Andr zej SzCzeK LIK
HAL HA tAt LAn Ság A z orvostudom á ny prométheuszi á l m A
A MÁGIA
Az orvoslás művészete nemzedékről nemzedékre száll, időn ként fordulóponthoz érkezik, fejlődik, és nincs vége. Olyan nehézségekbe ütközik, amelyeket Hippokratész is ismert. Azt írta: „Az élet rövid, a művészet hosszú, az alkalom mulandó, a tapasztalat csalóka, ítélni nehéz.” Ennek ellenére hitte, hogy önképzés, belső fejlődés, a jellem és a képességek alakítása út ján az ember erényes lehet („ne féljünk ettől a görög szótól, amely mindenekelőtt biztonságot jelentett!”), a hosszú út vé gén eljuthat a tökélyhez, az istenekkel lehet egyenlő. Ezen a kátyús úton haladt a nyugati civilizáció. De volt még egy másik út, amely a legfelsőbb világok ba vezetett. A sámánok ismerték. Máig is élnek Szibériában, a jakutok között. A kultúrájuk nyomot hagyott a távoli múlt ban azon a hatalmas térségen, amely Eurázsia szárazföldi része mellett mindkét Amerikára kiterjed. A sámánok világfelfogása különbözik a varázslók és az igézők világképétől, akik meg próbálják kiűzni a betegekből a gonosz lelket. Csak a sámán ment a beteg után olyan tájakra, amelyekről mások el sem tud ták képzelni, hogy megközelíthetők. Kiszakította magát a va 21
H A L H ATAT L A N S ÁG
A MÁGIA
lóságból zenével és hallucinogén anyagokkal, eksztatikus elra gadtatásban indult a beteg lelke után „abba a világba”. Egyre magasabb szintre emelkedett, végül eljutott a megfelelő hely re, ott hagyta az ajándékait, és lélekben visszatért a földre. Mivel ez a mítosz olyan emberről szól, aki magára hagyatva indul a túlvilágokba, hogy visszaszerezze a beteg lelkét, gyö nyörűen fejezi ki az orvoslás lényegét. A költői ihlethez hasonlíthatjuk a sámáni szeánszot. Az alkotói impulzus pillanatában a költő a normalitástól eltérő állapotba kerül. Azt mondanák a görögök, a költőt megláto gatják a múzsák, ilyenkor megsemmisül a személyisége. Na gyobb és hatalmasabb erő munkál benne, a múzsák vagy a daimonion hangja, az „isteni szikra”. Hallja a keresett dalla mot, amely magas regiszterben szól, eljut hozzá a hang, amely nek nem lehet ellenállni. Ez diktálja neki a szöveget, ez költi az éneket. Mint Platón mondta, e „megszállottság” állapotá ban úrrá lesz rajta az „isteni őrület”. És ezt írta a Phaidrosz ban: „Aki azonban a múzsák szent őrülete nélkül járul a köl tészet kapuihoz, abban a hitben, hogy mesterségbeli tudása folytán alkalmas lesz költőnek, tökéletlen maga is, költészete is, és józan készítményeit elhomályosítja a rajongók (maino ménon) költészete.”7 Elképzelhető, hogy Démokritosz hatásá ra született a „költői rajongás” platóni elmélete. Démokritosz szerint az olyan kivételes emberek osztályrésze a költői géniusz és a jövendőmondás képessége, akiknek melegebb és szára zabb atomokból épül fel a temperamentuma, ezek könnyeb ben hagyják el a testet és lépnek kapcsolatba isteni erőkkel, hogy aztán átadják ezeket az embereknek. A költő a sámánhoz hasonlóan az elidegenedésnek, a szív és az elme elragadtatásá nak különös állapotába juttatja a befogadót. Zbigniew Herbert is érezte, hogy van itt valamiféle rokonság. Amikor azon el
mélkedett, mi marad meg „a tébolyult század költészetéből”, azt mondta, Rilke, Eliot
