A jogi kultúra A jogi kultúra fogalma A nehézségek A kultúra fogalma alá sorolhatók a tárgyi és a szellemi alkotások, a társadalmak vagy társadalmi csoportok szokásai, életmódja: egy nép megkülönböztető vonásai, amelyeket tanulással tesz az egyén magáévá. A kultúra tehát a viselkedés és mentalitás közös, tanult, szimbólumokon alapuló és egymásra ható rendszereit jelenti. A kultúrát közvetítő szimbólumrendszer elsősorban a nyelv. A jogi kultúra meghatározó jelentőségére utalt már Friedrich Karl von Savigny és a történeti jogi iskola a „népszellem” és a „történelem” jogfejlődésre gyakorolt hatásának középpontba állításával, de a fogalom igazán a 20. század utolsó harmadában terjedt el. Ezzel együtt rohamosan differenciálódott jelentése, és egyre több tudós egyre több értelemben kezdte használni ezt a kifejezést, hol a jog, a jogrendszer elméleti jellegű elemzése során, hol empirikus, adatokkal alátámasztható jogi-társadalmi jelenségek leírására és magyarázatára (mint például a perlési hajlandóság mérése során, amikor különböző országok társadalmaiban a bírósághoz fordulók számát kísérelték meg összefüggésbe hozni a jogi kultúra jellemzőivel). Friedman elmélete Lawrence M. Friedman szerint a legáltalánosabb szinten meghatározva a jogi kultúra fogalma: „elképzelések, értékek, elvárások és attitűdök (beállítódások) a jog és a jogintézmények irányában, amelyekben valamely közösség vagy valamely része egy közösségnek osztozik.” (Friedman 1997. 34.) Az attitűd (beállítódás) fogalmának definíciója: valamely társadalmi tárggyal, jelenséggel, eseménnyel szemben kialakult cselekvési késztetés (tartós viszonyulás, tanúsított magatartás), amely kognitív (megismerési), érzelmi és magatartási összetevőkkel rendelkezik. (Fleck 2004. 206.) Erősen a korabeli uralkodó amerikai szociológiai rendszerelmélet hatása alatt álló elképzelésről van szó. Friedman ugyanis rendszerként látta leírhatónak a jogot. Úgy vélte, hogy a „rendszer” fogalmát modellként tudja alkalmazni a jog társadalmi jelenségként való vizsgálata céljából. Ez a modell, a jog mint rendszer (jogrendszer) felfogása szerint olyan struktúrák, például szabályok, halmaza, amely feldolgozza a külvilágból érkező igényeket és forrásokat (inputs), és ugyanebbe a környezetbe bocsátja ki a rendszer kimeneteit (outputs), melyek különböző funkciókat látnak el. A jogrendszer felé a folyamatos visszacsatolás is biztosított. A környezet pedig ebben az értelmezésben maga a társadalom. Három középponti elem azonosítható a jogrendszer működésének leírásához: 1. azok a társadalmi erők, amelyek különböző módokon hatást kifejtve „nyomást gyakorolnak” a jogrendszerre valamilyen jogi történés, cselekvés, például jogalkotás céljából, ezekből alakulnak a bemenetet (inputs) képező igények, 2. maga a jogrendszer, struktúrák, szabályok rendszere, amely feldolgozza a bemeneti igényeket, 3. a jogrendszer hatása az emberi magatartásra a külvilágban, a társadalomban (outputs avagy a rendszer funkciói). Az első és a harmadik elem vizsgálata a jog társadalomtudományi, jogszociológiai megközelítésű tanulmányozásának feladata. A társadalmi erők folyamatosan hatást gyakorolnak a jogra, a jogi kultúra elemei – szokások, vélemények, a gondolkodás és a cselekvés mintái – azok, amelyek a
