Hajnal István: Képművesség, írásbeliség és európai fejlődés
Amit én most a kézművesség és írásbeliség címén kívánnék Európa fejlődésében vizsgálni, azt általában a fizikai és az. értelmiségi munka, az anyag és a szellem egymáshoz való viszonyának szokás kezelni. Kétségtelenül döntő probléma min den kultúra, minden társadalom életében. Nem állok azonban egyedül a problémának ezzel a sajátságos elnevezésével. Különösen az utolsó két évtizedben egy határozottan körvonalazható irányzat dolgozott a nyugati történetírásban, ilyen értelemben. A társadalomtörténet, a gazdaságtörténet kiválóságai a mozgató erők, anyagiak vagy szellemiek helyett, mind élesebben irányították figyelmüket magának a fizikai munkának minden napos módszereire, azaz. a paraszti és a kézműves munkának technikájára. S ugyanilyen érdeklődéssel, néha valósággal mohó örömmel, az értelmiségi munká nak mindennapos technikájára, az írásra. Talán elég itt elsősorban Henry Pirenne életművére hivatkoznom, de szinte az egész modern belga történetírás is ezt a módszert követi. A franciáknál pedig csak az Annales d'Histoire Economique et Sociale húszéves múltjára és a körüle csoportosult történetírókra kell hivatkoz nom. de az angol történetírásban is ez a realizmus a hangadó; s az utolsó évtize dekben az Európa-kutató amerikai történetírók németyike szinte vezető szerepre jutott e módszeres irányzatban — amely talán a legmarkánsabb vonása volt a nyugati történetírásnak, szemben a német történetírással. E módszer mélyén az a meggyőződés rejlik, hogy az emberi fejlődés nagy vo nulatait nem az anyagi-szellemi erők ráhatása szabja meg, hanem a tömegek mindennapos foglalatossága, aprómunkája. Ez az iszonyú geológiai struktúra az, amely szinte észrevétlenül nyomul fel és magába szerkeszti vagy visszaveti a felül ről s kívülről jövő erőket, deformálja vagy példátlan termékeny szerkezetté teszi az eszméket és érdekeket. A technika és az írás: kézzelfogható anyagias kultúrformák, a társadalom életből kiválasztódva, s abba szervesen beleszövődve. Fejlődésük termékenysége vagy sivársága az élettel való viszonyuktól függ. Konkrét formák, alkalmasak arra, hogy kiindulásul szolgáljanak a kultúrfejlődés vizsgálata számára. A technika és az írás a XII. században kezdte meg páratlan európai fejlődését. Úgy látszik, egyáltalán minden magasabb kultúra ekkor kezdődött, a kora közép kor nyomorúságos félezer éve után. Csakhogy éppen ez a hirtelenség a különös, az életnek ez a hirtelen általános mozgalma két-három emberöltő alatt, félezer év állítólagos stagnálása után. A nemzetközi történettudománynak az utolsó évtizedekben alig volt nagyobb szenzációja, mint azon, jórészt francia eredmények, amelyek már a kora közép korban is technikailag alapvető újításokra mulattak rá; újításokra, amelyeket az oly nagyszerű antik indusztrializálódás sohasem tudott elérni, s amelyek minden régi kultúrával szemben az egészen újat, a különlegesen európait jelentették. A történettudomány előtt részben ismert tényekről volt szó, amelyekre azonban 423
nem figyeli fel a tudomány, elfogultan a technikatörténettel szemben; ez ismert adatokat azonban kiegészítették és rendszerezték a kutatás új eredményei. Tudtuk, hogy a vízimalom, az első erőgép, már a kora középkorban általáno sodon, valósággal népi intézménnyé lelt. Ismerte az antik is, de inkább csak kuri ózumként; nemcsak a vidéki élet, hanem a nagyvárosi péküzem is embererővel, ritkábban állaterővel hajtott sajátságos formájú őrlőkövekkel dolgozott. de a ko ra középkor már nem is csupán csak gabonaőrlésre alkalmazta a vízi erőt, hanem az ipari munka sokféle műveletére, különösen a posztó kallózására, az érc zúzá sára. A vízimalom mellett már a XI. században is megjelenik és hirtelen elsokaso dik a szélmalom is. E nyomorúságos évszázadok emberei tehát értettek ahhoz, hogy az. embererő felszabadítására — amivel az antik nem sokat törődött — technikai szerkezeteket intézményesítsenek. Ebből a szempontból egy másik, első szóra szinte hihetetlen tényre mutattak rá az újabb kutatások: arra, hogy az állaterőnek európai értelem ben vett munkába fogása is csak a kora középkorral kezdődött. Heves tudo mányos vita támadt e kérdés körül, de a végső tényekel el kellett fogadni: az antik ló fogatolása, bármily versenybravúrra volt is alkalmas, csodálatosképpen igen csekély teherbírású s munkaképességű volt. A szekerezésnek nyugodt, állatot kí mélő és erejét mégis mindennapian és teljesen értékesítő európai módja a kora középkorban alakult ki.a) Vegyük ide mindjárt a patkó használatát, ami nélkül ma a hátaslovat sem tud juk elképzelni. Az antik kétségtelenül azért nem általánosíthatta ezt, mert a vas termelésben nem tudott közkeletű módszereket kidolgozni, kitűnő vasfegyverei valósággal az emberi munkát és az anyagot kirabló eljárásokkal készültek. Ez a rablás már a bányákban kezdődött, a legszörnyűbb emberáldozatokkal. Vasbádo got, vasszöget, vasdrótot nem tudott gyártani, az antik nem tudta kiképezni az er re szükséges bonyolult, sajátos hőtani, vegyi, technikai eljárásokat. Megmaradt a bronzeszközöknél, a kő- és agyagedényeknél. S most gondoljunk hirtelen a kora középkorban kialakult nehéz lovagi felszerelkedésre, amit oly magától értetődő nek szoktunk emlegetni. A bádogpáncél ugyan még csak későbbi középkori do log, de a lovag alakját borító vasról és gazdag vasfegyverzetről valóságos himnu szokat zengenek a korabeli költemények és krónikák. A vasbádog abroncsok, veretek, lakatok az írásos korszak kezdetén már mint kialakult mesterség-gyárt mányok jelentkeznek. Ugyanilyen haladást látunk a textiliparban is. Az antik fonás a kéziorsónál ma radt. A középkorban, bár csak a XIII. századból van biztos leírásuk, már fonó kerékkel, rokkával dolgoztak, amik gyorsan népi eszközökké váltak. A függőleges antik szövőállvány a munkás egész testének bravúros mozdulatait kívánta; a kö zépkor már vízszintes szövőszék mellett dolgozott, lábítóval, emeltyűkkel mozga tott objektív szerkezeten. de főként a textilnyersanyag feldolgozásának egymás után következő fázisaira, a vízzel, vegyszerekkel, hővel, tépő-fésülő eszközökkel való műveletekre alakultak ki gazdag eljárások; mint ahogyan ma is ezeken a gyártásfázisokon alapozódik meg a textilkészáru végső minősége. Mindez, s más hasonlók a kora középkor eredményei — a korszaké, amelynek még nem volt pénzgazdasága, kereskedelme; nem volt városa sem, sőt állama sem a)
A fogatolás különbözősége az ókorban és a középkorban, s általában az ott összefoglalt középko ri technikai haladás részleteiből szembeállítva az antikkal. A gépkorszak kialakulása ( 1 9 4 4 ) c. ta nulmányban. (Közölve e kötetben.)
424
mindig. Nem volt írása sem. Sárbatapadt paraszti évszázadok voltak ezek, úrra és földművesre egyaránt. Mint láttuk, nem is új nagy technikai gondolatokról, felfe dezésekről volt szó, hanem a gyártásmódszereknek közkeletűvé alakításáról, a ki csiny mindennapos munkára alkalmasan. Azonban mi más a technikai haladás, mint közkeletű, emberhez hozzáférhető eljárások kialakítása, a természet erői nek, anyagainak hasznosításával? Igen jól bele kell dolgoznunk magunkat mindezen említett technikai eljárások részleteibe, hogy a középkori technikai haladás mindennapos aprómunkáját meg érthessük. Történész számára szokatlan és fáradságos feladat. Azt hiszem azon ban, hogy a kérdés lényegére térünk, ha vizsgálat alá vesszük a kézművességeket, vizsgálat alá vesszük úgy, mint az. első írásos emberöltőkben, a XII—XIII. század ban előttünk a homályból kiemelkednek. Mindenütt a földesúrtól többé-kevésbé függő helyzetben látjuk őket, még a nagyobb városokban, még Párizsban is. Egészen sajátságos viszony ez. Párizsban is király a földesúr; egy-egy tisztje egy-egy kézművességnek, métier-nek ura. de már ez a tiszt sincs feltétlenül alávetve a király akaratának, már inkább csak az a szerepe, hogy a maga alá tartozó mesterségek állandó üzemképességén őrködjék; viruljanak és sokasodjanak. Őre és bírája tisztességes, megbízható munkájuknak és életvitelüknek. Idegen, hozzá nem értő hatóság nem is szólhat bele dolgaikba. A földesúrnak, azaz a királynak csak bizonyos szolgáltatások járnak a kézműve sektől, az udvari tisztnek hasonlóan. Nem dolgoztathatják őket, egyedül a kézmű vesség virágzásától, s a jobb gyártmányoktól várhatják hasznukat. Az udvari tiszt tulajdonképpen az egész királyság egyik nagyméltósága volt; az egykori földesúri udvarban az élelmezés, a pince, a berendezkedés, építkezés, a kovácsmunka, a ruházkodás stb. felügyelője. Miként szerezte össze ez a specialis ta tisztviselő az úri udvar számára a szükséges jó kvalitású munkákat? A francia központi vidékeken kétségtelenül úgy, hogy akár a építkezésre, akár a bútorzásra, a vasmunkára szívesen fogadta be a környék jobb kézműveseit, letelepítette őket, elvégeztette velük a speciális munkát, aminek