Grezsa Ferenc BEVEZETÉS A MENTÁLHIGIÉNÉBE (Segédanyag posztgraduális mentálhigiénés képzésekhez)
Magyar Testnevelési Egyetem Mentálhigiénés Osztály 1998
Grezsa Ferenc BEVEZETÉS A MENTÁLHIGIÉNÉBE (Segédanyag posztgraduális mentálhigiénés képzésekhez)
Magyar Testnevelési Egyetem Mentálhigiénés Osztály 1998
1
Tartalom
Bevezetés.................................................................................................................................3.o. I. Egészség, mint érték és cél Egészség és mentális egészség................................................................................................6.o. A mentálhigiéné fogalma.......................................................................................................9.o. II. A mentálhigiénés problémák természetrajza A deviáns viselkedés.............................................................................................................13.o. A drogjelenség alapfogalmai.................................................................................................17.o. Drogproblémák az iskolában.................................................................................................20.o. III. A mentálhigiéné megközelítési lehetőségei A mentálhigiéné történeti modelljei......................................................................................28.o. Közösségi Támogató Hálózat
..........................................................................................33.o. IV. Programok a terepen
A mentálhigiénés prevenció fogalma....................................................................................41.o. Cselekvési irányok................................................................................................................42.o. Programtervezés helyi közösségekben
..............................................................................43.o.
Hatékonyság, kiértékelés......................................................................................................45.o. V. Átfogó modellek és távlatok Mental Health Promotion......................................................................................................49.o. Szempontok az iskolai egészségneveléshez..........................................................................52.o. Média és lelki egészség.........................................................................................................54.o. VI. A segítés útvesztői Segítő szindróma...................................................................................................................65.o. Kiégési szindróma.................................................................................................................67.o. VII. Mellékletek A Névtelen Alkoholisták 12 lépése.......................................................................................75.o. Segítő kérdések a program tervezéséhez...............................................................................76.o. Segítő kérdések a program célcsoportjának (felhasználók) bevonásához.............................77.o. Meier-féle Kiégési Becslőskála.............................................................................................78.o. Irodalomjegyzék, hivatkozások.............................................................................................79.o.
2
Bevezetés
Az olvasó nem hagyományos tankönyvet tart kezében. A mentálhigiéné értelmezési tartománya és illetékességi köre olyan szerteágazó, hogy azt egyetlen, formális "tankönyvben" szinte lehetetlen volna rendszerezni. (Ilyen föladatra egyébként is csak évtizedes tapasztalatokkal rendelkező, átfogó szakmai fölkészültségű szakember vállakozhat.) Munkám tehát segédanyag, amely szándékom szerint alkalmas értelmezési keretet kínál az előadásokon hallottak, az olvasott szakirodalom és a napi mentálhigiénés munka tapasztalatainak átgondolásához és integrálásához, valamint tágabb kontextusba történő helyezéséhez. Segítségével a hallgatók remélhetően könnyebben tudják majd értelmezni hivatásuk és önmaguk szerepét abban az átfogó rendszerben, amelyet mentálhigiénének nevezünk. A szerkesztés elvét a segítő hivatású szakember hétköznapi szakmai megfontolásaihoz igazítottam. Hivatásunkat alapértékek, alapfogalmak mentén végezzük (I. fejezet), majd számbavesszük a megoldandó feladatokat. (A II. fejezet csak problématípusokat tartamaz, melyek tükrében ki-ki értelmezheti azt a konkrét mentálhigiénés kérdést, amellyel kapcsolatban saját szakmai tevékenységét kifejti.) Aztán számbavesszük a problémamegoldás kínálkozó lehetőségeit (III. fejezet), kidolgozzuk a konkrét teendőket (IV. fejezet). Előbbutóbb fölmerül bennünk az átfogóbb, hatékonyabb munkavégzés igénye, - ehhez kínál távlatokat az V. fejezet. Végül, a hivatásos segítőknek számolniuk kell a munkájuk sajátosságaival összefüggő nehézségekkel is, erről szól a VI. fejezet. A főszöveghez Mellékletek csatlakoznak (VII. fejezet) amelyek ugyancsak fontos gyakorlati ismeretanyagot tartalmaznak. E kiadvánnyal is tudatosítani kívántam, hogy a mentálhigiéné a fogalomértelmezés, az elmélet és a napi gyakorlat szinjein egyaránt termékeny kettősséget foglal magába. A betegségekről szóló ismeretek bővülésével a klasszikus mentálhigiéné paradigmája a védekezés, a bajok elkerülése. A másik megközelítés lényege viszont nem valamely nemkívánatos állapot elkerülése, hanem az óhajtott célok kifejlesztése, a "pozitív" egészség, a lehető leginkább minőségi életviszonyok kimunkálása. A mentálhigiéné e kettős: "védekező" és "fejlesztő" stratégiái és gyakorlata kölcsönhatásban állanak egymással. A betegét gyógyító pszichiáter a közösség általános lelki
3
kutúrája fejlődését is segíti. A diákjaival személyközpontúan foglalkozó tanár közvetve a lelki betegségek gyakoriságának csökkenéséhez is hozzájárul. Mindkét megközelítés alapvetően interdiszciplináris és közösségi jellegű, amennyiben nem hivatásos segítő, önsegítő és laikus erőforrásokra is épít. Elidegenedő, atomizálódó és globalizálódó világban a mentálhigiéné és művelői küldetést is teljesítenek. Az univerzális megoldásokkal, az elidegenedéssel, a vetélkedésre épülő életstratégiákkal, az értékvilág materializálódásával szemben a sokszínűség, a személyesség, a kooperativitás, a lelkiség értékeit őrzik, védik, és támogatják. Nem kis mértékben aktivitásukon és érdekérvényesítő képességükön is múlik, hogy az emberi közösség, illetve közösségek számára mennyire lesz még élhető a küszöbön álló új évszázad, illetve évezred. Remélem hogy a kiadvány eme küldetés vállalásához is nyújt érvanyagot, muníciót.
Köszönettel tartozom tanszéki munkatársaimnak, Tomcsányi Teodóra egyetemi docensnek, továbbá Bucsek Máriának, Czigány Évának, Farkas Magdolnának és Csáky P. Rogernak, hogy támogatták a Bevezetés a mentálhigiénébe stúdium megszervezését, annak irányításával megbíztak, illetve javaslataikkal segítették a stúdium programját és e kiadvány megírását.
Budapest, 1998. január
Grezsa Ferenc
4
I. Egészség, mint érték és cél
5
Egészség és mentális egészség
Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) meghatározása szerint az egészség nem egyenlő a betegség hiányával, hanem a teljes fizikai, mentális és szociális jólét állapotát jelenti. A mentális egészség az általános egészségi állapot egyik összetevője, egyben olyan erőforrás, amely a mindennapi élethez, a sikeres életvezetéshez szükséges.
Maslow (44) szerint alapvető pszichoszociális szükségletek kielégítése, másrészt bizonyos megterhelő körülmények kiküszöbölése egyaránt feltételei a mentális egészségnek. Bizosítandó például a megfelelő lakhatás és élelmezés, az anyagi és egzisztenciális biztonság, a különböző közösségi támogatásokban való részesülés lehetősége. Ugyanakkor mentesnek kell lenni a szenvedéstől, a környezeti ártalmaktól, a szükségtelen stresszektől, illetve a kizsákmányolás valamennyi formájától.
Ezeken túlmenően a mentális egészség az érzelemgazdag kapcsolatok igényét, a mások általi elfogadottságot, megerősítést és hitelesítést, a különböző közösségekhez való tartozást, az önbizalmat, a szabadságot és a személyes teljesítmény és hatékonyság érzetét is magába foglalja. Felöleli továbbá a változó körülményekhez való alkalmazkodásnak, az érzelmek felismerésének, megtapasztalásának és kifejezésének, az emberi kapcsolatok kialakításának és fenntartásának, valamint a problémák megoldásának képességét is.
A mentális egészség és betegség élesen nem különíthető el egymástól, hanem egy kontinuumon elfoglalt helyzet alapján értelmezhető állapot, mely jelzi, hogy az individuumok miként reagálnak környezetükre és a hétköznapi életükben jelentkező problémák megoldására milyen eszközökkel rendelkeznek. A mentálisan egészséges ember én-tudata, önazonossága fejlett, helyesen ismeri fel a valóságot, emberi kapcsolatai számára örömforrásul szolgálnak. A mentális egészség egyfajta érzelmi, lelki teherbíróképesség, amely hozzásegít az élet pozitív megéléséhez, a fájdalmak, problémák, csalódások és szomorúság leküzdéséhez, elviseléséhez. A "jól-levés" pozitív tudata, tehát nem kis mértékben szubjektív kategória, nem pusztán az aktuális létállapotból, hanem annak megéléséből adódik.
6
Más megközelítésben a mentális egészség elsősorban különböző képességek meglétét jelenti. A pszichológiai, érzelmi, intellektuális és lelki fejlődésre való képességet, a kielégítő személyes kapcsolatok kezdeményezésének, fejlesztésének és egyenrangú fenntartásának képességét, a mások iránti empátia képességét, illetve a pszichés stresszhelyzetek fejlődési lehetőségként való felhasználásának képességét. A mentális egészség ötféle érzéssel is jellemezhető, a bizalom, a kihívás, a kompetencia, a teljesítmény és a humor érzetének kifejeződéseként.
Az egészség és azon belül a mentális egészség fogalmainak ismeretes definíciói rendkívül változatosak, de valamennyi jelzi, hogy a mentális egészség megléte, vagy hiánya biológiai, pszichoszociális, gazdasági és környezeti, társadalom- és individuál-pszichológiai, illetve "mágikus" feltételek és körülmények kölcsönhatásának függvénye.
E sokféle meghatározó három fő csoportba rendezhető. Individuális szinten a saját belső valósággal való foglalkozni tudás képességéről van szó, a gondolkodásról, az érzelmekről, az életvezetésről és a kockázatvállalásról, melyek együttesen az emberek érzelmi teherbíró képességét határozzák meg. Közösségi szinten a mentális egészség, vagy annak hiánya attól függ, hogy a személyek mennyire képesek figyelembe venni az őket körülvevő társas környezetet, hogy kapcsolódnak ahhoz, milyen mértékben vállalnak azért felelősséget. E képességük polgári mivoltukban ölt testet. (A vonatkozó angol nyelvű szakirodalom a "citizenship" kifejezést használja. A polgári mivolt ehelyütt nem osztály-kategóriára, hanem a közösséghez történő tartozás jellegére utal.) Az intézmények szintjén pedig arról van szó, hogy az egyes személyek miként kapcsolódnak különböző egészséges, hatékony struktúrákhoz, fel tudják-e azokat ismerni, képesek-e azok szervezetét és működését kedvező irányba alakítani. Az individuumokat egészségük mindhárom dimenziójában védő és gátló hatások érik, a mentálhigiéné lényege ezek azonosítása, a védő hatások fölerősítése, illetve az ártó hatások mérséklése, kiküszöbölése.
A következő ábrák a különböző szinteken jelentkező védő és ártó faktorok példáit mutatják. (Forrás: Mental Health Promotion - A Quality Framework, HEA, London, 1997)
7
A MENTÁLIS EGÉSZSÉGET VÉDŐ FAKTOROK Belső faktorok • • • • • • • • •
• • • • •
• • • •
1. Érzelmi teherbíró képesség fizikai egészség pozitív önkép problémamegoldó képesség tanulási képesség 2. Polgári mivolt jó neveltetés jó kapcsolatok kapcsolatok kialakításának, fenntartásának és megszakításának képessége kommunikációs jártasság az elfogadottság érzete
Külső faktorok •
1. Érzelmi teherbíró képesség kielégített létszükségletek, például lakhatás, élelem, ruházat, fűtés, stb.
• • • •
2. Polgári mivolt társadalmi és közösségi hitelesítés közösségi támogató háló pozitív szerep-modellek munkaviszony
• • • •
3. Egészséges struktúrák jó iskolai tapasztalatok biztonságos lakókörnyezet demokratikus politikai viszonyok béke
A MENTÁLIS EGÉSZSÉGRE ÁRTALMAS FAKTOROK Belső faktorok Külső faktorok 1. Érzelmi teherbíró képesség 1. Érzelmi teherbíró képesség veleszületett betegség, rendellenesség • kielégítetlen létszükségletek, pl. éhezés, hajléktalanság, fogyatékosság • veszteség érzése tehetetlenség érzése • magányosság érzése gátolt önmegvalósítás és előmenetel • erőszak elszenvedése szexuális problémák • visszaélés élvezeti szerekkel • pszichiátriai betegség • családi problémák 2. Polgári mivolt 2. Polgári mivolt szegényes kapcsolatok • kulturális konfliktus, elidegenedettség intézményesedés érzése • diszkrimináció izoláltság érzése • stigmatizáltság elidegenedettségre, konfliktusokra, disszonanciára utaló tapasztalatok • az autonómia hiánya • munkanélküliség • csoportnyomás 3. Egészséges struktúrák 8
• az értékrendszer zavara • negatív fizikai környezet • a szegénység hatásai Mindazon személyek, csoportok, illetve intézmények tevékenysége és munkája tehát mentálhigiénés összefüggésben is értelmezhető, akik (amelyek) a fenti ábrákban jelölt körülmények alakításával, befolyásolásával hivatásszerűen, vagy egyéb módon foglalkoznak.
A mentálhigiéné fogalma
A közfelfogásban, de még a szakmai nyelvhasználatban is szerteágazóan értelmezik és alkalmazzák a "mentálhigiéné" kifejezést. Általában a lelki egészség védelmét, a pszichológiai, életvezetési problémák megelôzését értik alatta. Az itthon általánosan elterjedt "mentálhigiéné" fogalom ebben a formában az idegennyelvű szakirodalomban szinte elô sem fordul. Helyette általában a "mental health" terminussal találkozhatunk, amely szószerint elme-egészséget jelent. Ez egyúttal a fogalomértelmezés egyik alapvető dilemmáját is jelzi. Nevezetesen, hogy mindaz amit mentálhigiénén, tehát lelki egészségvédelmen értünk, hogyan viszonyul az egészség(ügy)höz, közelebbrôl pedig az elmeegészség(ügy)höz, illetve a pszichiátriához? Nyilvánvaló, hogy a mentálhigiéné fogalmi és tevékenységi körébe a szűkebb értelemben vett pszichiátriai, pszichoterápiás munka is beletartozik, hiszen a szakemberek a pszichiátriai betegek gyógyításával, gondozásával is hozzájárulnak a lakosság általános lelki egészségi állapotának javulásához. Az sem vitatható, hogy a pszichológia és a pszichiátria ismeretanyaga jelentôs hatást gyakorolt a különbözô lelki egészségi problémák (és fôleg azok megelôzése) modern mentálhigiénés fölfogására. E nyilvánvaló összefüggés ellenére leegyszerűsítô fogalomértelmezésre vall a pszichiátriai gondozók "mentálhigiénés gondozó"vá való puszta átkeresztelése, mivel a mentálhigiéné elmélete és gyakorlata lényegesen túlnô a terápiás, illetve személyiségfejlesztô eljárások illetékességi körén. Magába foglalja a hivatásos és laikus segítôk, valamint az öntevékeny lakossági csoportok minden olyan aktivitását, programját, módszerét és törekvését, amelyek révén csökkenhet a különbözô lelki gyökerű (mentális) problémák kialakulásának kockázata. Ebben az értelemben a mentálhigiéné (a Fodor Katalin javasolta kifejezéssel: a közösségi lélekvédelem) mindenekelôtt konkrét mentális, lelki problémák kifejlôdésének megakadályozását, az elsôdleges megelôzést jelenti. A fogalom távlatosabb értelmezése 9
szerint a mentálhigiéné - mintegy elszakadva a különbözô lelki, életvezetési, illetve társadalmi problémáktól, mint vonatkoztatási kerettôl - "pozitív" módon, azoktól szinte "függetlenül" képvisel értékeket, elveket, cselekvési modelleket. Eszerint tehát a mentálhigiénés szemlélet az emberi kultúra magas minôsége, amely mintegy "mellékesen" a különbözô lelki egészségi problémák mérsékléséhez, megelôzéséhez is hozzájárul. Így a mentálhigiénés programok és aktivitások döntô hányada egészséges, illetve lelki problémákkal küzdô, de nem beteg emberekre irányul. A használatos hazai meghatározások közül a mentálhigiéné e tágas kulturális dimenzióját,
üzenetét
leginkább
talán
a
Magyar
Mentálhigiénés
Szövetség
Programnyilatkozata (42) érzékelteti, amely szerint "a mentálhigiéné egyaránt jelent szemléletet, elméletet, tevékenységi területet, illetve intézményrendszert. Mint szemlélet, a mentálhigiéné elsôdlegesen a proszociális értékek, valamint az élet minôségének fejlesztésére, az életigenlô magatartás támogatására irányul. Ezáltal hozzájárul az erkölcsi értékek megszilárdulásához, az önpusztító, destruktív és aszociális megnyilvánulások és minták gyakoriságának mérséklôdéséhez is. Elméletének középpontjában - a humán tudományok ismereteit integrálva - a holisztikus emberkép áll. A különbözô pszichoszociális problémákat az emberi kapcsolatok kontextusában értelmezi és annak keretében igyekszik befolyásolni. A mentálhigiéné
tevékenységi
területe,
illetve
intézményrendszere
átfogja
a
humán
szolgálatokat, a kultúrát, a közművelôdést, a közoktatást, a szociális gondoskodást, az egészségügyet, a hitéletet, a tömegtájékoztatást, a polgári kezdeményezéseket, a törvényhozás és a kormányzat működését." Buda (8) ugyancsak a mentálhigiéné jelentéstartamának összetettségét hangsúlyozza. Megfogalmazásában a mentálhigiéné "alakuló, szervezôdô szemlélet és elméletrendszer, interdiszciplináris megközelítésmód, amely a pszichés működészavarok megelôzési lehetôségeire és az egészséges lélektani folyamatok és személyközi kölcsönhatások fejlesztésére vonatkozik, illetve társadalmi gyakorlat, amely intézmények, szervezetek, embercsoportok - magukat egészségesnek érzô emberek - mozgósítására és megváltoztatására irányul." A Klinikai Pszichológiai Szakmai Kollégium (34) definíciója - némileg vitathatóan megtartja az egészségközpontú felfogást. "A mentálhigiéné egészségközpontú szemléletmód, elméleti és gyakorlati tudás, ezen nyugvó felelôsség egészségünk megóvásáért (primer prevenció) és erre vonatkozó magatartáskultúra. Nem önálló szakma, de minden szakmának része lehet, mint mentálhigiénés többlettudás az emberi tényezôrôl."
10
Tomcsányi Teodóra (62) saját, kulturális dimenziójú definíciójában a holisztikus emberkép és az interdiszciplinaritás értékei felöl értelmezi a mentálhigiénét, melynek "feladata a humanisztikus egész emberkép restitúciója, helyreállítása elméletben és gyakorlatban, társadalmi méretekben, minden humán diszciplína együttműködésével".
Összefoglalóan: a mentálhigiéné modern tudomány, azontúl bizonyos világkép, értékszemlélet, gyakorlat és magatartásmód. Művelôi szerint az emberek lelki problémái mérsékelhetôek,
illetve
megelôzhetôek.
A
mentálhigiénés
szemlélet
és
gyakorlat
általánosságban az életminôség javítására irányul, közvetve és közvetlenül segíti a lelki egészség (ki)fejlesztését, megóvását és fönntartását.