Orpheusz mítoszában is találunk sámáni nyomokat. Képes volt a zenéjével engedelmességre késztetni a madarakat és a vadállatokat, utat talált a túlvilágba, hogy megkeresse a halált. Lettek hívei, így elterjedtek az orphikus misztériumok Gö rögországban. De sehol sem kerített úgy a hatalmába a mági kus gondolkodás egész nemzeteket, mint Közép és DélAme rikában. És az is ott történt meg, egyetlenegyszer az emberiség színre lépése óta, hogy az ember arra a gondolatra jutott: azzal engesztelheti ki az Égieket, ha élő, dobogó szívet áldoz nekik. Ez a gondolat az aztékoknál teljesedett ki. Ez volt az utolsó nemzet a spanyol hódítás előtt, amely északról vándorolt oda, és leigázott minden más népet azokon a hatalmas területeken, amelyek nagyjából a mai Mexikó kö zépső és déli részének felelnek meg. Jöttek az aztékok, keresték a helyüket a földön, arra a legendára hagyatkozva, mely szerint ott vár rájuk az otthonuk, ahol megpillantanak egy fügekak tuszon ülő sast, amint épp kígyót fal föl. Egy tó szigetén fogad ta őket ilyen látvány. És pontosan ott alapították a XII. század ban a fővárosukat, Tenochtitlant, a vízre épült, látomásszerű várost, ötezer méter magas vulkánok árnyékában. Az északi pusztaságokról, egy legendás vidékről, Aztlánból jöttek (innen az azték név); mexikosznak nevezték magukat. Palimpszesztet képezve rátelepedtek a korábbi nemzetekre és államokra, ame
22
23
meg néhány tiszteletreméltó sámán ki ismerte a szómágia titkát az időtálló formáét ami nélkül nincs emlékezetes mondat és könnyű homokként pereg szét a beszéd.8
H A L H ATAT L A N S ÁG
A MÁGIA
lyek a Krisztus előtti X. századtól kezdve kifinomult kultúrá kat teremtettek, az elődök piramisaira újakat emeltek, virágba borultak és kihunytak, döbbenetes épületeket hagytak maguk után, amelyeket elnyelt a homok vagy a trópusi őserdő. Hatalmas birodalmat építettek, ezzel szemben állt egy maroknyi spanyol. Amikor 1519 februárjában Hernán Cortés elhagyja Kubát, és partra száll a kontinensen, ötszáznyolc kato nával, száz tengerésszel és tizenhat lóval érkezik. Két évvel ké sőbb romokban hever az aztékok birodalma, meggyilkolják a királyukat és a vezéreiket, Cortés pedig egyeduralkodó. Eltűnt az indiánok világa, ahol szebb városok voltak, mint Salamanca vagy Velence, eltűntek a magas piramisszentélyek, a teraszokkal körülvett, arannyal fedett paloták, a szent könyvek és a mesés kertek. Eltűntek, mint egy nagy tóból a víz, melynek kiszáradt, feltöltött medrét már csak néhány csontszáraz kukoricaszár je lezte. Az azték főváros romjain gyorsan növekedni kezd Új Spanyolország fővárosa, Mexikóváros. Nyomorúság, betegség, kegyetlen rabszolgasors vár az indiánokra. A hódítás története két álom találkozása. Az egyik a spa nyolok álma, ez az aranyról szóló abszolút álom, „mintha nem is annyira a gazdagság és a hatalom vágyát fejezné ki, mint inkább azt, hogy az ember újjászülethet vérben és erőszakban, elérheti a mitikus Eldorádót, ahol mindennek örök időkig új nak kell lennie”.9 A másik álom az istenek felé forduló, má gián alapuló civilizáció tragikus végéről, végső pusztulásáról szól. Moctezuma ajándékokkal megrakodott nagyköveteket küld a spanyolok elé, akik rendületlenül nyomulnak előre, meghódoltatva az aztékok által leigázott népeket. Quintalbor herceget jelöli ki porteparolejának, ő ugyanis, mint Bernal Díaz írja, „arcvonásait és termetét tekintve döbbenetesen ha sonlított Cortés kapitányra”.10 Micsoda ötlet – kiválasztani
