Hajnal Könyvek 03. Álmodók Földje

Hajnal Könyvek 03.

Álmodók Földje

2004

Hajnal Könyvek 03.

Álmodók Földje

2004

Sorozatszerkesztő: Baranyai Attila A kötet szerzői: Lakatos István András Zsolt Megyeri Nikolett Á. Baranyai Csaba Merényi Krisztián Benke Rita Molnár Szilvia Császár Róbert Nagy János Cserepes Andrea Nagy László Zsolt Cséffán Zsolt Nagy Mihály Danku Gyula Nagy Zsolt Demeter Zsolt Nyírfalvi Károly Dobrosi Andrea Nyul Krisztián Efraim Staub Fuchs Éva Pogány Zoltán Göbölyös N. László Póké Anna Gyurcsek Attila S. Póliska Csaba Halász Ildikó Radulović Emil dr. Hamvas Ákos Szabó Ferenc Harpauer Henriett Százdi Sztakó Zsolt Horváth Magdi Szöllősi Zoltán Hosszú Attila Sztudva Péter Jakus Edit Szulák Krisztián Jámbor Tamás Szűcs Tamás Kákai Krisztina Varga Ákos Kálmán Eszter Várhelyi Klára Kamarás Klára Váróczy István Karaffa Gyula Végh Sándor Keller Ferenc Vörös Bernadett Lajtai Gábor Zsákai Péter < Üveges Márk Péter Borító grafika: Benke Rita Tipográfia: Baranyai Attila ISBN 963 216 751 1

Köszönet Femisnek – a levelezőlistán és a honlap készítésben nyújtott óriási segítségéért! Köszönet a győri Palatia Nyomdának és a győri Vizuális Pedagógiai Műhelynek, hogy segítségükkel létrejöhetett e kiadvány, továbbá köszönet a szerzőknek az írásaikért.

Minden jog fenntartva, beleértve az egész vagy részletek reprodukálásának jogát!

Bevezetés

HAJNAL KÖNYVEK – ÁLMODÓK FÖLDJE

MOTTÓ: Amit nem merünk, vagy nem érünk el, azt megkaphatjuk álmunkban, és azt az álmot alakítjuk művészetté. Álmodtunk magunknak egy világot. Ahol nincs gyűlölet. Ahol közös az érdeklődés és közös a cél – a kultúra szeretete. Ez a világ idestova 4 éve működik. Ez idő alatt 200 barát fordult már meg rövidebb hosszabb ideig e világban. Voltak kirándulók, és vannak, akik kezdetek óta velünk élnek. Te, kedves olvasó, most ide érkeztél: az „Álmok Földjére.” Elmesélem, hogy jött létre, mióta tart, meddig jutottunk… Kezdetben volt az ötlet: használjuk ki az Internet adta lehetőségeket, gyűjtsünk egy helyre egy társaságot. „Minden időkben él és működik a rokon szellemek titkos köteléke.” – mondta valaha Schumann. Létrejött hát „a hely” az Interneten, ahol az a bizonyos „titkos kötelék” köti össze az embereket. A nevünk: Barátok verslista. Közös bennünk a kultúra, irodalom és művészetek szeretete. Harmónia és meghittség jellemző erre a „kuckóra.” Segítünk egymásnak, alkotunk és játszunk. Nyitott emberek vagyunk, kortól és nemtől függetlenül. Tagjaink között éppúgy megtalálható a tizenéves, mint a hatvanas, tanuló, informatikus, újságíró, könyvelő, nyugdíjas – az élet minden területéről. A közös identitás a távolságot, – mivel fizikailag az ország sőt, ma már elmondhatjuk a világ különböző városaiban élünk – elsöpri, mint a tavaszi szellő. Van tagunk Budapesttől Pécsig és Szegedig, – van Erdélytől Kanadáig. S hogy mindez mikor, s hogyan jöhetett létre? Történt, hogy két ember, kik megszállott iro4

BEVEZETÉS

dalomrajongók (nevezetesen Anisse és Dina), elhatározták, hogy összegyűjtik azokat az embereket, akik szintén a művészetek szerelmesei. Létrehozták hát a Barátok levelezőlistát 2000. október elsején. Fő jellemezője a Barátok vers- és irodalomkedvelők levelezési listának: nagyon jól szervezett. Minden hónapban két megadott téma alapján lehet pályázatot beküldeni, verset, prózát. Határidő lejárta után név nélkül felkerülnek a levelezőlistára az írások, mi magunk szavazunk. A nyertesek író által dedikált könyvet, vagy irodalmi folyóiratot kapnak jutalmul. Vannak egyéb játékaink is, így például hetente „Szó-szövő” játékunk. Egy irodalmi alkotásból megadott 8 szó közül kell legalább ötöt új versbe, prózába fűzni. Érdekes játék még a „Lavina” - ahol valaki elkezd egy verset, és mindig más folytatja Kétszer egymás után, nem jöhet ugyanaz az író. Így többen alakítják a vers témáját. Sőt a vers többfelé el is ágazhat – a szálak elhalhatnak, vagy folytatódhatnak, tovább ágazhatnak. Kritika és véleménycsere adott. Rátekintést eredményez a világ művészetére. Mindent megbeszélhetünk itt, legyen művészet, vagy bármely esemény a világban és magunk életében. Értékes embereket ismerhetünk meg - értékeket ismerhetünk meg. Megmutathatjuk magunkat, kiderülhet érdemes-e folytatni az amatőr munkát. Összegezve, mindenki adhat és kaphat, amit csak akar, szeretne. Kis odafigyeléssel, érzékenységgel és szeretettel. A művészek nagyon érzékenyek. Bennünk, legyünk őszinték, van ebből az érzékenységből. Különben nem lennénk itt. Különben nem lenne „mércénk.” Tehetség? Ezt az idő dönti el. Zömmel amatőrök vagyunk, de vállaljuk! Mindezt önerőből, nincs tagdíj, nincsenek szponzorok. 5


A lista egyik legfontosabb célja, hogy teret adjunk a verseknek, írásoknak, hogy ezekről mások véleményt mondjanak – ezzel is segítve, hogy a további alkotások csiszoltabbak legyenek. Szerintünk sok olyan ember van, aki tett már kísérletet arra, hogy érzéseit, gondolatait leírja. Köztük bizonyára vannak tehetségesek, csak éppen nincs lehetőségük arra, hogy írásaikat megosszák másokkal. Mi ezeknek az embereknek adunk egy lehetőséget, hiszen egyre több háztartásban, az iskolákban jelen van az Internet. Ez a közösség, nemcsak hétről hétre, de szinte napról napra újabb és újabb művészeti-kulturális programra invitál. A művészetek minden ágát népszerűsíti. A tagság nagy része maga is műveli a művészetek valamelyik ágát, ír, fest, rajzol, fotóz. Vannak olyan tagjaink, akik hozzászólnak és olvasnak, szavaznak. A Barátok Verslista nem hivatalos szervezet, társaság, alapítvány, egyesület – ennek megfelelően saját anyagi háttere nincs, alakulása, fejlődése a tagság lelkesedéséből ered. A levelezőlista és a verslista adatbázis célja kulturális örökségünk több száz éves kincsestárának bemutatása és népszerűsítése, valamint hazai és határainkon túli lelkes tehetségek felkutatása. Vannak közöttünk ígéretes tehetségek. Lesznek a jövőben beérkező művészek, és vannak, akik csak szívesen együtt élnek a „rokon szellemekkel.” A lista első évét összefoglalván sikerült önerőből egy könyvet is megjelentetni „Hálóba szőtt szavak” címmel, mely a lista tagjainak verseit tartalmazza. Az eltelt idő alatt voltak személyes találkozásaink, ahol nagy rácsodálkozások és beszélgetések követték egymást. Jó együtt lenni, jó együtt tenni az irodalomért valamit a magunk módján. Azóta is írunk verset, prózát, kritikát, szavazunk egymás írásaira, játszunk a sza6

BEVEZETÉS

vakkal és a művészetekkel. Közben tanultunk, nyitottabbá váltunk az élet szépségei és problémái iránt és sokat fejlődött irodalmi kifejező készségünk is. Az élet nem állt meg. Amikor elkezdtük szervezni az új kötetet, próbáltuk felkutatni régen velünk volt társainkat, megtudtunk egy szomorú hírt. Egy közülük már messze ment, tragédia történt. Akkor, szinte együtt az egész csapat döntött: mindent elkövetünk, hogy megjelenhessen ez a kötet, amit az ő emlékének ajánlunk. Sikerült felvenni a kapcsolatot rokonaival, és ők mellénk álltak, támogattak. Így általunk tovább él ő, a fiatal ember, az örökös Barátok verslista tag. (A Barátok verslista honlapjának címe: http://www.verslista.hu. A levelezőlistára a következő címen iratkozhatsz fel: [email protected]) Élni szép, varázslatot jelent e szó: ÉLET! A kimondatlan szavak e lapok között utat találnak talán hozzád is kedves olvasó. Íme, kezedben tarthatod második kötetünk. Versválogatás, amivel betekinthetsz közel hatvan verslista tag 2001 és 2002 közötti életébe. Olvasd olyan szeretettel, amilyen izgalommal és szeretettel mi készítettük. Egy kis amatőr csapat az Internet rejtekén, akik álmodtak maguknak egy földet, s mint tudjuk, az igazi álmok, közös akarattal, együtt, néha valósággá válnak. A kötet olvasásához kellemes szép perceket kívánnak a lista vezetői: Anisse, Dina és Femis

7


Megrendelési cím: Baranyai Attila 9082. Nyúl, Fekete István út 27. E-mail: [email protected]

8

Üveges Márk Péter emlékének ajánlva


Kamarás Klára: Valaki volt... Valaki volt... aki ma nincsen... Mint kézfogas rozsdás kilincsen, elmúlt, leporlott mindörökre. Valaki volt,... ma nincs semerre. Az éjszaka a szél leverte az ágakat, miket beoltott. Valaki volt... s őt én szerettem. Minden szavat rajongva lestem, de nincs postás, ki tőle jönne. Valaki volt... valaki elment... Ahogy rovom e hosszú termet, tudom, többé már nem jön vissza.

Horváth Magdi: Márk emlékének Nem ismertelek, de ismerősen cseng a neved Nem ismertelek, de halálod hírére megállt egy picit a szívverésem s könnyek gyűlnek a szemembe.

Pogány Zoltán: Epitáfium téli árnyak között (Üveges Márk evangéliuma) Apadó zsoltár (elő-ének) az életben marasztó elmúlás életbe fullasztott elmállás csukott nyitott szemmel alvó mások fülével halló tollat égbe mártva szülőkkel árva tűzből égett 10

ÜVEGES MÁRK PÉTER EMLÉKÉNEK AJÁNLVA

légszomj lett halál bál * 1. ének Ki mond új álmot, szépet? Ki rajzolja meg képed? Ki nyom öledbe asszonyt? Ki hallgat eztán - ezt mondd! Ki tölt tolladba tintát? Ki súgja féltett titkát? Ki fonja össze ujjad? Ki nyomja tüdőd - súgjad! Ki törli tested szépre? Ki az, ki fűzként tép le? Ki tesz fejedre babért? Ki ad létet - halálért! * 2. ének nem, nem hallak, sosem nem is hallhattalak, mert szólni nem tudnak nyílt lapba zárt szavak nem, nem hallak, sosem nem is hallhattalak, csak elmémben lettél versekké vált alak nem, nem hallak, sosem nem is hallhattalak majd ha én is halok, magammal hallgatlak * 11


3. ének álmodj az éjjel fehér csodákat fekete árnyak messze tűnjenek új szárnyak pelyhe selymítse vállad fénnyé szitáld át égi bűnjeled suhanj a déllel messzi mezőkre szent-szép ekékkel barázdát hasíts ne sírj de könnyet hints el e földre ekképpen lészen földi voltad kincs * Duzzadó zsoltár (utóének) bál halál légszomj lett tűzből égett szülőkkel árva tollat égbe mártva mások fülével halló csukott nyitott szemmel alvó életbe fullasztott elmállás az életben marasztó elmúlás

Nagy János: Márk emlékére... Takarjuk be szívverésünkkel, az örök csendeseket, az út végén is túl, a fény forrása felé, megerőszakolt 12

ÜVEGES MÁRK PÉTER EMLÉKÉNEK AJÁNLVA

ez a föld, a süllyedő temetők előtt lábunkat benövi a moha, a közös szomorúság, mert semmi halál sem bír velünk, soha és megszülünk minden emlékező mozdulatot, újra és újra, megszüljük, hogy legalább mi ne féljünk ebben a száműzetésben –

Nagy János: Egy költő halálára hová repültél - e jeltelen világban, minden hajnalon 24 órás bevetésekkel, miközben verseid repülői kondenzcsíkot húznak, se kezdet, se út, minden tenyérnyi ég megnevez, a csönd most már csomókban áll, a halottansárga papírlapok felett

Fuchs Éva: Búcsú Valaki elment, valaki árva, nem jár többé nagy kabátba. Végleg bezárult előtte az a bizonyos „Vaskapu” - anélkül, hogy belépett volna, s elindult volna az úton... Csillogó felhők között jár. Látja a Napot, meg a csillagokat, meg mindenféle ragyogást. Szívemben egy csodaváró emberke, egy egekkel parolázó fiú most már, aki meg tudja fogni a Napot. Része már az örökforgó évszakoknak, része a létezésnek. Akár a föld, fű, csillag, ének. Része marad örökre a Barátok Verslistának... Lehettél volna szép múlandó lobogó dac a márványarcon, a könyörtelen örök ellen Nincs mit tenni - csak emléked e lapon megőrizni.

13


14

Verseink


Üveges Márk Péter: Ha egyszer eljön majd a tavasz

Üveges Márk Péter Buták, akik azt gondolják, A kikelet már nem jön el, És a tavasz sok virága Enyészetben oszlik el, Hogy a sáros tél már örökké tart, Nem lesz napfény sohasem, Hogy a latyak sokasága Elpusztul keservesen. Azt hittük, hogy jön a tavasz, S a tél zászlója lebukott, Konokmód űztük a telet, Mint bohócsipkás bolondok. Most már tudjuk: nem igaz, Hogy máris megjött a tavasz, De a tavasz úgy is jön majd, Mert a tél sem oly ravasz. De felfrissül majd a levegő, Szívesebben leszünk már kint, Feledjük a szoba búját, Mert a labda jobban vár, mint A fekete TV-doboz, S benne a vakmerőn bátor, Embereket gyilkolászó Csupa acél terminátor. Nagyot szippanthat az ember A tavasz édes illatából, Inkább, mint a füstös télnek, Szürke, csípős bukéjából. Felolvadnak a virágok, Sok színben pompázik a mező, A sártenger eltűnni látszik: „Az időjárás is kedvező”.

16

ÜVEGES MÁRK PÉTER VERSEI

És a békés téli tájból Rögvest mozgó természet lesz, A befagyott erdőtalaj, Szépen lassan feléledez, S víg virágok virgonckodnak, Élénk tavasz-táncot járnak, Ilyen lesz, ha jön a tavasz, S vége lesz a komor sárnak.

Üveges Márk Péter: Vaskapun kopogok Hatalmas Vaskapu áll merengőn előttem, Árnyadó tövébe fáradtan ledőltem, Furcsállom: e kapu vasszegekkel kivert, S érzem, ha maradok, nem könyvelek sikert. Érzem, ha a kapun bebocsátást nyerek, Nem zúdulnak rám már vakmerő fellegek, S nem áztatja fejem, az ördögi napfény, Hogy egyszer bejutok: csurran-cseppen remény. Felállok a tőből, és kopogni kezdek, S bár az égről a felhők el-eltünedeztek, Nem bízom el magam, csak álmodozom vakon, Kibámulva egy nem létező ablakon. S kopogok, mint a buta, őrült, és veszett, Türelmetlen vagyok, s ha tudnád mily elesett, Kacéran nyikordul a nagy Vaskapu zárja, Mint kísértetkastély, szellemlélek-járta. S hiszem, hogy nyílik, s még jobban zörgetek, Nevetséges vagyok, pokoli förgeteg. Kétségbe is esek, miért játszik velem, A roppant Vaskapu, s a lelkiismeretem. Miért gondolok folyton, arra hogy más ember, Bár nem kopog oly mohón, bebocsátást csak nyer. Ámulok magamon, hogy vagyok ily önző, S nem az izzó vágyat szívembe börtönző. Hányszor vallhatom be, hogy be akarok menni, Hányszor kell a vasnak, búsan nekimenni? Hányszor fog még nekem meg-megcsikordulni? Mikor fog az egyszer tényleg kitárulni? 17


Türelemmel várok, majd az égre nézek, Mint hajdani, erős, dalia vitézek, S önzőmód siratom, sorsom fordulatát, Megfordul az érték, s megfordul a világ. Hirtelen nyílik a nyikorgó ajtó, Kibukkan rajta egy elhasznált fajankó, Kin látszik, hogy megjárta, a bűvös másik oldalt, Aszalódott lelke megnyugvásért sóhajt. Mélán eltöprengek, jó-e nekem ez így, Hogy járt ez a fickó! De miért vagyok irigy? Ő is csak kopogott, s egyszer tán belépett, Meglátta az utat, majd a másik véget, És most mégis itt van, és én is itt vagyok, Ő volt s én leszek: szánalmas alanyok. S már késő a szóért, az ajtó visszazárult. Vajon ő kopogott? Elé hogyan tárult? Ő is megjárta-e a kopogtatás poklát, S mosta-e egy könnycsepp a bejutásért arcát? Szomorún feszengek a Vaskapu előtt, Már nem kopogok rajta, nem veszek már erőt. De ott ülök előtte, tétován és búsan, Nem állok már elé aranysarkantyúsan, S mégis csikordul, a nagy facér ajtó, Vaskapu, Vaskapu, te hitvány csavargó. Egészen idáig játszogattál velem, Pedig ezt kibírni, elviselhetetlen, Légy büszke magadra, szánalmas vasdarab! Hitvány szegeidre rozsda ostora csap! Gyarló vagy, és hiú, önelégült lényeg, Lelketlen tagja vagy a világmindenségnek, S bár barna szemeim vörösre kisírtam, Végzetemnek érzem, hogy jó sokáig bírtam, Most már megérdemlem, hogy egyszer meglássam, Kopár a túloldal, hogy magam ott elássam? Vagy éppen ott van a földi megnyugvás? Fáradozás helyett, kegyes áhítozás? Vagy csak fogjam magam, s higgyem, hogy meglehet? Nincsen már itt semmi, mit halandó megtehet! 18

ÜVEGES MÁRK PÉTER VERSEI

Nem maradt más nekem, csak keserű álom, Amihez ragaszkodom, ha kell mindenáron, S bár teljen ezer év, hogy a Kapu zárva, Tövében maradok, én, a naiv árva. S ha hull a vad zápor, vagy a napfény ragyog, Akár ezer évig álmodozni fogok.

Üveges Márk Péter: Ősz Már oszlásnak indult a lomb, S barnában gyászol a táj. Rég elmentek a fecskék, Leszállt az őszi homály. Körbe ölel a hallgatag halott, S én állok a gyászolva némán. Hallgatom az avar ropogó hangját, S a messziségbe bámulok mélán. Zord, s vad viharok köszöntenek majd be, Bekerül a napernyő a házba. Aranysárga lesz a jó természet, Őszi köntösét veszi most magára. Az év utolsó, bágyadt napsugara Még kacéran az arcomba csap, De oly hiába hitegeti szemem, Ha akkor is tudom, hogy csak Egy kacér villanás volt, s az éven Nem lesz többet ilyen, Eltemetkezik a kacér napsugár is, Az ősz lomha sötétjében. Máris kacagó esőcseppek zenélnek, Fejem fölött egy bús felhő jár víg táncot, A zord őszi idő letépi magáról a rideg, tavaszi láncot. Már el is szabadult, S nem nyári zápor ez, Mi hirtelen, futva jön, S pillanat múltán eltünedezz. Rövidülnek a nappalok, Megyek, már esteledik. 19


S hiába szalad úgy az idő, Temeti a nappalt az éj, pedig Még mesélnék, mi történik, De a természet aludni akar, Én is óvatosan lépek, Meg ne zörrenjék az avar. S hazafele már nem búsulok: Az őszi köntös csupán báb, Melyből hónapok múltán, tavasszal, Újra kikelnek a gyönyörű fák.

20

ANDRÁS PR0D1GY ZSOLT VERSEI

András Pr0d16Y Zsolt: Hallucináció K. K.-nak

András Pr0d16Y Zsolt Ez már betegség (azt hiszem) ha nyílik az ajtó tudom te vagy, ez már nem fájdalom ez gyönyör magamat lassan elszopogatom. Mosolygok (kellemes mosoly, jó fellépés) Sírok (könnyeimnek medencét ások) Szép az élet (ó ha megtalálnám...) Megörülök (ne nyúljatok hozzám) Szétrágtam már mindent ami keserű volt. Szenvedni, szenvedni! Szétrágtam már testünket: furcsa íze volt. Nem engedem el a fát! Ó tudom itt marad... Görcsbe szorul a kezem, görcsbe szorul az agyam. Érzem az illatát. Csak az illatát érzem kinyitom lassan a szemem, már megint folyik a vérem. Újra becsuknám őket, becsuknám a könyveket, de nem engeded. A szempilláim fogod (erős a kezed) Engedd el kérlek. Aludni akarok. Húsz éve nem aludtam, egyre fáradtabb vagyok. Lenézek a földre, s már az eget látom, elfekszek a földön. Jössz. (hallucinálok)

21


András Pr0d16Y Zsolt: Cím nélkül T. B.-nek Itt vagyok Ez a Semmi amiről meséltek Csodálkozom Nem hittem volna, hogy ennyire mély, hogy ennyire durva Ha már itt vagyok halászok tíz percet Hátha maradt egy-két sor amit nem vittek haza, ami felmászik még a papírlapra A túloldalon a Mester Csodálkozva nézem ahogy a szavak, mint hosszú kígyók felé csúsznak Integetek neki de nem vesz észre Vártam hogy kiálts Bár nem hittem, hogy tudsz ekkorát Messze vagy, hogy idáig halszik majd a hangod remélni sem mertem Vártam hogy kiálts Arról álmodoztam hogy meghallom a hangod és hülyén érzem magam, mert kiáltottál és nem voltam ott Nem voltam ott ahova kiáltottál és te kétszer is próbálkoztál Én közben sétáltattam a várost és vigyáztam meg ne harapjon Mert harap ez a város és rád gondoltam Az órarendet hogy mikor kiálts elküldöm Csak találjak egy szabad postagilisztát aki már nem szeretkezik

22

ANDRÁS PR0D1GY ZSOLT VERSEI

Én nem tudok kiáltani, nem tudok akkorát halk vagyok és kicsi hiába szedem azt a sok nyugtatót és iszom rá a köményest és a vodkát Még szerencse, hogy most volt a névnapom és kaptam ezt az értépő gépet Csábít, olyan érdekes lenne de félek, hogy utána meggondolom magam És megígérték, hogy születésnapomra majd egy kicsi kézi érvarrót is kapok és akkor már meg is gondolhatom magam, mert csak végighúzom a vérző ereken és kezdhetem elölről Most táncolnék Veled És tánc közben testedről lenyalnám a cukormázt (utoljára a hasadat hagynám) de félek, hogy te nem vagy csak a máz és akkor nekem csak az íz marad Repüljünk Kapaszkodj hajamba, hajadba kapaszkodom a szikláról indulunk és repülünk egy kört fölöttünk hogy megszokd: vagyok, hogy megszokjam: vagy És elmegyünk a Szigetre erről még nem meséltem de úgyis-úgyis megveszem csak az árat meg kell még nyerjem Altass el Elaltatsz? Ígérem nem halok meg csak alszok egy kicsit és veled álmodok majd és táncolunk és repülünk... 23


András Pr0d16Y Zsolt: Kényszervers Ébren aludtam és azt hiszem álmodva keltem fel keringőt járt velem a kredenc. A zene: maga volt a fény. Egyedül voltam kissé bánatosan, de ráébredtem, hogy hideg a szívem. Picit fájt, hogy nem éreztem egy pontot néztem míg táncolni kezdett (ugyanazt a keringőt táncolta amit én) és rám bámult. Az esti birkahús a hasamban ugyancsak keringőt járt habár szerintem a dal kissé hamis volt akárcsak az a sanzon amit a nővérem énekelni próbált amikor oda készült ahol a színészek az Otellót játszották. Láttam a Napot Ő nem látott engem „Vak a Nap” üvöltötte a Hold melyre két szerelmes nézett fel unottan. Ők látták a krátereket, az üres, kopár tájat én éreztem a fehér tejet mely lecsorgott a torkomon és láttam a világot, a világot mely bennem lassan összeomlott. 24

BARANYAI CSABA VERSEI

Baranyai Csaba: Harmónia

Baranyai Csaba Jó és rossz egymás falja, Nincs lenyugvás, tombolnak tovább. De nem tarok tőle régóta, Tudom, ettől halad a világ. Tűz és víz egymásért, csókolva, Tűz párát, víz füstöt ereszt. Ölik egymást okádva, Furcsa szerelem ez. A nyár olvaszt, forral, A tél fagyaszt, dermeszt. Utálják egymást joggal, Furcsa szerelem ez. Nappal és éjszaka. Az egyik mutat, a másik leplez. Higgadtság és a vér szava, Furcsa szerelem ez. Jó és rossz egymást falja, Nincs lenyugvás, tombolnak tovább De nem tarok tőle régóta, Tudom, ettől halad a világ.

Baranyai Csaba: Megremeg Megremeg a föld, Ha meglátlak. Bármerre tekintek a Földön, Mindenütt megtalállak. Megremeg, mert eszembe jutottál, Megremeg a karom. Nem akarom, hogy reszkessen, De rád emlékeztet. Hagyom. 25


Hagyom a percet, Hagyom, hadd teljen el. Hiába hallgatom a csendet, Senki nem felel. Kétségek között semelyik nem hagy, Arcodat kapom fától, virágtól. Bármerre nézek, mindenütt ott vagy Nagyon hiányzol.

Baranyai Csaba: Kiírlak majd, ha tudlak Kiírlak majd, ha tudlak, Bennem lakozó kiíratlan versek. Addig is hagyjatok békén, Hagyjatok. Felejtsetek. Elengedlek bennetek, Nem szeretett szerelmek, Nem dörömböltök többet Ajtón. Ha akartok, mehettek. Nektek adom, vigyétek Magatokkal a lelkem. Nektek adom, mert higgyétek: Naivságával nem sokat nyertem. Kiírlak majd, ha tudlak, Téged is szerelmem, Kiírom a fájdalmat, S arcon ütött „testvérem”. Kiírom barátom, Cserbenhagyott múltam. Eljátszom saját halálom, s majd Újra kezdem magam.

Baranyai Csaba: Skorpió Mint skorpió a lángok közt, Úgy érzem magam most. Kétséges a jelen, s a jövő, Csak a múlt a biztos, de az is zavaros. 26

BENKE RITA VERSEI

Mint skorpió a lángok közt, A hideg jég égeti bőröm. A lángok rengeteg tengere elönt, Mint csapdába esett rovar, zavarodva vergődöm. Mint skorpió a lángok közt, Kit az égvilágon már semmi sem zavar, Ki ha reménytelennek látja a jövőt, Önkezűen magába mar.

Baranyai Csaba: Reménytelen Mikor barátaid hanyagolnak, Csak mert nem vagy elég közönséges, Mikor a világ tesz keresztbe neked, Csak mert naiv vagy, s emberséges. Mikor nem akarod ismerni apádat, Csak mert ismeretlen a szánalom, Mikor egy emberre bízod életed fonalát, Akkor jön el a fájdalom. Mikor az égre nézve látod arcát, Csak mert nem látod, hogy hamis az, Mikor életedben csak Egy számít, Csak reméled, hogy ugyanaz. Mikor rezzenéstelen állsz a sínre, Csak mert nem üt el egy gyorsvonat, Mikor úgy érzed, hogy már minden mindegy, Akkor a barátnőd teszi alád az utolsó lovat.

