HELYI LEVÉL Ingyenes, parádi közéleti havi lap III. évfolyam 6. szám
2012. június hó
Egyre messzebb van hazám Másfél évvel ezelőtt jelent meg itt az írásom, Oly távol, messze van hazám címmel. A nevezett cikkben a parádi állapotokat fejtettem ki. Leírtam, hogy honnan hová jutott a falu, különös tekintettel a rendszerváltást követő évekre. Erre az írásomra jelent meg egy másik cikk a soron következő kiadásban, amelynek Abigél volt a szerzője. Mindjárt az elején mondom újra a figyelmükbe,hogy vagyunk néhányan az új hazában, akiknek parádi gyökerei vannak és a világhálón keresztül már mi is rendszeresen olvassuk ezt a kiadványt. Mondhatom, hogy így már mi, amerikás parádiak is szinte napra készek vagyunk a legfontosabb események tekintetében. Most maradok az Abigél cikkénél, ami a világhálón ma is elolvasható. Abigélt nem ismerem, de ismeretlenül is mondhatom, hogy egy hullámhosszon vagyunk. Nem csak nekem, mint messziről jött –haza jött- embernek tűnnek fel események, hanem neki is, mint Parádon élő embernek. Gondolom, azért még sokan másoknak is. Hadd szögezzem le, hogy ezeket az újabb sorokat a közelmúltban tett európai és parádi látogatásom során tett tapasztalásaim ihlette. A Görbe-soron tett látogatás alkalmával egy nagyon kedves beszélgetőtárs akadt. Sok dolgot mesélt, ezek közül jó néhány felzaklatott. Elmondta, hogy az emberek zöme fél, nem mernek véleményt nyíltan megformálni, mert bosszútól tartanak. Munkahelyek továbbra sincsenek, csak a költségvetési álláshelyek vannak, amiket a falu irányítói osztanak szét. A mindennapi kenyérrel pedig könnyen zsarolhatók sokan. Ez a legszégyenletesebb dolog, amit eddig hallottam! Becsületes embereket erkölcsileg szorongatni, pillanatnyi érdekeknek alávetve zsarolni tömény magyarsággal mondom: disznóság. Lassan negyed évszázada a magyarországi rendszerváltás után ez felfoghatatlan. Már csak azért is, mert nálunk az államokban ezt egyenesen büntetik a törvény erejénél fogva. Rémálom. Ha elmondod a véleményedet, vagy nem bólogatsz, nem kapsz segélyt, keress másik munkát. Hihetetlen. Ennek az állításnak a valóság tartalma természetszerűleg ellenőrizhetetlen. Nem is ez a
lényeg, hanem az emberek közérzés világa. Nem az számít, hogy hideg van-e, hanem az, hogy fázol. A világhálón az újság vendégkönyvéből is ez a félelem köszön vissza. Joggal vetődik fel a kérdés, hogy milyen állapotokat teremtett az új polgármester a régi képviselők segedelmével? Nagyobb lett a közszemét, vagy tisztultak a viszonyok? A beszélgetőtárs mellé a hozzátartozója is csatlakozott, akinek jól tapintható a köteléke a belső körhöz. A legújabb ismerős is azt erősíti, hogy ő is félti az állását, ezért akkor is bólogat, ha éppen nem ért egyet valamivel. A megélhetés miatt nem meri kockáztatni az esetleges ellen véleményt. Úgy viselkedik munkája során, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy mindennel egyetért. Kényesen ügyel arra, hogy ne lehessen észrevenni rajta semmit, ami alapján kilógna az elvárt sorból. Tudható, hogy ezek szubjektív érzések. Több, mint elgondolkoztató, hogy ha nem is teljesen nyíltan, de már megfogalmazódik az erős kritika az éppen fennálló helyi hatalommal szemben. A mélyben már fortyog valami. A beszélgetés során szóba került, hogy a polgármester olyan magas lovon ül, hogy nagyítóval kell keresni méretes jószág hátán. Ehhez még az is társul, hogy az emberek köszönését sem midig viszonozza. Mit lehet ehhez megint hozzá tenni? Tömény magyarsággal kifejezve létezik rá egyetlen szó, de illendőség kedvéért ettől most eltekintek. Árnyaltabban fogalmazva pedig azt mondom, hogy megártott a tisztség hatalma. Egy vezetőnek –bármilyen pozícióban is- a különféle nézeteket, érdekeket kell egységbe szerveznie, hiszen e nélkül semmilyen szervezet sem tud