H. L. A. Hart. A jogi érvelés problémái *

JeMa 2010/3 É r v e l é s t a n – é r v e l é s t e c h n i k a

H. L. A. Hart A jogi érvelés problémái*

A jogrendszerek létezése, még a legkezdetlegesebbeké is, sokféle elméleti tudomány lehetőségét teremtette meg. Ezek közül néhány empirikus jellegű, vagy legalábbis erre törekszik: ide tartozik az egyes jogrendszerek vagy sajátos jogi koncepciók és szabályok történeti tanulmányozása, valamint azon módozatok szociológiai elemzése, ahogyan a jog tartalma és hatékonysága, valamint a jogalkotás és a jogalkalmazás formái és eljárásai befolyásolják gazdasági és társadalmi környezetüket s viszont, és társadalmi szükségleteket elégítenek ki vagy sajátos társadalmi funkciókat látnak el. Ám a jog a legtöbb társadalomban hamar a komplexitás nagyon magas fokára jut, ezért alkalmazása a bírók és hivatásos jogászok sajátos képzését kívánja meg. Ez viszont szükségletet teremtett a jogtudomány egy sajátos formájára, amely a jog, valamint a sajátos jogi módszerek és eljárások rendszeres vagy dogmatikai magyarázatával foglalkozik. E célból a jogot sajátos ágazatokra osztják (mint büntetőjog, tort-jog* és kötelmi jog), s általános osztályozó és rendező fogalmakat vezetnek be, hogy összegyűjtsék a jog által létrehozott helyzetek és viszonyok (például a jogok, kötelezettségek,* a jogi személyiség, a tulajdon és a birtok) közös alkotóelemeit, vagy azokat az összetevőket (mint amilyen a tett és a szándék), amelyek sok különálló jogszabály részei. E sokféle tudomány problémáit nem választják el éles határok a jogfilozófia problémáitól. Különösen igaz ez az osztályozás, a meghatározás és a felosztás azon fogalmi sémáira, amelyeket a jog tudományos tanulmányozása során a magyarázat és az oktatás céljából vezettek be; de még a joggal kapcsolatos néhány történeti és szociológiai megállapítás is elég általános és elvont ahhoz, hogy magára vonja a filozófia figyelmét. A jogfilozófia, az (általános és különös) jogtan, valamint a jogelmélet közötti hagyományos különbségtételek kimunkálásának ugyanakkor nem sok hozadéka van, bár gyakran fontosságot tulajdonítanak neki. Fontosabb ennél, miként a filozófia más területein, azon kérdéskörök jogbölcseleti kérdésekként való megkülönböztetése, amelyek még akkor is válaszra várnak, ha az egyes jogrendszerekben és a fentebb említett empirikus és dogmatikai tudományokban nagyfokú hozzáértésre vagy gyakorlati jártasságra tettünk szert. Három ilyen kérdéskört különböztethetünk meg: a meghatározás és elemzés, a jogi érvelés,* valamint a jog értékelésének a problémáit. […] A jogelméleti szerzők, különösen Amerikában, a XX. század eleje óta kiemelt figyelmet szentelnek azoknak az érvelési formáknak a kritikai tanulmányozására, amelyek alapján a bíróságok eldöntik az ügyeket. E tanulmányokból igen változatos elméletek születtek arra vonatkozóan, hogy az ítélkezési folyamatban mi a tényleges vagy helyénvaló szerepe annak, amit – gyakran kétértelműen – „logikának” neveznek. Ezen elméletek legtöbbje szkeptikus, s azt kívánja kimutatni, hogy a deduktív és induktív érvelésnek a látszat ellenére csak alárendelt szerepe van. Ellentétbe állítják a „logikát” és a „tapasztalatot” (mi-

H. L. A. Hart: A jogi érvelés problémái

ként Holmes* híres diktuma, mely szerint „a jog élete sosem a logika volt, hanem a tapasztalat”), vagy a „deduktivizmust” és a „formalizmust” egyfelől, s a „kreatív választást” és az „illeszkedő intuíciót”* másfelől. Az ilyen elméletek általában azt hangsúlyozzák, hogy az e kifejezésekkel jelölt ellentétpárok utóbb említett elemei – a logikai módszer és forma látszata ellenére – az előbbieknél megfelelőbben jellemzik a jogi ítélethozatal folyamatát. Ezen elméletek néhány változata szerint a jogi érvelésnek – vagy azoknak a racionális kritériumoknak, amelyeket a bíróságok az ügyek eldöntése során követnek és követniük is kell – vannak más eljárásai is, bár a deduktív és induktív érvelés értelmében vett logika csekély szerepet játszik bennük. A szélsőségesebb változatok* szerint a bíróságok döntései lényegileg önkényesek. Törvényhozás és precedens • Az angol–amerikai jogelméletben a jogi érvelés jellemzőit főleg arra utalva tárgyalják, hogy a bíróságok miként alkalmazzák a jog két „forrását”: 1. a törvényhozó testületek (illetőleg a delegált jogalkotói hatalommal rendelkező más jogalkotó szervek) általános szabályait, valamint 2. a precedenseket, vagyis a bíróságoknak azokat a múltbeli döntéseit, amelyeket olyan matériaként kezelnek, amelyekből jogi szabályok vonhatók ki, noha – a törvényhozói szabályoktól eltérően – az így nyert szabályoknak nincs autoritatív vagy egyedül helyes megfogalmazásuk.* A törvényhozói szabályok egyedi esetekre történő alkalmazása során követett érvelés hagyományos magyarázatai gyakran úgy mutatják azt be, mint ami kizárólag deduktív következtetés kérdése. A bíróság döntését egy szillogizmus konklúziójaként ábrázolják, amelyben a felső tételt a szabály, az alsó tételt pedig az ügyben elfogadott vagy megállapított tényállás jelenti. A precedensek bírósági alkalmazásának hagyományos magyarázatai ehhez hasonlóan egy szabály múltbeli esetekből való kiemelését induktív érvelésnek, e szabálynak a szóban forgó esetre való alkalmazását pedig deduktív érvelésnek mondják. A szkeptikus szerzők a bírói érvelés e hagyományos magyarázataival szembeni támadásuk során számos olyan dolgot tártak fel, amely nagyon fontos a jogi ítéletalkotás [legal adjudication] módszerének mind a megértése, mind pedig a bírálata szempontjából. A jogi szabályoknak és precedenseknek az el-

* Forrás: H. L. A. Hart: „Problems of Philosophy of Law” in Paul Edwards (szerk.): The Encyclopedia of Philosophy (London – New York: �� Collier�� -�� Macmillan – The Macmillan Company & Free Press 1967) 264–276. Az itt közölt szöveg a szócikk második, Problems of Legal Reasoning című fejezete (268– 272). ©Macmillan. PPK4 Ency Philo. 1967. Gale, a part of Cengage Learning Inc. Reproduced by permission. cengage.com/permission. Fordította: Takács Péter. A szöveghez nem tartoznak jegyzetek, az egyetlen szakirodalmi hivatkozás szövegközi. A *-gal jelölt helyekhez fűzött fordítói megjegyzéseket lásd a fordítás szövege után.

