Magyar Polgári Együttműködés * Budapest Társaság
Hazatérünk Európába Konferencia, 2003. április 6.
Bod Péter Ákos: Visszatérés Európába A minap egy hasonló rendezvényen volt már alkalmam szólni az uniós csatlakozás közgazdasági kérdéseiről. Most inkább azt vizsgálom meg, hogy az EU-csatlakozás kapcsán vélhetően milyen okok miatt tapasztalható olyan sok kétely, aggódás és fenntartás a magyar társadalom polgári oldalán, holott az a régi (Antall József-i) nemzetstratégiai törekvés megvalósulása, s legtöbbünk egyéni és politikai krédójának része. Az okok egyike: az EU késve és kevesebbet ad, mint ahogy azt joggal vártuk, és az illett volna. Sokan úgy érzik és ki is mondják: ez már nem az az európai közösség, ami volt a nagy kereszténydemokrata alapítók i dején. Az valóban erkölcsi és távlatos, stratégiai szövetségnek indult (a németek és franciák, másfelől a nagy és a kisebb nyugat-európai nemzetek között); mára főleg pénzügyi és gazdasági érdekek csoportosulásává lett, amint ezt a 80 ezer oldalnyi közös joganyag olyan mérhető módon ki is fejezi. Többen azt is érezzük, hogy az európai közösség (immár Európai Unió néven) egészen a legutóbbi napokig beletörődni látszott abba, hogy nem világpolitikai, biztonságpolitikai tényező. Így aztán valójában nem volt stratégiája a kelet-közép-európai országokkal kapcsolatban sem. Az elhúzódó – és mondjuk ki: kicsinyes – bővítési tárgyalás-menet mutatja, hogy mi lesz akkor, ha államférfiak helyett jogászoké, közgazdászoké és tisztviselőké a meghatározó szerep. Ám ha ez az elemzésem igaz, az sem ad érvet a mostani bővítésből való kimaradásra. Sőt, éppen ellenkezőleg: új tagként beleszólásunk lesz az európai ügyekbe, míg a jelölti státuszból – érthető módon – csak a mások által megalkotott szabályok elfogadására futja. Az országjárásom során tapasztalt aggodalmak másik érzékelhető tényezője: a magyar társadalom, s nemkülönben a polgári Magyarország egy része, határozottan tart a saját versenyképtelenségétől. Pedig az elmúlt 12 év a külső elemzők, a nemzetgazdasági trendek vizsgálói szerint inkább azt mutatta meg, hogy a magyar gazdaság és társadalom kellően alkalmazkodó-képes, és egészében véve versenyképes. Így látja ezt az Unió is; máskülönben nem hívtak volna meg a tagok közé. (Jó, tudjuk, hogy nem mindegyik országot gondolnak ők sem teljesen késznek, és egyik volt tervgazdaság sem nyilvánítható minden szempontból fittnek, de nem hazánk a valóban problémás ország.) Fölösleges aggodalomról van tehát szó? Úgy érzem, hogy a polgári körökben megfogalmazott aggodalmak nem az Unión belüli versennyel kapcsolatosak. A várható helyzetet az emberek jórészt nem is ismerik, hanem inkább a másik Magyarországgal szemben éreznek versenyhátrányt. Megfogalmazott aggodalmaik nem az Európai Uniónak, fenntartásaik is inkább a valamikori szocialista nómenklatúrából kapitalista nómenklatúrává átváltozottaknak szólnak. A 2002-es politikai vereség a polgári oldalon még inkább növelte a kisebbségi érzést. A harmadik elemre egy legutóbbi fórumon döbbentett rá egy hozzászóló. Azt kérdezte a Gazdasági és Monetáris Unió kapcsán: a mi belépésünkkel nem fog-e felhígulni az euró, mint világpénz? Mondhattam, hogy nem, mert gazdasági és pénzügyi értelemben mi mind valóban kicsik vagyunk ahhoz, hogy a forint, a zloty, korona megszűnésével az euró állapotát megrengessük. Továbbá azért sem, mert Nyugat-Európa tud vigyázni a saját érdekeire: az euró-övezetbe majd csak akkor enged minket belépni, ha a szigorú, mérhető feltételeknek eleget teszünk. De a kérdező logikája nagyon is figyelemreméltó: mai állapotunkban nem fogjuk-e némileg korrumpálni az Uniót? És innentől már nem elsősorban a mai európai közösségről van szó, hanem a mi zavaros állapotainkról. Mert valóban, mit is viszünk a konszolidált nemzetek közösségébe? A Nyugati pályaudvar aluljárójában hivalkodóan tanyát verő koldulókat? A kátyús, poros fővárosi úthálózatot? A buszon ülőhelyért csörtető tinédzsert? A zebrát semmibe vevő autóvezetőt? Az aszfalt-dzsipjével a gyalogjárdára felugrató olajszőkítő kisiparost, olaj-szőkített partnerével? Talán a mi uniós csatlakozási félelmeink nem is az EU-nak szólnak. Nem arról van-e tehát szó, hogy a magyar polgár úgy is, mint személy, és úgy is, mint társadalmi réteg, nem a saját jövőbeli versenyképessége miatt aggódik? Hanem inkább a magyar társadalom mai és jövőbeli állapotáért?! Mert ha csak a felkészültségünk, versenyképességünk lenne a gond, akkor elvileg számolhatnánk a kormányzati eszközökkel. Igaz, 2002 óta nem a felkészítés és a hazai gazdálkodók megerősítése folyik, sokkal inkább a szavazatszerző populizmus hajtja a magyar költségvetés felett rendelkezőket. Ha csak az egyéni és nemzeti versenyképesség lenne a gond, számíthatnánk az Unió szolidaritására, meg ezen felül józan önérdekére: hiszen nem jó a meglevő tagországoknak sem, ha az új tagok a közösségbe kerülésük után küszködnek, bukdácsolnak. Szemben sokak ki nem mondott (vagy máskor radikális lapokban harsogott) nézetével, mely szerint “nekik” ott az a jó, ha mi legatyásodva kerülünk be, ez egyáltalán nem így van. Az Unió négy évtizede gyakorolja a kompromisszum-építés technikáit, és nem vár el olyat, amit nem lehetne teljesíteni. Hirdeti, és azért csak gyakorolja a szubszidiaritás elvét, amibe beletartozik a segítőszándék is. De akkor radikális körökben miért is tételeznek fel ártó szándékot a nyugat-európai demokráciákról? Mintha egyszerűen rájuk vetítenék ki mindazt, amit a magyar társadalomban látnak: az irigységet, a kicsinyes és rövidlátó önzést. Az elkötelezett EU-ellenesek talán éppen azt vetik el Nyugat-Európában, ami rosszat itt látnak mag uk körül.
