Hajnal István: A gépkorszak kialakulása

Hajnal István: A gépkorszak kialakulása

ELŐSZÓ

Bármit is mondjunk, mai szédítő felsőbbségérzetünket minden múlt emberi kul­ túra felett főként technikai fejlődésünknek köszönhetjük. Ez az, amiben tökéle­ tesedésünk kétségtelen és kézzelfogható, a többin lehet vitatkozni. Kiváltképpen a gép teszi bizonyossá, hogy az emberi fejlődésnek valami egé­ szen új korszakába érkeztünk. A gépet szellemünk, tudásunk alkotja meg, hogy aztán mintegy csak intésünkre-érintésünkre elvégezze a legbrutálisabb erőműve­ idéi és a legfinomabb szakmunkát is, az ember szolgálatában. Mi e fejlődés magyarázata, az emberi képességek e csodájáé — a végtelen múltba visszanyúló régi korszakokkal szemben? nincs két évszázada sem, hogy az első gőzgép megkezdte működését, sok tűzzel-füsttel, zuhogással-csörömpöléssel. Az ember hátraléphetett tőle, a gép dol­ gozott önmagától, mint valami újfajta élőlény, az állati erők sokszorosával. Hely­ től, időtől, természeti körülményektől függetlenül, ott alkothatta meg s ott indít­ hatta meg az ember, ahol használni akarta. Folyton tökéletesedve, pár generáció múltán annyira elsokasodhatott, hogy a földkerekség minden emberi lényének erejét megszázszorozhatta. Erőit messze hálózatokban kibocsáthatta, mindenki kezeügyében, rendelkezésére állhatott. A kézműves iparosnak, de a földművelő parasztnak munkájából is kiszedte és elvégezte a nehéz, kínlódó, lehetetlen rész­ leteket. Nem a munkát vette el — [hanem azt] mindenki számára magasabb ren­ dűvé tette. Város és vidék, hegyek és völgyek tájképébe kedves változatossággal beékelődve otthonosan illeszkedett be a gép mindenki életébe, sajátos foglalko­ zásába. Mindenki alakítgathatott valamit rajta, egyet-mást, ha valamit valamiféle új módon akart vele végeztetni, saját elképzelései és körülményei szerint. Min­ denki meleg bizalommal és büszkén nézett a gépre, az emberi képességek e köz­ vetlen, felemelő bizonyítékára. A nyers tömegdolgoztatás megszűnt. A gép csak annak kezében ért valamit, aki tudással, gyakorlattal, elmélyüléssel, méltó szak­ munkával használta — nem kerülhetett hát üres spekulánsok, erőszakos nagyot­ akarók karmai közé. A gépbe vezetett természeterőknek sokféle, egymást kiegé­ szítő felhasználása az érdekközösségnél sokkal mélyebb és tartósabb kölcsönösséget alakított ki az egyének, hivatások, vidékek, államok viszonyában. A gép végleg megszilárdította a békét a kultúrtársadalmak között...a) ...Ha valóban így történt volna, ma valószínűleg nem értük volna még meg a technikának azóta megvalósult bámulatos vívmányait. Egyáltalán, egészen más­ fajta gépi formák és szerkezetek képződtek volna ki, mint a maiak, másféle célok­ kal. Azonban nem így történt. A tüzes gép mind önállóbb teremtménynek bizo­ nyult, a tervező-szervező szellemi munkán túl alig-alig kívánt valamit az embertől, óriásira nőtt tagjai-kerekei már csöndes suhanással végzik iszonyú mozgásaikat. Majd rohan a gép, szárazon és vízen, víz alatt és levegőben. A víz és gőz anyagi szerkezetének átalakítása mozgatta az első gépfajtát; de kitűnt, hogy mindenféle más lomha anyagnak belső szerkezete is csupa mozgás és energia, csak a beavatkozás titkát kell megtalálni, végtelen erők és hatások szabadulnak a)

Itt a fogalmazvány gondolatmenete az eredetiben törik meg. Feltehetően Hajnal később ide még mondatokat kívánt illeszteni.

fel az ember használatára. Vezetékeken és vezetékek nélkül félelmes energiák surrantak mindenfelé, a gépesedés folyamata átjárta az egész technikát, új hatá­ súvá tette minden részletét, új hatásúvá tette magát az emberi érzékelést is, távol­ ságokat és anyagokat átható képességekkel. Nem csoda, ha meg vagyunk győződve, hogy a gépnek és a technikának önálló, abszolút érvényű törvényeit alakította ki az. emberi szellem, s felülről terjeszti az áldást lefelé, a széles társadalomban. Az emberi élet színvonala világszerte emel­ kedett. Ahol bajok mutatkoznak, olt a technika eltévesztett alkalmazása a hiba. Van-e valaki, aki hibás megoldásoknak tartaná, vissza akarná csinálni a technika modern vívmányait? Ellenkezőleg, a technika bajait mindenki — és minden társadalomrend is, akár liberalizmus, akár diktatúra, akár kommunizmus — a technikai haladás fantasztikus fokozásával akarná orvosolni. Túl erős volt az optikai csalódás a gép önálló mivoltáról. Ki hinné, hogy a repülőgépek szerkezete rohanás közben is elszakíthatlan anyagias szerkezettel van a földdel összekötve, és hogy a pilóta mozdulatain kívül idelenn még az. em­ berek távolba vesző sorának mozdulatai is igazgatják? Nem csak a jelen, hanem a múlt emberének mozdulatai is, nélkülük a gép béna maradna. Ma már tudjuk, hogy a szabadjára bocsájtott gép gazdasági, szociális, háborús válságokat hurcol magával. De azt is tudjuk már, hogy valami általánosabb, alattomosabb bajt is, mindenki külső-belső életének kényszerű igazodását, üres technizálódását.b) A gépnek, a technikának a szerkezete és mozgása nem ott végződik tehát, ahol látjuk és hisszük. Minél önállóbb a gép, minél láthatatlanabb s felismerhetetlenebb az emberrel való összefüggése, minél szabadabban fogja magába a termé­ szetből kivont energiákat, minél szabadabb alkotása a szellemnek — annál fékezhetlenebb, kiszámíthatlanabb urává lesz az. emberi életnek. Hiába vannak már beleszerkesztve a természeterők a gépek sokaságába — az elemek ősi kiismerhetetlenségével viharzanak újból az emberiség felett, uralkodnak testükön és lelki­ világukon. de nem a technika bírálata a mi célunk. Hiszünk az igazi technika mély embe­ ri jelentőségében, csodáljuk fejlődését és nagyszerű feladatunk éppen a fejlődés okainak feltárása lenne. De nem hisszük, hogy a modern kor technikájából ki le­ hetne olvasni mindazt, ami az. európai technikát eredetileg oly fejlődésképessé tette. Nem hisszük, hogy az, amit ma „szellemnek" szokás nevezgetni, képes le­ gyen a technika igazi fejlődésének vezetésére.c) Az emberi szellem méltósága épp abban áll, hogy az egyoldalú eszes érdekkel szemben mélyen átérti a teremtett élet teljességét. A technikai fejlődés lényege az, hogy egy pillanatra sem engedi eltéríteni önmagát az élet teljes szolgálatától, testi-lelki felemelésétől. A társadalom széles rétegei semmiféle csábító eszes koncepcióért sem előlegezik a maguk munkáját; az apró tömeggyakorlatbői, az élet minden oldalán kipróbálva, emelkednek fel a fejlődésképes módszerek. b)

Lapszéli — egyidőben kelt —jegyzet: „Magunk építette majomketrec." (Hajnal kézírásával ké­ szült kéziratán két típusú lapszéli megjegyzéseket találhatunk: az egyik az írással egyidőben kelt ráírások, amelyek vagy a majdani jegyzetekre vonatkoztak, vagy a fogalmazás valamelyik követke­ ző, az írás közben keletkező gondolatelemét rögzítik emlékeztetőül. A másik típusú rájegyzések később keletkeztek: utalnak a későbbi sajtó alá rendezés munkálataira: aláhúzások, lábjegyzettö­ redékek. — G. F.)

c)

Lapszélen: „Vagyok olyan merész, hogy előre kijelenthetem, semmiféle részletmegállapításomért sem vállalhatok teljes tudományos felelősséget. Csak az egészért, a módszerért, a felfogásért, hogy ti. a fejlődés mindnyájunk hozzájárulásával és az ember teljes teremtett természetéből megy végbe, egymáshoz való viszonyukból nő ki, nem pedig tudatos alakítások."

A technika, a gép: életforma, társadalom forma. Nem szabad ötletek, „találmá­ nyok" sorozata, hanem a társadalomstruktúra anyagias kiválasztódása, évezredes bensőséges folyamattal. Az igazi technika: maga az igazi mély társadalmiasság. Az eget verdeső tudatos célokban mindig több az ösztönös egyoldalúság, mint az em­ beri munkamódszerek parányi újításaiban, amelyek azonban senkit sem kény­ szerítenek s mindenkin csak könnyítenek, s ezért mélyen és általánosan meg­ gyökerezhetnek. Az igazi technikai fejlődés a korallképződmények kivá­ lasztódásához hasonlítható. De olyan képződmények, amelyek minden kicsiny részecskéje az emberi képességek új s mind magasabb formákba öltözése. Míg legvégül, legfelül a fejlődés folyamán finomra bontott anyagok-formák a termé­ szet erőit magukba fogadván és átalakítván, az alkatrészek csodálatos, nagy hatá­ d) sú játéka-mozgása kezdődik, hirtelen megnövelve és a Föld felrészén[?] elhatalmasítva ezt a különös képződményt. Nehéz a mai modern szellemmel elhitetni, hogy a gép nem az ő tudatos alkotá­ sa, hanem egész szerkezetével a múlt évezredek fejlődésében gyökeredzik. És hogy jövendő sorsát is múltja határozza meg. Maga a történettudomány sem me­ részeli ezt egészen úgy hinni, egyébként nem [kerülte] volna mind ez ideig oly ér­ zékenyen a gép anatómiájának történeti magyarázatát. Azt vizsgáljuk, hogy miként születhetett meg a gép az európai fejlődés ölében. Sem a technikai tudományok terén nem rendelkezünk kielégítő szakismere­ tekkel, sem pedig a fejlődés oly különböző korszakait illetőleg kifogástalan törté­ neti készültséggel. A mai háborús idők megakadályozzák azt is, hogy a speciális technikatörténeti irodalomnak még csak minden fontosabb munkáját is használ­ hassuk. Tehát csak kísérlet és vázlat marad ez a tanulmányunk. Másrészről azonban éppen az a célunk, hogy ne álljunk meg a technikai fejlő­ dés kérdésének valami szokásos „elvi" megokolásánál, valami papirosgondolat­ nál. Tényeket akarunk adni és konkrét összefüggéseket. A történeti múlt nem ar­ ra való, hogy elméleti kedvteléseinkhez vagy egyéb céljainkhoz anyagot válogassunk ki belőle. A mi kísérletünk a történelem kimeríthetlen vizsgálati anyagának kezdő rendszerezése, amely talán segíthet valamit a további kutatás­ nak: a mi is volt az, ami a gépkorszakig emelte fel a mi kultúránkat, s mi is volt az, amit kár volt elsietni, kár volt elhagyni a gépi technika szerkezetéből?

AZ ELSŐ

GÉP: A

c)

VÍZIMALOM

A vízikerék A vízimalmot ma már nem szokás a tulajdonképpeni gépek közé sorozni. Pedig igazi gép, az ember nélkül dolgozik, természeterőt késztet szabályozott munkára. Csakhogy nincs meg róla bennünk az önálló lények illúziója. Kötve van a vízfo­ lyáshoz, az átalakítatlan természetenergiához. d)

e)

A kézirat egyes lapjai kissé megrongálódtak. Bizonyos esetekben ez az olvashatóság rovására is ment. Amikor szótöredékeket kellett kiegészíteni, vagy az olvasat kétséges, akkor ezt a kiegészí­ tést []-ben közöljük. A lap tetején a cím fölött kék színessel: 1944. Ugyanezzel a színnel több vonal, aláhúzás található a kéziraton. Feltehetően valamivel a megírás után keletkezett — egy esetleges átfogalmazáshoz készített — megjegyzések szavai ezek.

A „nagy gondolat", hogy a természet mozgásával valamit a magunk tetszésére mozgattassunk, tulajdonképpen ősi emberi ösztön. A víz, a szél erejével mindig is próbálkoztak az emberek. A vízikerékhez sem kellett különösebb okoskodás és haladás, elég volt hozzá a primitív embernek kedvtelése is. Munkabíró jó vízikerekek építéséhez is untig elég felkészültségük lehetett már a legrégibb ismert kultúráknak is. Történeti művek gyakran hivatkoznak többezer éves Krisztus előtti (asszír, khaldeus, egyip­ tomi) emlékekre, amelyek a víz hajtotta kerék alkalmazását bizonyítanák, még­ pedig főként vízmerésre, öntözőcsatornák táplálására. nincs módunkban e példá­ kat felülvizsgálni; annyi mindenesetre lény, hogy e többezer éves emlékeken már együtt szerepel a víz és a kerék. Valószínű, hogy többnyire az ember vagy állat, s nem maga a víz forgatta a kereket, amelynek vödrei vizet merítettek a folyóból. Tény az is, hogy ügyes erőáttételben sem volt hiány, az állat vízszintes körben já­ rása forgatta a függőleges merítő kereket. Csak azért említjük ezt, mert ez is bizo­ nyítja, hogy a technikai készségen nem múlott a vízikerék „feltalálása". Egyéb­ ként kínai, indiai kultúrák földművelő népeinél sokféle, ősi szokásokon alapuló kezdetleges és mégis ötletes víz-hajtotta szerkezetet találni, időnként visszatérő munkák elvégzésére, főként vízmerésre. Az antik írók Strabón (Kr. e. 63-19), Vitruvius (műve Kr. c. 25-23) már határozottan olyan vízikerékről szólnak, ame­ lyeket a folyó vize forgat, s amelynek egyúttal a rajtuk függő vedrekkel vizet merí­ tenek. A folyóvíz tehát önmagából merít vizet s önmaga erejével szállítja azt fel a partra, az öntözőcsatornába. Igazi automata munka, az ember nyugodtan alhat mellette. És mégis csak igen kivételes maradt a vízerő hajtotta szerkezet, egészen az európai középkorig. Pedig a gép megvolt! S ha nem építették meg, könnyen megépíthették volna! Az emlékek arra vallanak, hogy folytonos lehetett a kísérletezés, és itt-ott kezdet­ legesen vagy aránylag finom tökéletességgel, a megvalósulás, a gép megszerkesz­ tése is. Hány fúró-faragó ember építhette meg a vízikereket, hibátlan forgással — és aztán? Hová kapcsolja be ezt a szabályozott mozgást? Mégiscsak egyhangú, lé­ lektelen mozgás ez a forgás. Milyen munkájában is segíthetné az embert? Hiszen a legegyszerűbb emberi foglalatosság mozdulatai is túl bonyolultak ahhoz, hogy a természeterő monoton járását segítségül be lehessen iktatni. A gép csak egyetlen mozgást, egyes pillanatok lélektelen mechanikus műveleteit tudná átvenni az em­ bertől. Amilyen elragadó sejtelem volt a víz örök mozgásának dolgoztatása, olyan üres hiábavalóságnak bizonyult a megvalósulás pillanatában. Mechanikus munka például a gabona lisztté morzsolása. De még a legegysze­ rűbb őrlés is a magvak bizonyos előkészítését, az őrlés bizonyos fokozatait kíván­ ja, ismétlődő tisztításokkal-szitálásokkal — érdemes azért a kicsiny részletért, amit a természeterőre lehetne bízni, a víziszerkezethez szaladgálni? Vagy talán több háztartást, távoli szomszédokat szervezzenek be c célra, egy közös vízima­ lom használatára? Túlságosan intim kis részlet erre a gabonaőrlés, az asszonyok­ nak ez kézi munkája. A gabonaőrlő vízimalom nem is szerepelt a vízikerék ősi kísérletei között. Lehet-e egyáltalán „beszervezni" ilyesmire az embereket? Egy szerkezethez tartósan odakötni őket s foglalatosságaikat? Gyakran megkísérelték ezt az ősi idők nagy orientális kultúrái, a vízmerítés és az öntözés súlyos és állandó munká-

ját akarván természeterőre bízni. Későbbről, kivált az arab időktől, amikor a vízi­ mechanizmus Nyugat-Európában már meggyökerezett, maradtak is fenn emlé­ keink, fantasztikus nagyságú óriáskerekek a folyóvíz hajtotta vízmerésre, öntöző­ csatornák táplálására. Tökéletes művek, a mi középkorunk szegényes falusi vízimalmához hasonlítva — úgy látszott, mintha ilyen egyoldalú, nyers tömegmunkára, sokak szövetkezésével vagy nagyurak hatalmi szavára, mégiscsak érde­ mes a természeterőhöz fordulni. De csak egy kérdést kell feltennünk: az érdekelt társadalom kénytelen legyen most már válozatlanul örökké együttmaradni, szö­ vetségben vagy valami úr alatt, csak azért, hogy a gépet fenntartsa és használhas­ sa? Az óriáskerék működött, amíg eleven maradt a környék társadalmának racio­ nális szervezete, az érdekszövetség vagy a kényszerítő hatalom. Az úr parancsára persze kelletlenül használják, gondozzák, foltozzák a vízmerő szerkezetet — de ha a vidék földtulajdonosainak szabad érdekközössége építette s használja is, ha­ marosan unottan végzi mindenki a rá kiszabott kötelességeket, s azt nézi ki-ki, mennyivel járt rosszabbul a másiknál az előnyök és terhek kiszámíthatlanságában. Talán jobb lenne a kisember számára, ha fáradságosan is, de ismét a maga ura lehetne. A lusta szomszéd besüppedi öntözőárkai miatt ne jusson el a víz az ő földjére? Vagy jönnek nagy szárazságok, a folyóvíz, szintjét alig éri el már az óri­ áskerék: most lenne csak jó a kicsiny öntözésre való berendezkedés! de egyálta­ lán: túl magas és túl csupasz ez a gépi szerkezet ahhoz, hogy ki-ki a maga eszkö­ zének érezhesse, s túl csupasz és elvont a hozzá tartozó társadalomszerkezet is. Emberek jönnek és pénzt kínálnak az öntözőrendszerbe tartozó földekért, a kis­ emberek közérdekéből mindinkább a kevés gazdagnak érdekközössége lesz, ők erőltetik elsősorban az öntözőművek fenntartását, akarják dolgoztatni, adóztatni e célra az embereket, amíg vagyonuk ismét el nem vándorol innen, az üres vagyo­ nok nyughatlan szokása szerint. Annyi hatása azonban mégis van a vízikeréknek, hogy a szomszéd vidékeken, ahol nem állítható ilyen szerkezet, elveszi az emberek kedvét a fáradságos öntözéstől, földműveléstől. Ismeretes képe az ázsiai-afrikai vidéknek karcsú, zseniális szerkezetű, de toldott-foldott sokemelet magasságú falépítménybe foglalva — s mellette legfeljebb egy-két lézengő emberalak, távo­ labb pedig a tájnak orientális sivársága. A hórihorgas vízikerék, unalomtól kör­ nyezett egyedüllétben: a társadalmiatlan „nagy gondolat" csődjét jelképezi. A gép tehát régóta meglenne, talán az ősidőktől kezdve — de nincs hová beilleszteni. Azaz, hogy mesterséges szervezéssel mégiscsak munkába állítható, de akkor is kitűnik, hogy az érdekszempontnál sokkal mélyebb összefüggések szükségesek fenntartásához. Csupasz „gazdasági erők" még sosem csináltak gé­ pet. A magas műveltség sem; ellenkezőleg, a vízimalom a legmélyebb középkori kultúrsüllyedés idején honosodott meg véglegesen; s nem a városias, hanem a paraszti kultúrában. Mondhatnánk azt is, hogy a társadalomnak valami sajátos lelkisége, szellemisége volt szükséges a gép befogadásához. de csak nem fogunk olyan valóságos és kézzel tapintható jelenségnél, mint a gépi technika, ilyen köd­ ben gomolygó fogalmakkal operálni? Egyáltalán, már a gép őstörténete is azt bizonyítja, hogy nem él meg a gép ott, ahol a társadalom hozzája igazodik. A gépnek kell a társadalomból kinőnie, s nem megfordítva. S nem is a nagy haszon és a nagy teljesítmény alapozza meg a gép sorsát. Inkább a magánélet intim foglalatosságaiból kell kiválasztódnia. A vízmerítés nagy erőteljesítménye helyett a gabonaőrlés kicsiny mindennapi mun­ kája indította el a fejlődés útján a vízerő-gépet.

Az óriáskerék orientális konstruktorainak sejtelmük sem volt arról, hogy a szerény vízimalom egykor ott fog dolgozni nemcsak a gabonaőrlésnél, hanem az otthonos emberi munka egyéb, változatos finom részleteinél is — mert a társada­ lomnak valami sajátos strukturálódása folytán a legkülönbözőbb foglalatosságok végtelen sokoldalúsággal fogják kiválasztani önmagukból a tisztán mechanikus mozgásokat, a műveletek lélektelen, gépies pillanatait. Megszabadítják ezektől az embert, eszközökre, készülékekre bízzák mozdulatait, s végül mechanikus össze­ függésbe hozva egymással a sokféle mozgást, a természeterő vak mozgatására szerkeszthetik rá, elvégeztetve a géppel a legbonyolultabb feladatokat is.

Miért nem használatos a vízimalom az antik kultúrákban? A görög-római világ valóban szellemi magaskultúra volt, eleven s hatalmas politi­ kai-gazdasági szervezettel, következetesen kidolgozott jogrendszerrel. Minden tényező megvolt benne, amit a mai felfogás a gépkorszak megteremtőjének szo­ kott emlegetni. Amihez csak hozzáért az. antik ember, azt értelmessé, szellemessé tette. Amit az ősi nagy ázsiai kultúrák kitermeltek, az a görög-római kultúrkörbe lépve meg­ szabadult kötöttségeitől, tradicionális összefüggéseitől és tiszta célszerűvé, ele­ venné tisztult meg. Jellemző példa erre az írás. Ez az emberi pszichével és a társadalommal való hosszú küzdelem után Indiában érte el a betűírás fokát; ElőÁzsiában mind tisztultabbá válva végre a görögöknél-rómaiaknál lett teljesen lo­ gikus rendszerré, ott ömlött először szét az. „irodalom" a beszédhez csaknem ha­ sonló elevenséggel az emberek közé. De magát a technikát illetőleg is: az antik kultúra emelte ki lomha környezetéből az ázsiai eredményeket, éles, célszerű for­ mákat adott nekik. S a „gépet" szemmel láthatólag igen kívánta az antik ember — a természet­ erőnek az ember helyen való dolgoztatását. Mint említettük, örök emberi ösztön ez; és a nagy ázsiai kultúrákban szinte minden ötlet szerepelt már, ami a modern embert foglalkoztatja, a repüléstől a búvárhajóig. de a tradicionális ázsiai kultú­ rákban a technika sokféle bonyolult rendszere mellett nem rajzolódik ki a gép alakja olyan élesen, mint például az óriás vízikeréké a mediterrán vidékeken. Szinte úgy tűnik fel, mintha itt ezeken a vidékeken „találták volna fel" a vízerő­ gépet — holott Ázsiában kétségtelenül változatosabb, bár kevésbé merész vonalú az alkalmazása. A gabonaőrlő vízimalomnak az a jelentősége a vízmerő kerékkel szemben a gépi fejlődésben, hogy nem csupán a folyóvíz nyers erejének kihasználására szol­ gál, hanem valami anyagnak megmunkálására is, az anyagnak az emberi élethez f) szükséges átalakítására. Ez a gép már egy gyártásfolyamai része. Tulajdonkép­ pen egy erőgépnek, a vízikeréknek, és egy munkagépnek, a forgó malomkövek­ nek az összekapcsolása. Persze, távolabbi értelemben mondhatni ezt a vízmerőgépről is, de mégis, a vízimalom közelebb áll a mai gyártó-gépek fogalmához. Nem hiábavaló, finomkodó elméleti megkülönböztetés ez. A nyers erőgép önma­ gában sohasem tudott volna beférkőzni az emberi életbe. A gép fejlődése attól függött, hogy saját szerkezetét milyen mélyen és sokszerűen tudja belebocsájtani az emberi alkotómunka részleteibe. Egyébként történetileg is kétségtelen, hogy a f) Az anyag szerepe a technika történetében már az 1937. évi technikatörténeti tanulmányban.

gabonaőrlő vízimalom példájára képződtek ki és általánosultak a középkorban a többi sokfajta gyártásra-munkára berendezett vízigépek. A vízimalom megjelenése tehát kétségtelenül egyik korszakos eseménye az emberi fejlődésnek. Érdemes tehát az idevonatkozó adatokat kissé pontosabban megfigyelnünk. Sztrabón görög földrajzíró, aki Kappadokiából, a kis-ázsiai fennsík keleti vidé­ kéről való volt, Mithridatész királynak frígiai palotájával összefüggésben egy vízi­ malmot is megemlít.g) Sztrabón Kr. e. 20 körül írhatta művét, Mithridatész pedig körülbelül Kr. e. 120-tól 63-ig élt. Ez időben épülhetett tehát a vízimalom, az első, amelyről az emberiség történetében tudomásunk van. Ugyancsak egy görög írótól, valószínűleg a thessalonikai Antipatésztől való a vízimalom első költői megéneklése is: a gabonaőrlő nők nyugodtan pihenhetnek eztán, Ceres parancsára a nimfák fogják eztán hajtani a nehéz malom kerekeit. Ez az epigramma Augustus korának (Kr. e. 6 3 - i. sz. 14.) kései idejéből, tehát közvetlen a Krisztus születése utáni évekből való. Mindenesetre eléggé ismeretes lehetett ekkor már a görög világban a vízimalom, ha már meg is verselték — de éppen ez a vers mutatja, hogy még csak reménytkeltő kuriózum, az asszonyok ké­ zi malmaival szembeállítva. A költészet mellett körülbelül egyidejűleg jelenik meg a vízimalom a „tudo­ mányos" irodalomban is: Vitruvius latin művében az építészetről, amelyet a Kr. e. 25-23. években szerzett. A vízimalmot ő is még csak görög nevén (hydralates) ismeri. Röviden csak annyit ír, hogy a vízikerék egy függőleges és egy vízszin­ tes fogaskerék segítségével forgatja a malomkövet. A pár soros és bizonytalan szövegből esetleg azt is következtethetni, hogy a gabonát is ugyanezen forgással összekötött tölcsér adagolja a kövek közé, s ugyanezen forgás távolítja el alul a lisztet is. Meg kell azt is jegyeznünk, hogy Vitruvius csak mint a vízerő szerkeze­ tek egy különleges fajtájával foglalkozik a gabonaőrlő malommal, nem pedig mint külön iparral. Plinius pedig nem is a tulajdonképpeni őrléssel, hanem az egyik előkészítő művelettel, a héjtanító zúzással kapcsolatban szól róla. Egy másik, ugyancsak tudós, említése a vízimalomnak Pliniustól (23-79) pár szóval: hogy Itália általában kéziőrlővel őröl, de vízzel hajtott kerékkel is. Róma klasszikus virágzásának korából tulajdonképpen nincs is más említé­ sünk a vízimalomról, csak ettől a két tudós írótól. Ezt követőleg csak a IV. század derekán bukkan fel ismét a vízimalom neve — amikor az antik" társadalom már kivetkőzött eredeti jellegéből. Igen különös ez a megemlékezés, Palladius tollá­ ból: a vidéki földbirtokosnak ajánlja, hogyha van bőségesen vize, a fürdőkből le­ engedett vízfolyást vezesse rá a pékműhelyekre, készítsenek itt vízimalmokat, hogy állati s emberi munka nélkül őrölhessék a gabonát. Hihetőleg vízduzzasztó medencék voltak ezek a fürdők, de még így is különös módja a malom energia­ ellátásának. Ugyanez idő tájt (361) egy galliai író, Ausonius azt írja a Mosel egy mellékfo­ lyójáról, hogy gabonaőrlő köveket forgat, s csikorgó fűrészekkel fűrészeli át a márványköveket. Úgy tűnik fel, mintha Galliában már ekkor is inkább befogadta volna ezt a gépet a társadalom, mint Itáliában; s már más ipari célokra, márvány­ fűrészelésre is alkalmazta. g)

