalmi-ellenforradalmi törések elkerülésének alapvető feltétele. 1956 októbere soha nem következik be Magyarországon, ha Rákosi–Gerő-féle vezetés 1953 után a jelentkező társadalmi, gazdasági és politikai kihívásoknak a felismeréséből képes rendszerünk reformját végrehajtani. Gazdasági, társadalmi és politikai téren egyaránt. Az összefüggéseket kereső történész szemében nem tűnik véletlennek: a térség munkásmozgalmában a hosszú távon óhatatlanul érvényesülő reformgondolat éppen abban az országban fakadt fel legerőteljesebben, amely országban a törés is a legerőteljesebb volt. VII. Fogalmak. Értelmezések. Viták a fogalmak közül, viták az értelmezések körül, történészek, politikusok között. Így van rendjén. A történelemből mindenki tanulni akar. Így van rendjén.

2. Képek

2 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


1. Széchenyi és a nemzetközi politika KOSÁRY Domokos Széchenyi és a nemzetközi politika Történetírásunk – valljuk be – a nemzetközi politika történetének, fejlődési mechanizmusának elemzésében – kevés kivétellel – nem különösebben jeleskedett. Annak idején főleg „Bécs” és Magyarország viszonyára korlátozta figyelmét, nemegyszer aktuális „48-as” vagy „67-es” politikai irányzatokat próbálva a múltból vett példákkal alátámasztani. Pedig a színjáték nemcsak e dialógusból állt. A kérdés – helyünké a nagyvilágban – csak e régió egész politikai, etnikai, társadalmi struktúrájának, sőt Európa, a nemzetközi hatalmi rendszer összefüggéseiben lett volna helyesen értelmezhető. Igazi megoldást az a későbbi fordulat sem hozott, amelynek eredményeként egy-egy politikai törekvést főleg aszerint kezdtek mérlegelni, hogy milyen társadalmi erők képviselték. Az természetesen igaz, hogy a különböző társadalmi rétegek sokban mást akartak és a lehetőségekkel is másként készültek élni. Az is, hogy mondjuk például a nagybirtokos arisztokraták általában jobban kötődtek a Habsburg monarchiához, mint a kisnemesek vagy a szegény értelmiségiek. Az újabb hiba az olyan – ismét rövidre zárt – feltételezésekből származott, hogy a szereplők politikai véleményét mindig – közvetlenül és egyértelműen – társadalmi hovatartozásuk határozta meg, hogy ilyen vagy olyan szubjektív érzelmek esetenként nem terelhetők tudatos felismeréssel más irányba, és végül, hogy mindig – önmagában véve – az a célkitűzés volt csak pozitív saját korában is, amelyet az utókor – ez esetben a „nemzeti” jelszavakkal manipuláló dogmatizmus – érzett a maga szempontjából a leghasználhatóbbnak. A nemzetközi politika feltételrendszerének ugyanis mindig volt egy olyan objektív valósága, erőviszonyainak egy olyan, nagy súllyal érvényesülő hatása is, amely – főleg kisebb népek esetében – messzemenően körülhatárolta az akciók mozgásterét. Még akkor is, ha a végső mérleg kialakításában természetesen szerepük volt, saját erejük mértékében, maguknak az akcióknak is. Széchenyi életművét több ok miatt is különösen fontos éppen e szempontból mérlegelnünk. Először is azért, mert ifjú – 22 éves – kora, vagyis 1814 óta olyan naplót vezetett, amelyben teljes őszinteséggel adott számot benyomásairól, érzéseiről. Vagyis az ő esetében pontosan ellenőrizni tudjuk egyrészt azt, hogy mennyiben látta másként a dolgokat, mint általában a nagybirtokos arisztokrácia, de másrészt azt is, hogy szubjektív állásfoglalása miben különbözött attól, amit azután politikai meggondolásból olykor „zarándoki önmegtagadással” képviselt. Végül pedig azért, mert reformtevékenységénekirányvételét igen nagy mértékben az szabta meg, hogy miként látta e tapasztalatok birtokában Magyarország helyét, mozgásterét a nagyvilágban,és mert e tevékenységnek volt egy olyan ága is, amely a magyar reformmozgalmat éppen a nemzetközi politika terén aktív módon képviselte. Uralkodók, államférfiak között Széchenyi igaz, nem járta ki a hazai jog és a megyei, rendi politika szokásos iskoláját.Innen a megjegyzések olykor, hogy készületlen volt és ifjan inkább a nők, estélyek, majd a külföldi utak érdekelték. Alapjában véve azonban a serdülő korból alig kilépő ifjú arisztokrata huszártiszt előtt egy olyan másféle, sok osztályos és mozgalmas iskola nyílt meg, amelynek mindjárt az elején nemzetközi események szereplőit, színhelyeit ismerhette meg. Csak néhány adat: 1813-ban futártiszt a Napóleon ellen felvonuló hadak osztrák főhadiszállásán; a lipcsei csata előestéjén a porosz Blüchernél és Bernadotte svéd trónörökösnél jár küldetésben, majd pedig Frankfurtban Konstantin orosz nagyherceg barátkozik vele. 1814 májusában ér Párizsba, e „ragyogó városba”. Innen Itálián át tér haza, egy küldetés résztvevőjeként, amely a szárd királyt értesíti arról, hogy trónjára visszaülhet. Még az év szeptemberétől ott van a „táncoló” bécsi kongresszus színes forgatagában, szerény helyen, de uralkodók és államférfiak kőzött.Részt vesz estélyeken, amelyek egyben a diplomácia fórumai is. Főleg Metternich számára, aki decemberben Nápolyba küldi őt, hogy szemmel tartsa Murat királyt, Napóleon sógorát. Itt Széchenyi az udvarral, az osztrák és angol diplomácia képviselőivel ismerkedik, amíg újra meg nem indul a háború. 1815-ben futárként ismét Párizsba megy, ahol a béke és a négyhatalmi szerződés előkészítése folyik, majd Angliába – most először –, hogy tiszttársával az ezred nevében a régenshercegnél tisztelegjen, a későbbi IV. György királynál, akit szinte Byronra emlékeztető éles kritikával jellemez. Megfordul olyan főnemesi házaknál, amelyek az angol társadalmi és politikai élet központjai, whig liberálisokkal ismerkedik, de gyárakat is meglátogat és a polgári jogegyenlőség maradandó emlékével tér haza. 1819-ben – hogy pár évet átugorjunk – a fejlettebb Nyugat után Széchenyi Itálián át Keletre: Konstantinápolyba, Görögországba látogat, ahol művészeti, irodalmi, történelmi kérdések mellett ismét mindenfelé a Monarchia külügyi szolgálatának képviselőivel, osztrák és magyar urakkal, angol, francia, orosz diplomatákkal ismerkedik, beszélget nemzetközi kérdésekről, Anglia hatalmáról, Ausztria sajátos problémáiról. Majdnem egy év múltán,


1819 nyarán Nápolyba visszaérve, ott találja I. Ferenc császár-királyt, Metternichet és kíséretüket, e „vándorszínész-truppot”, s – Rousseau olvasása közben – nem habozik őket a „sötét hatalmaknak” ajánlani. 1821-ben egy pillanatra arra gondol, hogy diplomáciai pályára lép, de ettől hamar elveszi kedvét – egyebek között – Ausztria erőszakos beavatkozása a nápolyi felkelők ellen, nem szólva arról, hogy liberális híre miatt ő sem kellene már Metternichnek. Ez év nyarán a török uralom elleni román és görög felkelés hírére az erdélyi határra siet és a török, orosz problémát próbálja áttekinteni. 1822-ben sikerül – Wesselényivel együtt – ismét útlevelet kapnia Franciaországba, Angliába, bár nem Amerikába, mint szerette volna. München, a bajor királyi udvar, más német központok, Párizs és London ennek az útnak a főbb állomásai, miközben a francia külügyminisztertől Wellington hercegig egész sor személyiséggel találkozik, utoljára azzal a Lord Wilson tábornokkal, akit kitüntetéseitől is megfosztottak, mert a spanyol szabadságmozgalmat ment támogatni. De hazatérve Bécsben is diplomaták közt mozog. Mindez még a tanulóévekhez tartozott. S ezek így együtt, a maga nemében páratlan tapasztalati anyaggal látták el Széchenyit. „Kutyákat kellene őseink mellé temetni!” Az 1820-as évek első felében Széchenyi már elveti a hazai feudalizmus mindkét pólusát: a fejedelmi abszolutizmust, önkényt és az „antiliberális” magyar rendi alkotmány egyoldalú, nemesi kiváltságait, amelyekért nem érdemes vért ontani. Pedig mily haraggal, megvetéssel bírálja a szentszövetségi politikát, és mily együttérzéssel és tájékozottsággal figyeli azokat az európai szabadságmozgalmakat, amelyek Spanyolországtól Itálián és Görögországon át értek el az orosz dekabrista felkelésig! S pár év múlva, 1829-ben, németországi útján, miközben a vámunió és a porosz vezetés várható jövőjéről elmélkedik, szinte elkeseredetten tör ki belőle: ha ott annyiféle kisebb-nagyobb független állam létezhetik, a magyarnak miért nem juthat egy sem. Sokat fecsegünk „dicső eleinkről” – írja –, pedig azok „a legfontosabbról feledkeztek meg, a nemzeti függetlenségről... Kutyákat kellene őseink mellé temetni!” Nyilvánvaló tehát, hogy Széchenyi nem a nemzeti önállóság ügye iránti közömbösségből fordult el a hagyományos rendi, sérelmi politikától,hanem azért, mert rossznak, elavultnak tartotta azzal a Habsburg hatalommal szemben, amelyet – belső bajai ellenére – a nagyhatalmak, Angliával élükön, mindenképpen támogattak, mivel meglétét Európa e részén feltétlenül szükségesnek tartották. Hadd idézzük itt a Hitel (1830) jellemző sorait, amelyekben Széchenyi az új taktikát igen világosan, sőt nyersen és Ausztria vonatkozásában vajmi kevéssé hízelgő hasonlatok kíséretében magyarázza el: ha egy magyar külföldre jutna, például Perzsiába (a mai Iránba), „nem vágyódnék ott mindjárt ... a vámok súlyán könnyíteni, mert megtörténhetne, hogy a sah ezt nem jó szemmel nézné, s őtet – ami ott a büntetés módja – féltestig eltemettetné s lábszárai kertsövény gyanánt szolgálnának”. Ha pedig Algériába kerülne, ott nem „a tengeri rablás ellen kelne ki, és nem a Dey háremét akarná egy nőre szállítani”, mert „maga tán egy fejjel rövidülne meg”. Idehaza tehát, a Habsburg monarchiában, „ne keresse a hátramaradását, a hibát másban, mert mással nem, hanem inkább magában, mert magával parancsolhat”. Ez világos beszéd. Széchenyi már a harmincas évek elején ezért fordult szembe Wesselényivel, aki barátként vele együtt indult, de aki a rendi ellenzék hagyományos politikáját próbálta a belső reform követelésével alátámasztani: Ismerve ugyanis a Habsburg monarchia kormányzatát és nemzetközi erőviszonyait, attól félt, hogy Bécs visszaüt, mielőtt Magyarország megerősödik.A reformot úgy szerette volna megvalósítani, hogy az ellenzéki akció, a vele szembeni ellenakció, vagyis a konfliktus és utána az elnyomatás szinte kiszámítható képletét elkerüljük. Éppen ezért próbált olyan vállalkozásokat kezdeményezni, amelyek az országot előbbre viszik nemcsak gazdaságilag, a társadalom vagy a művelődés terén, hanem végső fokon politikai pozícióban is, és amelyek elől ugyanakkor Bécs sem tud eleve elzárkózni, amelyekhez esetleg az ő közreműködése, vagy legalább semlegessége is elnyerhető, vagyis amelyek éppen ezért nem indítják el a veszélyes összeütközést, a „faltörő” politika következményét. Ilyen volt például Pest-Buda fejlesztése, a híd, a gőzhajózás, az Al-Duna-szabályozás, mint kísérlet arra, hogy Magyarországot bekapcsolja a világforgalomba egy új, nyugat–keleti vízi út megteremtésével, és ugyanakkor nemzetközileg ismertté tegye ezt a hazát, amely tegnap még ismeretlen volt a nagyvilág előtt, de holnap már angol, francia, német, dán utazók, sokban személyes ismerősök beszámolói révén hírnév kapja szárnyra. Sőt bekerül valahogy a nemzetközi politikába is, hiszen a kérdésekről Széchenyi német uralkodókkal, angol miniszterekkel, francia bankárokkal, orosz diplomatákkal, török pasákkal tárgyalt, és ugyanakkor – mondhatni egyedül a magyar reformerek közül – barátságos személyi kapcsolatokat épített ki a török uralom alól önállósuló szerb és román államvezetéssel is. Helyeselte a szomszéd népek nemzeti fejlődését, sőt azzal is tisztában volt, hogy a Habsburg monarchia „nagyobb szövedékén” belül – mint a harmincas években írta – Magyarország is „kisebb szövedék”, vagyis – mint ma mondanánk – soknemzetiségű ország. Tudjuk, 1842-ben fellépett az erőltetett magyarosítás ellen is. Az ellenzék és Bécs között


Jogos persze az ellenvetés, hogy ennek az elképzelésnek is voltak hiányosságai és olyan korlátai, amelyeken Széchenyi találékonysága sem segíthetett. Hogy továbbá Széchenyi itthon szűk bázissal rendelkezett,az okos szóra pedig a bécsi kormány sem igen hallgatott. Két dolog azonban bizonyos. Az egyik, hogy ez az irányzat a magyar nemzeti-liberális reformmozgalomnak része, egyik ága volt, nem pedig – mint egy időben mondták – ellenfele. A másik pedig az, hogy Széchenyi aggodalmai nem voltak légből kapottak. Amint a Habsburg hatalomnak a harmincas évek elején kissé szétzilált nemzetközi pozíciója – főleg a cárral kötött szövetség nyomán – újra megszilárdult, a bécsi kormányzat máris elkezdte a megtorlást, a perbe fogásokat, bebörtönzéseket. Utóbb – átmeneti enyhülés után – Széchenyi szinte kétségbeesett, igen taktikátlan fellépése Kossuth ellen is abból az aggodalmából érthető, hogy a dráma a negyvenes években megismétlődhet, tehetségesebb vezérrel az élén, nagyobb méretekben, súlyosabb következményekkel. A külső veszedelemtől tartott Széchenyi akkor is, amikor utóbb, 1848. március elején egy darabig ellenezte azt a felirati javaslatot, amelyben Kossuth a francia forradalom hírére „független nemzeti kormányt” követelt. Kezében volt ugyanis Apponyi kancellár levele, amely a magyar mozgalmat – szükség esetére – elég félreérthetetlenül a cár segítségének igénybevételével fenyegette meg. Amikor viszont a március 13-i bécsi forradalomnak, az osztrák kormányrendszer bukásának híre jött, Széchenyi megkönnyebbülten, szinte kitörő lelkesedéssel írta: „Nékem úgy látszik, mintha ránk magyarokra elvégre felnyílt volna az ég”, és készséggel részt vállalt az új magyar kormány munkájában is. S mint ma már tudjuk: 1848 őszén sem a forradalomtól való félelem, hanem az taszította kétségbeesésbe, idegösszeomlásba, hogy kikerülhetetlennek látta az ellenforradalom és a hozzá kapcsolódó nemzeti mozgalmak támadását, és úgy látta, nincs menekvés. Széchenyi kétségkívül alábecsülte a forradalomból született új Magyarország erejétés azt a pozitívumot, amelyet e roppant erőfeszítés távolabbi perspektívában a bukás ellenére is eredményezett. Magyarország, azonban végül mégiscsak alulmaradt az osztrák és cári orosz erők együttes túlerejével szemben, az európai forradalmak lehanyatlásának időszakában, mialatt a nagyhatalmak továbbra is ragaszkodtak a Habsburg monarchia fennmaradásához. Nem árt ismételnünk, hogy a Habsburg-hatalom a 19. század derekán a forradalmi megrázkódtatás után is még a nemzetközi realitások közé tartozott. Ezen a tényen nem változtatnak emóciók vagy utólagos retusálások. Persze, mivel a Habsburg monarchia az első világháború végén, 1918-ban – új nemzetközi erőviszonyok között, egy hosszabb folyamat végén – valóban felbomlott, ma már ez egyesek előtt vitathatónak tűnhet. Az a különös logika azonban, amely a 19. század derekán kialakult nemzetközi helyzetet az első világháború utániból szeretné megítélni, vagyis egy hosszú történeti folyamat végkifejletét vetíti vissza egy korábbi, más szakaszra, érdemben nem jobb annál, amely a júliusi kánikulában utólag netán kétségbe vonja, hogy előzőleg a januári hidegben szükséges volt fűteni. Ha valaki a nemzetközi viszonyok elemzése helyett ilyesmivel próbálkozik, megróhatja ’48 hőseit, hogy nem igyekeztek eléggé, nem tudtak legyőzni egy olyan illuzórikus államszervezetet, amilyen a Habsburg-monarchia volt. Így azt sugallhatja, hogy aki netán látta a Habsburg-hatalommal való összeütközés veszélyeit, az szükségképpen reakciós volt és viszont. Pedig a Habsburg-monarchia hatalmi realitását, sőt viszonylagos történelmi létjogosultságát bizonyos időszakban nemcsak konzervatívok vagy mérsékelt liberálisok ismerték el, hanem – más szempontból – a forradalomnak oly vitathatatlan hívei is, mint Marx (1860) a cári Oroszország miatt, azután Engels (1888), aki szerint a Monarchia mindaddig szükséges, amíg Oroszországban nem győz a forradalom, vagy utóbb Lenin, aki azt fejtegette, hogy a magyarok a cári intervenció és 1849. évi vereségük után nem az elszakadásra, hanem a Habsburg monarchia megőrzésére törekedtek, „éppen a nemzeti függetlenség érdekében, amelyet kapzsibb és erősebb szomszédok eltiportak volna”. Biztonság és önállóság Végül Döblingben még egy utolsó példáját adta Széchenyi annak, hogy indulatát mint szabályozta nemzetközi politikai meggondolásból. Kéziratos Szatírájában gyilkos dühvel támadta az önkényuralommal együtt Ferenc József császár személyét is. A Londonban közzétett Blick (1859) hasábjain viszont a célpont már nem az uralkodó s vele a monarchia, hanem csak annak gyűlöletes kormányrendszere. Ezzel, sajtóhadjáratával, vagy az angol és francia államvezetéshez eljuttatott memorandumaival Széchenyi nem felszámolni próbálta a monarchiát, hanem közös erővel rászorítani arra, hogy jobban, elviselhetőbben töltse be funkcióját. Ha Európa e részén elszigetelt, kis államok nem állhatnak meg tartósan önmagukban, hogyan lehet olyan nagyobb, nemzetközi keretet, együttműködési formát találni, amely a közös biztonság mellett önálló, szabad nemzeti fejlődésüket is biztosítja? A kérdés túlélte mind Széchenyit, mind a Habsburg monarchiát.

2. Képek



1. Széchenyi, a polgár GERGELY András Széchenyi, a polgár Mekkora volt Széchenyi birtokainak egy évi jövedelme? Az Akadémia írásba foglalt alapító nyilatkozatában ezt 60 000 ezüstforintban határozta meg. (A valóságban azután ez összeggel az Akadémia adósának tekintve magát, annak évi kamatait utalta át a Tudós Társaságnak.) A nagybirtokos arisztokraták között Széchenyi valóban a „vagyonosabbak közé” tartozott, ha nem is a leggazdagabbak közé. A Károlyiak, Zichyek között százezer forint feletti jövedelműek is előfordultak. A korabeli Magyarországon a legnagyobb jövedelmet az Esterházy család hercegi ága tudhatta magáénak – az övékét háromszázezer forint feletti összegre becsülték –, noha költekezésük folytán a csődöt, sok vagyonos osztályos társukhoz hasonlóan, nekik sem sikerült elkerülniük. A jövedelmek nagyságát jól érzékelteti, ha azokat a korabeli fizetésekkelhasonlítjuk össze. Az ország kiugróan legmagasabb fizetése a magyar királyi udvari kancelláré volt: évi 15 000 forint. Egy-két főméltóságtól eltekintve azonban a fizetések az évi kétezer forintot nemigen haladták meg. Egy főispán kb. 1500, egy egyetemi tanár 1200, egy vármegyei alispán 800, egy szabad királyi város főbírája 600 forint fizetést húzott, s a legalacsonyabb rangú alkalmazottak – őrök, hajdúk, altisztek – fizetése 80–100 forint körül mozgott. S ebből az összegből még tartalékolni is kellett, hiszen nyugdíjjogosultság nem létezett, legfeljebb könyörületből juttattak a kiöregedetteknek kegydíjat. A nem adóztatható létminimumot Kossuth 1848. évi adóterve 60 forintban határozta meg. A létminimum és Széchenyi jövedelme közötti különbség tehát éppen ezerszeres. Mire költötte Széchenyi – illetve egy-egy jómódú birtokos – ezt az összeget? E téren is jellegzetesek a különbségek Széchenyi, illetve a tipikus korabeli arisztokrata jövedelemszerzéseés jövedelem felhasználásaközött. A nagybirtokosok természetesen a jövedelem fokozására törekedtek, többnyire a hagyományos – 18. századi – eszközökkel: fokozták a jobbágyságra rótt terheket, elvettek a parasztok által művelt földekből, s azt a saját gazdálkodásukban tartott területükhöz, allodiumukhoz csatolták. A parasztok által beszolgáltatott gabona, bor stb. tárolására nagyobb gondot fordítottak. Néhányan már igyekeztek modernizálni saját – majorsági – gazdálkodásukat is. Új termelési ágakat honosítottak meg (pl. gyapjútermelés), adósságot vállalva is csatornáztak, gazdasági épületeket emeltek, kicserélték az állatállományt. A többség tehát – hagyományos gondolkodásmódjának megfelelően – létének alapjából, birtokából igyekezett nagyobb jövedelmet szerezni. A jövedelem zömét azután az adósságtörlesztésvitte el. Az adósságok évtizedről évtizedre halmozódtak: a birtokok nemzetségi kézben tartása érdekében a leánytestvéreket készpénzzel elégítették ki (vagy nemritkán kolostorba kényszerítették, Széchenyi nővére is apáca volt!), továbbá az életvitel fenntartása, végül a birtok modernizálása újabb és újabb kölcsönfelvételeket tett szükségessé. A maradékból többnyire csak a feudális reprezentáció fenntartására futotta (kastély a birtokon, palota Budán vagy Pozsonyban és Bécsben, istálló, személyzet, pompa kifejtése), vagy még arra sem: a csődbe jutott hatalmas birtokok azután ún. zárgondnokság alá kerültek, s a király által kinevezett zárgondnok utalt ki meghatározott pénzösszeget a család tagjainak. (A birtokot az ősiségi jog folytán elárverezni nem lehetett, a legnagyobb birtokokat ezen felül már régebben hitbizománnyá nyilvánították, utóbbiakat még a családtagok között sem lehetett szétosztani.) Birtoktól távol Széchenyi Ferenc 1815-ben maga osztotta fel birtokait fiai (Lajos, Pál, István) között három egyenlő részre, amelyeknek az utódok sorshúzással jutottak birtokába. Felosztották az „örökölt” adósságot is. Széchenyi István a kb. 60 000 forint jövedelmet biztosító mintegy 90 000 hold földhöz jutott, amely négy uradalomhoz tartozott: Cenk 19, Pölöske 15, Szentgyörgyvár 5, Csokonya 28 ezer forintot jövedelmez 1833-ban. A birtokot az átvételkor már 100 000 forint (atyai és nagyatyai) adósság terhelte, amit Széchenyi – újabb kölcsönfelvételekkel – 1834-ig 230 000 forintra növelt. Igaz viszont, hogy jó néhányan neki tartoztak: aktíváinak összege ugyanekkor 180 000 forintot tett ki, a vagyon mérlegében tehát valójában „csak” 50 000 forint után kellett kamatot fizetni. (A szokásos 6% kamatlábbal tehát 3000 forintot.) Fiatal huszártisztként nem sokat törődött birtokaival. Jövedelmeit persze szívesen szaporította volna. „Túrja a földet, nyomja a parasztot” – írta 1816-ban jószágigazgatójának. De konkrétan ekkor csak saját életvitele: a


