INTERJÚ Hajnal Jenővel a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet vezetőjével 2006 novemberében. Készítette Dencs Tünde a Magyarságkutató Tudományos Társaság megbízásából. (nyersszöveg) Kérdezőbiztos: Én azt kérdezném meg Öntől, hogy az ön szervezetének tevékenységi területe miben és mennyiben járul hozzá a magyar érdekképviseletek érvényesítéséhez Vajdaságban, tehát, hogy milyen konkrét példát kívánnak elérni, illetve kívántak akár korábban más intézetek terén? Hajnal Jenő: Korábban az MP Thurzó Lajos Közművelődési Központban dolgoztam, ahol ez a magyar érdekeltségi szempont abban nyilvánult meg, elsősorban, hogy (mintegy többségi) a Zenta és környékét magában foglaló közművelődési intézmény nem csak erre a régióra igyekezett korlátozni tevékenységét. Fontosnak érezte, hogy egy szélesebb körben is megpróbálja kifejteni azt a segíteni akarást, és annak a tudásnak a megosztását, amely itt fölhalmozódhatott, és amely abból adódhatott, hogy egy magyar önkormányzat állt háttérben. Nyilvánvalóan sok mindent könnyebben meg lehetett oldani, mint azokban a közösségekben, ahol esetleg konszenzus szükséges a pártok között, vagy még tovább bonyolítva hol a magyarság már olyan kisebbségbe szorult, hogy szinte alig tudja ezt az érdekképviseletet valamilyen módon érvényesíteni. Ebben nagy szerepet játszott az elmúlt 15 év háborús gazdasági válsága és mindaz a gond, amely körülvett bennünket, amely még inkább megkövetelte a tömbmagyarságtól azt a segíteni akarást. Ezt a kötelezettséget, amelynek meg kellett nyilvánulnia. Zenta, úgy érzem, hogy ebben az időszakban ezt a feladatot általában nagy rendezvények révén tudta látványosan bemutatni, és ez a látványos megnyilvánulása a magyar közösségi létnek, az együttlétnek nagymértékben kialakította azt a képet, amely ma Zentáról általában itt a Vajdaságban, de a Kárpát medencében is kibontakozott, hogy itt egy magyar élet él és szerveződik. Ezek a nagy rendezvények különösen a háborús időszakban a zentai színtársulat tevékenységében nyilvánultak meg, ahol legkiválóbb hivatásos színészek, rendezők jártak ide és segítették a fiatalokkal való együttműködést, a másik formája volt 1994-ben a Durindó és a Gyöngyösbokréta ahol a magyar zászló kitűzésével ahol a magyar himnusz elhangzásával nyilvánvalóan, hogy ugyancsak kifejezésre jutott az-az eltökéltségemnek közösségnek ennek a városnak, hogy itt magyar életet akar szervezni. Ebben a képben, nagy mértékben közrejátszott az akkori önkormányzatnak az elszántsága, is hogy a menekültekkel szemben megpróbálta megvédeni ezt a közösséget, hogy ne áramoljanak ide és hogy valamilyen módon ne bontsák meg azt az etnikai arányt amely ezen a vidéken itt a Tisza mentén adott és kialakult. Nyilvánvalóan ebben a közösségben kezdődhettek el ezután, elsősorban az önkormányzati támogatással, később pedig már segítségekkel is, kezdődhetett el a Kálmány Lajos népmesemondó verseny, az énekelt versek fesztiválja, a Zentai-csata 300. évfordulójának 1997-ben a megünneplése, amely tízezres tömegeket mozgatott meg, amikor ősbemutatóval, mégpedig Verebes Ernő zeneszerző bemutatójával, Kányádi Sándor föllépésével, az Állami Néptánc Együttes bemutatójával, a 1
magyar huszárok látványos parádéjával. Olyan megnyilvánulások voltak ezek, amelyek üzenetet közvetítettek kifelé, amely alapján Zentának megint egy sajátos szerepe volt, amely lehet többet is mutatott, mint amennyi volt, lehetett, most ebben a pillanatban nem az én dolgom, hogy megállapítsam. És csak ezután a sokadalmi millenniumi rendezvények több éven át, tehát mind, mind ezek a formák ezeket a lehetőségek nem beszélve arról, hogy a Városi Múzeumban évente a néprajzi találkozók fölújultak itt jöttek létre, itt találkoztak a néprajzosok, a népzenei archívum itt kezdett kialakulni, kibontakozni. A lényeg, amit most ugye el kellene mondanom, hogy igazán itt a civil élet és az intézményesített életnek a sajátos kapcsolata figyelhető meg és érhető tetten és ez a kapcsolat itt abban nyilvánul meg hogy egy intézményi erős intézményi háttér segítette mindennek a kibontakozását, hiszen a Thurzó Lajos Közművelődési Központban valamennyi művelődéssel kapcsolatos szerveződési fóruma adva volt, a civil élet is itt próbált szerveződni. Érdekes módon az új időszakban, tehát 2000 után, amikor nagyobb mozgástere lehetett már a civil életnek is akkor gomba módra jelentek meg és szaporodtak el ezek a civil egyesületek is itt vidékünkön, amelyek eddig valamilyen módon az intézményes forma árnyékában ott voltak és hát hihetetlen módon bontakoztak ki ezek, elsősorban itt Zentán. A kezdeti lépésekben, nem is annyira a fiataloknak a szerveződési formája, hanem a nagycsaládosok, a szellemi fogyatékos gyerekekkel való foglalkozás, az ingyen konyha köré szerveződő jótékonysági akciók, a gyermeksegélyező, diáksegélyező formák, azok, amelyek igazán nagy életteret kezdtek követelni maguknak. Azt hiszem, hogy mégis az ifjúság szempontjából a legkomolyabb civil mozgalom, az a Délvidéki Ifjúsági Szövetség, azáltal, hogy a Nyári Ifjúsági Játékokat Zentán kezdték el szervezni. Ez ismét egy olyan nagy horderejű eseménnyé nőtte ki magát, amely ugyancsak sok szálat és egyebet tudott megmozgatni, s hát ebből nőtt ki idővel maga a civil mozgalom, mint szerveződési forma, amely már megpróbálta összefogni nem csak a kialakuló vagy élő civil szervezeteket, hanem szélesebb körben, mint Délvidékre kiterjedően mozgatni ezeket az elszaporodó vagy ahol kicsit nehézkesen alakuló szerveződéseket, hogy azok mégis életre kapjanak. Tehát ebből adódik, az-az, látszólag úgy tűnik, hogy ez a legnehezebb időszak valamilyen módon előhozta bennünk az érdekvédelemnek azokat a hajtóerejét, amelyek egyrészt itt Zentán egy hivatásos intézmény keretében tudták mozgásba hozni ezt a közönséget, közösséget másrészt pedig a civil szerveződési formák alakultak ki. Ennek nyilvánvalóan, hogy a Vajdaságban nagyon nagy szerepet játszott az én meglátásom szerint a magyarországi támogatási rendszer mindenképpen az Illyés Közalapítványnak a megjelenése, amely szinte ki kényszeríthette azokat a szervezeteket is, amelyek eddig nem igazán komoly bejegyzett egyesületként működtek, hogy létrehozzák magukat és kezdjenek el tevékenységi formát kialakítani, hiszen a pályáztatási lehetőség is ez által adott volt számukra. A kettő azonban úgy érzem, hogy összefügg egymással, hiszen napjainkban azért egy lecsendesedés figyelhető meg, egy kicsit elfáradt ez az egész közösségünk, is az én meglátásom szerint, de maguk a civil szervezeteknek egy része is és hát éppen az Európai Uniónak az árnyékában, közelében az a legnagyobb veszély mutatkozik, hogy ez az elfáradtság, ez a kimerültség, igazán az egyesületek elöregedéséhez is vezetett. Arról most nem is akarok beszélni, hogy hány fiatal elment és még kik azok, hogy két generációt elveszítettünk a háború ideje alatt, hogy mindez oda vezetett, hogy napjainkban egy-egy komoly pályázat megírására nem igazán találunk csapatokat. És akkor itt jelenik 2