E mondat elején Hajnal ráírja a nyomdai szedőnek az utasítási: "petit". Vagyis az adatfeltáráso­ kat akarta kisebb betűvel szedelni. — Ugyanakkor mutatja, hogy Hajnal a „vázlat" jelleg ellenére a szöveget kinyomtatásra késznek tekintette.

de ez nem jelenti azt, hogy Itáliában ritka kivétel maradt volna. Csak az a kü­ lönös, hogy a vízimalom itt, az antik világ nagyszerű centrumában, nem tudott igazán általános felszerelkedéssé válni. Suetonius 1 2 0 körül szerzett történeti műve szerint, amikor Caligula a malmoktól Rómában elvette a lovakat és más igavonó állatokat, éhínség támadt a városban. Suetonius nem is gondol a vízi­ malomra, amelyek szerepe tehát igen jelentéktelen lehetett. Egyébként a Krisztus körüli idők idézett két tudósa után csak a IV. század közepén találunk még egy már hivatkozott említést a vízimalomról, Palladius gazdasági író munkájában. Az V. században aztán már, legalább Róma városára, bizonyosan tudunk a vízi­ malom megszokott használatáról. A század első felében Theodosius törvény­ kódexe elrendeli, hogy a nyilvános vízvezetéknél a péküzemek minden iparűzőt megelőzve használhassák a vizet. Ennyi mindaz, ami megemlékezés a malomról az antik korszak szokásos évhatáráig ránk maradt. Másrészt ezután már egyre gyakoribb a vízimalomról szóló említés, a glosszátorok következetesen felveszik tudós szójegyzékeikbe. Rómában pedig a Janiculus-dombján a péküzemeknek egész telepe rendezkedett be a Lacus Sabatinus vi­ zét ide vezető vízvezetékek hajtóerejére. A VI. században aztán már a Tiberis hajómalmairól is szól egy író, mint új találmányról. A tulajdonképpeni antik időkből tehát csak hat rövid, irodalmi-tudományos megjegyzés maradt fenn a vízimalomról, s ezek közül is kettő a keletibb, hellenisztikus kultúrterületről, egy pedig Galliából. Egyébként pedig semmi archeológiai emlék vagy ábrázolás nem maradt ránk az antik vízimalomról — ellen­ ben igen sok a kézi- és állaterővel hajtott őrlőkészülékekről.h) Mindez azonban nem cálfolhatja meg azt, hogy a vízimalom lassanként mégis bizonyos mértékben befogadott felszerelkedéssé vált az antik korszakban. Mintha az antik korszak vezette volna be a társadalomba ezt a „találmányt", a középkor azután csak „elterjesztette". Hiába, mégiscsak az antik szellemnek köszönhetjük az első gép kezdeményezését. Igen fontos dolgokra kell itten figyelni, ha a gép keletkezésének folyamatát tisztán akarjuk látni és magyarázni. Mit végzett a gép keletkezése körül az antik társadalom? Kiemelte a vízimalmot még ázsiai alkalmazásának népi bizonytalanságaiból. Alkalmazása most már nem függött mindenféle nem odatartozó mellékkörül­ ménytől, hanem csupán a célszerűségtől." Ahol pontosan, kiszámíthatóan műkö­ dött a víziszerkezet, ahol tehát nehézség s zavar nélkül be lehetett állítani a ter­ ménygyártó péküzem munkaprocesszusába, ott valóban rendszeressé vált hasz­ nálata. Azaz, a történeti források adatai szerint elsősorban a nagyvárosokban, mégpedig nem a folyók partjain, hanem a városi vízvezetékek nagyszerűen épített magas csatornái mellett. Itt valóban egyenletes, kiszámítható a vízfolyás, szükség h)

Itt Hajnal megismétli Suctoniustól vett adatát bővített fogalmazásban, majd a sorokon kereszt­ irányban ráírja: „készítek erről új fogalmazványt". Az eredetileg megírt, majd elhagyásra ítélt szöveg így hangzik: „Suetonius írja Kr. u. 120 körül szerzett művében, hogy Caligula császár el­ vette Róma malmaitól az összes lovakat, s egyéb igavonó állatokat, s ezért kenyérínség támadt a városban. Az író idején tehát a vízimalom szerepe még jelentéktelen volt a pékiparban. Meg kell azt is jegyeznünk, hogy Vilius csak mint a vízierő szerkezetek egy különleges fajtájával foglalkozik a gabonaörlő malommal, nem pedig, mint külön iparral. Plinius pedig nem is a tulajdonképpeni őrléssel, hanem az egyik előkészítő művelettel, a héjtalanító zúzással kapcsolatban szól róla."

I) A lap szélén kézírással: „Nem hivatás. Liszt: nem áru."

szerint, a kellő időben rá lehet vezetni az őrlőszerkezetre, akkor és úgy dolgozik, mint a kenyérgyártó üzem munkafolyamata megkívánja — a vízhasználatban osz­ tozkodva a csatornák mellé telepedett egyéb iparos üzemekkel. de még vidéken is ilyesféleképpen képzelik el a vízimalom alkalmazását: nem annyira a természetes vízfolyások, hanem inkább mesterséges vezetékek mellett. Ha a nagybirtokos palotája mellett már úgyis ott van a fürdőmedence, állandóan friss vízzel táplálva, miért ne eresztenék rá a kifolyó vizet a víziszerkezetre, amely az úri telep péküzemében dolgozik? Szabályozott, jól megszerkesztett, „gépesen" kezelhető mechanizmusként dolgozik ez a vízimalom. Azt lehet mondani, hogy az antik szellem kiemelte irracionális összefüggéseiből, mintegy „intellektualizálta" ezt az első gépet. Lehet, hogy már az ősi orientális nagyvárosokban, például az asszír kultúrában is valami hasonló sors érte a vízerőgépet, amelynek talán hasonlóképpen már kü­ lönböző fajtái, köztük a gabonaőrlésre is, voltak felszerelve a csatornák és vízve­ zetékek nagyszerű műveire. Csak nincs róla írásunk, az íráshasználat fejletlensége miatt. A római kultúra mindenesetre intellektualizálta, tudatosította, határozott fogalommá tette a gabonaőrlő víziszerkezetet. Látszólag megtörtént tehát a döntő lépés a gép sorsát illetőleg. Tudatosítás, célszerűsítés (ha már feltalálásnak nem is nevezhetjük), tehát intellektualizálódás: mi ennek a jelentősége a technika fejlődésében? Valószínűleg voltak szakemberek, akik igen pontos őrlőszerkezeteket tudtak építeni a vízvezetékek mellé, s voltak pékek, akik igen ügyesen s nyereségesen tudták dolgoztatni ezt a szerkezetet. De mintha éppen ezáltal tokozódott volna el szűk használati körre a szerkezet. Vidéken, falun, vagy akár a városban is, de természetes vízfolyás mellé építeni: a szerkezet lényegével és céljával ellentétes dolognak látszott. Hiszen külön ember, külön hivatás kellene ahhoz, hogy a gé­ pel valami kiszámíthatlan természetes és társadalmi környezetben fenn lehessen tartani! Többnyire ki is kellene szakítani a kenyérgyártó és árusító péküzemből, amely utóvégre is nem költözhet le mindig a folyó partjára!j) Az antiknál a ma­ lom sosem lett a péküzemtől elkülönült intézménnyé, s a molnárság sem külön hivatássá. Azt lehet mondani, túlságosan célszerű, túlságosan intellektualizált szerkezet maradt a vízimalom; túl egyoldalúan a számító ész alkotása. Nem tu­ dott beleilleszkedni a természet és az emberi élet és munka változatosságaiba. Kétségtelen, hogy a vízimalom fejlődése az antik időkben bizonyos célszerű határoknál megakadt. Kétségtelen, hogy maga az antik társadalom bámulatos szellemi kultúrája ellenére sem tudta volna ennél továbbvinni az első gép fejlődé­ sét. A római jog nagy gyűjteményei teljesen hallgatnak a vízimalomról, egyszerű használati tárgy maradt az a római jogász szemében, s semmi kísérlet sem történt sajátos jogi szerepének kialakítására. Egészen új társadalomrendnek kellett jön­ nie s a réginek összeomlania ahhoz, hogy az első gép valóban általánossá lehes­ sen s fejlődhessen. Hiszen látjuk, az antik korszak tulajdonképpeni klasszikus századaiban milyen feltűnően kevés a vízimalom említése, holott ekkor verdesi az egeket a szabad antik szellem, szabad gazdasági versennyel. Amikor a vízimalom említése gyakoribbá válik, már lassú átalakulásban van e társadalom, a középkori formák felé. A középkor: mélyen lesüllyedt kultúra, irracionális társadalom­ szerkezettel. S mégis éppen ez a vízimalom végleges elterjedésének kora. Itáliá­ ban még akkor is bizonyos egyoldalúság mutatkozik, még az újkor elején is: maga j)

A lap szélén „K[özé]pkor végén is olasz malom: víz v. mellett."

a malomszerkezet talán tökéletesebb művű-műküdésű az északinál, de még min­ dig lehetőleg megmarad a mesterséges csatornák mellett. És hozzá még a közvet­ lenül a víz folyásától hajtott, tehát alsócsapású vízikerék mellett, mert a csatorná­ zott víz szabályos folyása ezt megengedte — ellentétben az Alpokon túli kerékkel, amelyre a vizet felduzzasztva eresztették rá. Éppen azért lehet maga a szerkezet tökéletesebb kivitelű, mert pontosan kiszámítható energia forgatja.k) Éppen azért nem általánosodhat, mert csak úgy tudja befogadni az ipar és a társadalom, ha tökéletesen működik. S éppen, mert tökéletesen működik: kiirtja környezetéből az olyan malmot, amely szerény falusi viszonyok között keletkez­ nék, tökéletlenül, a természet kiszámíthatlanságainak alávetve, a környező társadalom igénytelenségei által jövedelmezőségében elmaradva. Vajon az elszi­ getelt hasznos ötlettől függ a technika fejlődése? S minden más csak „terjedés", ami szükségképpen következik a hasznos ötletből? Vagy pedig a technikai újítás legbelsőbb lényege éppen a terjedésre, az általános emberi igényekhez illeszke­ désre, az életben elmélyülésre való képesség? Miről van itt szó tehát tulajdonkép­ pen? A technikai fejlődés — s egyáltalán az emberi fejlődés milyen alapvető kér­ déseiről? Arról, hogy a számító, célszerűségre, haszonra törő emberi szellem, a maga egyoldalúságában, sohasem hozhatott volna igazi gépkorszakot. Nem hiába cso­ dálkozik el az antik társadalom legkiválóbb modern történetírója, Rostoffzew,1) hogy miért nem is jutott el ez az óriási üzemű, hatalmú, eleven, racionális, pénz­ gazdaságon, piacra dolgozó társadalom a gép használatáig? Ne mondjuk azt, hogy az antik nem tett egy lépési sem előre a gép használata felé. Csak annyit állítha­ tunk bizonyosan, hogy ha az antik racionális társadalomszervezet, kultúra, intellektualizmus változatlanul folytatódott volna, a gépkorszak mindmáig sem követ­ kezett volna be. de micsoda „feltalálás" az, amelynek meg kell várnia az illető kultúra teljes összeomlását és egy merőben újszerű kultúrának kialakulását, hogy valóban igazi „technikává" változzék? Nem azt állítjuk, hogy az ész szerepe semmi az egyéb emberi képességek mellett a gép kialakításában, hanem azt, hogy a szellem csakis az emberi élet teljének elválaszthatlan mély kölcsönösségében képes igazi alkotá­ sokra. Ha élesen akarnánk kifejezni a dolgot, azt mondhatnánk, hogy ha az em­ ber csupán az eszére bízta volna sorsát, mindmáig állat maradt volna. Az üres, számító, érdekre törő racionalizmus: határos az ösztönös állatisággal. De nem is helyes a kérdésnek ez a megfogalmazása, a szellemnek és az életnek egymással szembeállítása. A történetírás nem ilyen elvont fogalmakkal, hanem megtörtént tényekkel dolgozik. Az antik társadalomban nem a szellem és az élet vitája folyt, hanem az intellektuális vezető rétegeké és az alsóbb tömegeké. Nem az emberben volt a hiba, hiszen az mindig ugyanazon szellemi-anyagi lény, ami­ óta ember lett belőle — hanem az. antik társadalom egész szervezetében, érdekszövetségszerú racionális társulásmódjában s az. ennek megfelelően egyoldalúan, kíméletlen racionalizmussal dolgozó intellektualizmusában. Ajándékozzuk meg ilyen szempontokból figyelmünkkel még egy kissé az első gépnek, a vízimalomnak sorsát az antik társadalomban. Nézzük meg, micsoda ké­

k) A lap szélén: "Jegyz. B e c k . II. 519 s köv. I." l) A lap szélén: "Jegyz. Rostoffzew 2. köt. végén."

szülékeket, munkamódszereket talált a vízimalomnál célszerűbbnek az antik ipar — ha éppen nem volt módja a vízerőnek egészen pontos és tökéletes alkalma­ zására?

A „malomipar", a rómaiaknál. Miért nem használja a vízerői? A gabonát feldolgozó iparokról bőséges régészeti maradványok, ábrázolások és leírások maradtak fenn az antik időkbőlm) — s a vízimalomnak úgyszólván semmi szerepe sincs az ilyen mesterségbeli megemlékezésekben. Inkább csak mint mechanikai különlegességről beszélnek róla azok a források, amelyekre fentebb hivatkoztunk. Pedig egyébként ez az antik gabonaipar egyáltalán nem mondható fejletlen­ nek, kezdetlegesnek. Ellenkezőleg, ha a lisztnek finom minőségi változatait, a ke­ nyérnek és süteménynek százféle név szerint megnevezett fajtáit nézzük, szinte az az érzésünk, hogy az antik városi élet e tekintetben kielégítené a modern ember ínyenc igényeit is. Nagy városi tömegeknek, s egyúttal elkényeztetett, specialitá­ sokhoz szokott közönségnek dolgozott akkor is ez az ipar. De még tovább is mehetünk: az ipar módszerei, eszközei is finomak, a maguk nemében tökéletesek voltak. S még egy merész lépéssel tovább is mehetünk: ahol csak lehetett, igyekeztek mechanizmusokat beállítani a munkafolyamaiba. Kezdhetjük már az antik „aratógépen" is: Plinius homályos leírása szerint ök­ rök toltak maguk előtt egy ládát, amely elől vágószerszámokkal volt felszerelve, a levágott kalászok mindjárt a ládába hullottak. de már az antik „cséplőgép" kitar­ tóbb próbálkozás lehetett, mert a kézi cséplés és az állatokkal való nyomtatás mellett többször említik, s több fajtáját is, ökrökkel vontatott szerkezeteket, amelyeken rudak vagy hengerek végezték a cséplést. Maguk az őrlőszerkezetek is sokfélék voltak, speciális műveletek céljaira. Ezenkívül meglehetősen elterjedt lehetett a „dagasztógép" is, emberi vagy állati erővel forgatott készülék, amelyről n) több ábra és említés maradt reánk. Szinte hihetetlen dolog: hát oly nehéz a vízerögépet valamiként úgy elhelyezni, felszerelni, az egész gyártásfolyamattal összefüggésbe hozni, hogy az ember és az üzlet valóban kézzelfogható segítséget lásson benne? Milyen munkaüzem, munkaszervezet, milyen társadalom volt az, amely a már „feltalált" vízerőgépet ennyire nem tudta felvenni önmagába? de nem is csodálhatni, hogy a gabonafeldolgozó-kenyérgyártó üzemben ilyen mechanizmusokat igyekeztek alkalmazni. Hiszen a munka egyes műveletei meg­ lehetősen specializálódtak — márpedig tudjuk, az ilyen specializálódás készíti elő a gépesítést, mert mechanikus, gépre bízható részletekre bontja fel az emberi munkát. A szakmának kifejlett terminológiája is, de az ábrázolások is bizonyítják ezt a specializálódást: munkások sorozatán megy át a feldolgozandó gabona, a tisztítás, szitálás, őrlés, dagasztás, formálás, sütés fázisain, esetleg elkülönült he­ lyiségekben is. Munkások ülnek sorban az asztalok mellett, mindnyájan szinte azonos kézmozdulattal. Simán és gondolkodás nélkül mehet a munka, mert a módszerek eléggé differenciálódtak, minden gyártmányfajtára ismerik a gabona, a m)

n)

A lap alján: „A vízimalom antik jelentkezéséről az adatok összeállítása: Blümmer, Hugo: Technologie und Terminologie der Gewerbe und Künste bei Griechen und Römern. I. kőt. 49-49.1. 2. kiad. 1912." A lap szélén nyomdai utasítás a bekezdésre vonatkozóan: „petit".

liszt szükséges minőségét, és mindegyikre az eszközök használatának megfelelő módját. Sőt esetleg külön felszerelkedés szolgál a közönségesebb és a finomabb áru gyártására, külön üzem a kenyér, s külön a sütemény gyártására. Szinte azt le­ het mondani, hogy a tőke és a vállalkozó szakértelem kérdése az egész — simán s töprengés nélkül dolgozik a munkásság. Az. üzem méretei ugyan igen kicsinyek a modern üzemhez képest, de mindenesetre nagyobbak az egy-két segéddel-inassal dolgozó középkori mester üzeménél. Ilyen környezetbe illeszkedett bele a gabonaőrlés munkája. Az általános szo­ kásos antik őrlőszerkezetnek formája feltűnően elüt a középkori formától. Is­ merték ugyan ezt is, a két kerek malomkövet, amelyek között, a felsőnek forgatá­ sával, őrlődik a gabona, de inkább csak a vidéki kicsiny kézimalmok voltak ilyenek, s azok is inkább csak az Alpokon túli tartományokban, Itáliában csak el­ vétve. Az igazi antik malom alsó köve szilárd talapzatból felemelkedő domború hajlású kő; a nagy és súlyos felső malomkő pedig a homokóra formájához hason­ ló üres kettős kúp, lefelé nyíló üres lapja ráilleszkedik a szilárd talapzat kapujára és forog körülötte, a felfelé nyíló üres kúp pedig a felső kő súlyát növelve egy­ úttal, a gabona betöltésére is szolgál.o) A lényeges az, hogy a két kő, a szilárd alsó és a forgó felső, nem teljes felületeikkel érintkeznek egymással, hanem finom hajlással közeledő profilvonalaik végül csak egy igen kicsiny szakaszon találkoznak. Természetesen itt sem fekszenek teljesen egymásra, hanem csak valami igen fi­ nom közt hagyva maguk között. Az alsó kúp tétjén egy fémcsap tartja tulajdon­ képpen a felső követ. E fémcsap által be lehet állítani a két kő egymáshoz való távolságát, aszerint, hogy milyen finommá akarják őrölni a gabonát. Kétségtele­ nül tökéletesebb formája a malomkőnek, mint az egyszerű, egymás fölött forga­ tott kerek malomkövek. Az antik kövek finoman egymáshoz közeledő belső pro­ filjai között fokozatosan csúszik le a gabona, eleinte darabosra törve, majd a legszűkebb kicsiny szakaszon lisztté morzsolva. Előnye ennek mindenekelőtt az, hogy a felső kő forgatásához nem kell túlságos erőfeszítés, mert hiszen csak igen kicsiny belső felületen megy végbe erősebb őrlés-súrlódás a két kő közölt. Még fontosabb azonban az, hogy a gabonaszemei nem morzsolja fel hirtelen porlisztté a malom, hanem előbb csak darabosra töri. Ezzel ugyanis a gabonaszem héjrészeit lepattintja a belső, lágyabb magrészről (az ,,endospcrmium"-ról) — s az­ tán a rövid őrlőfelületen a belső magrész porrá őrlődik, a szívós héjrészek ellen­ ben ily rövid őrlőhatással még nem morzsolódnak szét, csak szétlazulnak. Tehát a tulajdonképpeni tápanyag lisztpor alakjában, az. emészthetetlen héjak „korpa" alakjában kerülnek ki a kövek közül, szitálással könnyen szétválaszthatóan. Azonkívül a fokozatos felőrlés, kicsiny súrlódásfelület mellett kisebb a hőképződés is — márpedig a túlságos hevítés erősen rontja a liszt minőségét, tápértékét. Mindez kétségtelen előnye a lapos malomkőnek nagy felületű, átmenet nélküli őrlésével szemben. Legalábbis így véljük megokolandónak az antik malomkő különös formáját — meglehetősen a magunk igen csekély szakértelmére hagyatkozva. A régészet tu­ dománya ugyanis hosszan elmélkedik minden kicsiny szobormaradványról, az öl­ tözék redőinek omlásáról, de keveset az eszközökről, munkaformákról, amelyek köré az emberek munkája igazodott, csoportosult, s amelyeknek fejlődésétől az emberi sors függött. Elég az hozzá, hogy az antik malomkő finomabb, tökéleteo)

A szövegben zárójelbe teve: „Ld. 1. ábrát."

sebb technikai forma, mint a lapos kerékmalomkövek, amelyekre Európa később rátért, s amelyek a vízimalom alkatrésze is lettek. Ezt az antik malomkő formát nehezen lehetett volna beilleszteni a vízikerék forgatásába. Nem kezdetlegessége, hanem épp ellenkezőleg, finomult tökéletes­ sége miatt. De tovább is kell mennünk az antik üzem c tökéletességének aprólé­ kos vizsgálatában: rendesen nem is egy, hanem több, általában négy ilyen őrlőszerkezet állott a pékműhely udvarában. Nyilván nem azért, hogy tömegeket őrölhessenek, amint a dolgot a régészeti irodalom általában magyarázza. Hiszen minden megfigyelhető esetben túl közel állanak egymáshoz a malmok, a karcsú derekukból kinyúló forgatórudakat toló emberek nem fértek volna el, ha a szomszédos malmok egyszerre működtek volna. Márpedig szándékosan helyez­ ték közel egymáshoz a malmokat, az aránylag tágas udvaron — nyilvánvalóan azért, mert mindegyik a gabona megőrlésének különböző fokozatait szolgálta, a nyers darabolástól a legfinomabb szétmorzsolásig. „Őrlőjáratok" voltak tehát ezek, amint a későbbi európai malomiparban is kifejlődtek. Lehettek termé­ szetesen nyersebb tömeggyártásra dolgozó malmok is, amelyeket nem ember, ha­ nem állat (szamár, öszvér, ló) forgatott. A valóságban ránkmaradt malom-marad­ ványok közül egyik sem szólhatott állaterőre, viszont az ábrázolások meg inkább állaterőre járó malmokat örökítettek meg. Az antik művészet nem szerette ábrá­ zolni az alacsony emberi fáradozást. Őrlőszerkezetekben tehát változatos finomságú gyártásra volt berendezve az üzem; s mint említettük, az antik városi ember a középkorinál kényesebb igényekkel válogathatott a kenyér és sütemény különféle fajtái között. Lefeltűnőbb azonban mégiscsak az, hogy a gabonaőrlés az antiknál a pékmun­ kával egy üzemben történt. Nem vált külön iparrá a molnár és a pék ipara. A ga­ bona tisztításától kezdve egészen a sütemény elkészítéséig mind ugyanazon üzemben ment végbe, sőt még az árusítás is az üzem feladata. Igen eleven, mozgé­ kony üzem tehát, a piac változó szükségleteihez, hirtelen jelentkező divatjaihoz alkalmazkodásra készen. Nem adja ki kezéből a munka részleteit, maga vásárolja a gabonát, készíti a lisztet, süti a süteményt; nem függ tehát semmi más üzem gyártmányától, csak a maga nyeresége szerint állíthatja be a termelésfolyamatot. Akárcsak a mai „ideális" ipari nagyüzemek, amelyek minden mellékrészietet magukba szerkesztenek, egészen a nyersanyag termeléséig is. Nem akarnak másra szorulni, más iparokat táplálni, amikor a maguk speciális céljaihoz nem is igen van szükség külön önálló iparokra, hanem csak ezek egyes egyoldalú műveleteire. Változatos és zsúfolt munka folyhatott az antik péküzemben is. Üzleti érzék és élelmes, mozgékony intelligencia volt szükséges vezetéséhez. A munkásoknak viszont, az üzemvezető kivételével, bizonyára nem kellett mélyebb szak­ értelemmel rendelkezniük. Ellenkezőleg, úgy ment gyorsan és változatosra állíthatóan a munka, ha minden munkás lehetőleg kevés műveletet végez, de azt pon­ tosan, gépiesen. A szakmunkát, a vállalkozói intellektus utasításai szerint, az üzemvezető végezte. De azért természetesen nem húzódhatott szét a gyártásfolyamat oly kicsiny részletekre, hogy minden munkás állandóan csak ugyanazon kis műveletet végez­ hesse. Azok a munkások, akiket az asztal mellett ülve kenyérformálás közben mutatnak be az egykorú ábrázolások, bizonyára nem mindig csak ezzel foglalkoz­ tak. De mások sem mindig csupán a malmok forgatásával, vagy a forgató állat hajtásával, vagy a malom töltésével. Gyorsan betanítható változatos fogásokra,