társadalmi erők befolyását közvetítik a jog irányába, de ugyanakkor a jog hatását is közvetítik a társadalom felé. A jogi kultúra e felfogás szerint tulajdonképpen a társadalomban megjelenő érdekeket, változásra ösztönző társadalmi erőket „szűri meg”, változtatja át olyan, a jogrendszer irányában ható igényekre, amelyek aztán eredményesen gyakorolhatnak hatást a jogrendszerre különböző jogi történések elérése céljából (mint például új jog alkotása). Analitikai értelemben véve a jogi kultúra fogalma azoknak a magától értetődő és csendben ható történéseknek (magatartások összességének, társadalmi interakcióknak) a szerepét hangsúlyozza, amelyek működtetik a jogrendszer és környezete, azaz a társadalom közötti kapcsolatot, és amelyek egyúttal e kapcsolaton belül működnek. Leíró értelemben a jogi kultúra tartalma azonosítható számos kapcsolódó fogalommal, ilyenek a jogismeret és a jogi attitűdök a jogrendszer irányában, vagy a jogalanyok által a jogrendszerre tekintettel követett magatartásminták. Ezek magukban foglalják az emberek értékítéleteit a jog igazságosságáról, legitimációjáról és hatékonyságáról is. A magatartások és attitűdök mintáinak kiterjedése felismerhető egy társadalmon belül, a különböző társadalmi csoportok ebben a vonatkozásban eltéréseket is felmutathatnak egy adott országon belül is, és természetesen az egyik országban adott ilyen mintázatok is eltérhetnek egy másik ország társadalmáéhoz képest (eltérő jogi kultúrák). Ennek megfelelően Friedman megkülönböztette a társadalmi csoportok, szervezetek és államok jogi kultúráit is. Továbbá különbséget tett a belső és a külső jogi kultúra között, az előbbin értve a jogászok, a jogászi hivatásrend előfeltevéseit a jogrendszer vonatkozásában, utóbbin pedig azok attitűdjeit a jogrendszerrel összefüggésben, akik nem állnak ilyen szoros, szakmai jellegű kapcsolatban a joggal. Friedman elméletét vette figyelembe a magyar jogszociológia megalapozója, Kulcsár Kálmán is, aki szerint a kultúra egy történelmileg kialakult feltételrendszer, amely a jogi rendszer felépítését és működését befolyásolja. A jogi kultúra pedig a jogra, a jogrendszerre vonatkozó attitűd- és értékrendszer (amelybe beleértendő az előzőek szerint a jogászi foglalkozások kultúrája). A jogi kultúra nem egyszerűen tanult jelenség, hanem történelmileg felgyűlt tapasztalatok társadalmi csoportok általi és egyéni feldolgozásából áll. E tapasztalatok elsősorban a jog és intézményei történetileg általánosítható és akut működéséből, a működés társadalmi, csoport- és egyéni feldolgozásából adódnak. Ebből a szempontból nem hanyagolható el azonban a jogtudomány hatása, amely az intézményeken keresztül, illetőleg közvetlenül is befolyásolja a társadalmat. A jogi kultúrában is jelen van tehát a megismerő (kognitív), az érzelmi-értékelő és a magatartási mintákat hordozó beállítottsági (attitűd) elem. Jelentős hatással van a jogi kultúrára a jogi szocializáció folyamata is. (Kulcsár 1997. 