87

É rv e lé stan – é rv e lé ste c h n i k a

döntendő esetekre való alkalmazásában kétségtelenül adódnak olyan döntő jelentőségű szakaszok, amelyek nem pusztán logikai műveletekből állnak, s amelyeket már régóta elhomályosít az a hagyományos terminológia, amelyet maguk a bíróságok is elfogadnak az esetek eldöntése során, és a jogászok is, midőn leírják a bíróságok tevékenységét. Az az általános tétel, mely szerint a logika szerény vagy semmilyen szerepet nem játszik az ítélkezési folyamatban, látszólagos egyszerűsége és egyértelműsége ellenére sajnos homályos és kétértelmű. Számos különböző s néha egymásnak ellentmondó állításból áll, amelyeket külön-külön kell megvizsgálni. E kérdések közül a legfontosabbakat alább megnevezzük és tárgyaljuk. Van azonban két olyan, a filozófusok és a logikával foglalkozó szakemberek számára különösen fontos előzetes kérdés, amely a jogi érvelés formáinak jellemzésére irányuló minden komoly kísérlet esetén figyelmet követel. Deduktív érvelés • Azt mondják, hogy a jogi szabályok meghatározott esetekre való alkalmazását nem lehet szillogizmusnak vagy a deduktív következtetés bármilyen más fajtának tekinteni, mert sem az általános szabályokat, sem a konkrét (mint például az egyéneknek jogokat és kötelezettségeket tulajdonító) jogi kijelentéseket nem lehet úgy jellemezni, mint amelyek igazak vagy hamisak, s így logikailag nem vonatkoztathatók sem egymásra, sem a ténykijelentésekre; ezért aztán nem is lehetnek egy deduktív következtetés premisszái vagy konklúziói. Ez a nézet az érvényes deduktív következtetés, valamint a konzisztencia és az ellentmondás logikai relációjának az igazságra és hamisságra leszűkítő meghatározásán alapul. Ez a deduktív következtetések köréből nem csupán a jogi szabályokat vagy a jogi kijelentéseket zárná ki, de a parancsokat és sok más olyan kijelentésformát is, amelyeket szokás szerint logikai relációk alkalmas tárgyának és érvényes deduktív érvek alkotóelemeinek tekintenek. A logika szakemberei ugyanakkor – bár meglehetős technikai bonyolultság árán – mára kidolgozták az érvényes deduktív következtetés azon elgondolásának néhány általánosabb meghatározását, amely a következtetés fogalmát alkalmazhatóvá teszi a nem igazként vagy hamisként leírható alkotóelemekből álló következtetésekre is. A következőkben, miként a kortárs jogelméleti irodalom túlnyomó része, feltételezzük az érvényes következtetés ezen általánosabb meghatározásának általános elfogadhatóságát. Induktív érvelés • A hagyományos jogelméleti szerzőknek azt az állítását, mely szerint a precedensek bírói alkalmazásában szerepet játszik az induktív érvelés, meglehetős homály lengi körül. Az indukcióra ebben az összefüggésben rendszerint úgy utalnak, mint a törvényhozói szabályok egyedi esetekre való alkalmazásában szerepet játszó állítólagos deduktív érveléssel szembeni ellentétre. „A bírónak, ahelyett, hogy egy általános szabállyal kezdené, a releváns esetekhez kell fordulnia, hogy felfedezze az azokban rejlő általános szabályt… A két módszer közötti nyilvánvaló különbség a felső tétel forrása; amíg ugyanis a deduktív módszer adottként tételezi ezt, addig az induktív arra sarkall, hogy egyedi példákból tárják fel” (George Whitecross Paton: A Textbook of Jurisprudence [Oxford: Clarendon Press 21951] 171–172.).* Természetesen igaz, hogy a bíróságok mindig hivatkoz-

88

2010/3 JeMa

nak múltbeli esetekre, mind azért, hogy feltárják a szabályokat, mind pedig azért, hogy igazolják azok érvényes szabályokként való elfogadását. A múltbeli eseteknek, ahogy mondják, „autoritásuk” van az azokból „kivont” szabályok vonatkozásában. Annak, hogy a múltbeli esetek ilyen módon logikailag igazolják valamely szabály elfogadását, nyilvánvalóan van egy szükségszerű feltétele: a múltbeli esetnek a szabály példájának kell lennie abban az értelemben, hogy az esetbeli döntés levezethető a szabályra és az eset tényeire vonatkozó állításból. Az érvelés, amennyiben e szükségszerű feltétel kielégítéséről van szó, valójában a deduktív érvelés megfordítása. Ez a feltétel azonban, természetesen, csak szükséges, de nem elégséges feltétele annak, hogy a bíróságok a múltbeli esetek alapján elfogadják a szabályt, hiszen minden meghatározott precedens esetén logikailag végtelen számú alternatív általános szabály létezik, amely kielégítheti e feltételt. Ezért ezen alternatívák köréből valamely szabály azon szabályként való kiválasztásának, amely miatt a precedenst autoritással bírónak tekintik, a választást korlátozó más kritériumoktól kell függenie, s ezek nem logikai jellegűek, hanem olyan tartalmi szempontok [substantive matters], amelyek jogrendszerről jogrendszerre vagy ugyanazon rendszerben időről időre változnak. A precedensek bírói alkalmazását leíró néhány elmélet ezért azt hangsúlyozza, hogy a bíróságnak az eset szempontjából „érdemiként” kezelendő tények kiválasztása révén – kifejezett vagy hallgatólagos módon – meg kell jelölnie azt a szabályt, amelynek vonatkozásában a precedens autoritással bír. Más elméletek ahhoz ragaszkodnak, hogy az a szabály, amelynek vonatkozásában a precedens autoritással bír, nem más, mint amelyet a későbbi, a precedenst mérlegelő bíróság választana ki a logikailag lehetséges alternatívák közül, miután mérlegelte a szokásos erkölcsi és társadalmi tényezőket. Bár sok jogi író még mindig az általános szabály precedensből való kivonásáról beszél, néhányan inkább azt állítják, hogy a precedensek alkalmazásakor követett érvelés lényegében „példák révén” való, esetről esetre haladó érvelés: a bíróság ugyanúgy dönti el a jelenlegi ügyet, ahogy egy múltbélit eldöntöttek, ha ez utóbbi a „releváns” vonatkozásokat illetően „kielégítő mértékben” emlékeztet az előbbire, s így a múltbeli esetet anélkül használja precedensként, hogy először kivonna belőle valamilyen általános szabályt és megfogalmazná azt. Az a hagyományosabb magyarázat mindazonáltal, mely szerint a bíróságok arra használják a múltbeli eseteket, hogy felfedezzék és igazolják az általuk alkalmazott általános szabályt, kellőképpen elterjedt és eléggé meggyőző ahhoz, hogy megtárgyalásra érdemessé tegye az „indukció” szónak ebben az összefüggésben való használatát. Az a szóhasználat, amely az „indukcióra” mint a dedukció fordított alkalmazására utal, úgy tartva, hogy a múltbeli eset egy általános szabály példája, félrevezető lehet: erősebb párhuzamot sugall, mint ami a természettudományi valószínűségi következtetési módok esetén fennáll, amikor is általános tényállításokra vagy figyelmen kívül hagyott esetekkel kapcsolatos állításokra következtetnek, illetőleg úgy tekintik azokat, mint amelyeket a megfigyelt esetek megerősítenek. Az „indukció” fogalmi zavarhoz vezethet a deduktív következtetés teljes



