História Created by XMLmind XSL-FO Converter

História 1994-07

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1994-07 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom 1. ........................................................................................................................................................ 1 1. Szomszédok, régiók, integráció ............................................................................................ 1 2. ........................................................................................................................................................ 5 1. Oroszország, Ukrajna, Rusz? ................................................................................................ 5 2. Képek .................................................................................................................................... 7 3. ...................................................................................................................................................... 13 1. Kronológia Ukrajna történetéhez ........................................................................................ 13 4. ...................................................................................................................................................... 25 1. Az autonóm Ukrajna ........................................................................................................... 25 2. Képek .................................................................................................................................. 28 5. ...................................................................................................................................................... 32 1. IV. (Rettenetes) Iván (1530-1584) ...................................................................................... 32 2. Képek .................................................................................................................................. 32 6. ...................................................................................................................................................... 36 1. Ukrajna és az európai hatalmak, 19171921 ...................................................................... 36 2. Képek .................................................................................................................................. 39 7. ...................................................................................................................................................... 44 1. A Szovjetunió tagállama ............................................................................................... 44 2. Képek .................................................................................................................................. 47 8. ...................................................................................................................................................... 53 1. A Kamenyec-Podolszkij-i deportálás .................................................................................. 53 2. Képek .................................................................................................................................. 55 9. ...................................................................................................................................................... 58 1. Levelek a deportáltaktól ...................................................................................................... 58 2. Képek .................................................................................................................................. 58 10. .................................................................................................................................................... 63 1. Horthy Miklós és a legitimizmus ........................................................................................ 63 2. Képek .................................................................................................................................. 65 11. .................................................................................................................................................... 67 1. Horthy Miklós temetése Kenderesen .................................................................................. 67 2. Képek .................................................................................................................................. 68 12. .................................................................................................................................................... 70 1. Udvari utazások ................................................................................................................... 70 2. Képek .................................................................................................................................. 72

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Szomszédok, régiók, integráció GLATZ Ferenc Szomszédok, régiók, integráció* A modern európai államok, a mai európai politikai rendszer a 19. század derekától alakul ki. A (nemzet)államok ezen láncolata tette képessé az Atlanti-óceántól az Uralig élő népeket, hogy közösségi ügyeik vitelében, politizálásban, gazdálkodásban, humán kapcsolataikban egymást megértsék. Gondoljunk a ma is létező nemzetállamok kialakulásának dátumaira: az olasz egységre (1861), az Osztrák–Magyar Monarchia (1867), a Német Birodalom létrejöttére (1871) és a délkelet-európai államokra: Romániára 1861), Szerbiára, Bulgáriára (1878). Majd 1918 után Lengyelország, Csehszlovákia, Jugoszlávia kialakulására. Integráció és nemzeti-regionális sokszínűség A nemzetállamok 1848–1920 között szilárd határokkal, belső piacokkal, önálló nemzeti intézményrendszerrel választották szét Európa egyes területeit. De születésük másnapján létrejöttek az európai államrendszerben, az államközi kapcsolatrendszerben (a közlekedésben, kereskedésben stb.) az állandó érintkezést biztosító nemzetközi intézmények. És egy egységes normatíva-rendszer a civil-jogban – s ezzel egy normatíva-rendszer a magatartásformák megítélésében is (bűnözés, öröklés stb.). Az ipari forradalmak igényelték a termelés, a cserekapcsolatok, a polgár utazásának biztonságát és szabad áramlását – s kényszerítették a politikai adminisztrációt, hogy az itt élő polgárok életének keretet adó intézményeket kapcsolatképessé tegyék. Ez a folyamat az 1840-es évektől fokozatosan halad előre Európában 1945-ig, a világháborús törések ellenére. És folyamatosan terjed ki az intézmények kapcsolatképessége a polgár életének különböző területeire; attól függően, hogy az ipari-gazdasági fejlődés, illetve a polgár létfeltételeinek biztosítása ezt mennyire kívánja meg. Európa földrajzi értelemben „szíve” – Franciaország, Anglia, Németország, a németalföldi területek – majd a peremterületek: Skandinávia, a Földközi-tenger térségének vagy Közép-Európa államalakulatai – sorra váltak egy szisztematikus együttműködésre alkalmas és képes európai államrendszer részévé. Ismeretes, hogyan kerültek ennek az Európa egészét átdolgozó mozgásnak áramába a közép-kelet-európai kis nemzetek. Közöttük a déliek (szerbek, románok, bolgárok, albánok) jobban az orosz-pravoszláv, míg az északkeletiek (lengyelek, csehek, szlovákok, magyarok, horvátok, szlovének) a nyugat-európai keresztény kultúra hatókörében éltek. Európa e peremterülete a 20. század elején kezdett felzárkózni a nyugat-európai ipari forradalom fejlett zónájához: továbbkorszerűsíteni államrendszerét (parlament, politikai pártrendszer, civil-jog, képzés stb.) és kezdte korszerűsíteni gazdálkodását (élelemtermelés, ipar stb.), infrastruktúráját (vasútjait, bankrendszerét stb.) és kezdett kibontakozni a civil társadalom viselkedéskultúrája, a polgári és magánéletben. Azaz: a nyugat-európai ipari forradalom területeinek termelési és jogrendszere kiterjeszkedett az észak- és déleurópai területekre (Skandinávia, illetve a mediterrán vidékre), majd Kelet-Európára. Szerves egymáshoz illeszkedés volt ez, ami sem az északiak (svédek, norvégok, dánok stb.), sem a déliek (olaszok, spanyolok) nemzeti szokásrendszerének, kultúrájának feladásával nem járt. Egymáshoz illeszkedés és nem egységesülés volt ez. Nem az egyik emésztette fel a másikat, a nagyobb lélekszámú és erősebb államszervezettel bíró erőltette rá kultúráját és törvényét a másikra, hanem mindegyik fél igazította a maga hagyományait a többiéhez. Egymáshoz igazodni az együttműködés képességének érdekében, de nem lemásolni a másikat. Az okcidens így maradhatott meg – szemben például az Egyesült Államokkal – a kultúrák sokszínűségének kontinense. Lehet, hogy az európai fejlődés utólagos kritikusai azt mondjak: e sokszínűség fenntartása két világháborúba került, de végül is azok az erők győztek, amelyek mind a népirtásokat, mind az erőszakos nemzet-áttelepítéseket, mind a nagy birodalmak élettér-terjeszkedését kiiktatták az európai együttélés normái közül. Vagyis Európa első modern integrációs hulláma nem egységes európai szuperállamot készített elő, hanem egy intézményeit egymáshoz simító igazgatási rendszert. Amelyben a táji (regionális) –nemzeti–felekezeti– szokásrendi hagyományok továbbéltek. Továbbéltek; de természetesen modernizálódtak, az ipari forradalom életkereteihez igazodott formákban. A hagyomány egyes részei felmorzsolódtak, eltűntek, mások újra kibomlottak. Közép-Kelet-Európa kiszakad Ezt a folyamatot szakította meg Európa keleti felén 1922-ben a Szovjetunió létrejötte. Oroszországban egy öntörvényű, a nyugat-európaitól eltérő társadalomépítkezés kezdődött, kiszakítva így az orosz állam nyugati területeit a korábbi fejlődés folyamatából. Majd megszakította ezt a korábbi folyamatot a kelet- és délkelet1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

európai térség kis nemzetei életében 1945-ben a szovjet katonai, majd 1948-ban a szovjet politikai zóna kialakítása. Ismeretes, hogyan kerültek a közép-kelet-európai kis nemzetek (albánok, bolgárok, románok, magyarok, csehek, szlovákok, lengyelek) a második világháború végén a szovjet befolyási övezetbe. Ismeretesek a következmények: határzárak, egy adott politikai rendszer, a szovjet típusú proletárdiktatúra erőszakolt bevezetése a megszállt területen, a nyugat-európai polgári kultúra kiiktatása a civil és közösségi életből. (Tegyük hozzá zárójelben: a nyugati „szocialista” kultúra kiiktatása éppúgy bekövetkezett, mint a burzsoácitoyen kultúra kiűzése.) Egységes és totális államközpontúság, etatizmus a termeléstől a kultúráig. A nyugateurópai egyenjogúság helyett egy szociális-gazdasági egyenlőség, a nemzeti hagyományok visszaszorításával egy szovjet-orosz nagyhatalmi kulturális dominancia érvényre juttatása. A térség politikai rendszerei, a polgár köznapi életét behatároló intézmények – a faluban, városi kerületben, munkahelyén, szórakozási és közösségi életében, sőt a nemek közötti kapcsolatában is – nos, ezek az intézmények szovjet-mintára épültek át. Megszakadt az 1840–1945 között fejlődésnek indult európai szervesülési folyamat. És kezdett kiépülni – felülről, erőszakkal – egy másik. A „másik” természetesen nem csak negatív következményekkel járt, hanem benne jelen volt egy modernizációs szándék is: az elképzelt egyenlőséghez vezető úton felszámolni a térség társadalmában valóban meglévő kiáltó szociális feszültségeket, elmaradottságokat is. Hiba volna, ha nem látnánk, hogy a térség sok feudális kötődését, korszerűtlenségét is megsemmisítette a proletárdiktatúra, s hogy bizonyos szociális infrastrukturális ágazatokban gyors előrelépést hozott. De a kommunista, proletárdiktatúrás modernizáció nem szervesen kívánt építkezni a helyi hagyományokból, hanem felülről, állami erőszakkal kívánta azt végrehajtani. Nem engedte élni a modernizációt előrehajtó szakerőt és egyéni vállalkozói kedvet, ráerőltette a térségre a modernizációval eleve ellentétes elzárkózást a világtól. És elindította egy, a modernizációval ellentétes magatartásforma kialakulását: az iparkodás, a szorgalom, a polgári iniciatívák lebecsülésének magatartási normáját. Újabb integráció Nyugaton Az 1960-as évektől megnő Európa nyugati felén a kompatibilitás iránti igény. Az igény, hogy az igazgatási rendszerek – mind az államigazgatási, mind a termelésszervezési rendszerek – kapcsolatképesek legyenek. Kapcsolatképesek, azaz kompatibilisek egymással. Kényszeríti az európai (és az Európán kívüli) területeken ezt az irányt az 1960-as évektől beálló technikai-gazdasági fellendülés: a termelés automatizálása és a termelésszervezési technikák internacionalizálódása, a közlekedés forradalma (az individuális motorizáció és a légi forgalom gyors fejlődése), majd a 70-es évektől a hírközlés, a tömegkommunikáció fejlődése. Ez együtt jár az európai polgár gondolkodásában egy új individualizáció kibontakozásával: egyén és közösség viszonyának újrarendezési igényével. Ami mindenekelőtt a szabad egyéni mozgást, az információcsere szabadságát jelenti. De kényszeríti ezt a kompatibilitás iránti fogékonyságot a természeti és emberi környezetpusztítás. Amely az iparosodással növekszik, tekintet nélkül nemzeti államhatárokra. Az 1960–1980-as években ismét felerősödő összeurópai törekvés nem a „kozmopolitizmus átkos szellemé”-nek elszabadulása, nem is a „nemzetközi tőke” vagy a „munkásmozgalmi internacionalizmus” győzelme az ún. nemzeti erők felett, hanem egyszerűen az Európa területén élő polgárok életfeltételeinek igazítása a korszerű termelési- és életigényekhez. De milyen is legyen ez az új, immár egységesnek gondolt Európa? Meghatározta a választ az 1960–80-as években az a tény, hogy az új Európa-kép festésekor a színeket, vonalakat, az ecsetkezelés technikáját NyugatEurópa tapasztalati anyagából merítették. Olyan időszakban festették e képet elénk és az Európa-adminisztráció „dolgozói” maguk elé, amikor mind az Egyesült Államok, mind Nyugat-Európa stratégái, politikusai a két világrendszert tényként kezelték. Ez határozta meg az Európai Unió tervét, a politikai, védhatalmi és gazdasági közösség egységes intézményeinek tervét. És így történhetett, hogy a jövőkép alapozásakor nem is számoltak Európa „peremterületé”-nek színeivel. A második modern kori integrációs hullám egy Nyugat-Európára szabott Európai Unió szerkezetét építette fel. Hordozva magában a szupranacionális állam, az „államigazgatási egység” több elemét. 1989–90 után Azután jött 1989–1990. A szovjet katonai és politikai zóna látványos összeomlása. A nyugat-európai politika adminisztrátorai segítőkészséget, jóindulatot mutatva ígérték az itteni kis államoknak a hamari csatlakozást az európai integratív szervezetekhez. Így az Európai Unióhoz. 1990–92 az optimizmus évei voltak. Politikusok – de ugyanúgy a mögöttük álló szakértők – komolyan gondolták: piacgazdaság, többpártrendszer és a biztonságpolitikai garanciák legyenek a feltételek a csatlakozáshoz. Azután következtek a kisebbségi zavarok Romániában, majd a volt Jugoszlávia területén a polgárháború és a volt Szovjet területén az átláthatatlan zavarosság… A politikusok saját feltevéseikben csalódva veszik tudomásul, hogy a többpártrendszer még önmagában nem demokrácia; a közgazdászok, hogy a piacgazdaság nem hoz magával automatikusan nyugat2 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

európai mintájú polgári társadalmat. És kiderül: az olyannyira kifinomult haditervek és technikák, képzett katonapolitikusok nem tudnak mit kezdeni egy helyi polgárháborúval… A szakértők pedig az optimista évek, 1990–92 után felteszik a kérdést: meddig is terjeszkedjen tehát az Unió határa? Nem kellene feladni a kontinentális integráció tervét? A formálódó javaslatok közül az első a legkisebb léptékű terjeszkedést javasolja. Vegyék fel a visegrádiakat: Lengyelországot, Csehországot, Szlovákiát, Magyarországot, azután zárják be az ajtókat? Ezt egyesek kiegészítik: Horvátország és főként Szlovénia felvételének javaslatával. (Vagyis – tehetjük mi hozzá – ahol a helyi integráció amúgy is legalább 600 éves múltra tekinthet vissza, s ahol a Habsburg Birodalom államszervezete, a társadalom érintkezési formáit, a latin okcidenshez kapcsolta. Tehát csak az okcidens keleti határzónájának államalakulatait látják integrálhatónak.) Ezen álláspont szerint a délkelet-európai, illetve a volt Szovjetunió területén kialakult államokkal csak megállapodásokat kössenek. Mindenekelőtt biztonságpolitikai garanciákról. – Tágabbra vonná az Európai Unió határát az az álláspont, amely a mai Oroszország határáig terjedő államokat is felvenni javasolja: a Baltikum államait, Belorussziát, Ukrajnát, Romániát, Bulgáriát, Szerbiát, Albániát. A harmadik álláspont – az igazi „optimisták” álláspontja – felvenni Oroszországot is. Mondják: Oroszország nélkül nincs sem biztonságpolitikailag, sem gazdaságilag elképzelhető „európai egység”. A vitákban érvek, ellenérvek hangzanak el. Vajon Oroszország egyáltalán európai hatalom-e? Miután leszakadtak északnyugaton a balti és fehérorosz területek új államokat alkotva? S leszakadt a Birodalom nyugati területének központja: Ukrajna. Vajon egy politikai konszolidáció programja Oroszországban majd nem gondolja-e újra az állam stratégiai-makrogazdasági helyzetét, és kiadja a jelszót: arccal Kelet és Ázsia felé? Folytatva az 1960-as években megkezdett súlypontváltást az Uralon túli területek irányába? És mit szól mindehhez az Egyesült Államok? Amelynek stratégiai váltása a Szovjet összeomlása után már érezhető, ha nem is látható?… Az Unió terve módosul? A történész érvei is sorolódnak. Talán mégsem az integrációt kellene feladni, s talán nem is az Unió területi behatároltságát kellene bemérni először, hanem magának az Unióról 1960–90 között kialakított jövőképünkön kellene változtatnunk. Figyelni kellene a történelmi tanulságokra. Mindenekelőtt figyelni azokra a regionális történelmi sajátosságokra, amelyek az 1990 után szabaddá vált területek gazdálkodását, emberanyagát meghatározzák. A természetföldrajzi adottságokra éppúgy, mint a napi életkereteit a maga újratermeléséhez igazító polgárra. Nem változtathatatlannak tekintve e sajátosságokat, e szokásrendeket, de figyelembe venni mint kiindulást a további fejlődéshez! Figyelembe venni azokat a társadalmi napi életkereteket, amelyek közé a modern nyugat-európai beülteti komputereit, s technológiai infrastruktúráját… Figyelni kellene a kontinens első integrációs hullámának sajátosságaira. A 1920. század ipari forradalmai gyalulták a skandináv, az angol szigetország, a francia és német, ugyanígy a déli területek helyi sajátosságait, hozzászoktatták a polgárt az automata képsorok munkaritmusához. A mozdulatok sebességének, aranyának változtatása, a figyelem-összpontosítás folyamatossága, a gépi kiszámíthatóság és ésszerűség újszerű igényének belegyökerezése a régi szokásrendbe – generációk életidejét igényelte. Nem szólva a fegyelmezettségről és szorgalomról, melyet a munkaszervezet hierarchiája követel. Vajon mennyi időt igényel a 20–21. század fordulóján Európa keleti felén az ortodox vagy részben muszlim gyökerű szokásrendek igazodása a nyugat-európai-atlanti termelési, technikai kultúra igényeihez?… És egyáltalán, milyen élettevékenység feladását, korrigálását szükséges megkövetelni ahhoz, hogy a nyugat-európai módon elképzelt „európaiság” feltételeinek megfeleljen egy társadalom? (Elégedetlenül rázzák fejüket a Görögországba, immáron Uniótagországba utazó nyugati polgárok, mikor test- és állatszagtól „szenvednek”, emlegetik a csatornázás, az utak kiépültségének hiányát. Majd képeket mutogatnak, ahol nők féloldalt ülve hercig csacsin közlekednek. S közben az otthoni új divatra, a maguk kerékpárjára gondolnak. Még a technokraták-stratégák is azt mondják: e területek „felvétele” korai volt.) De jogos-e a csalódás? S jogos-e félelmük, pesszimizmusuk, amikor a térségben Európa keleti felére pillantanak, a nemzeti-felekezeti konfliktusok Kárpát-vidékére, a Balkánra? Igen. De csalódni elsősorban saját, 1960–90 között felépített Európa-terveinkben kell. Amely Európa-terv koncepció alapjában Nagy Károly és legjobb esetben a későbbi Habsburg Birodalom társadalmainak tapasztalatanyagából sarjadt ki… S jogos az a félelmük is, hogy az utóbbi évtizedekben fokozatosan kialakult Európa-bürokrácia (Nyugat-Európa-bürokrácia) felkészültsége csődöt mond. Hiszen újabb évtizedekbe telhet, míg a legnagyobb igyekezet, legjobb szándék mellett is kialakul az új területek integrációs problémáinak „szakértői” garnitúrája. 3 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A történész korántsem mozog elég otthonosan a modern tudományos szentháromság területein: biztonságpolitika, közgazdaság, politológia. Csak kérdéseket fogalmaz a történelmi anyag alapján a jövőt formáló politikusoknak. Miért nem beszélünk az európai egység helyett az európai kompatibilitásról? Vegyük tudomásul, hogy a jövő Európájában különböző szintű és különböző minőségű igazgatási rendszerek fognak egymásra épülni. Nem egytípusú integráció, hanem integráció pluralizmus felel meg a kontinens népeinek Miért nem adjuk fel a maradványát is gondolkodásunkban a századelő ideájának, az Európai Egyesült Államok tervének? Vegyük tudomásul, hogy a jövő Európája a szubrégiók, a különböző szinteken egymással kompatibilis területek Európája. A polgárok Európája, ahol minden egyes négyzetkilométeren minden politikai rendszerben megkövetelt a polgár szabad, megkülönböztetés nélküli mozgása, kollektív – nemzeti-etnikai-szociális-társasági – szabad tömörülése és szerveződése. De ahol sem a tulajdon, sem a gazdálkodási, sem a civilizációs napi életkereteket semmiféle unifikált törvény nem szabályozza. A mi szubrégiónk 1994 a józanodás éve Nyugat-Európában. S talán itt, a keleti területeken is. Nem, nem feladni a terveket 1989– 90-ből, de igazítani, állandóan korrigálni azokat a jelen változásainak megfelelően. E tájon éppúgy tudomásul kell vennünk, mint Nyugaton, hogy Európa már nem azonos Nyugat-Európával. Ahogy nyitott országnak lenni nemcsak a Nyugat felé törekvést jelenti, de jelenti: nyitottnak lenni keleti szomszédaink irányába is. Hogy meg kell hirdessük: legyen a volt pufferzónából (Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország) – melyet a Szovjet alakított ki – egy közvetítő zóna. Közvetítő Nyugat, Kelet, és Délkelet között. Hogy rendezni kell a szomszédokkal dolgainkat politikai úton ahhoz, hogy Magyarország (és szomszédaink) megtalálják helyüket az új európai munkamegosztásban… A reális történeti szemlélet korrekcióképessé teszi a politikát… Ezért készültek a História számai új szomszédainkról. A volt Jugoszláviáról, az új Szlovákiáról. S készítettük most e különszámot Ukrajnáról. Szomszédainkról, régiónkról… * Részletek a „Közép-Európa új külpolitikai irányai” c., 1994. június 16-án Bécsben tartott előadásból.