11
II. A mentálhigiénés problémák természetrajza
12
A deviáns viselkedés
A mentálhigiénés problémák jelenségköre rendkívül szerteágazó, magába foglalja az emberi élet legkülönbözőbb mentális, érzelmi és kapcsolati zavarait, például a hétköznapi életvezetési és (pár)kapcsolati zavarokat, pszichoszociális problémákat, a viselkedéskultúra torzulásait, így pl. az agresszivitást, a kémiai szerekkel való visszaélés, a legkülönbözőbb pszichiátriai betegségi állapotokat, etc. E hatalmas problémahalmaz tekintélyes hányada spontán mérséklődik, illetve oldódik, így formálisan nem minősül "problémának". (Az életminőség, a "pozitív" lelki egészség szempontjából mégis az, ezért a mentálhigiénés programok jelentős része a "hétköznapi" gondok megelőzésére és enyhítésére irányul.) A zavarjelek másik hányada tartósul és fölerősödik, s előbb-utóbb valamilyen minősítési folyamat révén a devianciák jelenségkörébe sorolódik. Deviáns viselkedésnek nevezzük az olyan magatartásformákat, amelyek eltérnek az adott társadalom aktuálisan elfogadottt normáitól. A deviancia tehát mindig egy adott közmegegyezéstől való eltérést jelenti, így annak tényleges megjelenési formái koronként változhatnak. A többség normáitól való eltérés negatív és pozitív minősítéssel egyaránt párosulhat, tehát egyaránt beszélhetünk "pozitív" és "negatív" devianciákról. (A maga nemében tehát a zsenialitás ugyancsak a normáktól való eltérés.) Szokványosan azonban a negatív társadalmi megítélést maga után vonó viselkedésformákat értjük devianciák alatt, így elsősorban a bűnözést, az alkoholizmust és kábítószerfogyasztást, az öngyilkosságot, a pszichiátriai betegségeket, a prostitúciót, illetve a különböző szexuális devianciákat. Makrotársadalmi szinten a deviáns viselkedés törvényszerűségeit a szociológia vizsgálja. A tudományos szociológia kifejlődése (1, 9) a múlt század kezdetére tehető, annak idején morális indíttatásból, az úgynevezett morálstatisztika módszerével kutatták az általánosan elfogadott erkölcsi normáktól eltérő jelenségeket. Tehát elsősorban morális szempontok alapján értékelték azokat az adatokat, miszerint például a múlt század közepén Bécsben az élveszületések mintegy fele házasságon kívüli kapcsolatból származott. A szociológia későbbi, organicista irányzata a társadalmat élő szervezetként tekintette és a devianciákat a társadalom betegségeként értékelte. A városiasodás előrehaladtával a társadalom működészavaraiért magát az urbanizációt okolták elsősorban, a szociológia
13
chikagoi iskolája főleg a nagyvárosi népességet, annak sajátos viszonyrendszerét kutatta. (A mai napig erősen tartja magát az a közfelfogás, hogy a deviáns megnyilvánulások főleg a nagyvárosi közösségekben halmozódnak, jóllehet a valóság e fölfogást általában nem igazolja vissza. Inkább csak arról lehet beszélni, hogy nagyvárosi környezetben a deviáns magatartásformákat és személyeket hamarabb észlelik, azok inkább "szem előtt" vannak.) A szociológia történetének kiemelkedő, iskolateremtő alakja a francia Emil Durkheim, aki elsősorban az öngyilkossági esetek tanulmányozása révén a devianciák kialakulását a társadalmi integráció fokával hozta összefüggésbe. Kimutatta, hogy azok a személyek, akiknek társadalmi beágyazottsága csökken (például az özvegyek, elváltak, gyermektelenek, stb.) hajlamosabbak öngyilkossági cselekményre, mint azok, akiknél e körülmények nem állnak fenn. A szociológusok elsősorban statisztikai módszerekkel vizsgálják a népességet, e módszer azonban több problémát is felvet, mivel számos esetben a vizsgált személyek ellenérdekeltek a pontos adatszolgáltatásban. (A biztosítási összeg elvesztésének lehetősége, vagy a környezet esetleges elítélő reakciójától való félelem miatt sok család leplezni próbálja az öngyilkossági esetet.) A kérdőíves vizsgálati módszerek megújítása, például a kérdezőbiztosokkal való személyes találkozást elhagyó önkitöltéses módszerek alkalmazása a deviáns cselekmények előfordulási gyakoriságát illetően meglepő eredményekhez vezetett, amennyiben a kisebb-nagyobb bűnelkövetések, szexuális kilengések, pszichiátriai tünetként értékelhető megnyilvánulások lényegesen gyakoribbnak bizonyultak, mint azt a hivatalos statisztikai adatok mutatják. E felismerés a devianciákkal kapcsolatosan a kutatók figyelmét egyre inkább a minősítési folyamatra irányította. Nevezetesen arra, hogy a deviáns magatartások, illetve a deviancia problematika kialakulásában nem magának a viselkedésnek, hanem az ahhoz fűződő társadalmi megítélésnek van meghatározó szerepe. (Mivel egy adott közösségben jóval több a deviáns cselekmény - hacsak alkalmiak is - mint amennyit a deviáns személyek megvalósítanak.) A minősítési folyamat makrotársadalmi funkciója abban ragadható meg, hogy azáltal a minősítő többség önmaga normatartó voltát fejezheti ki. A deviáns megnyilvánulások elterjedtsége olyan következtetésekre is vezetett, miszerint a társadalom többsége voltaképpen deviánsnak tekinthető. (Basaglia: "La maggioranza deviante.") Ezért a többségi társadalom sajátos "mitoszokat" teremt (Szász szerint ilyen mitosz például az elmebetegség) amely alapján másokat megbélyegezve, önmagát normatartó szerepben tudja tartani. A deviáns magatartásmód értékdimenziójára Fromm (20) is felhívta a figyelmet, rámutatva arra, hogy éppenséggel a jól alkalmazkodó emberek válhatnak könnyen a
14
diktatúrák alanyaivá, kiszolgálóivá. Ilyen értelemben a normalitás is lehet pathológiás. (Fromm: "pathology of normality.") A devianciák kialakulásában tehát a minősítésnek, a megbélyegzésnek (stigmatizáció) van középponti szerepe, a deviáns karrier azzal kezdődik, hogy "elkezdenek foglalkozni" a sajátos viselkedésű személyekkel. E minősítést, stigmatizálást a társadalom legkülönbözőbb intézményei hivatottak elvégezni, például az egészségügyi ellátó rendszer, a rendőrség, a bíróságok, stb. A stigmatizálódást követően a deviáns karrier az önmagát teljesítő jóslat mechanizmusán keresztül épül tovább, a megbélyegzett személy elkezd deviánsként viselkedni, beteljesíti környezete deviáns viselkedéshez fűződő elvárásrendszerét.
Lemert
kialakulásuk
szerint
elsődleges
és
másodlagos devianciákat különböztet meg, az előbbi esetben a deviancia elsősorban az adott személy egyéni élettörténetéből, személyiségfejlődése sajátosságaiból ered. A másodlagos devianciák esetében a deviáns karrier inkább a környezet általi minősítés (labelling) eredménye. A szociológia strukturalista-funkcionalista irányzata (Parsons, Merton) a deviáns viselkedés társadalmi funkcióját kutatja, a társadalmi norma- és elvárásrendszer kialakulását, az arra feljogosított intézmények minősítési folyamatait, valamint azt, hogy a különböző csoporthatások hogyan alakítják a deviáns karrier kibontakozását. A deviáns viselkedés kifejlődése minden bizonnyal többtényezős, abban az adott személyek szocializációs zavarainak,
felnőttkori
feszültségeknek,
környezeti
hatásoknak
(normák,
kontrollmechanizmusok, minták) és a minőstési folyamatnak egyaránt jelentősége van. Makrotársadalmi szinten a devianciák képződése (konstrukciója) a szabályok megalkotásával kezdődik, hiszen ha nem lennének elfogadott társadalmi normák, akkor normasértés sem volna lehetséges. A konstrukció következő lépése a "jó" és "rossz" viselekedés különválasztása. Ha kialakul a közmegegyezés arról, hogy mi számít jó-nak, másodlagosan a "rossz" is meghatározódik. Igy indirekt módon a "rossz" viselkedés izolálódik, immár nem az elfogadható normákkal összefüggésben értelmeződik, hanem azoktól elkülönülten, mivel a társadalomban kialakulnak a képzetek, hiedelmek, megítélések arról, hogy milyen az a viselkedés, amely elfogadhatatlan a többség számára. (Ez azt jelenti, hogy "pozitív" tudásunk alakul ki arról, hogyan "kell" például egy drogosnak viselkednie.) A konstrukció következő lépése a "rossz", a "deviáns" viselkedés ekként való minősítése és szankcionálása, amelynek makrotársadalmi szinten már bűnbakképző szerepe is lehet. (Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy életünk problémáiért a bűnözők, az alkoholisták, a drogosok stb. a felelősek, pedig valószínű, hogy azért vannak bűnözők, alkoholisták és drogosok, mert a társadalmak, a családok, a közösségek mélyfolyamataiban működészavarok vannak.) A deviáns karrier
15
tulajdonképpen ezen a ponton, a minősítéssel veszi kezdetét. (Itt ne a sokadszori alkoholelvonó kezelésre, vagy börtönbüntetésre gondoljunk, hanem a legelső iskolai intőre, kizárásra, a legelső megbélyegző gesztusra, "fegyelmi tárgyalásra"!) A deviánsnak minősített személy identitása megváltozik, önmaga is annak tekinti magát és idővel egyre inkább akként kezd viselkedni, mintegy megfelel az iránta, mint deviáns iránt támasztott elvárásoknak. A devianciák kialakulásának mikrostrukturális modelljei közül a pszichodinamikai irányzatok a korai anya-gyermek kapcsolat zavarainak, illetve a korai tárgyvesztésnek tulajdonítanak jelentőséget. A tanuláselméleti megközelítés kiindulópontja a szorongás, amely úgynevezett ingerkereső magatartást indukál. (Ez a csak történjen már valami állapota.) Ilyenkor különösen fontos, hogy a társas környezet milyen mintát kínál az aktuális feszültség csökkentésére (például alkohol, drog, agresszió, stb.). Pozitív megerősítést jelent, ha a felkínált minta elvezet az aktuálisan elérendő célhoz, így nő az adott cselekvés ismétlődésének kockázata. (Tudvalévő, hogy például az alkohol sokszor jól oldja a szorongást.) A devianciák makrostrukturális modelljei az általános értékrendszerrel, az anómiával és az elidegenedettséggel hozzák öszefüggésbe a devianciák kifejlődését. Nyilvánvaló, hogy egy adott társadalom alkoholfogyasztással, öngyilkossággal kapcsolatos beállítódása jelentős hatással van magára az alkoholizálásra és az öngyilkossági események gyakoriságára. Az általános értékrendszer viszont mélyebb szinteken is hat. Nem érdektelen, hogy a közösség milyen mintákat kínál az agresszió kezelésére, a kooperativitásra, a kreativitásra? A társadalom értékstruktúrájában milyen helyet foglalnak el az integrációs, illetve dezintegrációs hatású viselkedésnormák? A társadalom identitása biztos, vagy ingatag, milyen a közösség önismerete és pszichológiai klutúrája szintje, léteznek-e kollektív bűntudati mechanizmusok (esetleg azok generálása)? A népesség szubjektumok halmaza, avagy valódi közösség? A szeretet, a transzcendencia, a szolidaritás értékként jelenik-e meg? Megvannak-e az autonóm, illetve kisközösségi cselekvés és felelősségvállalás lehetőségei és mintái, egyáltalán a népesség "lakosság"-ként, vagy "nemzet"-ként működik-e, etc? Az általános értékrendszer állapota jelentősen befolyásolja a társadalom integrációs fokát, az anómiás fejlődés lehetőségeit. Az anómia olyan társadalmi viszonyrendszer, amelyre a társadalmi normák meggyengülése (Durkheim), az elbizonytalanodás, a szorongásszint fokozódása jellemző. Merton az anómiát az elfogadott társadalmi célok, másfelöl az azok eléréséhez rendelkezésre álló eszközök inkongruenciájából, az így kialakuló frusztrációból vezeti le. Parsons szerint az anómia általános dezorganizációt, szabályozatlanságot jelent. A társadalmi anómia a hatalomnélküliség, az értelmetlenség, az elutasítottság, az örömtelenség,
16
a kilátástalanság, a reménytelenség érzéseit involválja,
akadályozza a kooperatív
életstratégiák, megoldási módok térnyerését, végső soron elidegenedéssel párosul, különösen a gyorsan átalakuló társadalmakban, ahol a sebesen változó normákhoz, szabályokhoz, elvárásokhoz a társadalom jelentős csoportjai nem, vagy csak késéssel tudnak alkalmazkodni, főleg akkor, ha történelmi okokból kifolyólag a közösség nem rendelkezik a hatékony önszerveződés és érdekérvényesítés mintáival, szerepkészletével. Andorka (1) szerint "az anómiának több dimenziója van: a normákban való egyetértés meggyengülése,
az
élet
értelmetlenségének
érzése,
az
önértékelés
elvesztése,
az
elmagányosodás, végül a hatalomnélküliségnek, tehetetlenségnek és kiszolgáltatottságnak az érzése. Amikor a szociológiai adatfelvételek ezekre az anómia- és elidegenedésdimenziókra próbáltak rákérdezni, azt lehetett megállapítani, hogy (Magyarországon) az 1970-es évek végétől 1990-ig erősen nőtt és igen magas szintre emelkedett az anómiára és elidegenedésre utaló válaszok aránya. Kérdés, mi okozhatta ezt az anómia- és elidegenedésválságot. Meg lehet olyan hipotézist fogalmazni, hogy annak gyökere az elmúlt évtizedek totalitárius és autoritárius
rendszereiben
található,
amelyek
egyrészt
a
hatalomnak
való
teljes
kiszolgáltatottság érzését keltették, másrészt lerombolni törekedtek a hagyományos érték- és normarendszereket anélkül, hogy helyükre újat lettek volna képesek állítani."
A drogjelenség alapfogalmai
A
szokványos,
illetve
visszaélésszerű
droghasználat,
annak
motívumai,
következményei és össszefüggései, tehát a drogjelenség - elterjedtsége és összetettsége okán jól példázza a mentálhigiénés zavarok széles spektrumát és sajátosságait. Hiszen a drogproblémák körébe például az alkalmi leittasodás - melyet a legtöbben megtapasztalnak ugyanúgy beletartozik, mint a súlyos hallucinációkkal járó delíriumos állapotok. Modellértéke miatt az alábbiakban vázoljuk a drogjelenség megértéséhez szükséges alapfogalmakat, illetve a serdülőkori droghasználat néhány jellemzőjét. "Drog" kifejezés alatt legtöbben automatikusan a kábítószereket értik. Még a laikusnak igazán nem tekinthetô orvostanhallgatók 51 %-a is azt válaszolta egy szegedi vizsgálatban hogy az alkohol nem drog! (51) Pedig természettudományos értelemben drog minden olyan kémiai anyag, amely az emberi szervezetbe kerülve annak működését megváltoztatja.
17
Természetes drogok például a növényi hatóanyagok, mesterséges drogok például a gyógyszerek. A
drogok
családján
belül
megkülönböztethetjük
a
pszichoaktív
drogokat.
Sajátosságuk, hogy elsôsorban a lelki működésekre hatnak, megváltoztatják a tudati-, az érzelmi- és hangulati állapotot, az észrevevési folyamatot, a lelki állapottal összefüggô mozgásos megnyilvánulásokat (a pszichomotilitást) etc. A drogok tekintélyes hányada pszichoaktív, például az alkohol és a dohánytermékekben lévô nikotin, mivel ezek is főleg a lelki működésekre hatnak. A pszichoaktív drogok további közös tulajdonsága, hogy rendszeres használatuk kezdetben hozzászokáshoz (addikció), majd függôségi állapothoz (dependencia) vezethet. Utóbbi lényege, hogy elvész a szerhasználat fölötti kontroll képessége, a napi életvitelt egyre inkább a szer megszerzésének és fogyasztásának szándéka motiválja. Ezt az állapotot régebbi, de kifejezô szóhasználattal kényszeres fogyasztásnak is nevezik. A függôség kétféle típusát ismerjük. Az úgynevezett pszichés függôség - amely bármelyik pszichoaktív drog iránt kifejlôdhet - valójában egy komplex érzet. A szer megvonásakor jelentkezik, utána való vágyakozás, erôs kívánságérzet és szorongás jellemzi. Az a meggyôzôdés, hogy a teljesítôképesség, a személyes hatékonyság feltétele az adott drog birtoklása, illetve fogyasztása. (A pszichés függôség állapota egyáltalán nem valami misztikus, különleges dolog. A dohányos, ha elfogyott a cigarettája, akár hóban - fagyban, az éjszaka kellôs közepén is képes elmenni otthonról, hogy egy újabb dobozzal vásároljon. E hétköznapi, szokványos esemény is a pszichés függôség jele.) Szomatikus (fizikai) függôségrôl beszélünk, ha a szer megvonásakor markáns testi tünetek is föllépnek: izzadás, remegés, izomgörcsök, vérnyomásváltozás, vagy éppenséggel hallucinációk, tudatzavar. A pszichoaktív drogoknak csak egy része okozza a függôség eme típusát. Az alkohol például igen, míg a kábítószerekhez sorolható marihuána nem. Egyébként a droghasználatnak egyetlen olyan tünete sincs, amely alapján kizárólagosan el lehetne különíteni a kábítószereket, a pszichotrop anyagokat, illetve pótszereket a többi pszichoaktív drogtól. Hallucinálni, eufóriát átélni, szorongani nemcsak kábítószerektôl, hanem alkoholtól is lehet! Persze különbségek vannak az egyszeri használat kockázata, a jelentôsebb hatás eléréséhez szükséges dózis nagysága, a függôség kialakulásának sebessége között. Bár még e tekintetben sem csak a drog sajátosságai befolyásolják a kimenetelt, hanem - egyebek mellett - a
18
szerhasználat körülményei, a fogyasztó aktuális testi és lelki állapota is. A fogyasztás szövôdményei alapján sem lehet kizárólagosan megkülönböztetni az egyes pszichoaktív drogokat. Bármelyikük rendszeres, nagymértékű használata kiválthatja a különbözô belső szervek
működészavarát,
okozhat
daganatos
és
gyulladásos
elváltozásokat.
Ezzel
kapcsolatban is inkább csak az állítható, hogy különbözô drogok esetén az aktuális használat kockázatában mutatkozik eltérés. A hosszútávú következményeket illetôen viszont e különbözôségek is kiegyenlítôdnek, sôt a kockázati arányok akár módosulhatnak is. Például valamely serkentô hatású kábítószer aktuális fogyasztásába bizonyára sokkal többen belehaltak már, mint egy szál cigaretta elszívásába, de a dohányzásból eredô tüdôrák sokkal több áldozatot követel - arányaiban is - mint a serkentôszerek fogyasztása. A kábítószerek pszichoaktív drogokon belüli elkülönítése tehát nem a kiváltott függôség típusán, a tünettanon, vagy a társuló szövôdményeken alapul, hanem jogszabályokon. Kábítószerek azok a pszichoaktív drogok, amelyek szerepelnek az 1961-ben New York-ban elfogadott Egységes Kábítószer Egyezmény által rögzített listán. (2) Ilyenek az ópiátok (az ópium, morfium, heroin, codein, illetve ezek szintetikus származékai), a kannabiszok (az indiai kender különbözô részeibôl készült termékek, például a marihuána, a hasis) és a kokain (a koka cserje hatóanyaga). A kábítószerekhez hasonlatosak az úgynevezett pszichotrop anyagok, melyek az 1971ben Bécsben elfogadott Pszichotrop Anyagok Listáján szerepelnek. (2) Ezek: a különbözô altatószerek és nyugtatószerek, az élénkítôk (például az amfetaminok), a hallucinogének (például az LSD, a pszilocibin, a meszkalin). Nincsenek a kábítószerek, illetve a pszichotróp szerek listáján, de gyakorlati szempontból célszerű ezekkel együtt említeni az úgynevezett pótszereket, amelyek visszaélésre szintén alkalmasak és használatosak. (Szerves oldószereket tartalmazó ragasztók, lakkok, párolgó anyagok, sprayk, etc.) A
kábítószerproblémák
a
drogproblémák
részjelensége.
Minden
kábítószer
pszichoaktív drog, de nem minden pszichoaktív drog kábítószer. A probléma lényegét és megnyilvánulási formáit tekintve célszerű a drogproblémák egységes értelmezése. A leírtakon kívül emellett szólnak a függôség kialakulását értelmezô különbözô mélylélektani, tanuláselméleti, szociális integrációs modellek is. (56) Bármely pszichoaktív drog okozhat függôséget, tudatzavart és hallucinációkat, bármelyik mértéktelen használatába elôbb-utóbb bele lehet halni. Bármelyik iránt kialakult függôség csak keservesen orvosolható. Tanúsíthatja ezt a dohányzó olvasó, aki bizonyára jól emlékszik arra, hogy hányszor vallott kudarcot a
19
cigarettázás abbahagyására tett kísérlete, - ha egyáltalán eljutott a próbálkozásig. Pedig a dohányzás társadalmilag meglehetôsen elfogadott jelenség, senki sem ütközik meg rajta. A különbözô szenvedélyproblémákat általában "súlyosságuk" szerint osztályozzuk, de megállapítható-e bizonyosan, hogy tablettától hallucinálni, vagy ittasan randalírozni a "súlyosabb" dolog? Kábítószer túladagolásában "veszélyesebb" meghalni, vagy hosszú évek 28dohányzása miatt tüdôrákban? Ha egy iskolában öt diák szipuzik, száz pedig hétrôl-hétre lerészegedik, a közösség fejlődését a szerves oldószerek, vagy az alkohol fenyegeti-e inkább? Ezek nehezen megválaszolható kérdések... Másfelől a különbözô függôségi állapotok teljes összemosása is igaztalan! Hiszen a kábítószerek kétségkívül gyorsabban teszik tönkre a szervezetet, drámaibban szakítják szét a családi és más társas kapcsolatok rendszerét. A terápia esélyeiben is vannak eltérések. A dohányzást még viszonylag könnyebb abbahagyni, mint a függô betegeknek az alkoholfogyasztást. Alkoholbetegek gyógyulási aránya is kedvezôbb, mint a heroinistáké. (Bár e tendenciák sem szabályszerű összefüggések.) Végső soron a dohányzás, a nyugtatószedés és alkoholizálás is probléma, nemcsak az esetleges kábítószerezés. Természetesen az utóbbi magatartás veszélyei sem lebecsülendők.
Jelen sorok szerzője szerint hiba lenne bármelyik kábítószer legalizálása. Sok szakember - nem minden ok nélkül - úgy tartja, hogy a rendszeres alkoholizálás veszélyesebb, mint az eseti marihuána használat. Ám ebbôl még nem következik, hogy az utóbbit célszerű lenne hozzáférhetôbbé tenni. Világszerte megfigyelhető a drogpolitika szigorodása.)