tökéletesen működni. Ha erre viszont a vezető képtelen, akkor ő maga nem illik bele a szervezetbe. Az, hogy lekezelő és pökhendi, a nem köszönésből adódik. Az érződhet, csak a választás alkalmával volt fontos számára az itt élő, míg a nevét megjelölte. A hatalmi gőghöz tartozik, hogy elfelejti az első ember, hogy azoknak az embereknek a pénzén játszhatja a birtokosi gőgöt, akiket megpróbál semmibe venni. Ezen emberek nélkül üres lenne az uraság zsebe. Ezen újság soraiban olvastam, hogy összességében négyszázezer forintnál is több üti a markát minden hónapban. Ez az összeg az amerikai viszonyok szerint nem a legnagyobb, de nem is lebecsülendő. De olyan viszonyok között, ahol a nagy többség még százezer forintot sem kap jövedelemként, már pirongató. Nagyanyától sokat hallottam azt a mondást, hogy kutya harapást szőrével gyógyítják. Akinek módjában áll, mert nincs függőségben ezzel az emberrel érdemes lehet nem tudomást venni a létezéséről. Hozzáteszem, hogy az államokban már a hatalom közelében sem lenne ilyen hozzáállással. Mi változott 2010. októbere óta Parádon, ami vonzó lehet a kívülállók számára is?
Azt megtudtam, hogy munkahelyek nem létesültek. Az alkalmi falusi sétám alkalmával láttam olyan házakban is életet, amit nem gondoltam volna, hogy laknak. Tehát jelen van a szegénység, mély szegénység is. A tejcsarnok már nincs meg Parádfürdőn, ahol a nagyanyókám volt felszolgáló. A fekete-fehér fényképen is mesébe illik a környezetével. A mostani környezet már-már a nyomor negyed hangulatát idézi fel. A Freskó étterem melletti épületbe kukkantottam be kívülről, miután a romos külső nagyon felhívta magára a figyelmet. Látszik rajta, hogy az utolsó vendég nem a napokban hagyta el az épületet. A strandfürdő helyén még mindig a nyomasztó semmi található. Nem holnap lesz, hogy a fürdőzők zsivaja veri fel a csendet az oldalban. A Parádóhutára menő úton láttam legnagyobb mérvben szemetet. Annyit, amennyit a tengeren túl egy év alatt sem biztos, hogy találok, ha csak nem keresem fel valamelyik szeméttelepet. Furcsa élmény volt az is, amikor a központi áruházban parádi kenyeret kívántam vásárolni. Közölték, hogy nem árusítanak parádi kenyeret. Parádi kenyér itt nem volt. De a sajt és a sonka, amit kaptam az szlovák. Na, bravó. Ezek után semmin sem szabadna csodálkoznom. Fiatalokat is keveset láttam, az élet reggel nyolc és délután négy óra között tartott a faluban. Aztán csak a síri nyugalom és a kietlenség. A kutyák ugatása tudatta, hogy van még az életnek némi jele, de semmi egyéb. Parád elöregedését a népesség fogyása okozza, mert a fiatalokat képtelenek helyben tartani, nincs kenyérre való. Egyik legfőbb feladata a polgármesternek éppen az lenne, hogy ennek az elvándorlásnak ellenszerét kidolgozza és a képviselőkkel megvalósítsa. „Mire is lehetünk büszkék?” Fogalmazta meg Abigél társunk a kérdést az említett cikkében. A személyes benyomásaim alapján azt mondhatom, nincs mire büszkének lenni ma Parádon. A természeti adottságok az embertől függetlenek. Független polgármestertől, képviselőtől és a lakosságtól is. Bejártam a falut egy hónapja a pékségtől a Peres utca végéig gyalogszerrel. A halott lelkek faluja érzés nyomasztott végig. Szemmel láthatóan nagyon sok házban nem lakik senki. Többet írtam magamnak fel, mint legutóbbi látogatásomkor. Parád lassan, de biztosan elnéptelenedik. Miért? Mert élhetetlenné vált. Érzékelhetően zömében idősek lakják, illetve azok a fiatalabbak, akiknek még van helyben munkájuk, de őket is a „fortélyos félelem izgatja”. Szívesen olvasnék cikket a polgármestertől, hogy konkrétan milyen lépéseket tett az elmúlt szűk két évben, amivel Parád szekerét előbbre vitte! Nem tudom, hogy mennyi új munkahely létrehozását segítette elő személyes döntéseivel, javaslataival?