4 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Oroszország, Ukrajna, Rusz? FONT Márta Oroszország, Ukrajna, Rusz? A Dnyeper partján fekvő Kijev, a mai Ukrajna fővárosa, egyben annak a korai államalakulatnak is a központja, amely a 9. század végén – e térségben elsőként – megszerveződött. A központ egybeesése miatt kézenfekvő lenne kontinuitást feltételezni, és e korai államalakulatban a mai Ukrajna történeti előképét látni. Ez azonban csak részben van így. A 9. század végétől létező államalakulat neve Rusz volt, ehhez járult jelzőként a központ (Kijev) neve. A „Rusz” főnévből származik a „russzkij” melléknévi alak, ami a mai nyelvhasználat szerint lefordítva „orosz”-t jelent. A 9–10. századra vonatkoztatva ez sem felel meg teljesen a valóságnak. „Russzkaja zemlja” A „Rusz” szó és a mögötte lévő etnikai tartalom szemügyre vételekor a leghelyesebb azokból a megállapításokból kiindulni, amelyeket a „Rusz” lakói önelnevezésként használtak. Az első írott forrás az ún. őskrónika, amelyet általában Nesztor-krónikaként ismer a világ, esetleg kezdő sorairól „Poveszty vremennihlet”-nek, azaz „Elmúlt idők krónikájának”. Ez a krónika a 12. század elején keletkezett, de tudjuk, hogy korábbi, a kijevi barlangkolostorban vezetett feljegyzésekre támaszkodhatott. A krónikás első mondata, amelyben munkája célját megfogalmazza, így hangzik: „otkuda est posla russkaja zemlja” vagyis: honnan ered a „Rusz” földje? Egy 13. századi krónikás a tatárjárás után szintén „rusz” földet emleget, annak pusztulásán kesereg. A példákat hosszan lehetne sorolni, ahol a lakóhely, a föld jelzőjeként a „rusz” szó szerepel. A „russzkaja zemlja” lakóit illetően viszont változatos képet találunk. A 9–10. századot emlegetve törzsnevekkel írja le a krónikás országa lakóit pl. poljanok, szeverjanok, vjaticsok, szlovének stb. Később lakóhely szerint különbözteti meg őket pl. kijeviek, szmolenszkiek, csernyigoviak stb. Konkrét személyek esetében pedig a családi hovatartozás a mérvadó. A fejedelmek egymás közti perpatvaraiban gyakran elhangzó szemrehányás: „… én sem lengyel, sem magyar nem vagyok, egy nagyapa unokái vagyunk”. Az országon (russzkaja zemlja) kívül Bölcs Jaroszláv (1019–1054) törvénykönyve is „rusz” jelzővel szerepel: „Russzkaja Pravda”. E szóhasználat megerősíteni látszik, hogy a „rusz” szót – illetve a „russzkij” jelzőt – az állam egészére szóló érvénnyel, valamint a kijevi nagyfejedelem hatalma alá tartozó dolgokra vonatkoztatva használták. A törvénykönyv egyik passzusában, amely a szabad ember vérdíját szabja meg, nem általános érvénnyel szerepel vizsgált szavunk, hanem konkrét egyénekre vonatkoztatva: „ruszin”. Aki „ruszin”, nem tarthat igényt a fejedelem embereit megillető dupla vérdíjra, csak az általános érvénye 40 grivnára. Az eset több mint különös, hiszen sem hasonló törzsnevet, sem hasonló helységnevet nem ismerünk. Egyetlen kivétel lehetne a hangalakilag hasonló „Rosz” folyócska, de jelentéktelen volta miatt aligha lehetett egy csoport, főleg nem etnikum „névadója”. Krónikák és krónikások Nem érdektelen szétnézni a Kijevi Rusz határai mentén sem, hogyan látta ezt az államalakulatot a közvetlen környezete? Mit tudtak róla ott, ahová híre eljutott? Bíborbanszületett Konstantin a „roszok” népéről és országáról is ír, de két helyen és két különböző összefüggésben. Egyszer a török népek szomszédságában élő „roszokat” említ, másszor pedig Kijevből induló és Konstantinápolyt hadaikkal fenyegető „rosz” népességről van tudomása. A császár nem sorolja a „roszokat” a szláv népesség körébe tartozó csoportba! Egyes szláv törzsek és népek külön tudósításban szerepelnek. A ruszok országáról tudomása van a perzsa Gardízínek, de Kijev városát nem ismeri. A ruszok országáról azt mondja, az „egy sziget a tengerben”, és uralkodójuk a „hakan”. Más perzsa források is élesen megkülönböztetik a ruszokat a szlávoktól, kereskedő, zsákmányoló harcos népként írják le őket. A ruszokat említő legelső latin nyelvű forrás, az Annales Bertiniani szintén azt állítja, hogy a „ruszok királyát kagánnak (chacanus) nevezték”. Több forrásunk tehát azt a vélekedést erősíti, hogy a „Rusz” országot délen, a Fekete-tengertől nem messze, a steppe világának közelében kell keresnünk. A nyugat-európai krónikások zöme országnévként a Ruscia/Ruzzia/Ruthenia szavakat, lakóira pedig a Russi/Ruzzi/Rutheni formákat használja; mint pl. a Hildesheimi és a Quedlinburgi évkönyvek, Lambertus Hersfeldensis vagy Brémai Ádám (rex… de Ruzzia, regnum Russorum, Rusciae gentis, Ruthenorum regis filia stb.). Ettől eltérő szóalakot használ Regino prümi apát, midőn 959-nél Olga fejedelemasszonyt mint „Elena regina rugorum”-t említi. A „Rugi” alak lehet a szerző tévedése is, tollhiba, nem pedig nyelvi variáns.


A magyar krónikás anyagban királyaink Ruscia/Ruthenia felé vezették hadaikat; tehát a szóhasználat más latin textusokéhoz hasonló. De a krónikások latinos formuláin kívül megőrződött a „vulgaris” szóhasználat is, amit pl. az Oroz/Oruz/Uruz személynevek is sejtetnek. Korabeli német hangalakot őrzött meg a Hildesheimi évkönyv, midőn a magyar Imre herceg „dux Ruizorum” titulusát ránk örökítette. Honnan is eredhet a „Rusz” szó, amelyet a kijevi állam önmagára használt és szomszédai is átvettek? A kérdés azért bonyolult, mert választ keresve nem térhetünk ki a normann – anti-normann elmélet érintése elől. A Kijevi Rusz létrejöttét a 9. század végén – az őskrónika alapján – ahhoz az eseményhez szokás kötni, hogy a Novgorod felől érkező Oleg fejedelem kíséretével elfoglalta. Kijev városát, és ellenőrzése alá vonta a dnyeperi vízi utakat. Egyben a Baltikumból Bizáncba menő kereskedelmet is felügyelte. A skandináv eredetű Oleg normann–varég harcosaival észak felől érkezett, arról a tájékról, ahová az emlékezet a (Balti-) tengeren túlról hívott legendás személy, Rurik működését is köti. A Rurik személynév és a Rusz országnév közti hasonlóság feltűnt már a 18. század végi, az ún. normann-elméletet felállító kutatóknak is. Azóta a kettő közti kapcsolatot a normann elmélet elfogadása vagy elutasítása szerint egymásnak ellentmondóan ítélték meg. Esetenként a valóságmagvától is megfosztva a valóban meseszerűen tálalt „fejedelemhívás” történetét. Legyen bár Rurik valós vagy csupán legendás alak, az mindenesetre tény, Kijev, majd Moszkva uralkodóit a Rurik-dinasztia tagjainak tekintették egészen a 16. század végéig. A varég–normann elmélet argumentumai közt megtalálható a „Rusz” szó származtatása a „Ruotsi” elnevezésből – ahogy a 9. században a mai Svédország déli részét értelmezték. A kijevi őskrónikákban ugyanakkor a „Rusz” felbukkan az északi népek felsorolásakor. Az antinormann felfogás merevebb változata (ld. a szovjet korszak történészeit) a varég–normann elem szerepét a kijevi állam létrehozásában teljesen tagadta; később pedig szerepüket csökkenteni igyekezett. Így a Rhos/Rusz név északi eredetét is elutasította. Az arab–perzsa híradások és Biborbanszületett Konstantin egyaránt déli területnek mondják a „Rusz”-t, a „ruszokat” pedig egyértelműen megkülönböztetik a szlávoktól. A Ruotsi földrajzi név, a Rurik személynév és a varég–normann nevektől hemzsegő korai krónikarész kétségtelenné teszi, hogy a varég elem a szlávok mellett a Kijevi Rusz egyik fontos alkotóeleme volt. Mivel Bíborbanszületett Konstantin munkájában és az arab–perzsa szerzőknél előforduló „Rhos” terület déli nyomokat mutat, ezt a szituációt csak a következő módon lehet elképzelni: A varég–normann csoportok több ütemben érkeztek a Dnyeperen, és több helyen, egymástól távol telepedtek le. A Kijevi Rusz államban és a „Rusz” etnogenezisben csak az utolsónak érkező, Kijev környékén megtelepedő csoport játszott szerepet. A Feketetenger parti részeken élő, a steppe világával szoros kapcsolatot tartó „ruszokról” szóló híradások szintén hitelt érdemlőek. Ez lehetett az előzménye a Tmutarakanyi fejedelemségnek, amely még a 11. században is fennállt. Tmutarakanyt azonban egy széles steppei öv választotta el az állam központjától. Ebbe a sávba húzódtak be mindazon népek, amelyekkel a későbbiekben a Rusz harcban állt pl. besenyők, kunok/kománok, tatárok stb. Tmutarakanyt a 11. században érkező kunok (cumani, polovci) elvágták a központtól, és visszaszerezni nem sikerült. A Kijevi Rusz legnagyobb lélekszámú csoportját a szlávok alkották. A Visztula–Pripjaty környéki közös szláv lakóhelytől keleti irányba vándorolt csoportok kerültek kapcsolatba az északról, a Baltikumból déli irányba mozgó varég–normannokkal. A térség szláv csoportjait jelzik az őskrónikában megörökített törzsnevek. A Kijevi Rusz határainak kialakulása lassú folyamat volt, a keleti és nyugati szláv (lengyel) csoport közti „válaszútvonal” kialakulását katonai összecsapások sorozata kísérte. A Fekete-tenger és Bizánc felé irányuló „kalandozások”, valamint a szomszédos besenyő, kazár és kun törzsekkel vívott harcok pedig a déli határ bizonytalanságát mutatják. A központ, Kijev védelme tette szükségessé a 12. században a déli határ mentén töredék nomád népcsoportok (úzok, torkok, besenyő néptöredék?) határvédőkként való alkalmazását. Őket nevezik az évkönyvek „csornyije klobuki”-nak, azaz fekete süvegeseknek. A Rusz számára további kolonizáció az északkeleti irányban volt a legkönnyebb, amerre csak gyér finnugor nyelvű lakosságot találtak. A kolonizáció lendülete a 12. század folyamán „tört meg”, mikor érintették a Volgai Bulgária határvidékét. A tatárjárás előtti Kijevi Rusz etnikai komponensei, a szláv, a normann–varég, az úz–tork–kun és kisebb finnugor csoportok formálódtak „rusz” lakossággá. Nem csoda, hogy az immár „ruszok”-nak nevezett keleti szláv csoport differenciálódása csak később következett be: miután a Kijevi Rusz önálló részfejedelemségekre bomlott, illetve a tatár hódítás következtében az egyes részterületek között az összetartó kapocs megszakadt. * A címben feltett kérdésre csak az válaszolható, hogy a Kijevi Rusz a keleti szlávok állama volt. A keleti szláv tömb kialakulásában, etnogenezisében szerepet játszottak a felsorolt egyéb etnikumok is. A Kijevi Rusz lakói önmagukat „russzkij”nak nevezték, önelnevezésük tükröződött a szomszédos népek szóhasználatában is. A tatár 6 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

hódítás (1237–1240) előtti időben a Rusz mint állam magában foglalta mindazt a népességet, amelyből a későbbiekben a három ma ismert keleti szláv nép: a belorusz, a (nagy) orosz és az ukrán (kisorosz) kialakult. „Ukrajna” földrajzi névként először a 13. században fordul elő, „szélső terület” értelemben; nem politikai alakulat neveként és nem etnonímaként! Az ukrán nyelv csíráit jelentő dialektus nyomai viszont már a 11–13. századi nyelvemlékekben is előfordulnak. Az óorosz nyelv délnyugati dialektusának önállósodása és az ukrán nyelv kialakulása a 14. századtól érhető tetten. Ehhez hozzájárult a Kijevi Rusz széttagolódása majd széthullása, a délnyugati területeken a lengyel befolyás megerősödése. Szimbolikusan is felfogható: Kijevet 1240. december 6-án elfoglalták a tatárok és ezzel évszázadokra elveszítette regionális szerepét. E korai keleti szláv államalakulatot jelölendő elnevezés (Kijevi Oroszország) a magyar nyelvben nem pontos, félrevezető. Tudván tudva, hogy az új fogalmak elterjedése lassú és nehézkes, ha egyáltalán siker koronázza; mindenesetre célszerűbb lenne az „óorosz állam” terminus technikust ismertebbé tenni, a más nyelvben szokásos fogalmaknak (drevnyerusszkij, altrussisch, Old-Russian) megfelelően.

2. Képek







1. Kronológia Ukrajna történetéhez VARGA Lajos Kronológia Ukrajna történetéhez Kr. e. 8–3. sz. A szkíták uralma a Fekete-tenger vidékén. Kr. e. 7–5. sz. Görög városállamok a Fekete-tenger partvidékén (Olvia, Herszonesz, Feodoszija, Pantikapea). Kr. e. 3–Kr. u. 2. sz. Szarmaták a Krímben, a fekete-tengeri sztyeppés övezetben. Kr. u. 2–5. sz. Gótok, hunok megjelenése a sztyeppés övezetben. 6. sz. Bizánci feljegyzések a mai Ukrajna területén élő szláv törzsekről (antok). 7–9. sz. A kazár birodalom fennállása. 839 Ruszok, varégok (normannok) megjelenése bizánci küldöttségben. 862 A 11. századi krónika a Balti-tengeren túlról érkező Rurikot fejedelemként említi, akit a novgorodiak belviszályuk felszámolására kértek fel. 879–882 A novgorodi Oleg fejedelem (herceg) normann–varég harcosaival a Dnyeperen Kijevbe jutott, miközben elfoglalta Szmolenszket, Ljubecset, megsemmisítette a nem Rurik családjából származó Aszkold és Dir hercegeket, s megteremtette a „varégoktól a görögökig” – a Balti-tengertót a Néván, a nagy tavakon keresztül a Dvinán, a Dnyeperen át a Fekete-tengerig, a folyami utat. Kijevet a ruszok városainak központjává emelte. 911 Oleg szerződése Bizánccal a kereskedelemről. Az orosz követek, kereskedők Konstantinápolyban az év hat hónapjában ellátást, s visszaútjukra tengeri felszerelést kaptak. A városba azonban csak 50 fő léphetett be, fegyvertelenül. A szerződés a tengerhajózást is szabályozta, s engedélyezte, hogy ruszok szolgálhassanak bizánci fegyveresek között. 914–945 Igor herceg fejedelemsége. 941 Igor sikertelen hadjárata Bizánc ellen. Hadait a görögök megsemmisítették, majd adófizetésre kötelezték. 943 Igor hadjárata a Kaszpi-tenger kaukázusi partjainál. 945 Igor újabb szerződése Bizánccal. Megtiltja a ruszinok betöréseit görög területre és szabályozza a selyemárukivitelt. Kötelezettséget vállal, hogy a bolgárokat a Krímbe nem engedik. 945–957 Igor özvegye, Olga uralkodása. Megbüntette a drevljánokat, mert Igort megölték adóbehajtás közben. 957 A már megkeresztelkedett Olga küldöttség élén Bizáncba ment. A bizánci uralkodónak katonai segítséget ígért. Előkészületek a kereszténység felvételére. 957–972 Szvjatoszláv fejedelemsége. A Kijevi Rusz felemelkedése. 964–966 Szvjatoszláv háborúi a Volga–Káma-vidéki bolgárokkal, a Kaukázus-vidéki jászokkal, cserkeszekkel, oszétokkal. A kazár kaganátus megsemmisítése. 967–971 Szvjatoszláv két háborúja a Duna menti Bulgáriával. 972 Szerződés Bizánccal. Szvjatoszláv kénytelen távozni hadaival a Balkán-félszigetről, kötelezi magát, hogy görög területet (a Krímet is beleértve) nem támad meg. 973 A besenyők megölik Szvjatoszlávot. 973–978 Szvjatoszláv fiainak vetélkedése az utódlásért. Miután Vlagyimir testvéreit megölte, Novgorod és Kijev fejedelme lett.


978–1015 Vlagyimir Szvjatoszlávics kijevi nagyfejedelem uralkodása. A Kijevi Rusz fénykora. 988–989 A kereszténység (bizánci rítus) felvétele. 989 Vlagyimir elfoglalja Herszont. Fegyveres segítséget nyújt Bizáncnak a bolgár lázadás leverésében. 1015–1019 Vlagyimír fiainak (Szvjatopolk, Borisz, Gleb, Jaroszláv) véres harca Kijevért. (Vlagyimirnak összesen nyolc fia volt.) 1019 A novgorodiak által támogatott Jaroszláv legyőzi testvérének – Szvjatopolknak – a lengyelek és a besenyők által is támogatott csapatait. Szvjatopolk, aki már több testvérét megölte, elesett ebben a csatában. 1019–1054 Bölcs Jaroszláv fejedelemsége. 1036 Msztyiszláv Vlagyimirovics, Jaroszláv testvére, csernyigovi fejedelem halála. Jaroszláv a Csernyigovi fejedelemséget Kijevhez csatolja. Kijev metropolita székhelyet kap. 1037 A Szófia székesegyház építésének kezdete Kijevben. A Pestyerszkaja kialakulása. 1043 Jaroszláv sikertelen hadjárata Bizánc ellen. 1051 Ilarion, az első Rusz-beli kijevi metropolita. 1054 A kijevi államot felosztják Jaroszláv öt fia között. Összesen hat fia és három lánya volt. A legidősebb, Izjaszláv Kijevet és Novgorodot; Szvjatoszláv Csernyigovot, a radomicsek, vjaticsek földjét és Tmutarakanyt; Vszevolod Perejaszlávot, Rosztovot; Igor Volhtniát; Vjacseszláv Szmolenszket; a Rosztyiszláv unokák Galíciát kapták. A Kijevi Rusz hanyatlása. 1054–1073 A Jaroszlavicsok Pravdája (törvénykönyve). 1068 A három Jaroszlavics fejedelem hadait a kunok az Alta folyónál szétverik. A kijevi nép felkelését Izjaszláv leveri. 1073–1093 A Jaroszlavics fejedelmek testvérharca Kijevért. A fejedelemségek megerősödnek és függetlenednek Kijevtől. A fejedelemségek gyűlései a széthullási folyamatot megváltoztatni nem tudják. Egyes fejedelmek a kunokkal, míg a kijeviek a lengyelekkel szövetkeznek. 1093–1113 Izjaszláv fia, Szvjatopolk fejedelemsége idején a kijevi állam ereje tovább gyengül. 1113 Szvjatopolk halálakor zavargás, felkelés Kijevben. Az uzsorakamatok megszüntetését követelik. 1113–1125 Vlagyimír Monomah fejedelemsége. Kijev helyzete átmenetileg megszilárdul. 1116 Az „Elmúlt idők krónikája” (Nesztor krónika) keletkezése. 1125–1139 A Vlagyímirovics fejedelmek (Msztyiszláv, Jaropolk) képtelenek Kijev hanyatlását megállítani. 1139–1146 A csernyigovi Vszevolod Olgevics herceg fejedelemsége Kijevben. 1146 A kijeviek felkelése az Olgevicsek uralma ellen. Elűzik őket. Az állam széthullása folytatódik. 1147–1157 A szuzdáli Jurij Dolgorukij – az Olgevicsek támogatója – harca Kijevért és fejedelemsége. 1169. március A vlagyimíri Andrej Bogolubszkij szövetégeseivel elfoglalja Kijevet és lerombolja azt. 1185 Igor Szvjatoszlávics észak-novgorodi fejedelem a kunok elleni hadjáratban teljes vereséget szenved, fogságba esik. 1188–1189 „Az Igor-ének” keletkezése. Óorosz jellegű hősköltemény az 1185. évi hadjáratról 1145–1152 A Rosztyiszlávok kihalása után Vlagyimirko hatalma Galíciában. 1152–1187 Vlagyimirko utóda fia, Jaroszláv (Oszmomiszl = éleseszű), halicsi fejedelem.


1188 A bojárok által elűzött Vlagyimir Jaroszlávics halicsi fejedelem III. Béla magyar királyhoz menekül, aki seregével elfoglalja Halicsot, fiát, Andrást kormányzóvá teszi, Vlagyimir herceget pedig bezáratja. 1190 A magyar fogságból megszökött Vlagyimir herceg lengyel segítséggel elfoglalja Halicsot, Andrást Magyarországra kergeti. 1199 Roman Msztyiszlávics, Vlagyimir Monomah dédunokája, Volhínia fejedelme egyesíti Volhíniát és Halicsot. Háborút folytat a litvánokkal és a kunokkal. 1205 Roman Msztyiszlávics elesik a lengyelekkel folytatott háborúban. Hároméves fia, Danyiil Romanovics, anyjával II. Andráshoz menekül. András felveszi a Halics és Ladoméria királya címet. 1211 II. András magyar király nagy sereggel Halicsba küldi Danyül Romanovicsot, de a bojárok elűzik. 1214 II. András szövetséget köt Leszek krakkói fejedelemmel. Halics elleni újabb hadjárata után fiát, Kálmán herceget Halics trónjára ülteti. 1215 Msztyiszláv lengyel segítséggel elűzi Kálmánt. Danyiil már nem tér vissza Magyarországra. 1219 A magyar–lengyel csapatok veresége a Halicsért folytatott harcban. 1223. június 16. A Kalka folyó menti csata. A tatárok fényes győzelmet aratnak. 1234 Danyiil Romanovics már negyedszer foglalja el a halicsi trónt. A magyar uralom vége Halicsban. 1240. december 6. Batu kán seregei elfoglalják Kijevet. 1243 körül Az Arany Horda létrejötte. 1249. augusztus Rosztyiszláv, IV. Béla veje, a magyar–lengyel hadak étén vereséget szenved Danyiil Romanovics halicsi fejedelemtől. 1250 IV. Béla Zólyomban szövetséget köt a tatárok ellen Danyiil Romanovics halicsi fejedelemmel. 1256 Lviv város első említése. 1257–58 A Rusz tatár összeírása. 1259 Halicsot feldúlják a tatárok. 1264 Danyiil Romanovics fejedelem halála után a halicsi-volhíniai fejedelemség hanyatlása. 1300 Makszim metropolita Kijevből Vlagyimírbe települ. 1302 A perejszlávi hercegség Moszkvával egyesül. 1309 Péter metropolita Kijevből Vlagyimírbe teszi székhelyét. 1264–1323 A négy fejedelemségre osztott halicsi-volhíniai nagyfejedelemség utódainak harcai után a galíciai Romanovics-dinasztia kihalt. 1316–1341 Gedimin, litván nagy fejedelem országa területét a Pripjaty és a Dnyeper felső részéig terjeszti ki. 1323 A halicsi bojárok a mazóviai Boleszlawot (anyai ágon Romanovics) hívják meg a halicsi trónra, aki felvette a pravoszláviát és mint II. Jurij Boleszlaw, használta a dia totius Russiae Minoris címet. 1340 II. Jurij Boleszlaw bojár összeesküvés áldozata lett. Nagy Kázmér elfoglalja a halicsi területeket. Megkezdődik a lengyel–litván versengés Galíciáért, 1341–1377 Olgerd litván nagyfejedelem. 1349 Nagy Kázmér lengyel király a litván hercegekkel folytatott háborúkban megszerzi Galícia földjét. 1355 Olgerd litván nagyfejedelem a csernyigovi, a szeverszki fejedelemségeket vazallusaivá teszi. 15 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1362 Olgerd hadjárata Kijev ellen. A litván nagyfejedelem a hadjárata Víznél vívott csatában szétveri a tatárok seregét, megtisztítja Podáliát a tatároktól. Elfoglalja a perejaaziávl fejedelemséget is. Moszkva terjeszkedését kívánja megakadályozni. 1370. november 17. I. (Nagy) Lajost lengyel királlyá koronázzák. 1377 I. (Nagy) Lajos hadjárata a litván hercegek ellen. Elfoglalja Bele, Cheirn várát. 1386. február 18. A litván Jagelló II. Ulászló és Nagy Lajos lánya, Hedvig (Jadviga) házasságot köt. A lengyel– litván unió létrejötte. 1393–1394 Vitold litván nagyfejedelem felszámolja a kisebb fejedelemségeket, s a litván fennhatóságot a Fekete-tengerig terjeszti ki. 1401 Lengyelország és a Litván Nagyhercegség uniójának megerősítése. 1410. július 15. A grünwaldi-tannenbergi csata. A német lovagrend súlyos vereséget szenved az egyesült lengyel–litván hadaktól. 1413 A gorodtói unió. A Litván Nagyhercegség és Lengyelország uniójának megerősítése. A litván nagyherceg továbbra is Lengyelország vazallusa marad, de politikai különállását megőrzi. Jagelló II. Ulászló Litvánia vonatkozásában supremus dux, de nem király. 1415 Vitold, litván nagyfejedelem a Fekete-tenger partvidékén erődöket (Belgorod, Kocsibej, Tavany) építtet. Igyekezett a nagyhercegség területén a pravoszláv egyházat Moszkvától függetleníteni. 1427 Hadzsi Girej tatár serege élén legyőzi a genovai haderőt s Kafa (Feodoszija) városra adót vet ki. Megalakul a Krími Kánság. 1427–1466 Hadzsi Girej krími kán uralkodása. 1430 Vitold, litván nagyfejedelem, aki a pravoszláv, ukrán, belorusz urakat nem különböztette meg a katolikus uraktól, rejtélyes körülmények között, megkoronázása előtt meghal. 1439 A galíciai nemesség a lengyellel azonos jogokat kap. 1439 A keleti egyházzal való uniótót szóló firenzei dekrétum. Az aláíró Izidor metropolitát Moszkvából elűzik. A litván egyházi vezetés elfogadta a dekrétumot. 1462–1505 III. Iván Vasziljevics moszkvai nagyfejedelemsége. 1474–1515 Mengli Girej kán uralkodása a Krími Kánságban. 1475 A török hajóhad elfoglalja Kaffát. A Krími Kánság a török szultán vazallusa lesz. A tengermellék a törökök ellenőrzése alatt áll, míg a kánság a Dnyeper alsó folyására és a Kubány vidékére terjeszti ki fennhatóságát. 1481 Mihail Olelkovics és Goisenszkij vezette fűúri összeesküvés az önálló fejedelemségek jogainak visszaállításáért. A vezetőket kivégzik. 1484 Mengli Girej kán tatár csapatai földig rombolják Kijevet. 1488 A konstantinápolyi patriarcha Moszkvától független kijevi metropolitát nevez ki. 1488–1490 Állandósuló tatár betörésék Ukrajnába, Podóliába. 1492 Hivatalos bejegyzés a kozákokról. 1493 Vaszilij herceg, Mihail Glinszkij összeesküvése a lengyel–litván uralom ellen. 1500–1503 Háború a Moszkvai és a Litván nagyfejedelemség között. 1501 A Litván Nagyfejedelemség uniója Lengyelországgal.