Mert valóban, nehéz letagadni: az ország eltahósodott, legalábbis ezer jelét látni az eltahódosodásnak. Mintha ismét a politikai visszafordulás után mutatkozna meg a mindennapi közviszonyok romlása. Volt valami hasonló érzésünk 1994ben is. Akkor azonban inkább a korábbi proli-tempók jelentek meg; az “olcsó kenyér, olcsó sör” propagandájára fogékonyak megmozdulása. Most a kádári korszaknak egy másik vonulata van visszajövőben: az apatikus, apolitikus kispolgár-kurzus a maga távlattalanságával, érték-nélküliségével. A késő-kádári rétegeknek az Orbán-kormány nem a tagadhatatlan hibái miatt nem kellett, hanem – fájdalom még kis is mondani – a tagadhatatlan értékei miatt. Sok volt nekik az értéktöltetű politika. Mint ahogy nem voltak képesek megemészteni az első polgári kormány érték-elvűségét sem; a szabadság, a tulajdon, a nemzeti összetartás, az elszakadt nemzetrészekkel való törődés elveit. Ezek az emberek nem a volt nomenklatúra kétségtelen képességeire voksoltak 1994-ben, hanem a teljesen ismerős, szinte családias gyarlóságaikra. Most is valami hasonlót érezni, de immár a késő-kádári kiadásban. A kormányerők középszerű személyeiben sokan ismerősen karakter-nélküli szereplőket látnak; vezetőik hibái is megnyugtatóan ismertek. Ez nem a “nemzeti közép” kormányzata, hanem a középszerű országnak megfelelő politikai test. A polgári oldal a választások után – sajnálatosan megkésve, nem a választások előtt – a társadalmi mobilizálással reagált, hogy behozza szerveződésbeli lemaradását. A mozgósítás azonban radikalizál, és radikális személyiségeket hoz előtérbe. Az ilyen politika azonban nem képes megérinteni azokat, akiknek már a megelőző négy év is túl mozgalmas volt, akik félnek minden változástól. És nem teljesen ok nélkül félnek: nem érzik magukat felkészültnek, fittnek, és talán el sem igazodnak korunk irdatlan sebességű változásai közepette. A jobb- és balfelé hajlók, meg a középen állók között érezhetően sokan vannak, akik eddig is nehezen követték a változásokat. Ezek menekülnek szappanoperákba, valótlanság-showkba. Ezek tartanak az uniós csatlakozástól, de nem annak alapján, amit Európáról tudnak. Még azok is bizonytalanok, akik minden emberi számítás szerint anyagi hasznot húznak majd az uniós tagságból – ám félnek a változástól. Érzéseik nem az Uniónak szólnak. Amit várnak, vagy amitől tartanak, tartalmilag alig kapcsolható össze a csatlakozás ügyével. Az egészben a mi elmúlt 12 évünk társadalmi deficitjei mutatkoznak meg. Hogy mi mindezzel a polgári oldal teendője? Minden segít, ami valós ismereteket ad. Minden szerves közösség – egyházi, kulturális, helytörténeti – segít a megerősödésben. Nekünk a minőséget kell ápolnunk a középszerűség tobzódása korában. És igen, az értékek felmutatását, a tiszta hangot, a rációt, a polgári öntudatot. Mondhatni röviden: a valós európai értékeket. Az igaziakat, az eredetieket. Amelyekre az alapító atyák ráépítették a közössé get.