műveletekre használhatta a vállalkozó a munkást, hiszen természetesen ki kellett használnia lehető teljesítőképességét. Eléggé izgatott, hajszolt, parancsolt munkaegyüttesnek kell tehát elképzelnünk ezt az üzemet. Ha nem lett volna ilyen „tökéletes" az üzem, ha csak egyszerűbb és kisebb méretű gyártásra rendezkedett volna be, nyugodtabb lett volna a munka benne. De akkor nem érte volna meg a vállalkozásnak az egész dolog. Minket azonban nem a munkások nyugalma érde­ kel itten, hanem a technika fejlődése. A lényeges az, hogy az. ilyen üzemben elég sokféle eszköz-módszer képződhetett ki a munkások kezén. De gyakran igen sajátos formák, módszerek, a későbbi európaiaktól eltérőek. Sajátosságuk lényege talán abban rejlik, hogy kitűnő teljesítőképességűek, de csak bravúrosan ügyes és megfeszített figyelemmel dolgozó munkás kezében. Olyan formák, amelyeken mintegy túlszaladtak az embert segítő módszerek, mindjárt többet akartak ennél, nagyszerű, gyors eredményeket — csakhogy az ember izmainak-idegeinek fokozott igénybevételével. Nem tisztán mechanizált művelet, amit az antik tömegmunkás végez, hanem még ennél is rosszabb: lélek­ telen virtuozitás. Az ezzel összekapcsolt módszer és eszköz nem segíti, nem teszi kényelembe az embert, hogy munkája önálló alakító tevékenységgé emelkedhessek. Félelmetes, embertelen virtuozitás, az eszköz egybenő az emberi testtel-mozdulattal, nem is különálló eszköz már, maga az emberi szervezet működik bravúros eszközként. Amit tehát egy ilyen antik üzem kitermel, az a módszer és eszköz nem képes va­ lóban „objektiválódni", általános módszerré válni, egy-egy szakmának igazi tech­ nikai felszerelkedésévé. Az antik péküzemnél inkább csak kikövetkeztetni lehet ezt az idegekre menő virtuozitást, hiszen a műveletek részleteiről s az. eszközökről is aránylag keveset tudunk. De a sajátos antik technikai formák egyik legjellegzetesebbje éppen a péküzem gabonaőrlő malma. Bizonyos, hogy úgy szerkezeténél, mint az üzembe való beilleszkedésénél fogva túl tökéletes volt teljesítménye. Épp ez a racionális tökéletesség volt az igazi felülmúlhatlan akadály a vízimalomra való áttéréssel szemben. Még akkor is, ha a városi vízvezeték szabályozott energiája hajtotta, ak­ kor is túlságosan merev és egyoldalú a vízimalom, a péküzem hajlékony mozgal­ masságához képest. Az antik pékmalom tökéletesen működik, de csak ha gyorsan belekapcsolhatják az üzem többi műveletébe, rövidebb-hosszabb működésre, az őrlemény közbenső szitálásával, tisztogatásával, a kívánt őrlési finomságnak meg­ felelően. Az ember — mint az ábrázolásokon is látni — ott szaladgál s bujkál a malmok között, amelyeknek hajtása és kezelése is állandó figyelmet kíván. Hol van itt a későbbi vízimolnárnak fölénye, nyugalma, amellyel gépének működését ellenőrzi? Az antik malom: túlsietett racionális forma, amely éppen hasznos „cél­ szerűségénél" fogva akadályozta meg a vízimalom befogadását a társadalomba. Az antik üzem belső szerkezete annyira egységesen a termelő célra irányul, pontosan, mozgalmasan, alkalmazkodóan, hogy lehetetlenség valamely részletét kiszakítani, önállósítani. Szinte azt mondhatni, hogy a gabona-nyersanyagtól a ki­ árusító üzletig mindennek egy közös rendelkezés alatt kell ugyanazon helyen ma­ radnia, készen a piac esélyeihez való alkalmazkodásra. Már az is elképzelhetet­ len, hogy a malmot, ha antik formájában vízerőre berendeznék, a folyóvíz partjára vigyék le, elszakítva a többi munkafázistól. Még elképzelhetetlenebb, hogy a gabonatermő vidékre vigyék, távoli folyóvizek mellé, önálló iparként. A molnárság nem lett soha az antik korban önálló iparrá, s a liszt sem önálló ipar-

cikké. A vidékről csak a gabonát vásárolta össze a városi vállalkozó. A vidéki ott­ honok általában önmaguk őrölték meg a saját táplálkozásukra szükséges ga­ bonát, kézimalmokkal, többnyire asszonyok munkájával. A vidéknek, a földmű­ velőnek semmi kapcsolata sem volt az ipari lisztgyártás folyamatával, gabonájának eladásán túl. A városi üzem még közvetve sem irányíthatta, nevel­ hette a földművelőt a gabona megfelelő termelésére. Az üzlet csak azt nézte, hol kapja olcsón s tömegesen a jó minőségű gabonát. Talán innen magyarázható az is, hogy a rozsot csak gaznövénynek nézte az antik, nem tudta termelésre kiké­ pezni; a búzát, amit az antik kultúra már készen talált, a vállalkozói üzemek a finnyás városi igényeknek megfelelően sokoldalúan dolgozták fel, de valami új anyaggal való kísérletezésre már nem volt való az antik üzemiesség. Viszont az olcsó búzáért elment a tengerentúli afrikai gyarmatokra is; ahelyett, hogy az élel­ mezés iparát szervesen összekapcsolta volna a földművelés munkájával, kímélet­ len haszonleséssel tönkretette a hazai paraszti rétegeket. Csak végezetül említjük meg: az antik péküzem munkásai valószínűleg több­ nyire rabszolgák voltak — mint általában többnyire minden más ipari munkás is. Végezetül említjük meg ezt, mert nem akarunk abba a szokásos hibába esni, hogy az antik technika fejlődésképtelenségét a rabszolgasággal magyarázzuk. A techni­ ka mindig az egész társadalomstruktúra jelensége, s nem egyes okoké. És nem a rabszolgaság formálta ki az antik társadalomszervezetét, hanem ez utóbbi a rab­ szolgaságot. A gép sem azért nem gyökeresedett meg az antiknál, mert volt rab­ szolgatömeg, amelyet dolgoztatni lehetett. Az egész társadalomszerkezet volt olyan, hogy gép nem tudott belőle kiválasz­ tódni, az ember mentesítésére. Tény azonban az, hogy a malom forgatása nagy­ mértékben rabszolgamunka volt — bármennyire is szerették a művészi ábrázolá­ sok az állat-hajtotta malmot előtérbe helyezni. Úgy hisszük, még az állati erő is túlságosan merev, egyoldalú volt az antik üzem számára, amely mégiscsak az em­ beri izmok-idegek bravúrjait tartotta leggyümölcsözőbb módszernek. Az állat fo­ gatolása is olyan volt a malomnál, hogy nem járhatott nyugodtan körbe, hanem az ember kezének, ostorának mindig mellette kellett lennie. de a malomforgatás még a rabszolgamunkánál is alacsonyabb sors volt, hiszen a rabszolga értékes befektetés az. üzemben, jobbra használandó. Igen általános volt tehát bűnözőknek, elítélteknek malomforgatásra való kiadása. Az ilyen üze­ meket aztán a keresztények, akik tömegesen részesültek e sorsban, „vérmalmok­ nak" nevezték.

A malomnál is ősibb gép: az állaterő. „Fejlődésének" feltételei Igen sok mindenféle szempont bonyolódott össze máris előadásunkban, s az a ve­ szély fenyeget, hogy magyarázat helyett agyonmagyarázzuk az első gépnek, a vízi­ malomnak balsikerét az antik társadalomban. Olyan fogalmakkal vagyunk kény­ telenek dolgozni, amelyek, ha sokat forgatgatjuk őket, gyakran éppen az ellenkező értelembe folyhatnak át: mint pl. a „célszerűnek", vagy a „specializáló­ dásnak" a fogalma, nem is szólva a „racionálisnak" és az „irracionálisnak" fogal­ máról, amelyeknek értelmét, használatát csak e munka saját külön házi szükség­ leteire alakítottuk ki, előre is dacolva a filozófusok méltatlankodásával. A technika fejlődése, a gép keletkezése azonban túlságosan konkrét proceszszus ahhoz, hogy ingadozásokat, összefolyó fogalmakat megtűrjön leírásuk. De

mi eddig tulajdonképpen nem is akartunk mást, mint bizonyítani, hogy a mi mai gépkorszakunk értelmezéséből helytelen, szubjektív következtetéseket szokás le­ vonni a gép keletkezésének magyarázatára. A gép keletkezése: nem tudatos, cél­ szerű, racionális emberi cselekedet. Látni fogjuk mégis, hogy az a folyamat, ami a gépet kialakította: mégis az élő és holt emberiségnek, kicsinyek millióinak leg­ méltóbb, legmagasabb s egyúttal legelmélyültebb magatartásából, foglalatosságai­ ból tevődött össze. Térjünk azonban vissza a történeti tényekhez, amelyek egyedül abszolút érté­ kűek, az elvekkel-fogalmakkal szemben. Az antik társadalomhoz, amelynek szel­ lemiségében oly sok rokon modern vonást felfedezni. Ha e társadalomnak nem sikerült a vízimalmot saját munkaszervezetébe beleillesztenie, nem csupán a vá­ rosias munkaviszonyoknak, esetleg csak egy szakmának fogyatkozása volt ez? Szabad-e ily nagy kázust csinálnunk az. egyetlen vízimalom sorsából, az antik kul­ túra nagyszerűségei mellett? Egészen le a földművelő rétegekig kell keresgélnünk a hibákat a társadalomban a vízimalom csődje miatt? Ilyen szempontokból érdekesek azok az újabb megállapítások, amelyek szerint az antik társadalom nem tudta kellően kihasználni az állaterőt sem, s különösen a loval csak a középkor tette volna igazi munkaállattá. Ez a kérdés első pillanatra csak érdekes részletkérdésnek látszik, csak mélyebb elgondolások után tűnik ki, hogy voltaképpen az emberi fejlődés ősi alapjait érinti. Kultúrtársadalmakban pedig különösen a földből élő népesség sorsára, fejlődésére jellemző a kérdés. Hát annyira sem vitte az antik társadalom, hogy az állatot teljes készséggel-felszerelkedéssel munkába állította volna? Az intellektuális magaskultúra önmagában még az ilyen egyszerűnek látszó, természetesnek látszó „technizálődást" sem tud­ ta volna meggyökereztetni? Régóta tudjuk, hogy az antik állaterő felszerelésének, fogatolásának valami különös „stílusa" van, de megelégedtünk e lendületes stílusnak elismerésével, él­ vezetével. Lefebure azonban az utolsó évtizedekben alaposan megvizsgálta e fo­ gatolásnak részleteit, a legősibb emlékektől kezdve. És úgy találta, hogy az ősi kultúrák, de a görög-római is, nagyjából azonos, kicsiny teljesítőképességű foga­ tolást alkalmaztak, csak a kora középkortól jelenik meg s válik következetessé a fogatolásnak azóta is általános módja. Tulajdonképpen nincs szó különös „találmányokról", amikre az ősi kultúrák nem tudtak volna még rájönni. Az állaterő fogatolásának ősi módja a nyakra erő­ sített iga, amely a rúdhoz kapcsolva húzza a járművet. De még az ökörfogatnál is kevéssé alkalmazzák a nyakat átfogó merev igát, amely által az állat tulajdonkép­ pen szügyével, elülső lapockáival fejtené ki erejét, szinte egész testsúlyával előre dőlve. Inkább csak az állat marjára, a nyaknak a hátból kiemelkedő részére tá­ maszkodik az iga, a rúdnak egy egyszerű keresztnyúlványa, s amit pedig a nyakat átkötő nyakló tart meg helyén. Ez a nyakló ritkán készült merev anyagból, hanem többnyire a nyakhoz, a torokhoz simuló bőrszíj, tehát húzáskor, nagyobb erőfe­ szítés esetén elszorítja a légcsövet. Az ökör, de még a szamár is, vízszintes nyakával némiképp közvetlenül is húz­ za a maron fekvő igát, de a magas nyakú ló már körülbelül csak a nyakló, vala­ mint a némiképp az „igával" ugyancsak összekötött, a ló mellső lábai mögött mellét átfogó heveder által. A lovat azonban már ősidőktől a zabla s a gyeplő is kormányozza. Egyébként a ló is, akár az ökör, még ma is szabadon áll a rúd mel­ lett, csak a kicsiny „igával" ahhoz kapcsolva; a járművel pedig csakis a rúd köti össze.

Tehát nincs szügyelő, amely manapság a lovat az istrángokkal a kocsi elejéhez, a hámfához köti, s amelynek nekidőlve teljes vontató erejét kifejthetné a ló. A hámfát nem ismerték, a ló hátsó része szabadon maradt, s mint említettük, csak eleje volt, a marjánál támaszkodó „igánál" fogva, összekötve a járművel. A rúd szerepe tehát a vontatás, nem pedig a szügyelőé és a hámistrángoké. A gyeplőt és a hevedert leszámítva a ló teste tehát olyan szabadon állott a jármű előtt, mint ma az igásököré, csakhogy a lovat nem köti a merev négyszög-iga sem, amit egyébként az antik az ökörfogatnál is ritkán használt. Kétségtelen, hogy a nyaklóval való vontatás következtében az állat csak bizo­ nyos határokig fejthette ki erejét. Mihelyt nehezebb a jármű megterhelése, a to­ rokhoz tapadó nyakló elszorítja lélegzetét. Nem is igen dőlhet neki az állal a te­ her húzásának, mert ha így előredőlve fejét lehajtja, a nyakizmok meglazulnak, a torkol még kevésbé védik a nyakló szorítás ellen. Az antik ábrázolásokban, az ősi kultúráktól kezdve, a ló úgyszólván mindig magasra emeli fejét, súlypontját testé­ nek hátsó részeire vetve át. Az ökör talán kevésbé dolgozik a nyakizmaival, mert nyaka nem magasra emelkedő, a nyakló tehát némiképp a lapockákra, a „váltak­ ra" helyezkedve húzza az igát; de itt is ragaszkodtak a nyaklós igához, a négyze­ tes-keretes iga helyett, amely teljesebben a vállakra helyezte volna át a vontató erőkifejtést. A nyaklós igával való vontatás általános módja kétségtelen tény, egészen a mi középkorunkig, amikor — mint mondják — a szügyelő alkalmazására zseniális ötlettel rájöttek „névtelen feltalálók". de vajon igaz-e, hogy ötleten, találmányon múlott a dolog? Ismét itt állunk a technikai fejlődésképesség leglényegesebb problémájánál. Mi a lényeges a fejlődésre, az új technikai gondolat, vagy az a sok minden más, ami e gondolat általános érvényesülését lehetővé leszi? Józan ésszel nem tehetjük fel, hogy az ősi és az antik kultúrák ne tudtak volna rájönni a szügyelőnek, a keretes igának, azaz a nyak helyett a vállakkal való von­ tatásnak előnyeire. Milyen nagyszerű egyébként a lónak felszerelése, már a Krisz­ tus előtti évezredekben is, milyen pontos kidolgozás, milyen jó technikai formák­ kal! A könnyű, finom művű harcikocsik ugyanilyen tökéletes technikai készségről tanúskodnak. Az ábrázolások bizonyítják a lóhoz való kitűnő szakértelmet is. De egyébként is: vannak kísérletek már az ősi kultúrákban is, hogy a nyakló fojtogató hatását mérsékeljék, a mellhevederhez való rögzítése által. Szinte meg is lett vol­ na már így a szügyelő, csak a kocsival való összekötés, az istrángok hiányoztak. E kísérletek sem tudtak tehát lemondani teljesen a nyaklóval való vontatás elvéről — s csak kísérletek maradtak, a rómaiak is csak az ősi módon fogatoltak. Nyilvánvaló, hogy tudtak volna, de nem akartak lemondani erről a módszerről. Ősi módszer: az állatot nyakánál fogva megfékezni és kormányozni. A szorongás érzése tartja féken az állatot. Voltak népek a történeti időkben is, amelyek nem használtak zablát-gyeplőt, csak a nyakló által fékezték, irányították a lovat. Az antik időkben az állat egész dresszúrájának ez a módszer lehetett a lényege. Ez viszont arra következtet, hogy az állat, s kivált a ló, az antik időkben még nem az a háziállat, amelynek ma már megszoktuk. Az állatot kitűnő, szakértő dresszúra alá veszik — azonban nem szoktatják apró korától kezdve az emberi foglalatosságokhoz. És egyáltalán: a vidéki ember foglalatosságai sem olyanok még, hogy azokhoz békés, nyugodt módon hozzászokhatnának a felnövekvő álla­ tok. Nincs meg az a nyugodt, beosztott, szokásosan generációs tapasztalataival ki­ alakult életvitel, ami az európai parasztot később jellemezte. Az állat érték és

munkaerő, de nem otthonos részese a földművelő életnek. Kétségtelen, hogy az istállózás, az állatnak a háztáján való felnevelése sokkal kevésbé volt meg, mint a későbbi Európában. Költői leírások szólnak arról, miként fogják ki a nyájból a használatra kiszemelt növendékállatokat, bravúrral. Az állattenyésztés lényegé­ ben a nagy nyájakban, csordákban, ménesekben való, ide-oda vonulgató legelte­ tésen alapult. A nyakló kérdése tehát hirtelen széles és mély szociális értelművé válik a fejlő­ déstörténet számára. Ki hinné, hogy az antik csak „szokásból" ragaszkodott a nyaklóhoz? Az antiknak igen jó érzéke volt a célszerűen új dolgok iránt. Széles alsó társadalomrétekeinek életformái okozták az ősi módszerhez való ragaszko­ dást. A középkorban aztán hirtelen megváltozott a dolog, rátérlek az oly egyszerű új módszerre — a társadalom mélyében végbement alapvető átalakulás következ­ tében. de nem is szabad csupán a nyakló vékony szíjára függesztve szemlélnünk az állaterő alkalmazásának fejlődését. A fogatolásnak, az állal munkáltatásának egész rendszere volt az, ami különbözött a későbbitől, a középkoritól. Óriási fejlődéstörténeti perspektíva: a középkorig nem tudják igazán beleilleszteni az. ember mindennapos foglalatosságába az állat munkáltatását. Főként a lóét nem, amely hajlékonyabb, gyorsabb, értelmesebb a többi állatnál, s amely a középkor­ tól lett igazi munkatársa az embernek. Mennyivel mássá tette az életet, technikai­ lag mennyire emelkedettebbé, azaz emberileg is mennyire emelkedettebbé! Csak­ nem igazat kell adnunk azoknak, akik szerint a régi nagy kultúrák azért alapultak mind a rabszolgamunkán, mert az állaterőt nem tudták még megfelelően alkal­ mazni. Csakhogy nem azért nem tudták megfelelően alkalmazni, mert a fogato­ lásnak egyes módjaira nem tudtak volna rájönni! A technikai ötlet szinte ösztö­ nösen egyszerű volt — az emberi foglalatosságnak, az antik társadalomnak belső szerkezete volt olyan, hogy nem lehetett az új technikát beleilleszteni. Ugyanaz az eset, mint a vízimalommal. Tény az, hogy az antik fogat az állat nyakát sehogy sem akarta elengedni. de ez csak egyik, bár legfeltűnőbb vonása az állat antik munkáltatásának. A fogatolás egész rendszere az állat eleven, gyorshatású alkalmazására mutat, de nem nyu­ godt, beosztott, megszokott munkáltatására. A szügyelővel-hámistránggal körülfogva kétségtelenül veszít az állat eleven mozgásából. De csak az igazán domesztikált, rendszeres munkához szokott ló tű­ ri meg ezeket a kereteket. A csupán lovagláshoz szoktatott ló alig. Márpedig az antik nem tudott lemondani a ló elevenségének varázsáról, sosem különböztette meg a hátaslovat a kocsi elé fogott lótól. A dresszúra lehetett kitűnő, kíméletlen, bravúros — de éppen a ló eleven természetét tette határos irányíthatóvá, s nem a csöndes munkára nevelte. Az ilyen lovak számára kétségtelenül előnyösebb a nyaklóval való fogatolás. Kisebb járműveket, terheket fürgén szállítanak, s egyúttal érzékeny fegyelemmel is, a nyakukon ott van a figyelmeztető hurok. A ló nem szalad a fogatolásból mo­ noton vontatóerőként, hanem röpíti a kocsit. Nemes állat, „nemes" feladatokra, feszült idegmunkával. A kocsirúd a ló marjára támaszkodó igával, s maga a kocsi is szinte részt vesz az állat testének mozdulataiban. Nem lenne sok értelme a nagyobb, négykerekű kocsinak, hiszen nem nagy ter­ hek szállítása a feladat. Az antik természetesen ismeri a négykerekű kocsit, de csak kivételesen használja — úgy látszik, inkább az ember-húzta kézikocsinál,

vagy a szamárfogatnál [marad]. A későbbi „szekér" típusa még nem alakult ki. Már a gyors és könnyű irányváltozás, fordulás kedvéért is ragaszkodni kellett az egytengelyű kocsihoz. A ló hátára fekvő rúd felemelte a kocsi elejét, a két kerék rendesen valamivel a kocsiláda súlypontja mögött volt elhelyezve, úgy, hogy az ál­ lat a kocsi súlyából is emelt valamit, a kerekek tehát könnyedén fordulhattak anélkül, hogy a későbbi fordítható „előkocsit" még „feltalálták" volna. Ami ma­ gát a járművet illeti, inkább csak harci kocsik ábrázolásait és maradványait ismer­ jük, ezek azonban technikailag már az ősi kultúrákban is igen jók, könnyűek, s mégis szilárdak, csak talán a keréknek abroncsolása és a tengelyre szerelése nem tudott tökéletesedni a középkorig. Mindez bizonyos mértékig áll az ökörfogatra, valamint a szamárfogaira is. Az állat természete és azonkívül a nyak vízszintesebb helyzete itt nyugodtabb erőki­ fejtést engedhetett, s valóban, ahol mai értelemben vett állati munkáról volt szó, teherhúzásról, ekével szántásról, ott úgyszólván mindig csak az ökröt, ritkábban a szamarat vagy öszvért emlegették. Költők, gazdasági írók igen gyakran szólnak mezei munkákról, de a lovat egyetlen egyszer sem emlegetik ezzel kapcsolatban. Csak harcra, versenyfutásra, vadászatra szánják a lovat. Kétségtelenül málhás ál­ latként is használják, bár úgy látszik, itt is inkább az öszvért-szamarat. Még az „aratógépet", „cséplőgépet" is az ökör húzza, illetve tolja. Úgy látszik, egyedül a malmok hajtására fogták be gyakrabban a lovat — bár szamarat még gyakrabban —, mert itt igazán nem lehetett volna sokra menni az ökör lomha és terjedelmes körben járatásával. de az írók sajnálkoznak is az ilyen lovak sorsán, különösen azért, mert úgy lát­ szik, gyakran kimustrált versenylovak szomorú végzete volt ez a munka. Az ilyen lónak, szamárnak fogatolása sem volt alkalmas a későbbi európai járgányban való nyugodt, egyenletes erőkifejtésre, mai szemnek szinte kínos, amiként az állat a nyakló által szinte függ a szerkezeten. Tehát a mezei munkában a lovat sosem említik, csak az ökröt, bár próbálkoztak a szántásnál a szamárral is. Nyilván még­ is valamivel gyorsabb munkát vártak tőle. Mert az ekébe fogott ökör sem adhatta ki úgysem teljes erejét, a nyaklóval való fogatolás miatt. Igaz, az antik járműt vagy ekét többnyire két egymás mellé fogott állat húzta, a rúdból kétoldalt kiágazva feküdt hátukon az iga. Egyébként azonban nemigen tudták a vontatóéról megsokszorozni. Sosem alkalmazlak, mint Európában álta­ lánosodon, egymás elé fogolt állatokat, sem ökröket, sem lovakat, hanem mindig csak egymás mellé kötötték, hármat, négyet, sőt többet is egymás mellé. Ha ugyanis a rúd végéhez kapcsolva egymás elé fogták volna, az elülsők húzása a hát­ sók igáját-nyaklóját elvonta volna a hátsók erőkifejtése elől. Nem ismerték az állatok közöli szabadon fekvő rudat, amelyhez folytatólag s ismétlődve új s új állatpárokat lehetett volna befogni. Ezért inkább csak azzal kí­ sérleteztek, hogy a rúd végére kellős iga helyett négyes igát alkalmazzanak, négy állat egymás melletti fogatolására. Vagy több rúddal egymás mellett. Ezek termé­ szetesen merev megoldások lettek volna, s otrombán kiszélesítették volna a foga­ tot, tehát csak elszórt kísérletek maradtak. Tény, hogy az ökörfogai szinte kivétel nélkül csak egy ökörpárból állott. Nem is tudtak, még kivételesen, nagy terhek szállítására sem, sokszoros állaterőt foga­ tolni. Bámulatos, hogy például az építkezésekhez a nagy márványoszlopokat a kőbányákból milyen kezdetleges módon próbálgatták ökörfogatolással szállítani - néha leírnak az írók ilyen kísérleteket. Egyébként hallgatnak arról, hogy mi-

ként kerültek a nagyvárosok óriási kőtömegei helyükre. Az antik írók nem sze­ rettek sokat beszélni a rabszolgamunkáról. Illetlenségeket emlegetni nem volt kultúremberhez méltó. Az emberi ügyesség és fáradozás az óriási terhek továbbgördítése, csúsztatása célszerűbb megoldás volt, mint a lomha barmok fogatolása. Az ökörfogatot is mintha csak úgy szerette volna az antik ember, ha jól kezében tarthatja, fordulatosán igazgathatja, lehető gyorsan hajszolhatja. A monoton, egyenletes állati erőkifejtés és mozgás bekapcsolása az emberi foglalatosságba nem érte meg neki a fáradságot. Vagy nem is tudta elképzelni, hogy miként lehet­ séges ez, egy vak egyhangú erőforrást változatos emberi szükségletek szolgálatába belevezetni. Valószínű, hogy az antik ökörfogai munkáltatása eléggé idegen kép is lehetne számunkra: aránylag fürgén futkosó, elég sok csapkodással, kiabálással hajtott, forgatott állatok, a mi ökörfogataink isteni nyugalma nélkül. A lófogat hasonlóképpen többnyire egy párból állott, de gyakorta egymás mel­ lé fogtak több, négy, nyolc s még több, esetleg húsz lovat is. Ezek azonban a kél rúd mellettin kívül [ui. a kél, rúd melleti lovon kívül a többi] alig húztak valamit a kocsin, mert csak a két rudaslóval voltak — talán csak egyszerű kötőfékkel — összekötve, s a kocsissal a gyeplő által. Néha megkísérelték a szélső lovakat egyegy istránggal a kocsival is összekötni. de ez csak kivételes próbálkozás lehetett. Szinte elképzelhetlen tehát a lovaknak ez a felesleges egymás melletti felsorakoz­ tatása. Talán mégiscsak hiányosak a ránkmaradt ábrázolások, talán mégiscsak húztak valamit a szélső lovak a rúdon is, talán a rudaslovak nyaklójának közvetí­ tésével. A kocsival közvetlenül azonban mégsem voltak összekapcsolva. Lényegé­ ben tehát valószínűleg egyrészt csak tartaléklovak voltak, de másrészt valóban hozzátartoztak a „stílushoz", amellyel az antik ember a lovat általában kezelte. A szélső lovak szabad rohanásukkal mintegy magukkal rántották a rudaslovakat, a harcban gázoltak, ijesztettek, a versenyben pedig csodálatot keltetlek. A kocsi­ hajtás bravúros művészet volt. Minthogy a gyeplők keresztezését még nem ismer­ ték, minden lóra két gyeplő jutott, a quadriga kocsisa már nyolc, a húszlovas ko­ csis negyven gyeplőszárat tartott, mégpedig a dereka köré csavarva, egy kés közéjük dugva, hogy bármily ló kidőlésénél a gyeplőszíjakat gyorsan elvághassa. A kocsist és a lovakat egységbe öntő dresszúra volt a lényeges, az. izmok-idegek virtuóz együttes játéka. nincs külön az ember, s külön a szerkezetbe fogott állati erő, amit az ember szakértő nyugalommal irányíthatna. Az ember teljes testi-lelki belevetése nélkül, önmagában, igen tökéletlenül funkcionáló erőszerkezet ma­ radna az antik kocsifogat. Nemcsak a versenyfogatra áll ez, hanem meglehetősen az egyszerű lovas jár­ műre is. Ez sem volt, láttuk, békés, tartós munkára, „objektív működésre" beren­ dezve, hanem gyors, hirtelen feladatokat teljesített, a kocsis állandó izgékony­ mozgékony közreműködésével. Nemigen képzelhetnénk el ezt az egyszerű kocsist sem úgy, mint manapság, békés pipázás közben, lovainak kocogását hallgatva. Sem a teherhordásra, sem a tartós, rendszeres munkára nem volt alkalmas az antik lófogat. Modern kísérletek az ilyen nyaklós fogatolással bizonyítják, hogy kb. 500 kilónyi megterhelés volt a kétlovas jármű maximuma. A fogatolás egész rendszere mellett erre mutat a patkolásnak hiánya is. Ma már bizonyítottnak te­ kinthető, hogy a ló vagy más állat patkolása nem volt szokásos az antik időkben. Ismét: nem lehet azt mondani, hogy még „nem találták fel", sőt még azt sem, hogy egyáltalán nem alkalmazták a patkót. Hosszú viták folytak már erről.