isten (és az ellenség) hasonmását, majd nagykövetként külde ni hozzá! Semmi sem fejezi ki ennél jobban a mágikus gondol kodást. Azt a felfogást, amely két alapelven alapul. Az első: „a hasonló hasonlót hoz létre”.11 A második: azok a dolgok, ame lyek egykor érintkezésbe kerültek, továbbra is hatnak egymás ra, még akkor is, ha megszűnt köztük a fizikai kapcsolat. Ez a gondolkodás az európai orvosláson is nyomot hagyott törté netének egy bizonyos időszakában, amikor hittek abban, hogy „similia similibus curantur”. Akkoriban úgy gondolták, maga a természet mutatja meg az egyes szerveket támadó betegségek orvosságát olyan szignatúrák segítségével, amelyek lehetővé teszik, hogy megtaláljuk. Még a varázsló hírében álló csodaté vő orvos, Paracelsus is – bár meggyógyított tizennyolc királyt és herceget, akiről már minden orvos lemondott – szív alakú levelekkel gyógyította a szívbajt, az epegörcsöt sárga virágok kal, a vér betegségeit pedig skarlátvörös drágakövekkel. Az az ték curandero (gyógyító sámán) rókaszemmel kezelte a szem bántalmakat, teknősbéka húsával a bánatot, az orrvérzést pe dig az eztetl nevű kárminvörös ásvánnyal.12 Az aztékok élete a mágia miatt fordult teljes egészében a természetfölötti erők felé. A nap és az éj minden pillanatát az isteneknek és a nem földi hatalmaknak szentelték. Csak akkor lehetett jelentősége a világi tettnek, ha valami transzcen dens, örök, szent valóságra vonatkoztatták.13 Mivel mi világi időben élünk, nehezen tudjuk elképzelni a vallásosság ilyen hőfokát, azt a határtalan hitet, melynek erejével az aztékok egyesülnek isteneikkel. Véres és kegyetlen rítusaik átváltoztat ták, átformálták a személyiségüket, átvitték őket az istenek országába. Meg voltak győződve arról, hogy az ötödik Nap korszakában élnek. Az előző négy időszak hekatombával, ha talmas katasztrófákkal végződött. Kihunyt a Nap, sötétségbe
24
25
H A L H ATAT L A N S ÁG
A MÁGIA
borult a világ. Az istenek ekkor a tűzbe vetették magukat. És a Nap újjászületett a horizont fölött. Azokban az elmúlt ko rokban föláldozták magukat az istenek, ez tette lehetővé az emberek létezését. Azóta az embereknek kellett biztosítaniuk az életadó vért mind a Napnak, mind az isteneknek. És pata kokban folyt a vér. Késheggyel átszúrták a nyelvüket, és szal maszálat dugtak át a nyíláson, hogy megakadályozzák az alva dást. Átszúrták a fülcimpájukat, a kifolyó vérrel pedig beken ték az arcukat – másmás mintákat írtak elő a nőknek és a férfiaknak. Ezt mindig öt nappal az ünnepek előtt csinálták, vagyis majdnem mindennap. Agávétövisekkel átszúrták a láb ikrájukat, zöld vesszőnyalábokat itattak át a kifolyó vérrel, és meztelenül útnak indultak az éjszakában, hogy a hegyeken átkelve eljuttassák azokat a kultikus helyre, a rózsával díszített áldozati oltárra. Amikor tehát mi, európaiak gyógyászati cél lal csapoltuk le a vért – szikét vagy piócákat használva −, ők azért engedtek ki magukból vért, mert csillapítani akarták az istenek szomjúságát. Ezt tették az egymást követő nemzedékek, hogy fenntartsák a kozmosz egyensúlyát, minden reggel fel keljen a Nap, folyjanak a folyók, a föld pedig kukoricát terem jen. Az istenek iránti odaadásuk a halálos áldozatokban érte el a tetőpontját, ilyenkor a vér által egyesültek velük. Áldoztak föl rabszolgákat, foglyokat – és önmagukat is. Főként férfiakat, de bizonyos ünnepeken nőket és kisgyereke ket is. Apró részletekbe menően meghatározták az ünnepek jellegét, lefolyását, a rituális tevékenységeket; a táncos öltözé két vagy a testén látható festések legjelentéktelenebb részleteit is pontosan leírták. Az ünnepségek hosszú órákon át, gyakran napokig tartottak. Mindezt egy ferences szerzetes, Bernardino de Sahagún Historia general de las cosas de Nueva España című munkájából tudjuk. Ez a hatalmas, gazdagon illusztrált mű