129-131.) Cotterrell kritikája Roger Cotterrell angol jogszociológus ellenben úgy vélte, hogy Friedman elmélete inkoherens, pontatlan, túl sok bizonytalanságot tartalmaz. Egyszerre van tekintettel olyan eszmei, tudati tartalomra, mint az emberek egy csoportja által osztott elvárások, értékek, attitűdök, valamint az emberi cselekvések gyakorlatára. Szerinte a jogi kultúra Friedman által meghatározott fogalma differenciálatlan, túl sok egymástól távol eső elemet ölel fel, a fogalom túlzott kitágítása pedig azzal fenyeget, hogy semmilyen lényegi magyarázó ereje nem marad. Ezek szerint tehát éppen az a gond a jogi kultúra ilyen kitágított fogalmával, hogy nem ellenőrizhető a jogszociológia módszereivel, empirikus kutatásokkal, mivel túl elvont, túl pontatlan, túl sokat akar megmagyarázni, miközben
nem tartalmaz egyetlen olyan speciális elemet sem, amely segítene megkülönböztetni a jog helyzetét és működését a társadalomban ható más erőktől. Cotterrell a különböző társadalmi jelenségeket (elképzelések, hitek, a cselekvés és interakció mintái, meghatározó intézmények) egy csokorba összefoglaló jogi kultúra fogalma helyett a jogi ideológia kifejezést javasolja ugyanezen jelenségekre nézve, vagy az ideáltípus Max Weber által kidolgozott értelmezési keretének figyelembevételét. Mindennek ellenére mégis használhatónak tartja a jogi kultúra fogalmát, de csak korlátozott, empirikus, leíró értelemben. Ugyanis szerinte megkísérelhető a jogi kultúra fogalmát leírni és empirikus adatgyűjtéssel alátámasztani etnográfiailag a maga gazdagságában és összetettségében, mint attitűdöknek, értékeknek, szokásoknak, társadalmi cselekvések mintáinak egy halmazát vagy aggregátumát (együttesét), s ez a Friedman-féle értelemben vett külső jogi kultúrát képezheti. De mindez csak akkor lehet sikeres, ha ez a kulturális aggregátum, s egyben annak elemei jól elkülöníthetők, és ezeknek az elemeknek csak szűk skáláját vesszük figyelembe, ugyanis csak így nem állnak fenn a gyakorlatban megtapasztalható kultúrák megkülönböztetésének és elkülönítésének problémái. Ez azt jelenti, hogy földrajzi értelemben is le kell szűkíteni a vizsgálatot, és pontosan meg kell határozni azokat a társadalmi jelenségeket, amelyek a vizsgálat tárgyát képezik. (Ahogy ezt az etnográfia és a kulturális antropológia klasszikusai – akik, mint például Bronislaw Malinowski, általában jól elkülöníthető törzsi társadalmakat vizsgáltak – tették kutatásaikban.) Cotterrell felhívja a figyelmet arra is, hogy a jogi kultúra egy bizonyos aspektusa a kultúrának, amikor egy bizonyos nézőpontból tekintünk a kultúrára mint megkülönböztethetetlennek látszó elemek összességére. Jogi kultúrának nevezhetjük azt, ami akkor látszik, amikor a szemlélő a jogi relevancia kiindulópontjáról tekint a kultúrára, azaz amikor a jogi vonatkozással bíró elemeket keresi a kultúra összetett jelenségében. Ugyanakkor Cotterrell jog és kultúra több kapcsolódási pontjára hívja fel a figyelmet. Ezek szerint a „jog a kultúrában” megközelítés több összefüggést tárhat fel, egészen addig eljutva, hogy számításba veszi a jog és a tömegkultúra kapcsolatát, a joggal összefüggő elképzelések, vélemények megjelenését például filmekben, televíziós műsorokban, színházakban, regényekben, újságokban vagy éppen a reklámokban.