Finta József: Építészet és Európa Nem nagyon szeretem ennek az összejövetelnek a címét: Hazatérünk Európába. Azt hiszem, hogy szellemi-kulturális értelemben még a Rákosi, vagy a Kádár-éra mocskában is Európában voltunk, még ha látszólag kiűzettünk is onnan. Amikor ezer évvel ezelőtt eleink Róma és Bizánc közül – nagyon okosan – Rómát választották, azóta nem kell arról elmélkednünk, hogy hova tartozunk. Nekem is mindig megvolt a magam Európája. Gyermekkoromban Kolozsvár, a református templom gótikája, vagy a Szent Mihály templom. Aztán nagyon rövid ideig Nagyvárad, a Körös-parti Párizs, majd a Rákosi-korszakban a Lónyay-utcai református gimnázium, amelynél európaibb iskolát nem nagyon ismerek. Még nagyon-nagyon gyermekkoromban pedig a magyar irodalom: Petőfi, Vörösmarty, Babits, Kosztolányi, Ady, József Attila, Áprily, Dsida Jenő. És már tíz éves koromban legnagyobb felfedezésem, Tóth Árpád versfordításai: Baudelaire, Verlaine, Oscar Wilde és a többiek. Az egyetemen, 1956 körül Csonka professzor, Pogány Frigyes, vagy Rados Jenő előadásai, amelyek bármely európai egyetemen megállták volna a helyüket. És persze, később a magyar építészet. Az építészet, amely mindig európai volt. A francia és a magyar gótika, az olasz és a magyar reneszánsz, a német-osztrák és a magyar barokk, az európai és a budapesti klasszicizmus, a Monarchiabeli és a budapesti építészet romantikája, historizmusa, eklektikája, szecessziója kapcsolatában bizony nem egyszer a mienk volt a jobb, a teljesebb, az európaibb. A magyar barokk szegénysége és puritánsága által szebb, mint a német barokk. A magyar klasszicizmus melegebb, humánusabb, mint az általános európai. A Monarchián belül a historizmusunk, eklektikánk sokkal plasztikusabb, izgalmasabb, fényekkel, színekkel, formákkal telibb, mint a bécsi. És ha nem jön az első világháború, akkor a szecessziónk talán még jobban kiteljesedik, és ha nem jön a második világháború, akkor a korabeli nagy magyar építészek is Európa élvonalába kerültek volna. De a szocreál egy-két évén kívül a Kádár-éra alatt is – minden ellenkező híreszteléssel szemben – a magyar építészet szellemében teljesen európai volt, végtelen szegénységében is. Salgótarján, Szekszárd, Kecskemét belvárosai európai belvárosként épültek meg akkoriban. Saját munkáim közül példázódva, amikor a földbe döngölt Intercontinental (akkor Duna) szálló megépült, a hatalmas európai szállodalánc legjobb egysége lett. A Forum, a mostani Intercontinental kétszer nyerte el a világ legjobb szállodája címet. Az oly sokat átkozott West-End nemrég a világ befektetőinek szervezetében nagydíjat nyert, a maga kategóriájában az elsőt, és ugyanezen a versenyen a Teve-utcai rendőrség a legjobb öt európai irodaház egyike volt. Bármely építész kollégám legalább 10-15 ilyen eredményt mondhat magáénak. 1989 után a nekem nagyon tetsző és kevésbé tetsző kormányok teljesen egyformákká váltak abban, hogy az építészetet tökéletesen negligálták. Ennek ellenére van remény arra, hogy egy ilyen európai szervezeti csatlakozás révén olyan etalonokat követhet, mint Mitterand, vagy Pompidou Párizsa. Mert ők pontosan tudták, hogy az építészetnek milyen hatása, értéke van az életkörnyezetre, mozgásformákra, életminőségre. Ma még ezt nálunk nem tudják. Ott a többi példa 2
is, hogy Spanyolország, Portugália, Hollandia és mások hova tudtak eljutni a maguk építészetével. Nagyon szerencsés esetben egy ilyen közös Európában a magyar építészet is eljuthat oda, hogy kicsi ország létére, a maga kultúrája és tehetsége révén exportképes építészetet hoz létre. Talán nem az a fajta építészet jön be nyugatról, amely most 30-40 százalékos belső munkanélküliséggel küzd, és ha szerencsétlenek leszünk, akkor a maga banki, piaci kapcsolatai révén le fogja darálni a magyar építészetet. Remélem, hogy nem ez következik be, hanem a magyar építészet néhány év múlva etalon-értékűvé válik Európában. Gyermekkoromban végtelenül nyápic gyerek voltam, a tornaórákon az egész osztály sem tudott felemelni a gyűrűre vagy a korlátra. Aztán egyszer rájöttem arra, hogy tudok futni. Elkezdtem versenyszerűen futni a BEAC-ban, és irtó nagymenő lettem, mert egyedül nekem volt szögescipőm. A gond mindössze az volt, hogy egy ötöd-hatod öröklésű cipő volt, aminek a szegei részben befelé álltak, a talpam irányába. Ennek volt olyan előnye, hogy még gyorsabban futottam, mint mások, hogy mielőbb legyek túl a versenyen. De azért a talpamon ez nem segített. Azt hiszem, hogy ebben a mi európai csatlakozásunkban pontosan ugyanígy járunk. Olyan szöges cipőt kaptunk most Európától, amelynek a szögei részben befelé állnak. Ennek lehet olyan következménye is, hogy abbahagyjuk a versenyt, mert véres a talpunk. De lehet olyan is, hogy elkezdünk nagyon gyorsan előre futni, amíg majd kapunk egy új szöges cipőt, és abban futhatunk tovább. Ebben az országban mindig futottunk, vagy előre, vagy valaki elől. Ha ezt a versenyt komolyan vesszük, akkor mindegy, hogy milyen a cipőnk: remélhetően meg is fogjuk nyerni. Ilyen az én igenem.