megbízhatóságáért felelt az illető, s köteles volt a gyártmány karbantartásáról is állandóan gondoskodni. Ezzel szem ben az úr telket, földet adott a kézművesnek, s védelmet, hogy szabadon dolgoz hasson másoknak is; védelmet az avatatlan konkurencia ellenében is. Az úrnak érdeke volt, hogy minden részletmunkára a megfelelő specialistát telepítse le; például külön az épület tetőfedésére, külön az ácsmunkára, külön az ajtók-abla kok, külön a bútorok asztalosmunkáira. Így kapta mindenütt a lehelő legtökéle tesebbet. A kézművesek, s fiaikat tanítva aztán generációkon át utódaik is, hivatásfeladatuk oldaláról az úrhoz voltak kötve, de nem tartoztak neki több s más munkával, csak aminek elvégzésére eredetileg idetelepedtek, és ami generá ciók folyamán szokásosan megállapodott az úrhoz való viszonyukban. Egyébként azonban a többféle szakmának is összefüggésben kellett lennie egymással; az ács érdeke, hogy tetőgerendáit tisztességesen fedjék be; hogy ajtófélfáira megfelelő ajtót szerkesszen az asztalos, s hogy a vasalások is megfelelőek legyenek. Ugyan ilyen szakmabeli illeszkedéssel dolgozik együtt a kőműves is. Amikor nem az úr nak, hanem valaki másnak dolgoznak, ez a megrendelő úgy jön a telepre, hogy itt megtalál minden szakmunkát, külön-külön kiválogathatja az egyes részletek kéz műveseit, megbízhatóságukról, kölcsönös ellenőrzésükről az ő együttes szerveze tük kezeskedik, a földesúrnak hatósága alatt. Külön kézművesekkel tárgyal, alku szik a megrendelő, egyéni kívánságait megbeszélve mindegyikkel — s mégis 425
valami igen szilárd, megbízható szervezet építi meg házát. Nincs senki sem a má sikhoz kötve, hogy együtt dolgozzanak, a vásárló maga válogatja ki a neki tetsző ket — de valamennyinek érdeke, hogy közösségükből csak tisztességes munka származzék. Ha eleinte az összes famunkákat talán egyetlen kézműves végezte volna is, ő vagy utódai nem károsodnak, ha egyes speciális famunkára külön kéz művesség alakul ki, mert ezzel az együttes munka finomabb szerkezetűvé válik, a telep hírneve növekszik s megrendelőinek köre is. Ha több a munka, több kéz műves is jöhet ugyanazon szakmára; mert hiszen egyetlen műhely, segédjével s tanoncával, nem tud többet vállalni. Márpedig a kézműves felel azért társainak, hogy csak éveken át személyesen betanított s ellenőrzött segédlettel dolgozzék, felelős képzettségükért, megbízhatóságukért, egész életvitelükért. Nem fogadhat fel tehát tetszőleges számban bérmunkásságot, csak azt az egyet, többnyire fiát, akit ki akar tanítani és a segédet, akinek minden munkamódszeréért és egyénisé géért kezességet vállalhat, s akit a közösség később önálló kézművesként is magá ba fogadhat. Nyilvánvaló, hogy ilyen közösség nem alakulhat ki a csupasz üzleti érdek köl csönössége alapján. Az egész életvitelnek állandó megbízható kölcsönösségéről van itt szó, s a szakmabeli tudásról és tisztességről. Szerződéses szabályok nem elégségesek erre. Szoros, megszokott együttélés, egymásközt s az úrral vagy kép viselőjével, az életmódnak és a munkamódszernek állandó, s generációkon át megszokott személyies tapasztalata szükséges ehhez. Minden részletműveletben oly biztos szokások, módszerek, hogy mindenki más tudhassa, mihez kell illeszte nie a maga szakmunkáját. Szokások, amelyeknek lényege a jó munka, az egymás ba illeszkedő munka — amelyeket azonban nem sért meg, hanem ellenkezőleg, erősít az, ha valaki tökéletesíti munkamódszereit. A szokásnak igen nagymértékű a plaszticitása, nem érzi ellenségének az újítást, ha az magának a szokásnak értel mét erősíti. Igen sajátságosak ennek a társadalmias munkaszervezetnek a következményei. Már az első kézműves korporációk is, amelyeket a XII. században kezdődő írás használat szűkszavúan kiemelt a félezer éves szóbeliség homályából, bámulatosan gazdag tagozódást mutatnak. Párizs, igaz, az Alpokon inneni Európa legnagyobb városa volt ekkor, de alig érte el a 100 000 léleknyi lakosságot. Ebben a városban ekkor 106 különböző fajta kézműves szakmáról tudunk, amelyek már bizonyos testületi szervezetben éltek; nem számítjuk tehát ide a még csak kialakulóban le vő mesterségeket. A bőriparosoknak például öt, ősidőkbe nyúló különböző szak mabeli testületük volt, nem számítva ide a kordovánfeldolgozók és a csizmadiák ugyancsak ősi szakmáit, sem pedig a szűcsökét, kesztyűsökét, vagy a szíjgyártók, nyergesek, övkészítők s más specialisták újabban kialakult szervezeteit. A vasművességnek kétféle különböző szakmát képviselő ősi testülete volt, szá mos újabb árnyalati kiágazódással. A textilipar a nyersanyagok és a gyártásfolyamat fázisai szerint számtalan önálló kézművességre tagozódott. Szinte hihetetlen, miként bírta el ez a város ezt a modern szemmel nézve is igen nagyarányú specializálódást — annál is inkább, mert Párizs nem tartozott a nagy exportra kereskedő városok közé. de ugyanilyen részletes specializálódást találunk az akkori Franciaország többi, vidéki városaiban is. S a rendkívüli c ta gozódásban az, hogy az egyes kézművességek nem is a piaci készáru szempontjai szerint alakultak ki, hanem alapjában véve technikai munkájuk módszerei sze rint. Elsősorban tehát a nyersanyagok szerint. A bőrművesek ősi testülete kong426
lomcrációjának törzse például a nyersbőrfeldolgozók, cserzők testülete volt, is mét nyersanyagok s a feldolgozás módja szerint tagozódva, s ebből származtak ki az egyes készáru-szakmák. A famunkások konglomerátumában együtt volt a ki csiny teknő- és dézsakészítőktől fölfelé az asztalosig, az épületácsig, sőt a hajó építő szakmáig is. A textiliparban külön a gyapjúmosók, a gyapjúverők, a kártolók-fésülők és még számos szakma testületei, mégis bizonyos rugalmas testületi összefüggésben egymással. Viszont például a késgyártók szakmája csak a különfé le késpengéket gyártotta, a kés nyelének készítője más testületben volt, aszerint, hogy fából, csontból vagy más anyagból kívánta a megrendelő a pengéhez a nye let. A rózsafüzér nagy piaci cikk volt akkor; mégsem egy testület gyártotta, hanem azok, amelyekhez az áru anyaga, a fa, csont, fém, kő tartozott. Csodálatos önállósága a munkamódszernek, a mindennapos elmélyülő foglala tosságnak, a piaci versenytől függetlenül. A „métier" valóban szakma volt, jelen telte a műhely felszerelkedését, a munkamódszereket, a kézműves képzettségét és a többi métier-vel való változatos kölcsönösséget, de a vásárlóközönséggel va ló közvetlen kölcsönösséget is. A métiér-nek szilárd volt a helyzete, ha nem is közvetlenül használati cikkeket gyártott, szokásszerű joga volt arra, hogy a mun kának bizonyos értelmes anyagátalakító fázisait vele végeztessék el. Így valóság gal készáru lett a cserzeti bőrnek sokféle fajtája is, s nem csupán a csizma vagy a táska. Készáru lett a tisztított, mosott, vegyszerben fürdetett gyapjú, s aztán a kártolt gyapjú finom összeálló bundája is — valóban, rá sem ismerhetni már ben ne a juh hátán nőtt nyersanyagra. Külön készáru lett a fonál is, sokféle szabályo zott minőségben kerülve forgalomba. Az antik ipar nem ismerte e félgyártmányo kat, mint forgalomban levő árukat, csak a végső használati cikkeket ismerte készárunak. A kézműves métier munkája tehát részletmunka volt, de mégis önálló, értel mes anyagátalakító munka maradt.b) A nyers természetanyag mint pompás tech nikai anyag került ki kezéből, az emberi életbe beiktathatóan. Nagyobb csoda az élő állati bőrből hajlékony, finom, tartós technikai minőséganyagokai készíteni, mint ezt a technikai anyagot csizmává megvarrni. Az ilyen anyagmegdolgozó kéz műves nem gépies, hanem valóban alkotómunkát végzett, ismernie kellett a nyersanyagok változatait, a módszereket, amelyekkel ezekből a minőségeket elő állíthatja, meghallgatva a vásárló kívánságait, s érintkezést tartva a további fázi sok mesterségeivel, egészen a készáruig. Valósággal céltudatos, intenzív s minden napos anyagvizsgálat folyt az illető métier messze vidéken dolgozó műhelyeiben; alapos utánképzés, a tapasztalatok állandó kicserélése. Módszerek, eszközök, ké szülékek, vegyi s hőtani eljárások alakultak ki s foglaltattak szóbelileg szabályok ba. Szigorú fegyelmezéssel, a testület nem csupán a kész munkát, hanem az egyes műveletek előírt pontosságát is ellenőrizte. Minden részletművelet, minden me chanikai-vegyi ráhatás fegyelmezett, gyakorlott, pontos eljárással történt, a leg célszerűbb, legpontosabb mozdulatokkal. A szabályokat szinte gépekként kezelte az ember, amikor magát reájuk beállította. De a készülékek, s eljárások, szabá lyok mögött mindig ott maradt az alakító értelmes ember, aki ismerte az egyes műveletek jelentőségéi, tudta, hogy az eszközt, a vegyi anyagot milyen körülméb)
A „anyagálalakító" technika szerinti munkamegosztásról (szemben a készárú-központúantik munkamegosztással) Hajnal felfogása a Technika és történelem ( 1 9 4 6 ) c. tanulmányban.Közölve e kötetben.)