Tény, hogy az antik ábrázolások sohasem jeleznek patkót az állaton. Azt szo­ kás ugyan erre mondani, hogy az antik szívesen idealizált, a reális részleteket elmellóztc, még a lovast is gyakran ruhátlanul ábrázolta. de egyébként sincs soha semmi említés patkóról vagy patkolásról. Volt már sokfajta speciális kovács, de patkolókovácsot sohasem említenek — aki pedig az­ tán a középkorban a vasfeldolgozás egyik legfontosabb szakembere lett, sőt az ál­ latorvoslásé is —, de egyáltalán, a középkori társadalomnak egyik legjellegzete­ sebb alakja. A késő antik időkből egyenesen állatorvosi tarifa is maradi ránk, s ebben sincs semmi a patkolásról! És római írók igen sokat emlegetik a pata érzé­ kenységét, törékenységét, tanácsokat adnak gyógyításra, megelőzésre; hogy müven legyen pl. az istállónak talaja, milyen burkolatot húzzanak a sérült patára. Az antik írók írnak is erről. Megesik, hogy a kocsis útközben megáll és védőpa­ pucsot húz állatának sérült palájára. Fenn is maradtak vasszandálok, igaz, inkább csak az Alpok északi, rajnai vidé­ keiről, amelyeket a sérült patákra húztak a gyógykezelés idejére. Ezzel szemben valóságos patkó a római időkből, úgy látszik, nem maradt fenn. Az ilyen leletek legalábbis nem bizonyosak, nem olyan lelőhelyekről valók, amelyek a rómaiaktól kezdve zártak voltak, lehet tehát, hogy későbbi korszakokban kerültek oda. Pom­ pejiben például egyetlen patkót sem találtak. Lehetséges azonban, hogy az Al­ poktól északra a kései antik korban már használlak patkót, itt több a lelet, amely talán mégis azokból az időkből való. Nem csoda tehát, ha írják, hogy az állami futárszolgálat állatainak egynegyed része használhatatlanná vált, fel kellett újítani. Úgy az állat tarlósságát, mint teherbíró képességét erősen gyöngítette, a középkorihoz képest, a csupaszon ma­ radt pata. Áll ez. nemcsak a lóra, szamárra, hanem az. ökörre is. Az állaterő nem olyan munkatárs volt, amelyre minden feladatnál tartósan, biztosan lehetett szá­ mítani. A hátasló használata is sokkal korlátozottabb, mint a középkorban. Nem csu­ pán a patkolás hiánya miatt. A lónak fejgarnitúrája tökéletesen ki volt fejlődve, zabiája rafinált formákkal hat az állat szájára-nyelvére. Azonban nincs sem nye­ reg, sem kengyel. A jó lovasnak valósággal össze kell nőnie a lóval. de ebből kö­ vetkezhetnek lovasbravúrok, nem pedig a hálasiónak biztos, nyugalmas használa­ ta. A hátasló: nem volt még közlekedési eszköz. harcban is aránylag kicsiny és mellékes a szerepe a lovasságnak. Valósággal új világ kezdődik a szempontból a középkorral, a lovagi hadsereggel, s a lóháton lebonyolódó forgalommal. A nye­ reg, a kengyel, ugyancsak nem olyan találmányok, amelyeknek zsenikre lelt volna szükségük. Az állat szerepe változón meg: az ember most már valóban munka­ erőnek használja, szilárdan ül hálán, biztos mozgási irányít maga alatt, olyant, hogy ne csak kényelme legyen meg, hanem nehéz feladatokat is elvégezhessen a nyeregben. Különösen a harcban: míg az antik lovasharc csak gyors rohanásokból állon s a komoly verekedésre inkább leszállottak a lóról, addig a középkori lovag nehéztechnikájú közelharcot vívott a ló hátáról. Egyéb jelek is mutatják, hogy a kocsi- és lovasforgalom aránylag mily kevés szerepet játszott a rómaiaknál. Például az antik városoknak szűk utcái, amelye­ ken gyakran el sem fért a kocsi, s ritkán térhetett ki egymásnak. Pompejinek ut­ cáin kőbe mélyülő kerékvágások húzódnak végig; úgy tudjuk, ennek még nem ad­ ták kellő magyarázatát. Talán megkockáztathatjuk azt a feltevést, hogy amik mélyített „sínek" lehetettek ezek, talán a kézikocsik tologatásának megkönnyíte­

sere? Ilyen „mélyvágányokat" alkalmaztak a régi görögök is a szentélyeikhez ve­ zető műutakon. Pompejiben egyébként — bár vidéki város volt — csak egy olyan kaput találtak az ásatások, amelyen kocsi bejárhatott. Istállót pedig az egész vá­ rosban egyet sem találtak az ásatások. Egyébként a kocsizást nem is tartották ró­ mai polgárhoz illőnek. A középkori Európában, s egészen a gépi járművekig, nemcsak a vidéki, hanem a nagyvárosi ház sem volt elképzelhető kocsibejárat nél­ kül! Némely római városban egyenesen tilos volt a lóháton való közlekedés isp) Pedig milyen nagy a híre ma is a római birodalom hatalmas alrendszerének! Milyen közlekedést szolgált tehát ez? Az újabb vizsgálatok szerint valóban hatal­ mas, időtálló építmény a római műút, valóságos kő- és cementbástya, a biroda­ lom államvezetése és hadserege mindig biztosra számíthatott rá, ellenség szét nem ronthatta, víz el nem moshatta, idő szét nem bomlaszthatta. De éppen szi­ lárdságánál fogva túlságosan merev építmény volt, felülete nem eléggé ruganyos, a hideg-meleg, nedvesség-szárazság észrevétlen hatásai repesztgették. Az. átjavítás technikája is merev volt, új cementet kentek rá a régire, holott tudvalevőleg a kettő nem tapad kellően össze, próbálkoztak vaskapcsokkal is. Kétségtelen, hogy a masszív római útnak rövid idő múltán megtépett felületén szörnyű lehetett minden kocsizás, a nehéz teherforgalom pedig csaknem lehetetlenség. Különösen patkó nélküli állatokkal! A római műutak hálózata elsősorban kétségtelenül ka­ tonai célokat szolgált, gyaloglégiók vonulását, felszerelkedésük biztos továbbítá­ sát. Általában: az állam biztonságát szolgálta. Természetesen a szabad forgalmat is, talán inkább málhásállalokkal, mint járművekkel. De talán ez a forgalom sem használta szívesen a nagy műutakat, inkább csak a védelmet, amit hálózatuk nyúj­ tott. Egyébként a málházott állatok inkább a vidéki ösvényeken mozoghattak Mert a nagy műutakat igen kevéssé kötötték össze a kicsiny vidéki településekkel valósá­ gos kocsiutak, inkább csak kijárt ösvények. A műút tehát nem gyűjtője-fővezetéke a vidék szétágazó úthálózatának. Valóban „műút", nem a kicsiny tapasztalatokon kép­ ződött ki, az. állat és a kocsi járásának megfelelő talajjal, hanem az ember racionális elképzelése hozta létre, hatalommal, pénzzel, az anyagnak-munkaerőnek kíméletlen tömeges felhasználásával. Az igazi európai kocsiút a vidék természetes talajának ge­ nerációkon át való kitapasztalásából a középkorban keletkezett. Mindezeket a tényeket igen gondosan kell felbecsülnünk, amikor az állaterő­ nek szerepét akarjuk értékelni az antik társadalomban. Őrizkednünk kell az elvi túlzásoktól, az antikban nem hiányzott sem az emberi, sem a technikai készség az állat dolgoztatására. Ezt kell ismernünk — mert éppen ez elismerés vezet ben­ nünket a fejlődés lényegének felismeréséhez. És az elismerés nélkül sosem jut­ nánk el a fejlődés lényegének megismeréséhez. Széltében-hosszában használta az antik az állaterőt, s igen-igen szívesen bízott volna rá minden lehető munkát. Mégsem tudott lényegesen fejleszteni az. ősi kultúráktól átvett módszereken. Akár a vízerő: az állaterő is túlságosan elvont természeti jelenség maradt ah­ hoz, hogy az emberi foglalatosságok részleteibe be lehessen kapcsolni. Az antik szeretett volna vízerővel sok mindent elvégeztetni, de kitűnt, hogy a vízerő csak a saját természete szerint való monoton mozgatásokat tudja teljesíteni. Hogyan is lehetne ezt a vak, egyhangú mozgást beilleszteni, hasznosan, az emberi élet örök elevenségébe? Nyilvánvaló, hogy a víz konok, értelmetlen ömlését nem lehet egy­ szerre valami alakító-gyártó tevékenységre felhasználni, még csak annyira sem, hogy az őrlőmalom hajtására a péküzem összetett, sietős, célszerű gyártásfolyap)

A lap szélén: „?". Feltehetően a későbbi ellenőrzés szükségét kívánta jelölni.

matába, a tökéletesen őrlő, érzékeny készülékhez beállítsák. Túlságos nagy igé­ nyei voltak már ehhez képest az antik éleinek, főként pedig az üzletnek. Az állaterőnél már nagy a csábítás: élőlény, munkára lehet idomítani. A vízerővel is mindjárt csodákat szeretett volna produkálni az antik, a természettel való dolgoz­ tatás nagy gondolatának jegyében, de ez a vágy megtört a természet érzéketlensé­ gén. Az állaterőből valóban bámulatos eredményeket tudott kihozni, az állati pszichére ható idomítással. de túl sokat akart, az állatnak legelevenebb, látszólag „legnemesebb" tulajdonságait fölfokozva. Virtuóz mutatványokban nem volt hiány. Ezekhez azonban az volt szükséges, hogy az ember mintegy egyetlen eszközzé-készülékké olvadjon össze az állattal. Túlságos racionálisan fogták fel az állal kihasználását, a legtöbbet-legjobbat várva tőle, erőltetett módszerekkel. Nem maradiság volt ez, hanem racionális nagyotakarás. Ezért nem tudott tovább­ jutni a fejlődésben, s nem azért, mert a régihez ragaszkodott volna. Nem tudott rájönni arra, hogy az állaterő is csak vak természeterő, értelmes emberi munkára sohasem használható. Meg kell elégedni egyelőre az állat monoton, de kiismerhe­ tő mozgásával, erőkifejtésével. De ott kell tartani az ember közvetlen környezeté­ ben, szoktatva s nem kínzóan idomítva. A teljesítmény szerény, de biztos és állan­ dó; s idővel érdemes ehhez alkalmazni az állat „technikai" felszerelését is. Ehhez azonban másféle társadalom kellett, mint amilyen az antik volt. Főként pedig másféle vidéki, földművelő-állattenyésztő társadalom. A vízimalom sorsa is itt dőlt el, balsikerrel, a vidék társadalmában, az állaterőé még inkább. Nem az ál­ latot nem tudta az antik kellően idomítani, hanem a vidéki társadalom életének, foglalatosságainak formái nem voltak olyanok, hogy az állat mindennapos meg­ bízható segítőtárssá válhatott volna. Racionális, üzleties földtulajdon, üzletre ter­ melő kisbirtokos és nagybirtokos, minden munkamódszernek a gyors nyereség szerint való értékelése, a szabad versenyben a tőke felülkerekedése, bérmunkás­ sal, rabszolgával dolgoztatás, gazdagnak s elszegényedettnek a városba tódulása, nagy földosztó bizottságok, és újra a tőke uralma azután ismét és ismét: ki beszél­ het itten igazi parasztságról? Milyen megszokott és társadalmias tapasztalatokból kiválasztódott munkaformákról, életformákról? Mint később, az európai közép­ korban? Vagy akár az antikkal egyidejűleg, sőt valószínűleg korábban is, a távoli Ázsia nagy paraszttársadalmában, Kínában? Ahol a lovasfogat és a hátasló bizo­ nyos „európai" formái már ekkoriban kialakulóban voltak? Az állaterő kihasználását illetőleg is elmondhatjuk tehát, hogy azért volt fejlő­ désképtelen a technika, mert racionális célszerűséggel akarták fejleszteni. Ezért fokozódott el, bizonyos „tökélyt" elérvén, a társadalom életéről. A technikai fej­ lődésnek az a lényege, hogy ne az élő emberek hasznos céljai szerint igazítsák, ra­ cionális kalkulációval, hanem a társadalomszervezet mély eresztékeiből válasz­ tódjék ki. A társadalom szerkezete kapcsolja be önmagába a természeti jelenségeket, s ne a természet „célszerű" technizálása alakítsa-rángassa maga után a társadalomszerkezetet.q) Az antik pékmalom és a versenyfogat: egyformán sajátos antik technikai for­ mák. Tökéletesek, racionálisak, nagyszerűen működők — de nem azon az úton haladnak, amely a gép keletkezése felé vezet. Oly technikai formák, amelyek az q)

A lap szélen a fogalmazással egy időben keletkezeit mondat: „A gép nem arra való, hogy mind­ járt valami nagyot csináljunk vele, hanem, hogy segítse munkánkat. Az alkotást bízzuk csak to­ vábbra is az emberre, a gép csak a lélektelen munkát végezze el, s nem pedig fordítva."

ember lélektelen együttműködését követelik meg, bravúros egyoldalúsággal — s nem az ember független, méltó irányító szerepét a technikai módszerek felett. Azonban egyelőre csak maradjunk ennél, hogy megállapítjuk az állaterő korlá­ tolt használatát az. antik társadalomban. Ne nézzük egyelőre, hogy miből, milyen munkából lett is oly naggyá, hatalmassá ez. a társadalom, s oly virágzóvá magas kultúrája? Mindenütt, a világbirodalom legtávolabbi részei között is, hihetetlen eleven nyüzsgés-mozgás, igazi szabad gazdasági verseny által táplált forgalom, nyugaton termelt tömegáruk tömeges megjelenése kelet piacain is! Százezres nagyvárosok táplálása, a legtávolabbi provinciákból is, ha az üzlet úgy kívánja, az. igényesebb itáliai termelés megkerülésével. Értjük az állalerő korlátolt alkalma­ zását elhagyott, mozdulatlan társadalmakban. De itt mi, micsoda mozgat min­ dent? Ki és mi hordja össze a nagyvárások kőrengetegeit? Alig-alig meri kimondani erre a választ a történelem. Elkerülheti a választ, mert nincs bizonyos adatunk, leírásunk, statisztikánk azokról, akiket az antik va­ lójában gépekként dolgoztatott. Melyik antik író írja le, hogy miként, milyen munkából épültek fel az óriáspalolák, az utak, vízvezetékek? Miként kerültek a nyersanyagok és áruk tömegei szárazon és vízen messze távolságokra? Szörnyű sejtelem ez, s megmérgezi csodálatunkat az antik intellektuális kultú­ ra magasságai iránt. Minél behatóbb és összefoglalóba a történeti kutatás, annál erősebben kiemelkednek az antik rabszolgaságnak körvonalai, amelyeket az ak­ kori intellektualizmus oly illemtudóan igyekezett homályban hagyni. Nem a rabszolgaság akadályozta meg az antik technika fejlődését — mint so­ kan mondják ma. Hanem a társadalomszervezet sekélyes célszerűsége. Ez alakí­ tott ki olyan „technikát", amely a természet jelenségeit csak az ember lélektelen közreműködésével tudta felhasználni. Nem mentesítette az embert, hanem a hasznos cél és a bravúr kedvéért olyan technikai formákhoz kötötte, amelyek csak az ember lélektelen közreműködésével működhettek. Mint a pékmalom, vagy a versenyfogat — s még sok minden más sajátos antik felszerelkedés. A „legjobb" teljesítményű technikai formák jutottak így rideg ura­ lomra, a földkerekségről hódítással, pénzzel, „intellektuális" szervezéssel össze­ szedve. A kiváló teljesítményről semmiképpen sem mondott le az antik, egy pilla­ natra sem, átmenetileg sem. Ha szerényebbekkel megelégedett volna, nem lelt volna szüksége a sajátos technikai formákra — amelyek azonban magukkal von­ szolták, finom vonalaikkal, ártatlannak látszó üzemi szerkezetükkel az emberi életeket, méltatlan munkára. A technikai formák azonban idővel szinte elveszen­ dő részletek maradtak a valóságos, nyereségre, termelésre beállított, magas telje­ sítményű antik gép: a rabszolga mellett.

AZ ANTIK GÉP: A

RABSZOLGA

Dehogyisnem cserélte volna fel az antik birodalom az embererőt az állati erő dol­ s) goztatásával! És még inkább nagy hatású mechanizmusok dolgoztatásával! Em­ lítettük az arató-, cséplő, dagasztógépet. Bizonyára gyakorlatibb jelentőségűek voltak ezeknél az építkezéseknél használt felvonószerkezetek, amelyeket a nagy r) s)

Eredeti — később áthúzott, javított — alcím: „A jövő gépje: az anyag belső, a termé­ szetanyagokban rejlő erők dolgoztatása." A lap sarkában utólagos ceruzabejegyzés: „Antik: épp azért nagy rabszolgakultúra, mert "tökéle­ tes" technika!"

dob belsejében folyton felfelé taposó ember súlya mozgatott. A palotákban, szín­ házakban valószínűleg hasonló felvonók működtek. Ősi készülék a „taposó­ malom", s használatban maradt Európában is, egészen a gépkorszakig. Ha az ember csak a maga alkotómunkájának egyes mechanikus részleteinek hatásosabb elvégzésére tapossa a dobot, úgy igazi „technika": ha az ember mást nem csinál, mint nap-nap után csak a taposómalomban szalad, úgy nem technika, hanem a technikai fejlődés megállítása. Olyan gép, amely egyetlen embertől is emberi méltóságának feláldozását kívánja, nem gép többé, akármilyen is techni­ kai szerkezete. De egyébként is kedvelte az antik a célszerű, ötletes szerkezete­ ket. Amennyire az intellektuális munkától függött, meg is valósította őket. Sokfé­ le kuriózumról tudunk így, s részben modern hatású gondolatokról is. Például a paloták, fürdők „központi fűtése" — a középkor kemencéivel szemben. A víz­ vezetékek, vízfogyasztás-mérővel (sőt már ezek hamisításával is). Szökőkutak. Illatszórók a palotákban. Bronzbádogból készült hangszórók. A kocsikerékre szerelt automata útmérő készülék azonban már valószínűleg csak ötlet maradt. Úgyszintén a sűrített levegővel működő lőfegyver is. Viszont az acélnak és ál­ lati bélhúrokból, idegekből készült kötélnek ruganyosságát, torziós erejét úgy lát­ szik, jól kihasználták az antik hadigépek. És mégis kétségtelen, hogy az antik technika aránylag igen kevéssé dolgozott mechanizmusokkal. A leggondosabb kutatások sem tudtak olyan nyomokat felfedezni, amelyekből a mechanizmusok közkeletű alkalmazására lehetne következtetni. Pedig ha akarnók, akár a gőzgép első megjelenését is az antik időktől datálhatnók. Nem is hagyja ki Alexandriai Heron (Kr.u. I. sz.) játékos gőzautomatáinak említését a gőzgépnek semmiféle története. Igen helyesen, mert ezzel ismét bizonyítani lehet, hogy az ötlet ősidők­ től benne lakozik az emberben, a fejlődés lényege azonban nem ez, hanem a tár­ sadalmias megvalósítás. Egyébként az antik ismerhette a gőzképződésben rejlő brutális erőhatásokat is. Arisztotelész (Kr. e. IV. sz.) a földrengést a föld belsejé­ nek gőzfeszüléséből magyarázza. Arehimedes (Kr. e. III. sz.) felveti a gőzágyú gondolatát, amelyből a gőz löki ki a golyót. A sziklák szétbomlasztására használta is az antik a gőz feszítőerejét. Szerkezeti alkatrészeket pontosan, jó technikai formákkal-anyagokkal, tudtak készíteni. Különösen a hadigépeknél bizonyára megvoltak az alkatrészek átlagformái-méretei is, pótolhatóan, távolból is megrendelhetően. Gépi egzaktság lát­ szatára igen modern képe van az antik technikának. A gyártmányok simán, bajló­ dás nélkül, egyöntetűen, tömegesen készülnek, nagy választékkal, formákban s minőségben. A modern indusztrializálódás képe ez, tagadhatatlanul. Sokkal inkább, mint a középkori kézművességé. Pedig tudjuk, hogy az antik gyártmányok kézi készítmények, akár a közép­ koriak. Sőt még inkább kézi gyártmányok, mert a középkorban már sok munka­ részletet végeztek a vízi- és lóerőre járó szerkezetek. S egyébként is, a középkori ipar már összehasonlíthatlanul gazdagabban volt felszerelve mechanikus eszközök­ kel, mint az antik; az emberi mozdulatnak már sokkal kevesebb a közvetlen szerepe a gyártás műveleteinél. Mégis olyanok az antik iparcikkek, mintha gépekből kerültek volna ki, s a középkoriakon mégis inkább érzik az alkotó ember közvetlensége. Kiszámított, intellektualizált, specializált, tömegesített formák és minőségek. Lehetetlenség az antik ipart erős, beható intellektuális munka nélkül elképzel­ nünk. Nemcsak üzleti szervezését, hanem a technikai kivitelt illetőleg is sokkal több az egyszerű kézi munkánál.

Nemcsak hogy ismerlek már például a fogaskereket, a csigasort, a csavarmene­ tet, hanem működésük szabályainak tudományos, matematikai képletekbe való kifejezésére is törekedtek. A csavarmenet képletét, az antikot elfelejtve, állítólag csak a XVII. század fedezte fel újra. De egyébként is ismerjük az antik gondolko­ dók tudós eredményeit a matematika és fizika terén. Lehetetlenség, hogy mindez a tudományos eredmény csak a levegőben lógott volna. Hiszen egyes tételek egyenesen gyakorlati technikai problémákból indullak ki. A középkor igen sokáig nyomába sem tudott lépni az antik tudós eredmények­ nek. A tudományos kifejezésformáknak, a szabályalkotás módszereinek kialakítá­ sában az antik kétségtelenül betetőzte a régibb nagy kultúrák kezdeményezéseit, s az intellektualizálás e készségeit hasznosan vette át tőle a későbbi európai tudo­ mány is. Viszont az is kétségtelen, hogy az európai technika fejlődése nem a ma­ tematika-képletekből indult ki. S kétségtelen, hogy az antik technika a képletek ellenére is lényegében semmi újat sem hozott a fejlődés számára. S mégis, belenyugodjunk abba a tátongó ürességbe, ami a magas intellektuális munkát az alcsony kézi munkától látszólag elválasztotta? Ilyen tudós eredmé­ nyek, bármily elvontak is, mégsem születhetnek meg csupán a fejekben, az élő környezettel való minden összefüggés, a társadalomból való kinövekvés nélkül! A legelvontabb matematikai gondolkodó elme fejlődése sem képzelhető el bizo­ nyos technikailag finomult környezet nélkül, amely érzéket ad a dolgok, jelensé­ gek mértékei s arányai, viszonyai iránt, s a lehetőségek világába emeli az. alakta­ lan jelenségek mértékekben való kifejezését is. Gondoljunk, ha másra nem, a hatalmas antik építkezésekre. A paloták nagy és mégis nemes, tudatos arányaira! A nagyvárosok bérháztömegeire! A vízvezetékek százkilométeres, völgyeket többemeletes ívekkel áthidaló építményeire! A folyók ár­ jában biztosan megalapozott hidakra! Mindez mennyire különbözik a középkornak évszázadokon át részleteket egymásra tapasztgató építkezéseitől! Itt, az antik építke­ zésnél, egyetlen terv szerint hirtelen valósulnak meg hatalmas arányok. Ami az indusztrializálódás, intellektualizálódás e magas körvonalait s más­ részt a gép nélküli kicsiny kézi munkával összefüggésbe hozhatná, az ismeretlen üresség maradt számunkra. Nem maradtak fenn gépek, mechanizmusok alkat­ részei, nyomai, említései. De még csak egyéb felszerelkedések, eszközök nyomai sem, amelyekből valamiként a munkaösszefüggéseket a nagy arányok s az emberi kéz közölt képzeletben helyreállíthatnánk. S másrészt alig valami nyoma annak, hogy a szakmunka micsoda intellektuális felszerelkedéssel rendelkezett. Könyvek, minták, munkaszabályok, intézmények, tanítók, iskolák. nincsenek határozott intellektuális hivatások sem, amelyek a szakmunkának tartós gerincet adhatnának S mégis, az indusztrializálódásnak imponáló képe, betetőzve a tudomány el­ vont eredményeivel. A régebbi történeti irodalom még hitt abban, hogy az antik teljesítmények mö­ gött különösen fejlett technikai készülékek, eszközök, módszerek rejlenek. De azóta kitűnt, hogy ilyesmik bizony sehol sem rejlenek, az antik teljesítmények lé­ nyegében az emberek eléggé meztelen kézi munkáján alapszanak. És mégis, ismét és ismét feltűnnek előttünk a városok, építkezések modern arányai és az iparcikkek racionális formái. Sehol sem érezzük ezeken az ember­ kéz nyomát. Ilyen tömegekben, arányokban, változatokban csak úgy képzelhető el ez a minden pontján simán racionalizált munka, ha mégiscsak gyárszerűen, gé­ piesen dolgozik. Akármiként is, de az antik üzletember vagy államférfi elképzelé­

seit kiszámítható teljesítményű, megrendelésre munkába állított gépies szerkeze­ tek hajtják végre. Nem töprengtek itt munka közben sokat a márványtömbök szállításán, kifaragásán, az épület érzésarányaiban való összeállításukon. Ha pél­ dául cirkusz kellett a birodalom bármely részében, gépiesen dolgozó szerkezetet rendeltek oda, amely a kőbányától kezdve az utolsó díszítésig mindent tökéletes rutinnal végzett el. A fegyvert a légió számára vállalkozók egyöntetűen, pontosan beállított üzemei szolgáltatták. Ha új piaci lehetőségeket vett észre a tőkés üzlet­ ember, például fazekasárukra, úgy megvásárolt, „beszerzett" bizonyos számú fa­ zékgyártó munkaszerkezetet, s máris szállította a tökéletes, célszerű, olcsó árut a távoli vidékekre, hogy ott a kezdetleges házi készítményeket gyorsan kiszorítsa velük. Vagy át is szállíttathatta a távoli vidékekre magát a munkaszerkezetet is. De bizonyos szervező s fegyelmező munkával maga is kiképezhetett ilyen munka­ szervezetet, csak a legfontosabb alkatrészeket kellett egyelőre Itáliából rendelnie Az antik ipar köztudomás szerint rohamosan átültetődhetett egészen új vidékek­ re is, akár ma egy gyár alapítása is csak a gépek megrendelésének s pár szakember alkalmazásának a kérdése, egészen ipar nélküli vidékeken is. A mi mai modern iparosodásunknak, építkezésünknek „szellemies" jellegét a gép adja meg, és általában a specializált munka: simán hajtja végbe az intellektu­ ális tervezés rendelkezéseit. A formák lehetnek a legváltozatosabbak, az élet sok­ féle szükségletéhez alkalmazkodóak: a kivitel mégis a tervező intellektust, s nem a végrehajtás munkáját állítja előtérbe. A gép az oka ennek, de, mint mondtuk, általában a specializálódás is, amely az emberi munkát élesen az egyes különböző fajtájú készáruk gyártására állítja be. Ha nem is gépi, gyári munka, akkor is vékony területre begyakorolt rutinmunka, jól kiképzett felszereléssel, szerszámokkal, készülékekkel, s jól kiképzett módszerekkel, műveletekkel. Az önálló, kicsiny kéz­ műves is bizonyos specializált munkakört lát el, már előkészített anyagokon dolgozik tovább, s gyári gyártmányú eszközökkel, általánosult módszerekkel. Specializálódás! Bűvös szó. Vele magyarázzuk a modern technikai fejlődést; sőt, minden fejlődést egyáltalán. A munka simább és tökéletesebb, ha minden ember csak szűkebb körét végzi el, s valamennyi, egymást kiegészítve, egymással egybedolgozva, együttesen mégis teljes munkát végez. A specializálódás az emberi együttműködésnek, kölcsönös­ ségnek jelensége Az emberi együttélésnek, a társadalomképződésnek a legben­ sőbb formája. Elméletileg így lenne ez, valójában azonban éppen az ellenkezőjére fordulhat a dolog, az emberek kölcsönös elidegenedésére, a társadalomviszonyok kihűlésére. Akárhogyan is — egyelőre ne törődjünk ezzel —, a specializálódás teszi lehe­ tővé, hogy az intellektuális munka a kivitel minden részletére pontos, sima, kiszá­ mítható végrehajtó munkát kapjon. A specializálódás volt a gépesedés előfeltéte­ le is: a finomabb részletműveletek kiválasztódását és mechanizmusra való átsze­ relését ez tette lehetővé. De ha nem is dolgozik gép, a specializált munkát szinte gépies pontossággal, kiszámíthatósággal szállítják a tervezőnek az egyes szakmák munkaszervezetei. E munkaszervezetek maguk is, egybedolgozva, szinte gépi ki­ számíthatósággal működnek. Az antik iparnak és városnak racionális vonásai mögött azonban nincsenek gé­ pi szerkezetek, s még arra sincsenek nyomaink, hogy fokról fokra, a nyersanyagok első feldolgozásától fölfelé, szakmából aztán végül a közvetlen használati tárgyak gyártásának speciális kézművességei emelkednének ki. Sem gép, sem pedig tulaj­