indukcióként ismert formájával és az általánosítások olykor intuitív indukciónak nevezett tényleges vagy állítólagos megismerési módszereivel összefüggésben is. Az mindazonáltal igaz, hogy a dedukció megfordított alkalmazása a precedens használata során a tudományos eljárásnak is fontos része, ahol hipotetikus következtetésként vagy hipotetikus-deduktív [hypotheticodeductive] érvelésként ismerik. Ezért vannak bizonyos érdekes hasonlóságok egyfelől a megfigyelés és az elmélet olyan összjátéka között, amikor egy tudományos hipotézisnek az ellentmondó példák általi falszifikáció elkerülését célzó folyamatos finomításáról van szó, másfelől azon mód között, ahogyan a bíróság finomíthatja az általános szabályt, egyszerre téve konzisztenssé azt a különböző esetek széles körével és kerülve el az igazságtalan s nemkívánatos következményekkel járó megszövegezést. E hasonlóságok ellenére azonban megmarad a lényegi különbség a példák által valószínűvé tett, de a jövőbeli tapasztalatok által még falszifikálható általános ténykijelentésekre irányuló kutatás és az esetek eldöntése során alkalmazott szabályok keresése között. Az ítélkezési folyamat empirikus tanulmányozása természetesen lehetséges; ez a tudomány a bíróságok döntéseivel kapcsolatos ténybeli általánosításokból [factual generalizations] állna, s jelentős előrejelző eszköz lehetne. Egy ilyen empirikus tudomány általános megállapításait mindazonáltal fontos megkülönböztetnünk a bíróságok által megszövegezett és alkalmazott szabályoktól. Leíró és előíró elméletek • Azzal az állítással, mely szerint az ügyek eldöntésekor a logika csak alárendelt szerepet játszik, olykor az ítélkezési folyamat félrevezető leírását kívánják kiigazítani, míg máskor a bíróságok által alkalmazott olyan módszerek bírálatát szolgálja, amelyeket „szélsőségesen logikusként”, „formalistaként”, „mechanikusként” vagy „automatikusként” bélyegeznek meg. A bíróságok által ténylegesen alkalmazott módszerek leírását meg kell különböztetnünk az alternatív módszerek előírásától és azoktól elkülönítve kell értékelnünk. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy e két dolgot a jogi érvelést tárgyaló számos munka gyakran összekeveri, mert egyfelől az ítélkezési folyamat téves hagyományos leírásának kiigazítására, másfelől magának a folyamatnak a kiigazítására irányuló törekvéseket ugyanannak a fontos, de gyakran elhanyagolt ténynek – nevezetesen a jogi szabályok és precedensek viszonylagos meghatározatlanságának – a felismerése ösztönzi. Ez a meghatározatlanság abból ered, hogy az általános szabályok megfogalmazása során lehetetlen előre látni és előre figyelembe venni a körülményeknek a jövőben esetleg előforduló minden lehetséges kombinációját. Hiszen egy szabály esetén, bármilyen pontosan szövegezzék is meg azt, mindig lesznek olyan tényszerű körülmények, amelyek között azt a kérdést, vajon az adott helyzet a szabály általános osztályozó kifejezéseinek fogalmi körébe tartozik-e, nem lehet eldönteni a nyelvtani szabályokra vagy hagyományokra, avagy az írott jog értelmezésének kánonjaira való hivatkozással, de még csak a törvényhozó kifejezett vagy feltételezett céljaira való utalással sem. Az ilyen esetekben a szabályt vagy bizonytalannak, vagy kétértelműnek találhatják. Hasonló meghatározatlanság keletkezhet akkor is, amikor két szabály vonatkozik egy adott tényállásra, s amikor