lóverseny és a vadászat, csónakja beszerzése, konyhája, pincéje, kertje dolgaiban, szobái, fürdőszobája, árnyékszéke elrendezése ügyében utasítja intézőjét. A nagyobb jövedelem iránti vágya ekkoriban általános sóvárgás csupán. 1825-ben, franciaországi útjukon arról beszél neki Esterházy Pál herceg, hogy »ennek az évszázadnak a szenvedélye az érdek. Az emberek általános vágya saját helyzetük és létezésük javítására... A fiatal országokban gyorsabban lüktet a pulzus – és csak az újvilágban lehetséges nagy nyereség.« Aztán több példát mond el, micsoda határtalan nyereségre tettek szert némelyek a brazíliai kölcsönben való részvételük folytán és magánspekulációk révén is... A nyereség e kamaszországokban a mi hétköznapi fogalmaink szerint mérhetetlen. Amikor mi szorongással és verejtékkel kuporgatunk krajcárt és garast – akkor azok csak aranyakról beszélnek – és a vállalkozónakegy új Meseország virul!” S jellemző Széchenyi ekkori reflexiója: „Eszembe jut végezetül: minderről Mett[ernich]-hel beszélni – s magamat ezekbe az országokba kiküldetni.” (Napló, 1825. május 26.) Birtokainak javítására később is alig szán valamit. Ahogyan Wesselényinek írja 1827-ben: „A negativa gazdaság nálunk most legjobb. Akár mitsoda apodictice [szükségszerűséggel] mutassa magát a nyereség, mely abbul a pénzbül háramlik, melyet a földbe teszünk – még sem hozza az illendő kamatot.” Tehát már az 1820-as évek vége előtt felismeri, hogy a gazdálkodásból jövedelmeit nem fokozhatja. („A magyar birtokos szegényebb, mint birtokához képest lennie kellene” – szögezi majd le az 1830-ban írott Hitelegyfejezetcíme.) A teljes, a gazdaságot és a társadalmat átható reform szükségének felismerése újabb élmények, tapasztalatok, tanulmányok után következik majd be, de saját egyéni helyzetének következetes végiggondolásán alapul. Feladatunknak most anyagi viszonyainak felvázolását tekintjük. „Fele jószágban, fele pénzben” A társadalom átalakítását már meghirdető Széchenyiben fogalmazódik meg 1833-ban a régóta érlelődő gondolat: egyik – éspedig legnagyobb – birtokát áruba bocsátja. „A Dunát kivévén... semmi nem érdekel annyira, mint Cs[okonya] eladása...” – írja jószágigazgató barátjának, Lunkányi (Liebenberg) Jánosnak. Ugyanebben a levélben fejti ki, hogy mitől is fél: a gyapjúkonjunktúra végétől. S megjelöli a konkrét célt is: egy pesti ház, de nem akármilyen ház, hanem egy „Széchenyi Bazár” építését. Csokonyát egymillióért szeretné eladni, de végül a testvéreivel kötött alku szerint azok átvállalják 230 000 forint adósságát, 100 000 forint készpénzt fizetnek, s évi 30 000 forint évjáradék fizetésére kötelezik magukat. Megszabadul adósságaitól, az elkülönözés gondjaitól – amely az eladásra került birtokokon még nem indult meg –, egyszóval: birtokai elmaradottabb részétől. 1833-ban 50 000 holdjától válik meg! 1835-ben és 1842-ben újabb 3-4000 holdas birtoktesteket ad el, így mindössze 30 000 holdja marad, zömmel Sopron megyében. Megmaradt birtokain a jobbágyföldek aránya csak kb. 20%! Hogyan osztja be immár biztosabb jövedelmét, mibe fekteti tőkéjét? Jószágigazgatója, Lunkányi, egy tervet készít a kiesett összeg (gyapjúval együtt évi 40 000 forint) pótlására. 70 000 forint tiszta (elkölthető, félretehető) összjövedelemmel számol, amelyből 25 ezret lehetne megtakarítani. Széchenyi 60 ezret remél, amelyből a gazdaság javítására 5, építkezésre (Cenken) 15, a kastélyra 2, magára 12 ezer forintot szánna, s így 20 ezer forintja maradna. Milyen célt szolgálna a félretett 20-25 ezer forint? A rövid tervezetekből egy nagy koncepció körvonalai bontakoznak ki, melyet közvetlenül csak Lunkányi jószágigazgató megfogalmazásában ismerünk: „Ha Nagyságod esztendőnként 20 ezer ft-t tőkére vesz, 24 esztendő múlva az főnöl 890 ezer ft-ra, és ha esztendőnkint 25 ezer ft fordíttatik kapitálisra, lészen 1 088 000. És nagyságod örökké óhajtott célját eléri, hogy ti. vagyonának fele jószágban, fele pénzben lészen.” (1834. december 17., Széchenyinek) Negyede már profitból Megvalósítható-e Széchenyi „örökké óhajtott” célja a reformkor feudális Magyarországán? Maga Széchenyi a kitűzött keretekhez következetesen ragaszkodik. Az országos gondok között őrlődő Széchenyi nagy figyelmet fordít legapróbb ügyeire is. A cenki kastély építésénél magasnak találja a szobafestés költségeit, intézkedik arról, hogy a kastély lépcsőin a szőnyegeket leszorító rézrudakat illetően Bécsből is, Pestről is szerezzenek be árajánlatot. „Azt álmodtam – írja Cenkre egy alkalommal –, hogy a Vízállói gyeprül elvitték (lopták) a két vashengert, mert olly közel feküdtek a Sárvári úthoz. Tán beljebb kellene vitetni.” Nem felejtkezik el „víz rejtek” (water closet) szereltetéséről sem. Persze, maga az életvitel nem mondható takarékosnak: 1838-ban 10 kocsi, 30 hintóló található a cenki kastély istállójában, gondosan ápolt a kert (üvegházzal), szederfaültetvény, a Fertő-tavon fürdőház, kikötő (Angliából hozatott hajóval) stb. stb. Pedig az év nagy részében a kastély üresen áll.


De célunk nem a polgári kényelem, hanem forrásainak bemutatása. Láttuk a kitűzött közvetlen célt: Széchenyi tőkéjének egy részét pesti bérházba akarja fektetni. Eredetileg egy saját építésű „Bazárt” kívánt emelni a „Jósef piatzon”, a Nemzeti Színház általa tervezett helye mellett. Az épületben „boltok, kávéházak, sátorok, verandák” lettek volna, de itt kapna helyet a „casino” és a „Tudós Társaság” is. Emellett „derék Familia ház lehetne és 4 percent csak hozna”. Elképzelése csak terv maradt ugyan, de számos házat, telket vásárolt Pesten és Budán, mintegy 200 ezer ft értékben. 1836-ban már francia államkölcsön-kötvények, osztrák államadóssági értékpapírok, „rajnai gőzhajó dividendák” és „dunai actiák” (részvények) növelik jövedelmét. Egyikét eladja, másikát veszi, ahogy a politikai és gazdasági helyzet diktálja. Ebben az évben értékpapírjai adásvételi mérlegének végső tételeiben 59 000 ft bevétel és 48 000 ft kiadás mutatkozik! 1842-ben „kihelyezett tőkéi” már 366 ezer forintot tesznek ki. S így három uradalmából 42, gyapjúból 32, „egyebekből” 10 ezer ft jövedelme van azon évben. Milyen vállalkozásokban feküdt ez a cenki uradalommal csaknem egyenértékű tőke? Egy 1850. évi összeírás szerint 373 ezer forintja feküdt értékpapírokban. Akkor az összeg kétharmada, 241 ezer ft a Duna Gőzhajózási Társaság 55 db részvényében feküdt. 110 ezer forinttal volt érdekelt a Lánchídban, ezek a kötvények „családi tulajdonban” voltak. A harmadik jelentős tétel a Hengermalom 29 ezret érő részvénykötege. De kisebb-nagyobb mértékben érdekelt volt az állami sorsjátékokban, a körmöci „kőedénygyárban”, a kőszegi posztógyárban, a soproni takarékban, de cukorgyár, vasgyár, budai alagút-részvényt is találhatunk stb. 1834-ben kitűzött tervét tehát hosszú évekig sikerrel valósította meg. 1847-ben jószágaiból 85, „ezen felül” 25 ezer ft jövedelme volt. Az összeg majd negyede tehát már nem földjáradékból, hanem profitból származik. Az ideálisnak maga Széchenyi azt tartaná – írja Lunkányihoz 1848. február 7-én –, ha halálakor jó házakban, papírokban 6-700 ezer forintja volna. Most 400 ezer forintja van, ha évenként 30 ezret félretenne, úgy még tíz évig kellene élnie és gazdálkodnia. Egyéni haszon és közhaszon Csak egy-két mozzanatot villanthattunk fel Széchenyi gazdálkodásából. Vállalkozási tervek, gazdasági kezdeményezések állandóan foglalkoztatták. Szenet kerestetett birtokán a gőzhajók számára, Konstantinápolyba pezsgőt szállíttatott, hasznot remélt a selyemhernyó-tenyésztésből, borait akarta forgalmazni, vasúttársaságokat kezdeményezett, belépett a Gyáralapító Társaságba és így tovább. Az angol arisztokrácia példáját látta maga előtt, sőt egész rendkívüli személyiségével (és öltözködésével, gesztusaival stb.) ezt a példát igyekezett sugallni. Aktivitása ugyan valóban rendkívüli, polgárosodásának útja mégsem egyedülálló. A Károlyiak, Orczyak, a pesti ház- és telektulajdonosok, vagy egyik barátja, Andrássy György gróf, aki szénbányákat nyit, vasgyártással próbálkozik, említhető e sorban.) A többség azonban nem követte őket. Részint tudatosan, konzervatív álláspontról utasították el a polgárosodást, részint pedig azért, mert nem is kínálkozott számukra ez a lehetőség. Már Dessewffy József felemlíti a Taglalatban(1831): könnyű Széchenyinek reformokat propagálni, amikor dunántúli birtokos, jó értékesítési feltételek között termel, jövedelmének zöme nem úrbéres szolgáltatásból eredő (mint neki Északkelet-Magyarországon), hanem majorság birtokából származik; sőt Dessewffy azt sem felejti ki az érvek sorából, hogy a család nélküli ember könnyen takarékoskodhat, míg neki gyermekei nevelésére sokat kell áldoznia... (1836-ban azután Széchenyi évi ötezer forinttal rendelkező hétgyermekes özvegyasszonyt vezet oltár elé.) Voltak az arisztokraták között, akik elutasították a haszonkeresést, és voltak, akik szívesen keresték volna – de még ők sem tehették. Nem is szólva e helyütt a középbirtokosokról, s végképp nem a kisbirtokosokról! Széchenyi a haszonkeresést, a számító, észre alapozó polgári mentalitástszerette volna mindenkibe átültetni. Látta, tudta és hirdette azt is, hogy a környező valóságon is igazítani kell ahhoz, hogy ki-ki igazi képességeit kibontakoztathassa. De többet remélt az emberek gondolkodásánakátalakításától, a valójában hasznot kereső „emberi természet” érvényre juttatásától. Azért becsülte túl a szubjektum szerepét, mert saját sorsában nem ismerte fel a kivételes kedvezéseket, s úgy ítélte, hogy példáját többen is követhetik. A sikeres polgár öntudatával tartott igényt az ország politikai vezetésére. Politikai konfliktusai nem utolsósorban abból fakadtak, hogy amíg az ő számára – az adott feltételek között – nem volt megoldhatatlan a polgárosodás, a többség csak a feltételek többé-kevésbé radikális megváltoztatása esetén gondolhatott erre. A polgárosodó Széchenyi a „haszonkereső század” fiának öntudatával kezdett vállalkozásaiba, s erre buzdított másokat is, az egyéni haszonnal kecsegtetés mellett ebben látva a közhaszon előmozdításának egyik emeltyűjét. Nem azt hirdette, hogy egy ember értékét gyarapodásán kell lemérni. Kedvenc jelmondata így hangzott: „az ember annyit ér, amennyit használ”.


2. Képek




1. A Lovakrul. Széchenyi István könyvérõl BÁRÁNY György A „Lovakrul” Az 1827 második felében írt munka 1828 februárjában jelent meg. Széchenyi reformelképzeléseinek legtöbb eleme már ebben a műben megtalálható. Sokatmondó mottója, amelyet gyakran ismételt meg későbbi politikai vitairataiban, híressé lett Magyarországon: „A kisded Makkbul, ha nem romlott, idővel termő Tölgyfa lesz, csak senki el ne gázolja.” A könyvet a Habsburg birodalomban a lóversenyzést meghonosító Hunyady József gróf emlékének ajánlotta. Hosszú évek alatt összegyűjtött hazai és külföldi (főleg angliai) tapasztalatok felhasználásával Széchenyi itt foglalta össze lótenyésztéssel kapcsolatos nézeteit. Külföldi szakértők véleményét is hasznosítva számos javaslatot tesz a magyar lótenyésztés javítására: rendezzenek (rendszeres évenkénti díjak kitűzésével) lóversenyeket, biztosítsanak gyakorló pályákat a lovak számára, hozzanak létre állandó Lótenyésztési Társaságot, országos lónyilvántartást, évenkénti lóvásárokat; ezek a több évtized alatt fokozatosan bevezetendő intézkedések modernizálhatják majd az állattenyésztést. Javaslatait az angliai, franciaországi, mecklenburgi, bajorországi, nápolyi és oroszországi lótenyésztési , eredmények felsorolásával támasztotta alá. Egy magyar mágnás részéről kissé szokatlan volt, hogy európai példákat, statisztikákat hozzon fel a monarchiabeli (pontosabban magyarországi és erdélyi) állattenyésztés elmaradottságának illusztrálására. Széchenyi azonban tovább ment ennél: a lovakról írás ürügye alatt általánosabb igényű megállapításokat is tett. Az utóiratban tett megjegyzése szerint: „Azon törekedtem legalább, hogy munkám igen unalmas és az Istáló Szagátul egészen ellepve ne legyen.” Valóban, a könyvben kifejtett eszmék messze túllépik egy gazdasági témájú értekezés kereteit. Mindenekelőtt Széchenyi figyelmeztette honfitársait, milyen fontos szerepet játszanak a gazdasági kérdések egy nemzet életében. Hangsúlyozta, hogy a közgazdaságot nem szabad összekeverni a hazafiúi lelkesedéssel, hanem inkább józan számításra és rendszeres munkára van szükség: „Csak a Nagylelkűséget és Patriotizmust nem kell, az Istenért! összekeverni a’ Gazdasággal, a’ Kereskedéssel ... nem ér e a’ Közjóra nézve, egy jó Gazda-hazafi, egy vagyonos Kereskedő-hazafi többet, mint a’ szegény tehetetlen Patriota, bár mi szép lélek lakja is szívét.” Széchenyi arra hívta fel olvasói figyelmét, hogy számító, spekuláló évszázadban élnek s a haszonszerzés nem szégyellni való, hanem a gazdasági vállalkozások fontos ösztönzője, így a sikeres angliai lótenyésztésnek is a profitvágy a titka. A segítséget pedig nem a kormánytól kell várni, hanem „segítsünk magunk magunkon”! Ellenezte a gazdaság, a kereskedelem bármifajta korlátozását, a kormány beavatkozását, mivel: „Az az Ész mennyei Emelkedésre soha sem gyúl, mellyet Előítéletek penésze, és Szokások rabláncza tart fogva. A’ Világon minden csak a Szabadság Örömérzésben fejti ki magát egész Tökéletességre!” Külföldi résztvevők meghívását szorgalmazta a hazai lóversenyekre s általában a gazdaság minden területén javasolta a külföldi tapasztalatok felhasználását. Figyelmeztet azonban ugyanakkor arra is, hogy a külföldi tapasztalatok alkalmazásainál ügyelni kell a magyar sajátosságokra: „Tegyen le azért a’ Tenyésztő minden Maniarul ‘s ne legyen se Anglomanus, se Arabomanus. Tartson közép utat ...” Nagyon fontos szerinte a törvények állandósága, a gazdasági, kereskedelmi ügyekben kerülni kell a bizonytalanságokat. Kollektív, egy-egy célra összpontosított erőfeszítésekre van szükség és az egyesülések szabadságára – az utóbbi az emberiség érdekeit szolgálja, „’S minden Nemesnek, Igaznak, Szépnek ’s minden polgári Szeremsének kutfeje”. A szabad egyesülések alakíthatják ki és fejleszthetik egy nemzet „lelkét”. Az „egyesülés szelleme” nála erkölcsi fogalom, amelyet a felebarátaink iránt érzett szeretet szül és éltet. Ahogyan az egyén saját maga tökéletesítésével emelheti magát Istenhez, ugyanúgy a szabad egyesületek segítik elő az emberiség fejlődését, – és így kap magas erkölcsi és keresztényi értelmezést a latin mondás: „a nép szava isten szava”. A Lovakrul című művében tehát Széchenyi a szabadverseny gazdasági elmélete mellett kifejtette moralizáló, individualista filozófiáját, amely a gondolkodását már korábban jellemző keresztény, deista, humanista elemekből épül fel. Közzétette gondolatait, hogy „a’ Sokaságot Megfontolásra, hidegvérrel való Megítélésre, Kételkedésre, egy szóval, Gondolkodásra gerjesztem.” A „Sokaság” visszhangja azonban késett és korántsem volt egységes. Észrevétlenül jelent meg a könyv, még a szerző barátai is késlekedtek az elolvasással. Crescence (későbbi felesége) csak annyit mondott: reméli, 14 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

következő könyve már németül íródik, s így majd ő is elolvashatja, Wesselényi viszont büszkén emlegette, hogy barátja milyen gyorsan megtanult magyarul írni. Egy másik barátja, Örményi Ferenc, később koronaőr (ekkor Fiume és a magyar tengerpart kormányzója), bátorságáért dicsérte: a mű „tiszta magyar szívvel van írva, és sok előítéleteknek hiányosságát mutatja”. Ezt még jó néhány elismerő kritika követte. A párizsi Journal des Cours szerkesztőjének írott levelében Széchenyi a földbirtokosok felelősségét hangsúlyozta: ők a rend és nyugalom legbiztosabb őrzői, rajtuk áll, bukik a lótenyésztés, az általános jólét. Természetesen sokaknak nem tetszett az a mód, ahogyan Széchenyi az előítéleteket támadta, és „Az igaz barát, az igaz Hazafi nem hízelkedik”-szerű megjegyzések is sokak rosszallásával találkoztak. Mások ellenkezését a középszerűség, az elidegenedett hazafiak elleni támadások váltották ki, megint mások pedig gyanakodva fogadták azokat a külföldi példákat, lótenyésztési újításokat, amelyekért Széchenyi lelkesedett. Azzal vádolták, hogy nevetségessé tette hazáját és honfitársait. Fordítója megpróbálta lebeszélni a külföldi publikálásról, arra hivatkozva, hogy Magyarországon a legtöbben nem értenek vele egyet és bár jó leckét adott Széchenyi honfitársainak, az ilyesmit jobb a családon belül tartani. A Lovakrul azonban 1830-ban megjelent németül, három évvel később pedig dánul, Koppenhágában. Amikor Hans Christian Andersen 1840-ben Pestre látogatott és megkérdezték tőle, hogy fordítottak-e már dánra magyar művet, csak Széchenyi könyvét említette. Ez persze már egy évtizeddel később volt, Széchenyi legnagyobb népszerűségének idején, amikor Andersen beszámolója szerint „Széchenyi képét lehetett látni minden könyvesboltban és az ő portréja díszítette a minket a Dunán szállító gőzös kabinját”. 1828 közepe táján egyik közeli barátjától, Esterházy Zsófia grófnőtől azt kellett hallania, hogy számos tiszteletreméltó magyar szerint hiba volt a könyv megírása, több kárt okoz, mint hasznot. A grófnő szerint gyűlölték Széchenyit, aki erre reflektálva írta naplójába: „Most kezdődik tehát az én időm. Akárhogyan is: Az erős ellenáll, a gyenge kétségbeesik.” S ez a mondás lett második könyvének, a Hitelnek mottója.

2. Képek


1. A nemes gróf vízbepottyanása. Széchenyi Istvánról EGY KÉP – EGY ESEMÉNY SPIRA György A nemes gróf vízbe pottyanása A Széchenyi Istvánt ábrázoló képek legjobb ismerője, Vayer Lajos a szóban forgó képekről készült ikonográfiai összeállításában1 annak idején említést tett (s mellette reprodukciót is közölt) egy a Fővárosi Könyvtárban fellelhető karikatúráról, amelyet ismeretlen személy rajzolt kőre „1847 k[örül]”, s amely a nemes grófot az ő értelmezése szerint a Lánchíd építése közben 1848. július 18-án történt baleset kapcsán figurázza ki. A kép jelentése ugyanis az – írta Vayer –, hogy „mikor a Lánchíd munkálatainak megtekintése közben egy lánc elszakad, és Széchenyi a Dunába esik, a partról tétlenül bámuló nép jót mulat a vízben evickélő grófon, ki a balesetben életműve kudarcának jelképét látja”. Ennek a magyarázatnak a találó volta iránt kezdettől fogva keltett bennem némi halovány kételyt az a zavaró körülmény, hogy a képen a folyam árjával küszködő Széchenyi mögött nem az épülő Lánchíd, hanem a Pest és Buda között még a 18. században létesített hajóhíd körvonalai rajzolódnak ki. A magyarázatot azonban végül ennek ellenére is elfogadtam, mivel az 1848. július 18-án történteken kívül magam sem tudtam volna megnevezni semmiféle olyan „1847 körül” (vagy éppen 1848-ban) lezajlott eseményt, amely indítékul szolgálhatott volna a karikatúra keletkezéséhez. Amikor tehát megírtam Széchenyi 1848-i tevékenységéről szóló monográfiámat, amelyben bőven kellett foglalkoznom a július 18-i balesettel s ennek Széchenyire gyakorolt hatásával is, úgy döntöttem, hogy munkám vonatkozó részét, más ideillő kép úgysem állván rendelkezésemre, ezzel a rajzzal fogom illusztrálni. S ettől a szándékomtól az sem térített el, hogy a Fővárosi Könyvtárban a rajz eredetije helyett csupán egy róla készült fényképfelvételt találtam meg:2 jobb híján ennek a fényképnek a reprodukcióját közöltem könyvemben .3 A könyv megjelenése után fél évvel azonban életemben először módom nyílott kutatásokat folytatnom Romániában. S ekkor az ismert műkedvelőnek, Petrichevich Horváth Jánosnak a volt Erdélyi Múzeum kolozsvári gyűjteményében őrzött rajzai között4 egyszer csak rábukkantam a torzkép eredetijére.5 Ez a felfedezés pedig nemcsak azt tisztázta egyszeriben, hogy a kép kinek a műve, hanem azt is, hogy az általa megjelenített esemény mégsem a Széchenyi reményeit egy csapásra derékba törő 1848. július 18-i baleset volt. A kép alsó szegélyén ugyanis (amely a Fővárosi Könyvtár birtokában lévő fényképfelvételről lemaradt) – mint a rajz Kolozsvárt előkerült eredetijének itt látható reprodukciója tanúsítja – jól kivehető a karikaturista által rávezetett évszám: [1]836.6 Miféle vízbepottyanása volt hát a nemes grófnak az, amelyet e gúnyrajz oly érezhető elégedettséggel figuráz ki? Most már könnyű a válasz; nem afféle valóságos, aminő 1848 nyarán esett meg vele, hanem csak amolyan képletes, bár nem kevésbé megrázó: annak a harcnak egyik mozzanata, amelyet ő 1835–36-ban minden erejének megfeszítésével volt kénytelen vívni, hogy egyáltalán lehetőséget kapjon a Lánchíd építésének megkezdésére. Ennek a harcnak a során ugyanis neki nemcsak a Magyarország felvirágozását hátráltatni iparkodó udvari körökkel s nem is csak a Lánchídon majdan minden áthaladó által kivétel nélkül fizetendő hídvám miatt acsarkodó (mert ettől a nemesi előjogok csorbítatlan fennmaradását féltő) hazai kiváltságosokkal kellett megküzdenie, hanem a pesti és a budai városi vezetők értetlenebbjeivel – kivált a pesti választottpolgári testület Johann Kolb szószóló körül tömörülő többségi csoportjával – is, akiket meg elsősorban az aggasztott, hogy a Lánchíd felépülése után egészen bizonyosan csökkennének (vagy talán teljesen el is apadnának) a két város pénztárának a hajóhíd vámbérlők kezére adásából fakadt eddigi bevételei. Ezek a derék polgárok tehát szívósan hadakoztak azért, hogy a híd építésének feltételeit és biztosítékait kodifikálni hivatott országgyűlést rábírják a vonatkozó törvényjavaslat elutasítására. És az országgyűlés végül mégis elfogadta a törvényjavaslatot, de csak hosszas huzavona és késhegyig menő viták után; eközben pedig nemegyszer már-már úgy rémlett, hogy Széchenyi erőfeszítései menthetetlenül kudarcot vallanak. A harcnak egy ilyen a jó ügy bukásával fenyegetni látszó (de határozott időponthoz nem köthető) pillanatában születhetett hát képünk a Duna által eszerint csak jelképesen megtestesített ellenárba beleveszni sejlő Széchenyiről és a fuldoklásában gyönyörködő pestiekről – az utókor nem csekély hasznára. Mert e műremek – ha egyébről nem is – arról az egyről minden írásos forrásnál beszédesebben vall, hogy az adott pillanatban mekkora diadalérzet és káröröm töltötte el Petrichevich Horváth Jánost. Egyébként magától értetődően. Hiszen ez az előkelő családból sarjadt huszárszázados, akinek a szívébe a magyar politikai élet sokszínű palettáján elhelyezkedő figurák közül a legsötétebbek sorába tartozó sógora, Jósika Samu báró lopta bele magát


leginkább7 (s aki hazája iránti hűségéről utóbb, 1848–49-ben – már a bárói cím és az ezredesi rendfokozat boldog birtokosaként – mint a Magyarországra törő Windisch-Grätz egyik legbuzgóbb alparancsnoka állított ki tanúsítványt), a Széchenyi (és követői) képviselte törekvéseknél semmit sem gyűlölhetett jobban. Ő tehát valóban csak diadalérzettel és kárörömmel fogadhatta, ha Széchenyi feje fölött egyszer-másszor szinte már összecsapni tetszettek a hullámok, s ha ezeket a hullámokat olyanok is segítettek felkavarni, akiktől Széchenyinek éppen hogy köszönetet és támogatást kellett volna kapnia. Amennyire hálásak lehetünk azonban Petrichevich Horváth Jánosnak e rajzba foglalt önvallomásáért, annyira fájlalhatjuk, hogy őt Széchenyi iránti érdeklődése mindössze ennek az egy torzképnek a felvázolására ihlette. Mert bizony így van: ez a fáradhatatlan amatőr, aki a most általunk vizsgált lap alján tapasztalhatjuk még a Dunagőzhajózási Társaság egyik kevéssé ismert munkatársát, az angol Hodges lovagot is fontosnak tartotta megörökíteni, arra már nem gondolt, hogy – mondjuk – akkor is rajzpapír elé üljön, amikor Széchenyi végül mégiscsak úrrá lett az ellenlábasai által a Lánchíd ügye körül keltett hullámverésen. Holott igazán érdekes lehetne képileg megjelenítve látnunk azokat az indulatokat is, amelyek ennek a fordulatnak a végbemenetelekor törtek fel a Habsburg-abszolutizmus hazai híveiből... Jegyzetek 1. Vayer Lajos: Széchenyi képe, Magyarságtudomány 1942, 109–110. 1. 2. A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest-gyűjteményében V-5-194 sz. alatt. 3. Spira György: 1848 Széchenyije és Széchenyi 1848-a, Bp., 1964, 270.1. 4. Arhiva Istorica. Filialei din Cluj a Academiei Republicii Socialiste Romania (jelenleg az Arhivele Statului din Cluj-Napoca kezelésében), Petrichevich Horváth János br. albumai II. 5. Amely azonban nem litográfia, hanem lavírozott ceruzarajz. 6. Éppen ezért Széchenyi-monográfiám utóbb megjelent angol kiadásának (Spira György: A Hungarian Count in the Revolution of 1848, Bp., 1974) illusztrációs anyagából már el is hagytam e kép reprodukcióját. 7. Ez kiviláglik pl. Báró Petrichevich Horváth János naplójából, A Petrichevich család naplói (szerk. Petrichevich Horváth Emilt, Bp., 1941, 95–96., 109., 136–137. 1.