1502 A krími tatárok megsemmisítik az Arany Hordát. 1507–1598 és 1512–1522 Orosz–litván háborúk. 1508 Ukrán és belorusz főurak fellépése a litván kormányzat ellen Mihail Glinszkij vezetésével. 1521 Muhamed Girej, krími kán Moszkvát ostromolja. 1529 Az első Litván Statútum. 1533–1584 IV. Iván uralkodása. Moszkva és egész Oroszország nagyfejedelme, majd 1547-től cárja. 1536 Cserkaszk és Kanyev polgárainak felkelése a lengyel hivatalnokok ellen. 1541 Vinnyicai, braclavi felkelés a litván kormányzat ellen. 16. század közepe A Zaporozsjei Szecs – a kozák autonómiára épülő „kozák köztársaság” – létrejötte. 1558–1583 A livóniai háború. IV. Iván vereséget szenved Báthory István lengyel királytól. 1566 A második Litván Statútum a jobbágyság fokozatos röghöz kötéséről. 1569. augusztus 31. A Lublini Unió. A lengyel–litván közös állam, a Rzecz Pospolita Polska megalakulása. A korábbi litván közigazgatást és joggyakorlatot a lengyel váltja fel. Az ukrán területek lengyel fennhatóság alá kerülnek. 1573 Az első ukrán nyomda Lvivben Iván Fjodorov vezetésével. 1586 A lvivi Testvériség (Bratsztvo) megalakulása. A brasztvók a pravoszláv egyház működésének fenntartására alakult egyházi–világi egyesülések és közösségek. Ők rendelkeztek az egyházi vagyonnal, a befolyt pénzzel, iskolákat, nyomdákat tartottak fenn, könyvkiadással foglalkoztak. Egyre inkább nemzeti jelleget öltöttek. 1588 A harmadik Litván Statútum – a jobbágyság végleges röghöz kötése. 1591–1593 Parasztok és kozákok közös felkelése Koszinszkij vezetésével. 1594–96 Malivajko-Loboda vezetésével a parasztok és a kozákok közös felkelése. 1596. október A Breszti Egyházi Unió. A lublini politikai unió egyházi kiegészítése. Elősegítve az ukrán lakosság polonizálását, a helyi pravoszláv egyházat a katolikusnak rendelik alá. Létrejön a görögkatolikus felekezet. 1598–1634 Az orosz trón utódlása körül kialakult, s csaknem negyedszázadig tartó „zavaros” korszakban (a gyöngeelméjű Fjodor, Borisz Godunov, Sujszkij, ál-Dimitrijek, különféle összeesküvések, mozgalmak) Lengyelország megerősödött. A moszkvai trónért folytatott háborújához nagy számú zsoldos-kozák hadseregre volt szüksége. III. Zsigmond lengyel–svéd király 1601-ben viszszaállította a kozákok jogait, és a Moszkva ellen folytatott háborújában már több mint 30 ezer kozák vett részt . 1615 A Kijevi Társaság (Bratsztvo) megalapítása. 1616 Nyomda megnyitása a Kijev-Pese cserszki kolostorban. 1618. december 1. Deulinói egyezmény Lengyelország és Oroszország között. Lengyelország megszerezte a Csernyigov–Szeverszki-i és szmolenszki területeket. 1620 Visszaállítják a pravoszláv egyház szervezeti működését Ukrajnában. A lengyel fogságból visszatérő Filaret Nyikitics lesz a moszkvai pátriárka. 1625 Kurukovói egyezmény, hat regisztrált kozák ezred felállításáról. 1630 A kozákok és a parasztok közös lázadása Tarasz Fjodorovics (Trjaszila) vezetésével.


1634 Poljanovói béke megkötése Oroszország és Lengyelország között. Vlagyiszláv végleg lemond a moszkvai trónról. 1637–1638 Közös kozák-paraszt felkelés Pavljuk és D. Gunya vezetésével. A mozgalomnak nemzeti és pravoszláv jellege volt. Potockij hetman húszezres sereggel verte le. 1638 A „Zaporozsjei Had Ordinációja”. Korlátozzák a regisztrált kozákság privilégiumait. 1648–1654 Az ukrán nép össznépi felszabadító harca Bogdan Hmelnyickij vezetésével. A felkelést a krími tatár kán is támogatja. 1648. január A kozákok Bogdan Hmelnyickijt Ukrajna hetmanjának választották. 1648. május 8. Az ukrán felkelők győzelme a Potockij hetman vezette lengyel–litván nemesi sereg felett Zsoltüje Vodü mellett. 1648. május 16. A felkelők győzelme Korszunynál. 1648. június 8. Bogdan Hmelnyickij első levele Alekszej Mihajlovies cárhoz. Kéri Ukrajna orosz fennhatóság alá vételét. 1649. január–február Ukrán követség – Muzsilovszkial az élen – az orosz kormányzatnál, Oroszország és Ukrajna egyesítésének kérelmével. 1649. augusztus 8. A zborovi egyezmény aláírása a felkelők hadi győzelme után. Három vajdaság – a kijevi, a braclavi, a csernyigovi – teljes autonómiát kap. A közigazgatás választott kozák sztarsinák kezébe kerül. 1651. június 18–20. Beresztyecskói ütközet – az ukrán sereg vereséget szenved a lengyelektől. A litvánok Kijevet is elfoglalták. 1651. szeptember 18. A Belaja–Cerkov-i egyezmény. A szabad kozák terület csak a kijevi részre korlátozódik. 1653. június–július Orosz küldöttség érkezik Ukrajnába a cár június 22-i levelével, amelyben a beleegyezését adta Ukrajna és Oroszország egyesítéséhez. 1653. október 1. A Zemszkij szobor Moszkvában elfogadta Ukrajna orosz kötelékbe való befogadását és döntött a Lengyelország ellen indítandó háborúról. 1654. január 8–9. Perejaszlavi Rada. Ukrajna ünnepélyes csatlakozása Moszkvához. 1654–1667 Orosz–lengyel háború Ukrajnáért. 1656 Vilnói fegyverszünet Oroszország és Lengyelország között. 1657. július 27. Bogdan Hmelnyickij halála. Az új hetman rövid ideig fia, majd Iván Vigovszkij lesz, aki a lengyel fennhatóság híve. 1657–1669 Vigovszij hetman ellen a Balparti Ukrajnában kozák mozgalom indul, mert egyezményt kötött Ukrajna lengyel kötelékbe kerüléséről. Megfosztják hetmani rangjától, helyére újra Jurij Hmelnyickij lép. Belső harcok a lengyel, török-tatár, ill. moszkvai orientáció kérdésében. 1661 Egyetem alapítása Lvovban. 1663 A Kis-oroszországí prikaz (hivatal) megalakítása Moszkvában. 1667. január 30. Andruszovói fegyverszünet az orosz és lengyel állam között. Ukrajnát kettéosztják. 1669 A törökök elfoglalják Podóliát és a Jobbparti Ukrajnát. 1672 Buczaczi egyezmény Lengyelország és Törökország között. Podólia török fennhatóság alá kerül.


1681. január Bahcsiszeráji béke az orosz és török kormányzat között. Határnak a Dnyepert ismerik el. A Jobbparti (korábban lengyel) Ukrajnát Törökország kapta meg, amely elismeri a Balparti Ukrajna egyesülését Oroszországgal. 1687–1689 Golicin herceg hadjáratai a Krímben. 1689 Az egyesített orosz–ukrán seregek elfoglalják Azovot. 1687–1709 T. Mazepa Balparti (orosz) Ukrajna hetmanja. 1702–1704 A. Pália vezette felkelés a lengyel uralom ellen a Jobbparti Ukrajnában. 1709. május A Zaporozsjei Szecs szétzúzása. 1709. június 27. A poltavai csata. XII. Károly svéd király és a hozzá csatlakozott „áruló” Mazepa csapatainak veresége. 1711 Péter cár sikertelen pruti hadjárata a jobb parti ukrán területek elfoglalásáért. Azovot és az új erődítményeket kénytelen átadni a szultánnak. 1719 A Kis-oroszországi Kollégium felállítása, Ukrajna ügyének intézésére. 1719–1720 Az első manufaktúrák megjelenése Ukrajnában. 1722 A hetmanság ideiglenes felfüggesztése Szkoropadszkij hetman – Mazepa utóda – halála után. A hetmanság ellenőrzése a Kis-oroszországi Kollégium feladata lesz. 1727–1734 A hetmanság ideiglenes visszaállítása. Danyiil Aposztot cári tanácsadókkal kormányoz. 1732 A Szlobodai Ukrajnában a kozák ezredek helyett dragonyos ezredeket állítanak fel. (1743-ban visszaállítják.) 1734 A Novaja Szecs. Újabb kozák települések létrehozása. 1735–1739 Az orosz–török háború befejezése a belgrádi békével. Oroszország visszakapja Azovot. 1736, 1738 Az orosz csapatok elfoglalják Perekopot. 1750–1764 K. G. Razumovszkij hetmansága Ukrajnában. 1162–1796 II. Katalin uralkodása. 1764 A hetmanság felszámolása. II. Katalin cárnő P. A. Rumcev grófot kisorosz gubernátornak nevezik ki, főhatalmát az 1790-es évekig gyakorolja. 1767–1770 Lengyel- és zsidóellenes parasztfelkelés: a koliivscsina. Számos kastélyt, nemesi kúriát és várost égettek fel a Jobbparti Ukrajna területén. Vezetői: N. Zseleznyak, I. Gont. 1768–1774 Orosz–török háború, mely a Kücsük–Kajnardzs-i békével zárul. A Krím autonómiát kap. DélnyugatUkrajna Oroszországhoz kerül. 1772 Lengyelország első felosztása. 1774 Bukovina osztrák bekebelezése. 1775 A Novaja Szecs felszámolása. Patyomkini telepítések. 1775–1828 Cári csapatok elfoglalják a Zaporozsjei Szecset. Az elmenekülő kozákok török területen megalapítják a Zadunajszkaja Szecset. 1776 Az első újság Ukrajnában. Megjelent Lvovban. 1781 Ukrajna autonómiájának végleges megszüntetése. A helytartóságok bevezetése. 1783. április 8. A Krímet Oroszországhoz csatolják. Tauriai kormányzóság felállítása.


1783. május 3. II. Katalin ukáza a Balparti Ukrajna parasztjait örökös jobbágyságra ítéli. 1786 A Balparti Ukrajna egyházi földjeinek, birtokainak, vagyonának szekularizációja. 1793 Lengyelország második felosztása. A Jobbparti Ukrajnát az Orosz Birodalomhoz csatolják. 1794 Odessza város megalapítása. 1795 Lengyelország harmadik felosztása. Oroszország Nyugat-Volhíniát szerzi meg. 1796 Az első szénbánya megnyitása Ukrajnában. 1798 Megjelennek J. Markovics, I. Kotijarovszkij munkái Kis-Oroszországról Szentpéterváron. 1805 Egyetem létesül Harkovban. Itt nyomtatják orosz nyelven az Ukrainszkij Vesztnyik c. folyóiratot. 1817 Katonafalvak, telepek létesítése Dél-Ukrajnában. 1819 A kozákok áttelepítése a Kubány-vidékre. A kubányi önálló kozák haderő megalapozása. 1827–1835 A Karmeljuk-féle parasztmozgalom Podóliában. 1830–1831 A lengyel felkelés. I. Miklós hadereje kegyetlenül elfojtja. A lengyel királyságot bekebelezik az Orosz Birodalomba. 1834 A kijevi egyetem megalapítása. 1837 Pesten ukrán nyelven kinyomtatják a „Dnyeszteri tündér” c. ukrán népdalokat és meséket tartalmazó kötetet. 1838–1852 Bibikov tábornok kijevi kormányzósága. 1844 Lvovban Műegyetem kezdi meg tevékenységét. 1846 Kijevben megalakul a Cirill–Metód politikai-kulturális társaság, amely az önkényuralom, a feudális rendszer megszüntetése mellett foglalt állást. A szláv népek felszabadításáról és föderációjáról különféle nézetek alakultak ki. Rövid fennállás után vezetőiket – M. Kosztomarov, P. Kulis, T. Sevcsenkó, M. Gulak, O. Markovics – száműzik vagy súlyos büntetésre ítélik. 1848 A forradalmak nyomán a jobbágyság megszűnik Galíciában, Bukovinában, Kárpátalján az ukránok számára is. 1853–1856 A krími háború. A vesztes II. Sándor amnesztiát hirdet. 1861. február II. Sándor cár pátense a jobbágyság megszüntetéséről. 1863. július P. Valujev belügyminiszter körrendeletben tiltja meg ukrán nyelvű könyvek kinyomtatását. 1865 Az első ukrajnai vasútvonal (Balta–Odessza) megnyitása. Egyetem létesítése Odesszában. 1867 A kijevi opera megnyitása. Lvovban megalakul a Prosvita egyesület. 1873 Lvovban Sevcsenkó Társaság alakul. A kijevi kommuna nevű narodnyik szervezet megalakulása. A csigirini szervezkedés Sztefanovics és Deutsch titkos szervezete. 1875 A délorosz munkáskör megalakulása Odesszában. 1875 A cári kormányzat bizottságot állít fel az ukrán szeparatizmus kivizsgálására. A galíciai ukrán irodalmat kitiltják az orosz birodalomból 1881 Krivoj Rogban megkezdődik a vaskitermelés. 1887 A Jekatyerinoszlávi fémkombinát megkezdi a termelést.


1890 Az első május elseje Lvovban. Megalakul a népi radikális párt. 1881 Krivoj Rogban megkezdődik a vaskitermelés. 1892 Kijevben elindul az első villamos. 1896–97 Mozdonygyárak létesülnek Harkovban, Luganszkban. 1899 A harkovi egyetemisták egy csoportja D. Antonovics kczdeményezésére, megalakítja az Ukrán Forradalmi Pártot, amelyből kiválik az ukrán szociáldemokraták autonomista csoportja. 1900–1944. k. Septyickij Galícia metropolitája ukrán nemzeti egyházat formál a görög katolikus egyháztól. 1900. január 11. A kijevi egyetem 183 hallgatóját forradalmi tevékenység miatt besorozzák katonának. 1905. január és február Sztrájkok, tüntetések Ukrajna ipari üzemeiben. 1905. június 14–25. Felkelés a Patyomkin cirkálón. 1905. május Ukrán nyelvű napilap Kijevben. 1905. június Ukrán Radikális Demokrata Párt alakul Jefremov, Gricenko vezetésével. 1905. október G. Petrovszkijt megválasztják Ukrajna (Jekiiryerinoszláv) első munkásszovjet elnökének. 1905. október 10–15. Általános politikai tömegsztrájk Ukrajna városaiban. 1907 Állandó ukrán színház megnyitása Kijevben. 1908 Kijevben megalakul az orosz nacionalisták klubja. 1914. február 25–26. Tiltakozások, tüntetések a Sevcsenkó-centenárium megünneplését betiltó határozatok ellen. 1915 őszén Galíciában megszervezik az ukrán önkéntes oroszellenes légiókat. Két hét alatt 30 ezer fő jelentkezett. 1911. március 2–9. Ukrajna-szerte munkás- és katonaszovjetek alakulnak. 1917. március 17. Az Ukrán Központi Rada megalakulása. 1917. április 1–9. Az összukrán nemzeti kongresszus. Elnöke Grusevszkj). Határozatot hoznak az autonómiáról. Törvényesítik Központi Rada működését. 1917. május 18. Az első ukrán katonakongresszus. petejurát választják elnöknek. Csatlakozás a munkás- és katonaszovjetekhez. 1917. június 15. Felállítják a Főtitkárságat (kormány) a szociáldemokrata V. Vinnytcsenkóval az élen. 1917. október 26. Több Don-vidéki városban a bolsevikok átveszik a hatalmat. 1917. november 22. Grusevszkij elnök a Rada ülésén ismerteti a 3. universalist, mely szerint Ukrajnát az orosz föderáción belüli független népköztársasággá nyilvánítják. 1917. december 17. A Népbiztosok Tanácsának ultimátuma a Központi Radához a szovjet szervezetek elismerését követelve. 1917. december 25. Harkovban kikiáltják az Ukrán Szovjet Köztársaságot. 1917. december 30. Felállítják az első ukrán szovjetkormány. A Vörös Hadsereg háborúja a Rada ellen. 1918. január 22. A Rada nyilatkozata Ukrajna függetlenségéről.


1918. február 4–6. A Vörös Hadsereg elfoglalja Kijevet. A Rada elhagyja a fővárost, majd Kijevbe költözik a harkovi kormány. 1918. február 9. Az ukrán Rada nevében O. Szevrjuk és M. Ljubinszkij aláírják a breszti békét. A németek megkezdik harci cselekményeiket a Vörös Hadsereg ellen. 1918. április 28. A német parancsnokság a beszolgáltatások miatt a népszerűtlen Radát elzavarja, néhány tagját letartóztatja, P. Szkoropadszkijt Ukrajna hetmanjának kiáltják ki. 1918. szeptember 22. A „semleges zónában” megkezdik az ukrán szovjetdandárok felállítását. 1918. október 6. A hetmanság idején megnyitja kapuit a kijevi állami egyetem. 1918. november 4. Lvovban kikiáltják a Nyugat-Ukrán Népköztársaságot. 1918. november 6–12. Románia megszállja Bukovinát. 1918. november 23. Az antant intervenciójának kezdete Dél-Ukrajnában. 1918. november 24. Az Ukrán Tudományos Akadémia Vernadszkij professzort választja első elnökének. 1918. november 28. Megalakul az Ideiglenes Ukrán Munkás-Paraszt Kormány. 1918. december 14. Öttagú Direktórium veszi át a hatalmat a németek távozása után Kijevben. Vinnyicsenkó, Csehovszkij háttérbe szorul. Petljura teljhatalma. 1919. január 4–22. A nyugati és a keleti ukrán állam egyesülésének kimondása. 1919. január 6. Kikiáltják az Ukrán Szovjet Köztársaságot. 1919. február 6. A Vörös Hadsereg bevonul Kijevbe. 1919. június A Nyugat-Ukrajnai Népköztársaságban Sz. Petrusevics diktátori jogokat kap, a főparananok: I. Orekov. 1919. július 16–18. A Galíciából kiűzött Petrusevica egyesíti csapatait a Petljura vezette Direktórium egységeivel. A lengyelek elfoglalják Galíciát, 1919. augusztus 31. A monitrchista Menyikin hadserege Kijevből kiveri az ukrán autonómiát akaró Petljura csapatait. 1919. december–1920. január A Vörös Hadsereg szétveri Gyenyikin hadseregét és elfoglalja Harkovot, Kijevet, Odesszát. 1920. április 21. petljura megállapodása a Pilsudski vezette Lengyelországgal. Közösen akarnak fellépni a bolsevikok ellen. A lengyel csapatok elfoglalják Kijevet. 1920. július 12. A Vörös Hadsereg a lengyelektől visszafoglalja Kijevet. 1920. október 2. Fegyverszünet Lengyelország és Oroszország között. 1920. december 28. Szövetségi szerződés Ukrajna és az Orosz Föderáció között. 1921. március 18. A lengyelek és a bolsevikok megkötik a rigai békét. 1922. december 30. A Szovjetunió létrejötte. 1924. október 12. Ukrajna keretén belül létrehozzák a Moldáviai Autonóm Köztársaságot. 1926. május Petljurát Párizsban meggyilkolják. 1928. május–június Az ún. Iparpárt pere. 1928 ősze A kuláktalanítás kezdete. 22 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1930. március–április Az Ukrajna Felszabadításának Szövetsége tagjainak koholt pere. Bár ilyen szervezet nem létezett, mégis az 1917–19 közötti kormányokban tisztséget viselő, 45 kiemelkedő tudóst, értelmiségi politikust ítélnek el. 1989-ben rehabilitálták őket. 1930 tavasza Az erőszakos kolhozosítás megindulása. 1930. június Az első kombájnok elhagyják a zaporozsjei üzemet. 1931. október 1. Megkezdi a termelést a harkovi traktorgyár. 1932. október 10. A dnyeperi vízerőmű áramot ad. 1932/33 tele Az ukrajnai éhínség. 1934 Sz. Banderát, J. Szteckót az Ukrán Nacionalista Párt radikális, terrorista szárnyának képviselőit a lengyel bíróságok életfogytiglani, illetve 5 évi börtönre ítélik. 1936. április 16. Tömegmegmozdulás Lvovban a lengyel uralom ellen. 1937. január 25–31. Az ukrajnai sztálini alkotmány elfogadása. 1939. március Kárpátalja visszakerül Magyarországhoz. 1939. augusztus 23. A német–szovjet megnemtámadási egyezmény. 1939. szeptember 17. A Vörös Hadsereg bevonul Nyugat-Ukrajnába. 1941. június 22. A hitleri Németország megtámadja a Szovjetuniót. 1941. június 30. Lvovban kihirdetik az önálló Ukrán Területi Igazgatást. Vezetőjét, J. Szteckót Németországba internálják. 1941 tele Ukrajna egész területe német megszállás alá kerül. 1943. augusztus 23. Harkov felszabadul. 1943. november 6. Kijev felszabadul. 1944. május A krími tatárok deportálása. Még az 1980-as években is szervezett visszatérésükért, jogaik teljes visszaállításáért küzdenek a moszkvai párt- és állami vezetéssel. 1944. július 27. A Vörös Hadsereg bevonul Lvovba. 1944. november 24. A kárpátaljai népi küldöttek kongresszusa az Ukrajnához való csatlakozásról határoz, amit a Csehszlovákiával 1945. április 27-én kötött egyezmény megerősít. 1945. október 18. Az ungvári egyetem megnyitása. 1946. március 8–10. A Lvovi egyházi zsinat felmondja a breszti uniót. 1949. január 25. Az azovi fémkohászati kombinát helyreállítása. 1954. február 19. A Legfelsőbb Tanács dekrétuma szerint a Krím Ukrajnához kerül. v1959. október 15. Sz. Bandera merénylet áldozata lett. 1960. november 6. Az első metróvonal megnyitása Kijevben. 1986. április 26. A csernobili atomkatasztrófa, de a május elsejei felvonulásokat megtartják. 1988–89. Különféle politikai pártok, szervezetek alakulása. 1991. augusztus 24. Ukrajna függetlenségének deklarálása, amelyet a december 1-jei népszavazás megerősít.