Kulturális relativizmus, multikulturalizmus és egyetemes emberi jogok A jogi kultúra fogalmának használata óhatatlanul felveti azokat a kérdéseket, amelyek a szokásosan „kulturális relativizmus” kifejezéssel jelölt gondolatok megfogalmazásához vezetnek el. E nézetek különböző filozófiai hagyományokból – többek között Ludwig Wittgenstein nyelvfilozófiájából – táplálkozva kerültek megfogalmazásra egyes kulturális antropológusok és filozófusok által. Kiemelkedő képviselőjük, Peter Winch abból indult ki, hogy minden fogalmi és erkölcsi elképzelés, nézet (ahogy a nyelv, a nyelvhasználat is) kulturálisan meghatározott. E nézőpontból objektív empirikus tudományok és egyetemesen érvényes erkölcsi alapértékek sem létezhetnek. Minden társadalom kulturálisan meghatározott életmódjának megvan a saját egyedi értéke. Normatív értelemben ezt a relativista álláspontot a kulturális identitáshoz való kollektív joggal kísérelték meg alátámasztani, kiegészítve az emberek önmeghatározásához való jogával, a nemzeti erőforrásokhoz való joggal és általában véve a kulturális jogok fogalmával, amelyek a harmadik generációs emberi jogok körébe sorolhatók. Ezek a jogok összeütközésbe kerülhetnek a klasszikus szabadságjogokkal (első generációs emberi jogok) és a szociális jogokkal (második generációs jogok), mivel néhány kultúrában például az utóbbiakhoz kapcsolódó alapelvek nincsenek elismerve. A második világháború után a volt gyarmatok önállóságuk elnyerése folyamatában (az úgynevezett dekolonizáció során) nagy hangsúlyt fektettek saját kulturális
identitásuk meghatározására, amely számos esetben lényegében a volt gyarmatosító országok, a „nyugat” kultúrájával szemben történt, a saját hagyományos értékek középpontba állításával. Ugyanez volt megfigyelhető az 1990-es években, amikor a volt szocialista országokban az etnikai és kulturális kérdések miatt alakultak ki feszültségek a társadalomban. A helyzetet bonyolítja a migráció jelensége, ahogy ezt bevezető példáinkban is láthattuk. A „harmadik világból” bevándoroltak csoportjai kulturális kisebbségeket képeznek Európa országaiban, ahol törekednek megőrizni kulturális azonosságukat. Ugyanakkor alkalmazkodniuk kell a nyugati alkotmányos értékekhez, de ha elfogadjuk a kulturális relativizmus téziseit, akkor e csoportokkal szemben ez már túlzott elvárás. Wittgenstein nyomdokain haladva Winch az erkölcsi tudás relativizmusához érkezik el, azaz azt vallja, hogy az, mi számít erkölcsileg helyesnek, az adott kultúrában érvényesülő erkölcsi gyakorlattól függ. Egy ember identitását az ő közösségi hagyományai határozzák meg, lehetetlen tehát kultúrák közötti erkölcsi konfliktusokat az általános emberi természet fogalmát alkalmazva feloldani. Bár Winch nem mondja ki, de ha ezt a logikát követjük, akkor az emberi jogok eszméje nem követelhet egyetemes érvényességet, az egyetemes emberi természetből fakadó egyetemes emberi jogok feltételezése lehetetlen, mivel az „emberi természettel” kapcsolatos elgondolások eltérőek minden kultúrában. Nem lehet számon kérni tehát a nyugati jogi kultúra „termékeit” más társadalmak jogi kultúráján, ha valaki ezt teszi, a szellemi gyarmatosítás bűnét követi el. Egy ilyen érvelés elfogadása megkérdőjelezi olyan jogi elvárások egyetemességét, mint például az emberi szabadság vagy az emberi méltóság középpontba állítása a jogrendszerben. Hasonló felvetéseket fogalmaztak meg az Amerikai Egyesült Államokból elindult Critical Legal Studies irányzat képviselői is, bár ők bizonyos korlátozott alapelvek, alapértékek egyetemes létezését vagy