Jókai Anna: A hely szelleme Azokat az érzéseket és gondolatokat szeretném megosztani Önökkel, amik bennem munkálnak, amióta arról van szó, hogy mit tegyünk április 12-én. Bennem nincs eufória, és ezért bocsánatot kérek. Igennel fogok szavazni, de ahogy mondtam, nem örömmel. Nagy különbség, ha felmérjük a helyzetet, hogy milyen szellemi hátteret teszünk az igenünk mögé. Európát nemcsak politikai képződménynek érzem, hanem a Hamvas Béla-i értelemben a hely szellemét keresem benne. Azt a genius locit, ami a világot élteti és működteti, s amelynek mi is részei vagyunk. Úgy érzem, hogy Európa még nem töltötte be azt a szellemi hivatását, amire ezen a Földön hivatva lenne. Mert igenis nagy hivatása volt. A görög mitológia említi, hogy a szépséges királylányt, Europét Zeusz bika képében elrabolta, azután királyok és nagyhírű bírák születtek ebből a különös frigyből. Az én félelmem abból áll, hogy úgy látom, ma Európát megint el akarja rabolni valaki, s ez pedig a megelevenedett és vérrel feltöltődött aranyborjú. Az aranyborjú és Európa nászából azonban nem fognak sem nagy királyok, sem híres bírák származni, hanem egy olyan fajta mentalitás uralkodik el a Földön, ami egy ideológiai kényszer után a pénz, az anyag kényszerét hozza el a világra. Ezt nem szeretném. Nem szeretném azt az érzetet sem megélni, amit 1966-ban tapasztaltam először. Az én generációm későn jutott ki Nyugatra, az úgynevezett nagy Európába. Az én első utam Velencébe vezetett. Aránylag fiatal ember voltam még, tele illúzióval. Már az utazás előtt álmodtam arról, hogy mit fogok látni Velencében: lila, rózsaszínes, kékes színben tűnt fel előttem az a világ. Aztán megérkeztem 70 dollárral és egy kofferrel, ami tele volt téliszalámival, keksszel és májkrémmel. Megérkeztem álmaim városába, Velencébe, ahol a legrosszabb szállást tudtuk csak magunknak lefoglalni, ahol állandóan halszag volt és a csatornák bűze áradt be. Ahol pillanatokon belül megérezhettem, hogy nemhogy másodrendű, hanem harmad-, vagy negyedrendű polgára vagyok ennek a világnak. A megaláztatásokat éreztem. A csodálatos látnivalók sem tudták elfeledtetni velem, hogy szegény rokonként, koldusként kuncsorogva éltem két hétig. S amikor hazajöttem Magyarországra, akkor akárhogy is volt, a kötekedő és megalázó bőröndkiborító vámos után mégis boldog voltam, hogy arra a helyre érkeztem, ahol magyar nyelven szólhatok, és ahol nem kell magam mögött hagyni az identitásomat. Ahol én vagyok én, az akkori fiatal tanárnő, aki épp csak elindult az irodalomba. Ez volt az első élményem. Nem akarok ilyen Európát. Nem akarok ilyen érzeteket ebben az elkövetkező uniós tagságban. Azt szeretném, hogy a méltóságunkat vigyük magunkkal. Igennel fogok szavazni, de pontosan tudatában vagyok annak, hogy mindezt az igent megtehettük volna nagyobb lelkesedéssel és még nyugodtabb lelkiismerettel, ha ezek a tárgyalások, amelyek folytak, azon a szinten folytak volna, ahol nem. Mégis igennel fogok szavazni, tudván tudva, hogy ez az Európa, amibe nem megyünk, hanem amiben benne vagyunk, és amelyik végre rábólint arra, hogy tudomásul veszi ezt a sokat szenvedett, de igen sok értéket felmutató országot, ez az Európa nem az elveszett paradicsomi létnek a világa. Nem a paradicsom múltja, nem is a jelen Kánaánja, ahol kolbászból van fonva a kerítés, és még csak nem is az új ég, új föld, amit nekünk az Evangélium megígért. Ez egy sokat szenvedett terület, sok bűnnel. Ne felejtsük, hogy Európának vétkei is vannak. Ne felejtsük el, hogy éppen a mi országunk, a mi nemzetünk tapasztalta azt meg, hogy milyen cserbenhagyottnak lenni ugyanazon a területen. Megéltük ezt akkor, amikor lecsonkolták az országot: szerepe volt benne Európának. Megéltük akkor, amikor 1956. november 4-ének gyilkos hajnala után, ha be is fogadták a menekülteket, de végül a gazdasági érdekek győztek, és nem segítettek tovább Magyarországnak. Megéltük ezt már 1849-ben is, amikor az angol felsőházban lord Palmerston kijelentette, hogy nem fordulhatnak a Habsburgok ellen, mert nem érdekük. Megtanultuk, hogy amit mi kapunk, azt csak akkor kapjuk, ha egyezik másoknak az érdekeivel. Minden mást nekünk magunknak kell kiharcolni. Milyen igaz, amit Finta József mondott a futócipőről a befelé fordult szögekkel. Attól tartok, mi sohasem fogunk olyan 3
cipőt kapni, amiben könnyű lesz futni, hacsak magunk nem készítjük el azt a cipőt, és nem húzzuk a lábunkra. Én vágyom arra, hogy egy olyan Európában éljek, amely végre levonja a tanulságot: egy ugyanazon földgolyón élünk, és ennek a glóbusznak éppen a közepén van Európa. Meg kellene tanulnia Európának, hogy könyörületesebb legyen Délnek a nyomorúsával és mérhetetlen szenvedésével. Hogy ne akarja minden tekintetben utánozni a hideg Északot, ahol a jólét megvan, de nem biztos, hogy a lelkek összetartása és szeretete olyan, mint amit mi magyarok megszoktunk. Meg kell Európának tanulnia, hogy a keleti mentalitásból, a meditációra, az elmélyülésre hajlamos filozófiai magatartásból annyit vegyen át, ami nem csonkítja a cselekvőképességét. És főként meg kell tanulnia, hogy az a fajta ideges eufória, állandó cselekvési vágy, ami a nyugati területeket hatja át, az úgyszintén nem kívánatos. Szintézist kellene keresnünk, egy