427
nyék közölt, milyen hatással lehet a feldolgozandó anyagra bocsájtani. A szabá lyozott eljárásokat mindig értelmes alakítgató figyelem kísérte, s ha az egyéni tapasztalatokból közvetlenül alkalmazható, munkát könnyítő és tökéletesítő részletműveletek választódtak ki és átjárták a műhelyek tapasztalati ellenőrzését, felzárkóztak a meglevő szabályok, eljárások kincstárához. Nem csupasz rutinról van tehát szó, mint az antik rabszolgaiparosnál, hanem módszerekről, amelyeket minden apró részletében technikai biztonsággal kezel a kézműves, mégpedig messze vidékeken azonosan, de amikhez minden kézműves hozzáadja a maga önálló tapasztalatait. Minthogy a kézműves önálló, szilárd egzisztencia, tanító mester és a közönséggel szemben mintegy a szakma közfunkcionáriusa is egyút tal, nem pedig az üzlet parancsa vagy konkurenciája alatt álló munkás, nem haj landó olyan munkatempóra és módszerekre, amelyek testét-lelkét meggyötörnék, olyan módszereket tapasztal ki, amelyeket minden más kézműves is elfogadhat, azaz az embert segítő, a természet elemeit objektíve felhasználó módszereket. A lényeges az, hogy az. anyagálalakítás minden kicsiny részlete külön kitapasz talható probléma a kézműves számára; nem puszta rutinnal siet a nyereséges készáru gyártása felé, testi ügyességének, idegeinek végső megfeszítésével. Így ér kezhet el műveletekhez, amelyek számára oly tökéletesen előkészítette a feldol gozandó anyagot, hogy most már csak egyes jól meghatározott mechanikus vagy vegyi vagy hőtani hatások alá kell azt vetnie. Így keletkezik a malomipar, így ikta tódik be a fonókerék, a rokka és a szövőszék a textiliparba. Így jutnak el a bádog gyártáshoz, hosszadalmas, körülményes, pontos hőtani, vegyi, mechanikai hatá sok egymásutánjával. Nem történik más, mint ami a mai tudós technikus kísérleti műhelyében: a természetanyag átalakításának folyamatát apró részletekre szedik szét, hogy min den részletet külön-külön vegyenek vizsgálat alá, belső törvényeit megismerve. Csakhogy a középkori kézműves mindjárt azt is kitapasztalja, hogy miként lehet a műveleteket emberhez méltó munkának megtartani; a mai tudósnak erre nincsen gondja. A technika a középkorban az élményeknek anyagi formákban való kifeje ződése lett, a természettel való érintkezés élményévé, és a természetnek a társa dalmi életbe való beiktatásának élményévé. Kétségtelenül nem csupasz fizikai munka, hanem az alkotó szellemnek anyagias formákban való kifejeződése is. Fi gyelmeztet bennünket, hogy nem csupán gondolatokkal lehet az emberi szellemet kifejezni; s hogy a szellemet a külvilág számára, a társadalom számára anyagias formákkal is lehet realizálni. A munkaszervezet, amelyben ez a termékeny, szervesen fejlődő technika meg indult, nem volt sem individuális, sem pedig kollektív. Szoros szokásszerű köl csönösség, tartós és emberien tisztességes, fűzte össze az egymásba dolgozókat. Mindegyik önálló egzisztencia, a társadalommal önálló kölcsönösségben; csak a szakmabeli szabályok szerkesztik egymáshoz az. egyes munkásokat, nem pedig a parancsszó vagy az üzlet. Az emberek foglalatosságukkal igazodnak egymáshoz, nem ösztönös érdekeikkel. Az együttesnek tartós megbízható illeszkedése megkí vánja, hogy a métiers ne csak iparüzem, hanem igen alapos tanítóüzem is legyen. A francia kézművesség mindvégig is ritkán alakult rideg jogi formákba öltö zött céhhé — ez inkább a német kézművességnek volt sajátossága. De üzleti vál lalkozássá nem alakullak át a francia kézművességek, mint Itáliának hatalmas céhei. De izmos, széles társadalomrétegződés alapjait vette meg a francia kézmű vesség. Ez volt Európának első elhatározó társadalmi forradalma: a fizikai mun428
kának hatalmas előretörése, a polgári réteg kialakulása. Magasabb és elvont isko lázottság, s a tőke ereje nélkül is valóban alkotó funkciót végző réteg. Tanultsága a munkamódszer, de annak társadalmias vonatkozásai is — s mindez nagyobb ér tékeket vitt bele a fejlődésbe, mint akárhány tanult tollforgatónak szellemi ügyes sége. Már elejétől, már az írástalan kora középkorban is, feltűnő gyorsasággal vit ték szét a mesterek és tanítványok a szakma új s új eredményeit a távoli városokba is, ahol ugyancsak korporációk szabályozása alatt a tanítás anyagába felvétettek. Nagy és régi városok korporációi szinte tanítóiskolái voltak a kiseb beknek, s egyúttal a szakma ügyeiben véleményadó és elbíráló felsőségei is. Az 1581. évi királyi ordonnance igazi francia eleganciával rendszerezte ezt a szakma beli iskolázó és ellenőrző hierarehiát az ország korporációi között. Kisüzemek egymás melletti sokasága: ez mégsem jelentette a nagyüzemi ter melés kizárását. Ha minden mester közvetlenül a közönségnek dolgozott is, a munkatagozódás, amelyen a készáru keresztülment, igen mély és sokoldalú volt. A közös módszeren kívül közös felszerelkedések is állottak a korporáció kézmű veseinek rendelkezésére. A szorosabban egymásba illeszkedő szakmák együvé is telepedtek, a kis műhelyek zegzugos átjárókkal, folyosókkal kapcsolódlak egy máshoz Ma már szinte kiismerhetetlen szokásszerű kölcsönös szabályozás kötöt te munkájukat egymáshoz; s ismét halványabb árnyalatú szokásjogok a távolabbi szakmákhoz, amelyekkel mégis, legalább egyes iparcikkek gyártásánál, egymásba kellett illeszteniük munkájukat. Széles tagozódásra széthúzott gyártásfolyamat, amelynek minden pontján-fázisán egy szakértő, tanult munkás dolgozott. Ez a részletekben való kitűnő technizálás és pontos egymásba illeszkedés tette lehető vé a tömegtermelést, bérmunkás tömegek alkalmazása nélkül is. Igazi technikai üzem, mert csupán tárgyi-technikai összefüggései vannak, pedig üzletük sokkal közelebb áll a modern gyárhoz, mint az antik vállalkozó tőkének vagy államhata lomnak csak parancsszóval együtt tartott munkástömegei, nagyüzemei. Azonban a kézművesség kialakulását így elszigetelten mégsem lehet megérte nünk. Mi volt az a szokásszerűség, amivel magyarázzuk az egyes mesterségeknek és az egész szervezetnek szilárdságát, s minden racionális értelmezéssel annyira ellenkező, egészen sajátos viszonyait?c) A kora középkor írástalan társadalomképződésének alapvető, s végül kizáróla gos uralomra jutott dinamikája, módszere volt ez. Ma már a francia történetírás mind erősebben kiemeli a szokást, a coutume-ot, mint a félezer esztendős kor szaknak lényegét; kiemeli szerepét még a XII. század után is, döntőnek tartva azt egészen a XVI. századig, s igen lényeges, hivatalosan is elismert szerepűnek egé szen a francia forradalomig. A szokás erejéről ma nem sok véleményünk van, legfeljebb kuriózumként em legetjük, a mi okszerű emberi magatartásunkkal szemben. Kétségtelen, hogy egé szen különleges társadalmi előzmények voltak szükségesek ahhoz, hogy a kora középkorban a szokás kifejezett, elismert intézménnyé legyen, az emberközti vi szonyoknak is egyedüli szabályozója. Bizonyára a magas antik kultúrának évszá zadokon át való hosszú önmagába roskadása, az ősi kelta lakosság szívós hagyo mányai, a germán barbárok betelepedésének sajátságos módjai hozták c)
A racionális társadalomszervezet és a szokásszerűség szembeállítása e l ő s z ö r Racionális fejlődés és írásbeliség ( 1 9 3 2 ) tanulmányában.
429
mindinkább olyan helyzetbe az embereket, hogy csak a hosszú időn át személye sen tapasztalt kölcsönösségek szerint igazodtak egymáshoz. Semmiféle racionális szervezkedés, sem hatalmi, sem gazdasági, sem vérségi-törzsi sem tudott érvénye sülni az alsó életszokásokban szívósan önálló, kicsiny együttélő csoportjaival szemben. Római jog, germán jog, állami, egyházi szervező kísérletek: mind hiába valók voltak, az alulról felnyomuló szokásjog deformálta, racionális értelmükből kivetkeztette őket. A Karolingok kísérlete után végül meg is szűnt minden kísér letezés, megszűnt minden központi racionális legislatio; a törvényhozás után év századokig nem más, mint a szokásjogok érvényesítése. A X-XI. században a ki rályi udvar is végleg feladott minden régi szervezetet s intézményt, s a központi kormányzatot is a szokásjogok adminisztrálására rendezte be. Az alulról felnö vekvő népi társadalmasodás módszerei széjjelnyomták az utolsó, legfelsőbb racionális intézmények ellenállását is. Ezen alapozódik, véleményem szerint, a mi egész európai kultúrfejlődésünk. Nem vizsgálhatom itt most ennek az emberiség történetében páratlan folya matnak részleteit. Röviden csak annyit, hogy a nyugat-európai hűbériséget véle ményem szerint csakis az ilyen általános szokásszerű társadalomtalajból lehet megmagyarázni. Hűbériség, azaz a felsőbb hatalomnak alsóbbak kezére adása el lenszolgáltatások kikötésével, sok más kultúrfejlődésben is feltalálható. Racioná lis módja az államszervezet valamiként való fenntartásának, a racionális érdek kölcsönösség módszerével. nincs semmi teremtő tartalom benne. Az újabb történeti kutatások és szintézisek már egészen mást látnak a nyugati hűbériségben; sem érdekkölcsönösséget, sem pedig érzelmi kölcsönösséget, ha nem a kicsiny életet is átható alapvető szerveződést; kezdetlegeset, de újat. Saj nos, a társadalom általános szokásszerű dinamikáját, nézetem szerint, még e munkák sem érvényesítik rendszeres alapvető magyarázatként. Különösen a né met Mitteis és a francia M. Bloch munkáira hivatkozom. A hűbériség tartós vi szony ember s ember közölt: mindkét fél köteles kölcsönösen jólismert életvite lét, foglalatosságát úgy igazítani, hogy méltányos vagy megszabott esetekben a másik félnek teljes hozzáértésével rendelkezésére állhasson. A francia hűbériség ben sokáig nem is szerepelt dologi momentum c viszonyban. Egyszerűen foglala tosságok kölcsönösségéről volt szó, a felek kölcsönösen ismert, tapasztalt, meg szokott képességei alapján. A német hűbériség kevésbé szokásszerű, inkább racionális, elejétől a földbirtok adománya és ellenszolgáltatásai körül fordul meg a hűbérviszony. francia területen, a Saine-Loire vidéke a hűbériség legmélyebb fészke. Itt iga zán nincs más viszony az. emberek közöli, mint a mindennapos életvitelnek, fog lalatosságnak személyes érzékeléssel, generációkon át megszokott kölcsönös iga zodása. Akiknek munkája valamiként hosszú időkhöz csak valami részletében is egymás szerint igazodtak, azokat máris szilárd szokás kötelezte arra, hogy úgy él jenek, munkálkodjanak s utódaikat is úgy neveljék, hogy ez érintkező feladatokat megbízhatóan teljesíthessék. Aki bárki más földtulajdonán huzamosabb ideig dolgozott, joga volt állandóan erre alapítania egziszteneiáját, a földtulajdonos nem tehette őt ki az illető földdarabból; viszont ő köteles volt a föld megfelelő művelésére és olyan teljesítményekre az úr számára, amivel a szokásszerűtlen ta pasztalt úri funkciók fenntartásához az illető hozzájárulhatott. Ily módon nőtte be az egész életet a szokás; nem volt racionális magántulajdon több mint félezer éven át, nem volt izolált egyéni élet sem, mindenhez, amit bárkitől átvett az em430
ber, a szokásszerű kölcsönös magatartás kötelezettsége tapadt. Ami azonban nem lehet a megszokás, a közvetlen mindennapos tapasztalat tárgya, az a viszony elmosódik; ha a föld ura távol él, lassanként helyi képviselője válik közvetlen földesúrrá s a magasabb uraság csak azon funkcióit tartja meg, amelyeket e ki sebb földesúr a vele való gyakoribb érintkezésben szokásszerűen kénytelen elis merni, így alakult ki francia területen a hűbériségnek mélyen tagozott hierarehiá ja, így alakult ki a IX. században a lovagság intézménye is; lényegében hivatásforma, alapos képzettséggel, amit az ifjú hosszú éveken át urának udvará ban szerez meg fegyverkezelésben, műveltségben és hűbéri adminisztrációban egyaránt, hogy aztán saját uradalmában sokáig készen álljon urának segítségére, fegyverrel és tanáccsal. A személyiesen érzékelhetőnek megszokottsága tehát a lényege a társadalom szerveződésnek, minden elvi-elméleti szemponttal szemben. Akit maga végzett foglalatosságban hosszú időn át megszoktak, azzal léptek szívesen munkakölcsö nösségbe. Aki mással akar dolgoztatni, az azon veheti észre magát, hogy munká sai közölt szívós kölcsönösség alakul ki, s kölcsönösség a munkájukat tapasztaló helyi társadalommal is — a munkaadó végül is kénytelen engedni az így kialakult szokásszerűségnek, s szabályaihoz alkalmazkodni; a munkaadó viszonya hűbérviszonnyá alakul át. Markáns vonásokkal emelkedik így ki a szokásszerűségből minden érzékelhe tő, tárgyias forma, a földeken a határok, a művelés nyomai, az eszközök, a fogla latosságok. A francia hűbériségben elejétől kezdve szerepel a többoldalú kötött ség; mindegyik úr felé foglalatosságának más és más teljesítményeivel lép valaki megbízható kölcsönösségbe, mint ahogyan a paraszt is sokoldalúan kapcsolódik a falujabeliekhez. A kézműves az úrnak talán csak valami házrészét tartozik kar bantartani, de másoknak is úgy dolgozik, ha azok életvitelében megbízhatik, mint azok is az övében. A társadalomba szilárdan beágyazott hivatásmunkának maszszív rendszere ez. Nem képzelhető el értelmiségi hivatás sem anélkül, hogy szoros kölcsönösségben ne álljon a helyi társadalommal, s még szorosabb, egymásról ke zeskedő, a munkát szabályozó testületi kölcsönösségbe a rokon hivatásokkal. Még az üzleti élet is e szokásszerű hűbéri kölcsönösségek mutatója. A hitelélet nem racionális kíméletlenséggel dolgozik, hanem a felek megbízható foglalatos ságára alapozza műveleteit. A modern szerződésjog kimutathatóan a hűbériség ből vette az érdes antik jognál mélyebb, termékenyebb szempontjait, innen a részvényjog is, sőt még a modern váltó intézménye is kimutathatóan hűbéri ere detű. Az emberek közötti minden vonatkozást áthatja, szabályozza tehát ez a mód szer, még az intim családi életet is; úrrá lesz a gondolkodás és az érzés formáin is. Racionális fogalmakkal szinte kifejezhetetlen viszonyok szerkesztik egybe a tár sadalmat, s mégis józanabb, reálisabb viszonyok, mint az antik társadalmat; az egész embert közelről megnézők, a körülményeket személyes tapasztalattal megismerők.