Drogproblémák az iskolákban
A serdülőkori droghasználat néhány jellemzőjét a tatai középiskolások körében 1995ben végzett vizsgálat néhány adata illusztrálja. (26) 1995 elején Tatán 197 olyan harmadikos és negyedikes középiskolás volt (101 lány, 96 fiú), aki életében legalább egyszer már kipróbált valamilyen tiltott drogot. Az érintett lányok aránya saját létszámukhoz képest is magasabb. A különbség elsôsorban a nyugtatószerek nem orvosi javaslatra történô fogyasztásából adódott. A teljes drogspektrumot tekintve, a puszta fogyasztás alapján a lányok veszélyeztetettebbnek tűnnek, mint a fiúk, mivel nagyobb hányaduk fogyaszt valamilyen drogot. Ugyanakkor a fiúk „radikálisabbak”, sokuk nemcsak alkalmilag, hanem rendszeresen cigarettázik, viszonylag gyakran lerészegedik, a tiltott drogok közül pedig inkább a keményebb szereket választja.
20
(Az öngyilkossági eseményekre vonatkozó országos adatokban is hasonló nemi különbözôség észlelhetô. A kísérletezôk nagyobb hányada nô, míg a suicid kísérletben meghaltak többsége férfi. E párhuzam is alátámasztani látszik azt a fölfogást, hogy a drogozás valójában az önpusztítás, az öngyilkosság lassú formája.)
Tiltott drogot már kipróbáltak megoszlása nemenként (N=197)
fiú lány
Tiltott drogot már kipróbált lányok aránya (28,3%)az összes válaszoló lány körében
lány
összes lány
Tiltott drogot már kipróbált fiúk aránya (22,5%) az összes válaszoló fiú körében
21
fiú
összes fiú
A vizsgálat alapján bizonyítottnak tekinthető, hogy a tiltott drogokat nemcsak a nagyvárosokban, hanem a kisvárosokban és falvakban élô diákok is kipróbálják, használják. A kipróbálók csoportjába tartozók állandó lakóhelyük település-típusa szerinti megoszlása megfelel a teljes minta állandó lakóhely település-típusa szerinti megoszlásának. Úgy tűnik, hogy a tiltott drogok kipróbálása iránti kockázat szempontjából mindegy, hogy a diák állandó lakóhelye városon, vagy falun van-e? A tiltott drogot már kipróbáltak és a teljes minta megoszlása az állandó lakóhely településtípusa szerint (N1=182, N2=728) 50 40 30
kipróbálók
20
összes
% 10 0 nagyváros
kisváros
falu
A kipróbálók csoportjának pszichoszociális sajátosságai nem származhatnak drogfogyasztásukból. Ahhoz túl fiatalok, másrészt droghasználatuk többnyire alkalmi jellegű. Az összefüggés fordított, bizonyos pszichoszociális körülmények fennállásából következtetni lehet a tiltott drogok fogyasztása iránti kockázat mértékére. Pszichodinamikailag a drogfogyasztás mintegy öngyógyító törekvésként is értelmezhetô. A korai anya-gyermek kapcsolat zavaraiból adódóan megnehezülhet az érzelmek helyes felismerése és kifejezése. Az
22
intimitás, tehát mások "közelsége" félelmet keltő, a személy képtelen arra, hogy agresszióját, indulatait kordában tartsa. E problémák észlelése és átélése szorongást kelt, s a drogfogyasztás voltaképpen e szorongás mérséklésének, az ahhoz vezetô helyzetek elkerülésének (inadekvát) eszközévé válik. A drogfüggôk e pszichológiai sajátosságai persze csak nagyon óvatosan vonatkoztathatóak a drogot csupán kipróbálókra. Mégis érdekes kérdés, hogy a kipróbálók és absztinensek között van-e különbség saját egészségi állapotuk megítélésében? Az adatok szerint a tiltott drogot már kipróbáltak általánosságban és osztálytársaikhoz viszonyítva is szignifikánsan rosszabbnak minôsítették egészségi állapotukat, mint absztinens társaik. Ez az önminôsítés nem feltétlenül objektív, de kétségkívül meglévô szubjektív benyomást, esetleg alacsonyabb önértékelést tükrözhet. Vélemények a saját egészségi állapotról (N1=196, N2=584) 60 50 40 kipróbálók % 30 absztinensek 20 10 0 kiváló
jó
megfelelô
rossz
Vélemények a saját egészségi állapotról az „osztálytársak legtöbbjéhez viszonyítva” (N1=196, N2=585) 80 70 60 50 % 40 30 20 10 0
kipróbálók absztinensek
jobb
hasonló
rosszabb
A család szerkezete (N1=194, N2=581)
23
anya+nev.apa apa+nev.anya absztinensek csak apa kipróbálók csak anya apa+anya 0
20
40
60
80
%
A kipróbálók csoportjánál sokkal gyakoribb, hogy az édesanya gyermekét egyedül neveli. A tiltott drogot már kipróbáltak sokkal inkább kortársaiktól kapták a kábítószerekkel kapcsolatos információkat, mint az absztinensek csoportjába tartozó diákok. Ez az eredmény nem meglepő, hiszen a drogok, különösen a kábítószerek kipróbálása, a drogkarrier indulása többnyire kortárscsoportokban szervezôdik.
Különbözô forrásokból szerzett információk az összes kábítószerekről kapott információn belül, tiltott drogot már kipróbáltak és absztinensek körében (N1=645 információ,N2=1789 információ)
kortársak absztinensek felnôttek kipróbálók tömegkomm. 0
10
20
30
40
50
60
%
A kipróbálók családjában a drogfogyasztás sokkal elterjedtebb, mint absztinens társaikéban. A különbség elsôsorban az apák és a nagyszülôk alkoholizálásában, valamint az
24
anyák, az apák és a nagyszülôk nyugtató- és altatószer szedésében mutatkozik. Tehát a hagyományos családi drogfogyasztási szokások a gyermekeknél már új típusú drogfogyasztási szokások képében "reinkarnálódhatnak". Mintha az apák alkoholizálása nemcsak utódjaik alkoholizálását, hanem kábítószerezését is elôsegítené. Ezért egy jelentôs alkohol- és nikotinfogyasztási kultúrával rendelkezô országban (mint hazánk) fokozott az újabb generációkban a drogváltás veszélye. Az öngyilkossági kísérletek és halálesetek, a pszichiátriai kezelések és a testi-szellemi fogyatékosság családi elôfordulásának gyakoriságában is egyértelmű a kipróbálók családjainak fokozottabb érintettsége. (Bár a kis elemszám miatt az adatok óvatosan értelmezendőek.) Kifejezett különbség mutatkozott az apák, az anyák és a nagyszülôk tartós betegsége, valamint az apák, a testvérek és más rokonok munkanélkülisége gyakoriságában. E gondok is a kipróbálók családjait sújtják nagyobb mértékben. 100 diákra eső pszichoszociális problémák kipróbálók és absztinensek családjában (N1=197,N2=587) munkanélküliség tartós betegség fogyatékosság rokkantság kábítószer fogy.
absztinens
pszich.kezelés kipróbáló
kriminalitás nyugt.alt.szedés öngy.halál öngy.kisérlet alkoholizálás 0
10
20
30
40
50
problé ma
Pszichoszociális problémák %-os aránya kipróbálók és absztinensek családjában (N1=197, N2=587) probléma
alkoholizálás
apa
anya
testvér nagyszülő más rokon
K
A
K
A
K
A
K
A
K
A
17
10
2
2
1
1
7
3
12
13
25
öngy. kísérlet
2
1
-
1
-
1
2
1
10
3
öngy. halál
1
-
2
-
-
-
3
2
5
4
nyugt.,altat. szedés
3
2
9
2
1
-
8
3
3
2
kriminalitás
1
1
-
-
1
-
-
2
8
2
pszichiátr. kezelés
1
1
3
2
2
1
1
-
4
3
kábítószerfogyaszt
1
1
1
-
1
-
-
-
4
1
rokkantság
8
8
4
6
1
-
6
7
9
8
fogyatékosság
4
2
3
1
2
2
6
4
12
7
tartós betegség
8
5
9
6
2
1
20
11
9
7
munkanélküliség
8
6
7
7
5
4
-
-
16
10
.
(K - kipróbálók, A - absztinensek, az 1 % alatti gyakoriságot nem jeleztük, a tizedes értékeket kerekítettük.)
A tiltott drogot már kipróbáltak körében kifejezetten gyakoribb a rendszeres dohányzás, illetve a megelôzô hónapban történt leittasodás. A legális és tiltott drogok fogyasztása összefügg egymással, bármely szer fogyasztása egy másik szer használatának kockázatát fokozza, a kipróbálás és a rendszeres alkalmazás szintjein egyaránt.
Dohányzási szokások (N1=197, N2=583)
rendszeres leszokott kipróbálók alkalmi absztinensek
csak próbáló nem doh. 0
10
20
30
40
50
%
Leittasodás a kérdôív felvételét megelôzô hónapban (N1=184, N2=513)
26
40 felett 20-39-szer 10-19-szer
absztinensek
6 - 9-szer kipróbálók
3 - 5-ször 1 - 2-szer egyszer sem 0
20
40
60
80
%
III. A mentálhigiéné megközelítési lehetőségei
27
Történeti modellek
Amikor a mentálhigiéné fejlôdésének néhány fontosabb történeti szakaszát számbavesszük, voltaképpen olyan elméleti és gyakorlati modelleket mutatunk be, melyek mindegyike alkalmas keretet kínál a lelki egészségvédelem fogalmának és lehetséges tennivalóinak értelmezéséhez. Hiba lenne ezek bármelyikét a mentálhigiéné „legkorszerűbb" fölfogásaként értékelni. Ilyen ítéletnél fontosabb a választás, hogy a szakemberek (és a laikusok) találják meg azt a személyiségükkel, fölkészültségükkel és lehetôségeikkel leginkább összeillô szemléleti és gyakorlati keretet, melyen keresztül saját mentálhigiénés aktivitásukat a lehetô legteljesebben képesek értelmezni. A század elején Amerikában az elme-egészségügyi problémák megelôzésének és mérséklésének igényével, mozgalomként alakult meg az elsô mentálhigiénés szövetség. Alapítója Clifford Beers üzletember, aki betegként maga is éveket töltött elmekórházban. (28) Akkor szerzett keserű tapasztalatai indították a mentálhigiénés mozgalom megalapítására, arra a meggyôzôdésre, hogy az embereket meg kell menteni a beteggé válástól, az elmekórházak nyomasztó valóságától. E korai mentálhigiénés mozgalom nemcsak indíttatása, hanem alapelvei miatt is elsôsorban morális gesztus volt. Erôteljesen hirdette a mértékletesség, a szolidaritás, a felelôsség, az önkorlátozás és a műveltség értékeit, feltételezve, hogy az iskolázottsággal, az erkölcsös életvezetéssel a pszichiátriai problémák megelôzhetôek, mérsékelhetôek. E korabeli meggyôzôdés bizonyára azért is alakult ki, mert az akkori
28
pszichiátriai betegek zöme az alkoholfogyasztás, illetve a szifilisz szövôdményeivel került kórházba. A Clifford Beers alapította mozgalom jelentôs hatást gyakorolt a pszichiátriai ellátás humanizálódására, sôt szerepe volt az amerikai alkoholtilalom meghirdetésében is. A mentálhigiénés gondolkodás történetének következô fejezete a tudományos pszichiátria (ki)fejlôdéséhez köthetô. A mentálhigiéné genetikai alapú megközelítése a pszichiátriai betegségek örökléses hátterét próbálta föltárni. A genetikusok egyebek mellett az egészséges nemzés elôsegítésével, genetikai tanácsadásokkal és genetikai szűrôprogramok bevezetésével igyekeztek hozzájárulni a lelki egészségvédelem ügyéhez. A genetika tudományának ismeretanyaga sajnos emberellenes intézkedések bevezetéséhez is ürügyül szolgált. A húszas-harmincas évek pszichiátriai betegeinek tömegeit - az "egészséges többséget" védendô - az Egyesült Államokban sterilizálták, Németországban pedig megsemmisítették. A genetikai megközelítés kifejlôdésével egyidôben indult virágzásnak a lelki betegségek értelmezését és kezelését teljesen új alapokra helyezô irányzat, a pszichoanalízis. A mélylélektani eljárások a tudattalan lelki folyamatok föltárása, tudatosítása révén fejtik ki terápiás hatásukat. E különbözô módszerek nemcsak beteg, hanem egészséges embereken is alkalmazhatóak. Az analitikusok szerint a pszichoanalízis annál inkább hozzájárul a közösség lelki egészségének fejlesztéséhez, minél több ember veti alá magát analízisnek. Elvileg ez tág perspektíva, viszont a kiképzett terapeuták száma viszonylag alacsony, a föltáró kezelés pedig elhúzódó és meglehetősen költséges, így csupán kevés kliens számára hozzáférhetô. Ezért a pszichoanalízis elsôsorban nem a kliensek analizálásával, hanem a segítô hivatású szakemberek szemléletének alakításával járult hozzá a mentálhigiéné konceptualizálódásához, fejlôdéséhez. A pszichoanalízis, illetve a mélylélektan alapfogalmai napjainkra a legkülönbözőbb segítő hivatású szakemberek általános és szakmai műveltségének része lett. Akárcsak a pszichoanalízis, a századunk negyvenes-ötvenes éveiben kibontakozó szociálpszichiátriai irányzat is mélyrehatóan megújította a mentálhigiéné értelmezésének, a lelki egészségvédelem napi gyakorlatának távlatait. A szociálpszichiátria az individuális és csoportszintű lelki jelenségeket egyaránt a társas kapcsolatok kontextusában értelmezi és annak keretében igyekszik befolyásolni. Megelőzési és kezelési stratégiája, módszerei is elsôsorban csoportokra irányulnak, családokra, beteg-, kortárs-, szomszédsági- és foglalkozási csoportokra, szubkulturális-, illetve lakóhelyi közösségekre etc. Az elsôsorban a (szervezet)szociológia, a társadalomlélektan, a kultúrantropológia, a humán etológia és humán ökológia ismereteit integráló szociálpszichiátria a társadalmi folyamatok értelmezésének és
29
befolyásolásának olyan elméleti és módszertani keretét alkotta meg, amely a pszichiátria, illetve a hagyományos egészségügy problémáin és jelenségkörein kívül eső történésekre is jól alkalmazhatónak bizonyult. Ezzel valójában a pszichiátria azon törekvését hitelesítette, hogy az közreműködjék a társadalmi folyamatok elemzésében és tervezésében. Ugyanakkor mintegy a pszichiátriát társadalmasítva és demokratizálva - felhívta a figyelmet a laikus segítô és önsegítô csoportok működésének kiemelkedô fontosságára a lelki egészségvédelem folyamatában. Érthetô módon a hetvenes évekre (a nyugati demokráciákban) a szociálpszichiátria komoly befolyásra tett szert a pszichiátrián és általában az egészségügyön belül, sôt álláspontját még az államok különbözô döntéshozatali fórumain is hatékonyan tudta képviselni. Másfelől annak elismerésével, hogy a lelki egészség és betegség határvonalai gyakran igen elmosódottak, a szociálpszichiátria az azt megelôzônél jóval szűkebbre vonta a hagyományos pszichiátria és egészségügy illetékességi határait. Így jelentôsen hozzájárult a magát az elmebetegség tényét is megkérdôjelezô, sôt tagadó antipszichiátriai irányzatok kifejlődéséhez. A mentálhigiéné (fogalom)értelmezésének újabb, utóbbi évtizedekben kifejlôdött modellje a lelki egészségi problémák ártalom-redukciós megközelítése. Az irányzat alapja az a tapasztalat,
hogy bizonyos mentálhigiénés problémák kiküszöbölésére, definitív
megoldására viszonylag kis esély kínálkozik. Különösen így van ez olyankor, mikor a probléma-hordozók valóságkontrollja, illetve problématudata legfeljebb részleges, így az adott személy a helyzet megváltoztatására, illetve megoldására nem, vagy csak kevéssé motivált. (Gyakran tapasztalhatjuk ezt szenvedélybetegeknél, például az alkoholfüggők csupán töredéke ismeri el dependenciáját.) Ezért a rendelkezésre álló prevenciós és terápiás erôforrásokat és eszköztárat a várható hátrányok és szövôdmények minimalizálására, a probléma újratermelôdésének megakadályozására célszerű összpontosítani. Az ártalomcsökkentô mentálhigiénés
stratégia
közismert
modell-intézményei
az
úgynevezett
methadon
ambulanciák, ahol az ópiátfüggô betegeket maga a terápiás rezsim látja el kábítószerrel és a fogyasztásukhoz szükséges eszközökkel, például fecskendôkkel, injekciós tűkkel, kötszerrel etc. Ilymódon a beteg droghasználata keretek között tartható, illetve ellenôrizhetô, csökken a különbözô fertôzéses és baleseti szövôdmények, valamint a bűnelkövetés, a végleges marginalizáció kockázata. Mindeközben a szakemberek és a betegek, kliensek között tartós bizalmi kapcsolat fejlődhet ki, amely a késôbbiekben már a tényleges gyógyuláshoz is elvezethet. Fontos tehát, hogy az ártalomredukció elvére épülő intézetek sem mondanak le a kliens problémáinak érdemi befolyásolásáról, megoldásáról! A különböző ártalomcsökkentő
30
prevenciós és intervenciós, illetve terápiás programok nagyon változatosak. Kezdve a gumióvszerek forgalmasabb közösségi terekben (szórakozóhelyek, pályaudvarok, illemhelyek, stb.) való hozzáférhetővé tételétől a metadon klinikákig, tűcsere programokig. Létezik olyan drogprevenciós propaganda is, amely nem direkt módon tiltja a droghasználatot, hanem például azt tudatosítja, hogy milyen következményei lehetnek, ha intoxikált állapotban lévô személy gépjárművet vezet, vagy az úttest mentén gyalogosan közlekedik. A mentálhigiéné érték-, illetve nevelésközpontú fölfogása, az úgynevezett pozitív mentálhigiéné kifejlôdésére ösztönzôleg hatott az "egészség" fogalmának újraértelmezése. A korrekció lényege az a felismerés volt, hogy a (lelki) egészség és a (lelki) betegség nem komplementer kategóriák. Egyikük hiánya nem föltételezi a másik meglétét. Az egészséghez vezetô tényezôk nem azonosak a betegséget kiváltó ágensekkel. A betegség és tünetei hiányán túlmenôen az egészség állapota olyan proszociális értékeket és magatartásformákat is magába foglal, mint például az öröm átélésének képessége, a segítôkészség, a szeretet, az empátia, a hatékony problémamegoldás, a kreativitás, az életigenlô magatartás, az alkalmazkodó képesség etc. Fontos az értékhierarchia, vagyis, hogy maga a (lelki) egészség hol helyezkedik el az adott személy saját értékrendszerében. A pozitív mentálhigiénés megközelítés, mint markáns primer prevenciós irányzat elsôsorban nem a konkrét mentálhigiénés problémákra összpontosít. Inkább azokra az értékekre, készségekre és magatartásmódokra, amelyek a lelki egészség kifejlôdéséhez hozzájárulhatnak. Hiszen az egészség kultúrája is elsajátítható, az önművelés, az önfejlôdés, illetve általában a nevelési folyamat szerves részévé válhat. Az irányzat nagymértékben támaszkodik a humanisztikus (személyközpontú) pszichológiai iskola bôséges elméleti és tapasztalati anyagára, gyakorlatában széleskörűen megjelennek a különbözô személyiségfejlesztô eljárások, a készség- és önismeretfejlesztô csoportok, a kommunikációs- és érzékenyítô tréningek, encounter- és T csoportok, szerepjátékok, helyzetgyakorlatok, konfliktuskezelô eljárások etc. Az alkalmazott módszerek (fôleg a fejlett nyugati országokban) a lakosság széles csoportjai számára is hozzáférhetôek, különösen pedig a korszerű nevelési elveket valló iskolákban lelnek otthonra. A közösségi mentálhigiénés (community mental health) szolgáltatások hálózata a hatvanas évek végétôl kezdett kiépülni a legfejlettebb ipari államokban. (23) A cél az volt, hogy a preventív pszichiátriai ellátás súlypontja a lakosságközeli extramurális (azaz "falakon kívüli") szolgáltatásokra, például a gondozó intézetekre helyezôdjék át, ezáltal az egészségvédelmi programok kerüljenek közelebb az azokat igénybevevô populációhoz. Ettôl remélték
a
szükségletek
hatékonyabb
kielégítését.
