IRODALMI ÉS TÁRSADALMI HAVI LAP Szerkeszti: B o j t á r Endre, H e r n e r J á n o s , H o r v á t k Iván, Kovács J á n o s Mlátyás, ^Margócsy István, Szilágyi A k o s , T ö r ö k András. Főmunkatárs: L e n g y e l L á s z l ó . Olvasószerkesztő: Barabás A n d r á s .
»Van gonosz, tisztelt egybegyűlteké KRASZNAHORKAI L Á S Z L Ó
»Úgy is mondhatnánk, hogy engem elhagyott a történelemi RAYMOND CARVER
»Leninnek is meg kellene adni a végtisztességet^ S Z I L Á G Y I ÁROS
Szerkesztőségi órák: csütörtökön délután kettőtől négyig a New York kávéház karzatán. ÁRA
N E G Y V E N K I L E N C
F O R I N T
A CORVINA KIADÓ KÖNYVHETI ÚJDONSÁGA
ARS HUNGARICA A MAGYARORSZÁGIMŰVÉSZET TÖRTÉNETE KÉPEKBEN Ez az album rangos képes házi múzeuma lesz mindannak, amit méltán tartunk a mindenkori Magyarországon alkotó, névtelen vagy épp világhírű mesterek remekművének. Az épületekről, oltárképekről, festményekről és szobrokról legtöbbet mutató, főként színes felvételeket válogattak a kötetbe, amelyek a magyarok honalapításának idejétől napjainkig rajzolják meg e sok évszázad művészetének arcát, az egyetemes művészettörténeti stílusok sajátos jegyeit és szépségét. T E R V E Z E T T Á R A : 1.800 F O R I N T
A KÖNYV MEGVÁSÁROLHATÓ: A C O R V I N A K I A D Ó L Í C I U M B O L T J Á B A N : 4026 D E B R E C E N K Á L V I N T É R 2/C. T E L E F O N : (52)19-428, A C O R V I N A K I A D Ó M Ű V É S Z E T I K Ö N Y V E S B O L T J Á B A N , AZ I D E G E N N Y E L V Ű K Ö N Y V - Z E N E M Ű - É S H A N G L E M E Z B O L T B A N : 7621 P É C S , S Z É C H E N Y I T É R 8. T E L E F O N : ( 7 2 ) 1 0 4 2 7 . A C O R V I N A K Ö N Y V K L U B B A N : 1051 B U D A P E S T , V Ö R Ö S M A R T Y T É R 1. II. E M E L E T 2 0 1 . T E L E F O N : 1 1 7 - 6 2 2 2 / 4 2 1 . M E L L É K
Ezredvégi beszélgetés Losonczi Ágnes szociológussal ••
^ ^ N
CORVINA KIADÓ KERESKEDELMI OSZTÁLY T E L E F O N : 1 1 7-8379
ÉPPÚGY
S É G Ü G Y K É R D É S E I V E L . H O N N A N EZ A S Z É L E S
KÖRŰ
ÉRDEKLŐDÉSE?
A világ roppant gazdag, az emberi élet rövid és korláto zott, a megismerés ösvényei - amin magam is járnék - szű kek. A kinyilatkoztató tudással szemben nekem mindig több a kérdésem, mint a válaszom, a kételyem, mint az ál lításom. Terepen, úgymond valóságos társadalmi környezet ben kutatok, a kérdezések, bizonyítások és állítások, majd az újrakérdezés útján. így, ha valamire választ találok, mö götte rányílik a figyelmem új kérdések sorára, ezek visznek új kutatás felé. Az első szociológiai kutatásom a zene társa dalmi életéről, a hangzásvilágról, zenei felfogásról vezetett oda, hogy a zenei befogadást nem lehet az élet összefüggés rendszerén kívül vizsgálni: így kezdtem az életmódkutatás ba. Akkor szembesültem azzal, hogy a jelen még oly pontos feltárása sem magyarázza a mai magatartásmódokat, ezért kutatni kezdtem a történeti modellek továbbélését. Vidé ken, ahol az életmódot, az életvezetés változatait kutat tam, megdöbbentett az emberek sérülékenységének mérté ke, a statisztikából is kitűnő ijesztő halálozás-, betegségará nyok, ezek vittek az egészség vizsgálatához, a társadalmi nyomásrendszer és az emberi „ellenálló képesség" vizsgála tához, a társadalomhoz, ami betegségokozó „patogén" té nyezőket és egyszersmind védettséget is ad. Mindig foglal koztatott, izgatott a szellemi és az anyagi világ kapcsolata, építő-korlátozó hatásuk. Így, amikor a zene, a hangzásvilág felfogása után a táplálkozás társadalmi kérdéseit vizsgáltam, a váltás meglepőnek tűnhetett, pedig a szellem táplálkozása után érdekes megfigyelni a test táplálásának „szellemét" és mindkettő társadalmi beágyazottságát. Az egészség kutatása pedig a szó szoros értelmében életbevágó kérdés volt, hiszen az ember egésze, testi-lelki-szellemi teljességével „válaszol" a társadalmi feltételek kihívásaira. Talán mindig ugyanaz foglalkoztatott: hogyan tud élni az ember e világban, kifejezni magát, életét megteremteni, megküzdeni a mindig, mindenütt másképpen nehéz társa dalmi feltételekkel. S az is, hogy az egyénben, a megismételhetetlenül egyszeri emberi lényben hogyan jelenik meg a társadalmi tér és idő: a jelenben a történelmi, az egyedi ben a társadalmi, az ismételhetetlenben a folyamatos.
A 1
Bővebb felv'dágoöítád
ZENÉVEL
F O G L A L K O Z O T T , M I N T AZ É L E T M Ó D VAGY AZ E G É S Z
SÁT"
\
SZOCIOLÓGUSOK TÁRGYUK
„OBJEKTIVITÁ
S Z O K T Á K H A N G S Ú L Y O Z N I . V A N - E S Z E R E P E AZ I N
T U Í C I Ó N A K VAGY A S Z O C I O L Ó G U S
EGYÉNISÉGÉNEK?.
A beszélgetést a TV1 Fríz Produkciós Iroda rögzítette. Producer: Kopper Judit.