* Ha van valami társadalom, aminek viszonyait az írásnak racionális fogalmazásai val nem lehet kifejezni, úgy a kora középkor szokásszerű társadalma volt az. 431
nincs más mód, mint a szituációnak gyakorlati személyes megtapasztalása, s az tán valami érzékelhető formával való szimbolikus kifejezése. A szimbólum azon ban csak utalás az illető helyi szokásra, emlékeztető forma, hogy hiteles, megbíz ható személyek megtapasztalták és valóságnak találták a falak között fennálló szokásszerű viszonyt, amit a szimbólum jelez. És mégis ebből a társadalomból nőtt ki már a középkorban az európai írásbe liség, amihez mélységre és elterjedésre hasonlítani sem lehet semmi megelőző kultúra íráshasználatát sem. Azt hiszem, nagy probléma ez; a kultúrfejlődés választóvonalához értünk el ezzel.d) Az antik igen elevenen használta az írást, viasztáblákon, papiruszon. Gyorsan, egyénien írtak, külön gyorsírásjegyek sűrű használatával is. A valóság azonban az, hogy lényegében csak élőszóban gondolkodtak és érintkeztek. Az igazi eleven, ra cionális gondolkodás, érintkezés nehezen viseli el a technikai munka közbeikta tását; oly technikáét, amelynek folyamatos használata évek tanulását és hosszú gyakorlati alkalmazást kíván. Az antik úr tehát rabszolgákkal íratott, s az írásokat rabszolgákkal olvastatta fel magának. Az írásnak formái tehát nem alakultak ki társadalmiasakká, mindenki által olvashatókká. Annak kellett elolvasni tudnia, aki írta, vagy legfeljebb még azoknak, akiknek foglalkozásuknál fogva dolguk le hetett az írással: közjegyzők, feleket képviselő jogászok. Ezek számára is csak közvetítő technika volt az írás, a jogi aktus számára. Vidékenként, foglalkozásonként, egyénenként változóan alakullak ki a folyóírások, az antik kapitális betűk szárainak gyors egymásba hajlításával, úgy, hogy az egyes betűk önállósága teljesen megszűnt. Ezek az írások éltek tovább a Római Birodalom bukása után is a nyugati vidé keken, jogászspecialisták kezén, apáról fiúra tanítva, szinte mint mesterségbeli titkot. Itáliában sohasem tűntek el teljesen, amíg a XII—XIII. században az új nyugat-európai írás fel nem váltotta őket. Szívósan éltek a spanyol félszigeten is. Jó ideig jelentős volt szerepük Dél-Franciaországban is, amely az ősi antik terüle tekkel mélyebben függött össze; e területeket a középkor éppen ezért az „írott jog vidékeinek" nevezte el, élesen megkülönböztetve az észak-franciákétól, a „szokásjog vidékeitől". Itt a Karoling időkig tengődött ez az olvashatlan antik jogászírás. Azonban kinek lett volna szükséges akkor már, a szokásszerű hűbéri ség mindennapos életében, jogászilag megfogalmazott írásokra? Talán még a ki rályi kancellária ragaszkodott leginkább a régi római uralkodó külszínhez és állí tott ki legtovább, már holt gyakorlattal, ilyesfajta okleveleket. A X. században azonban a Capetingek uralomra jutása a Karolingok római birodalmi fikciójának végleges feladását jelentette. A szokásszerű hűbéri társadalmasodás alulról fel nyomuló szerkezete hűbéri seigneurialis udvarrá tette a királyi udvart is. Lépcső zetes, személyről személyre, foglalatosságról foglalatosságra épülő társadalom piramis csúcsa lett a királyi udvar, a foglalatosságok szokásjogainak adminisztrációja, az élelmezésnek, a pincének, az istállóknak, a lovagi felszerelés nek, az építkezésnek, a bútorzatnak, a ruházatnak legfőbb udvari hűbéri tisztsé geivel. Tisztségek, amelyek lefelé lépcsőzetes hűbéri funkcionáriusokkal admid)
Hajnal úgy gondolta, hogy — kezdettől, 1920-tól — az Írásbeliség előrehajtó szerepének kimuta tásával élete nagy felfedezését tette meg. (Vö. erről a kötet Bevezetőjében írottakat.) E dolgozat megírása előtti hónapokban készül el az írás szociális szerepéről c. tanulmány. (Közölve e kötet ben.)
432
nisztráltatták az illető szakmákat; e funkcionáriusok a helyi szokásokba voltak beleágyazódva, s fölfelé a foglalatosságok szokásszerű autonómiáját képviselték, csak vékony legfőbb hűbérúri illetékeket juttatva el az udvarhoz, másrészt azon ban az alattuk álló szakma társadalmát hűbériesen állandó készenlétben tartva oly teljesítményekre is, amit a legfőbb hűbérúr esetenkint megkívánhat tőlük. Maguk az udvari tisztek is ilyen hűbéri tartós készenlétben szolgálták a királyt, de éppen ezért nem vak engedelmességgel, hanem szakmájuk-társadalmuk szokásai hoz való beavatkozást nem tűrő önállósággal. Idővel ez udvari tisztségek, ame lyek eredetileg a földművelő s kézműves foglalatosságok köznapi gondjainak föl desúri adminisztrálói voltak, Franciaország legragyogóbb tradicionális országos méltóságaivá lettek, félelmetes hatalmuktól véglegesen csak XIV. Lajos abszolu tizmusa tudott megszabadulni. Tehát a X. században a francia szokásszerű hűbéri területekről véglegesen el tűnt minden jogi természetű írás. Ezt a pár emberöltőt már régóta az „írás elleni reakció" korának nevezi a tudomány, mert az Alpoktól innen általános volt ek kor a jogi természetű íráshasználatnak feltűnő visszaszorulása. De úgy látszik, se hol sem volt oly határozott ez a visszaszorulás, mint a hűbériség francia mélyfész kének vidékein. A római tradíciója okleveles gyakorlat német területeken mégis inkább megmaradt, nem is szólva az Alpok eldugott, tradicionális vidékeiről. Pe dig e francia mélyhűbériség volt az, amely pár emberöltővel később vezető és leg főbb oktató területe lett az Alpokon inneni Európának; s egyáltalán, évszázado kig vezetője az európai társadalom- és kultúrfejlődésnek. Nyilvánvaló, hogy az életközel szokásszerűség ekkor jutott kizárólagos szerep re ezeken a francia vidékeken. Nem jelentett azonban ez kultúrsüllyedést. Már kijegecesedtek, rendszeres ültek a társadalom-adminisztráció életközei módsze rei. Mindenütt a foglalatosságok szilárd formái, felszerelései, egymásközt bonyo lult, csak szemléletesen s megtapasztalással megállapítható egymás közti szo kásszerű viszonyulásokkal; mindenütt a közéjük beültetett közvetlen hűbérfelsőség, s mindenütt valami szakmabeli hivatás, amely mintegy regisztrálja, em lékezetben tartja, szimbólumokkal megrögzíti a szokásokat, az adminisztráció és a társadalom számára. Írástalan hivatások, a memória technikusai. Az északi ger mán társadalmakban erős körvonalakkal jelentkeznek előttünk az ilyen hivatá sos, szokásokat memorizáló, vitás ügyekben döntő szerepű szakemberek. A nyu gati fejlődésben, úgy látom, nincsen nyomuk. Itt ugyanis az egyház emberei vitték a társadalomban ezt a szerepet; az egyházé, amely sehol másutt nem tagozódott bele oly mélyen a hűbéri-szokásszerű társadalomba, mint e francia vidékeken. Az egyház íráshasználó volt mindig, de sokáig csak kolostori életében, vallá sos-tudományos célokra. Amíg a római tradíciójú jogászhivatások látták el a vilá gi élet egyre gyérülő írásbeli szükségleteit, a papságtól idegen volt ez a funkció; sajátságos olvashatlan elfajzott folyóírással együtt. A kódexek írása alapjában vé ve egymás mellé rakott nagybetűkből állott, olvasásra alkalmasan, gyakorlati cé lokra alig használható betűvetéssel. A középkori írásfejlődésről Heinrich Fichtcnaunak, a bécsi Institut für Österreichische Geschichtsforschung kiadásában 1946-ban megjelent kiváló könyve tá jékoztat bennünket a modern eredmények feldolgozásával.e) Sajnos, Fichtenau az e)
Hajnal itt H. Fichtenau Mensch und Schrift im Mittelalter, Wien ( 1 9 4 6 ) c. monográfiájára utal. Ennek kritikájáról szóltunk Az írás szociális szerepének felújulása... c. tanulmányhoz írott beve zetőben.