2. Képek


1. Széchenyi, PestBuda szépítõje BÁCSKAI VERA Széchenyi, Pest-Buda szépítője Széchenyi Istvánt az 1820-as évek második felében kezdte foglalkoztatni Budapest szépítésének, felvirágoztatásának gondolata, attól kezdve, hogy – mint naplójába 1826 novemberében bejegyezte – elhatározta: ,,Életem legyen a hazának, legyen az emberiségnek szentelve.” Mindaz, amit Budapestért tett, tagja volt „azon láncolatnak, amely a honi erőknek Pest-Budára összesítése által” a közjó előmozdítását szolgálta. Ezt Zichy Júlia grófnőhöz 1829-ben írott levelében világosan megfogalmazta: „A szívből buzog minden – Magyarország szíve Pest és Buda. A szegény szív persze poros és piszkos, ezen nem változtathatunk, de annál többet segíthetünk rajta. A szívet nem helyezhetem máshová, de megszépíthetem.” A „koncentráció”, a tenni akarók egyesítése eszközének tekintette a Pest-Budán, „hazánk közepén” alapítandó Tudományos Akadémiát, a pesti Kaszinót, a lóversenyt. A városnak a nemességre gyakorolt vonzerejét a hasznos és szórakoztató időtöltések szaporításával, Pest „kellemeinek és szépségének” növelésével kívánta elősegíteni. Elgondolásai gyakran közönybe, vagy – mert partikuláris érdekeket sértettek – ellenállásba ütköztek, ezért megvalósításukat alapos felkészüléssel és szakértelemmel, barátai és volt fegyvertársai mozgósításával, udvari és társadalmi összeköttetéseinek segítségével, szívós munkálkodás és küzdelmek árán érte el. Fegyvertárában megtalálható a higgadt érvelés és az érzelemre hatás, a nyilvánosság felrázása és a kulisszák mögötti harc, sőt az intrika is. A köztudatban azonban csak teátrális jelenetek élnek, amelyek központi figurája a célt kijelölő Széchenyi. A megvalósításért folyó mindennapi munkás tevékenysége alig ismert. Kitűnő példa erre a Magyar Tudós Társaság (Tudományos Akadémia) alapításáról megrögzült kép: 1825. november 3-án az országgyűlés kerületi ülésén – ahol a nemzeti nevelés és a magyar nyelv terjesztése érdekében szükséges újításokat tárgyalták – Felsőbüki Nagy Pál a mágnások és nagybirtokosok tunyaságát és közömbösségét hevesen ostorozó beszédének hatására felszólalt a politikai életben még alig ismert fiatal huszárkapitány, gróf Széchenyi István, aki a nemzeti érzés és a nyelv terjesztése s művelése céljára felajánlotta jószágai egész évi jövedelmét. A jelenetet Wesselényi Miklós rögzítette először édesanyjának írott levelében, de a későbbi visszaemlékezések is hasonlóképpen írják le. A legenda tehát szinte a beszéd elhangzásával egyidejűleg kialakult, Széchenyit olyan impulzív embernek mutatva, aki egy szívre ható lelkes beszédtől elragadtatva tette meg nagylelkű hazafias felajánlását. A legenda tovább hagyományozódott, annak ellenére, hogy Széchenyi már 1830-ban Felsőbüki Nagy Pálhoz írott levelében ekképp cáfolta: „Barátom, hogy én 33 esztendős koromban mert annyi idős voltam akkor – oly számos háborúim, utazásaim és annyi tapasztalásom után egy ékes beszéd által úgy ragadtattam volna el, hogy hatvan ezer pengő forintot, mely szinte három esztendei tiszta jövedelmem, minden meggondolás nélkül odavessek – valóban gyermeki agyvelőt supponálsz bennem.” Az igazság az, hogy barátaival az országgyűlés előtt latolgatva, mivel kellene kezdeni az erők egyesítését, úgy döntöttek, hogy az anyanyelv művelése érdekében a Tudós Társaságot kell elsőnek létrehozni. S valóban, Széchenyihez azonnal csatlakoztak barátai: Andrássy György gróf tízezer forintot, Károlyi György gróf birtokai fél évi jövedelmét, mintegy negyvenezer forintot, Vay Ábrahám nyolcezer forintot ajánlott fel a Tudós Társaság céljaira. Az is kevéssé ismert, hogy Széchenyi tevékenysége az Akadémia körül nem zárult le felajánlásával. Részt vett az alapszabályok kidolgozásában, eljárt a mihamarabbi királyi jóváhagyás érdekében, 1830-tól pedig, mint a Társaság másodelnöke működött közre az Akadémia életében. Patrióta klub és lóverseny Széchenyi az 1825–27. évi országgyűlés idején Pozsonyban patrióta klubot létesített, s ezt 1826 telén Pestre, az ország valódi központjába kívánta áthelyezni, hogy a haladás erőit az ország fővárosában egyesítse. Még tartott a pozsonyi országgyűlés, amikor a pesti Kaszinólétesítése céljából széles körű szervezkedésbe kezdett. Lakást bérelt a Kaszinó számára, gondoskodott berendezéséről, sőt még a tagtoborzó levelek jelentős részét is maga írta, mint ahogy a következő években is számtalan esetben maga ragadott tollat, ha fontosabb személyeket kellett az esedékes, illetve hátralékos tagdíjfizetésre, vagy csatlakozásra felszólítani. Sokat munkálkodott azon, hogy a Kaszinónak önálló házat szerezzen, de addig is, míg erre sor kerülhetett, a környezet kényelmének növelésére a Kereskedelmi Csarnok I. emeletére költöztette át. Szívén viselte, hogy a Kaszinót minél többen


látogassák, utazásai során leveleiben is állandóan érdeklődött: „járják-e sokan”, s arra törekedett, hogy a polgárságot – főleg a nagykereskedőket – is megnyerje. A pesti Kaszinónak az 1830-as években – nem utolsósorban Széchenyi buzgalmának köszönhetően – már több mint ötszáz tagja volt. Működése hatással volt a politikai és társadalmi élet egészére. Mintája nyomán szerte az országban alakultak kaszinók, amelyek nem a szórakoztatást tekintették egyedüli céljuknak, hanem inkább a nyelv és nemzetiség előmozdítását, s amelyek – Metternich szerint – politikai klubokká „fajultak”. Sok idejét foglalták le az 1827 óta Pesten évente tartott lóversenyekis. Rendezésüket Széchenyi kettős meggondolásból szorgalmazta: egyrészt mint olyan eseményt, amely növeli a főváros vonzerejét, másrészt mint eszközt a lótenyésztés fellendítésére. Figyelemmel kísérte a versenyek rendezését, arisztokrata barátait, sőt Pest városát is különböző versenydíjak alapítására buzdította, s a lóversenyeket rendező Állattenyésztő Egyesület felkérésére ő járt el Pest város tanácsánál a versenypálya jobb kialakítása érdekében. Az eddig felsorolt intézmények újabb és újabb teendőket róttak Széchenyire: körültekintően gondoskodott a már megvalósultak fenntartásáról és fejlesztéséről, s máris lázas tevékenységet fejtett ki újabbak szervezésére. Budapesti főműve, a két várost összekapcsoló állandó hídmegteremtése nemcsak az eddigieknél komolyabb felkészülést, nemcsak a közöny leküzdését, a szokásos fáradságos szervezési munkát igényelte, de olyan, majd két évtizedes küzdelembe sodorta, amelyben egész fegyvertárát fel kellett használnia. ,,...átszállíthatják portékáikat” A két város egyesítésének jelképévé vált állandó híd gondolata jóval azelőtt fogant meg, hogy a főváros gazdasági–politikai–kulturális központtá emelésének programját átgondolta. 1821 januárjában, amikor apja halálhírére Debrecenből Bécsbe sietett, a jégzajlás miatt napokig Pesten rekedve mondotta Brudern József bárónak, hogy egy évi jövedelmét fordítaná egy Buda és Pest között építendő hídra. A jégzajlás nemcsak a két várost, hanem a keleti és nyugati országrészt is elszakította egymástól, s így saját tapasztalatából merített, mikor az országgyűlésen a híd létesítését országos érdeknek minősítette, mert megvalósítása esetén „a kereskedő, a kalmár, speculans, a negocians biztosan átszállíthatják portékáikat az egyik partról a másikra, s dolgaikat egy óráig, egy percenetig pontosan folytathatják s végezhetik; mennyi függ egy pillanattól!” De az állandó híd építése a főváros egyesítésének is legfontosabb feltétele volt. A két város egyesítésének, sőt elnevezésének ötletét egy állítólagos angol szájába adta, akinek – nyilván valójában Széchenyi által fogalmazott – levéltöredékét az 1831-ben megjelent Világ című munkájában adta közzé. „Fővárosotok nevét Budapestre kellene változtatni, mely kevés év sőt hónap múlva oly megszokottan s könnyen hangzanék, mint Bukarest: s így a két város [azaz Pest és Buda] egyesülne, mely most nem a legjobb szemmel nézi egymást. Mily haszon áradna ezen egyesülésből, mily virágzó fővárosa lenne Magyarországnak rövid idő múlva! Kivált, ha az országgyűlés is nem Pozsonyban, nem a határszéleken s oly távol Erdélyül, hanem az ország szívében tartatnék. Egy fővárosnak kellene ezeknek lenni, nem kettőnek; egy és nem megosztott, ellentmondó szívnek.” A híd nemcsak a két város egyesítését, az országos forgalom állandóságát volt hivatva biztosítani, hanem – s itt látszik legjobban, milyen átgondoltan kapcsolódtak össze Széchenyi programjának egyes láncszemei –a hídvám általános fizetési kötelezettségének bevezetésével lépést jelentett a közteherviselés megvalósításához, a feudális kiváltságok felszámolásához. A feudális kiváltságok elszánt védelmezőivel vívott harc mellett még egyéb nehézségeket is le kellett küzdenie: elsősorban a pénzhiányt és az árvízveszély fokozódásától való félelmet. A híd építésének előkészítése és a munkálatok szervezése az 1832-ben létrejött Budapesti Hídegylet, majd az országgyűlés által kiküldött bizottságra hárult; az egésznek lelke azonban Széchenyi volt. 1832-ben és 1834-ben Angliába utazott a hídépítés tanulmányozására, megszervezte a műszaki előkészítést és – még az országgyűlés hídépítésre vonatkozó határozatának meghozatala előtt – 1835-ben Pestre hívta Tirney William Clark angol hídépítő mérnököt, valamint felkérte Sina György báró bécsi bankárt, hogy álljon a vállalkozás élére. Szívós harcot folytatott a hídépítés elé akadályokat gördítő pesti polgárok ellen. Sikerült elérnie, hogy Sina érdekkörébe vonja a hídépítés elnyeréséért szintén versengő Wodianer–Ullmann tőkéscsoportot, közbenjárók útján sürgette a szerződés királyi jóváhagyását. A Lánchíd építése 1839. szeptember 21-én indult meg, s 1842. augusztus 24-én került sor az ünnepélyes alapkőlerakásra. Alighogy a híd építése megindult, Széchenyi a két város közötti majdani közlekedés megkönnyítése érdekében felvetette az Alagútépítésének szükségességét: 1845-ben az ő elnöklete alatt alakult meg a Budapesti Tunnel Társaság. Az építkezésre azonban csak 1853-ban került sor.


Széchenyi napról napra – lakása Dunára nyíló ablakából is – figyelte a hídépítési munkálatok előrehaladását, intézkedett, ha elakadást észlelt. Így például sürgette a hídláncok szállítását, lépéseket tett az Angliából behozott vas vámmentes beengedése érdekében. A hidat a láncok szállítása körüli huzavona miatt a tervezettnél két évvel később, 1849 végén adták át a forgalomnak. Hengermalom és labdaház Széchenyi kezdettől fogva tudatában volt annak, hogy Pest mint kereskedelmi központ mily fontossággal bír. Kulturális és politikai központtá emelésével párhuzamosan gazdasági súlyának növelésére is törekedett. Nagy jelentőséget tulajdonítva a dunai gőzhajózászavartalan fejlődésének, 1835-ben Óbuda és az óbudai sziget közötti Duna-ágban biztos téli kikötőépítését és hajógyár létesítését javasolta. Az óbudai telelőhely és a hajógyár el is készült; pesti kikötő-létesítési terve azonban – amely cél érdekében a Pesti Kikötő Társaságot alapította – a pesti tanács ellenállásán meghiúsult. Egyidejűleg részvénytársasági alapon működő gőzmalomépítéséhez kezdett Pesten, hogy „hazánk gabona helyett végképp liszttel űzze kereskedését”. A gőzgépek működésének alapos ismeretében tájékozódott a külföldi gépgyárosoknál, majd 1839-ben József Hengermalomnéven részvénytársaságot alapított és a bozeni Holzhammer céggel szerződést kötött a malom felépítésére. A malom 1841-ben kezdte meg működését. A gépi berendezések javítására egy külön műhelyt állítottak fel, amely 1847-ben Pesti Gépgyár és Vasöntő Társaság néven önálló részvénytársasággá alakult. Széchenyi nemcsak kezdeményezője és szervezője volt e vállalkozásoknak, hanem anyagilag is erősen érdekelt volt bennük: 1848-ban a gőzmalomban 22 000, a gépgyárban 5000 forint pénze volt befektetve, 50 000 forint erejéig mint kezes volt betáblázva a malomra, és a malom igazgatója 15 000 forinttal tartozott neki. E nagyszabású s közismert fővárosi alkotásai mellett számos rövidebb életű vállalkozást hívott életre, mint például az 1840-ben megalakított Hajósegyletet,amely látszólag egy szűk társadalmi réteg szórakozását volt hivatva biztosítani, de amelyből – mint ezt a csónakda emelésének engedélyezése iránt a pesti tanácsnak benyújtott kérelemben megfogalmazta – „Pest városára, az ittlakás kellemeinek szaporítása s így több pénzköltő lakósok ide édesgetése által nem megvetendő haszon és dísz háruland”. A városi ifjúság testnevelésének biztosítására javasolta 1842-ben egy labdaház és gimnasztikai iskola alapítását, e vállalkozást azonban nem sikerült megvalósítania. Városszépítő kudarcok A legtöbb kudarcot a városszépítési-városrendezési terveimegvalósításánál kellett elszenvednie. Az 1820-as évek második felétől Bécs helyett Pestet választotta állandó lakhelyéül, 1828-ban polgárjoggal ruházták fel, majd 1831-től a választott polgárságnak igen aktív tagja lett. A Szépítő Bizottság tagjainak sorába azonban nem sikerült bekerülnie. Városszépítési javaslatai közül csak keveset, s inkább a jelentéktelenebbeket sikerült megvalósítania, így például az újépülettől délre, a mai Szabadság tér helyén kialakított Sétateret, ahol a fasor alatt sétálókat térzene szórakoztatta, s kioszkjában hűsítőket árultak. Széchenyi fontosnak tartotta, hogy a városban gyarapodjanak a díszes középületek és magánházak, s ehhez maga is hozzá akart járulni. 1835-ben egyik birtoka vételárából háromemeletes bazárt szándékozott építtetni a régi Harmincadhivatal helyén, s a hivatal telke, valamint egy neki fizetendő összeg ellenében új, szebb és megfelelőbb Harmincadhivatal emelésére vállalkozott. (Az épület terveit el is készíttette Hild Józseffel.) Az egyéni és közérdek szoros összekapcsolása lett volna e vállalkozás: a város két szép épülettel és díszes térrel gazdagodott volna, és Széchenyi is megtalálta volna számítását, mert becslése szerint a pesti bérház jövedelmezőbbnek ígérkezett, mint egy birtok. Terve azonban nem valósult meg. Köztudott, hogy a Magyar Játékszínrül című röpiratával Széchenyi kezdeményező szerepet játszott a magyar színház létesítésében. Az azonban kevésbé tudott, hogy a végsőkig ellene volt annak, hogy a színház „a város legrútabb részeinek egyikében”, a Kerepesi úton (ma Rákóczi út) épüljön föl. Ezért József nádortól kieszközölt a színház számára egy Duna-parti telket, s az itt létesítendő színház céljaira tízezer forintot ajánlott fel. Még akkor sem adta föl a reményt, amikor 1835 szeptemberében megindult a Kerepesi úti színház építése; Apponyi Antal párizsi követ útján egy francia építészt bízott meg a Duna-parti színház terveinek elkészítésével. A pesti Magyar Színház 1837. augusztus 22-én a Kerepesi úton nyitotta meg ünnepélyesen kapuit: Széchenyi – bár még évtizedekkel később is keserűen emlékezett kudarcára – kész volt a kedve ellenére emelt színház anyagi támogatására. 1848-ban mint közlekedési és közmunkaügyi miniszter a pénzügyminiszterhez intézett költségvetési indoklásában különös gonddal foglalkozott Budapest fejlesztésének kérdéseivel. „Ha valóban hazát akarunk


alkotni – írta –, mindenekelőtt szükséges, hogy Budapest, mint a haza szíve iránt legnagyobb gondunk legyen... Budapestre napról-napra több ember fog összetódulni, s (ekkép szükséges már most olyan javításokat tenni e két város határában, melyek nélkül sem igazi rendőrzetet, sem azon lakhatási kellemeket nem fejtheti ki, melyek fővárosok elkerülhetetlen kellékei...” A legszükségesebb munkákra – Duna-part rendezése, csatorna, alagút építése, a budai Várba feljárat készítése – félmillió forintot irányzott elő a költségvetésben, noha ekkor már sejtette, hogy az elkövetkező időszakban az ország amúgy is kevés pénzét a honvédelemre kell majd összpontosítani.

2. Képek




1. A fertõdobozi fürdõ TILKOVSZKY Loránt A fertőbozi fürdő A Széchenyi István nevéhez fűződő közérdekű létesítmények sora az újabb kutatások eredményeként egy, jelentőségében a közismert Széchenyi-alkotásokhoz képest talán egészen szerény, érdekességben azonban igen kiemelkedő létesítménnyel bővült: a tiszavirág-életű fertői fürdővel. Egy megélhetési nehézségekkel küzdő tóparti kis zsellérfalu fürdőhellyé fejlesztésére tett kísérletről van szó, a polgárosult viszonyok kialakításáért folytatott küzdelemben. Nem ismerjük pontosan azokat a körülményeket, melyek közt Széchenyiben a gondolat megfogant: uradalmi költségen fürdőt létesítsen és ezzel kielégítse a soproni és Sopron környéki polgárok és nemesurak fürdőzési igényeit, ugyanakkor a fürdővendégek ellátásával kapcsolatban nyíló kereseti lehetőségek révén zsellérjobbágyai megélhetését is javítsa. Csak azok a sürgető sorok maradtak fenn, melyekkel jószágkormányzójának, Lunkányi Jánosnak kötelességévé tette, hogy Bayer soproni orvossal tanácskozza meg a létesítendő fürdő tervét: „A czenki köz fürdőrül Bayerrel végezzetek valamit.” (1838. szeptember 6.) „Igen szeretném, ha Ön Bayerrel jól kidolgozná a czenki vagy is inkább bózi fürdő tervét, – gut, praktisch und billig.” (1838. november 9.) Széchenyi jószágkormányzója fel kívánta használni a már 19 éve fennálló balatonfüredi kosárfürdő műszaki adatait és forgalmi tapasztalatait. Megkeresésére Adler József balatonfüredi fürdőorvos készséggel válaszolt; megadta a szükséges „műszaki leírást”, a forgalomról pedig így írt: „A mult nyáron 12 külön fürdőink 3700-szor voltak kiadva 14 krajcár pengőpénzért; a közfürdőben pedig szinte 1300-an fürdöttek 6 krajcár pengőpénzért; és így bizonyosan jól kamatolnak.” (1838. szeptember 29.) A jószágigazgatóság 1839. évi főpénztári kivonatai alapján megállapítható, hogy a „bozi fürdői alapítványra” tett költségek 1705 forint 18 krajcárra mentek ezüstpénzben. Ennek 90%-át ácsmunkára fizették ki: a „ferdőház” felépítésén kívül ugyanis felpadlóztatták a bozi zsellérek fürdővendégeknek kiadandó szobáit. E költségekhez képest a kötélgyártónak, lakatosnak stb. fizetettek minimálisak voltak. Ugyancsak e főpénztári kivonatból derül ki, hogy a fürdő bérlője évi 40 ezüstforintot fizetett, negyedéves részletekben. A fürdő létesítési költségei tehát csak sokévi üzemeltetés esetén térültek volna meg. A fürdő haszonbérlője nyomtatott hirdetményben hívta fel Sopron város közönségének figyelmét a fertőbozi fürdőhely kellemességeire. Sajnos ezekből a nyomtatványokból sem került elő eddig egyetlen példány sem. A vállalkozás sikeres indulásáról 1839 nyarán azonban bizonyságot ad Szalay József cenki tiszttartónak Széchenyihez intézett levele: „Nem is gondolhattuk, hogy illy nagy divatba jöjjön a fertői fürdő; ha jó meleg nap van, 30–50 forintokig is bejön az árendásnak, úgy hogy naponkint, mint a múlt vasárnap, több mint 200 ember tsak a fürdőházban fürdött, amellett még a szabad fürdőben is, ha nem több, legalább annyi fürdött.” (1839. július 8.) Lunkányi kimutatása szerint a bozi parasztok által a fürdővendégek részére felajánlott és az uradalom részéről összeírt kiadó szobákból már július 4-ig lefoglaltak 27-et. A fürdővendégek között találjuk Sopronból Tsurl, Szeleczki, Frischmann, Würth, Wághy, Seibold, Cawallar, Richter, Wagner, Pinterits, Stocker, Rach, Kneps stb. famíliák tagjait; Németkeresztúrról a Rosenberger, Kindsberger és Spitzer famíliákat. A fürdőző társasághoz tartozott Vizkelety Simon, Buday báró, Angeli asszony és Lebrön asszony, Bayer doktor úr, a németkeresztúri plébános, valamint a széplaki plébános – szakácsnője. A fürdő létesítéséig a parasztok bárhol szabadon fürödhettek a Fertő vizében. Az uradalom azonban most kitiltotta őket a fürdőház közeléből, nehogy „botránkoztató meztelenségük” a fürdővendégek jó ízlését zavarja; a haszonbérlő pedig a szabad vízben való fürdésükért 1 krajcár ezüstpénzt követelt. „A szegényebb néposztály e terheltetéséről” Bognár Lajos tiszti alügyész jelentést tett az 1839. július 1-i Sopron megyei közgyűlésnek, amely bizottságot küldött ki, hogy „ezen visszaéléstől a haszonbérlőt rögtön eltiltsák, és a dolog mibenlétéről a jövő gyűlésre tudósítást tegyenek”. Szalay József tiszttartó előbb idézett leveléből kitűnik, hogy a megyei bizottság július 3-i helyszíni vizsgálata előtt gyorsan kijelöltek a szabad vízben olyan területeket is, ahol a parasztok továbbra is ingyen fürödhetnek: „Így elrendelve és már kijelelve találta a küldöttség, és úgy látszatott, hogy azzal meg is elégedtek.” Mint Szalay Széchenyi előtt kifejtette, illetéktelennek tartja a megye beavatkozását a földesúr tulajdonosi jussaiba. A közgyűlés határozata értelmében Kulcsár István főszolgabíró és Bognár Lajos tiszti alügyész, Lunkányi jószágkormányzó és Darás Sándor uradalmi ügyész jelenlétében helyszíni vizsgálatot tartottak a fertőbozi fürdő 24 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