számonkérhetőségét azért általában elismerték. Bonyolítja a helyzetet, hogy a fennálló társadalmak kulturálisan nem homogének – Európa országaiban sem –, mivel eltérő szubkultúrák is léteznek bennük (részben a migráció már említett folyamatai miatt), amelyek egymást kölcsönösen kizáró értékeket, nézeteket is oszthatnak. Will Kymlicka – a téma kiváló szakértője – például nem látja drámainak a helyzetet. Amellett érvel, hogy a multikulturalizmusra épülő politikák legtöbbje általában véve igazolható és a gyakorlatban eredményes. Szerinte ez azonban összességében – egyéb kormányzati politikákhoz illeszkedve – éppen a társadalmi integrációt segíti elő, valamint a bevándorlók beilleszkedését. Ezzel együtt Kymlicka is elismeri, hogy vannak a többségi társadalom toleranciájának is határai olyan esetekben, melyek, ahogy erre már többször utaltunk, ellentétben állnak az európai, tágabb értelemben véve nyugati vagy euro-atlanti jogi kultúra alkotmányos alapelveivel, az egyetemes emberi jogokkal: diszkrimináció, kínzás, embertelen bánásmód. Tehát a multikulturalizmusnak is megvannak a maga határai. Kymlicka álláspontja szerint a multikulturalizmus az európai, nyugati kultúra olyan megoldása, amely képes lehet elősegíteni más kultúrához tartozók, például a bevándorlók csoportjainak alkalmazkodását a „többségi” kultúrához, tisztázva az „elfogadás” politikai és társadalmi kritériumait, specifikálni a beilleszkedés útját-módját. (Berkes 2010., Kymlicka 2001.) A gyakorlat: a jogi kultúra fogalmának használata (összehasonlító jogi kultúrák) Mark Van Hoecke és Mark Warrington az összehasonlító jog terén a jogrendszerek csoportosításához felhasznált jogcsaládok helyett a „kulturális (jog)családok” fogalmát tartották alkalmazhatónak a jogi kultúrák megkülönböztetésére a világon, szociológiai vagy antropológiai megközelítést alapul véve. Szerintük van a jogra vonatkozó nézeteknek az adott közösségben általánosan elfogadott „kemény magja”: az alapevető fogalmak és elméletek, a közösen használt nyelv, egy elfogadott módszertan, ami jellemzi az adott jogrendszert, és ami egyúttal egy közös jogi kultúrát jelent az adott társadalmi közösségen belül. Egy ilyen elkülöníthető jogi kultúrában a
közösség által osztott, jogra vonatkozó elképzeléseknek legalább a következő pontokban meg kell többé-kevésbé egyezniük: a) A jog fogalma. (Mi a jog? Hogyan viszonyul egyéb társadalmi normákhoz?) b) Az érvényes jogforrások rendszere. (Ki alkothat jogot és milyen feltételekkel? Milyen a jogforrások hiearchiája? Ki és hogyan oldhatja fel a jogforrások összeütközésének problémáját? Mi a különböző jogászi foglalkozások szerepe? A nem jogi szövegek vagy döntések, mint például a vallási szövegek vagy döntések, közvetlen forrásai-e a jognak?) c) Jogi módszertan, mind a jogalkotás, mind a jogalkalmazás vonatkozásában. (Ez magában foglalja a jogértelemzés módszereit, annak szabadságfokát: mennyire van kötve a jogalkalmazó a jogszabály szövegéhez? Van-e valamilyen hiearchikus viszony a jogértelmezési módszerek között? Milyen a bevett stílus, amit egy jogszabály vagy ítélet megszövegezésekor használnak? d) A jogi érvelés elmélete. (Milyen érvek és érvelési technikák, startégiák elfogadottak? Ezek szigorúan csak jogi elemekből állhatnak vagy társadalmi, gazdasági, politikai, ideológiai, esetleg vallási érvekből is?) e) A jog legitimációjának (igazolásának) elmélete. (Miért kötelező a jog? Mi történik, ha a jog más társadalmi normákkal, például vallási előírásokkal kerül konfliktusba? Milyen típusú legitimáció támasztja alá a