433
írásfejlődést elsősorban az emberi psziché szempontjaiból magyarázza, s ezzel összefüggésben a korszakok szellemi magatartásából, elsősorban a művészet kor jellemző irányaiból — holott, nézetem szerint, az írás, mint minden anyagiasan teehnizált forma, elsősorban szociológiai probléma. De Fichtenau eredményei még így is rendkívül értékesek, s bizonyára új mozgalmat hoznak az írástörténeti kutatások terén. Annak ellenére, hogy az antik hanyatlásával hanyatlott az íráshasználat is, bi zonyos igen jelentős középkori újításokra mégis fel kell figyelnünk. Kezdetlege sebb fokokra való visszatérésnek látszik, s bizonyos értelemben csakugyan az is, az iparilag gyártott papirusznak és viasztáblának felváltása az állatbőr, a perga men által. Azonban a bőranyag azt is jelzi, hogy újfajta társadalomszerveződés megy végbe, szívósabb, mint az eleven aktualitások szerint lüktető antik élet volt; a papirusz és a viasztábla ezt szolgálja, a bőr ellenben tartós, és gyártásához, kiké szítéséhez nem kell magasabb kereskedelmi-ipari szervezet. A kódex írása is vál tozik, a szegletes antik kapitális betűk kikerekednek, az unciális különböző válto zataira, könnyítve valamit az író keserves betűrovó munkáján. Majd itt-ott jelei mutatkoznak, hogy a betűvetés mégiscsak folyik a kolostori kódexíráson kívül is, a nagybetűk közé olyasfajta formák csúsznak be, amelyek a mi kis nyomtatott be tűink őseinek tekinthetők. 800 körül valami általános és elég hirtelen változás megy végbe előttünk: a félunciális formákból tudatosan alakítanak ki egy egyöntetű reformírást, a karoling minuszkulát, ami véglegesen és a mai időkre szólóan is megalapozza az olvasásra szánt európai írásnak betűtípusait. A reform kétségtelenül tudatos volt, Nagy Ká roly uralkodói akarata segítette, kolostorok dolgoztak az egyöntetű formák kivá logatásán a sokféle betűtípusból. A mai kisbetűk, a régi majusculákkal szemben, az író kéz számára kétségtelen könnyebbséggel, de még az olvasás számára is, mert a felső-alsó szárakkal változatosan tagolt betűk könnyebbé teszik az. egy te kintetre való felismerést. Fichtenau élénken tiltakozik az ellen, hogy az írásfejlődést elsősorban gyakor latias szempontokból magyarázzuk; a teljes ember, egész lelkületével áll az íráski fejezés mögött. Valóban, az antiknál láttuk, hová vezetett az írásoknak csupán technikai célszerűség szempontjából való kezelése: vad összevisszasághoz, olvashatlansághoz, minden bensőbb társadalmi szerepnek megszűnéséhez. Mint min den kultúrforma, ami csupán az egyénre bízatik, célszerű érdekeire. Az egyén a társadalomban: ez minden szerves fejlődésnek meghatározója. Meg kell néznünk tehát a társadalmat is, amely a karolingi írásreform mögött állott; az uralkodói elképzelés sem maradhatott érintetlen ettől. Kétségtelen, hogy az írásreform tudatosan csak a kolostori s vallásos életre né zett, a szövegek, főként a Biblia általános olvashatóságára, mint azt egyenes ada tokból is tudjuk. Minden ilyen szöveg latin nyelvű volt akkor, az általános olvas hatóság céljait szolgálta a latin szövegek grammatikai javítása is, amire akkoriban állandóan buzdították egymást az íróemberek. De a reform korántsem volt antik szellemű, erre Fichtenau erősen figyelmeztet; nem az antiknak reneszánsza volt tehát, hanem ellenkezőleg, vallásos és antikellenes. Egyszerűen az egyházi vallá sos életnek gyakorlati céljait kívánta szolgálni. Azonban a szokásszerű hűbériség fejlett korszakában vagyunk ekkor. A római egyháznak az antikból kinőtt racionális szervezete sehol erősebben nem törik be le ebbe a sajátos új társadalom-dinamikába, mint Franciaország mélyhűbéries vi434
dékein. A plébániák túlnyomó része egyenesen a seigneur nuocres szakmabeli alattvalójává lesz, szinte ugyanolyan állapottal, mint a földesúri malom és a mol nár. Maga a püspök is ilyen hűbéres módra kezeli a földesuraságának plébánosa it, s többi egyházi funkcionáriusait is. Tudjuk már, mit jelent ez: az egyházi funk cionáriusok beleilleszkedését a helyi szokásszerű társadalmakba, hosszú évszázados folyamattal. Amiként minden hűbéri aktusnál is jelen van a pap is, sőt az aktust már félig-meddig egyházivá tette az eskü szertartása is, úgy a nép szoká sainak szakszerű megrögítője a plébános is, aki ekkor még családos, írástudatlan ember, de ért a formákhoz, a memorizáláshoz. A püspöki székhely is hasonlóvá válik a seigneuriális udvarhoz. A káptalan tagjai egyes szakmák tisztségeit látják el, az ismert szokásszerű hűbéries módon, az alattuk élő foglalatosságok adminisztrációjával, fel a püspök felé, e szakmák hűbériesen önállósuló képviseleté vel. A káptalan ily módon erősen önállósul püspöki urától, külön korporációvá alakul. S minden funkció is önállósul, a seigneuriális jövedelmek kezelésén kívül az egyes jámbor alapítványokkal összefüggő funkciók is, ima- s misemondások, oltárszolgálatok s más hasonlók. Mindez a társadalomélettel való százszoros összefüggéseket jelez. A funkciókra, a praebendákra klerikusok helyezkednek el — s gyanítható, hogy sok kegyes alapítványnak éppen az ilyen klerikus-fenntartás volt a reális célja. Az ima- és misemondások mögött a klerikusnak a családokkal való szorosabb kapcsolata rejlik; olyan klerikusé, aki nem mindig veszi fel a ma gasabb egyházi rendeket. A püspöki udvar neveli ezeket liturgiára, de az egyházi ember szokásszerű társadalmi funkcióira is. Az írásra egyelőre igen kevéssé; de hogy a memorizálásra igen, azt bizonyítja az is, hogy a lassankint gyéren újra je lentkező oklevek fogalmazása tudatosan használja a ritmust, a memóriának a szóbeliség társadalmaiban mindig hatékony, érzékelhető-technikai segítségét. Mint a hűbéri-lovagi udvarban az apródok, úgy nevelkednek hosszú gyakorlati képzéssel a klerikusok is a püspöki udvarban, s mennek azután széjjel vidéki stallumokra. Ez a klerikus már szakember, értelmiségi hivatás, bár az írás még nem kenyere. Hűbéries elhelyezkedésének világi uraknál, testületeknél sincs akadálya. A lovagi életben mindenütt ott van az udvari káplán. De ott van a faluban is, ha nem is plébános, de káplán mellette.f) Kétségtelenül ott van a nagyobb kézművestestületekben is — az írásos korszak kezdetével legalábbis máris ott találjuk a klerikusokat is. A püspöki székhely klerikusainak nevelése a káptalan egyik tagjának, a scolasticusnak vagy kancellárnak a szakmája; felelősséggel űzi, de hűbéres önállósággal is, jövedelmét is ebből húzván. Már a liturgia is arra kényszerít, hogy a latin nyel vet is tanítsák itt valamiképpen. A misekönyv, a biblia olvasása is szükséges, leg alább c célra meg kell ismerkedni a betűkkel is. Kolostori tudás módra előveszik c célra az antik oktatásrendszert, a triviumot-quadriviumot; a triviumban benne van a latin grammatika is, majd a fogalmazás tudománya, a retorika is. De sokáig csak az olvasás tudományáig terjedt az egyházi ember műveltsége, az előírások is csak ezt kívánják tőle, s még a XIII. században is tudunk prépostokról, akik csak olvasni tudtak, írni nem. Nehéz is lett volna ez, hiszen tökéletes latintudást kí vánt az írásfogalmazás.
f)
A papságnak a helyi társadalomban betöltött szerepére vö. A kis nemzetek történetírásának munkaközösségéről ( 1 9 4 2 ) c. tanulmányban ( 1 9 4 2 ) írottakat.