ügyében, hogy ti. „vallyon a Fertő tavában hol és minő helyeken tiltatott el a szabad fördözés? – vannak-e azon helyeken a fördők kényelmekre s bátorságokra tett intézetek? – engedtetik-e a szabad fördésre elegendő és alkalmatos hely?” A bizottság július 4-én kelt jelentése megállapítja: „Az irtt helység mellett a Fertő tavában mintegy 60 ölnyi távulságra egy tsinos fürdőház deszkábul, hova mintegy egy öl szélességű hídon lehet menni, építtetett.” „A Fertőben levert karrókon álló zászlók” jelzik, hol lehet fürödni. „Mindenki a vízben karrón álló utolsó zászlóig bátran fürödhet, bátorságosítva vagyon, mivel a víz mélysége mindenütt megmérve vagyon, s odáig az tsak 4 láb mélységű.” „A parton vagynak az uradalom által építtetett nádkunyhók, és abban a földre gyékények terítve, hol a fürdők árnyékban és szárazon vetkőzhetnek és öltözhetnek.” A jobbágyok ingyenes fürdésére van hely fennhagyva. A fürdő létesítése a jobbágyság számára nem káros, hanem hasznos: „Hogy ezen intézetbül ... a jobbágyoknak tetemes hasznok vagyon, tapasztaltuk.” A bizottság csatolta e jelentéshez Lunkányi jószágkormányzó nyilatkozatát a fürdőlétesítmény ügyében, valamint a fürdőhasználat szabályzatát és árjegyzékét. Ezek művelődéstörténeti szempontból is fontos, érdekes tartalmával érdemes részletesen megismerkedni: 1 Nyilatkozás a boozi fürdői alapitmány iránt. 1. Sok esztendők óta volt a községnek azon kivánsága és többszeri fölszóllitása, hogy Boozon a Fertő vizén egy olly fürdői alapitmány készülne, mellyben a vizbe be és abbul ki ugy lehetne menni, hogy az ember és kivált az asszonyi nem ne kéntelenitessen – a nedves ruhának a testet szorossan megülése miatt – ugyan a testnek tán eltakarandó vonalait is mindenkinek szemlátására kitenni. – Továbbá, hogy a közép sorsuak számára is volna olly készület, hogy legalább levetkezésnél és felöltözésnél mezitelen másoktul ne láttassanak. 2. Illyes fürdői alapitmány, melly mind a két fön érintett czélnak megfelel, fölállittatott az idén Boozon. 3. Az a kivánsága is volt kivált a finomabb nevelésü asszonyoknak és serdülő kisasszonyok gondos szülőinek, hogy mint más tavi és tengeri fürdőknél – s nevezetesen Füreden és Triestben – bizonyos távulságok jeleltetnének ki, mellyeken belül más tán botránkozásig ruhátlan fürdők ne közelithessenek. – Ezen kivánságnak is elég tétetett Boozon. 4. De volt gond a középsorsuakra is, és hogy ezeket se háborgassa vagy botránkoztassa a durva és pajkos népség, mert ezen utolsók távulabb elválasztva a többiektül a falu alá utasittattak, hol őket egy a Fertőbe nyuló csucs és nádas a többiek látása elől eltakarja. 5. Volt arrul is gondoskodva, hogy a kutyák fürösztése, lovak s barmok usztatása ugy kocsik mosása a fürdővendégeknek ne alkalmatlankodjanak, s azért azoknak valamivel távulabb jeleltettek ki egy bizonyos hely. 6. Hogy a Fertőben s kivált Boozon egy czélirányos fürdőnek fölállitása melly tömérdek nehézségekkel van összekapcsolva, azt az alulirott nem akarja hosszasan előadni, és csak azt kivánta megjegyezni, hogy midőn a füredi fürdők, mellyek a Balatonra épültek, az éjszaki szelek ellen a közellévő hegyek sora által födve és takarva vannak, a boozi fürdőházra Nesidertül 4 mérföldre a sikvizen minden akadály nélkül rohanik az éjszaki viharok dühe, abban örökké sok károkat fog tenni, és sok költségekre okot nyujtani. 7. De már az épitése is igen költséges volt, és még egy deszkaház is kell, mellyben a szétszedett fürdők télre állétatnak, mind ezek összesen kerülnek 5680 forint V. cz. mellynek esztendei kamatja 340 f. 48 xr Minden esztendei kivétele a vizbül 200 f. – Minden esztendei bevétele a vizbe, a kijobbitásokkal 500 f. – Mikhez jön még a fürdőkhöz szükséges 3 szolga személy 300 f. 1340 f. 48 xr Bevételt pedig csak lehet remélni: A fürdőházbul, ha 2000 személy fürdik á 6 xr e. p. 200 ft 500 ft. Partruli fürdés 4000 személy á 1 xr ... 66 f. 40 xr e. p 166 ft 40 xr 666 ft. 40 xr 25 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

8. Azomban a jobbágyoknak szép haszna lészen ezen fürdői alapitmányból, mert már mai alulirt nap, midőn az intézet még csak első zsengéjében van, máris 27 szoba a fürdővendégeknek ki van bérlelve, kik egyért 15-től 20-ig fizetnek, de csak 16 ft.-tal véve általánossan, az holnaponkint már most 432 ft-ot tesz, és jövendőre holnaponként 1000 ft-ot is lehet belőle várni. – A mihez még hozzá járul, hogy mind a magok apró majorságit, s productumaikat jól helyben el tudják adni, mind már a szomszéd helyekbül naponkint hoznak oda csibéket, tojást, sat. eladás végett. 9. A hegy oldalán lévő utra is éppen most készittet az uraság nagy költséggel karfákat a kocsizók nagyobb bátorságára. 10. Azomban noha ezen fürdői alapitmány mind a köz egésségére igen hasznos, mind pedig a jobbágyokra nézve is igen pénznyerő, mégis mivel nem hogy nem kamatol, hanem még esztendőnkint nevezetes pótolást kiván is, tartós nem lehet, hacsak még valamelly bővebb jövedelmi források meg nem nyilnak. Booz, 1839. július 4. Lunkányi János jószágigazgató 2 Bóozi fürdő-alapitmány rendszabályai. 1. A boozi fürdői alapitmányhoz a fürdőház, ugy a parti kunyhók és zászlókkal bekeritett sik viz tartoznak. 2. Kik a fürdői alapitmányt használni akarják, azoktul elváratik, hogy illendő müvelt magaviseletűek legyenek, és semmi illetlen tettel izetlenségre vagy botránkozásra alkalmat ne adjanak. 3. Az egész fürdői alapitmányban a fürdés csak ümög s gatyában, vagy fürdőköpönyegben, vagy fürdőümögben, vagy legalább uszógatyában essen meg. 4. A fürdőházban jobbrul a férjfi, balrul az asszonyi fürdők. 5. A fürdőház nem uszásra, hanem fürdésre lévén alkotva, a vizre magosrul való ugrásra készületek nem is csináltattak; azomban kinek tetszik, a fürdőház folyosójárul a vizbe is ugorhat, és kedve szerint uszhat. 6. A fürdőház és bürüje két oldalán elegendő távulságra zászlók és táblák vannak kitéve, melylyek jelentik, hogy azok közt a partruli fürdés – az illendőség okáért – tiltva van. 7. A fürdőalapitmányon alul elegendő viz van fönnhagyva az ingyen fürdésre. 8. A kutyák, lovak s más barmok számára a fürdőalapitmányon kivül a balfi határ felé van bizonyos hely kijelelve. 9. Kik ezen rendszabályokat áthágnák, magoknak tulajdonitsák a kellemetlen következést. Booz, 1839. julius 4. . 3 Boozi Fürdői Alapitmány árjegyzéke. 1. A fürdőházban minden személy 1 órára 6 krajczárt ezüstpénzben fizet; a gyermekektül fele fizettetik. 2. Fizettetik lepedőtül 2 krajczár e. p. törülőkendőtül 1 krajczár e. p. fördőköpönyegtül 2 krajczár e. p. uszógatyátul 1 krajczár e. p. 3. A sárga-fejér és vörös-fejér zászlók közt, hol a parton – vetkezés és öltözés végett – kunyhók is vannak, minden személy 1 krajczárt ezüstpénzben fizet. 4. A fürdővendégek kérettetnek, hogy – a magok bátorsága okáért – a zászlókkal kijelelt viztéren tul ne menjenek. 5. A vörös-fejér és zöld-fejér zászlók közt az illendőség okáért a partruli fürdés tiltva van. 6. A zöld-fejér zászlókon alul keletre kiki ingyen fürödhet.


7. A sárga-fejér zászlókon fölül Balf felé a kutyák, lovak s más barmok fürösztésére s usztatására, ugy a kocsik mosására különös hely van kijelelve. Booz, 1839. julius 4. * 1839. augusztus elején hatalmas vihar dühöngött höngött a Fertő felett. De nem ez tette tönkre e rendkívül érdekes vállalkozást. „A fürdőház a 6–7-ki vihart kiállotta, és. igy a próbán átment – írta Lunkányi Széchenyinek –, még mindig vannak Boozon lakó fürdővendégek, a közönség is lassan megszokja a rendtartást.” (1839. augusztus 12.) Széchenyi István fertői fürdőjének a megye álláspontjaés a földesúri tulajdonjogkibékíthetetlen ellentéte vetett véget. Sopron megye közgyűlése a kiküldött bizottság jelentésének megtárgyalása után már július 31-én úgy határozott, hogy Széchenyi fürdője számára elégséges a fürdőháztól jobbra és balra 100–100 öles terület. Arra utasította tehát Kulcsár István főszolgabírót és Wagner Mihály megyei földmérőt, hogy mindössze ezt az összesen 200 öl hosszúságú területet mérjék ki a fürdő számára; azon túl ingyen lehessen fürödni. E határozat ellen az uradalom képviseletében Chapó Móric, a Széchenyi család levéltárosa azonnal óvást emelt, mire viszont – a jobbágyság érdekeire hivatkozva – Lampert Imre tiszti főügyész ellentmondást tett, s ezt is jegyzőkönyvbe iktatták. Az uradalom vezető tisztviselői – nyilván Széchenyi egyetértésével – úgy határoztak, hogy inkább a fürdőt szüntetik meg, mintsem hogy a tulajdonosi jussokon rést ütni engedjenek. Az 1839. november 18-i megyei közgyűlés jegyzőkönyvében már ez olvasható: „Boozi helységben a czenki uraság felállitott hídeg Fertői fürdő térének kijelelése érdemében Kulcsár István főbiró ur szóval jelentette: hogy a fürdő intézet az uradalom által megszüntnek nyillatkoztatván, a kijelelés szüksége is megszünt.”

2. Képek



1. Kedvetlen intermezzo. A KossuthSzéchenyi vitáról LACKÓ Mihály Kedvetlen intermezzo A gróf ellenszenve Kossuth iránt régi volt. Már 1840 novemberében, két nappal azután, hogy Kossuth a legnagyobb magyarnak nevezte őt – naplója szerint – „irtózva beszélt Kossuthról” Klauzál Gáborral. Régi ellenszenve csak fokozódott, miután 1841 elején Kossuth lapja megjelent. Amikor január végén „átvillant rajta az eszme”, hogy föllép Kossuth ellen, korántsem csak a Kelet népe megírására ösztönözte ez. Miközben a nyilvánosság számára készülő röpiratot fogalmazta, más területen is munkához fogott. Megkísérelte, hogy a maga oldalára állítsa a reformellenzék ama befolyásos vezetőit, akikről feltételezte, hogy – akárcsak ő – nem rokonszenveznek Kossuthtal. (Deák Ferencet és gr. Batthyány Lajost.) Másrészt – s ez most fontosabb – a gróf mozgósította főrendi kapcsolatait és politikai befolyását is a szerkesztő ellen. Csak néhány példa a naplók alapján. Február 5-én Széchenyi hosszasan beszélt a nádorral Kossuthról. „Cenzúráztasson” – ajánlotta a főhercegnek, a Hírlapra célozva. A Kelet népe írása idején rendre összejött a Hírlap cenzorával, Havassal. A cenzor is kettős játékot játszott. Április 14-én így büszkélkedett Széchenyinek: „Kossuth igen elégedett velem.” Aztán hozzátette: „Hagyom a cikkeket ön miatt.” Havas tehát úgy tett, mintha a készülő Kelet népe érdekében engedné át Kossuth kényesebb, „izgatóbb” passzusait. Május végén Széchenyi Wirkner Lajossal, Metternich közeli emberével beszélt Kossuthról, a napló szerint „egészen nyíltan”. Wirkner úgy látta, a Hírlapot hamarosan el fogják tiltani. A Kelet népében már előrehaladt gróf válasza ez volt: „Ne tegyék, hagyják, hogy én bányásszam ki a szenet.” Széchenyi minden aggály nélkül gyűjtötte a forrásmunkákat röpiratához. Februárban a nádortól kérte el azon könyvek jegyzékét, melyeket Kossuth a börtönben olvasott. (Ilyenfajta lépéseket később, a Kelet népe megjelenése után is tett.) Személyesen járt el báró Mednyánszky Alajosnál és Havasnál Pongrácz Lajos ellene irányuló művének cenzúrázása ügyében. Ezek az akciók kifejezetten és személyesen Kossuth ellen irányultak. A gróf szemében mindenesetre megfértek a Kelet népében elfoglalt vitapartneri pozícióval; azzal a szereppel tehát, hogy ő a szerkesztővel mint politikailag egyenrangú féllel cserél véleményt a reformok mikéntjéről. Mindegy, hogy e háttérben tett lépések nem voltak következetesek és sikeresek. A lényeg: Széchenyi nem látott ellentmondást két szerepe, a közvélemény előtti nyílt vita és a háttérben megtett lépések között. Természetes volt számára, hogy – a nyilvánosság előtt formális egyenlőséget feltételező sajtóharc mellett – felhasználja a születése, családi kapcsolatai és politikai múltja adta lehetőségeket, is Kossuthtal szemben: azt a terepet, ahol igazán otthon volt. Megyegyűlés vagy országgyűlés? 1841. november 19-én a Pest megyei közgyűlésen az volt a vitakérdés, hogy a törvényszéki nyilvánosság dolgában változtathat-e egy megye a saját kebelén belül vagy sem? A vita azonban messze túlvezetett a törvényszéki nyilvánosság ügyén, addig a kérdésig: milyen reformokhozhatók be jogszerűen megyegyűlési határozat útján, s melyek tartoznak az országgyűlés hatáskörébe. A pesti ellenzék – részben, mert e megyében többségre jutott – arra törekedett, hogy a megyei hatóságjogai minél szélesebb körűek legyenek;változtatásaival nem akart várni a bizonytalan összetételű és kimenetelű országgyűlésre. A konzervatív erők viszont éppen nem kívánták, hogy a reformok ügye átcsússzon a nehezen ellenőrizhető megyék hatáskörébe. A Pesti Hírlap, azaz Kossuth tudósításának – akkor kicenzúrázott, de az Országos Levéltárban kefelevonatban őrzött – szövege szerint: „A vitatásokat nagyon érdekessé tetté gr. Széchenyi István, gr. Dessewffy Aurél és Zsedényi Eduárd m. kir. helyt. tanácsnok jelenléte... az első ez életbevágó kérdést országgyűlésre halasztatni kívánta, ott azonban a nyilvánosságot pártolandónak nyilatkozott; gr. Dessewffy ... erre nézve határozottan nem nyilatkozék, hanem az egész kérdést a dolog természeténél fogva a megyei hatóság körét [túl]haladónak, s országgyűlésre tartozónak lángesze minden erejével vitatá.” Széchenyi tehát – a nyilvánosság egykor feltétlen barátja – most szembekerült a reformellenzékkel, közte Kossuthtal, aki kettős minőségben: mint Pest megyei nemes és mint hírlapi tudósító ült a teremben. Széchenyi kétértelmű nyilatkozatát – hogy az országgyűlésen a törvényszéki nyilvánosság mellett voksol majd – többen is bírálták. Köztük Hegedüs Zsigmond, aki – a Pesti Hírlap kefelevonatának szövege szerint – így beszélt: „Ha oly reménységben, hogy majd behozza a nyilvánosságot az országgyűlés, elmulasztanók, mit önhatóságilag


törvényesen tehettünk, még az is megtörténhetik, hogy úgy járunk, mint ama szegény legény, ki nagy úrhoz hivatott ebédre négy órára, s emiatt otthon nem ebédelt; amott pedig a kaput zárva találta, s így éhen maradt.” Szakítsuk meg egy pillanatra Kossuth tudósítását. Az idézett mondatok jelenthették azt is: hoppon maradunk, ha halogatjuk a törvényszéki nyilvánosság behozatalát; ráfizethetünk, ha az országgyűlésben bízva, most nem cselekszünk. De a történet sugallhatta ezt is: Széchenyi, a nagyúr, hiába ígérget most, jóval az országgyűlés előtt; nem biztos, hogy állja is majd a szavát. Széchenyi mindenesetre a példabeszéd e második jelentését értette meg az első pillanatban, s mindjárt magára is vette a dolgot. Mert – Kossuth tudósítása szerint – „H. Zs. úrnak e parabolája idézte elé [elő] a kedvetlen intermezzot... Azon köztiszteletű nagy hazafi ugyanis [azaz Széchenyi], ki a kérdést országgyűlésre kívánta halasztani, de ott nagy nyomatékú szózatával a nyilvánosság pártolására ajánlkozott; az említett parabolában azt vélvén rejleni, mintha hazafias ajánlatának valósítása hozatnék kétségbe; a nemes önérzet hevében úgy nyilatkozott, hogy erről nem mondhatna mást, mint azt, hogy gazság.” Itt, a Széchenyitől elkiáltott gazságszó után, Kossuth még ennyit látott jónak közölni: „e szóra egy pillanatra fellobbant a hely méltóságának érzete, és a megye tiszti ügyésze felállt, és a teremben kedvetlen felkiáltások hangzottak; de e felhevülés is csak félreértésből eredett. S miután a beszéd értelme oda ment ki, hogy aki ilyesmit ígérne, azt csak ürügyül használva, majdan [az országgyűlésen] szavának ura nem volna, erről nem lehetne mást mondani, mint azt, hogy gazság. És a nagy hazafi nemes lelkületét érdem szerint méltányló néhány higgadt szó után minden indulat lecsillapult; s a vitatások teljes méltósággal tovább folytak..” Széchenyi tehát félreértette a példabeszédet, s haragjában erős kifejezésre ragadtatta magát. Ezt akár fiskális akció s pénzbüntetés is követhette volna. De nem követte, mert – mint Kossuth a levonatban maradt riportban írta – a sértő szó félreértés nyomán hangzott el. Mai szemmel nézve nem látszik egészen véletlennek ez a félreértés; pontosabban az, hogy Széchenyi a vita hevében először a parabola személyesen sértő jelentését értette meg, mely azt sugallta, mintha ő nem volna egyenes ember, nem állná a szavát. Hozzájárulhatott ehhez nyugtalansága, lobbanékonysága, melyet részben magyaráz népszerűségének gyors hanyatlása 1841-től, éppen a Kossuthtal vitatkozó Kelet népe és a Felelet nyomán. De nemcsak Széchenyi nyugtalansága segítette a félreértést. Valószínűleg az is – és ezért soroltuk a gróf háttérben tett lépéseit –, hogy magára vehette a hitegető, alakoskodó nagyúrról szóló példabeszédet. Hiszen mint láthattuk, Kossuthtal szemben valóban többértelmű játékot játszott: a vitatkozó polgár és a kormányközeli mágnás kettős szerepét. Kossuth és az intermezzo A félreértés nyomán támadt nyugtalanság tehát eloszlott. Hogyan is írta Kossuth? ,,...egy pillanatra fellobbant a hely méltóságának érzete, és a megye tiszti ügyésze felállt, és a teremben kedvetlen felkiáltások hangzottak.” Ezek a mondatok igazolni, helyben hagyni látszanak a „fiskális akciót” kiáltozó nemeseket. Csak ezután következik a tudósításban: „de e felhevülés is csak félreértésből eredett”, stb. Azaz: Kossuth itt közli, nem sértés, hanem tévedés történt. A közleményt a szerkesztő november 19. és 23. között foglalta írásba – mindenképp akkor, amikor már tudta, hogy a gazság szó Széchenyi félreértésének eredménye. Kossuth mégsem állhatta meg, hogy tudósításában legalább egy pillanatra oda ne álljon a grófot nem szívelő Pest megyei nemesség oldalára. Nem állhatta meg, hogy legalább néhány mondat erejéig föl ne csillantsa: Széchenyi valami elítélendőt művelt Pest megye közgyűlésén. Ha a tudósítás mindössze ennyire árnyalatnyit sejtetne abból, hogy írója kivel is rokonszenvezik – nem volna említésre méltó a dolog. Az viszont már a közlő kötelessége lett volna, hogy igazat írjon. Kossuth szövege – más források ismeretében ez kétségtelen – nem tartalmazza a teljes igazságot. Széchenyi – amint azt naplójában és Fiscalis actio című ki nem adott cikkében megörökítette – az indulatok lecsillapulta, vagyis, a félreértés tisztázódása után kapott egy szúrást Kossuthtól. Naplójában így írta le az esetet: „Ülés. A Kossuth LIGA nagy számban jön el. Tűrhetőn beszélek... A megyei bíróságok nyilvánosságáról... a szóbeli eljárásról volt szó... én: ha jó volna is, nem tartozik a megyei illetékességbe. Mindnyájan ellenem szólalnak fel, Hegedüs és Nyáry... Másodszor is beszélek... Tűrhetőn lehordom őket. – Csaknem fiskális akciót kapok ... Nem változtatok. Nyugodt maradok... Megismétlem még egyszer... Semmi sem lesz belőle. – Kossuth... kit dicsértem... szó szerint megfedd: másképpen viselkedne, ha sértve érezné magát... etc.” (Napló, 1841. november 19.) Vagyis: a Széchenyit csillapító „néhány higgadt szó” után, a félreértés tisztázódtával, Kossuth szólalt föl. Ezt mint tudósító elhallgatta. S bár akkor már világos volt, hogy a sértő kifejezés tévedés nyomán hangzott el, a szerkesztő mégis megleckéztette a grófot. Ahogy Fiscalis actio című cikkében Széchenyi írta: „miután legillőbb


módon és legnagyobb csendben – szóról szóra ismétlé a nemes gróf [az előbbi] mondását... legott kibékült vele a még egészen el nem tántorított közönség... Csak Kossuth Lajos úrnak tetszett kérdésben levő barátját [ti. Hegedüst] mentegetni, és ... nemtetszését – minthogy a nagy közönség a gróffal már tisztában vala – a gróffal éreztetni. Sajnálja – úgy mond [Kossuth] – miután barátját tisztára mosni ügyekezék... hogy éppen a gróf alacsonyítja le a discussiók e szent helyét – ha ő bántatik meg, máskép viseli magát – s a nagy közönség ítéletére hagyja az egészet.” Kossuth tehát – ahogy „odafönt” a maga módján Széchenyi is – kihasználta a saját közege adta lehetőségeket vitapartnerével szemben. Fölhasználta a Pesti Hírlapot, egyoldalúan állította be az ülés lefolyását, elhallgatva saját megszólalását a vitában. És fölhasználta azt is, hogy Széchenyi a népes megyegyűlések légkörében idegen volt. S ami a legfontosabb: azonnal kamatoztatta ellenfele hibáit, vagy akárcsak egyetlen félreértését. Ez esetben oly módon, hogy helybenhagyta a nagyközönség fölhevülését Széchenyi ellen, bár tudta, hogy az nem jogosult. * Az eset nemcsak annak illusztrálására szolgálhat, hogy a viszonylag illedelmes sajtóvita mögött már kezdetben is mennyi személyes ellenszenv és idegenség bújt meg. A párharc (amint ez lenni szokott) a formális egyenlőség fikcióján alapult ugyan, de szereplői, a győzelem érdekében, mégis kénytelenek voltak újra meg újra tagadni ezt a fikciót. Durván leegyszerűsítő Kossuth politikai szerepének Széchenyitől adott leírása, mely szerint a szerkesztő puszta demagóg, a nemesség kedvét kereső izgató. Az igazsághoz azonban hozzátartozik: voltak a vitának olyan pillanatai – például e „kedvetlen intermezzo” –, amikor Kossuth valóban ezen szerepben mutatkozott, hogy ellenfele fölébe kerüljön. S megfordítva: nem igaz Kossuth gyakran sugallt Széchenyijellemzése, mely szerint a gróf a kormánykörökkel (is) cimboráló nagyúr, akitől nem várható az átalakulás nemzeti meggyőződésből fakadó képviselete. Ez is egyszerűsítés. De voltak időszakok, amikor – a szerkesztő legyőzése érdekében – Széchenyi tényleg ezt a szerepet játszotta. A kinyomtatott szavak mögötti efféle lépések mutatják, hogy Széchenyi és Kossuth írói harcában valóságos és modern politikai ellentét feszült: a „felülről” indított és így bármikor ellenőrizhető reform, valamint a „lenti” véleményeket fókuszba gyűjtő, a demokrácia regulatív erejében bízó reform ellentéte. Széchenyi és Kossuth esetében persze csak idézőjelben beszélhetünk „fenti és lenti” indíttatású reformról. A gróf nem egyszerűen a meglévő udvari kormányzatban bízott; tudta (bár elsősorban a harmincas években hangsúlyozta), hogy a hathatós reform érdekében a „felülállók” köre is kiegészítésre, gyarapításra, jobbításra szorul. A huszadik század harmadik harmadában hasonlóképp idézőjelben értendők Kossuth reformelképzelésének „lentről” építkező vonásai. A hírlapi vita kezdeti szakasza idején a szerkesztő első fontos lépéseit tette az átalakulás nemesi bázisának hangsúlyozásától a városi polgárság bevonása felé. A negyvenes évek közepétől jóval messzebbre lépett, de az „idelent” természetesen nála sem jelentett (nem is jelenthetett) mai szóhasználatunknak megfelelő tömegeket. Mégis: a harc lényege, hogy szereplői szociálisan is különböző talajon álltak. Ezért volt Széchenyi és Kossuth vitája igazi politikai vita – de ezért válhatott oly ingataggá az ellenfelek formális vitapartneri egyenlőségének fikciója.

