MÉLYINTERJÚ Hajnal Jenővel a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet vezetőjével 2006 novemberében. Készítette Dencs Tünde a Magyarságkutató Tudományos Társaság megbízásából. Kérdezőbiztos: És akkor azt kérdezném meg Öntől, hogy az ön szervezetének tevékenységi területe miben és mennyiben járul hozzá a magyar érdekképviseletek érvényesítéséhez Vajdaságban, tehát, hogy milyen konkrét példát kívánnak elérni, illetve kívántak akár korábban más intézetek terén. Hajnal Jenő: Tehát, korábban az MP Thurzó Lajos Közművelődési Központban dolgoztam, ahol ez a magyar érdekeltségi szempont abban nyilvánult meg, elsősorban, hogy mintegy többségi a Zenta és környékét magában foglaló közművelődési intézmény nem csak erre a régióra igyekezett korlátozni tevékenységét, hanem fontosnak érezte, hogy egy szélesebb körben is megpróbálja kifejteni azt a segíteni akarást, és annak a tudásnak a megosztását, amely itt fölhalmozódhatott, és amely abból adódhatott, hogy egy magyar önkormányzat állt háttérben és nyilvánvalóan sok mindent könnyebben meg lehetett oldani, mint azokban a közösségekben, ahol esetleg konszenzus szükséges a pártok között, vagy még tovább bonyolítva hol a magyarság már olyan kisebbségbe szorult, hogy szinte alig tudja ezt az érdekképviseletet valamilyen módon érvényesíteni. Ebben nagy szerepet játszott az elmúlt 15 év háborús gazdasági válsága és mindaz a gond, amely körülvett bennünket, amely még inkább megkövetelte a tömbmagyarságtól azt a segíteni akarást, hogy ezt a kötelezettséget, amelynek meg kellett nyilvánulnia, és Zenta, úgy érzem, hogy ebben az időszakban ezt a feladatot általában nagy rendezvények révén tudta látványosan bemutatni, és ez a látványos megnyilvánulása a magyar közösségi létnek az együttlétnek nagymértékben kialakította azt a képet, amely ma Zentáról általában itt a Vajdaságban, de a Kárpát medencében is kibontakozott, hogy itt egy magyar élet él és szerveződik. Ezek a nagy rendezvények különösen a háborús időszakban a zentai színtársulat tevékenységében nyilvánultak meg, ahol legkiválóbb hivatásos színészek, rendezők jártak ide és segítették a fiatalokkal való együttműködést, a másik formája volt 1994-ben a Durindó és a Gyöngyösbokréta ahol a magyar zászló kitűzésével ahol a magyar himnusz elhangzásával nyilvánvalóan, hogy ugyancsak kifejezésre jutott az-az eltökéltségemnek közösségnek ennek a városnak, hogy itt magyar életet akar szervezni. Ebben a képben nagy mértékben közrejátszott az akkori önkormányzatnak az elszántsága, is hogy a menekültekkel szemben megpróbálta megvédeni ezt a közösséget, hogy ne áramoljanak ide és hogy valamilyen módon ne bontsák meg azt az etnikai arányt amely ezen a vidéken itt a Tisza mentén adott és kialakult. És hát nyilvánvalóan ebben a közösségben kezdődhettek el ezután, elsősorban az önkormányzati támogatással később pedig már segítségekkel is kezdődhetett el a Kálmány Lajos népmesemondó verseny, az énekelt versek 1
fesztiválja, a Zentai-csata 300. évfordulójának 1997-ben a megünneplése, amely tízezres tömegeket mozgatott meg, amikor ősbemutatóval mégpedig Verebes Ernő zeneszerző bemutatójával, Kányádi Sándor föllépésével, az Állami Néptánc Együttes bemutatójával, a magyar huszárok látványos parádéjával, tehát megint olyan megnyilvánulások voltak ezek, amelyek üzenetet közvetítettek kifelé, amely alapján Zentának megint egy sajátos szerepe volt, amely lehet többet is mutatott, mint amennyi volt, lehetett, most ebben a pillanatban nem az én dolgom, hogy megállapítsam. És csak ezután a sokadalmi millenniumi rendezvények több éven át, tehát mind, mind ezek a formák ezeket a lehetőségek nem beszélve arról, hogy a Városi Múzeumban évente a néprajzi találkozók fölújultak itt jöttek létre, itt találkoztak a néprajzosok, a népzenei archívum itt kezdett kialakulni, kibontakozni, dehát a lényeg amit most ugye el kellene mondanom, hogy igazán itt a civil élet és az intézményesített életnek a sajátos kapcsolata figyelhető meg és érhető tetten és ez a kapcsolat itt abban nyilvánul meg hogy egy intézményi erős intézményi háttér segítette mindennek a kibontakozását, hiszen a Thurzó Lajos Közművelődési Központban valamennyi művelődéssel kapcsolatos szerveződési fóruma adva volt, a civil élet is itt próbált szerveződni, és érdekes módon az új időszakban tehát 2000 után amikor nagyobb mozgástere lehetett már a civil életnek is akkor gomba módra jelentek meg és szaporodtak el ezek a civil egyesületek is itt vidékünkön, amelyek eddig valamilyen módon az intézményes forma árnyékában ott voltak és hát hihetetlen módon bontakoztak ki ezek, elsősorban itt Zentán a kezdeti lépésekben, nem is annyira a fiataloknak a szerveződési formája hanem a nagycsaládosok, a szellemi fogyatékos gyerekekkel való foglalkozás, az ingyen konyha köré szerveződő jótékonysági akciók, a gyermeksegélyező, diáksegélyező formák, azok amelyek igazán nagy életteret kezdtek követelni maguknak és hát azt hiszem hogy mégis az ifjúság szempontjából a legkomolyabb civil mozgalom, az a Délvidéki Ifjúsági Szövetség létrejöttével, majd azáltal, hogy a Nyári Ifjúsági Játékokat Zentán kezdték el szervezni,ez ismét egy olyan nagy horderejű eseménnyé nőtte ki magát, amely ugyancsak sok szálat és egyebet tudott megmozgatni, s hát ebből nőtt ki idővel maga a civil mozgalom mint szerveződési forma, amely már megpróbálta összefogni nem csak a kialakuló vagy élő civil szervezeteket, hanem szélesebb körben mint Délvidékre kiterjedően mozgatni ezeket az elszaporodó vagy ahol kicsit nehézkesen alakuló szerveződéseket, hogy azok mégis életre kapjanak. Tehát ebből adódik, az-az, látszólag úgy tűnik, hogy ez a legnehezebb időszak valamilyen módon előhozta bennünk az érdekvédelemnek azokat a hajtóerejét, amelyek egyrészt itt Zentán egy hivatásos intézmény keretében tudták mozgásba hozni ezt a közönséget, közösséget másrészt pedig a civil szerveződési formák alakultak ki. Ennek nyilvánvalóan, hogy a Vajdaságban nagyon nagy szerepet játszott az én meglátásom szerint a magyarországi támogatási rendszer mindenképpen az Illyés Közalapítványnak a megjelenése, amely szinte ki kényszeríthette azokat a szervezeteket is, amelyek eddig nem igazán komoly bejegyzett egyesületként működtek, hogy létrehozzák magukat és kezdjenek el tevékenységi formát kialakítani, hiszen a pályáztatási lehetőség is ez által adott volt számukra. A kettő azonban úgy érzem, hogy összefügg egymással, hiszen napjainkban azért egy lecsendesedés figyelhető meg, egy kicsit elfáradt ez az egész közösségünk, is az én meglátásom szerint, de maguk a civil szervezeteknek egy része is és hát éppen az Európai Uniónak az árnyékában, közelében az a legnagyobb veszély mutatkozik, hogy ez az elfáradtság, ez a kimerültség, igazán az egyesületek elöregedéséhez is vezetett. Arról most nem is akarok beszélni, hogy hány fiatal elment és még kik azok, hogy két generációt elveszítettünk a háború ideje alatt, hogy mindez oda vezetett, hogy napjainkban egy-egy komoly pályázat megírására nem igazán találunk csapatokat. És akkor itt jelenik meg az a 2