1991. december 3. Diplomáciai kapcsolatok felvétele Magyarország és Ukrajna között.


1. Az autonóm Ukrajna KERTÉSZNÉ VARGA Beáta Az autonóm Ukrajna Lengyel–litván fennhatóság alatt Az ukrán autonómia előtörténete a 16. század második felére nyúlik vissza, amikor az 1569. évi lublini lengyel– litván unió következtében a lengyel pánok kiterjesztették fennhatóságukat az ukrán területekre is. A lengyelek szándéka az ukrán nép „homogenizálása” (= ellengyelesítés) volt. Ezért 1596-ban a breszti székesegyházban kihirdették a katolikus és a pravoszláv egyház uniója eredményeképpen létrejött unitus (= görög katolikus) vallási felekezet megalakulását. Ugyanakkor a szlávok korábbi vallását, a pravoszláviát megszűntnek nyilvánították, követőit hamarosan üldözni kezdték. A 17. század elejétől egyre gyakoribbá váló, közös kozákparaszt felkelések célkitűzései között ezután a Lengyelországtól való elszakadási törekvések mellett megjelent a pravoszlávia védelmének jelszava is. Ezen mozgalmak irányítását az 1640-es évek végén Bogdan Hmelnyickij vette a kezébe, aki 1647-ben – a lengyel hatóságok üldözése elől – a szabad kozákok közé, Zaporozsjébe menekült. A kozák szabadság A szabad kozák formula megértése érdekében meg kell jegyeznünk, hogy a lengyel kormány a 16. században a kozákság egy részét – 6000 főt – a déli határok védelmére állami szolgálatba állította, évenkénti zsoldfizetéssel. Ezen lajstromozott réteg többsége szolgálati földbirtokhoz és jelentős privilégiumokhoz-önkormányzat, egyházi és állami szolgáltatások alóli mentesség – jutott, míg a kozákok tömegei nem kerültek be a jegyzékbe, és számukat még a szökött parasztok és városlakók is állandóan növelték. Az utóbbiak, az ún. szabad kozákok hozták létre az 1550-es években a sűrű erdők, folyók és mocsarak által határolt, biztos védelmet nyújtó Zaporozsjei Szecset, amelyet a történetírók „kozák köztársaságnak” neveznek. A 17. századtól kezdve szinte valamennyi ukrajnai mozgalom innen indult ki. Ez a sajátos kozák autonómia nehezen volt integrálható a lengyel „nemesi köztársaság” rendszerébe. Ezzel magyarázható, hogy a lengyel–litván nemesség nyomására a lengyel uralkodók a Szecs megszüntetésére törekedtek. A „Kozák-Ukrajna” Az 1648-as felkelés kirobbantásához az ösztönzést – akaratán kívül – IV. Ulászló lengyel uralkodó adta, aki külső és belső ellenségeivel egyaránt a kozákokra támaszkodva akart leszámolni. A külső ellenség az Oszmán Birodalom és a Krími Kánság, a belső a lengyel és litván pánok voltak. Cserében az időközben megnyirbált kozák privilégiumok visszaadását és a regisztráltak számának emelését ígérte. Mindezt írásba is foglalta, és átadta a nála megjelenő kozák küldöttségnek. A terv azonban korán lelepleződött a szejm előtt, ezért a király vissza akarta vonni a kiváltságlevelet, de elkésett vele. Bogdan Hmelnyickij éppen ezt a dokumentumot használta fel a mozgalom propagandájához, amelynek kezdetét a Szecs közelében állomásozó lengyel helyőrség megtámadása és egy állami pénzt szállító karaván kirablása jelentette Hortyica szigeténél. A felkelők kezdeti győzelmeinek a hatására ez alkalommal – az ukrán mágnások kivételével – egész Ukrajna lakossága csatlakozott a kozákokhoz. Az év végére a kozák felkelés „összukrán” jellegű, a lengyel–litván államtól történő elszakadás mozzanatát is magába foglaló háborúvá alakult át. Az ukránok sikereihez a krími tatár kán, III. Iszlám-Girej fegyveres támogatása is hozzájárult, akivel Hmelnyiakij még 1648 elején szövetséget kötött. Az 1649-es zborovi ütközetben győztes felkelőket a lengyel király által megvesztegetett krimi kán az ún. Zborovi egyezmény aláírására kényszerítette. A megállapodás szerint a lengyel kormányzat visszavonta a kozákság előjogait jelentősen korlátozó 1638. évi rendelkezést; a jegyzékbe foglalt állami kozákok számát 40 000 főre növelték; a kijevi, braclavi és csernyigovi vajdaságot magába foglaló „Kozák-Ukrajnát” autonómnak ismerték el, ahová a lengyel hatóságok nem tehették be a lábukat. Csigirinben ezt követően kiépült a hetmani adminisztratív szervezet, amelyben egy lehetséges önálló Ukrajna körvonalai sejlettek fel. 1651-re kiújultak a harcok, és a júniusi beresztyecskói ütközetben súlyos vereséget szenvedett ukránok a Belaja Cerkovi-i szerződés elfogadására kényszerültek. Eszerint a továbbiakban a kijevi vajdaság területére szorult vissza az ukrán autonómia; a regisztráltak létszámát 20 000 főre csökkentették; az elkergetett lengyel pánokat pedig háborítatlanul vissza kellett engedni a birtokaikra. Erős és megbízható szövetséges hiányában az ukrán mozgalom ereje lehanyatlott és egysége is megbomlott, ami az 1653-as zsvanyeci vereség után nyilvánvalóvá vált. 25 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Az 1654. január 8-i Perejaszlavi Radán Hmelnyickij azon kérdésére, hogy az ukrán nép kit választ uralkodójának – a török szultánt, a krími kánt, a lengyel királyt vagy az orosz cárt –, a jelenlévők, reálisan felmérve azt a tényt, hogy az adott helyzetben még nem értek meg egy szuverén ukrán állam történelmi feltételei, a „legkisebb rossz”, Oroszország fennhatósága mellett döntöttek. Ukrán autonómia orosz kötelékben A Moszkvával kötött egyezmény és a cári kormányzat által 1654. március 27-én kiadott „Adománylevél” rendelkezése értelmében az ukrán – a nagyorosz birodalmi érdekek szerint „kisorosznak” nevezett – területek széles körű autonómiát kaptak. Az orosz állami szolgálatba került lajstromozott kozákok létszámát 60 ezer főben maximálták, akik maguk közül választhatták meg a vezetőiket. Hmelnyickij külügyi hatáskörét mindössze annyiban korlátozták, hogy a lengyel és a török kormányzattal csak a cár hozzájárulásával léphetett kapcsolatba. Adminisztratív és politikai tekintetben az ukrán területekre – mint az orosz állam szerves részére – kiterjedt a központi cári hivatalrendszer hatásköre, ugyanakkor Ukrajna a kozák önkormányzaton alapuló, széles körű autonómiával rendelkezett, ami elsősorban saját hadseregében, igazságszolgáltatási- és adószisztémájában nyilvánult meg. Oroszország és Ukrajna egyesítése után a cári kormányzat a Külügyi prikazon keresztül irányította a „kis-oroszországi” területeket, majd 1663-ban kizárólag erre a feladatkörre létrehozta a Kisoroszországi prikázt. Ezzel az új központi hivatallal közvetlen kapcsolatban állt a hetmani kormányzat, amelynek élén a katonai, közigazgatási, igazságszolgáltatási és pénzügyi funkciókat saját kezében összpontosító hetman állt. Ezt a legmagasabb rangú kozák tisztségviselőt a Hadsereg Radán választották meg, amihez azonban a cár jóváhagyása is kellett. A legjelentősebb ügyeket a hetman a kozák főtisztekből álló Sztarsina Radával együtt intézte. A hetmani kormányzat kiadásait a parasztoktól és városoktól szedett, egyre növekvő arányú adókból fedezték. Az orosz kötelékbe került ukrán területek katonai alapon szerveződő adminisztratív-területi egységekre, ezredekre tagolódtak. Ezek száma változó volt – az 1660-as évekből 20 ezredről van tudomásunk –, élükön az ezredes állt, akit a kozákok választottak meg maguk közül, vagy a hetman nevezett ki. Az ezred központjául mindig egy nagyobb város szolgált – Csigirin, Kijev, Csernyigov, Poltava, Belaja Cerkov amelynek körzetében rendezkedtek be az ezredet alkotó századok. A városokban a városi atamán képviselte a kozák közigazgatást, és egyben a belső rendre is felügyelt. A falvakban a parasztok ügyeit a vojtok, a kozákokét pedig az atamánok irányították. Az orosz–lengyel háború A hatalmas és gazdag ukrán területek elvesztését a lengyel kormányzat nem nézte tétlenül, még 1654 februárjában betörtek a csapataik Podóliába és Volhíniába. A kozákok mellett azonban egy 40 ezer fős orosz sereggel is szembetalálták magukat. Oroszország nem tudta kihasználni hadi sikereit, mert a Svédországgal szembeni háborús viszonyának kiújulása miatt, 1656-ban Vilnóban kénytelen volt fegyverszünetet kötni a lengyel–litván állammal. Hmelnyickij a Lengyelország elleni háború folytatását követelte a cártól, de célját már nem sikerült elérnie, mert 1657 júliusában meghalt. Utódja a hetmani tisztségben egy rövid ideig fia, Jurij lett, akit Ivan Vigovszkij – élvezve a kozák sztarsina támogatását – félreállított a hatalomból. Az új hetman az ukrán elit azon csoportjához tartozott, akik számára a lengyel „nemesi köztársaság” az ideális társadalmi-politikai berendezkedés mintaképéül szolgált. Ennek jegyében Vigovszkij legfőbb politikai célkitűzése az volt, hogy Ukrajnát az orosz államtól elszakítva, visszaállítsa a lengyel fennhatóságot. 1658 szeptemberében Gadjacsban egyezményre lépett a lengyel vezető körökkel, miszerint Ukrajna visszatér a Rzecz Pospolita kötelékébe „orosz nagyfejedelemség” néven, Vigovszkij pedig megkapja a kijevi vajda címet. Ez a szerződés az ukrán nép ellenállását váltotta ki. Megfosztották hetmanságától, majd újra Jurij Hmelnyickijt választották meg helyette. 1659-ben Alekszej Mihajlovics cár kiadta az ún. Perejaszlavi cikkelyeket, amelynek intézkedései elsődlegesen azt a célt szolgálták, hogy a továbbiakban elejét vegyék a kozák vezetők esetleges elszakadási kísérleteinek. Ezentúl Kijeven kívül még öt nagyobb városban – Perejaszlav, Csernyigov, Nyezsin, Braclav, Umany – telepítettek orosz garnizonokat; a kozák ezredeknek kategorikusan megtiltották a hadba lépést a cár engedélye nélkül; a hetman elvesztette a kozák vezetők kinevezési és felmentési jogát. Ezen törekvések az orosz kormányzat részéről az ukrán autonómia nyilvánvaló korlátozására irányultak.


A fegyverszüneti megállapodást megsértve, még 1660 őszén a lengyel sereg újra Ukrajna ellen támadt, de hosszú harcok árán csak a jobb parti ukrán területeket sikerült elfoglalniuk 1662 végére. Oroszország és Lengyelország háborúja végül az 1667-es andruszovói békével zárult, ami valójában egy 13,5 évre kötött fegyverszünetnek tekinthető. A cári Oroszország visszakapta a még a 16. században elveszített Szmolenszket, Ukrajnát pedig a Dnyeper mentén két részre osztották. A bal parti területek Oroszország fennhatósága alatt maradtak, míg a jobb parti Ukrajna (Volhínia, Podólia, Galícia) Lengyelországé lett. A szerződés értelmében Kijev orosz kötelékbe került, de két év múlva át kellett adni a lengyel–litván államnak. A Zaporozsjei Szecs mindkét államé lett, de gyakorlatilag Oroszországhoz tartozott. A zaporozsjei kozákok nem is fogadták el a közös lengyel–orosz uralmat, csak az orosz kormányzattal tartottak fenn kapcsolatokat. Itt továbbra sem alakult ki a jobbágyi függés, ami azt eredményezte, hogy folyamatosan áramlottak ide az orosz, ukrán és belorusz szökött parasztok. Oroszországhoz tartozott még az ún. Szloboda Ukrajna is (szloboda = szabad falu), amely ritkán lakott terület volt az állandó tatár betörések miatt. Elsősorban a Bal- és Jobbparti Ukrajnából és Halicsból települtek át ide az 1650-es évek végétől kezdve. Új településeket (szlobodákat) alapítottak és öt, önkormányzattal rendelkező ezredet alkottak, amelyeket közvetlenül a belgorodi vajda, közvetve pedig a moszkvai központú Kinevezési Hivatal (prikaz) irányított. Bukovina továbbra is a török vazallus állam, a Moldvai fejedelemség kötelékében maradt, míg Kárpátukrajna az Erdélyi Fejedelemséghez, majd a 17. század végén a Habsburg Birodalomhoz került. Ukrajna az Északi háborúban A Balparti Ukrajna hetmanja 1687-ben egy ellengyelesedett ukrán kisnemes fia, I. Mazepa lett, akinek a politikai karrierje a lengyel királyi udvarban kezdődött. Az egyik lengyel főúrral való összeütközése miatt kényszerült végül arra, hogy Varsót elhagyva, átmenjen a Dnyeper bal partjára, ahol hamarosan kozák főkapitány lett. Mazepa hetmanná választása után az 1687. évi Kolomaki cikkelyekben az orosz kormányzat előírta a hetmani adminisztráció számára a cári külpolitika irányvonalának a követését, és ennek betartását ellenőrizendő, a hetmani rezidenciában (Baturin) elhelyeztek egy moszkvai lövészezredet. 1708-ban a svéd sereg Oroszország ellen támadt azzal a szándékkal, hogy az orosz államot feldarabolják részfejedelemségekre, amelyek élére svéd bárók kerülnének. Ukrajnát a svéd államtól függő Lengyelországnak adták volna hűbérbe. Miután Mazepa 1708 októberében átállt az ellenséghez, a Gluhovi Radán Szkoropadszkijt választották meg bal parti hetmannak. Az áruló hetman esetéből okulva, 1709-től az ukrán kormányzat mellé a cár egy felügyelőt nevezett ki, aki a hetman tevékenysége felett teljes ellenőrzési jogkörrel rendelkezett. Ukrajna központját I. Péter rendeletére Baturinból Oluhovba helyezték át, ami közelebb volt az orosz határhoz. Mindezen megszorítások ellenére a 18. század első évtizedében Ukrajna még megőrizte a maga sajátos közigazgatási-politikai berendezkedését. Az 1709-es poltavai csatában XII. Károly és Mazepa kozákjai súlyos vereséget szenvedtek I. Pétertől. Az 1711es pruti hadjáratban azonban a jobb parti ukrán területeket még nem sikerült elfoglalnia a cárnak. Az orosz és svéd állam közti ún. Északi háború végül az 1721-es nystadti békeszerződéssel fejeződött be, amelynek köszönhetően Oroszország kijutott a Balti-tengerhez. Az ukrán autonómia vége Az Északi háborúban tapasztalta I. Péter leginkább, hogy Ukrajna mennyire érzékeny és sebezhető pontja az orosz birodalomnak. Elérkezettnek látta az időt az ukrán területek viszonylagos különállásának megszüntetéséhez. 1722-ben létrehozta a Kis-oroszországi Kollégiumot, amely a hetman és a kozák sztarsina tevékenységét volt hivatott ellenőrizni. Szkoropadszkij utódját, P. Polubotokot – figyelmen kívül hagyva a Hadsereg Rada választójogát – már ő maga nevezte ki. Az 1720-as évek második felében újabb török háborútól fenyegetve, az orosz kormányzat újra kénytelen volt engedményeket tenni a kozák vezetőknek. 1727-ben ismét lehetővé tették a kozákoknak a hetman választását D. Aposztol személyében, de egy cári hivatalnokokból álló tanácsadó testületet rendeltek mellé, amely felügyeleti jogkörrel is rendelkezett. A hetman halála (1734) után Ukrajna irányítása az ún. „Hetmani kormányzat vezetése” kezébe ment át, amelynek tagjait Anna Petrovna cárnő nevezte ki kozák főtisztek és cári hivatalnokok közül.


A kozák sztarsina aggodalommal figyelte az orosz vezető körök ezen intézkedéseit, és egyre aktívabban szorgalmazta egy ukrán kódex megalkotását. Kezdeményezésükre egy bizottság 15 év alatt össze is állított egy törvénykönyv-tervezetet, aminek alapgondolata az ukrán autonómia teljes megőrzése és a kozák elit nemesi jogainak elismertetése volt. Az orosz kormányzat azonban kategorikusan visszautasította a törvénygyűjtemény kodifikálását. II. Katalin orosz cárnő 1764-ben véglegesen likvidálta a hetmanságot, és a bal parti ukrán területek irányítása az új Kisoroszországi Kollégium hatáskörébe került. 1765-ben a cárnő Szloboda Ukrajnában megszüntette az ezredek alapján kialakított területi berendezkedést. Ettől kezdve ez a terület mint gubernium tartozott az orosz állam kötelékébe. Az ukrán nemesség, hogy megőrizze privilegizált helyzetét, lojális magatartást tanúsított az orosz kormányzat felé, és elhatárolta magát a cárnő rendeleteivel elégedetlen kozáklázadásoktól. Viszonzásul II. Katalin az orosz nemességnek adott, 1785-ös Adománylevélben összefoglalt jogokat és privilégiumokat rájuk is kiterjesztette. Az 1780-as évek elejétől kezdve az orosz kormányzat fokozatosan felszámolta a Balparti Ukrajna sajátos adminisztratív-politikai berendezkedését. 1782-ben három (kijevi, csernyigovi, Novgorod-Szeverszk-i), majd később még két helytartóságot (harkovi, jekatyerinoszlavszki) hozott létre. 1783-ban az ukrajnai kozák ezredeket az állandó orosz ezredek mintájára átszervezték, megszüntetve ezáltal viszonylagos különállásukat és privilégiumaikat. Így véglegesen likvidálták az ukrán autonómia maradványait. A cári centralizáló politika következtében az ukrán nép elvesztette az államiság azon elemeit, amelyeket az előző évszázadokban elért és amelyek nemzeti fejlődésének elválaszthatatlan részét képezték. 1783-ban a Krím-félsziget véglegesen orosz fennhatóság alá került, amely esemény meghatározta a Zaporozsjei Szecs sorsát is. A cári kormányzatnak már régóta szándékában állt megszüntetni a Szecset, amelynek viszonylag széles körű autonóm berendezkedése nem fért össze a cári centralizációs politikával. 1775-ben a török frontról visszatérve, a cári csapatok váratlanul elfoglalták Zaporozsjét, majd az orosz kormányzat hivatalosan is bejelentette a Szecs megszüntetését. Területe a jekatyerinoszlavszki kormányzósághoz került. A cári rendelettel elégedetlen kozák vezetők egy részét Szibériába száműzték, a többieket a cári hadsereg főtisztjeivé nevezték ki. A közkozákok többsége a Duna menti török területekre menekült, ahol megalapították a Dunántúli Szecset. Sobieski János uralkodása után a meggyengült lengyel–litván állam a szomszédos uralkodóházak hatalmi versengésének áldozata lett. Az 1772-es első felosztáskor Galíciát a Habsburgok szerezték meg (majd 1774-ben Bukovinát is), Oroszországhoz pedig a Gomeltől északra eső belorusz területek kerültek. Miután 1793-ban az orosz állam a Jobbparti Ukrajnát, 1795-ben Nyugat-Belorussziát és Nyugat-Volhíniát is megszerezte, az önálló lengyel állam megszűnt létezni.