jog kötelező erejét, tisztán formális (az erre feljogosított szervek/ személyek által az előírt formában és előírt eljárási szabályoknak megfelelően alkotott jog érvényes) vagy/és ideológiai jellegű, például morális vagy vallási értékek? Honnan nyeri az egész jogrendszer a kötelező erejét, milyen kombinációja támasztja alá különféle legitimációs érveknek? f) Egy közös alapideológia: közös alapértékek és „alap”-világnézet. Egy közös vélekedés a jognak és a jogászoknak a társadalomban betöltött szerepéről. Ez a megközelítés a Friedman által belsőnek nevezett jogi kultúrára, azaz a jogászi hivatásrendek jogi kultúrájára helyezi a nagyobb hangsúlyt. E hat pontot alapul véve négy nagyobb jogi kultúrát különböztettek meg a világon: a „nyugati”, az ázsiai, az iszlám és az afrikai jogi kultúrát. Egy adott ország azonban egyszerre tartozhat több jogi kultúrához, mint például Oroszország. Ennek az elméletnek az alapján a „nyugati” jogi kultúrát vázlatosan a következő főbb jellemzőkkel vélték leírhatónak: racionális és individuális ember- és társadalomkép, pozitivista nézőpont a jog irányába, ami a jogot általában véve érvényesnek tartja, függetlenül annak morális tartalmától (kivéve nagyon szélsőséges eseteket, mint a náci jog), instrumentalista felfogás a jogról, ami szerint a jog nem egy spontán megjelenő társadalmi rend, hanem egy technika, amit a szabályozó hatalom a társadalom irányítására használ. Ez persze egy meglehetősen általánosító csoportosítása és leírása a világ jogi kultúráinak, de analitikai szempontból nagy vonalakban használható. Az egyes nagy jogi kultúrákon belül azonban további csoportokat is elkülöníthetünk, mivel a különböző elemek variálódhatnak, illetve eltérést mutathatnak a négy jogi kultúrán belül is, így specializálva egy adott ország jogrendszere jogi kultúrájának (vagy jogi kultúráinak, esetleg jogi szubkultúráinak) jellemzőit. Európában – mely az előző csoportosítás szerint a „nyugati” jogi kultúrához tartozik – az Európai Unió (EU) formálódásával összefüggésben felmerült egy új egységesülő európai jogi kultúra lehetősége, amely hosszú történelmi fejlődésen alapul. Martijn W. Hesselink a klasszikus európai és az amerikai jogi kultúra elemeinek, azok módosulásainak számbavételét követően – óvatos párhuzamot vonva a 21. század elején zajló európai, valamint a 20. század elején az Amerikai Egyesült Államokban végbement jogi és jogtudományi változások között – az európai magánjognak az EU kereteiben végbement egységesülését elemezte, majd egy új európai jogi kultúra megjelenésének lehetőségét fogalmazta meg. Ennek fő jellemzői közé sorolta a kevésbé formalista megközelítés elterjedését Európában: kevésbé hisznek a jogászok például az általános fogalmak hasznosságában és az absztrakció magas szintjében, kisebb mértékű a klasszikus
dogmatikai és deduktív rendszerben való hit (amely szerint minden felmerülő jogvita esetére megtalálható az egyetlen helyes jogi válasz a jogrendszerben), elterjedt a funkcionalista megközelítés (a jogintézmények társadalomban betöltött funkciójának figyelembevétele) és a jogszabályok, jogi döntések következményeinek mérlegelése, összességében a jog pragmatikusabb szemlélete. Nőtt a jogrendszer átláthatósága iránti igény is. Azonban a hagyományos formalista szemlélet is hasznos, mivel a kiszámíthatóság, a jogbiztonság bizonyos foka elengedhetetlen egy jogrendszer működéséhez. Így egy egyensúly kívánatos az új európai jogi kultúrában a pragmatikus (realista) és a formalista elemek között. Ennek az új európai jogi kultúrának a kialakulása