metszőpontot a kereszten, ahol találkoznak a világ értékei. Mi egy ilyen Európába megyünk. Ne felejtsük el, hogy ez az Európa sok bajt is zúdított a világra. Érdekes, hogy Nyugatról jött a kommunizmus kísértete és Keletről jött a világ Megváltója. Európa az, aminek szűrőként kellene működnie, azt engedni be a világba, ami valóban előre viszi ennek a glóbusznak az ügyét. Hogy ezt kereszténységnek nevezzük – én kereszténységnek nevezem. Ha ezt tágítani akarom, akkor azt mondom, hogy Európa feladata a szeretet és a bölcsesség bolygójának a kimunkálása. Vén Európának nevezik: sokféle vénség van. Egy Susan Sonntag nevű amerikai írónő azt mondta, hogy lényegében Európa a múlt. Megöregedett, és a világ más tájain van már a fejlődés. Sokféleképpen lehet ebben a világban öregedni. Most tavasz van: reméljük, hamarosan megjön. Az a mag is, amit a földbe szórunk, ha úgy tetszik, öreg. Az is lehet, hogy az enyészet lesz a sorsa. De ki fog belőle nőni az új hajtás. Én azt az Európát várom, amelyikből valóban kihajt a Földnek az a gyönyörűsége, hogy érdemes élni, s van értelem a világban, az anyagon felül is. És hogy az én imádott nyelvemről és hivatásomról szóljak: remélem, hogy Európa megbecsüli majd ezt a magyar nyelvet, és mi magunk, magyarok is megbecsüljük. Remélem, hogy egy olyan művészetet tudunk vinni, ami a sajátságainkat is tükrözi. Nem értek egyet azokkal, akik eléggé nagyképűen azt mondják, hogy ezeket a jellemző magyar sajátosságokat le kell hagyni, mert nem korszerűek, nem európaiak. Goethe-re hadd hivatkozzam, aki nagy európai volt, és azt mondta, hogy a dolgokat először meg kell különböztetni, és amikor már megkülönböztettük, akkor összekötni. Vagyis nem mond ellent egymásnak a sajátosság és az egyetemes érték. El kell döntenünk, szellemileg mit követünk: követjük-e Goethe-t, vagy azt a brechti irodalmi irányzatot követjük, amelyik az egyik nagyon híres song-jában azt énekli és vele együtt a magyar lakosság elbutult része, hogy előbb a has, aztán a morál. Ez nem irodalom. Fontos a has, nem vagyunk demagógok. Kapja meg a munkás az ő méltó bérét , tudjuk fölnevelni a gyerekeinket. De azt, hogy az anyag határozza meg, hogy mi történik velünk, azt a mentalitást nem veheti át sem a művészet, sem pedig a normális polgári, emberi gondolkodás. Mi azt mondjuk, hogy van a morál, van a magyar sajátosság, van a művészetünk, van a tudományunk: mi adni akarunk valamit a világnak. Nem kuncsorogva, nem szegény rokonként, nem a küszöb alatt becsúszva, mint a füst, hanem úgy menni oda be, hogy tudjuk, hogy nem valamiféle népünnepélynek vagyunk a részesei. Nem fies ta, mint ahogy ha véletlenül kint maradnánk, az se fiesta, az se pihenés. Most jön az igazi küzdelem, megmutatni, kik vagyunk. És ha úgy tetszik, a visszavezető utat is nyitva hagyni. Egy picit sötét szobába lépünk, mint a gyerek, aki fél, és fütyörészik a sötétben, és nem találja a villanykapcsolót. De ha megtaláljuk, körülnézünk, és ha valamiért úgy látjuk, hogy az a szoba nagyon poloskás nekünk, onnan viszont ki is kell jönni. Ezt a kiutat a hátunk mögött nem csaphatjuk semmiképpen sem be. Én bízom ebben az Európában, abban a magyar érzületben és tudásban, amit oda be fogunk vinni. De csak akkor, ha megőrizzük a méltóságunkat, s ha soha többé nem kell átélnünk azt, hogy magyarként másod-, harmad-, negyedrangú állampolgárok vagyunk. Ez viszont rajtunk is múlik. Ami ebből rajtunk múlik, az a saját egyéni méltóságunk, nyugalmunk, bizalmunk, és az a reményünk, ha ennyi ideig fönnmaradtunk, mint amit megértünk, akkor nem engedi majd a Teremtő, hogy kihulljunk. Igennel fogok szavazni, de egy kicsit fájni fog a szívem, egy kicsit félni fogok, és imádkozni fogok, hogy ez jó legyen nekünk.
Kasler Miklós Az Európai Onkológiai Intézetek egyik közgyűlésén, 1992-ben Athénben, az Akropolisz tövében találtam egy olyan pontot, ahonnan egyszerre lehetett látni a Panthenont, az Asklepios szentélyt és az Odeont. Az európai csatlakozás kapcsán azon gondolkodván, hogy ezeken kívül még mi határozza meg az európaiságot, gondoltam a római jogra és gondoltam a kereszténységre. Hiszen ezeknek az ötvözetéből született meg ezen a földön az a szemlélet, amiből minden levezethető, ami érték: a szeretet, a másik ember tisztelete, az emberi méltóság, a szolidaritás, a gondoskodás a másikról és a mindenféle értékeknek a tisztelete. Ebből a hagyományból vezethető le az európai kultúra, vezethetők le az építészeti stílusok, ebből vezethető le a korszerű orvostudomány is, benne szűkebb szakterületem, az onkológia. Az orvostudomány, amely Magyarország esetében mindig, minden körülmények között ezer szállal kapcsolódott az európai medicinához. Akkor is, amikor az utazás korlátozott volt, léteztek szaklapok, léteztek konferenciák és léteztek tudósok közötti levelezések. A magyar onkológia jelen van a legfontosabb európai fórumokon, részt veszünk az európai rákkódex bizottságban, a Nemzetközi Rákszövetség elnökségében és nagyon hosszasan sorolhatnám a példákat. De mindez nem fontos. Egyetlen egy dolog fontos: hogy a közeli és távoli jövő Európája tudjon visszatekinteni arra, 4
amiből származott. Ha kell, egy nézőpontból, ha kell, többől: a Panthenonra, az Asklepieionra, az Odeonra és a kereszténységre.