A
közösségi
mentálhigiénés
31
kezdeményezések iránti további elvárás volt, hogy azok kedvezően alakítsák a lakosság értékés attitűd- rendszerét, járuljanak hozzá a pszichológiai és egészségvédelmi ismeretek fejlôdéséhez. A programok nem rekedtek meg a pszichiátriai gondozó hálózat kiépítésének szintjén. (Sôt több országban is éppen e ponton szenvedtek késedelmet.) Ugyanakkor a közösség ellátásába számos laikus, illetve hivatásos csoport, szervezet, intézmény is bekapcsolódott, amelyek széles hálózattá fejlôdtek. E kezdeményezések célcsoportjai, célkitűzései és módszerei nagyon változatos képet mutatnak. (A tanácsadások legkülönbözôbb formái, sürgôsségi szolgálatok, klubok, életformaműhelyek, utcai megkeresô programok, teaházak etc.) Az elmúlt évtizedekben a "szervezett támogatások" kiterjedt halmaza és jelentôs
aktivitása
az
igénybevevôk
tömegeinek
nyújtott
támogatást
problémáik
megoldásához. További igen fontos hozadék, hogy a különbözô szolgálatok jelentôs mértékben hatnak a lakosság érték- és attitűd-rendszerére, a pszichológiai kultúra szintjére. Ez azt is eredményezheti, hogy a pszichiátriai betegségeket, illetve betegeket sújtó negatív beállítódás és stigmatizáció mérséklôdhet. A közösségi mentálhigiéné közösségi jellegű azért is, mert a különbözô szolgálatok, szolgáltatások programjai is döntôen meglévő közösségekre, családi, életkori, foglalkozási, lakóhelyi, szubkulturális, munkahelyi etc. csoportokra irányulnak. A mentális zavarok megelôzésének, pontosabban a mentális egészség fejlesztésének legújabb és talán legátfogóbb modellje a Mental Health Promotion. (Részletesebben lásd az V. fejezetben!) Paradigmája, hogy a mentális betegségben szenvedôk megbélyegzése és diszkriminációja maga is hozzájárul e problémák fönntartásához. A legtöbb ember ugyanis jóval megértôbb a szomatikus betegek és betegségek iránt, a testi betegség gyakran még növeli is a környezet általi elfogadottságot. Éppen ezért a Mental Health Promotion egyik alapvetô célkitűzése a mentális problémákkal együttjáró következmények minimalizálása. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy olyan társadalmi környezetet próbálnak kialakítani, amely lehetôségeket teremt a különbözô lélektani problémákkal való megbirkózáshoz, mielôtt még azok lelki betegséggé fejlôdnének. A toleráns, kellô pszichológiai ismeretekkel rendelkező társas környezetben a betegek hamarabb tünetmentessé válnak, a krónikus betegek szociális integrációja
teljesebb,
így
teljesebben
megtudnak
felelni
az
irántuk
támasztott
szerepelvárásoknak. A Mental Health Promotion az értékközpontú, toleráns és támogató társas környezet kifejlôdését elôsegítô hosszútávú, interdiszciplináris stratégia, melynek nyomán bôvülnek a lakosság mentális egészséggel kapcsolatos ismeretei, továbbá megváltozik a népesség viszonyulása a mentális betegségek és betegek iránt. Ennek
32
következtében várhatóan csökken a mentális zavarok elôfordulásának gyakorisága, az emberi kapcsolatokban - hátrányos következmények nélkül - kifejezhetôbbé válnak az érzelmek, a hétköznapi cselekvés valódi motívumai. Hatékonyabban oldódnak meg a már kialakult problémák, nem, vagy csak kisebb mértékben súlyosbodnak a már kifejlôdött mentális betegségi állapotok. Javul a lelki problémákkal küzdő emberek életminôsége és a lehetô legteljesebb mértékben fönnmarad a krónikus betegek szociális integrációja. Az egészségmegôrzés és fejlesztés stratégiája tehát elsôsorban nem a különbözô egészségkárosító hatások kiküszöbölésére irányul. Fogalmi rendszerében sincs középponti szerepe a betegségnek, illetve a betegséghez vezetô noxáknak. Sokkal inkább egy kívánatos állapot folyamatos kifejlesztését jelenti, olyan értékrendszer alapján, amelyben a korszerűen értelmezett egészség fogalomnak fontos szerepe van. Az lelki egészségmegôrzô és fejlesztô programok minden olyan lakossági és intézményes kezdeményezést támogatnak és összehangolnak, amelyekben az egészség értékként tükrözôdik. E sokoldalú munkában fontos szerepe van a különféle lakossági segítô és önsegítô csoportoknak és a médiának, amelyek meghatározott stratégia mentén segítik a családi és iskolai szocializációs folyamatokat, népszerűsítik a rendszeres mozgás, az egészséges táplálkozás, a drogmentes életmód értékeit. Az ilyen szerteágazó fejlesztô munka egyik legfontosabb csatornája az írott és elektronikus sajtó. Azon keresztül a népesség tekintélyes hányada elérhetô, a tudatosítani kívánt információk rendszeres megjelenése biztosítható. Sajátos eszközeivel a média érzelmileg hangsúlyos üzenetek közvetítésére is alkalmas. Sajnos a tömegkommunikáció tekintélyes hányadának tevékenysége a mentálhigiénés hatások szempontjából inkább negatívan ítélhetô meg. (Részletesebben lásd az V. fejezetben!) A mentálhigiéné történeti modelljeinek vázlatos áttekintése is mutatja, hogy a lelki egészség védelmére, fönntartására, illetve fejlesztésére használatos legkülönbözőbb irányzatok, különösen az ártalom-redukciós, pozitivista, közösségi és health promotion megközelítések számos rokon vonást mutatnak.
Közösségi Támogató Hálózat
A különbözô humán problémák az élettel természetszerűen, velejáróan alakulnak ki. Caplan (12) az úgynevezett Social Supportiv Network, azaz Társas Támogató Hálózat rendszerébe foglalta össze mindazokat a humán erôforrásokat, támogatási lehetôségeket,
33
amelyek segíthetik az embereket problémáik megoldásában és megelôzésében. A támogatások különbözô formái összefüggô, szakadatlanul "működô" rendszert, hálózatot, valóságos "élô szervezetet" alkotnak. Valamely személy minél inkább integrálódik e hálózatba, annál inkább védettnek tekinthető, annál inkább számíthat arra, hogy segítséget kap, ha bajba jut. Másfelől, annál nagyobb a valószínűsége, hogy maga is segíteni tud másokon. A spontán támogatások nem szervezettek, hanem hagyományokból, normákból, szokásokból, a "másik" ember sorsa iránti egyéni érdeklôdésből, spontán segítôkészségből fakadnak. Az emberi problémák legnagyobb hányada bizonyára nem a különböző hivatásos segítő intézmények keretében oldódik meg, a mentálhigiénés zavarok megelôzése és befolyásolása döntôen a spontán közösségi , illetve interperszonális kapcsolatok minôségén múlik. A közösségi létezés, az együttélés spontán, természetes formái, keretei és folyamatai ha szabadon kifejeződhetnek - kiapadhatatlan erôforrásul szolgálhatnak az egyének és közösségek
túléléséhez,
boldogulásához.
A
spontán
megnyilvánuló
támogatások
hatékonyságának záloga éppen az, hogy nem megtervezettek. Belsô késztetéseken, személyességen, szereteten és szolidaritáson alapulnak és mindenekelôtt hitelesek. Régebbi korok viszonylag egyszerűbb szerkezetű, átláthatóbb társadalmaiban a lehetséges és létezô problémák jelentôs része mérséklődött, kiküszöbölődött anélkül, hogy azok megoldásához hivatásos, intézményes erőforrásokat kellett volna életre hívni. Utóbbiak kifejlesztését Caplan szerint - mintegy ellensúlyozásként - épp a hagyományos spontán támogatások hálózatának sorvadása követelte ki. A spontán támogatások egyébiránt két alaptípusba sorolhatók. A csoportos formák szervezô elve az összetartozás vérségi kapcsolatokból, hasonló életkörülményekbôl és kölcsönös rokonszenvbôl fakadó érzése, amely rendkívül erôs kötelékekkel fűzi össze e csoportok tagjait. Különösen kiemelendô a család, mint társadalmi alapintézmény támogató potenciálja. Ugyancsak itt említendôk a különbözô kortárs-, szomszédsági-, munkahelyi- és foglalkozási csoportok, a baráti és rokonsági kapcsolatok. Minél inkább beágyazódik egy személy az e csoportok alkotta kapcsolati hálózatba, szomatikus és lelki egészségét annál valószínűbben képes lesz megvédeni. A szociális integráció alacsony foka a vulnerabilitás magas fokával jár együtt. Ebben az összefüggésben is értelmezhetôek olyan jelenségek, mint például a válások magas aránya, az alacsony születésszám, a lakótelepek elidegenedett légköre, a munkanélküliség, stb. Az individuális spontán támogatások "informális gondviselôk" tevékenységén keresztül valósulnak meg. Az informális gondviselők nem segítô hivatásúak, egyéni
34
érdeklôdésük, jó kapcsolatteremtô készségük, saját élettapasztalataik nyomán mégis segíteni képesek másokon. Van néhány olyan foglalkozás, vagy közösségi pozíció, melyhez e gondviselôi szerep hagyományosan köthetô. A hatvanas években a tanyavilágban még működött a lovaspostai szolgálat, amely - jóllehet nem tudatosan - többféle mentálhigiénés funkciót is betöltött. Lovas postás enyhe testi fogyatékos személy is lehetett, akinek alkalmazása önmagában rehabilitációs, reintegrációs "program" volt. A szolgálat működésének rendszeressége, a lovas postással való találkozás ismétlôdô rituáléja (általában kevés borral, gyümölccsel kínálták) a tanyai lakosság számára kiszámíthatóságot, stabilitást jelentett. Ehhez társult még a hírvivô (információs) funkció, a lovas postás beszámolói révén a tanyák "közelebb" kerültek egymáshoz, illetve a városhoz. Végül de nem utolsósorban a lovas postással való találkozás a kölcsönös figyelem és érdeklődés személyes légkörében zajlott, s ezzel alapvető lelki szükségleteket is kielégített. Az egykori külterületi postaszolgálat fontos mentálhigiénés szerepe mégjobban előtűnik a mai valóság lehangoló visszfényében. Ha fölidézzük az országutak melletti sablon postaládák körül manapság esôben, hóban nyugdíjukra várakozó idôs tanyai emberek látványát!
Az informális gondviselôket egyébként "mindenesekre" és "specialistákra" oszthatjuk aszerint, hogy segítô, támogató képességük általában az élet dolgaiban, vagy inkább csak bizonyos problémák kapcsán nyilvánul meg. Az elôbbieket bizonyos bölcsesség és komoly élettapasztalat jellemzi, az élet legtöbb fontos kérdéshez hozzá tudnak szólni, a legtöbb helyzet megoldására van valami hasznosítható ötletük. Utóbbiak, a "specialisták" többnyire azokban a nehéz élethelyzetekben tudnak hatékony támogatást nyújtani, melyeket maguk is átéltek, megszenvedtek. Segítô képességük tehát elsôsorban a saját élményeikbôl származó tapasztaláson alapul. Hatékonyságuk záloga jó empátiás készségük, a bajbajutottal való azonosulásuk és hitelességük. Több tudományos közlemény is felhívja a figyelmet arra, hogy az informális gondviselôktôl kapható támogatás sokszor hasznosabb, mint az a segítség, amelyet hivatásos szakemberek, illetve intézmények nyújtanak. (Például a megözvegyülés utáni elhúzódó gyászreakciókban, vagy párkapcsolati, válási krízishelyzetekben.) A szervezett támogatások kinyilvánítottan a másokon való segítés szándékával jönnek létre, működésük meghatározott szervezeti keretek között zajlik. Két nagy csoportjuk különíthetô el. A nem hivatásos szervezett támogatások hálózatát lakossági csoportok alkotják, tagjaik olyan nem hivatásos, azaz laikus segítôk, akik munkájukért nem kapnak fizetést, azt általában saját foglalkozásuk gyakorlása mellett, szabadidejükben látják el. E támogatásokon belül önkéntes, illetve kölcsönös segítő (önsegítő) csoportok különíthetők el. Önkéntes segítő csoportok azok a szervezôdések, melyek rajtuk kívüli személyeknek, csoportoknak nyújtanak támogatást. Közkeletű kifejezéssel a "civil szféra" legkülönbözôbb szervezetei tartoznak ide. Hazánkban a rendszerváltozás kezdetén hálózatuk kiépülése 35
fölgyorsult, de a viszonylag gyors terjedés ellenére e szervezôdések a kívánatosnál még mindig kevésbé involválják társadalmunkat. Feladatuk, módszereik, összetételük, aktivitásuk, normáik, értékeik, segítô potenciáljuk szerint a támogató csoportok oly sokfélék, hogy e kiadvány keretein belül bemutatásuk meg sem kísérelhetô. Csupán néhány olyan szempont fölvillantása lehetséges, amelyek kutatása, vizsgálata sok hasznos információt nyújthat e csoportok
működésérôl. (Ilyen vizsgálódás önmagában szép mentálhigiénés feladat!)
Tanulmányozható például a csoport megszervezôdésének folyamata, a segítô munka vállalásának belsô motivációs bázisa. A segítő szerep vállalásában sokszor az öngyógyítás szándéka fejeződik ki, mások támogatása a segítő különböző érzelmi problémáinak elaborációjára, vagy éppen elfojtására is lehetőségeket kínál. (Ezt illetően részletesebben lásd a VI. fejezetet!) Vizsgálni lehet a laikus és professzionális segítő szervezetek, szolgálatok kapcsolatrendszerét, például együttműködésük, vagy rivalizálásuk szempontjaiból. Sok tanulmány foglalkozik a laikus segítô csoportok intézményesedési folyamataival, illetve e tendencia segítô munkára kifejtett hatásaival. Elemezhetők továbbá a csoportok belsô képzési, továbbképzési folyamatai, a professzionalizálódás lehetôségei etc. A kölcsönös segítô csoportokat más néven önsegítô csoportoknak nevezzük. Az önsegítés társadalomszervező elvének jelentôségére - az addig uralkodó szociáldarwinista felfogást tagadva - a század elején Kropotkin (40) hívta föl a figyelmet. Értelmezése szerint a társadalom fejlôdésének alapját a szolidaritás és a kölcsönös segítés értékei jelentik. Az önsegítô mozgalmak elsôsorban a plurális társadalmak jellemzô lakossági szervezôdései. Elterjedésük a szellemi és anyagi javak egyenlôtlen eloszlását fenntartó hatalommal szembeni polgári ellenállás gesztusaként is értelmezhető. Szokványosan ilyen hatalmi tényezô a paternalista berendezkedésű egészségügy is, amely a szakértelemre hivatkozva kisajátítja az egyéni sorsok feletti rendelkezés jogát, klienseit infantilizálja, függôségi helyzetben tartja. Az önsegítô csoportok legfôbb jellemzôje e gyakorlat tagadása, a szakértelem, a pénz és az erôszak képében és eszközeivel fellépő hatalom (és hatalomvágy) kiküszöbölése az emberi problémák megoldásának folyamatából. Az önsegítő csoportok fôbb jellemzôi: - a tagok hasonló életkora és problémái, - többnyire kiscsoportnyi méret, - közös célok, valamint - a kölcsönös segítségnyújtás és szolidaritás, mint a működés paradigmája. A csoportok normái, szabályozói átláthatóak, világosak és általában elég szigorúak. További jellegzetesség, hogy az önsegítő csoportok életében általában nagy szerepe van a
36
transzcendenciának, a csoport tagjai egyedül istennek, illetve egy fölöttük álló "erőnek" rendelik alá magukat. (A Névtelen Alkoholisták 12 pontját lásd a Mellékletben!) Dependens csoporttagok függôségi állapota ezzel mintegy szublimálódik. Bizonyára ezzel is összefügg, hogy az elsô önsegítô csoportokat alkoholbetegek alapították. Az elmúlt évtizedekben igen elterjedt önsegítô mozgalmak a különböző csoportok céljai és értékei szerint tipizálhatók. A csoport céljai szerint Telkes (61) családi, pszichológiai problémák, illetve testi betegségek gyógyítására szerveződő önsegítő csoportokat tart elkülöníthetőnek. Katz és Bender (33) ugyancsak a célok szerint terápiás, önmegvalósító, alternatív életstílust elősegítő, szociális reformot óhajtó, marginális csoportok szabadságfokát tágítani szándékozó, illetve kevert csoportokat különböztet meg. Gerevich (22) a megvalósuló értékek alapján a különböző szerveződéseket értékteremtő és értékmentő csoportokra osztja. Caplan a célok szerint mindenes (például egy életformaműhely) és specialista (például Névtelen Alkoholista) csoportokat különít el. Az önsegítő csoportok az elmúlt évszázadban világszerte elterjedtek. Az USA-ban mintegy 800.000 önsegítő (self-help) csoportot tartanak nyilván. Franciaországban évente többezer új szerveződés alakul, Németországban folyamatosan mintegy félszázezer a működő csoportok száma. Az elmúlt évtizedben hazánkban is alakultak szervezetek, például alkoholbetegek, kábítószeresek, újabban pedig rákbetegek, cukorbetegek, vesebetegek önsegítô csoportjai. A tapasztalatok szerint többnyire a problémamegoldás professzionális lehetôségeit elérô, sok tekintetben pedig meghaladó hatásfokkal működnek. A szervezett támogatások hivatásos szervezett formái közé tartozó intézményekben a szakemberek hivatásszerűen, meghatározott foglalkozási szabályok szerint, javadalmazásért látják el feladatukat. E hálózatba a segítô hivatásokat, professzionális humán szolgálatokat soroljuk. (A nevelés- és oktatásügy, egészségügy, közművelôdés, közigazgatás, szociális ellátás, közbiztonság, érdekvédelem, igazságszolgáltatás intézményei.) A lakossági elvárások jelentôs része szokványosan a hivatásos segítô szolgálatok felé irányul. Ezért azok kapacitása szinte mindig alatta marad a szolgáltatásaikat igénybevevôk elvárásainak. A rendelkezésükre álló anyagi és szellemi erôforrások általában még a fejlett államokban is elmaradnak a kívánalmaktól. A professzionális segítő intézmények és intézményrendszerek hálózatának kialakulása a spontán támogató hálózat sorvadására születő közösségi válaszként is értelmezhetô. Az elmúlt évtizedekben szinte folyamatosan górcsô alá vonták a professzionális segítô intézmények működését. Széleskörűen elterjedt az intézménykritikai irányzat, amely a
37
hivatásos segítő szolgálatokkal kapcsolatban elsôsorban két problématípusra hívja föl a figyelmet. Az egyik az intézmények, különösen a korrekciós intézmények hatalmi helyzetével függ össze. (Néhány évtizeddel ezelôtt az úgynevezett totális intézmények egyik típusaként a pszichiátriai kórházakat jelölték meg.) Az ilyen rezsimek működésének lényegi eleme klienseik korlátozása és kiskorúsítása, autonómiájuk beszűkítése. Ennek tartós fennállása sajátos
pszichológiai
tünetcsoport
kifejlődését
segíti
elő,
amelyet
hospitalizációs
szindrómának nevezünk. Jellegzetessége, hogy lecsökken a betegek (kliensek, rabok) kommunikációja, elhúzódóakká, a külvilág iránt érdektelenné válnak, jövőképük és kezdeményezőképességük
beszűkül,
érzelmi
elsivárosodásuk
alakulhat
ki.
Az
intézménykritikai megközelítések másik markáns vizsgálódási területe a kliensek és a hivatásos segítôk közötti kapcsolat kommunikációs és érzelmi sajátosságait elemzi. E vonatkozásban talán a legnagyobb veszély a
kliens és a segítô közötti kapcsolat
elidegenedése. Az intézmény iránti irreális elvárások, a gyakran lélekölô munka, a segítôk tartós elégtelenségi érzése, az egészségtelenül nagy ügyfélforgalom, a segítôk mentálhigiénés karbantartásának elmaradása etc. következtében gyakran kialakul az olyan munkalégkör, melyben a személyzet a támogatásra szoruló ügyfeleket mintegy tárgyként kezeli, igyekszik ôket távol tartani az intézménytôl, megjelenésüket ellenséges gesztusként értékeli. Ilyen viszonyok közepette természetesen éppen a segítés lényegi sajátja, a személyességre épülô kapcsolat veszik ki a segítés folyamatából, s ez a segítôre és a kliensre újabb és újabb érzelmi terheket ró. (Részletesebben lásd a VI. fejezetben!) A
professzionális
segítô
szolgálatok
természetesen
-
többek
között
az
intézménykritikai megközelítés tapasztalatainak földolgozásával - megpróbálják kiküszöbölni az ilyen útvesztőket. E próbálkozások sikerének záloga a segítô szolgáltatások rendszerszemléletű működése. A rendszerszemlélet nemcsak tükrözôdik a modern mentálhigiénében, hanem annak immanens sajátja. Az emberi problémák nem bonthatók szét a humán szolgáltatások különbözô szakirányai szerint. Így a lelki egészségvédelem, s az annak stratégiai lényegét alkotó primer prevenció is csak a különbözô megközelítések, módszerek koordinálásával
lehet
hatékony.