Benke Rita: Kedden

Benke Rita örömrügyek a csírázó reménységben: csecsemőbőrű szirmok között érkezel 27


megszépült város táncol a tereken megszeppent emberszag kering hóvirág csokrok körül felém tartó lépteiddel együtt hozzád repülök ölelsz-ölellek csókolsz-csókollak nézlek ma ismét szebb vagy mint tegnap olvadnak a nélküled-lét órái iszkolnak a várakozással várandós percek várt-váratlan tavasz szédül bele távolságevő orchideánk kelyhébe bagoly-pár csőre fészekmenedékünk felcsapó-omló ritmusban lüktetünk egymás ereiben muzsikaként zengünk vezeklő én-tudatunk te-tudattá szépül elbújunk de itt a következő pillanat kezemben még tenyered üzenete még rám villan szemed távozó lépteidet követem gondolatban veled megyek átölel tekintetem testem helyett elringat majd az este ágyadban hagyott szerelmünk melege 28

BENKE RITA VERSEI

Benke Rita: Tavasz A hajamban és a szoknyámban böjti szél muzsikál. Új termést hordoz a szürke-bársony buja barkaág, Új élet nyílik a krókusz kelyhén, bokros orgonán. Amerre nézek, mindenütt tavasz illata szitál.

Benke Rita: Piros kalap Igen. Egy piros kalap, csillagokkal. Az kellene nekem, egy piros, mágikus kalap. Egy piros kalap, aranyló-kacagó csillagokkal. Mit nekem a vicsorgó pink, a habos, ragadós rózsaszín, a hebrencs zöld és kacagó sárga. Nem kell a kék sem, a mindenség atyja. Nekem piros kalap kell, piros, mint az élet. Az ám a szín, Sustorgó meséket sző, mint a vér, beborít, mint a születő Nap paplana, szikrázik, mint a nyugati ég színjátszó, illatos színpada. Szerelem, rózsa, vörös köd, lobogó láng, izzó parázs – benne a kalapban. Egy piros kalap, az kell nekem, elbűvölhetlek, ha fejemre teszem, ha fáradok, öblébe fekhetek, és szomorúságom belerejthetem. Gyengéden hűti lázas homlokom, melegít, ha szeretetlen vacogok a varázslatos, piros kalapom. Egy piros kalap arany csillagokkal: hasamban zengő harang kondulása. 29


Egy piros kalap segít, ha bicsaklik bennem a ritmus, a dallam, eltüntet, ha bántasz, láthatóvá tesz, ha az kell, hogy láss, vagy alá bújhass (mellém az én piros, varázs kalapomba). Egy piros kalap, az kell nekem, vele összeszedek vad indulatokat, kézen fogok elszabadult erőket, egy piros kalappal semmi ez nekem. Ha már hajamon a Nap, párnám a Hold, tenyeremen ragyognak a csillagok, és csókod az ajkamon, majd kölcsönadom piros kalapom.

Benke Rita: Törvény a rendről törvény a rendről rend hogy te meg én mint a hullámzó rétek virágba borult bokrok fák öröktől zenéje a porlepte gond megfeszült létezése bedobozolt múlt ringasd válladon fejemet megáldom hasamon párálló lélegzetedet pereg az út a vizeken mint a szorgos idő kereke az értelmet nyert életnek megbicsaklik térde örömkönnyet pislog melled szőre között

30

BENKE RITA VERSEI

boldogságod rovásírása versel hátamon bíbor márvány-nyomom a törvény pecsétje válladon.

Benke Rita: Leltár odakint fegyverkovácsnál csattognak a kardok idebent sötétfehér gyász ül a szépség torán odakint fényesen szaporodó vigasztalan tócsák idebent mosom az emberiség kezeinek mocskát odakint néma testek hevernek romokhoz bújva idebent rettegnek szerelmes szavak összesimulva odakint pattogva dobolnak őrült vezényszavak idebent Néma Költő ír sosem hallott hangokat odakint nem hagyom magam csattogó fogaknak idebent kezem simul árkos homlokodra odakint halálosztó vértől ragacsos kezek idebent kezed fogja reszkető kezemet odakint vérbe fagyva hulló hervadt levelek idebent galamb hozza várva várt üzeneted odakint hallgat titokban menekül a béke idebent üzenek tétova levélben

Benke Rita: A többszörös testi-lelki-szellemi Fogyatékosságot öröklő szegény Huszonegyedik század segédeszközei egy panyókára vetett kék kabát cakkos tarka foltjai alatt szunnyadó rozsdafolt atomjaira széthullt hársfatea illata utolsó neutronjai protonjai és elektronjai

31


fekete szemüveg mögé rejtőző szekrényhátú marconák pitvarba tévedt báj táltosok mágusok boszorkányok koboldok tündérek mindenféle bűbájosok hókuszpókjai

Benke Rita: Cím nélkül mint könyörtelen mutatók körbejárnak a villódzó csillagok hagyom a lélekgyilkos gondot dacosan azért is rád gondolok és az éji égre képzelem a Napot remegő böjti szélben rügyek ígérik merj és minden lehet s míg egymásra borul Nyugat és Kelet tudom veled bármit merek és a borús égre Napot képzelek nézem az őrszemként itt hagyott hegyet a baljósban reményt kémlelek amint hordóhoz bor vérhez az eper úgy lüktet bennem a szerelem és Napunk fölött nem győzhet félelem

Császár Róbert: Az első szó

Császár Róbert Nézem a szemed, mereven. Fürkészem a mosolyod. Kezemmel, kutatom a testedet. Nyelvemmel, csiklandozom ágyékod. S csak utána mondom: Jó veled! 32

CSÁSZÁR RÓBERT VERSEI

Császár Róbert: Bezártál Itt lenn oly rideg minden, nélküled. Verejtékem mégis a lábam áztatja és sistereg. Távoli itt nekem minden, idegen. A hideg köveket tapogatva, agyamba bevillan pihegő arcod. Vak vagyok, mégis oly jól látlak, Érzem vonalaidat, mosolyod a hajad. De kérlek, meg ne szólalj, mérgező hangod, visszaverik a hideg falak. Körmömet arcomba mártva, összeroskadok Tenyerem a fülemre tapasztva, tiltakozom. Itt lenn, elég nekem a saját örömöm. Sarokba térdepelve, mohón lihegve ajándékozom meg magam. Kajla vigyorral, habzó szájjal, sikoltok a sötétbe - megbolondultam, Nem bírom, engedj magadhoz!

Császár Róbert: Nemezis Ezüst tollú, kecses madár Véges utamon száll. Szép vagy, nem csak te, de Tested is a halált hozó angyal A dolgod, hogy elvigyél a halottakhoz És én nem gyűlöllek, nem félek De féltelek és szeretlek Remény madár Te ki régóta ismersz, Tudod, hogy vártalak; Múzsám vagy! 33


Most tedd, amit kell Vigyél magaddal, Halált hozó angyal!

Császár Róbert: Nóra Könnyeid, mint frissen cseppentett aranylóméz. Egy csepp a víz sodrásából, amin Szivárványt játsszék a mulandó fény. Bár tűnődhetnék el, e könnyek forrásain! Száríthatnám fel patakod csókjaimmal; Tested, mint reszkető nyárfalevél, táncol az ág szélén. Sírva bár, de szembe néz a szélfútta gondjaival. Bár hordhatnám, e vérző levelet kezem tenyerén! Remegő szád, melyből a szó kitör Ahol hangod testet ölt, A száj, mely jobban csillog, mint a víztükör. Csak játszol velem, hogy ajkam, ajkadhoz érhet! Miként két olvadó ólomcsepp, Mely nehezékként horgasztja fejem, előtted!

Császár Róbert: Szózat a meggyfához Szitál az eső ablakom alatt, A meggyfa törzsén csurog a víz, Fújja a szél az ágakat. S csak ázik, ázik, ázik az Magyar föld! S ha a mezőt járom, félve lépek a földre. Óvva azt miből a fa kélt. De a szél sáskát hord e szent gyümölcsre, Hogy szét rágja bölcs gyökerét!

34

CSEREPES ANDREA VERSEI

Magyar! Miért nem szállsz szembe férgeddel, S aprítod a sáskahadat? Mert még sok gyümölcs teremhetne e fán, Ha nem civakodnál mindég testvéreddel! De innen az ablakom mögül én is csak mutogatok. Szájhősként csupán írok; semmit nem csinálok! Temessen magába e Szent Föld,

Cserepes Andrea: Sárkánytan

Cserepes Andrea Képzelj el egy öreg királyt, hangja, mint a hárfa, gomolyog körötte lomhán libegő szakálla. Sose látott kövekből van építve a vára. Több ezer alattvalója dörmög, cincog, rikácsol, brekeg, röfög, trombitál, sír, kelepel és nyivákol. Némelyik magasban suhan, másik mélyben ficánkol. Öreg király birodalma csodákkal telis-teli: illatoznak dallamai, énekelnek színei, és Népeit az agg király egytől-egyig ismeri. Három fia is született, szépek, jók és eszesek, kiknek szíve tettre készen koronáért repesett. „Csakhogy elébb” mondá apjuk „tanulni kell keveset!” 35


„Én leszek az oktatótok,” szólt a király, jó korán „megtanítom fiacskáim, mi a sárkánytudomány. Aki végül képzettebb lesz, elnyeré a koronám!” Oktatásnak első napján, miután becsöngetett, magyarázta a jó király, milyen a rút szörnyeteg. Részletezte, ábrákkal a többsárkányos törteket: „Mely citromzöld, az gyíksárkány, háta mentén pikkelyes, hosszú nyelve tűzként lobog, fogasora tűhegyes! Kitanult hős megküzd véle, hisz a sorsa így helyes!” „A gyíksárkány legyőzhető, minden vitéz tudja ezt, lendület kell és kitartás, gyíksárkány így rajtaveszt! Győzelemben járatos hős Végül Világ ura lesz.” Oktatásnak első napja szép lassacskán véget ért, legidősebb királyfi már dörzsölte a tenyerét. Mit megtanult egy nap alatt, gondolta, az épp elég. „Elmegyek én sárkányt lesni!” tervelte az ostoba. „Két fivérem tanuljon csak, nékik jó az oskola! Én pár bestiát legyőzök, enyém lesz a korona!” 36


El is indult, ment, mendegélt, hát egyszer csak! Micsoda? Útját állta egy sárkánynak behemótnyi idoma! Rögvest nekiesett hősünk, hogy szufláját kinyomja. „Most legyőzlek, rusnya sárkány!” zeng királyfi fel, bőszen. Tépte fülét, törte farkát, döfte szelte erősen! Keservesen folyt a csata, vitézt elepesztően. Királyfi sárkánnyal szemben? Daliás, de aprócska, mert a szörny, mint nyolc emelet, vagy kilenc is, akkora! Bármely királyfit könnyedén tiporhatna laposra. A sárkánynak meg se kottyant szurkálás és döfködés, ám hősünkön egyre-másra gyűlt a pólya, gézkötés. Jutott néki számtalan seb: karcolás, ficam, törés. Jókora, súlyos sárkánytest királyfinkon kifogott, kipurcantani a rémest nem bírta, de megrogyott. Kitikkadtan, szégyenkezve, csendben hazakullogott. Eközben a palotában jól haladt a magolás, „Van még néktek mit tanulni!” szólt a koros koronás. Két fiának ecsetelte, mi a sárkánytagolás: 37


„A sárkánygyík zöldessárga, hátán a bőr lemezes, villás nyelve lángokat lő, fognyoma rettenetes! Sárkánygyíkkal csatát vívni, épp ezért, nem érdemes.” „A valódi sárkánygyíkkal barátságot kötni kell, mert aki hiába harcol, szívét, lelkét gyötri el! Ámde ha barátod sárkány, küzdened már nincs kivel.” Korban középső királyfi megbecsülte ősz apját, ímmel-ámmal végigülte oktatásnak másnapját. Csakhogy, ne tagadjuk, közben felettébb unta magát. „Öcsém tanulhat helyettem,” vélekedett balgamód „én indulok sárkányt nézni, gonosz daliafalót! Így nyerek majd jó apámtól főtökfedőt, aranylót!” Vándorolt is Ország-Világ völgyében és hegyében, de sárkányt, csak olyat talált, mely elfér a zsebében. „Nohát, mitévő legyek most?” tanakodott serényen. „Eme állat egy sárkánygyík, vagy gyíksárkány, ingerült? Barátkozzak össze véle? Püföljem, míg kiterül? Üsse kavics, barátkozzunk! Mi lesz aztán? Kiderül!” 38


Királyfinknak új pajtása, az aprócska szörnyeteg, máris hívta rokonságát: „Nosza, gyorsan jöjjetek!” Özönlött seregnyi sárkány, egész hüllőtömkeleg! Hősünket kis cimborái rágicsálták fültövön, másztak vígan pogácsáin, a hamuban sültökön, úsztak boros kulacsában, kedden és csütörtökön. Királyfinak sárkánnyal már teli volt a bocskora, úgy tűnt a sok csúszó-mászó apránként agyonnyomja. Végül döntött: elmenekül, visszavárja otthona. Oktatásnak végső napján, mely szám szerint harmadik, legifjabbik kiskirályfi leste apja szavait. Türelemmel jegyezte a rémtudomány tanait: „Zsenge magzatom, te hidd el atyádnak, ki bölcs, öreg, gyíksárkány és sárkánygyík közt lényeg a különbözet! Míg az egyik pehelysúlyú, a másik böhöm tömeg.” „Ne fülelj a bömbölésre, ne számláld a pikkelyét! Azt lásd, teste meghaladja-e jómagad termetét! Te vagy minden szörny mércéje, tudományod így elég.” 39


Legifjabbik királyi sarj, ő tanult néhány napot. Hogy talált-e útja mentén kicsi, nagy vadállatot? Elnyerte tán a koronát? Holnap kitalálhatod. Számtalan színű szörnyeteg várja a vitézeket, világszerte, itt is, ott is rusnya rémség ténfereg. Elkerülni képtelenség az efféle rémeket. Elbújni toronyszobában, hol megvéd kilenc lakat? Vagy a hős jól teszi, hogyha Világ végére szalad? Nem. Ki ősz királytól tanul, annak félni nem szabad! Nappal felhőkön fakulnak öreg király szavai, éjjel csillagok csipogják, könnyű szívvel hallani. Ők súgták ezt a mesét is, nincsen okom tagadni. Hidd el, él a bölcs, jó király, hangja, mint a hárfa, országának sosem volt, és sehol sincs határa. Széllel ácsolt felhőkből van építve a vára.

40


Cserepes Andrea: A Végzet Sok őzet, és nyulat falt föl vén toportyán, kesergett is bizony, e páráknak sorsán, eljött szülinapja, az ünnepi tortán díszelgő csöpp gyertya megakadt a torkán.

Cserepes Andrea: Kedveseim Pitypangokat szedett nékem az óvoda zűrzavaros udvarán, a maciját adja, kértem, de Ő csak a pitypangokat fújta rám! Jött a Másik, leckét írtunk – történelem, matek – közös erővel, jegye javult, és én tudtam, ez nem éppen ideális előjel. A Harmadik moziba vitt, majd várt ránk a gyertyafényes vacsora, az asztalnál kifejtette: „A házasság a legszörnyűbb kaloda...”

Cserepes Andrea: Hajnalodik Levegővel felhígított hűvös óceánba esve, sejtelmesen búgó utcán lassan, tétován lebegve... Reménylila égbolt alatt kéklő tegnapot feledve, újat, tisztát, zöldet, sárgát, maszületendőt keresve.

41


Cséffán Zsolt: Alszik a szívem

Cséffán Zsolt Alszik a szívem, hideg, elfáradt, ne háborgassa most már soha, senki! Fényes csillagok közt lett volna jó, még fényesebb napra lelni. A szerelemnek csöndes hangja, visszhangot köszönt még szívemben. Hol százszor csendült egy édes akkord, most messze szállt az éji csendben. E dallamnak lett végső sírja, rózsaszívemnek szúrós szára. Tudnád-e ölelni mindörökké? ezt kérdem én most utoljára. Hisz' lelkemből csak ennyi maradt, egy megtépett álom, egy kérdő szó. S már látom, szemeidnek csillogása, nem lelkem vágyához való. Alszik a szívem, kihűlt, ide hajszolt a vágy világa. Bár alkonyatkor még eszembe jut, szépségednek gyöngyvirága. Eszembe jut, hogy táncolt elmémben, a téged hajszoló epedő gondolat, hogy érezhessem ölelő kezed, s csókra nyíló, édes ajkadat. Ha álmaimban megpillantom, csillogó, mosolygós szép szemed. Lelkem tudom, mélyen alszik, de a szívem csendben megremeg. Alszik a szívem, oly néma lett, csak úgy zúg körülötte a síri csend. De még álmaimban édes hangod, néha-néha lágyan visszacseng. 42

CSÉFFÁN ZSOLT VERSEI

Gondolataimnak zöld kertjében, hol szíved köszöntött égi nászban. Most elbúcsúzik szerető szívem, vágyra borult, fájó gyászban. Elhantol immár az Ígéret Földje, vége a hosszú szerelemútnak. Egy fejfa hirdeti a nagyvilágnak: „A szerelmesek hát ide jutnak”

Cséffán Zsolt: Nem hiszek a szerelemben Nem hiszek a szerelemben, mely soha nem volt és nem is lesz. Nem hiszek a könnyeidnek, mit értem ejtesz, ha eltemetsz. Csak a néma csend országa az, mely átölel, és tisztán szeret. Hol nekem jut minden mosoly, s minden gyönyörű, igaz szerep. Nem nekem lélegzik e valós világ, míg menekülök egy kegyetlen passzustól. Elvegyülök a porban, az igaz életben, hol koldus koldul szerelmet a koldustól. Mert míg végtelen álmokon hajóztam, a szerelem fátyolos tengerén. Hittem, hogy alkottam és adtam, igen, én balga, hittem én. De fagyjon meg minden érzelem, még forró, szerető lelkem mélyén. Hogy ne vesszen kárba e vad és őrült világ eltorzult kéjén. Nevessek ha szeret, sírjak, hogyha fáj! Csak ne szakítsa szét lelkem, a szerelemhideg négy égtáj. 43


Lemenőben életem csillaga, horizont alatt sír a nap. Nem hiszek a szerelemben, nem volt benne soha igaz pillanat. S ha pusztít a szerelem, hát pusztítson, de nagyot! Legyen lelkem viharvert, mint ahogy az álmod hagyott. Konduljon ezer lélekharang, lelkem templomának tornyán. Olvadjon szét minden viasz, Ámor angyal fehér szárnyán. Hogy hulljon alá a szerelem, hulljon alá a sárba. Hogy boldogan meneteljek, végre egyszer a magányba.

Cséffán Zsolt: Dacból, gőgből Dacból, gőgből, hiúságból verselek, s vésem papírra az álmokat. Hol megtépett angyalként, köszönt reám a szívem, az áldozat. Mert fakón élek igazi életet, egymagam nem dönthetem le a falakat. Kifacsart szívem hozza a koldus éveket, így nem válthatom valóra az álmokat. Legyek elfeledett emlék, ha meghalok, legyek az Istenem, ha már így akarod! Az álmaim tőlem mind oly' messze vannak, kezem nyújtom feléjük, lassan elkorhadnak. Ezerév-széles szobába tévedek, hol lelkem álommanója sírdogál. Mellette ütött-kopott bölcsőben, álmaim gyermeke némán kalimpál.

44


Az ablakon át lelkem tengerére nézek, melyen sok álszent hajó szeli a habokat. S félhomályba elmerengve remélek, lelket simogató, csendes holnapokat. Fakó arcom durva lelkem ruhája, s szívem e durva lélek kőpárnája. Eltemetni való bánat mindig akad, melyben az ember úgy érzi, szétszakad. Miért kellett világodban újfent megérnem, hogy szívem ismét szerelemben égjen? Hisz' szeretni már Te magad sem tudsz, Uram, így e világban velem nem sokra jutsz. Pedig reménytelen óráimban kiáltom nevedet, s torz elmémmel képzelem, hogy fogom kezedet. Hajdanában volt világodban szép az élet, hát adj belőle Uram néhány igaz évet. De így rám már ne számíts Uram, már rég nem templom a lelkem. Melyben az igazi dalt, mindig csak egynek énekeltem. Hát szálljon csak messze e világban, minden szerelmes és néma dalom. S próbáljon meg szembeszállni vele, a rideg s kegyetlen fájdalom. Álmodni világodban látom oly' hasztalan, hiszen minden álomnak egyszer vége van. S halálos mélybe ránt a szomorú bánat, örök némaságra ítélve mosolygós orcámat. Melynek szívéről szállt a világba, ezernyi, boldog nóta. De most csak egy száll, bele egy sötét koporsóba. Az élet, mi véges sorsútunk, egy rabszolgát hajszoló császár. S harminckilenc ostorvég az, mi utunk végén ránk vár. 45


Mert délibáb minden, mit szemünk lát e Földön. S e sorokat is csak dacból, gőgből s hiúságból költöm. Fejünk felett a nagyharang, szívünkben kondul az életóra. S balgán menetelünk bele, a nekünk szánt koporsóba. Látom, hogy az álmom az élettel, valahol csúfosan megütközött. S bolyongok síromat keresve, végtelen sírok között. Bolyong lelkem égen s földön, nem három, hanem hét napig. Hét boldog napkeltétől, hét szomorú alkonyig. Szárnyaimat a valóság immár leszegezé, vonaglón kúszok egy kopár sír felé. Vár a magány, többé már nem szeretek, Dac, gőg, hiúság, immár... Isten veletek!

Cséffán Zsolt: Üres kereszt Elcsendesült hát zúgó szívem, mely zengte a fájdalmas éneket. Míg álmokba menekülve várta, az áhított égi reményeket. Mint vízesés a szakadékba, szívem a szerelembe úgy zuhant. De mára csak a vágy maradt, hiszen a remény már elrohant. Hogyan is lehetnék én boldog, ha minden szavam szép de keserű. Hiába verselek a szerelemről, ha lelkem csak egy rozzant hegedű. 46


Mely magába fojtja a szerelmet, mit rímekbe kovácsolva elfeled. Tán' nem lehet már soha boldog, sem önmagával sem Te Veled. Nézd hát szívem, milyen poros, az egekig szárnyalt s a porba hullt. Vergődött, mint egy vén galamb, vagy egy légy, mely épp a borba fúlt. Szerettem volna szabadon szeretni, erről zeng olykor bús dalom. Tudom, síromig viszem e vágyamat, mint súlyos keresztet görnyedt hátamon. Szívem már csak egy üres kereszt, mit Istene hitetlen elhagyott. Nem támad fel harmadnapra, mert az álmok barlangjában megfagyott. Szeretnem valakit tiszta szívvel, a sors akarja így, hogy nem lehet. Felednem kell minden vágyam, s e tudat oly' fájón eltemet. Csókcseppből fagyott kristály köré kulcsold imára immár két kezed. S érezd ahogy a szívem megszakad, míg búsan cseng egy fájó Ég Veled.

Cséffán Zsolt: IN CONTINUO Néha szerettem volna holtnak lenni, nem látni a kínzó, üres perceket. Bár feledni tudnám sok gyarló álmom, melyben szívem mindenkit csak megvetett. Szerettem volna holtnak lenni, várni a véget, vigyen hát tova. De nem jött értem dübörgő patáival, nem jött el értem Szent Mihály lova. 47


Szerettem volna holtnak lenni, kitépve érezni szerelmes szívemet. De meghagyta nekem az Isten, meghagyta, fulladtan dobogó kincsemet. Akartam, hogy lássa a Világ, apró szívem miként szeret. S nem adtam el őt semmi pénzért, így a szegénység volt, mi nyújtott kezet. Lelkem csak aludt, holt, s nem szeret, láttam, a világ minden szíve elkerül. Talán szívem többé már nem nevet? Hát így marad elfeledve, egyedül? Nem tudtam titkolni, mit szívem érzett, nem tudtam titkolni sohasem. Fáradt szemem is csak egy csillagot nézett, s csak álmodozott némán, csendesen. Olykor egy dallam szállt fel az égbe, Aztán elszakadt reményem húrja. Nincsen szív, ki szeretne engem? Kérdezte lelkem újra és újra. Majd ismét a csend félhomályában: „Van még emlék, mely visszajár?” S megpihenve a vágyak szárnyain, néztem az eget, múlik már a nyár. Csak írtam, vagy alkotott a kezem? Egy új világ nyílt szívem vágyain. Hát papírra vetettem érzelmeimet, de tovaszálltak az álmok szárnyain. Ha majd földhalommal köszönt a hajnal, s szemem többé rád már nem nevet. Síromon akkor is nyílik majd virág, ha csak fejfám lehet csókolni ajkaim helyett.

48

DANKU GYULA VERSEI

Danku Gyula: A Múzsa Nevére

Danku Gyula Ajtód előtt félve állnék Nehogy felébresszelek Igy lépek egy kicsit Hozzád Két percig még hadd nézzelek Álmainkban messze járunk Néha ébredni nem tudom, érdemes-e Ajkaid néma szavakra nyílnak Kedves szíved üzenete Meddig ülnék ott vigyázva Rád Ezt sajnos meg nem mondhatom Rég kihuny a Nap s a Hold felettünk Talán akkor is majd Rólad álmodom Szívem vajon jól szeret-e Zokognék ha elrontanám Eközben te álmodj csendben Rég várt gyönyörű lány Eljön lassan a fényes reggel Távol járok de Rád gondolok Emléke az éjszakának kis virág Mi párnád mellett Neked mosolyog

Danku Gyula: Egy hajnalon Csendes ösvény, s néma nesz Cickány orra egyre csak keres De Jaj! Halál jő, éles fogak Menyét kémlel Cickányokat Nyári hajnal, harmat cseppen Miért álltam meg, nem értettem Választ várok talán a mára Mint Menyét a lakomára? 49


Szóltam volna, de nem mertem A Sors ellen én nem véthettem Így lépett a fénybe a préda Életét most feláldozza Néztem a fákat, hogy megérintsen A Sors mely ellen nem vétettem De éreztem azt, egyedül vagyok A dolgokon én is változtathatok! Ha zajt csaptam volna, most más lenne Ijedt préda fészkén pihegne De nem tettem, s szomorú vagyok Hajnal multával, haza is ballagok

Danku Gyula: Madárének Két kismadár ült egy fácskán Egymás mellett csöndesen Ablakomból néztem őket Rád gondoltam kedvesem Tollaikat rendezgetve Nézték egymást félszegen Egy dal készült megszületni Kis torkukból szüntelen Szépen szólt a madárének Külön-külön, együtt nem Másról szólt a két dal Csend lett nagyon hirtelen Egy percig talán ültek ott Zavarban nem tudom voltak-e De mintha parancsszóra tennék Szétrebbentek másfele Széket húztam magam alá Fejem a kezembe hanyatlott Megérted a dalom tudom De elfogadni nem fogod 50

DEMETER ZSOLT VERSEI

Demeter Zsolt: Almaág

Demeter Zsolt válladon lanyhán vágyik a meztelen fény hajnaltájt könnyharmat ízű völgyeidben csoronkáló patakocska nyargalászik tűröd ahogy tested hajlatán ujjaim erejéből szétfolynak arcodon az örömök duzzadó ereid bőröddel tereferélnek hullámzó csendben kimondalak kortyolom tested zamatát reggelbe hűsít homlokod bársonya: féltelek almaág

Demeter Zsolt: Rád vigyázva 1. ó, te április látod arra ébredtem egy mondat lett belőlem a szerelem az egy vaksi kóros komédia kék és kacér mely arcodon körülnéz megszáll és rád vigyázva ül csendemen kalapos nyár lép a vidékre csak egy kis fuvallat kószál te önzőn őrzöd ami az enyém te nevezel szívednek ajkadon boroszlán németszegfű virágos virága virul rajtam csavargó verejték kaszálás után lábamnál egy karcsú tücsök tolongott muzsikájával most meg tust húz és csomagol - szeszélyes április

51


2. a Nyikó partján szállok ím virágok szirmán bár arcomra rákékül az ég fülemben virágvasárnapi zsolt5r pírja virtusokkal kereslek Szeretlek a víz öblén vetkőzik a Nap: olyankor korhatag fűzfára fuvarozza sugarát színtölcsérét fonálnyi pók redőzi felébe pitypangpamacsa csepeg buborékokat fütyül vidoran a szél: a víz egyedül csacsog iszapos ágak közt kanyarodik bokrok alján odúkban szorong a nedves orrú csend Ne félj! 3. Tündérkert esteledő csendesen nevető ravatalárnyék és a por és a hamu vagyok ne szólj igét - mindegy fecskék az aranypillás tündérkert cseppjét a magasba repítik fölcsivitelik a mezőt hol takaró lányok melle halmán életnedv dúl a boróka százezer bogyója zölden harangoz öledbe lecsorg az este erdők varázs-köntöse bókol szél-síppal széllepte csókkal ne szólj igét - mindegy és a por és a hamu vagyok 52

DEMETER ZSOLT VERSEI

Demeter Zsolt: Payson őszikék kenyérszelő illata lebeg belekóstol a természet szimfóniája kavicsot kacag a patak gallyakat farag az őz nyárral alkudozik az ősz a Hold gallérjába kapaszkodik a zöldellő látóhatár égverő tuják ácsolta szentélye ragyog betakarják szerteszórt cifra csillagok nyugodt föld szabad föld nyirkában nyílnak az őszikék

Demeter Zsolt: Áldass szeress szépasszony hogy legyek estelente tréfás echo mit a szél lóbálhat hűvösével középkori trubadúr kinek szerenádja egy csókban kóstál esőcsepp kapuzábénak támasztott májusfán áldass szeretőm szépasszony nárcisz lehess fehér játszótárs

Demeter Zsolt: Lombkedvesem Sétálunk. Az idei ősz fogócskázik velünk. Megfoghatatlan erdei csend omlik ránk. 53


Ébredő arcodon pillanat-hajnalok késett mosolya. Csak megyünk, árnyunkon tegnapelőtti forró szavak táncolnak körbe-körbe pörögve veled örökre. Csak látnék egy mosolyt mire hazaérünk az ég vörösében! Hideg van. Rögös úton őszi erdőnek őszi birodalma. Fázom kinn és benn. szürkülsz hozzám lombkedvesem.