jelentősen támaszkodik az európai integráció folyamataira: az EU jogalkotó aktusainak sajátos megközelítési módjaira, az EU bírósági rendszerének esetjogra épülő, pragmatikus stílusára és alkalmazott jogösszehasonlító módszerére, egy egységesülő európai jogtudomány kialakulására, a „soft law” (nem kötelező) európai joganyagok inkább tartalmilag meggyőző érvényességű, mint formálisan kötelező jellegére, a jogi oktatás változásaira. (Hesselink 2001., Hesselink 2008., Wieacker-Bodenheimer 1990.) Azonban az új európai jogi kultúra kialakulása talán mégsem ilyen egyszerű folyamat, hiszen Kelet-Európában a létező szocialista rendszerek összeomlását követően, a jogátvételt, a jogrendszerek átalakulásának folyamatait értékelve, a kultúra fogalma más szempontból is középpontba került. Martin Krygier az intézményi optimizmus és kulturális pesszimizmus fogalompár köré építkezve tárgyalt egyes ellentmondásos jelenségeket. Ezek szerint a posztszocialista államokban az alkotmányos jogállam megteremtése érdekében – a nyugati szakértők véleményét is figyelembe véve – az alkotmányos jogállami intézmények (például: az emberi jogok katalógusa, alkotmánybíróság, ombudsmanok, széleskörű bírósági felülvizsgálat) jogalkotás útján történő bevezetésére törekedtek, ezt azonban a kulturális hatások alapvetően befolyásolhatták, adott esetben lerontva az alkotmányos intézmények gyakorlati működésének eredményességét. Az intézmények szerepének túlértékelése éppen úgy sikertelenséghez vezethet, mint a kulturális hatások döntő tényezőként való felfogása, valószínűleg a kettő között van a helyes megoldás: az intézményi reformoknak a helyi kulturális hatásokra is figyelemmel kell lenniük. Ennek keretében tekintettel kell lenni az adott ország jogi kultúrájára (vagy jogi kultúráira) is. (Krygier 1997.) A globalizáció korában a különböző jogi kultúrák jelentős mértékű hatással vannak egymásra, magának az összehasonlító jognak vagy a jogi kultúrák összehasonlításának a céljai között is hangsúlyos helyen szerepel a jogalkotáshoz és jogi reformokhoz való tapasztalatszerzés. De konstrukciós eszközként használható az eltérő jogi kultúrák összevetése a jogalkalmazásban, a jogi fogalomalkotásban, segítségként pedig a jogszabályok értelmezéséhez vagy éppen – ahogy az Európában történik – a jogharmonizációhoz és jogegységesítéshez. A jogi kultúrák összehasonlítása a gyakorlatban annyiban térhet el a hagyományos jog-összehasonlítástól, hogy a jogszociológia e fogalom alkalmazásával szélesebb mezőben működve (tanulmányozva például a jogalkalmazói gyakorlatot, a jogi képzést, a jogismeretet és jogtudatot, az értékviszonyokat, stb) empirikus módszereket alkalmazva vizsgálja, hogy miképpen működnek a társadalomban a jogintézmények. (de Cruz 1999. 10-18.) A magyar jogi kultúra a rendszerváltást követően egyszerre hordozza magában a szocialista múlt, és a még régebbi gyökerű kelet-európai jogi kultúra jellemzőit (melyre az állandó adaptálódási kényszer is hat): a jogrendszert egyidejűleg jellemzi a túlszabályozottság és az alulszabályozottság, rendkívül nagy a joganyag változásának sebessége, jellemző a jog megkerülése, nagy a pereskedési hajlam, viszont az ítéletek végrehajtása alacsony hatékonyságú, a magyar jogrendszerbe más jogi kultúrából átvett jogintézmények működése sok esetben diszfunkcionális (részben a Krygier által vázolt okok miatt is), a jogalanyok joghoz való viszonya ellentmondásos, mindezt mérsékelten ellensúlyozza az európai jogi kultúra elemeinek hatása.
(Kulcsár 1997. IV. fejezet 3. pont, Fleck 2010.)