2. Képek



1. Pesti emberek. Reformkori életképek VÖRÖS Károly Pesti emberek A reformkori magyar világ képén egyre több új, korábban nem észlelt vonás jelenik meg. Már ezek is utalnak azon erők bontakozására, melyek Széchenyi programja számára a közvélemény bizonyos rétegeit majd fogékonnyá teszik. E vonások egyike a városias-polgárias életmód terjedése, illetve az erre irányuló igények erősödése volt, Következménye ez a feudális viszonyok fellazulásának és – ezzel szoros kapcsolatban – a városba áramlás meggyorsulásának. A város már e korszak Magyarországán is elsősorban Pest. Arisztokraták, jómódú birtokosok, értelmiségi emberek, diákok, de még inkább kisemberek: iparosok, szatócsok, kofák és legnagyobb tömegeikkel munkások: céhlegények, a szaporodó manufaktúrák, az első gyárak, az építkezések munkásai, valamint a mindenre vállalkozni kényszerülő napszámosok. Mind nekiindulnak a városnak: az urak szórakozni, a diákok tanulni, a munkások egyszerűen kenyeret keresni. Ittlétük során azután – összekeveredve a város bennszülött kispolgári tömegeivel – szinte öntudatlanul átveszik az együttélés újfajta igényének megfelelő városi magatartásokat, viselkedésformákat. Persze éppen a legszélesebb tömegek sokszor még ügyetlenül: falusiasan vagy kisszerűen, egészében nemegyszer komikusan is a művelt nemes vagy ironizáló értelmiségi szemében. Így látja az 1840-es évek közepének Pestjét Nagy Ignác, az első modern magyar újságírók egyike, aki Magyar titok című, francia mintákat követő pesti rémregényébe belehelyezi a valóságos várost, annak reális alakjait. A regényt egy ismeretlen rajzoló illusztrálta. Nem minden alap nélkül sejthetjük benne a Pesten ekkor sokat foglalkoztatott Johann Baptist Clarot-t. Az íróhoz hasonlóan ő sem érzéketlen az irónia iránt, de a realitás igényével ábrázolja a mindennapok emberét. A regényhez 12 kőnyomatot mellékeltek, többnyire a város mindennapjaihoz kapcsolódó ábrázolásokkal: ezek közül mutatunk be néhányat. Kisszerűek, komikusak vagy szánalmasak a pesti emberek? De ők egyben Széchenyi, Petőfi, Kossuth kortársai is a városban. Méltók is lehetnek erre a rangra, de méltatlanok is. Három év kell már csak, hogy erre a nekik szegzett kérdésünkre megadják a választ – 1848–1849 másfél esztendejében, egy korábban ismeretlen dilemma szorításában. Így (így is) nézzük őket.

2. Képek





1. Illegalitás után. Az MKP 1945-ben ÉVFORDULÓ IZSÁK Lajos Munkáspártok, 1945. május Illegalitás után Negyedszázados illegalitás, a két külföldön tartott kongresszus – 1925. Bécs, 1930. a szovjetunióbeli Aprelevka – után, 1945. május 20–21-én, pünkösd vasárnapon és hétfőn tartotta Budapesten a VI. kerületi pártszervezet Csengery utca 68. szám alatti székházának nagytermében a Magyar Kommunista Párt (MKP) az első országos értekezletét. A tanácskozásnak mindez már önmagában is rendkívüli jelentőséget adott, erre az időre ugyanis az MKP az ország egyik legszámottevőbb politikai erejévé vált. 1944 őszén az ország felszabadított területein az MKP kezdte meg elsőnek szervező munkáját, annak ellenére, hogy a párt Budapesten működő Központi Bizottsága még a németek által megszállt területeken folyó nemzeti ellenállást szervezte és irányította. Már számos pártszervezet működött, amikor 1944. november elején a Szovjetunióból Szegedre érkezett vezetők – Gerő Ernő, Farkas Mihály, Nagy Imre és Révai József – bizottságot alakítottak, amely az Ideiglenes Központi Vezetőség szerepét töltötte be. 1944 decemberében és 1945 januárjában már megalakultak a kerületi titkárságok, amelyeknek hatásköre több megyére terjedt ki. A pártszervező munkában fontos szerepe volt a felszabadult fővárosban tevékenykedő Központi Bizottságnak is. A két vezető testület 1945. február 23-án, Rákosi Mátyás Budapestre érkezése után egyesült, s az MKP Központi Vezetősége elnevezéssel működött. Egyidejűleg választották meg a párt főtitkárának Rákosi Mátyást. 1945 februárjában a párt taglétszáma megközelítette a 30 000 főt, a májusi konferencián viszont már 1500 alapszervezet 150 000 tagjának képviseletében 145 küldött jelenhetett meg. A pártnak a nagyüzemi munkásság és a bányászok mellett igen erős bázisa volt az agrárproletárok körében is. A középrétegek soraiban viszont 1945 első felében igen csekély volt a befolyása. A párt szociális bázisán túl a tagok politikai tapasztalatait illetően érdemes megemlíteni, hogy komoly erőt képviseltek azok a volt szociáldemokrata párttagok, akik a felszabadulás idején, s közvetlenül utána az MKP-ba léptek be, továbbá a Felvidékről, Erdélyből és a Délvidékről érkezett magyar kommunisták. Ezzel együtt az MKP azért is tudott előnyt szerezni a többi párttal szemben, mert politikailag jobban felkészült a háború utáni feladatokra, és az ország jövőjét illetően világos, megalapozott célkitűzéseivoltak, olyanok, amelyek a lakosság többsége számára elfogadhatónak bizonyultak. De kedvezett számára a nemzetközi helyzet is. Hiszen a kommunista pártok befolyása ebben az időszakban Európa-szerte, s ezen belül a szomszédos országokban is erősen növekedőben volt, hazai tevékenységét pedig a felszabadító szovjet hadsereg bizalma övezte. Tagjainak többsége, mintegy nyolcvan százaléka, olyanok közül került ki, akik korábban legjobb esetben valamilyen haladó szervezetnek, vagy egyesületnek voltak a tagjai. Sőt, az esetek többségében csak a kommunista párt felszabadulás utáni tevékenysége keltett bennük pozitív visszhangot. A pártok közötti versengés, a koalíciós körülmények igen megnehezítették nemcsak a szigorú mérce alkalmazását, de a véletlenül odacsapódó elemeknek az elutasítását is. A májusi konferencia igazi jelentőségét az adta meg, hogy az új népi demokratikus államhatalom megteremtése, első demokratikus intézkedéseinek végrehajtása – mindenekelőtt a földreform megvalósítása – után fő feladatként az ország gazdasági helyreállítása,az újjáépítés került előtérbe. Az értekezlet főreferátumát tartó Rákosi Mátyás előadásának is ez utóbbi volt a középponti kérdése. „Az újjáépítés lesz a fiatal, magyar demokrácia tűzpróbája. Erre kell most összpontosítani a magyar nemzet és a Magyar Kommunista Párt figyelmét” – mondotta Rákosi Mátyás. A feladatok közül a legsürgősebb a vasút és a posta újjáépítése, de elengedhetetlen a megrongált házak, a romba döntött gyárak, üzemek felépítése is. Nem kevésbé fontos feladat a mezőgazdasági gépipar helyreállítása, az ipar nagyfokú állami támogatása. Követelte a nyilasok, a fasiszták vagyonának, üzemeinek azonnali elkobzását, s állást foglalt a szénbányák államosítása mellett. Rámutatott arra is, hogy támogatni kell azokat a tőkéseket, akik részt vesznek vagy részt akarnak venni az ország gazdasági talpra állításában. Rákosi – mivel szűkebb csoportjával együtt kezdettől fogva bizalmatlanságot táplált az illegalitásban itthon dolgozó kommunisták jelentős része iránt – beszámolójában a párt 1943-as névváltoztatását (Kommunisták Magyarországi Pártja helyett Békepárt) úgy állította be, hogy az lényegében a párt feloszlatását jelentette, s helyette a hazai vezetők „másikat alakítottak”. A korabeli helyzetet elemezve pedig a legsúlyosabb hibának azt 37 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

tartotta, hogy a párttagság „igen jelentékeny része baloldali szektabetegségben szenved”, ami különösen „a 19es elvtársak” tevékenységére jellemző. „De nemcsak a 19-es elvtársaknál tapasztaltunk ilyent – állapította meg rögtön Rákosi. – Mindjárt az első pillanattól kezdve felhívtuk a figyelmet arra, hogy azok az elvtársak, akik illegalitásban dolgoztak, az illegális munka elkerülhetetlen folyományaképpen gyakran maguk is szektariánus vonásokat mutatnak fel.” Rajk László viszont – aki a hazai mozgalomban nevelkedett – azt hangsúlyozta, hogy a „legnagyobb türelmetlenséggel, a legnagyobb örömmel és szeretettel vártuk az elvtársainkat és meg kell mondanom, hogy ha a pártunk ma tömegpárt, akkor ez elsősorban éppen őnekik és legelsősorban a mi nagy vezetőnknek, Rákosi Mátyás elvtársnak köszönhető. De éppen olyan szeretettel üdvözlöm a régi illegális kommunista párt hajdani tagsága és vezetősége részéről Gerő, Révai, Nagy, Vas és Farkas elvtársakat.” Rajk egyúttal határozottan kiállt és megvédte az illegális párt eredményeit, amelyeket a munkásegység megalapozásáért, a nemzeti összefogásért, a fasizmus és a háború ellen vívott harcban elért. Ezzel mintegy bizonyítva a felszabadulás után újjászerveződő legális párt és az illegalitásból kilépő politikai vonalvezetésnek egységét és folytonosságát. Huszonnégy hozzászólás után született meg a Rákosi referátumra alapozott határozat, mely „A Magyar Kommunista Párt országos értekezletének határozata a politikai helyzetről és a párt feladatairól” – címmel került nyilvánosságra, s a jövőben a párt további tevékenységének alapjául szolgált. Ez a határozat teljes egészében jóváhagyta, és a jövőre nézve is érvényesnek tekintette a Központi Vezetőségnek az ország demokratikus és hazafias erőinek az összefogását, együttműködést szolgáló politikáját, amely nemcsak az új demokratikus államiság megteremtésében mutatkozott meg, hanem az Ideiglenes Nemzeti Kormány által hozott intézkedések következetes végrehajtásában is. „Az országos értekezlet utasítja tehát a párt vezetőségét – hangzott a határozat –, hogy politikájának tengelyévé a jövőben is a demokratikus erők szerves együttműködését tegye. Mélyítse el és szilárdítsa meg a munkásegységfrontot, a Szociáldemokrata Párttal való együttműködését... utasítson el minden kísérletet, amely ennek az egységnek a megbontására irányul.” A határozat következő mondata viszont már arra utal, hogy a jövőben némileg mégis módosul a párt nemzeti egységpolitikája, amikor – az előbbi folytatásaként – leszögezi: „Működjön együtt a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front többi pártjával is, a Független Kisgazdapárttal és a Nemzeti Parasztpárttal”. Vagyis a szegedi „ötös kézfogó” egyik tagjára, a Polgári Demokrata Pártra itt már nem történik hivatkozás. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy az MKP a koalícióban való részvételére a továbbiakban már nem tart igényt. A határozat az újjáépítés alapvető politikai feltételeként a fasiszta maradványok következetes felszámolását állította. Ezzel összefüggésben különösen az igazolási eljárások eredménytelenségére és a népbíróságok tevékenységének elégtelenségére hívta fel a figyelmet. A párt életében a baloldali „szektaszellemet” jelölte meg fő veszélyként. Nem kevésbé tartotta a határozat károsnak azt, hogy egyes kommunisták, akik közfunkciókat töltenek be, pl. a rendőrségnél szolgálnak, „túlkapásokat követnek el”. Az ország nemzetközi helyzetétés kilátásait illetően a határozat kiemelte a magyar–szovjet barátság jelentőségét és állást foglalt az 1945. január 20-án aláírt fegyverszüneti szerződésben vállalt jóvátétel pontos és maradéktalan teljesítése mellett. Üdvözölte Petru Groza román miniszterelnöknek az erdélyi magyarsággal kapcsolatos jóindulatú kijelentéseit és Tito marsallnak a magyar nép iránt tanúsított baráti érzelmeit. S reményét fejezte ki, hogy a „Csehszlovák Köztársaság is hasonló szellemben fogja kezelni az ott élő magyarokat, és ezzel is elősegíti a szükséges jó viszony kialakulását”. Az értekezlet második napján Kádár János A szakszervezetek az újjáépítésben című előadása, s tizenhat hozzászólás után a konferencia külön határozatában rögzítette a kommunisták feladatait a szakszervezetekben. Döntő jelentőségű vívmánynak tekintette a szakszervezetekben megvalósult munkásegységet, amely a kommunisták és szociáldemokraták szoros együttműködésében fejeződött ki. Ezért fontosnak tartotta, hogy a két párt képviselői a jövőben együttesen hárítsák el a helyenként jelentkező „különállási” kísérleteket. A határozat – a sztrájkjogról való lemondás nélkül – az újjáépítés érdekében elvetette a munkabeszüntetés eszközének alkalmazását. De síkraszállt azért, hogy a munkaközvetítés joga kizárólag a szakszervezeteket illeti meg. Az egész szakszervezeti mozgalom és az üzemi bizottságok megerősítése mellett a kommunisták figyelmét az újjáépítés szempontjából döntő jelentőségű szakmák – vasutasok, bányászok, építőmunkások – erősítésére hívta fel. Az értekezlet napirendjén szerepelt az MKP szervezeti szabályzatának módosítása is. A konferencián meghirdetett közvetlen politikai feladatokkal és elképzelésekkel összhangban a szabályzat első pontjából kimaradt, hogy a párt „küzd a szocializmusért, a kommunizmusért”. Viszont leszögezte, hogy az MKP-t „tevékenységében a marxizmus-leninizmus tanítása vezérli, mely lehetővé teszi számára, hogy helyesen oldja meg azokat a feladatokat, amelyek elé a társadalmi fejlődés állítja”. Az önkormányzati testületekben, a parlamentben és más állami szervben működő párttagokat alárendelte a megfelelő helyi vezetőségeknek, illetve a Központi Vezetőségnek, s ezek utasításait kötelesek voltak végrehajtani. 38 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Végül az országos pártértekezlet a Központi Vezetőséget 14-ről 25 főre bővítette ki, és új testületként létrehozta a 11 tagú Politikai Bizottságot, amelynek feladata a legfontosabb politikai és szervezési teendők ellátása volt a központi vezetőségi ülések közötti időszakban. Ez utóbbi testületbe a Moszkvából hazatértek közül Farkas Mihály, Gerő Ernő, Nagy Imre, Rákosi Mátyás és Révai József került be, a korábbi hazai pártvezetést pedig Horváth Márton, Kádár János, Kiss Károly, Kovács István, Kossa István és Rajk László képviselte. Az 5 tagú titkárság tagjai: Rákosi Mátyás, Rajk László, Farkas Mihály, Kádár János és Révai József, a főtitkár pedig továbbra is Rákosi Mátyás maradt. Az MKP 1945. májusi első országos értekezlete, ha nem is adott minden kérdésre kielégítő választ, alapjában véve helyesen vázolta fel az elkövetkező időszak legfontosabb feladatait, különös tekintettel az újjáépítésre és a hatalomért vívott harc szoros összefüggésére.

2. Képek



1. Megváltozott körülmények. Az SZDP 1945-ben STRASSENREITER Erzsébet Megváltozott körülmények A Szociáldemokrata Párt (SZDP.) vezetősége 1945. május 10-ére kibővített pártvezetőségi ülést hívott egybe a nemzet és a párt előtt álló feladatok áttekintésére. A párt taglétszáma meghaladta a kétszázezret, az SZDP kormányzati tényezővé vált. Az SZDP a felszabadulást felkészülten fogadta. A vezetőség már a háború éveiben behatóan foglalkozott a fasizmus utáni, ún. békés időszak várható feladataival. Az 1943 elejére elkészült programtervezet szólt a demokratikus szabadságjogokról, a radikális földreformról, az új iparpolitikáról, az újjáépítésről, az összefogásról az újjáépítés érdekében, mert „a feladat nagysága meghaladja egyetlen párt vagy egyetlen társadalmi réteg erejét”, a dolgozó tömegek szociális helyzetének javításáról, a monopoltőke hatalmának korlátozásáról stb. A párt politikai vonalának formálásában fontos állomást jelentett csatlakozása az illegalitásban a Magyar Fronthoz, majd a munkáspártok egységmegállapodásának kidolgozása és aláírása 1944. október 10-én. Ebben mindkét párt leszögezte, hogy célja: a demokratikus átalakuláson át eljutni a szocializmushoz. 1945. január 16-án az Ideiglenes Intéző Bizottság állt a mozgalom élére. Ezzel azon erők kerültek az országos vezetésben előtérbe, amelyek osztályharcos, radikális-baloldali nézeteket vallottak, s a párt politikájának tengelyébe egyértelműen a mélyreható társadalmi átalakulás feladatait állították. A tanácskozás összehívását részben ennek a vonalnak részletes kimunkálása, részben a magyar társadalomban 1945 májusára kialakult új párt- és osztályerőviszonyok tették elkerülhetetlenné. A problémák olyan tömege gyűrűzött felszínre már az első napon, 10-én, hogy a vitát 17-én és 24-én folytatták. Bán Antal, a felszabaduláskor élre tört baloldaliak fiatal, markáns egyénisége, kiemelkedő tagja – a vezetőség nevében a rövid távra szóló politikai és taktikai lépések meghatározásának fontosságát és elsődlegességét emelte ki. Kifejtette, hogy az ország „a forradalmi átmenet” korszakát éli, a fejlődés útja a demokrácián át a kapitalizmusból a szocializmusba vezet. Ekkorra a pártban már polgárjogot nyert az az értékelése, amely szerint az SZDP a demokratikus átalakuláson át a szocializmushoz kíván eljutni. Ezzel együtt nagyobb hangsúly helyeződött a realitásokra, a valós helyzetre és az ebből fakadó feladatokra. Az ország adott gazdasági, politikai, szociális helyzetéből eredően az SZDP politikájának tengelyébe – mint azt Bán és vele egyetértően sokan mások megfogalmazták – a demokratikus átalakulás feladatait és az újjáépítést kell helyezni. Az 1945. májusi Magyarország reális felmérése, helyzetének és kötelezettségeinek számbavétele azon radikalizmus lecsendesítését célozta, amely februárban, márciusban, áprilisban a gyorsabb ütemű átalakulást sürgette. Ennek hangadói között nemcsak Justus Pál, hanem Bán Antal is ott volt. A szocializmus hangoztatása viszont irritálta az MKP-t, amelynek politikájában ez ekkor még háttérben maradt, mert az antifasiszta, németellenes, demokratikus tennivalókra irányította figyelmét. A kommunista vezetés úgy ítélte meg, hogy az SZDP radikalizmusa gátolja a nemzeti összefogást. A két párt közötti nézeteltérés elsimítása érdekében Szakasits Árpád – aki Budán élte meg a felszabadulást és február közepén állt a párt élére –, határozott lépéseket tett. Tárgyalt Gerő Ernővel, majd február 21-én és 22-én Rákosi Mátyással, Farkas Mihállyal is, március első hetében pedig Révai Józseffel tartott „érdemi megbeszéléseket”. „Félreérthetetlenül tisztázódott a lehetséges forradalmi fejlődés két szakasza” – írja ezzel kapcsolatban visszaemlékezésében Szakasits Árpád. A szociáldemokraták között ugyanis „meglehetősen elmosódott volt a polgári demokratikus forradalom és a szocialista forradalom határmezsgyéje”. Szükséges volt tisztázni „a menetrendet és a közös feladatokat mindazon tényekkel egyetemben, amelyek ezt az irányvonalat tették szükségessé, nemcsak a belső, hanem a nemzetközi helyzet szempontjából is”. Szakasits úgy látta, hogy „forradalom előtt állunk”, de szemben 1919cel, „nem munkásforradalom”, azaz szocialista forradalom, hanem „szociális forradalom”, vagyis a polgári demokratikus forradalmat meghaladó, új típusú forradalom zajlik le Magyarországon. A májusi konferencia munkája és állásfoglalása jelezte, hogy ebben a kérdésben némileg módosult a korábbi hónapokban meghirdetett vonal. Bán említett referátumában utalt arra is, hogy a munkáspártok „a kapitalista termelési rend keretén belül” folytatják harcukat és ez kihat a napi politikára éppen úgy, mint a fejlődés ütemére, harci módszereire stb. A tanácskozáson ezzel együtt is a szocialista perspektíva fényében foglaltak állást a demokratikus átalakulást illetően. Szakasits – és mások is egyetértettek vele – abból indult ki, hogy „a klasszikus demokrácia a fasizmussal leáldozott”, s a demokrácia már a szocializmus „egyetlen megvalósításának” lehetősége, „a tiszta demokrácia a proletárdemokrácia legmagasabb foka”. A párt hangadó vezetői elhatárolták a mozgalmat és


magukat a demokrácia polgári értelmezésétől és azoktól a politikai erőktől, akik a nyugati típusú politikaitársadalmi viszonyok kiépítésének jelszavát tűzték pártjuk zászlajára. A referátumban megfogalmazott helyzetmegítéléssel a felszólalók zöme egyetértett. Az SZDP részvételének szükségessége a hatalomban nem képezte vita tárgyát. Annál hevesebb hangnemben foglalkoztak viszont a párt befolyásának mértékével. A támadásokkal szemben Bán – és mások is – megvédték az Ideiglenes Nemzetgyűlést, mondván, ez „demokratikusabb és megbízhatóbb a demokrácia... és a reakció elleni harc szempontjából,... baloldalibb tehát, mint bármelyik nemzetgyűlés, amely eddig Magyarországon” létezett, és ez „megnyugtatásunkra szolgál”. Ugyanakkor sok véleménnyel egyetértőleg Bán leszögezte: az SZDP képviselőinek száma méltánytalanul kevés, a párt a harmadik helyet foglalja el a nemzetgyűlésben és ezt nem tekintette a tényleges erőviszonyok tükrének. Bán a párt közelebbi céljaként hatalmi befolyásának növelését tekintette, „hogy nagyobb részt szerezzünk meg magunknak a kormányzási ténykedésből”. Kifejeződésre jutott az a remény is, hogy a választásokon „majd kiderül, hogy az ország népének politikai iránya milyen helyes arányszámot állapít meg a pártok között”. Az a nehezen ellenőrizhető, elsősorban becslésen alapuló vélemény húzódott meg emögött, hogy az SZDP befolyása a magyar társadalomban minden pártot megelőz. A minimális program: az MKP-val azonos mértékben részesedni a hatalomban. „A közös programnak, az együttműködés szellemének megfelelően arányosan vegyünk részt a kormányzásban” – mondotta Bán Antal. A pártnak szinte minden szárnya, csoportja egységet mutatott a demokrácia–diktatúrakérdésében. A kommunistáktól elválasztó alapkérdésnek tekintették azt, hogy mindenáron ragaszkodni kell a demokráciához, a demokratikus formákhoz, módszerekhez, kormányzási rendszerhez. A baloldal szakított az abszolút demokrácia fogalmával, s a harcos demokrácia jelszavát hirdette. Abban majd’ mindenkinek egységes volt a véleménye, hogy a párton belül éppen úgy, mint a hatalomban, helye van az ellenzéknek, az ellenvéleménynek, s szó sem lehet arról, hogy személyi kultusz alakuljon ki Szakasits körül, bár – mint a többi párt vezetőjét – „kifelé” őt is előtérbe állítják. Az újjáépítés elsődleges fontosságát a jelenlévők elfogadták és támogatták. Az újjáépítés azonban nem jelentheti a régi viszonyok visszaállítását, felépítését. A párt gazdaságpolitikájának tengelyébe az „átmeneti gazdasági program” került, amely biztosítja a politikai demokrácia gazdasági megalapozását. Tudomásul vették, hogy kapitalizmus és magántulajdon van, mégis az államosításokat szorgalmazták, még ha nem is azonnal látnak hozzá. A párt a burzsoázia bevonásához nem sok reményt fűzött, de részben helyeselte, mert annak – úgymond – vállalnia kell a politikája miatt kialakult súlyos helyzetért a felelősséget. A kapitalizmushoz, magántulajdonhoz való viszony kérdése meglehetősen nagy vitát váltott ki. A felszólalók beszédeit az éles antikapitalista beállítottság jellemezte. Aktívabb és határozottabb tőkeellenes gazdaságpolitikát kértek számon. A bányák, a biztosító társaságok, a villamos erőművek, a malmok szocializálása már megoldható – mondották. A paraszt kapott földet, „a városi proletár azonban semmit sem kapott” – mondotta Török Júlia. A tanácskozásról kiadott összefoglaló leszögezte: a gazdasági életet nem lehet 1944 márciusánál folytatni, a cél a termelés megkezdése és fokozása, a közlekedés megindítása, az ipari termelés első feladata a mozdonyok, vasúti kocsik helyreállítása, gyártása, a szerszámgépek előállítása, az építőipar elindítása, a mezőgazdasági gépek és szerszámok gyártása, hogy a paraszt megművelhesse földjét. A „vezetés a nemzeti és az osztályérdekeket helyezte előtérbe. Egyébként gazdasági tervei egyeztek az MKP-éval. A tanácskozáson kiemelt helyet kapott az SZDP MKP-hozvaló viszonyának, a munkáspárti együttműködésnek, a munkásosztály egységének kérdéskomplexuma. Ezzel nemcsak a referátumot tartó Bán Antal foglalkozott hosszasan, hanem a felszólalók is. A vezetőség abból indult ki, hogy „ez az együttműködés egy osztály, a munkásosztály két politikai reprezentánsának összefogása, ami így ... magától értetődő, természetes, következésképpen szoros és a lehető legjobb kell hogy legyen”. Az együttműködés és a szakszervezeti egység„az a két fixum”, amelynek döntő befolyása van a magyar politikai élet alakulására. Ezt a megközelítést Marosán György, Szalai Sándor, Vajda Imre, Vágvölgyi Tibor és mások újabb oldalról támasztották alá. A munkásosztálynak csak egy érdeke lehet, és ezt az adott viszonyok között két párt szolgálja. Ezért az SZDP– MKP viszonyt „stratégiai, alapvető” kérdésnek tekintették, amely a demokratikus fejlődést követően a szocializmushoz vezető úton is pozitív szerepet játszik, s az egységhez kell vezessen. A két párt ugyanis – különböző taktikája, különböző társadalmi térfoglalása mellett – különböző módon, de egymást kiegészítve tudja szolgálni az egyetemes, egységes, közös célt. „Ha bármelyik párt gyöngül – mondotta Bán –, gyöngül a közös érdek, a közös cél szolgálata.” A fúzió kérdése már csak elvben és perspektivikusan vetődött fel. Sok szó esett az együttműködés zökkenőiről, a mindkét részről történő túlkapásokról, amelyek „a reakció malmára hajtják a vizet”. A felszólalók általában reálisan elemezték a hibákat és az okokat is. A kommunistaellenes vezetők, mint Valentiny Ágoston, Szeder Ferenc, Szélig Imre, a visszásságokért csak az MKP-t tették felelőssé, s – általában nem vonva kétségbe az együttműködés szükségességét – a politikai vonal 42 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