másik lehetőség, amit már máshol mintaként ugye megtapasztalhattuk, hogy hivatásos pályázatíró irodák jelennek meg nyílnak meg, ezekben viszont az a nagy veszély, hogy a pályáztatásnak van egy olyan serkentő hatása, amely rákényszeríti az embereket, hogy kezdjenek el gondolkodni a saját jelenükről és jövőjükről, jövőkép alakításában mindenképpen a jó pályázatok közrejátszhatnak. Ha viszont, egy bérmunkával átváltható mindez ha valakinek van pénze, sajnos a kis civilegyesületeknek nem igazán van erre pénze, akkor megint egy olyan veszély áll fenn, hogy azok akik különben is megtudnák írni a maguk pályázatát azok tudnak boldogulni, és valahol a kirekesztettség lesz úrrá azokban a közösségekben ahol viszont éppen a legnagyobb szükség lenne erre a vérátömlesztésre, erre a segítségre, ez viszont arról az általános képről vall itt nálunk, amelyet szórványosodásnak és provincializálódásnak kell neveznünk, amely arról szól hogy a sziget és a szórványmagyarság valamilyen módon próbálja fönntartani magát és megőrizni azokat a pozícióit amelyet elért, de már nagyon kevés erő van abban, és az erőben elsősorban az értelmiségieket kellene értenünk és a fiatalokat, akik képesek lennének átlendíteni ezt a helyzetet és képesek lennének olyan életlehetőségeket teremteni, amelyekben megállítható lenne ez a folyamat. Az én meglátásom szerint erre nem igazán van példa az utóbbi időben most éppen az Apáczai Közalapítvány támogatása révén és a szórvány kollégium és a magyar iskola program révén elindultak ilyen mozgások itt nálunk, is dehát nagyon-nagyon kis lehetőségét látom annak hogy ezáltal gyermekeinket egyrészt arra tudjuk rávenni, hogy anyanyelvükön tanuljanak, azok akik különben nem biztos hogy ezt vállalnák mert hiányzanak azok az emberek egy-egy közösségben akár az az, egy-egy ember is, aki köré élet szerveződhet, aki köré magyar élet szerveződhetne, tehát én ebben látom, ebben a pillanatban a délvidéki magyarságnak ezt a kifáradtságát, ezt a kimerültségét ezt a nehezen előremozduló akaraterejét, amely a felszínen nem is igazán látszik, hiszen ha arra gondolunk, hogy a működő intézményeink viszont a maximálisat a legtöbbet próbálják teljesíteni. Ha a kultúránál maradunk hivatásos színházaink, az újvidéki a szabadkai, a Kosztolányi Színház, a Szabadkai Gyermekszínház, néhány kiváló amatőr műhely azt hiszem, hogy a Kárpátmedence legjobb előadásait képes létrehozni. Ha arra gondolunk, hogy diákjaink akik anyanyelvükön tanulnak egy-egy főiskolán vagy egyetemen meg tudják állni a helyüket, vagy akik innen elmennek középiskola után vagy már netán már a középiskolát is Magyarországon végzik el ha ez a helytállás ez a bizonyítani vágyás, ezt az életben való maradást az életre való készséget azért felmutatja és bizonyítja viszont az itt maradóknak mind nehezebb és mind több ember helyett kell mindezt végrehajtani, megtenni és azt hiszem itt fogunk kifulladni nagyon gyorsan és akár a civil életszerveződéséről akár a művelődési egyesületek sajátos tevékenységéről vagy intézményeinkről akarunk beszélni akkor azt hiszem hogy ezt számba kell vennünk. Érdekes jelenség figyelhető meg nálunk, amikor pl. az erdélyi tapasztalatokkal szemben ahol mindvégig nyilván van a Ceaucescu éra és ebbe közrejátszott sok minden hogy ők az egész magyar közművelődést közoktatást kultúrát azt ilyen apró kis sejtekben egyesületi formákban próbálták létrehozni, társaságokban tehát ilyen alulról építkező rejtett formákat teremtettek meg a mi közösségünkben pedig mindig az intézményesítésnek a szándéka mutatkozott meg és hát nyilvánvalóan hogyha a Hungarológiai Intézetre gondolunk a magyar tanszékre a sajtóházainkra, a színházainkra az oktatásunk legkülönbözőbb formáira, mindezek erről árulkodnak, hogy itt igenis van egy ilyen törekvés és hát ez a törekvés hozta létre a vajdasági magyar művelődési intézetet is amely feladatának tekintené hogy mindazt ami ilyen mozgalmi jellegű formában az elmúlt 15 évben létre jött ennek most már egy intézményes keretet biztosítson háttérkeretet, hogy segítse ezt a munkát, ezt a formát és mind nyilvánvalóvá válik, hogy ez a segítségforma csak 3
biztos alapokkal, biztos szakmai háttérrel valósulhat meg. És hát ennek az életnek a szervezésében nyilvánvalóan a kutatómunka, a tudományos élet, az értelmiségieknek az elkötelezettsége meghatározó és itt értem is még azt a nagyon-nagyon nehéz helyzetünket, hiszen ahogyan látjuk a magyar egyetemnek a létrehozása mekkora küzdelemmel jár és valahol nem akar létrejönni és ennek az okát magyarázhatjuk így vagy úgy, vagy amúgy, de azt hiszem hogy ennek a közösségnek a gyengesége jelenti azt, hogy nem vagyunk már olyan erősek és inkább a kompromisszumokba tudunk belemenni, tehát nincs akkora erőnk, merszünk, bizodalmunk és szakembergárdánk se esetleg, de valahol ott a lelkünk mélyén mindez együtt van, amikor látjuk, hogy évről évre valahol mindig fontosnak érezzük, de ugyanakkor nem tudjuk megtenni azokat a sorsdöntő lépéseket, amelyek megváltoztatnák ezt a helyzetet. Azt hogy egy ernyőszervezet van a háta mögött itt most a Vajdasági Magyar Művelődési Intézeten belül mindezeket a csoportosulásokat lát-e abban hátrányt, hogy ez majd elmegy szerveződésbe. Hát az intézet, az semmiképpen nem ernyőszervezet lenne a művelődési egyesületeknek a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség az ernyőszervezete a másik ernyőszervezetünk a Vajdasági Magyar Folklórközpont bizonyos értelemben a közművelődési élet szerveződésében a Jugoszlávia Magyar Művelődési Társaság játszott közre a tudományos életben pedig Újvidéken és Szabadkán ugye két komoly szerveződés jött létre. Hogyha most visszatérnénk az ernyőszervezeteknek a feladatára tehát itt elsősorban ez a művelődési szövetség és a vajdasági magyar folklórközpont az a kettő amelyek épp azért mert mint ernyőszervezetek megpróbáltak nagyon sok mindent megoldani megszervezni de hiányzott az a hivatásos profizmus amelyet úgy érzem hogy a Vajdasági Magyar