a szabályokat kifejezetten olyan, közelebbről meg nem határozott kifejezéseket használva fogalmazzák meg, mint az „ésszerű” [reasonable] vagy az „érdemi” [material]. Az ilyen eseteket csak azokkal a módszerekkel lehet megoldani, amelyek értelmes jellege [rationality] nem a konklúziónak a premisszához való logikai viszonyában rejlik. Hasonlóképpen, mivel a precedensek logikailag végtelen számú általános szabály alá sorolhatók be, azt a szabályt, amelynek szempontjából egy precedens autoritással bír, ugyancsak nem lehet a logikára hivatkozva megállapítani. A bíráskodás folyamatának hagyományos leírásaira vonatkozó ezen bírálatok általában indokoltak. A jogászok és a bírók ugyanis, midőn a jogi szabályoknak vagy precedenseknek a döntési folyamatban való alkalmazását magyarázzák – különösen az olyan jogrendszerekben, ahol tisztelik a hatalmi ágak elválasztását –, gyakran elrejtik vagy kisebbítik azok meghatározatlanságát. Másfelől viszont arra panaszkodnak, gyakran ugyanazok a szerzők – s ezt kevésbé könnyű megérteni és megindokolni –, hogy a formalizmus és a logika túl nagy szerephez jut a bírói döntési eljárásban. Amit a bírálók e kifejezésekkel meg kívánnak bélyegezni, az az, hogy a bíróságok a jogi szabályok és precedensek alkalmazása során nem élnek azok viszonylagos meghatározatlanságának előnyeivel annak érdekében, hogy társadalmi célokat, politikai elképzeléseket és értékeket érvényesítsenek. E kritikusok szerint a bíróságok – ahelyett, hogy kiaknáznák azt a tényt, hogy az írott szabályok jelentése bizonyos pontokon meghatározatlan – a jelentést pusztán azért tekintik meghatározottnak, mert a hasonló szöveget valamely más jogi kontextusban egy bizonyos módon értelmezték, vagy mert egy adott értelmezés a használt szavak „szokásos” jelentése. A jogi szabályok meghatározatlanságának tagadását (amit gyakran és tévesen az analitikus jogelméletnek tulajdonítanak és fogalmi jogászatként [conceptualism] bélyegeznek meg) olykor azon az alapon védelmezik, hogy az a lehető legnagyobb mértékben növeli a bizonyosságot és a döntések előrejelezhetőségét. Néha azért is üdvözlik, mert előmozdítja a jogrendszer olyan eszményét, amelyben a független szabályok és az osztályozó kifejezések száma minimális. A szabályalkalmazás ilyen módszereinek nagy hibája abban áll, hogy elfogadásukkal előzetesen eldöntik, mi a teendő azoknak az egymástól különböző eseteknek a széles körében, amelyek alkotóelemei nem ismerhetők meg kimerítő módon előre: olyan merev osztályozásokat és felosztásokat alakítanak ki, amelyek figyelmen kívül hagyják a társadalmi és erkölcsi relevancia különbségeit és hasonlóságait. Ez azoknak a panaszoknak a lényege, amelyek szerint a bírói döntési eljárásban túlzott mértékben alkalmazzák a logikát. A „logika eltúlzott alkalmazása” azonban szerencsétlen kifejezés, hiszen amikor a jogi szabályok értelmezése és a részletek osztályozása során figyelmen kívül hagyják a társadalmi értékeket és a fontos megkülönböztetéseket, akkor az így meghozott döntés nem logikusabb annál, mint amelyet e tényezők megfelelő figyelembevételével hoztak: a logika nem határozza meg a szavak értelmezését vagy az osztályozások alkalmazhatósági körét. Igaz viszont, hogy abban a rendszerben, ahol az értelmezés ilyen merev módszerei megszokottak, több alkalom adódik ar-

89


ra, hogy a bíró úgy tekinthessen magára, mint aki egy előzetesen meghatározott tartalmú szabállyal konfrontálódik. A megismerés módszerei és az értékelés mintái • A bírói érvelés leíró és előíró elméleteinek számbavétele során fontos megkülönböztetnünk 1. az olyan szokásos gondolkodási folyamatokkal vagy beidegződésekkel kapcsolatos állításokat, amelyek révén a bírók ténylegesen meghozzák döntéseiket, 2. a követendő eljárással kapcsolatos ajánlásokat, valamint 3. azokat a mintákat, amelyek alapján a bírói döntéseket értékelnünk kell. Ezek közül az első a leíró pszichológia tárgya, s az e területen tett állítások, olyan mértékben, ahogy túlmennek a vizsgált esetek leírásain, a pszichológia empirikus általánosításai vagy törvényei; a második a jogi ítéletalkotás művészetével vagy mesterségével kapcsolatos, s az e téren tett általánosítások a bírói technika elvei [principles of judicial technology]; a harmadik pedig a döntések értékelésével vagy igazolásával áll összefüggésben. E megkülönböztetések azért fontosak, mert többen néha határozottan azt bizonygatják: mivel a bírók gyakran anélkül hozzák meg döntéseiket, hogy a jogszabályokra vagy a precedensekre figyelemmel lévő gondolkodási vagy következtetési folyamaton mennének át, téves az az állítás, amely szerint a jogszabályokból történő dedukció szerepet játszik a döntésben. Ez az érvelés zavaros, hiszen általában véve a kérdés nem arra a módra vonatkozik, ahogyan a bírók eljutnak vagy ahogyan el kellene jutniuk döntéseikhez, hanem azokkal a mintákkal kapcsolatos, amelyeket döntéseik igazolása során tiszteletben tartanak, bárhogyan is hozták meg azokat. A döntések értékelésekor a logika valóságosan jelen lehet vagy hiányozhat, attól függően, hogy a döntéseket következtetés vagy intuíció révén hozták-e meg. Egyértelmű esetek és meghatározatlan szabályok • Ha a fentebb meghatározott különböző problémákat megkülönböztetjük, a kérdések két körével kerülünk szembe. Az első az „egyértelmű” esetekben hozott bírói döntésekre vonatkozik, amikor is nem éreznek kételyt valamely egyedi jogszabály jelentésével és alkalmazhatóságával kapcsolatban, a második pedig azokra a döntésekre, ahol felismerik a vonatkozó jogszabályok és precedensek meghatározatlanságát. Egyértelmű esetek • Néhány gondolkodó, még ott is, ahol a bírók elismerik, hogy egy létező jogszabály egyértelműen meghatároz valamely konkrét eredményt, azt állítja, hogy ez lehetetlen, s hogy a bíróknak mindig „van választásuk”, az ezzel ellentétes állítások pedig csak ex post facto racionalizációk lehetnek. Ez a szkepticizmus gyakran a megismerés módszereinek* és az értékelés mintáinak az összekeveréséből ered, amelyre fentebb utaltam. Ám ezt olykor arra való hivatkozással támasztják alá, hogy még ha a bírók el is mulasztják az egyértelműen alkalmazható és meghatározott eredményre vezető szabály alkalmazását, az nem valami büntetendő vétség, s az így hozott döntés ettől még autoritatív és – amennyiben valamely legfelső bíróság hozta – végleges. Ezért aztán – érvelnek – a bírók döntései bizonyos mértékű szabályosságot mutathatnak ugyan, de sosem lehetünk bennük biztosak: mindig módjukban áll másként dönteni, mint ahogy döntenek. Ezek az utóbbi érvek a döntések végleges voltának és tévedhetet-