tengelyébe „az önállóságot, függetlenséget mindenek felett” elvét szerették volna állítani. „Elsősorban a magunk útján kell járnunk – mondotta Valentiny –..., ha minden vonatkozásban deferálunk..., akkor el fogjuk játszani pártunk jövőjét.” A saját út követelésében paradox módon találkozott a párt ultraradikális és a jobboldali csoportja, amikor az MKP visszaszorítása és a kezdeményezés, a régi monopolhelyzet biztosítása érdekében szorgalmazta az önálló és független politikát, a szövetség lazítását az MKP-val. A felszólalók többsége ezt elvetette. Szakasits jó politikai érzékkel lépett fel az önálló és független politika túlhangsúlyozása ellen, az együttműködés védelmében. Számot vetett azzal, hogy az SZDP helyzete az MKP legalizálódásával alapvetően megváltozott. Szavaival: a párt „társbérletbe került” az MKP-val. „Eggyel legyünk tisztában: nem lehet külön szocialista vonal jó ideig még és nem lehet külön kommunista vonal jó ideig még. Itt egy nagyon egészséges forradalmi kompromisszum történik...” – mondotta Szakasits. Az MKP vezető szerep igényét az SZDP vezetősége és tömegei nem akceptálták, úgy vélekedtek, hogy nem egyik vagy másik párt előnyére ill. hátrányára, hanem a közös politizálás érdekében, a közös célok eléréséért kell együttműködni. A májusi tanácskozás az április elején megfogalmazott „ma a demokráciáért, holnap a szocializmusért!” jelszót – bár a társadalmi haladás homlokterében álló kérdéseket ebben a szellemben vitatta meg – nem adta ki. A határozat a „Szabad, független, demokratikus, népi Magyarországot!”, „A munkásság harci egységét!” jelszavakat állította a párt politikájának középpontjába. Az antikapitalista követeléseket is visszafogottabban fogalmazta meg, s a nemzeti összefogásban is szélesebbre nyitotta a kapukat, hogy megkönnyítsék a munkáspárti összefogást, együttműködést, a munkásegységfront kialakítását, a polgári erőkkel való együtthaladást. A tanácskozás tükrözte – és ezt az MKP 1945. május 20–21-én megtartott Országos Értekezlete bizonyította –, hogy az SZDP-ben a döntő többség a nemzeti fejlődést és a munkásmozgalom alapkérdéseit az MKP-val azonosan, vagy hozzá hasonlóan ítéli meg. Bán Antal (1903–1951) vasmunkás, uradalmi gépész, a Ganzgyári tanoncok főbizalmija (1918). A Tanácsköztársaság megdöntése után a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságba emigrált (1919). 1939-ben az újvidéki pártszervezet alelnöke lesz, majd összekötő az SZDP budapesti központja és az újvidéki szervezet között. 1945 januárjától az SZDP vezetőségi tagja. 1945. június–1948. február között iparügyi miniszter. 1948 márciusában mint a munkásegység ellenzőjét kizárták a pártból. Svájcban telepedett le és halt meg. Justus Pál (1905–1965) társadalomtudományi író, költő, műfordító. 1944-ig Budapesten bank-, illetve magántisztviselő volt. A felszabadulás után az SZDP agitációs és propagandaosztályának vezetője, a Szocializmus c. lap szerkesztője. Országgyűlési képviselő. A Rajk per során tőrvénytelenül letartóztatják, börtönbüntetésre ítélik. Szakasits Árpád (1888–1965) A szociáldemokrata párt, majd a Magyar Dolgozók Pártja egyik vezetője. 1908tól a Népszava munkatársa. 1927-ben az SZDP titkárává választják, majd a MÉMOSZ (Magyar Építőmunkások Országos Szövetsége) alelnöke. 1938–1942 között a párt főtitkára. 1939–1944 között a Népszava főszerkesztője. A német megszállás idején az illegális Magyar Front Intéző Bizottságának elnöke. 1945 után az SZDP főtitkára, államminiszter, majd iparügyi miniszter. 1948 júniusában az MDP elnöke, köztársasági elnök, majd az Elnöki Tanács elnöke. 1950 áprilisában koholt vádak alapján bebörtönzik, 1956-ban rehabilitálják. 1958-ban a Magyar Újságírók Országos Szövetsége, 1960-ban az Országos Béketanács elnöke. 1959-től haláláig az MSZMP Központi Bizottságának tagja.

2. Képek



1. Tiszazug, 1929. Meggyilkolt férjek és apák ELSÜLLYEDT VILÁG GUNST Péter Tiszazug 1929 Meggyilkolt férjek és apák 1929. július végén kezdett értesülni a közvélemény arról a gyilkosságsorozatról, ami a „tiszazugi gyilkosságok” néven vonult be a magyar bűnügyi krónikába. A szolnoki ügyészség ekkor adott hírt először néhány asszony letartóztatásáról, s az első exhumálásokról. A csendőrség naponta vett őrizetbe újabb és újabb személyeket, majd nemsokára megkezdődtek a perek a szolnoki törvényszéken, s azt követően a királyi táblán, hiszen többnyire halálos ítéleteket hozott a bíróság. A ma élő generációk emlékezetében a tiszazugi eset valamiképpen a házasságtörés fogalmával keveredik, meg talán még a tulajdonért – konkrétan a földtulajdonért – vívott küzdelemmel, hogy ti. azok örökölhessék a földet, akik természetes halálozás esetén örökösként valószínűleg nem jöhettek volna számításba. Nem volt nehéz az ügynek ilyen színezetet adni. Nagyrév, Tiszakürt s a többi tiszazugi falu lakosságából számos egyént, elsősorban asszonyokat vettek őrizetbe. Csupán a megfelelő válogatáson múlt, milyen sorrendben, hogyan kerülnek a vádlottak a bíróság elé. S a sorrend, a megfelelő tálalás – a korabeli sajtóviszonyokat ismerve – eleve eldöntötte az aspektust. Olyan asszony, aki nálánál fiatalabb szeretőt tartott, majd hogy a szeretőjéhez mehessen, „eltette láb alól” a férjét, nem is egy akadt a perbe fogottak között. A sikeres kezdet azután meghozta a végső eredményt is: a tiszazugi perek mint a kikapós parasztasszonyok esete került be a köznapi tudatba. Ha valaki szörnyülködött az eseten, azért tette, mert ezek az asszonyok nem elváltak a férjeiktől, hanem megölték őket. 1929 áprilisában a szolnoki ügyészség névtelen levelet kapott, amely azzal vádolt bizonyos személyeket, hogy légypapírból kiáztatott arzénnal megmérgezték hozzátartozóikat. A mérget az egyik bábaasszony készítette, s az egész környéket ellátta vele. A csendőrség, amely már korábban is gyanította, hogy valami nincs rendben a környéken, a névtelen levél alapján hozzálátott a nyomozáshoz. Nem volt nehéz dolguk, a tettesek szinte kivétel nélkül vallomást tettek az első felszólításra, legalábbis az ügy vizsgálati szakaszában. Sem a bábaasszonyoknak, sem a többi érintett személynek nem volt tudomása arról, hogy az arzént még évek vagy évtizedek múltán sem nehéz kimutatni. Az érintett személyek többsége – ezt megtudva – azonnal vallomást tett a csendőrségen. Csupán néhányan tagadtak körömszakadtukig. A vizsgálatot nem folytatták le következetesen. Olyan jelentős számú gyilkosságra derült fény, hogy a hatóságok minden jel szerint megrettentek a következményektől. Csupán Nagyrév és Tiszakürt temetőiben a vizsgálat hosszú hónapjai során 162 olyan egyén tetemét exhumálták, akik minden valószínűség szerint gyilkosságnak estek áldozatul. A többi tiszazugi községben végül nem került sor exhumálásokra, a hatóságok igyekeztek lezárni a kellemetlen ügyet. Pedig számos egyéb jel is utalt arra, hogy igen kiterjedt ügyről, ha úgy tetszik, szokásról volt szó, és alaposabb vizsgálat esetén az áldozatok száma tehát minden nehézség nélkül nagyságrendekkel lett volna növelhető. Valójában a parasztság olyan gyakorlatáról, életének, mindennapjainak olyan aspektusáról volt szó, amelyet korábban titokként őrzött a faluközösségek zárt, az „úri” társadalom előtt soha fel nem tárulkozó világa, s amelyre most azért. derülhetett fény, mert a parasztság módszert változtatott. A módszer megváltoztatását a légypapír(eredeti nevén légyölő papír) tette lehetővé. Ez az arzénsókkal telített, preparált papiros, amelyet vízzel öntöttek le és megcukroztak, hogy a rászálló legyeket elpusztítsa, az 1880-as évektől terjedt el az országban. A felismerés kézenfekvő volt: ha a legyek elpusztulnak a papiroson található méregtől, nyilván más élőlényekre nézve is halálos lehet ez a méreg. Valószínűleg városi eredetű a felismerés, amely csak lassan hódított teret falun. A tiszazugi perek kapcsán tudunk arról, hogy több asszony is előzőleg macskán próbálta ki a légypapírról leolvasztott méreg hatékonyságát. A módszer az egész országban elterjedt, nemcsak a Tiszazugban volt mindennapos. Erre utalnak azok a perek, amelyek a tiszazugi esettel egy időben, vagy közel egy időben zajlottak pl. Békés megyében, Vésztőn, Gyulán és másutt, valamint Zala megyében Kertanémetfalván, vagy Szegváron, Csongrád megyében. Ezekre az esetekre 45 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

minden nehézség nélkül ugyanazokban az újságokban bukkantunk, amelyek a tiszazugi ügyeket ismertették. S ha a kortársak nem is élezték ki a dolgot, s nem is általánosítottak – amiben minden valószínűség szerint nagy szerepet játszott a Trianon utáni általános hangulat, amelyben egy olyan ügy, mint a tiszazugi, korántsem erősítette azt a vonzerőt, amelyet a „magyar kultúrfölénynek” a politikai vezető erők tulajdonítottak –, számomra teljesen egyértelmű a következtetés: egy, az egész országban előforduló, lépten-nyomon űzött szokásról van szó. Ha pedig ez a helyzet, az ügy megérdemli, hogy társadalomtörténeti szemszögből tegyük vizsgálat tárgyává. Mindenekelőtt azt kell szemügyre venni, kik voltak az áldozatok, a paraszti társadalom milyen rétegei, milyen nemű és korú egyedei váltak a mérgezések áldozataivá. Nos, közöttük valóban megtalálhatjuk azokat a tehetősebb gazdákat, akik maguknál jóval fiatalabb lányt vettek feleségül, de korántsem ez volt a többség. Az áldozatok többségét a következő kategóriákba sorolhatjuk: 1. Csecsemők, néhány napostól néhány hetes korig. Nem az egyke érdekében megvalósuló gyakorlatról volt szó, hiszen az áldozatok (külön is kiemelem, fiú- és leánygyermekek egyformán) rendszerint olyan családba születtek, ahol már több, legalább 3-4 gyermek is volt. Itt tehát nyilvánvalóan a születésszabályozásegy sajátos „módszeréről” volt szó. 2. Nyomorék gyerekek, olyanok, akiknek a felépülésében már nem bíztak. Nem egy esetben előfordult, hogy maga az anya adta be a mérgét gyermekének, aki reménytelen beteg volt, s akinek ápolása, gondozása igen nagy terhet jelentett még egy tehetősebb paraszti család számára is. (A lányok pl. egyáltalán nem, vagy csak nagyon nehezen tudtak férjhez menni az ilyen családból.) 3. Beteg, magatehetetlen, ápolásra szorulófelnőttek. Nem egy esetben ilyen emberekről volt szó, amikor a sajtó szerelmi ügyeket tételezett fel háttérként, hiszen a beteg, legyengült ember felesége olykor valóban szerelmi kapcsolatot létesített egészséges fiatal emberrel, akihez a beteg halála után férjhez is ment. 4. Külön tényezőként említem, bár lényegileg az előző csoportba sorolandóak lennének az első világháború rokkantjai,azok a férjek, apák vagy fiúk, akik vakon, fél lábbal vagy még súlyosabban megrokkanva kerültek haza a frontról, s akiknek eltartása, ápolása rendkívüli módon megterhelte a paraszti családokat. 5. Beteg, magatehetetlen, elaggottemberek, szülők, nagyszülők. Minden esetben a javakorabeli gyerek az, aki beadja a mérget a szüleinek, vagy legalábbis ő rendeli meg. 6. Egyebek. Ebbe a csoportba sorolom a szerelmi gyilkosságokat,amennyiben azok tisztán ilyeneknek bizonyulnak, de ide sorolhatóak azok az esetek is, amikor pl. a föld iránti vágyidézi elő a gyilkosságokat, mint pl. amikor valaki elvállalja idős emberek gondozását (erre rendszerint a rokonságból kerül sor) azok kis földje vagy házrésze fejében, majd „elteszi láb alól” az idős embereket egy-két éven belül. Van még néhány feltűnő körülmény, amelyekről szólni kell. Az egyik közülük a bábák*központi szerepe. A bába korábban, a megelőző évszázadokban is fontos szerepet töltött be a falusi társadalomban, s nyilvánvalóan volt szerepe a születésszabályozásban és esetlegesen a gyilkosságokban is. A boszorkányokközött szinte minden esetben bábákat találunk, legalábbis a Komáromy Andor és Schram Ferenc által közzétett boszorkányperek tanúsága szerint. A tiszazugi perek is néhány bába kiemelkedő szerepét mutatják. Mérget szolgáltattak azoknak, akik kértek belőle, sőt egyikük-másikuk egyenesen buzdított a magzatelhajtásra, a „túlszaporulat” megállítására, a könnyebb élet lehetőségére. Magzatelhajtás vádja, olykor kisgyermekek megölésének a vádja bábák ellen a boszorkányperekben is felmerült, magzatelhajtási perekben a bábák vádlottakként később is szerepeltek. Hasonlóan feltűnő az asszonyokközponti szerepe mindabban, ami történt. Ők tárgyaltak a bábával, ők adták be a mérget az áldozatoknak, csecsemőik esetében olykor nyilvánvalóan férjük tudta nélkül, a legtöbb egyéb esetben azonban egyértelműen a férj hallgatólagos tudtával. Vitathatatlan azonban a kezdeményező szerepük, akár gyermekeik, oldalági rokonaik vagy szüleik (esetleg férjük szülei) megöléséről is van szó. Feltűnő az is, hogy feleség megölése a férj részéről nem fordul elő,a perekben férfiak csak tanúként, olykor passzív tettestársként fordulnak elő. Tudnak tehát a történtekről, de aktív szerepük nincs benne. Ez is adalék az asszonyok megnövekedett szerepéről a családon belül,amiről a néprajzi irodalom (olykor az egyke kapcsán) szól, s aminek közelebbi és részletesebb elemzése valószínűleg új kérdéseket vetne fel a néprajzi irodalom számára. Feltűnő az is, hogy a falusi közösségekmilyen egyértelmű módon tudnak minderről. S a közösségekbe többnyire az áldozatokat is bele kell érteni. A tanúkihallgatások során kiderült, volt olyan férj, aki évekkel, olykor több mint egy évtizeddel korábban azért hagyta el a feleségét, mert észrevette, hogy az „meg akarta étetni”: Ennél többet azonban nem tett, természetesnek vette mindezt. Sokszor alighanem az áldozatok is tudtak arról, ami


velük történik. Idős emberek a tanúk emlékezete szerint elmondták, hogy lányuk mérget etetett velük, még azt is tudták, hogy milyen ételben vagy italban adták be nekik a mérget, mégsem tettek ellene semmit. Az arzénmérgezést rendszerint négy–hat alkalommal hajtották végre, nem egyszerre (kivéve a csecsemőket). A méreg ízetlen, akkor tehát, amikor a szervezetbe kerül, nem lehet észrevenni. Így ha az áldozatok sokszor maguk is tudnak minderről, sőt arról is, mikor s milyen formában kapták a mérget, az aligha fordulhat elő anélkül, hogy magát a társadalmi gyakorlatot ne ismernék, vagy korábban maguk is ne űzték volna a mérgezés gyakorlatát. De egyetlen olyan esetről sem tudunk, amikor az áldozatok kívülálló előtt panaszkodtak volna erről, még akkor sem, ha közben orvosi látogatás is történt náluk. Ezek után már nem is olyan érthetetlen, hogyan maradhatott mindez titokban. A paraszti társadalom azonban mégis megközelíthetetlen maradt az „úri” társadalom képviselői számára, s ez az oka annak is, hogy még a néprajzi irodalom sem figyelt fel erre a gyakorlatra. Miként értelmezhető végül is mindez? Ha országos gyakorlatról van szó – s mint az idézett esetek mutatják, nyilván arról kell beszélni –, akkor aligha kerülhető meg a társadalomtörténeti értékelés. A jelenségnek egyértelműen az az alapja, hogy a magyarországi agrárfejlődés zsákutcába jutott. A 19. századi iparosodás, de a 20. század ipari fejlődése sem volt olyan mértékű, hogy képes lett volna felszívni a mezőgazdaságban feleslegessé vált munkaerőt. Ha a kivándorlás vagy az 1860–70-es évek nagyarányú földmunkái ideig-óráig meg is fékezhették ezt a folyamatot, a népesség növekedése elsősorban a falun gyorsabb ütemű volt, mint az iparosodás. Ennek következtében a parasztság számára mind nehezebbé váltak az életfeltételek, hiszen azonos nagyságú földön kellett volna mind több embernek megélnie. Nyugat-Európában az iparosodás olyan gyors ütemű volt, hogy ott felszívhatta a mezőgazdaságban feleslegessé váló munkaerőt, sőt hozzájárulhatott ahhoz, hogy ne csak a paraszti népességnek az egész népességen belüli aránya csökkenjen, hanem e népesség abszolút száma is. A csökkenő számú parasztság azután a technikai fejlődésnek megfelelően növelhette családi üzemének nagyságát. A Magyarországon oly sokak által mintának tekintett gazdag dániai parasztság pl. nem képzelhető el másképp, csak ebben az összefüggésben. Csak a csökkenő számú parasztság számára tett lehetővé a városi fejlődés, az iparosodás kiteljesedett paraszti életet.Kelet-Európában, de Magyarországon mindez nem következett be. Ellenkezőleg, a járványok megfékezése, a védőoltások elterjedése jelentősen hozzájárult a paraszti lakosság számának növekedéséhez. Ugyanakkor az iparosodás nem tette lehetővé a felesleges paraszti népesség elvándorlását a faluról. Így az egyensúlytvalamiképpen helyre kellett állítania. Ha meggondoljuk, mindig azok váltak e mérgezések áldozataivá, akiket el kellett tartani,akik nem voltak munkaerejük teljében. S a perek során az indokok között olyan tényezők szerepeltek, mint hogy szerettek volna már egyszer húst is enni, vagy a beteg ápolása egy ember egész munkaerejét lekötötte, vagy hogy már volt elég gyerek, esetleg az, hogy a beteg részegessé is vált, s anyagi romlásba döntötte családját. Hozzájárult mindehhez egy olyan tényező is, amiről általában nem szoktak beszélni. A magyarországi öröklési rendszeralapja (némi kivételtől eltekintve) az utódok egyenlő örökösödése, ami meggyorsította a föld amúgy is elkerülhetetlen szétaprózódását. Ugyanakkor az öregekről való gondoskodás rendszere kialakulatlan, itt nem volt olyan gyakorlat, mint sok helyütt, ahol a gazda egyik gyermekének adta át a telket, s vele szabályos eltartási szerződést kötött (a törzsöröklés rendszere Skandináviában, Németországban stb.). Ez a rendezetlenség jelentős mértékben hozzájárult a túlnépesedés kérdésének ilyen módon történő „megoldásához”. (Erre utal az is, hogy ott is kiterjedt volt e gyakorlat, ahol a nagybirtokok közvetlen jelenléte nem nyomorította a paraszti társadalmat.) Ma még nem lehet megmondani, mikortól veszi kezdetét ez a gyakorlat. Az egész kérdés ősi, némileg kultikus jellegére utal azonban az a körülmény is, hogy sok esetben a megöltek feje alá tették a maradék mérget tartalmazó üveget. Távoli múlt és közelmúlt tehát keveredik, s mindez olyan kérdéseket vet fel, amelyekre a társadalomtörténeti, demográfiai és nem utolsósorban a néprajzi kutatásoknak együttesen kell majd választ adniuk. * Vö. Gyáni Gábor: A bábától az orvosnőig. História, 1984/1. szám Kéápmagyarázat A tiszazugi arzénes asszonyok 1. 1929. június és augusztus között 34 tiszakürti és nagyrévi lakost tartóztatott le a csendőrség, annak gyanújával, hogy hozzátartozóikat légypapírból kiáztatott arzénnal megmérgezték. (Az asszonyok előzetes letartóztatásban.) 2. 1929. december 14. Az első tárgyalás a szolnoki ügyészségen. Vádlottak: Holyba Károlyné, Sebestyén Bálintné, Lipka Pálné, Köteles Istvánné. A férjüket megmérgező Holybánét, Kötelesnét és a felbujtó


Sebestyénnét életfogytig tartó fegyházra, két testvérét, sógornőjét meggyilkoló 74 éves Lipkánét pedig kötél általi halálra ítélte a bíróság. (A vádlottak a törvényszéken.) 1929. december 28. A második tárgyalás. A férje ivóvizét megmérgező Csabai Gyuláné büntetése 15 évi fegyház. Takács Sándornét apósa meggyilkolásával vádolták. A szakértők a holttestben nagy mennyiségű arzént találtak, de a 36 éves Takácsnéra, aki feltehetően gyilkos szándékkal vásárolt légypapírt, a „halálos leves” elkészítését nem tudták rábizonyítani, ezért felmentették. 3. 1930. január 18. Tiszazug legmódosabb parasztasszonyai a bíróság előtt. Kardos Mihálynét, aki beismerte, hogy iszákos, munkakerülő fiát és brutális férjét megmérgezte, halálra ítélték. A férjének, anyjának és szeretőjének megöléséivel vádolt, egy polgárit végzett, mindvégig tagadó Földváry Károlynét felmentették. Azzal az indoklással, hogy mind férjét, mind anyját – akiknek holttestében kimutatható volt az arzén – gondosan ápolta, szeretőjével pedig egyetértésben élt. (Kardosné és Földváryné a bíróságon.) 4. 1930. február 7. A már halálra ítélt Kardosné – hogy ne csak a beismerők bűnhődjenek – vallomást tesz Varga Gyuláné ellen, aki megölte első férjét, a háborúból vakon hazatért katonát, s az örökség reményében annak nagyapját. A büntetés: életfogytig tartó fegyház. (Kardosné vallomást tesz.) 5. A gyilkosságok felbujtója Fazekas Gyuláné (Oláh Zsuzsanna) nagyrévi bábaasszony már 60 pengőért is árulta a mérget. A csendőrök jövetelének hírére megmérgezte magát. (Fazekasék háza, a nagyrévi utcában) 6. Az elítélt tiszazugi arzénes asszonyok