meg az a másik lehetőség, amit már máshol mintaként ugye megtapasztalhattuk, hogy hivatásos pályázatíró irodák jelennek meg nyílnak meg, ezekben viszont az a nagy veszély, hogy a pályáztatásnak van egy olyan serkentő hatása, amely rákényszeríti az embereket, hogy kezdjenek el gondolkodni a saját jelenükről és jövőjükről, jövőkép alakításában mindenképpen a jó pályázatok közrejátszhatnak. Ha viszont, egy bérmunkával átváltható mindez, ha valakinek van pénze, sajnos a kis civilegyesületeknek nem igazán van erre pénze, akkor megint egy olyan veszély áll fenn, hogy azok, akik különben is megtudnák írni a maguk pályázatát, azok tudnak boldogulni. Valahol a kirekesztettség lesz úrrá azokban a közösségekben, ahol viszont éppen a legnagyobb szükség lenne erre a vérátömlesztésre, erre a segítségre. Ez viszont arról az általános képről vall itt nálunk, amelyet szórványosodásnak és provincializálódásnak kell neveznünk, amely arról szól, hogy a sziget és a szórványmagyarság valamilyen módon próbálja fönntartani magát és megőrizni azokat a pozícióit, amelyet elért, de már nagyon kevés erő van abban. Az erőben elsősorban az értelmiségieket kellene értenünk és a fiatalokat, akik képesek lennének átlendíteni ezt a helyzetet és képesek lennének olyan életlehetőségeket teremteni, amelyekben megállítható lenne ez a folyamat. Az én meglátásom szerint, erre nem igazán van példa az utóbbi időben most éppen az Apáczai Közalapítvány támogatása révén és a szórvány kollégium és a magyar iskola program révén elindultak ilyen mozgások itt nálunk is. Tehát, nagyon-nagyon kis lehetőségét látom annak, hogy ezáltal gyermekeinket egyrészt arra tudjuk rávenni, hogy anyanyelvükön tanuljanak azok, akik különben nem biztos, hogy ezt vállalnák. Hiányzanak, azok az emberek egy-egy közösségben (akár az az, egy-egy ember is), aki köré élet szerveződhet, aki köré magyar élet szerveződhetne. Én ebben látom, ebben a pillanatban a délvidéki magyarságnak ezt a kifáradtságát, ezt a kimerültségét ezt a nehezen előremozduló akaraterejét, amely a felszínen nem is igazán látszik, hiszen ha arra gondolunk, hogy a működő intézményeink viszont a maximálisat a legtöbbet próbálják teljesíteni. Ha a kultúránál maradunk hivatásos színházaink, az újvidéki a szabadkai, a Kosztolányi Színház, a Szabadkai Gyermekszínház, néhány kiváló amatőr műhely azt hiszem, hogy a Kárpát-medence legjobb előadásait képes létrehozni. Ha arra gondolunk, hogy diákjaink, akik anyanyelvükön tanulnak egy-egy főiskolán vagy egyetemen, meg tudják állni a helyüket, vagy akik innen elmennek középiskola után vagy már netán már a középiskolát is Magyarországon, végzik el, igenis helytállnak, akkor ez a bizonyítani vágyás, ezt az életben való maradást az életre való készséget mutatja, bizonyítja. Viszont az itt maradóknak mind nehezebb és mind több ember helyett kell mindezt végrehajtani, megtenni és azt hiszem itt fogunk kifulladni nagyon gyorsan és akár a civil életszerveződéséről akár a művelődési egyesületek sajátos tevékenységéről, vagy intézményeinkről akarunk beszélni, akkor azt hiszem hogy ezt számba kell vennünk. Érdekes jelenség figyelhető meg nálunk, amikor pl. az erdélyi tapasztalatokkal szemben, (ahol mindvégig nyilván van a Ceauşescu éra és ebbe közrejátszott sok minden, hogy ők az egész magyar közművelődést, közoktatást, kultúrát, azt ilyen apró kis sejtekben, egyesületi formákban próbálták létrehozni, társaságokban tehát ilyen alulról építkező rejtett formákat teremtettek meg), a mi közösségünkben pedig mindig az intézményesítésnek a szándéka mutatkozott meg. Nyilvánvalóan, hogyha a Hungarológiai Intézetre gondolunk a magyar tanszékre, a sajtóházainkra, a színházainkra az oktatásunk legkülönbözőbb formáira, mindezek erről árulkodnak, hogy itt igenis van egy ilyen törekvés. Ez a törekvés hozta létre a 3
Vajdasági Magyar Művelődési Intézetet is, amely feladatának tekintené, hogy mindazt, ami ilyen mozgalmi jellegű formában az elmúlt 15 évben létre jött ennek most már egy intézményes keretet biztosítson háttérkeretet, hogy segítse ezt a munkát, ezt a formát és mind nyilvánvalóvá válik, hogy ez a segítségforma csak biztos alapokkal, biztos szakmai háttérrel valósulhat meg. És hát ennek az életnek a szervezésében nyilvánvalóan a kutatómunka, a tudományos élet, az értelmiségieknek az elkötelezettsége a meghatározó. Ez alatt értem még a nagyon-nagyon nehéz helyzetünket, hiszen ahogyan látjuk, a magyar egyetemnek a létrehozása mekkora küzdelemmel jár. Valahol nem akar létrejönni és ennek az okát magyarázhatjuk így, vagy úgy, vagy amúgy, de azt hiszem hogy ennek a közösségnek a gyengesége jelenti azt, hogy nem vagyunk már olyan erősek és inkább a kompromisszumokba tudunk belemenni. Nincs akkora erőnk, merszünk, bizodalmunk és szakembergárdánk se esetleg, de valahol ott a lelkünk mélyén mindez együtt van, amikor látjuk, hogy évről évre valahol mindig fontosnak érezzük, de ugyanakkor nem tudjuk megtenni azokat a sorsdöntő lépéseket, amelyek megváltoztatnák ezt a helyzetet. Egy ernyőszervezet van a háta mögött, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézeten belül csoportosulásokat lát. Ez hátrány, vagy nem? Hát az Intézet, a művelődési egyesületeknek semmiképpen nem ernyőszervezete. A Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség az ernyőszervezete. A másik ernyőszervezetünk a Vajdasági Magyar Folklórközpont. Bizonyos értelemben a közművelődési élet szerveződésében, a Jugoszlávia Magyar Művelődési Társaság játszott közre. A tudományos életben pedig Újvidéken és Szabadkán ugye két komoly szerveződés jött létre (a Magyarságkutató Tudományos Társaság például). Most visszatérnénk az ernyőszervezeteknek a feladatára. Itt elsősorban ez a Művelődési Szövetség és a Vajdasági Magyar Folklórközpont az a kettő, amelyek épp azért, mert mint ernyőszervezetek megpróbáltak nagyon sok