3
LOSONCZI ÁGNES
Az ember mindig ott van a kutatásban, akárhogy is el tűnik a bizonyítékok objektivitása mögött: ott van a kez detén mát a témaválasztásnál, a kutatás módszerének kere sésénél, és különösen az objektíven feltárt tények értelme zésénél is. Egyébként sem hiszem, hogy van alkotó szellemi munka intuíció nélkül, mint ahogyan kikerülhetetlen az empátia is. Aligha szemlélődhet a mai társadalomkutató egy bogáttani tendszerező távolságtartó kívülállásával, ebben a mi embetáldozatokkal, kínlódásokkal oly bősége sen ellátott kelet-európai világunkban. Nem véletlen, ki mit választ: kit érdekel az elit, ki foglalkozik a szegények kel, ki a politikai hatalom kérdéseivel és ki a falusi élet móddal stb. Minden választás mögött ott van a kutató ér tékválasztása. Az „éttékmentesség" Max Weber óta megfogalmazott követelmény, de már korábban megcélzott szociológus ma gatartási elv. A ténynek meg kell adni a tiszteletet, az ér telmezéshez a szabadságot, a tudományos tisztesség érdekében pedig a nyilvánosságot és az ellenőrzés lehetőségét kell biztosítani. Mindenkinek vannak értékei, ideális vagy kritikai tár sadalomképe, és - vagy pozitívan tudja, mit akar, vagy ne gatív értelemben tudja, mit nem akar. Fontos, hogy ezek nek az értékeknek tudatában legyen, hogy távolságot tud jon tartani a tények és a maga vélekedése között. Egy szo ciológusnak különösen vigyáznia kell atra, hogy ne vetítse tá a valóságra azt, amit vall, és ne akatja kutatásai ered ményeképen azt visszahallani, amit a tátsadalomról gon dol. Lehet bármilyen eszméje vagy rögeszméje, de tudnia kell saját eszméit is kritikusan szemlélni.
A 1
JL
SZOCIOLÓGUSOK MÉGIS TÖBBNYIRE VÁL
T O Z T A T N I IS S Z E R E T N É N E K A Z O N A T Á R G Y O N ,
AMIT
VIZSGÁLNAK.
Ez a kísértés „történelmi állandó", csak a realizálás le hetősége és vállalás akarata „helyzetfüggő változó". Az, hogy a tudás konvertálható hatalommá, és a gondolkodás cselekvéssé, ez Platón „ideális állam" eszméje óta kihívás. Sohase volt még olyan társadalmi rend, amelyen ne le hetett vagy kellett volna javítani, és sohase volt javító el képzelések híján az, aki a társadalomról gondolkodott. A szociológia kialakulásának idején is az a reményteli felfogás uralkodott, hogyha a társadalmat emberek csinál ják, akkor azt az embetek meg is tudják változtatni. Ha tudják, hogy milyen erők hatnak a működésére, akkor mi ért ne lehetne befolyásolni ezeket az erőket? Ez kísérte és kísértette meg a szociológiai gondolkodás fejlődését újra meg újra, az utópistáktól a marxistákon át a mai társada lommérnöki szerepvállalásig; de ott volt a a társadalomfi-
==========zz====z
2000
"
lozófiában, a mai társadalomelméletekben, szellemi és gya korlati téren egyatánt. A beavatkozást olykor kötelesség nek fogták fel, volt, hogy külső kihívásnak, volt, hogy bel ső kényszernek engedtek. A megvalósításban azonban még kevesebb tere van a „jó szándéknak" mint a személyes élet patancsainál: ha tudjuk a jót, miért nem cselekedjük, ha tudjuk a rosszat, miért nem kerüljük? Ha sikerül megismerni a társadalmi mozgások törvényeit, az alkalmazás eszközeit és a várható eredményeket, akkot azt miért ne fordítanánk a javításra? A „tudást" végül is könnyű lenne átváltani akarattá, az akaratot tetté és a világ megjavítható. Ott van ez a tettre hívó gondolatsor a szociológia fogantatásánál, és állandó an megújuló, többoldalú kísértésnek teszi ki a szociológust ma is. Három nagy szellemtündér állott a szociológia 18. századi bölcsőjénél, és a csecsemőnek születési ajándékként több századra elég úttavalót, áldást és átkot adott: az Utópia, a Történetfilozófia és a Pozitivista Tudományeszmény. Ezek a mai napig hol kereszteződnek, hol ütköznek, hol egymást építik: a filozofikus rálátás, a megismerés empirikus, egzakt tötvénykereső módja, az ideálisnak vagy igazságosnak el képzelt tátsadalom eszménye, és a beavatkozás eredményes ségének reménye. Megismerő bizonyítás és ráció az egyik ösztönzés, a beavatkozás szándéka a törvények ismeretében a másik, ideális, olykor utópikus társadalomkép kidolgozása és valósággá váltásának sürgetése a harmadik indíték. A kutató szeretné megismerni a valóságot, s ha a való ság eltér az elképzeléstől és az ideálistól, akkor menthetet lenül felmerül a hit, hogy az másmilyen is lehet. Az ember szeretne tudni és szetetne tenni, szeretne jól látni, de ha jól lát, akkot meg különösen fontosnak érzi, hogy hatást gyakoroljon, esetleg beavatkozzon, s minél inkább kézen fekvő a bajok halmozódása, annál erősebb az indítéka, hogy tegyen, vagy legalább a beavatkozókra gyakoroljon hatást. A szociológus eltérő pólusok közt navigál: a hasz nosság és az elmélet, a valóság kötöttségei és az utópikus vágyak között, az ésszel megmagyatázható összefüggések és a minden ésszerűségből kibúvó történések között. A mér hetőség gyakran áll szemben a mérhetetlennel. Az eszmé nyi elképzelések megvalósítása pedig kemény tátsadalmi ellenállásba ütközik. E század nagy tanulsága, hogy a társa dalmi folyamatok megerőszakolása az eszmék beváltása ér dekében nemhogy megerősíti, hanem éppen megsemmisíti a létrehívó eszméit. Különösen nehézzé válik gyakran a választás: beavatko zás vagy távolságtartás. Beavatkozás: de mibe és hogyan? Távolságtattás : de mitől? Legyen-e a szociológus az éppen adott hatalomnak bölcs - bár ismereteim szerint sohasem igazán meghallgatott - tanácsadója, vagy legyen távolság tartó, a hatalom és a rendszer megfigyelője, elemzője, eset leg kritikusa? Álljon talárban a tudomány magas Olimpo szán - ha ugyan lenne ilyen - vagy legyen néptanító, ha ilyet egyáltalán igényelne valaki, játssza a szókimondó bo hóc szerepét, akinek sok minden meg van engedve, csak hogy ne kelljen nagyon komolyan venni, vagy vegye komo lyan cselekvő elhivatottságát, és elhagyva szociológus mi voltát, próbálja meg a hatalomban érvényesíteni tudását? Személyi képesség és igény kérdése annak eldöntése is, hogy sütkérezzen-e a nyilvánosság fényében, vagy vonul jon vissza remete módjára kutatni? Dolgozzon hatástól és sikertől függetlenedve, szívósan gyűjtve tapasztalatait, vagy legyen siketre pályázó exhibicionista, tündököljön eredetiségével, vagy mániákus makacssággal ismételgesse a
4
LOSONCZ1
ÁGNES
változó világgal szembesítve a változatlanul megoldatlan társadalmi gondokat? Mindegyik járt, tehát lehetséges út.