Napjainkra
ezért
az
interdiszciplinaritás
elve
a
professzionális humán segítô szolgálatok hatékonyságáról vallott nézetek paradigmájává vált. Fokozottan érvényes ez a lelki egészségvédelem területén, hiszen éppen a különbözô mentálhigiénés problémák azok, melyek kizárólagos jelleggel egyetlen diszciplína kompetenciakörébe sem sorolhatók. Az interdiszciplinaritás a mentálhigiéné napi gyakorlatát is döntôen befolyásolja, integrálva a mentálhigiénés jelenségek különbözô nézôpontból
38
történô értelmezési kísérleteit, az eltérô fölfogások egyeztetését, a célok összehangolását, valamint szoros együttműködést a prevenció napi gyakorlatában. Mindez az alkalmanként, vagy rendszeresen együttműködô szakemberek interdiszciplináris team-munkájában valósul meg. Olyan műhelyekben, amelyekben a mentálhigiénés problémák megelőzésében és befolyásolásában egyaránt illetékesnek érezheti magát a pszichiáter (aki a családfô alkoholizmusát kezeli), a pap (aki a feleség lelki vezetôje), a pedagógus (aki a gyermek magatartászavarával szembesül nap mint nap), a szociális munkás (aki az idősebb testvérnek próbál munkát találni). De említhető még a család válóperével foglalatoskodó jogász, vagy éppenséggel a helyi lap szerkesztôje, akin nagymértékben múlik, hogy a közösség tájékozódik-e a mentálhigiénés problémákkal való hatékony megbirkózás lehetôségeirôl. A professzionális segítés interdiszciplináris távlatainak - kissé talán idealizált fölvillantása a szakmai mértéktartást sem teszi szükségtelenné. A hivatásos segítôk intézményes lehetôségeinek összessége minden bizonnyal csak töredékét jelentheti egy társadalom, vagy akár egy kisebb közösség teljes támogató potenciáljának. A társadalmi támogató hálózat teherbíró és problémamegoldó képességének súlypontja bizonyosan a nem hivatásos, illetve a spontán támogatások területére esik. A szakemberek számára tehát a legnagyobb kihívást az jelentheti, hogy önkorlátozó - ha úgy tetszik: önkiteljesítô módon támogassák, elôsegítsék a spontán közösségek eme képességének kibontakozását. A vallásfelekezetek támogató rendszereken belüli külön csoportba sorolását az indokolja, hogy azok egyszerre mutatják a hivatásos és nem hivatásos szervezett támogatási formák sajátosságait. Az egyházak hitéletükben és szociális küldetésük vállalásában megnyilvánuló alaptevékenysége önmagában mentálhigiénés hatású. A gyülekezetben lévô emberi kapcsolatok, a személyesség és az intimitás igénye mindenkiben él, annak megvalósulása növeli a lelki problémákkal küzdô ember stabilitását. Ezáltal a vallásos ember sohasem érzi teljesen elhagyatottnak magát, még akkor sem, ha egyébként gondjai vannak. Az individuum ilymódon megélt lelki biztonságát a vallási közösséghez tartozók azonos értékrendszere
is
növeli,
elôsegítve a csoporton
belüli
nyílt,
személyes
jellegű
kommunikációt, az érzelmek spontán kifejezhetôségét. A liturgia, a rítusok, az ünnepek ismétlôdô rendje lelki értelemben is kapaszkodót jelent, kiszámíthatóbbá teszi a jövôt, az együtt átélt vallásos élmények és események fejlesztik a gyülekezeti közösség önazonosságát. A vallásfelekezetekhez kapcsolódó segítô tevékenységben a lelkészek munkája a hivatásos, a gyülekezeti tagok aktivitása pedig a nem hivatásos támogatások sajátosságait mutatja. Az évezredes hagyományok, a "praxis", valamint az egyházak egész társadalmat átfogó
39
intézményrendszere, a hozzáférhetôség miatt a szervezett támogatások közül talán a vallásfelekezetek segítô potenciálja a legnagyobb. A vallási közösséghez tartozás azonban nemcsak a másokon való segítés lehetôségét nyújtja, hanem - más típusú társas kapcsolatokhoz hasonlóan - a közösség tagjai számára direkt (lelki) egészségvédô hatása is van.
IV. Programok a terepen
40
A mentálhigiénés prevenció fogalma
Gerard Caplan (12) a különböző mentálhigiénés szolgáltatásokat elsôsorban prevenció- és krízisközpontúan tanulmányozta. Primér prevenció, elsôdleges megelôzés az olyan tevékenység, amely a mentális problémák kialakulása, azok betegséggé fejlôdése ellen hat. A személyközi kapcsolatok fejlesztésével, a külsô feltételek alakításával legalább részben kiküszöbölhetôk mindazon körülmények (illetve mérsékelhetô a hatásuk) amelyek a családi, munkahelyi, iskolai, foglalkozási etc. csoportok tagjai számára stresszhelyzetet jelentenek. Az elsôdleges megelôzés körébe tartozik a már kialakult krízisállapotok megoldásában nyújtott segítség
is,
amely
megakadályozza
a
konkrét
betegségtünetek
kifejlôdését.
(Krízisintervenció.) Mivel a társadalom egészében jelentkezô stresszek és krízisek terhei nem egyenlô mértékben oszlanak meg a különbözô csoportok és személyek között, különös figyelmet kell fordítani az úgynevezett rizikócsoportokra, azok tagjaira. A problémák halmozódását tekintve fôleg az következô csoportok tekinthetôk ilyeneknek: - izolálódó személyek, például csonka családban élôk, magányosok, gyermeküket egyedül nevelôk, elváltak, özvegyek, - nyugdíjba vonulók, nyugdíjasok, - életkori krízisben, sajátos életszakaszban lévôk, például serdülôk, házasulandók, gyermeket váró párok és különösen a nôk, - egzisztenciális gondokkal küzdôk, például munkanélküliek, hajléktalanok, - betegek és környezetük, például beteg gyermeket nevelô szülôk, betegek hozzátartozói, testi (értelmi) fogyatékosok, leszázalékolt pszichiátriai betegek, - szexuális zaklatásnak, erôszaknak kitett gyermekek (abused children) és nôk,
41
- veszélyeztetett gyermekek, stb. A pszichés, pszichoszociális problémákkal küzdô embereket a különbözô tanácsadó szolgáltatások változatos hálózata segíti. Azok tevékenységén kívül még sokféle egyéb módszer is az elsôdleges megelôzés szolgálatába állítható. Például az epidemiológiai kutatások, a humán szolgáltatásokban dolgozó szakemberek képzése és továbbképzése, a számukra szervezett mentálhigiénés konzultációs programok, a mentális betegségekkel és megelôzésük lehetôségeivel kapcsolatos ismeretterjesztés, stb. Mindezek nyomán a lakossági csoportok, illetve a szakemberek könnyebben föl tudják ismerni valódi problémáikat, azokkal hatékonyabb meg tudnak birkózni. A szekunder prevenció, másodlagos megelôzés művelésének legfontosabb célja, hogy a betegek gyógykezelése minél rövidebb ideig tartson, tehát a lehetô legrövidebb idôt töltsék el megszokott környezetüktôl távol, abból kiszakítva. (Lelki zavarok esetében viszonylag gyorsabb eredménnyel kecsegtetnek a rövid, fokális technikák és általában a krízisközpontú terápiás eljárások.) E cél elérését nagymértékben segíti a tünetek korai felismerése és a gyors kezelésbe vétel. Egyebek mellett ezért is fejlesztendô a lakosság pszichológiai kultúrája, hiszen a több ismerettel rendelkezô családtag, barát, szomszéd hamarabb képes felismerni a zavarjeleket és azt is tudja, hogy az adott probléma megoldására hol nyílik lehetôség. A tercier prevenció, harmadlagos megelôzés lényege a betegséggel együttjáró hátrányok minimalizálása. A különbözô rehabilitációs, reszocializációs és reintegrációs programok az optimálist lehetô leginkább megközelítô szomatikus, pszichés, illetve szociális állapot elérésére, vagy fönntartására irányulnak.
Cselekvési irányok
A mentálhigiéné különbözô értelmezési lehetôségei, valamint a Közösségi Támogató Hálózat modellje alapján jól körvonalazhatók azok a lehetséges elvi munkaprogramok, melyekkel a mentálhigiénés szakemberek hozzájárulhatnak valamely közösség lelki egészségi állapota fejlesztéséhez. A munkahely terepéhez köthetô programlehetôség új támogatási forma megszervezése a segítô hivatású szakember intézményén belül. Ez egyaránt irányulhat a kliensekre és a munkatársakra. Például az a pedagógus, aki valamilyen új diákcsoport megalakulását ösztönzi, vagy továbbképzô programot szervez a tantestület számára, voltaképpen ezt műveli. Az új támogatási forma irányulhat egyénekre és csoportokra,
42
szorítkozhat az ismeretek átadására és/vagy készségfejlesztésre. Gyakran ütköznek akadályba azok, akik az intézményük megszokott keretein túlmutató kezdeményezéssel próbálkoznak. Egy új program egyben új kultúrát is jelent, s nem biztos, hogy annak átvételében mindenki egyformán érdekelt. Probléma lehet ilyenkor, hogy a "kínálat"
megfelel-e a tényleges
igényeknek, szükségleteknek? Hogyan lehet fölkelteni a lehetséges közreműködôk, vagy éppenséggel a célcsoportok érdeklôdését, motivációját? Ilyen és ezekhez hasonló kérdések a legtöbb
új
kezdeményezés
kapcsán
megfogalmazódhatnak.
Megválaszolásukhoz
a
közreműködôk tapasztalata, illetve külsô konzultánsok véleményének mérlegelése egyaránt segítséget nyújthat. Valamely új támogató szolgálat intézményen kívül is megszerveződhet, ami lehet bármilyen karitatív, kulturális, segítô, tanácsadó, konzultatív etc. kezdeményezés. Ezekhez is támpontot nyújt a tényleges szükségletek fölmérése. Sok hivatásos segítô töri a fejét új programokon, s nem veszi észre a helyi közösség spontán önszerveződési törekvéseit, amelyek ha nem részesülnek kellő támogatásban, könnyen kudarcot vallhatnak. Harmadik lehetôség egy már működô támogató szolgálatnak nyújtott konzultáció. Ennek szemléletes példája az iskolapszichológus tevékenysége, föltéve, ha nem maga akarja kezelni a diák magatartászavarát, hanem szakmai tanácsaival a pedagógust segíti hozzá a probléma hatékony megoldásához. Különbözô lakossági csoportok is gyakran igénylik a szakemberek véleményét, segítségét, a hivatásos segítô maga is fölajánlhat konzultációt valamely intézményen kívüli közösségi program számára. Végül egy negyedik szakmai cél lehet a spontán támogatási formák segítése is. Bizonyos szempontból ez a legnehezebb, hiszen sokszor olyan hivatalos döntéseket kellene megakadályoznia a mentálhigiénés szakembernek, amelyekben tényleges döntéshozói illetékessége csekély, vagy egyáltalán nincsen. Másfelől viszont szinte korlátlan a spontán közösségi törekvések iránt nyitott szakember cselekvési tere, hiszen az informális gondviselôként létezô postásra, szomszédra, rokonra bármikor rámosolyoghat, lehet hozzájuk néhány jó szava, s meghallgatni ôket elég türelme. E viszonyulásmód önmagában is alkotóeleme a támogatások egész társadalmat átfogó rendszerének.
Programtervezés helyi közösségekben
43
A mentálhigiénés szakemberek tevékenysége konkrét munkaprogramokban valósul meg. Mivel azok kimenetele rendkívül sok tényezôtôl függ, különösen fontos a pontos tervezés. (29) Napjainkra már sok tapasztalat halmozódott föl a programtervezésrôl, a folyamatelemzésrôl, a kiértékelés lehetôségeirôl. Minden közösségekre irányuló mentálhigiénés program elsô lépése az aktuális helyzet felmérése. Adatok gyűjthetôk a munkanélküliségrôl, a drogfogyasztásról, a helyi morbiditási és mortalitási jellemzôkrôl, a lakásviszonyokról, a kisebbségi csoportokról etc. A populáció szükségleteinek becslését kérdôíves vizsgálatok, mélyinterjúk, fókuszcsoportok, adat- és dokumentum elemzés segíthetik. A következô teendô a helyi kezdeményezések számbavétele. Áttekinthető a helyi média működése, listázhatók a prevenciós programok, a szervezett támogatások különbözô formái, föltérképezhetôk a szakembereknek szóló továbbképzési lehetôségek, tanulmányozható az önkormányzat szociálpolitikája etc. E tájékozódáson belül érdemes fokozott figyelmet fordítani a helybeli intézményes támogatásokra. Vannak-e abban ellátási rések? Milyen az elsôdleges, másodlagos és harmadlagos megelôzésre fordított szellemi és anyagi erôforrások egymáshoz viszonyított aránya? Milyen a közösségben a hivatásos és laikus segítôk viszonya? Megfelelô-e a szakember ellátottság? Az alapos tájékozódás után következhet a lehetséges helyi távlatok, szükségletek föltérképezése. Ez a mentálhigiénés programokat igénybevevôk és az azokat szolgáltatók véleményének, elképzeléseinek megismerését jelenti. A széleskörű konzultációk nyomán nyilvánvalóvá válik, hogy ôk hogyan látják a közösség lelki egészségének minôségét, a tényleges szükségleteket, a szolgáltatások ésszerűsítésének lehetôségeit.
Mindennek
érdekében föl kell keresni az igénybevevôket, az érdekképviseleteket, az önkéntes segítôket és segítô csoportokat, a humán szolgálatok szakembereit. A konzultációk eredményeként körvonalazódhat a helyi támogatók, szövetségesek azon köre, akikre a program végrehajtásakor támaszkodhatunk. Jó ha e kör minél tágabb, kormányzati és önkormányzati intézményeket
és
döntéshozókat,
helyi
médiát,
szakszervezeteket,
alapítványokat,
munkaadókat, magán kezdeményezéseket, szponzorokat, önkéntes segítô szervezeteket etc. egyaránt involvál. Következô lépés a szükség esetén igénybe vehetô intervenciós lehetôségek számbavétele. (Például egy iskolai program esetén lehetôség van-e iskolapszichológus közreműködésére? Vagy egy karitatív kezdeményezés számíthat-e a helyi családsegítô központra?) Nagyon fontos összetevő a stáb képzési lehetôségeinek feltérképezése. (Például ha egy hosszabb távú program második évében válik aktuálissá egy speciális képzettséget igénylô
44
munka, már a tervezéskor tisztázni kell, hogy addigra valaki el tudja-e majd sajátítani a szükséges ismereteket?) Csak e hosszas elôkészítés után következhet a helyi célokban való megegyezés, majd konszenzus a követendô stratégiát illetôen. Ennek fontosabb elemei: az információs stratégia (szükségletbecslés, tájékoztatás), a fejlesztési stratégia (a prioritások meghatározása) és a stáb stratégia (képzés, továbbképzés). A stáb stratégiájának lényege multidiszciplináris team megszervezése. Külön feladat a rendszeres és hiteles információcsere módjának kialakítása a program stábján belül, illetve a közreműködôk között. Nagyon fontos, hogy az azonos célokért különbözô szolgálatokban dolgozó szakemberek és laikusok között megfelelô legyen az információk áramlása, hiszen ez az összehangolt cselekvés alapvető feltétele. Minden program folyamatos monitorizálást, folyamatelemzést igényel. Ez teremti meg a lehetôségét a program kiértékelésének, továbbá a menet közben esetleg szükségessé váló módosításoknak. A mentálhigiénés programok korrekt kiértékelése a számos és gyakran nehezebben objektiválható változó miatt elég nehéz. Vizsgálni szokták, hogy a választott program valódi szükségleteket elégít-e ki? A bevezetett szolgáltatás arányos-e a tényleges szükségletekhez? További szempontok a hozzáférhetôség, a hatékonyság és a közösség, illetve a célcsoport általi elfogadottság.
Hatékonyság, kiértékelés
A mentálhigiénés törekvések, konkrét programok hatékonyságának megítélése nem könnyű feladat. A mentális egészség, illetve betegség sokféle összetevő eredményeképpen fejlődik ki, a mentálhigiénés programok önmaguk is egyszerre több síkon hatnak, a különböző célcsoportokra azokon kívül számos egyéb tényező is befolyást gyakorol. Ezért a mentálhigiénés következményekért felelős változók meghatározása és vizsgálata nehéz. A tényleges hatékonyság megítélését az egészségfejlesztés és a betegség-megelőzés módszerei közötti kölcsönhatások is nehezítik. További szempont, hogy az egészségfejlesztő programok elsősorban nem a különböző mentális betegségek megelőzésére irányulnak, de ilyen következményük is lehet. Másfelől a direkt prevenció egyben a közösség egészségi állapotának fejlődését is maga után vonhatja. A különböző elemzések arra utalnak, hogy a sikeresnek bizonyult kezdeményezések néhány általános közös vonással rendelkeznek. Az egyik ilyen sajátosság, hogy a hatékony programok sikeresen involválják a különböző
45
lakossági csoportokat, például a szülőket, a pedagógusokat, illetve a családokat. Az is valószínűnek tűnik, hogy a folyamatosan működés hatékonyabb, mint az egyszeri, inkább alkalmi jellegű kampányok. Végül, de nem utolsósorban különböző módszerek együttes, párhuzamos alkalmazása általában eredményesebb, mintha a program csupán egyetlen eljáráson alapul. A különböző mentálhigiénés programok hatékonyságának tanulmányozása néhány további következtetés levonására is feljogosít. Úgy tűnik, hogy az alábbi módszerek alkalmazása mindenképpen ajánlható. •
A szociális kapcsolatok támogatása, például a szociális jártasság fejlesztése asszertivitást erősítő, továbbá kommunikációt fejlesztő tréningek révén.
•
A problémamegoldó képességek fejlesztése, például különböző kognitív módszerekkel, szülőcsoportokkal, helyzetgyakorlatokkal.
•
A szociális támogatások szélesítése, a kívánatos szociális változások serkentése, például családlátogatásokkal, szülők, özvegyek, gyászolók segítése révén.
•
Közösségi aktivitásokkal is alátámasztott média programok, amelyek bővíthetik az ismereteket, változtathatják a célcsoportok attitűdjeit és viselkedési normáit. A különböző célcsoportokra irányuló munkálatok hatékonyságával kapcsolatban a
következő fontosabb tapasztalatok adódtak. (45) A csecsemőket és kisgyermekeket célzó programok közül eredményesnek tűnik a rizikócsoportokba sorolható családok látogatása, ahol az intervenció a szociális gondoskodásra, a gyermekek és a szülők közötti interakciókra összpontosul. A különböző iskolai programok általában a tanulók szociális és kognitív kompetenciája fejlesztését, agresszív viselkedésük, illetve droghasználatuk visszaszorítását célozzák. E korcsoportnál a szülőkről való leválásból, illetve azok válásából adódó mentális problémák olyan módszerekkel mérsékelhetők, amelyek segítik a veszteséggel, a konfliktusokkal és a haraggal kapcsolatos érzések feldolgozását. Az izoláció és a válás számos felnőtt számára súlyos mentális problémát okoz, az ezek megoldására irányuló intervenció hosszútávon is csökkentheti a pszichiátriai tüneteket. A várandós anyáknak biztosított családlátogatások eredményesen felkészíthetik őket a szülői szerepre, egyúttal azok a születendő gyermek számára is preventív hatásúak. Ugyancsak bizonyított, hogy mindazoknak, akik idős, fogyatékos, illetve beteg emberekkel foglalkoznak, szintén szükségük lehet a munkájukkal kapcsolatos stressz mérséklésére. Munkanélküliek, illetve frissen
megözvegyült
nők
segítésével
kapcsolatban
szintén
kedvező
tapasztalatok
halmozódtak föl. 46
A különféle programok hatékonyságának megítéléséhez, pontos jelzőrendszerre, indikátorokra van szükség. Ezeket négy fő csoportba sorolhatók. (45) A bemeneti indikátorok a stratégiát, a célokat, a programokhoz szükséges időt és forrásokat jelentik. Felölelik továbbá a program hatókörével, célcsoportjaival, színterével kapcsolatos terveket és döntéseket. A folyamat indikátorok a program tényleges történéseit veszik számba, beleértve a multidiszciplináris tervezést, a célcsoportokkal, az igénybevevőkkel és a helyi közösségekkel folytatott konzultációkat, az egyes munkafázisokat, az igénybevett szupervízió történéseit, stb. A hatékonyság feltétele, hogy e jelzőrendszer tükrözze a program interdiszciplinaritását, a program alapértékeit, az események dokumentáltságát. A hatás indikátorok azokra a változásokra utalnak, amelyek a program eredményeképpen bekövetkeznek. Ezek nagyon változatosak lehetnek, például az ismeretek bővülése, új készségek elsajátítása, az agresszió mérséklődése, az interakciók fejlődése és bővülése, különböző közösségi akciók elterjedése, kedvező attitűdváltozások, az tanulók agresszivitásának csökkenése, az egészségmagatartás térnyerése, stb. Fontos, hogy a hatékonyság megítéléséhez a program résztvevői alkalmas hatás indikátorokat válasszanak, amelyek valóban a célokkal összhangban lévő változásokat jelzik. A kimenetel indikátorok meghatározása talán a legnehezebb feladat, mivel a mentálhigiénés programok hatása a különböző intervenciók és akciók összességét felölelően kumulatív jellegű. Világos paraméterekkel és algoritmussal rendelkező programok esetében a kimenetel direkt kapcsolatban áll a munka céljával, tárgyával és módszerével. A kimenetel indikátoroknak az alapvető célokra kell vonatkozniuk, tehát az érzelmi teherbíró képességre, a polgári mivoltra és az egészséges struktúrákhoz történő kapcsolódásra. (Lásd a mentális egészség legfontosabb dimenzióit az I. fejezetben!) Az érzelmi teherbíró képesség változását indikátorként például az asszertivitás, a kockázatvállalás és a hatékony megbirkózási képesség fejlődésére utaló jelek mutathatják. A polgári mivolt fejlődése például a tudatosság, az "én" és a "mások" elismerése, a hovatartozás, a kulturális identitás változásán keresztül is megítélhető. Az egészséges struktúrákhoz történő kapcsolódást például az igénybevevők (kliensek) bevonódásának foka, a helyi politika kedvező változása, az esélyegyenlőség bővülése jelezhetik. További indikátor lehet például egyes mentálhigiénés zavarjelek előfordulási gyakoriságának mérséklődése, illetve a célcsoport eredeti szükségleteinek megfelelő szolgáltatások, módszerek alkalmazása. A program jó megtervezését segítheti a gyakoribb lehetséges problémákra vonatkozó megfontolások számbavétele. (Ilyen kérdéssorokat lásd a Mellékletben!)