90

2010/3 JeMa

lenségének összekeverésén, valamint a jogi szabályokhoz „kötöttség” eszméjének vitatható értelmezésén alapulnak. Az efféle szkepticizmus, legyen bármennyire is elfogadhatatlan, annak hangsúlyozását szolgálja, hogy bizonyos mértékig nehéz kimerítően megmagyarázni, mi teszi az „egyértelmű esetet” egyértelművé, vagy mi tesz nyilvánvalóan és egyértelműen alkalmazhatóvá egy általános szabályt valamely egyedi esetre. A szabályok nem jelölhetik meg saját alkalmazási eseteiket, a tényállások pedig nem a rájuk alkalmazható szabállyal szépen felcímkézve várnak a bíróra. A szabályok nem gondoskodhatnak a saját alkalmazásukról, s még a legegyértelműbb esetben is emberi lényeknek kell alkalmazniuk őket. Az egyértelmű esetek azok, amelyek az általános egyetértés szerint egy szabály hatálya alá tartoznak, s kísértő a lehetőség az ilyen egyetértést egyszerűen annak a ténynek tulajdonítani, hogy a közös nyelvi konvenciókban szükségszerűen létezik ilyen egyetértés. Ez azonban túlságos leegyszerűsítés lenne, mert nem engedi meg a jogi szóhasználat sajátos, az általánostól esetleg eltérő konvencióit, vagy azt, hogy a szavak jelentése egyértelműen meghatározható legyen valamely jogszabály céljára való hivatkozással, amelyet viszont vagy kifejezetten rögzítettek, vagy amelyet illetően általánosan egyetértenek. E kérdések teljes kifejtése a jogértelmezés tudományának tárgya. Meghatározatlan szabályok • Azokat a jogi döntéseket, amelyeket nem lehet meghatározott jogszabályokból való dedukcióként felmutatni, gyakran önkényesnek nevezik. Bár az ítélkezési folyamat empirikus tanulmányozása terén még sok a teendő, az nyilvánvaló, hogy ez a leírás, valamint a logikus és az önkényes döntés e dichotómiája, ha kimerítőnek tekintik, félrevezető. Amikor a jogi szabályok nem határoznak meg valamilyen konkrét eredményt, a bírók általában nem saját személyes preferenciáikat erőltetik rá az ügyre vagy nem vakon választanak az alternatívák közül; s amikor a döntések jellemzésére olyan szavakat vagy kifejezéseket használnak, mint „választás”, „diszkréció”, „alkotó tevékenység” és „jogalakítás”,* az nem azt jelenti, hogy a bírók önkényesen, a döntéseikhez szolgáló érvek kidolgozása nélkül hoznak ítéletet, s még kevésbé azt, hogy bármely jogrendszer felhatalmaz az efféle döntésekre. Roppant fontos, hogy az eldöntésre váró esetek nem valamilyen vákuumban keletkeznek, hanem a szabályok eleven rendszerének működése során, s e működés keretében a változatos megfontolások sokaságára folyamatosan úgy tekintenek, mint jó indokokra [good reasons] a döntéshez. Ezek az egyéni és társadalmi érdekek, a társadalmi és politikai célok, az erkölcsi és igazságossági minták igen változatos körét foglalják magukban, s olyan általános fogalmakként fogalmazhatók meg, mint az elvek, célkitűzések és általános döntési minták.* Néhány eset kapcsán esetleg csak egyetlen ilyen megfontolás bír jelentőséggel, és ez ugyanolyan egyértelműen meghatározhatja a döntést, mint egy meghatározott tartalmú szabály. Sok esetben azonban nem ez történik, s döntéseik alátámasztásakor a bírók több ilyen megfontolást is számba vesznek, úgy tekintve rájuk, mint amelyek együttesen elégségesek döntésük alátámasztására, noha külön-külön egyikük sem volna az. Ezek a megfontolások gyakran összeütközésbe kerülnek egymással, s a bírók arra kényszerülnek, hogy kiegyensúlyoz-



zák vagy ellensúlyozzák azokat és rangsort állítsanak fel közöttük. Ugyanezek a megfontolások (konfliktusuk esetén pedig a súlyozásuk iránti ugyanezen igények) jelennek meg a precedensek alkalmazása során, midőn a bíróknak az azokból kivonható alternatív szabályok közül kell választaniuk vagy amikor azt mérlegelik, hogy a jelenlegi eset a releváns szempontokból kellőképpen emlékeztet-e valamelyik múltbelire. E pontig talán a legtöbb modern szerző egyetértene a jogi szabályok meghatározatlansága mellett hozott bírói döntés ilyen magyarázatával, ezen túl azonban eltér a véleményük. Néhány gondolkodó szerint a döntés szempontjából jelentős tényezők heterogén és gyakran egymással összeütköző jellege ellenére is van értelme egy döntésről úgy beszélni valamely ügyben, mint az egyetlen helyes döntésről, a bíró kötelességéről pedig úgy, mint ami ennek feltárásában áll. Ezek a szerzők azt állítják, hogy a bírói választás vagy preferencia nem válik racionálissá azért, mert azt követően kerül sor rá, miután a bíró fontolóra vette a mellette és az ellene szóló tényezőket. Más gondolkodók elutasítják azt az eszmét, mely szerint az ilyen esetekben mindig van egyedül helyes döntés, bár abban természetesen egyetértenek, hogy sok döntés nyilvánvalóan kizárható mint helytelen. Ők azt állítják, hogy mindaz, amit a bírók a jelentős szempontok hűvös és pártatlan megfontolását követően tesznek és tehetnek, az egyik alternatíva kiválasztása, amely meglátásuk szerint a legszilárdabban alá van támasztva, s ez teljesen rendjén való számukra annak kijelentéséhez, hogy egy másik, ugyanolyan képességekkel rendelkező és pártatlan bíró esetleg a másik lehetőséget választaná. Ezek az elméleti problémák nem különböznek azoktól, amelyek az erkölcsi érvelés filozófiai tárgyalása során sok helyütt felvetődnek. Még az is lehetséges, hogy az olyan kifejezések, mint a „választás”, „mérlegelés” és „bírói jogalkotás”, nem tesznek eleget a megfontolt döntés fenomenológiájának: az ilyen döntés érezhetően akaratlan, sőt elkerülhetetlen jellegének, amely gyakran az egymással ütköző megfontolások mérlegelésének végét jelzi. Azt a döntést, amellyel a szabály hatálya alá vonnak vagy kizárnak abból egy új esetet, igen sokszor az az érzés kíséri, hogy ez a döntések sorának „természetes” folytatása vagy a szabály „szellemét” valósítja meg. Az is igaz, hogy ha a döntéseket ily módon megközelítő jogászok emellett jelentős mértékben nem értenének egyet az ítéletet illetően, akkor az ilyen döntéseknek nem tulajdonítanánk jelentőséget és értéket, vagy nem gondolnánk rájuk úgy, mint amelyeket racionális eljárás révén hoztak meg. Akárhogy is legyen azonban az erkölcsi érvelés terén, a jogban nehéz volna igazolni [substantiate] azt az állítást, amely szerint az egymással ellentétes szempontok halmazával szembesülő bírónak mindig fel kell tételeznie, hogy a konfliktusnak van egy egyedül helyes megoldása, s meg kell próbálnia bebizonyítani, hogy azt tárta fel. Bizonyítási szabályok • A bíróságok tanúvallomásokat vesznek ki és értékelnek, tényállításokra következtetnek más állításokból, bizonyos állításokat pedig valószínűnek, másoknál valószínűbbnek vagy „az ésszerű kételyen felül állónak” fogadnak el. Amikor azt mondják, hogy e tevékenységekben a jogi érvelés sajátos módjai mutatkoznak meg, s hogy a jogi bizonyíték különbözik a közönséges bizonyítéktól, akkor ezzel rend-