435
Azonban a betű megiscsak csábító eszköz volt a memorizáló klerikus számára, legalább rövid feljegyzésekre, maradandó emlékezetűekre. Olvashatóan, de mégis fesztelenebb tollkezeléssel keletkeznek az unciálisokból a minuszkula felé haladó betűformák, eléggé rendszertelenül. Az antik jogászírás is mintául szolgált; illet ve már az is igyekezett volna bonyolult indás vonalait tisztázni, olvashatóbbá vál ni. Most már nem az eleven szóbeliség gyors technikai segítsége az írás, hanem megörökítendő tények feljegyzése; másoknak is, s generációk múlva is el kell tudniok olvasni, egyáltalán, örök kifejezésként kell szerepelniük. Szűkszavú s kez detleges fogalmazással jegyzik fel a püspöknek alávetett társadalom szolgáltatási kötelezettségeit és egyéb jövedelmeket. Kétségtelenül mindinkább általánosul a memóriái alátámasztó párszavas feljegyzés olyan ügyekben, amelyekben klerikus funkcionált. A káptalani iskola azonban, akár a kézműves korporáció, szigorú szabályozás sal működött. A skolasztikus ügyelt fel erre, egyébként pedig, akár a kézműves korporációban, az oktatást nem is lehetett másként elképzelni, mint személyies formaátadással, érzékelhető közvetlenséggel. Hiszen csak szabad előadással nem lehet a fiúkba belenevelni a társadalmi szokás megfogalmazhatlan változásait. Praktikus begyakorlásról van szó, nem pedig elméletről; ez áll magára a liturgiára is. A skolasztikus tehát engedélyt ad egyes végzett tanítványoknak, hogy mind egyik egy-két ifjú oktatását átvegye, akár a kézművesmester egy-két tanoncnak nevelését. Lehet az is, hogy az egyes ilyen liceneiátus tanítók sajátos tananyaguk ban is elkülönültek egymástól, talán egyes vidékek szokásai szerint, vagy a lovagi udvar vagy a kézművestestület szokásai szerint. De, mint a kézművességnél, kétségtelenül fegyelmezett, szabályozott technikai oktatás folyhatott ezekben a káptalani iskolákban is. Igen zavaró lehetett a kó dexeknek, szertartáskönyveknek sokféle betűváltozata, s következetlen latinsága is. A korabeli francia capitularék aprólékosan rendelkeznek az oktatás fegyelme zett egységéről. A kolostorok minden kis hibát a liturgikus szövegmondásban, minden betűhibát az írástanulásban a tanuló hátán büntetik meg. A klerikus gya korlati képzéséhez tartozott a naptárnak, az ünnepeknek kiszámítása és a nap óráinak megállapítása. Ilyen fegyelem a képzésben, a klerikusnak ilyen beleilleszkcdése a szokásszerű társadalomba állott a karolingi írásreform mögött. Ez a reform tette egységessé a betűt, mindmáig, a nyugat-európai kultúrkörben. Hasonlóan a kézművestechni kához, amelynek szabályai, módszerei testületről testületre terjedtek, a testületek valósággal iskolaszervezetként működtek. Az iskolaszervezet mögött azonban mély társadalomstruktúra állott. Nagy Károly parancsszava erősen siettethette a reformírás terjedését. Azonban egy ilyen rendelkezés nem biztosíthatta volna az írás végleges egységét, egy-két emberöltő múltán felbomlott volna az, vidékek s egyének íráshasználatában. Kétségtelen, hogy a reformírás terjedése az iskolázás nak francia módra való átszervezésével járt együtt. Vannak is jelek arra, hogy ahol, Franciaországon kívül is, átveszik a reformírást, ez egyúttal rezsimváltást is jelent az illető intézmény értelmiségi vezetésében, a régi antik típusú képzettsé gek beváltását, a hűbéri szakmabeliek behelyezését. Ez az első eset, hogy a francia kultúra előnyomulóban mutatkozik, még az ad dig vezető itáliai kultúrterülettel szemben is. Oly mély társadalmias intézmények tartják kezükben az új írást, hogy előbb-utóbb engednie kell más, bármily ügyes, de egyéni s szervezetlen értelmiségi munkamódszernek is. 436
A klerikusság tehát még írástalan értelmiségi munkát végez, csak éppen biztos és egységes tananyagként van mögötte az iskolában egységesített s fegyelmezett írás. Szó sincs már világi-gyakorlati ügyek rendszeres írásba foglalásáról. Ellenke zőleg, a hűbériesség végső győzelme írástalanná teszi a X. századot. A jogi termé szetű íráshasználat még a királyi kancelláriában is csaknem megszűntnek mond ható. Bizonyára Itália területe az, ahol az íráshasználat új megelevenedése megkez dődött. Mégpedig Lombardia vidékein, amely, mint egész Itália, mindig megőriz te az antiktól leszármazott, elfajult gyakorlati írások használatát, de amelynek társadalmát a germán megtelepedés és talajának az Északkal való összefüggése folytán bizonyos mértékig megdolgozta a szokásszerű hűbériség dinamikája. Ha nem is klerikusok, de világi szakemberek újfajta szerepe kezdődött itt a szokásszerűség testületeiben. Ez új emberek, újfajta hivatásuknak megfelelően, magu kévá tették a Karoling írásreformot; heves hirtelenséggel hódítja meg a minuszkula ezeket a vidékeket, míg Itália többi része még emberöltőkig a régi írásfajtákhoz ragaszkodik. A hivatásbeli rokonság, az oktatásban való rokonság és a betűknek most már az új, északibb Európával való azonossága hirtelen moz galmassá teszi Lombardia városainak értelmiségi szerepét. de itt az antik jellegű rétoriskolák és jogászhivatások újjáéledését látják a mozgalomban, amely a XI. század vége felé válik határozottá. Ugyanez áll az ipari fejlődés területén is. Testületiségek keletkeznek, az északihoz hasonló munkatagozódással. Itt azonban a szakmunka finom részleteredményeit, munkamegosztását nyomon követi az üzle ti érdek; a kézművesi egzisztencia kevésbé szilárd, mint északon, könnyebben be áll a vállalkozó tőke alá, hirtelen bővebb keresetének örvendve. A mozgalom, a mélyhűbéres francia területeket kihagyva, átcsap Flandriába, amely súlyosabb és antik folytonosságtól nem zavart szokásszerű hűbéries társadalom ugyan, mint Lombardia, de szerkezeti tagozódása mégis mozgalmasabb, mint a francia vidé kek. Itt, Flandriában, hirtelen írásosan jelentkeznek a klerikusok, igen erősen az ipari élet szakmáiban. A káptalani iskolák hirtelen a klerikusok írásos tömegtaní tására térnek át. De egy-két emberöltő múlva már a városi plébániák is iskolákat nyitnak a polgári tanulóifjúság számára. Polgárcsaládok klerikusokat fogadnak fel gyermekeik tanítására. A francia mélyhűbériesség egy ideig aránylag mozdulatlannak látszik. De a Ka roling minuszkula láthatólag mégis mindinkább segítsége a klerikus gyakorlatias foglalatosságainak, szaporodnak az egyszerű feljegyzések, gyakran nehézkezű, el nagyolt, de egységes „könyvbetűkkel", bizonyos jogi hitellel már. A hitelességet az az általános bevésődött tény adja, hogy a klerikus az egyház fegyelmezett isko lázottságának letéteményese és szabályozott testületnek tagja. Az antik jellegű közjegyzőség a nótárius közhatósági megbízatásából vette hitelét, és sajátkezű írása, avatatlanok számára, szinte olvashatlan, valamint az irat végére rajzolt cég jelzése bizonyította, hogy az írás valóban az illető nótáriustól ered. A hűbéri kle rikus személytelenül, hűbérura testülete nevében állította ki iratait. A XI. század ban a pecsétet eredetileg, úgy látszik, minden írás nélkül vitték magukkal, hiteles megbízatásuk érzékeltetésére, a hűbérfelsőségek kiküldöttei. A pecsétes oklevél lett az Alpokon inneni hűbéres társadalmak jogérvényes iratformája. Azonban a hűbéri társadalom iskolázott klerikusa nem kifejezetten jogászembernek készült. Jogelvekkel nem lehetett dolgozni a szokásszerű társada lomban. Ide csak az életformáknak általános és igen reális tapasztalati ismerete 437
illett. Mint ahogyan a szokásszerű hűbéries viszonyulások ezt mindenfajta fogla latosságtól megkövetelték. Enélkül nem lehetett élni emberek között. Az értelmiségi munka klerikus testületisége kötötte itt a hűbéri társadal makban az egyházi, a klerikus hivatáshoz az íráshasználatot, még emberöltőkön át csaknem kizárólagosan. Aki írásiskolába járt, az már klerikus is egyúttal, még ha ezt nem is jelzi mással, mint fején a tonzúra viselésével.g) Az egyházra érvényes különleges törvények védelme alatt áll, ha világi úrhoz vagy testülethez szegődik is el. Mint a kézművest is, testét-lelkét erősen átjárják foglalatosságának szokás szerű társadalmi vonatkozásai. Nagyszerű érzékkel a valóságos tények iránt, amik nem az ösztönös emberi érdekek, nem a politikai hatalom és az üzlet érdekei, ha nem az. emberi életnek, foglalatosságnak, munkának módszerei. Nem érdektárs akar lenni a klerikus, hanem a társadalmi tények hűséges megrögzítője, gyűjtője és hivatásos hitelesítője. Minden európai értelmiségi hivatásnak őse ez a kleri kusság; mindmáig is ezeken az alapokon nyugszik a hivatalnoknak, a jogásznak, az orvosnak, a tanítónak hivatása. A XII. század elejétől egyes káptalani iskolák vezető szerepre jutnak, Franciaországban főként Párizs, Lombardiában Bologna. A hűbériségben általános tago zódás megy végbe ez iskolákban. Párizsban a püspök kancellárjáé az iskolatartás hűbérjoga. A tanulók óriási, túlnyomó többsége a triviumot-quadriviumot tanul ja, az antiktól hét szabad művészetnek nevezett tanmenetet. Benne van minden, az írásfogalmazáslól a filozófiáig és a természettudományokig. Felsőbb kiválasz tódása e tanmenetnek eleinte határozatlanul, mégis intézményesen a teológia, a jog és az orvostudomány. Azonban a klerikus számára elégséges a septem artes elvégzése, hogy jól képzett klerikusként kerüljön ki az életbe, a legelőkelőbb feje delmi udvarok szolgálatába is. A püspöki kancellár a szabad művészeteket vég zett tanulókat tanítási jogosítvánnyal ruházza fel. Minden éppúgy, mint a kézmű ves korporációkban; a tanításra jogosítottat ugyancsak magisternek nevezik, s hasonló formaságok és vigalmak között avatják fel, mint a kézművessegédeket mesterekké. A nagy iskolának, a „studium generale"-nak szervezeti kialakulása is, részleteiben is, együtt halad a korabeli kézműves korporációk szervezetének kibontakozásával; a kézművességben is több szakmára szétválaszlódás, egy törzsszakma összefoglaló szerepével. A XIII. század elejétől a párizsi nagy iskola együttese a „magisterek és tanulók egyeteme", universitasa címen szerepel, négy fakultása közül a leghatalmasabb az artium facultas; a szervezet végső kialakulá sával e bölcsészfakultásnak dékánja lesz az egész egyetemnek rektora. Mint a kézművesség, úgy az egyetem is kicsiny műhelyekre tagozódik, különösen pedig az artium facultas.b) Egy-egy magister pár hallgatót vesz magához, s a hallgatók kötelesek egy magisterhez csatlakozni. A mester többnyire fiatalember, már a 21. életévvel el lehet nyerni a címet. A tanítvány nemcsak az oktatásnak, hanem egész életvitelének szempontjából mesterének hatósága alá esik. Bizonyos, hogy a tanítványok túlnyomó része már úgy jött e magas iskolára, hogy odahaza vala mely káptalani-konventi iskolában már évek tanulásával elsajátította a latin nyelg)
h)
A klerikus az. Írásbeliség letéteményese és egyben különböző politikai funkciókat is betölt — már 1920-tól egyik alaptézis Hajnal felfogásában. (Vö. erre Európai kultúrtörténet — írástörténet, 1920. c. akadémiai felolvasó ülésének előadását. Közölve e kötetben.) Az, hogy a középkori egyetemen írásoktatás folyhatott, s hogy a párizsi egyetem a fészke a közép kori európai megújuló írásbeliségnek, arra vö. Az írás szociális szerepe c. tanulmányai. (Közölve e kötetben.)