47
V. Átfogó modellek és távlatok
48
Mental Health Promotion
A modern mentálhigiéné legátfogóbb modellje a Mental Health Promotion (a továbbiakban MHP), a mentális egészségmegőrzés és fejlesztés programja. Az Egyesült Királyság Egészségnevelési Központjának meghatározásában (45) az MHP olyan rendszerelvű folyamat, amely egészségük fejlesztése érdekében hozzásegíti az egyéneket és közösségeket ahhoz, hogy kontrollálni tudják mindazokat a körülményeket, amelyek a (lelki) egészséget és betegséget meghatározzák. Ebbe valamennyi olyan tevékenység, program, akció beletartozik, amely a jó lelki egészséget szolgálva erősíti az egészségvédő faktorokat és gyengíti az azt gátló körülmények hatásait. Az MHP stratégiájának középpontjában nem a betegségek megelőzése áll, hanem egy kívánatos állapot kifejlődésének elősegítése. Ugyanakkor a lelki egészség előmozdítása másodlagosan az egyes mentális betegségek kialakulásának kockázatát is csökkenti. A mentálhigiénében szerepet vállaló laikus, vagy hivatásos személyek és csoportok sokféle ponton csatlakozhatnak az MHP programjaihoz. Éppen ezért fontos, hogy az egészségfejlesztés konceptualizálódjék, pontosan megfogalmazódjon annak stratégiája, illetve konkrét programjainak szintjei és módszerei. Különböző országok ennek érdekében különböző stratégiai és szervezeti modelleket alkottak. (45) Az angol nemzeti program három dimenziós, amely a konkrét feladatokat a hatókörük, színterük, valamint a célcsoportjuk segítségével határozza meg. A program hatóköre szerint lehet nemzetközi, nemzeti, regionális, helyi közösségi, családi, illetve individuális. Annak színterei lehetnek az otthonok, az iskolák, a munkahelyek, különböző kisközösségek, szolgáltató szervezetek, illetve a média. Végül célcsoportja szerint irányulhat csecsemőkre, kisgyermekekre, serdülőkre, fiatal felnőttekre, középkorúakra, és időskorúakra. Egy adott programban (oktatás, kampány, támogatás, fejlesztés, önsegítés stb.) e három dimenzió minden eleme minden többi elemmel kombinálódhat, egyértelműen meghatározva a konkrét cselekvés kereteit. Fontos, hogy a mentális egészséget fejlesztő programok aszerint is
49
különböznek, hogy mely életkori, etnikai, foglalkozási, társadalmi csoportoknak szólnak, hiszen az azokhoz tartozók szükségletei, érték-, hiedelem-, attitűd- és elvárásrendszere is eltérő. Az angol modell azon a felismerésen (alapértékeken) nyugszik, hogy: •
az egészség iránti szükségletek univerzálisak, az MHP-nek mindenkire vonatkoznia kell,
•
a programokban különböző szükségleteknek és megközelítéseknek kell tükröződniük,
•
a mentális egészséget segítő folyamatnak magának is "egészségesnek" kell lennie. Az angol modellt az alábbi ábra szemlélteti. (Forrás: MHP - A Quality Framework,
HEA, London, 1997.)
Hatókör
Célcsoport
Színtér
nemzetközi
csecsemők
otthon
nemzeti
kisgyermekek
iskola
regionális
serdülők
munkahely
teherbíróképesség
helyi közösségi
fiatal felnőttek
kisközösség
polgári mivolt
családi
középkorúak
eü. szolgálat
részvétel
individuális
időskorúak
média
Célok
ÉRTÉKEK: UNIVERZALITÁS, KÜLÖNBÖZŐSÉG, EGÉSZSÉGES FOLYAMAT
A kanadai nemzeti program a kihívásokra, a szervezeti struktúrára és a fejlesztés stratégiájára épül. (Forrás: MHP - A Quality Framework, HEA, London, 1997)
Egészséget mindenkinek
Kihívások az egyenlőtlenség
a megelőzés erősítése a megbirkózási
mérséklése
képesség fejlesztése
Mechanizmus
50
öngondoskodás
kölcsönös segítség
egészséges környezet
A megvalósítás stratégiája a közösségi részvétel
közösségi eü-i
a közegészségügy
segítése
szolg.-k erősítése
koordinálása
Az ausztrál modell különböző lakossági csoportok egészségi állapota és sajátos szükségletei szerint szerveződik. (Forrás: MHP - a Quality Framework, HEA, London, 1997)
Lakossági csoportok mentális állapotuk szerint egészségesek
rizikócsoportok
teherbíróképess. fejlesztése, egészséges életmód és környezet fenntartása health promotion
tünethordozók
rizikófaktorok csökkentése
korai diagnózis és kezelés
a mentális problémák, betegségek megelőzése
észlelés, azonosítás
betegek elkerülhető zavarok kezelése,gyógyítás a optimális gondozás
Az egészségfejlesztés szemléleti és módszertani változását illusztráló egyik legelterjedtebb modellt Caplan (Whittington) és Holland fejlesztették ki. Ez annak példája, hogy az egyéni problémák hogyan fordíthatók át tágabb, közösségi értelmezési keretbe, az individuális megközelítés hogyan változtatható át szociális cselekvéssé. A modell kiindulópontja az egyéni szinten jelentkező tünet, amely a személy számára valamilyen szimbolikus, pszichikus jelentéssel bír. Ebből kikövetkeztethetőek a társas lény szükségletei, vágyai, amelyek kielégítésére csoportspecifikus társadalmi cselekvések szervezhetők. Összességében a folyamatok a betegtől a "személyes" és "szociális" én-en keresztül a makroszintű cselekvésig haladnak. (Forrás: MHP - A Quality Framework, HEA, London, 1997) Radikális változás radikális humanizmus
radikális strukturalizmus
vágyak
szociális akció Szociális én
Osztály, faj, nem
51
Személyes én
Beteg
jelentés, pszichikus
tünet, individuális
értelmezés
funkcionalizmus Szabályozás
Szempontok az iskolai egészségneveléshez
Serdülôkorban fokozott egyes lelki és életvezetési problémák kialakulásának a kockázata. A diákok idejük tekintélyes részét az iskolában töltik, baráti-, érzelmi- és kortárskapcsolataik jobbára az intézmény falain belül szervezôdnek. Végül, de nem utolsósorban a serdülôkorra jellemzô nyitottság, spontaneitás és gazdag érzelmek jó lehetôséget kínálnak a kapcsolati kultúra fejlesztésére, az egészségmagatartás értékeinek kifejlesztésére. Az iskolának tehát kitüntetett szerepe van az egészségnevelés rendszerében, nevelési lehetőségeit a családok szocializációs szerepének kényszerű gyengülése is szélesíti. Sajnos a pedagógusok egy része az egészségnevelésben inkább saját korlátait, mintsem lehetôségeit érzékeli és hajlamos arra, hogy e feladatait másokra, például valamely kollégájára, az osztályfônökre, az iskola ifjúsági felelôsére hárítsa... Sokszor külsô szakember segítségét kérik, pszichológusét, (ifjúsági) orvosét, vagy másét. Pedig az iskolában kizárólag a tanár látja át és érzékeli a nevelési folyamat teljességét, neki van legtöbb információja a diákokról, azok családjáról. A külsô szakember legfeljebb ha heti egy-két órát találkozhat a diákkal, nincs kellő ismerete az intézmény, az osztály pszichológiai klímájáról, a közösség belső, lényegi történéseirôl.
Az iskolai (egészség)nevelés középponti szereplôje csakis a tanár lehet. E tevékenysége és általában az iskolai megelőzés ne legyen tünet- illetve betegségközpontú, inkább az egészségkárosító magatartásformák hátterének tudatosítását, a problémamegoldás kreatív lehetőségeinek elsajátítását célozza. Mindenekelőtt pedig a diákok értékszemléletének alakítására, proszociális és életigenlő magatartásuk támogatására, az együttérzés, szeretet, segítőkészség,
becsület,
felelősségvállalás,
autonómia
és
közösségi
összetartozás
hagyományos erkölcsi értékeinek fejlesztésére irányuljon. A nevelés eme fölfogása, mint program nem szorítkozhat csupán egyes tanórákra, át kell hassa az iskola, az abban megvalósuló személyközi kapcsolatok teljességét. A toleráns és empatikus iskolai légkör,
52
általában mindazon elvek érvényesülése, amelyek a személyközpontú pedagógia ismérvei, a diákokat is szabadabb önkifejezésre, önmaguk mélyebb megismerésére ösztönzik. A személyközpontúság pszichológiai klímájában pedig - mintegy másodlagosan - a diákok egészségmagatartása is kibontakozik. Az iskolai egészségnevelés részét jelentő drogprevenció akkor lehet hatékony, ha céljainak és módszertanának középpontjába nem a „drog”, hanem az attitűdök, az értékszemlélet alakítása, az önismeret és a problémamegoldó készségek fejlesztése kerül. Természetesen bizonyos ismeretek átadására is szükség van, de az ne szűküljön le a kábítószerek hatásainak, használatuk szövôdményeinek puszta bemutatására. A túlságosan részletezô ismertetés egyébként akár ötletadó is lehet. Az ismeretátadás legyen kiegyensúlyozott, túlzásoktól mentes, a valós helyzetet tükrözze. A középiskolások körében a nikotin és az alkohol a vezetô drogok, visszaélésszerű fogyasztásukat nagy baj lenne lebecsülni. A tényleges fogyasztás arányai miatt természetesen a kábítószerekrôl is szükséges szólni. Ne történjen ez dramatizáló, a veszélyeket mesterségesen fölnagyító módon. Az erôs tiltás sokszor ellentétes hatású, hiszen "a tiltott gyümölcs a legédesebb". Másrészt a veszélyek eltúlzása esetleg nem felel meg a diákok személyes tapasztalatainak, s így az egész megelôzô munka hitelét vesztheti. Célszerű, ha az iskolai drogprevenció hangsúlya a drogozás pszichológiai, pszichoszociális hátterének érzelemközpontú föltárásán, közös feldolgozásán van. Fontos, hogy ez megértő, elfogadó légkörben történjék, különben e "rázós" témában a diákok nem fognak megnyílni, belsô nehézségeiket nem merik elmondani. A tanár rigidebb, elutasítóbb viszonyulása növelheti a már érintett diákok szorongását, esetleges bűntudatát. Ez a lelki állapot pedig éppenséggel újabb drogfogyasztást indukálhat, illetve akadályozza, hogy a késôbbiekben ezek a diákok adott esetben segítséget kérjenek egymástól és tanáruktól. A téma feldolgozását elôsegítheti, ha az nem a megszokott tanórai keretben, hanem például délutáni klubfoglalkozáson történik. További alapelvek a diákok öntevékenységének serkentése (kortársvezérelt programok), a tanárok és diákok önismeretének fejlesztése, valamint a külső szakmai szupervízió igénybevétele.
Az ifjúság egészségének fejlesztése nem tartozik a gyorsan és látványosan megtérülô beruházások körébe. Az újabb és újabb generációk puszta léte, túlélése, az életük minőségéért viselt felelősség mégis megköveteli a felnőttektől az energia-befektetést. A feladat nemcsak ésszerűségi szempontokból vállalható. Értelmet ad számára mindaz, amely a tanár tevékenységét a távoli jövôvel összekapcsolja. Hiszen Németh László szavával (47) „a pedagógia kísérleteit nagyon nehéz ellenôrízni. Hol a jelzô izotóp, amely megmutatja, mi lesz egy emberben, s azon túl az egész társadalomban egy kitűnôen sikerült órából? Öreg tanárok elég szomorúan
53
szoktak beszélni errôl: menj tíz év múlva, s nézd meg, mi maradt a munkádból. De mi marad az elégetett szénbôl, a forgó lapátra hulló vízbôl, az elbomlott atomból? S mégis ezek hajtják a társadalmat. Ugyanígy az iskolai órák melege!"
Média és lelki egészség
Média és mentálhigiéné kölcsönhatása kettős nézőpontból is szemlélhető. Egyrészt annak tanulmányozásával, hogy a média miként láttatja a különböző mentális problémákat, azok hátterét, megelőzési és befolyásolási lehetőségeit. A vizsgálódás másik lehetősége a tömegtájékoztatás sajátos, közvetlen lelki hatásainak számbavétele lehet. A mentálhigiéné folyamatainak és ügyének hazai sajtóbeli kezelése meglehetősen problematikus, a tömegtájékoztatás kevéssé felel meg a közösség lelki egészsége védelmével és fejlesztésével kapcsolatos feladatainak, bizonyos mértékig maga is hozzájárul a mentálhigiénés helyzet romlásához. Noha egyes témák megszűntek tabu lenni (például a nyolcvanas évek végéig tilos volt beszélni a kábítószerezés jelenségérôl) a különböző közlésekben meglehetősen gyakori a szakszerűtlenség, az aránytalanság és a téves információ. (Telefonszolgálatok
önkéntesei
naponta
tapasztalják,
hogy
egy-egy
átgondolatlan
médiakampány nyomán megnő az önmagukat - tévesen - fertőzöttnek, betegnek minősítő hívók száma.) Jóval ritkább az egyes jelenségek és problémák tárgyszerű, elemzô ismertetése, a kreatív életstratégiák bemutatása, a segítségnyújtás- és kérés konkrét lehetôségeinek jelzése. Eluralkodni látszik a különbözô események és folyamatok szenzációhajhász megközelítése, amely figyelmen kívül hagyja a résztvevők egyéni érzékenységét és személyiségi jogait, továbbá a valószínűsíthető társaslélektani következményeket. A lelki egészségvédelem, újabb szóhasználattal a közösségi lélekvédelem szórványos, egyébként szakszerűbb bemutatásában is a biológiai, genetikai, gyakran pedig az okkultista szemlélet túlsúlya érzékelhetô, amely csupán kevéssé számol a meghatározó lélektani, szociokulturális összefüggésekkel. A pontatlan információk, a reménytelenség és hiábavalóság rejtett üzenetének megjelenése, a vonzó és konstruktív megoldási minták mellőzése nem segíti elő az önsorsrontó viselkedés visszaszorulását, inkább ösztönzi azt. A tömegtájékoztatás jelenkori gyakorlatában bizonyos
54
mentálhigiénés zavarjelek misztifikálódnak, s csak fölerősítik a gyakran egyébként is elutasító lakossági attitűdöket. E helyzetmegítélést jól visszaigazolja például a bűnözés és a drogjelenség sajtóbeli kezelése. Közvéleménykutatások szerint a magyar lakosság szubjektív biztonságérzete - nyilvánvalóan a bűneseteket és azok körülményeit közvetítő média hatásaként - lényegesen rosszabb, mint az az egyébként tényleg elgondolkodtató bűnügyi statisztikákból következnék. Tanulmányok jelzik (48), hogy a droghasználat tényleges veszélyeinek eltúlzása, a kábítószerkérdés szinte kizárólag kriminális kontextusban való megjelenítése a közvéleményt elidegeníti a problémától, rontva ezzel a hatékony prevenció és intervenció esélyeit. Nem lenne tehát meglepő, ha az átlagos hazai újságolvasók és televíziónézők tekintélyes hányada számára ma a kábítószerezés jelentené a fő magyar mentálhigiénés problémát és nem például a makrotársadalmi léptékű anómia, az értékrendszer súlyos zavara, a társadalom végletes kettészakadásából származó következmények, vagy éppenséggel a kábítószerezésnél lényegesen nagyobb súlyú alkoholprobléma. Az alábbiakban tekintsük át a tömegtájékoztatás direkt, döntően pszichológiai természetű mentálhigiénés hatásait. (A könyvtárnyi szakirodalommal bíró, rendkívül kiterjedt kérdéskör vázlatos ismertetése is szinte lehetetlen a rendelkezésre álló terjedelemben.) Média és lelki egészség bonyolult kölcsönhatásban állanak. A tömegtájékoztatás legelterjedtebb eszközei az emberi élet szinte valamennyi idősíkját és viszonylatát behálózzák. (Lásd az ábrát!) A média hatását nem konkrét tartalmain, hanem a közlés teljes kontextusában célszerű vizsgálni, mivel valószínűsíthetően elsősorban nem egy-egy konkrét műsor, vagy közlés, hanem a műsorfolyam és a közlések összessége gyakorolja a befogadó közönségre a legnagyobb befolyást. A média kontextuális hatásának jelentősége szűkebb értelemben a lelki egészség fogalomértelmezéséből is levezethető. A lelki egészség nem a betegség hiányát jelenti hanem a testi, lelki és szociális jólét pozitív értékkategóriákkal jellemezhető állapotát, amelynek kifejlesztése és fenntartása nem az egészségügy kizárólagos illetékessége, hanem az emberi élet legkülönbözőbb színterein zajló folyamatok függvénye. A "lelki egészség" sokféle használatos definíciója közül jól jelzi ezt Maslow fogalomértelmezése. (44) Eszerint az élelmezés és lakhatás bizonyos minősége csakúgy feltétele a lelki egészségnek, mint például az érzelemteli kapcsolatok megléte, a konfliktusok kezelésének képessége. Tehát egészségünk szempontjából valamely szolgáltatás, vagy intézmény működése annál relevánsabb, minél széleskörűbben jelen van a közösség hétköznapi életében. Márpedig a média tipikusan ilyen szolgáltatás.
Fontos
továbbá,
hogy
a
lelki
egészség
különböző
használatos
55
fogalomértelmezései egyaránt felölelik az autonómia értéktartományát. Hiszen alapvető pszichoszociális és emocionális szükségletek kielégítése, káros környezeti hatások kiküszöbölése, az emberi kapcsolatok célszerű alakítása végső soron autonómiát, azaz szabadságot igényel és feltételez. A médiának az emberi közösségek életében betöltött folyamatos, szinte szakadatlan jelenléte miatt média és lelki egészég kölcsönhatásának értelmezésekor tehát az autonómia szempontja is különös figyelmet érdemel.
MÉDIA (tömegtájékoztatási eszközök) televízió, video (film, játék) rádió, Elektronikus
számítógép (internet, játék, multimédia újság (napi-,hetilap, magazin, folyóirat)
Nyomtatott
reklám (poszter,szóróanyag, plakát stb. telefon (mobil, fax, információs vonal)
Egyéb
filmek (mozi) KONTEXTUÁLIS HATÁS!
MENTÁLIS EGÉSZSÉG élelem, lakhatás, védettség, biztonság, Pszichoszociális feltételek
közösségi támogatás etc. fájdalom, környezeti ártalmak, szükségtelen
Káros hatások kiiktatása
stressz, kizsákmányolás etc. érzelemteli kapcsolatok, a fontosság tudata, elfogadottság
Érzelmi szükségletek
csoporthoz tartozás, tisztelet, megerősítés, önbecsülés, önértékelés, szabadság, önmegvalósítás etc. AUTONÓMIA!
A média teljes rendszerének a közösség lelki egészégi állapotára kifejtett hatásait konkrétabban az alábbi négy körülmény határozza meg. 1. A média fokozódó gazdasági befolyásoltsága. 2. A műsorok szinkron és tömeges elérhetősége.