donképpeni munkaszerkezet, amely a nyersanyagtermeléstől fölfelé fokozatosan épülne fel, a készárukig. A technikai eszközök, módszerek sem olyasfélék — bár igen változatosak —, hogy valami magas munkaszervezet részei lehetnének. És mégis, kétségtelen, hogy az antik ipari vállalkozó-tervező bármily nagy feladat­ ra is készen tudta kapni a legjobb speciális szakmunkák sorozatát, kikalkulálhatóan, megrendelésre. Mintegy gyárilag alkatrészekben gondolkozhatott, tervezhetett. Templomok, cirkuszok, oszlopok, falak, padlók, ajtók, bútorok, öltözetek, lábbelik, fegyverek, fazekak, edények — nem volt sehol semmi kezdetlegesség, próbálkozás, kisszerűség. Élesen célszerűsített speciális munka látszik minden darabjukon. Gyártó gépekről nem lehet szó, de még állandósult, egymásra épült szakmun­ ka-szerkezetekről is igen kevéssé. Ilyesmit keresve, feltűnő ürességet találunk az antik forrásokban, emlékekben. És mégis, ismételjük, elképzelhetetlen az antik indusztriális élet a gépiesnek nevezhető gyártásmód nélkül. Feltűnő ezzel szemben a speciális munkásokra vonatkozó elnevezések gazdag sorozata. Úgyszólván ez minden, ami az antik ipar munkaszervezetét illetőleg reánk maradt. Némely iparágban szinte úgy tűnik fel, hogy a mainál is részlete­ sebb a specializálódás. Például a szabóipar önmaga nem volt jelentős, mert az an­ tik a varrott ruhát alig ismerte — de azért volt külön, saját néven nevezett mun­ kásság a régi anyagokból összetákolt paraszti-szolgai öltözetek varrására (centones). S voltak külön foltozószabók is. Vagy például voltak külön párna­ készítő munkások is. A bőrmunkások közöli külön szakma volt — vagy legalábbis külön elnevezésekkel szerepelt — a szíjgyártó, a bőrönd-, a kötőfék-, a tömlő-, a sátor-, a bőrpáncél-, a bőrpajzskészítő. A lábbeligyártásnál voltak külön férfi s kü­ lön női cipőket készítők, külön foltozócipészek is, de ezenkívül még a lábbelifajták szerint is többféle specializálódással (calceolarius, caligarius, crepidarius, sandaliarius, solcarius, gallicarius). A ruházkodási iparban egyes műhelyek csak köpenye­ ket, mások csak más ruhákat gyártottak; egyébként is külön szakmának számított az öltözetek egy-egy fajtájának gyártása, és az antik vígjátékírók szeretik is kifigu­ rázni e korlátolt kis szakembereket. De nem csupán írói túlzás ez; sírfeliratok is említik külön mesterségként például egy-egy divatos római textilanyag iparost (mint sagarius), vagy külön ingkészítőket, mellkendőkészítőket. A bútor­ asztalosok között emlegetnek külön ágykészítőket (éspedig külön az egyszerűbb s külön a jobbfajta ágyakra), külön szekrény-, ládakészítőket. Szó van külön famennyezet- s külön falépcső-készítőkről is. Vagy például kü­ lön írótábla-készítőkről. A fémeszközöknél hasonlóan: külön sarló-, fejsze-, kés-, lakat-, szöggyártókról, a fegyvereknél külön a sisak, páncél, pajzs, kard, lándzsa, nyíl s hajítógép munkásairól. Az építőiparban megkülönböztetik az egyszerű kő­ vel s a márvánnyal dolgozó munkást, s külön a feliratok vésőit is; vannak külön kőpadló-készítők, s vannak külön a falak vakolásával, s a meszeléssel, falcsiszo­ lással foglalkozó munkások is. Külön márványlap-készítő munkások is, a nyers falak fedésére. A téglagyártók közül külön elnevezéssel emlegetik a tető- és a csatorna-tégla gyártóit." Világos, hogy mindezek az említések nem jelentenek külön iparágakat, a mai értelemben. Egymásba olvadó, bizonytalan határú, valószínűleg nem is egész élett)

A lap szélén — láthatóan egyidejű megjegyzés: „Egyébként az építőiparban külön elnevezéseket használnak az egyes épületfajták, középületek, templomok, városfalak, utak építésére is, ami nyil­ vánvalóan azt jelenti, hogy némiképp ezek is speciálisan beállított üzleti és munkaszervezetek vol­ tak."

re szóló specializálódás lehetett mindez, hanem inkább alkalom szerint vetette rá magát a munkás valamelyik ily szűkebb szakmára, amikor s ahol jó üzletet látott benne. Annyit azonban mindenesetre mutat a sokféle speciális munkásnak ez az emlegetése, hogy az antik vállalkozó és a vásárlóközönség igazán speciális kiszol­ gáláshoz volt szokva, gyorsan, célszerűen, pontosan, kiszámíthatóan azt kívánta, amit a kor legjobb, legcélszerűbb technikája az illető árucikkben nyújtani tudott. Nem kísérletezett, nem vesződött. A munkásnak képzettsége is egy lehetőleg jó hasznot ígérő cikknek gyártására van beállítva. Nem is tudott volna másként megbirkózni az éles versennyel, ami a munka bravúros célszerűségével, rutinjával szolgálta ki a társadalmat. Azt a társadalmat, amely hozzá volt szokva, hogy a földkerekségen onnan szerezze szükségleteit, ahol a legjobbat kaphatta; onnan szállította magának az anyagot, árucikket, sőt magát a munkást is, ahol a legcél­ szerűbbet kaphatta. Pénzzel, hódítással, rabszolgasággal. A specializálódás tehát — állítólag minden technikai fejlődés alapja — kétség­ telenül igen részletekbe menő volt. Utóvégre elég nagy és gazdag volt a piac, amit a birodalom kínált, arra, hogy kicsiny specialitások is megtalálják a maguk vásár­ ló közönségét. Minél szűkebb körre, egyetlen árufajtára tökéletesíti magát az ipa­ ros, annál rohamosabban terjedhet szét gyártmánya a birodalom egységesített jo­ gi s pénzgazdasági szervezetében. A nyersanyag ügyes beszerzése, a gyártásmódszerek legcélszerűbbjének kiválogatása, a munkás műveleteinek rutinja éles üzletre irányul. Rómában, a Fórum körül, ezrei a kicsiny árusítóhelyeknek, s más városokban is hasonló nyüzsgő üzleti élet — mindenféle árucikknek árusai, több­ nyire egyúttal munkásai is. Mindegyik inkább valami különlegességgel csábítja a vásárlót, semmint általá­ ban szakmája szolid munkáját kínálva. A „speciális képzettség" szabad versenyé­ nek tobzódása ez — s éppen ezért, a specializálódásra alapított fejlődéselmélet megcsúfolásával, van valami felületes, túl ügyes, túl ravasz ebben az egész ipariüzleti világban. Ha már talán nem is orientális, de mégis mediterrán típusa az iparnak, s bazárjellege a piacnak, sokféle bravúros különlegességével. Egyúttal mégis van valami modern jellege is a termelésnek s piacnak. Már csak azért is, mert a vásárló — ha pénze van — akár a távolból is beszerezheti azt a különleges tárgyat, amire éppen szüksége van, a legváltozatosabb finomságokban. Mint ahogyan az élelmezésnél is ehhez van szokva a római úr; például primőrök élvezetéhez, amely terményeket nem talán külön vidéki kapcsolatuk útján szerzi be, hanem római speciális üzletekbe bármikor elküldheti értük szolgáját. Széles a skálája a specialitásoknak, a kultúrélet tökéletes, sokoldalú felszerelkedését ad­ ják meg együttesen. Impozáns kép, kétségtelenül. A világ legjobb munkamódsze­ rei és technikai anyagai szerepelnek benne. S mégis, nincs meg a munkának, a technikának az a mély üzemiessége, amelyet ma már természetes alapoknak tartunk. Semmi jele a mélyüzemnek. Sót a mai ér­ telemben vett nagyüzemnek sem. Mintha mindenki, s minden specialitás, mellett rohanva külön s csupaszon igyekeznék előretörni a szabad versenyben. Pedig a célszerűség gondolata hat át mindent. Amit a modern iparban oly nagyszerű újításnak tartunk: a római specialitás is igyekszik már a nyersanyagtól kezdve mindent egységesen kézben tartani, s a különleges célra beállítani. Nem engedi lépcsőzetekre szétszakítani a termelést. A megrendelőnek a specialitás gyártója az egész gyártásfolyamattal szolgálatára készen áll. És a specialitás gyár­ tója nem akar senki mástól, nyersanyagtól vagy munkától függésben állani, elejé­

től végig a maga céljaira akar kalkulálni, a maga ügyességére, élelmességére alapítani használ. Lehet, hogy csak valami csecsebecsét gyárt, de maga jár utána a nyersanyagnak, maga viszi át a gyártás minden fokozatán, s lehetőleg maga is áru­ sítja aztán a készárut. Az antik világ folyton mozgott-nyüzsgött, s kivált új hódítás idején bizonyára tömegek indultak el új üzleti lehetőségek felkutatására. A leg­ vékonyabb specialitások is lehetőleg messze nyúlnak vissza, már a nyersanyag­ termelésnél igyekeztek kezdeni üzletüket, s lehetőleg saját árusítással leszedniük róla a teljes hasznot. Az egyéni vállalkozások vékony fonalai nyúltak el messze tartományokon át s alkottak bonyolult mozgó hálózatot a birodalomban. Leginkább a kővel, márvánnyal dolgozó iparoknál bizonyítják ezt a régi ma­ radványok: a kőbányákban a kőfejtéstől kezdve a végső feldolgozásig minden munkafázis emléke megtalálható a helyszínen.ty) Úgy látszik, az építkező vállalko­ zó lehetőleg maga ment a kőbányába a megfelelő anyag kiszemelésére. Vagy leg­ alábbis volt valami köze ahhoz is, hogy hol, miként, micsoda köveket válogassa­ nak ki építkezésének céljaira. A márványoszlopokat már a kőbányában faragják ki, erre mutat a sok kész s féligkész oszlop, amely az antik kőbányákban és a ten­ gerparton hever ma is. Oszlopfejek, felül művészien kifaragva, alul pedig még összenőve a sziklatalajjal. De szobrokat, kőedényeket is találni a bányákban, ki­ dolgozás közben elhagyottakat. Láthatólag már a sziklafalon úgy szabták ki a kifejtendő anyag méreteit, aho­ gyan az az illető célra éppen szükséges volt. Úgy látszik, még kőfaragó szer­ számok javítására, edzésére szükséges berendezkedések, kemencék is voltak egyes bányákban. de még az egyszerű építőkövek kifaragása is itt ment végbe. Sőt, mintha a bánya kőfejtő munkásai gyakran az építkező munkásai lettek volna, ugyanazok, akik azután az elszállított kövekből az épületet felemelték!u) Szinte úgy tűnik fel, hogy nem is volt igazi külön bányaüzem, hanem a vállalkozók rájár­ tak a kőfejtő telepre — amely egyébként többnyire az állam felügyelete alatt, s fiskális érdekkörében állott. Természetesen csak a mi mai képzeteinkhez, viszo­ nyítva tűnhet fel előttünk csaknem úgy a dolog, mintha voltaképpen nem is lett volna igazi önmagában álló antik bányaüzeme, a nyersanyagtermelés külön mun­ kaszervezetével s külön technikai módszereivel. de kétségtelen, hogy az antik ké­ szárugyártás egyéni versenyben nyúlt le a nyersanyagig, inkább a készárut szűkí­ tette vékony specialitássá, rutinos gyakorlattal tökéletesítve műveleteit. Még például a szobrászművésznek is több a köze a nyersanyaghoz, mint mainapság. Gyakran előzetes modellkészítés nélkül faragja ki a nyerskőből a szobrot, hihe­ tetlen virtuozitással. — De más iparágakban is kiérezhető, a gyér jelekből-említésekből is a készárugyártásnak a nyersanyagtermeléssel való közvetlen összefüggé­ se, s másrészről az egész gyártásfolyamatnak az üzlettel, piaccal való összefüggése is. Speciális készáruk szinte elkülönült egyéni életet élnek, a nyersanyagtól a fo­ gyasztóig — legalábbis mai fogalmainkhoz képest. Például a textiliparban a „lavarius" néven a gyapjúval foglalkozó szakembert értik, a gyapjú kezdeti kikészítésé­ től kezdve a szövésig, árusításig minden benne foglaltatik szakmájában. S erősen a speciális készárura irányulva folyt elejétől a munka, elejétől bizonyos ruhafajtá­ ra dolgoztak, a szövőszékről szinte már a kész ruha került le. Tehát általában vé­ ve nem gyártottak külön szövetanyagot, ami önálló árucikk lett volna a piacon; ty) u)

Lapszélen ceruzával utólagos megjegyzés „szélső individ.-s kollekt.gazd.vegyesen!" A lap szélén ceruzával: „gép (rabsz.) és emellett lehet csak: csupán mech. specialista."

nem végszámra ment a gyártás, amiből a ruhát később szabták volna ki, hanem máris az egy-egy ruhának megfelelő mértékben-minőségben készült az áru. A nyersbőr kikészítése, a cserzőipar ugyan már korán különvált a bőrt készárunak feldolgozó iparoktól, de azért mindvégig előfordul, hogy például a cipészműhely­ ben végzik a nyersbőr kezdeti megdolgozását, cserzését is. S itt is feltűnő, hogy a készáru-feldolgozás műveletei milyen közvetlen virtuozitással kezelik a nyers­ anyagot, kisegítő módok beiktatása helyett mennyire a munkás bravúros ügyessé­ gére hagyatkoznak (természetesen csak kicsiny jelek maradtak fenn, amelyekből ilyesmire következtetni lehet), a lábbelit rendelő fél lábáról nem vesz a cipész kü­ lön mértéket, s nem is rajzolja körül először a talpbőrön a láb talpának körvona­ lait, hanem a bőrre rátett láb körül mindjárt kihasítja a cipőtalpat. Úgy látszik, mintha a fémművességek is hasonlóképpen lehetőleg közvetlenül a nyersanyag­ ból indultak volna ki, másrészt pedig, mint említettük, élesen specializálódva a készáruk egyes fajtái szerint. Legalábbis bizonyos, hogy nem megfelelően előké­ szített nyersvasanyag — rúd, bádog stb. formájában s minőségében — jutott el a kézműveshez, hanem a kohóból közvetlenül kikerült vascipó, amit a kézművesnek kellett igazi technikai anyaggá átalakítania Ugyanez az eset, láttuk, a gabonafel­ dolgozó iparban is, ahol szintén nem a liszt a péknek a nyersanyaga, hanem maga a gabona, amit saját műhelyében dolgoz fel, mindjárt a speciális süteményáru céljaira. Természetesen ezzel járt együtt, hogy a kézműves többféle nyersanyaggal dol­ gozott, hiszen a készáru, a használati tárgy, ritkán készül egynemű anyagból. Úgy látszik például, hogy a vas- és a bronzművesség nem volt feltétlenül elkülönült szakma. A cipésznek, bármiféle szűk lábbeli-specialitáson dolgozott is, ugyancsak több anyagot kellett használnia, ha mást nem, a varrás céljaira a fonalat. S annak nemigen van jele, hogy külön fonalgyárlók is lellek volna. A fonál éppoly kevéssé volt önmagában forgalomba kerülő árucikk, mint a szövet. Láthatólag mindig a készáru gyártójának gondja volt a textilnyersanyagig, a fonálig, a szövetig való visszanyúlás, a végső készáru szempontjaiból való gyártása vagy gyártatása. A tex­ tiliparban ugyan például a kallózás külön mesterség volt, tehát a textilanyagnak nemesített formára való átdolgozása önállósodni tudott, holott az antiknál ritka­ ság valamely munkafázisnak önálló mesterséggé való specializálódása, mert csak a készárura megy a specializálódás, nem pedig a termelés- folyamat belső tagozására. Közelebbről nézve azonban kitűnik, hogy a kallós többnyire egyúttal a szö­ vet teljes végső kikészítését is végzi, sőt gyakran a szükséges varrásmunkákat, sze­ gélyezéseket, díszítéseket is, és ennélfogva természetesen egyúttal ruhakereskedő is. De egyúttal „ruhatisztító üzem" is, ami a jórészt fehérbe öltözött antik világ­ ban nagy üzlet lehetett — tehát nem félgyártmány kerül ki kezéből, mégsem egy közbenső fázis önállósodását jelenti a mestersége. Igen szembeszökő ilyen szem­ pontból a kocsigyártónak példája: többféle fajtáját említik, külön elnevezésekkel — s ez elnevezések egyúttal a kocsist is jelölik, a versenyek virtuózát. A „készáru­ nak" használata, értékesítése mindig benne volt máris a gyártásfolyamatban, mint mérvadó gondolat. A kocsiversenyző bizonyára, ha nem is kézművese, de körül­ belül vállalkozója, üzletembere a kocsigyártásnak is, aminek produktumait aztán maga viszi diadalra a versenyben, ezzel egyúttal kocsigyártó üzemét is keresetté teszi — nem minden hasonlóság nélkül a mai autóiparral. v)

A vascipó készítés példájának részletes kifejtésére I. A technika fejlődése ( 1 9 3 7 ) c. tanul­ mányának részletét e kötetben.

A specialitás tehát élő egyéniség, nem engedi szétosztani önmagát félgyártmá­ nyokra, mindig a gyártásfolyamat minden fokán csak saját külön érdekeit nézi, ki­ nyújtott nyakkal rohan üzleti célja felé, miközben már szinte a föld belsejében is kezébe veszi a nyersanyagot, nem tűri, hogy azt általános megdolgozás alá vegyék, csak azt a nyersanyagot keresi, ami speciális céljainak megfelel, nem engedi az oda nem tartozó anyaggal való babrálást, s csak azokat a műveleteket engedi vég­ rehajtani, amik szűkebb céljainak megfelelnek. Igazi eleven, élelmes, mozgékony folyamat, üzlet s munka szétválaszthatatlan együttese, örök feszültségben, izga­ lomban, hogy a maga külön specialitásában milyen üzleti s milyen munkalehető­ ségekkel tudná elhagyni maga mögött versenytársait. Mindebből azonban bennünket végeredményképpen az érdekel, hogy miként, milyen technikával dolgozlak az egyes szakmák az antik időszakban? Kétségtelenül „tökéletes" technikával, sőt mondhatni „gépies" technikával. Hi­ szen a vékonyra szűkített, speciális készárura szóló gyártásnak minden művelete, minden mozdulata egybevághatott a különböző részletek között, s beidegződhe­ tett a munkásba. A gyártásnak minden kelléke, anyaga, eszköze, módszere együtt lehetett, célszerűen s hamarosan az illető készáru szükségletei szerint. Persze, itt a processzus oly egységes beállítására volt szükség, amely eltávolít minden mellé­ kes körülményt, anyaggal, s egyáltalán a technikával csak az illető cél szempont­ jaiból törődik. A vastechnika nem fontos például a páncélkészítő számára, csak a pikkelyek szempontjából, amelyeket a bőrből készült alapra fog alkalmazni, min­ den más vastechnikai jártasságnál fontosabb számára az idevonatkozó bőrfeldol­ gozó technika. Nem megy e célból külön valami bőrműveshez, hanem eltanulja a bőrfeldolgozásnak idevonatkozó eljárásait, vagy munkást szerződtet, külön ez el­ járások gyors és gazdaságos elvégzésére. Valamely speciális textilárugyártásnál sem foglalkozik az üzem például a gyapjú különböző fajtáinak tulajdonságaival, a nyersanyag-feldolgozó módszerekkel, hanem megmarad az illető speciális célra elsősorban alkalmas anyagfajtáknál, és különleges előkészítő módszereknél; a fo­ nás műveletét is élesen e célra állítja be, valamint a szövését is — s inkább törő­ dik például a kész öltözetre aplikálandó rojtokkal, szegélyekkel, mint a gyapjú­ anyag ide nem tartozó fajtáinak ismeretével. A bútorasztalos is csak a maga bútordarabját nézi, a famunka egyéb részei helyett inkább azt, hogy miként alkal­ mazzon fémrészeket a bútorra, főként bronzból, antik szokás szerint. de egyáltalán, az üzleti cél szerint való specializálódás inkább a végső munka­ fázisokra tekint, nem az alapműveletekre, amelyek a nyersanyagot technikai anyaggá teszik. A vékony specializálódás nem annyit jelent, hogy a készáru végső kivitele, formája monoton, egyöntetű. Hanem inkább azt, hogy az alapfelszerelkedés szűk körben marad, nevezetesen pedig bizonyos jól bevált nyersanyagoknál — egyébként pedig a végső formákban minden ügyességgel, furfanggal igyekez­ nek feltűnő változatosságot hozni. Ehhez természetesen gyakran másfajta szak­ mákból átvett módszerek, anyagok belevegyítése szükséges. Például a pékiparban a különböző ízű-célú sütemények gyártásához. A lényeges az, hogy a szűk specia­ lizálódás ellenére is elég sokféle természetű munkából tevődött össze a gyártásfolyamat. De egyik részlet sem kívánt mást, csak az illető készárura vonatkozta­ tott ismereteket s lehetőleg bravúrosan begyakorolt módszereket. Akármiként is, a munkának egy sajátos típusa keletkezett az antik időkben. Éppen azért, mert a munkamódszerek élesen a készáru haszna szerint igazodtak. Mindenféle anyaghoz-kellékhez értő szakmunkás — de csak, amennyiben ezek a

készáru előállítására vonatkoztak. És egyúttal, többnyire, az üzleti lehetőségekhez is értett ez a szakmunkás. Tulajdonképpen enélkül nem is tudta volna módszereit helyesen beállítani, mert hiszen minden egyes művelet máris az üzletnek egy rész­ lete volt. Nem időzhetett az. anyagnál, nem kereshette ismeretlen sajátságait, megdolgozásának új módjait. nincs haladék a munkában, nincs tapogatódzás, el­ mélyülés — csak élelmes figyelem van, összeszedni azt, ami a gyártásra nyeresége­ sen alkalmazható, s aztán pontosan, tétovázás nélkül egybeszerelni a részleteket, minél jobb s minél hasznosabb gyártás céljából. Különösfajta munkás; számító értelemmel s egyúttal lélektelen mechanizmusként dolgozik. Aminek célszerűsé­ gét egyszer felismeri, azt mechanikus kíméletlenséggel szereli bele a munkába. Nem alacsony munkát végez, hanem bravúrosat, s igen célszerűen és saját érvénye­ sülésének kínzó vágyától hajtva — de mégis lélektelen munkát, mert sohasem az élteti, amivel foglalatoskodik, hanem az, hogy mi lesz a haszna belőle. nincs ideje megállni az anyag sajátosságainál, vagy ha lenne is, nincs is már érzéke ilyesmi­ hez, az anyagban csak azt az egyetlenegy sajátságot s formát keresi, ami a kész­ árura s üzletre hasznosítható. A vas nem vas az ő számára, hanem a késnek vagy páncélnak vagy más szerszámnak anyaga, a nem idevágó vasminőségeket és fel­ dolgozásmódokat elhárítja magától. Az élelmes üzlet ül rá a természet anyagára s jelenségeire, egyoldalú számítással. A munkás a feladatoknak intellektuális olda­ lait is nézi — de micsoda intellektualizmussal! Mindent összevéve igen hasonlít ez. az antik „szakmunkás" a mai ipart jellem­ ző géprendszerre, amely szinte eleven lény módjára termeli a készárut, a hátul be­ léje adagolt nyersanyagot elől végleges készáru formájában dobja ki magából. Szinte eleven lény, csak be kell állítani a készáru kívánt minőségére, bele kell ik­ tatni vagy ki kell kapcsolni belőle egyes mozgásokat vagy gépeket, értelmes mó­ don alkalmazkodva gyártja a célnak megfelelő árut. Még saját maga működésé­ nek esetleges hibáit is maga javítja ki munka közben. És kétségtelen, hogy ez nem csupán üres hasonlat az antik munkás és a modern gép gépies szerepe közölt. Először is, az antik munkás, bármily intellektuális feladatai is vannak, mégis­ csak gépiesíti önmagát, mégpedig testét s egyúttal szellemét is. Valamit ez irány­ ban is le lehet olvasni az antik technika ránkmaradt emlékeiből. Az a különleges antik forma, amely a mai szemnek szinte érthetetlen, csupán a munkás testénekszellemének gépiesedésével érthető meg izgazán. Minthogy egészen tökéletes eszközre van szükség a műveleteknél, az üzlet diktátuma folytán, az ember nem adhatja ki egykönnyen a mozgásokat kezéből, nem bízhatja minden pontos esz­ közökre, az anyagias formák közvetítésére. Mégiscsak az emberi test s mozdulat a legtökéletesebb technikai eszköz! De nem is egyetlen nyersanyaggal dolgozik az antik gyártásprocesszus, nem a nyersanyag fokozatos kiképzésével, hanem lehető gyorsan akarja a kívánt speciális formába átalakítani, komplikált műveleteket kell végrehajtani, gyors egymásutánban, ahelyett, hogy az azonos természetű mű­ veletek különválasztódnának. Alig várja a munkás, hogy egy-egy darabnál bevé­ gezhesse a befejező kikészítést és hozzáláthasson a következő darabok gyártásá­ hoz! Nehéz itt objektív eszközöket, módszereket beiktatni, az emberi testnek, mozdulatnak, figyelemnek minden pillanatban jelen kell lennie. Tökéletes, célsze­ rű processzusról van szó, nem pedig próbálkozó alakítgatásokról! Az emberi test maga szereli fel gépnek önmagát, virtuóz ügyességgel végzendő műveletekre. Száz­ féle mozgás komplikálódik benne, akárcsak a modern gépben — ki gondolhatott akkor még arra, hogy ezeket eszközökre, vagy pláne mechanizmusokra lehetne