mindent megoldani megszervezni, de hiányzott az a hivatásos profizmus,amelyet úgy érzem, hogy a Vajdasági Magyar Művelődési Intézetnek kell segítségükre lenni ennek a megszervezésében, mert jó szándék mindig volt, az együttműködési akarat is megvolt, de ezt úgy szervezzük meg ahogyan ezt igazán meg kellene szervezni. Ez valahol úgy érzem, hogy nem igazán valósult meg. Az Intézetnek, egyebek között, épp ezért is nagy a gondja, mert a Magyar Nemzeti Tanács 2005. szeptember 23-án létrehozta, de igazán az itt lévő épületen kívül nem igazán tudott háttérstruktúrát teremteni. Nem tudunk annyi embert foglalkoztatni nincs egy stabil, biztos munkahely lehetőség, amely a fiatalokat ide tudná vonzani, nem tudjuk megvalósítani azt, amit ugye magában az intézetnek a fölépítésében elterveztünk, hogy társadalomtudományi csoport helyismereti csoport közgyűjteményi csoport közművelődési szakkönyvtár, dokumentációs központ médiaműhely, mindegyik csoport alá négy, öt szakember rendelhető lenne, akik akár itt vannak munkaviszonyban, vagy legalább a csoportvezetők itt lennének és külső munkatársakkal együtt dolgozni. Ennek a megvalósítása nyilvánvalóan, hogy ebben a pillanatban egyáltalán nem biztató, és ahogyan most az anyaországi támogatási rendszerek alakulnak, és ahogyan nálunk a helyzet alakul ismét arról árulkodnak a dolgok, hogy megint visszasüllyedünk az amatörizmusnak az öntevékeny önmozgalmi jellegnek arra a szintjére, amely nem lesz képes azokat a feladatokat ellátnia, amelyeket el kellene látnia. És akkor visszatérnék az ernyőszervezetek funkciójára. Az ernyőszervezetek azok mindig egy közösséget erősíteni tudnak, de sohasem tudják azt az ideális helyzetet, arányt felállítani, 4
amely az ernyőszervezet szakmai segítségével ugye közösséget mozgásba tudja hozni, de olyan szinten hogy a közösség a kezdeményezést saját magában érezze. Tehát vagy átvállaljuk a tevékenységek feladatok elvégzését egy nagy rendezvény megszervezésében, vagy magára hagyjuk a csoportot, vagy a kettőt megpróbáljuk szinkronba hozni és ez a szinkronba hozás nagyon, nagyon nehezen tud megvalósulni. Jó példa erre a Durindó és a Gyöngyösbokréta, amelyet minden évben más-más közösségben szervezzük meg, és amelynek ugye külön fesztiváltanácsa van a fesztiváltanácsba az ernyőszervezetek teszik meg a javaslataikat akik ott vannak tehát lényegében az ernyőszervezetek állnak a háttérben. Ugyanakkor, a házigazda a szervezője ennek a rendezvénynek és mindig az a kérdés, hogy a fesztiváltanács a szervezésnek a jogát, mint a hozzá legjobban értő testület kivegye és abban a közösségben, a rendezvényen kívül meghall mindent. Egy-egy szervezés, egy egész évre mozgásba hozhat egy kis falut, egy közösséget. Ez nem csak abból áll, hogy három napig rendezvény van (ünnepe a népzenének, a néptáncnak), hanem arról is szól, hogy fölújítják a művelődési otthont. Nagyon sok helyre pályáznak, ha ügyesek, akkor egy kis pénzt meg tudnak takarítani, utat tudnak javítani, fölújítják a színpadot. Tehát rengeteg ilyen dolog oda kerülhet. A testület, tehát mint fesztiváltanács vállalja fel ezt a feladatot, még ha nyilvánvalóan, maga az a közösség már nem annyira érdekelt. Ez az arany amiről most beszélünk: hogy tudjuk megtalálni ezt a kettőséget, hogy tudjuk elérni ebben a mi közösségünkben, amely annyit szenvedett az utóbbi időben, hogy egymás sikerére büszkék legyünk. A mi közösségünk sok esetben a mások sikerére kicsit irigységgel tekint, mindig azt látja, hogy hát igen annak meg volt a lehetősége… Tehát nem abban gondolkodunk, hogy az a példa az a modell - tehát nekem is azt a lehetőséget kellene meg teremtenem. Az amatőrizmusban, az amatőr színjátszásban nagyon érdekes nagyon tipikus nézet, amikor azt kell naponta tapasztalnunk, hogyha egy előadásban hivatásos rendező díszlettervező, vagy netán még egy színész is közreműködik (annak ellenére, hogy az amatőr előadás lesz), hát az által nyilvánvalóan sokkal jobb lesz az-az előadás. Jobb lesz azért is, mert hivatásos emberek őrzik, vigyázzák a fiatalokkal való munkát. Na most mért kellene afelé haladnunk, hogy akik nem tehetik ezt meg, akkor azt mondjuk, hogy ez nem igazságos! Hát az igazságosság nem ebben van! Az igazságosság abban van, hogy mindig a jó felé próbáljon mindenki törekedni. Az a közösség, aki ezt nem tudja, annak abba az értékrendbe kell, hogy elhelyezze önmagát, aki jobb előadásokat tud esetleg produkálni. A helyére kell, hogy tegye a dolgokat. Megmérettetni kell egymást, és ebből kialakulhatna egy nagyon egészséges irányzat; kétféle irányzat, akár háromféle. Például, az amatőr színjátszásban, az egyik, a közösség megtartó, közösség erősítő, közösségfejlesztő falusi színjátszás, ahol az emberek a maguk örömére, maguk jókedvére, együttlétükért, azért hogy együtt vannak, azért készítenek el egy előadást. Van a diákszínjátszás, amely az iskola keretein belül működik és hát az a dolga, feladata hogy a gyerekek jól érezzék magukat abban a színjátszásban. Amellett irodalmi alkotásokkal, egyebekkel, szép beszéddel ismerkedjenek, és azt szeressék meg. Végül, van egy alternatív színjátszási mozgalom, amely mindenképpen a profizmusok, a profi és a hivatásosok nélkül nem tud megélni. Mindig valahol túl kell lépnünk, tehát többet kell tudnunk. Valahol valaki kell, hogy segítsen bennünket abban, hogy minden alkalommal, minden színházi előadással feltaláljuk újra a színjátszásnak a legalapvetőbb dolgait, amit a régi görögöktől kezdve mindenki tudott és mi mindig újra kezdjük ezt a feltalálást. Megvan ennek az értéke, nincs ezzel semmi gond, de valahol ezt a kettőt valahol helyére kellene tenni, és nálunk nem ez történik, hanem pontosan feszültségek teremtődnek abból, hogy egy
5