M
O S TSOK SZOCIOLÓGUS VÁLLAL POLITIKA!
FELADATOT,
F E L C S E R É L V E A KRITIKUSI
ÁLLÁSPON
TOT A CSELEKVŐ HATALOM VÁLLALÁSSAL.
Valóban, a rendszerváltozás során több igen jó szocioló gus vállalt közéleti, sőt hatalmi szerepet a törvényhozás ban, a végrehajtó hatalomban és az érdekszervezetekben. De ez már másik szakma, olyan, amelyet szociológusi felké szültséggel gyakorolnak. Alighanem kötelességvállalás és vonzódás is diktálta szakmaváltásukat, s az a remény, hogy ha a tudás konvertálható hatalommá, akkor attól a hata lom is okosabb lesz. Bár tudni, amit tenni kell(ene), és tenni tudni nagy különbség: más képességet és más eszkö zöket igényel. Az az igény, hogy a tudás hassa át a mindennapi gyakor latot, különösen fontossá válik gyökeres társadalmi fordu lat idején, különösen, ha ennyi megújító feladathoz képest oly kevés az erő, mint ma nálunk. Általában sem szeren csés, ha elszakad egymástól a társadalomról való tudás és a tett, de különösen aggasztó lenne ez manapság. A politikába került szociológusok kutatói előéletükben alaposan megismerték és kritikailag elemezték is a kelet európai rendszereket, a politikát, a gazdaság működését, a kultúrát. Többen közülük a demokratikus ellenzékhez és a kritikai értelmiséghez tartoztak. Sok tapasztalati tudást gyűjtöttek össze a szocialista társadalmakról, és határozott elképzelésük is volt az átalakulás szükségességének irányai ról. Ezért is vállalták azt, hogy a szociológusi szerepből, te hát a kutató, kritikai szerepből átmenjenek a cselekvő tár sadalomátalakító gyakorlatba. Ne feledjük, az átalakulás idején alig voltak olyan poli tikusok, akik a társadalmi tér ismeretével úgy rendelkeztek volna, hogy az előző rendszerben ne kompromittálódtak volna. Akik „tiszták", a kor kedvelt kifejezése szetint: „hi teles személyiségek" voltak. Az átalakulás eufórikus pilla natai magukban hordták a reményt, hogy közelíteni lehet az ideálisát a reálishoz. Nyílt tér, beváltatlan lehetőségek, tiszta megoldási képletek jelentették a vonzást a cselekvés re. Hiány is volt, vonzás is volt és belső indíték is ahhoz, hogy az eszméket tettre váltsák. Ha kollégáink útját nyo mon követjük, mikromonodrámákat lehetne írni róluk: az eredeti elképzeléseikről, ahogyan azok átalakultak a „meg valósulás kohójában". A szellemi munkának, és így a szociológiai gondolko dásnak is sokkal nagyobb a szabadságfoka, mint a gyakotlati cselekvésnek. Antikot a szabad szellem a valóságos poli tikai küzdőtérre kerül, kiderül vértezetlensége, s hogy eb ben az érdek-összeütközésekkel teli közegben a gondolko dás és a tudás színvonala csak egy összetevő sok más szük séges képesség között. A társadalomismeret nélkülözhetet len, de kevés a taktikai hatcok sikeréhez, a tudás alapossá ga vagy az elvek tisztessége nagyobb bámulatot vált ki, mint amennyi sikett szetez. A társadalomról való gondolkodás ésszerű gondolkodás: van logikája. Ám maga a társadalom nem ésszerűen, nem a logikai szabályok szerint működik. Az elemzés megvilágít hat indítékokat, megmagyarázhat eseményeket, de a gya korlat más játékszabályoknak engedelmeskedik. Az éssze rűség jegyében célratötő cselekvést mélyen ható, irracio nálisnak tűnő, vagy ismeretlen erők térítik el az érvénye-
=
=
=
=
=
2000
=
sülésétől. A tudományosan leírható logikával szemben a tátsadalmi gyakotlat sajátos hatalmi és indulati erőterek ütközéseiben forr és forrong. Hogy ez mennyire így van, elég a nálunk folyó elkeseredett politikai ellentétekre gon dolni, vagy arra a szélsőséges iszonyatra, ami tőlünk délre, a volt Jugoszlávia területén tötténik. Ott a tomboló ésszerűtlenség már tömeggyilkosságokba fordítja a gyűlölködést. A döbbenetes módon végrehajtott „etnikai tisztogatásnak" és az erre való felbujtásnak is van logikája: a hatalomőrző vagy hatalomszerző gátlástalan agresszió és megfélemlítés. Azt képzeltük, ha összeomlik a kommunizmus, a meg szabadulás eufóriájában feloldódnak, megszűnnek a régi fé lelmek és kísértetek. Tévedtünk. Olyan hibernált, megdermedt gyűlöletek támadtak fel, olyan soha fel nem dolgo zott ellentétek, olyan százados séfelmek lobbantak fel, amikről nemcsak azt hittük, hogy nincs már talajuk, ha nem azt is, hogy maradványaik a kommunizmussal együtt eltűnnek. Mára világossá vált, hogy éppen az elnyomás és az elfojtás etősíthette fel azokat, s a rájuk telepedő elnyo más tiltó csendjében etjedtek, akkor kifejezhetetlenül. Most szinte a fizika törvényei szerint robbannak, hol még csak szóban, másutt uszításban, hol tettekben, sőt mát gyilkosságra váltva a gyűlöletet: etnikai háborúk, terület foglalások, vallásháborúk robbannak ki. Ezt senki, aki er ről gondolkodott, nem látta előre, még akik ezt művelik, a gyűlöletszítók, a gyilkosságra b u j t o g a t o k és g y i l k o l o k , még
azok sem gondolták volna magukról, hogy képesek lesznek erre, hogy ezt fogják tenni. Az elmúlt negyven év lelki terheit nagyon kevesen tud ták feldolgozni magukban. A reális szembenézést a múlttal más és más eredetű torzítás, önmentegető hazugság, véde kezés, elhárítás nem engedte. Éppen a lehangosabbaknál magyarázza indulataikat és harsányságukat a bűntudat, nemcsak azért, amit tettek, de különösen azétt, amit nem tettek meg. Az elfojtott rossz lelkiismeret harsány kikiabálásba, a gyűlölet szításába, a másta irányított vádemelésbe csap át, hátha azzal elhallgattatja a belső öndvádat. A nagy hangoskodás nem némítja, csak kielégíthetetlenné teszi a rossz belső közérzetet, mett mástól szól és másta irá nyul, mint ami okozza. Józan ésszel elképzelhetetlen volt, ami bekövetkezett. Ilyen képzetek csak olyan patanoiás kommunista vezetők lázálmaiban születhettek meg, akik uralmukat a megfélem lítésre építették, és a generált félelem hárult vissza rájuk, felnagyítva a hatalom féltésével. A hatalomőrző félelem keltés és félelemkeltő hatalomta törés, úgy tűnik, közeleb bi rokonságban vannak egymással, és nagyobb az esélyük a megvalósulásra, mint amiben az igazságketeső, vágy vezé relte humanista gondolkodás reménykedik. De hát a jóhi szemű naivitás nem most kapja az első leckéjét ettől a szá zadtól, és úgy'tűnik, nem is az utolsót.