Dobrosi Andrea: Nem tudom

Dobrosi Andrea Vajúdó viharban őrzöm szűz anyaföldön, titokban, halkan, múlandó perceim. Tarka mesét sző a vágyam, pedig szemem szolid, szürke hályog takarja, s éveim alkonya felé sodor már. A gyermek vár - a napfény int, hogy megszületne még előbb; s engem okád a fájdalom, engem tép a gaz, és megint porrá igáz, hogy nő vagyok! Mert vénülő dalom ívén egyedül járok, s nem tudom, hogy álmom mért nem töri szét e vad, veszett valóságot...? 54

DOBROSI ANDREA VERSEI

Dobrosi Andrea: Leltár Fanyar ízű konzerv-szerelem, édes keserv és árva emlék, bezárt szívnek anyátlan remény, kulcs nélküli szennyező közöny, sunyi árnyék, kihalt folyosó, kilakoltatott, lejárt mosoly, viharra néző, kitárt ablak, ezernyi könnyes üvegszilánk, csók-pecséttel lezárt vízió. igény szerint ingyen eladó.

Dobrosi Andrea: Az éjszaka Pókhálót sző, s a kusza szálakon a mélység ölébe les, bekebelez csókkal, bókkal, ólmot önt az utakon, álmot, hazát, házat, utolsó vacsorát, ont, ront, vágyakat épít, vágyakat bont, 55


siklik mosolya űzve az ágyon, somolyog, hűséget árul, vétséget vesz, szekrénybe zárja, kikosaraz, késsel simogat, mesével ver, ígér ezt meg azt, agitál, pengét élez a válladon, vért ken a hajadra, esőcseppek néma sikolyát, hibernált napsugarat betoppan a holnap, te megrémülsz, s ő tovaszalad.

Dobrosi Andrea: Holnap újra ébredek Körülnézek egy reggelen, s ahogy csipámat vakarom, vacogni vagyok kénytelen: viháncolnak az évszakok. Idebenn a nyár esztelen fagyasztja minden végtagom, odakinn a tél meztelen lohol, otthagy csapot-papot, letarolja a jéghegyet, felolvadnak a jégcsapok, kaktuszok nőnek a tundrán, s földrészek szűnnek nesztelen. Elmerül szememben a szám, 56

DOBROSI ANDREA VERSEI

vakká tesznek merev szavak, majd megdermed velem az ágy. Inkább álmodni akarok. A rideg valóság helyett, hideg telet s meleg nyarat, ahol épek az évszakok, ahol, ha levegőt veszek, tüdőm véresre nem hasad, nem ont a város füstszagot, nem fogyaszt ólmot a nappal, nem nyomasztja por az eget, csak nevet s visszainteget, nem kell sírnom a szavakon. de holnap újra ébredek, élhetek s ölhetek, - vakon.

Dobrosi Andrea: Mielőtt Szerkeszt az Úr napot, hajnalt, padot, eget. Fénnyel borítja a várost. Ahol visít a nap, ásít a hajnal, ahol csuklik a pad, sikít az ég, ahol sír a nincs, hír, ha van, ahol csupa rongy az élet, ahol minden csak ígéret. Hátranéz, visszateszi még a megtervezett könnyeket, a vigaszt, a reményt, az álmot. Csak annyit mond: most épp ráérek. És elégedett. 57


Efraim Staub: Ima esti órán

Efraim Staub Bocsásd meg nékem oh Uram, hogy Benned sem hiszek. Én nem vagyok a régi én, bocsáss meg, s az leszek. Bocsásd meg nekem oh Uram, hogy nem is térdelek, De nézd lehunyom két szemem, s kitárom szívemet. Ma esti órán Hozzád fordulok, Beléd vetem hitem. Nézz rám. Fáradt vagyok, megtört, reménytelen. Add vissza régi szép hitem, add vissza mindenem, s hogy elfordultam Tőled, ezt bocsássad meg nekem. S, ha káromoltam szent Neved, ha bűn fakadt a számon. Lásd, Áment szólok már feléd, s a régi bűnöm bánom.

Efraim Staub: Ha sírni fogsz Ha sírni fogsz, majd sírok én is a könnyeket le nem tagadhatom. Gondod, bánatod enyém is. a ha majd nevetsz, nevetek én is bár nem nevetnék, ámde mégis Veled nevetek. És, ha elhagysz, elhagylak én is, ha sírsz utánam, majd sírok én is. 58

EFRAIM STAUB VERSEI

Efraim Staub: Játék Magányos fa, ha áll a szélben, magányos lámpa éj – sötétben, magányos hang a sűrű csöndben kérdezed: Hol jársz? Erre mentem, s láttam, hogy állsz, mint fa a szélben világítasz az éj – sötétben, magad szólsz csak a sűrű csöndben, kérdezed: Hol jársz? Erre mentem, s láttam, hogy hajlasz el a szélben, elhalványulsz az éj – sötétben, halkan szólítsz. A néma csöndben suttogod: Hol jársz? Nem feleltem. Magam vagyok, mint fa a szélben, kóborlok sűrű nyári éjben, magamhoz szólok fájó csöndben, s nem kérdezed, hogy merre mentem.

Efraim Staub: Éjszakai állomás Ha sokat utazol tudod, hogy mennyire más a lámpák fényében fürdő magányos néma állomás. Nappal nyüzsög a tarka nép, százhangú, siető tömeg. Rikkancs kiált a sarkon hihetetlen, de élő híreket. Éjszaka hallgat a peron. A rikkancs lapjait ládába zárja. A vonat füttyent, s tovalohol egy másik kihalt állomásra. 59


Efraim Staub: Felhő Sikátor macskakövein siklik a délutáni fény, szűk ablakok odvában villan. Az élet dalol felém. Az égen rőtvörös a felhők tarka szélsodorta rojtja. Sötét árnyékot vet a fák zilált, poros , ellankadt lombja. Két árnyék összeér, a fáké és enyém, s szerelmesen ölelkezik az út kopott, elunt macskakövén. Állok. Bűvölten várok. Tovafut bolondos árnyékunk. Egy felhő elzárja az utat a kései sugarak előtt, színtelen némasággal. A délutánra terít búcsúzó, sötét szemfedőt.

Fuchs Éva: Kék madár

Fuchs Éva A város, ahol élek, itt lenn délen, nem sivár, s nem kietlen. Hegyvidék lábainál kanyargós utcácskák török emlékek karcsú tornya s ni, itt négy torony kandikál ki a házrengetegből. Nyüzsgő s tétova emberek, lüktető élet keresi a boldogság kék madarát mely talán már oly rég tovaszállt. 60

FUCHS ÉVA VERSEI

Fuchs Éva: Ember Fénylik a sötét, ragyognak a keresztek, ragyognak a testek, belesápad a pazar ég. Légben suhan a lélek s fázón összeremeg, száll a széllel, de félúton elhal céltalan... Ez nem az a világ, ami arra várna, hogy csak úgy megváltsák; kevés itt a hit, sok az ima, a dal, de csak, mint a támasztalan fal, mely minden szélnek megremeg, hiába érnek össze a kezek... Isten tudja jól, hogy ez a világ retteg egy újabb Megváltótól! itt még a keresztet sem ácsolnák meg, itt már nincsenek hozzáértő kezek, itt nem lennének tanítványok, itt csak mesterek vannak és mester-helyettesek, akik percek alatt kioktatnák az Istent. itt csak pénz van és nyomorúság, az anyák gyermeküket megfojtják, hisz mostanság ez itt a sikk. Hát ne próbálkozz, Isten, hidd el, cudar világ ez itt lenn; farkas farkassal szemben, támadásra készen, minden hiába, a falka széthullott régen.

Fuchs Éva: Mit keresel Mit keresel örülten, hevesen hajszolva, azután depresszióba lassulva önmagadba? Vagy talán másokban?

61


Zuhantál parttalan semmibe, emelkedtél már végtelenbe összes erőddel kapaszkodva a másikba, mert féltél, hogy lezuhansz megint, mint mindig, Mit adhatsz, és mit adhatok neked? Lehet, hogy jó, de nem kell nevet adni annak, ami elfogadható ami önmagában és azon túl is jó, szép, és éppen látszólagos értéktelensége miatt érdekes, a többiek érdektelensége ne törje le a kezdődő szárnyalást, nem viselhetsz el ilyen csalást! Mit adhatunk hát egymásnak emberek? Mindent, semmit, mindent és semmit. Meg kellene tanulnunk élni már...

Fuchs Éva: Képeslap A Lét ellentéte a Nemlét és hát bármit is tennék, eszembe jut sok kavargó emlék. Cigarettám füstjébe gubózva állok az erkélyen és az éjszakai égbolt kacéran adakozva kitárja felém kegyes ölét. Közel és távol villódznak a város fényei, és valami megfoghatatlan egész részévé olvaszt a sötét. Körülöttem így hát a végtelen űr lebeg de bensőm esdekelve-vágyakozva remeg - Téged kíván. A Van ellentéte a Nincs és mondhat bármit, bárki nevenincs örökre ez maradsz már nekem: drága kincs. 62

GÖBÖLYÖS N. LÁSZLÓ VERSEI

Fuchs Éva: Rohanás Szürke hangok Monoton kopogása, Rianó képek Rémült rohanása. Az idő-expressz Örülten robog. Kalauz nincs Jegy nélkül utazol Nincs megálló, Mindenen átrobogsz. Kattogva lesz tegnap, a holnapod.

Göbölyös N. László: Istennő-kísértés

Göbölyös N. László 1. mint szabad levegőn feléledt szívek szűkülnek-tágulnak jelekben beszélnek a légköri zavarokon túli ökörszem-fények hűs hullámtörők mosoly-asszonya hadd fürdessem meg férfi-borzongásomban szégyellős sugaraid köztünk háromszögidegenek a hableányok megkövült bűvölet-hordalékából merítenek 63


fodros fekete lepedőből ömlik ránk a megtalált világok mindörökkön részeg bora kezedért nyúl amikor térdre hull a vattapuha tánc a kegyelem a gránátalma-virág vasárnapján 2. Apollót égető glóriád gúzsba köt s felold magában ahogy gyűrű-szövetségeket a planéták szeplőkben fogan a megnyugvó eső arcomon áldás szemcséi vízen járó rózsa-sarkadon éneklő árapály lennék Benned amint felfalja datolya-szemérmed ujjhegynyi jelek közöttünk függönnyé fűzött paradicsomi pálmalevelek

64


mely sás-szoknya mely Túlsó Lénnyé vált kő ad mocsár helyett menedéket felgyorsult kedveinknek? hány élet a hetedízigleni együttlét Veled?

Göbölyös N. László: Nargile 1. mosolygó fürtök futnak agyunk hajtű-kanyar folyosóin

festetlen felhőket űznek a megszeppent színek

ragyog a lepihent lég

tíz bolyongó kikötőben

fejtetőn figyelnek vadhajtásaikra a leomló függőkertek mazsolává töppedt borostyán-parázson izzó abroncs szerencsebogár-fejem

kétéltű emberek pikkellyel fizetnek a szív árvaházában

nád-sípok infravörös mellek női síkjában

vajon mit keresek partra vetett újrakereszteltek között a lepréselt szent folyó sós medrében? 65


2. sármányok himnusza körhinta-hajfonatod körül érezd mint forognak szikkadni nem tudó szánkban füstből szőtt ígéreteink kiszívják jókedvvel teleírt tüdőnket az oxigén-szirének Európa levetkőzik léggömb-ablakában és gurul mint egy felcsiholt kő az Ikrek fekete havában óriások reggelije sül táncoló sírköveken csókold le homlokom utazó nyomait a közelítő mában a boldogok beavatott kendője hulljon ránk az együttlét várában hűséges hagymakupoláid között elenyészem életem

66


Göbölyös N. László: Naphimnusz szorítsd meg égő övedet a horizont derekán a harmat hajnali csaláncsípései legyenek csókjaid fesd az Ördög kártyaszíneire szerelmünk Sion-hegyét emeld ki a mennyek bugyraiból madarakhoz szóló fivéred vezekeljen egymástól étlen-szomjan vétkes férfi és nő tüzelő trónodnál

Göbölyös N. László: Valami történt Mézbe mártott Mozdulatok a mában Pánikbetegségbe Esett az Örömhír Ajtócsapkodássá Sűrítették az Apokalipszist Parkoló pályára Küldtek a porkolábok Ketrecek koporsók És kínpadok között 67


Vadlovak vontatnak A végső megoldás Felé Hol szöget vernek belénk Szóbeli nőink Sarkam alatt Szomjan halt Parazita pohár Megbocsátásról Álmodnak mihaszna Magzatok Úrvacsora UFO-szemekkel A fénysebesség fékező rakétáinak Céllövöldéjében Hol kévét kötnek Az ölelkező Gabonakörök És pentagrammát éget az Angyalok Bőrére a korbácsoló Szabadság Vadrepkény nőtte Be a feltámadás Vörösbegy-stigmáit Találj rám Míg pislákol életem Kilencedik gyertyája Tudatlan vérnyomok A kocsmák költőnője Lába nyomában

68


Nem gyötör fájdalom Amint szorul a Hurok ösztöneim körül Császármetszéssel jött a világra a szenvedélyek kora kattogások rohannak alattam pedig én maradnék még ott hol rőt rovásírást könnyeznek kígyószemű emlékképek és testemmel takarja el szemérmét az életveszély

Göbölyös N. László: Harc Közben Eltűnt (Missing In Action) 1. kender ikrás méz mandula vadrózsa szirmú zöld tea ajándék kések cápafoga szabadeső szökevények tora júliusi viharlovas gyilkos hangfogója 69


szélbecsavart mályva álmok ököljoga macskaasszony ázott bolyha hajókötelek hóhéra kettétört gálya örvény-árja balkézről párzó párnák lánya örökmécsesben égő gyáva katona bosszúálló füstszagú madonna égi bárányok vádalkuja holdkóros hegyek napos oldala gyíkbőrlámpák fénytaraja golyózáporok madárraja szögesdrótok kalmár Krisztusa szemétdombok kálvária-kakasa

70


boldoggá szentelt gyümölcsoltó vagina az ózonlyuk saját halottja ittas csigalépcsők nyomvonala felvirradt gombák gengszterkalapja angyalbakancsok vajpuha talpa fertő-Nővér fű-takarója vajákosok hamu-haja a parázs megfogant akarata a tűzmadár tetovált tolla kilenc kulcsra zárt agykamra garabonciás-mesék hozomra hordóban érlelt dzsinnek palackozva orsójára feszített parázna párka

71


halált hozó vérszínű lányka az emlékezet szétfújt rokolyája a paradicsom párás alkonya messzikedvűek merülő mákonya 2. dzsinnek a dzsihádból megtérten a síneken borral vizezett imákban izzadnak a rozsdaléptű rimák dudás kádenciák didergő kések dadák kaddisok kindertojások kiömlött tajtéka ég a zene bőrszíne fegyenckék aranyba dermedt Midász dolmánya alatt darvadozik a vég Didóhoz illik a kopogós gyász a Minden a Váz az Egész a Láz csonttörő kezemre jól vigyázz 72


Mordred mázolja a gyilkos fantomképét a marginálisok lakatlan járdaszigetére felnyalják a Morgue utcai páratlan párkák pulton felejtett méregpoharát kocsmatöltelékek a Tragédia vajúdással tűzdelt combjai között még kolduskálnak karton-Klondike-ban a szabadság söpredékei adj uram ivókútjaimba egy pikoló világosságot vacsoraasztalomra szalamandra-átkot matracom alá csiszolt kovakövet álomszőnyegemre szép szörnyeteget levelet írok hamisított halotti pecsétre s félrebeszélek

73


Gyurcsek Attila Sándor: Aranyváros

Gyurcsek Attila Sándor A Senki földjén város, Ami csak a szemnek káros, Aranyszínű hidd el minden, Ami nem arany, olyan itt nincsen. Óriási aranyban izzó nap, Arany szellő: gyengéd, s vad, Arany eső, arany hó, Ami aranyból van, ide az való. Aranyvárosban minden fénylik, Még a csodás ég sem kéklik, Arany házak, arany falak, Arany állatok, arany tavak. Színes vakító fénypompa, Mint az élet? - Nem olyan ronda. Hidd el, itt csodálatos minden, Olyan, hogy háború? - Olyan itt nincsen. Álomváros ez itt hiszem, Békéjét szívemben viszem, Aranyvárosban állandó a szeretet, Valamikor a világon is ez lehetett. Nem folyik hiába arany vér, Nem múlik hiába arany lét, A világon ilyen mikor lesz? Majd ha a gyűlölet mindent tönkretesz?!

Gyurcsek Attila Sándor: Miért? Miért ostromolják vad hullámok szívemet? Miért szólják le majdnem minden tettemet? Miért kell élnem e szörnyű világon? Miért nem gyorsabb szenvedő halálom? 74

GYURCSEK ATTILA SÁNDOR VERSEI

Gyurcsek Attila Sándor: Angyalajkú lány Ahogy fellépsz a színpadra, Mint mennyben tündöklő angyali szépség, Szikrázó hajad a válladra hull, Gyönyör szép ruhád formálja alakod, Angyalajkú lány. Fenn állsz a színpad tetején, Mint büszke királynő a trónja előtt, Békés pillantásokat küldsz az embereknek, Kedves mosolyoddal ringatod őket, Angyalajkú lány. Mikor bíbor ajkadról felcsengnek az első hangok, A kék égen fényre gyúlnak a csodás csillagok, A fák, a virágok táncra kelnek, Trillázó madárseregek Veled énekelnek, Angyalajkú lány. S azok a csodálatosan izzó dallamok, Melyek felszakadnak lágyívű ajkadról, Melyek hallatán Még a holtak lelkében is melegség gyúl, Angyalajkú lány. Mikor csilingelő éneked felszikrázik, A téli fák rügyre fakadnak, A kopár rétek kizöldülnek, A pompás kertek virágba borulnak, Angyalajkú lány. S csak zeng az ének bíbor ajkadon, Mint mennybéli harangjáték, Égből jövő tekintetek feléd figyelnek, Angyalkórus kíséri igazgyöngy éneked, Angyalajkú lány.

75


Gyurcsek Attila Sándor: Álom lennék.... Álom lennék szemeden, Csillagkoszorú fejeden. Könnycsepp lennék ajkadon, Védelmeződ harcodon. Pázsit lennék talpad alatt, Pici szádban finom falat. Hópehely lennék testeden, Finom sóhaj kebleden. Napfény lennék arcodon, Vigyázó fény álmodon. Lehullt levél lábad előtt, Szent Glória fejed fölött.

Gyurcsek Attila Sándor: Kedvesem Te pompázatos fényes zöld rét, Ki magadon érezheted mezítelen lábfejét irigyellek! Tiszta, friss kék tavak, vékonyka erecskék kik simogatjátok karcsú testét Óh ha én is tehetném. Ti hűvös gyengéd fuvallatok kik tovaröpítitek kedves szavát, Mint tovaszálló színpompás kismadárt, Bárcsak Veletek lehetnék. S karcsú alakja mikor feltűnik a napfényben, Mint kecses gazella szökell felém. A fák fejet hajtanak előtte, A gazok mind utat adnak néki, S a gyönyör virágok kik illatukat szórják reá, Egzotikus táncra perdülvén hirdetik az ő fenségét. 76

HALÁSZ ILDIKÓ VERSEI

S oly karcsú kezeivel mint hattyúnyak ha megérint! Érintésének helye mint izzó napsugár felperzseli bőröm, Izzítja vágyam, Puha meleg ágyam éjszaka, Ha nyugovóra térek. S a szeme, mint humuszban gazdag föld, Pillantása mint kikelet ragyog föl. S kikelet szemeivel pillantva reám, Vágyakat ígér, szerelmet lát. S pillantásának forrongása, Mint ezer láva bugyogása! Mely félelmet kelt és csodálatot, De fájdalmat rejthet, s mély bánatot, Tán halált...... De boldogat, nem oly boldogtalant.

Halász Ildikó: Ez Te vagy

Halász Ildikó Porszem az időben Jelenet valaki álmában Közkatona mások harcában Ez Te vagy. Vak idegen. Tűz, mely Lángra lobban Majd kialszik hidegen Ez Te vagy. Bolond, mert látja a jövőt Őrült, mert érti a múltat Zseni, mert csodák után kutat Ez Te vagy. 77


Ember, aki eltévedt. Nem hisz istent Se más létet És egyedül van. Ez Te vagy.

Halász Ildikó: Valami elveszett… Valami elveszett valahol Ott a mezők felett az alkonyba csapódott Megsemmisült, szétesett, vagy őrzik még a fák a kertek mélyén zörgő levelek a zúgó pisztrángosok a dermedt utcák, borzongó sikátorok… talán itt lapul a kövek alatt rejtik néma ajtók elzárják sima arcok – üvegfalak vagy homokként ott él a romokban fekszik a földben, agyagban a sárguló csontokban… Én keresem csillagban szélsodorta, gyűrött hírlapban útszéli árkokban vágytól meggyötört álmokban de nincs sehol. Vagy nem is volt. Csak karok árnyjátéka létezett és a szívemen egy betöltetlen, fehér folt egy védtelen, üres rés. Valahol elveszett Ott, a mezők felett Egy angyali ölelés.

78

HALÁSZ ILDIKÓ VERSEI

Halász Ildikó: Nélküled Nem tudom, hol vagy. Csak árnyékod őrzöm, kőbe zár és űrbe küld egyszerre a vágy. S nem értem miért üres minden: Lélek, szoba, szék, agy, ágy Nélküled mit sem ér a fény a vers, a vér, a láz ha létem Naptalan s a test csupán kísértet-ház ha nem vagy itt…

Halász Ildikó: Éjjel Magamra zárom az ajtót Az éjjel rám zárja az eget Nincs más dolgom Csak bekötni és titkolni minden sebet És nem álmodni Nem írni csak érezni érezni Ahogy átáramlik rajtam az élet Olyan viharos most minden Szívem emlékeimhez téved S keserű-édes varázsvilágom köszönt. Odakinn, az alvó fák mögött Óriási a csönd.

79


Halász Ildikó: Elveszve… Elveszve ebben a kegyetlen világban Valaki fogja a kezem Bár létem kincseit szétdobáltam Mégis van, ki engem választ. Tudatom gyengül és olykor már a szívdobbanás is fáraszt s nem tudom kiűzni a bűnt magamból oda a hit oda a lélek amiért végül a harang szól elmúlik köröttem minden önmagamba veszek valami szorít folyton éget, fáj, itt benn és a szívem már tisztulásra készül… Elvesztem. Nem bánom. S jöttödet, Kedves, mint Angyali jelenést Várom.

dr. Hamvas Ákos: Koncert

dr. Hamvas Ákos Az irodában kővé dermednek a szemek, Nincs aki értene: rockkoncertre megyek. Sarokba hull öltöny, szépen bokszolt cipő, Bőrdzsekit és sötét pólót aggat rám az idő. A füstös kocsmában már melegít a banda, Az esőbe kihallik a gitárok hangja. Az utca kövén kopott bakancsok döngenek, Újra együtt lesznek az öreg rockerek. Lecsúszik pár sör, feloldja a hangot, De szájakkal mi nem váltunk világot, Csak barátok beszélgetnek békésen és csendben, Nincs pártviszály mi zavarhatna ebben. 80

DR. HAMVAS ÁKOS VERSEI

Végre üti szívünk ütemét a verő, Dobhártya szakad, őrjít a hangerő. A színpad előtt izzadt fiatalok hada, Együtt ugrálunk, s fölzeng Endre hangja. Veszett pogó, nem fog most az ütés Élethez ad erőt ez a vad őrülés. Itt ugrál velem barát és a kedves, Ősrockerek, kölykök. Rock, örökké élhess! Fásult arc mondja: ez itt nem is zene, Neki nincsen köztünk semmi helye. Elég, hogy itt tudja a sok szakadt alak: E „zaj” mélyről jövő jobbító akarat.

dr. Hamvas Ákos: Ferenciek tere A tél tüdejéből kiáramló lehelet a gnómok reklámszemetét képünkbe fújja. A lépcső forgása dühíti a szelet. Rongyokban penészes kenyeret szorít a gyermek ujja. Nincsen tekintet, nincsen ki körülnéz, elnémult az élet, mint a fagyott koldus. Tépett báb-seregét rángatja a pénz, érzésnek a szív fest nyithatatlan kaput. Szorult tüdőkből fáradt pára száll. Egy bolond fiú zsoltárt énekel. Szennyben élő fiatal kéz lőre bort talál. Az ördög szétnéz és otthonára lel. Tagadnád a látványt, de tudod nem lehet, a költő, az ember mélyen még él benned. Ó, szegény Krisztus, te bírnád e terhet! A 7-es buszt várod, tovább kell már menned.

81


dr. Hamvas Ákos: Köszönet a tanítónak Példával taníts, különben lenéznek! Nézz rám! Én már tagadlak téged. Sok szépet meséltél, mondtad, miénk lehet, Csak küzdjünk meg érte, az Isten szeret. Szeret? Ugyan, talán röhög rajtunk. Látja, mint barom fejünk igába hajtjuk. Ezt sohase mondtad! Tán elfelejtetted? Ó, más így már minden bölcsnek hitt tetted. Húzz el innen! Hagyjál békén engem! Értsd meg, küzdök, hogy legyen mit ennem! Te is itt szenvedtél, de előttem titkoltad, Ne csodáld, ha kopogsz, akkor én kidoblak. Miattad lettem önző, éhes állat! Ismerd már fel végzetes hibádat! Nem várt boldog élet, amit ígértél, A csalódás irtotta ki veszett belső békém.

dr. Hamvas Ákos: Magyar Megváltó Olykor bensőmet furcsa érzés tépi, Feszül, szorít, kiszakadni készül. Írni akarok, hiszem: a szó, mi a papírt éri Megvált és tanít, új életre szül. Mesét, mondát, legendát teremtenék Neked. Feloldódnál benne, mint az a gyerek, Ki új helyen végre félelmet feled S szabad vért visznek a mésztelen erek. Még zárva a tollam, s már látom az áldást, mit kék vére gyötrött nemzetemnek visz. Zárt szemeim mögött élvezem a hálás Tanítványok élet-dicshimnuszait. Na, még egy pohár aztán nekilátok... Bódultan ér a reggel az utcakövön. 82

DR. HAMVAS ÁKOS VERSEI

dr. Hamvas Ákos: Deo gloria Fájdalom ég szemében, ki alig kezdett élni, Hogy meri az Isten e sorra ítélni? Miért lehet, hogy félni, s temetni tanítja? Miért nem vezérli a boldogság-útra? Kicsiny bogár-gyermek, fénylő cigány-szemmel. Milyen az az Isten, ki sorsot eleve rendel? Vagy van esélyed? Lehetsz boldog polgár? Életreményed: homokdombon légvár. Strucc-lelkű nemzedék némán halt költője, Hiába verseltél, kevés fért idődbe. Mint fáról hullt levél tűntél el a képből, Így jár ki nem remél álmot se az Égtől. Száraz kenyér, a műfog alig rágja. Ó ifjúkorunk szegény, bölcs tanára! Nem számíthatsz te sem díszes kopjafára, Elkaparnak csendben, ennyi lesz a hála. Embersorsok, -képek, szenvedő kis lények, Ennyi csak mit ésszel, talán még felérek. Más lehet a Mennyből, nézni le a tájra, Madzagon vergődő, önérzetes bábra. Nem állok én térden, nem hívlak imádva, Csak csendben kérlek: hallgass az imámra. Áldd meg kikről e percben már beszéltem, S vigyázd kik helyet szereztek szívemben! Nem kérek én nekik e Földön jobb sorsot, Csak, hogy ők megértsék a te akaratod. Így majd tudok hinni benned ó én Uram, Ha látom, hogy hitük mélyben örök folyam.