társulatban hivatásos rendező dolgozik a másikban nem és az ernyőszervezetnek itt óriási szerepe lenne, ezeknek a tudatosításán. De maguk az ernyőszervezetek is nagyon nehezen tudják ezt a feladatot helyére tenni. Ugyanúgy, a folklórközpontban, hogy micsoda feszültségek vannak! A hímzésminták iskolái között mi minden jön létre? Melyik az a hímzésminta, amely az iparművészet felé mutat, az amely népművészeti értékeket hagyományozza tovább őrzi, vagy az új irányzat, az új mozgalom, egy teljesen új mintakincsnek a kialakítása? Vérre menő harcok folynak éppen ezért egy-egy kézimunka csoporton belül és közötte is. Mindez lényegében nem biztos, hogy rossz egy közösségben, hogyha ezek a formák így alakulnak, az ernyőszervezeteknek kellene megtalálni ezt az egyensúlyt. Meg kellene találni az ifjúsági szervezetek ernyőszervezetét, hiszen nem is egy, hanem több ernyőszervezet is van. Szinte önálló szervezetekké váltak maguk az ernyőszervezetek az ifjúságon belül, ahelyett hogy egy közös nagy ernyőszervezet össze tudná fogni a fiatalokat. Nehéz megtalálni azt a közös erőt, azt, ami már oly ritkán látható. A 90-es években szerveztünk ifjúsági klubvezető képző tanfolyamokat, ahol egészen hihetetlen dolgokat sajátítottak el a gyerekek és annak komoly kisugárzása volt. Ma már ilyen formában igazán a fiatalokkal nem foglalkozunk, s az ernyőszervezeteknek, úgy érzem, nagyon fontos feladatuk lenne. Maguk a táborok nem elegendőek. Egy időszakban, most nyáron is, mindenki tábort szervez, mindenki úgy érzi, hogy megtette a magáét. A Zentai Nyári Ifjúsági Játékok is. Azt hiszem, hogy pontosan ott is jól látható az-az ellentmondás, hogy mint játékok kezdődött el a játék öröme az együttlét a tudás felértékelődése helyett a szórakozás a belefeledkezés az ivászatba a gondtalanság mind jobban előtérbe kerül és a szervezők, bármennyire igyekeznek, próbálják átlendíteni, visszahozni a játékoknak azt a hangulatát, nagyon nehezen megy. Ez is arról árulkodik, hogy a közösségünkben igen-igen nagy gondok vannak. Ezért nagyon gond, mert egy kis közösségben nyilvánul meg, nyilvánvalóan egy országnyi magyar közösségben ez egészen másképpen csapódik le tehát sokkal könnyebb ahol ha évente 40-50 -100-200 játékot, ifjúsági játékot szervezhetnek vagy ott ahol csak egyet ahol minden értéket erőt beleértve a szabad idejét és a hasznos időtöltést is meg kell találni tehát a kisebbségi létnek, és a kisebbségi érdekérvényesítésnek azt hiszem hogy ezek a legnagyobb buktatói. Sok szó esett itt a tudásról, s rendezvényszervezésről. Hogy látja ennyi év tapasztalat után, hogy mennyire fontos az, hogy professzionális tudással rendelkezzünk? Sok szó esett ugye pont a közművelődési ernyőszervezetnek a tudásáról, de úgy általában véve rendelkezünk-e egyáltalán elég ilyen jellegű készséggel a vajdasági magyarság körében, vagy pedig igazából csak úgy teszünk minthogyha lenne ilyen. Tarka a kép, az azonban biztos, hogy mindenki úgy gondolja, hogy tud rendezvényt szervezni és meg van győződve arról, hogy ő csinálja a legjobban. A Durindó Gyöngyösbokrétára visszatérve, ott tapasztaljuk mért igaz, hogy egy-egy közösségben ezt hogyan próbálják megoldani. Sajnos a legnagyobb gond, hogy mindig a részletekben bújik meg a kisördög. A legfontosabbak az apró részletek, amelyekre sem erő, sem energia. Sok minden más nem jut már eszünkbe, egy-egy ilyen szervezéskor, ezért nagyon fontos lenne tudatosítani és szinte hivatásszerűen megoldani ezeket, a képzési formákat. A tudásszerzés ebben az országban, ahol törvény sem rendelkezik a felnőttképzésről, ahol törvény nincs arról hogy hogyan lehetne díjjal jutalmazni azokat akik tovább akarnak tanulni, hogy mit jelent az, hogy szinte már szlogenné vált a világban hogy egy életen át tartó tanulás nálunk nevetségessé válik. Az értékek sorrendjében pár évvel ezelőtt Hódi doktorék készítettek egy 6
felmérést, a tudás valahol ott ki tudja hányadik helyen a vége felé kullog az értékranglistán. Ebben a világban nagyon nehéz ezt megvalósítani, hogy a tudást díjazzuk, jutalmazzuk. Ennek egy alapvető feladata lenne, hogyha akkreditált képzéseket tudnánk szervezni. Szó sincs a legújabb törvényekben se erről, a világon mindenhol erről szól, hogy minél több tudást bizonyító akkreditált okleveleket szerezzenek az emberek, nálunk a legalapvetőbb képzési formákat is csak úgy tudjuk megoldani, hogy esetleg magyarországi akkreditált intézmények aláírják, amelyet itt nálunk senki nem is vesz figyelembe. Nincs is külön értékük, és akkor csodálkozunk azon, hogy az emberek mért érzik úgy, hogy mi értelme van annak, hogy tovább tanulni, tovább képezni magunkat. Azért az tudni kell, hogy ez egy fontos motiváció is az emberben, hogyha ezt elvégzem, akkor több leszek, értékesebb vagyok, és erről egy papír is szól. Nyilvánvalóan vannak emberek, akik nem ezért tanulnak, mert magától érthető számukra, hogy tanulni kell. A pedagógus társadalomban ez is nagyon érdekes dolog, hogy ott sem látjuk ezt az ösztönző erőt, hogy éreznénk hogy a pedagógusoknak mennyire fontos… Az, ami 25 évvel ezelőtt vagy 20 évvel ezelőtt a legtermészetesebb dolog volt, hogy önképzőköri tevékenység szakoktatás, emeltszintű oktatás és minden más egyéb működött az egységes középiskola létrehozásával, az iskolareformokkal az szinte ma már kikopott is nagyon kevés lelkes pedagógus maradt, aki szabad idejét fiatalokra áldozza, pedig a fiatalok hallatlan tehetségesek és ők nagyon-nagyon is igényelnék ezt a képzési formát. De nálunk ez szinte ez egészen természetes dolog, hogy egy iskolában úgy dolgozhat egy magyartanár, hogy önképzőkört sem kell szerveznie. Ezek azok a hiányosságok, ezek azok a gondok, amelyek egyrészt felhatalmazzák az embert arra, hogy ő kinevezze magát, bárminek a tudójává. Említettem már ugye, hogy előadást bárki rendezhet, szervezhet, bárki lehet színész, egyéb, és ha valamilyen kritikát próbál megfogalmazni egy kívülálló, hogy segítsen jó szándékú tanácsokkal is akkor abban a pillanatban, az kerül szembe, hogy tehát te nem tudom az én körülményeimet, lehetőségeimet örüljünk, hogy ezt megcsináltuk és nekünk mindig örülni kell mindenért és nekünk mindig csak jó dolgokat és dicsérő szavakat szabad mondanunk ebben a közösségben. Folyamatosan tapsolnunk kell a dicséretért. Így, van, így van. És hát a képzéseknek a fontosságát, tehát egyedül akkor látom, akkor oldható meg, hogyha ezt már törvényesen akkreditált képzési formákkal meg tudnánk oldani. Úgy érzem, az intézetnek egyik nagyon fontos feladata lenne, hogy ezt elérje. Most, kezdeményezés is történt a Vajdasági Művelődési Intézettel közösen, hogy elkezdjünk egy ilyen formát. Nekünk könnyű dolgunk van, hiszen a magyarországi mintákat ottan, az Európai Unióban látható dolgok Szerbiában ezt egészen másként látják, tehát ők valahol igazán ennek a képzési formának a nyitját még nem úgy látják, nem úgy fedezték fel és nem is úgy élik meg ahogyan ezt mi napi kényszerűségnek látjuk náluk pedig fölösleges luxusnak talán vagy nem is minősíthetem, mer hát nem tudja az ember, hogy igazán mások mit gondolnak. Épp a rendezvényekhez, tanácskozásokhoz és minden másnak a szervezéséhez például. Ha a napi sajtót lapozzuk egy-egy rendezvény alkalmával, akkor mit tapasztalunk? Azt tapasztalhatjuk, hogy nálunk az igazán nagy rendezvény mindig ahol jót ettünk, ittunk. Volt valami rendezvény és egyéb is mellette… A sajtó figyelme egy komoly szakmai tanácskozásra már ki sem terjed. Addig terjed ki a rádió televízió, újság híre ameddig a bevezető gondolatok elhangzanak, esetleg, hírként jelenik meg, tehát a kutató, oknyomozó, a legjobb szakembereket megszólaltató, az aktuális témának az ismerőit bemutató sajtót, ma nagyon nehéz tetten érni, én legalábbis nem tapasztalom. 7