Művelődési Intézetnek kell segítségükre lenni ennek a megszervezésében, mert jó szándék mindig volt, az együttműködési akarat is megvolt, de ezt úgy szervezzük meg ahogyan ezt igazán meg kellene szervezni ez valahol úgy érzem hogy nem igazán valósult meg. Az intézetnek egyebek között épp ezért is nagy a gondja hiszen a Magyar Nemzeti Tanács 2005. szeptember 23-án létrehozta de igazán azt a háttérstruktúrát az épületen az itt lévő épületen kívül nem igazán tudott teremteni, tehát nem tudunk annyi embert foglalkoztatni nincs egy stabil, biztos munkahely lehetőség, amely a fiatalokat ide tudná vonzani nem tudjuk megvalósítani azt amit ugye magában az intézetnek a fölépítésében elterveztünk hogy társadalomtudományi csoport helyismereti csoport közgyűjteményi csoport közművelődési szakkönyvtár, dokumentációs központ médiaműhely, mindegyik csoport alá négy öt szakember rendelhető lenne akik akár itt vannak munkaviszonyban vagy legalább a csoportvezetők itt lennének és külső munkatársakkal együtt dolgozni. Ennek a megvalósítása nyilvánvalóan hogy ebben a pillanatban egyáltalán nem biztató és ahogyan most az anyaországi támogatási rendszerek alakulnak és ahogyan nálunk a helyzet alakul ismét arról árulkodnak a dolgok hogy megint visszasüllyedünk az amatörizmusnak az öntevékeny önmozgalmi jellegnek arra a szintjére amely nem lesz képes azokat a feladatokat ellátnia amelyeket el kellene látnia. És akkor visszatérnék az ernyőszervezetek funkciójára. Az ernyőszervezetek azok mindig egy közösséget erősíteni tudnak, de sohasem tudják azt az ideális helyzetet arányt felállítani amely az ernyőszervezet szakmai segítségével ugye közösséget mozgásba tudja hozni de olyan szinten hogy a közösség a kezdeményezést saját magában érezze. Tehát vagy átvállaljuk a tevékenységek feladatok elvégzését egy nagy rendezvény megszervezésében vagy magára hagyjuk a csoportot vagy a kettőt megpróbáljuk szinkronba hozni és ez a szinkronba hozás nagyon-nagyon nehezen tud megvalósulni. Jó 4
példa erre a Durindó és a Gyöngyösbokréta amelyet minden évben más-más közösségben szervezzük meg, és amelynek ugye külön fesztiváltanácsa van a fesztiváltanácsba az ernyőszervezetek teszik meg a javaslataikat akik ott vannak tehát lényegében az ernyőszervezetek állnak a háttérben. Ugyanakkor, a házigazda a szervezője ennek a rendezvénynek és hát itt most mindig az a kérdés hogy a fesztiváltanács a szervezésnek a jogát mint a hozzá legjobban értő testület kivegye és abban a közösségben a rendezvényen kívül meghall mindent hiszen egy-egy szervezés egy egész évre mozgásba hozhat egy kis falut egy közösséget és nem csak abból áll hogy három napig rendezvény van ünnepe a népzenének a néptáncnak hanem arról is szól, hogy fölújítják a művelődési otthont nagyon sok helyre pályáznak, ha ügyesek akkor egy kis pénzt meg tudnak takarítani, utat tudnak javítani, fölújítják a színpadot, tehát rengeteg ilyen dolog oda kerület, na most a testület tehát mint fesztiváltanács vállalja fel ezt a feladatot nyilvánvalóan hogy maga az a közösség már nem annyira érdekelt, és hát ez az arany amiről most beszélünk, hogy tudjuk megtalálni ezt a kettőséget hogy tudjuk elérni ebben a mi közösségünkben amely annyit szenvedett az utóbbi időben, hogy egymás sikerére büszkék legyünk a mi közösségünk egy sok esetben a mások sikerére kicsit irigységgel tekint mindig azt látja hogy hát igen annak meg volt a lehetősége tehát nem abban gondolkodunk hogy az a példa az a modell tehát nekem is azt a lehetőséget meg kell teremtenem az amatőrizmusban az amatőr színjátszásban nagyon érdekes nagyon tipikus nézet amikor azt kell naponta tapasztalnunk hogyha egy előadásban hivatásos rendező díszlettervező vagy netán még egy színész is közreműködik annak ellenére,hogy az amatőr előadás lesz, hát azáltal nyilvánvalóan sokkal jobb lesz az-az előadás jobb lesz azért is mert hivatásos emberek őrzik vigyázzák a fiatalokkal való munkát. Na most mért kellene afelé haladnunk, hogy akik nem tehetik ezt meg akkor azt mondjuk hogy ez nem igazságos hát az igazságosság nem ebben van az igazságosság abban van hogy mindig a jó felé próbáljon mindenki törekedni és az a közösség aki ezt nem tudja a maga értékrendjébe kell hogy elhelyezze önmagát és aki jobb előadásokat tud esetleg produkálni azok is helyére kell hogy tegye, nem megmérettetni kell egymást és ebből kialakulhatna egy nagyon egészséges irányzat kétféle irányzat akár háromféle például az amatőr színjátszásban az egyik a közösség megtartó közösség erősítő közösségfejlesztő falusi színjátszás, ahol az emberek a maguk örömére maguk jókedvére együttlétükért, azért hogy együtt vannak azért készítenek el egy előadást. Van a diákszínjátszás amely az iskola keretein belül működik és hát az a dolga, feladata hogy a gyerekek jól érezzék magukat abban a színjátszásban és amellett irodalmi alkotásokkal egyebekkel szép beszéddel ismerkedjenek és azt szeressék meg és van egy alternatív színjátszási mozgalom amely mindenképpen a profizmusok a profi és a hivatásosok nélkül nem tud megélni mert mindig valahol túl kell lépnünk tehát többet kell tudnunk tehát valahol valaki kell hogy segítsen bennünket abban hogy nem minden alkalommal minden színházi előadással feltaláljuk újra a színjátszásnak a legalapvetőbb dolgait amit a régi görögöktől kezdve mindenki tudott és mi mindig újra kezdjük ezt a feltalálást megvan ennek az értéke nincs ezzel semmi gond de valahol ezt a kettőt valahol helyére kellene tenni,és nálunk nem ez történik, hanem pontosan feszültségek teremtődnek abból, hogy egy társulatban hivatásos rendező dolgozik a másikban nem és az ernyőszervezetnek itt óriási szerepe lenne, ezeknek a tudatosításán. De maguk az ernyőszervezetek is nagyon nehezen tudják ezt a feladatot helyére tenni vagy ugyanúgy a folklórközpontban hogy micsoda feszültségek a hímzésminták iskolái között mi minden jön létre,tehát melyik az a hímzésminta, amely az iparművészet felé mutat tehát a amely népművészeti értékeket hagyományozza tovább őrzi vagy az új irányzat az új mozgalom egy teljesen új mintakincsnek a kialakítása és hát vérre menő harcok folynak éppen ezért egy egy 5