Zlinszky János: Európa három pillére Európa története során három pillérre támaszkodott: a római jog, a keresztény erkölcs és a görög filozófia, művészet pillérére. Ez azt jelenti, hogy Európa valami szellemi, valami kulturális képződmény. Nem gazdasági közösség, nem politikai mű, hanem kultúr-egység a sokféleségben, vagy sokféleség az egységben. Európába nem lehet bemenni csak pénzért és csak pénzzel. Európába nem lehet becsatlakozni úgy, hogy egyszerűen elfogadunk egy csomó jogszabályt, s hozzájuk igazodunk. Európába úgy lehet bemenni, vagy úgy lehet bent lenni, hogy ezt a közös kultúrát a magunk kultúrájával ötvözve, gazdagítva éljük meg. És ha ez így van, akkor hozzájön majd a többi. Nyilván a csatlakozásnak van jogi része. Ott van az a 80.000 oldal jogszabály, ami riogatja az átlagembert: a jogászt is riogatja. De ezek nagy része nálunk már ma is érvényes, vagy úgy, hogy hozzáigazodtunk, vagy úgy, hogy szerződésekben elfogadjuk, amikor kapcsolatokat létesítünk. Nem olyan nagy a különbség, mint ahogy gondoljuk. A jognak a világa egyébként is, ha oldalszámra mérjük, akkor aránylag kevéssé érinti az átlagember életét. Ha valaki a magyar törvénytár egy-egy kötetét, vagy a Parlament egy-egy évi munkáját megnézi, annak a kilenctized része technikai szabály. Olyan, ami az átlagembert nem érdekli. Még a jogászt sem érdekli igazán, ha nem éppen egy olyan kérdéssel foglalkozik, ami ott el volt döntve. Dolgok, amiket törvényileg szabályozni kell, hogy az egymás mellett élés rendje meglegyen: de nem ez a jog. Általános elvek a jog útja Európába, és ezeket az általános elveket a magyar Alkotmány 1989-ben befogadta, és azóta négy kormányzási cikluson át elfogadják. Nincs ebből a szempontból olyan sok tanulnivalónk. Különböző politikai változások, nemzeti harcok, függetlenségünk keresése a függőségekben, sokszor mondatták azt magyar jogászokkal, történészekkel, hogy mi valami más vagyunk, mint a többi Európa. Hogy nálunk az a bizonyos római jog igazából nem érvényes, hogy nekünk van saját nemzeti talajunkból kivirágzott külön kultúránk, alkotmányunk, ami nélkül nincs meg az identitásunk, amihez ragaszkodni kell. Ha vizsgáljuk a valóságot, akkor azt kell látnunk, hogy nincs a magyar történelemnek olyan időszaka, a magyar jogrend fejlődésének olyan pillanata, amikor ezt az európai közös jogot ne hordozta, ne használta és érvényesítette volna. Ez a közös jog nem csak nyugati, bizánci is. Bizánc is Európa volt, Bizánc is a keresztény erkölcs, a görög filozófia és a római jog hármas pillérét használta a maga kultúrája építésére. Tulajdonképpen ezek a közös pillérek tennék talán lehetővé azt, hogy Európa oly sokáig elszakított keleti vonulata – amit vallásilag az ortodox kereszténység jellemez, de nagyon sok bizantinus jogi hagyományt is hordoz – megtalálja a maga azonosságát a másik oldallal. És ebben mi kapcsolat vagyunk, mert nekünk mind a kettőhöz vezetnek történelmi szálaink. Az a Szent István-i döntés a nyugati kereszténységhez, ha törvényeit elemezzük, valójában eklektikus döntés volt. A magyar királyság a maga formáiban nagyon sok mindent vett át tudatosan az akkori bizánci birodalomtól is. Ennek köszönhető, hogy a magyar társadalom nem feudális, hanem rendi társadalommá alakult. Egy sajátosságot hordozott abban a latin világban, amelyhez egyébként nyelvileg és kultúrájában csatlakozott. Van közösségünk ezzel az Európával, s nem is tudunk e közös vonás nélkül létezni akkor sem, ha kívül maradunk. Mert benne van a gondolkodásunkban, a kultúránkban, a jogrendünkben. De van nemzeti sajátosságunk, amit éppen ezért nem kell föladnunk. Nyelvünk, gondolkodásunk, társadalmi szokásaink: mindez együtt adja a nemzet identitását. Azt mondja Kölcsey, hogy idegen nyelvek tudása, kultúra ismerete szép, a saját művelése, lehetőség szerinti megragadása kötelesség. Arany János is azt mondja a Kozmopolita költészet című versében, hogy ebben a nagy közösségben ki-ki hordozza a maga nemzeti vonásait. Európának ez az egyik jellegzetessége, hogy ez a sokféleség azon a három pilléren együtt létezik. Nem egyszerűen toleranciaként, hanem nyitottságként, hogy egymástól tudunk átvenni. Nem genetikai egységek, faji tényezők állnak itt