Két évvel ezelőtt kezdtük el Zentán, A tudomány egy órában című tudománynépszerűsítő előadássorozatot. Ez a mindentudás egyetemének a mintájára szerveztük meg, mivel a nevet nem tudtuk átvenni, azért adtunk egy más nevet, de a mindentudás egyetem legjobb kiváló szakemberei jöttek ide Zentára előadásokat tartani. Igazán nem éreztem, nem láttam azt a rajongását, akár a rádiónak, televíziónak, vagy a sajtónak, hogy kiváló világhírű professzorok, akik eljöttek ide, hogy velük megváltani a világot az ő segítségükkel, hogy az ő véleményűkre lennénk kíváncsiak. Ha belegondolunk abba, hogy egy népi táncfesztiválnak mekkora hírt ad a sajtó egy falubúcsúnak mekkora nyilvánosságot tudunk adni és egy tudományos konferenciának mekkora híre van… Valahol ezek azok az értékek ahol mindinkább azt látjuk és az válik fontossá, hogy megmutatni mennyien voltak a tömeg, a felvonulás a látvány és az értékek valahol háttérben megszorulnak, nem kerülnek olyan reflektorfénybe, hogy mások is esetleg példaként tudják követni. Ez a példa, az mindig veszélyes, tehát a minta, a példa, ahogyan a másik csinálja: önmagunkat reprodukáljuk ezáltal. Ha megnézzük a rendezvényeinket, akkor elsősorban ezek a nagy faluünnepségek azok, amelyek szinte minden közösségben (amelyeknek én nem kérdőjelezem meg a jogosságát, nekem ez nagyon fontos) jelentős, nagyon értékes, de hát valahol annak a háttérmunkának, annak az alapos értelmiségi munkának a megbecsülését nem látja az ember, amely nélkül egy közösség nem tud megújhodni. Sok szó esik az utóbbi időben a regionális együttműködésekről. Hogy látja ezt a közművelődésben, tehát hogy van-e ennek egyáltalán bármiféle újszerűsége a közművelődésben? A határon átnyúló dolgok mindig is működtek, ebben a térségben nem újszerűen hatnak. A kisebbségi létből adódóan ezek a kapcsolatok nyilvánvalóan regionális szinten nagyon érdekesen alakultak. Ha a testvérvárosi kapcsolatokra gondolunk itt Jugoszláviában, akkor volt egy magyarországi, volt egy szlovéniai, egy horvátországi, egy Szerbiai egy Boszniai és egy Romániai testvérváros, vagy netán egy csehszlovákiai. A régi elnevezéseket próbáltam elmondani, amik mára ugye kinőtték magukat, és ezekből lett az erdélyi, a Kárpátalja, a felvidéki, a Mura vidéki, a drávaszögi testvérváros. Az egyesületek közötti kapcsolatépítés, vagy egy-egy németországi, ausztriai, osztrák vagy más településsel való kapcsolattartás, ez a regionalizmusnak ez a formája számunkra egyáltalán nem idegen. Azt hiszem, hogy természetes kellene, hogy legyen. Ennek a legnagyobb veszélyét abban látom, ahogyan naponta tapasztaljuk, hogy a határok lassan körbe zárnak bennünket, és mind nagyobb gondot jelentő vízumkötelezettség kell mindenhova, bárhova próbál az ember elmenni. Az, ami eddig számunkra természetes volt, vagy nagyon magától értetődő volt, hogy évtizedeken át a világ bármelyik pontjára eljuthattunk, és szabadon utazhattunk, ezért még fájdalmasabb, még nehezebb ez a bezárt világ, ebben a világban élni. A háborús időszakban az ember még valahogy talált magyarázatot nem a háborúra, hanem arra hogy nem tud mozogni, de az hiszem, hogy napjainkban most már főleg a fiatalok számára ez egy olyan fóbiás jelenséggé válik, amely arra kényszeríti őket, hogy meneküljenek innen. Nem látják annak az esélyét, hogy itt bármilyen szabad mozgás vagy legalább egy útlevél egy lehetőség arra, hogy kitörjenek, hogy tudják, hogy bármikor elmehetnek a világ bármely pontjára, ha ők úgy érzik, ez a tudat már rengeteget segítene abban hogy itt maradjanak a szülőföldön tehát amikor azt érzi, hogy ez a minimum nem adható meg nekik akkor nyilvánvalóan hogy a menekülés útját választják.
8
Milyen tapasztalat, ezen a területen mennyire működnek együtt ezek a közművelődési intézmények? Határon innen és határon túl milyen elsősorban a szakmai segítségnyújtás? Most itt akár egy tánccsoport, vagy egy koreográfus cseréjére gondolok, vagy hogy az bevált szokás volt, hogy egymás táncát eltáncolják. De hogy ezen túl? A Délvidéknek sajátos arculata van, mivel az 1700-as években a török pusztítás után az újratelepítéssel a Kárpát-medence lekülönbözőbb pontjairól érkeztek ide telepesek, akik benépesítették ezt a tájat, ők az első kapcsolatot mindenki a saját rokon településével próbálta megtalálni megkeresni, és onnan várta a segítséget. Volt időszak, amikor ez a segítség innen indult el arrafelé, hiszen tehetősebbek, gazdagabbak jobb módban élők voltunk többet tudtunk segíteni ma pedig fordítva érződik ez a helyzet, és lassan kiegyenlítődik ez a kölcsönösség és a közös együttlét és a közös érdek, azt hiszem, hogy ennek a regionalizmusnak egy jó ösztönzője lehet. Nyilvánvalóan, az Európai Uniós támogatások is pontosan a regionalizmusban gondolkodnak és ezt az együttműködést akarják serkenteni. Sok esetben értelmetlenül hallunk egy-egy olyan pályázatról, amely „rengeteg pénzt kapott egy-egy rendezvényre” valami miatt. Talán, épp azért, mert akik ezt megítélték úgy látták, hogy pontosan ez a sokszínűség valahol ez a közös találkozás, a közös együttlét olyan alkalom olyan lehetőség, amely ebben a régióban, és egyáltalán az Európai Unióban képes lesz egy toleráns befogadó saját értékrendet megőrző, de mások értékrendjét elfogadó közösségnek a kiépítésében is. Beszéltünk itt a faluban és mindenhol működő közművelődési egyesületekről és beszéltünk nagy elnök-szervezetekről, beszéltünk az önök által vezető intézetekről. Infrastruktúrában hol állnak ezek a legkisebbektől kezdve? Tekintsük most önöket a legnagyobbnak. Infrastruktúra szempontjából azt hiszem valamennyi művelődési egyesület nagyon nagy gonddal küzd. Ez abból adódik elsősorban, hogy a legalapvetőbb dolgaiknak az előteremtésére nem igazán volt pénz. A tulajdonviszonyok megoldatlanok, hiszen egy-egy művelődési házban nehéz találni nagyobb összeget. Ezeknek a rendbehozatalára az