2. Képek





1. IV. (Rettenetes) Iván (1530-1584) ÉLETRAJZOK IV. (Rettenetes) IVÁN (1530–1584) 1533 és 1547 között Oroszország nagyfejedelme, 1547-től cárja. Gyermekkorában megtapasztalta a bojárok uralmát, ezért cárként kegyetlen rendszabályokkal törte meg hatalmukat (földelkobzások, számtűzetés stb.). Centralizáló intézkedéseivel megalapozta a cári önkényuralmat. A közigazgatási reform mellett, 1550-ben új törvénykönyvet adott ki. Ő indította el az orosz birodalom keleti (szibériai) terjeszkedéseit. A Balti-tengerpart megszerzéséért a német lovagrenddel vívott háborúja (livóniai háború, 1558–83) azonban sikertelenül végződött. Uralkodása idején Oroszországba német tudósokat, művészeket hozatott. Megalapozva országa kereskedelmi kapcsolatait, szerződést kötött az angolokkal is. Magánéletének tragikus eseménye, hogy egy dührohama során megölte fiát, Ivánt. Mihajlovics Bogdan HMELNYICKIJ (1590 k.–1657) Hadvezér, kozák hetman. II. Ulászló lengyel király bizalmi embereként annak hadseregében szolgált, míg a királyi kegyéből kiesve honfitársaihoz, a dnyeperi kozákokhoz kellett menekülnie. II. Ulászló halála után több mint egy évtizeddel, 1648-ban a dnyeperi kozákok lengyelellenes felkelésének vezetője lett. A kozákok hetmanjaként kivívta Ukrajna függetlenségét, de a megújuló lengyel támadások miatt elébb a törökökhöz, majd Oroszországhoz közeledett. 1654-ben Ukrajna az ő vezetése alatt ünnepélyesen csatlakozott Oroszországhoz. A hagyomány szerint halálát mérgezés okozta, melyet a török porta rendelt el. Emléke, legendája hosszú ideig népszerű volt a kozákok között. Ivan Sztyepanovics MAZEPA (1644–1709) Ukrán nemes. János Kázmér lengyel király apródja volt, majd egy udvari szerelmi botrány után elmenekülve Ukrajnában rejtőzött el. A kozákok között nagy népszerűségre tett szert, és 1687-től ő lett a hetmanjuk. I. Péter cár reformjai miatt szembefordult Oroszországgal, és az északi háborúban (1708) az Oroszországot megtámadó XII. Károly svéd király mellé állt. A poltavai csata veresége után (1709) a svéd királlyal együtt Törökországba menekült. Halálának oka a hagyomány szerint szintén mérgezés. Sorsa számos írót, zeneszerzőt megihletett (gondoljunk csak Puskin és Liszt Ferenc műveire).

2. Képek





1. Ukrajna és az európai hatalmak, 19171921 SURÁNYI Róbert Ukrajna és az európai hatalmak 1917–1921 A cári Oroszországban még az önálló ukrán nyelv létét sem ismerték el, hanem azt az orosz nyelv dialektusának tartották. Az erőszakosan oroszosító cári rendszer az 1870-es évektől illegalitásba kényszerítette az ukrán kulturális, nyelvművelő társaságokat, folyóiratokat, és megszüntette az elemi iskolai ukrán nyelvű oktatást is. A századfordulótól sorra alakuló ukrán pártok, főleg a szociáldemokrata és az eszer, célul tűzték ki az autonómia, az önálló törvényhozás létrehozását. 1905 után az ukrán művelődési egyletek, lapok már szabadabban tevékenykedhettek. Orosz-Ukrajnához képest sokkal szabadabb légkörben fejlődött az ukrán nemzeti kultúra és mozgalom az 1772–75 óta osztrák uralom alá tartozó Galíciában és Bukovinában. 1914-ben Kelet-Galíciában több mint 4 millió, Észak-Bukovinában pedig 300 ezer ukrán élt (Orosz–Ukrajnában 30 millió). Egyesítési törekvések Kelet-Galíciát tartották az ukrán Piemontnak, ahonnan az ukrán területek egyesítése elindulhat. A Galícia egészére igényt tartó lengyelek és a terület etnikai alapú felosztását kívánó ukránok közt elkerülhetetlen volt a konfliktus. A galíciai tartományi törvényhozásban és közigazgatásban 1867-től a lengyelek domináltak, és gátolták az ukrán gazdasági és kulturális fejlődést. Az ukránok a lengyel gáncsokkal szemben szívós harcban építették ki gazdasági, politikai, művelődési szervezeteiket és sajtójukat, növelték a tartományi és a bécsi parlamenti képviseletüket. Bécs ugyan az ukránokkal szemben a lojális lengyeleket favorizálta, de kifelé, Oroszország gyengítésére, bomlasztására kész volt az ukrán ügyet támogatni. Csak az intette óvatosságra, hogy a Monarchia keretei nem bírták volna el a 30 milliós Ukrajna bekebelezését, egy „önálló” Ukrajna viszont vonzotta volna magához a galíciai, bukovinai és kárpátaljai ukránokat is. 1914 augusztusában Lembergben (Lvov) Ukrán Rada (tanács) alakult, majd 1915 májusában Bécsben újjászerveződött. Az I. világháborús osztrák fegyverektől várta az ukránok felszabadítását az orosz uralom alól, Galíciában és Bukovinában pedig széles körű ukrán autonómiában reménykedett. Mivel Bécs 1916-ban a galíciai lengyelek hatalmát megnövelte, a Rada tiltakozásul lemondott. Ezután a Petrusevics vezette ukrán parlamenti csoport képviselte a nyugat-ukrán érdekeket. Még a Rada kezdte el az első modern ukrán fegyveres erő – az ukrán légió (Szics-lövészek) – szervezését. Ukrajnai szocialista emigránsok alapították Lembergben az Ukrajna Felszabadításáért Szövetséget. Ez a szervezet követelte először nyíltan a független ukrán államot, amit német–osztrák szövetséggel kívánt elérni. A cári önkényuralmat megdöntő februári forradalom Ukrajnában lökést adott a nemzeti mozgalomnak. 1917. március 17-én megalakult a Központi Rada Kijevben, és működését április 19-én az ukrán nemzeti kongresszus törvényesítette. A Rada célul tűzte ki a föderalizált Oroszországon belül Ukrajna autonómiáját, a közigazgatás és közoktatás ukranizálását. Júniusban Vinnyicsenkó vezetésével szociáldemokrata többségű Főtitkárságot, gyakorlatilag kormányt hozott létre, de elmulasztotta a hadsereg és a közigazgatás megszervezését. A petrográdi Ideiglenes Kormány átmeneti engedmények után arra törekedett, hogy a Főtitkárságot utasításokkal alárendelje. Ebből az Ideiglenes Kormánnyal való konfliktusból csak az októberi forradalom szabadította ki a Radát. A bolsevik kormány már legalább szavakban elismerte az ukrán önrendelkezést. A gyakorlatban viszont a szocialista forradalom céljának rendelte alá a nemzeti kérdést, s a „burzsoá” helyett a „dolgozók önrendelkezésének” adott teret. A bolsevikok és az ukrán függetlenség A Rada november 22-én a 3. universalisban (nyilatkozat) deklarálta az Ukrán Népköztársaság függetlenségét, de még mindig az oroszországi föderáción belül. A nagybirtokok fölosztása mellett foglalt állást, aminek megoldását az Alkotmányozó Nemzetgyűlésre bízta. Decemberben a nemzetgyűlési választásokon az ukrán pártok a szavazatok 70%-át, míg az ukrajnai bolsevikok csak 10%-át kapták. A december 17-i kijevi összukrán szovjetkongresszuson a Radát több mint 2000 küldött támogatta. Ezért a mindössze 100 bolsevik küldött Harkovba távozott, és ott kikiáltotta az ukrán szovjetköztársaságot. A bolsevik kormány december 17-én ultimátumban követelte a Radától, hogy ne engedje át területén a Donvidékre igyekvő kozákokat, ne fegyverezze le a szovjetek erőit, hanem ismerje el a szovjet szervezeteket. Ezek főként a Donyeck-iparvidéken és az orosz többségű városokban jöttek létre. A kétmilliós orosz vagy 36 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

eloroszosodott ukrajnai munkásság közt csupán pár ezres volt a bolsevik párt tagsága. Összehasonlításul: az ukrán eszer pártnak 300 ezer paraszt tagja volt. Az ultimátum elutasítása után a harkovi ukrán szovjet-kormány támogatására az orosz bolsevik csapatok benyomultak Ukrajnába, hogy létrehozzák a szovjethatalmat. Erre a Rada 1918. január 22-én deklarálta Ukrajna teljes elszakadását Oroszországtól. Petljura hadügyminiszter vezetésével vegyes ukrán csapatok, köztük Szics-lövészek, parasztmilíciák, felfegyverzett gimnazisták próbálták megállítani – sikertelenül – a bolsevik erőket. Ezek folyton nőttek: ügyes agitátorok szavára parasztok csatlakoztak hozzájuk, és erők álltak át a Rada oldaláról is. A Rada már csak külföldi segítségben reménykedhetett. A francia kormány és hadvezetés erős és egységes Oroszországgal – mint szövetségessel – akarta továbbra is ellensúlyozni Németországot, de 1917 végén átmenetileg feladta az ukrán autonómia, szeparatizmus iránti ellenszenvét. Miután Ukrajnában és a Don-vidéken biztatóan gyülekeztek a szovjetellenes erők, a franciák megkíséreltek egy déli blokkot létrehozni román, ukrán, doni és kubáni kozák seregek összefogásával. Decemberben de facto elismerték a Radát, odaküldték hozzá a francia kormány képviselőjeként Tabouis tábornokot és más francia tiszteket. Ukrajnai propagandára 100 millió frankot szántak. A franciák azonban kénytelenek voltak feladni a déli blokk tervét. A Radától nem várhatták fő céljuk teljesítését, a németellenes keleti front fenntartását, mivel ehhez katonai tanácsadón és pénzen kívül mást nem tudtak adni. A Radának békét kellett kötnie a központi hatalmakkal, amire a franciák szakítottak vele. A Rada küldöttei már december 22-én ott voltak a breszti béketárgyalásokon. A németek és az osztrákok január 4-én kezdtek tárgyalni velük, elismerve, hogy Trockij szovjet küldöttsége nem beszélhet Ukrajna nevében. A központi hatalmak és a Rada 1918. február 9-én írta alá a békét. Az osztrákok az ukrán többségű Chelm vidékét átengedték a Radának, majd galíciai és bukovinai ukrán autonómiát is ígértek, de lengyel tiltakozásra mindkét kérdésben visszakoztak, arra hivatkozva, hogy Ukrajna nem tett eleget élelmiszer-szállítási kötelezettségének. A békeszerződésben kikötött ukrán élelmiszer-szállítás biztosítására – a Rada kérésére – a németek készek voltak a „katonai segítségre”. Ukrajna nagy része már a harkovi szovjet kormány kezén volt, amikor a német hadsereg rövid idő alatt felszámolta erőiket. A németek által visszahozott Rada kénytelen volt kiszolgálni őket, és ezért elvesztette népszerűségét. Nem volt apparátusa a megszállók követelte élelmiszerek összegyűjtésére, ezért a számukra felesleges Radát a németek április 28-án feloszlatták. Másnap a földbirtokosok kongresszusán a nagybirtokos Szkoropadszkijt, a cár egykori szárnysegédét hetmanná nyilvánították. A hetman kormányában az ukrán nemzetiek nem vállaltak szerepet, így Szkoropadszkij jórészt orosz tisztségviselőkre támaszkodhatott. A központi hatalmak összeomlását követően Szkoropadszkij 1918. november 14-én orosz monarchistákból álló új kormányt nevezett ki, és föderációs törvényt jelentett be, amely egy jövendő nem bolsevik orosz államhoz kötötte volna Ukrajnát. Ezzel a bolsevikellenes oroszok támogatását és a győztes antant kegyeit kereste. Ugyanazon a napon a hetman elleni felkelés irányítására megalakult a Direktórium Vinnyicsenkó és Petljura vezetésével. December 14-én a németek Szkoropadszkijjal együtt elhagyták Kijevet, és a Direktórium erői vették át a hatalmat. A bolsevik kormány novemberben érvénytelenítette a breszti békét, és csapatai újra benyomultak Ukrajnába a távozó németek után, hogy a szovjet hatalmat visszaállítsák. Decemberben a fekete-tengeri kikötőkben francia csapatok szálltak partra az orosz fehérgárdisták támogatására. Számottevő fehérgárdista erőt itt nem találtak, mivel Gyenikin a Donnál, az angol érdekövezetben tevékenykedett. Ogyesszában, miután összecsaptak a franciák és a Direktórium csapatai, 1919. január derekán megállapodás született a két fél között. Ennek értelmében a petljuristák megszüntették a francia csapatok blokádját, s így azok kiszélesíthették megszállási zónájukat. A bolsevik csapatoktól szorongatott ukránok francia segítséget vártak hadseregük megszervezésére és felszerelésére. Április elején azonban a Vörös Hadsereg túlereje elől a franciák eltávoztak, és sorsukra hagyták az ukránokat. Az antant cserbenhagyja az ukránokat A Monarchia szétesése során 1918. október 18-án megalakult a kelet-galíciai Ukrán Nemzeti Tanács. Ez egy jó hónappal később megtartott választások eredményeként 150 tagú képviseleti és törvényhozó testületté alakult. November 13-án kikiáltották a Nyugat-Ukrán Népköztársaságot, s elnökévé Petrusevicset választották. Az új államfő már novemberben felhívásokkal fordult Wilson amerikai elnökhöz és az antant hatalmakhoz. Közbelépésüket kérte Bukovina román megszállása és a kelet-galíciai lengyel támadás ellen. Az ukránok csak három hétig, november 22-ig tudták tartani a lengyel erőkkel szemben Lvovot, melynek eleste után az új főváros, Sztaniszlav lett. Itt deklarálták 1919. január 22-én a nyugati és a keleti ukrán állam egyesülését. Ez azonban névleges maradt, mert mindkettő megtartotta autonómiáját, teljes szervezetét.


Az antant azonban a szovjetellenes kordont erős Lengyelországra és Romániára építette. Ezért jóváhagyta Bukovinának a románok által történt bekebelezését. 1919 elején, a békekonferencián a nagyhatalmak a keletgalíciai lengyel–ukrán háborúban fegyverszünetet szorgalmaztak, ami mindkét felet felszabadította volna a közelgő bolsevik csapatok elleni harcra. A fegyverszünettel felosztották volna Kelet-Galíciát, de ezt a Dmowski vezette lengyel nemzeti demokraták és az ukránok elutasították. Februárban a francia Foch tábornok a békekonferencián román és lengyel csapatok Galíciába küldését javasolta, nehogy az ukránok bevegyék Lvovot, ami szerinte a lengyel kormány bukását, a térség destabilizálását okozná. Foch végül elérte, hogy Franciaországból hazaszállították a lengyel hadifoglyokból létrehozott Haller-hadsereget. Ezt ígéretük ellenére nem a bolsevikok ellen, hanem az ukrán csapatok Kelet-Galíciából való kiűzésére vetették be, kész helyzet elé állítva a békekonferenciát. Júliusban a nagyhatalmak hozzájárultak Kelet-Galícia lengyel katonai megszállásához és közigazgatásához. Végül 1923. március 14-én az antant nagykövetek tanácsa elismerte a lengyel szuverenitást Kelet-Galíciában. A lengyel ígéret ellenére az ukránok nem kapták meg az autonómiát. Az antant a békekonferencián 1919-ben az egy és oszthatatlan Oroszországhoz ragaszkodó orosz fehérgárdistáknak való alárendelődést ajánlotta a nyugat- és kelet-ukrán küldötteknek. Májusban Kolcsak elismerése feltételéül a lengyel és finn függetlenség s a balti népek autonómiája elismerését szabta. Ukrajnának tehát még autonómiát sem szánt. Magukra maradtak A Direktórium Petljura vezette erőivel 1919 tavaszán Podóliába szorult, miután Ukrajna nagy része az 1918. november végén alakult második – Pjatakov, majd Rakovszkij irányította – ukrán szovjetkormány kezére került. A szovjetek kollektivizálással, élelmiszer-rekvirálásokkal, az ukrán nyelv és kultúra mellőzésével nyárra már maguk ellen lázították a lakosságot. Júliusban a Galíciából kiűzött ukrán hadsereg Podóliában egyesült Petljura erőivel. Az egyesült ukrán csapatok augusztusban visszafoglalták a bolsevikoktól a Dnyeper Jobbparti Ukrajnát, de a galíciai csapatok tétovázása miatt Kijev Gyenyikin kezébe került. Petljura ismételt együttműködési ajánlatát a bolsevikok elleni harcra Gyenyikin meg se hallgatta, mert egyaránt végezni akart a vörösökkel és az ukrán „szeparatista árulókkal”. Ez öngyilkos taktikának bizonyult a fehérek számára, akik súlyos veszteségeket okoztak az ukrán hadseregnek (a maradékkal a tífusz végzett októberben), majd maguk is vereséget szenvedtek a bolsevikoktól. Gyenyikin csapatainak maradványa 1920 elején a Krímbe menekült. Az 1919. december 21-én alakult harmadik ukrán szovjetkormány a parasztig megbékítésére feladta a kollektivizálás-t, biztosította az ukrán kultúra és oktatás fejlődését, de az önállóságot Szovjet-Oroszországgal föderációban képzelte. A Direktórium Vinnyicában tartózkodó kormánya 1920. januári felhívásában segítséget kért az európai hatalmaktól Ukrajna felszabadítására. Varsóban 1920. április 21-én Petljura a lengyel segítség fejében lemondott Kelet-Galíciáról, s egyezményt kötött Pilsudskival a bolsevikok elleni közös hadjáratról. Pilsudski a határállamok föderációját tervezte. Az évszázados ellentétet félretevő, Petljurával kötött egyezmény célja egy ukrán ütköző állam létrehozása volt. A támadás Kijev gyors elfoglalásával jól indult, de a parasztok tömeges csatlakozása Petljura csapataihoz elmaradt, mert hatott a tradicionális ellenszenv a lengyel „földbirtokos” szövetséges iránt. A bolsevikok júniusban kezdett offenzívája a varsói vereséggel zárult, s a lengyel ellentámadás a szovjetekkel való fegyverszünettel, majd a rigai békével végződött. A lengyelektől elhagyva a 35 ezres ukrán hadsereg egyedül harcolt 1920. november 10-ig, amikor Volhíniát feladva lengyel területre menekült. Az 1921-es partizánakcióktól eltekintve az ukrán függetlenségi harc véget ért. A vereség oka részben a nemzeti mozgalom fejletlensége volt. A politikailag tapasztalatlan ukrán parasztok és értelmiségi vezetőik sokat ingadoztak az autonómia, föderáció, teljes függetlenség és a szociális átalakulás kérdéseiben. Emellett külföldi segítség nélkül az ukránok egyidejűleg nem harcolhattak sikerrel Lengyelország, Szovjet-Oroszország és Gyenyikin hadserege, jelentős túlereje ellen. Tarasz Grigorjevics SEVCSENKO (1814–1861) Ukrán költő és festő. Jobbágy származású volt, földesura udvari festőnek akarta taníttatni. 1832-ben SzentPétervárra került mesterséget tanulni. Éles eszével hamar kitűnt a művészek társaságában, akik összefogtak az érdekében és kiváltották őt a jobbágyi sorból. 1838-ban a festőakadémián tanult, először klasszicista, majd népi realista képeket készített. Ukrán nyelven írta szintén népi hangvételű romantikus verseit, elbeszélő költeményeit. Témája a nép hősi múltja volt. Egy verse miatt 1847-ben internálták, és egészen 1857-ig az orenburgi kormányzóságban töltötte büntetését. Még a versírástól is eltiltották. Internálása során egészsége megromlott, s annak letelte után sem tudott teljesen meggyógyulni.


Versei az ukránok klasszikus nemzeti költőjének rangjára emelték.