83


Harpauer Henriett: A cseppnyi jó…

Harpauer Henriett Félek az élettől, mint más a haláltól. Ez a játék nem nekem való. Hiszem, hogy Isten megbocsát: széttépi életem - bűneim lajstromát. Az Isten a földön, az égben, a mennyben... - a cseppnyi jó, ami rejtezik még bennem! Legyetek kicsit ti is istenek: bocsássatok meg, ha elmegyek!

Harpauer Henriett: Fagy amikor egyszerűen csak magába ölel a hidegség, - forró karjai vannak, nem fázol -, átfagyaszt benned minden emberséget. meleg tenyereddel érintesz meg másokat és kezed helyén jeges heg marad. csak akkor döbbensz rá önnön tévedésedre, mikor hiába olvasztana már fel bárki szerető szava, érintése neked könnyek tolulnak szemedbe, s ahelyett, hogy szólni tudnál, elrohansz oltalmazó hidegségedbe.

Harpauer Henriett: Könny-csepp-kő könny-csepp-kövek hegyére tűzve lengem gyászlobogód szemgödrök mély bányatavában nézel rám magamból rámkövültél szaharányi homokóra-évek mögül sem feledlek 84

HARPAUER HENRIETT VERSEI

Harpauer Henriett: Dac „Hiszek hitetlenül Istenben” (Ady) már borultam térdre Hozzád és mormoltam áldott átkokat hátat fordítva sziszegtem fohászt mégsem tudom megbocsátani jóságodat

Harpauer Henriett: Hit fáradtan bicsakló fejjel próbállak szavakban keresni nyilatkoztasd ki magad most jöjj elém hogy kutathassalak lustán várom a beteljesedést hát tollam hegyén bukkanj fel igazságod add számba és kezembe hogy szívembe vessem gyökeredet nem hiszlek nem hiszlek nem csak tíz körömmel kaparom földbe múltam hulláit hátha kisarjadsz belőlük s mint égig érő paszulyon elérlek végre

Hosszú Attila: Vásáron a vágyálmom

Hosszú Attila Kitartóan mindennapi kérdésekkel viaskodva nézek át egy falakon túli dimenzióba vágyakozva

85


ott biztos nincsen anyagiasság mitől élek de inkább halok arrafelé meglehet, hogy a mocsárban élnek az angyalok kevesebb gondot is okozhatna a bürokrácia által lassan hasított személyiségi csorba jelenlététől megvezetett spontán görbe tükröm mely értelmetlen létét talán ma még tűröm - de lassan növök fel! ész nem bír fejemmel halva szült koncepciókat halmozok fel nap mint nap mint holmi rákos daganat fogannak azok pillanat alatt s szállnak a sírba sírva elhasználatlanul örökké frissen mert soha nem hallgatott meg senki ahol az épkézláb gondolatnak helye van ott nincs szükség emberre tudás nem menekülhet tovább semerre csak arra vágytam hogy meghallgassanak hogy megkaphassanak meghaltatok emberek? mindannyian csak saját magatokat érdeklitek 86

HOSSZÚ ATTILA VERSEI

Hosszú Attila: Utána Ha majd nem lesz több bocsánat Ha már nem elég a: „tévedtem” Elkerülhetetlen lesz a véletlen Helyettem teszel fel kérdéseket Miattam lépsz újabb lépéseket Elhiszem, hogy kevesebb vagyok Azt hadarom majd zavartan Veled is csak eggyel több volt akiknek őszintén kinyíltam...

Hosszú Attila: Kegyvesztve afféle jelbeszéd így hajnalban csak nézed a formákat egy vadul megvilágított ablakban felébredsz, figyelsz és érdekel! ez mi most? micsoda véletlen! ezt ismerem? nem ismerem? talán a gondolat mutogatja kézzel lecsúszott élet, depresszív lélek éles színek, tompa élek se füle, se farka, s egyáltalán nem tudod mit akar mondani - csak hang nélkül hozzád szólni nem tudod mire vélni, inkább csak nézted tehetetlenül, némán (s nem is gondoltál soha énrám) ez csak egy telepatikus csomag volt, semmi más meg pár ipari villanás 87


konstruktívan felépített gondolatok szervezett, bár talán furcsa hada száll most a gazdájához... haza... tovább rakosgatod a kazettákat egykedvűen gondolkodva „Most komolyan, vagy nem komolyan gondolta?!”

Hosszú Attila: Küldenek Pikkelynyi gondolatok Az utca hevében Hazudni akarnak Az igazság nevében Életben maradtam Örülök nektek Rideg kérdésekkel Kényeztettek Falatok jönnek Nem győzöm szájjal A késnek persze Mindig én állok háttal

Hosszú Attila: E-mailben Egyre szemérmesebben küldözgetem a precízen megfogalmazott leveleket Neked Bonyolódok ebbe a mondvacsinált helyzetbe, Mert nincs jobb dolgom hetente Nevetve Milyen is az, mikor nem válaszolsz Éjt nappallá téve virrasztok - Sziasztok, még itt vagyok! 88

JAKUS EDIT VERSEI

Nem tudom még mit remélek, Saját szórakozásom lett a lényeg Ezek tények, erények... Azt hiszem nem is nézek többet felétek Mert elvetted méltóságom. Szánom-bánom... Kivesézted gyengeségem Te sem leszel már feleségem Remélem.

Jakus Edit: Altató

Jakus Edit Aludj kicsiny gyermek, Fejedben csöpp tervek És álmodat, kedves, meghozom, Jó éjszakát szépséges csillagom. Az éj, majd hoz néked, Ha szépen megkéred, Melyet kis szíved kér és kutat, Gyémántköves, rögmentes, szép utat. A Hajnalcsillaggal, Jön majd egy új nappal, Melyet hoz egy kék szempárcsoda S két szív a létét féltőn óvja.

Jakus Edit: Édesanyámnak Mit is mondhatnék neked, drága anyukám, Köszönöm, hogy megóvsz és vigyázol reám. Nem is lehet mind azt szavakba önteni, Amit én neked akarok megköszönni.

89


Világra hoztál a havas januárban, Ápoltál engemet égő, forró lázban És vigyáztad félve az első léptemet, Te mutattad meg nekem az életet. Tőled tanultam meg az első szavakat, Őrizted féltve a gyermekálmaimat, Megérezted rögtön az összes bánatom És te mindig tudtad minden gondolatom. Mindig vigasztaltál, ha szomorú voltam, Gondban és bánatban mindig támaszt kaptam. Sohasem szidtál le, ha egyest is hoztam, Bármi történt is velem, azonnal szóltam . Örültél velem, ha vidám volt a kedvem És sírtál, ha néha megbántottak engem. Büszke voltál, ha dicsértek a tanárok És mind a mai napig csak rád számítok. Ma talán kicsit távol vagyunk egymástól, Tanácsot, biztatást várnék a Világtól, Igaz bölcsességet nem kaphatok mástól, Csak az én szerető, drága, jó anyámtól. Sok minden mást kellene még elmondanom, Szívbéli jóságodat kell meghálálnom. Te is számíthatsz mindig, mindenben reám, Én szeretlek, ezt ne feledd el jó anyám

Jakus Edit: Utolsó ölelés Amikor itt voltál, Égetett a meleg nyár. Egy verőfényes nyári napon, Pihentünk a parti homokon. Átúsztuk többször a tavat, A szívünk boldogan vigadt. Együtt töltöttük az egész nyarat, 90

JAKUS EDIT VERSEI

Nálunk Ámor sikert arat. Folyton egymás ajkán égtünk, Nem volt egymás nélkül léptünk. Szerettük egymást nagyon hevesen, Ilyet még nem éreztek, csak kevesen. Minket a búbánat békén hagyott És én végre oly’ boldog vagyok. A te szemed is oly’ ékesen ragyog, Szerelmünk szilárd, meg nem inog. Kezeden mindig a kezem, Szemeden mindig a szemem. Te elraboltad a szívemet És én fogva tartom a tiedet. Mindig meg tudtál engem érteni És énáltalam tanultál meg szeretni, De megcsaltál engem titokban És nem tartasz többé a karodban. Amikor elmentél, Tombolt a hideg tél. Egy téli zord napon, Feküdtem a hideg havon. Testemben a szív kővé dermedt S a halál angyala itt termett. Kézen fogott és vezetett És én nem mondtam neki nemet. A befagyott tóhoz értünk S egy percre megakadt a léptünk. Azután mentünk tovább a jégen, Ezernyi felhő szállt fenn az égen. Az angyal ekkor magamra hagyott, Én úgy éreztem, megfagyok. Lábam alatt megrepedt a jég, Én próbáltam menekülni még. Ekkor egy kéz megfogta kezem És a partra kihúzott csendesen. Te voltál az, ki segített, Álölelted végre testemet. Nem tudtál szeretni, Engedtél meghalni. 91


Meghaltam a karodban, A szívem kettétört titokban.

Jakus Edit: Ima egy haldoklóhoz Szerettelek őszintén és igazán, Fájt, hogy elhagytál egy nyári éjszakán. Szemedben tükröződött az éj tüze, Te voltál életem egyetlen öröme. A szívem csak is érted dobogott, Aki engem örökre elhagyott. Sokat szenvedtem, mire megértettem, Hogy nélküled is érdemes még élnem. Később jött egy szomorú hír terólad, Hogy a büntetésed értem megkaptad. Kórházban fekszel egy lány vétke miatt, Aki elvette tőled fiatalságodat. Arra ébredtél fel egy szép reggelen, Hogy melletted az ágy ott áll üresen. Az ágyon papír, körülötted falak, - Aids-es vagyok! - kiáltozták a szavak. Ágyad mellett ülök s fogom a kezed, A szívem a tiéd s itt vagyok veled. Szemeidben a tűz lassan kialudt S a halál nyitotta neked a kaput.

Jakus Edit: Találkozás egy vámpírral Esős, teliholdas éjszakán, Átjárta szívemet a magány. Bolyongtam céltalanul, Zsebemben levél lapul.

92

JÁMBOR TAMÁS VERSEI

Esős, teliholdas éjszakán, Egy vámpír vadászik énreám. Véremre vágyik és követ, Nem találkozhatunk már többet. Félelem járja át testemet, Kínos, vad lázálmok gyötrenek. A halál ellen küzdök, Életemért könyörgök. A vámpír arca oly’ halovány, Úgy énekel, mint egy csalogány. Szeme izzó és csábító, Nyílik a pokoli ajtó. Felriaszt a szörnyű képzelgés, Testemet még rázza a remegés. A halállal játszottam, Bűneimért lakoltam. Az álom még vissza’ visszatér, Teliholdas éjnek éjjelén, Csendül egy pokoli pohár, Talán rád is a halál vár. Vért isznak a pokoli lények, Ilyen éjszakán én is félek.

Jámbor Tamás: Mosódás II (Anglia)

Jámbor Tamás Szállnak a képemen autók az utakon, fényes, új réteken nyújtózó hidakon. Siető emberek, biztosabb vágyakon. Ragyogó címerek lobogó házakon. 93


Megértő kérdések, fáradt út hátamon. Jóleső érzések, álom új ágyamon. Csak lassan ébredek. Eső az ablakon. Az utca néptelen. Fagyott szél a tavon. Hatalmas a csarnok, csillogva várnak ott. Nincsenek már sarkok, se bűnös állatok. Megértő kérdések, tudják a válaszom. Mégis új érzések, megszokott vágyakon.

Jámbor Tamás: Sors Nehéz írni a szót! Fejemben dallamokat játszik és nem rak betűt az érzés. Bár a dallamok is halványak, de azért csípek egyet és szétkenem a papíron. Leszedem, mint fáról a meggyet, de bátor-e leírnom?

Jámbor Tamás: Gépek fiai A gép adott és vett. Épített, de néha zúzott. Keveset evett, mégis sokmindent húzott. 94

JÁMBOR TAMÁS VERSEI

Közelebb hozta a partot, de ellökte az eget. Fölénk lámpást tartott. Hitte, Isten lehet. Királlyá tette, ki értette szavát és a föld alá temette, ki nem akarta javát. Volt aki nem tudta, útja merre vezet. De a gép húzta, így vesztett földet és eget.

Jámbor Tamás: A gép fiai III - Változás Sokszor gondolkozom azon, lehet-e kódolni az érzést? Lezárni s feltüntetni a dobozon meddig jó és mire. Hogy te, aki felteszed a kérdést, válogathass kedvedre. Hisz betűkben beszélünk és nullákban hallgatunk. Vesszővel kacsint szemünk és megfullad az érzés, a szó, mert nem jár hozzá a karunk, a lábunk, mindenünk. Csak egy konzervnyitó. Egy klikk, egy pillanat s odaér a csomagom. Van benne minden, mi a nap alatt található, összegyűjtve. Mondva: csak neked adom. Talán a szerelem is bele sűrítve

95


Jobb, ha nem bontod ki, porból van az egész. Megtanultam, ezt mutatta mindenki, hogy csináljak semmiből csillagot. Vakít, így nem tudod merre mész és nem kelti fel a napot.

Jámbor Tamás: Vidám vers A világ közepén ülök s lógatom a lábam. Napból van a cipőm, holdból meg a házam. Innen fentről nézve másként látszik minden. Másként nézik a jót, Szívükben másként él az Isten. Volt és lesz is másképp, miért örülnék ennek; Inkább küzdök szóért, minthogy feljebb menjek.

Kákai Krisztina: Papa (Nagypapám emlékére)

Kákai Krisztina Látom magam, Egy nem létező sírnál térdelek. Könnyeim forrón szaladnak, A lehullott avar felé. * Szél támadja a kabátom, Egy száraz levélbe markolok, Homályos őszi színek közt, Újra felém andalogsz. 96

KÁKAI KRISZTINA VERSEI

Kákai Krisztina: Múlj – jelen – jövő (ViDe0-nak) Végtelen hómező, benne léptek zaja Elmossa őket a múlt véres hava, Lépted friss még, az idő utána jár, Álmon ébredés pokolba zár. * Egy ablakban ülök, a tájat nézem, Ha jön a szél, elzavarom végleg, Életem mélyére taposott a léted, Nem hagyom, nem engedlek téged. * Búcsúzom, de csak rövid időre, Sejtjeim égve lépnek előre, Tudják amit én is sejtek már, Elrabolt ez az érzésvilág.

Kákai Krisztina: Hellyel - közzel (ViDe0-nak) Morbid létem drága közhely, Álmomban a sátán tölt fel. Irgalom a világ anyja, Könyörgök, hogy látni hagyja, Hogy bírjuk, ha közhely létünk, Közhellyé vált versben éljük.

Kákai Krisztina: Álomkép (freestyle) Újra látom őt, újra olyan, mint régen. Ha álmodni készülök, mindig felébreszt. Minden pillanatban felolvadok benne, halkan súgom, mit tennék most vele.

97


Érzés, vágy és szerelem, álmodom, ezt tedd velem. Párnám markolva izzadok, Egy érzésben elhamvadok. Szerelmem tüze éget, és fáj, Alkalom szüli a mát, Késem markolata felé lendül. Halott kedvesem mellém terül. Újra itt van, újra velem együtt. Meg nem született álomkép szerelmünk. Hívom őt, hogy megölhessem végre, Míg bosszúm békét nem talál végre.

Kálmán Eszter: Doors

Kálmán Eszter Miért nem kék a folyó sárga habja zavaros áradatot sodor a partra utazz rajta utazz át Utazol magadra zárt börtönödben ne nézz hátra utazz rajta utazz át Utazz a zenével őrült angyalok képeivel utazz rajta utazz át

98

KÁLMÁN ESZTER VERSEI

Utazz a fűvel, jóbarát az éjszaka képeit hinti rád utazz rajta utazz át Ne nézz hátra gyilkosod mögötted áll utazz rajta utazz át Gyilkosod vagyok várok rád!

Kálmán Eszter: A múzsa csókja reccsen a hajnal a város felett döndül a kukásautó belseje fázósan állsz a sarkon sápadt neonok bámulnak vakon az álom messze kerül már ma játszik veled az ihlet, a múzsa az a vén kurva! - tudod mégis mindened nekiadod egy csókjáért reszketsz vársz a sarkon éles szélben nem törődni az egésszel ugyan ki az, aki erre képes? döndül a hajnal a város felett sápadt neonok csíkozzák az eget már megint átvágott az a ... na, menjél hát szépen haza!

99


Kálmán Eszter: J. M.-nek mi újság bőrnadrág harmadfény hull ma rád kergetlek, vacogok tapogató vén falak homályok, mélységek csillog még fémöved ujjhegyek fekete belémvág éjjele mikrofon kéjzene testsikoly vérerek falakhoz csapódás a sötétség tör ma rám

Kálmán Eszter: Holdfogyatkozás Vad királynőként járom az éjjelt Szablyámmal zúzom szét a csillagokat Harcos kiáltásom száll az ég alatt Szülő nők sikoltanak felém Ezrek kelnek ha én lefekszem Parancsszavamra hull az idő mégis, leteszem eléd, koronám. Uram! 100

KÁLMÁN ESZTER VERSEI

Kálmán Eszter: Azonosság vizes fűben cuppan a léptünk tenger mormolása hallik hullámzó érzelmek árján lebegünk én és én mi ketten holdvirág-kedvesem

Kálmán Eszter: Búcsú Elrévedsz a kék felhők sűrűségén már a cappuccino sem ízlik úgy a búcsúzásba belefér egy élet csak lépteid lesznek egyre keserűbbek ahogy koppannak a tavaszi betonon mind messzebb a megbocsátástól mind közelebb az elkárhozáshoz

Kálmán Eszter: December kisimult homlokomon alszik a napsugár hideg csókú reggelek kopogtatnak ablakomon

101


Kamarás Klára: Anna a monitor előtt

Kamarás Klára A mágnes néha én vagyok, máskor meg engem vonzanak az izzó cyber-téren át kimondhatatlan vágyak és kimondott messzi jajszavak. Vibráló fény az éjszakában, keresem tükörképem, társam, keresed tükörképed, társad, keresem önmagam, keresed önmagad, vagy azt, ki oly otthontalan, akárcsak te, akárcsak én, és nincs más a föld kerekén, csak ez a fényes éjszaka, mert azt hiszem... mert azt hiszed... hogy nem veszítlek el soha, hogy nem veszíthetsz el soha... Ha megigéz a monitor, az ember olyan ostoba...!

Kamarás Klára: Egy szürke vers Szemed helyett nézem a monitort. Kezed helyett a billentyűkhöz érek. Hol a sok sziporkázó gondolat? Nincs üzenet. Kikapcsolom a gépet. Ez a reggel is olyan, mint a többi. Kinézek, hátha kisütött a nap. Benn szürke falak, kinn a szürke ég. Szürke közel és szürke messzeség... Szürke szivárvány, szürke táj fölött? Hát nincs remény, a tavasz megszökött? Csak hiány van, mely egyre jobban éget, S én bámulom e tenger szürkeséget. 102

KAMARÁS KLÁRA VERSEI

Kamarás Klára: Az álmok asszonya Ó Ida-Anna, ki lányod és anyád és asszonyod, ki úgy ölel ma át, ahogyan ölelt mindaz, aki volt... kinek apja, s anyja vagy egy-személyben, mert a saját műved szinte egészen... Lehet, hogy él... lehet, hogy álom, lidérces fény, mely nincs is a világon, vagy egy szobor, mely mozdulatlan várja, hogy leboruljanak elé imádva, vagy szolgálód, ki lesi szép szavad, vagy dajkálgat, hogy ne maradj magad. Lehet, hogy szellem, s éjfélkor kísért, vagy jó tündér, aki mindent megért... Hajnalban, hess! Már nagyon messze jár, de hívd, keresd... a gondolat majd újra rátalál. Holnap talán egy tarka pille lesz, vagy esőként virágot permetez... vagy hulló lomb között egy csöpp levél, mely színesebb tarkább a többinél... s ha párát ont a fázós őszi rét a ködben Ida-Anna fut feléd...

Kamarás Klára: Őszi levél Ez már a másik ősz... a fáradt... Szél kerget tört virágot, ágat. Hová lett az arany lomb, lángoló, szép levelek tarka varázsa? Elmúltak... mint az idő lásd, együtt süllyedtek a sárba. Dér fedi már a mezőt, mint szívem a bánat... Fázós köd fekszik a tájon... Vágyom utánad. 103


Kamarás Klára: Esti mese Hallod, mit súgnak a lombok? Minden fa vigyázva figyel: Ez mi a szösz? Lám az öreg tujafáról, hallik a lombsuhogás. Mozdul az ág.: sss-s... gyere gyorsan... sss...sss...gyorsan a kertbe... sss-s ... Ida-Anna ott ül egy ágon... --Gyöngypántos papucsom leesett hozd fel utánam a fára! Aztán elrepülünk, meseszőnyegem száll a magasba... Megnézzük a szultánok palotáját, kicselezzük a 40 rablót, Aladin csodalámpáját meglásd, majd neked adja. Egy felhő peremén landolunk végül ketten, csodavárók. Égi cseresnyés-kertben szemezünk víg vacsorát. Sose félj, csak fogd a kezem. Hajtsd az ölembe fejed. Inkább vágysz táltos paripára? Ó te mohó! Az a holnapi meglepetés...

Kamarás Klára: Vétyemi ősbükkös Hol vannak a táncoló nimfák? Fürge koboldok víg seregét ne keresd... Már csak a fák... csak a fák... ők őrzik a tájat, Őrzik a csendet, a békét és a magányt.

104

KARAFFA GYULA VERSEI

Karaffa Gyula: A költő nem csak úgy költöget… (Ratkó József olvasása közben)

Karaffa Gyula A költő nem csak úgy költöget, nem kapja könnyen az ihletet, s ha nem fogadja be egy akol, ha nem segíti már az alkohol, ha hiába koldul kenyeret, hiába kéri a könyveket, a papírra sírja könnyeit. Azt hiszi az tán rajtunk segít. Versében ott van minden őse, apja, anyja. S nem érti ő se, hogy az élete, mi úgy lángol, miért nem űzi a világból ki a deret, a fagyott lelket? Nincs már egy szó, és nincs lehelet? Nincs már semmi, ami emberi? Örökké csakis ezt kérdezi. Miért nem válaszolunk neki?

Karaffa Gyula: Ne búsulj! Az, hogy ma nem jött, nem azt jelenti, holnap nem jöhet. Nem hiába érik a búza s nem erjed hiába borrá a must!

105


Karaffa Gyula: Miért én? Tudod, mindig azt hittem, hogy láthatatlan vagyok, hogy engem észre sem vesznek. Talán, mert észre sem vettek. Tudod, mindig elhittem, mert engedték, hogy elhihessem, hogy amit mondok, igaz. Mert akkor hazudnék, ha nem lenne az. Mindeközben futottak az évek, /fejben tartani sosem volt erőm/ s megtanultam, a foltot a lepedőn vagy mosószer tünteti el, vagy a lepedő lesz egyre foltosabb.

Karaffa Gyula: Egykor Oly messze van az ég! Kékségében hogy vágtatnak a felhők, mint megvadult lovak a semmi puszta prérin. Suhognak a kékség végtelenén, ezernyi felhő-erdők, és szinte elvesznek e színes szépség szélin. Egykor tiszta voltam. Még nem tapadt rám a kívánság szennye, még nem tanított senki emberi beszédre. Ám felnő a gyermek. Dzsungelharcoktól edződik a teste, sebeket ad és kap, nincs idő kegyelemre, mert ilyen az ember. Rég elvált már teste a szellemétől, de lelketlen húscafat lehet csak e nélkül! 106

KELLER FERENC VERSEI

Egykor tiszta voltam, tiszta, mint a felhők!

Karaffa Gyula: Pannonhalma Távoli, messzi vidék, fölötte csodás az ég. Paplana angyalt takar. Szentjei járják halmát, őrizik Isten álmát. Kövei, földje magyar. Pannoni dombok éke, királyok menedéke. Alatta fényes ország. Magasba törő álom, hitüknek emelt torony; Emberi-lélek jószág.

Keller Ferenc: Ébredés

Keller Ferenc A csend ölelt, míg álom hullt szememre. A feledés hűs homályba vitt, az ébredés őrként állt fölöttem s valóság tépte ki rongyos szárnyaim. A bíborszínű hajnal rám köszöntött kinyílt az ég egyetlen szeme. A fájdalom lassacskán elöntött s hasztalan vigasztalt napsugár keze. 107


Keller Ferenc: Virágsirató A súlyos bársony szőnyegen álltak a nehéz terhű fák, alattuk nyíló kisvirág hirdeti mag sírját, mi jeltelen. Lehullt levél, te hallgatag, fedetlen pőre föld, ki vagy: Életet, most mond, ki ád, ha elveszted zöldszín ruhád? Megtesszük, mi tőlünk telt, lehet, elébed hordjuk, vidd a kincseket! Csak ne bánts! A fűszálak, mint bólintó kezek meghajolnak porig, alázattal ők kegyelmet így sem szenvedők, e talajba vésett apró kis jelek. Dicsőség néked zöld anya, nem hallik gyermeked jaja, bár tiéd a táj, s mind e tarka had, hiába szólnál, nem értik szavad. Mi néked adtuk mindenünk, mi nagy, s cserébe nem kértük javad. Csak ne bánts! Megrebbent, mint lepkeszárny az ébredő virág, a napsugárt kereste szirmait kitárta, de a nap mögül kileste a csendben váró szürke árny. Mi voltunk bölcsőd ringató kehely mi leszünk múló tested fölött a jel a föléd hajló gyenge kurta ág emlékmű mely öröktől fogva áll. Mi néked adjuk mindenünk, ha kell hát vidd, közülünk egy se mondja el. Csak ne bánts!

108

KELLER FERENC VERSEI

Keller Ferenc: A magányos fa Ködbe veszett ága, nap hiába várta. Földre hulló könnye, rozsdaként beszőtte, a késő őszi tájat. A szürke dér beköpte hófehér befödte. S az árva ág felett, mint ítélet lebeg a súlyos téli ég. Vihar megcibálta, zúzta, tépte, vágta. Míg körötte a szél dalolt, büszke törzse nem hajolt. ősök földje által. Bár napfény megtalálta, a halál állva várta. S ahogy idő múlt fölötte, eltűnt mindörökre az ismerős világ.

Keller Ferenc: Erdőfohász Szürke ruhában szunnyad az erdő, Est fedi el most az ég szemeit. Körbedalolja lágyan a szellő, megsimogatja a fák sebeit. És lángol az ég, ahogy eljön a hajnal a kékre feszítve a vér színeit. Száz kicsi nesszel ébred az erdő, felszabadítva az éj nyomait De robban a zaj, ha a gép szíve dobban, reszket a fa, jaj, a vas belevág. Rebben az ég fia, szökken a lombban, felsír az erdő, ahogy eldől az ág.