Milyen erőfeszítéseket tett, illetve tesz azért, hogy a falu értékei ne pusztuljanak tovább, mint például a fent említett parádfürdői tapasztalásom? Miként kívánja megőrizni a köztisztaságot, milyen intézkedéseket tett ennek érdekében? Mint kívánja a strandfürdőt újra működésbe hozni és a falu hasznára fordítani? Kinél és milyen célokért lobbyzott hivatali ideje alatt? (Úgy érzem a fenti kérdések nem csak a cikk íróját, hanem a község lakóinak jelentős részét érdeklik! Ezt a kérdéssort kiegészíteném még azzal, hogy mennyire tartja elfogadhatónak a polgármester úr a javadalmazását annak tükrében, hogy folyamatos pénztelenség, forráshiány jellemzi Parádot? Már csak azért is kitüntetett az érdeklődésem, hogy felvetődött az anyagiak hiánya miatt a recski központi orvosi ügyelet Pétervásárára történő áthelyezése! Nem lenne utolsó dolog, ha a lakosság félelméről felmerült kérdésekre is megnyugtató választ kapnánk, hogy az miért alaptalan! – a szerk.) A sírkertben megint lehangoló állapotokat találtam. Virult a gaz és virult a parlagfű, amit tudásom szerint Magyarországon erősen irtani kell. Úgy érzem, hogy nem csak térben és időben, hanem mentalitásban is egyre messzebb van hazám. Risko János
Akikért a harang szólt… Kotrocó István és Valiskó János parádi-, míg Holló András parádóhutai lakosok távoztak tőlünk az örök hazába. Nyugodjanak békességben! A hozzátartozóiknak ezúton fejezzük ki részvétünket a gyászukban! A szerkesztőbizottság
Közlemény Ezúton tájékoztatjuk a Tisztelt Olvasónkat, hogy a Helyi Levél legközelebb augusztusban fog megjelenni a nyári szabadságok miatt. Minden Kedves Olvasónknak kellemes nyarat és jó egészséget kívánunk! A szerkesztőbizottság
Soroló A messziről jött ember azt mond, amit akar, szoktuk mondani. Másik hasonló mondásunk, hogy kibicnek semmi sem drága. Figyelmesen olvastam végig Risko Úr írását. A cikkét nem tudom besorolni a fenti kategóriába. A keserű aggodalmat vélem felfedezni a soraiban. Annak ellenére is, hogy életvitelszerűen nem Parádon él. Az internes vendégkönyvi bejegyzések szerint más hozzászólásokról is megállapítható, hogy a hozzászóló (már) nem Parádon lakik. Közülük sokan itt éltek korábban, de mára vándorbotot fogtak. Egy másik közös vonást mindegyik hozzászóló esetében felfedezek. Ez a féltő aggodalom. Félteni azt szoktuk, amit szeretünk, ami kedves a számunkra valamilyen okok miatt. Risko Úr írásából ez az aggodalom fokozottan kitűnik. Nagyon élesen látja és a véleményem alapján helyesen ítéli meg a dolgainkat. Merre is tart tulajdonképpen Parád? Erre a kérdésre igen nehéz objektív választ adni. Nagyon megszúrta a szemem Risko János egyik mondata: nem az számít, hogy hideg van-e, hanem, hogy fázol. Magyarra fordítva ez annyit tesz, hogy teljesen mindegy, hogy mit akarnak velünk elhitetni, úgy is mindenki a saját bőrén tapasztaltak alapján ítéli meg a dolgokat. Én mindig őszintén beszéltem, véleményemet nyíltan, kendőzetlenül szoktam elmondani. Ebből semmi hátrányom nem származott még eddig. Igaz, nem