bízni! Gyártania kell a szakmunkásnak, célszerűen tökéletesen — nem pedig egy­ szerűen munkálkodni, foglalatoskodnia! Nem a foglalatosság az, amivel beleillesz­ kedik a társadalomba, hanem a produkció! A piacra vetett készáru! Ahogyan csi­ nálja, az pillanatnyilag tán csodálatos, akár a modern gép működése — de aztán idegenszerű, érdektelen, sőt visszataszító hamarosan. Ismét és ismét hangsúlyoznunk kell, hogy azért marad meg a munka az emberi test felhasználásánál, mert tökéletességet kívánnak tőle — s nem azért, mert kez­ detleges igényeket támasztanak vele szemben! S nem is arról van szó, hogy tompa testi munkál követelne ez a tökéletesség, hanem célszerű, hozzáértő ügyességet. Sőt még többet, a testi munka mellett bizonyos értelemben véve intellektuális munkát is, az anyagnak-formának folytonos figyelmes ellenőrzését, a kalkulációs cél szempontjából. Szó sincs tehát arról, hogy ez a munka nem törekedett volna technikai eljárások, eszközök kialakítására. A módszereknek okos és gazdag összehozása elvitathatatlan az antik technikától. Az antik építész, fémműves, textiliparos kétségtelenül tökéletesebb gyártmányokat mulathat fel, mint a meg­ felelő iparok a középkor jó részén ál — de micsoda módszerekkel! Mindeneseire imponáló hozzáértésről és biztonságról tanúskodnak az antik technikai alkotá­ sok. Hasznos eredményeket tekintve hirtelen előreszöktették a fejlődést, célszerűsítették mindazt, ami, alapvető módszerben, bárhol is kialakult az idők folya­ mán. De éppen azzal, hogy mindenáron s mindent csak a célra állítva be, tökéleteset akartak produkálni, mintegy tévútra vezették a technika módszereinek fejlődését. Azért, mert a gyártásmódszerek nem olyanok, hogy önmagukban, az ember nélkül is működhetnének; azaz a velük dolgozó embert nem teszik a mód­ szernek urává, emberi önállósággal-méltósággal, hanem az embert is a módszer, az eszköz részévé teszik. Ilyesmit láttunk már a péküzemnél, az őrlőszerkezetnél is — ahol azonban ke­ véssé lehet megfigyelni azt, hogy az emberi test és mozdulat maga is gépies alkat­ része lenne az üzemnek. Inkább csak azt, hogy a pék, ha maga keze munkájával is dolgozik, s nem csupán másokat dolgoztat, állandó lekötött figyelemmel sürögforog eszközei között, a gyártás egyik részénél sem állhat meg kedve szerint való elmélyüléssel, túlságosan kockázatos lenne bármit is változtatni valamelyik ki­ próbált műveletén, mert a nyers gabonától kezdve az ínyene süteményig minden részlet igen érzékeny összefüggésben áll egymással. Itt inkább arról van szó tehát, hogy az intellektus van gépies alkalmazkodásra kötelezve, a gyártásmenet rész­ műveleteit kénytelen mindig a végső haszoncélra vonatkoztatni, el sem gondol­ kozhat az anyag és az eszköz, mélyebb lehetőségein. Szó sem lehet arról, láttuk, hogy egyes műveleteket kiengedjen közvetlen keze munkája alól. Túlérett racio­ nális felszerelkedés, eszközök, formák, fejlődésképesség nélkül. Valami hasonlót tapasztaltunk a lófogat kérdésénél is; különösen fokozódik a sajátos túl racioná­ lis antik jelleg akkor, ha tudjuk, hogy a kocsigyártó s a kocsizó gyakran egyazon mesterség, egyazon speciális üzem. Itt már a „szakember" minden idegszálának feszültségével készíti a kocsi legkisebb alkatrészét is, a verseny eshetőségére gon­ dolva; szó sincs a szekerezésnek valami általános nyugodt fajtájának megalapozá­ sáról, igazi munkakészülékké való átalakításáról. A kocsihajtó speciális céljai sze­ rint készül a jármű, s a kocsihajtó teljes testi rutinja bele van vetve a fogat használatának módjába, a lovak e bravúr nélkül, egy egyszerű dolgos ember céljaira, használhatatlanok lennének. De más sajátosságok is, ma idegenszerűek, tapasztalhatók az antik technikai módszerekben. Mind bizonyos odaadó figyel-

met s testi munkát kíván, hogy ennek ellenében aztán valóban tökéleteset alkos­ son. Például az, antik teherfuvarozás is igen sajátos ember-módszerekkel mehe­ tett végbe, ha tekintetbe vesszük az állati fogatolás gyengeségeit. Nem valószínű például, hogy az óriási kőoszlopokat alkuerővel szállították volna, hiszen valóban nincs nyoma, nemcsak a ló, hanem az ökör egymás elé fogatolásának sem. Ellen­ ben több kísérletet említenek az írók az oszlopnak saját tengelye körül való gördí­ tésére, s így, keresztben az útiránnyal, állatok egymás melletti sorának fogatolásá­ ra. Nyilván csak kísérletek, mert hiszen hol van az az út, ahol keresztben lehetne az oszlopot gördíteni? Ellenben ősrégi az ábrázolás a legsúlyosabb terheknek embererővel való szállításáról. A görög-római már nemigen szereti ezt ábrázolni, s mégsem marad hátra más, mint hogy náluk is így képzeljük el e feladat „techni­ kai" megoldását. E tekintetben ma már egyetért az antik történelemről szóló szakirodalom. Nem kell feltétlenül az emberek kínzó erőfeszítésére gondolnunk, hanem ellenkezőleg, igen jó technikai fogásokra — csakhogy mégsem igazi tech­ nikára, még olyanra sem, ami az állaterő használatáig eljuthatna. Épp azért nem jut el az állalerőig, mert az ember sokkal tökéletesebb, használhatóbb eszköznek mutatkozik. Az esetlen nagy teher alatt ügyesen váltogatja a gördülő alapokat, a felszerelt kötelekbe ügyesen s jelszóra összefogva kapaszkodik bele, az útpálya akadályain gondos alkalmazkodással segíti át magát. De még ha talán nagyobb mértékben is tudták volna alkalmazni ilyes terhek szállítására az állaterőt, mint amely mértékben ma véljük róluk, akkor is bizonyára csak úgy, hogy minden állat mellett külön embernek kellett állandó figyelemmel dolgoznia, nem lévén a foga­ tolásnak igazi önállóan fokozható szerkezete. A kőnek és a fának szállítására va­ lóban külön szakmunkásokat emlegetnek a források, és az antiknak építkező kedvét tekintve kétségtelen, hogy állandó összetanult szervezetek állhattak min­ dig készen e célokra. Kétségtelen az is, hogy ma már elképzelhetetlen bravúros fogásokkal mehetett ez a munka, talán inkább végtelen ügyességgel, mozgékony­ sággal, összetanultsággal, mintsem az embererő kínzó felhasználásával. Minden­ esetre olyan munka, amely az embert nem avatja technikai eszközök felett ren­ delkező szakemberré, hanem magát az embert is testével-szellemével együtt eszközzé teszi. Olyan „technika", amely nem hagyott, s nem is hagyhatott maga után semmi emléket, mert az emberi test elmúlásával minden finom részlete az ürességbe hullott vissza. de például az építkezésnél használt emelő-mechanizmu­ sok is az ember testi munkájához kötöttek maradtak, holott bizonyára nagy bra­ vúrral és hatékonysággal kezelték őket. Különféle fajtáikat, mint Vitruvius leírja, csigasoraikkal, gerendaszerkezeteikkel, köteleikkel változatos helyzetekre, telje­ sítményekre lehetett alkalmazni — de éppen e bravúros és hajlékony alkalmazás miatt nem hallunk semmit itt sem az állaterőről, a középkorban oly általánossá vált járgányok alkalmazásáról.w) Az építkezés más, apróbb részleteinél is ugyan­ ezen technikai jellemvonások tűnnek elő: módszerek, amelyek bravúros emberi munkáról tanúskodnak, de nem objektív, embertől függetlenül is érvényesülő technikai felszerelkedésről. Egyik ilyen példa lehet a kőépületek falainak finom művű összeillesztése: a kövek érintkező oldallapjainak szélső sávjait finoman si­ mára csiszolják, a lapfelület belső mezejét pedig, nyersen, kissé mélyebbre vésik ki, úgy, hogy a szomszédos kövek csak a finoman csiszolt szegélyekkel illeszked­ nek egymáshoz, de itt aztán igazán tökéletes egymáshoz tapadással. Ha valamely w)

A lap szélen utalás a korábban idézett római auetorra: „Vitruvius".

ponton nem lenne tökéletes az illeszkedés, finom reszelővel nyúl a kövek közé a munkás és bevégzi feladatát. A kőfal időtálló és tetszetős lesz — az építkezés technikája semmit sem nyert vele; a munkás kitűnő szakember, de a részletekbe vesző ügyesség az ő technikája. Vagy például a kőfűrészelésnek módja: az acél­ fűrész fogazat nélküli, nyilván nem tudnak közkeletű eljárásokkal megfelelő acél­ anyagot előállítani; tehát tulajdonképpen a fűrészelő résbe töltött homok az, ami a követ beljebb vágja. E módszerrel igen vékony márvány lapokat is elő tudtak ál­ lítani, amihez nyilván a munkásnak rendkívüli ügyessége s állandó feszült tevékenykedése volt szükséges. A kőmunkákhoz bámulatosan érthettek, láttuk ezt már a szobroknál is, de bizonyítják a kőbányák is, amelyeknek sziklafalai függé­ lyesen csodálatos simasággal, pontos derékszögű vonalakkal vannak leszeletelve. S mindebből a munkából úgyszólván semmi technikai felszerelkedés sem maradt hátra utánuk — a vésőnek és a feszítőszögeknek nyomain kívül, minden más el­ múlott az élő emberi testbe beidegződött mozdulatok elmúlásával. de talán a textiltechnika bizonyítja legszemléltetőbben, hogy mennyire nem akarta az antik az emberi testtől elkülöníteni a módszereket, eszközöket. Pedig az antik textilgyártmányok is még mai viszonylatban is szinte tökéleteseknek mondhatók. Azaz hogy itt is, mint más iparágakban is, a drága áruk minőségük­ nél fogva tökéletesek, a tömegáruk ,pedig mint az olcsó közszükségtet kielégíté­ sében, tökéletesek. A fonás műveleténél a guzsalynak rendszerint rövid botját az egyik kézben tartották, a másik kézzel húzták ki a gyapjúszálat és sodorták is, az orsó pergetésével. Nemhogy a rokkát, azaz a szárnyasorsóval járó kerekes fonó­ készüléket nem ismerték, s még a sima orsóval járó egyszerű fonókereket sem — hanem még a guzsalyfát sem rögzítették, még övükbe sem dugták, hogy ily módon mindkét kezükkel a szálak kihúzásán és sodrásán-gombolyításán dolgozzanak. Nyilvánvaló, hogy a fixált guzsaly, de még a fonókerék, sőt a rokka sem volt olyan technikai módszer, aminek „feltalálására" kellett volna várni. Egyszerűen arról volt szó, hogy a guzsalynak, gyapjúcsomónak, orsónak mindkét kézzel való mozgatásával-kezelésével egyelőre több finomságot, gyorsaságot lehetett elérni, ruti­ nos ügyességgel, mint akkor, ha merev készülékekre bízták volna a munka egy ré­ szét. Például a guzsalynak kézben tartása által a kihúzott gyapjúcsomó megfelelő nyújtóját lehetett elérni, ami a kerekes készülékeknél mindig bizonyos mértékig kiesett a munkás közvetlen irányítása alól. Egyáltalán, a jól betanult munkás keze kétségtelenül minden pillanatban érzi, módosítja a megdolgozandó anyagot, a ké­ szülő fonál finomságát, egyenletességét, szívósságát, míg a mechanizmusra bízott anyagon egyrészt nem is érzékelheti ezt oly közvetlenül, másrészt pedig a mecha­ nikus mozgást nem változtathatja meg tetszése szerint távolról sem annyira, mint például ujjai tapintásának, szorításának, keze mozgásának erejét s gyorsaságát. Ezért a kitűnő minőségre dolgozó magas antik ipar talán még kevésbé vette igénybe a szilárd készülékeket a fonásnál, mint az igénytelenebb házifonás, ha­ nem még nagyobb mértékben bízta a műveleteket a munkás bravúros készségeire. Viszont igyekeztek mégis a munkás mozdulatainak teljes szabadságban tartása mellett, sőt inkább még bonyolultabb mozdulatokat lehetővé teendő, a guzsaly­ nak, orsónak sajátos, változatos formákat adni. Például a rövid guzsalybot néha nem egyenes, hanem megtört alakú, vagy egy keresztfa van alkalmazva rajta. Az orsó pe­ dig a legváltozatosabb formákat mutatja, s többféle anyagból is készül, ellentétben a későbbi európai faorsó általános egyszerű formájával. Olyan „technikai újítások", amelyek egyáltalán nem fekszenek a későbbi technikai haladás irányvonalában, s

„tökéletességükkel" inkább elállják, mintsem segítenék a haladás útját, hiszen a testi rutint támasztják alá, objektív technikai formák képzésével szemben. Egyes dél-európai s például román vidékeken máig is szokásos a guzsalynakorsónak ez a mozgó formája és kezelése, amellyel járás közben, például pásztor­ kodás közben is lehet a fonás munkáját végezni. A fonás az antik időkben, s az­ után is, szinte a gépkorszakig, túlnyomóan nők munkája volt, de az antik időkben már erősen üzleti dolgoztatással, s nem csupán házi szükségletekre. A városban dolgozó munkásnőnek valószínűleg kevéssé volt szüksége a járkálva fonásra, az ábrázolások szerint többnyire ülve végezte munkáját. Mégsem engedte ki közvet­ len kézmozdulatai alól az eszközöket, nyilván, mert bravúros ügyességgel fino­ mabb, gyorsabb munkát végezhetett így, mint valami rögzített készüléken. Ezen­ kívül azonban figyelembe veendő, hogy a gyártásműveletek felbontása fázisokra bizonyos mértékig itt is előhaladt, azaz a guzsalyra már előkészített anyagot raktak fel, azaz már előzőleg nagyjából fonallá kiformált gyapjút, és az orsó már csak az „előfonálnak" végső sodrását adta meg. Ez a végső fonás tehát valóban boszorkányos ügyességgel, gépies pontossággal-gyorsasággal folyhatott. Az előfonál készítésére ismét sajátos antik formájú eszközök alakultak ki, sokáig nem is tudtuk, hogy erre szolgálnak a nagyszámú ilyesféle leletek. A fonó nő a meztelen alsó lábszárán gyúrta jobb keze tenyerével előfonállá, lábát egy e célra szolgáló állványra támasztva fel, s egy ugyancsak e célra szolgáló állványon helyezve el a gyapjút, amelyből a csomókat bal kezével húzta ki. de emellett általánosan hasz­ nálhatták a cserépből készült „epinetront"-t is, vályúformát, amit a felső combra borítottak, s amelynek érdesre rovátkáit felületén gyúrták az előfonalat. Tehát is­ mét olyan eszközök, amelyek a munkás teste érintése alatt tartják a munkát, a világért nem bíznák önálló szerkezetekre. Érdekes, hogy nemhogy a fonókerék, hanem még gombolyítókerék sem szerepel az antik ábrázolásokon, amelyeken pedig az eszközöket, még a fonókosarat is, elég részletesen megadják. De nemcsak a fonásnál, hanem a szövésnél is hasonlóan testhez kötött eszkö­ zök szerepeltek. A „szövőszék" a racionális mediterrán kultúrkörben függőleges volt, nem vízszintes, mint már akkoriban is az ázsiai mélykultúrákban, s mint ké­ sőbb is Európában, egészen a modern szövőgépekig. A vízszintes szövőszéken egyes műveleteket külön alkatrészekre kellett bízni, mintegy kivonni a munkás ujjainak-karjainak közvetlen mozgása alól. A függőleges szövőszéknél a botokat, amik a páros vagy páratlan láncfonalakat egybekötötték, kézzel húzta maga felé a munkás, hogy ily módon rés képződjék, a „szád", amin át aztán a keresztfonalat be lehetett vetni; a vízszintes szövőszéknél a szádképződés a készülék fölé erősí­ tett botoknak emeltyűk által való mozgatásával történik. Bizonyára sebesebben jár a kéz, amely az álló szövőszékről közvetlenül az em­ ber melle felé rántja a láncfonalakat, mint az emeltyűszerkezet, amelynek rántá­ sai azonkívül nem szabályozhatók gyengébbre-erősebbre; s egyáltalán, a vízszin­ tes szövőszék távolabb viszi az egész fonalrendszert az ember keze ügyéből. Viszont: az ember tárgyiasabb gonddal-figyelemmel kezelheti rajta a fonalanya­ got, ha már egyszer hozzászokott e szövőszékhez. Mintegy közeledik egy fokkal az olyan megoldás felé, amelyben már csak irányítja-felügyeli a mechanizmus mozgását. Csakhogy igen nehéz lemondani a függélyes szerkezetről, minden fo­ nálnak kézügybe cső mozgatásáról, ha egyszer már e kézi készség bravúros gyor­ saságra, finomságra jutott el! Különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy a finomabb szöveteknél nem csupán páros-páratlan, hanem különbözőképp kombinált láne­

fonalak emeléséről van szó, s itt már valóban csak a kezek-ujjak bravúros gyors mozgása segíthet! Márpedig a gyors munka az üzlet fontos szempontja — az an­ tik írók a vetélőnek süvítő-szisszenös hangját emlegetvén, bizonyságot tesznek a munka káprázatos gyorsaságáról. Egyébként pedig a vetélő fejlettebb formájá­ ban, már a későbbi európai szerkezet volt, a hajócskában forgó orsóval, amelyről simán csúszott le a bevetett fonál. Csak egyes vonások ezek az antik iparról, technikáról, hiszen mint mondtuk, lényegében üres, már megismerhetetlen terület számunkra a felszerelkedés, amellyel az oly tökéletes teljesítmények létrejöttek. Nem azért megismerhetetlen, mert emlékei mind elpusztultak volna, hanem azért, mert egyáltalán igen kevés volt az, amit objektív technikai felszerelkedésnek lehetett volna nevezni. Csakhogy, ismételjük, nem kezdetlegesség volt ez, hanem inkább a hasznos célra törés elsietett tökéletessége. Vékony specialitásokra beállítva, virtuóz intel­ lektuális és testi emberi készségek. A vékony produkciós folyamatra hihetetlen rutinnal rendelkező szakembert vagy szakemberek együttesét lehetett beállítani. A módszerek arra valók, hogy csakis az illető szűkebb produkciócélt szolgálják, minden más próbálkozás s gyakorlás kizárásával. Kínzó vágy töltötte el a munkás idegeit és intellektusát, a cél minél tökéletesebb s gyorsabb hasznú elérésére. Ez az antik kvalitásmunkás tudniillik túlnyomó részben rabszolga volt. Mert régi dolog, hogy a rabszolgaság csak magasabb kultúrfokon tartható fenn állandó intézményként és széles társadalmi alapként. Ott, ahol magasabb igények töltik el a vezető rétegeket az élettel szemben, anélkül, hogy ezek a vezető rétegek a társa­ dalom mély alapszerkezetéből nőttek volna ki: ott érzik jogosultnak a kultúra ne­ vében a rabszolga tartást. A rabszolgaság intézménye pedig csak úgy lehet állandó, ha a rabszolga kultúrszükségletek feladataira van rendelve és kiképezve. Ala­ csony és kegyetlen rabszolgaság csak átmenetileg tarthatja magát. Ha a rabszolga nagyszerű szakmunkát végez, a kultúra nevében nélkülözhetetlennek látszik ez az intézmény. Az antik rabszolgaság gerince a kvalitásmunkás. Mégpedig nem a parancsszóra dolgozó, hanem a maga s családja jövőjéért kínzó vággyal fáradozó kvalitásmun­ kás. Nem csupasz mechanikus, testi munkával, hanem egyúttal többnyire intel­ lektuális munkával is. A rabszolga: jövedelmező befektetés, oly tulajdon, amelynek teljes emberi kvalitásait akarják értékesíteni. A rabszolga családjával együtt jogi­ lag életre-halálra az úr tulajdona; s az úr éppen ezt a rideg tárgyi tulajdonjogot használja ki arra, hogy a teljes emberi kvalitásokat dolgoztassa meg benne. Az antik rabszolga tudniillik a felszabadulás reményéért dolgozott. Már ezért szánta rá magát valamely szakmának elsajátítására, bravúros fegyelemmel; ezért igyeke­ zett a specialitásban minden versenyt győzni, a legcélszerűbb eljárásokat tökélyre vinni, az üzleti, piaci lehetőségeket megismerni. Tárgyi tulajdon volt, de neki­ eresztették az emberi munkának. Igen gyakran önállóan intézte az üzleti részt is, az úr csak figyelt rá s a haszonra, amit belőle ki lehetett hozni. Minél ügyesebb és nyereségesebb a rabszolga, annál inkább szabadjára hagyta őt az. úr. Hiszen az. úr­ nak is az az érdeke, hogy rabszolgája szabadon fejthesse ki képességeit. Többnyi­ re körülbelül egész életre szóló csöndes üzleti viszony volt ez úr-rabszolga kö­ zölt, bizonyos eredmények elérésével a felszabadítás volt a kikötött jutalom — s természetes következmény is, mert a szakmájában bevált rabszolga már amúgy is lassanként szabadnak érezhette magát, pótolhatatlan érték volt a működése, bár­ miféle önkénnyel-kegyetlenséggel az úr csak saját magának okozott volna káro-

kat. A formális felszabadítás pedig nem szüntette meg okvetlenül az úr üzleti részesedését, talán még nagyobb arányban kitárulhatott a libertinusnak üzleti vál­ lalkozása. A rabszolga égető vágya: nélkülözhetetlen speciális szakmunka állal egziszteneiáját mind erősebben biztosítani, majd végleg szabaddá lenni, majd pe­ dig libertinusból, ha tán csak utódjában is, elismert városi polgárrá lenni, esetleg valamely vidéki város szenátori rétegébe is bejutni — mindezt előre elképzelte, akkor, amikor még csak hitvány vagyontárgy az úr kezébe, aki számítgatva fontol­ gatja, hogy a talán még képzetlen ifjú ember-vagyont micsoda foglalkozásra le­ hetne beidomítani a legnyereségesebben! Csodálatos mechanizmus tehát ez a kvalitásrabszolga, csodálatos motor műkö­ dik benne. Bármennyire is „kultúr-rabszolga", azaz emberi kvalitásokat keresnek benne, mintegy az úr s szolga közös érdekében, mégis ott áll mögötte állandóan a rémület árnyéka, az úr feltétlen joga, hogy vele mint tárgyi tulajdonnal rendelkez­ zék. Másrészt pedig a felszabadulás, s nem csupán ez, hanem a polgáriasodás, a társadalmi megbecsültetés sóvárgott jövője, s különösen a gyermekek jövője! Szélesebb feszültséggel még aligha dolgoztatott társadalom egész rétegeket. Márpedig az antik ipar lényegében a rabszolga rétegen épült fel. Mihelyt kvali­ tásiparos, máris körülbelül bizonyos, rabszolga az illető vagy felszabadított, vagy legalábbis rabszolgacsaládból származott. A kvalitásiparos tehát ki nem apadó szomjúsággal a nyereség és a boldog sorsfordulat után végzi munkáját, testi s in­ tellektuális képességeinek céltudatos megfeszítésével. Gyártani, termelni, minél többet s jobbat, minél nagyobb nyereségre — ez tölti be egész lényét. Akár egy­ magában dolgozik, akár másokkal együtt, az üzemben egybedolgozva. Az úr meg­ vásárolta a rabszolgát, s mint hasznos befektetést, beállítja az üzembe, akár ma a gyári berendezkedést. De nem kell külön munkásságot fogadnia a gépekhez, s kü­ lön szellemi vezetőséget; gép, munkás, mérnök, üzletember: mind együtt van a rabszolgában. De ha mindezt egyesíti is munkája, akkor sem tölt be más szerepet, mint valami egészen sajátságos gépét, aminek mozdulatai, formái a kikalkulált cél szerint alakulnak. Felsőbbrendű gép, a mainál tökéletesebb, mert nem csupán értelmesen gyárt, mint a mai gép, hanem önmaga állítja be önmagát e gyártásra, és önmagát veti rá egyúttal magára az üzletre is. Amíg ma a gép szerkezetéhez külön irodák vannak függesztve, mint rajzoló-tervező-kalkuláló alkatrészek, ad­ dig az antik rabszolga-gépben mindez együttesen bennfoglallatik. Tulajdonkép­ pen oly ideál, amire a modern gyárüzem igyekszik visszatérni. Csakhogy, persze, óriásian megnőtt szerkezetiséggel és teljesítőképességgel. Az antik üzem azonban, legjellemzőbb típusában, nem az egyéni kisüzem, ha­ nem több munkás egybedolgozása. A specializálódás a készárura irányul, a nyers­ anyagtól az üzletig nyújtózik el, mint valami ugrásra, zsákmányra készülő sem emberi, sem állati, sem gépi szörnyképződmény. A specializált üzem igen kevéssé kap félgyártmányokat kézhez, amelyekből egyetlen munkás végigvihetné a kész­ áruig a folyamatot, mint a mai kisiparos. Hiszen senki sem gyárt félgyártmányo­ kat, lisztet, bádogvasat, gyapjúfonalat és hasonlókat, hanem csak süteményt, fegy­ vert, tógát és más, piacra dobható készárukat. Az egymagában vagy egy-két segéddel dolgozó kisiparos típusa tehát idegen az antik számára. Úgy látszik, a mintegy tucatnyi személyzettel dolgozó üzem lehetett a legáltalánosabb. A közép­ kor számára ez túl nagy, a modern ipar számára pedig még kisüzem. Ez átlagos antik üzemben együttesen alkotják az összes munkások a gépet, mindegyik vala­ mely alkatrészét. Részben kvalitásmunkások, részben pedig egyszerű, különösebb

kiképzést nem kívánó munkákat végző rabszolgák vagy bérmunkások. A kvalitás­ munkás végzi a bravúros szakmunkát s diktálja a feladatokat és a tempót a többi­ eknek. De rendszerint az egyik kvalitásmunkás „munkafelügyelővé" növi ki magát, bottal kezébe szokott figurája az. antik műhelyábrázolásoknak, és merőben ide­ gen a középkori munkaszervezetben. Valószínű, hogy ez a felügyelő maga is kva­ litásmunkás, s egyúttal a tőkés rabszolgatartó állal szabad vállalkozóként beállí­ tott üzletember is, aki igen jól érti, maga is csinálta jó ideig az illető speciális kézi munkát, és így igen ért a munkások műveleteinek-mozdulatainak igazgatásához és sürgetéséhez is. Tehát nem csupán korbácsolönak van ott, hanem szakszerű el­ lenőrzőnek is, felügyelete alatt nem lehet közömbösre eltompítani a munkát, cél­ szerűnek kell maradnia minden mozdulatnak s valóban a termelést szolgálónak. Nem szervezi a munkál, hanem hajtja. Maga is a géphez tartozik, a gépmozdula­ tokat egészíti ki. Még a maga testében átéli a munkát, mozdulatokat, de már csak gépmodellként, az üzem munkásainak együttese, szétbontva s ismét összetéve a modell műveleteit, végzik a munkát a felügyelő szuggesztiója, parancsa, botja sze­ rint. „Munkamegosztás" létesül, a lehető legnagyobb célszerűséggel. „Specializá­ lódásnak" persze nem nevezhető, mert a munkások valóban nem specialisták, amit csinálnak, annak önmagában igazán semmi emberi értelme sincsen. Mind­ egyik mindenben részt vesz, közös sürgéssel-forgással viszik előre a processzust. Ahol szükséges, az egyesek, de valamennyiben együtt is, belevetik egész erejüket s ügyességüket. nincs haladék, nincs kísérletezés, próbálkozás, nincs megállás sem az egyes feldolgozandó anyagoknál, sem az egyes feldolgozó műveleteknél, a termelésszerkezet egésze tétovázás nélkül vonja maga után a részeket. Ahol embergép dolgozik, ott nincs módja az igazi gép kialakulásának. Tökéle­ tesen megy a munka, a testi és intellektuális készségek teljes célratörésével, s csakis a célratörésükkel. Zárt és sima, csúszós tapintású az egész, szerkezet, seho­ vá sem lehet beléjetolni valami vak mozgást, külső erők monoton járását, ami el­ végezhetne valamit, s közben az emberek kissé megállhatnának és kezüket hátra­ téve, az. anyag fölé hajolva, csupán azért figyelhetnék azt, hogy mi megy végbe abban, mert érdekelné őket az, s csupán az, s semmi más: hogy mi megy végbe bi­ zonyos műveletek által a természetanyagban. Persze, nem szóról szóra értendő mindez, minden antik iparüzemet illetőleg. A nagy többség bizonyára kevéssé viharos bravúrral dolgozik, s bizonyára vannak kényelmes, unottan dolgozó vidéki üzemek is. De a „gépmodell" közös, mihelyt valaki valami jobbat, célszerűbbet, nyereségesebbet akar, ezen modell szerint ele­ veníti meg üzemét. Kényelmesebb maradhat, amíg nincs konkureneiája, s mégis kielégítő nyereséggel dolgozhat. Még az ilyen ellaposodott üzletmenet is csak úgy állhat meg, ha az igazi nagy gépmodell üres másolataként működik, minden pilla­ natban készen az esetleg beavatkozó konkurencia heves letörésére. Ez lenne tehát az antik gép. Innen az antik iparnak s az egész antik életnek indusztrializálódása. Innen az antik életnek modern, racionális vonásai. Csakis úgy keletkezhetnek ilyen formák, hogy valami szerkezetiség, mechanizmus gyártja az életre szükségeseket, kivéve a munkát az alkotó ember kezéből. Gyártja az életre szükséges készárukat; olyan mechanizmus, amely gyárt, nem pedig csupán csak működik, dolgozik, hogy az emberi alkotásnak segítőeszköze legyen. Átveszi az élő embernek szerepét, s géptagjai intellektuális célraműködéssel készárut bocsá­ tanak ki maguk közül, készárukat, amiket az emberek mintegy égből jövő kulturálódásként fogadnak be s vesznek használatba — keletkezésükhöz szinte semmi közük sincsen.