kézimunka csoporton belül és között is tehát mindez lényegében nem biztos hogy rossz egy közösségben hogyha ezek a formák így alakulnak, az ernyőszervezeteknek kellene megtalálni ezt az egyensúlyt, ahogyan meg kellene találni az ifjúsági szervezetek ernyőszervezetének amely ugye nem is egy hanem több ernyőszervezet is van tehát szinte önálló szervezetekké váltak maguk az ernyőszervezetek és az ifjúságon belül ahelyett hogy egy közös nagy ernyőszervezet össze tudná fogni a fiatalokat és megtalálni azt a közös erőt azt a ma már oly ritkán látható tehát a 90-es években szerveztünk ifjúsági klubvezető képző tanfolyamokat ahol egészen hihetetlen dolgokat sajátítottak el a gyerekek és annak komoly kisugárzása volt ma már ilyen formában igazán a fiatalokkal nem foglalkozunk s az ernyőszervezeteknek úgy érzem nagyon fontos feladata lenne tehát maguk a táborok nem elegendőek tehát egy időszakban hogy most nyáron mindenki tábort szervez, mindenki úgy érzi hogy megtette a magáét és hát a Zentai Nyári Ifjúsági Játékok is tehát azt hiszem hogy pontosan ott is jól látható az-az ellentmondás, hogy mint játékok kezdődött el a játék öröme az együttlét a tudás felértékelődése helyett a szórakozás a belefeledkezés az ivászatba a gondtalanság mind jobban előtérbe kerül és a szervezők bármennyire igyekeznek próbálják átlendíteni visszahozni a játékoknak azt a hangulatát nagyon nehezen megy. Ez is arról árulkodik hogy a közösségünkben igen-igen nagy gondok vannak és ezért nagyon gond mert egy kis közösségben nyilvánul meg, nyilvánvalóan egy országnyi magyar közösségben ez egészen másképpen csapódik le tehát sokkal könnyebb ahol ha évente 40-50 -100-200 játékot, ifjúsági játékot szervezhetnek vagy ott ahol csak egyet ahol minden értéket erőt beleértve a szabad idejét és a hasznos időtöltést is meg kell találni tehát a kisebbségi létnek, és a kisebbségi érdekérvényesítésnek azt hiszem hogy ezek a legnagyobb buktatói. Sok szó esett itt a tudásról, s rendezvényszervezésről, hogy látja ennyi év tapasztalat után hogy mennyire fontos az hogy professzionális tudással, sok szű esett ugye pont a közművelődési ernyőszervezetnek a tudásáról,de úgy általában véve rendelkezünk e egyáltalán elég ilyen jellegű készséggel a vajdasági magyarság körében vagy pedig igazából nem csak úgy teszünk minthogyha lenne ilyen. Tarka a kép az azonban biztos, hogy mindenki úgy gondolja, hogy tud rendezvényt szervezni és meg van győződve arról, hogy ő csinálja a legjobban, a Durindó Gyöngyösbokrétára visszatérve ott tapasztaljuk mért igaz hogy egy-egy közösségben ezt hogyan próbálják megoldani sajnos a legnagyobb gond hogy mindig a részletekben bújik meg a kisördög, a legfontosabbak azok és hát ezek azok az apró részletek amelyekre sem erő sem energia és sok minden más nem jut már egy-egy ilyen szervezéskor ezért nagyon fontos lenne tudatosítani és szinte hivatásszerűen megoldani ezeket a képzési formákat, de a tudásszerzés ebben az országban ahol törvény sem rendelkezik a felnőttképzésről, ahol törvény nincs arról hogy hogyan lehetne díjjal jutalmazni azokat akik tovább akarnak tanulni hogy mit jelent az, hogy szinte már szlogenné vált a világban hogy egy életen át tartó tanulás nálunk nevetségessé válik tehát az értékek sorrendjében pár évvel ezelőtt Hódi doktorék készítettek egy felmérést a tudás valahol ott ki tudja hányadik helyen a vége felé kullog az értékranglistán, ebben a világban nagyon nehéz ezt megvalósítani, hogy a tudást díjazzuk jutalmazzuk, ennek egy alapvető feladata lenne hogyha akkreditált képzéseket tudnánk szervezni, szó sincs a legújabb törvényekben se erről, a világon mindenhol erről szól hogy minél több akkreditált tudást bizonyító okleveleket szerezzenek az emberek, nálunk a legalapvetőbb képzési formákat is csak úgy tudjuk megoldani, hogy esetleg magyarországi akkreditált intézmények aláírják, amelyet itt nálunk senki nem is vesz figyelembe, és hogy nincs is külön értékük, és akkor csodálkozunk azon, hogy az emberek mért érzik úgy, hogy 6
mi értelme van annak, hogy tovább tanulni tovább képezni magunkat stb., mert azért az tudni kell, hogy ez egy fontos motiváció az is az emberben, hogyha ezt elvégzem akkor több leszek, értékesebb vagyok, és erről egy papír is szól, tehát nyilvánvalóan vannak emberek, akik nem ezért tanulnak és ez magától érthető számukra, hogy tanulni kell, a pedagógus társadalomban ez is nagyon érdekes dolog, hogy ott sem látjuk ezt az ösztönző erőt, hogy éreznénk hogy a pedagógusoknak mennyire fontos hát az ami 25 évvel ezelőtt vagy 20 évvel ezelőtt a legtermészetesebb dolog volt hogy önképzőköri tevékenység szakoktatás, emeltszintű oktatás és minden más egyéb működött az egységes középiskola létrehozásával az iskolareformokkal az szinte ma már kikopott is nagyon kevés lelkes pedagógus maradt aki szabad idejét fiatalokra áldozza pedig a fiatalok hallatlan tehetségesek és ők nagyon-nagyon is igényelnék ezt a képzési formát. Dehát nálunk ez szinte ez egészen természetes dolog, hogy egy iskolában úgy dolgozhat egy magyartanár, hogy önképzőkört sem kell szerveznie. Tehát ezek azok a hiányosságok, ezek azok a gondok amelyek egyrészt felhatalmazzák az embert arra bárkit is hogy ő kinevezze magát bárminek a tudójává, említettem már ugye hogy előadást bárki rendezhet, szervezhet, bárki lehet színész, egyéb és ha valamilyen kritikát próbál megfogalmazni egy kívülálló hogy segítsen jó szándékú tanácsokkal is akkor abban a pillanatban az kerül szembe, hogy tehát te nem tudom az én körülményeimet, lehetőségeimet örüljünk hogy ezt megcsináltuk és nekünk mindig örülni kell mindenért és nekünk mindig csak jó dolgokat és dicsérő szavakat szabad mondanunk ebben a közösségben. Folyamatosan tapsolnunk kell a dicséretért. Így, van, így van. És hát a képzéseknek a fontosságát, tehát egyedül akkor látom, akkor oldható meg, hogyha ezt már törvényesen akkreditált képzési formákkal meg tudnánk oldani. Úgy érzem az intézetnek egyik nagyon fontos feladata lenne, hogy ezt elérje. Most kezdeményezés is történt a Vajdasági Művelődési Intézettel közösen, hogy elkezdjünk egy ilyen formát, nekünk könnyű dolgunk van, hiszen a magyarországi mintákat ottan, az Európai Unióban látható dolgok Szerbiában ezt egészen másként látják, tehát ők valahol igazán ennek a képzési formának a nyitját még nem úgy látják nem úgy fedezték fel és nem is úgy élik meg ahogyan ezt mi napi kényszerűségnek látjuk náluk pedig fölösleges luxusnak talán vagy nem is minősíthetem, mer hát nem tudja az ember, hogy igazán mások mit gondolnak. És hát épp a rendezvényekhez, tanácskozásokhoz és minden másnak a szervezéséhez pl. Ha a napi sajtót lapozzuk egy-egy rendezvény alkalmával, akkor mit tapasztalunk, hát azt tapasztalhatjuk, hogy nálunk az igazán nagy rendezvény mindig jót ettünk ittunk volt valami rendezvény és egyéb mellette, a sajtó figyelme és egy komoly szakmai tanácskozásra már ki