2. Képek






1. A Szovjetunió tagállama VARGA Lajos A Szovjetunió „tagállama” A vérzivataros modernizáció A világ- és polgárháború csaknem egy évtizedig tartott. A Rigában aláírt szovjet–lengyel szerződéssel (1921) Ukrajna számára a megkeseredett béke korszaka következett. A békét az ukránok nevében is – de nélkülük – a szovjet kormány kötötte meg. Ukrajna területe 460 ezer km lett, s 1926-ban a lakosság 29 millió lelket számlált. Az 1920-as években a lakosság 82%-a ukrán s 13,5%-a orosz volt; 1,7 millió zsidó mellett 390 ezer német, 207 ezer lengyel élt. A rigai béke után 4 millió ukránnak Lengyelország lett a „hazája”. A nemzetiségi megoszlás egyik szembetűnő vonása, hogy az 1920-as évek derekáig több ukrán élt az Orosz Föderációban, mint amennyi orosz Ukrajnában. (1979-ben a lakosság 21%-a orosz, s összességében 8%-uk élt Ukrajnában, számuk meghaladta a 11 milliót, az 50 millióból.) A demográfia adatai sok mindent elárulnak Szovjet-Ukrajna „békés” éveiről. Míg 1926-ig a lakosság száma 3 millióval nőtt, az 1937-es, megsemmisített népszámlálási adatok szerint Ukrajna lakossága 28 387 609; a férfiak száma 1,8 millióval csökkent. A lakosság száma 1937-ben 2%-kal volt kevesebb, mint 1926-ban. (Az 1939-es hivatalos adatok csaknem 31 millió főt regisztrálnak.) 1926-ban Ukrajna területén a Szovjetunió lakosságának 19,8%-a, 1939-ben már csak 18,2%-a élt. Még az iparosítással kapcsolatos jelentős orosz betelepítések ellenére is Ukrajna lakosságának „növekedése” volt a leglassúbb. „Beindul” a kollektivizálás Az egész ukrán társadalom, Ukrajna egész népessége tragikusan megsínylette, szó szerint vérével, életével fizetett az erőltetett átalakításért, a modernizációért. A falu, ahol az 1920-as évek közepén a lakosság háromnegyede élt, a polgárháború után kezdett magához térni. Ez abban is kifejeződött, hogy a mezőgazdasági termelés megközelítette az 1913-as szintet, bár az urán mezőgazdaságot a korszerűtlen, hiányosan felszerelt, de bizonyos árufelesleget is előállító paraszti kisbirtok jellemezte. Noha csökkent az igavonó nélküli gazdaságok száma, mégis a „kisbirtokok” 40%-ában nem volt igásállat. Általánosan elterjedt, helyesebben mondva fennmaradt, az eszközök és az igásállatok meghatározott időre szóló bérlete, még inkább a szántóföld „ledolgozás” fejében való megműveltetése. A kisebb, a szegény, de inkább „félproletár” gazdaságok tulajdonosai még a legkisebb hiteleket sem tudták igénybe venni, s idény- vagy alkalmi munkát vállaltak. Az ún. „kulákgazdaságok” száma megnőtt, s gazdaságilag is megerősödtek: gyarapodott állat- és eszközállományuk, jelentőssé vált gabonatermelésük. Márpedig a hivatalos vezetés egyre inkább kuláknak vélelmezte az árutermelő középparasztot is. Az 1920-as években az ukrajnai állami gazdaságoknak, kollektív társulásoknak és termelőszövetkezeteknek nem volt különösebb gazdasági súlyuk. 1928-ig kollektív gazdálkodás csupán a földterület 12%-án folyt. 1928-ban az előállt gabonahiány leküzdésére bevezetett drasztikus intézkedések nyomán hamarosan alkalmazni kezdték a Btk. 107. cikkelyét, amely a gabonarejtegetőket háromévi börtönbüntetéssel, teljes vagy részleges vagyonelkobzással sújtotta. 1929 őszén beindult a sztálini kollektivizálási gépezet, már ekkor általánossá vált az állatállomány végzetes csökkenése, az állatok leöldösése. 1930 elején már a gazdaságok 65%-a, a szántóföld 70%-a tartozott a sebtében létrehozott kolhozokhoz. A parasztgazdaságoknak több mint 10%-át pedig kisajátították. A kulákoknak minősítettek hatalmas tömegét az ország távoli, zord, lakatlan vidékére szállították. A lojalitást mutató „kulákok” (a politikai élet mindennapjaiban kulák alatt azt a személy értették, aki valamilyen kapcsolatban állt az áruval, a piaccal) és családjuk a megye vagy körzet más-más szögletébe kerültek. 1930 telére a kuláknak bélyegzett parasztgazdák nagy része állatállományától „megszabadult”, terményétől megfosztott, emberi méltóságában mélységesen megalázott, megnyomorított agrárszegénnyé változott. Megsemmisült a paraszti vállalkozói réteg egész nemzedéke, mérhetetlen károkat okozva a gazdaságnak és a társadalomnak. A kollektivizálás az egész parasztságot sújtotta, noha az e1kobzott vagyon és ingóság a kolhozokhoz került, de attól azok nem váltak gazdaggá. 1932–1933 telén–tavaszán Ukrajna falvaiban emberek, gyermekek százezrei haltak éhen, mivel a kolhozokból az utolsó szem gabonát – a vetőmagot is beleértve – erőszakkal, ha kellett fegyverrel, elvették. A fegyveres osztagok portáról portára járva szedték össze a nyomorúságos fejadagokat. Az éhínség áldozatainak száma 44 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Ukrajnában másfél millió fő volt. A köztársaságban 1933-ban 449 877 fő volt az újszülöttek száma, és elhaltak összesen 1 908 907-en. (Ebből az adatból természetesen le kell vonni a természetes módon elhalálozottak számát.) 1932 végén a Molotov vezette rendkívüli bizottság a kolhozok egynegyedében leváltotta a vezetőséget, több ezer tanácselnököt, párttitkárt szabotázs vádjával 810 évre a Gulágra „irányított”. Miközben a falusiak éhen haltak, vagy a szerencsésebbek a városokba menekültek, s otthagyták a falut, a kolhozt, az ukrán gabonát a fekete-tengeri kikötőkből a nyugat-európai piacokra szállították, többnyire dömping áron. Az 1930-as évek második felében a gabonatermelés még meghaladta az 1913-as szintet, de az állatállomány már jelentősen elmaradt attól. A kolhoztagok pénzbeli juttatása jelentéktelen volt, s a parasztság hús- és tejszükségleteit a nyomorúságos „háztájiból” igyekezett biztosítani. Gyorsított iparosítás Az 1920-as évek második felétől felgyorsult Ukrajna iparának fejlesztése. Több száz gyárat, üzemet létesítettek. 1940-re Ukrajna hatalmas nehéziparral, alapanyaggyártással, gépgyártással rendelkező országgá vált. Még mindig itt állították elő az egész szovjet birodalom szén és kohászati termékeinek több mint a felét. A szükséges és nélkülözhetetlen iparosítás és modernizáció nagyon is magán viselte a 19. századi kapitalizmus szénre és kohászatra épülő vonásait, miközben a fejlett iparszerkezet kialakítása elmaradt. A mérhetetlen áldozatokkal, pazarlással, despotikus módszerekkel, erőltetett ütemben keresztülhajszolt iparosítás a nehéz- és hadiipar fejlesztését szolgálta, miközben a fogyasztást szolgáló ágazatokat figyelmen kívül hagyták. A húszas–harmincas években gyorsan nőtt a városi lakosság száma, noha a lakosság többsége még 1941-ben is falun élt. A szakképzetlen földnélküliek a kohók és üzemek köré emelt barakk-városokba özönlöttek, zömmel a kohászati és építőiparban kaptak munkát. Az 1939-es adatok szerint a foglalkoztatottak egyharmada az iparban dolgozott, míg 49%-uk a mezőgazdaságban. Noha 1920 májusától Ukrajnának Oroszországgal való kapcsolatát a centralizált gazdasági irányítás (közös minisztériumok) határozta meg, az ukrán vezetés a belpolitika, az oktatás, a kultúra területén, az egypártrendszer korlátozott keretei között ugyan, még viszonylag önállóan döntött. A húszas években a vezető posztokra mind több ukrán került. A hírközlés, a sajtó nyelve döntően az ukrán volt. 1927-ben a 18 ezer ukrajnai hétosztályos iskolából 14 660 ukrán volt. A harmincas évek végére az iskolakötelesek körében megszűnt az analfabétizmus. A szakmunkásképzés is döntően ukrán nyelven folyt, míg az egyetemi oktatás ukrán és orosz nyelven. Az ukrán politikai vezetés lépéseket tett az export önállósítására, kedvezőbb árrendszer megvalósítására, de ezeket a nagyon is szerény lépéseket a sztálini centralizáció csírájában elfojtotta. A kollektivizálás keresztülhajszolásával, a Donyec-medence hatalmas arányú fejlesztésével együtt járt a kultúra, az oktatás, a vezetés oroszosítása. Sőt, a közigazgatási és bírósági gyakorlatban is meghonosodott az orosz nyelv. A húszas évek korlátozott önállósága elveszett, a köztársasági státus formálissá vált. Az ukrán érdekek képviseletét vagy érvényesítését nacionalista, szeparatista veszélynek s az épen aktuális pártellenes megnyilvánulnak bélyegezték. Az 1930-as években végrehajtott „tisztogatás” az ukrán értelmiség kiválóságait börtönbe, száműzetésbe juttatta, az ukrán polgári politikusokat elítélték, kivégezték. Hasonló sorsra jutott a húszas évek politikai vezetőgarnitúrája is. A régi vezetők közül egyedül az elnök Petrovszkij úszta meg, de halála után a legfelsőbb moszkvai vezetésben senki nem akadt, aki akárcsak érzékelte is volna Ukrajna bonyolult problémáit. Ukrajna a II. világháborúban A Romániához, Lengyelországhoz került ukránok új hazájukban kétségtelenül másodrendű állampolgárokká váltak. Erőteljesen folyt az ukránok polonizálása, illetve románosítása. Az oktatás zömmel lengyelül, illetve románul történt. 1929-ig 80 ezer lengyel gazdát telepítettek családjával Volhínia, Podólia falvaiba. A lengyel kormányok az ukrán autonómia kérdésével nem foglalkoztak. Az ukrajnai politikai vezetés unszolására a szovjet kormány több ízben tiltakozott az egyes országok kormányainál a kisebbségi jogok sorozatos megsértése miatt, a helyzet azonban nem változott. Az ukrán nemzeti ellenállás központja ismét Galícia lett. A széles társadalmi bázisra épülő ellenállás célja a politikai jogok védelme, a kisebbségi jogok érvényesítése volt. Távolabbi célkitűzése pedig: az ukrán egység és függetlenség megteremtése.


A Galíciában, Bukovinában működő különféle politikai szervezetek, pártok közös álláspontja volt a rigai béke, az ukrajnai szovjethatalom elutasítása, az 1922. december 30-i egyezmény (Ukrajna csatlakozása a Szovjetunióhoz) törvénytelenségének kimondása, az önálló, független ukrán állam megteremtése. A pártok az Ukrán Népköztársaság jogutódának tekintették magukat. Az Ukrán Demokratikus Parasztpárt, az Ukrán Népi Demokratikus Párt mellett a legbefolyásosabb az Ukrán Nacionalisták Pártja volt (OUN), amely részt vett a parlamenti munkában is, de a nagyobb hangsúlyt mind a lengyel, mind a szovjet uralom elleni nemzeti ellenállás megszervezésére helyezte. E párt radikális szárnyát Sztyepan Bandera vezette, aki a harmincas években fegyveres csoportokat működtetett, nem riadva vissza a terrorista merényletek alkalmazásától sem. Részt vettek hivatalok, posták, takarékpénztárak felrobbantásában, lengyel politikai és állami vezetők elleni merényletekben. A lengyel hatóságok több ukrán terroristát kivégeztek, Banderát életfogytiglani börtönre ítélték. Ő 1939 szeptemberében szabadult ki a breszti börtönből. A nemzeti párt A. Melnyik vezette szárnya nem értett egyet a Bandera-féle rajtaütéses taktikával, s inkább a lengyel uralom elleni passzív ellenállást szorgalmazta. 1933 után fokozta a Szovjet-Ukrajna elleni agitációt, szorosabb kapcsolatot teremtett, mintegy folytatva a germanofil hagyományokat, a német fasiszta szervezetekkel. A Melnyik-csoport fegyveres konfliktusra, háborúra számított. Az 1939. augusztusi Ribbentrop–Molotov-egyezmény annyiban követte a korábbi sémákat, hogy Lengyelországról és az ott élő ukránokról megkérdezésük nélkül döntöttek. A Lengyelország negyedik felosztását is tartalmazó titkos záradék földrajzilag az érdekszférák kiterjesztését pontosította, s alig egy hónap elteltével már a két terjeszkedő totális birodalom közös határát jelölte meg. Az 1939. szeptember 17-i szovjet kormánynyilatkozat a lengyel állam megszűnését konstatálta, s az ősi ukrán és belorusz földek visszacsatolása érdekében 700 ezer katonából álló hadsereg bevonulását rendelte el. 1939 őszén Ukrajna területe 88 ezer km2-rel bővült, lakossága 8 millió fővel gyarapodott. 1940 augusztusában további 15 ezer km2 és 1 millió lakos került Ukrajnához (Bukovina, Besszarábia). Az új, egész országnyi területen nyolc újabb megyét alakítottak ki. A beolvasztás és a homogenizálás jegyében megtartott választásokon a szavazók 90%-a „egyetértett” a változásokkal, amikor is több millió lengyel katasztrofális helyzetbe került. 1941. június 22-től Ukrajna hadműveleti területté vált, s az év végére az egész ország német megszállás alá került. A betolakodó, hódító csapatokkal szembeni ellenállás a visszavonulás megszervezésével kezdődött. 3,5 millió állampolgárt a keleti országrészekbe evakuáltak, s 500 nagyüzemet is Keletre szállítottak. Hozzávetőleg 2,5 millió ember vonult be a hadseregbe, míg a partizánmozgalomban kb. 600 ezer fő vett részt. A Galíciában működő, Ukrajna függetlenségéért harcoló szervezetek a háború kirobbanását reménykeltőnek tartották. Felderítő szervezeteket hoztak létre, majd az ukrán légiót is felállították. Bandera és hívei 1941. június 30-án Lvovban kihirdették az első ukrán Területi Igazgatást. Nyilatkoztak az önálló ukrán állam létrehozásáról, a szovjet rendszer elleni kérlelhetetlen harcról, biztosították a hitleri Németországot támogatásukról. A baj csak az volt, hogy Hitler 1941-es elképzeléseibe már nem illett bele a Rosenberg-féle 1939-es ukrán bábkormány felállítása, így az önálló Ukrajna létrehozásának a gondolata sem merült fel. Berlinben megrökönyödéssel szereztek tudomást a gyarmati sorsra ítélt szlávok felajánlkozó „szövetségéről”. Banderát és közelebbi társait Berlinbe szólították, majd a sachsenhauseni koncentrációs tábor vendégszeretetét élvezhették. Banderát csak 1944 második felében engedték el. Bizonyára túl későn. Kijevben a Melnyik vezette szárny felállította az Ukrán Radát, ámde a megszálló németek annak működését is beszüntették. Ukrajnát a németek több részre osztották. Besszarábiát, a Bug és a Dnyeszter közötti területet és Odesszát Romániának adták. A Galíciai Kerületet a lengyel földek protektorátusához csatolták. Az ukrajnai katonai közigazgatás teljesen a németek kezén volt. Az Erich Koch vezette megszállás idején csaknem 4 millió főt öltek meg, vagy kínoztak halálra, nem kímélték az 1,3 millió hadifogoly életét sem. 3 millió munkaképes embert németországi munkára vezényeltek. A németek az „önálló” ukrán hadsereget főleg a büntetőosztagokban használták fel. Különféle rendőrt, csendőri, gyakorta kivégző szerepet töltöttek be. Megtorló akciókban is részt vettek. A banderista nemzeti gárda kapcsolata a németekkel ellentmondásos volt. A Vörös Hadsereg és a partizánok elleni harcban támaszkodtak a megszálló csapatokra, noha a független Ukrajnáért, ha kellett, fegyveresen is szembefordultak a németekkel. Az anyagi kár szinte felbecsülhetetlen volt. A hatalmas emberveszteség mellett tízmillió ember az otthonát is elveszítette.


Kijev 1943. október 6-án szabadult fel, s egy évvel később Ukrajna nyugati területein is befejeződtek a II. világháború harcai. * A lengyelek internálásáról lásd História 1993/8 sz. (A szerk.)

2. Képek







1. A Kamenyec-Podolszkij-i deportálás FIGYELŐ MAJSAI Tamás A Kamenyec-Podolszkij-i deportálás Magyarország II. világháborús szerepének, ezen belül is a magyar állam és a zsidóság viszonyának vitakérdéseit végre őszintén tárgyalja – ha elfogultságoktól nem is mentesen – a magyar társadalom. Ez a kérdéskör, beleértve a Kamenyec-Podolszkij-i deportálás történetét, igen kényes pontja volt az elmúlt hónapok sajtó- és napi vitáinak. Ezért kérte fel szerkesztőségünk a kérdés kutatóját az alábbi cikk megírására. (A szerk.) 1941. november 26-án Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter (utóbb maga is a Gestapo foglya) a következőket mondta a Parlament képviselőháza előtt: „Amikor csapataink Galíciában annyira előrenyomultak, hogy oda már a zsidókat ki lehetett vinni, én elrendeltem, hogy a galíciai kiutasított zsidókat, akiknek kiutasítását eddig nem lehetett foganatosítani, mert az oroszok nem engedték, vigyék vissza a szülőhelyükre… Ez az akció még folyamatban volt, amikor a német katonai hatóságok a katonai közigazgatást ezen a galíciai területen átvették (ti. a magyaroktól), és rögtön az első napon megüzenték, hogy több zsidót pedig nem eresztenek be. Megkíséreltem a tárgyalás útjára lépni velük, hogy ezt az elhatározásukat megváltoztassam, de ez nem sikerült.” A hivatalos magyar politika antiszemitizmusának ez a döbbenetes megnyilvánulása több kérdést vet föl. Először is: miképp illeszkedett a galíciai zsidók deportálása a magyarországi menekültügy általános kereteibe? Azután mi okozhatta a zsidókérdésben szomszédainkhoz képest viszonylag toleráns kormányzat és főképp a németellenességéről közismert Keresztes-Fischer belügyminiszter hirtelen radikalizálódását? végezetül az is érdekes lehet, hogy mivégre elégelték meg még maguk a németek is a Magyarországon tartózkodó galíciai zsidók földindulásszerű exodusát? Gyarapodó ország – növekvő számú zsidóság Az 1938 és 1941 között végbement területi visszacsatolások egyik következményeként mintegy 40%-kal, vagyis körülbelül 300-350 ezer fővel megnőtt Magyarország zsidó származású lakosainak száma. Ez a körülmény az akkori antiszemita légkörben már önmagában véve kedvezőtlen irányba befolyásolta a zsidósággal szembeni közhangulatot. Ezt a közhangulatot erősítette még az is, hogy a növekmény olyan zsidókból tevődött össze, akik gazdaságilag lényegesen lemaradtak anyaországbeli hittestvéreiktől, és ráadásul civilizációs tekintetben sem asszimilálódtak a társadalom többi rétegéhez. Kulturális-vallási szokásaik (lévén nagy többségük ortodox hitű) idegenszerűsége újabb céltáblául szolgált az antiszemita izgatásnak. De a Magyarországon élő népesség etnikai-vallási képe nem csupán a területnövelés miatt vált egyre összetettebbé. Hatottak rá az Ausztria bekebelezése, Csehszlovákia feldarabolása és Lengyelország lerohanása következtében a német expanzió elől menekülő és magyar földön biztonságot kereső emigráns tömegek is. Köztudott, hogy a tízezer számra érkező lengyelek befogadása, illetve az ország területén való átengedése a magyar menekültügy máig példamutató és büszkeségre okot adó teljesítményét jelenti. Kevésbé ad okot az elégedettségre az a bánásmód, amelyben az ugyancsak nem csekély létszámú zsidó földönfutók hazánkban részesültek. A rendelkezésünkre álló források azt mutatják, hogy a korabeli menekültpolitika mások vonatkozásában megnyilvánuló humanizmusa általában nem érvényesült a zsidó menekültekkel szemben. Általában – hiszen voltak szimpatikus kivételek. A Belügyminisztérium id. Antall József által vezetett IX., úgynevezett Szociális Osztálya, a Honvédelmi Minisztérium Baló Zoltán irányítása alatt álló XXI., a katonai menekültekkel foglalkozó osztálya sokat tett azért, hogy a méltányosság az emberiesség szempontjai a zsidó származásúakra nézve is realizálódjanak. Azonban az idegenrendészeti szempontból meghatározó jelentőségű KEOKH (Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság) távol állt attól, hogy az említett kivételek közé tartozzék. A KEOKH már a II. világháborút megelőző években is számottevő szerepet vállalt annak a kormányzatiközigazgatási irányvonalnak az érvényre juttatásában, amely az 1930-as évek második felétől egyre szigorúbb és elutasítóbb álláspontot foglalt el az országban menedéket keresőkkel szemben, főleg ha azok zsidók voltak. Ez a magatartása csak erőteljesebbé vált az 1938-tól fokozódó menekülthullám hatására, amely egyre több magyar eredetű, de hosszabb-rövidebb ideje külföldön élő zsidót sodort vissza a biztonság hamis reményével az országba. 53 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A hazánk területén tartózkodó zsidókkal szembeni hatósági úton való fellépés kulcseleme az állampolgársági igazolás volt. Mindenekelőtt a rendőri és KEOKH-vonalon kezdett 1938-tól kezdve érvényesülni az a felfogás, amelynek értelmében eleve külhonosnak tekintették azt a zsidó származású személyt (bármily régóta éltek a felmenői Magyarországon), aki nem tudta okiratokkal is dokumentálni magyar honosságát. A törvényalkotás és a kialakított rendszabályok azonban csaknem lehetetlenné tették az érintettek számára a kívánt igazolások beszerzését, olykor megtartását. Az 1939: IV. tc. (az úgynevezett II. zsidótörvény) 3. §-a például elvehetőnek minősítette az 1914 után szerzett állampolgárságot, ha valakinek „az életviszonyai nem utalnak” a tartózkodás jogosságára. Ez a gyakorlat különösen a Kárpátalján és az északkeleti részeken élő zsidókat érintette súlyosan. Itt feltételezték ugyanis a legtöbb nem magyar állampolgárt, a beszivárgott, káros „galiciáner” elemeket. A fenyegető kitoloncolások elől védelmet nyújtó állampolgársági igazolvány beszerzése óriási nehézségek elé állította az érintetteket, mindenekelőtt a kárpátaljai zsidóságot. A bizonyítási eljárás költséges volta a legszegényebbek esélyeit majdnem nullára redukálta, míg a bizonyítási feltételek szigorúsága, valamint az eljárás lefolytatásában nélkülözhetetlen polgári-közigazgatási és egyházi-hitközségi nyilvántartások kezdetlegessége és nagymérvű hiányossága az összes zsidó réteget sújtotta. Ilyen körülmények közepette rendelték el a magyar belügyminiszter idézett beszédében leírt 1941-es deportálást, amellyel jóvátehetetlenül megtörték a menekültügyben és a zsidókérdésben – legalábbis külpolitikai egybevetésben – még mindig kiegyensúlyozottnak számító honi politikai gyakorlat addigi folyamatosságát. Kezdett körvonalazódni a magyarországi holocaust. A háború sodrában A zsidóság iránti ellenszenv aktivizálódása összefüggött azzal, hogy Magyarország bekapcsolódott a Szovjetunió elleni háborúba. 1941 júniusának végén magyar csapatok lépték át az ország határait, és részben közvetlenül is bekapcsolódtak a hadviselésbe, részben pedig megszállási feladatok ellátásában működtek közre a galíciai (Kárpátokon túli északkeleti részek) és az ukrajnai vidéken. Ezt a lehetőséget használta ki a magyar kormányzat arra, hogy a katonaságunk által is felügyelt hadműveleti területekre tízezrével deportáljon az anyaországba menekült vagy itt megkérdőjelezett legitimitással tartózkodó zsidókat. Keresztes-Fischer szavai az egyik ilyen akció, az 1941. július 17–augusztus 15. között lezajló körösmezei vagy más néven KamenyecPodolszkiji deportálás mozzanatait elevenítették fel. Ezen akció keretein belül a hazai hatóságok mintegy 18 ezer zsidót toloncoltak ki brutális módon orosz területre, ahol megsemmisítés várt rájuk. Hiányos forrásaink ellenére valószínűsíthető, hogy a deportálás kezdeményezői között alapvetően a radikálisan németbarát politikát folytató jobboldal kormányzati súllyal bíró képviselőit kell látnunk. Itt számításba jöhet Kozma Miklós, a kárpátaljai terület kormányzói biztosa, Pásztóy Ámon, a BM Közbiztonsági Osztály ez idő tájt kinevezett új vezetője, valamint Bartha Károly honvédelmi miniszter és Werth Henrik vezérkari főnök. Minden bizonnyal ők és hasonló meggyőződésű politikus társaik gyakoroltak erős nyomást Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszterre a deportálások elrendelése érdekében. Lehetséges továbbá az is, hogy a deportálásokkal, amelyek egy része „zsidófajú” lengyel külhonosokat is érintett, a magyar kormányzat a németeket kívánta megnyugtatni. Német részről ugyanis értetlenséggel figyelték a magyarok lengyelbarát érzelmeit, amelyek hatására a budapesti lengyel követség egészen 1941 februárjáig működni tudott. A németek nem egyszer vádolták a magyar kormányzatot lengyelbarátsággal, sőt a lengyel zsidók pártfogásával. E vádakra adhatott hatásos cáfolatot a deportálás, éppen egy olyan időszakban, amikor a német és magyar fegyverbarátság előtt új (sajnálatos) perspektívák nyíltak. Kiszolgáltatottan és elhagyatottan 1941. július 12-én a KEOKH új irányítója, Siménfalvy Sándor a következőket közölte az ország elsőfokú rendőrhatóságainak vezetőivel: „… a jelenlegi külpolitikai körülményekre tekintettel megnyílt a lehetősége annak, hogy az ország területén tartózkodó alkalmatlan idegenek…, akik ellen a jogerős kiutasító, illetve lakhatási engedélyt megtagadó véghatározat … mind ez ideig végrehajtva nem lett, a közeljövőben az ország területéről eltávolíttassanak.” Egy néhány nappal később kiadott leirat közölte, hogy a kitelepítendők „főként az utóbbi időben… beszivárgott lengyel és orosz zsidók” köréből kerülnek ki. Végül július 19-én kiment az 192/2/1941. rs. VII. b. sz. ominózus utasítás is, amely arra szólította föl az említett rendőrhatóságokat, hogy a már „jelentett lengyel és orosz külhonosokat haladéktalanul vegyék őrizetbe, s csoportosan, vasúton… irányítsák őket közvetlenül Körösmezőre” (egykori határállomás Máramaros vármegyében), ahol „jegyzék ellenében” átadandók a helyi gyűjtőtáborban. A folyamatba helyezett akció igen kegyetlenül zajlott. A végrehajtási utasítás szerint például megkímélendőek lettek volna az elszállítástól a hetven éven felüliek, a betegek, a szülés előtt álló és szoptatós anyák. Ezeket a 54 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