(amelyet kicsit más formában Firenzei kódexként ismerünk), kasztíliai és azték (nahuatl) nyelven íródott, a hódítás befeje zése után másfélkét évtizeddel készült. Sahagún segíteni akart a könyvével a szerzetes testvéreknek az evangelizációban. De ahogy gyűjti az anyagot, egyre jobban lenyűgözi a pusztulásra ítélt civilizáció szépsége és nagysága. Magával ragadja a má gia, a nép titka, amely egyesíti az embert az istenekkel. Meg rémíti az aztékok kegyetlensége, de borzadozása rajongással és együttérzéssel keveredik. Az elpusztított népet képviselő be szélgetőpartnerei tudják, hogy utoljára kaptak szót, elmondják az igazat az életükről, a munkáikról, az isteneikről és a szo kásaikról. Sahagún az azték kalendáriumnak megfelelően írja le az ünnepeket egymás után, hétről hétre, hónapról hónapra. Döb benetes, milyen sok van. A milliós Tenochtitlánban mégis csak hetvennyolc templom működött. Az év minden napjához ren deltek egy istent, a világ teremtésénél is jelen lévő óriásoktól kezdve a valóság rejtett zugaiban rejtőzködő istenkékig, a he gyek, fák, tavak és felhők szellemeiig, akik együtt hozták létre a való világ mágikus hasonmását. Részletekbe menően meg tervezték a szertartásokat, mindegyiknek volt valamiféle sajá tossága, amely megkülönböztette a többitől. Nem kizárólag könyörgő imádságokat tartalmaztak, hanem a nem földi való ság jeleneteit is tükrözték. Az istenek ilyenkor jártak le az em berekhez. A hosszú órákon át folytatódó ünnepségeken szem betűnő volt a mozgás, a rengeteg szín és a szenvedély. Szólt a zene, vonultak a körmenetek, csak úgy ragyogtak a táncosok csoportjai. Élénk színekre festették az ünneplők testét és arcát, rikító pávatollakból készült díszek tömegét viselték. Sastollak és nyilak díszítették a naprítus táncosait, a testüket tűzszínűre festették. A magasból, a szentély csúcsáról nézett rájuk az isten
26
27
H A L H ATAT L A N S ÁG
A MÁGIA
vagy az istennő, akinek ez volt a napja, amelyre pompásan fel díszítették. Hozzá indultak a hívek, neki szólt az egész ünnep, az ő lábai előtt érte el a tetőpontját. Amikor ütött az órájuk, a piramis felső pódiumára vitték az áldozatokat a papok és segítőik társaságában. A foglyokat a hajuknál fogva vonszolták föl a szentély lépcsőin, az istenek nek áldozott azték nőket pedig díszbe öltöztetve, virágokkal ékesített hordágyon szállították. Különbözőképpen vették el az életüket: elevenen dobták az oltáron lobogó nagy tűzbe, le fejezték, néha megfojtották őket. De leggyakrabban a szívüket áldozták. Egy pillanatra sem hallgattak el a dobok, amikor föl értek a csúcsra, az áldozati kőhöz. Az egy méter magas és fele olyan széles, ovális alakú obeliszkre helyezték az áldozatot, a hátára fordítva. Öt fiatalember kapta el lelógó kezét, lábát és a fejét, megfeszítve a testét. Előtte bedörzsölték az áldozatok arcát növényi kábító és fájdalomcsillapító szert tartalmazó po rokkal. Odajött a pap, obszidiánkéssel fölnyitotta a mellkast, kitépte a szívet, és az isteneknek áldozta, beledobta egy tökből készült edénybe. A Napnak, a makrokozmosz központjának adta a szívet, a mikrokozmosz központját. Megkérdeztem szív sebészeket, azt mondták, kétféleképpen lehet azonnal eljutni a szívhez: hosszában át kell vágni a bordaporcot a mellcsont nál, vagy széles vágást kell ejteni keresztben, a mellbimbók kö zött, feltárva ezzel a mellkast, mint egy kagylót. Sahagúnt ol vasva megtudhatjuk, hogy mindkét módszert ismerték. Állan dóan visszatér ez a leírás: „Ekkor a fogolyhoz lépett a pap, két kézzel tartotta a lándzsahegy alakú obszidián vagy kovakövet, majd a mellkasába vágta. Fröcskölt a vér, bedugta a kezét az ekképp keletkezett nyílásba, és kitépte a még dobogó szívet, a Napnak áldozta.” A tetemet lelökték a lépcsőn, gyakran felné gyelték és elfogyasztották.