sem terjed, addig terjed ki a rádió televizó ujság hire ameddig hát a bevezető gondolatok elhangzanak esetleg, hirként jelenik meg, tehát a kutató, oknyomozó, a legjobb szakembereket megszólaltató, az aktuális témának az ismerőit bemutató sajtót ma nagyon nehéz tetten érni, én legalábbis nem tapasztalom. Két évvel ezelőtt kezdtük el Zentán. A tudomány egy órában című tudománynépszerűsítő előadássorozatot ez a mindentudás egyetemének a mintájára szerveztük meg, mivel a nevet nem tudtuk átvenni, azért adtunk egy más nevet de a mindentudás egyetem legjobb kiváló szakemberei jöttek ide Zentára előadásokat tartani és hát igazán nem éreztem, nem láttam azt a rajongását akár a rádiónak, televíziónak vagy a sajtónak, hogy kiváló világhírű professzorok akik eljöttek ide, hogy hogy velük megváltani a világot az ő segítségükkel, hogy az ő véleményűkre lennénk kíváncsiak, vagy ha belegondolunk abba hogy egy népi táncfesztiválnak mekkora hírt ad a sajtó egy falubúcsúnak mekkora nyilvánosságot tudunk adni és egy tudományos konferenciának mekkora híre jut, tehát valahol ezek azok az értékek ahol mindinkább azt látjuk és az válik fontossá, hogy megmutatni mennyien voltak a tömeg a felvonulás a látvány és az értékek valahol háttérben 7
megszorulnak nem kerülnek fényre, nem kerülnek olyan reflektorfénybe, hogy mások is esetleg példaként tudják követni, és hát ez a példa az mindig veszélyes, tehát a minta a példa ugye tehát ahogyan a másik csinálja önmagunkat reprodukáljuk ezáltal és igazán ma már ha megnézzük a rendezvényeinket akkor elsősorban ezek a nagy faluünnepségek azok amelyek szinte minden közösségben amelyeknek én nem kérdőjelezem meg a jogosságát, nekem ez nagyon fontos jelentős, nagyon értékes dehát valahol annak a háttérmunkának annak az alapos értelmiségi munkának a megbecsülését nem látja az ember, amely nélkül egy közösség nem tud megújhodni. Sok szó esik az utóbbi időben a regionális együttműködésekről, hogy látja ezt a közművelődésben, tehát hogy van e ennek egyáltalán bármiféle újszerűsége a közművelődésben, a határon átnyúló dolgok ezek mindig is működtek ezek legalábbis ezen a területen nem újszerűen hatnak. A kisebbségi létből adódóan ezek a kapcsolatok nyilvánvalóan regionalizmus nagyon érdekesen alakult, hiszen ha a testvérvárosi kapcsolatokra gondolunk itt Jugoszláviában, ahogy volt egy magyarországi, volt egy szlovéniai, egy horvátországi, egy Szerbia, egy Bosznia, és egy Románia, testvérváros egy közösségnek vagy netán egy csehszlovákiai, tehát a régi neveket próbáltam elmondani, ezek mára ugye kinőtték magukat, és ezekből lett az erdélyi, a Kárpátalja, a felvidéki, a Mura vidéki, a drávaszögi testvérváros az egyesületek közötti kapcsolatépítés, vagy egy-egy németországi, ausztriai, osztrák vagy más településsel való kapcsolattartás, ez a regionalizmusnak ez a formája számunkra egyáltalán nem idegen, és azt hiszem hogy ez természetesnek kellene hogy legyen ennek a legnagyobb veszélyét abban látom, ahogyan naponta tapasztaljuk, hogy a határok lassan körbe zárnak bennünket, és mind nagyobb gondot jelent vízumkötelezettség kell, mindenhova, bárhova próbál az ember elmenni és az ami eddig számunkra természetes volt vagy nagyon magától értetődő volt hogy évtizedeken át a világ bármelyik pontjára eljuthattunk és szabadon utazhattunk ezért még fájdalmasabb még nehezebb ez a bezárt világ ebben a világban élni, és a háborús időszakban tehát az ember még valahogy talált magyarázatot nem a háborúra hanem arra hogy nem tud mozogni, de az hiszem hogy napjainkban most már főleg a fiatalok számára ez egy olyan fóbiás jelenséggé válik amely arra kényszeríti őket, hogy meneküljenek innen hiszen nem látják annak az esélyét hogy itt bármilyen szabad mozgás vagy legalább egy útlevél egy lehetőség arra hogy kitörjenek, hogy tudják hogy bármikor elmehetnek a világ bármely pontjára ha ők úgy érzik, ez a tudat már rengeteget segítene abban hogy itt maradjanak a szülőföldön tehát amikor azt érzi, hogy ez a minimum nem adható meg nekik akkor nyilvánvalóan hogy a menekülés útját választják. Milyen tapasztalat, ezen a területen mennyire működnek együtt ezek a közművelődési intézmények határon innen és határon túl milyen fajta elsősorban szakmai segítségnyújtás, most gondolok itt akár egy tánccsoport vagy egy koreográfus cseréjére vagy hogy az bevált szokás volt hogy egymás táncát eltáncolják, de hogy ezentúl. A Délvidéknek sajátos arculata van, mivel az 1700-as években a török pusztítás után az újratelepítéssel a Kárpát-medence lekülönbözőbb pontjairól érkeztek ide telepesek, akik benépesítették ezt a tájat, ők az első kapcsolatot mindenki a saját rokon településével próbálta megtalálni megkeresni, és onnan várta a segítséget. Volt időszak, amikor ez a segítség innen indult el arrafelé, hiszen tehetősebbek, gazdagabbak jobb módban élők voltunk többet tudtunk segíteni ma pedig fordítva érződik ez a helyzet, és lassan kiegyenlítődik ez a kölcsönösség és a közös együttlét és a közös érdek, azt hiszem, hogy 8
ennek a regionalizmusnak egy jó ösztönzője lehet. Nyilvánvalóan, az Európai Uniós támogatások is pontosan a regionalizmusban is ezt az együttműködést akarják serkenteni, mert sok esetben értelmetlenül hallunk egy-egy olyan pályázatról, úgy érezzük hogy rengeteg pénzt kapott egy-egy rendezvény valami miatt, épp azért mert akik ezt megítélték úgy látták, hogy pontosan ez a sokszínűség valahol ez a közös találkozás a közös együttlét olyan alkalom olyan lehetőség amely ebben a régióban, és egyáltalán az Európai Unióban képes lesz egy toleráns befogadó saját értékrendet megőrző, de mások értékrendjét elfogadó közösségnek a kiépítésében. Beszéltünk itt a faluban és mindenhol működő közművelődési egyesületekről és beszéltünk nagy elnökszervezetekről, beszéltünk az önök által vezető intézetekről, infrastruktúrában hol állnak ezek a legkisebbektől kezdve, tekintsük most önöket a legnagyobbnak. Infrastruktúra szempontjából azt hiszem valamennyi művelődési egyesület nagyon nagy gonddal küzd, ez abból adódik, elsősorban hogy a legalapvetőbb dolgaiknak az előteremtésére nem igazán volt pénz tulajdonviszonyok megoldatlanok, hiszen egy egy művelődési ü rendszerekben nagyobb összeget nehéz találni ezeknek a rendbehozatalára és én mindig azt mondom amennyiben nem tudjuk azt az infrastruktúrát biztosítani egy egy egyesület egy egy közösség számára, amelyet et a közösség önmagának otthon vagy az az egyén önmagának biztosítani tud, ha énnekem otthon van egy színes televízióm egy jó minőségű