2. Képek



1. Magyarok az Egyesült Államokban MAGYAROK KÜLFÖLDÖN VÁRDY Béla Magyarok az Egyesült Államokban A második világháború óta eltelt időszak alatt több hullámban vándoroltak be magyarok az Egyesült Államokba és telepedtek be a korábbi hullámokban érkezettek közösségeibe. Bár kezdetben mindegyik a maga útját járta, az utóbbi tíz-tizenöt évben három jól elkülönült csoportra oszlottak. Az elsőa„régiek” és ezek második, harmadik és negyedik generációs leszármazottai, akik a maguk életét élik. Az 1960-as és 1970-es években még élő régi bevándorlók tovább éltek a régi etnikai környezetükben, míg a már itt született leszármazottaik fokozatosan kiköltöztek a külvárosokba, átadva helyüket más kisebbségeknek. Fokozatosan beolvadtak a bennszülött amerikai munkásosztályba és kisebb mértékig a szabadfoglalkozású (professional) rétegekbe. Amásodikcsoportot a háború utáni bevándorlók alkotják, amely most már a még élő ’45-ösök, néhány ’47-es és jelentősebb tömegű ’56-os egybeolvadásából jön létre. Őket a közös életmód és a közös politikai meggyőződés tartja össze. Szoros közelségben élnek sok régi bevándorlóval, de nincs sok közük egymáshoz és egymás intézményeihez. A harmadikcsoportot az ’56-osok zöme és a ’45-ösök leszármazottainak az a része alkotja, amely sikeresen integrálódott az amerikai társadalomba. Az utóbbiak teljes egészében vagy legnagyobbrészt az Egyesült Államokban tanultak, majd miután elköltöztek szüleik etnikai környezetéből, megalapozták életüket az amerikai társadalomban vagy magas szintű szabadfoglalkozásúként vagy legalább sikeres emberként a kereskedelemben, az ipar vagy az alacsonyabb szintű hivatások területén. Ma ez az egybeolvadt két utóbbi alcsoport alkotja az Egyesült Államok magyar lakosságának legbefolyásosabb rétegét. Bár mindkét alcsoport sikeres pályát futott be, a sikerhez vezető útjuk távolról sem volt azonos. Az ’56-osokat „hősként, szabadságharcosként ... és az amerikaiakkal ideológiailag rokonként” fogadták és kezelték. Így olyan lehetőségeket kaptak, amelyek elérhetetlenek voltak bármely elődjük vagy követőjük számára. Ezenkívül mentesek voltak az 1945-ben letűnt világ pszichológiai és kulturális terheitől is. Nem így a ’45-ösök leszármazottai. Ők a korábban befolyásos, de most már deklasszálódott szüleik szellemikulturális-ideológiai világának rájuk kényszerített korlátai között éltek. Csak megkésve találkoztak az amerikai társadalommal, gyakran 10-15 évvel születésük vagy az Egyesült Államokba kerülésük után. Így azután gyakran kényszerültek arra, hogy szétszakítsák neveltetésük kötelékeit, újjáformálják gondolkodásukat. Emigránsok – „kulturálatlan” amerikaiak Ha van valami, ami leginkább jellemezte és még ma is jellemzi az összes „háború utáni bevándorlót” – ahogy a fogalmat fentebb meghatároztuk –, akkor az erős nacionalizmusuk, ami egyben antikommunizmusuk egyik leglényegesebb összetevője is. Emiatt nem érvényes a közvetlenül a háború után politikai okok miatt idevándoroltakra az a korábbi bevándorlókra nézve általánosan elfogadott állítás, miszerint „nacionalista érzelmeik ... eredete a nosztalgia és az amerikai társadalomtól elszenvedett többszörös elutasítás”. Először is, ezeknek a bevándorlóknak a zöme politikai menekült volt, aki pusztán rajta kívül álló okok miatt kényszerült emigrálni. Nem szándékoztak végleg itt maradni, és így nem kívántak integrálódni az amerikai társadalomba. Másrészt már jövetelük előtt elkötelezett nacionalisták voltak, s ennek következtében nem kellett elszenvedniük az amerikai társadalom visszautasítását” – hiszen a „befogadást” nem is kívánták – ahhoz, hogy nacionalistákká váljanak. Harmadrészt, miután ezeknek a bevándorlóknak jelentős százaléka a két háború közötti vagy közvetlenül a háború utáni magyar társadalmi és politikai elithez és a viszonylag jómódú középosztályhoz tartozott, nem volt oka alacsonyabbrendűnek érezni magát az amerikai társadalommal szemben, ahogy ez szerényebb elődeik esetében történt. Sőt, iskolázottságuk és előző társadalmi helyzetük folytán zömük az új munkahelyén megismert viszonylag „kulturálatlan” átlagamerikai fölött érezte magát. Ez a téves felfogás egészen sokáig tartotta magát közöttük, annál is inkább, mert elkövették azt a hibát, hogy közvetlen tapasztalataik alapján általánosított képet alkottak az amerikai társadalomról. Ez pedig meggátolta eljövendő sikereiket Amerikában, mert nem látták szükségét annak, hogy tanuljanak azoktól, akiket a maguk kulturális és intellektuális szintje alatt állónak tekintettek. Eszükbe sem jutott, hogy a megismert társadalom nem képviselheti az amerikai társadalom és kultúra egészét. Nem volt alkalmuk megismerkedni a magasan képzett, sőt nemzetközileg ismert tudósokból, művészekből, írókból és másokból álló „másik” Amerikával, sem a kiváló ízlésű és választékos kultúrájú amerikaiakkal. Sőt, még ha lett is volna lehetőségük ilyen találkozásra, az bizonyára kínos lett volna, mert ezek a korábban viszonylag magas beosztású emberek ritkán vették a


fáradságot, hogy olyan szinten elsajátítsák az angol nyelvet, ami elegendő az amerikai kultúra és tudomány árnyaltabb oldalainak megértéséhez, helyes értékeléséhez. Az új bevándorlók ekképpen becsapták magukat, mégpedig úgy, hogy ennek nem is ébredtek a tudatára, legalábbis addig nem, amíg egy kis bepillantást nem nyertek ebbe a „másik” Amerikába – „sikeres” fiaik és lányaik közvetítésével. Viszont éppen ez a tudatos vagy tudat alatti öncsalás tette lehetővé számukra a túlélést olyan körülmények között, amelyek rendesen elkeseredésbe hajszolták volna őket. Az öncsalás így hasznos célt szolgált anélkül, hogy különösebb kárt okozott volna maguknak a bevándorlóknak. Legtöbbjük középkorú volt vagy idősebb, és híjával voltak az olyan permutálható képességeknek, melyek lehetővé tették volna számukra, hogy iskolázottságuknak és tapasztalataiknak megfelelő szinten boldoguljanak az amerikai társadalomban. Sértette és hátráltatta azonban gyermekeiket – akik egy ideig szintén osztották szüleik öncsalását –, s így gátolva voltak abban a küzdelmükben, hogy az utóbbiak akkori társadalmi státusza fölé emelkedjenek. Sőt, amikor ez sikerült (már amelyiküknek), nekik kellett felhívniuk szüleik figyelmét eme öncsalás természetére és mértékére még családon belüli és családok közötti konfliktusok árán is, vállalva, hogy kiközösíti őket a képmutató közösség. A hagyományőrző emigráció Míg a háború utáni bevándorlók és gyermekeik maguk által felépített külön világának gátló tulajdonságai mellett volt egy nyilvánvaló pozitív vonása: megőrizte azoknak a józanságát, akik magas posztokról az amerikai városok szakképzetlen vagy betanított munkásai közé kerültek. Az egyesült államokbeli magyar kultúra jövőjének szemszögéből viszont legalább annyira fontos volt az is, hogy ezek az emberek tovább tudták adni kultúrájuk, tudásuk, életmódjuk egy részét gyermekeiknek. A szoros és nagyrészt autoritatív családszerkezeten, ennek hagyományos társadalmi és etikai értékrendjén kívül a magyar kultúra továbbadásának eszközei voltak a háború utáni bevándorlók társadalmi és kulturális intézményei is. Néhány ezek közül már régebben meglévő, kifejezetten politikai céllal létrejött szervezet volt, mint pl. az MHBK, az MCsCsK és a Vitézi Rend, melyek helyi szervezeteket alapítottak minden, nagyobb amerikai magyar központban. Ezekhez társult később egy sor helyi szervezet, beleértve az ún. „önképző egyleteket”, tudós társaságokat, nőszövetségeket, sportklubokat, különösen pedig a „Hungarian Scouts in Exile” csoportjait, az emigráns magyar cserkészeket. A fiatal magyar-amerikaiak gondolkodását örökségük felől talán leginkább ez utóbbi szervezet formálta. Fennállása fénykorában – az 1950-es évek elejétől az 1970-es évek, közepéig – pókhálóként szőtte be a nyugati világot az amerikai kontinenstől Európán át Ausztráliáig. Bár bizonyos fokig rugalmasabb és haladóbb felfogású volt, mint a deklasszált felső és középosztályok szervezetei, ez az ifjúsági szervezet alapvetően szintén ugyanannak a világnak a terméke, és ezért – bizonyos fokig – ugyanazoknak a pozitív és kevésbé pozitív eszméknek a továbbvivője volt. A szervezetet Németországban alapította meg 1945-ben az energikus Bodnár Gábor, ismert magyarországi cserkészvezető. 1980-ban, mikor a mozgalom 35. évfordulóját ünnepelte, 6000 tagot számlált, akik 79 csapatba szerveződtek egy tucat országban az öt kontinensen. Ezeknek a cserkészeknek körülbelül egyharmada tevékenykedett az Egyesült Államokban. A szervezet ugyanakkor több tucat magyar esti és hétvégi iskolát támogatott, amelyek – az amerikai környezetben – nagyrészt pótolták a régi bevándorlók korábbi egyházi iskoláit. Bár még mindig funkcionál, a magyar cserkészszövetségre szintén jellemző az az „elöregedési”, „kihalási” folyamat, ami utolérte a legtöbb magyar-amerikai közösséget és szervezetet az Egyesült Államokban. A Magyar Cserkészmozgalomban, fennállása csaknem négy évtizedében uralkodó szellem az volt, amit a két világháború közötti magyarországi elődjétől örökölt. Alapító atyjának, lord Baden-Powellnek a természet szeretetére és megóvására szólító tanításai mellett vezérelve a következő mottóban fogalmazódott meg: „Istenért, a hazáért, az országért, a családért és a becsületért!” Ezek a morális, etikai értékek irányították tevékenységét. Így a háború utáni emigránsok többi szervezetéhez hasonlóan a Magyar Cserkészek is az erős magyar nacionalizmus képviselői voltak és ma is azok, s ehhez járul még a trianoni béke igazságtalan voltába vetett hit. A magyar történelem és földrajz tanításánál például még mindig Nagy-Magyarországot veszik alapul olyannyira, hogy sok fiatal alig ismeri a mai magyar határokat. (Ez bizonyos értelemben érthető is – különösen az utóbbi évekig folytatott magyarországi gyakorlat másik végleteként.) Mivel igen keveset hallanak a Trianon óta bekövetkezett magyarországi realitásokról (nem is szólva a mai Magyarországról, ami még ma is tabu csaknem mindenütt emigráns körökben), fiatal magyarok generációi nőttek és nőnek fel abban a határozott tévhitben, hogy Magyarország trianoni határai valójában csak ideiglenesek, és hogy a mai „kommunista Magyarország” szintén csak csekély jelentőségű ideiglenes jelenség, ami el fog múlni, mint egy rossz álom.


Időközben azonban több mint hat évtized telt el Trianon óta, és az állítólag „ideiglenes” kommunista Magyarország jóval régebben fönnáll, mint ezen ifjak szüleinek a két háború közötti idealizált világa. És ez az utóbbi szempont legalább annyira lényeges, mert amellett, hogy félreinformálják a háború utáni emigránsok iskoláiba és kulturális egyesületeibe járó fiatalokat Trianon lényegéről és a mai magyar valóságról – amit még ma is úgy ábrázolnak, mintha semmi sem változott volna az 1950-es évek sztálinista rendszere óta –, ráadásul durván idealizált képet adnak a két világháború közötti Magyarországról. Így azután általánosított kép alakul ki a fiatalokban szüleik világáról az ő múltbéli privilegizált társadalmi helyzetük alapján. Ugyanakkor gyakorlatilag semmit sem hallanak azokról a társadalmi, gazdasági, kulturális egyenlőtlenségekről, amelyek a két világháború közötti Magyarországot a korabeli Európa egyik legarchaikusabb osztálytársadalmává tették. Miközben nyilvánvalóan tetszetős és vigasztaló ez a gyakorlat az idősebb bevándorlók számára, eredménye a szándékoltnak fordítottja is lehet, mivel sok fiatal előbb-utóbb megtudja az igazat. Míg az öncsalás továbbadásának gyakorlatát negatívan kell megítélnünk, a háború utáni bevándorlók társadalmi és kulturális szervezetei sok jót is nyújtottak azoknak, akik a szárnyaik alatt nőttek fel. Például a magas erkölcsi mércét, értékrendet (ideértve a zsidó–keresztény örökséget és a polgári patriotizmust), a kifinomult társasági viselkedési normákat – amik egyszerre kedvesek és egyre ritkábbak a mai tömegtársadalomban, valamint a kétnyelvűség és kétkultúrájúság hagyományát.

2. Képek



1. Churchill, Roosevelt és Magyarország FIGYELŐ RÁNKI György Churchill, Roosevelt és Magyarország Több mint negyedszázada, hogy a Szovjetunióban közzétették Sztálin teljes levelezését két háborús partnerével, Churchill brit miniszterelnökkel és Roosevelt amerikai elnökkel. A két nyugati nagyhatalom vezetőjének levelezéséből is lényeges részek voltak ismeretesek, számos történelmi jelentőségű levelet, illetve levélrészletet maga Churchill tett közzé háborús emlékiratában. Ismeretes volt, hogy a levelezés már akkor megkezdődött, amikor még nem Churchill, hanem Chamberlain állt a brit kormány élén (1937–1940), amikor az energikus, a németellenes szövetséget határozottan kiépíteni kívánó brit politikus másodrendű kormányposzton tevékenykedett. Churchill – ismerve Roosevelt alig titkolt személyes érzelmeit, még inkább gondosan mérlegelve a dolgok logikáját – már a második világháború kitörését követően arra a meggyőződésre jutott, hogy az Egyesült Államok előbb-utóbb bekapcsolódik Anglia oldalán a háborúba. A levelezés célja és tartalma e szövetség kikovácsolására irányult. A brit politikus gyakran hivatkozva amerikai származására anyja amerikai volt – kezdettől fogva az együttműködésben látta a győzelem zálogát. Nem kellett sziszifuszi munkát végeznie. Hiszen ha volt politikai vezető az Egyesült Államokban, aki a németellenes szövetség szükségességét korán felismerte, az az amerikai elnök volt. Roosevelt határozott liberalizmusa, mely a ’30-as években az amerikai bel- és gazdaságpolitikában vezérelte merész, olykor egyenesen szocialistának tűnő lépésekre, világos világnézeti alapot teremtett számára a nemzetiszocializmussal való szembenállásra. Politikai érzéke – nem kétséges – felcsillantotta előtte az egyedülálló lehetőséget: a győztes háború az Egyesült Államokat a világ első számú nagyhatalmává teheti. (Manapság se szeri, se száma a Roosevelt-kritikusoknak az Egyesült Államokban. Kritizálják erősen baloldali színezetű gazdaságpolitikáját, mely – bár erős korlátok között – jobban teret engedett az állami beavatkozásnak, mint korábban bármikor, és egyenesen vádolják őt, hogy az amerikai hatalmi érdekeket nem elég következetesen védelmezte a Szovjetunióval szemben. Benyomásom szerint mégis sok vonatkozásban igaza van A. J. P. Taylornak, aki szerint „a csúcson levő nagy emberek közül Roosevelt tudta leginkább, mit is akar, végül is az Egyesült Államokat úgy tette a világ első számú hatalmává, hogy szinte alig kellett érte fizetnie”.) A levelezés érdekessége, hogy nem csupán a politikai elképzelésekbe, de a levélírók személyiségébe is bepillantást nyújt. Ez nemcsak államfők politikai tárgyalása, hanem a személyes barátság révén, nemegyszer a spontán reakciók, az érzelmek, a mindennapok tükröződése is. A nemrég három kötetben megjelent levelezés* mintegy 2000 oldal terjedelemben 945 Churchill által írt, és 141 Roosevelt által szignált levelet, táviratot tartalmaz. Alkalmasint újabb kincsesbányát kínál a második világháborút tanulmányozó történészeknek, és hatalmas meglepetések aligha várhatók is – hiszen mint jeleztük, a legfontosabb levelek már korábban is ismertek voltak –, mégis számos kisebb részletkérdés, döntési folyamat, vélemény, elképzelés kaphat új fényt, nyerhet új adalékot. Milyen szerepet kap a kötetek lapjain Magyarország? A nagy világégéssel és a világháború utáni helyzettel foglalkozó vezetőket mennyiben foglalkoztatta a Duna menti kis ország szerepe és sorsa, miként látták a háború alatti Magyarországot és miként képzelték el jövőjét? Mindezekre a kérdésekre keresve választ a kötet lapjain, nyomasztó érzés olvasni, hogy a Magyarország szó mindössze 10 alkalommal került leírásra a közel 2000 oldalon. Néhány alkalommal találunk megjegyzést Magyarország háborús szerepével kapcsolatban, és néhány további alkalommal részben a Magyarországgal szembeni szövetséges stratégiáról, a Szovjetunió és Magyarország jövőbeni viszonyáról. Végül az 1944. őszi Churchill–Sztálin találkozó Magyarországgal kapcsolatos megállapodásairól esik röviden szó. Érthető okokból a megjegyzések több mint kétharmada az utolsó, az 1944. február és 1945. április közötti levelekben található. Ez részben az ország német megszállásával, a hadműveletek közeledésével, a felszabadulás lehetőségével és tényével magyarázható. 1943 folyamán Churchill négy alkalommal említi meg Magyarországot. Többnyire mellékes utalás részeként, mint 1943. február 2-án, midőn Törökország megnyerésének előnyeiről szól és megemlíti a Balkán-helyzet nehézségeit Németország szempontjából. Ezek között szerepel Magyarország és Románia éles vitája Erdély miatt. Az év nyarán és kora őszén az olasz események esetleges hatása kapcsán vár lényeges változásokat a három német csatlós, köztük Magyarország helyzetében. (1943. július 30. és szeptember 9.) Végül az év októberében, 54 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

midőn egy erősebb Égei-tengeri katonai akcióra kívánja megnyerni tengerentúli barátját, érvel ennek politikai hatásával, mondván, hogy ennek jelei már az olaszországi események kapcsán is mind Magyarországon, mind Romániában a németektől való elszakadás gondolatát erősítették. (1943. október 7.) Ezt követően azonban több mint fél esztendeig nem esik szó Magyarországról. Roosevelt 1944. június 29-i levele a szövetséges katonai tervek részeként írja le Magyarország nevét. Az amerikai elnök ebben a levélben határozott nemet mond Churchill javaslatára, mely szerint a normandiai partraszállás sikere után nincs szükség egy dél-franciaországi partraszállásra is, tehát ne vonjanak el erőket ebből a célból Olaszországból, hanem indítsanak onnan támadást, hogy a ljubljanai síkságra betörve angolamerikai csapatok szabadítsák fel Szlovéniát, illetve Magyarországot, vagy annak egy részét. Roosevelt részben katonai szempontokra hivatkozik, szerinte „a ljubljanai síkságról kibontakozó, Szlovénia és Magyarország felé irányuló hadművelet több időt vesz igénybe, nehezebben keresztülvihető, mintha a dél-franciaországi partraszállást követően a Rhône völgyében haladna előre”. Másrészt viszont – és ez a döntő érv – sem külpolitikai okokból – mivel ez eltérést jelentene a Sztálinnal Teheránban megállapított stratégiától –, sem belpolitikai szempontból nem tartja helyesnek a tervet tisztán politikai okok miatt – „én nem élném túl a legkisebb kudarcát sem az Overlord tervnek, ha kitudódna, hogy ennek az az oka, hogy viszonylag nagy erőket a Balkánra irányítottunk.” Churchill megkísérli a reménytelent, megváltoztatni az elnök álláspontját. Teljes támogatásra talál a legfelsőbb amerikai hadvezetésnél. Július elsejei levelében arra is hajlandó, hogy tárgyalják meg az ügyet Sztálinnal. „Katonai szempontból őt érdekelheti Alexander hadseregének előrenyomulása kelet felé, anélkül, hogy az a Balkánra benyomulna, mivel ez lényegesen megváltoztatná az itteni erőviszonyokat, és kapcsolatban bármiféle Románia ellen irányuló, vagy a románokkal együtt a magyar Erdély ellen irányuló és általa indított támadáshoz, messzemenő következményekkel járna. Hosszú távú politikai szempontok alapján természetesen ő inkább amellett lesz, hogy az angolok és az amerikaiak vegyék ki részüket a franciaországi nehéz harcokból, s Kelet-Közép- és Dél-Európa kerüljön így természetesen az ő ellenőrzése alá. Nem volna jobb a dolgokat a magunk számára és magunk között intéznénk?” (III. 229.) Augusztus 29-ig nem bukkan elő újból a levelezésben Magyarország. Ekkor az olaszországi angol hadsereg offenzívájának első sikerein fellelkesedő Churchill ismét szóba hozza a lehetőséget, hogy az Isztriára érkező hadsereg nagy befolyással lehet a további eseményekre, nemcsak katonai szempontból. „Mi történik ebben az esetben Magyarországon, nem tudom, de mindenképpen olyan helyzetben leszünk, hogy teljes mértékben élhetünk egy új helyzet kínálta lehetőséggel.” (III. 300.) Alexander támadása hamarosan elakadt, és az angol miniszterelnök október 9-én Moszkvába érkezett, hogy Sztálinnal tárgyaljon Délkelet-Európa további sorsáról olyan körülmények között, mikor jórészt bizonyossá vált, hogy az országok felszabadításában a szovjet hadseregé lesz a vezető szerep. Október 11-én Sztálinnal együtt közös táviratot küldenek Rooseveltnek, melyben jelzik, hogy kialakítottak egy közös Balkán-politikát, beleértve Magyarországot és Törökországot is. Bár a moszkvai tárgyalásokon, illetve azok egy részén az amerikai elnök képviseletében Harriman moszkvai amerikai nagykövet is részt vett, Londonba hazatérve a brit miniszterelnök részletesebb beszámolót is küldött, jóllehet ebben is elködösítette a megállapodások lényegét, mely DélkeletEurópát angol és szovjet érdekszférára osztva, a földközi-tengeri brit érdekek védelmében a délkelet-európai országokat jórészt szovjet érdekszférának ismerte el. Magyarország esetében Sztálin és Churchill 50–50%-ban állapodtak meg, ami később, a két külügyminiszter által folytatott megbeszéléseken 75:25-re módosult a Szovjetunió javára. Minderről azonban nem esik szó Churchill táviratában: „Jóska bácsi [Sztálinra való utalás Roosevelt és Churchill levelezésében – R. Gy. ] Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyarországon egy németellenes, oroszbarát, független államrendszert kíván felépíteni, az első kettőt esetleg államszövetségben, korábbi véleményével ellentétben, mert elképzelhetőnek tartja, hogy Bécs egy délnémet – Ausztriát, Bajorországot, Württemberget és Badent felölelő – államszövetség fővárosa legyen. Mint tudja, nekem mindig határozottan tetszett az az elképzelés, hogy Bécs egy nagy dunai konföderáció fővárosa legyen. Én ebbe Magyarországot is belevenném, de ezt Jóska bácsi határozottan ellenezte.” (III. 364.) Magyarország további két említése csupán a hadműveletekre való utalás formájában történik, majd a jaltai egyezményről Roosevelt halálakor Truman számára készített memorandumban, ahol utalás történt arra, hogy a nyugati hatalmak nincsenek megelégedve a Szövetséges Ellenőrző Bizottság működésével, jóllehet a konkrét ellentét inkább a román és a bolgár, semmint a magyar helyzetre vonatkozik. Sajátos módon talán csak Csehszlovákiáról történik említés ilyen kevés alkalommal az angol és amerikai vezetők levelezésében. A többi kelet-, délkelet-európai ország ügye – nem annyira a jelenre, mint inkább a jövőre vonatkozóan – lényegesen többet foglalkoztatta őket. Lengyelország – érthető módon – előkelő helyet foglal el azon országok között, melyeknek jövője állandó tárgyalások alapját képezte, de Románia és Bulgária is nagyobb szerepet kapott. Részben azért, mert a Romániával kapcsolatos 1944. májusi angol–szovjet egyezményt – mely Görögországban az angoloknak, Romániában a Szovjetuniónak biztosított vezető szerepet – ismételten 55 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

védelmeznie kellett a brit miniszterelnöknek amerikai barátjával szemben. Még inkább azon körülmények folytán, mivel a kezdődő érdek-összeütközések első jelei a Szovjetunió, illetve Anglia és az Egyesült Államok között – Lengyelország kérdései mellett – itt törtek leghamarabb felszínre, és a román–bolgár helyzet, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet vezetésének problémái 1945 tavaszán gyakran szóba kerültek, mint a háború utáni szövetség próbatételei. Nem sokat tudunk meg tehát Magyarországról Roosevelt és Churchill levelezéséből. Jóllehet ismeretes, hogy a háború alatti és utáni politika számos más szinten, a vezetők közötti ismételt és gyakori tárgyalásokon, a külügyminisztérium és a diplomáciai tárgyalások szintjén formálódott, s a levelezésből kitűnő arányok talán nem is tükrözik híven az igazságot, hogy mennyiben foglalkoztatta Magyarország sorsa a világ vezetőit, mégis megdöbbentő a következtetés: mily kevés súllyal bírt e kis ország szerepe, szenvedése és jövője a világ globális ügyein, a háború egészén töprengő politikusok szabad eszmecseréjében. * Churchill and Roosevelt. The Complete Correspondence I–III. Edited with commentary by Warren F.Kimbull, Princeton 1984.