438
vet és az írást is; de mégis itt tökéletesítette magát ezekben is. Kemény fegyelme zéssel ment a tanítás a mester kicsiny csoportjában, testi fenyítésekkel is. Nem nagy tantermekben, hanem a mester szállásán. Az egyetem a kisműhelyek sokasá ga volt, a magisterek száma a XIV. században több százra rúgott, egymással szak mai kölcsönösségben, akár a kézműves korporációk. Az egyetem mesterei rövide sen nem is tűrték el eredeti hűbérfelsőségüknek, a püspöknek, de még az ettől levált hűbérfelsőségnek, a kancellárnak közvetlen beavatkozásait sem. A korszak szilárd dinamikája szerint azé a foglalatosság, a métier, aki azt valóban gyakorol ja. Mint az udvari tiszt a kézművességben, úgy a kancellár is a tanítószakmában kénytelen a belső strukturálódásnak engedni, magukra a mesterekre bízva a veze tést és a tényleges hatóságot is. Most már akit, tanítványt, szabályos testületi megvizsgálás után magistere a tanítási jogosítvány megadására méltónak talál, annak számára a kancellár köteles a jogosítványt kiadni. A mesterek műhelyei nyilván sokféle specialitást képviseltek. Sajnos, az ilyes mi, a belső szervezeti élet, annyira magától értetődőnek tűnt fel akkoriban, szokásokkal-formákkal megrögzítve, hogy a források alig beszélnek részleteiről. Va lószínű, hogy vidékek szerint is tagozódtak a magisieri műhelyek, hiszen minden vidéknek más a szilárd szokásszerűsége. Különösen az idegen, nem francia terüle tekről jött hallgatók számára lehetett fontos, hogy saját vidékükbeli mester keze alá kerüljenek, aki az egyetem általános, fegyelmezett módszereinek a hazai vi szonyokra való alkalmazását taníthatta neki. Az ilyen változatos üzemi alkalmaz kodás valószínűségét bizonyítja az, hogy az artium facultas valóban vidékekre, "nemzetekre" tagozódott. Mint a kézművesség szervezete és munkamódszerei, úgy az egyetemeké is hir telen gyorsasággal terjedtek el Európában. A bolognai egyetem inkább csak jogá szokat nevelt, világiakat, az antik módszert folytatva ezzel. Közép-Európában azonban a mély francia hűbériség szilárd hivatásformái terjedtek el. Nem az el mélet, a racionális érdekek képviselete, hanem az élet és a munka formáinak életközel megtapasztalása volt e hivatásoknak munkamódszere. Az íráshasználat, írásfogalmazás e hivatásnak technikai váza, s legszemlélte tőbb jellemzője is a hivatásnak. Bár a bolognai egyetem közvetlen hatásterületein is már az általános európai minuszkulaírás vált kizárólagossá, mégis szinte az első pillanatra meg lehet különböztetni a tollkezelést az északi, mélyen hűbéri írás területektől. Az egyetemi könyvírásokat destrez-nek 1935-ben megjelent nagy feltűnést keltett műve vizsgálja részletesen;" de az oklevélírásokon is nagyjából ugyanazon megfigyelésekre juthatunk. A bolognai egyetem inkább a hallgatók érdektársulása volt, praktikus és lehetőleg nyereséges életpályákra való elkészü lés szempontjából. Az írások gyakorlatiasabbak, egyénibbek, mint a párizsiak. A könyvírás lehetőleg egyszerűen húzza a vonalakat, az oklevélírás nem bánja, ha a vonások nem pontosan fegyelmezettek, s esetleg szétmállóak. Ahol azonban a megrendelő fél nyilván jól megfizeti az író munkáját, ott egyrészt igyekszik taka rosságra a tollvonásokban is, másrészt az írott lapnak valóságos ünnepélyes el rendezésére, ragyogó fehér pergamenen a szöveget szélesen keretező margókra, s ha kell, művészi kézzel rajzolt-festett betű- és margódíszítésekre. Azonban külö nösen a közönséges, gyakorlati célú olasz írásoknál oly hanyag tollkezelést talái)
Az észak-olasz fejlődésről hasonlóan beszél már 1935-ben Az újkor történetében. (Vő. az c kö tetben közöli fejezetekhez írott bevezetőket.)
439
lunk, hogy önkéntelenül is felébred a kérdés, mi lett volna, ha az európai írás fejlődést csak ez az írástechnika vezette volna? Hiszen nyilvánvaló, hogy itt az. írástechnikát a kötetlenebb egyéniség aktuális érdeke vezeti, hogy hivatási, amely nincs sokoldalúan szabályozva, beiktatva a társadalomba. Idővel az antik írás sor sára juthat ez az írás, hiszen világos, hogy iskolai oktatása is felületesen szabályo zott. Ezen a nyomon Európában mindenütt sajátos írásfajtákat oktató iskolák ke letkezhetnek, s századok múlva beszélni sem lehet az európai írás egységes közös használatáról. Ezen a nyomon hirtelen ragadja magához a praktikus érdek az írást, hirtelen óriási szerephez juttatja; gyorsan folyó tollal, a betűknek célszerű pillanatnyi össze-vissza alakítgatásával — de végül is bizonyos érdekeken belül betokozódik az írás terjedése. Hogyan lesz ebből az írásból majd könyvnyomta tás? Amikor olvasásához nem tud mind szélesebb és mélyebb rétegeket vonzani. Miként lesz belőle általános népoktatás, amikor az ilyen írás nyilvánvalóan jelzi azt, hogy az értelmiségi hivatások még technikájukban is hirtelen élességgel külö nülnek el az alsó társadalomtól, technikai készségüket a maguk nyereséges titká nak kezelve. S valóban, a bolognai egyetemi hatásterületen máris nyüzsögnek az élelmes jo gászok, akiket az iskolában nem érdekelt más, mint a jogászmesterség ügyeskedé seinek elsajátítása. Magisterek helyett jogász-nótáriusok, akik üzleti vállalkozá soknak dolgozlak jó pénzért, majd, ha túl elsokasodtak, olcsóbban is adták, az utcasarkon árusították ügyességüket, szerződéseket vagy szerelmesleveleket írtak díjazásért. A bolognai egyetemen nagyra nőitek a felsőbb tudományok, de nem termelődtek ki igazi, társadalmat adminisztráló hivatásrétegek. Az európai fejlő dést lényegében mégis az. Alpokon túli társadalom alapozta meg, s onnan való az tán minden tudománynak is szerves, mély fejlődése.j) Ugyanez áll az olasz ipari fejlődésre is. A legjellemzőbb központról, a firenzei textiliparról kimutatható, hogy korporációs szervezete korán a vállalkozó tőke uralma alá került. Amely fázisok a nyersanyag lényeges átalakításán dolgozlak, azoknak munkásai hamar elvesztették önállóságukat. Hirtelen széthúzódó mun kamegosztás keletkezett, még apróbb fázisokra, mint a franciáknál. De ezek a fá zisok már nem értelmes eljárások, hanem mindinkább csupasz testi mozdulatok, tanulatlan bérmunkássággal. Éppen az alapvető, anyagot átalakító műveleteknél laposodott el először a fejlődés. Annál rafináltabb szakemberek dolgoztak a tex tilanyag csábító sajátosságait kiemelő végső műveleteken, az appretúránk) és a kelmefestésen, lágyan omló, színben tündöklő szövetek kápráztatták el egész Eu rópát. Egypár emberöltőn át; aztán a textiliparban is biztosan vették át az euró pai vezetést az északi társadalmak nehézkesebb munkaszervezetei, amelyeknek ereje az alapvető, a természetanyagot átalakító eljárások részletes és felelős ségteljes alkalmazásában állott. Semmi sem ellenkezik inkább a történettudomány komoly realitásával, mint a dolgok erőltetett, spekulatív jelentényezése, párhuzamosítása. Azonban itt, kézj)
Itt a bolognai és a francia fejlődés ellentétének alapja Hajnal felfogásában ismét az „üzleti vállal k o z á s i r a épített bolognai és a hivatásrendiségre, tehát nemességre alapozó (francia) társada lomfejlődés szembeállítására. — Ugyanez korábban az antik és a középkori fejlődés szembenállításánál. (Vő. A gépkorszak kialakulása ( 1 9 4 4 ) c. kéziratos tanulmányát és a Technika és történelem (1946) c. rádióelőadását.
k)
Az „északi társadalmak" „természetanyagot alakító eljárása"-iról először a technikatörténeti ta nulmányokban ( 1 9 3 7 , 1 9 4 4 ) foglalkozik.
440
művestechnikában és írásban egyaránt, kézzelfogható formák vannak előttünk, amikből mégiscsak ki lehet olvasni a képzettséget és a munkamódszert — mint azt akár a mai technikai gyártmánynál, akár az írásformánál is az első pillantásra megtesszük. Fichtenau bőven beszél az Alpokon túli XII-XIII. századbeli írásokról, ame lyekben már mutatkoznak a töröttebb formák, még nem jutva el későbbi zilált s értelmetlen túlzásukig.l) Helyesnek tartja, amint én vélekedtem 1921-ben megje lent munkámban, a vágott végű toll használatáról;m) a cél az, hogy a betűk tagjai még a gyorsabb írásban is megtartsák olvashatóan telített formáikat, ellentétben az antik folyóírás kiismerhetetlen indás bozótjaival A vágott toll, oldalt vezetve, vékonnyá teszi a mellékvonalakat, az egyes betűformákat tehát még plaszlikusabbá. A vágott toll — mondja, az én régi felfogásomat helyesen cáfolva — éppen úgy alkalmas kerek vonások húzására, akár a hegyes végű toll, tehát a gótikus vonaltörések nem innen származnak. Valami tudatosabb technikai módszer ez: a vonásoknak kisebb részletekre való klasszifikációja, hogy a toll annál biztosabban hajthassa végre mozdulatát. Mint ahogyan a korabeli technika is részletekre szedi szét munkáját, hogy aztán e részleteket a legszigorúbb arányokba és normákba foglalja egybe. A betűnél is a vonalak ilyen technikailag rafinált formálása megy végbe, a részletek elemi, szinte gépiesen vonható, de fegyelmezett formák, kap csolódásuk ugyancsak gépiesen végrehajtható, de tökéletesen fegyelmezett s pon tos törések, könyökök alkalmazásával történik. Mert, mint a művészetben, külö nösen az építészetben sem, most már nem rejtik el a technikai segédformákat. Nem rejtik el, az. ezeréves szokást elhagyva, a sorok segítő vonalazását se, nem a betűk segédvonalait, amiket azelőtt a levegőben írt le a toll mozgása. Mint aho gyan a gótikus építészet is kedvtelve hagyja meg minden egyes kövön és kapcsoló dásukon a technikai munkának segedeleméit, s alapvető slílusformaként kezeli a támasztó oszlopokat és támfalakat. Az írást technikailag pontossá, gyorssá teszi ez a módszer, formáit még szemléletesebbé, s a betűket tollemelés nélkül is folya matosan egybekapcsolódva, alapformáik megrontása nélkül. Mert már — mondja tovább Fichtenau — nem aszkéta kolostori másolók kezén van az írás, hanem mind szélesebb rétegeknek szánva, mind gyakorlatibb használatra. Mindezt Fichtenau mondja, aki egyébként óvakodik a szociológiai és technikai magyarázatoktól, bár végeredményképpen mégis mindig súrolja ezeket, s szerin tem ezek a részletek egyébként is kiváló művésznek legszebb eredményei. Kár, hogy ő főként a könyvírásra irányítja vizsgálatait, holott a gyakorlati írásban mu tatkozik elsősorban az írástechnika fejlődése. Milyen csodálatosak a XII. század nak gyors folyóírásai! Nem üres kalligráfiáról van itt szó, mint például az arab írás tökéletes és biztos formáinál, amelyeket azonban vonásonként külön fest rá a lapra az írnok bravúros keze. Az üres kalligráfia mindig inkább akadozóvá teszi az olvasást is, nem tudja szerves egységgé tenni a szavakat. — A XIII. század fi nom folyóírásában mint gyöngyszemek fűződnek egybe a betűk, apró részletvonásaik megőrzik tele formáikat, a könyökhajlások segítő technikája és a finom segí tő vonások szabályozott alkalmazása szervesen egybefüggővé teszi a szavak l) m)
Ismét utalás Fichtenau Mensch und Schrift im Mittelalter c. könyvére Hajnal itt írásbeliség intellektuális réteg és európai fejlődés ( 1 9 2 1 ) c. kismonográfiára utal. A kö tet végén német nyelvű összefoglaló tette hozzáférhetővé a külföldi szakközönség előtt Hajnal eredményeit. Eltérően többi munkájától. Ezt levelezésében állandóan fájlalja. (A mű reprint ki adása megjelenés alatt e sorok szerzőjének bevezető tanulmányával.)