állok függőségben senkivel és nyugodtan mondatom, hogy a múltam is makulátlan. Ezért is állok megütközve a félelemről, megfélemlítésről szóló vendégkönyvi hozzászólások és a riskoi írás előtt. Erre a felvetésre autentikus személy reagálása szükséges lenne. Ha ez a félelemkeltés nem igaz, akkor ezért mindenképpen praktikus lenne eloszlatni a kételyeket. Már csak azért is, mert a kisebb-nagyobb rettegés már a diktatúra jele. Sajnálatos lenne, ha az emberek nem mondhatnák el a véleményüket szabadon, pláne az őket érintő kérdésekben. Bízom benne, hogy a Palóc Piacon résztvevő egyik árus csak álmodta és „éber kómában” mondta, hogy az egyik tűzhöz közel álló ultimátumot adott neki. Szerinte azt mondta az illető, hogy többet nem szeretné a Palóc Piacon látni, mert különben nem kap árusítási lehetőséget a Palóc Napon. A Palóc Piacról azt kell tudni, hogy civil szerveződés eredménye, ami nagy sikernek örvend és ennek a megvalósulásához önkormányzatunknak semmi köze sincs. A palóc Nap önkormányzati rendezvény, ami az évek alatt ellaposodott, egyre kisebb a helyiek részéről is utána az érdeklődés. A két ellentétes rendezvény kiváló példa arra, hogy az önkormányzat nélkül is van jól (jobban működő) közösségi élet Parádon. Ebben a nem önkormányzati szervesében lebonyolódó rendezvénybe nem tudnak érdemben beleszólni a községünk „nagyjai”. Másik lényeges momentum, hogy ennek a szervezése nem igényel önkormányzati pénzeket, azaz a mi adó forintjainkat. Még lényegesebb, hogy
nincs szükség a közművelődés szervező díjazására sem, aki havi fix tiszteletdíjért végzi a tevékenységét, amit koránt sem mondanék jelképes összegűnek. A közmunka programban résztvevő emberek minden munkanapjukat végigdolgozzák, és nem sütkéreznek a megdicsőülés és önfeláldozás fényében. Azt azért kiemelném, hogy a demokrácia nem azt jelenti, hogy bárki kénye-kedve szerint cselekedhet, hanem azt, hogy a véleményét szabadon, retorziók nélkül elmondhatja. Szabadság, vagy elnyomás? Ki-ki megválaszolhatja a kérdést saját tapasztalatai alapján. Egy azonban biztos: a község vezetése nem kíváncsi a lakosság véleményére, még azokban a kérdésekben sem, ami a mindennapjainkat is erősen befolyásolja. (pl: szemétszállítás, hosszú távú fejlesztések, záportározó és egyebek.) A gazdasági kérdésekben is sötétben, sokszor ellentmondásosan tudunk tapogatózni. A hivatalos közlésekben mindig azt halljuk, hogy minden a legnagyobb rendben van, a község gazdálkodása stabil és kiegyensúlyozott. Stabil és kiegyensúlyozott akkor, amikor záportárolót kell építeni. Stabil és kiegyensúlyozott akkor, amikor birtokon belül kell (lehet) osztogatni. Stabil és kiegyensúlyozott akkor, amikor a polgármester részére lehet biztosítást kötni. Stabil és kiegyensúlyozott volt akkor is, amikor a polgármester részére a különböző jogcímeken meghatározta a havi juttatását a képviselő testület. Ez a költségvetés már ingatag akkor, amikor a recski orvosi ügyelet léte a tét. Ingatag akkor is a költségvetés, amikor belterületi