számítógépem egy internetes elérhetőségem, videóm és minden egyéb ha ugyanezt nem tudja az egyesületen belül kulturált módon biztosítani egy egyesület akkor nehezen tudjuk elképzelni hogy a fiatalok oda fognak menni, nem képzelhetjük el hogy poros piszkos fótetlen szellőzetlen termekben ahogyan a régi időkben ahogyan mondták a lelkesedés oda vonzotta a fiatalokat, mert otthon sem volt jobb körülmény most viszont egészen más helyzet van és ha mi nem tudunk jobb körülményeket jobb föltételeket vonzóvá tevő alkalmakat találni akkor nyilvánvalóan hogy a tevékenységi formáink beszűkülnek és elszegényednek éppen azért mert a fiatalok nem fognak oda járni. Az infrastruktúra hallatlanul fontos és lényeges dolog mert valahol mindig meg kell találni hogy a fiataloknak miért fontos hogy ott legyenek, miért fontos megtalálni önmagukat és ennek a közösségnek egy másik gyöngesége, igazán nem mutattuk föl, történtek próbálkozások több kevesebb sikerrel,főleg a fiatalokra gondolok, hogy a fiataloknak önmagukat kell kitalálni tehát nagyon téves nézet, hogy az idősebbeknek, kell majd föltétel, mert hogyha lenne egy ilyen olyan terem, most ellentmondok egy kicsit önmagammal, ezek a fiatalok hogyha éreznek magukban akkora erőt akkor abból a teremből palotát tudnak varázsolni, rendbe tudják hozni, és segítséget is kaphatnak és létre tudnak hozni olyan körülményeket amelyekben jól érezhetik magukat, mert az hogy maguk találták ki. Most a régi párt, tehát ha visszagondolunk akár száz évre visszamegyünk, pontosan ez volt a varázsa az hogy közösség létrehoz közös erővel valamit, a szocializmusban meg azt találtuk meg, hogy valaki megmondta, hogy mit csinálhatunk hogy csináljunk mindig valaki föntről elmondta ezt szabad csinálni ezt nem szabad ez jó lesz, majd mi megcsináljuk nektek, ti csak gyertek ide itt mutatkozzatok be, valahol ez a közösség, a legtöbb közösség itt a közép kelet európai régióban magára maradt elszoktunk attól hogy önmagunknak kell megteremteni a körülményeket, önmagunknak kell áldozatot hozni azért hogy ott jól érezzük magunkat és abban a pillanatban már jól érezzük magunkat, gondoljunk arra, hogy a 90-es években döbbentünk erre rá, emlékszem arra hogy az 1848-as 49-es zentai áldozatok emlék sírhelyét két méteres gaz gyom fogta be és amikor először összefogtuk hogy ezeket a sírokat helyrehozzuk, kitakarítsuk rendbe hozzuk hogy mekkora öröm volt az hogy együtt voltunk és hogy valamit tettünk pedig ez a legkevesebb volt és az 9
ember belepirul abba hogy hát eddig hogy nem jutott eszünkbe, hogy nem vesszük észre azt hogy az eldobott szemét, a környezet pusztítása kosz a piszok amely körül vce3sz bennünket csak úgy változtatható meg ha mi önmagunk hozunk áldozatot ezért, ha az áldozat csak abból áll hogy nem dobom el a szemetet, tehát valahol addig amíg ez a gondolkodásmód nem jut el addig hogy rádöbbenjünk arra ahhoz hogy jól érezzük magukat ott ahol élünk ahol élni akarunk és élni szeretnénk azért a közösségért nekünk kell áldozatot hozni és nem azt kell várni hogy valaki majd helyettünk megcsinálja és mindig csak elégedetlenkedünk, mer ez sincs az sincs erre sincs lehetőség arra sincs alkalom, a gazdaságban is egy nagyon érdekes dolog, mer arról is szólni kellene mindenképpen általában jó példa arra hogy az ember mindig abból a logikából próbál építkezni hogy nekem legyen minél több pénzem minél gazdagabb leszek annál erősebb lesz az a közösség, pedig ahhoz hogy egy közösség gazdaságilag megerősödjön előbb áldozatokat kell hozni, azért hogy a föltételek adódjanak, ahhoz hogy utána mi jómódban tudjunk élni azt hiszem hogy pontosan itt most a környező országoknak az átkát látjuk, ezt szenvedi meg minden közösség hogy a maga egyéni boldogulásával volt elfoglalva és megfeledkezett arról hogy a közösség boldogulása fontosabb ahhoz, hogy az egyén is megtalálja a maga boldogságát. Mert azáltal hogy valaki meggazdagodik egy két ember aki még segíteni is akarja a közösségét azáltal egy közösség még nem tud megújulni nem tud újjászületni, és azt hiszem a gazdasági újjászületésének az egyik legfontosabb feladata éppen ennek tudatosítása kellene hogy legyen, hogy nekünk kell többet dolgozni, nekünk kell többet tenni, azért, nekünk kell másként dolgozni, oda figyelni hogy a világ mit vár el tőlünk, mi az ami eladható mi az ami kellene tehát valahol az a földre hajlott lefelé néző szenvedő búslakodó dolgozó agyonhajszolt embernek most már fel kellene emelni a fejét, ahhoz hogy ne csak a lába alatti földet lássa hanem körülnézzen és rádöbbenjen arra hogy másként kellene folytatnia. Beszélgetésünk elején szó volt arról hogy mintha egy picit kezdjenek kifulladni ezek a civil szerveződések és művelődési egyesületek akár most akár korábban amikor ezeknek a fénykora volt, hogy látta az ő kifelé való kommunikációjukat párjukat, tehát mennyire van ez a Vajdaságban, megint ezt a csúnya szót kell használni professzionális szinten. Nyilvánvalóan hogy kutatni kellene ezeket a dolgokat, mert hát azt kell mondani, hogy nemigazán kutatjuk mi ezeket,. Egy délvidéki kulturális kataszter az elkészült épp az intézet közreműködésével ahol több mint 150 szerveződési formát találtunk mutattunk föl s ezeknek a mélységét kutatni érdemes lenne tovább dehát a legnagyobb gondunk az volt hogy egyáltalán nálunk nem lehet hiteles információkat kapni egy-egy egyesület a legalapvetőbb dolgokat, és a maga költségvetését nem hajlandó megosztani, mással tehát mindenki fél, valahol valamitől tart, tehát a legalapvetőbb infrastrukturális lehetőségekkel vagy hogy a telefonnal, számítógéppel mivel, hánnyal rendelkezik tehát az ami alapján reálisan felmérhetnénk, hogy van pl. 150 komplex művelődési egyesület vagy 200 nyilvántartásunk szerint olyan százkilencvenvalahány van, a komplex művelődési egyesület azt jelenti, hogy sok mindennel foglalkoznak, sőt megnéznénk hogy ezekben hány gépkomputer van hány foglalkoztatott van, milyen körülmények között vannak az emberek, és ha ezt tudnánk akkor tudatosan elindulhatnánk afelé, hogy minden művelődési egyesület legalább egy számítógépet kapjon ahol nincsen, hogy legalább egy fizetett embere legyen a minden művelődési egyesületnek, honnan tudnánk, nincsen semmilyen normatíva rendszer, nincsen kialakulva hogy egy-egy közösségben hány településnek kellene hogy legyen művelődési otthona, művelődése, nincs törvényünk a művelődési házakról, amelyek a közművelődés alapintézményei, a könyvtárakról, a kulturális javakról van törvényünk, a kulturális javakról 10