szerint vagy a jogi bizonyítás kizáró szabályaira kívánnak utalni (amelyek gyakran azt követelik a bíráktól, hogy a ténykérdések meghatározása során ne vegyenek figyelembe logikailag releváns tényezőket), vagy pedig azokra a változatos vélelmekre, amelyek a rendes érvelési módoknál kisebb vagy nagyobb súlyt tulajdonítanak a logikailag jelentős szempontoknak. A kizáró szabályok leghíresebb példái a „hallomás” elleni szabályok [rules against „hearsay”], amelyek (bizonyos kivételekkel) nem teszik lehetővé az olyan vallomásnak a tényekre vonatkozó bizonyítékként való felhasználását, legyen az bármily hihető, amelyben a tanú más személy által tett kijelentésekről számol be. Egy másik példa az a szabály, hogy amikor valakit bűncselekmény elkövetésével vádolnak, múltbeli meggyőződései és a hasonló bűncselekmények elkövetésére irányuló hajlama nem használható fel arra vonatkozó bizonyítékként, hogy elkövette azt a bűncselekményt, amellyel vádolják. Azokat a szabályokat, amelyek a szokásosnál kisebb vagy nagyobb bizonyító erőt tulajdoníthatnak bizonyos tényeknek, az a vélelem példázza, hogy a házasság ideje alatt született gyermek, az ennek ellenkezője ésszerű kételyt meghaladó bizonyításáig, a házasfelek közös gyermeke. Az ilyen szabályok és kivételeik alkalmazása olyan eredményekhez vezet, amelyek esetleg paradoxnak tűnnek, mégis igazolhatók azoknak az igen változatos társadalmi szükségleteknek az alapján, amelyeket a bíróságoknak az esetek eldöntése során ki kell elégíteniük. Például a szóbeszédre vonatkozó szabály egyik jól ismert kivételének – mely szerint a kijelentésről adott beszámoló tényekre vonatkozó bizonyítékként felhasználható, ha ellentétes annak a személynek az érdekeivel, aki beszámolt róluk – egyik következménye az, hogy a bíróság megállapíthatja: egy férfi házasságtörést követett el egy bizonyos nővel, ám nem vonhatja le azt a következtetést, hogy az illető nő házasságtörést követett el a férfival. A logika művelője e paradoxon megoldását így fejezhetné ki: abból, miszerint p maga után vonja q-t, nem következik, hogy a „jogilag bizonyított, hogy p” maga után vonja a „jogilag bizonyított, hogy q”-t. E paradoxonoktól eltekintve a bizonyítási szabályok alkalmazása olyan megkülönböztetések megállapításával jár együtt, amelyeknek számottevő filozófiai jelentőségük van. Így például, bár a tényekre vonatkozó bizonyítékok köréből a jog általában kizárja a kijelentésekről adott beszámolókat, más célból elismerheti azokat, sőt különbséget tesz a tényekre vonatkozó állítások és aközött, amit John L. Austin performatív megnyilatkozásoknak* nevezett. Ezért ha az a kérdés, hogy egy meghatározott személy tett-e ígéretet vagy fogadott-e valamire, az arról szóló beszámolók, hogy kimondott-e bizonyos, az adott körülmények között ígéretet vagy fogadást jelentő szavakat, bizonyítékként felhasználhatók. Valakinek a saját jelenlegi elmeállapotáról vagy észleleteiről tett kijelentésére vonatkozó beszámolók ugyancsak felhasználhatók bizonyítékként, s néhány gondolkodó ezt azon az alapon igazolja, hogy az ilyen egyes szám első személyben tett kijelentéseket annak a magatartásnak a részeként kell felfogni, amelyben kifejeződik a kérdéses elmeállapot vagy észlelet. Fordította: Takács Péter

91


Szakirodalom A logika és a jog viszonyáról lásd Julius Stone: The Province and Function of Law (London: Stevens 1947) 6–7. fejezet; Otto Christian Jensen: The Nature of Legal Argument (Oxford: Blackwell 1957); Norberto Bobbio: „Diritto e logica” in Pier Luigi Zampetti (szerk.): Il problema della giustizia nel protestantesimo tedesco contemporaneo (Milánó: A. Giuffrè 1962) 11–44; valamint Lars Bergstrom: „Imperatives and Ethics” Filosofiska Studier 1962. 94-től. A szabálynak és a szabad mérlegelésnek a bírói döntésben játszott szerepéről lásd John Dickinson: „Legal Rules: Their Function in the Process of Decision” University of Pennsylvania Law Review 1931 833-tól; Uő: „The Problem of the Unprovided Case” in Édouard Lambert (szerk.): Recueil d’etudes sur les sources de droit en honneur de François Geny 2. (Párizs: Sirey 1934); Jerome Frank: Law and the Modern Mind (New York: Coward-McCann 61949); Edward Levi: Introduction to Legal Reasoning (Chicago: University of Chicago Press 1949); John Wisdom: „Philosophy, Metaphysics, and Psycho-analysis” in Uő: Philosophy and Psycho-analysis (Oxford: Philosophical Library 1953); Richard Wasserstrom: The Judicial Decision (Stanford: Stanford University Pres 1961); valamint Uő: „The Obligation to Obey the Law” University of California Law Review 1963. 780–807. Lásd még Jurimetrics: Law and Contemporary Problems 1963.