rendszabályokat azonban nem tartották be. Nem egy helyen válogatás nélkül elvittek mindenkit, csak azért, mert zsidó volt. Ezrével hurcoltak el olyanokat, akiknek folyamatban volt már állampolgársági kérelmük intézése. (Csak megjegyezzük, hogy ennek beszerzését semmilyen jogszabályi kötelezettség nem írta elő.) De gyűjtöttek be embereket e papír birtokában is. Előfordult, hogy az illető szeme láttára széttépték az igazolványt, majd pedig az áldozatot mint „nyilvánvaló külhonost” elhurcolták. Elvittek olyanokat is, akik nem lengyel vagy orosz eredetűek voltak, hanem valamely más országból érkeztek ide. Kitelepítettek sokszorosan kitüntetett frontharcosokat, negyvennyolcas honvédok leszármazottait, olyan családokat, melyeknek férfitagjai éppen munkaszolgálatot teljesítettek – és persze a munkaszolgálatost erről nem értesítették. Előfordult, hogy nyaralásban lévő gyermekeket hurcoltak el – szüleik tudta nélkül. Az embertelenségnek ez a tobzódása a Körösmezőről Galíciába és Ukrajnába szállított áldozatok számára még csak fokozódott. Éhínség, fedélnélküliség, a helyi lakosság és a katonaság részéről megnyilvánuló ellenszenv, fosztogatások, kegyetlenkedések vártak rájuk, egészen a drasztikus pogromokig. A legrettenetesebb végzet azonban az Ukrajnába került deportáltaknak jutott, akik a mozgó vágóhídként funkcionáló német Einsatzgruppék (bevetési csoportok) karmai közé kerültek. Ezek a különítmények ezrével terelték össze a feltalálható zsidókat, hogy azután bombatölcsérekbe, vagy éppen velük megásatott gödrökbe géppuskázzák őket. Menekültek beszámolói szerint a hatalomra lőtt tömeg fölött sokszor még napok múlva is hullámzott a föld, amelyet sebtében rájuk hánytak. A magyarországi kitelepítettek közül is sokan fejezték be így az életüket, elsősorban 1941. augusztus 27–28-án, a Dnyeszter melletti Kamenyec-Podolszkijnál véghezvitt vérfürdő során. A deportálások leállítása A KEOKH 1941. augusztus 15-én váratlanul elrendelte a kitelepítések „további intézkedésig” történő felfüggesztését. Hivatkozott beszédében Keresztes-Fischer belügyminiszter a megszállt területek német hadvezetésének számlájára írja a deportálások leállítását. Nos, elképzelhető, hogy a német hatóságok a megszállás sok tekintetben nehézségeket támasztó kezdeti időszakában valóban terhesnek tartották nagy tömegek beengedését és ezek likvidálásának megszervezését. A magyar belügyminiszter pedig politikailag jó megoldásnak tekinthette, ha az amúgy is csak nyomás hatására elrendelt deportálásokat erre hivatkozva leállíthatta. A leállításban nyilván szerepet játszott a hazai tiltakozás is. Számottevő közéleti személyiségek emelték fel szavukat a kegyetlenségek ellen. Cavallier József, Pásztor József, Polgár György, Rassay Károly, Weisz Edith bárónő és mások igyekeztek közbelépni az elhurcolásra kárhoztatottak érdekében. Schlachta Margit, a katolikus Szociális Testvérek Társasága nevet viselő szervezet főnöknője valósággal vezéregyénisége lett a bajba jutottakért folytatott küzdelemnek. Interveniált Horthynál, és augusztus 9–10-én magas rangú egyházi és világi méltóságok társaságában körutat tett Kárpátalján, ellátogatva többek között a körösmezei táborba is. A látottakat tizennégy oldalas megdöbbentő hatású beszámolóban összegezte, amelyet eljuttatott az illetékesnek tekintett személyekhez és fórumokhoz. E beszámoló soraival zárjuk emlékezésünket a holocaust áldozataira: „Nem tudhatjuk, mit hoz a jövő, de egy biztos: lesz még idő, amikor ismét a szabadság, a jog, az igazság fognak uralkodni az erőszak helyett. Magyarország jövője és nemzetünk becsülete szempontjából nem közömbös, hogy mi lesz akkor eljárásunkról a művelt emberiség véleménye. Tudjuk, hogy e pillanatban nem népszerű ügyet képviselünk. De kötelességünknek tartjuk szavunkat felemelni ott, ahol a hallgatás lelkiismeretünk szerint bűn volna.”

2. Képek




1. Levelek a deportáltaktól Levelek a deportáltaktól 1. „Kedves Rezső! Olyan szenvedéseken mentünk keresztül, amit Budapesten el sem lehet képzelni. Ha csak 5%-át tudtam volna, talán nem is tudom, mit csináltam volna. Az ukránok kirabolják a zsidókat, akiket át terelnek (!) a Dnyeszteren, nagyon sokat bedobnak a Dnyeszterben(!). Éhezünk, ha rövidesen nem történik változás, elpusztulunk, mert ennivalónk nincs. A papát ne engedd el. Kövess el mindent, ha lehet, hogy hazajuthassunk. Megesz bennünket a piszok, nem akarnak sehova sem” 2. „elengedni bennünket. Itt, ahol vagyunk, nem maradhattunk, vannak csoportok, akik kifosztva kuksolnak a vidéken, mert ukrán bandák megtámadják őket. Egy nap 50-60 holttest úszik le a Dnyeszteren, itt tegnap temettek 50-et. Lassan elfogy mindenünk, úgy hogy a legsötétebb jövő vár ránk. Egy asszony meg is őrült. Csókolunk: Miki” 3. „Drágáim! Mi itt vagyunk a Dnyeszter partján. Anyu meg Lili mindenképpen meg akar halni. Én nem is tudom, hogy mit csináljak vagy haljak én is meg vagy nem. Anyu semmiképpen nem akar tovább menni. Ha Apu nem fog eljönni, akkor én is meghalok. Felejtsek (!) el minket. Elmegyünk nagyon messze, ahol már soha sem fogunk találkozni. Nincs már mit írni nekem. Csókollak benneteket és legyetek boldogok. Isten veletek! Csókol benneteket Artúr. Utolsó levelem.” 4. A Stanislaui Zsidótanács levele Weisz Edith bárónőhöz 1941. augusztus 28. „Mélyen tisztelt, nagyságos Bárónő! Sajnálatunkra arra kényszerülünk, hogy Önnel a következőket közöljük: Mint Ön előtt is ismert, Magyarországról sok ezer zsidót deportáltak. Öt-hét hete ezek a zsidók az egyik helyről a másikra gyalogolnak, az elképzelhető legrosszabb körülmények között, mindenféle szállás, élelmezés nélkül, mivel az itteni zsidók teljes anyagi összeomlásuk miatt nincsenek abban a helyzetben, hogy ezeknek az embereknek az élethez szükséges dolgokat megadják. A legrosszabb feltételek között van itt, Stanislauban most 2300 ilyen Magyarországról deportált zsidó, akik ideiglenesen az itteni templomban és néhány imaházban találtak nyomorúságos szállást. Ezek az emberek alig kapnak enni, mivel a Stanislauban lévő hitközség nem rendelkezik kellő eszközökkel és hatalommal sem, hogy a megfelelő élelmiszereket megszerezze. Az emberek az ide vezető hosszú gyaloglásban teljesen legyengültek, külsejükben elhanyagoltak lettek. Tejes pusztulásukat, katasztrófájukat elkerülendő, kívülről feltétlenül anyagi eszközöket kell szereznünk, és ezért arra kérjük Önt – a szegény deportáltakkal együtt hivatkozva az Ön ismert filantróp, ezeket a szegény embereket segítő magatartására –, hogy minden lehetségeset tegyen meg azért, hogy az ellátásukhoz szükséges eszközöket elküldje, hogy ebbe a szörnyű helyzetbe megfelelőképpen beavatkozhassunk. Kérjük Öntől azt is, hogy minden olyan megfelelő helyen, ahová mi innen nem tudunk fordulni, számoljon be ezeknek a szerencsétleneknek borzalmas helyzetéről. A legsürgősebb segítséget kérjük, ajánljuk magunkat a legalázatosabb tisztelettel Stanislaui Zsidótanács”

2. Képek






1. Horthy Miklós és a legitimizmus NYÍLT TÉR – Tisztelt Szerkesztőség! KARDOS JÓZSEF Horthy Miklós és a legitimizmus Tudományos konferenciák, megemlékezések, újságcikkek sora taglalta ebben az esztendőben Magyarország 1944. évi történetének tragikus fordulóit. Az 50. évfordulót újra és újra politikai küzdelmek tarkították. És színezték a történész szakmában meglévő viták az 1944. év szereplőinek értékeléséről, a magyar állam és a magyar társadalom lehetséges alternatíváiról 1944-ben. A viták fókuszában Horthy Miklós személyének megítélése állott. Indulatos olvasói levelek, a téma aktualitásától ösztönzött kollégák írásai nagy számmal érkeztek szerkesztőségünkhöz. Ezekből már korábbi számainkban is közöltünk, s később is publikálunk. Az 1990-es évek történelmének része immár Horthy Miklós temetése Kenderesen. Történelmi, állampolgári, érzelmi állásfoglalások tömege nyilvánult meg a temetés kapcsán. Mindenkinek egyéni és lelkiismereti dolga… De történelmi tény, hogy maga a temetés szerves része a korábban szitok-átok övezte Horthy-képnek, majd az azt követő „kárpótlási” lendületnek, és a remélhetőleg megnyugváshoz vezető történeti ítéletalkotásnak. Az unoka, Horthy István, beszédét közöljük mint a temetés egyik legnagyobb érdeklődésre számot tartó történelmi dokumentumát. (A szerk.) Horthy Miklós Emlékirataiban határozottan szólt arról, hogy az ország koronás királya iránti hűségét ő mindvégig megtartotta. A legitimitás elvét nem kívánta megsérteni, csupán a körülmények hatalmának engedve, az ország helyzetére tekintettel akadályozta és halasztotta a Habsburgok visszatérését. Az események mérlegelése, a Kormányzó szerepének megítélése azonban, különösen legitimista szemmel nézve, nem nevezhető ennyire egyértelműnek. Passzív kormányzat – aktív király A tanácsköztársaság bukását közvetlenül követő időben Horthy Miklós valóban még vezető legitimista körökben mozgott. Kormányzóvá választása után IV. Károly is bízott benne, olyannyira, hogy 1920 tavaszán egy hozzá írt levélben Horthyt kérte fel: jelölje meg a legalkalmasabb pillanatot, amikor visszatérhet, és ehhez még hozzátette, hogy a kormányzó „eddigi hűségével és odaadásával” készítse ezt elő. Ekkor még Horthy Miklós maga is átmenetinek tartotta államfői megbízatását. Az arról rendelkező 1920: I. tc. kimondta, hogy a békekötés után időben kell rendezni az állami főhatalom ideiglenes helyzetét, ami alatt leginkább a királyság, a legitim királyság helyreállítását értették. Trianon után azonban az arra illetékes tényezők – és ezek közé tartozott Horthy is – nem tettek semmit, illetve időszerűtlennek nyilvánították a kérdés megoldását. Az akkori kisgazda párti politikusok közül sokan a szabad királyválasztás álláspontjára helyezkedtek, és közjogi, illetve történeti érvekkel állították, hogy IV. Károly már nem Magyarország királya. A kialakult viták az ideiglenes helyzetnek kedveztek, ami a kormányzói tisztség megszilárdulását jelentette. A körülmények ilyen irányú alakulását Horthy Miklós saját személyére nézve egyre inkább kedvezőnek tarthatta, hiszen az ő államfői posztjától volt szó. Bizonyára erre utal, hogy IV. Károly 1920. november 9-én írt, neki címzett levelét, a király kérése ellenére sem hozta nyilvánosságra. IV. Károly – a magyarországi legitimisták kérésére – a nemzeti közhangulat megnyugtatása céljából, ebben a levelében tájékoztatta a kormányzót és általa az országot, hogy osztja azt a felfogást, mely szerint az örökös tartományok együttes birtoklása megszűnt, és az 1867. évi XII. tc. érvényét vesztette. Magyarország visszanyerte teljes állami függetlenségét, és ő ennek tudatában kíván alkotmányos király lenni. Horthy Miklós ekkor, a kompromisszumot ajánló levél közlésével nem kívánta megbolygatni a királykérdést és ezzel gyengíteni saját pozícióját. Ez részéről tudatos és átgondolt politika volt. Bizonyíték erre Lehár Antal emlékirata – amit a História 1993. 11. száma tett közzé –, amelyben megtalálható, hogy Horthy Miklós 1920. november 1-jén a következőt közölte Lehárral: „Minden lehetséges erő arra törekszik, hogy Károly királyt különböző nyilatkozatok kiadására ösztönözzék.” Az, hogy kikre gondolt a kormányzó, a következő mondatból kiderült: „Andrássy Gyula egy gonosztevő, akit Horthy legszívesebben felakasztana.” Lehár Antal feljegyzéseiben máshol is kendőzetlenül beszélt arról, hogy a magát legitimistának hirdető Horthy Miklós mit tenne legszívesebben a valóban legitimista politikusokkal. IV. Károlyt az idő múlása mind jobban aggasztotta. A kormányzat passzivitására aktív fellépéssel kívánt válaszolni: 1921 húsvét ünnepén váratlanul visszatért Magyarországra, hogy átvegye a királyi hatalmat. Sok jel mutat arra, hogy a király lépését szűkebb környezetén kívül a francia titkos diplomácia is támogatásáról biztosította abban az esetben, ha sikerül fait accomplit (befejezett helyzetet) teremtve átvennie a hatalmat. 63 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Horthy Miklós Emlékiratában említést tesz arról, hogy a király, akivel Budapesten tárgyalt, szólt a „diszkrét” francia támogatásról, amire a kormányzó azt javasolta, hogy kérdezzék meg erről a „budapesti francia főmegbízottat”. Ez az „indiszkréció” természetesen kizárta a fait accomplit. Horthy Miklósnak mindenesetre ekkor – húsvét vasárnapján – sikerült rábeszélni a királyt, hogy sürgősen hagyja el a fővárost. Lehár Antal a következőket írta erről: „Horthy egészen egyedül, minden felelős tanácsadó nélkül a magyar korona viselője ellenében eldöntötte a helyzetet. Őfelségét sorsának legnehezebb fordulóján vezető és tanácsadó nélkül az utcára tette.” „A hivatalos kommüniké, amely szerint felsége a kormány és a pártvezetők tanácsára hagyta el Budapestet, tudatos hazugság volt.” IV. Károly hamarosan az országból is távozni kényszerült. A magyar belpolitikában azonban nem szűntek meg a legitimista és szabad királyválasztó politikai ellentétek, sőt ezek éleződtek. Ifjabb Andrássy Gyula, aki a legitimisták vezetőjének számított – felesége kéziratban fennmaradt naplója szerint –, 1921. augusztus legelején felkereste Horthy Miklóst, és igyekezett meggyőzni őt, hogy a kormányzó és a legitimisták között a legsürgősebben közeledést kellene elérni. „A mai állapot fenntartása – mondta Andrássy, felesége feljegyzése szerint – nagy veszélyekkel jár. Két táborra szakítja a konzervatívokat, Horthyt a forradalmi elemekhez, köztársaságiakhoz és a legbutább kisgazdákhoz kapcsolja, aminek az lesz a következménye, hogy a király, a gyanúval élve, hogy itt ellene kormányoznak, egy szép napon meglepetésszerűen meg fog jelenni. „És az is félő – említette meg Horthy riasztására Andrássy –, hogy „a szocialisták és a zsidóság útján kapja vissza a király trón, jogát”. Majd arról szólt, hogy ha a külügyi helyzet csak valamiképpen is engedi, ő a király mellé fog állni, Horthy pedig a legválságosabb helyzetbe kerülhet, mert ha a király ellen foglal állást, feltétlenül megbukik. Erkölcsileg is elveszti minden hitelét, hiszen ő – mármint Horthy Miklós –, aki mindig admirálisi uniformisban jár, és aki számtalanszor mondta neki – de másoknak is –, hogy köpjenek a szeme közé, ha nem bizonyulna legitimistának, teljesen megsemmisülne, ha fegyvert fogna törvényes királya és ura ellen. Az idézett beszélgetésen Horthy még biztosította Andrássy Gyulát, hogy legitimista, de azért hozzátette, hogy nem könnyű lélekkel, mert ő tudja, Károly rossz király lesz, akinek „Magyarország csak springbrett lesz, hogy az osztrák császárságot visszaszerezze”. Ennek ellenére, amikor lehet, vissza kell hozni a királyt – mondta Horthy –, de nem most, mert a szomszédok megtámadnák Magyarországot. Horthy Andrássyt arra szólította fel, hogy a legitimisták hassanak a királyra, most várjon, „ne tegye ki az országot és saját magát katasztrófának, amely egy puccs-szerű megjelenéssel okvetlenül be fog következni”. A trónfosztás Andrássy Gyula jóslata, hogy a király türelmét veszítve újra visszatér, hamarosan bekövetkezett. A kormányzat újból úgy ítélte meg a helyzetet – és ebben a külföldi tiltakozás-fenyegetés jelentős szerepet játszott –, hogy nem időszerű IV. Károly kísérlete. A királyt, aki fegyveres kísérettel közeledett a főváros felé, katonai erővel tartóztatták fel. Horthy Miklós külön hadparancsban szólította fel katonáit és tisztjeit, hogy a nemzeti hadsereg esküje neki szól, a királynak tett újabb eskü érvénytelen. Emlékiratában a kormányzó említést tett arról, hogy a nemzet érdekében volt kénytelen, „kimondhatatlan fájdalmára” parancsot adni a tüzelésre. A király visszatérési kísérlete megint megbukott, és a nemzetgyűlés 1921. november 6-án – a külföld kívánsága szerint – elfogadta a Habsburg-ház trónfosztását kimondó törvényjavaslatot. A törvényt Horthy Miklós aláírta és kihirdette. A detronizációs törvény megszavazásában a legitimista ellenzéki képviselők nem vettek részt, mert a királyvisszatérési kísérletben való részvételük miatt „lázadás” bűntette miatt letartóztatás alatt álltak. Andrássy Gyula börtönből való szabadulása után, 1922. január 14-én szólalt fel először a nemzetgyűlésben. Kijelentette, hogy a kormány hatalmi vágyból lövetett a királyra. A visszatérési kísérlet előzményét és egyúttal a felelősség kérdését vizsgálva szólt arról, hogy 1921 augusztusától kezdve igen sokat tárgyalt a Kormányzóval és Bethlen István miniszterelnökkel, amelynek eredményeként a lényeges kérdésekben teljes egyetértés alakult ki közöttük. „Mind a hárman legitimista alapokon álltunk, és mind a hárman megegyeztünk abban, hogy sürgős szükség van arra, hogy ez az elv kidomborítható legyen, és ezáltal Ő felsége arra legyen szorítható, hogy ne jöjjön vissza mostanában.” IV. Károly ugyanis attól félt, hogy Gömbös Gyula és a kisgazda vezetők egy része kész helyzetet teremt vele szemben, és ezért sürgette a visszatérés idejét. Ezt ellensúlyozandó egyezett meg Horthy, Bethlen és Andrássy, hogy legitimista alapokra építve egy egységes kormányzópártot hoznak létre. A párt megalakításánál – mondta Andrássy – Bethlen húzta az időt, arra hivatkozott, hogy a kisgazdák felbomlására vár, majd azt hangoztatta, hogy az antant inkább elfogadná Habsburg Ottót, mint az apját, IV. Károlyt. Így próbált haladékot nyerni, ami a király idő előtti hazatéréséhez vezetett. A felelősök tehát azok, akik a király számára csak szavakban – titokban – ígértek hűséget, de tettekben nem teremtették meg a bizalom légkörét. Végül pedig fegyvert fogtak a királyra, és egy „szégyenparagrafussal” megfosztották trónjától – hangoztatta Andrássy nemzetgyűlési beszédében. 64 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