egymással szemben. A magunk magyarságának a genetikai összetételében a 16-17. század nagy pusztulásai után fél Európából vettünk fel vért, alanyokat, akik ide jöttek, és itt felvették a mi kultúránkat és a mi gondolkodásunkat. Csak végig kell nézni a névsorokat bármely magyar testületben vagy telefonkönyvben. Nem Árpáddal jöttek be a Zlinszkyek sem, hanem Morvaországból, Zlin-ből a 17. század elején. De ez az én magyar identitásomon, vagy a gyerekeimén, vagy a közvetlen őseimén nem változtat. Nagyon sokfelől kaptunk táplálékot ahhoz, hogy a magunk magyarsága kiteljesedjék, és ugyanúgy sokfelé adtunk is: katasztrofális történelmi körülmények miatt, vagy egyszerűen azért, mert volt világ, amikor a szabad mozgás lehetséges volt. Ők, ha távolra kerültek, egy-két generáció után nyilván identitást váltanak. De ha Európába kerültek, ott otthon érezhetik magukat. Mert van európai identitás, amely ezen a sokféleségen is átsüt. Kiváltképp akkor, ha nem Európában találkozik két európai ember. Közép-Afrikában vagy Kínában a svédek és a magyarok közti azonosság sokkal kiugróbb, mint Budapesten: ez természetes. De van ez az azonosság, van ez a közösség. És ezt kell megélnünk. Európa nem akarja elvenni az identitásunkat, mint ahogy nem akarja letenni a sajátját sem. Tudjuk, hogy a kisebbségi probléma az európai politika egyik keserves gondja, mert azt csináltak belőle igazságtalan békék, politikai döntések és hatalmi játékok révén. De azért ennek az Európának az alaptételei közt, a második világháború óta kötött nemzetközi egyezményeiben igenis benne van az identitáshoz való jog, egyénileg is és közösségileg is, ahogy ezt az Európai Unió jogi szakbizottsága már többszörösen értelmezte. Csak ezt az identitást senki nem fogja ránk kényszeríteni, helyettünk megőrizni. Nyitva van számunkra, a szabadságokhoz tartozik. De a személyek szabadságában benne van az is, hogy ezt az identitást le is lehet tenni, ha valaki úgy látja jónak. El lehet menni a kedvezőbb lehetőségek felé, be lehet csatlakozni más identitásokba is: és akkor váltunk. De amit meg akarunk 5
tartani, az akkor tartódik meg, ha ragaszkodunk hozzá, ha a magunk belső politikájának, távlati terveinek, stratégiájának lényeges pontjává tesszük, hogy ezt a magyarságunkat őrizzük és kibontakoztatjuk, ha szükséges, modern izáljuk. De el ne vessük és főleg, ne cseréljük el másra. Európa, amely ezen a három pilléren épül, maga is identitászavarral küzd. Néhány éve az Osztrák Tudományos Akadémia elnöke aggódva vetette föl, hogy hova is megy ez az Európa. Hogy technikai szabályok halmazát fogadja el a római jog értékelvei helyett. Hogy valamilyen átlag illemszokást fogad el a keresztény erkölcs helyett, erős anyagi motivációval, és a görög filozófia mélysége, művészisége és csillogása helyett valamilyen felszínes TV vagy újság információ áradatot tart tudománynak. És akkor elvész Európa, mielőtt odaérünk. Nem lesz az, ahová megyünk. Ha belépünk, akkor vétónk van ezek ellen a változások ellen. Nem vagyunk kötelesek elviselni, hogy Európa, amelyhez tartozónak érezzük magunkat, átváltson valamilyen elposványosodott, igénytelen és jellegtelen átlagba. De akkor ezt a vétót gyakorolni is kell, és akkor pozitív programot kell adni a helyett, ami olyan könnyen megvehető, mert nem kerül fáradságba. Polgárnak lenni, európainak lenni, magyarnak lenni nem kényelmes dolog. Kereszténynek lenni se kényelmes, hanem fáradságos, felelősséggel járó, majd e felelősség megélése, e fáradságos feladatok teljesítése révén boldogságot adó lehetőség. Józanul nézve nem nagyon van más választásunk, mint hogy igennel szavazzunk erre a belépésre, ami felé törekszünk 12 éve, és amire vágyódtunk a 40 év alatt. Olyan élmények hatása ellenére is, mint amikor szegény rokonként jelentünk meg ott, ahol nem kellett volna szegény rokonnak lennünk. De mégis, ott vagyunk akkor is, ha nem lépünk be, csak akkor nem tudunk együtt gondolkodni azon a felelősségen, amely ennek az Európának az értékei megtartását, és végre a világra való kisugárzását jelenti, amely ennek a három pillérnek a hatását globálissá kellene, hogy tegye. És ez lenne az igazi globalizáció, nem a tőke a globalizációja. Én ezért szavazok igennel.