M
minősült, és revelatív volt. Másrészt egy „stagnáló" tátsadalomban nem lehetett nagyon elkésni valamilyen társa dalmi tény hosszú időt igénybe vevő kutatásával. Egyéb ként is nagy szomjúság volt az ideológiákkal szemben a va lóság megismerésére. Ma, a politikai szabadság légkötében hatsány kihívások között élünk, amiben az a fajta tudás vagy ismeret, amit egy „szolid" szociológia nyújtani tud, nem tatthat különö sebben széles étdeklődésre számot, hacsak nem érintkezik valamilyen nagyobb politikai, hatalmi fénykörbe kerülő vitakétdéssel. De még akkor sem biztos, hogy meghallják, amit mondunk, ha meghallják, elhiszik-e, és ha elhiszik, hatással lesz-e. A szociológia aranytattalékai a szívósságban, a szerzetesi módon és szetényen végzett, elkötelezett és mélyte hatoló társadalomkutatásban vannak. Izgatott társadalmi időben élünk, gyors változások közepette. Súlyos létharcok, meg élhetéséit, gyatapodásétt, fennmatadásért. Minden jog, in tézmény alakul, mozog. Ami tegnap még a megszokott he lyén volt: szobot, üzlet, eszme, hivatal, tulajdon, az más napra már eltűnik vagy átalakul. Ami már begyakorlott életlehetőség volt, az holnapra már elveszhet, s az új lehe tőséget megtalálni, az új életstratégiákat kidolgozni na gyon sok energiát felemészt. A politikai elit küzdelmének mindenen áthangzó zaja, hangossága eltereli a mélyen lévő társadalmi folyamatok ról a figyelmet, elfedi a problémákat, leköti az energiákat. Ez tartja bűvöletében, sőt fogságában az író és olvasó em berek jelentékeny részét. Efemer jelenségek válnak tényle ges jelentőségüknél sokkal fontosabbá, és a mélyben leját szódó lényeges folyamatokat rejt el a hangoskodó hangözön. Megétteni, kutatni, feltárni és megmagyatázni, ez bi zony időt igényel, s az idő szalad, a változás rohamos. így a szociológiai kutatások fogadásánál menthetetlenül van va lamilyen elkésettségi érzés. Az úgynevezett véleményformálók is a gyors válaszokra kíváncsiak, és ezért gyakran megrekednek a közvélemény-kutatás szintjén, ami távol van a társadalomelemzéstől. A változást valójában csak követő kutatások (longitudi nális vizsgálatok) alapján lehet valamennyite is elemezni. Ugyanazon a terepen, ugyanarra a kérdésre koncentrálva figyelni a változást, lépésről lépésre, szerényen nyitott érdeklődéssel, prekoncepció nélkül, önmegtartóztatással. De hát ez nehéz. Ennyi társadalmi kihívás és izgalom köze pette, amibe azért belejátszik a kutatóhelyek felszámolásá nak veszélye is, sőt a kutató értelmiségi helyzet ellehetet lenülése, nem kis feladat a kutatás „tárgyának" elmélyült és objektív megfigyelése. A társadalomtudomány és a történelem számára soha vissza nem térő alkalom: ilyen átalakulás csak egyszer adó dik a történelemben - hát még az embet életében - , nagy lehetőség, hogy itt vagyunk és viszonylag fejlett eszközök kel megfigyelhetünk ekkora társadalmi változást.
ILYEN H A T A S S Á L VOLTAK A K Ö Z E L M Ú L T
FELGYORSULT ESEMÉNYEI A SZOCIOLÓGIÁRA? HA C S Ö K K E N T VOLNA AZ É R D E K L Ő D É S
MINT
IRÁNTA.
Ez igaz, ami legalább annyita sajnálatos a szakmának, mint amennyire örvendetes a társadalomnak. A hatvanas években a mai kutatásoknál jelentéktelenebb munkák sokkal nagyobb hatást váltottak ki, mint amennyit tudo mányosan e t t e k , mert a társadalmilag elfojtott légkörben, demokratikus kifejezés híján, a s o k hazugság között a való ság feltárása mát magában is igazságnak tűnt, bátorságnak
5
EZREDVÉGI BESZÉLGETÉS
M
ILYEN S Z O C I O L Ó G I Á T TART
FONTOSNAK?