Készárukat, amelyek tán csak azért gyártódnak, mert a kalkulációt nagyszerű­ en kielégítik, míg más készáruk, amikre az embereknek valóban emberi szüksé­ gük lenne, gyártatlanul maradnak. (Autók akkor ugyan még nem voltak, de volt sok minden más, amin az iparnak túlnyomó része dolgozott, s amire nem az igaz elemi emberi szükséglet, hanem az indusztriális gyártóüzem csábította rá a társa­ dalmat: nem kell a cirkuszokat, közjátékokat s a tömegluxus más intézményeit külön emlegetnünk, elég rámutatnunk arra, hogy maga a városi településforma is a vidéki település gyökereit kitépve, hihetetlen luxusa volt a termelésnek, és csak a gépies dolgoztatás s főként az anyagoknak s személyeknek óriásforgalma által volt lehetséges. S végül: vajon a háború, a római állam létalapja, csakugyan igazi emberi közszükséglet lett volna?) Csakhogy mindezáltal még nem jellemeztük minden vonásában az antik gépkorszakot. Ma sem csupán maga a gép jellemzi a modern gépkorszakot. Ma a mai gép mellett egy szakmunkás réteg dolgozik, amelynek munkája ugyan függvénye a gépszerkezetnek, de mégis bizonyos emberi önállósággal folyik. Az embert még­ sem szerkesztik bele egészen a gépbe, tagjaival-idegeivel együtt, mint az antik „gépi" munkánál. A géptől távolabbi körökben gyűrűdző munka, ami ugyancsak nélkülözhetetlen feltétele a gép működésének, bármily távol legyen is tőle, egé­ szen az irodai s egészen a földműves munkákig, hasonlóképpen egyoldalúvá vált a „gyártó" gép hatása alatt. Bármennyire is igyekszünk tenni ellene, a lélektelen és képzetlen emberi tömegmunka egyelőre elengedhetetlen kelléke a gyártó gép­ nek. Javítunk a dolgon, a brutális és alacsony munka valóban megszüntethetőnek látszik, ha tudniillik a gép feltétlen uralmát mégiscsak sikerül majd megállítani; de azért a munka mégiscsak egyre fonnyadtabbá válik, mindinkább csak figyelem s ügyesség kell hozzá, a kicsiny alkotásnak minden mélységes értelmű öröme nél­ kül — s ha a gépnek gyártó géppé való fejlődését meg nem állítjuk, idővel bizo­ nyára mégis visszahajlik majd a munkásság fejlődése is újra az alacsony tömeg­ munkásság felé. Elég az hozzá, hogy az a fajta gép, amely nem csupán működik, hanem gyárt is, szükségképpen maga után vonja a környező emberi munka nemtelenedését. Az antik ember-gép meg egyenesen elképzelhetetlen a boldogtalan, alacsony, kínzó tömegmunka kísérete nélkül.A készáru gyártása a feladata, varázslatos módon teremti azt elő az értéktelen nyersanyagokból. A nyersanyag haszontalan massza az embergép virtuozitása nélkül. A nyersanyag termelésével és első előkészítésével foglalkozó munkásságnak nem lehet igénye emberi sorsra. de egyébként is, az előkészítő fázisokkal foglalkozó munka számára igen kevéssé alakultak ki szakszerű módszerek, márpedig csakis a szakszerű munka képes egy munkásréteget felemelni. A nyersanyag szinte közvetlenül az „embergép" feldol­ gozása alá kerüli, azaz rögtön a készáru szempontjából vették munka alá. A nyersanyag termelése, s bizonyos mértékű előkészítése ennélfogva kezdetleges tö­ megmunka maradt. Ha nem lett volna embergép-üzem, nem választódott volna ki ez a szerenesétlen, alacsony tömegmunka sem. Kezdetlegesen, de mégis némi em­ beri önállósággal készültek volna a szükségleti cikkek. Csakhogy az embergép „tökéletesen" s gyorsan dolgozott, a nyersanyag óriás tömegéből válogatta ki a feldolgozhatót, sietősen s csak mintegy zsákmányolva, a kevésbé használhatóval nem kísérletezve, félredobva. Amúgy is csak a maga minél nagyobb nyereségére gondolt, de egyébként sem tudta volna méltó helyzetben tartani ezt az alsó, té­ kozló tömegmunkát. Ebből következett, hogy mihelyt valahol valami olcsóbb vagy jobb nyersanyagforrás jelentkezett, talán újonnan hódított területeken, rögtön oda-

fordult az üzlet, cserbenhagyta régi szállítóit. Tehát tulajdonképpen nem alakulha­ tott ki ez egyszerű tömegmunkára igazi munkásság, hanem szerenesétlen kény­ szermunkásság végezte, börtöntöltelék, politikai elítéltek, leigázott népek. Csaknem ugyanez állott a földművelésre is, amelynek szintén voltak „gépi üzemei", s tompán dolgozó tömegmunkásai. A mezőgazdasági gépi üzemek, kvalitás-rabszolgákkal, nyereséges üzletágaknak dolgozlak: főként bor- s olajtermelésre, de egyébként is szemre nézve egy ideig valóságos paradicsomi kertgazdasággá változtatták át Itá­ liának különösen városokat s kikötőket környező vidékeit. A tömegélelmezés nyers cikkei ellenben tompa s elmaradt munkára voltak bízva, majd főként hódított tartományok munkájára, a hazai parasztság végleges elnyomorításával. Termé­ szetes, hogy a szabad verseny következtében idővel a rabszolga üzemek, a kertgaz­ daságok is erősen megrokkantak, mert a távoli piacok csak bizonyos mennyiséget tudtak felvenni a terménykivitelből, s mert a kertgazdaság, különösen a szőlőmű­ velés gyorsan áttelepült a provinciákba is. Tulajdonképpen ez az alacsony, szerencsétlen tömegmunka az, amit a rabszol­ gasorssal azonosítani szoktunk. Holott a rabszolgaság: magasabb rendű beren­ dezkedés, kultúrigényekből következik, kultúrteljesítmények adják jogosultságát. A modern gépnek is ugyanez a szerepe. S mindkettő mégiscsak úgy állhat meg, ha a háttérben sötét tömegmunka áll szolgálatukra. Az antiknál nyers, tompa tö­ megmunka; a modern gépnél többnyire finomultabb lélektelen munka. Megvolt ez utóbbi is az antiknál is, úgy látszik, inkább, mint a középkorban. Az antik források, említettük, alig szólnak valamit a technika részleteiről s a munkaszerkezetekről. de aránylag elég sok mechanikus munkarészletet végző munkást neveznek meg. Azaz a gyártásproccsszusban részt vevő munkások közül többen csak egészen elemi műveleteket végeznek, míg mások virtuóz képessége­ ket kívánó műveleteket. De egyáltalán, az antik ipar, legalábbis az elnevezésekből ítélve, könnyen választott ki magából egyszerű, szinte együgyű foglalatosságokat, amilyenek még a mai nagyvárosi specializálódásban sem találhatók. Nem is szól­ va a textiliparban szereplő gyapjúmosókról, fésülőkről, amely foglalkozások a kö­ zépkorban is általánosak, és van valami szakszerű tartalom is bennök — voltak külön ruhavarrók (akik a szó szoros értelmében csakis magát a varrás műveletét végezték) és voltak külön foltozók is. Az építkezésnél külön kő- s külön faszállítók. Márványfűrészelők. Külön munkások, akik csakis a kövek összeillesztésével foglalkoztak, a már említett módon. Külön, akik a négyzetköveket készítették, for­ málták. voltak külön cement-munkások; s voltak, akik csak a meszelést végezték. Igen erős lehetett a hajiam arra, hogy az üzemel is teljesen mechanikusan vé­ gezhető műveletekre bontsák széjjel, ami voltaképpen a gép keletkezésének is előfeltétele lenne. A gyorsaság, pontosság hihetetlen fokozódására vezethet az ilyen mechanizálódás. Az igen gyér technikai említések között előfordul olyan lábbeli-üzemnek leírása is, amelyben az egyik munkás csak a bőrt vágja, a másik a felsőbőrt szabja, a harmadik pedig csak a varrással foglalkozik, szinte amerikai ízű munkamegosztással. Mindez csak látszólag ellenkezik az antik „embergépről" mondottakkal, azzal, hogy a kvalitásrabszolga boszorkányos ügyességgel elejétől végig saját testével-intelleklusával végzi a gyártásműveleteket. A készárura való kalkulációs beállított­ ság hozza magával, hogy amikor több munkás között lehet megosztani a folyama­ tot, ugyancsak nem aszerint történik ez, hogy milyen elmélyülő munkát tud produkálni egy-egy ember, teljes emberi képességeivel, hanem aszerint, hogy a

gyártásfolyamat mily műveleteit tudja egy-egy ember a lehető leggyorsabban és leg­ pontosabban elvégezni. Nem az emberből indulnak ki, hanem a műveletekből, a mű­ veletek mozgásait mérik rá az emberre. A műveletek húzzák ki az emberből, amit ki lehet húzni belőle, erőt, gyorsaságot, pontosságot — s nem az emberi képessé­ gek alakítják ki a műveleteket. A virtuóz ember-gép mindinkább csak összefűzi s hajtja a részműveleteket. Azonban, s a gép keletkezése szempontjából ez a lénye­ ges, ezek a részműveletek semmivel sem viszik előbbre a dolgot. Hiszen még min­ dig végtelen bonyolult mozdulatok, állandó emberi figyelemmel — csak az embert mechanizálják, arra nem alkalmasak, hogy vak mechanizmusra biztassanak Sőt el­ lenkezőleg: minthogy sikerrel, gyorsasággal, pontosan dolgozik az emberek me­ chanizmusa, előre is eltéríti a gondolatot attól, hogy technikai mechanizmus ki­ alakítására törekedjenek. A rabszolga-gép szerepéből következeti, hogy a nagyfokú indusztrializálódás mellett mégis feltűnően nagy maradt az otthoni, házi iparnak szerepe is az antik időkben. Sajátos antik vonás ez is, kétségtelenül még a középkorral ellentétben is, ahol pedig sokáig nem lehet beszélni idusztrializálódásról, s mégis már igen korán szakhivatások kezébe kerülnek még a falunak elemi szükségletei is. Az antik üzem a nyereséges piacot kereste, messze kinyújtott csápokkal, s nem a kör­ nyező társadalom igényeit szolgálta. Mint ahogyan a nyersanyag termelőhelyét is üzleti összeköttetések szerint keresték fel (megesett, hogy a szomszédos kitűnő márványbánya helyett a város középüleleit messze tartományokból szállított már­ ványból építették), úgy a gyártás is vakmerő távolságokat keresett, a legkedve­ zőbb alkalmak gyors kihasználását, nem pedig állandó szolid vásárlóközönséget. A rabszolga-gépet kínzó belső ösztönök hajtják, tökéletességre és gyors nyereség­ re. Csodálatos motor, igen hasonlít ahhoz, amely egyes társas-állatok szervezett, tervszerű együttmunkálkodását hajija, a fejlődés minden reménye nélkül.

A JÖVŐ

GÉPE: AZ ANYAGOK BELSŐ SZERKEZETÉBEN REJLŐ ERŐK DOLGOZTATÁSA

Nem azért nem fejlődött az antik technika, mert rabszolgaságra volt bízva. Ha­ nem a rabszolgát azért kellett beállítani, mert túlságos hirtelen tökéletességet kí­ vánlak a technikától. Úgy a nyersanyag, mint a rabszolga nagyjából véve a hódító expanzió problémája volt. A rabszolga értett ahhoz, hogy mily nyersanyagból lehet a legkiválóbb készárut produkálni, az illető nyersanyag beszerzése aztán ismét expanzív hódítás vagy üzlet feladata volt. A természeterő által mozgatott mechanizmus, láttuk, alig tudott némiképp be­ férkőzni az antik technikába, amely egyszerűen nem tudott meglenni, egy futó mozdulatánál sem, az ember nélkül. Pedig egyébként ugyancsak lett volna érzéke az antiknak a gépi dolgoztatás iránt. Hasonlót mondhatunk a mozgás nélküli gépről: az anyagról is. Az anyagnak szerkezeti tulajdonságai, szilárdsága, lágysága, ruganyossága, formálhatósága stb.: minden technikai fejlődésnek végső alap­ jai. A technikai forma s a mechanizmus csak az anyagi tulajdonságokon épülhet fel. Akár emelőeszköz, akár ütő- vagy vágóeszköz, akár edény, akár öltözetanyag, akár tartógerenda, akár fal, akár kötelék, akár hajítóeszköz és még sok minden más: az elsőrendű kérdés az anyag megfelelő tulajdonsága, s csak ezzel a feltétel­ lel érvényesülhet a forma. Hihetetlen segítsége az emberi életnek a sokféle teljesít­ ményű anyagokkal való felszeretkedés! Az emberi erőt, az emberi képességeket, az

egész emberi életet ez teszi magasabb teljesítőképessé, a meztelen léttel szemben máris gép nélkül is, fantasztikus arányokban! Amikor a technikai szakirodalom „egyszerű gépekről" beszél, az ék, a lejtő, az emeltyű néven, tulajdonképpen hall­ gatólagosan nem is a formát, hanem az anyagot méltatja. A mechanizmus formá­ ja ösztönös emberi alakításnak eredménye, az anyagban rejlik a tapasztalat, a munka, a haladás. A nyers természetanyagnak technikai anyaggá való átalakítása: tulajdonképpen a természet legrejtettebb erőinek hasznos szolgálatba állítása. A sárból a megfelelő agyagnak kikeverése, az agyagból a cserépedény égetése: az anyag belső szerkeze­ tének átalakítása, formáihatóság, áthatolhatatlanság, keménység belső tulajdo­ naival való felruházása. Az érckőzetből kiolvasztott vascipó, majd ennek külön­ böző mechanikai-hőtani alakítgatása, a kivált speciális tulajdonságok elérése céljából: ugyancsak belső szerkezeti erők módosításai. Amióta a tudomány az anyagot belső mozgásoktól-erőktől meghatározottaknak tartja, azóta nyugodtan sorolhatjuk a mozdulatlannak látszó technikai anyagot is a gépek közé. A techni­ kai anyagnak kialakítása: egyenlő egy belső erő- s mozgásszerkezet létesítésével, az ember szolgálatára. De hiszen egyébként is: ma már kívülről mozdulatlannak látszó anyagok is, sokféle fajtájú belső átváltozással, valóban óriási mozgatóerőket szolgáltatnak számunkra. Igaz, a gépkorszak első gépei a gáznemű anyagok belső átalakításából nyerték mozgatóerejüket, de azért ez is csak anyagátalakítás volt, ez jellemzi az igazi géperőt, szemben a természet nyers mozgásának közvet­ len felhasználásával, amilyen például a vízi erőgép vagy szélerőgép volt. A gázne­ mű anyagnak feszítőereje és a gépszerkezet anyagának ellenállóereje: ez volt a modern gép problémája. Természetes dolog, hogy az emberek először a termé­ szet közvetlenebbül érzékelhető mozgásait igyekeztek beiktatni a maguk munkaszerkezeteibe — de még ősibb volt, s alapvetőbb a természet anyagának belső ala­ kítgatása; és a modern gép feltalálásához vezető módszerek legalábbis oly mértékben származnak ettől az anyagátalakító munkától, mint a vízi és egyéb erővel hajtott mechanizmusok építésének tapasztalataiból. Azt hinné az ember, hogy a technikai anyagokra való rátalálás egyszerűbb és kevesebb próbálkozást kívánó dolog, mint a technikai formáknak, vagy pláne me­ chanizmusoknak kialakítása. Holott nincs természetes anyag, még a szerves anya­ gok sem, amilyen például a fa, a bőr, a gyapjú, amelyek ne kívánnának hosszadal­ mas tapasztalatokon alapuló átalakítást ahhoz, hogy némiképp is általános és időtálló technikai anyagként lehessen őket használni. Nem is szólva az anyagról, vagy a fémekről, amelyeket egészen ki kell vetkőztetni eredeti mivoltukból, hogy használhatók lehessenek. Viszont adjatok kezembe megfelelően kidolgozott, jó tulajdonságú technikai anyagokat, s én szinte ösztönös ötletességgel készítem be­ lőlük a legkülönbözőbb formákat, eszközöket, felszerelkedéseket! A legbonyolul­ tabb modern gépnél is mindig hamarább születnek meg az elvi megoldások, mint a hozzájuk szükséges technikai anyagok. Csakhogy: technikai anyag — tulajdonképpen nem más, mint társadalmias anyag. Azaz egyrészt oly tulajdonságú, ami emberi célokra használható, másrészt pedig oly módon előállítható, hogy ne csak véletlen kivételként használhassa az ember. Mert ez esetben egyszerűen csak kuriózum marad, s nem a fejlődés szer­ ves alkatrésze. Ma már kétségtelen, hogy a vasat is igen régóta ismerte és használ­ ta is az ember, talán éppoly régóta, mint a rezet és bronzot — csakhogy nem tud-

ta közkeletű módon előállítani. A legfinomabb acél is ősrégi anyag — ami új, az az acélnak közkeletű, tudatos előállításmódja. Egyszóval a technikai anyag kialakításának módszere tulajdonképpen semmi egyéb, mint az anyag társadalmiasítása. Minél közkeletűbb eljárásmódok, annál x) tökéletesebb az anyagátalakítás technikája. Természetes dolog, hogy a technikai anyag „előállításának" legcélszerűbb módszere az erőszakos zsákmányolás, mint ahogyan mindenféle hasznos értékhez így lehet legegyszerűbben, hosszas munka s fejlődés nélkül hozzájutni. Hasonló módszer a felvásárlás is, ami ugyancsak egyszerű összegyűjtése a másutt elért eredményeknek, belső módszerbeli hozzájárulás nélkül. Nagyszerű technikai felszerelkedést mulathat valamely társadalom, anélkül, hogy a technikai fejlődést, az anyag társadalmiasítását egyetlen lépéssel is előbbre vitte volna. Összegyűjthe­ ti, felvásárolhatja nemcsak a legjobb anyagokat, hanem a legjobb módszereket és a legjobb munkásokat is, és ami addig csak egyes vidékekhez kötött, elszigetelt eredmény, azt keresztülerőszakolja mindenütt, ahol csak alkalmazható, és így lát­ szólag közkeletűvé teszi. Valóban „racionalizálja" a technikai anyag szerepét, jobbat alkalmaz és általánosabban, mint azelőtt. Megváltoztathatja a korszak anyagi kultúrájának egész képét, például „vaskorszakol" hozhat a „bronzkor­ szak" helyébe. Ismét a technikai fejlődésmenetnek egyik problematikus jelensé­ ge: vajon segít-e valamit előre az, hogy az addig elért eredményeket összegyűjtik, tudatosítják, a legjobbakat kiválogatják, anélkül, hogy az előállítás módszereit valamivel is közkeletűbbekké tették volna? Ha legalább az utánképzés, iskolázás szervesebbé vált volna! de ha nem így történt, hanem csakis célra irányzott anyag­ beszerzés folyt, minden lehető módon, hatalommal, kényszermunkával, felvásárlással — hogy a készáruk tökéletes termelésének szükségleteit kielégíthessék! Az antik korszakról ma már körülbelül általános a megállapítás, hogy a tech­ nikai anyagok előállítása terén semmiféle módszeres újításhoz sem tudtak eljutni. Pedig egyenesen szédítő sikerekre hivatkozhatnak a technikai anyagok alkalma­ zásának területén is. A fél világról szedték össze az anyagokat, módszerekel és munkásokat. Magukhoz szívták mindazt, ami Ázsia mélykultúráinak technikai fejlődéséből átültethetőnek látszott. A fejlődést az antik kultúrtörténeteken hatalmasan előugrasztották. de kérdés, mi a helyzete-szerepe mindennek a fejlő­ dés menetében, ami a gép keletkezése felé vezetett? Ki láthatna be ma már a háttérbe, ami a technika ezen előreugrása mögött ál­ lott, az áldozatokba, amit balsorsú emberektől és népektől megkívánt? De nem igazságoszlásról van itt szó, hanem fejlődésről, ami talán igazságtalanságok árán is bekövetkezhetik, úgy mondják. Lehet, s valószínű, hogy az antik nem volt fö­ lösleges láncszeme a fejlődésnek, s hogy az eredmények összegezésével, tudatosí­ tásával bizonyos fokig előkészítette az új technikai módszerek kialakulását, ame­ lyek kialakítására azonban önmaga sohasem lett volna képes. A lényeges tanulság mégiscsak az, hogy az antik szellem és társadalom önmagában sohasem lett volna képes igazi technikai fejlődés megindítására. Ha nem jött volna egészen új társa­ dalomszervezet s új szellem, s csak az antik társadalomra és szellemre bízatott volna a technika sorsa, a mi modern korszakunkhoz való erős hasonlósága elle­ nére sem keletkezett volna modern technika. x)

Az anyagra és a haszonra irányuló munkamegosztás különbsége először Az újkor történetében a 18. századi Angliát tárgyaló fejeztben.

Elsősorban természetesen a vastechnikáról van szó, ez az a technikai anyag, ami a gép felé fog vezetni. S egyáltalán, univerzális anyaggá fog válni, terjedelem­ ben, erő- és minőségváltozatokban korlátlanná s a legszerényebb igényekre is alkalmazhatóvá.y) Az antik igen büszke volt a maga „vaskorszakára", tettetett fájdalommal a régi boldog, vasat nem ismerő korszakok elmúlta fölött. Egyébként is, ahol csak lehe­ tett, igen emlegette acél s vas fegyvereit, eszközeit. Bizonyos is, hogy a vas erősen előtérbe nyomult a kezdeti antik-görög idők bronzkorszakával szemben. Követte ebben, meglehetősen elkésve, az ázsiai mélykultúrák technikai fejlődését. És bi­ zonyára racionalizálta is a távoli mélykultúráktól átvett eredményeket, ahol kel­ lett, kitűnő vasat alkalmazott, pontosan s tömegesen kivált hadicélokra. Hatalom és pénz egybedolgozott e technikai anyag hasznosításán. És mégis, a való helyzet másféle képet mutat. Nehéz ugyan rekonstruálnunk a vas elterjedésének mértékét, mélységét, de annyi bizonyos, hogy még középkori fogalmakhoz képest is igen korlátozott volt az. Az írott források említései szinte inkább azt mutatják, hogy még túlságosan büszkék voltak arra, ha valamijük vas­ ból volt. Múzeumaink zsúfolva vannak antik bronztárgyakkal, míg vasból való aránylag kevés maradt fenn. Ennek azonban oka az, hogy a vasat megette a rozs­ da, a bronzot nem. Ez kétségtelen, bár talán még így is kevesellni lehet a vasemlékek arányszámát a bronhoz képest. Azonkívül, ha meg is ette a rozsda, mégiscsak többnyire hagyott volna valami nyomot maga után a lelőhelyen a vastárgy, amire a kutatók figyelme bizonyára kiterjedt volna! S végül: fennmaradt fémtárgyak kö­ zül sok minden készült bronzból, sőt rézből is, ami okvetlenül vasból készült vol­ na, ha a vas a bronznál sokkal közkeletűbb anyag lett volna. Kések, szerszámok, edények, tálak, lakatok, műszerek. Még a fegyverek sem változtak át teljesen vas­ sá, kivált a páncélzaton, és a hadigépek egyes alkatrészein szerepelt sokáig a bronz. De talán a legjellemzőbb az, hogy szögek s drótok, sodronyok is készültek bronzból, azaz a gyér emlékek túlnyomó része bronzból való s csak igen kevés vasból. Miért készítettek volna bronzból szögeket, drótokat, ha jól s olcsón tud­ tak volna vasból is készíteni? A valóság az, hogy a gazdag kultúrtársadalom nehezen tudott leszokni a bronzról, amely sokkal drágább s ritkább fém a vasnál, de sokkal könnyebben ke­ zelhető, termelhető és alakítható. A társadalom hatalma és gazdasága inkább a fél világról összeszedi a bronzhoz, szükséges rezet és ónt, biztos alkalmazásra, semminthogy a vas kényes tulajdonságaival sokat bajlódjék. Mert a vastermelés és vasgyártás igen kényes, bonyololt művelet, amíg ennek kezdeténél tartunk, nem felel meg a vas a magasabb kultúrigényeknek. A szerényebb kultúrájú népek esetleg korábban áttértek a vasra, mert nagyobb mennyiségben előforduló érc a réznél, de bizony gyönge minőségű tárgyak készülnek belőle. Megesik az is, hogy az ilyen nép, belekerülve valamely magasabb kultúrövezetbe, elhagyja a vasat és a bronzkorszakra tér át. A rómaiak mindenesetre elcsodál­ koztak, amikor először kerültek szembe a gallokkal, s azoknak vasban gazdag felszerelkedését látták. Igaz, hogy a vas anyaga elég kezdetleges volt, ha a gall harcos nagy kardjával sújtott egyet, elgörbült a penge, úgy kellett lábbal egyenes­ re taposni. y)

A vasról, mint anyagról, a vastermelésről. mint a technikát előrehajló tevékenységről vö. A tech­ nika fejlődése c. tanulmányban (1937)-ben Írottakat e kötetben.