„Régi szép emlékek” Horthy Miklós, akinek politikai lelkiismerete valószínűleg nem lehetett teljesen nyugodt, a későbbiekben nem igen nyilatkozott a királykérdésről. Nézete a korszak egészében jelentkező hivatalos kormányzati állásfoglalást jelentette: a királykérdés megoldása nem időszerű. 1920 végén Sopronban tartott beszédében Horthy Miklós a következőket mondta: „Mi valamennyien azt óhajtjuk, hogy a szent koronát régi dicsőségében ragyogva láthassuk. Azonban mielőtt ezt a célt elérhetnénk, külső és belső megerősödésünk kérdését kell megoldanunk. Aki ma időszerűtlenül felveti a királykérdést, megzavarja az ország békéjét, akadályozza az újjáépítést, és megfoszt bennünket annak lehetőségétől, hogy a külfölddel jó kapcsolatba léphessünk.” 1937. december 20-án Szolnokon e kérdéskörről hasonló módon szólva kijelentette, hogy a királyság intézményét meg kell őrizni, mert az a nemzet életével összeforrott. Az e téren jelentkező függő kérdéseket „a nemzet hivatott szervei fogják majd eldönteni, egy alkalmas időpontban.” Arról azonban ekkor sem tett említést, hogy ennek időszerűsége mikorra várható. A legitimizmusról pedig néhány hónap múlva – az Anschluß bekövetkezte után – meglehetősen lekezelő sajnálkozással tett említést. 1938. április 3-án elhangzott rádiószózatában az Anschlußró1 Horthy kijelentette, hogy „Ausztriának Németországgal történt egyesülése ránk nézve nem jelenthet mást, csak azt, hogy egy régi jó barátunk, akit a békeszerződések lehetetlen helyzetbe sodortak, egyesült egy másik jó barátunkkal és hűséges fegyvertársunkkal, azzal a Németországgal, amely mindig életre-halálra megbízható szövetségese volt barátainak a történelem tanúsága szerint.” A legitimisták idegességére, mely a hitleri terjeszkedés tragikus folytatásra és a restaurációs törekvések vereségére utalt, csak annyit mondott a kormányzó: „Régi szép emlékek elmúlásán érzett méla bánaton nem lehet ugyan csodálkozni, de ez nem kelthet izgalmakat.” Öröklődő kormányzói hatalom? A királykérdés időszerűtlenségének hangoztatása utat nyitott Horthy Miklós kormányzói jogkörének fokozatos kiterjesztése számára is. 1937-ben a kormányzó utódajánlási jogot is kapott, amit a közvéleményben olyan felhangok követtek, hogy Horthy esetleg örökletessé kívánja tenni államfői hatalmát. Ez a vélekedés erősödött fel, amikor a kormányzóhelyettesi cím létrehozása napirendre került. Serédi Jusztinián hercegprímás feljegyezte, hogy 1941. november 16-án közölte vele Horthy Miklós, hogy „hazára, továbbá a súlyos magyar- és világhelyzetre tekintettel kormányzóhelyettes választásáról kíván gondoskodni. Akkori terve szerint a kormányzóhelyettes utódlási joggal bírt volna, amit Bárdossy László, magyar királyi miniszterelnökhöz címzett és nekem is megmutatott legmagasabb kormányzói leveléből, de magából a Kormányzó úr Őfőméltósága szóbeli közléséből is világosan láttam. A Kormányzó Úr szavaiból azt is megértettem – írta Serédi Jusztinián –, hogy erre a tisztre saját fiát: Horthy István államtitkár urat, a Magyar Államvasutak elnökét szemelte ki, mikor nem csak képletesen mondotta, hogy akinek háza van, az azt akarja, hogy holta után a ház gyermekéi legyen, hanem hozzátette, ő is így van a kormányzói tisztével, amelyet fiának szánt.” Az országgyűlés 1942. február 19-én Horthy Istvánt közfelkiáltással kormányzóhelyettessé választotta. A legitimista képviselők ellenérzéseit csillapította, hogy a könnyen befolyásolható idős kormányzó fia ismert volt németellenes érzületéről. Továbbá a kormányzóhelyettességről rendelkező törvénybe nem került be az utódlási jog. Ismeretes, hogy Horthy István tragikus szerencsétlenség áldozata lett. Horthy Miklós ezt követően nem kívánta betölteni a kormányzóhelyettesi tisztet. Ugyanakkor tudtával – vagy tudta nélkül – propaganda indult unokája királlyá választása érdekében. Ezzel szemben a Kormányzó nem lépett fel nyilvánosan, bár erre többen – közöttük a Hercegprímás is – kérték, ill. figyelmeztették. A „dinasztiaalapítás” – amelyre irányuló törekvését Horthy Miklós a későbbiekben erősen tagadta, és gyanúsításnak minősítette – feltehetően szándékától függetlenül sem sikerülhetett volna az akkori körülmények között. Arról sem igazán Horthy tehetett, hogy a nemzetvezető „utód” Szálasi Ferenc lett. Hozzájárulását a körülmények kényszerítették ki.

2. Képek



1. Horthy Miklós temetése Kenderesen Ifjabb HORTHY István Horthy Miklós temetése Kenderesen 1993. szeptember 4. Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves magyar testvéreim! Hálát adok a mindenható Istennek, hogy lehetővé tette, hogy szeretett hazánkban ma jelen lehetünk itt, együtt, mint szabad emberek egy szabad hazában. Ennek a két szabadságnak a kialakulása tette lehetővé számunkra, hogy teljesíthessük kötelességünket nagyapámmal szemben. Befejezte életének pályáját azzal, hogy földi maradványait nyugalomra helyezzük szeretett hitvesével és ifjabb fiával, Miklóssal együtt. Itt Kenderesen, amit annyira szerettek. Én is csatlakozom az édesanyám köszönő szavaihoz mindazoknak, akik ennek a napnak a megvalósulásához hozzájárultak. Mélyen meghat, hogy ennyi résztvevőt látok itt ma összegyűlve. Csak azzal tudom kimutatni hálámat és viszonozni azt, hogy megosztjátok velünk ezt a kegyeletes aktust, hogy elmondok valamit a nagyszüleimről és Miki bácsiról, de különösen nagyapámról, úgy ahogy én ismertem. Amikor már nem volt az események központjában, de szerényen élt száműzetésben. Szerencsém volt, hogy életem első 12 évében egy házban laktam vele, asztalánál ülhettem és hallgathattam elbeszéléseit. Játszhattam és beszélhettem vele minden nap. Akkoriban természetesnek vettem kedvességét, nagylelkűségét, vidámságát, pozitív beállítottságát és érdeklődését az iránt, ami körülötte az egész világon történt. De csak később, amikor kezdtem megérteni, hogy mi mindent tett és tapasztalt, tudtam értékelni azt, hogy milyen rendkívüli egyén volt. Elveszítette az otthonát, hazáját, munkáját, minden tulajdonát és négy gyermeke közül hármat. De egyetlenegyszer sem hallottam tőle panaszt vagy önszánalmat, mindig pozitív és segítőkész maradt, egészen utolsó pár hónapjáig. Jól emlékszem rá, amikor a háború után segített nagyanyámnak a háztartási munkákban, mialatt édesanyám utazgatott Németországban, a Nemzetközi Vöröskeresztben munkát vállalva, hogy megszerezze számunkra a mindennapi szükségleteket. Egyszerű, szerény ember volt a nagyapám és dacára a veleszületett természetes méltóságának mindig megközelíthető volt és sosem elzárkózó. Emlékszem, egészen különleges jótéteményekre mindkét nagyszülő részéről olyanok iránt, akik kevésbé voltak szerencsések, mint ők. Életében nagy mozgatóerő volt még szeretete a hazája iránt és ragaszkodása ahhoz, hogy kötelességét teljesítse legjobb belátása szerint. Kapzsiságnak nem volt ebben része. A birtok, amit elveszített 24 év után mint államfő, nem volt több, mint amivel elkezdte. Mint egyedüli gyerek otthonos voltam a felnőttekkel, és számtalan családi megbeszélést hallottam, amelyek nem voltak egészen nekem szánva. Azok alatt az évek alatt nem hallottam nagyapámat gyűlölettel beszélni vagy rosszat mondani másokról, még azokról sem, akikkel véleménye éles ellentétben volt. Kérdezték tőlem, hogy antiszemita volt-e a nagyapám. Részemről ez elképzelhetetlen. Ő az embereket érdemeikről ítélte meg, és nem hallottam tőle még célzást sem faji vagy társadalmi előítéletről. Nem azért osztottam meg Veletek ezeket a megfigyeléseket, mert nagyapámat idealizálni szeretném. Emberi lény volt, és ezért biztos hibázott. A tanulságokat, amelyeket ma le kell hogy vonjunk, nem a két háború közötti évek vitapontjaiból vagy politikájából kell, hogy merítsük, hanem az ő emberi tulajdonságainak az értékeiből. Tudom, hogy egy vitás időszakon megyünk keresztül, amikor megszabjuk az új Magyarország útirányát. ilyenkor csábító megoldásokat és hasonlatosságokat keresni az utóbbi idők történelméből. De a háború közötti évek problémái és megoldásai már nem időszerűek a mai Magyarországon. A világ teljesen megváltozott. Nemcsak azzal összehasonlítva, ami a háború előtt volt, de még az utolsó tíz évben is. Fontos, hogy a küszöbünkön ma nincsenek megtébolyodott birodalmak, hatalom és jólét ma már kevésbé függ határoktól és hadseregektől, mint minőségtől, és a piacokat összekötő elektronikus főútvonalakhoz való hozzáférhetőségtől. A hatalomnak és jólétnek ma kevesebb köze van szembesítéshez, mint éles eszű szövetkezésekhez. Amire szükségünk van ma, az a demokrácia, stabilitás, emberi értékek, vállalkozói szellem és becsületesség. Hogy a mai lehetőségeket kihasználjuk jobban, mint valaha, arra van szükség, hogy a magyarok érzéseikben összefogjanak. A vita nagyon fontos, mert jobb megoldásokhoz vezethet, de nem szabad, hogy megengedjük, hogy gyűlölethez és elszigeteltséghez vezessen. Elismerve azt, hogy nagyapám mennyire szerette Magyarországot, nagyon fontos nekem, hogy a mai munkánk ne teremtsen válaszfalat és gyűlöletet a magyarok között, de inkább a régi sebek gyógyulását. Ez az ok, amiért szeretnénk, hogy mi, akik ma itt vagyunk, azok felé a honfitársaink felé forduljunk, akik ma nincsenek itt, azért, mert nagyapám történelmi szerepét illetően eltér az 67 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

ő értelmezésük a mienktől. Szeretném őket szeretettel és kölcsönös megbocsátással belevonni érzéseinkbe. Hazánk újra felépítésével kapcsolatban inkább azokra a lehetőségekre gondolva, amit a jövő tartogat, mint a múlt szerencsétlenségeire. Mindenesetre ma nem a mi dolgunk azt megítélni, hogy milyen jól vagy milyen rosszul látta el nagyapám a munkáját, mint kormányzó. Én hiszem, hogy nem rajtunk áll, mint emberi lényeken, hogy tudhassuk mi lett volna, ha másként cselekedett volna, sem az, hogy milyen kényszereknek volt kitéve, vagy hogy mi lakozott a szívében. Nem fejezhetem be anélkül, hogy ne mondjak valami nagyanyámról és nagybátyámról. Úgy emlékszem nagyanyámra, mint aki meglepően gyönyörű volt. Belsőleg és külsőleg. Egy ragaszkodó, hű feleség, anya és nagyanya. Akik ismerték, szerették. Amikor meghalt, meglepetésemre kaptam egy levelet egy iskolatársamtól, aki többször jött velem játszani, amikor 10 évesek voltunk. Azt írta, hogy a nagyanyám olyan mély benyomást tett rá, hogy sohasem tudja elfelejteni. Miki bácsi egy fontos barátom volt, amikor kezdtem felnőni. Emlékszem nagy életkedvére, szellemességére és kihasználom ezt az alkalmat, hogy megköszönjem neki sok kedvességét és barátságát. Kérjük, hogy az Isten bocsássa meg bűneiket és jótetteikhez mérten adjon nekik egy helyet a túlvilágban. Úgy legyen!

2. Képek



1. Udvari utazások GYARAPODÓ KÖZGYŰJTEMÉNYEINK FRISNYÁK Zsuzsa Udvari utazások 1994. november végéig tart nyitva a budapesti Közlekedési Múzeum új kiállítása „Királyi vonatok, udvari utazások” címmel. Cikkünk szerzője, aki egyben a kiállítás rendezője is, alábbi írásával bevezeti olvasóinkat a királyi utazások „titkaiba”. 1897-ben a szociáldemokrata párt pécsi előkészítő bizottsága elhatározta, hogy az általános szavazati jog érdekében békés felvonulást rendez. A helyi rendőrfőkapitány a kérést elutasította. A közvélemény nem tudhatta, hogy ugyanebben az időben utazik át a város pályaudvarán II. Vilmos császár, s a tüntetést biztonsági okból nem engedélyezték. Udvari utazások lebonyolításának általános elve: a legkisebb zavargásra okot adó eseményt is el kell kerülni, minden merényletkísérletre utaló jelzést komolyan kell venni. A király utazásainak szervezője a főhadsegéd, az uralkodó utazását ő táviratozta meg a minisztertanácsnak. A minisztertanács a belügyminiszter hatáskörébe utalta az ügyet. A belügyminiszter írásban értesítette a fővárosi rendőrfőkapitányt, az illetékes csendőrkerületi parancsnokságot és a közlekedési tárca miniszterét. A közlekedési miniszter írt a MÁV Igazgatóságának. Ők értesítették az illetékes üzletvezetőséget. Az üzletvezetőség összeállította, vagy megkapta az udvari vonat menetrendjét. Az udvari menetrendet szétosztották az érintett állomásfőnököknek, s az udvari vonattal egy időben közlekedő vonatok vezetőinek. A belügyminiszter révén értesültek az utazásról az illetékes főispánok és a főpolgármester. A fővárosi rendőrfőkapitány a gyanús személyek kiszűrésére kirendelte a titkosrendőreit, a csendőrparancsnok mozgósította a csendőröket. Beindult a biztonsági gépezet. Merényletek, balesetek A vasúti utazások addig nem ismert mértékben tették sebezhetővé az uralkodókat. 1865-ben, 1880-ban az olasz, 1879-ben az orosz udvari vonat ellen kíséreltek meg sikertelen merényletet. Merényletre a legkönnyebb lehetőséget a vasúti pálya kínálta. A robbantások, kisiklatások megakadályozására Európa-szerte biztonsági rendszabályokat vezettek be. A legszigorúbb biztonsági szabályok Oroszországban voltak. 1880–1900 között a cár utazásai alatt a vasúti pálya teljes hosszában minden 10–20 méteren egy katona vigyázta a pályát. Ezzel szemben Viktória királynő utazásainál csak 270 méterenként állt egy vasúti felügyelő. Az is általános volt, hogy az udvari vonat előtt egy mozdony haladt. Magyarországon az uralkodó utazásainál nem őrizték katonák a pályát. Nálunk a pálya szigorú vizsgálatára helyezték a hangsúlyt. A vasúti pályaőrök, pályafelügyelők végigjárták a szakaszukat, útra és újra ellenőrizték a sínek és a talpfák, a váltók állapotát. A csendőrök kivonultak a vasúti átjárókhoz. Lezárták a pályaudvari peronokat és várótermeket. A merényletek megelőzése érdekében az udvari vonatok menetrendje a legszigorúbb szolgálati titkok közé tartozott. Az udvari vonat előtt normális esetben nem haladt mozdony, de például a Széllkormány elleni obstrukció idején (1903) ezt is elrendelték. Ferenc József ellen vasúti merényletet nem kíséreltek meg, habár a sajtó több esetben is cikkezett erről. Például 1893-ban a király Arad megyei utazása kapcsán merényletkísérletet „leplezett le” a sajtó. Ekkor egy talpfából hiányzott 3 lekapcsoló szegecs. Egy újságíró ezt a hiányt összekapcsolta a helybéli pópa prédikációjával és a közelgő királyi átutazással. Máris kész volt a műbotrány. Az udvari utazásoknál a csendőrség a merényletektől, a vasutasság a balesetektől rettegett. A balesetek, vonatkisiklások a favázas kocsiszekrények idejében sokkal véresebbek voltak, mint manapság, s emiatt a félelem is nagyobb volt tőlük. Egy alkalommal József főherceg szalonkocsiját egy figyelmetlenség miatt nem sikerült a vonathoz csatolni. A nagy zajra felriadt alvó főherceg megijedt és azt hitte, hogy baleset történt. A kocsi ablakához rohant és ki akart ugrani. Alig tudták megakadályozni ebben. Tiszta egyenruha, piros szőnyeg Amikor az udvari vonat elindult, már minden vasúti alkalmazott tiszta egyenruhában feszített. Leállították a pályaudvarokon a vonatmozgásokat, tolatásokat. Felfűtötték a tartalékmozdonyt. Az állomásfőnökök legmegbízhatóbb embereiket állították szolgálatba. A távírókészülékhez a legnagyobb tapasztalatú távírászt 70 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

ültették. Rendbe szedték az állomás környékét, az idegeneket eltávolították. Mindezen tevékenységek a legnagyobb titokban zajlottak le, bár megszámlálhatatlanul sok ember tudott részleteket. Az udvari utazások között különbség volt. A király magánútjai kisebb felhajtással, gyakorlatilag a hivatalos fogadások mellőzésével történtek. A hivatalos utak alkalmával az udvari vonatot külön feldíszítették. Az udvari utazásokkal együtt járó kellékek: a piros szőnyeg, az udvari váróterem, illetve ahol ez nem volt, az udvari sátor. A piros szőnyeget minden olyan állomáson leterítették, ahol a vonat megállt. A szőnyegnek pont oda kellett esnie, ahol a király leszállt a vonatról. Ezt a következőképpen tudták elérni. Hajszálpontosan lemérték a király termeskocsijának lépcsőjétől a mozdony elejéig eső távolságot. Ezt a hosszt minden állomásra megtáviratozták. Az állomásokon leterítették a szőnyeget, majd lemérték az adott távolságot. Erre a pontra egy zászlós őrt állítottak. Az udvari mozdonyvezető ennél az őrnél állította meg a vonatot. Magyarországon 1846 és 1914 között összesen 41 különféle célú udvari kocsit építettek. Többségük a kíséreté és a személyzeté volt. Udvari poggyászkocsik, kalauzkocsik, konyhakocsik kísérték a királyt vagy a királynét. Komplett udvari vonatot 1884-ben és 1896-ban készíttetett a MÁV. A millenniumi vonat bevallottan azért készült, hogy „lepipálja az osztrák udvari vonatot. Ezt a célt sikerült is elérni. Alvás, ivás, mosdás, árnyékszék Az utazás az udvari vonattal igen kényelmes volt. A testi szükségletek (alvás, evés, tisztálkodás stb.) minél komfortosabb kielégítése mellett alapkövetelmény volt a zajtalan kocsifutás biztosítása. Ez igen nehéz feladat, mert a gőzmozdonyok és favázas kocsiszekrények idejében a vasúti utazás sokkal zajosabb volt, mint manapság. A zajszint csökkentése érdekében az 1896-os udvari vonat kocsijainak padozatát 4 mm vastag ólomlemezzel borították be, erre filc-, linóleum- és padlószőnyeg-borítás került. A frakkos, cilinderes mozdonyvezető csak kivételes esetben használhatta a gőzsípot, az állomásokon tilos volt kikiáltani az állomás nevét, meghúzni az állomási harangot. A királyi termeskocsi hálótermében kettős ablakok és zsaluzat szűrte ki a külvilág zaját és biztosította Ferenc József nyugodt álmát. A menetrend a király alvási szokásaihoz igazodott. Bécsből vagy Budapestről akkor indult az udvari vonat, amikor a király lefeküdt. Kora reggel, amikor felkelt, a vonat megérkezett a célállomásra. Egy visszaemlékezés szerint Erzsébet a mozgó vonaton nem tudott elaludni, ezért még a vonat indulása előtt lefeküdt. A király leggyakrabban a Budapest–Bécs, Budapest–Gödöllő vonalon utazott. Ezeknél a rövid, megszokott utazásoknál semmilyen előkészületet nem tettek az ellátásra. Egészen addig, mígnem egy alkalommal a császárnak kedve támadt egy pohár konyakra. A főhadsegéd ettől kezdve minden útra egy üveg francia konyakot, egy üveg müncheni sört és egy üveg magyar vörösbort vitt magával. Erzsébet szalonkocsijában egy „czukrászda” szakaszt is elhelyeztek. Fürödni sem a magyar, sem az osztrák udvari vonatokban nem lehetett. Műszakilag ennek megoldása nem jelentett volna gondot, hiszen ekkor már a Moszkva–Vlagyivosztok közötti Szibériai expresszen már lehetett zuhanyozni. A századforduló előtt afrikai, ázsiai udvari vonatokban fürdőszoba volt. Elgondolkodtató, hogy a rengeteget utazó és szépségét gondosan ápoló Erzsébet saját tulajdonában álló szalonkocsijaiba miért nem építtetett fürdőszobát. (Európában vasúti személykocsiba először csak 1907-ben építettek fürdőszobát, akkor is egy betegszállító kocsiba.) Habár fürödni a király, illetve a királyné szalonkocsijaiban nem lehetett, mosakodni természetesen igen. Az 1896-os udvari vonatba márványlapos mosdót építettek be, billenő ezüst mosdótállal. A MÁV első, 1871-es készítésű udvari kocsijában a király és a királyné számára még közös árnyékszék volt. A 1884-es, 1896-os udvari vonatokban már vízöblítéses, majolika kagylójú illemhelyeket építettek. A király millenniumi szalonkocsijában már 3 illemhely volt. Az egyik a királyé volt, a másik a mindig a királlyal utazó főhadsegédé (gr. Eduard Paar). A harmadik WC elhelyezése a legérdekesebb. A királyi szalonkocsiban az udvari vadász fülkéjében utazott egy szolga, akinek a feladata többek között a szalonkocsi hőmérsékletének szabályozása volt. Számára a felhajtható párnázott ülése alá építettek be egy „closet-berendezést”. Az 1896-os udvari vonat anyagfelhasználási leírásából kitűnik, hogy éjjeli edényt csak a személyzeti kocsikba helyeztek el. Mozdonyvezető cár Négy olyan történet ismert, amely Ferenc József magyarországi vasúti utazásaival kapcsolatos. E lojális, szervilista, szellemtelen történetek mindegyike arról szól, hogy milyen ballépéseket követtek el a szolgálatban lévő vasutasok. Egy vasúti gyakornok egyszer bemutatkozott a királynak, egy szolga meghúzta az állomási harangot stb. Ezeket a hibákat Ferenc József jóindulattal elnézte. A történetekből egyvalami azonban hiányzik: az emberi reakció. Bár az anekdoták leírói mindig látni vélték a császári arcon a mosolyt, az elnéző türelmet, a jóindulatot, Ferenc József résztvevője, nem pedig szereplője a történetnek. Az emberi motívum hiánya még


feltűnőbb, ha elolvassuk azokat a történeteket, melyek más uralkodók magyarországi utazásairól szólnak. Például a bajor király vendégül látta a vonatát kísérő vasutasokat. Kétségtelen, hogy a vasutasok kedvence Ferdinánd bolgár cár volt. A szenvedélyes mozdonyvezető hírében álló cár, még magánutazásai esetében is hajlandó volt fogadni az üdvözléseket: „Teljes hivatali díszben személyesen tisztelegtünk segédemmel együtt a királyi vonat előtt, őfelsége a szalonkocsi egyik ablakából gyöngéden viszonozta tisztelgésünket. Vodiczán a díszes határlobogót felvonattam ezen alkalomra, amidőn a kirendeltség teljes díszben ott is tisztelgett. Ez alkalommal a király és a királynő a kocsi leeresztett ablakán keresztül kitekintve, kézlegyintéssel viszonozták a címeres lobogójú tisztelgést.” – Ilyen beszámolókat nem írtak Ferenc Józsefről.

2. Képek







História Created by XMLmind XSL-FO Converter

Recommend Documents