Ma Magyarországon szerencsére sokfajta szociológia van, és sokféle szociológus is. Sokfelé kutatnak kollégáink: me zőgazdasági területeken, gazdaságilag elmaradott vidéke ken, és újonnan feléledő, jól prosperáló területeken. Fog lalkoznak önkormányzati és új polgári szerveződésekkel, folynak kutatások az átmenet társadalmi áráról, a szegény ségről, az új vállalkozások hatásáról. Vannak kutatásaink a
================ = = = = = = = = = = = =
2000
=
munkanélküliekről, a polgárosodás eszmei, gazdasági és po litikai útjairól és így tovább. Nagy baj lenne, ha ez a sokfé leség leszűkülne bármelyik irányzattá is. Ha lemondanánk mondjuk a szociogtafikus érzékenységről, vagy a Bibó-féle elméleti gondolkodásmódról, vagy ha a tények tudományos módszetekkel való kvantifikálásában megrendülne a hit. Az én személyes szociológusi törekvésem, ha úgy tetszik a hitvallásom is, hogy azok között kutassak, akik nem ad nak magukról jelzéseket, akiknek nem áll rendelkezésükre helyzetüket kifejező és képviselő eszköztár, akik háttérbe szorulnak és kiesnek a tátsadalmi érdeklődés teréből. Másik törekvésem, hogy elkerüljem a jelenbe ragadó szociológus szemléletet és módszert. Azon vagyok, hogy ki terjedjen a kutatás a mában élő történelemre, a társadalmi folyamatok mélyebb gyökereinek ismeretéhez, és ezzel együtt a társadalomlélektani hatásokra is. A felszín mögött munkáló mélyebb erők megismerésében különösen fontos szerepet játszik a folyamatosság és annak megtötése, a mentalitás változó és továbbélő elemeinek viszonya. Mintegy húsz évvel ezelőtt folytatott kutatásomnál ta lálkoztam előszót azzal a jelenséggel, hogy magatartások, amelyek nem „tanultak", továbbélnek egy új társadalmi közegben: például egy summáslányból lett tanácstitkát ma gatartása jobban emlékeztetett a régi szolgabíróra, mint ar ra a társadalmi környezette, ahonnan jött. Az úgynevezett proletárhatalom vezetői közé került némely funkcionárius viselkedését figyelve, közelebbi rokonságban voltak a hi vatali dzsentti bürokrácia pöffeteg urizálásával, mint elha gyott környezetük plebejus szokásaival, vagy a hatalom ideologikus elvárásaival. Az töttént, hogy továbbvitték a legyőzött hatalom képviselőinek mentalitását. Ma is gyakotta szembekerülünk hasonló jelenséggel, új raélednek átszínezve a kommunista időszakból ismert ma gatartásmódok. A negyven évig tartó tátsadalmi rendszer a mai szereplőket közvetlenül befolyása, sőt dresszúrája alatt tattotta. Ha megfigyeljük a kommunista rendszer leghan gosabb ellenzőinek frazeológiáját, vagy az új hatalmi viszo nyok felépítési kísérleteit, akkor azokban nem is a lazább időszak „kvázi-liberalizmusa", hanem a legkeményebb sztá linista korszak mélystruktúrájának feléledését tapasztalhat juk. A kommunista uralkodó habitus egyes vonásai mélyen beépültek, személyiségstruktúrává változtak, így: a türel metlenség, a bűnbakkreálás, a másokkal szembeni gyanak vás, vagy az, hogy az igazságnak vannak egyedüli letétemé nyesei. Megjelenik az a paranoid, hatalmaskodó magatattás is, amelyik saját félelme miatt másokat félemlít meg. Indulatkeltés a táció helyett, gyanakvás a közbizalom he lyett, türelmetlenség abban is, hogy az ellenfeleket, ellent mondásokat indulattal lesöprik. Ami szociológiai szempontból láthatóan mindkét kor szakban közös (tehát az urizálás a szocializmusban és a kommunista kizárólagosság türelmetlensége a hatalomgyakotlás módjában a most kezdődő demoktáciában), az az, hogy a legyőzött és tagadott társadalmi rendszerek habitus sait éppen azok legerősebb tagadói viszik tovább. Lehet, hogy van valamilyen sajátos tátsadalmi átörökítő mechanizmus, amely a mentalitást „túlhotdja" keletkezésé nek idején, úgy, hogy a „legyőzött" tovább él a győztesben? Kétségtelen, valamilyen sajátos kollektív tudattalan őtzi és reprodukálja ezeket a magatattásokat. A történelem jelen idejében, a társadalmi magatartás módok továbbörökítése mellett fel kell ismerni az elfojtá sokat, amelyek feletősödve kerülnek felszínre, „jogaikat" követelve. Ha jobban figyelünk arra, hogy a múltban mi
lyen tendenciák maradtak „elvarratlanul", milyen rétegek, osztályok, érdekek és eszmék váltak elnyomottá, miközben értékeik, reményeik, elhivatottságuk megmaradt, akkor ta lán nem okozott volna ekkora meglepetést a különböző rejtetten élő és most agresszíven felbukkanó csoportok és ideológiai tendenciák felszínre robbanása. Ahogyan még előttünk van - az említett tudattalanul ható kommunista habitus és intézményeik továbbélésének folyamata mellett - az is, hogy hol kerülnek majd felszínre azok a szocialista kotszakból továbbélő értékek, magatartások, amelyek most, úgy tűnik, elsüllyedtek, hiszen a mostani hangos és sommás tagadás lehetetlenné teszi a korszak belső és nyílt feldolgozását is. A sommás megítélés, a „leváltott" rendszereket elsöpör ni akaró indulatok nem segítik a feldolgozást és tisztánlá tást. Az Internacionálé felszólítása, hogy a „múltat vég képp eltörölni", eddig még sohasem sikerült. Az átélt múl tat le lehet tagadni, meg lehet hamisítani,be lehet tiltani, el lehet tüntetni a tekvizítumaikat, de „eltörölni" még az emberekkel együtt sem lehet.
M
ILYEN F O L Y A M A T O K Z A J L A N A K MA M A G Y A
RORSZÁGON?