109


Keller Ferenc: A vándor Sehol sincs maradásom, otthonom országút. Fejemet lehajtom és könnyem a porba hull. Szakadt köpeny a vállamon, belekap néha a szél. Szívemet kitárom most az egész világ belefér. Koldultam, ha adtak, és éheztem, ha nem. Semmim sincs a világon, üres mindkét kezem. Eső mossa arcom, behunyom fáradt szemem, De megyek tovább az úton, én nem állok meg sohasem

Keller Ferenc: Bocsássatok meg Szemforgató papok. Kényes kisasszonyok. Csalfa szerelmesek, kutyák, és hentesek. Kéjencek, szenteskedők. Hazugok, hitszegők. Rablók és tolvajok, Hóhérok, gyilkosok. Táncoljatok ti is velem, és bocsássatok meg nekem!

Keller Ferenc: Ég fia, télgyermek Mohón ölelte gyermekét, a fáradt téli szél. Gyengéden szórta szerteszét, mint napsugár a fényt. 110

LAJTAI GÁBOR VERSEI

Az égből hulló nagy lepel, a földön egyre nőtt. vidám fehérrel vonva be, a sápadt jégmezőt.

Lajtai Gábor: Sóra nincs idő

Lajtai Gábor Ma szép a lét A tél felé kacsintó nyár is rekkenő Ha kérdenéd Ma válaszomba szőve lenne némi hő A holnapérlelő Ma más varázs Kalácsa édesít és sóra nincs idő Ha áradás Apasztja bánatom ez enyhén meglepő De mégis érthető Ma dús a rét Derűje rőt erőbe hintve tüntető Ha múzsa véd Az égi szóra megbocsát a büszke nő A lelkeröppenő

Lajtai Gábor: A csakazértis okán Tegnap hitemre bíbor alkony ült És hűs kaszával szegte kedvemet Reményveszejtő kétkedő talány De hangod óvón új erőt adott Mert mából érő holnapot kívánt És elhitette: mégis érdemes

111


Lajtai Gábor: Böjt Húsvét előtt Térszűkült világom Időért oson Gáncsolt százlábúként Sebem nyaldosom Léttel megfizetvén Gáttalan az ár Virágvásár lelkem Térdepelve vár

Lajtai Gábor: Tavaszi ficamdünnyögés - motivációval Gézbecsavarodott semittevés Irritál - és ténybevésett vágyak Porozzák előretolt bástyáim. Szorult helyzetemben Érted lüktet S lábfejembe zubog a vér, mikor Ormótlanul, csakazértisdaccal, Szerelemgőzzel indulok Feléd

Lajtai Gábor: A bagzó őskaján Mint hajdanán a múló nyughatatlan, Ma megkíván és égni hív az est... De mit tegyek, ha őskaján a bagzó? Csak engedek, mert lelkesült a test. Mit ér a lány, ha elveszett a filter? Ha lágy talány varázsa mást ígér? Ma csókra vár, és nem zavar ha holnap Majd gyónni jár a tűzszemű ledér...

112

LAKATOS ISTVÁN VERSEI

Lakatos István: Édes fények

Lakatos István Édes évek nevetve futnak felénk. Pólyába csomagolt gondok Sikoltoznak a jámbor lelkű Vándor karján, tetovált képek Festik szépre, mit hallat a kuncogás. Édes képek zihálva csapnak fel. Terminusi csaták zajlanak Fejem felett, szakadó esőfelhő Mesél a nedves éjszakák Tüneményes kísérteteiről. Édes lények lépnek felém. Letépett rongydarabok Árulkodnak a félelmetes Vendégről, ki sandán kacsint Kiteríti, mit nem kértél. Édes népek élnek félve. Vad kerítések mögött nevelik Életük bezárt virágait, Pórázon rángatják a kertészt, Sivatagot rajzol a félsz.

Lakatos István: Megpihenve Hó lepte tekintetek hagynak nyomot lelkemben, Elárult a képzelet az idő foglya lettem. Elfedi arcom, por takar be. Sötét éj, nincs menekvés alszik a mindenség.

113


Lakatos István: Elmerengve Magányom szigetén teremtek pillanatot, melyben megbújik az utolsó vacsora emléke, a megharagudott lény képe, nesztelenül lobog a tűz fényében.

Lakatos István: Elszaladt percek Rohanó évek söpörnek végig poros cipőm ajtajában levetkőzőm a hátrahagyott emlékek sokaságát. Elrohant minden, ami fontosan kopogtatott rothadó fakapumon. lassan csoszogtam, a kulcs nem mindig nyitotta, elszaladt a vendég. Vállamat nyomasztják az elszáguldott képek ezrei törik meg a csendet sírva tépik fel sajgó szívemet.

Lakatos István: Üres tér Eltűnt minden. Teret zeng az unalom fáradt, vontatott csodája, mely kicsiny férgek rothadó bűzét keni szét a megalkuvás zálogházában. Eltűnt minden. Ponyvát bont a pergő ritmus a dallamok ordító játékában, ahol együtt sátorozunk gyűlölt ellenünkkel az alázattal. 114

LAKATOS ISTVÁN VERSEI

Eltűnt minden. Köveket hordunk a gyávaság oltárát építve kelünk útra a hódító élvezetek szárnyaló imádságát mormogva a szentimentalizmusért. Eltűnt minden. Rettegett időmilliomosok gyújtanak gyertyát a panoptikum fátyolozott kéjszekerén éltetik a királynő infantilis képzelgését. Eltűnt minden. Sivatagot rajzolunk képzelt kertünk egyhangúságába, hogy homokvihar lepje el álmunk tengerét a megalkuvásban.

Lakatos István: Kevés vagyok harmatcseppként várom a megszűnést lágyan ringatózom egy fűszál végén Elpárolgok vagy Zuhanok? széljárta reggeleken választani nem lehet halkan dúdolok...

Lakatos István: Sámánének I. Sebes patak sodrásában Gázol át a horda Megtörve a teret Indián dalol a fákkal.

115


Megyeri Nikolett Ágnes: Képcső

Megyeri Nikolett Ágnes Körúton guggoló szemétkukák, villamos, oszlopok, áramütött kutyák, alibi-ébredés, zörgő pengeélen, összevissza táguló, gúnyos szemérem, készenléti jóslat, szebb-szomjas-parttalan, kaktuszlepkék teaízű, kékcsíkos kalapban, palackok, tűk, csikkek, hozzáállás nélkül, csakazértis-jelek mögött sugarakba épül, kedvesen mesterkélt, papírkorlát-helyzet, egymásba csevegő kis telefon-testek, liliomot termő mutáns málnabokrok, talapzatról leszálló, vastól kába szobrok, aki magába mer nézni, csak káoszba menekül, itt állok a képcsőben tisztán és egyedül.

Megyeri Nikolett Ágnes: Glóriás pillangó Kívül állok mindenen, vadvirágok óhaján, úr vagyok a nincsemen, idegeim szózatán. Csipkének látod rongyaim, elfed a tegnapi fohász, vértanúk kettétört csontjain glóriás pillangót, ha látsz. Fegyver a tüske, s a hallgatás, tudod, hogy nem vagyok kegyetlen. De nem érted te sem és senki más... Csak a magam szánalmát szerettem

Megyeri Nikolett Ágnes: Kényszer Megtörténtél velem, félreértem a szellemeket, kómabúrám gyönyörében berendeztem a kényszeremet. 116

MEGYERI NIKOLETT ÁGNES VERSEI

Gyűrött sugarak lüktetnek körül, fegyvert fogok a romlott kenyérre, felvidít, hogy te nem érzel semmit, így mosol minden nap szentfehérre. Csapkodok a szárnyaimmal, akarok repülni, tényleg, de csak létrám legfelső fokáról integetek az égnek

Megyeri Nikolett Ágnes: Kaméleonszűz Felfogtak és félkész-győztesen kicsorbult sebeket majszolok, meztelen dimenzió-zsarnokom eszelős hangjain harcolok. Perctől percig tartó mécsesek maradtak kisiklott keretideák helyett, kaméleonszűzként, biztonság gyanánt selyemöv, s vezeklőszegek. A templomperonon egy megváltást sóvárgó, tényben szakadt illúzió törtet, a menetrend kiürült, jegyek a szemétben, tűrni tanulok tőled.

Megyeri Nikolett Ágnes: Nem mondok Nem mondok többé mesét és imát, már süketek úgyis az angyalok. Csontjaim közt siklik az idő, de szíveremben álomférget bújtatok. Cukorbibéit nyújtja felém a szűz lidérc, az ostoba árva, kővé válnak a fellegek, s lehullnak mellém az őszi sárba. 117


Alamizsna a fémholdas félhomály, kaviccsá alvadó szememen, szédülök, tudom, hogy túl sokat láttam, s kényszerem lett ez a szerelem.

Merényi Krisztián: Az érték fennmaradt

Merényi Krisztián Tökéletes a harmónia; acélpáncéljában őrködik a rend. Friss kalács az asztalon, helyükön sorakoznak a székek, az ágy alatt is portalanítva. Legmodernebb híradástechnika; pompázik a carrarai márvány, már egy folt sincs a könyvespolc oldalán. Elégedetten pihen a vasaló, két hete a csap sem csöpög. Evőeszközök elmosogatva, a kert virágai egyfelé hajolnak, s a szomszéd kiáltása is egyenesen száll. Egyszerre lépdel a macska a galambbal, egészséges a három gyerek… A csigalépcső felett egy száradó létra köti össze a jelent a pókhálós, 118

MERÉNYI KRISZTIÁN VERSEI

kísértetvilággal: az elhagyatott padlással; függelékként lóg a lajtorja. Az időtlenség óramutatója megpördíti a rezonáló létet, ahol ősidők óta konzerválódnak ükszüleink porba temetett könyvei.

Merényi Krisztián: A világjáró Először lassan taposta a havat, majd gyorsabban, mint az elején, hármat pislantott, s már ott állt az ormok csúcsán, a világ tetején. Maga sem hitte, hogy ily lomhán csoszogva, a hegytetőről tovahaladva, több ezer méter felett a légben, veszély és gravitációhalál közepette célhoz érhet. Még álmos fejjel néz a mélybe, ott meseszép a világ. Alatta kel fel a vöröslő napkorong, s odalenn mozdulatlan a megkristályosodott idő. A türkiz égből arany pára száll alá. Most még puhán tapos, később bokáig ködben, s lassan kocsonyaszínű felhőkbe vész. 119


Merényi Krisztián: Ragyog a hold A sötét bérlakásban él egy leány, neve: Liza. E félénk árva virág, félkegyelmű lányka biza. Egyik este a szép Liza hazaindul sétájából, Kökényszemű édes leány; sugárzik a boldogságtól. Néhány hitvány suhanc, ruháit leszaggatván, Lesből megtámadják, s bokrok közé vonszolják. Édesanyja mit sem sejtve nézi lányát, s öleli. Liza közben piros arcát tenyerébe temeti. A denevérnap suhan, gyorsan szökken át a hónap, Lizának pocakja már rokona a teleholdnak. Kivették hát belőle, ki benne élt, mint öröm. Vége lett. Méhe mélyén a zápfogú halál hörög. Otthonában kezében az arasznyi magzat, Órákon át nézegeti, s a csend párnáján hallgat. Gyermekét üvegbe teszi, a roskadt polcra helyezvén: Rejtélyesen hullámzik a reménység bánattengerén. Napnyugtakor karjaiban ringatózik gyermeke. Lassan merül, csendben lebeg, testén a hús megreped. A szeme, mintha nyílna, vonalkeze megrezeg, Liza szíve egyre gyorsabb, kérdi Istent: Élhet-e? Az ima lassan elhal, válaszszó nem érkezik, De tudja nagyon jól, a Megváltó létezik. Teleholdnak ezen a borongós éjjelén, A felhők eltakarják a gömbhold fény-erét. Bekacsintott a cinkos hold, valamit motyogott; Liza látja, hogy a fényben gyermeke mosolyog. 120

MERÉNYI KRISZTIÁN VERSEI

Merényi Krisztián: Éjszakai fürdőzés Beköszönt a hajlott hátú sötétség. Nappalok kánikulába fulladnak. Gőzölgő medence feszes víztükrét kínálgatja. A telehold fényáriákat énekel. Mint két árny gurulunk, egymáson keresztülúszva ringatózik testünk csonthajója. Szobor-hátunk pirkadatig nyúlik.

Merényi Krisztián: Töprengés Erdei utakon csak kanyarok. Megáll az idő. Vad kutyák üszkös nyomai a levegőben. Lombkoronák alá szorul a köd. Náthás bogarak násza a lehullott tűlevelek förgetegében. Nincs irány, tér vagy határ, csak cél- a meghatározhatatlan, bomló semmibe. A lét zuhataga szárnya alá fogad. Ennyi az ember? Vonuló folyamban apró buborékok? De nem csak mi; a házak; madártávlatból a hegyek, sőt az ország melyben élünk. Tán még a föld is. 121


Merényi Krisztián: Bérházak Régi kávéillatok törnek elő olasz-ajkú ablakokból. Vemhes macska dorombol rozsdás korláton, s vakolat alá menekül a nélkülözés. A hold szomorúan világítja meg a sápadt házfalat és a szemetesláda mögött átkokat szül a bizonytalanság. Az udvaron dióhéjban nyöszörög a bánat. Éjszaka lebeg a csípőficamos jegenyék ágain. Bombázott csigalépcsők romjai alatt sorsok mocorognak, s vak bőregerek árnyként vonják maguk után a múló időt.

Molnár Szilvia: Tavaszba hajolva

Molnár Szilvia Fátyolok fodra ég peremére vetül habos felhőtánc. * Nárciszsárga fény hűséges pillangókent körülöttünk zsong. * 122

MOLNÁR SZILVIA VERSEI

Tört üvegablak szerte szilánkjaiból virágok nyílnak. * Hasadt tenyérből csepp pipacsszirom-hullás Te nem is tudod. * Csipkefehéren öltöget majd az élet deret hajunkba.

Molnár Szilvia: Menedékkereső Próbáltam illatba citromosba fojtani mégis megmaradt; próbáltam tulipánfejbe gyömöszölni szuggerálva szép bibéjét mégis megmaradt próbáltam szomorúfűz ágán lóbálni mégis megmaradt próbáltam pillangó szárnyán elküldeni mégis megmaradt próbáltam korhadt faág odvába dugva termeszek étkének adni mégis megmaradt és száguld velem véremben lüktet belém ivódva szememből szól felfelé olthatatlanul: engedj Magadhoz. 123


Molnár Szilvia: November eleje Ismerem ezt hajnalt madár képében száll felém piros-sárgát foltoz az égre majd belém olvad lefekszem. némán vegyülök vöröslő krizantémfejek közé simulok befogadásra várón hajolok emlékeket csókolva óvón végtelenül.

Molnár Szilvia: Egy perc Pillantásod mint pókok férce homályos szobában: fekszem kiterítve tekintettapadtan.

Molnár Szilvia: Irány Kezdet és vég azt mondod másképp is lehet felemelnél de inkább leejtesz hozzám sem érsz gondolataid fényében arcom vesztem: egyre növő hitem 124

NAGY JÁNOS VERSEI

viaszcsöpögésében szemed érzem szemüregemben.

Nagy János: Tegnap

Nagy János tegnap eldobtam egykori arcom, azokat a kisétált körutakat mik őrzik múltamat, kedvesek karjai még búcsút intenek, kihűlt már az ágy, nem libben a szélben száz szerelmes suttogás; tegnap még sodortam az éveket, az eléghetetlen filmtekercsek összekavarodva, bennük szunnyad a magány, a Tisza is csendes sirályait temeti; tegnap mondom én, így hirtelen a férfivá érett gyermekarc, felnőtt a lélek, ó hagyjatok repülni.

Nagy János: Búcsú a falaktól (Improvizáció: Kozma Ferenc költő barátom azonos című verséhez)

az éjszakában szobámba zárom a hallgatásom, hogy egyre mélyebben, konduljon meg bennem egy harang, a belső csend hullámai felett, imáimba hívlak, hogy el ne hagyj, mint szétolvadt ostya, örökre neveddel a számban, adj lángot hűtlen fiadnak, tisztítótüzet, szerelmeimnek, testem átszövő erezetében, hogy lüktessen benne az élet, 125


és nem legyen többet magány, ezért magam mellé emellek, erre az áldozati oltárra, hol csak a szél vonaglik, mint elvágott torok, veled vagyok, a csend mélypontjain magamhoz ölellek, rét tested alám simulva, míg a csókok krátereibe veszünk, velem vagy, a csend elül, csak a csillagok, az ég fekete drapériái előtt, angyalaink sorfalai között száguldunk az égig, egyre sebesebben, útravalóra, bor, kenyér, talpunk alatt megcsikordul a zúzott kő, a kiskapu, ahogy kilépünk a térbe, szállni, egyre magasabbra, ne nézz rám közben, hisz csak a test maradt az ágyon, a szellem lélegzetmadzagán valahol lazán lebegve, már nincs testünk, a nagy egészben távolodunk, csak egyre, távolabb, feltörnek előző életek ringó emlékei, hol így, hol úgy, megmaradnak a sötét betűk, s értelmet nyernek a kezdet és vég megállóhelyei, zuhanni kezdünk, szárnyaink porrá égve a Nap viharában, szerelmünk testetlen szellemei, őrizzük őket, a vágy s a falak labirintusaiban, majd ha már nem simulsz rám, csak a ziháló tüdő, a hosszú út pora ránk ragadva, ez marad majd, a csillámporos test, a lélek fénylő álarca,

126

NAGY JÁNOS VERSEI

miattad még elmondok egy imát, ahogy arcomra csorognak a könnyek, áthágva a magas falakat, búcsúzom most, de nem feledlek, egységben veled, vízcsepp vagyok, s feléd az óceánba vágyom

Nagy János: A titok térképe ez a szendergő néma táj befalazva november éjjelébe, keményre sulykolt ez föld s benne a szökevény csillagok, bennem ásítva ébred a tegnap szerelemre lobog ez a gyertya ideköt ez az idő, melletted a reménybe izzó szobákba, hol bontjuk egyetlen életünk száz alakba - ez az ősz is elmúlik, maradnak majd a letaglózott szavak és tükrök mögöttünk - mintha félnél, varjak törik meg a csendet, sötét madarai a szürkületnek, meztelen ez a föld, halott, az igaz csillagok vergődnek a test poklában - holtak között járunk, szavunkkal szemben az élők, s most csupa seb a szám, a csend csomókban, míg ajtók nyílnak a feledés mélyén -

Nagy János: Szerelem Nr. 41 mint kifeszített árnyék az égen, úgy borulok föléd, vetkőzik bőröd a zuhanásban, s figyelsz fölismerjük egymást az ölelés mozdulatából, ha szólsz, tükörben törnék sokáig; 127


szerelmes fátylaid velem merülnek, velünk a feltépett ágy reggelre újul, imádkozlak csodákra, képzelet minden éjszakáján beljebb; tarkómra ömlik ez a csend, vágtató lovaink pihennek, így zuhannak ránk a meglazult fények, kavicsok közt, a szív éjjelében;

Nagy László Zsolt: Árnyék

Nagy László Zsolt Árnyék vagyok. Szürke folt házfalon. Fény kelt életre és sötétben meghalok. Más tulajdona lévén nem válhatok magammá Ö mozdulata válik az én mozdulatommá. Vagyok mindenhol ahová fény vetül. Végtelenségig élek eltüntethetetlenül. Csak emléke vagyok testek alakjának, része egy kárhozott élet aforizmájának. Úton vagyok mindig, a lélek útjain járva. Óvatosan. Óvva öregeket, kicsikre vigyázva. Mint vágyakozói a rég nem látott fénynek; Vagyok mindensége az igaz szeretetnek.

Nagy László Zsolt: Akik erőszakkal mentek el Lamberg Átlépett egy határt, s elé ment a nép. Elhagyta a hidat, de előbb az életét. 128

NAGY LÁSZLÓ ZSOLT VERSEI

Ságvári Asztalán folyt kávéja földön pedig vére. Három pribéket agyonlőtt, de sok halálos seb érte. Lincoln Színházi előadást nézett, s része lett a darabnak. Pisztolygolyótól esett áldozatul a déli haragnak. Julius Ceasar Szenátusba ment el Ő; nem hitte a jósnő szavát. Harminckét kés ölte meg Róma diktátorát.

Nagy László Zsolt: Vadnak születtem Vadnak születtem. Vadnak szült anyám. Kitagadott lettem. Kitagadott hazám. Csendet kerestem, békéért kutattam, háborút és gyulladt sebeket kaptam. Egyedül maradtam, egyedül a pusztaságban, hittem Istenben és hittem a Halálban. Szeretetre sosem voltam méltó nem is vártam, már nem hiszek Istenben csak a Halálban. Még mindig nincs ki lelkemre vágyna. Magam vagyok a testembe zárva. Koponyám börtönben tartja gondolataim, senki nem maradt, ki meghallgassa szavaim.

129


A magányon kívül nincs másom nekem, ez jelzi még azt, hogy létezem. Ágyamban mindig a halált álmodom, S ébredésem minden reggel elátkozom.

Nagy László Zsolt: A főnix álma Megszületett. Nem először, nem utószor. Él, pedig halált szenvedett már sokszor. Örök az élete, örök a halála, s halált küldött annak is aki csak meglátta. Én láttam őt. Éppen világra született, saját hamvaiból fájdalmasan kiemelkedett. Szárnya lángolt, szemében tűz lobbant, karmai közt elégett csonkot forralt. Szomorúan körbe nézett és tudta újra él; hiába várt, nem jött érte el a vég. Csak egyet kért mindig: a Végső Elmúlást: Számára ez az elérhetetlen kívánság. Szemhéja mögött vágya parázslik, csukott szeme mögött ő is álmodik. Álma amit örökkön űz: Az elemésztő utolsó tűz.

Nagy László Zsolt: Agydaganat Agyam szürke aréna falai között vad, barna szügyű lovak trappolnak. Vaspallós kerekű harckocsikat vonnak. Lépteik alatt idegeim összeroppannak. Milliónyi agysejtemet fenevad zabálja fel; rágásai alatt kiüt arcomra a fájó döbbenet. Zord testű gladiátorok küzdenek az évekért, kerengő lándzsás viadalt járnak létemért. 130

NAGY MIHÁLY VERSEI

Koponyám mélyén sorban dőlnek le oszlopok; a nyolc lábú rém újra előbbre jutott. Labirintusok vájataiban az őrület játszik. Szemeimben véres könnycsepp vihorászik. A rém ollóit csattogtatva büszkén néz körül: Körülötte ezer harcos hever élettelenül. Lassan csak egy harcos marad, s az én vagyok, de már a nyirkos űr mélyéről a tébolyom rikolt.

Nagy Mihály: Ellentét

Nagy Mihály Ha fényesen vakít egy árnyék, És a tegnap izgalma vár még, Ha fülemben zakatol a csend, És a hajnal az estet kelti fel, Ha áradnak kiszáradt folyók, És mindig a vesztesre fogadok, Ha kincset hoznak a tolvajok, És felhullnak vissza a csillagok, Ha elfogyott az utolsó remény, Akkor is tudd, szeretlek én!

Nagy Mihály: Félúton Most mondd, mikor itt a csönd, Hogy szeretsz, és velem jössz, Hová rögös út vezet! Mondd a szót, mondd ki gyorsan, Biztass, vagy hagyj itt a porban És fordítsd el fejed! Majd egyszer felébredek, Hogy eltűntek a kételyek, Mint esőcsepp a porban! 131


Miért a megbotlott vágy, Ha a hajnal másnál talál, De velem van illatod? Érzem, hogy Te is tudod, Neked kisírok magamból Egy szerelmes mondatot, Melyben minden szó igaz!

Nagy Mihály: Hajnali tánc Kedvem magasra hág, kurta lesz a nap nekem, a vén Hold irigyen figyel, mint öleli a lányt a vágy vezette két kezem, s, lassan közeledve körülvesz a szerenád, amit nekünk húz most a cigány.

Nagy Mihály: Párnára száradt könny Már azt hittem szabad vagyok! Mióta ámítom magam, nem tudom, Talán nem is akarom, mert vágyom Szüntelen hangod, és mosolyod. Nevess, vagy súgd, hogy akarod! Ne hagyd mindig újra mondanom, Mert a szavamat meg kell tartanom, És elfogynak fent lassan a csillagok. Ne hosszú karokkal ölelj! Kívánj magadhoz egész közel, S, ha közös csillagunk még ügyel, A hajnalt boldog sikolyod kelti fel.

132

NAGY ZSOLT VERSEI

Érzem, a tavasz közelít! Arcomon forró még a pír, Amint álmos szemem körbetekint, Nem lehet, hogy álmodtam megint…

Nagy Mihály: Angyalmozaik Lakkozott körmöd váj hátamra kusza jelt, mikor a teljesült vágy hangosan kiált, megáll az idő egy picit, túl rövidek az éjszakák, mióta kéjjel beterít levetett angyalruhád.

Nagy Zsolt: A név és ami mögötte van

Nagy Zsolt Megmondom a nevemet, ha nagyon akarod. Ebből, hogy ki vagyok, megtudhatod. De nem tudod meg, milyen mögötte a lélek, Kevés erre egyetlenegy élet.

Nagy Zsolt: Egy nyár Vizek halk morajlása, Fák csöndes susogása, Mind csak emlék már, Igen, volt egy nyár. Csöndesen fúj a szél a tó felett, Szárnyait kitárja egy nagy madár. Magányos két alak a part mellett, Immár valami újra, másra vár. 133


Röpke volt, hőn lángoló és kacér, Erős csapások emelik most fel, Nemrég kezük, most hátuk mi összeér, A szívük csöppnyi bánatra figyel. Éltek együtt, szeretve, boldogan, Utolsót köröz még a tó fölött. Testük közel, lelkük már távol van, Mondd, miért, hogy szemükbe könny szökött? Elmúlt szerelemre árnyék vetül, Útra kel, egyedül, messzi tájra. Elmennek ők is, végleg, egyedül, Ne sírj, jön más, egy új, jövő nyárra. A tó halk locsogása, Így tűnik lelkünk álma, Kósza emlék már, Igen, volt egy nyár.

Nagy Zsolt: Gyertyaláng Egy karcsú gyertyát gyújtok meg épp, életet adok a létnek. S most itt áll előttem, éppen úgy, ahogy Te is álltál nemrég. Elnézem a gyertyaláng szülte, halovány fény-sóhajokat. Érintésük, akárcsak kezed, meleget és békét idéz. Kutatom lángjának titkait, hőn lobogó lélek-tüzét. Így néztem szemed lét-kútjában a tüzet, mely általam ég.

134

NAGY ZSOLT VERSEI

Parányi viaszcsöpp olvad el, s csordul le fájón a testén. Könnycsepp az, mely arcodon gördül, és a szívemet zúzza szét. Elfújom... füstcsíkká vált a tűz, mégis békén éli múltját. Keserű a vég, de vigasztal; jóvátettük vele hibánk.

Nagy Zsolt: Hosszas hallgatás után Hosszas hallgatás után egy hang töri darabokra a csend kristályfüggönyét, s most millió apró szikra, kicsiny hallgatásdarabkák repülnek szerteszét. Fürge röptű szavak jőnek, csattanva röppen a kérdés, frissen, életerősen; zeng a hang és a csend ólomsúlyú léptekkel vonul vissza, elveszetten. Átadja helyét a bohó, virgonc ifjúságnak, hadd teljék vidámságuk; de tudván tudja ő, hogy eljön még ideje, eltompul majd a hangjuk. De most hadd éljenek, hiszik, övék a jövő, száll harsány kiáltásuk; ám ha majd elvész a szó, s újra megfagy a csend, ki érti meg cifra álmuk? 135


Nagy Zsolt: Ne adj nekem őszt Ne adj nekem őszt, lehulló levelek susogó búját, keringő, búcsúzó, utolsó táncát. Adj nekem telet, jótékony hótakarót, amely elfed és betakar minden magányos lelket; mely puha, meleg öleléssel megvéd, miként anya óvja féltőn gyermekét, s a vad viharok fagyos förgetege nem talál utat reszkető kebelünkbe. Ne adj nekem őszt, költöző madarak legvégső röptét, hosszúra nyúló és magányos estét. Adj nekem tavaszt, fákon pattanó, rügyező életet, ajkamon égő szerelmes éneket; rebbenő álmod, mely magával ragad, s benne újjászülető önmagamat. Lelkemért lelkedet örök cserébe, csecsemő bújik anyja kebelére. Ne adj nekem őszt, sirató esőt, hulló őszirózsát, szíved utolsó értem dobbanását. Adj nekem nyarat, perzselő vágyat, elemésztő lángot, melyet testednek közelsége szított; életet Veled, együttélt éveket, valóra váló álmokat, szépeket. Ne menj, s ne engedj el soha engemet, én adok, s Te adj nekem igaz szerelmet.