2. Képek




1. Magyarország, 1944. Egy angol katonai kézikönyv története PÓK Attila Magyarország 1944 AZ ELEJÉT SZEDNI, L. EREDETI 1. HASÁB! megjelent kis könyve alapján tekintettek a téma szakértőjének. Tizennégy fejezet tárgyalta Magyarország földrajzát, történelmét, népességének etnikai, társadalmi összetételét, kormányzati rendszerét, politikai pártjait, vallási problémáit, oktatásügyét, igazságszolgáltatását, részletes adatokat közölt a társadalombiztosítás, az egészségügy helyzetéről, a sajtóról, rádióról stb. Meglehetősen fontosnak tarthatták a mű mielőbbi megjelentetését, ugyanis azonnal nyomdába adták a kéziratot és október 15-én már az első nyomdai levonatot küldte meg a PWE véleményezésre a külügyminisztérium közép-európai osztályának. Itt C. A. Macartneyt, az oxfordi Ali Souls College magyar történeti munkáiról ismert történész tanárát kérték fel lektornak, aki lesújtó véleményt adott: szerinte a történeti és politikai részek a horthysta Magyarországgal szemben elfogult személyes nézeteket tükröznek, az adatközlések pedig gyakran nem a legújabb hozzáférhető adatokra épülnek. Külön fejezetekben kiemelendőnek tartotta a Habsburg-kérdést és a zsidóság magyarországi helyzetével kapcsolatos problémákat, a politikai, történeti részekre pedig új szöveget nyújtott be. A külügyminisztérium megfelelő osztálya teljes egészében elfogadta Macartney álláspontját. Az osztályt akkor vezető F. K. Roberts december 11i feljegyzése szerint a Macartney által benyújtott szöveg tényszerű, minden ideológiai színezet nélküli és bár Horthyt néha ugyanolyan élesen kritizálja, mint Taylor kézirata, állításait egyértelműbben, meggyőzőbben bizonyítja tényekkel. Véleményt mondott az eredeti kéziratról 1944 legelején John O’Malley, Nagy-Britannia angol hadüzenet előtti utolsó magyarországi követe is, aki szintén propagandisztikus hangvételűnek tartotta Taylor szövegét, különösen a történeti áttekintést. Miután véletlenül kezébe került a szöveg, a PWE-n belül a témáért felelős Elisabeth Barkertől kért felvilágosítást, aki elmondta: a kézikönyvekkel kapcsolatos külügy- és hadügyminisztériumi útmutatások az általánosságok szintjén maradtak. „Általában az igazat próbáljuk mondani, de tekintettel Csehszlovákiával és Oroszországgal fennálló barátságunkra, valamint a brit kormány meglehetősen baloldalias beállítottságára, a könyvnek némi balos jelleget adtunk” – idézi E. Barkert a külügyminisztérium számára készített feljegyzésében O’Malley, majd figyelmeztet: „Egyáltalán nem tudhatjuk, hogy amikor majd a brit csapatok Magyarország területére lépnek, Magyarország ellenségünk, kvázi-semleges vagy kvázi-baráti ország lesz-e. Feltételezhető, hogy a könyv, amelyet minden katona magával visz majd, magyar kezekbe kerülhet. Jelenlegi formájukban a politikai kérdésekkel foglalkozó részek szükségtelenül sértik a magyarok érzéseit. Ugyanezt el lehetne mondani más, sokkal kevésbé sértő szavakkal” 1944. január l-jei dátummal adott véleményt a Macartney által módosított szövegről a PWE számára a külügyminisztérium közép-európai osztálya. A szöveget általában elfogadva, a következő szempontok érvényesítését tartották szükségesnek: – 1919 óta nem a nagybirtokosok, hanem sokkal inkább a kisbirtokosok és tisztviselők irányították Magyarországot – közülük sokan a trianoni szerződés következtében vesztették el birtokaikat vagy munkájukat; – a szociáldemokratáknak és más ellenzéki pártoknak sokkal nagyobb a befolyása, mint ahogy az parlamenti képviseleti arányukból következne; – elképzelhető, hogy a politikai életben befolyással rendelkezők skálája tovább bővül, mire az angol csapatok Magyarországra érkeznek; – a magyar politikai életben a nemzeti szempontokra legalább annyira kell figyelni, mint az osztályok konfliktusaira; – lehetőleg el kell kerülni a magyar területvisszacsatolások jogszerűségével kapcsolatos állásfoglalást – ez csak meddő vitákhoz vezethet. A PWE február 4-én hosszú feljegyzésben foglalt állást. Általában egyetértett azzal, hogy Taylor szövege helyett a Macartney, illetve a külügyminisztérium „kutatási és sajtószolgálata” által összeállított anyagot közöljék. Egyedül a nemzeti kisebbségekkel foglalkozó részt tartották helytelen szemléletűnek. Túlzottan 59 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

elnéző, egyetértő volt ugyanis a PWE szerint a külügyminisztérium által jóváhagyott szöveg a nemzetiségekkel szembeni és a területi revízió érdekében folytatott magyar politika megítélésében. Különösen elhibázottnak ítélték az 1942 eleji bácskai vérengzések bemutatását: helytelenítették, hogy azt a kézirat csupán egy felelőtlen egyéni döntés eredményeként állítja be. Macartney lényegében elfogadta ezeket a kifogásokat, csak Trianon kérdésében javasolt kompromisszumot: ne adjanak semmilyen értékelést. A márciusban kinyomtatott végső változat a PWE által javasolt szempontokat érvényesíti, mindenhol igyekszik megkerülni a kiélezett állásfoglalásokat. Nem volt könnyű, nagy diplomáciai érzéket kívánt – hiszen nemcsak azok kezébe kerülhetett a könyv, akiknek szánták – Magyarország II. világháborús szerepének bemutatása: egyszerre kellett olyan információt adni a helyszínre küldendő katonáknak, amely elfogadja Magyarországot a Nyugat potenciális szövetségesének, és ugyanakkor egyértelműen elítéli a Szovjetunió elleni hadba lépését. Májusban készült el a kézikönyv második kötete: Magyarország gazdasági szerkezetének, helyzetének az első kötethez hasonló terjedelmű, adatgazdag bemutatása. Ennek keletkezési körülményeit nem ismerjük, de néhány ma is élő érdekelt visszaemlékezése alapján az látszik valószínűnek, hogy a külügyminisztérium „kutatási és sajtószolgálata” által folyamatosan gyűjtött anyagból állították össze. Júniusban egy térképeket tartalmazó kötet közzétételével egészítették ki a művet, amelyet 1945 elején egy több száz nevet tartalmazó magyar Who is who (Ki kicsoda?) tett teljessé. Ezt a neves építész, Lajtha László akkor 23 éves leánya, Erika de Bosdari készítette, és a magyarokkal a háború után kapcsolatba kerülő angolok alapvető információforrása lett. Hogyan jutott ehhez a nem kis felelősséget jelentő feladathoz? Részletek egy vele folytatott, magnószalagra rögzített beszélgetésből: „1940 májusában régi barátom, Pálóczi Horváth György közvetítésével, mint fordító és titkárnő kerültem a Britanova angol sajtóügynökséghez, amely az angol sajtóattasé irányítása alatt állt... A hírügynökség Teleki Pál öngyilkosságával egy időben szűnt meg, amikor Anglia megszakította diplomáciai kapcsolatait Magyarországgal és az angol állampolgároknak el kellett hagyni Magyarországot. Én velük együtt vonattal mentem Belgrádba, majd Egyiptomba, onnan pedig Palesztinába. A haifai magyar adásoknál dolgoztam, amelyek 1941 májusában kezdődtek. Mindennap sugároztunk műsort ottani idő szerint éjjel 11 és 12 óra között, és a szabad francia adót használtuk. Az adások jellege olyan volt, mintha Magyarország területéről beszélnénk. Így nem volt szabad csak olyan hírt adni, amit otthonról kaptunk vagy átdolgoztunk ilyen szempontból... Senki sem ellenőrizte angol részről, hogy mit mondunk. Amit leadtunk, délután magunk írtuk... Bizonyos megoszlás volt közöttünk. Egyesek, mint Sztankovich Viktor, inkább a kisgazdapárti vonalat követték, míg Pálóczi egy sokkal baloldalibb beállítottságot szeretett volna közvetíteni... Az angolok számára csak a leadás után fordítottuk le a szövegeket... Én azután átmentem Jeruzsálembe, ahol a magyar szabad rádión is beszéltem minden este pár percig... 1942 júliusáig, amikor Afrikát körülhajózva Londonba küldtek: Szeptemberben érkeztem meg. Először börtönbe zártak 6 hétre, mivel édesanyám Móra Ferencné szakácskönyvét elküldte nekem Magyarországról Törökországba, ahonnan lengyel diplomata postával hozták Kairóba. Ezt az angol tisztek mindig átnézték, mert nem nagyon bíztak a lengyelekben, és azt gondolták, hogy esetleg én is kém vagyok. Amikor azonban megbizonyosodtak ártatlanságomról, azonnal lakást és állást szereztek. Először a hadügyminisztérium különleges hadműveletek szervezetében (SOE) dolgoztam, ahol a Tito és Mihajlovic mellett működő angol tisztek jelentéseit kezelem. 1943 tavaszán áthelyeztek a külügyminisztériumba, ahol először Magyarország felé sugárzandó titkos rádióadásokat készítettünk elő, majd a politikai felderítési részlegen dolgoztam, ahol részben a magyar híreket értékeltem, részben pedig elkezdtük a kézikönyv előkészítését. Én csak a Who is who szerkesztését végeztem A. J. P. Taylor történész ellenőrzése mellett. Magyar hivatalos forrásokból, lapokból, rádióadásokból, a semleges országokon át hozzánk került anyagokból gyűjtöttem az adatokat. ... Az angolok a magyarokat másképp kezelték, mint a Balkán országaiból származókat. Sok volt a személyes kapcsolat magyar és angol arisztokraták között, gyakran vadásztak, szórakoztak együtt. Ugyanakkor persze tisztában voltak azzal, hogy földrajzi helyzetéből adódóan Magyarország nem tud függetlenül cselekedni, de mint egyéneket, a. magyarokat talán egyenrangúbbaknak érezték, mint a balkáni államok polgárait.” Az immár négykötetessé duzzadt kézikönyv nagy terjedelme és sokszor előzetes ismereteket is kívánó gondolatmenetei miatt nem lehetett valamennyi katona információs forrása, szükség volt ennek alapján egy, a bevezetőben említett, zsebkönyv változatra. Angol csapatok persze nem érkeztekMagyarországra és a zsebkönyv kinyomtatásakor ez már igencsak bizonyos volt. A történész számára azonban így is tanulságos forrás a kézikönyv, az angol vezető politikai testületek 1943–44-ben Magyarországgal kapcsolatban rendelkezésre álló információinak, nézeteinek egyeztetett összefoglalása.


2. Képek



1. A király tartózkodási helyei. Zsigmond király itineráriuma TÖRTÉNELEM AZ ISKOLÁBAN TÓTH Gábor A király tartózkodási helyei Az Országos Középiskolai Tanulmányi Verseny a felszabadulás után 1958-ban kezdődött el – immáron harmadízben a magyar közoktatásban. Az első OKTV jellegű versenyt 1911-ben, a másodikat 1934-ben rendezték meg. A történelem – mint pályázatos versenytárgy – vonzza 26 éve a legtöbb tanulót. A pályázatok száma évente átlagosan 450–550. A legjobb dolgozatokat eddig 4 alkalommal adta ki a Tankönyvkiadó. (1958ban Helytörténeti dolgozatok; 1959-ben Fiatalok a Tanácsköztársaságról; 1960-ban Fiatalok a felszabadulásról; 1961-ben Ipari és tudománytörténeti tanulmányok címmel jelentek meg a legjobb pályamunkák.) Most és következő számunkban részleteket adunk közre az 1983–84-es tanév legjobb pályamunkáiból; e számunkban az első (Tóth Gábor) és a második helyezett (Berend Nóra) dolgozatából. (A szerk.) Középkori okleveleink rendszerint feltüntetik a keltezési helyet is, s így a kelethelyek sorrendbe rakásával megállapítható, hogy királyaink mikor, hol tartózkodtak. A tartózkodási helyek változásából pedig politikatörténeti következtetések egész sorát lehet levonni. Az alábbi közlemény részlet a középiskolás szerző Zsigmond 1389 és 1396 közti tartózkodási helyeit ismertető és elemző tanulmányából. A táblázatok közlésére ugyan nincs terünk, az olvasó azonban ezek nélkül is érzékelheti, milyen fontos tanulságokat kínál egy-egy uralkodónk itinerariuma. Zsigmond utazásainak okaira és a tartózkodási helyek egymással való kapcsolatára is fényt vet az itinerarium. A király utazása: és hadjáratai bizonyos meghatározott területekre irányultak. Az itinerarium adatait összegző táblázatból sok mindenre következtethetünk. Így például a király személyes érdeklődésére is. Hangsúlyozni kell hogy a táblázatban az itinerariumban szereplő, tehát csakaz oklevelek keltezése alapján számszerűen regisztráltnapok vannak feltüntetve. Ezek természetesen nem mindig tükrözik a tényleges tartózkodás időt. Pl. az 1395-ös év 6. és 7. oszlopában található számok láthatóan nem a valódi időtartamot mutatják, hiszen háborúkról lévén szó, ennyi idő nem volt – nem lehetett – elegendő sem a hadjárat lefolytatására, sem az azt követő béke megkötésére Mindezek ellenére a napoknak már a táblázatbeli jelenléte is felvilágosítást ad. 1. A vizsgált nyolc év alatt legtöbb idői – szám szerint 236 napot – Zsigmond Budán töltött. Ez természetes, hiszen Buda volt királyi székhely, melyből szintén következik, hogy az uralkodó legtöbb oklevele itteni dátummal keletkezett. Zsigmond utazásai és hadjáratai is főleg innen indultak ki 2. A napok összegének alapján (92) a második nem egy helység, hanem a tartózkodási helyek egy csoportja. Ezeknek a területeknek közös vonásuk, hogy itt a király kapcsolatba kerülhetett – s jórészt került is – törökökkel. A 92 napot négy részre bonthatjuk fel: 2.1 A csoporton belül a legtöbb időt (69 napot) Zsigmond a déli megyékben és bánságokban töltötte, legtöbbször hadakozással. Az idetartozó megyék: Pozsega, Valkó, Szerém, Bács, Torontál, Keve, Krassó és Temes, a bánságok pedig a jajcai, zreberniki, macsói, nándorfehérvári és szörényi. Magyarország a rigómezei csata (1389. június 15.) után – mivel Szerbia török vazallus állam lett – közvetlenül érintkezésbe került a Török Birodalommal. A török portyázók ettől kezdve be-betörtek országunk déli területeire. A király 1393 kivételével – amikor Csehországba vezetett hadat – minden évben személyesenis megfordult a veszélyeztetett területeken. (A kimutatás nem tünteti fel az egyéb, főnemesek által vezérelt seregeket!) Természetesen felmerülhet a kérdés, hogy Zsigmond hadjárat kapcsán tartózkodott itt, vagy más célból. A dél-magyarországi tartózkodási helyek sűrűségének oka kétféle lehet: Zsigmond vagy itt harcolt a törökök ellen, vagy az itteni helységek Szerbiába vezető hadjáratainak közbülső állomásai.


2.2 A csoporton belül a második legtöbb időt (14 napot) a király Szerbiában (Rácországban) töltötte el. Meg kell említeni, hogy a dél felé induló hadjáratok sokszor nemcsak a török, hanem az ún. „nápolyi párt” hívei elleni csapásokkal voltak összekötve. (Főleg Bosznia és Horvátország irányában.) 2.3 A csoport harmadik helyén a bulgáriai tartózkodási helyek állnak (8 nap). Ide Zsigmond az 1396. évi nikápolyi vesztes hadjárat során jutott el. 2.4 A negyedik helyet Havasalföld foglalja el. (Mindössze 1 regisztrált nappal.) A király 1395-ben vezetett ide hadat. Mircea havasalföldi vajda segítségére sietett, amikor azt a török elűzte országából a törökbarát Vlad trónkövetelőt ültetve trónjára. Nem tartozik ugyan a 92 napot alkotó helységek közé, azonban mégis itt kell megemlítenünk Moldvát. Királyunk 1395-ben, a havasalföldi hadjárat előtt járt itt, azt mintegy katonailag előkészítendő. István moldvai vajda ugyanis Zsigmond ellenségének, annak a II. Ulászlónak volt a szövetségese, aki felesége, Anjou Hedvig révén igényt tartott a magyar trónra. Moldva behódoltatásával a Havasalföldre vonuló sereget nem fenyegette „oldalról”, tehát észak felől veszély. Összegezve megállapíthatjuk, hogy ebben az időszakban Zsigmond személyes érdeklődése nem kis mértékbena török felé fordult. Azt, hogy felismerte-e a török veszély fontosságát, későbbi kutatásoknak kell eldönteniük. Ezt a kérdést az előbbiek alapján nemcsak hadászati szempontból lehet megközelíteni – hiszen az itinerarium adatai nem egyszerűen mint dátumok érdekesek –, hanem figyelmen kívül nem hagyható összefüggések hordozói is. 3. 1389 és 1396 között a harmadik legtöbb időt (78 napot) a király Észak-Magyarországon töltötte el. Ennek oka lehet, hogy az itteni helységek állomások voltak Csehország (vagy Lengyelország) felé vezető útjain. A másik ok az volt – 1390-ben –, hogy hadjáratot vezetett unokatestvére, a morva Prokop őrgróf ellen, az általa elfoglalt északnyugati magyar várak visszaszerzéséért. 4. A negyedik helyen Erdély áll (45 nap). Zsigmond itt a leghosszabb ideig 1395-ben tartózkodott (26 napot), valószínűleg azért, hogy az évi moldvai és havasalföldi hadjáratát előkészítse; illetve az erdélyi helységek a királyi had állomásai voltak oda- és visszafelé vezető útján. 5. Az ötödik Csehország (10 nap). Zsigmond a cseh belharcokba beavatkozva járt itt (nemegyszer sereggel is). Cseh és morva főnemesekkel gyakran kötött vagy újított meg szövetségeket. IV. Vencel német és cseh királlyal (bátyjával) több alkalommal találkozott Prágában. A táblázat feltünteti a visegrádi tartózkodási időt is (4 nap), mintegy érdekességképpen, kapcsolódva a dolgozat első részéhez. Tulajdonképpen a harmadik helyen állnának az egyéb tartózkodási helyek (74 nappal). Ezek azonban legtöbbször nem hozhatók szorosabb összefüggésbe egymással, mivel főként közbülső állomáshelyek voltak.

2. Képek



1. Parasztság és konzervatív reform BEREND Nóra Parasztság és a konzervatív reform Az 1929–32. évi gazdasági válság társadalmi és politikai válsággal járt együtt. Az uralkodó elit vezető csoportjának nézeteit tükröző Magyar Szemlében cikkek sora foglalkozott a válság megoldásának módozataival. Mivel féltek attól – ahogy Acsay László írta –, hogy a „szellemi munkanélküliek… összetalálkoznak a fizikai munkanélküliek tömegeivel, hajlandóak voltak bizonyos engedményeket tenni, hogy a társadalmi válságot mérsékeljék. A társadalmi és a politikai válság szorosan összefüggött a gazdaság válságával. A társadalomban már meglévő, de félig-meddig a mélyben rejtőzködő igazságtalanságok hirtelen óriási erővel törtek a felszínre. A közép- és felsőosztályok rádöbbentek, hogy a parasztság tömegeit többé nem lehet kizárni a társadalomból; problémáikra megoldásokat kell keresni. Az egyre növekvő munkanélküliség is nyomasztóan hatott a kormányra. Az értelmiség, a munkások, a diákok helyzetének javítása mind megoldásra váró feladattá vált. „Nyíltan vagy elfojtva: világszerte folyik a mérkőzés… Hiába tagadnók. Ha be nem dugjuk füleinket, a készülődés morajáról tudomást kell venni. Ha szemeink nyitva vannak, meg kell látnunk a mozgalmakat… Fényes izzólámpák s pislogó kültelki gázlángok éles ellentéte is ezt a mérkőzést juttatja eszünkbe… S minél később tartunk seregszemlét, annál valószínűbb, hogy a nagy színjáték esetleg ránk nézve tragikus véget ér.” „… nemzeti társadalmunk falusi rétegeinek helyzete az elmúlt évek folyamán a legnagyobb mértékben súlyosbodott, s jelenlegi közállapotaink legszomorúbb és komoly aggodalmat keltő fejezetéhez tartozik.” A paraszti réteg művelődésügyi, egészségügyi, s általában szociális helyzetének elmaradottsága a figyelem középpontjába került. Bár egyes cikkírók véleménye szerint „a falu szociológusai a városi kényelmet és jólétet véve zsinórmértékül s ehhez viszonyítva a falusi állapotokat, ázsiai elmaradottságot látnak a magyar falu művelődési és gazdasági viszonyaiban, ami általában nem igaz…” Ez a lelkiismeret-megnyugtató nézet mégsem volt általános, inkább az ellenkezője volt igaz: a problémák felfedezése és bemutatása. „A legtöbb magyar faluban általában igen nagy a szegénység.” Valóban, az agrárolló szétnyílása, a mezőgazdasági termények árának zuhanása az addig is szegény falusi népességet még nagyobb nyomorba taszította. S mivel az ipari termékek árai magasabbak voltak, mint az agrártermékeké, a mezőgazdaságban nem alkalmazhatták a termelési költséget leszorító, termésmennyiséget és minőséget javító – s ezáltal a versenyképességet növelő – technikát-technológiát. A gép különben is „gyanússá” vált sokak szemében, hiszen új munkalehetőségeket vett volna el. A munkanélküliség amúgy is hatalmas méreteket öltött: becslések szerint 250 000 körül volt azok száma, akik az év nagyobb részében munka nélkül maradtak 1930-ban. Majd a válság további évei alatt a teljesen és részlegesen munkanélküli agrárproletárok száma a 600 000 főt is elérte. Már ezekből a számokból is látható, hogy az egyik legégetőbb kérdéssé a munkanélküliség vált. Leginkább a munkanélküliek forradalmasodásától féltek: „a politikai nyugtalanság szítására… fel lehet használni a munkához nem jutó, de gyűlésezésre, tüntetésekre, felvonulásokra annál inkább kapható munkanélkülieket. És: „a vidéki munkanélküliek túlnyomó része nyomorában és kétségbeesésében … a szélsőséges izgatások és a társadalomellenes törekvések szabad prédája lett.” A nyomor és kétségbeesés csillapítójának, a forradalmi veszély megszüntetőjének szánta a polgári-konzervatív kör a telepítést. A telepítéstől (a nagybirtok által felajánlott földek állami felvásárlása, majd földtelen vagy kevés földdel rendelkező parasztoknak kedvező feltételek közötti kiárusítása) sokan várták a falusi lakosság – főleg a földnélküliek – problémáinak megoldását. A paraszti tömegek politikai „állásfoglalása” rendkívül fontos volt az uralmon lévő konzervatívoknak, így a parasztság örök vágyát, a földhöz jutást, figyelembe kellett venniük. „Tagadhatatlan, hogy a forradalmi időket követő nyugtalan években a falusi nép megbízhatósága, nemzeti érzése és konzervativizmusa a kormányzati politika egyik legértékesebb támasza lett.” S most ennek a „megbízható” rétegnek balratolódásától kellett tartani. A parasztok földhöz juttatására irányuló figyelem e félelem szülötte volt. De a polgári-konzervatívok ennek ellenére sem akartak radikális reformot. A telepítés – mivel nem igényelte a nagybirtokok felosztását, elvételét – ideális megoldásnak tűnt sokak számára. Természetesen ez nem változtatta meg lényegében a földbirtokeloszlás igazságtalanságát, mint ahogy a háború utáni látszatföldosztás sem. Kerék Mihály arra hívja fel a figyelmet, milyen „sokoldalú” problémákat kell a telepítésnek megoldania. „Legyen inkább kisebb méretű az egész akció, de nem szabad kockáztatni a vele összekapcsolt nemzeti, népesedési, szociális és gazdasági érdekeket.” Csakugyan, a legkülönfélébb problémák megoldását várták a 66 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

telepítéstől. A munkanélküliségét: ,,… a telepítések országos rendezése útján a munkaalkalmak … hálózata építhető ki…”; a népsűrűségét: „a csonka-ország felfokozott népsűrűsége… újabb érv a telepítés mellett”; az egyke (egy-gyermekes családok) kérdését: a telepítés „nemcsak az egykés falvakat telítené meg egészséges erkölcsű népes magyar családokkal, de nemzeti szempontból is missziót teljesítene” (hiszen megszüntetné az ilyen falvakba való szerb, sváb stb. beáramlást). Tehát igazán sokféle kérdést kapcsoltak a telepítéshez, de a Bethlen körül csoportosuló kör egyértelműen védte a nagybirtokot. Ahogy Ihrig Károly írta: „telepíteni… kell és pedig a legkülönbözőbb és legkomolyabb okok folytán. Van azonban egy érv, melyet egymagában felhozni helytelen; ez pedig a birtokmegoszlásnak… állapota. Sajnos, legtöbben ebben vélik e nagy horderejű birtokpolitikai művelet legdöntőbb indokát megadni.” Majd így folytatja: „Valóban meglepő, hogy még most is fel-felbukkan az az ideológia, amely 500 hektár legmagasabb megengedhető birtoknagyságot kíván megállapítani. Azt hittük, hogy a földnek a sakktáblával való efajta összetévesztése végleg el van temetve…” Matolcsy Mátyás pedig az egyház földbirtokait védi: „Az egyházi birtokok tulajdonjogának az egyház számára való fenntartása… feltétlen kívánatos volna.” Weis István – aki ebben a kérdésben e folyóirat legradikálisabb szerzője – így fogalmaz: „ha nagybirtok többet és jobbat termel és több embernek ad kenyeret … csak végszükség esetében nyúljunk hozzá.” A rosszul gazdálkodó birtokokat Weis állami kezelésbe vétetné. „Végső eszközképpen említi … a birtok elvételét.” – írja Laky Dezső, aki azonban sietve „torznak” és „veszedelmesnek” bélyegzi még ezeket a nézeteket is. Laky egyébként még hozzáteszi: „Talán rendszer nélkül megszállnák azokat [a lefoglalt nagybirtokokat] a ma földnélküli emberek. De ezek nyomorúsága aligha volna kisebb, mint aminőnek sokfelé manapság a rabjai… Mindenki vesztene így. Miért csinálnánk így telepítést?”


História Created by XMLmind XSL-FO Converter

Recommend Documents