Ilyen átalakulás még nem volt a történelemben. Nehéz ekkora tudatossággal és mégis ilyen tudatlanul végrehajta ni egy - szándékoknak kotántsem engedelmeskedő--, a társadalmat minden ízében átalakító átrendeződést. De mokráciát kialakítani egy olyan otszágban, ahol ennek a gyakorlata - néhány fényes pillanatot kivéve - sohasem tudott megerősödni. Ahol gőgös, másokat kizáró, kontrol lálatlan hatalmak uralkodtak függőségi viszonyokba kényszen'tett generációk sora felett. Ahol hiányzik mind az ál lampolgári, mind a vezetési beidegződésekből a demokrati kus együttélés kölcsönösen megbecsülő figyelmének sza badságon edzett gyakotlata. Végre kell hajtani egy váltást a prosperáló gazdaság fe lé, amiről négy évtized szoktatott le. Létté kellene hozni egy polgári, csaknem eredeti felhalmozást, posztkommu nista körülmények között, végzetesen elhibázott gazdasági szerkezet mellett, széles körű válság és recesszió idején. Egyik oldalunkon elzárkózó és közömbös nemzetközi tér ben, közvetlen környezetünkben pedig súlyos háborúba is forduló gyűlölködések, mély kofliktusok, politikai és gaz dasági összeomlás közepette, szinte egészen az elszigeteltsé gig beszotulva külpolitikai ellenszenvek közé. Az is nagy ellentmondás, hogy erős az igény minden megváltoztatására, ugyanakkor erős a törekvés a változat lanságra is. Fellép a „közegellenállás törvénye", ami a vál tozásokkal szemben „retto", múltőrző és múltidéző szándé kokat hoz felszínre. Ellentmondanak a vágyak és ítéletek egymásnak, sokszor ugyanabban a kérdésben is, mint ami lyen a polgárosodás vagy a vagyonosodás. Más van a cégé reken, és más folyik a mélyben: sokan hirdetik a „polgáro sodás" követelményét, közben továbbél a tendiességre va ló törekvés. Azt mondják: piac, közben újjáélesztik az ál lami centralizálást, és ha mégis fenyeget a vetseny, rögtön állami garanciát és védelmet igényelnek. Legyen demokrácia és pluralizmus, de az egypártrendszeren nevelődött tü relmetlenség még a saját elvbatátjánál se tűri el, hogy más véleményt képviseljen. Áhítjuk a szabadságot, amiből semmi sem elég, kivéve, ha a más véleményen lévőknek, különösen ha az ellenfélnek jut belőle. Azt mondják: előre
2000
7 6
LOSONCZI ÁGNES
=
2000-be, de vissza a 20-as, 30-as, 60-as évekbe - ízlés sze rint. Előre Európába!, de óvjuk magunkat az ártalmas nyu gati befolyástól - és így tovább . A reményt hozó változás néha reménytelenül nehézzé válik. Az új helyzet új képességek kifejlesztését igényli. Na gyon kevés tátsadalmi csoport tudja folytatni a megszokott életét. Uj helyzetben burjánzóan sok új információ orien tál és dezorientál, a változásokban uj életstratégiákat kell kialakítani. Szédítő, ami most a kitágult világban az ember elé kerül, miközben sok lehetőség beszűkülni látszik. Ami kor a cella „biztonságához" szokott ember hirtelen a sza badba ketül, megszédül, tériszonya támad. Ilyen az eligazo dás, a gondolkodás és a cselekvés „tériszonya" is, a szoron gás a döntés szabadságától és felelősségétől. Alighanem olykot ez is oka lehet az agresszivitással elfedett félelmek nek. A gyors változással szemben társadalomlélektani vé dekezés is a lelassulás, a visszafotdulás, mindenfajta nosz talgia. Megkötik magukat régi építmények, régi intézmé nyek, régi struktúrák, régi eszmék mellett. Ezek éppenúgy lehetnek a hábotút megelőző kor rekvizítumai és habitu sai, az „úri középosztály" éttékvilága, mint ahogyan lehet a Kádár-korszak kellemessé lazuló zátóidejének mai gondok hoz képest enyhébbnek tűnő világa. A tégi ideálok, amelyek a „nemzetfenntartó középosz tály" uralmát legitimálnák, ma olyan mozgósító hívósza vakká váltak, amelyeknek másutt mát lejárt az idejük. Ré gen is szűk réteg számára volt pezsdítő érvénye, mára még jobban elkeskenyedett az a tátsadalmi réteg, amelyre hatni tud. Ábrándjának veszélye, hogy szélesebb körök aspiráci óit mozdíthatja meg, mint amennyit a hatalom valóban magával emelhet. Hatásuk sikerét a nemzet érettségi álla pota fogja eldönteni, és a demokratikus átalakulás üteme, amely tetmészete szerint nem visszafelé forgatja a világot. Az uralomra tetmett öntudat elhivatottságérzetének való ságos tátsadalmi bázisa paradox módon a szocialista köz pontosítás, az állami bürokrácia és gazdasági hatalom. Az az antidemokratikus uralmi elv is támogatja, amely nem csak a szocialista rendszerre volt jellemző, hanem az azt megelőző korszakban is virulens volt, különösen a háborús készülődések és a háború idején. A másik „retro" vágy a szocialista korszak utolsó perió dusa iránti nosztalgia, ami az életszínvonal romlásával és a társadalmi biztonságvesztéssel felszínre került. Ez a nosztal gia is hamis, hiszen visszaállíthatatlan mindaz, amit ma visszatekintve jónak vagy biztonságosabbnak látnak: a múlt „tosszléti" rendszere némi „magánjólétet" ugyan te remtett, de igazi prosperitás nélkül, hiszen hiányoztak a gazdasági fellendülés valóságos alapjai: külföldi adósságból finanszírozta, és önkizsákmányolásból fedezte a szegénység szintjéről való emelkedést és a felső káderek meggazdago dását. Nagy és később fizetendő áldozatok áfán tattották fenn egy hanyatló rendszef életképtelen gazdaságát és a rendszer stabilitásának hamis látszatát. Vezetői még egyeduralkodók voltak, de már érezve az összeomlás köze ledtét, illegitimitásuk tudatában szerényebbekké, érzéke nyebbé váltak, és a mai összehasonlításban úgy tűnnek fel az emlékezetben, mintha ők megvalósíthatták volna a mai társadalmi vágyakat. Ha a kétfajta múltra néző nosztalgia valóságos tátsadal mi bázisát vizsgáljuk, az „elcsúszás" különösen szembeötlő: a régi rendi úri középosztály gazdasági és politikai hatalmá nak nincs rendi alapja, azt valóban megszüntette a szocia lizmus. Amire építhet, az az örökölt szocialista hatalmi koncenttáció a gazdaságban és az óriásira nőtt állam admi
EZREDVÉGI BESZÉLGETÉS