136

NYÍRFALVI KÁROLY VERSEI

Nyírfalvi Károly: Tábori strófák Petri György emlékének

Nyírfalvi Károly I. Minerva baglya kőből kifaragva nyakamban lóg hosszan bőrszíjon. Így kezdődik, így indul, de világosban is látnak az angyalok? Az út nem nehéz, csak válogatni nem szabad, nem hit dolga és terhe, hogy mögéd álljon és óvjon, mikor épp szeretnéd, de nem is kéne oly nagyon. Tedd meg magad helyett, nézz fel, nyit az égbolt, fegyvertelen seregét elküldi hozzád a nevezett névtelen, ha a valódi számot tárcsázod. II. Kezed a gombokon, de miféle dombokon rejtőzve pihensz meg, hogy közelebb légy, mielőtt megtennéd a téves mozdulatot és fejed fölül Elrángatnál felhőt, árnyat, az eső megannyi szennyes szikráját, mert az sem a régi már, létrád sem ér oda, szavaid sem értik a hófehér Angyalok, a lépcsőn állva suttognak csak árnyukat látod, és hallod sápadt hangjukat: Petri meghalt, és felénk tart éppen, kezében cigaretta és a Nagy korsó sör; akár az utolsó képen, vagy korábban is, elment s most mint amikor hirtelen tört a tél ránk, állunk valami ismeretlen 137


Előtt, eléb; angyalok mosolygó serege nem hívogat, ahogy így a halállal szembenézünk, miként a sötéttel, de miért az éjszaka? III. Gyakran úgy ébredek, mint halálom után, megszólalok más nyelven, most még inkább: I am here. You are there... vagy ott sem, hol angyalok szelíd kara szól Hozzád, hogy elérj a napsütötte sávig, mielőtt bevégeznéd végre, mit csak abbahagyni lehet, ha már nem megy másképp és nem is akartad, mert Tiéd az akarat diadala, ha a szabadság le is győzi a testet, bennem torzul a hang, a forma, befejezni nem, de félbehagyni lehet... (a szöveg egyes részei idézetek Petri Györgytől)

Nyírfalvi Károly: Eső ernyő... igen, mert örömömben feldobtam s aláhullott az égből nagy kövér cseppekkel a bordáin... igen, mert dühömben elhajítottam s visszazuhant az égből mocskosan, tépetten miként a kibomló szavak száraz gyöngyökként a kavargó szélben, úgy, úgy bizony pedig nem, nem is akartam őket, hát nap nem süt, hold nem süt, nem ragyognak csillagok, kemény esők korbácsolják 138

NYÍRFALVI KÁROLY VERSEI

a földet hirtelen rövid időre, s ami hirtelen, vagy rossz, vagy jó vagy mély, vagy sekély...

Nyírfalvi Károly: Pontos fogalmak A régi jó témák és a szánalom körmönfont percei, mint megannyi halvány vérrög a papíron; tollamból a tinta is visszakéredzkedik, vagy kifogy... A város még ma is hordja emlékét: ketten voltak, mindig ketten: a férfi mag az asszony üldögéltek a kávéházban italok kávé és újság mellett, a hölgy nagyon kifestve, haja mint izzó szalmabála s a test mindig csörömpös tárgyakat, mint csiga házát hurcolt utána... Mondták Dachauból jött vissza, minek is magyarázzam?... Állok a konyhában, a mosogatórongy megérett a kidobásra, frissen pucolt zacskó lóg a polcról, száradni tették oda, megszabadítva morzsától, zsírtól, mifenétől; én kidobnám már, még jó lesz valamire, akár a láthatatlan emlékek, smikor leszáll az est, és pára üli a vidéket, fejemben zacskós edények csikorognak és csöpögnek a párálló konyha kövén...

Nyírfalvi Károly: Törpe-stanza A kis ember, ki nem túl magas, csak épp kisebb az átlagnál, sértetten a sarokba vonul, megül ott hosszan, és elgondolja a világ leendő 139


folyását: némán figyel, az égbe szúrja tekintetét, egyszóval: TÖRPRENG s mikor végre megszólal, felér az egy kisebb FÖLRENGéssel.

Nyul Krisztián: Bátor Gábor

Nyul Krisztián Három nyáron háton-távol Sátortábort látott Gábor. Párszor Gyálon, máskor máshol, Sárbogárdon, tán Pomázon. Sár volt, zápor, ám hogy Gábor Három „tájmot” mászott százon, S kár, hogy már gyomrából látszott Távozás, s most fázott rá ó! Rázós csávó álomvázon Gábor hátsóján sokpár órás Bombás nyomást próbált szólván: - Rossz fát loptál, okád voltál! Most Gábor fájón támog házhoz, Ágyhoz, s álmos fátyol párog. Távol, sármos tájon jár most, Kárpótlás, hogy látszón fáj ott. Hányszor álmodsz várról Gábor? Bárhogy látod, szálló kámfor, Bálon lábod máshogy táncol, Álnok hályog-látnok átok.

Nyul Krisztián: Szenvedő Nehéz a helyzetem, Nem mozdulhatok, Egyszer fenn, egyszer lenn, Nem is szabadulok. 140

NYUL KRISZTIÁN VERSEI

Szívembe zártam, és Elhagytak. Kár, Pedig befogadtam Több szívet már. Próbáltam feljutni, Visszahúztak, Nyomkodták gombjaim, Bábu voltam. Csak tapostak rajtam, Tűrnöm kellett, Órákat vártam a Lépcső mellett. Félúton megálltam, Nem megy tovább. Hiába járnának Rajtam már át. Ez a leállás vagy A huszadik, Kirakták táblámat: NEM MŰKÖDIK! Elvágom kötelem, Kést veszek elő. Na végre! Jön már A liftszerelő!

Nyul Krisztián: Őnagyképűsége, Lord első Osváth Henrik igazgató, Sznobi baracklikőr szörp fogyasztó mobil tulajdonos budai lakos esetei a szerinte vele meg nem történhető eseményekkel Őlordsága az erdőn át Sofőrjével hajtott épp át, Mikor kidurrant a kerék, És tovább már gyalog kelék. 141


Leszokott már régen erről, Mindenhova autóval mönt, De hát a sors most már így dönt, És nem autóval továbbmönt. - De hát kérem tisztelettel, Nem illik az ilyen rendszer! Mondta lordja sofőrjának, Mialatt ő lépett hármat. - Drága cipőm kopik szegény. Most legyen hát bátor legény, Mikor ki van szolgáltatva! - Gyerünk szolgám, menjünk arra! Méhek vannak az erdőben, Sokan jönnek, jó erőben, Megtámadják gazdagékat, Hiába raknak ki éket. - No de kérem, mily dolog ez, Hogy törvény ellen valót tesz? Nincs időpont megbeszélve, El szeretnék menni élve! Kérem sofőr, hogy siessünk, Aztán őket feljelentjük, Ki a győztes, majd elválik! Nektár helyett szurkot nekik! Nem gondoltam azt komolyan! Megegyezek én boldogan! Mennyit fizessek, mondják meg! Az öltönyöm meg ronggyá megy. Nem hallgatják meg a méhek. - Az erdőbe jönni minek? Csupa veszély itt az élet. Na, én inkább most lelépek!

142

NYUL KRISZTIÁN VERSEI

Futottak egy őrház felé, Jött szemben egy erdész-féle, Megmentette őket végre: Rovarirtót szórt az égre. - Miért nem jött kicsit előbb? Késés miatt kirúgom önt! - Nem mondom ki, mit gondolok, Mert az itt most nem ildomos. Istállónál nagyot csúszott, Lótermékbe belebukott, Arccal neki, de keményen, Így jár az, aki szemét lesz!

Nyul Krisztián: Az ételed (konyhafőnök kedvence) Eredeti vers: Megyeri Nikolett Ágnes - Az életed Lásd előző kötetünk hátsó borítóján

Őzikeszívvel bolhát fogtál, Tapírral szívtad a termeszed. Vidd el bánatom, hiú voltál, Mindenkor mutattad jó fejed. Neked lepcsből vannak a szájaid, Múmiák kísértik lelkedet, Te főzöd az átkok árnyait, és létedet, véredet szétszeded. Fegyvered a rozsdás élű balta, Elnézed a vérző arcomat. Táncot jársz a kemény-testű Joe-val, és elviszed a nagy balhékat. Méregkeverő vagy, rendes, Jó barbár. Ez lett a végzeted. S ha kérdezik egyszer majd, Odaát... Szégyenkezz: Megetted ételed. 143


Nyul Krisztián: Szatyrom Drága szatyrom, életem értelme, ki mindig a zsebemben kuksolsz multifunkcionális lehetőségekkel kínálkozva, ki elővételed kővető kibontásod zajával kellemetlen perceket szerzel melletteimnek, ki segítesz vásárlásom utáni cipekedésemben, hatalmas zsonglőr-terhet levéve kezeimről, ki fennen hirdeted gyártód erényeit, mikor boldogan lóbállak az utcán, húsz kilós terhet beléd rakva nem bírtad a gyűrődést, és szegény szatyrom, most fél füledre megsüketültél.

Nyul Krisztián: Nátha Nehéz az orrom, ki kéne tolnom levegőt, nem megy. Létszáma nem egy vírus, mi támad, nyomom az ágyat, fejem de bágyadt, fejem le számon, amit az orron nem tartok számon. Zsebkendőtartók 144

POGÁNY ZOLTÁN VERSEI

ürülnek, tar tok marad csak nékem, fel kőne kélnem, gyenge a génem, de csak náthásan fekszek itt. Jajaj!

Pogány Zoltán: Kilencedik preceptum

Pogány Zoltán nyomor fenhetted rám zápfogad csak pókháló volt hajamban fonat vasrács csíkozta törött arcomat Bezártatok a Hét Toronyba! bezártatok majd otthagytatok rothadó csírák közt nyíló magot hittétek leszek hozzátok bukott Jajszót tőlem nem kapott senki! jajszók tőlem nem erősbítnek börtönök falán bűnt kínt senkinek bűnhődjön az ki csak kínnal remeg Kitörtem minden Hét Tornyon át! kitörten minden zárak mögül bár ónkeblemben véreres rög ül mély tömlöc bennem többé nem vetül Madár szárnya csap köröttem szélt! madárszárnyam űz mindenen át lengetve sorsom árvalányhaját boldog szavakkal kiáltott vivát Jó példát adott ősprecedens! jó példák markolt kínzó éhe konok fényt szítva vidáman ége csillogva lett így búm felesége Daltesten ármányt mind kivetett! 145


daltestem van már örömmámor holt vizek helyén forrongó lét-bor partján világít fároszom Ámor Vár messzi vágyak kikötője! vár messzin csoda dübörgő föld rossz múltért kínos jövőt örökölt mégis örök itt mindörökkön zöld Menekülök csak mentve magam! menekülök csak egyre mégis Hét Tornyot rombolt ábrándos fétis így űzötten mint másokkal én is Bezártatok egy nyolcadikba!

Pogány Zoltán: Szeptember Mosolyom szín-bolond mezőt igéz. Derülő arcom, lám, fényhabban mosdik. Csacska vitéz, fény! Most ide nézz! Cifra csuhámból ezer élet foszlik. Jövendő magvak ágyasa testem: Nyárnak is, Ősznek is ágyasa lettem. Látod? Fejemen lombkendő tarkul, avarszőnyeg rojtját bogozza karom. Csacska vitéz, fény! Most arra hull összes kincsem: nász-szagú terméshalom. Év-anyám csókja süt, földi pecsét: Kilencedik gyermekként szopom csecsét. Áldott emlők! Létezni serkentők, ó, mennyit adtok s raboltok el tőlem... Csacska vitéz, fény! Most fess esők mosdatják minden rezdülésem: ők nem vihar, rongy Szélkirály, ki csak kérked: „Félre béke, félre nyugalom!” - érted?

146


Tudom, érted...! Hisz’ bérem vagy, örök, Te, fény: hűs esőknek is kincse ki vagy. Csacska vitéz, fény! Most hadd török magamnak még szikrázó szilánkokat, hűs, ha jön, szívemben ott hadakozz, ónos cseppeket hol ég búja hoz... Érzed? Két markom próbál megfogni; táncba révülhessen Fa, Gomba, Virág... Csacska vitéz, fény! Most elfoly’ mi másnak álló tava: itt golgota-lány méhdombja sárlik, barna testével mikor tárul kéjjel lelkemet tépd fel: jajt sose mondón ott vagyok: éhed, fecskéket ellátó kis útravaló. Csacska vitéz, fény! Most álmom vedd álmodhoz társnak; lehess bűnre csaló, így nyisd meg mindennek életterem: nyári dáridóknak van vége velem. Mosolyom szín-bolond nyarat idéz, derülő arcom, lám, árnyhabban mosdik. Csacska vitéz, fény! Most ide nézz! Cifra csuhámból őszi élet foszlik. Jövendő magvak ágyasa testem: Nyárnak is, Ősznek is ágyasa lettem!

Pogány Zoltán: Szonett az éjről Gyémántkígyó az éj: ég-magja feltüzel. Sötétlő folyam, láva, láng: fény-szűzen. Harapdál és tépked: foga-sincs nagy semmi. Elmar mohón, megemészt: így, csak ennyi. Átsiklik mindenen: ébenszín csigacsík. Ha mást nem, megtréfál: jól fenéken csíp. Nem kurta farkú, nyeszlett: teste duzzadt kéj. Csillagokért könnyet: kacajt csak úgy kér. 147


Univerzummal hál: dunnája végtelen. Nászruhája Hold: ezüstös kényelem. Elnyel, majd kiokád: vájúdva elsodor. Ha boldog is: csiszolatlan búskomor. Ha éhezik, csak vacsorát nyel: hiába. Ha reggelit: megfullad a halálba

Pogány Zoltán: Örök metamorfózis Érzem. Felém szökött a vágy. (De kalandot vártam. Nem kezed...!) Éjnek sötét haja mögül jött. Bűnösen belém lobbant. Szép emlékezet, s megcsikordult a hitvesi ágy. Kalandot kértem. Lenge bűnt. Nem ezt. Nem részvéti asszonyajkadat! Hördülést, aztán Asztarté-éneket. Nászoktól meghalni. Lucskos test alatt. (S pusztulni ha férfikorom megszűnt!) Nem bús érzékin. Ifjan, vadan! (Remegő leányka vad csók-képe űz. Testére támadok. Kínokban rángva. Ő paráznán sikolt. Mint Vesta-szűz, örök tűzben lobogunk. Boldogan.) Mégis Te ölelsz! Meg a hallgatag éj... Hiába szökött felém a vágy...? Csak kapkodok - s Te is. Enyhén zihálsz. Tenyeremben kebled húshalma lágy. Sóvárgásom tán megérezted...? Ó, ne félj! Az a remegő leányka valaha Te voltál...

148


Pogány Zoltán: Kit nem bántottam... Kit nem bántottam még ki hozzám eddig jó volt kit nem nyeltem ha csak kicsit is megkóstolt (s ízem haragjától lett dühöm követője) kit nem csaltam meg soha míg engem megvédve szánalmak viharában hullott le vértje (csupasszá szült közönyömmel birokra kapott) túl szított gondolatom vajh' kit nem vakított gerjedt tüzem meddig nőtt s ha fűtött égbolt (sorsom nyalva lángját csak öltem nem öleltem) szerettem-e azt én ki úgy imádott engem segítséget kérve míg félt elveszetten (emlőjét cibáltam mert nem védhetett jobban) látta bennem bárki ha tőlem káprázottan mennyi vért követel mikor szívem robban (balzsamozott tudatom ön-jajból préselt zsír) akad-e még bennem csak egy olyan ki nem sír mikor másnak könnye lett lelkemben gyógyír (hol sebzett agyarakkal bárki vágyat vághat) kiről meg fecsegtem volt bűneimről hallgat így pótolnak morzsák dugig jóllakottat (sokak bőségéből vett még többek nyomorán) ördögölő hitem holt isteneket ölt tán mikor úgy hihettem jó jöhet jó múltán (hamisnak követőn vak igazam kovácsolt) igazam sem akadt míg hazugságom nem volt... rossz szűkölő ebként anyafarkas kit hord (kéjjel szoptatgatva hogy ordas-falkát szüljön) így születtem élni mint más soha e földön s akképp pusztulok hogy földem se gyötörjön (senkit ne bánthassak ki engem jónak gondolt) 149


Póké Anna: Várlak…

Póké Anna Öt másodperc alatt Kedvesemmé lettél, Reményt adtál ismét Öleltél, szerettél. S, a semmivé lettél... Félelem és kétely, Elmentél egy éjjel. Rád várok nappal Elképzellek este. Nehéz órák után Csókkal köszönj be. Anna Felnézek a Holdra, Eszembe jutsz róla. Reményt adsz a mának Igen haza várlak!...

Póké Anna: Átutazó Lettél, s bár ne lettél volna Az életem kegyes ajándéka. Hatalmas szívedbe sokan beleférnek, Idővel néhányan feledésbe vésznek. Vándor vagy ki erre járt, Itt töltött egy éjszakát. Kinyitom a szememet, Keresem a kezedet. Visszanézek, nem látlak. Kereslek, nem talállak. Érintésed érzem, A csókodat féltem. Erre jártál álmomban? Vagy talán csak lázam van. 150

PÓKÉ ANNA VERSEI

Póké Anna: Küszöbön Harmincnyolc éve, egy hideg őszi este, Megszülte gyermekét s a küszöbre tette. Sorsára hagyta a védtelen árvát, S két év múlva kitette párját. Most már ketten voltak a sorsukra hagyva, Senki se tudta kinek a magva. A küszöbről indultak neki az életnek, Soha nem értették , vajon mit vétettek. Kapaszkodtak volna bokorba, fába, Menedéket kerestek jobb híján egymásba. Idegen házba találtak otthonra Talán a föld alatt már most jobb volna. Sehol egy ölelés, egy jó meleg fészek, Számkivetett maradt mind a két lélek. Idegen kezektől lett meleg az étel. Idegen kezek örök hála Néktek. Lázas betegségből Ők gyógyították, Azt az egy érzést soha nem pótolták.

Póké Anna: Játék a szerelemmel… Elhitetted velem, Bár nem mondtad sosem. Tudtam, hogy csak játszol, A játékod nincs fából. A megunt játék sorsa, Felkerül a polcra. Ül a polcon porosodik, Bánatosan szomorkodik, Ül a polcon szava nincs, De a szeme nedves, Vedd le kérlek kedves!

151


Játssz vele egy keveset, Hisz oly régen nevetett. Ezt nem teheti bárki, Csak Te tudsz vele bánni. Szeretnéd, de nem mered, Magadtól félsz úgy lehet. Ne légy soha gyáva, Mert ott ragadsz a sárba. Ha arra tévedsz újra, S felnyúlnál a polcra, Egy üzenetet találsz csak, Én mindhalálig vártalak.

Póké Anna: Születésnapodra... Belőlem nőttél Te kedves szép alak, Ha tudnád, hogy mennyire akartalak. Tizenhat éve, hogy a világra jöttél, Gömbölyű babából férfivá nőttél. Még szólni sem tudtál, mégis értettelek, Tizenhat éven át mindig féltettelek. Tudom Téged már valahol várnak, Elhagyod egyszer a szülői házat. Felfedezed az élet százezer csodáját, Nekem Te jelented lelkem boldogságát. Mikor pólyás voltál, keblemből etettelek, Akkor is sejtettem, másnak neveltelek. Elindulsz egyszer, ez az élet rendje, S én távolról figyelem milyen fiam kedve. E ház ajtaja nyitva áll örökre, Öröm, vagy bánat ér csak bátran kopogj be. Vigyen erre utad, amikor csak lehet, Nyugtasd meg néha az anyai szívet. Ember lesz belőle s a próbát kiállja, S az én szívem nem dobbant hiába.

152

PÓLISKA CSABA VERSEI

Póliska Csaba: Fájdalom

Póliska Csaba Magamra maradtam, kétségek között, Fájdalom. Kisírt szemeimbe új könnyek gyűlnek, Fájdalom. Körülötted forog minden gondolatom, Fájdalom. Nem tudok nyugodni, pillanatokra sem, Fájdalom. Feledni próbálom közös emlékeinket, De nem sikerül. Újra visszajönnek, újra előtörnek, Feledhetetlenül. Lesz-e majd olyan nap, hogy eszembe sem jutsz, Végképp elfeledlek? Hogy másnak élek majd, gondolataimat Más köti le? Hogy minden szavam, mik most eszembe villannak, Elfeledem, Vagy ha nem is feledem el, úgy érzem majd, Hogy mit sem jelentenek? Hogy egy emlék leszel csupán, egy emlék és nem több - Bár csodálatos! -, Mit csak néha idézek fel, s ha eszembe jutsz, Elmosolyodom? Nem tudom, mi lesz, a szívem összetörted, Fájdalom. Magamra hagytál, minden gondolatom mégis Körülötted forog, téged ostromol. Érzéketlen lettem bármilyen szépségre, Fájdalom. Csak te vagy nekem, csak a te szépséged, Csodálatos. 153


Póliska Csaba: Te vagy az álmom Te vagy az álmom, mit álomnak többé nem hihetek? Mit valóságba oltva, igaz érzésekkel kell majd átszenvednem? Melyből felébredni nem hiszem, hogy fogok, legyen bármily fájó? Hiába sírok, hiába könyörgök, te rám sem pillantol. Pedig én bármit megtennék érted, minden kínt vállalnék, Szerelmedért, szerető szívedért mindent veszni hagynék! Melletted, mintha egy álomban élnék, oly csodálatos, Tökéletességed számomra minden, nem pótolható! Lázadok a sors ellen, hogy ily gonosz velem, hogy ily könyörtelen, Hogy semmilyen módon nem engedi, hogy melletted legyek. Mit vétettem ugyan, miért kell mindezt elszenvednem? Olyan nagy kérés, teljesíthetetlen, hogy szíved enyém legyen? De én nem adom fel, harcolok érted, csak te érdekelsz! Még akkor is, ha kilátástalan a küzdelmem. Harcolok érted, szívedért, lelkedért, mindenedért, Enyém leszel, szeretni fogsz engem? Ki tudja ezt még? 154


Pillanatok, séta a sötétben, eszembe villannak, Leírtam már őket, nem is egy versemben, emlékek maradtak. Lesznek-e újra majd ilyen pillanatok, ilyen csodák? Írhatok-e újra majd közös emlékekről, imám meghallgatást talál? Fejemet lehajtva, kezeim közé temetem arcomat, Fájdalmamat nem kiáltom többé a semmi pusztájába. Magamba fojtom minden bánatomat, minden érzésem, Eltemetem mélyen, a szívembe zárom szerelmemet. A rideg valóságból a csodás álmaimba menekülök, Az álmok körülvesznek, nyugalmat hoznak, mind rólad szól! De mégsem nyújthatják azt az érzést, amire vágyok, Mert azt csak a te szíved adhatja meg nekem, adja majd vajon?

Póliska Csaba: Elfogadlak Ha fáj minden és az élet csupa kín, Ha csak szenvedést érzel és nincsen gyógyír, Ha azt mondod, menjek el, s hagyjalak magadra, Elfogadlak, bármilyen vagy. De nem megyek el, vigasztallak, Védelmezlek, megnyugtatlak. S akármit tégy, nem haragszom, Elfogadlak, bármilyen vagy. 155


Hogyha a szívedből csak vidámság fakad, Ha az élet szép, s csak jó napod van, Ha kedvedet semmi el nem ronthatja, Elfogadlak, bármilyen vagy. És veled vagyok, el nem hagylak, Szívem együtt örül a párommal. Olyan vagyok, akárcsak te, Elfogadlak, bármilyen vagy. Ha a szenvedély lángja szinte elemészt, Ha a vágy megragad, és hozzám taszít, Ha úgy érzed, hogy most szeretned kell, Elfogadlak, bármilyen vagy. Ha átölellek, és tovább bíztatsz, Ha mohón keresi ajkad az én ajkamat, Ha hallom a vággyal teli sóhajaidat, Elfogadlak, bármilyen vagy. Ha rosszkedvű vagy, ha a mennyekben jársz, Ha úgy érzed, csak teérted van a világ, Még ha meg is bántasz szavaiddal, Szeretlek, ezért elfogadlak.

Póliska Csaba: Mert szeretlek Hiányzol, a hangod, a mosolyod, A mozdulataid, minden pillantásod, A puszid az arcomra, ajkaid lágysága, A találkozás öröme, az álmok kuszasága, Mert szeretlek. Néha elképzelem, hogy vajon mit csinálsz, Gondolsz-e rám, vagy elfeledtél már? Én gondolok rád, s vannak olyan napok, Mikor nem bírok magammal, a helyem nem találom, Mert szeretlek. 156


Megpróbállak felidézni, hogy közelebb légy, S a szívemben a fájdalom enyhüljön kissé. De oly mohó vagyok, hogy mindez kevés, Mindenestül akarlak, belőled nem lehet elég, Mert szeretlek. Vajon találkoztál-e már valaha bárkivel, Aki hasonló érzéseket keltett a szívedben? Aki miatt éjszakákat nem aludtál, Akit nem tudtál feledni hosszú hónapokon át, Mert szeretted? Te ilyen vagy nekem, feledhetetlen, Egy tökéletes ajándék, mit megkapott a szívem. És csak egy dolog hiányzik: a viszontszerelem, De mindent megpróbálok, hogy boldog lehessek, Mert szeretlek. Újra és újra próbálkozom, De te minduntalan ugyanazt mondod. Mégsem adom fel, mert nem hiszem el, Hogy az életemet nélküled kell leélnem, Mert szeretlek.

Póliska Csaba: Elválaszthatatlanul A nap és a hold a felhők felett, Kergetik egymást, bár soha nem érhetik el. Az egyikük elhozza a határtalan fényt, A másikuk otthona a végtelen sötétség, Mégis oly egyformák. Te és én, mint nap és a hold, Futok utánad, úgy érzem, mégis távolodom. Fényed felém villan, incselkedik velem, S végül magába zár komor sötétségem. Nincs menekvés?

157


Vársz-e vajon reám, vagy járod az utadat, Mely sohasem találkozhat az én utammal? Napjaim eltelnek, az idő egyre fogy, Meg fogom-e hódítani a szívedet vajon? Vagy hiába remélek? Mert hinni akarom, hogy te vagy az a lány, Ki nekem rendeltetett, kire a szívem vár. Akivel az életemet leélhetem, S rajta kívül senki más nem kell nekem, Mert ő a mindenem. Felnézek az égre, a napot felhők takarják, Látni nem láthatom, sugarai nem törnek át. Messze van nagyon, csakúgy, mint te, De az álmaimat senki sem veheti el tőlem, S azok mindig lesznek. Egy fiú és egy lány, kéz a kézben, A szívükben boldogság és végtelen szerelem. Egymásra találtak, s már nem válnak el soha, Az életeik útjai egy irányba futnak. Elválaszthatatlanul.