van törvényünk, közintézményekről vannak törvényünk, de az összes többi infrastruktúráról nincsen, valahol ez a társadalom nem igazán tudja ennek a lényegét fontosságát, ami nyilvánvalóan van egy más gondolkodási mód, a szerb kultúrának, hagyománynak egészen más útja volt, ami természetes egészen más annak a régiónak, ami az Osztrák Magyar Monarchiához tartozott s az ellentmondás,is ami nem egy rosszindulatból fakadt,hanem egy más világlátásból ered, ezért vannak ezek a gondok egyebek között. Tehát, az hogy megtaláljuk, bemutassuk, eladjuk magunkat ez a gondolkodási mód itt nálunk, nem igazán él, mi inkább megsértődünk, mindig, ahelyett, hogy tennék azért, hogy megismerjenek bennünket, hogy más kép alakuljon ki rólunk, mi valahol ezt a balkáni mentalitást mi ilyenek vagyunk és mi szinte így vagy elfogadtok vagy nem és nem érdekel ahogyan ez az egész ország dacol az Európai Unióval, az Egyesült Nemzetekkel mindennel, ezt a magatartást mi is valahol átvesszük az itteni kisebbség is, ez egy kényelmesebb állapot, mert a másért, azért hogy jobb legyen azért már kell egy komoly pályázatot megírni, azért már áldozatot kell hozni azért már dolgozni kell, és így meg olyan jó hogy szegény vagyok mert nem kapok az önkormányzatot és sehonnan sem pénzt, és amikor elmegyünk egy művelődési egyesület székházába és megkérdezném, hogy mikor szellőztettetek ki, és mikor töröltétek fel a padlót és a pókhálót mikor próbáltátok leszedni, ezekből aztán csak sértődöttség adódik. Pedig ezek a legalapvetőbb dolgok és ezekből kellene kiindulni hogy mások legyünk. Igazából képzésen sem tudnak sokat segítenek és odáig még el sem jutottunk odáig. Ezek mentális dolgok,amelyeket mindig a példa legfontosabb, a követhető példa,tehát ha egy egy közösségben megjelenik egy példa és annak a példának a modellje fölértékelődik hogyha mások is úgy látják, hogy azt érdemes követni nagyon érdekes volt pl. A 90-es években a Thurzó Lajos közművelődési központnak ez a közművelődési központ ez a központi szerep és komolyabban nem nézett senki utána hogy itt lényegében egy művelődési ház egy városi múzeum egy városi könyvtár felnőttképzés 26-7 foglalkoztatott fizetett emberrel működik és ez a központ jelleg egyszer csak megjelent a Vajdaságban több helyen, mert azt hittek a kucsma varázsszó az hogy közművelődési központtá válunk és azáltal mindjárt többek leszünk. A példa azért jó csak hát tovább gondolásra és a kis közösségben nehezen tudja az ember elképzelni, hogy központnak nevezi magát egy falusi művelődési egyesület, ami ellen nekem semmi kifogásom nincsen csak az a 3-4 ember aki öntevékeny önfeláldozó munkával igyekszik segíteni azon a közösségen abból még nem lesz egy hivatásos intézményes forma. Vannak-e az intézetnek olyan ambíciói a művelődésszervezőket képezni ha egyszer majd lesz erre vonatkozóan törvény, de mindaddig amíg nincs törvény, kicsit használva az ön vesszőparipáját nézzük meg mit lehet tenni, hogy van e az intézmény célkitűzésében olyasmi hogy humánerőforrás fejlesztés, tehát hogy ezeknek a kicsi csoportosulások kiemelkedő, tehát mindenhol van valaki aki felvállalja azért hogy én vagyok a vezető, ezeknek kell olyan jellegű képzést szervezni amelynek segítségével esetleg eljuthatnánk odáig, hogy kiszellőztetünk. Feltörlünk, lepókhálózunk, és még pályázatot is írunk. Most, a közművelődési szervezői képzést a magyarkanizsai Cnesa szervezi a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetséggel együttműködve karöltve az intézetnek ezzel semmi gondja nincsen amit én problémának látok, hogy ilyen képzéseknél ahogy említettem amíg az akkreditáció nem oldódik meg az igen komoly gonddal jár, azzal hogy mi valamilyen papírt kiadunk, de igazán verifikálni nem tudjuk, tehát ideig óráig, ha visszaemlékezünk,rengeteg képzést szerveztünk mi néptánc-oktatói képzéstől minden egyebet és egy két év után minden elhalt és meghalt mert nem tudtuk azt a követelmény szintet azt a föltétel rendszert megszabni, hogy akkreditációs képzés van akkor oda már feltételek kellenek, oda megfelelő képzettség 11
kell és megfelelő kötelezettség hogy azt végigjárom, befejezzem és ha kapok egy olyan papírt a mögött egy középiskolai főiskolai, egyetemi továbbképzési rang áll. Tehát amíg ezt nem tudjuk elérni, addig nyilvánvalóan minden ilyen segíteni akarás, támogatás jól jön, de ez a táboroknak a tovább élése azoknak a variálása. Az intézet egyebek között amit nagyon fontosnak tart az amatőr színjátszók és rendezők részére jövő év májusában szeretne egy komoly képzést szervezni ez egy alapozó képzés lenne, amely a későbbiekben meglátjuk hogy a,legtehetségesebbek hogyan tudnának tovább lépni, és hogyan lehetne őket tovább képezni, ez lenne az egyik ilyen alapvető feladatunk a másik az alap tehát a kutatás most folyik a háttérben hogy milyen szintig tudnánk elmenni és a stratégiánk egyik fontos feladata lenne az idegenforgalom ennek a közösségnek az gazdasági föllendülésének egyik esélye az ú.n. Etno-turizmus és sok minden más, ahogy önmagunk saját értékeinket tudjuk megbecsülni, megőrizni, megvigyázni, arra odafigyelni de ezt nem lehet, január 1-vel kezdtünk el igazán dolgozni, tehát itt most ebben a pillanatban olyan tervekről beszélni , hogy nyilvánvalóan itt lappangnak, és fontosnak érezzük, de, és ehhez ember kellene, nem azt mondom, hogy ez pénzfüggő, elsősorban, hanem megtalálni azokat a szakembereket, akik hajlandóak ebbe bekapcsolódni. Én pedig ezeket, a szakembereket csakis olyan fiatalokban látom, akik most kerülnek ki az egyetemekről, és akik hajlandóak itt nálunk, ebben közreműködni és dolgozni, ha ezt megtudjuk nyerni akkor meg tudjuk ezt a világot váltani ha ezt nem tudjuk elérni akkor igen szomorú jövő vár ránk. Ez az én meglátásom. A képzések vonulatában a Kapocs könyvtári csoport immár tíz év óta a könyvtárosokat próbálta szervezni, mert a közművelődési élet alapintézménye a könyvtár., tehát mi általában a művelődési egyesületekről beszélünk mindig, de egy jó könyvtáros az alapvető dolog, tehát az egyesületi vezetőnek is be kell mennie a könyvtárba, a könyvtárban le lehet ülni, könyvtárban író olvasót lehet szervezni, ott énekelni lehet, ott istentiszteletet tartani, ott mindent lehet, a könyvtár mindig, a jó könyvtáros a jó könyvtár az egy nyitott modell, nyitott ház ahova bárki bejöhet, beléphet és hát mi a könyvtárosokkal való foglalkozást tartottuk nagyon fontosnak, eddig 24 szakmai képzését szerveztük meg a könyvtárosoknak, és most pontosan az akkreditált képzéseket indítunk el a könyvtárintézettel