infrastruktúrát biztosítani kel. Egy-egy egyesület, amely a közösségnek otthont ad, biztosítani tud ha van egy színes televízió, egy jó minőségű számítógép, egy internetes elérhetőség, videó és minden egyéb.. Ha ugyanezt nem tudja az egyesület kulturált módon biztosítani, akkor nehezen tudjuk elképzelni, hogy a fiatalok oda fognak menni, nem képzelhetjük el, hogy poros piszkos fotelen, szellőzetlen termekben maradnak. A régi időkben, ahogyan mondták, a lelkesedés oda vonzotta a fiatalokat, mert otthon sem volt jobb körülmény. Most viszont egészen más helyzet: van, és ha mi nem tudunk jobb körülményeket, jobb föltételeket vonzóvá tevő alkalmakat találni, akkor nyilvánvalóan, hogy a tevékenységi formáink beszűkülnek és elszegényednek, éppen azért a fiatalok nem fognak oda járni. Az infrastruktúra hallatlanul fontos és lényeges dolog, mert valahol mindig meg kell találni, hogy a fiataloknak miért fontos hogy ott legyenek, miért fontos megtalálni önmagukat. Van ennek a közösségnek egy másik gyöngesége, igazán nem mutattuk föl, történtek próbálkozások több-kevesebb sikerrel, főleg a fiatalokra gondolok, hogy a fiataloknak önmagukat kell kitalálni mi a fontos. Nagyon téves nézet, hogy az idősebbeknek, kell majd föltétel, mert ezek a fiatalok, hogyha éreznek magukban erőt, akkor abból a teremből palotát tudnak varázsolni, rendbe tudják hozni, és segítséget is kaphatnak és létre tudnak hozni olyan körülményeket, amelyekben jól érezhetik magukat. Ha visszagondolunk, akár száz évre visszamegyünk, pontosan ez volt a varázsa, hogy a közösség közös erővel létrehoz valamit. A szocializmusban meg azt találtuk meg, hogy valaki megmondta, hogy mit 9
csinálhatunk, hogy csináljunk, mindig valaki föntről elmondta: ezt szabad csinálni, ezt nem szabad, ez jó lesz, majd mi megcsináljuk nektek, ti csak gyertek ide itt mutatkozzatok be. Valahol ez a közösség, a legtöbb közösség itt a Közép-kelet európai régióban magára maradt. Elszoktunk attól, hogy önmagunknak kell megteremteni a körülményeket, önmagunknak kell áldozatot hozni azért, hogy ott jól érezzük magunkat. Abban a pillanatban már jól érezzük magunkat. Gondoljunk arra, hogy a 90-es években döbbentünk erre rá, emlékszem arra, hogy az 1848-as 49-es zentai áldozatok emlék sírhelyét két méteres gaz, gyom fogta be és amikor először összefogtuk, hogy ezeket a sírokat helyrehozzuk, kitakarítsuk rendbe hozzuk. Mekkora öröm volt az, hogy együtt voltunk és hogy valamit tettünk, pedig ez a legkevesebb volt. Az ember belepirul abba, hogy eddig hogy nem jutott eszünkbe, hogy nem vesszük észre azt, hogy az eldobott szemét, a környezet pusztítása, kosz, a piszok, amely körül vesz bennünket, csak úgy változtatható. Ha mi önmagunk hozunk áldozatot ezért, ha az áldozat csak abból áll, hogy nem dobom el a szemetet. Valahol addig, amíg ez a gondolkodásmód nem jut el addig, hogy rádöbbenjünk arra, hogy ahhoz, hogy jól érezzük magukat, ott ahol élünk ahol élni akarunk és élni szeretnénk, azért a közösségért nekünk kell áldozatot hozni. Nem azt kell várni, hogy valaki majd helyettünk megcsinálja. Mindig csak elégedetlenkedünk, mert „ez sincs az sincs, erre sincs lehetőség, arra sincs alkalom…” A gazdaságban is van egy nagyon érdekes dolog, mer arról is szólni kellene mindenképpen. Általában jó példa arra, hogy az ember mindig abból a logikából próbál építkezni, hogy nekem legyen minél több pénzem, „minél gazdagabb leszek, annál erősebb lesz az a közösség”, pedig ahhoz hogy egy közösség gazdaságilag megerősödjön, előbb áldozatokat kell hozni. Azért, hogy a föltételek adódjanak, ahhoz hogy utána mi jómódban tudjunk élni. Azt hiszem, hogy pontosan most, a környező országoknak az átkát látjuk, ezt szenvedi meg minden közösség, hogy a maga egyéni boldogulásával volt elfoglalva és megfeledkezett arról, hogy a közösség boldogulása fontosabb, ahhoz, hogy az egyén is megtalálja a maga boldogságát. Mert azáltal, hogy valaki meggazdagodik, egy-két ember, aki még segíteni is akarja a közösségét, azáltal egy közösség még nem tud megújulni, nem tud újjászületni. Azt hiszem a gazdasági újjászületésének az egyik legfontosabb feladata, éppen annak tudatosítása kellene, hogy legyen, hogy nekünk kell többet dolgozni, nekünk kell többet tenni. Nekünk kell másként dolgozni, oda figyelni hogy a világ mit vár el tőlünk, mi az, ami eladható mi az ami kellene tehát valahol az a földre hajlott lefelé néző szenvedő búslakodó dolgozó agyonhajszolt embernek most már fel kellene emelni a fejét, ahhoz hogy ne csak a lába alatti földet lássa hanem körülnézzen és rádöbbenjen arra hogy másként kellene folytatnia. Beszélgetésünk elején szó volt arról, hogy mintha egy picit kezdjenek kifulladni ezek a civil szerveződések és művelődési egyesületek. Akár most, akár korábban, amikor ezeknek a fénykora volt, hogy látta a kommunikációjukat kifelé? Mennyire van ez a Vajdaságban, professzionális szinten? Nyilvánvalóan hogy kutatni kellene ezeket a dolgokat, mert hát azt kell mondani, hogy nem igazán kutatjuk mi ezeket. Egy délvidéki kulturális kataszter elkészült épp az intézet közreműködésével, ahol több mint 150 szerveződési formát találtunk mutattunk föl. Ezeknek a mélységét érdemes lenne kutatni tovább, de hát a legnagyobb gondunk az volt, hogy egyáltalán nálunk nem lehet hiteles információkat kapni egy-egy egyesületről. A legalapvetőbb dolgokat, a maga költségvetését nem hajlandó megosztani mással, tehát mindenki fél, valahol valamitől tart. A legalapvetőbb infrastrukturális lehetőségeket titkolják, vagy hogy telefonnal, számítógéppel (mivel, hánnyal) rendelkezik. Az ami alapján reálisan felmérhetnénk, hogy van pl. 150 komplex művelődési egyesület vagy 200. Nyilvántartásunk 10