Voltak olyan napok, amikor tucatszám áldozták föl a fog lyokat (azon a napon, amikor új szentélyt avattak az ország fővárosában, négyes oszlopban kellett állniuk az áldozatoknak, mindegyik sor négy kilométer hosszú volt). De időnként, nem is olyan ritkán, különleges áldozatokat is bemutattak. A kivá lasztottak magukra vették az istenek ruháit és jelvényeit, így a képmásukká váltak. A minden isten fölött álló istennek, Titlacáuannak egy évvel a szertartás előtt kiválasztottak egy fiatal embert, akinek hibátlan volt a bőre.14 Tudott hangsze reken játszani, és szépen beszélt. Tizenkét hónapon át mindvé gig kivette a részét az élvezetekből, magas rangú személyiségek kel lakomázott, virágokkal a kezében járta a várost, az emberek térdre hullottak előtte, mert az istent személyesítette meg. Ti zenkét nappal az ünnep előtt négy szép lány csatlakozott hoz zá, akik istennők nevét viselték. Maga az ünnepség öt napig tartott – a tóxcatl hónapban tartották. Végül az ifjú a szentély be indult. Önként ment fel a piramis tetejére, minden lépcsőfo kon széttört egy fuvolát, amelyen egész évben játszott, aztán az áldozati késnek adta a szívét. Hasonló halált halt a társaságában lévő négy istennő, havonta egyet áldoztak fel közülük. Erre a fiatalemberre gondolok, amikor fölkeresem a tró pusi őserdőben a maják szent városát, Chichén Itzát, amelyet a világ hét újkori csodája közt tartanak számon. Nézem a pá lyát, ahol a pelota nevű, futballra emlékeztető nehéz játékot játszották, amely egész KözépAmerikában népszerű. Itt kü lönös módon celebrálták. Valahogy úgy képzelem, mint az Európabajnokság fináléját, bár nem két csapat, hanem a két legjobb ellenfél állt szemben egymással. Számos selejtezőn ju tottak túl. Három napig ünnepelték a győztest, mulatságo kat szerveztek neki. Aztán… az isteneknek áldozták a szívét. „A győztesét? – kérdezem. − Nem a vesztesét?” Mire a kísé
28
29
H A L H ATAT L A N S ÁG
rőm, a maják tiszta vérű leszármazottja mélyen a szemembe néz, és azt feleli: „Tán nem a legjobbat kell az istennek ál dozni?”
∗ Mint a legtöbb középamerikai népnek, az aztékoknak is két naptáruk volt.15 Az egyik rituális volt, és kétszázhatvan napot számlált, a másik a Naphoz igazodott, és háromszázhatvanöt napból állt. Az elsőt Mexikóvárosban, az Antropológiai Mú zeumban állították ki, ez lett az azték kultúra szimbóluma. Hatalmas kőkorong, majd’ öt méter az átmérője, a súlya hu szonöt tonna. Az ötödik napisten, Tonatiuh néz ránk a köze péről, áldozati kés is van nála. Négy darab négyszögletű mező veszi körül, ezeket az elmúlt négy korszak napistenei foglalják el. A középpontból kiinduló koncentrikus körök a naptárba írt ünnepeket ábrázolják. Két tűzkígyó kúszik a kő szélén, a far kuk a teremtés napján ér össze. Minden ötvenkettedik napévben egybeesett a két naptár. Eljött a történelem tragikus értelmét feltáró nagy ünnep nap ja. Az utolsó öt névtelen napon, az „üres napokon” dőlt el a világ sorsa. Befutották pályájukat a csillagok, arra várt a vi lágegyetem, hogy újabb fordulatot tegyen. Leírhatatlan féle lem lett úrrá az embereken. Az utolsó éjszakán minden tüzet kioltottak, és nagy menet indult a tenochtitláni szentélyből a hegytetőn lévő oltárhoz. Miután megérkeztek, a legnagyobb aggodalommal figyelték az eget, várták, hogy megjelenike a Fiastyúk. Amikor láthatóvá vált, a zenithez közeledett, végig vonult az égbolt felén, megkönnyebbülten sóhajtottak föl. Elnapolták a világ végét. Újabb ötvenkét év várt az emberekre, amikor abban a bizonyosságban élhettek, hogy nem áll meg az idő. Áldoztak az isteneknek. A főpap a legvitézebb harcos 30