Póliska Csaba: Virág és méhecske Lennék apró kis virág egy nyári rét ölén, Élvezném szirmaimon az éjjel hűs szelét. Lágyan ringatóznék édes ütemére, Leveleim táncolnának a lengedező szélben. Ahogy eljönne a hajnal, a sötétet feledve Lágy harmatcseppekkel ajándékozna meg. S ahogy leveleimről a cseppek legördülnének, Szikrázva hullanának a rét fűtengerébe. A felkelő nap legelső sugaraira Kinyitnám szirmaimat tereád várva. Virágom ragyogna az édes napsütésben, S arra csábítana, hogy még közelebb gyere. 158


Te rám szállnál, mint méhecske, s vágyat oltanál, Én cserébe neked édes nektárt adnák. Nem akarnám többé, hogy elhagyj engemet, A napjaim nélküled semmit sem érnének. A nyár lassan eltelne, s ősz következne, Leveleim, s virágomat a föld nyelné el. Téli álmot aludnék az avar, s hó alatt, Terólad álmodnék, hol lehetsz ugyan? Mikor eljönne a tavasz, csak téged keresnélek, Nem tudom, vajon megtalálnálak-e? Nem nyugodnék addig, amíg meg nem lellek, Hogy együtt idézzük fel a nyári emlékeket. Én virág, te méhecske, én fiú, te lány, Hódolóddá lettem, mert vágyat oltottál. Számunkra a nyár most kezdődik el, S lehet, hogy többé nem is ér véget.

Póliska Csaba: Kétszáz Kétszáz pillanat, kétszáz csoda, Kétszáz vers, kétszáz hangulat. Kétszázszor mondtam ki, kétszázszor éreztem, Kétszázszor hittem - lehet kétszázszor tévedtem. Kétszázszor írtam le az érzéseimet, Kétszázhoz közeledve magam megértettem. Kétszáz nagyon sok, mégis oly könnyű volt, Kétszázból melyik volt szerinted a legjobb? Kétszáznak felénél ígéretet tettem, Kétszázadik versemet máshogy terveztem. Kétszáznál többször dobbant érted a szívem, Kétszáznál kerültem mégis a legtávolabb tőled. Kétszázból csak néhányat írtam melletted, Kétszázadik versemnél is csak elképzelhetlek. 159


Kétszáz versem akár egy rózsacsokor, Kétszáz különböző, de gyönyörű rózsából. Kétszáz elvesztegetett pillanat, Kétszáz hiábavaló gondolat? Kétszázszor mondom ki, ha nem hiszed el, Kétszázból sohasem bántam meg egyet sem! Kétszáz helyett tízszer, ha találkoztam veled, Kétszáz találkozás után sokkal több vers lenne. Kétszáz vers helyett én beérném eggyel, Kétszáz érzés egy versben, annak, ki szeret. Kétszáz elmúlt pillanat, kétszáz örök csoda, Kétszáz költeményben, lehet kétszáz indulat. Kétszáz múzsám is lehetne, kétszáz gyönyörű angyal, Kétszáz helyett mégis csupán egy van: te vagy az!

Radulović Emil: Volt egyszer egy rózsa

Radulović Emil Volt egyszer egy rózsa enyém lehetett volna E rózsa szívem kertjében vágyott pompázni Bársonyos szirmai ajkaimra hullhattak Menyei illata hajamba vágyott Karjaim közt várta a szél lágy ringatására De én nem akartam észrevenni nőies táncát Ajkaim elfordultak lágy érintésétől Kezeim nem érintették meg áldott arcát Volt egyszer egy rózsa enyém lehetett volna Más szívét díszíti menyei lázban Ajkai más lelkét simogatják Illata más szerelmét hatja át 160

RADULOVIĆ EMIL VERSEI

mikor a Nap álomba tér De én mégis boldog vagyok mert nem hervadt el Mert ő a szerelem legbüszkébb virága Volt egyszer egy rózsa enyém lehetett volna...

Radulović Emil: Kislány vagy Bármenyi év elmúlt, te az maradtál Csak már más vigyáz rád, mikor álomba szenderülsz Más szava érinti meg lelked legféltettebb zugát Te most is vágysz vigyázó karjaim ölelésére Hiszen törékeny vagy és védtelen Most is lesütöd mosolygó szemeid mikor kezem lágyam arcodat megérinti Vigyázok rád és az álmod áldott békeségére Hiszen fontos vagy nékem, hiszen féltelek Féltelek az egész világtól, minden gonoszától A szél minden lágy fuvallatától Könnyeid nekem fájnak, mert bánatod is enyém Hogy miért, ne kérdezd, hisz te tudod Hiszen minden rólad szól a szerelem az élet legcsodásabb angyaláról A nap is csak mosolygós arcodért kel fel Kislány vagy még, pici-pici kislány

Szabó Ferenc: A Hold és a csillagok

Szabó Ferenc térj vissza te fényes nap, tündökölj ragyogj nekem a lélek ki szívembe bujt, te egyszer maradj velem 161


Mint sötét felhők a viharban, őrülten kúsznak az égen, épp úgy nyugalmam nem lelem, Mert te rád várok régen. Éjjel a csillagok suttogják nekem, s a hold fáradt arcomra ragyog, Biztatnak légy bátor és erős, Várd meg mit hoz a holnapod. Hatalmas tündöklő fényes golyó, Te nem vagy oly egyedül, Boldogság fényét szórod, és téged ezer csillag vesz körül, Nem kívánok oly sok csillagot, csak egy ragyogjon nekem neki lehoznám a többi ezret, csak örökké maradjon velem. Hová tűntél te fényes golyó, szürke felhők nyeltek el, merre vagytok tündöklő csillagok, Ugye vissza tértek egyszer? Akarom hogy lássátok mosolyom, érezzétek hogy boldog vagyok, s hogy egyszer az én csillagom lesz, az aki majd nektek is ragyog.

Szabó Ferenc: Ezeregy éjszaka Megcsókolom édes szád, Szétborzolom arany hajad, Simogatom selymes bőröd, Pillantásunk egymáson ragad, Súgok füledbe meleg szavakat, Megcsókolom gyönyörű szemed, Lágy mosolyod mindent elárul, és súgod örökké maradjak veled, 162

SZABÓ FERENC VERSEI

Forró bőrödet simogatja kezem, Lassan szempillád is elernyed, Egy más világban álmodol, s kezembe fonódott kezed, Úgy érzem most nem is létezem, Csak forróság önti testem el, Érzi ujjaid dobogó mellkasom Vagy tán eszem vesztettem el? Nem lehet hisz érzem illatod, s melled mint heves Metronóm, Átölelem egyre hevülő testedet, s lábammal lábad átfonom, Nedves bőrünk egymáshoz simul, Csak halk sóhajunk hallani, Lelkünk egymásba olvadt, Nem lehet szétszakítani, Szám érinti kerek kebleid, Csókolja végig izzadt testedet, Orromban őritő illatod, Érzem s imádom ízedet, Lassan egy lesz testünk, s együtt lüktetünk, A gyertya az asztalon elolvadt, Mostantól sötétben leszünk, Hosszú lesz ez az éjszaka, A csillagok ragyognak nekünk, De szerelmünk oly csodálatos, Ez az mit észre sem veszünk, Lelkünk éhsége hatalmas, Hamar eltelni nem fogunk, szeressük egymást hevesen, s tovább egymásba olvadunk,

163


Kis szobánkban halk zene szól, Mást úgysem hallunk már, Mi a csendet még megtöri, Csak heves lihegésünk tán, Ez egy gyönyörű éjszaka, Most fáradtan egymáshoz bújunk, Csókjaink, sóhajunk hallani, s egymásba ömlött hajunk, Szerelemtől, izzadtan, Összeragadt testünk, Most csak simogatjuk egymást, Hogy oly boldogok lettünk, Ezeregy éjszaka lehet még, Ami még hihetetlen nekem, Ez csakis a mi varázsunk, Látod, elcsábítottad fejem!

Szabó Ferenc: Pillangó Az erdő hangja oly csodálatos, Csak hallgatom milyen dallamos, A gondolatok csak cikáznak fejembe, Mint az az elröppenő pici lepke, Ö sincs egyedül, valahol a párja, Csak röpköd szabadon és várja, Rám is vár messze valahol a párom, Ö jár a fejemben, mindig csak öt várom, A nap lemegy lassan, szürke lesz az ég Sétálok csendben, és rá gondolok még, Unalmas a séta de az erdő oly szép, Gondolataimban még ugyanaz a kép, Nemsokára majd együtt sétálunk, Úgy érzem akkor soha el nem válunk, A csemetéink is jönnek majd velünk, Ők teszik szebbé egész életünk, 164

SZABÓ FERENC VERSEI

Már sötétedik, lépteim szedem, És a kis pillangó sincs már velem, Megpihent párjával valahol egy ágon, Hiányzik nekem is hogy nincs itt a párom.

Szabó Ferenc: Kóbor Kutyák Állok az eresz alatt, S bámulom a felleget, Közben számolom, Cipőmön az esőcseppeket. Sötétedik, a lemenő nap Rózsaszínűre festi az eget, A nedves, hűvös szellő, Átjárja egész testemet. Halk utcai lámpa fénye Világítja be a teret, S csillogtatja meg, Az öreg macskaköveket, Csendes a környék, Nincs egy árva lélek, Ki a közeli Kocsmába, Véletlen betéved, Ázott kóbor kutya, Lassan közeledik felém, Megáll s kérdően, Szomorúan néz elém. Mi van ki vagy te, Neked sincs otthonod? És te sem tudod, Hogy mit hoz a holnapod? Talán igazad van, Másként én sem vagyok, De vacsorámból, gyere Adok egy falatot. 165


Szabó Ferenc: Kedvesem! Mit akar tőled ez az idegen lélek, Ki nyugalmas életedbe gázol, Ki ily gyorsan felkeverte léted, s neked csak mindent összemázol, Nem tudja ő sem mit tegyen, Mert zaklatni, bántani nem akar, De érez valamit a messzeségből, Csak még nem tudja ez mit takar, Nem tudom kis fejed vállamra hajtani, Simogatni illatos finom testedet, Bajaid, gondjaid ily messziről hallani, Gyógyítani nyugtalan kicsi lelkedet, Azok a színjátszó pici csillagok, Az ég sem ragyog szebben náluk, Ha csillognak rám én csak hallgatok, Nekem kellenek, s akarom varázsuk, Oly szépek, és szomorúak mégis, Azon a bájos, kedves arcodon, Tehetek értük talán valamit én is? Ezt még nem érzem hangodon, Hangod csengett az úton a fülembe, csak fájt nagyon, hogy nem vagy ott, s ülnél inkább az ölembe, úgy nem lenne lelkem zaklatott.

Szabó Ferenc: Valentin Kancsó Szólj hozzám te elhervadt virágszál, Kérlek, mondj nekem valami szépet, Megcsókolnám bánatos orcádat, s én lennék ki vizet ad néked. 166

SZÁZDI SZTAKÓ ZSOLT VERSEI

Szólj drága, csak lelkedből beszélj, Énekelj szépen mint madár a fán, Vidám hangod szeretném hallani, Mi kiolvassza jeges szívem talán, Tudom oly hosszú volt az út, Mit eddig egyedül jártál, Legalább mondd, hogy nem én vagyok, Kitől te friss vizet vártál, Ne halld a gonosz hangokat, Kik nyugtalanná teszik léted, Az a mosolygós kicsi szád, az kicsim, legyen ami éltet, Melegség önt el, ha szavaid olvasom, És rá gondolok milyen jó veled, Szívem zakatol ha hangod hallhatom, s látom csillogó pici szemed. Én csak egy törött kancsó vagyok, Használt, öreg és kopott, De ezt neked mind szívből adom, Ennél többet nem is nyújthatok. Tudod nem is a kancsó a lényeg, Idővel majd csak ő is kiszárad, Akkor már nem tud vizet adni néked, És várnod kell míg a Duna kiárad...

Százdi Sztakó Zsolt: Az ismeretlen költő N. N. életrajza

Százdi Sztakó Zsolt Az ismeretlen költő életrajzi adatai ismeretlenek talán meghalt még mielőtt megszületett és csak mese volt az egész hogy élt egyszer valahol ő volt és nem más 167


az életben csak botladozott de szeretett szegény és ez minden bűnt jóvátett amit elkövetett a világ értetlenül nézett rá néha nem értette, és sokszor bántotta szerették asszonyok, lányok férfiak, fiúk és még sokan mások de mikor meghalt senki se vitt a sírjára virágot.

Százdi Sztakó Zsolt: Utópia Ad nekünk az Isten nagy hitet. Nem lesznek többé se szentek se eretnekek. Összeforrnak majd szétgurult szívek. Egy neve lesz akkor Istennek. /se Allah se Jahve se Krisna/ Az Emberek egy nyelven imádkoznak. Akkor majd csak igazat, jót, szépet álmodnak. Táltos-Istent mindenki magának. Szegény lélek-alamizsnát ad gazdagnak. A papok majd Istennel paroláznak. Isten nekünk ad egy új világot. És az Ember álmodik majd szép, hosszú álmot.

Százdi Sztakó Zsolt: Valami furcsa... Valami furcsa csend kezdődik köztünk, valami mély hallgatás, hiába keressük a szavakat, azok szétgurultak, és elbújtak, mint szétgurult gyöngyök a szőnyeg bojtjaiban. Ordíthat fülünkbe a józan értelem, nehéz újra megtalálni mi egyszer elveszett, hát mondjuk együtt, hogy béke poraira. 168

SZÖLLŐSI ZOLTÁN VERSEI

Százdi Sztakó Zsolt: Zokszó Suhan a mentő vijjogva az éjszakában, a halállal kergetőzve, hol lemaradva, hol meg megelőzve, lankadt szárnyai fáradtan csattognak angyalunknak fölborzolt idegekkel aberrált szerelmesen, kitárjuk karunkat a halálnak, elárult kedveseink bús lépte az avaron megmegdörren, és beletép halálra sebzett idegeinkbe!

Szöllősi Zoltán: Tévelygő alakod...

Szöllősi Zoltán Tévelygő alakod mikor lebben elém? Hívó hangod mikor csendül felém? Vágyódom hozzád teljes szívemből. Együtt a percek gyorsan teltek, Nélküled csak búsan tekergek. Tiszta lelked táplálta fényemet, Tenyeremen hordoználak tégedet. Az üresség fájó érzése kerít hatalmába, Reménytelenül várakozom mindhiába. Pedig szelíden ölelnélek, hajnalig szeretnélek. Gyönyörű kincseid rejteném karomba, S vennélek téged örök oltalomba.

Szöllősi Zoltán: Háború réme Sötét felhőket gerjeszt a gyűlölet, Feszülő inak mélyén a félelem remeg. Nem számít a kín, az ártatlan halál? Meggyalázott emberek vére hull majd ránk. 169


Szöllősi Zoltán: Biztatás Fáradt fejed hajtsd Vállamra kérlek! Sírd ki magad, Addig én megvédlek. Simogató kezem Enyhítse bánatod, Mosolygó szememre, Mosoly lesz válaszod.

Szöllősi Zoltán: Szomorúság Ólomszürke palástját borítja a Földre az alkony, Bús mosoly jelent meg bársonyos ajkadon. Selymes hajad lágy szellők borzolták, Tincseid arcodba hullottak, könnyeid takarták. Szíveden a szomorúság s a bánat lett az úr, Elment kit annyira szerettél, nincs már visszaút. Két karomban sírva, reszketőn megbújtál, Kerested a vigaszt, vártad a megnyugvást. Próbáltad pótolni velem, de mindhiába, Nem léphetek édesanyád nyomdokába. Ne aggódj kedvesem, vigyázni fog majd rád, Kinyújtja féltő kezeit a csillagokból hozzád.

Szöllősi Zoltán: Ne kérdezd... Ne kérdezd tőlem merre jártam, Vérmocsárban, rothadó tetemek közt, Szétroncsolt emberek kísérnek, A lemenő nappal nyújtózni az égre, Meggyötörni a szívem, hullni feledésbe. Torkomra forrt ujjuk, vérük engem gyaláz, Könnyel teli arcok kísérik a halált. 170

SZTUDVA PÉTER VERSEI

Szöllősi Zoltán: A hold A kövér Hold vígan mosolyog az udvarában, Sejtelmes sugarait szétküldi a sötét éjszakában, Segítsen tekergőn, derítsen fel tolvajt, Búvó szerelmeseket, kiknek szíve lobban, Őrizzen álmokat, vigyázzon a Földre, Legyen béke s megnyugvás mindörökre!

Sztudva Péter: Félelmek...

Sztudva Péter Félek attól, hogy magányos maradok... Félek attól, hogy nem látom a holnapot... Félek attól, hogy én valaki más vagyok... Félek attól, ami képzeletben lenni akarok... Félek attól, hogy a világ romjaiba dől Mit egykor a magaménak hittem, És nem leszek többé lovagias Hős, Mert legyilkolták sebezhető szívem... Félek attól, ha egy nap véget ér, S ha lehunyom a szemeim, Lezajlik bennem újra, s a vak remény, Nem hagy pihenni reggelig... Félek attól, ha kedves szót hallok Varázsa pillanatba rejtezik, És az igaz szó, mint fellobbanó Szikra, a sötétben elveszik... Félek attól, mely gondolatomat vezérli „Csak a bátor érzi magát szabadnak,” Aki mer e szörnyű világban boldogan élni. ... De félelmeim örökre fogva tartanak...

171


Sztudva Péter: Gyönyörgyöngy Valami fáj mélyen. Érzékelem. De ne tudom felfedni az illúziót, Hiába rendezem sötét félelmeim, Emlékképek, szófoszlányok, hangok A te-világod bennem nyomot hagytak S könnyeim hideg szívemre fagynak. A szerelem lángja éled, és ellobban Szívemben fájó édes-hamis képzetek, Melyet százszínű alakodra rajzoltam, Egy gyönyörgyöngy gondolatjelmezbe... Vágyódva kapaszkodom a fellegekbe, S tudom, mi nekem kell, elérhetetlen. És hallom újra hívogató hangját, De most idegen nyelven beszél, S megérinti lelkem alvó harangját, Rejtett érzelmeimbe önt reményt, Mert álomrózsa terjeszti a veszélyt, Hogy megküzdjek igaz szerelmedért.

Sztudva Péter: Szívsóhaj Szunnyadó szépségét szítja szüntelen Szerető szívhang, szinte szünetel. Szem szemléli szív szentelését, Száj szövi szent szerződését. „Szerelem” szavalja; száz színes szó. Szél szárnyán, szabadon száguldó Szenvedély szabdalja szerelmes szívemet. Szerenád szédíti szűz szentélyeket, Számtalan szivárvány szikrát szór, Szánalmas szennyfoltot széttipor. Szívszéli szepegés, szívzokogás, Szívzörej, szívsóhaj, szívdobbanás.

172

SZTUDVA PÉTER VERSEI

Sztudva Péter: Könnycseppek titka Ha három könnycseppben feltör a fájdalom, A többibe miért fojtom öldöklő bánatom? Az első eloltja a szerelem lángját, S porba sújtja szívnek rejtett vágyát. A második pokoli tüzes méreg, És friss sebeket lázban éget. A harmadik az emlék cseppje, Mely belefullad a múlt tengerbe. Majd cseppfolyammá duzzadva Egymást követik a könnyek újra. A többi már maga a tisztulás tükre, Mégis életembe forrasztja mélyülve Az első három rettenetes cseppet, Mi a régvolt szerelemre emlékeztet.

Sztudva Péter: Cím nélkül Ha majd téged is leemelnek a világ polcáról, Ahol konzerváltad eddig megkavart lényed, És kihúzod az utolsó gyufát a dobozból, S megpillantod, hogy te húztad a rövidebbet, Gyorsított falra hányt borsóként végzed Rádöbbensz, lecsúsztál egy nagy dologról; Szétmázolt, össze-vissza festett világnézet Mely másban úgy fogalmazódik meg: ÉLET.

173


Szulák Krisztián: Sírsz, mert vége?

Szulák Krisztián Sírással kezdődik az élet, Sírással van vége. Sírsz, ha boldog vagy, És sírsz, ha egyszer vége. Álmodik az ember. Ezt teszi, mert balga, S a balga képzelgések Vége egy romhalmaz. Nézel a távolba, Várod a jövendőd. Nézel, s nem hallasz mást, Csak egy búskomor kesergőt. Hiszel a csodában. Hiszel egy nem földi erőben. Istennek nevezed őt, S várod, egyengesse jövődet. A válasz a fohászra elmarad. Ül csak a lény csendben. Minek tiszteled hát? Találd meg célod, ember! Halandó vagy, De benned is egy isten lakozik. Segítheted utadat, Ha akarod, hát magad is. Bölcs lenne az ember? Mondtam már, hogy balga! Megcsalja ő fajtársát Számtalanszor, napról-napra. Sírsz, mert vége az életnek? Hisz hazugság az egész. Meghalsz, eltűnsz, Felejteni nem nehéz. 174

SZULÁK KRISZTIÁN VERSEI

S életednek alkonyán, Ha tényleg hittél, s hiszel, A könnycseppet a szemed alól Az Isten törli el.

Szulák Krisztián: Szívem Szívem ma még tán Lélek és élet Holnapra tán csak Hús és alvadt vér benn Ma még dobog, De holnapra talán Ha Isten is úgy akarja, Remélem, megáll

Szulák Krisztián: Egy vers a lánynak Miért bűn a szerelem? Miért bűn a vágy? Miért kellesz nekem? Miért nem kell más? Nem tudlak én elfeledni. Nem tudlak én nem szeretni. Nem másért csak önmagadért: Biztos, féltő szerelmedért. Érzem ajkad remegő számon. Látom szemed minden fénylő tárgyon. Hallom hangod a zene minden hangján. Érzem illatod a szellő minden mozdulatán. Nélküled az élet olyan sivár. Nélküled a halál kiút talán. Kell az édes ölelésed, Éjben kacér nevetésed. 175


Értelmetlen sorok, felesleges szavak Minden lány az utcán homályos, szürke alak. Még egy bolond behódolt az ördögi vágynak, És kiönti szívét egy versben a lánynak.

Szulák Krisztián: Érted hatszorosan… Kínban kesergek. Magamban szenvedek. Mikor nem érzem illatod, Várom a percet - érezzelek. Sötétből a fényre lépek. Szemem előtt megjelenik emlékképed. Távol vagy, s én csak Várom a percet - lássalak. Autó suhan el mellettem. Madár ének zeng fülemben. Mind a te hangodon szólít, s csak Várom a percet - halljalak. Nem érzem minek mi az íze, Mert nyelved nem érinti nyelvem. Minden fagyottá vált, s azóta Várom a percet - ízleljelek. Száz csillag ragyog fenn az égem. Kezem nyújtom, majd megégek, Bár Te messzebb vagy annál, de Várom a percet - érintselek.

176

SZULÁK KRISZTIÁN VERSEI

Szemem, fülem, Orrom, nyelvem, De a lelkem az, aki igazán Várja a percet - szerethessen. Mert én érted hatszorosan szenvedek…

Szulák Krisztián: Táncolunk Nem ismerlek még, Bár láttalak sokat. Táncoltunk is párszor, Nem láttunk másokat. Közelebb és közelebb, Még magamhoz húzlak. Törékeny tested Félve simítja ujjam Gyáván vagy gyengén, Döntsd el magad! Fogom meg kezed, Ölelem derekad. Együtt mozdul testünk, S követi szemem szemed. Nem kell muzsika nekünk, Szívhang lesz a zene. Én szépséged nézem. Ezt Te szememben látod. Másra nem is figyelek, Nincsenek szabályok.

177


Szűcs Tamás: A szelíd

Szűcs Tamás aki megkapta a Földet, az szólja a Gondolatot: aki megkapta a Földet, az szítsa fel a Tüzeit, aki megkapta a Földet, az feszítse a Tengelyét, aki megkapta a Földet, az szedje szét a Részeit, aki megkapta a Földet, az robbantsa a Velejét – aki megkapta a Földet, az hozza el a Világot!

Szűcs Tamás: Hogy megjelenjen fényt adni a hangnak, színt adni a szónak, képet adni az imának, testet adni a zsoltárnak, tüzet a vágyásnak, napot az álomnak, égboltot a szenvedélynek, világot a költészetnek.

Szűcs Tamás: Egy angyal nekem adta Egy csodálatos angyal jött álmomban, és elvitt a pusztába, negyven nap után megfogta köveit, és kenyérré formálta.

178

SZŰCS TAMÁS VERSEI

Egy csodálatos angyal jött álmomban, és felvitt a templomra, egybehívta az őrző angyalait, és hozzám parancsolta. Egy csodálatos angyal jött álmomban, és felvitt a magasba, megmutatta hatalmas országait, és mindet nekem adta.

Szűcs Tamás: A teremtett... A föld fölött, az ég alatt, a sötétség mögött, mi megmaradt, szél csupán, egy gondolat, mely lebeg árván, s kiáltja a múltat.

Szűcs Tamás: Pempő birs kökény cseresznye – gyümölcsíz hit remény szeretet – lekvár!

179


Varga Ákos: Vidróczky dala

Varga Ákos Kitekert nyakak, Rút, vonagló testek, Szaggató vérkönny, Roncsok utolsó hörgése. Utamon a halál, Hányszor elátkozám, Pedig nem akarok mást, Mint a teljes szabadság. Ne merj elém állni! Ne merj meggátolni! Óvakodjál tőlem, Ne merj érinteni! Hazám a mindenség, Otthonom a sötét erdő, Életem keserű bolyongás, Fekhelyem éles kő. Gyűlölöm az embert, Ki kitaszított engem, Örök ellenségem, Anya, fiú, gyermek. Utamon keselyű repít, Arcom farkas nyalja, Testem féreg eszi, Majd a lomb takarja.

Varga Ákos: Esőének Kövér cseppek. Kopogó hang, Tócsák gyűlnek, Patak rohan, - Futni kezdek.

180

VARGA ÁKOS VERSEI

Te Eső, Te furcsa isten, Te, ki az életet táplálod, Te, kihez fohászkodik az ember, És retteg nagyon a vándor. Futok, futok, Villám kerget, Lábam cuppog, Ruhám vizes, - Ágak marnak. Az árral szemben miért szaladok? Mindig mást én miért akarok? Csendesítsd le hullámodat, Olvadj bele a sorsfolyamba! Lábam fárad, Ruhám szakad, Tüdőm fullad, Erőm apad, - Összeesek. Sodródjál a sors árjával, Bízd magad az égiekre! Lehetetlent ne akarjál, Ami jót tudsz, cselekedd meg! Hajamról víz csurog alá, Ruhámat a szél tépkedi, Az oldalam tompán nyilall, A lábam több sebből vérzik, - Belenyugszom.

Varga Ákos: Szivárvány Csendesen, Esőillat terjed szét tengeren, Égaljára színeket varázsol a távoli fény, Szemembe tükröt könnyez az emlékezés: Szél zúgása voltam, rejtélyes szeretet, Izzó Gondolathíd a Bilincsek felett, 181


Végül Csoda lettem, egyre teljesedtem, Csúf, picinyke bogárként napvilágra keltem. Mikor nagyra nőttem, útrakerekedtem, Fagyban, tűzviharban éjjel-nappal mentem, Bogyókon, harmaton tengettem életem, Bíborszínhegy felé vezettem léptemet. Éberen álmodtam, tűzgleccserben háltam, Világot bolygattam, jégcsúcsokra másztam. Megtanultam járni, szélben vitorlázni, Madarakhoz szólni, Fákkal társalogni. Éles, sima sziklák, gyors, vad zuhatagok, Vérszomjas lidércek éjszakai fagyok, Már csak néhány méter, lábaim remegtek, Titok, Csoda, Varázs, és felérek, felérek! Tünemény! Óh, Te mindenséget beívelő csalfa, kacér Lény, Reménység, Hit, Szenvedés, Küzdelem, Magányosság, Sötétség oly keserű Tengere, Óh Szivárvány, kérlek, Ne hagyj el engemet!

182

VARGA ÁKOS VERSEI

Varga Ákos: A Szerelemsziklán (a Molnár-szikla igaz története alapján) A hely szelleme idézi hőn izzó lelkemet, A hegykoszorúban nyugvó nap varázsszíneket lehelget, Alattam messzi mélységben valaha egy malom állt, Ódon kerekét a sebes víz éjt-nappal forgatá. Ez a hely vörös tűzbetűkkel lehet az égbe felírva, Reménytelen szerelmek sírja jajgat alattam, Mint ama első éjszakán, mikor két hű szív fellopakoda, Sok százan követték őket az elmúlt évszázadokban. Sokan soha nem érthetik meg, ezt az égető őrületet, Mely a lélekkemencét tüzeli ilyenkor egyreegyre. Kéz a kézben jönnek, közben csókot váltnak, Szemökből a könnyük az utat áztatja. Mihelyst ők felérnek, szemök megnyugoszik, Szivök nagyot dobban, arcok fehéredik, Fohászt rebeg szájok, lábok furcsán remeg, Megkínozott lelkök végső robbanásba kezd. Átölelve egymást úsznak a halálba, Üldözők elől át álomvilágba, Otthagyván a konok, rideg, fagyos világot, Mely a szerelmet nem érti, csak a pénzimádatot. Ma már nincsen malom, a víz is alig csorog, A régi ösvényt csaknem benőtte a bokor, De a szikla áll még, de szerelemtűz él még, Megigézve álok, szörnyű ez a szépség!