csapadékvíz elvezetése kerül szóba az Alvégben. Ingatag akkor is, amikor a szegénysorban nyomorgó lakosok nem várt élethelyzetükben (betegség, halál, stb.) segélyért folyamodnak. Ingatag volt akkor is, amikor az idősek házi gondozása igényelt volna többletet, illetve a parádfürdői Peres út felújítása vált szükségessé. Nem csak a költségvetés, hanem a józan ítélőképesség is ingatag akkor, amikor a strand kérdése kerül szóba. Ebben a kérdésben ismételten nem kívánok elmerülni. Mindenképpen kiemelném az új munkahelyek létrehozásának a szükségességét, több okból is. egyrészt azért, mert a munkával megkeresett jövedelem nagyobb, mint a segély. Másrészt, ha egy embert munkához juttatunk, azzal egy egész család anyagi gondjain lehet javítani. Harmadsorban a munkával többnyire hasznos, új értéket állítunk elő. Végül a leg lényegesebb, hogy a munkát végző személy adót fizet az államnak, s az adójának egy meghatározott részét az állam az önkormányzatnak „visszaadja.” Tehát a munkával mindenki jól jár. Az önkormányzat is többszörösen, hiszen nem kell segélyre költeni a meglévő pénzeszközének ezt a részét és ugyanakkor a munkavégzés miatt még plusz bevétele is keletkezik. Ezeket a „plusz pénzeket” pedig bármi egyéb hasznos dologra is fel lehet használni. A munkahelyek kérdését ezért a fenti szemüvegen keresztül kellene nézni mindenkinek!
Így már teljesen más eredményeket kapunk egy-egy gazdasági számítás, elemzés alakalmával! A képviselőtestületi üléseken rendszeresen részt veszek, de eddig még olyan jellegű dolgot, amire azt mondhatnám, hogy valaminek a folyamata lenne (koncepció), akár rövid, akár hosszú távon ez idáig nem tudtam felfedezni. Sokkal inkább arra az álláspontra kell helyezkednem, hogy a község irányítása nélkülöz minden hosszú távú terveket. Szinte mindig csakis az adott pillanatban meglévő helyzetek kezelése történik. Nem hallottam még olyat, hogy most itt tartunk, és valamennyi idő elteltével hová szeretnénk elérni, ezt, vagy azt megvalósítani. Ezt hívják alkalmazkodó stratégiának. Nem alakítani semmit, nem venni részt semmiben, csak abban, amiben nagyon muszáj és csak is addig, ameddig az elkerülhetetlen. Ennek az alkalmazkodó stratégiának láthatjuk az eredményét 22 év távlatából. Ez az alkalmazkodás nem vezet sehová, lassan már a hosszú távú túlélés lehetőségét sem biztosítja. Ezt támasztja alá a község lélekszámának fokozatos csökkenése. Mint korábban már említettem, a nagyközségi időszakban a rendszerváltás előtt még több, mint 3500 volt Parád lakóinak a száma. Jelenleg pedig a KSH adatai szerint a 2000 főt sem éri el. Felelős vezető próbálkozhat azzal, hogy ilyen-olyan teóriákat gyártson a fogyás okainak a magyarázatára, azért, hogy lelkiismeretét megnyugtassa. Ez azonban több, mint infantilis. Számomra mindig is érthetetlen volt, hogy Parád miért nem akar kitűnni a szürke falvak sorából a hosszú évek alatt. Rettenetesen sajnálom, hogy az a 22 esztendő, ami a rendszerváltást követően eltelt, nyom nélkül múlott el. Még jobban sajnálom, hogy