Felhasznált szakirodalom: Banakar, Reza: The Politics of Legal Cultures. Retfaerd Argang 31 2008 Nr. 4/123. 37-60. o. Berkes Lilla: A multikulturalizmus fogalmának kialakulása és jelentése. Délkelet-Európa – SouthEast Europe International Relations Quarterly, Vol. 1. No. 4. (2010 ősz) 1-7. o. Cotterrell, Roger: The Concept of Legal Culture. In: Roger Cotterrell: Law, Culture and Society. Legal Ideas in the Mirror of Social Theory. Aldershot, Hampshire, Ashgate Publishing Limited 2006. 81-96. o. Cotterrell, Roger: Law in Culture. In: Roger Cotterrell: Law, Culture and Society. Legal Ideas in the Mirror of Social Theory. Aldershot, Hampshire, Ashgate Publishing Limited 2006. 97-108. o. de Cruz, Peter: Comparative law in a changing world. Cavendish Publishing Limited, London 1999. Fleck Zoltán: Szociológia jogászoknak. Budapest, Napvilág Kiadó 2004. Fleck Zoltán: Változások és változatlanságok. A magyar jogrendszer a rendszerváltás után. Budapest, Napvilág Kiadó 2010. Friedman, Lawrence M.: The Legal System: A Social Science Perspectiva. New York, Russell Sage Foundation 1975. Friedman, Lawrence M.: The Concept of Legal Culture: A Replay. In: David Nelken (ed.): Comparing Legal Cultures. Brookfield, Dartmouth Publishing Company 1997. 33-40. o. Hungtinton, Samuel P.: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Budapest, Európa Kiadó 2002. Hesselink, Martijn W.: The New European Legal Culture. Deventer, Kluwer 2001. Hesselink, Martijn W.: A European Legal Science? Centre for the Study of European Contract Law Working Paper Series No. 2008/02, Universiteit van Amsterdam, 2008. http://papers.ssrn.com/sol3/ papers.cfm?abstract_id=1113450 (2011. 04. 21.) Krygier, Martin: Intézményoptimizmus-kultúrpesszimizmus. Magyar Lettre 27. szám (1997. Tél) http://epa.oszk.hu/00000/00012/00011/krygier.htm (2011. 09. 01.) Kulcsár Kálmán: Jogszociológia. Budapest, Kulturtrade Kiadó 1997. Kymlicka, Will: The Theory and Practice of Immigrant Multiculturalism. In: Will Kymlicka: Politics in the Vernacular. Nationalism, Multiculturalism and Citizenship. Oxford-New York,
Oxford University Press 2001. 152-176. o. Maris, C. W. – Jacobs, F. C. L. M. (eds.): Law, Order and Freedom. A Historical Introduction to Legal Philosophy. Dordrecht-Heidelberg-London-New York, Springer 2011. Nelken, David: Using Legal Culture: Purposes and Problems. In: David Nelken (ed.): Using Legal Culture. Wildy, Simmonds and Hill, London 2012. 1-51. o. Silbey, Susan S.: Legal culture and cultures of legality. In: John R. Hall-Laura Grindstaff-MingCheng Lo (eds.): Handbook of Cultural Sociology. London and New York, Routlege 2010. 470-479. o. Szabadfalvi József: A jog mint történelmi-kulturális fenomén. In: Szabó Miklós (szerk.): Ius Humanum. Ember alkotta jog. Műhelytanulmányok. Miskolc, Bíbor Kiadó 2001. Takács Péter: Nehéz jogi esetek. Jogelmélet és jogászi érvelés. Budapest, Napvilág Kiadó 2002. Van Hoecke, Mark – Warrington, Mark: Legal Cultures, Legal Paradigms and Legal Doctrine: Towards a new model for Comparative law. The International and Comparative Law Quartely Vol. 47, No. 3. (July 1998.) 495-536. o. Wieacker, Franz – Bodenheimer, Edgar: Foundations of European Legal Culture. The American Journal of Comparative Law, Vol. 38. No. 1. (Winter 1990.) 1-29. o. Zechenter, Elizabeth M.: In the Name of Culture: Cultural Relativism and the Abuse of the Individual. Journal of Anthropological Research, Vol. 53. No. 3. (Autumn 1997.) 319-347. o.