56
3. A média használatának időtartama. 4. A média és közönsége("fogyasztói") közötti kommunikáció sajátosságai.
Az
elmúlt
tömegtájékoztatás
évtizedekben közösségben
alapvetően betöltött
megváltozott,
feladatköre.
pontosabban
Eredeti
funkcióját
kiterjedt
a
lényegesen
meghaladóan a média ma már nemcsak közli a híreket, hanem értelmezi, sőt kreálja, "gyártja" is azokat. E feladatát leegyszerűsítve információs szerepnek nevezhetjük. Emellett a médiakínálat - mindenekelőtt a televízión, a rádión, az utcai reklámokon és a számítógépes rendszereken keresztül - a valóságos és elképzelhető emberi magatartás legkülönbözőbb értékeit, normáit, mintáit, modelljeit, konfliktusait is magába foglalja, így egy sajátos kulturális funkciót is betölt. Végül a legutóbbi évtizedekben mindehhez gazdasági szerepkör is társult, amely napjainkban már az információs és kulturális feladatok betöltését is alapvetően meghatározza. E gazdasági funkció mindenekelőtt a reklámokban, a szponzoráció gyakorlatában ölt testet, melynek lényege, hogy ösztönözi a fogyasztói magatartást, a legkülönbözőbb termékek vásárlására serkenti a "médiafogyasztó" populációt. (Egy amerikai polgár átlagosan és évente 21.000 televíziós reklámot lát.) Napjainkra a gazdasági érdekek és érdekcsoportok kiszolgálásának kényszere eluralta a médiát, az információs és kulturális tartalmak létrehozása és továbbítása ma már döntően anyagi, financiális megfontolások függvénye. Ráadásul a média felett megszerzett gazdasági uralom igen szűk érdekcsoportok kezében összpontosul. Az amerikai kereskedelmi televíziók költségeinek 75, a közszolgálati csatornák kiadásainak pedig 50%-át a 100 legnagyobb multinacionális vállalattól befolyó reklám és szponzorációs bevétel fedezi. (A közszolgálati Magyar Televízió éves költségvetési főösszegének jelenleg több mint kétharmadát teszik ki a reklám és szponzori bevételek, melyek döntően ugyancsak multinacionális vállalatoktól származnak. Ilyen bevételi struktúra mellett egyáltalán nevezhető-e még közszolgálati televíziónak az intézmény?) A média jelenkori működését meghatározó másik fontos körülmény, hogy a műsorok, programok azonos időben és azonos tartalommal a világ szinte valamennyi háztartásába eljutnak. Így a gazdasági és kulturális globalizáció nyomán szinte akadálytalanul épül föl a "világfalu" (Mc. Luhan), melynek lakói paradox módon alig ismerik egymást és amelynek uniformis tömegkultúrájában "mellesleg" terjed az írástudatlanság. A globalizációs folyamat lényegére és veszélyeire egyre több kutató hívja föl a figyelmet. (39) "Annál a képességénél fogva, hogy egyszerre milliók fejébe tud azonos képzeteket betáplálni, a tévé egyöntetűvé tudja tenni a látásmódokat, az ismereteket, az ízlést
57
és kívánságokat, hogy hasonlítsanak azok ízlésére és érdekeire, akiktől az elképzelések kiindulnak." (Mander) ".... a globális jövőkép építőmesterei olyan világot képzelnek el, amelyben a világ leghatalmasabb vállalatóriásai által teremtett és birtokolt egyetemes szimbólumok váltanák fel a különböző kulturális jelképeket, amelyek eddig az embereket különböző helyekhez, értékekhez és emberi közösségekhez kapcsolták. Kulturális jelképeink azonosságtudatunk és önértékelésünk fontos forrásait jelentik: megmondják, mennyit érünk és mi a helyünk a társadalomban. Megteremtik lojalitásunkat és felkeltik felelősségérzetünket a közösség és környezeti rendszerének egészségi állapota és jóléte iránt. Ha a kulturális jelképek feletti ellenőrzés átszáll a tőkés társaságokra, akkor átengedjük nekik a hatalmat is, hogy ők határozzák meg, kik vagyunk. Nem leszünk többé amerikaiak, norvégok, egyiptomiak, filippínók, vagy mexikóiak, hanem egyszerűen csak a "Pepsi generáció" tagjai, elszakítva hazától, otthontól és megfosztva lényegünktől." (Korten) Az ilymódon meglehetősen plasztikusan jellemzett tömegkulturális hatást a médiatartalmak szinkron és tömeges elérhetősége mellett az "expozíciós idő" is befolyásolja, az az időtartam, amelyet a lakosság a média nézésével, hallgatásával, olvasásával, az üzenetek befogadásával eltölt. A masszív kontextuális hatás figyelembevételével valószínűsíthető, hogy a média befolyása annál kifejezettebb, minél huzamosabb a média igénybevétele. A videózást is felölelő televíziónézés aktuális hazai adatait mutatja be az alábbi ábra. A TV-nézés átlagos idõtartama a magyar lakosság körében (1997. szeptember, forrás: MTV Rt. Monitoring) 300
perc/nap
250 200
hétvége
150
hétköznap
100 50 60 felett
(50-59)
(25-49)
(18-24)
(13-17)
(8-12)
(4-7)
0
korcsoport
Látható, hogy az életkor előrehaladtával egyre nő a televíziózással eltöltött idő mennyisége, s ez valószínűsíthetően azt is jelenti, hogy csökken a közvetlen személyközi kommunikációs gesztusok száma. A média programjai gyakran a családok, baráti társaságok napi életvitelét jelentősen befolyásoló szervező erővé is válnak, meghatározva az együttlétek időbeosztását, az interakciók tematikáját. A média "fogyasztása" mint foglalatosság sokszor
58
az egyébként mélyebb szinteken keletkező házastársi, családon belüli kapcsolati feszültségek kanalizációs lehetőségét is jelenti. Számos családban a gyermekek "lerendezésének" szokványos módja, hogy leültetik őt a képernyő elé, így a készülék "elektromos dajka"-ként (M. Wynn, 66) funkcionál. Mivel a látott tartalmak jelenidejűségének illúzióját kelti, különösen a televíziózás jelentősen megváltoztathatja az időélményt, fölboríthatja annak ősi tapasztaláson nyugvó rendjét, elbizonytalaníthat, szorongást kelthet. (31) A médián keresztül megvalósuló kommunikáció alapvetően asszimetrikus, hiszen média és közönsége között többnyire nincs valódi interakció. Ugyan különböző programok önmagukat interaktívnak hirdetik (lehet szinkron levelezni az interneten, be lehet telefonálni rádió és televízió műsorokba etc.) de ez nem tekinthető valódi interaktivitásnak, mivel nélkülözi a személyes találkozás érzelmi kontextusát, amely az emberi kommunikáció lényegi sajátsága. Különösen az internet tekinthető személytelen csatornának, a hálózatra juttatott üzenetek egy része nem tükrözi a tartalom iránti felelősségvállalást. A jelenidejűség és a valóságosság képzetét keltve a média összességében virtuális világot teremt, bizonyos passzivitásra, kényelmességre ösztönöz, fokozatosan helyettesítheti a környezet közvetlen megtapasztalását, az abból származó következtetéseket és ítéleteket. A követhető modellekre vonatkozó emberi szükségletek, azonosulási vágyak a műsortartalmakra vetülhetnek, mintegy passzív elkerülő magatartást kifejlesztve a valóságos életben. (Sokan nem az erdőt járják, hanem természetfilmeket néznek, nem háziállatot gondoznak, hanem a tamagocsi gombjait nyomogatják.) E virtuális valóság akkor is hamis, ha létrehozói objektivitásra törekednek. Az egyes hírműsorokban bemutatott 10-15 tudósítást hírek, tudósítások százaiból, ezreiből választják ki. Így óhatatlanul az ügyeletes szerkesztő szubjektív ítélete dönti el, hogy mely esemény válik hírré. További torzító sajátosság, hogy a könnyebb befogadhatóság, a közérthetőség érdekében, illetve terjedelmi korlátai miatt a média sztereotípiákkal operál, leegyszerűsített azonosulási modelleket és értelmezési kereteket kínál. Különösen éretlenebb személyiségű emberek számára jelent fenyegetést, hogy saját életük is a média által közvetített virtuális minta szerint alakul, gondolataik, érzelmeik, cselekvéseik nem valós helyzetüket, hanem e virtuális világ kontextusát tükrözik. Ez a realitáskontroll gyengülését jelenti. E folyamatot példázza a Diana walesi hercegnő tragikus halálát övező reakció. A hercegnőt ugyanaz a média formálta már-már népmesei hőssé, amely - ugyanazokkal az eszközökkel - el is pusztította. Noha az emberek fölismerték ezt, gyászuk mégsem abban nyilvánult meg, hogy legalább egy-két napra elzárták volna a televíziót, ellenkezőleg, mégjobban megnőtt a tragédiát taglaló műsorok nézettsége, s tömegek kezdték vásárolni
59
a haláleset után a piacon megjelent kazettákat, életrajzokat. Mintha Diana elvesztése kapcsán a gyász, e mélyen személyes érzelem csupán külsődleges formákban, a média által fölkínált keretekben tudott volna kifejeződni.
A média világában olykor megtapasztalható (politikai) manipulációk is elősegíthetik a virtuális valóság fölépülését. Például, ha aránytalanság van a bemutatott, illetve hivatkozott politikai személyiségek szereplési gyakoriságában, vagy ha egyes csoportokat elsősorban pozitív, másokat elsősorban negatív kontextusban jelenítenek meg, stb. Mindennek mentálhigiénés jelentősége is van, hiszen a hamis identitásokkal táplált, hamis tudati állapotba taszított közösség döntési és felelősségvállalási képessége beszűkül, a személyes tapasztalás és a médiatartalmak közötti ellentmondás kognitív disszonanciát eredményez, amely elbizonytalanít és frusztrál, gátolja a plurális társadalom kifejlődését. Az általánosabb hatások sorában említhetők az ingerekkel, információkkal való elárasztás negatív következményeit is. Egy ponton túl az észlelt információk már nem kellőképpen feldolgozhatóak. (Miközben az érzékszerveinket elérő információk mennyisége milliószorosára növekedett, agyunk és érzékszerveink ingerfelfogó képessége százezer éve lényegében változatlan.) A készen kapott ingerek tömege belső lelki "kényelmességet" szül, különösen kisgyermekeknél szegényíti a fantáziavilágot, hátráltatja a személyiségfejlődést. (V.ö. a külső képek belső reprezentációja, feldolgozása törvényszerűségeivel! /5/) A tömeges ingerhatás elleni védekezés egyik lehetősége az elkerülő magatartás, csakhogy bizonyos információk ismerete nélkül ma már nem, vagy alig lehet megfelelni a különféle foglalkozási, családi, illetve informális szerepeknek, szerepelvárásoknak. Védekezési lehetőség lehet az aktív felejtés, illetve a sztereotipizálás, a tartalmak leegyszerűsítése is, utóbbi előítéletes gondolkozást szülhet. A média, különösen a televízió, a videófilmek, a reklámok és a klipek konkrétabb és direkt mentális következményeit elsősorban a médiatartalmaknak a lakosság agressziójára, szexualitására és hangulati állapotára kifejtett hatásain keresztül vizsgálják. E kérdéskör szakirodalma is rendkívül kiterjedt. Az agresszió látványának hatásaival kapcsolatban régebben vitatott, ma már széleskörűen elfogadott tudományos álláspont, melyet a vonatkozó közlemények mintegy 75 %-a állít (64) hogy az fölerősíti a befogadó agresszivitását, különösen kisgyermekek esetében. A káros hatásokat növeli, ha az agresszív eseményeket életszerűen ábrázolják, ha a befogadó frusztrált állapotban van és eleve hajlamos az agresszív megnyilvánulásokra, illetve a bemutatott agresszió jutalomértékkel bír. Az egyébként jó ügyért küzdő "pozitív" hősök
60
durvasága tehát különösen káros következményekkel járhat, hiszen példájuk legitimálja az erőszakot, s az követhető, elfogadható magatartásmintaként jelenik meg a nézők számára. A kognitív input elmélet szerint a agresszív tartalmak folyamatos, nagy mennyiségű "adagolása" megváltoztatja a befogadók ítéletét magáról az erőszakról, olyan belső meggyőződést és ítéletet szül, hogy az agresszió alkalmas eszköze a problémák megoldásának, hatékonyságot eredményez az életben. Az agresszív médiaminták masszív masszív jelenlétét longitudinális vizsgálatok igazolják. Például Gerbner szerint a televíziós programok 80 %-a tartalmaz erőszakot. (21) Felmérések mutatják, hogy 18. életévükre az amerikai fiatalok átlagban 18.000 gyilkosságot látnak a televízióban.
Más tanulmányok arra hívják föl a figyelmet, hogy különösen frusztrált nézőkben az erőszak látványa izgalmi (arousal) állapotot vált ki, s ha a befogadó ilyen állapotában találkozik az őt előzetesen frusztráló személlyel, hajlamos aktuális izgalmi állapotát is annak tulajdonítani. Az agresszióval való folyamatos találkozás további következménye lehet az agresszív események iránti közömbösség kifejlődése. Az agresszív médiatartalmak káros hatásairól szóló adatok meggyőző bizonyítékul szolgáltak a döntéshozók számára ahhoz, hogy napirendre kerüljön a gyermekek védelme e negatív hatásokkal szemben. Az Egyesült Államokban minap elfogadott törvény értelmében a műsorszolgáltatók egységes pontrendszer útján kötelesek tájékoztatni a nézőket arról, hogy a vetítésre kerülő műsorok milyen mértékben tekinthetők károsnak a gyermekek személyiségfejlődésére. Az USA-ban hamarosan csak olyan televíziós készülékeket lehet majd árusítani, amelyek a skála adott értékénél automatikusan kikapcsolnak, s újbóli üzembe helyezésük csak a szülők által ismert jelszóval lesz lehetséges.
A szabados, öncélú szexuális médiatartalmak hatásainak vizsgálata is elvezet az agresszió problematikájához. A médiában a szexualitás gyakran kapcsolódik erőszakhoz, s az ilyen minta főleg fiatal fiúk szexuális magatartását befolyásolhatja kedvezőtlen irányban, azt szado-mazohisztikus irányban módosíthatja. (Az Internet világhálózatán pedofil túrákra is toboroztak már közönséget.) A média jellemzően szenzációsságra törekszik, iparkodik, hogy előtérbe állítsa a leginkább
figyelemfelkeltő
tartalmakat,
ezáltal
a
közlések
igen
gyakran
negatív
konnatációjúak. A kutatások egyik iránya a folyamatos, nagymennyiségű negatív tartalom hangulati hatásainak fölmérésére irányul. Hazai vizsgálatok, például Beöthy Molnár kutatásai is igazolni látszanak, hogy a tartós negatív tapasztalás szorongáskeltő hatású, megváltoztathatja az énről, a világról és a jövőről alkotott képet, tanult tehetetlenséghez, depressziós állapothoz vezethet. (5) Napjainkban a magyar társadalom talán legmarkánsabb pszichológiai sajátossága a tanult tehetetlenségi állapot, amely vélt és valós kudarcaink állandó fölemlegetéséből, valamint a külvilágtól és önmagunktól eredő
61
vélt vagy valós, huzamosan negatív megítélésből fakad. A tanult tehetetlenség kifejlődését, a "kognitív torzítás" kialakulását elősegíti, ha a világról szerzett benyomások, illetve készen kapott üzenetek a valóságosnál negatívabbak. Ezért sem mindegy, hogy a hírközlés milyen terjedelemben, mennyire naturálisan és milyen prioritással mutatja be például a kriminális eseményeket, a katasztrófahelyzeteket, illetve az erőszak legkülönbözőbb megnyilvánulási formáit.
További nagy vizsgálódási terület a napjainkra tömegessé váló reklámok hatásainak kutatása. A reklám fogyasztói kultuszt ébreszt, jelentősen hozzájárul az értékek materializálódásához, s ennek önmagában nagy mentálhigiénés jelentősége van. Mivel hamis tudatot, hamis identitást eredményez, mentálhigiénés értelemben sem közömbös, hogy a reklámok jelentős részének üzenete egész egyszerűen nem igaz. (Avagy józan ésszel minősíthető-e másként az olyan üzenet, amely szerint "a legtöbb" amit egyik ember egy másiknak adhat, nem más mint egy csésze feketekávé?) A reklámfolyam kikerülhetetlen, bizonyos értelemben tehát kész helyzet elé állítja a polgárokat, muszáj belebotlani, meghallani, elolvasni. A hirdetések álszimbólumokat teremtenek, együvé tartozóként ábrázolják a valóságban nem szervesen kapcsolódó dolgokat. Mivel a pompás autókhoz vonzó nők és férfiak, valamint szabadság dukál, aki új autót vesz, szintén vonzó és szabad lesz. "Csak" egy doboz cigaretta vásárlása szükségeltetik ahhoz, hogy a vásárló "ráérezzen" Amerikára, - mindenestől persze, beleértve az őslakosok kultúráját, az Alapító Atyák művét, az Emberi Jogok Nyilatkozatát, a holdraszállás teljesítményét és persze Clinton elnök legutóbbi nyilatkozatait is.
A reklámok tudatosan célozzák meg a tudattalan tartalmakat, a rejtett, többnyire orális és szexuális ösztönkésztetéseket, s olyan illúziót ébresztenek, hogy a kínált termék megszerzése, birtoklása valódi kielégülést eredményez. (Mindeközben a vonzó kínálat sokak számára elérhetetlen, s e tény annál szorongatóbb, annál inkább szülhet kisebbrendűségi érzést, minél csillogóbbak a reklámok, a kirakatok.)
A reklámok további paradoxona,
hogy azt sugallják, mintha (az általuk kiskorúsított) fogyasztó választaná ki a birtokolni óhajtott terméket. Jóllehet fordítva történik, a "pepsi érzés", a "henkel minőség" választja ki a fogyasztóját. E ponton ismét fölmerül az autonómia kérdésköre. Immár kísérletek bizonyítják, hogy a média kritikátlan "fogyasztása" a kifejezés orvosi értelmében is függőségi állapothoz vezethet. Több használatos diagnosztikus kategória is utal a nem kémiai függőség eme típusára, mint például "plug-in drug" (elektromos drog), "television addiction" (televízió hozzászokás), "Internet Addiction Disorder" (Inetrenet Függőségi Betegség). Autonómia és dependencia problematikája azonban az orvosi kontextusnál szélesebb keretben is értelmezhető. Ha a virtuális világ üzeneteit kritika, valóságkontroll nélkül fogadják be, ha nem vetik össze azt a személyes tapasztalással,
62
számosan lassacskán leszokhatnak az önálló ítéletalkotásról, hétköznapi konfliktusaik nyílt vállalásáról,
valódi
belső
szükségleteik
felismeréséről,
életkörülményeik
szuverén
alakításáról, az önmaguk és a mások iránti felelősség vállalásáról. Mikro- és makrotársadalmi szinteken egyaránt olyan magatartás fejlődhet ki, amely a konkrét problémákkal való megküzdés helyett a kivonulás, a visszahúzódás különböző gesztusaiban ölthet testet. (Különösen fennáll e veszély a gyorsan változó, átalakuló társadalmakban, mint amilyen a jelenkori Magyarország.) Illusztrálja e lehetőséget két adoma! Az első megtörtént eset, két ismerős utazik buszon, egyikük lapot olvas és így szól: "azt írja az újság, hogy a Duna már elöntötte az alsó rakpartot!" Történik ez akkor, miközben buszuk éppen a felső rakparton halad... A másik adoma szerint a nagymama büszkén sétáltatja unokáját. Találkozik barátnőjével, aki lelkendezik: milyen aranyos unokád van! Mire a nagymama válasza: "ó ez semmi, hát még ha látnád a fényképeit!"
Persze dependencia és autonómia problematikája nemcsak a médiahatás alapkérdése, hanem a lelki kultúra, a közösségi lélekvédelem és általában az emberi létezés dilemmája is. A média káros hatásai az eleve önállótlan, szorongó, a külső kontrollos, alacsony önértékelésű embereket fenyegetik elsősorban. Az érett személyiséget a média sem képes függőségbe taszítani, degradálni. Ellenkezőleg, az érett személyiség és közösség számára a média számos ösztönzést, támogatást tud nyújtani a kiteljesedéshez, a fejlődéshez. A felvetett problémák megoldását semmiképpen sem jelentheti a média korlátozása. A média közönségének és munkatársainak együttműködésével viszont mérséklendők a káros, s fölerősítendők a kedvező hatások. A proszocialitás értékeinek fokozott médiabeli megjelenése a mentálhigiéné jelentős hatótényezője lehet. Kísérletesen igazolt, hogy a proszociális értéktartalmak még a nézők immunrendszerét is kedvezően befolyásolják, növelik védettségüket. E hatás nemcsak az expozíció alatt érvényesül, hanem azt követően is egy ideig megmarad, továbbá nem függ a látott alkotásról kialakított személyes véleménytől. Tehát a proszociális minták tudatalatt is hatnak. Más kísérletek szerint a proszociális értékek mintája nem csak az antiszociális magatartást mérsékli, hanem a proszociális megnyilvánulásokhoz is ösztönzést nyújt. Természetesen a média ma is sok proszociális értéket közvetít, csak talán még nem eleget, talán még nem a legalkalmasabb módon és időben. A közönségnek tehát mindenekelőtt meg kellene tanulnia jól használni a médiát. Különösen a szülők számára lennének hasznosak olyan képzési programok, amelyek reálisan bemutatják a média lehetséges káros és kedvező hatásait, kifejlesztenének bennük olyan készségeket, melyek segítségével gyermekeikkel közösen földolgozhatják a különböző műsorokat. Általában kívánatos lenne a média 63
használóinak érdekvédelmi célú önszerveződése. A műsorpolitika célszerű és tudatos alakítása is szükségesnek tűnik. Mindenekelőtt az újságírók mentálhigiénés, kommunikációs képzése révén, továbbá a különböző szakmai munkacsoportok folyamatos feed-backje lehetőségének megteremtésével. Törvényes keretek között kifejlesztendők olyan szabályozók, melyek a műsorkészítés alapvető szakmai és etikai normáit, s azok megvalósulásának garanciáit tartalmazzák. Végül, bizonyos korlátozások bevezetése sem indokolatlan, különösen a gyermekek védelme érdekében, akik életkoruknál fogva nem eléggé autonómak ahhoz, hogy önállóan válogassanak a műsorok közül. E lehetőségek megragadása azonban hatástalan marad, ha a közösségi lélekvédelem szemléletmódja nem hatja át a társadalom teljes individuális, csoportszintű és intézményes viszonyrendszerét. Antiszociális környezetben a proszociális média gyorsan céltáblává, nevetségessé, kvázi ellenkultúrává válik.