Fordítói jegyzetek Hart itt közölt írása egy lexikoncikk része, amely eredetileg a híres Macmillan-féle Encyclopedia of Philosophy-ben jelent meg. E nyolc kötetes kiadványt – amelyet az osztrák–amerikai Paul Edwards1 szerkesztett, s amely ötszáznál is több közreműködő mintegy ezerötszáz szócikkét tartalmazza – a XX. századi filozófia legjelentősebb kollektív teljesítményének tartják. Az írás sajátos helyet foglal el Hart életművében is. A jog általános jellemzőiről szóló fő művének2 befejezése után hat évvel nyilvánvalóan összefoglalta az abban kifejtetteket, másrészt azonban – és az itt közölt szöveg ezt példázza – néhány részkérdésben saját elméletét mintegy „megnyitotta” az ebben az időben már formálódó, bár az angolszász irodalomban határozott jogelméleti következményeket csak némileg később megfogalmazó jogi évelés [legal reasoning] elmélete irányába. Hart jogelméletének és a jogi érvelésről alkotott elméletének viszonyát a szakirodalomban ellentmondásosan ítélik meg. Lényegében két álláspont létezik. Az egyik szerint – amelyet például Fernando Atria fejtett ki3 – Hart jogelméletéből hiányzik az érveléselmélet. Ez azért van így, állítja (utalva követőire, például Neil MacCormickra és Joseph Razra is), mert nem lehet olyan jogi érveléselméletet kifejteni, amely összeegyeztethető a hagyományos jogi pozitivizmus elméletével. S valóban, az érveléselmélet szinte minden „klasszikusa”, például Chaïm Perelman, Ronald Dworkin, Robert Alexy ún. nem pozitivista gondolkodó. A másik, kisebbséginek mondható, de azért a szakirodalomban fel-felbukkanó nézet szerint4 a harti

92

2010/3 JeMa

elmélet alapján kifejthető egy általános érveléselmélet. Ennek az álláspontnak a híve persze nem mondja meg, vajon az érvelés szerepére és jelentőségére tekintettel módosítani kellene-e az alapjául szolgáló jogelméletet. Bár nem itt van a helye e vita megoldásának, annyit megjegyzek, hogy az eltérő álláspontok igazsága attól függ, milyen értelemben fogjuk fel a jogi érvelés [reasoning] fogalmát, s mit gondolunk arról, hogy az mennyiben nyomja rá a bélyegét a jogról alkotott felfogásunkra. Vagyis egy hagyományos jogfogalom felől közelítünk-e az érvelés kérdései felé, mint Hart tette fél évszázaddal ezelőtt, vagy a jogi érvelés jellegéről és fontosságáról alkotott véleményünk fényében alkotjuk meg jogfogalmunkat, amint azt a ma uralkodó elméletek többsége teszi. Mára ugyanis, ha nem is kizárólagossá, de általánossá vált az a nézet, hogy az „érvelés” technikai megoldásai (ténymegállapítás; szabályválasztás és szabályértelmezés; döntést megerősítő és igazoló érvtalálás, érvek ütköztetése; szabályok, érvek és érdekek mérlegelése stb.) rányomják bélyegüket a jog jellegére. Vagyis a jogról alkotott elméleti képet olyan tényezők befolyásolják, mint például az argumentumok megtalálása és alkalmazása, a szabályok értelmezési módszerei, a megértési utak, eljárások vagy „hermeneutikai körök”. Mindezek alapján elhalványul a jog szabályokból álló jellege, és felerősödik – egyebek mellett – argumentatív természete. Ez számos gondolkodónál átalakította a jogfogalmat és módosította a jogtudomány tudomány voltáról alkotott képet is. Kissé túlzó módon fogalmazva: a „technika” – azoknál, akik a jog argumentatív természetéről vagy interpretív jellegéről stb. beszélnek – az „érvelés” széles fogalma révén legyőzte a hagyományos jogelméletet. Az a mód, ahogyan Hart felfogta a jogi érvelést, e két álláspont közé helyezhető, bár kétségtelenül a régebbi felfogáshoz áll közelebb. Ezért írta A jog fogalmához írott Utószóban, e fogalom körébe sorolva még a jogelvek problémáját is: „megvallom, túl keveset beszéltem […] a jogi érvelésről.5 Az itt közölt szöveg viszont azt mutatja: úgy gondolta, hogy elméletébe beilleszthetők az érvelés kérdései és módszereinek jogelméleti következményei. Eltérően egy állítólag „visszavont” közismert korai tanulmányától, ezt az írását sosem „vonta vissza”, sőt újraközölte (a bibliográfia elhagyásával, valamint az időközben született kritikai és kommentárirodalom megjelölésével) az életművét áttekintő, összegző kötetben az 1980-as években.6 Akárhogy is legyen, a kérdés ma is az, ami néhány évtizeddel ezelőtt: a hagyományos jogelméletet kell-e „megnyitni” az érvelés problémái előtt, vagy a jogi érvelés jellemzőinek feltá-

1 Eredetileg Paul Eisenstein (1923–2004). 2 H. L. A. Hart: The Concept of Law (Oxford: Oxford University Press 1961, 21994; magyarul: A jog fogalma [ford. Takács Péter] (Budapest: Osiris 1995). 3 Fernando Atria: Legal Reasoning and Legal Theory Revisited című írásában [Law and Philosophy 1999/5. 537–577.] 4 Lásd pl. Mariano Magide Herrero: „Judicial interpretation. Hart and European legal reasoning” Statute Law Review 1999. 164–173. 5 Vö. Postscript in Hart (2. lj.) 259. 6 Lásd „Problems of Philosophy of Law” in Herbert L. A. Hart: Essays on Jurisprudence and Philosophy (Oxford: Clarendon Press 1983) 89–119.



rása alapján s azokra tekintettel kell kialakítani a jogelméletet. Ebben az értelemben ez a régi írás ma is időszerű, és mindmáig megmaradt vitára inspiráló jellege.

zett meg. Jerome Frank (1889–1957) az egyik amerikai felsőbb bíróság (Court of Appeals for the Second Circuit) bírájaként tevékenykedett (1941–1957), s több jogi mű szerzőjeként az amerikai jogi realizmus emblematikus alakja volt. Fő műve az 1930as Law and the Modern Mind. .7