441
betűsorát, a betűk mégsem vesztik el plaszticitásukat. Csak egyetlen tekintet szükséges a sző elolvasására, a sorokon végigszaladva olvashat az ember. A betű rovás és betűzgetés helyett most kezdődik az írásban és az olvasásban való gon dolkodás. Ez a munkamódszer volt az európai fejlődésnek megindulása, kézművesség ben és írásbeliségben egyaránt. Egyikben sem a gyors haszonra beállított technika dolgozott.n) A munkát, a foglalatosságot, az életformát önmagában becsülte meg, ez tette számára az embert emberré, akivel együvé lehetett, megbízhatóan s tartó san, illeszteni mások foglalatosságait, életformáit is. A technikai forma, kézmű vességben s írásbeliségben egyaránt, csak anyagias kiválasztódása az élet egész belső-külső formakincsének. nincs mód azonban a technikai formák részletek ben alapvető és mégis szerves egységben való kiképződésére, ha a munkáskéz nem viseli magában a tudatot, hogy nem valami gyors érdeknek dolgozik, hanem más emberek életével való tarlós kölcsönösségben. A kézművesnek éreznie kell, hogy amikor a bádoggyártással foglalkozik, a legkisebb vegyi művelet megbízha tósága is végtelenül fontos az emberi lét számára. Gondolkodónak, alkotónak kell maradnia; s olyan szervezetben élnie, amelyben őt mindenki ily alkotó sze repben kívánja megtartani, mert az a biztosítéka saját alkotó önállóságának is. Az egyén akkor valóban szabad, ha képességeivel mindig sokoldalúan s megbíz hatóan rendelkezésére áll másoknak, s ha mások is őneki. Egyik sem a kollektívumot szolgálja, hanem mindig csak az. embert; de éppen ezáltal teszi szétbonthatatlan egységgé a közösségei, amelynek adminisztrációja is csak az embert szolgálhatja. Még valami tanulságot kell levonnunk ebből a régmúlt társadalomszervezetből. Az anyagias formáknak sokkal lényegesebb és általánosabb a szerepük a fej lődésben, mint azt ma általában elképzeljük, szellemi magasságokban szeretvén gondolkozni. Minden gondolat és érzés is csak múló felhőjárás, anyagias forma szerkezet segítsége nélkül. nincs emberközti érintkezés anyagias formák közvetí tése nélkül. A formákat éppen a társadalmias érintkezés alakítja ki közöttünk; tulajdonképpen ezek az emberi élményeknek igazi realizálódásai, a továbbépítkezés eszközei. Az anyagnak felhasználása a lélek, a szellem kifejeződése; éppen ez a képesség teszi az embert emberré, minden más lénynél magasabb rendűvé. A kora középkor élete nyomorúságos volt, sok rettegéssel, az erőszaknak ki szolgáltatva. Az egyéni sorsra elég gyönge menedék volt a szokásszerű kölcsö nösségek közössége. de öntudatlan szívóssággal épült tovább ez a szokásszerű szervezet, végtelen gazdag, az élet teljességét közvetítő formák kiképzésével. Vé gezetül mégiscsak győzedelmeskedett, magához hajlított, magához tört minden felső, racionálisnak nevezett vezetést. A kicsiny mindennapos élet teljes tartalmával-felszerelkedésével lépett bele a nyugat-európai fejlődésbe. Az értelmiségi munka is tőle vette át, életközel összefüggésekkel, az élet formakincsét. nincs egészséges társadalom, nincs egészséges fejlődés, amelyben a fizikai munka el veszti alkotó jellegét, s amelyben a felső, értelmiségi munka bevallott vagy öntu datlan elkülönüléssel, fensőségérzettel, jogosultnak tartja magát minden szellem kisajátítására, felhőkben keletkezett ideák szerint való vezetésére.o) n)
o)
A „gyors haszonra beállított technika", mint az antik és a modern gépkorszak üzletiességének tartozéka szembeállítva a szokásszerű, anyagközpontú technikával, először az Egyetemes történet Angliáról szóló fejezetében (1935, e kötetben 118 I.), majd 1944-ben fogalmazódik meg élesen. (A gépkorszak kialakulása 1944, kéziratos tanulmány, közölve e kötetben.) A fizikai és szellemi munka állandó párhuzamban állítása 1945-től, Materializmus c. kéziratos ta nulmányától datálhatóan újra és újra előbukkan. (Vö. e kötetben.)
442
A kézművestechnika és az írásbeliség az emberi foglalatosságoknak anyagias vá za; emlékei a csodálatos európai kultúrfejlődés alapvetésének vizsgálatára a leg fontosabb és legkonkrétabb forrásanyagunk. A kézművesség technikai maradványai csak szórványosak. De óriási, százez rekre menő és pontosan datált emlékek maradtak ránk e korszakból az íróembe rek kezemunkájából. Az írást, mint kultúremléket, s nem csupán tartalmak hagyományozóját, csak újabban kezdik módszeres vizsgálat alá venni. Talán elmondhatjuk, hogy c tekin tetben a magyar tudomány előbbre jár, mint a külföld. Elsősorban budapesti ki tűnő oklevéltani tanszékünknek köszönhetjük ezt. Szentpétery Imre vezetésével az ifjabb szakemberek egész sora foglalkozott c kérdéssel: elég talán Szilágyi Lo ránd, Istványi Géza, Kumorovitz Bernát, Gouth Kálmán, Perényi József, Bezsák Miklós nevét említenünk. E vizsgálatokkal párhuzamosan intenzív és eredményes kutatás emelte ki az ismeretlenségből a középkori magyar klerikus alakját és élet művét, különösen Eckhardt Sándor, Gábriel Asztrik munkáival, idetartozik a ré gi krónikásaink, elsősorban az. Anonymus alakjának rekonstruálását végző mun kák egész sora is. Véleményem szerint a magyar kutatásnak ezen a téren speciális és nagy jelen tőségű a hivatása a nemzetközi tudományban. A nyugati latin kultúrkör szélén, távoli perspektívánkkal, különlegesen rendelve vagyunk az összehasonlító mód szerek kiképzésére. 1921-ben megjelent első idevonatkozó munkám azt a tételt állította fel, hogy a XII—XIII. század előkelőbb magyar és osztrák oklevélírásainak évtizedről évtized re való fejlődése formákban s technikában azonos a legnyugatibb oklevélírásoké val is, de azonos minden közép-európai területen is. Ez. egyidejűségnek s egyön tetűségnek nem lehet más magyarázata, mint az akkor keletkezett egyetemeknek oklevélírásra oktató központi szerepe.p) Akkoriban munkámmal, ahhoz képest, hogy csak magyar nyelven jeleni meg, elég élénken foglalkozott a nyugati szaktudomány; ugyancsak később megjelent idevonatkozó dolgozataimmal is. Úgy látom, azóta az oklevélírások fejlődésének közép-európai egyidejűségének s egyöntetűségének lényét általában véve elisme rik. Nehezen azonban az egyetemi oktatás központi szerepét az írás fejlődésében. A magyar kutatómunka így is nagyszerű kezdeményező szerepet vinne a nem zetközi munkában. Ezért nem is foglalkozom itt az ellenvetésekkel az egyetemek szerepét illető elméletemmel szemben; nem tudtak ez ellenvetések meggyőzni; de ez a kérdés önmagától meg fog oldódni az összehasonlító részletkutatások által. E kutatások még a mai nehéz időkben sem ütköznek elháríthatlan akadályok ba. Az elmúlt negyedszázadban a fényképezés technikája nagyszerűen tökéletese dett; lehet arra gondolni, hogy távoli országok intézményeihez vagy másfélszáz darabból álló magyar oklevél-fényképsorozatot küldjünk szét, a XII—XIII. század ból, kérve onnan cserébe ottani oklevélfényképeket. Ily módon olyan összehasonp)
Ismét utalás az írásbeliség, intellektuális réteg és európai fejlődés (1921) c. kismonográfiára. A munka téziseit tartalmazza különben az 1920. évi akadémiai előadás is. (Az Árpád-kori oklevél írások és a francia egyetemek c. tanulmány. Közölve e kötetben.)
443
lító kollekciókkal rendelkezhetünk, amelyen a nagyjából való munkát elvégezhet jük, módszereinket-szempontjainkat kidolgozhatjuk és azokat a külföldi intéz mények felülvizsgálata alá bocsáthaljuk. Természetesen egyidejűleg az oklevélfogalmazások s az oklevélkiállítás min den vonatkozásainak részleteit is összehasonlító vizsgálat alá kell venni; mindent, ami a klerikusság helyzetét, szerepét megvilágíthatja. Ilyen előkészületek után következnének a külföldi levéltárakban, az idegen emlékanyag teljében végzendő összehasonlító vizsgálatok. Remélhető azonban, hogy addigra már a külföldi szaktudomány is behatóbban foglalkozni fog a kér déssel. Különösen, ha egyes részleteredményeinkről bizonyító anyaggal jól felsze relt kisebb kiadványokat tudunk a külföld rendelkezésére bocsátani. Kultúrkormányzatunk felismerte a kutatómunkának jelentőségét s előzéke nyen támogatott kezdő lépéseinkben. A munkálatokban társul sikerült megnyer nem Szilágyi Lorándot, a diplomatika tudós szakemberét, szentpétery Imre kivá ló tanítványát. Együttesen tervezetet készítettünk, amelyet Ortutay miniszter úr elfogadott és erkölcsi és anyagi támogatását megígérte, amiért örömteljes köszö nettel tartozunk neki. A magyar tudomány volt az, amely az írásbeliség kultúrtörténeti problémáját felvetette és azt az. európai fejlődés kutatásának termékeny problémájává tette. A magam részéről az íráshasználat mögött álló szociális struktúra vizsgálata közben természetszerűen érkeztem el a kézművestechnika vizsgálatáig. A két folyamat ugyanazon szociális struktúrának jelensége, egymás nélkül alig érthetők meg. Együttesen azonban vizsgálatuk a legbiztosabb útnak látszik arra, hogy a mi, az emberiség múltjában páratlan európai fejlődésünket alapjaiban megmagyaráz hassuk. Kéziratos fogalmazvány Akadémiai előadás, 1948. január 12.
444