egyszeri, visszahozhatatlan és nem ismételhető időszakról van szó. Úgy is mondhatnám: Parád vezetői elvettek az életünkből 22 évet. Nem szükséges ismételnem: munkahelyek tucatjai szűntek meg, a fiatalság nagyobbik része elvándorolt a megélhetés hiányában, értékeink nagy része már – nyugodtan mondom- el tett herdálva, a még meglévőkre sem fordít a község vetetése figyelmet. A meglévő helyzet kezelésére képtelennek mutatkoznak, miközben állandóan a negatív példákat hallhatjuk. Örüljünk, hogy csak ennyi és nem több – szerintük. Örülnénk, ha Szilvásvárad, Demjén, vagy Egerszalók szintjén lennénk. A pozitív példákat miért nem halljuk? Mint már mondtam, midig őszintén szoktam beszélni. Most, hogy ezeket a sorokat írom, kettős érzelmek vannak bennem a jelen parádi állapotok miatt. Egyrészt nem értem (Risko Jánossal együtt), hogy tulajdonképpen mi a falu működésével kapcsolatos hosszú távú elképzelése a polgármester úrnak és a képviselőtestület tagjainak? Minden munka annyit ér, amennyi látszik belőle – szokták mondani. Az ő munkájukból mi látszik? Vajmi kevés. Nem is igazán
értem, hogy a polgármester úr tulajdonképpen miért is kapja a fizetését? Ugyanígy nem értem azt sem, hogy a képviselőtestület tagjai miért tartják a markukat minden hónapban a költségtérítésért? Ők is valamennyien parádiak. A képviselőtestület ülései is a parádi polgármesteri hivatalban vannak. Ezzel kapcsolatban tehát nem merülnek fel költségeik. Arra az esetleges évi egy alkalomra, ha utazni kell a tevékenységük miatt más településre megkaphatnák a tételes költségelszámolást. Így a község pénztárcájában maradhatna hozzávetőleg újabb 1 millió forint, amihez hozzá számoltam a bizottságok külsős tagjainak a havi költségtérítését is. Lelki füleimmel hallani vélem a polgármester úrtól, hogy a falu gazdálkodása stabil, elbírja gond nélkül ezt az összeget. Ehhez mindjárt hozzá is teszem, sok kicsi sokra megy! Talán azt is hozzátehetném, hogy így, apródonként csordogálnak el az adó forintjaink, szerintem feleslegesen. Ha az iskola tornatermének a felújítását kérdezem, akkor az a stabil költségvetés már nem is annyira stabil. A másik észrevételem: a sportolók pályafutásukat a csúcson szokták abba hagyni, amikor a legjobb teljesítményt tudják még nyújtani. Így mindenkiben csak a szép és jó emlékek maradnak meg az illetővel kapcsolatban. Nem várják meg azt, míg a közönség azt mondja, jaj de jó, hogy többet nem kell látnom. A minap a ruházati üzlet kirakatában megnéztem az iskola végzős tanulóinak a tablóját. Egyetlen végzős osztály van, nincs A és B osztály, mint a korábbi években. Csak a 8. osztály. 2012-ben 21 tanuló végzett a parádi iskolában. Köztük a bodonyiak és a sasváriak is. A 21 tanulót az évek alatt körülbelül 30 pedagógus tanította. Elgondolkoztató…… Szakács Zalán
Kiadja: Parád Jövőjéért Baráti Kör. Felelős kiadó: a kör elnöke. Szerkeszti: a szerkesztőbizottság. WEB: www.helyilevel.hu E-mail:
[email protected] Telefon: 70/584-8530. Főszerkesztő: Polgárné Tatár Krisztina