A bronznak s vasnak ez a viszonya is azt bizonyítja, hogy a technikailag „töké­ letesebb" megoldás mégsem tökéletes, ha egyúttal nem társadalmias is. Továbbá azt, hogy az ilyen, egyelőre tökéletesebb, célszerűbb megoldás nemhogy elősegítője, hanem egyenesen akadálya lehet egy mélyebb technikai fejlődésnek. Kétségtelen, hogy az antik élet inkább a bronzot tartotta univerzális fém­ anyagnak, mint a vasat. Valósággal dúskálkodott a bronzban, szükség nélkül is al­ kalmazta, olyan tárgyakra is, amiket ma is fából, cserépből stb. készítünk. Más­ részt pedig, a kicsiny életben, egyáltalán igen kevés szerepet vihetett a fém, úgy a bronz, mint a vas. Amaz drága lehetett, emennek alkalmazása és kikészítése volt korlátozott. Mindenekelőtt tudni kell, hogy a vasanyag sem volt külön technikai probléma az antik ipar számára, mert a fémáruk dolgában sem az anyagra nézett, hanem a készárura. Ennélfogva a fennmaradt említéseknél ritkán választható külön, hogy mi vonatkozott a bronzra, s mi a vasra. Az említések, amelyek határozottan vas­ munkára vonatkoznak, jelentéktelenek. S a „kovács" elnevezés sem jelent egysze­ rűen vasmunkást, még a „fegyverkovács" néven említett iparos is valószínűleg mindkét fémmel dolgozik. Pedig a vasmunka igazán külön szakembert kívánna. Bronzból lehetett formá­ kat önteni, öntöttek is, tökéletes szobrokat is. A bronz engedelmes anyag, nyúj­ tással, kiterítéssel, kikalapálással nem romlik minősége Bronzbádog készítése nem probléma, s ezért telvék bronzedényekkel a jómódú háztartások. Bronzot elég biztosan lehet drótnak is kihúzni, s szögeket is vágni belőle. A vasnak önté­ séről azonban akkor még szó sem lehetett, ami vas folyékonnyá vált, azt máris véglegesen és javíthatatlanul el lehetett dobni, semmire sem való törékeny rög lett belőle. Csak a középkor alakította ki lassan-lassan a vasöntés kezdeti mód­ szereit. Pedig, mint mondottuk, az antik bronzöntés tökéletes volt, tanulhatott volna tőle módszereket a vasipar is. de az antiknál sosem vett tudomást az egyik cikket gyártó munka a másiknak munkamódszereiről, még ha ugyanazon ember csinálta is mindkettőt. Mert minden munka csak a maga külön céljára-hasznára nézett, simán csúszó módszereket keresett. Mindenki csak a készáru gyártásmód­ jához értett, nem pedig az anyaghoz és a vele összefüggő jelenségekhez. de hát az egészen természetes, hogy a vasöntést nem ismerte az antik, hiszen ez igen bo­ nyolult, sok tapasztalatot, tudást, s jó felszerelkedest kívánó művelet és igazi álta­ lános módszerré csakis a legújabb korban fejlődhetett ki.z) Sokkal feltűnőbb, hogy az antik nem tudott vasbádogot készíteni, azaz hogy csak igen fáradságos kikalapálással s korlátolt anyaggal s terjedelemmel, vagyis természetesen kicsiny vaslemezek gyártásáig eljutott, de a bádoghoz, mint külön és sok változatú tech­ nikai anyaghoz, csak a középkor érkezett el. Nem arról volt itten sem szó, hogy nem lett volna elegendően brutális mechnikus erő a vasnak bádoggá való széjjellapítására — mint ahogyan a technikatörténetek naiv módon a hengerlőgépek hi­ ányával szokták megokolni a bádognak kései megjelenését. Hanem az volt a hiba, hogy az antiknak nem volt türelme a nyersanyag belső alakításához. Mert a vas nem túr el mechanikai-hőtani behatásokat, ha kalapálják, melegítik, megváltozik anyaga is, és ahelyett, hogy bádogként széjjelterülne, hitvány töredező anyag lesz belőle A bronz ebből a szempontból is sokkal könnyebben kezelhető fémötvöz)

A lap szélen — egy időben kelt — jegyzet. „Specialitás: nincs üzemi összefüggés, törekedés egyes szakmák. Még ugyanazon egyénben sem igen egyesülve, ha többfélét lud gyártani."

zet. Tehát a vasat igen hosszadalmas mechanikai-hőtani-vegyi eljárásokkal kell előkészíteni arra, hogy bádoggá nyújthassák széjjel. Különböző bádogfajtákká, aszerint, hogy edényt, kannát, tartályt, fedőlapokat, páncélt stb. akarnak majd ké­ szíteni belőlük. Például a többek között pántokat, véreteket, abroncsokat is. Vas­ bádog híján az antik fémedények szinte kizárólag bronzból vagy rézből készültek, a rézedénytől való mérgezés igen szokásos esetek közé tartozott. Egyébként azonban az átlagos antik háztartások megmaradlak az agyag- és kőedényeknél, sőt sok minden apró házi eszköz és tárgy készült cserépből. De még a mezőgazda­ sági berendezkedések is kő- és cseréptartályokkal dolgoztak. Nem csupán az. ola­ jat, hanem a bort is óriási kőedényekben tárolták és tömlőkben szállították. A dongás fahordókat ismerték ugyan, de csak korlátoltan használták, például kutak bélelésére is. Mégpedig, úgy látszik, többnyire nem fém-, hanem hajlított faabronesokkal összefogva. A vasabroncs, bádog nem lévén, aránylag igen nehezen előállítható cikk volt ahhoz, hogy hordókra alkalmazzák. de egyáltalán, a vas­ bádog hiánya miatt sokféle közkeletű felszerelkedést másként kellett megoldani az antiknak, mint amiként az mai szemmel természetesnek látszanék. Ugyanez áll a szögekre, drótokra is: ezekhez is speciálisan előkészített vas­ anyag lett volna szükséges, olyan, amely vékonyra szeletelve kibírja a hasított ál­ lapotban való hosszúra kinyújtást és közben mégis megtartja szándékolt kvalitá­ sait, a drótnál a szívósságot s hajlékonyságot, a szögnél a szilárdságot és szívósságot. A leletek azonban, bár azt is gyéren, többnyire csak bronzdrótot és szöget tartottak fenn. Ami vas maradt, az inkább nagy, köveket s gerendákat öszszetartó kampó, mint szög és drót. Valószínűleg úgy kovácsolták ki külön, dara­ bonként ezeket, nem pedig dróthúzással készítették, egy merev lyukon átvonva nagy erővel az izzó vasat. Nem mintha a dróthúzás még nem lett volna „feltalál­ va", hanem a vasanyagnak oly előkészítéséhez nem értettek, amely ezt a művele­ tet kibírta volna, a megkívánt kvalitások változatlan megtartásával. A bútor- és épületmunka, de szinte az életnek minden kézművességet kívánó területe kétség­ telenül sajátos vonásokat mutathatott, mai szemmel nézve, a vasszögnek-drótnak eme hiánya miatt. S egyébként sem lehetett közkeletű anyaggá a vas, egyszerűen azért, mert mér­ hetetlen pazarlással folyt termelése és feldolgozása. A vas összehasonlíthatatla­ nul nagyobb tömegben fordul elő a Föld kőzeteiben, mint a réz és ón, de kiválasz­ tása az érckőzetből sokkal nehezebb, kényesebb feladat. Bizonyára ismerte az ember ősidőktől fogva a vasat, de a feldolgozás bizonytalanságai miatt éppen a kultúrtársadalmak fordultak szívesebben a bronzhoz. A vasérckő kiolvasztásának igen pontos eljárásokkal kellett végbemennie, mert a legkisebb eltérés a kőzet fajtájában, az olvasztókemence megrakásában, szénadagolásában, a tüzelés, a le­ vegővel érintkezés intenzitásában és időtartalmában elrontotta a kiolvasztott vas minőségét, használhatatlan vascipó ülepedett le, szivacsos, lábbal szétrúgható tö­ rékeny anyag. Csakis jól ismert helybeli vasércfajta és a tapasztalatilag kialakult módszerek tudtak használható vascipót kitermelni. Csakis meghatározott kisméretű kemencékben, mert bármiféle méretváltoztatás máris megváltoztatta a pro­ cesszus intenzitását és időtartamát. Viszont kétségtelen, hogy ily primitív eljárá­ sokkal is már ősidőktől a legkitűnőbb vasminőségeket is ki tudták termelni, igaz, hogy mindig a véletlen kedvezése is szükséges volt hozzá. Ismerték tehát a jó ko­ vácsvasat, de az acélt is ősidőktől fogva. Mint annyiszor, itt sem maga a technikai

eredmény volt az új, a „feltalálásra" váró, hanem az eredménynek társadalmiasítása, azaz közkeletű módszerek kialakítása, amelyek valóban az emberiség általános kincsévé tehették a technikai eredményt. A réz egyszerűbb módokon olvasztható ki a kőzetből, viszont érckőzete sokkal ritkábban fordul elő, semhogy az emberi élet számára általános technikai anyagként szerepelhetne. A vas minő­ sége elsősorban a széntartalomtól függött, amit a kiégetés közben felvett magába. Igen finom számokról van itt szó, hihetetlen érzékenységről. A „kovácsvasban" 0 08-0,6% szén maradhat, az acélban 0,6-2,3%. A „nyersvas" széntartalma 3-6%, de ez a nyersvas még használhatatlan anyag, amit csak a legújabb korban tudnak technikai anyaggá továbbdolgozni. A „kovácsvas" a régiek tulajdonképpeni alap­ anyaga, az a vascipó, amelyet a kemencében való leülepedése után a tisztátalan anyagok rögtöni kikovácsolásával alakítottak tartós minőséggé, úgy, hogy későbbi ipari feldolgozására forgalomba bocsáthatták. Különösen az ázsiai mélykultúrák fejlesztették ki a vaskohászat különböző módszereit, néhol még az acéltermelésnek egyes modern elvi módszereivel való kísérletezésig is eljutva. Az elő-ázsiai és mediterrán racionális antik kultúrák tu­ lajdonképpen csak azt vették át mindebből, ami célszerűen hasznosíthatónak lát­ szott, ami tehát nem kísérletezés, hanem biztos eredmény az üzlet és a hatalom számára. Ismert vasérceknek feldolgozásmódjait, csak azt, ami gyors és nyeresé­ ges. Csak ami kitűnően használható vasanyagot ad, a többi nem érdekelte őket. Inkább hatalommal és kereskedéssel szerezték meg azt, amire még szükségük volt. Nemcsak a nyersanyagot, hanem a munkásokat is, rabszolgadolgozta lássál. A régi görögség hasonlóképpen sokáig nem foglalkozott maga a vastermeléssel, idegeneket dolgoztatott. A rómaiak birodalmuk területén úgyszólván minden vasbányát használatba vettek, amit ma is használunk, de vaskohászatuk ugyancsak nem egyéb a már készen talált módszerek extenzív alkalmazásánál. Kicsiny kemencék, kicsiny vascipókkal, úgy, amint az illető termőhely érckövére régóta tapasztalatilag kiképződött. Hatalmas sokasága e kicsiny kohóknak, sokasítással pótolva az intenzitást. A vasércet oly felületesen dolgozták fel, hogy a fennmaradt salaktelepekből a későbbi európai kohászat fejlettebb módszerei nagy tömegű va­ sat tudlak még kitermelni. De talán még ijesztőbb a kezdetlegességnek és irgalmatlan rablógazdálkodás­ nak az a képe, amit maguk a római bányák maradványai mutatnak. Nem vesződ­ tek a lelőhely szegényebb kőzeteivel, csak a teli vasércerekre mentek, keskeny vá­ jatokkal utánuk furakodva. Amily gazdag, bár nem eredeti készségű a római ipar, oly szegényes, mihelyt a készárutól távol eső nyerstermelésről van szó. Nyilvánva­ ló, hogy az üzlet, a készárut piacra gyártó vállalkozás lenyúlt egészen a bányákig, sürgősen s kíméletlenül hozta ki belőlük a nyersanyagot, amelynek önmagában alig volt forgalmi értéke, hanem csak készáru, kész használati cikk formájában. Valószínű, hogy nem is volt tulajdonképpen önálló bányaüzem, olyan, amely ne lett volna ipari vagy hatalmi vállalkozások kezén, vagy legalábbis eleven összefüg­ gésben velük. Elsősorban természetesen az állam dolgoztatott, különösen kato­ nai szükségletekre, de azért nem nagy állam-üzemekben, hanem vállalkozásokra hagyva a munkát, és ezeket védve, támogatva. Főként olyképpen támogatva, hogy bűnözőket, elítélteket és legyőzött népességeket bocsátott a vállalkozások ren­ delkezésére. Igazi nagyüzem ilyenképpen nem is alakulhatott ki, legfeljebb csak hatalmi-kapitalista összefogása sok kezdetleges kisüzemnek. Mert minduntalan

csak bizonyos gyors célokra dolgozott, valamely háborúra, hadiszerelkedésre, vagy készáruk egyes átmeneti piaci lehetőségei szerint. A bánya egész munkatechnikájának fennmaradt emlékei azt bizonyítják, hogy hirtelen váltakozó célokra, belső állandóság nélkül vetette rá magát az üzlet és a hatalom, és mindkettőnek társulása a föld kincseire, valószínűleg eléggé alkalom­ szerűen odakényszerített nyomorult munkaerőkkel. Az emlékek szerint semmi különös eszközbeli felszerelkedéssel — sőt úgy sejthető, hogy néhol a puszta tíz körmével kaparta le a munkás a lazább földrétegeket a kőzetről. A vasércet kes­ keny vájatokban követve néha eléggé mélyre lehatoltak a hegy belsejébe, de állandó s összefüggő üzem nélkül. A vasércei embererő hordta a felszínre, még­ pedig, hogy a szűk vájatokban könnyen mozogjanak, lehetőleg gyermekifjak. Ezek merítették s hordták fel vödrökben a bányavizet is. Semmiféle oly berendez­ kedés sincsen, ami állandóságra, tervszerűségre vallana, mint amilyen például a vájatok rendszeres vezetése lenne, a hegy belsejének lehető átkutatására. De fő­ ként a víztelenítés berendezkedései hiányoznak, az üzemterület aláaknázása, a víz lefolyatására. A vödrökkel való meregetés nem birkózhatott meg a hirtelen előtö­ rő bányavizekkel, ezért maradt ránk sok hirtelen félbehagyott antik bányaüzem. De egyébként is gyakori lehetett a bányaszerencsétlenség, tömegesen talált embe­ ri csontvázak tanúskodnak erről, a vájatok kezdetleges alátámasztásáról és gon­ datlan vezetéséről. Kényszerdolgoztatás és hódítás lette „vaskorszakká" a rómaiak korát, nem pe­ dig a vastechnika elmélyülő fejlődése. De egyáltalán, a technikai anyagot soha­ sem tudták önmagában megbecsülni, mindig csak attól a pillanattól lett becsü­ lete, amikor már a vállalkozó készáruként dobta piacra. Ha már tudták, mire használják és milyen nyereséggel, akkor indították munkába a természetanyagot zsákmányoló alacsony, nyomorult munkásságot. Mintha gyökerestül tépték volna ki a föld kérgéből azt a természetanyagot, amit éppen nyereséggel használhattak, kíméletlen tékozló kezekkel. Az az emberi munka, amely közvetlenül a termé­ szetanyag termelésén és technikai anyaggá alakításán dolgozott, felső konjunktúrák bizonytalanságainak függvénye volt, s többnyire a társadalom kivetettjeinek kény­ szermunkája. Az antik magaskultúra pompás függönye mögött a nyomorúságnak ké­ pe mindenütt, ahol az emberi munka a föld talajával állott közvetlen érintkezésben.

A

GÉPSZERKEZETTŐL A TÁRSADALOM SZERKEZETÉIG

Mennyire megvolt az antik kultúrában minden, ami állítólag szükséges ahhoz, hogy a gép megszülethessek belőle! Nem is szólunk a világpiacról, a tőkéről, a hatalomról, ami némelyek szerint a modern gépet megteremtette. És a szabadversenyről! Vállalkozásról! A tömeg­ gyártásról! Továbbá az antik szellem tüneményes elevenségéről, szabad emberi kitárulásáról! Lehet, hogy mindez valamiként szükséges előfeltétele volt a későbbi európai fejlődésnek. De a gép mégsem most keletkezett. Hanem akkor indult meg fejlő­ désében, amikor mindez elmúlt már, és egészen más gazdaság, politika, szellem s társadalom következett. Nekünk nem is az a feladatunk, hogy vitázzunk az antik szellemmel. Mi csak a gép keletkezésének magyarázatára vagyunk kíváncsiak. Vagy megelégedjünk álta­ lában azzal, hogy a gép megjött, mert ideje az emberi fejlődésben elérkezett?

Nem, ezt nem tehetjük, ennyire mégsem szabad feladnunk reményünket a tu­ dományos kutatásban. Legalábbis a kutatás anyagát, a fejlődés tényeit kell prepa­ rálnunk oly módon, hogy a további tudományos vizsgálatra alkalmas legyen. de oly konkrét jelenségekről van szó, a technikáról, a gépről, amelyeknek ma­ gyarázata nem tűr meg általánosságokat. Mi az oka, hogy még a legegyszerűbb gép sem, a természeterő vak mozgásának legegyszerűbb felhasználása sem volt beilleszthető az antik munkaszervezetbe? A modern társadalommal oly rokon szellemű antik társadalomszervezetbe? A „specializálódás", a „munkamegosztás" a bűvös szavak, amelyekkel a mo­ dern technikai fejlődést magyarázni szokás. A termelőproccsszus szétszedése ki­ csiny összetevő műveleteire Mindegyiket más-más munkás végzi, sokkal gyakor­ lottabban, tökéletesebben, pontosabban, gyorsabban, mintha valamennyi munkás külön-külön végezné elejétől végig a készáru teljes előállítását. Ilyen munka­ megoszlás által választódnának ki a termelőfolyamatból a tisztán mechanikus mozdulatok, amiket aztán az emberi kéz munkája helyett a természeterő érzéket­ len mozgására lehet bízni. Mert hiszen a gépnek az a feladata, hogy az embertől átvegye a műveleteket, amiknek elvégzésére nem szükségesek emberi kvalitások! Hiába mozgatja kere­ kek-tagjait a gép, ha nincs munka, amit az embertől átvehessen! Az „erőgép" ér­ telmetlen mozgás marad, ha nem köthető össze „munkagéppel"! Tehát széjjel kell szedni a gyártó-processzust részműveletekre, minden egyes emberi tevékenységet apró, mechanikus mozgások sorozatára és egymásba dolgo­ zására. Marad az embernek a gondolkodás és az. irányítás, a gyártást a gép végzi. Ez lenne a modern gép ideálja. Az antik technika valóban ez irányban szeretett volna haladni. S kitűnt, hogy ez az ideál csak úgy valósítható meg, ha a természeterő helyett embergépet állíta­ nak be az üzembe. Úgy, amint a modern gyárüzemben is az ember lélektelen tömegmunkájára szorul a géppel való készárugyártás. Valami hibának kell lennie tehát ez okoskodásban, a gép keletkezésének ilyes­ féle magyarázatában. Nem ez az útja a gép felé való haladásnak. A specializálódás, munkamegosztás fogalmában van a hiba. Az antik időkben, s ma is. Az antik a készáru szerint specializálódott, akár a mai ipar is. Azaz az üzlet, a piac céljai szerint. Csakhogy a modern iparnak már mély a tagozódása. A techni­ kai alapműveletek sokasága áll rendelkezésére. Ezeket egyesíti-kombinálja a készáru céljaira. Az antik szerzésösztön azonban még akadálytalanul eshetett ne­ ki céljainak, a készáru minél nyereségesebb előállításának. Vékony „specialitás­ ra" szűkítette munkáját, hogy gyorsan, tökéletesen „gépiesílhesse" azt. Nem ál­ lott meg az anyagtermelés, az anyagmegdolgozás, a félgyártmányok különböző tagozatainál, amelyek közösek és általánosak lettek volna az ipar különböző ágai­ ban. Hanem az illető specialitás mintegy birtokába vette az egész processzust, a földből előteremtett anyagtól kezdve a készáruig. Nem szorult rá, nem is tűrte volna, hogy idegen iparra szoruljon, amely technikai anyagok vagy félgyártmá­ nyok különböző fajtáival szolgált volna neki. Gyökerestől kitépte a maga céljára az anyagokat a földből. Az éles racionális szerzésvágy nem látott meg mást az anyagban, mint azt, ami az illető készáru-specialitásra vonatkozott. de egyébként is, a munkának minden

részművelete, minden mozdulata az illető készárugyártás céljaihoz, termé­ szetéhez alkalmazkodva képződött ki. Sem az anyagelbánásnak, sem az egyéb részműveleteknek nem volt általános összefüggésük más iparszakmák hasonló részvételeivel. S nem volt a hasonló alapműveleteknek saját külön szakmájuk, módszeres képzettséggel, amelyet a készáru-specialitások a maguk munkafolya­ matába beilleszthettek volna. Minden specialitás úgyszólván külön ipari egyéni­ ség volt, csakis a maga külön céljaira képzett anyagokkal-módszerekkel. Szívesen felbontották volna a specialitást-termelő processzust apró részműve­ letekre, hiszen az ilyen értelmű munkamegosztás aránylag elég előrehaladott is lehetett: a vállalkozó üzleti vezetése, a felügyelő botja alatt egyesek vagy külön kisebb csoportok foglalkoztak a részműveletekkel. Az intellektuális vezetés min­ denesetre aránylag élesen el volt különülve a kézi munkától; de ez az intellektuá­ lis munka is csak a végső cél, a készáru szempontjából nézte feladatát, nem pedig az alkotó szakszerűség érdeklődésével. Lehet, hogy egyetlen kvalitásmunkás dol­ gozik, az intellektuális és a testi munkát együtt végzi; ez is bizonyára szívesen bontja fel munkáját részműveletekre, hogy ezek mindegyikét gyakorlottan, pon­ tosan, mechanikusan végezhesse. de a részműveleteket úgy választja külön, hogy testének mozdulatai a legelőnyösebben végezhessék el azokat. Az üzlet vezeti, hajtja őt is, az emberi mozdulatokat éppen ezért eleven bonyolultságukban hasz­ nálja. Bizonyos fokig kiválasztódása a mechanikus részműveleteknek, s valóban mechanizmusokra bízása is — a „dagasztó gép", a „vetőgép" stb. példája. Vagy legalábbis erős hajlam a mechanizálásra. De ahol ez nem jár nyilvánvaló rögtönös előnyökkel, ott az emberi test mechanizmusának annál kizárólagosabb igénybe­ vétele. Az embergép győzi le az igazi gépet. Szívesen felosztanák az emberi moz­ dulatot apró mechanikus részletekre, ha ezeket valóban célszerű lenne gépekre bízni. De minden specialitás annyira külön egyénies folyamat, hogy nehezen le­ hetne többnek közös szolgálatára közös mechanizmusokat konstruálni. Ha nem a készáru céljaira lenne megszerkesztve az üzem, hanem az egyes technikai anya­ gokra, valamint az egyes erőműveletekre, mozgásokra alakultak volna ki, külön alapmódszerek, tekintet nélkül arra, hogy milyen készáru gyártásfolyamatába il­ leszthetők bele, úgy lassan, de biztosan választódtak volna ki tisztán mechanikus részletek. A holt anyaggal s vak természeterőkkel számítottak volna, nem pedig az üzlet szubjektív érdekeivel. Így azonban éppen a mechanizálásnak üzleti vágya kötötte a munkát kikerülhetetlenül s mind kíméletlenebbül az embergéphez. A munkafolyamatot szétszedték, de csak az emberi test felhasználásához igazítva. Az emberi test gyorsan, ügyesen, gyakorlottan, töprengés-gondolkodás nélkül működjön a műveletek egymásutánjának végrehajtásában. Mindent összevéve: az antik specialitás önmagába zárt egyénies, szubjektív munkafolyamat, ami elhárít magától minden objektív külső beavatkozást. A me­ chanizálásnak vágya fűti, de annyira önmagában elkülönült, s annyira szubjektív célra irányult munkafolyamat, hogy csak a lehető legtökéletesebb modern gép­ sorozatokhoz hasonló változatos, részletekben alkalmazkodó mechanizmusok tudnák elvégezni. Azok a mai speciális gépsorozatok, amelyek már valóban gyárt­ ják az árut, s nem csak segítik az embert a gyártásban. Mintha valami éles hegy­ ben előrenyomuló tűznyelv lenne az ilyen üzem, hirtelen fellobbanó, de hamar ingadozó, és mihelyt felégette anyagát, el is múló. Ezernyi ilyen, feltörő, messze vidékekre elhatoló üzem dolgozott az antik gaz­ dasági életben. Nagyszerű eredményekkel, hiszen vékony specialitásokat gyártott,

hihetetlen virtuozitással. Földrészeken nyúlt át nyersanyagokért és piacokért. Minden vékony kis finom specialitás nyereségesen érvényesülhetett, a világpia­ con minden apróság tömeggyártása megtalálhatta a számítását, nem úgy, mint ha csupán valami zárt területre, helybeli vásárlóközönségnek dolgozott volna. A tő­ ke és a hatalom sok üzemet és sokféle specialitást is egyesíthetett nagy üzletekké. Az állam a nagy üzletek közös vállalkozása volt, a nagy vagyonok egyúttal politi­ kai tényezők, a vidéki városok és együttesen az egész birodalom kormányzatában. Ha valamely nagy érdekeltség kinőtte piacát, a birodalom terjeszkedése szerzett neki új üzleti lehetőségeket. Tökéletesen szabad gazdasági verseny, aki pénzt tu­ dott csinálni valamiből, az akadálytalanul érvényesülhetett. Szemfüles lelemé­ nyesség gyártásmódban, nyersanyag- és piacszerzésben rohamosan földrészekre terjesztette ki az üzletei. S mégis, csak az üzlet volt nagyarányú; nagyarányú iparüzemek azonban nem keletkezhettek. Általában véve a kisüzemnél maradt az antik ipar, azaz az egy-két tucatnyi munkással dolgozó üzem az általános, ami nagyobb a középkori kézművesüzemnél, de meg sem közelíti az újkori iparüzemek arányait. Annyira sem vit­ te, hogy egyes egyszerű munkafázisok végzésére nagyszámú bérmunkást egyesít­ hetett volna, akinek munkáját szakmunkások folytatták volna, a készáru feldolgozására. Úgy látszik, még az ilyen primitív nagyüzem is ritkaság volt, pedig ez sem igazi technikai nagyüzem, hanem még mindig inkább csak nagy üzlet, nagy vállalkozás, a tőkétől felvásárolt bérmunkássággal és rabszolgagépekkel. Mert még az ilyen egyszerű munkatagozódás sem választhatódott ki kellő állandóság­ zs) gal a processzusból... (Kéziratos fogalmazvány)

zs)

A mondat közben abbamaradt a fogalmazás. Hajnal szándékozott folytatni a szövegezést, a félig teleírt lap alsó felének szélére tett is előre eligazító, félbehagyott utalást: „két speciális, nem en­ gedi beférkőzni gépet"...