szerint olyan százkilencvenvalahány komplex művelődési egyesület van, ami azt jelenti, hogy sok mindennel foglalkoznak, sőt megnéznénk, hogy ezekben hány gépkomputer van hány foglalkoztatott van, milyen körülmények között vannak az emberek. Ha ezt tudnánk, akkor tudatosan elindulhatnánk afelé, hogy minden művelődési egyesület legalább egy számítógépet kapjon, ahol nincsen, hogy legalább egy fizetett embere legyen minden művelődési egyesületnek. Honnan tudnánk, nincsen semmilyen normatíva rendszer, nincsen kidolgozva, hogy egy-egy közösségben hány településnek kellene, hogy legyen művelődési otthona. Nincs törvényünk a művelődési házakról, amelyek a közművelődés alapintézményei. A könyvtárakról, a kulturális javakról van törvényünk, közintézményekről vannak törvényünk, de az összes többi infrastruktúráról nincsen. Valahol ez a társadalom nem igazán tudja ennek a lényegét fontosságát, ami azt jelenti, hogy nyilvánvalóan van egy más gondolkodási mód. A szerb kultúrának, hagyománynak egészen más útja volt, ami természetes egészen más annak a régiónak, ami az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozott. Itt az ellentmondás is, ami nem egy rosszindulatból fakadt, hanem egy más világlátásból ered, ezért vannak ezek a gondok egyebek között. Az hogy megtaláljuk, bemutassuk, eladjuk magunkat, ez a gondolkodási mód itt nálunk, nem igazán él. Mi inkább mindig megsértődünk, ahelyett, hogy tennék azért, hogy megismerjenek bennünket, hogy más kép alakuljon ki rólunk. Mi valahol ezt a balkáni mentalitást elutasítjuk, pedig „mi ilyenek vagyunk és vagy elfogadtok, vagy nem”. Nem érdekel, hogy ez az egész ország dacol az Európai Unióval, az Egyesült Nemzetekkel, mindennel! Ezt a magatartást mi is valahol átvesszük (az itteni kisebbség is). Ez egy kényelmesebb állapot, mert a másért, azért hogy jobb legyen, azért már kell egy komoly pályázatot megírni, azért már áldozatot kell hozni, azért már dolgozni kell. Így meg olyan jó hogy „szegény vagyok”, mert nem kapok az önkormányzattól és sehonnan sem pénzt… Amikor elmegyünk egy művelődési egyesület székházába és megkérdezném, hogy mikor szellőztettetek ki, és mikor töröltétek fel a padlót és a pókhálót, mikor próbálták leszedni, ezekből aztán csak sértődöttség adódik. Pedig ezek a legalapvetőbb dolgok és ezekből kellene kiindulni hogy mások legyünk. Igazából, a képzések sem tudnak sokat segíteni és még el sem jutottunk odáig. Ezek mentális dolgok, amelyekben mindig a példa legfontosabb, a követhető példa. Ha egy-egy közösségben megjelenik egy példa és annak a példának a modellje fölértékelődik, hogyha mások is úgy látják, hogy azt érdemes követni. Nagyon érdekes volt pl. a 90-es években a Thurzó Lajos Közművelődési Központé lett a központi szerep. Komolyabban nem nézett senki utána, hogy itt lényegében egy művelődési ház, egy Városi Múzeum, egy városi könyvtár, felnőttképzés is van, 26-27 foglalkoztatott fizetett emberrel működik. Ez a központ jelleg egyszer csak megjelent a köztudatban, Vajdaságban (több helyen), mire azt hitték a kucsma varázsszó, hogy közművelődési központtá válunk és azáltal mindjárt többek leszünk. A példa azért jó, csak hát tovább gondolásra és a kis közösségben nehezen tudja az ember elképzelni, hogy központnak nevezi magát egy falusi művelődési egyesület, ami ellen nekem semmi kifogásom nincsen csak az a 3-4 ember, aki öntevékeny önfeláldozó munkával igyekszik segíteni, abból még nem lesz egy hivatásos intézményes forma. Vannak-e az intézetnek olyan ambíciói, hogy művelődésszervezőket képezzen, ha egyszer majd lesz erre vonatkozóan törvény? Mindaddig amíg nincs törvény, kicsit használva az Ön vesszőparipáját, nézzük meg mit lehet tenni, hogy van-e az intézmény célkitűzésében olyasmi hogy humánerőforrás fejlesztés?
11
A kicsi csoportosulásokban vannak kiemelkedő személyek, van valaki, aki felvállalja, hogy vezető. Ezeknek kell olyan jellegű képzést szervezni, amelynek segítségével esetleg eljuthatnánk odáig, hogy kiszellőztetünk, feltörlünk, lepókhálózunk, és még pályázatot is írunk. Most, a közművelődési szervezői képzést a magyarkanizsai Cnesa szervezi a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetséggel együttműködve karöltve. Az intézetnek ezzel semmi gondja nincsen, de amit én problémának látok, hogy ilyen képzéseknél - ahogy említettem, - amíg az akkreditáció nem oldódik meg az igen komoly gonddal jár. Azzal, hogy mi valamilyen papírt kiadunk, igazán verifikálni nem tudjuk. Ha visszaemlékezünk, rengeteg képzést szerveztünk mi néptánc-oktatói képzéstől, minden egyebet és egy-két év után minden elhalt és meghalt, mert nem tudtuk azt a követelmény szintet, azt a föltétel rendszert megszabni, hogy akkreditációs képzés van. Ahhoz már feltételek kellenek, oda megfelelő képzettség kell és megfelelő kötelezettség, hogy azt végigjárom, befejezem és ha kapok egy olyan papírt, ami mögött egy középiskolai, főiskolai, egyetemi továbbképzési rang áll. Tehát amíg ezt nem tudjuk elérni, addig nyilvánvalóan minden ilyen segíteni akarás, támogatás jól jön, akár a táboroknak a tovább élése, azoknak a variálása. Az intézet egyebek között, amit nagyon fontosnak tart, az amatőr színjátszók, és rendezők részére jövő év májusában szeretne egy komoly képzést szervezni. Ez egy alapozó képzés lenne, amely a későbbiekben meglátjuk, hogy a legtehetségesebbek, hogyan tudnának tovább lépni, és hogyan lehetne őket tovább képezni. Ez lenne az egyik ilyen alapvető feladatunk, a másik az alap, tehát a kutatás most folyik a háttérben, hogy milyen szintig tudnánk elmenni és a stratégiánk egyik fontos feladata lenne az idegenforgalom. Ennek a közösségnek az gazdasági föllendülésének egyik esélye az ú.n. Etno-turizmus és sok minden más, ahogy önmagunk saját értékeinket tudjuk megbecsülni, megőrizni, megvigyázni, arra odafigyelni. Ezt nem lehet, január 1-vel kezdtünk el igazán dolgozni, tehát itt most ebben a pillanatban olyan tervekről beszélni, hogy nyilvánvalóan itt lappangnak, és fontosnak érezzük, de ehhez ember kellene, nem azt mondom, hogy ez pénzfüggő, elsősorban, hanem megtalálni azokat a szakembereket, akik hajlandóak ebbe bekapcsolódni. Én pedig ezeket, a szakembereket csakis olyan fiatalokban látom, akik most kerülnek ki az egyetemekről, és akik hajlandóak itt nálunk, ebben közreműködni és dolgozni, ha ezt megtudjuk nyerni, akkor meg tudjuk ezt a világot váltani. Ha ezt nem tudjuk elérni akkor igen szomorú jövő vár ránk. Ez az én meglátásom. A képzések vonulatában a Kapocs könyvtári csoport immár tíz év óta a könyvtárosokat próbálta szervezni, mert a közművelődési élet alapintézménye a könyvtár. Mi általában a művelődési egyesületekről beszélünk mindig, de egy jó könyvtáros az alapvető dolog, tehát az egyesületi vezetőnek is be kell mennie a könyvtárba, a könyvtárban le lehet ülni, könyvtárban író olvasót lehet szervezni, ott énekelni lehet, ott istentiszteletet tartani, ott mindent lehet. A könyvtár mindig, a jó könyvtáros, a jó könyvtár, az egy nyitott modell, nyitott ház, ahova bárki bejöhet, beléphet. Mi a könyvtárosokkal való foglalkozást tartottuk nagyon fontosnak, eddig 24 szakmai képzését szerveztük meg a könyvtárosoknak, és most pontosan az akkreditált képzéseket indítunk el a Könyvtár Intézettel közösen Budapesten. Most ismét azt kell mondanom, hogy akkreditált képzési diplomát kapnak majd a végzettek, de Belgrádban nem tudjuk elfogadtatni, mert egyáltalán nem tudtunk mit kezdeni a belgrádi értelmiségi réteggel, könyvtáros világgal, akik ezt még nem érzik fontosnak, tehát nem jutottak el addig, hogy úgy éreznék, hogy mennyire fontos ez. Ha arra gondolunk, hogy nagyon sok szerb kollégánk irigykedve figyelte azt a könyvtárosi mozgolódást, amely itt a 12