Teleki Pál: Európa és a magyar hivatás (Elmondta Bitskey Tibor) Európa sok nép hazája, de egymásrautalt népeké. Különböző életalakok és szokások, de egyetlen történelmi folyamat földje. Fekvésénél és tagozottságán kívül népeinek sokfélesége adta meg Európának a dinamikáját, azt a dinamikát, amiből ma is élünk. Talán dinamikusabbak vagyunk a cselekvésben, de a cselekvés dinamikája a gondolkodás dinamikájából adódik, ez pedig Európa sokféleségéből származott. Ez adta tehát Európa lendületét, de ez adta Európának a szépségét is. Szellemi téren, a költészetben, filozófiában, gondolkodásban, s mindabban, amit az ember értékel. Európát nem lehet elképzelni sem a múltban, sem a jelenben Magyarország, sem annak tája, sem annak népe nélkül. Minden korban meg tudtuk állni a helyünket Európában, és minden korban magyarok is tudtunk maradni. Ez a mi utunk a jövőben is. Magyarok maradtunk, és ezzel adtunk legtöbbet Európának. Ha mi nem tartjuk meg a magunk mivoltát, a magunk lelkiségét, a nemzetnek a maga mivoltáról vallott felfogását, amely itt, ezen a helyén a világnak, ebben az időbeli és térbeli tájban, az egyedüli lehető, földrajzilag és népileg adott, abban az esetben megszűnik a nemzet, Európának egyik nemzete, alkotó eleme. Széjjelhullunk és soha többé felismerhetők nem leszünk. Lenéznek bennünket, ha magunkat nem ismerjük. Az idegeneknek magunkat mutassuk, ne az ő rossz kópiájukat. Az idegen is ezt keresi nálunk. Földrajzilag nehezebb helyen egy nemzetnek az országa sem fekszik, mint a mienk. Ahhoz hogy ezt az országot ezer éven át, és a mostani körülmények között is fenntartsuk, olyan nemzet szükséges, amely erős akarattal, szabadságszeretettel, kemény elszántsággal rendelkezik. Feladatunk, hogy hangunkat hallassuk, politikai készségünket, érettségünket és hagyományainkat érvényesítsük abban az életközösségben, amely a Duna-medencéjében mindig is fenn fog állni. Nemzeti létünk attól függ, hogy a Szent Istvánról elnevezett gondolatot magunkban újra erőssé tesszük, és ha majd sikerült nekünk ezt a világgal is megismertetni, mert nem mint magyar ember, de mint európai vallom azt, hogy ez a forma, ami végeredményben Európának tarka népeit megmentheti. A Szent István-i gondolat, amelyet az állameszme fejez ki, haladást jelent. Haladást egy keresztényi világfelfogás felé, amelynek hajnalát minden zűrzavar ellenére látom már a lelkekben. Az állameszme a békén és a megértésen alapul. Az ilyen állameszme az európai jövőnek egyedüli megmentője, szolgálója lehet, és mint ilyen, hozzá fog járulni ahhoz, ha Isten megsegít és botor fővel nem teszünk kárt önmagunkban, hogy ilyen Európa épüljön fel a mi segítségünkkel. Szent István eszméje, gondolata nem jelszó volt, aki annak használja, megszentségteleníti. Tanítás volt az, és fegyelmezés. A Szent István-i gondolatnak eleme az is, hogy az ország vezetése olyan kezekben legyen, amelyek az ország-alkotó és fenntartó gondolatot, eszmevilágot és érzéseket lényük egészéből képviselik. Minthogy a mi nemzeti felfogásunk a mi jellegünkhöz tartozik, ha megváltozik, karakterünk is megváltozik, és megszűnik a magyarság. S minthogy ezt az európai népek nehezen fogják fel és nehezen értik meg, ma erős, sokkal erőteljesebb meggyőző munkát kell végeznünk ennek megértetésére. Ha nem végezzük ezt el, az a nemzeti megsemmisülésünkhöz vezet. Ennek következtében ez nagy, nemzeti feladat. Azok, akik Magyarországon jártak, vagy akik bennünket megfigyelhettek, tapasztalhatták a magyar nemzet erős akaratát, kitartását az alkotmánya mellett, nagy szabadságszeretetét és a haza védelmére való teljes elszántságát. Ezek a tulajdonságok politikai téren tiszteletet, súlyt és méltó helyet vívtak ki részünkre az európai nemzetek sorában. Külföldi utaimon mindig éreztem a megbecsülést a magyar egyenesség, a magyar őszinteség, a világos magyar beszéd iránt. Tudják rólunk, hogy egyenesbeszédűek, kemények vagyunk, jó barátok, ha valakivel barátságot kötünk. Ítéletünkben igazságosak és a harcban, ha kell, elszántak. Ebből is az a tanulság, hogy nincs okunk semmiféle csüggedésre. És végül még egy pár gondolat. A hit ma a legerősebb várunk. Hit nélkül nem fogunk kivezető utat találni abból a nagy 6
káoszból, amely ma a világon uralkodik. Nehéz ma igaz úton járni, de lehet. Befejezésül egy nagyon fontos gondolat: csak azok számíthatnak a nemzet elitjéhez, akik erkölcsileg magasabban állanak, illetőleg akik ott állanak, ahol minden embernek állnia kell. Aki erkölcsileg nem áll ott, az nem tartozik a nemzet elitjéhez, akármilyen állást, vagy rangot töltsön is be, bármiféle funkciót végezzen, bárminő ruhában is járjon, és bármelyik helyén lakjon is az országnak. ************************* A rendezvényen közreműködött Bitskey Tibor, Varga Miklós és a Pannon kamarazenekar. A konferencia hangfelvételét átírta Laczay István. Egyesületi belső használatra közreadja a Magyar Polgári Együttműködés. *
[email protected] * www.mpee.hu * Levélcím: Budapest, 1136 Balzac u. 5. Fax/üzenet: 1-349-7166 Programiroda: Budapest, 1067 Eötvös u. 24. (BLA) T/F/Ü: 1-332-5305
7