Jegyzetek a *-gal jelölt helyekhez tort-jog – A szokásos szótári alak szerinti fordításban: ’a magánjogi vétkes cselekmények joga’. kötelezettségek – Az angol szövegben duties, obligations áll. Ezeket az adott helyen – miként Hart szövegei estében általában (s eltérően más angol nyelvű szerzők szóhasználatától) – nem lehet és nem is érdemes a magyar ’kötelezettség’ és ’kötelesség’ szóval fordítani. a jogi érvelés [legal reasoning] – A reasoning értelmében vett jogi érvelés több, mint bizonyos érveknek a jog területén való alkalmazása (vagyis a legal argumentation, amely magyarra ugyancsak ’jogi érvelés’-ként, esetleg ’jogi okfejtés’-ként fordítható), és más, mint a német jogi módszertan (Juristische Methodenlehre) szakirodalmából ismert ’jogi topika’ (a toposzok elmélete, s mindenekelőtt érvtalálás és tematikus érvalkalmazás). A reasoning értelmében vett érvelés lényegében elméletalkotás, pontosabban az elméletalkotás egyik formája: az eldöntendő konkrét eset elméletének, s így az esetre vonatkozó, tehát a jogalkalmazás szempontjából hasznosítható elméletnek a megalkotása. Az efféle elméletalkotásban benne van mindaz, amit mi (a) tényállás-megállapításként, az alkalmazandó szabály (b) kiválasztásaként és (c) értelmezéseként, a döntést elősegítő és a meghozott döntést megerősítő-igazoló (d) érvek megtalálásaként és ütköztetéseként, valamint a szabályok és érvek s esetleg az esetben szóba jövő érdekek (e) mérlegeléseként szoktunk megjelölni. Holmes híres diktuma – Oliver Wendell Holmes (1841–1935) amerikai jogász; legfelső bírósági bíró (1902–1932), a jogi realizmus előfutára, s több sokat idézett elméleti mű szerzője. Az idézet forrása: Oliver Wendell Holmes: The Common Law (Boston: Little, Brown, and Co. 1881, később számos további kiadásban is) 1. előadás, 1. illeszkedő intuíció – Az angol szövegben: intuitions of fitness (szó szerint ’az illeszkedés intuíciója’ vagy ’alkalmas, megfelelő, helyes, odaillő intuíció’). A kifejezés – amely a jogfilozófiai különlegességek iránt érdeklődők számára sejtelmesen előrevetíti Ronald Dworkin későbbi elméletének egyik kulcsfogalmát (ti. a fitnesst, amely arra utal, hogy egy jogelméletnek a lehető legjobban illeszkednie kell egy meghatározott jogrendszerhez és igazolnia kell azt; vö.: „a legal theory should best fit and justify the law”) – azokra az esetekre utal, amikor a bíró nem formális logikai és nem is deduktív úton, hanem intuitíve jut annak felismerésére, hogy az esetre ráillik egy szabály.

nincs autoritatív vagy egyedül helyes megfogalmazása – Az angol jogforrási rendszer sajátos vonása, hogy a szabály ugyan „benne van” a precedensben, de nincs egy vagy néhány mondatban megfogalmazva. Amikor az esetet közzéteszik valamely jogesetgyűjteményben, a szerkesztő vagy a reporter (megszövegező) ad ugyan egy rövid, egy-két mondatos ös�szefoglalást, ám az nem tekinthető a szabály hivatalos vagy „egyedül helyes” megfogalmazásának. A hosszú, gyakran száz oldalas ítéletből így minden egyes esetben a korábbi döntést precedensként követő bírónak kell kiolvasnia a szabályt. George Whitecross Paton (1902–1985) ausztrál jogtudós. Fő műve a Textbook of Jurisprudence (Oxford: The Clarendon Press 1946, 21951), amely Angliában többször is megkapta a legjobb jogelméleti műnek ötévenként odaítélt ún. Swiney-díjat. megismerés módszereinek – Az angol szövegben: methods of discovery (’a tények feltárásának a módszerei’). A discovery közvetlenül az egyik fél által a tárgyalás előtt végzett tényfeltárásra utal, melynek eredményei csak bizonyos feltételek megléte (például jogszerűsége stb.) esetén vonhatók be a bírósági eljárásba. E közvetlen jelentésen túl itt az eset valamennyi összefüggésének megismerését jelenti.8 jogalakítás – Az angol szövegben: interstitial legislation. Ez szó szerint ’közbenső jogalkotást’ jelentene, ám ennek nincs értelme. A magyar nyelvben megszokott ’jogalakítás’ viszont pont azt jelenti, amire Hart itt utal: ti. hogy a jogalkotó által megalkotott jogot alkalmazó bírók (bizonyos értelemben és mértékben) alkotó módon alakítják, ezáltal – még ha esetleg tagadnák is – részben alkotják a jogot. elvek, célkitűzések és általános döntési minták – Az angol szövegben: principles, policies, standards. A harmadik szó (standard) köznyelvünkben idegen szóként (sztenderd, vagy eredeti írásmóddal magyarul is: standard) részben már meghonosodott, jogi nyelvünkben azonban nem vált elfogadottá, s különösen nem eredeti jelentéssel. A szó lényegében az elvek egy sajátos fajtájára utal, amelyet a német vagy egy német hatások alatt álló jogi kultúrában generálklauzulának szoktak mondani. Ez azonban egy angol jogi kultúrájú írás kontextusában idegenül hat. A standard valójában a jogelvek általánosságának szintjén

7 Magyarul olvasható részletei: Varga Csaba (szerk.): Modern polgári jogelméleti tanulmányok [ford. Sajó András et al.] (Budapest: MTA ÁJI 1977) 81–94, valamint Badó Attila (szerk.): Bíráskodás az elme ítélőszéke előtt [ford. Mezei Péter – Bóka János] (Budapest: Szent István Társulat 2006).

a szélsőségesebb változatok szerint – Hart e helyen minden bizonnyal Jerome Frankra utal, akit gyakran bírált, de ritkán neve-


8 A discovery jogi jelentéseiről lásd Henry Campbell Black: Black’s Law Dictionary (St. Paul, Minn., West Publishing Co. 61990) 465–466.

93


álló magatartásminta, illetőleg mérce, amely jogi döntés alapjául szolgálhat. Ezért fordítottam ’általános döntési mintá’-nak. performatív megnyilatkozásoknak – John Langshaw Austin (1911–1960) angol filozófus, az ún. nyelvfilozófia oxfordi irányzatának vezető képviselője. Elméletének egyik alapgondolata, hogy a „beszéd” (a nyelvhasználat) maga is a cselekvés egyik formája, ezért alakítja a valóságot. Ún. beszédaktus-elméletében egyebek között azt állítja: a nyelv révén egyrészt megállapítunk vagy leírunk valamit, tehát informálunk másokat (ennek formái az ún. konstatívumok, amelyek igazak vagy hamisak), másrészt azonban – az előbbiektől lényegesen eltérő természetű megnyilatkozások révén – a valóság új elemeit is létrehozzuk. Ennek formái a performatívumok, amelyek egy-egy

94

2010/3 JeMa

újfajta valóságot hoznak létre. Ilyen például az ígéret, amely kötelezettséget teremt.9 Takács Péter egyetemi tanár • Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar Állam- és Jogelmélet Tanszék és Budapesti Corvinus Egyetem Közigazgatás-tudományi Kar Jogtudományi Tanszék • [email protected]

9 Lásd John L. Austin: How To Do Things With Words (Oxford: Clarendon Press 1955/1962, 21975). Magyarul: Tetten ért szavak [ford.: Pléh Csaba] (Budapest: Akadémiai 1990).


H. L. A. Hart. A jogi érvelés problémái *

Recommend Documents