Kapocs köré szerveződött, sőt szerbek is eljártak ezekre a képzésekre. A legjobb szakemberek jöttek el a legnehezebb időszakban is, tehát nyilvánvalóan van egy ilyen igény. Az, ami azelőtt adott volt, akár a könyvtárosok egyesületében, az ma már egy két rendezvényre korlátozódott és főleg csak rendezvény, látvány, egy-két előadás, utána egy fogadás, és ezzel megoldottuk, azt hogy dolgozzunk, közösségfejlesztő tréningek hol vannak, hányat csinálunk, ki csinálja itt nálunk. Azok, akik valamilyen módon az anyaország közelében élve tapasztalatot látják, itt megpróbáljuk ezeket szervezni, de igazán a többségben a többségi közösségben ezek a formák alig-alig fordulnak elő. Egy Belgrád, egy Újvidék, vagy itt a Vajdaságban ez a modell adott, de mint országos kiterjedésű jelentőségű mozgalom még nem adott. Ha ez az igényszint kialakulna, akkor egészen másként nézne ki ez a dolog, az oktatási intézményekben, a könyvtárakban, a képzési formákban, mindenhol ez az igény megjelenne, akkor azt hiszem, hogy ez egy húzóerő lenne számunkra. Újra többet kell tennünk önmagunkért és másokért. Utolsó munkabeszélgetés volt a közeljövőkép. Elég sok minden elhangzott, nem feltétlenül optimista dolgok, a fenntarthatóságtól kezdve egészen odáig, hogy mi az-az optimális jövőkép, amit úgy föl tud rajzolni ennek a rétegnek a közművelődésen belül. A sorsunk az iskolában fog eldőlni, az egyértelmű. Ha az oktatásunkat meg tudjuk erősíteni, ha olyan erős oktatási intézményeket tudunk létrehozni az óvodától az egyetemig magyar nyelven (az óvodától egyetemig és anyanyelven), hát ez lenne az ideális modell. Ha egy kicsit meg tudnánk erősíteni ezt az oktatást, ha egy kicsit oda tudnánk figyelni, egy kicsit többet figyelnénk gyerekeinkre. Nyilvánvalóan a pedagógusképzés a legfontosabb, a legalapvetőbb dolog, nem az óvodában kezdjük el, hanem az egyetemen kell elkezdeni a reformokat, ott kell megváltoztatni a gondolkodásmódot és elérni, hogy a legrátermettebb legtehetségesebb fiatalok menjenek pedagógusi pályára. Ez így van, ha megnézzük, hogy a délvidéki pedagógusok gyerekei közül hányan tanulnak Magyarországon, milyen modellérték az amikor a pedagógus úgy tanítja szülőföldjén a gyereket, hogy a saját gyereke már nem itt tanul. Lemondott arról az esélyről, hogy itt magas szintű minőségi oktatásban részesülhet valaki, hiszen a saját gyerekét is azért adta már máshová. A saját kritika önmagammal szemben megfogalmazott kritika is benne van. Ezek azok a dolgok, amelyek a jövő képet teljes mértékben befolyásolják és nyilvánvalóan jön egy gazdasági föllendülés, de a gazdasági föllendülésben, a gazdasági újjászületésben is csak képzett művelt okos emberek tudnak távlatban gondolkodni. Mi megtanultuk hogy tíz év alatt ügyeskedéssel, piacozással, deviza üzérkedéssel és más egyébbel meg lehet gazdagodni, milliárdossá lehet válni. Ha ezt a modellt akarjuk követni a jövőben is, ha ilyen gazdaságot akarunk a jövőben is építeni, akkor megint nincs esélyünk, nincs lehetőségünk. Valahol a munka és a tanulás becsületét kellene visszaszerezni ennek az országnak, ennek a népnek, és hát itt a nép alatt nyilvánvalóan a kisebbségben élő magyarokra is gondolni kell. A sokat emlegetett EU csatlakozás milyen fajta befolyással vagy lesz, vagy egyáltalán lesz-e bármiféle befolyás? Magyarországon már ezek a változások nyilvánvalóan szembeötlők, tehát ott igen nagy válságot okozott mindez. Tudni kell azt is, hogy én úgy érzem, hogy a mi közösségünk sokkal könnyebben adaptálódott volna, sokkal könnyebben történt volna meg az akklimatizáció, hiszen egy nyitottabb társadalomban éltünk és egy a magántulajdonhoz egy közvetlenebb magatartásunk volt. Valahol az azáltal, hogy itt a termőföldek nagy része
13
magántulajdonban lehetett, vagy a gazdálkodóknak lehetett tulajdona, lehetett traktora, lehetett járműve, magánvendéglő, egyéb nyitható volt a szocializmusban is. Valamilyen módon ezáltal mi gyorsabban felzárkózhattunk volna, hogyha nem olyan vezetők és világ szakad ránk, amilyen. A kisebbségi sors mindig is igényli a nagyközösséget, mert a nagyközösségben, amelyben a sokszínűség, a másságnak a legkülönbözőbb változatai adottak, nagyobb biztonságban érzi magát. Abban a pillanatban, ahogy szűkül egy ország és abban a kisebbség, mind jobban magára marad, annál inkább mind jobban feszül egymásnak a többség és a kisebbség annál nagyobb a gond. Egy Uniós csatlakozás nyilvánvalóan, hogy oldaná ezeket a formákat, és hát nyilvánvalóan az a szabadság az az utazási lehetőség és hát az hogy egy nyelvi közösségben együtt élhetnénk. Azt hiszem, hogy az oktatás szempontjából óriási dolgot jelentene az, hogyha - ahogyan már látjuk Felvidékkel és hamarosan Erdélynél is megtapasztalhatjuk - hogy bárki ott tanulhat európai uniósként, ahol a legjobb tudást akarja megszerezni. Ezek hallatlan fontos dolgok! Mi, amíg a szülőföldre akarjuk ítéltetni a fiatalokat, „hogyha itt születtél, akkor itt kell meghalnod”, hogy ne fogalmazzak durvábban… Kinek van ehhez joga? Soha amióta világ a világ a fiatalokat odakötni nem lehetett, és ha azok el akarnak menni, akkor menjenek, azt kell elérnünk, hogy örömmel jöjjönek vissza. Érezzék azt a feladatot, az Erdélyből Hollandiában tanuló református fiatalok, hogy ha Svájcban vagy bárhol Németországban van, haza kell jönni és ezt a tudást haza kell hozni. Itthon azt akarom, hogy az én közösségem emelkedjen fölfelé. Mi most ezt az önzetlenséget, ezt a segíteni akarást veszítettük el az utóbbi időben, amiről beszéltem, hogy valahol azt kell érezni, hogy a közösségért kell előbb tenni és aztán a magam boldogulása jön. Ha tehát csak arra törekszem, hogy magam boldoguljak, saját magam érvényesítsem magam és szűk környezetem, nagyon téved az ember, mert az egyéni boldogság csak a boldog közösségben érvényesülhet és képes a jövőt tervezni. Kedves Hajnal úr, nagyon köszönöm hogy válaszolt a kérdéseimre!
14