nisztrációban. Ezzel szemben a szocialista nosztalgikus ide ák a modern polgárosodás tendenciájára építhetik népszerűségüket, amelynek sem akkor nem voltak, sem most nin csenek meg a valóságos gazdasági alapjai. Az alsó középosz tály számára elért kvázi biztonságos gyarapodás éppen a szocialista hiányrendszerből és zártságából fakadt, miköz ben a modern polgári lét politikai és jogi feltételei telje sen hiányoztak. Most viszont megvannak a polgári jogok, de közben a gazdasági létalapot a szocialista rendszer össze omlásával elvesztették. A másik jellemző ellentmondó ütközés a vagyonosodás és annak társadalmi elfogadása között alakult ki. A vagyo nosodás értelmét ugyan csaknem mindenki elfogadja, a megvalósulás folyamata ellen viszont komoly indulatok lépnek fel. A varázsszó az új középosztály, a vállalkozók, a vágy hogy jöjjön létre egy olyan polgári vállalkozóréteg, amelyik képes hatékony gazdálkodásra, ami majd kihúzza az országot abból a csődtömegből, amibe a szocialista gaz dálkodás belevitte. Ebben eddig tényleg egyetértés van. Ugyanakkor a vagyonosodás minden megjelenési formája gyanakvást és ellenszenvet vált ki. A tátsadalmi igazság érzet az ellen is lázad, hogy a régi nómenklatúra a tégi pártkedvezményei alapján sajátítsa ki a „köz" vagyonát, és az ellen is, hogy az új politikai hatalom osztogassa a maga klienseinek az állami vagyont eddigi politikai támogatásuk jutalmaként és politikájuk jövőbeli pénzelése reményé ben. Az ellen is erős ellenszenv támad, hogy külföldi vál lalkozók kezébe kerüljön a „magyar vagyon" - dolgos em berek több évtizedes munkájának és nélkülözéseinek fel halmozódott eredménye, amiért ma cserébe semmi kis nyugdíjból kell tengődniök. Végül az is ellenszenves, aho gyan a zavarosban halászva illegálisan vagy kiskapukat ki használva egyesek kezébe hirtelen gyanús eredetű nagy va gyonok halmozódnak fel. Az ellenérzés hangulatát még táplálja a szemkáptáztató gazdagodás. Nemcsak az, hogy a fitogtató fogyasztás bántja a kirekedtek igazságérzetét, hanem inkább az, hogy a mai pazarló fogyasztás mögött nem áll elismerésre méltó maga sabb teljesítmény. A polgárosodás nálunk nagyrészt nem a weberi „protestáns etika" szellemében történik, ahol a megszorított fogyasztás és a tőke tetmelésbe való vissza áramlása lendíti fel a gazdaságot. A mi gazdagjaink és gaz dagodóink olyan szinten fogyasztanak, amivel nem arányos a vagyonuk. „Rongyrázó", mutogató gazdagság inkább, mint megtakarító és hosszú távú prosperitásra törekvő pol gármagatartás. Magyarázat, hogy könnyen jutottak a va gyonhoz, hogy a szocialista kotszakban nem is volt szabad a jövedelmet tőkésíteni, így mindent személyes fogyasztásra fordítottak. Bár a nyugati tátsadalmak fejlettségét termelé si eredményekben még közel sem tudtuk elérni, de gazdag jaink fogyasztási színvonala már megközelíti az ottanit. Feszültségokozó tényező, hogy a szocialista gazdasági struktúra és döntési mechanizmus fennmaradt. Egy ilyen nagyra nőtt centralizált hatalom lebontásához nemcsak évek kellenek, hanem a társadalmat mélyen átalakító de mokratizáló folyamatokra és erős társadalmi kontrollra van szükség. A kérdés az, hogy elég erős-e a demokrácia, és ke resztül tudja-e vinni ezt a dekonsttukciót, mert olyan ha talom, amely saját meggyengülésén dolgozik, és önként felszámolja azt a hatalmat, amely a kezében van, nemigen fotdult elő, különösen ha nem működnek a demokratikus eszközök, a nyíltság, tátsadalmi kontroll és közfigyelem. Minden figyelemelterelő akció ellenére tudni kell, hogy most alakul ki, alighanem hosszú időre a tátsadalom új ve-
=
=
=
=
=
2000
zető rétege, annak gazdasági bázisa, tehát a jövő hatalom alapja. Most történik az első és a második „merítés" az ál lam, valójában a köz vagyonából, amit - tényleg szegény ségben és elnyomatásban tartott emberek - szellemi-fizikai munkások és parasztok hoztak létre, akik ebből is, az előző osztogatásból is, általában mindig minden kárpótlásból, jó vátételből kimaradtak vagy sohasem nyertek. A vagyonosodé tétegeknek a régi és az új politikai hata lommal látható összefonódása azt eredményezi, hogy a gaz dagodókkal szemben kialakult ellenérzés a politikai bizal matlanságot erősíti. Különösen érzékenyek az emberek ar ra, ha a vagyon osztogatása a politikai megbízhatóság, párt hoz tartozás jutalma lesz, hiszen ez a folyamat szerves foly tatása annak, ahogyan a tégi vezető kádettéteg meggazda godott. A nagy kérdés, mikor fordul meg az a folyamat, amikor mát nem a politikai hatalom kreálja a polgárokat, hanem a polgárok teremtik és kontrollálják a hatalmat.
M
ILYEN
V E S Z É L Y E K E T L Á T E B B E N AZ Á T A L A
KULÁSBAN?
Nagy veszély, hogy a mohó, új gazdasági és politikai ha talomba került elit, amelyik élni tud a gyors hatalomszer zés és a gyors gazdagodás esélyeivel és eszközeivel, kellő el lensúly és kontroll nélküli hatalmat hozhat létre. Márpe dig bármilyen egyoldalúvá váló hatalom, legyen az politi kai, gazdasági vagy szellemi, veszélyezteti a szabadságot, előbb utóbb kotlátozni kezdi, hiszen az önkotlátozás soha sem tattozott az ellensúly nélküli hatalom etényei közé. Másik veszély, hogy az önszerveződés és érdekvédelem országainkban súlyosan leépült állapotban van, a közép- és alsó rétegek gyakorlatilag védtelenek. A régi érdekszerve zetek kompromittálódtak, és az új szervezetek a rövid idő és a hiányzó gyakorlat miatt nem tudtak még megépülni. Sokszövetű hálózat szükséges ahhoz, hogy a polgári auto nómiához ne csak jog adassék, hanem az egzisztenciális biztonságon alapuló valóság lehessen az életképes gazda ságban. Az erőszakos homogenizációtól megszabadult országok ban sokszoros társadalmi hasadás veszélyével is szembe kell nézni: hiszen a megtalált azonosságok és különbségek in dulatokkal terhes terekben könnyen átalakulhatnak a kommunikációt ellehetlenítő szakadékrendszerekké. A po litizáló elit eltávolodik a saját hatalmát vagy hatalmi lehe tőségeit létrehozó, mindennapi életküzdelmeket vívó em berektől. Nem képes másta figyelni, mint belső és külső el lenfeleire, s elfeledkezik legitimációjának társadalmi forrá sáról és tartalmáról. Gazdasági téren pedig veszély, hogy kevesek mohó gaz dagodása látványosan növekszik, miközben a korábbi tisz tes létből széles tömegek úgy süllyednek le, hogy elvesztik az emelkedés teményét is. Tragikusan groteszkké válhat egy szegény, gazdaságilag lerongyolódott országban, ha az urizáló hatalmi gőg a fennhéjázó gazdagok szűk és indoko latlanul jutalmazott tétegére támaszkodik, mert ez kockáz tathatja a politikai stabilitást, amit a gazdaság tendbehozatalán alapuló jólét reménye éltet. Veszélyes, ha a polgári perspektívák befulladnak, ha az emelkedésben reményke dő kis egzisztenciák lecsúsznak, elbizonytalanodnak és el érhetetlenné válik az önállóság és szuverenitás megterem tése. Mi marad akkor a szabadság mindennapi értékéből és érzékeléséből? Újra és újra feltámadó veszély az a mohóság, mely a lel