közösen Budapesten és most ismét azt kell mondanom, hogy akkreditált képzési diplomát kapnak majd a végzettek, de Belgrádban nem tudjuk elfogadtatni, mert egyáltalán nem tudtunk mit kezdeni a belgrádi értelmiségi réteggel, könyvtáros világgal akik ezt még nem érzik fontosnak, tehát nem jutottak el addig hogy úgy éreznék hogy mennyire fontos ez, hiszen ha arra gondolunk hogy nagyon sok szerb kollégánk irigykedve figyelte azt a könyvtárosi mozgolódást, amely itt a Kapocs köré szerveződött, sőt szerbek is eljártak ezekre a képzésekre, hiszen legjobb szakemberek jöttek el a legnehezebb időszakban is, tehát nyilvánvalóan van egy ilyen igény, tehát az ami azelőtt adott volt akár a könyvtárosok egyesületében az ma már egy két rendezvényre korlátozódott és főleg csak rendezvény, látvány, egy két előadás, utána egy fogadás, és ezzel megoldottuk, azt hogy dolgozzunk, közösségfejlesztő tréningek hol vannak, hányat csinálunk, ki csinálja itt nálunk, azok akik valamilyen módon az anyaország közelében élve tapasztalatot látják itt megpróbáljuk ezeket szervezni, de igazán a többségben a többségi közösségben ezek a formák alig-alig fordulnak elő egy Belgrád, egy Újvidék, talán még ott van adott vagy itt a Vajdaságban ez a modell adott, de mint országos kiterjedésű jelentőségű mozgalmak adottak és akkor ilyenkor azért ha ez az igényszint kialakulna akkor egészen másként nézne ki ez a dolog, az oktatási intézményekben, a könyvtárakban a képzési formákban mindenhol ez az igény megjelenne akkor azt hiszem hogy ez egy húzóerő lenne számunkra akkor többet kell tennünk önmagunkért és másokért. Utolsó munkabeszélgetés a közeljövőkép, elég sok minden elhangzott, nem feltétlenül 12
optimista dolgok, a fenntarthatóságtól kezdve egészen odáig hogy mi az-az optimális jövőkép amit úgy föl tud rajzolni ennek a rétegnek nevezzük ebben a pillanatban ad e magán a közművelődésen belül. A sorsunk az iskolában fog eldőlni az egyértelmű. Ha az oktatásunkat meg tudjuk erősíteni, ha olyan erős oktatási intézményeket tudunk létrehozni az óvodától az egyetemig, ugye most nem azt akarom mondani, hogy magyar nyelven az óvodától egyetemig és anya nyelven, hát ez lenne az ideális modell, ha egy kicsit meg tudnánk erősíteni ezt az oktatást, ha egy kicsit oda tudnánk figyelni, egy kicsit többet törődnénk figyelnénk gyerekeinkre, nyilvánvalóan a pedagógusképzés a legfontosabb a legalapvetőbb dolog, nem az óvodában kezdjük el, hanem az egyetemen kell elkezdeni a reformokat ott kell megváltoztatni a gondolkodás módot és elérni, hogy a legrátermettebb legtehetségesebb fiatalok menjenek pedagógusi pályára, ez így van, ha megnézzük hogy a délvidéki pedagógusok gyerekei közül hányan tanulnak Magyarországon, milyen modellérték az amikor a pedagógus úgy tanítja szülőföldjén a gyereket hogy a saját gyereke már nem itt tanul. Lemondott arról az esélyről, hogy itt magas szintű minőségi oktatásban részesülhet valaki, hiszen a saját gyerekét is azért adta már máshová. A saját kritika önmagammal szemben megfogalmazott kritika is benne van, tehát ezek azok a dolgok amelyek a jövő képet teljes mértékben befolyásolják és nyilvánvalóan jön egy gazdasági föllendülés de a gazdasági föllendülésben a gazdasági újjászületésben is csak képzett művelt okos emberek tudnak távlatban gondolkodni, mi megtanultuk hogy tíz év alatt ügyeskedéssel, piacozással, deviza üzérkedéssel és más egyébbel meg lehet gazdagodni,milliárdossá lehet válni, ha ezt a modellt akarjuk követni a jövőben is, ha ilyen gazdaságot akarunk a jövőben is építeni akkor megint nincs esélyünk, nincs lehetőségünk, valahol a munka és a tanulás becsületét kellene visszaszerezni ennek az országnak ennek a népnek, és hát itt a nép alatt nyilvánvalóan a kisebbségben élő magyarokra is gondolni kell. A sokat emlegetett EU csatlakozás milyen fajta befolyással vagy lesz, vagy egyáltalán lesz e bármiféle befolyás? Magyarországon már ezek a változások nyilvánvalóan szembeötlők, tehát ott igen nagy válságot okozott mindez, de tudni kell azt is, hogy én úgy érzem hogy a mi közösségünk sokkal könnyebben adaptálódott volna, sokkal könnyebben történt volna meg az aklimatizáció, hiszen egy nyitottabb társadalomban éltünk és egy a magántulajdonhoz egy közvetlenebb magatartásunk volt, tehát valahol az azáltal hogy itt a termőföldek nagy része magántulajdonban lehetett vagy a gazdálkodóknak lehetett tulajdona lehetett traktora, lehetett járműve,. tehát magánvendéglő egyéb tehát nyitható volt a szocializmusban is,meg tehát valamilyen módon ezáltal mi gyorsabban felzárkózhattunk volna, hogyha nem olyan vezetők és világ szakad ránk, amilyen, tehát a kisebbségi sors mindig is igényli a nagyközösséget, mert a nagyközösségben amelyben a sokszínűség a másságnak a legkülönbözőbb változatai adott nagyobb biztonságban érzi magát. Tehát abban a pillanatban ahogy szűkül egy ország és abban a kisebbség mind jobban magára marad annál inkább mind jobban feszül egymásnak a többség és a kisebbség annál nagyobb gond, tehát egy Uniós csatlakozás nyilvánvalóan hogy oldaná ezeket a formákat, és hát nyilvánvalóan az a szabadság az az utazási lehetőség és hát az hogy egy nyelvi közösségben együtt élhetnénk és azt hiszem hogy az oktatás szempontjából óriásit dolgot jelentene az hogyha ahogyan már látjuk Felvidékkel és hamarosan Erdélynél is megtapasztalhatjuk hogy bárki ott tanulhat európai uniósként ahol a legjobb tudást akarja megszerezni, ezek hallatlan fontos dolgok, mi amíg a szülőföldre akarjuk ítéltetni a fiatalokat, hogyha itt születtél akkor itt kell meghalnod, hogy ne fogalmazzak durvábban, kinek van ehhez joga, soha amióta világ a világ a fiatalokat 13
odakötni nem lehetett, és ha azok el akarnak menni akkor menjenek, azt kell elérnünk hogy örömmel jöjjönek vissza. És érezzék azt a feladatot ahelyett az Erdélyből Hollandiában tanuló református fiatalok tudtak hogy vagy Svájcban vagy bárhol Németországban hogy haza kell jönni és ezt a tudást haza kell hozni, és itthon azt akarom hogy az én közösségem emelkedjen fölfelé most ezt az önzetlenséget ezt a segíteni akarást ezt veszítettük el mi az utóbbi időben amiről beszéltem, hogy valahol azt kell érezni hogy a közösségért kell előbb tenni és aztán a magam boldogulása jön a következő tehát csak azt látom hogy magam boldoguljak saját magam érvényesítsem magam és szűk környezetem ha megtaláltam a boldogulásomat hogy ezáltal én boldog is leszek nagyon téved az ember, mert csak a boldogság csak a boldog közösségben érvényesülhet és képes jövőt tervezni.
14