183


Varga Ákos: Ki vagyok én? Színeket ordító, Istent megállító, Világot bolygató, Önmagát szaggató, Magában bolyongó, Hegyekkel búsongó, Érzelmet kibontó, Éberen álmodó, Szerelmet kutató, Madárral társalgó, Végtelent áhító, Beteget gyógyító PORSZEM vagyok Én.

Várhelyi Klára: A bíborbetű

Várhelyi Klára A távol kínoz A közel megöl A szíved suttog Az éltedre tör Az álom méreg A való a tű A hit a véred Sok bíborbetű A szemed becsap A szíved téved Riad a vad A hited véded A szemed tágul És elfog a félsz Mindenki árul Örülj, hogy élsz! Könnyed kicsordul És elfog a düh A véred bordul 184

VÁRHELYI KLÁRA VERSEI

Sok bíborbetű Még küzdesz hogy élj A lelked remeg Csak soha ne félj És megmentheted Még megfordulhatsz Ha riaszt a mély Ha lehull a maszk Be ne bújj mögé! Késed elárul Szívedbe szúr S mindenki bámul Az álarcon túl Az élet gonosz A szívedben düh A véred a rossz A bíborbetű

Várhelyi Klára: Heroin Üvölt, dobol, ritmus, zene, Forog, sikít, megőrjít, Lüktet, élő s halott benne Édencsillag megszédít. Újra, újra rémképekben, Táncol a való az álomban, Üvölt, üvölt bennem, csendben, S kinn a szélben, hófagyban. Sikít, üldöz, gyilkol, éget, Saját tüzét szórja szét Pörgeti a sátánszívet Többet, gyorsan, sose elég. Vakít, megöl pengekéssel, Álcázó bús mosollyal Rám csókolja a szent mérget Gyémánt hűvös ajkakkal. Őrjöngve szorít magához Fulladozva benne élek, Majd eltaszít, és kínt okoz 185


A pengeéles fehér lélek. Üvölt a szél, megöl mindent Halálra fagy minden kinn, S ugyanúgy öl a szívemben bent A vérben pezsgő heroin.

Várhelyi Klára: 2001. 09. 11. Őrjöngő gyilkos vadállat Sarokba szorított sakál Gyermekgyilkos féreghad Elszabadult halál. Kibelezett kiskutya, Mocskos, leprás szajhák, Gépfegyveres ősanya... Mi lesz veled Világ? Prédikáló álszentek S áhítatos kutyák, Minden bajt a hitre ken.. M'ért teszed ezt világ? M'ért örülsz a bánatnak? Ha a másik haldoklik, Mikor ezren siratnak M'ért kiáltod: ez a hit! M'ért van az a sok-sok vallás? M'ért fordultok érte szembe? Vegyél fel egy passzív állást! Miért jó az, ha meghalsz érte. Miért ölsz az istenedért, És miért az ártatlant? Miért nem nézel kardod elé Mielőtt végleg lecsap? Rombolsz, gyilkolsz, porrá égetsz Csak magadat pusztítod Nem érted meg? Te is éghetsz! Dühöddel csak tüzed szítod. Sose tanulsz, nem értesz meg, Vakon rohansz a semmiért 186

VÁRHELYI KLÁRA VERSEI

Csak kérlek szépen, egyre felelj: Oh, Nagyvilág, mondd: miért?

Várhelyi Klára: Öngyilkos gondolatok I. Sötét, hideg, halálsikoly! Kaszás arcán egy vad mosoly Árulja el rút szándékát, Ő veri fel az éjszakát. Éjszakát? A halálcsöndet! Hallod, mint a Halál csönget? Lába alatt ropog a hó, Nincs más ilyen, ily borzasztó. de nem! Ez az én lépésem! Ott állok a sziklaszélen. Lenézek, és megborzongok. Érzelmek, hát nem hallgattok? II. Hív a mélység, a zuhanás, Halál lesz a végső szállás, Folyó mélyén nyugodhatnék Ide vissza sose térnék. Hív a mélység, hív az éjjel. Halál jár a sötétséggel!

Várhelyi Klára: Hazám Világ! Te, ki tele Vagy tavakkal, Hófödte hegyekkel, És az arany Ragyogása kápráztatja Szemeid. Tenger Messze kék nyelve nyaldossa Partjaid, meleg Sivatag nyújtózik 187


Hosszan kecses Öledben. Tőlünk mit Akarsz? Mondd, mely Táj nincs testeden, melyet itt Megtalálhatsz, gyarló Szemeddel mit keresel? Mit Vennél el tőlünk? Jól Miért csak te hasad Lakhat ? Miért Pásztázod most újra Ama szerény Hegyeink, lankás dombjaink? Vagy apró tavunk kell Még uralmadhoz? Semmi sincs Ezen a szemtelen Földdarabkán. Neked Értéktelen, De nekünk a jelen, Az egyetlen Jövő és a múlt. Szeretni Az tudja, kit ez az Alföld nevelt, vagy szemeit Először nyitotta, És a Balatonnak Selymes színe Tükröződött lassan Vissza benne. Ki a Mecsek erdejében Aludt, forrásából Égő szomját enyhítette. A Dunában tanult Úszni, s Tisza Vitte el elárvult Hajóját. Az Érték itt csak a mi hitünk, Mert bízunk egymásban. Apró országunk csak nekünk Érték. Nem láthatja Csodáit ki bajban Nem magyar, és 188

VÁRÓCZY ISTVÁN VERSEI

Büszkeség e szóra Gyarló szívét Nem fűti. Kinek csak földrajz Tájai, folyója Lehetőség csupán, s hangja Nem remeg a szóra. De lángra gyúl szívünk És dacolva Él. Remélj hát hitünk, Hogy van haza.

Váróczy István: Minden – Talán

Váróczy István Minden, mire szükséged van, Megleled egy szerelembe' Meglásd egyszer így lesz majd, Hát ne bújj a tenyeredbe, S ne kergesd a csillagokat, Hagyd a folyót a medrébe', Öltöztesd szíved mosolyba, És ne bújj a nem létbe. Én nem tudom, hogy szükséged Megleled-e a szerelemben, Melyet számunkra kínál a Sors... Arcod hagyd a tenyeremben, S ne hunyorogd a csillagokat, Szíved széplő szőttesbe bújtasd, S ha csak parány hímzés leszek is, Talán megéri, hogy időd velem múlasd...

Váróczy István: A Világ Tetején Te vagy nekem az erő, az értelem, Nélküled nincs értelmem lenni, Hiányom gyűlölöd majd énvelem, Nélküled maga vagyok a semmi 189


Minderre rájöhetek a Világ Tetején, Ha értem, akkor ölelem a Mindent, Ha nem, akkor csak küzdünk: Te meg én, S nem lelhetünk majd békét ott lenn De itt fent, a Világnak Tetején, Mikor gyomrom görcsöl, remeg a térdem, Egy számomra kezdődő kezdetek kezdetén, Az üvöltő viharba ordítva kérdem: Te vagy nekem az erő, az értelem? Nélküled nincs értelmem lenni? Hiányom gyűlölöd majd énvelem? Nélküled maga vagyok a semmi? És ott fenn, a Világnak Tetején, Minden sokkal több és annál is kevesebb, Átnézve a Csillagok Erdején: Érzem, a Halódó Élet mennyire hevesebb S Te vagy nekem az erő, az értelem, Nélküled nincs értelmem lenni, Hiányom gyűlölöd majd énvelem, Nélküled maga vagyok a semmi (Colin J. Fayard: „Kihűlt hamvak” c. írása nyomán)

Váróczy István: Teázunk Könnyeimből főztem teát, A füvet hozzá lelked virágos rétjén leltem, Szárítani szemed mosolygós melegébe tettem, Az utolsó csepp ruhámon - hogy gondoljak Terád Illata tiszta forrásként bennem lélegzik, Zamata rejtett nyugalmat plántál belém, Mint az a tudat, hogy idefekszel majd mellém, Az idő bennem rendben csak itt, Veled létezik. 190

VÁRÓCZY ISTVÁN VERSEI

Váróczy István: Abszurd szereteted Elméd boncoló asztalára teszed tudatod elvégzi az Y-vágást a gondolatok vérként buzognak forrásként törnek elő megtestesülései a szavak törlőrongyként kerülnek elő hajmeresztő igazságok folynak végig a vágás két oldalán, folyóként választ belső szervek semmit se mondanak a szív szereteted székháza fölvágva se tudsz róla többet. majd a közös élményforrások a gyomor tömegsírjába kerülnek szíved s agyad elegyedve merednek szótlanul nézik a homályosulást tudat varrta varrat bevégeztetett a hullába visszavarrva senki nem tud többet a szeretetről

Váróczy István: SzerelemSzükségSzonett Szükséged van a szerelemre? Vagy inkább azt kérdezzem: Szüksége van a vándornak, Hogy ne szomjazzon, ne éhezzen? Szomjad csillapítsd belőlem, Tiszta vizű csermelyed vagyok, Mert a szomjadnak víz kell, S a szerelem napként ragyog Töltsd hát meg szíved napfénnyel, A Kulacsod csordultig merítsd, Ne foglalkozz mással ma éjjel,

191


Mikor a testemből étkezel, Alánk a vágy szőnyegét terítsd, Miközben rajta velem vétkezel

Végh Sándor: Baráti kör

Végh Sándor Szálkás üléseinkre telepedve, szédelgő gondolatainkat levetkezve, csevegő pillanatok guggoltak a keresztre feszített sorsunk golgotai léptei között. Akaratlagos köreink hullámai túlcsordult azonosságba álltak össze, keresetlenül megesett vajúdó kacagásainkért, zúzódott pillanatokba csomagolt, ünnepeket óhajtó meglepetésekért. Szellő ritkán ébredt, falevelek fűrészfogas zenéje elnémult a hőségben elköszönő napjaink után. Feledhető múlt görcsös ágain átvillanó talányfények, madarak ülte, piszkolt királyi székekre szórták utolsó panaszukat. Perceink kövültek lélekfürdött énnélküli rohanásba. Összerogyott utak, képzelt célok akaratára. Nyelvcsücsörített grimasszal hittünk szóvirágoknak, majd szedtük össze hervadó csokorba, néma országutak tiszteletlen sírhalmaira.

192

VÉGH SÁNDOR VERSEI

Könyörgő imámban hittem az elnémult időben, álmaimban, a tiétekben is, és mondtuk mindegyikünkért. Az építkező jövőt ültem le itt elképzelni, a megalkuvás nélküli szőke folyónk partján, belezuhanva a túlpart tömör zöld tömbjébe. Lefekszem, és a lassan szárnyaló madarak fölött gomolygó fehér pamacsok szédítenek. Elmerülten, a fenséges folyóvíz törvénybe foglalt úti célját vélem tudni, hisz az oly egyszerű, szükséges és igaz.

Végh Sándor: Kocsmacsend Szigorú álmélkodásom terét vesztve, elszáradtam, torkom köszörülve bámész képekhez tornyosulok, szédelgő habok fölé könyöklődnek mindennapjaim. Gyűrött tegnapom vértezett robaja, izzadó örömök kínlódó csikorgása zúgó ármány, ömlő sikollyal, csábító kéjjel hiteget hűségszavakkal holnapokat. Itt hallom a füstös, rekedt morgást, miközben pörköltfoltos térképek között, piros kockákra kapirgálom a légypiszkos tegnapot, szinte ott vagyok, s csak vagyok! 193


Végh Sándor: Vigasztaló Úgy szeretnék mosolyt csalni az arcodra! Ha ott lennék, megérinteném vésett gondgödreidet, meleg suttogással oltanám síró tüzeidet, omló hajzuhatag alól keresném elő rekedt idegenre záródó némaságod. Mondanék szépet, okosat, főleg sutát, meg, hogy csak nekem higgy KEDVES. Hagyd az önzőt, meg a butát, s ha rám figyelsz, ha csak azt, ki hallásodat megérdemli, akkor törölhetném ki szívedből, a tajtékos, gyilkos morgó dübörgést, a sötét, dermedt, hullámzó üvöltést, hogy emberi érzelemmé simuljon minden elsiratott álmod, emlékké váljék a tegnap dicsővé, napfényessé a holnap. A pillanat? Már mindegy! Rám figyelj, én is azt teszem!!!

Végh Sándor: Ima a „Titokban” (részlet) Most fordulsz be a következő sarkon….. Áldott az a kőépítményű szeglet, amely irányodat töri felém, vésett-írott emlékű az a aszfalt, melyet apró koppanó lépteiddel jelöltél meg, ne fordulj el, ne kerülj el, ne törődj senkivel, nincsenek véletlenek a mi dolgainkban, ide kell, hogy gyere, iszonyú erővel sugallom, hogy jöjj, úgy kérem, kívánom, akarom és az lészen saját örömünkre, nem törődve sem sérelemmel, másokkal, bárkivel, a világgal, vagy mással. 194

VÉGH SÁNDOR VERSEI

Én pedig szeretni foglak! Hiába a töredékes mozdulások, meg a kezünkből kicsúszó akart sikerek, melyek véletlenekké silányultak. Hiába a környezet, meg a rögök, melyek botlásainkat magyarázzák hites szóval. Hiába, ha a mindenség is ellenünk van, ha te úgyszintén engeded, velem óhajtod, kéred is talán, teszel, hiszel, a gyönyörűség elvarázsol, -néha szédülsz, de jól esik nemde?kopogtatsz ide be, s majd ijedten tova el, félned mégsem kell, azt más óvatoskodja feléd, magadnak higgy, ha mersz, de ha nem, hát legalább nekem. A világ? Gyötrődnek, kínlódnak, küzdenek, ellene, s nem érte. Kérlek, ne menekülj, nem menekülhetsz! Hát mi elől? Fogadj el, s a többit, majd legközelebb!

Végh Sándor: Befejezetlen kérdés Miért kell megsemmisülni, hogy újra épülhessünk? Miért kell vesztenünk, hogy újra nyerhessünk? Miért kell szenvednünk, hogy újra örülhessünk? Miért, amikor kellene, amikor vannak, lesznek gondolatok, érzelmek. Miért!

195


Vörös Bernadett: Tűz

Vörös Bernadett Izzik a parázs Lángokban a lakás. Tűzoltók oltják Ahogy bírják. Gondolják bírnak Vele, Csak játszanak Vele. Próbálják oltani Lángját fojtani. Nyelvei kisebbek lesznek Majd erőre kapván Újra a magasba merednek. Tiszta harc ez. Most az oltók Nyerik a harcot Minden eszközt bevetnek Kimentik a bent rekedteket. A tűz nyugovóra tér. De tudják jól, Hogy ez nem a végső nyeremény.

Vörös Bernadett: Átkozott falak Átkozott falak! Mindenütt drótkerítés. Szögek tépik testemet, Marcangolják lelkemet. Szökni nem lehet, Hisz a falak Körbe kerítenek. Vágyam messze száll Álmom homály fedi már. 196

VÖRÖS BERNADETT VERSEI

Börtönbe zárt lelkem Sírdogál csendesen. Kéri az Istent, Hogy szabadon élhessen.

Vörös Bernadett: Sebeket ejtesz szívemen Sebeket ejtesz szívemen Átkarol a félelem Kérdezni nem merek Hisz elveszítelek Remegő kezek Félénk érzelem Igéző szemek Angyali neszek. Ölelő kezed Szorítja testemet Felpezsdíti lelkemet. Átjárja szívemet.

Vörös Bernadett: Hiányzol Lehunyom szemem S te állsz előttem, Szemedben fények Én csak remélek. Megfogod kezem, Szemeidet rám szegezed Én megremegek. Szólni nem kell! Szemeid beszélnek helyetted. Vágyam rég nálad jár Gondolataidat kutatja már.

197


Vörös Bernadett: Vágyom Rád Kérlek, szeress! Ha csak egy órára is, De szeress! Ölelj magadhoz Forró vágytól vezetve. Játssz Velem! Szítsd a tüzemet! Csókolj hevesen! Mikor az érzelmek a csúcsra hágnak, Csókolj hevesen! De mégse! Lassíts! Ne siessük el! Halmozz szeretettel, Borítsd be csókjaiddal testemet! Őrölj fel égető lángoddal! Érzem, elveszek. Szeress!

Zsákai Péter: Más napra várva

Zsákai Péter megint itt van a hajnal az álom a fényben lassan meghal. újra eljött a másnap pihentél... mondd, mért vagy fáradt? megint itt van a reggel nedves ágyból kell, hogy felkelj hitetlenül nézel a mába mindig ugyanaz... hiába vártad.

198

ZSÁKAI PÉTER VERSEI

hiába vártad, semmi bíztatás a tegnap ismétlését szívesen kihagynád unalmas lesz, már előre látod kelj fel mégis! próbáld máshogy! próbáld máshogy, legyen másképp lehet ezt a napot kell, hogy túléld. túlélsz még egy néhány napot talán más lesz?! majd meglátod! majd meglátod a fényt az égben egyszer eljön! hidd el! érzem! bíborszínű lesz a hajnal az álom a fénnyel tovább fut majd. tovább fut majd, nem ér véget arra gondolsz: melyik év ez? rózsakertben táncolsz ébren elfelejted hogy volt régen... megint itt van az éjjel ezzel a nappal is éppen végzel. újra fekszel az ágyban álmodsz.... talán eljön egy más nap.

Zsákai Péter: Keresem azt, aki... keresem azt, aki magányomat megszünteti s megpróbál engem elfogadni olyannak, amilyen vagyok. mosolyt csal az arcomra, ha szomorú vagyok visszahúz, ha távolodni akarok hűséges, mint egy kiskutya szeretni tud, ahogy egy anya megbocsát, ha vétkeztem hisz tudja: a harag értelmetlen a hibáimat elfogadja velem élni megtanulja hogy lehet. 199


s ha találkozok vele szívembe zárom elfeledem szomorú magányom. szeretni fogom, amíg élek és meghálálom hogy rámtalált e csodálatos lélek.

Zsákai Péter: Idelenn-odafenn néha szörnyű álomkép néha valóság néha szép. mégis mikor végeszakad a gyertya kialszik a hamu megmarad. kiömlő vér a testből kiégett arc a szemből elhaló szó a fejből kitépett emlék a szívből. nézek az égre - hiányzol! zokogva kérdem - neked jobb? a virágok a fényben elhervadnak az üzenet a múltból örök marad. mégis, mikor agyamban helyet kap üvöltök magammal - kérlek maradj!

Zsákai Péter: Megkopott emlék megint egy új hét megint egy nap minden nap mást hoz mégis ugyanazt. hátranézel az időben de nincs már ott semmi pedig hittél benne hogy ugyanúgy fog várni. 200

ZSÁKAI PÉTER VERSEI

a levél, melyre emlékeztél megsárgulva ott rohad rég a fa alatt melybe szívet véstél egykor. tudod eljön újra a tavasz zöld lesz a levél de már nem ugyanaz melyhez emléked láncolt. másnak éppen ez a tavasz hozza el, mit neked amaz de rohan az idő, s te utána hátranézel, de már hiába. a múlt az idő tengerén elúszott de a helyén otthagyott egy levelet melyet sárgáról zöldre festett

Zsákai Péter: Nem mondhatom el annyira kínoz már lelkem, mint vízhullám magasba húz úgy hull rám megőrjít ez a vágy amikor nem lehetek ott. félek félreértenéd ha most ott teremnék és mindent elmondanék ami engem bánt aki téged csodál. nem bírok magammal tudom, te túl jó vagy én pedig átverlek 201


azzal, hogy előtted mindig jónak látszom. kérlek, hogy bocsáss meg! nem! én oda nem megyek régóta ismerlek elveszíteni nem merlek mert annyira szeretlek.

202

Köszönet

203


Köszönet Változó világunkban egyre kevesebb ember szentel időt, pénzt és fáradtságot a kultúrának. Éppen ezért értékeljük mindazokat, akik belső késztetést éreznek, hogy bizonyítsák segítő szándékukat. Köszönettel tartozunk a kötet megjelenéséért néhány önzetlen támogatónak, több barátnak és társnak, akik ma is hisznek az amatőr írókban, akik hisznek bennünk. Egyengették a kötet megjelenésének útját, kiemelkedő szerepet vállaltak patronálásukkal. Hálásak vagyunk anyagi támogatásukért. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik lelkes közreműködésükkel önzetlenül segítették az „Álmodók Földje” összeállítás megjelenését. Álljon itt a nevük, mint egy baráti kézfogás köszönetképpen: Kaposvári Katalin Kereskedelmi igazgató Office General KFT, Szeged Nagy Sándor Ügyvezető igazgató Timen's Irodaszerellátó Nagykereskedelmi Raktár, Szeged Rabi Károly Szeged Üveges Márk Péter hozzátartozói

204

KÖSZÖNET

Baranyai Attila Nyúl Fuchs Éva Pécs Halász Ildikó Budapest Dr. Hamvas Ákos Budapest Harpauer Henriett Gárdony Molnár Szilvia Szeged Nagy Éva Szeged Nagy János és felesége Szeged Nagy Mihály Németország Nagy Zsolt Debrecen Nyul Krisztián Budapest Oros Eszter Budapest Póliska Csaba Kistokaj Tóthné Nagy Erzsébet Hajdúböszörmény 205


206

Tartalom

207


Bevezetés 3 Üveges Márk Péter emlékének ajánlva 9 Verseink: Üveges Márk Péter 16 András Pr0d16Y Zsolt 21 Baranyai Csaba 25 Benke Rita 27 Császár Róbert 32 Cserepes Andrea 35 Cséffán Zsolt 42 Danku Gyula 49 Demeter Zsolt 51 Dobrosi Andrea 54 Efraim Staub 58 Fuchs Éva 60 Göbölyös N. László 63 Gyurcsek Attila Sándor 74 Halász Ildikó 77 dr. Hamvas Ákos 80 Harpauer Henriett 84 Hosszú Attila 85 Jakus Edit 89 Jámbor Tamás 93 208

TARTALOM

Kákai Krisztina 96 Kálmán Eszter 98 Kamarás Klára 102 Karaffa Gyula 105 Keller Ferenc 107 Lajtai Gábor 111 Lakatos István 113 Megyeri Nikolett Ágnes 116 Merényi Krisztián 118 Molnár Szilvia 122 Nagy János 125 Nagy László Zsolt 128 Nagy Mihály 131 Nagy Zsolt 133 Nyírfalvi Károly 137 Nyul Krisztián 140 Pogány Zoltán 145 Póké Anna 150 Póliska Csaba 153 Radulović Emil 160 Szabó Ferenc 161 Százdi Sztakó Zsolt 167 Szöllősi Zoltán 169 209


Sztudva Péter 171 Szulák Krisztián 174 Szűcs Tamás 178 Varga Ákos 180 Várhelyi Klára 184 Váróczy István 189 Végh Sándor 192 Vörös Bernadett 196 Zsákai Péter 198 Köszönet 203 Tartalom 207

Megrendelési cím: Baranyai Attila 9082. Nyúl, Fekete István út 27. E-mail: [email protected]

ISSN 1587-2912 210

Képzeld el…

211


Az élet nem állt meg. Mi, a verslista tagjai úgy érezzük ideje megmutatni magunkat az Internet világán kívül is. Itt az idő a továbblépésre. Most, második kötetünkkel egy időben jelent meg az ünnepi, belső használatra kiadott – elsősorban irodalmi – folyóiratunk, amit 2005 januárjától félévenként tervezzük folyamatosan kiadni. A Barátok verslista 4. születésnapjára kiadott „Képzeld el ...” c. folyóirat átöleli a verslista négy évét a tagok verseivel, írásaival, valamint néhány grafikával. A jövőben folytatni kívánjuk ezt a híradást. E folyóirat keretein belül is tájékoztatjuk majd az érdeklődőket a kimagasló eredményeinkről. Rendszeresen beszámolunk tagjaink – házunk táján illetve egyéb megmérettetéseken elért – sikereiről. Figyelmet fordítunk majd a különböző hazai kulturális, művészeti programokra, eseményekre is. Ízelítőként egy kis részlet a folyóirat Bevezető oldaláról: „Képzeld el, ez alatt a négy év alatt már a második kötetük jelent meg saját erőből. Az első kötetben még csak 21 tag írásai szerepeltek, de a másodikban már több mint a duplája, azaz 53 ember írásai szerepelnek; sőt, képzeld el, van tíz tag, aki mindkét kötet alkotója. Már 10 személyes találkozó volt különböző városokban, Budapesten, Szegeden, Pécsett. Tudod, már hagyományaik is vannak. 47 havonta induló vers és prózaíró pályázatuk volt két megadott témával, évente egyszer – augusztusban – pedig téma nélkül. Ennek a rendkívüli pályázatnak eredményhirdetése minden évben a megalakulás körüli időpontban (2000. október 1.), a születésnapi találkozón van rendszeresen Komáromban.

212

KÉPZELD EL... C. FOLYÓIRAT BEMUTATÁSA

Képzelheted, már 235 tag fordult meg a verslistán rövidebb hosszabb ideig, de az átlag létszám 80-90 fő. Képzeld el, hogy már közel száz szószövős játék volt az idők folyamán. Mi? Te nem tudod milyen játék a szószövő?! Legjobb, ha megnézed ezen a címen ezt is, valamint a verslista életéről híreket: http://www.verslista.hu Ja, már nézted? Akkor láthattad Te is mennyi érdekesség van a honlapon művészetekről, zenéről… Képzeld el a legújabb meglepetést! Irodalmi folyóiratot indított a verslista két vezetője titokban a negyedik születésnapra a tagok írásaival és grafikáival. Mit kérdezel? Mi a címe!? Ez nem lehet kérdés, ha ezt az előszót olvasod: Képzeld el…” A fenti folyóirat nem csak nyomtatott formában fog megjelenni, hanem a neten is megtalálható lesz a következő címen: http://www.kepzeldel.hu.

213

AJÁNLÓ

214

AJÁNLÓ

Kedves olvasó! Következzen végül, de nem utolsó sorban a Barátok verslista ajánlata minden alkotóművész és amatőr művész számára. Ez pedig nem más, mint a világhálón való megjelenés segítése. Hangsúlyozzuk, a lehetőség bárki számára adva van, azaz elsősorban nem listatagokra gondolunk! Ingyen adunk tárhelyet, s ehhez két domain nevet szeretnénk felajánlani: 1. Irodalmároknak, íróknak és költőknek helyet biztosítunk az alábbi címen: http://www.poeta.hu 2. Egyéb alkotóknak, lett légyen képzőművész vagy bármilyen más alkotó művész pedig a következő helyen:

http://www.alkot.hu Jelenleg is található néhány érdekes oldal mindkét honlapon, érdemes odalátogatni! A verslista célja, hogy támogassa és elősegítse valamennyi művészeti ág terjesztését, valamint a kulturális értékek bemutatását. „A látottakat ismertté, az ismerteket tudottá, a tudottakat élménnyé, az élményeket magasztossá kell tennünk, hogy művészetet hozhassunk létre.” /Egry/

215

Jussom Ki meri mondani, hogy csakis múlandót hoz, kinek fején még nem zöldül babér? Ki meri mondani, hogy nincs jussom a szóhoz? Megszenvedek én is a sorokért! A háborút, a harcot nem én indítottam, de összefröcsköl ugyanúgy a vér. Megindul sírva-jajongva a föld alattam, ha szerte járok szelíd szavakért. Jussom van a vershez. Jussom, mint bárkinek, ki kezébe egykor tollat fogott. Jussom van, s mint gyermekem, mind-mind enyémek, harcolni is, ha kell, csak értük fogok. Jussom van a vershez. Enyém az összes szó. A kimondott, s a ki nem mondható. (Karaffa Gyula)

Hajnal Könyvek 03. Álmodók Földje

Recommend Documents