8
LOSONCZI ÁGNES
~
-
kek, a szellem feletti egyeduralomra tör. Aki a hitek sokfé leségének gyönyörűséges gazdagságából bármit ki- vagy be zár, s „egy igaz hitet" kényszerít bárkire is, elveszi annak az örömét, hogy egy totális tendszer lelkek fölötti utalmának gyötrelmeitől megszabadultunk, és mindenki szabadon, a maga választotta úton játhat, saját hite és meggyőződése szerint. Nyomasztják az egész társadalmat a szociális gondok nö vekvő nehézségei: a szegénység, a munkanélküliség, dep ressziós zónák, a társadalombiztosítás elláthatatlanságai. Sajnos ez a tendencia még jó ideig a romlás felé vezet. Sokféle fenyegetést jelent a rendszer stabilizálódására, de a kialakuló demokratikus élet számára is. A megoldhatatlan ság kudarcérzése ingetültté teszi a felelősöket, és minél ke vésbé képesek megoldást találni, védekezésképpen annál étzéketlenebbé válnak a következményekkel szemben. Régi rossz gyakorlatot őrzünk a tátsadalmi szolidaritás étzésében és mechanizmusában is. Miközben erősödik az új polgárosodás lényegéből fakadó individuális versengés és harc, a vagyonszerzés „farkastörvénye", a régi rendtől sem örököltünk mást, mint a növekvő szegénységgel szembeni erős, olykor agresszívvé váló ellenszenvet, és ezzel együtt a szociális érzék súlyos hiányát. Az átalakulás nehéz és nehezedik, a türelem és remény tartalékai fogyatkoznak. Ilyen nehézségekte nem voltak felkészülve az emberek. Ami „fent" kudarcérzés, „lent" csa lódottságot teremt. A türelmetlenség idegességgé válik, az idegesség rossz tanácsadó, fokozza minden oldalon a frusztrációt, ami vagy agresszióba csap át, vagy letör és megbé nítja a kiútketesést. A „negatív szabadság", tehát a „rossztól" való megszaba dulás után és a „pozitív szabadság" megépítése között, sok régi és új negatív tényező akadályozza a lehetőségek tágítá sának és kihasználásának folyamatát, a szabadság folyama tos és tartalmas felfedező ötömét. Nagy kétdések még meg oldatlanok és kidolgozatlanok: ezután fog csak kiderülni, a sikeresek lendítőereje milyen mélységig tudja áthatni a társadalmat, hogy az alávetettek vagy a kevésbé sikeresek képesek lesznek-e szabadabb élet kialakítására, hogy a szo cialista függőségből nem fognak-e beleszorulni egy mohó vadkapitalista rendszer kiszolgáltatottságába, amellyel szemben még csak nem is élhetnek a polgári társadalmak védelmet biztosító érdekképviseleti rendszereivel.
2000
A 1
\
_
A másik megrázkódtatás annak a hitnek a vége, amely a táció uralkodásától is várta a társadalom és a világ „meg váltását". Mekkora hit volt a 18. században, hogy az Esz Is tennője megoldja a világ minden baját, hogy a természet tudomány segít a világ gondjain: eltűnik az éhezés, a be tegség, lesz bőven táplálék, gazdagabb és kultútával neme sebb lesz az ember, hogy a tátsadalmi tudás nyomán igazsá gosan lehet berendezni a világot. Senki nem számított ar ra, hogy ez mennyire az ellentettjéte fog változni. A ráció abszurditásba fordult.a legegzaktabb tudomá nyok maguk keltették fel a legitracionálisabb erőket, s olyan etőket szabadítottak fel, amelyekről úgy hitték, hogy ellenőrizni is képesek őket. Mint Goethe Bűvészinasa, a tudás kiszabadította a szellemeket, csak a jelszót nem talál ja, amivel visszaparancsolhatná a helyükre őket: atomha lál, ökológiai katasztrófa, ésszel megtervezett, konstruált diktatúrák, milliók éhezése, milliók pusztítása, s mindezt a szervezett humanizmus minden tudása se megállítani, se enyhíteni nem képes. A tudomány, amely a Nagy Javulás reményében létre
Z E Z R E D V É G E N É L Ü N K . V A N - E OLYAN V O
N Á S A E N N E K AZ I D Ő N E K , A M I M E G K Ü L Ö N B Ö Z T E T I MÁS K O R O K T Ó L ?
Nem tudom, volt-e ilyen világokat megrázkódtató szá zad, ennyi csodával és szörnyszüleménnyel. Amikor ennyi tetté vált tudás lett tehetetlenné. Mert leküzdötte a szötnyeket, és nem tud megküzdeni a létrehozott csodákból felkelő fenyegetésekkel. A történelem folyamán még sohasem fordult elő, hogy két ideologikusan és nagy tudatossággal megépített hatal mas bitodalom, amelyik más és más módon erőszakolta meg a társadalmakat, más és más ok miatt ilyen látványo san összeomoljon. Két ilyen szörnytől megszabadulni: a század egyik legnagyobb tötténelmi élménye. Okot ad a re ményre, mert bebizonyosodott, hogy minden szörnytől meg lehet szabadulni, de okot ad a félelemre, mert létez hettek, itt voltak, sőt még ma is kísértenek - bennünk és körülöttünk. 9
EZREDVÉGI BESZÉLGETÉS
hozta technikai és gazdasági csodáinak súlyos ártalmait, most dermedt és tanácstalan. A félelem és a rosszkedv ott munkál az emberek tudata mélyén, ez ellen kell az a sok narkotikum, a zene hangossága, a szem káprázata, hogy ne halljon, hogy ne gondolkodjon, ne lássa, csak amit elévetítenek, hogy ne kelljen szembenéznie saját félelmeivel, tetteivel és jövőjével. Mégsem vagyok pesszimista: a nagy feladat növeszti az embert, a nagy veszély a felelősséget. Mert ez is ennek a századnak megrázkódtató felismetése, hogy az emberi szellem, amely elszabadította a rontó erőket, meg kell hogy kétessé a „varázsszót", az ellenszereket. Ennyi fel halmozott tudás bittokában felismerte a bajt, miért is ne lehetne „jó" csodákra is képes? Miért ne találhatná meg a gyógyítás módját ártó erején felülkerekedve, a világ ban, amelyen oly mély sebeket ejtett a tudomány és az ember. A B E S Z É L G E T É S T T I L L M A N N ] . A . É S M O N O R Y M. A N D R Á S KÉSZÍTETTE