VI. A segítés útvesztői
64
Segítő szindróma
A segítő (helfer, illetve helper) szindróma elnevezés Schmidbauertől származik (59). A tünetegyüttes azoknál a segítő foglalkozásúaknál alakulhat ki, akik számára hivatásuk választása és művelése, a "másokon segítés" belső szükséglete saját, ingatag lelki egyensúlyuk fenntartásával függ össze. A foglalkozás gyakorlásának eme funkciója miatt az érintettek számára a hivatásszerep az egész életvezetést meghatározó körülménnyé terebélyesedik, olyan "pótlékká", "mankóvá" válik, amely nélkül a magánélet üressé, értelmetlenné válhat. A segítő szindróma jeleit mutató szakembereknél a pályaválasztást ténylegesen motiváló pszichológiai háttértényezők általában rejtve maradnak és tudattalan késztetésekként hatnak. Pályaszocializációs, illetve mélylélektani vizsgálatok a segítő hivatás választásának legkülönbözőbb motívumait tárták föl. (17) Ezek közül első helyre kívánkozik, hogy a másokon való segítés, a mások iránti bizonyos fokú szolidaritás belső szükségleteit a legtöbb ember magában hordozza. Létezik tehát spontán segítőkészség, olyan, alapvetően proszociális értékrendszer és magatartásforma, amely sui generis emberi jelenség, mégpedig nem is csak tanult formájában, hanem - újabb kutatások szerint - veleszületetten is. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a spontán segítőkészségen kívül számos egyéb oka is lehet annak, hogy valaki humán segítő pályára lép. Vannak, akik számára ez mindenekelőtt altruista magatartás, erkölcsi döntés, amely a neveltetés körülményeiből, tekintélyes családtag, illetve más referenciaszemély példájából, gyermek-, illetve iskoláskori élményekből ered. Másoknak a választott hivatás elsősorban megélhetési forrást jelent. A biztos egzisztencia megteremtése -
65
mint motívum - nemcsak a nagyobb javadalmazással járó pályák választásában nyilvánulhat meg. Olyan térségekben, ahol nehezebb elhelyezkedni, a kisebb jövedelmet biztosító segítő hivatás iránti elköteleződés is alapulhat a megélhetés, az egzisztenciális biztonság szándékán. (Számos kistelepülésen például a szociális otthon, a nyugdíjasklub, a szociális gondozói szolgálat - bár meglehetősen kevés jövedelmet nyújt - jószerével az elhelyezkedés egyetlen lehetősége.) Rejtett, mélylélektani motívumai is ismeretesek a humán pályák választásának. Noha a segítő szakmák, illetve a polgári demokrácia fejlődésével a segítő/kliens kapcsolat egyre mellérendeltebbé, szimmetrikusabbá válik, az még mindig egyfajta "hatalmi kontextusban" valósul meg, amennyiben az egyik: a szenvedő, a kiszolgáltatott helyzetű fél segítséget, támogatást kér egy másik személytől, a segítő hivatású szakembertől. Legalább is előfeltevések és tudattalan fantáziák formájában a segítő hivatások mindegyikében leképeződik ez a helyzeti adottság, tehát a segítő hivatás gyakorlása a szublimált agresszió egy formájaként is értelmezhető. A társadalmak szokványos érték- és normarendszerében a humán segítő pályák szakembereit általában magasabb elismertség övezi, gondoljunk csak a gyógyító orvos és általában az egészségügyi személyzet már-már mitikus modellképére. Ezért a segítő hivatások a legkülönbözőbb nárcisztikus szükségletek kielégülésére is bőséges lehetőséget kínálnak. A hivatását "áldozatosan", "emberfeletti odaadással", "hősiesen" végző segítő számára a környezet elismerése folyamatosan pozitív megerősítésként szolgál, elismerés utáni vágyát elégítheti ki. A segítő hivatás választásának néhány fent jelzett, lehetséges motívuma kapcsán le kell szögezni, hogy önmagukban e háttértényezők nem szolgálhatnak a segítő szakember morális, vagy szakmai megítélésének alapjául. Egyrészt, mert a pályaválasztás többnyire kevert motivációs bázison nyugszik. Másrészt egy adott hivatás elsajátításához és gyakorlásához vezető tényleges (pszichológiai) motívumok tartalmánál sokkal fontosabb, ha azokat a segítő - önismereti munkával - tudatosítani tudja. Ilymódon fejlesztheti szakmai identitását, munkálhatja ki pályafutása célrendszerét és jövőképét.
A segítő szindróma kialakulásának pszichodinamikai modellje szülői elutasításból eredő kora gyermekkori sérülést feltételez. Az érzelmi elutasítottság és el nem fogadottság a kisgyermek számára komoly lelki megterhelést jelent, amelyet úgy próbál enyhíteni, hogy egyre inkább igyekszik megfelelni a valós, illetve képzelt szülői elvárásoknak. A szülő szeretetének elnyerése érdekében a gyermek a szülő "ideálképével", azaz felettes énjével azonosul, annak megfelelő magatartást mutat. (Úgynevezett én-ideál identifikáció, amely szigorú erkölcsi normákat, fokozott altruizmust, önfeláldozási készséget, stb. eredményez.) Ilyen személyek számára később, felnőtt korukban a segítő hivatás választása, illetve művelése a szülői felettes én, másfelől a saját belső szükségletek, késztetések között feszülő
66
konfliktusok megoldási módja, egyfajta "öngyógyítás", amely a valódi személyes szükségletek elhárítását szolgálja. A segítő tünetcsoport érzelmi, illetve viselkedésbeli jellemzői változatosak. Általában megfigyelhető a saját érzelmi szükségletek tagadása, az ilyen segítő túl sok terhet, áldozatot vállal. Nem, vagy csak nehezen látja be, hogy önmaga is szeretetre, segítségre, támaszra szorul. Úgy gondolja, hogy ezen belső szükségletei beismerésével és kielégítésével mintegy cserbenhagyná klienseit és vállalt misszióját, önmagát pedig leértékelné. Így tehát neki mindig erőt "kell" mutatnia, az elgyengülést "nem engedheti meg" magának. Az ilyen segítő általában kerüli az egyenrangú kapcsolatokat, klienseivel gyakran atyáskodó, felettesei iránt túlságosan engedelmes. Szigorú erkölcsisége, példamutató áldozatvállalása elsősorban felettes énjéből fakad, ezért gyakran elégedetlen önmagával, önértékelése ingadozó. Valódi belső szükségletei elfedése, elfojtása miatt agressziója fokozódik, de ez erkölcsi normái miatt nem direkt ("tudatos") hanem indirekt, rejtettebb formákban nyilvánul meg, nem ritkán erősödő autóagresszióban ölt testet. (Fokozott tehervállalás, dohányzás, alkoholfogyasztás, szuicid kísérlet.) Schmidbauer a segítő szindrómás segítők négy altípusát különböztette meg egymástól. A "foglalkozás áldozata" típus hivatásbéli, illetve egyéb (családi, házastársi, szülői, baráti, egyéb informális) szerepei közötti határvonalak elmosódnak, szinte teljesen megszűnnek. "Állandóan" dolgozik, túl sok időt tölt munkájával, foglalkozása, hivatása teljesen rátelepszik családi életére. A "perfekcionista" típus személyes kapcsolatait is megoldandó "esetekként" kezeli, professzionális szakmai törekvéseit családi, baráti, rokoni körben is alkalmazza, illetve ott próbálja kiteljesíteni. Bizonyos abban, hogy a magánélet, illetve a családi élet is kizárólag a "hivatás", a "szakma" általa már elsajátított törvényszerűségei szerint alakul, így otthoni kapcsolati problémáinak megoldására is a munkahelyén alkalmazott professzionális kezelési módokat tartja leginkább megfelelőnek. Ezért a családján belüli sikerei számára szakmai értelemben is megerősítést jelentenek. A "kényszeresen szétválasztó" típus munkahelyi és magánéleti szerepei, illetve magatartása (hasítás révén) élesen szétválnak egymástól. Hivatása számára egyébként sokszor terhes normáit a munkahelyén pontosan betartja, így "igazán megérdemli", hogy az egész napi "robot" után otthon "lazíthasson", követelőző legyen, kiszolgáltassa magát. E segítő tehát kicsit a családja "áldozata", amelyik nem igazán méltányolja foglalkozásbéli teljesítményét, erőfeszítéseit.
67
A "kalóz" típusú segítő hivatásszerepét használja fel saját, egyébként szegényesebb intim szférájának berendezésére. A magánéletéből hiányzó érzelmeket, élményeket és kapcsolatokat szakmai szerepét és helyzetét kihasználva igyekszik pótolni. Általában így tesz szert barátokra, tisztelőkre, szexuális partnerekre, egyáltalán "közönségre".
Kiégési szindróma A segítő hivatások lényege emberek egymásra kifejtett kölcsönhatása, amelynek során az interperszonális, illetve csoportközi viszonyrendszer kontextusában valamilyen emberi változás és/vagy fejlődés következik be. A segítő hivatású szakember e folyamatban aktívan, saját észlelésével, érzelmeivel, gondolataival és magatartásnormáival vesz részt, saját személyisége tehát mintegy eszköze is munkájának. Mivel megfigyelések szerint a segítő hivatásúak körében is viszonylag sokszor fordulnak elő különböző érzelmi, életvezetési, egészség problémák, amelyek miatt átmenetileg, vagy tartósan maguk a segítő foglalkozásúak is klienssé válhatnak, az elmúlt évtizedekben fokozott figyelem fordult a segítő hivatású szakemberek sajátos munkahelyi megterhelődésével kapcsolatos problémák, illetve azok következményeinek kutatása felé. A kiégettségi (burn-out) szindróma kifejezést elsőként Freudenberger alkalmazta (18) annak a tünetegyüttesnek a leírására, amelynek hátterében tartós, főleg érzelmi jellegű munkahelyi megterhelés, illetve stresszhatás húzódik meg. A kiégettségi szindróma legfontosabb összetevőinek sorában elsőként a nagyfokú kimerülés említendő, amely a egyszerre érzelmi, mentális és fizikai jellegű. Ezzel is összefüggésben a segítő elégtelenségi érzésekkel küzd, úgy érzi hogy munkáját nem tudja a kellő, illetve elvárható intenzitással és hatékonysággal végezni. Ha tartósodik az inkompetencia érzése, a segítőben hivatásával és saját hivatásszerepével kapcsolatosan reménytelenség fejlődhet ki, nem látja értelmét annak, amit csinál, a munkavégzés egyre terhesebbé válik számára. Mindennek eredményeképpen percepcióváltozás történhet a segítőben önmagára, hivatására és klienseire vonatkozóan egyaránt. Ez azt jelenti, hogy saját magát, gyakorolt hivatását, illetve a klienseket egyaránt alkalmatlannak tartja a célok elérésére. A segítő szindróma változatos tünetek képében jelentkezhet, amelyek valójában a nem specifikus neurózis tünetei: fejfájás, alvászavar, fáradtság, igerlékenység, szorongás, elégtelenségi érzések, alacsonyabb önértékelés, önbizalomhiány, improduktivitás, cinizmus
68
kifejlődése önmaga, hivatása és munkája iránt. E helyzet leggyakoribb, inadekvát megoldási kísérletei: - drogfogyasztás (nikotin, koffein, alkohol, nyugtatók, altatók, egyéb drogok), - érzelmi visszahúzódás, negatív beállítódás, ellenségesség a kliensek iránt, - párkapcsolati zavarok, válás, - az állásváltoztatás, illetve pályaelhagyás bizonyos esetei, - szélsőséges esetben szuicídium. Longitudinális vizsgálatok szerint a kiégettségi szindróma kifejlődése időben szakaszolható. Az érintett segítők általában nagy lelkesedéssel kezdik el hivatásuk gyakorlását, telve vannak altruista, "világmegváltó" attitűdökkel, emberszeretettel. Néhány év múlva pályájuk a stagnáció fázisába érkezik el, ambícióik csökkennek, kezdeti lelkesedésük alábbhagy. A későbbiekben, a frusztráció szakaszában a munkahelyhez és a munkavégzéshez elsősorban negatív élmények kötődnek: csalódások, akadályoztatás, sikertelenség. E negatív tapasztalatok tartóssá válása egyre mélyebben meghatározza a segítő saját hivatásához, illetve hivatásszerepéhez fűződő érzéseit és a folyamat az apátia fázisába jut el. Ez már kiégettségre utaló állapot, amelyet a kimenetel szakasza követ. Utóbbi érdemi intervenciót, illetve inadekvát megoldási kísérletet egyaránt jelenthet. A kiégettségi tünetcsoport kifejlődését, illetve felismerését illetően különböző értelmezési keretek, modellek ismeretesek. Az egyik megközelítési lehetőség a statisztikai módszer. Különböző kérdőívek és tünetlisták szerkeszthetők, amelyek standardizálásával a pozitív válaszok bizonyos aránya esetén a kiégettségi állapot valószínűsíthető. Ilyen lista az úgynevezett Maslach-féle Kiégési Leltár, amely 900 fős mintán alapul, kérdései három tüneti terültre, az érzelmi kimerülésre, a klienstől való elidegenedésre és a személyes hatékonyság érzetének
hiányára
faktoranalízisben
irányulnak.
egymástól
(43) E három
függetlennek
kérdéscsoportra adott
bizonyultak,
tehát
válaszok
mindhárom
a
területtel
kapcsolatban pozitív válaszokra van szükség a kiégettségi szindróma megállapításához. Ugyancsak statisztikai értelmezést tesz lehetővé a Meier-féle kiégettségi becslőskála (Meier Burnout Assessment), amely a mellékletben található. Sassali modellje a kiégettségi szindróma kifejlődésében a tartós munkahelyi frusztrációt hangsúlyozza, amely a segítő feszültségének
fokozódását
percepcióváltozást
vonja
maga
után
és
energia-kimerüléshez
vezet.
A
hangsúlyozó modellek az önmagát teljesítő jóslat pszichológiai
törvényszerűségét emelik ki a kiégettség kifejlődésében. Eszerint a kedvezőtlen munkahelyzet érzelmi elnyűttséghez vezet, s ekkor következik be az észlelés megváltozása. A segítő
69
másként, kvázi ellenfélként, "akadályozó tényezőként" kezdi látni a klienseket, azoktól elidegenedik, egyúttal önmagát is eltérően kezdi észlelni, saját személyes hatékonyságába vetett hite megrendül. Ezáltal - mintegy önmagát teljesítő jóslatként - a segítő munkája ténylegesen is alacsony hatékonyságúvá válik. Savicki és Cooley kontinuális modellje (58) három tengely mentén történő elmozdulásban ragadja meg ezt a változást. Az első tengely a segítő és a kliens érzelmi kapcsolatát, közelebbről identifikációját írja le, két végpontja a túlazonosulás (összeolvadás) illetve a teljes elidegenedettség. A segítő kezdetben túlságosan azonosul kliensével, annak sikereit és kudarcait mintegy saját sikereiként és kudarcaiként éli meg, a kiégés felé vezető szakmai út ez esetben a tengely elidegenedés végpontja felé való haladást jelenti. A másik tengely a kontroll helye szerint azt jelöli, mit gondol a segítő arról, hogy a kliens problémái mérsékléséért, megoldásáért ki és milyen mértékben viseli a felelősséget. E tengely két végpontja a kontroll belső helye (vagyis amikor a segítő úgy véli, hogy kizárólag ő felelős a kliensért), illetve a kontroll külső helye (amikor a segítő szerint a kliens helyzetének rendeződése kizárólag a klienstől függ.) A kiégés kifejlődése e tengelyen olyan "haladásban" nyilvánul meg, amely a kontroll belső helyétől a kontroll külső végponti helye felé mutat. Végül a harmadik tengely az érzelmi kimerülés versus megújulási képesség szerint értelmezi a segítő aktuális állapotát. Eszerint kiégésről akkor beszélhetünk, ha a segítő képtelen ellensúlyozni munkahelyi megterhelését, képtelen ellazulni, feltöltődni, egyszóval pályája során a megújulási képessége csökken és a kimerülés végpontja felé halad. Megfigyelések szerint a segítő hivatású szakemberek pályájuk kezdetén erősen azonosulnak kliensükkel, nagy felelősséget éreznek annak sorsa iránt, egyúttal rendelkeznek a személyes megújuláshoz szükséges feltételekkel és viselkedésbeli eszköztárral. Úgy tűnik azonban, hogy a kiégés kockázata szempontjából nem mindegy, hogy pályájuk kezdetén mindezen képességek milyen mértékben jellemzik a segítőket. A tapasztalatok szerint a későbbi kiégést elősegítő tényező, ha a pályakezdő segítő "túl közel" helyezkedik el a három tengely túlidentifikációt, kizárólagos belső kontrollt és érzelmi kimerülést jelentő végpontjaihoz. Természetesen a klienssel való azonosulás elfojtása,
a felelősség és az érzelmi terhek
áthárítása semmiképpen sem lehet a segítők számára ajánlható megoldás, illetve védekezési mód. Létezik azonban egy olyan köztes, optimálisnak tekinthető helyzet, amely jelentősen mérsékli a későbbi kiégés kockázatát. E modell szerint ez az úgynevezett "különálló kapcsolat" (detached concern) viszonyulásmód, amely egyszerre jelenti a klienssel való azonosulást és bizonyos mértékű távolságtartást, a felelősség reális megosztását, illetve az érzelmi megújulás képességének megőrzését. Meier kiterjesztett modellje értelmében a kiégés
70
ismétlődő tapasztalatokból eredeztethető állapot, amely egy összetett elvárásrendszerrel kapcsolatban értelmezhető. A hivatásbéli megerősítésre vonatkozó előfeltevések és elvárások azt jelentik, mit gondol a segítő arról, hogy az általa gyakorolt hivatásban egyáltalán elérhetők-e sikerek? (Például: meg lehet-e gyógyítani az alkoholbetegséget?) A kimenetelre vonatkozó elvárások azt jelentik, mit gondol a segítő, létezik-e olyan a cselekvésmód, amely a kívánt célok elérését eredményezi, illetve mit kell tenni ennek érdekében? (Például: ha az alkoholbetegség gyógyítható, milyen orvosi magatartás, eljárásmód, vezet el ahhoz?) Végül a harmadik elvárásrendszer a személyes hatékonysággal kapcsolatos hiedelmeket öleli fel, a segítő azzal kapcsolatos ítéletét határozza meg, hogy személy szerint ő képes-e sikert elérni a pályán. (Például: ha az alkoholbetegség gyógyítható, ismeretes olyan eljárás amely ehhez elvezet, mit gondol a segítő arról, hogy ő maga képes-e ennek megfelelő szakmai munka végzésére?) A segítő e három elvárásrendszerrel kapcsolatos hiedelmei és meggyőződései egy bonyolult, kognitív jellegű kontextuális feldolgozási folyamatban integrálódnak, amelynek végeredményétől függ a kiégés bekövetkezte, illetve elkerülése. A kiégés stresszmodellje a folyamatot az általános stresszelmélet keretében értelmezi. Selye szerint a stressz a szervezet (illetve a személyiség) bomlási és újraépülési folyamatainak (észlelt) egyensúlytalanságából, Lazarus megfogalmazásában pedig az elvárások és a rendelkezésre álló megoldási lehetőségek (észlelt) aránytalanságából adódik. Stresszhelyzetre a szervezet (a személy) úgynevezett vész(alarm)reakcióval válaszol, mozgósítja erőtartalékait, ellenállása a megterhelő helyzet elkerülésében, vagy sikeres, illetve sikertelen megoldási kísérleteiben ölt testet. (Kognitív átstrukturálás, adaptáció, a helyzet megváltoztatása, inadaptív megoldások.) A sikertelen megoldási kísérletek előbb-utóbb összeomláshoz, kimerüléshez vezetnek. (Betegség, szuicídium.) E modell alapján (27) a kiégéshez vezető folyamat elhúzódó stresszhelyzetnek tekinthető,
amelyben
pszichoszociális
és
intézményi
stresszorok
különíthetők
el.
Pszichoszociális stresszorként hathat például a státuszvesztés (lefokozás, nyugdíjazás, áthelyezés, stb.), a szociális izoláció (szeretett személy elvesztése, válás, állásvesztés, stb.) az anyagi, megélhetési nehézségek, fizikai függőség kialakulása (pl. különböző kémiai szerektől), különböző szociális szerepek eredményes betöltéséhez szükséges információk hiánya, stb. A lehetséges intézményi stresszorok közül a legfontosabbak a következők. Feszültségforrás, ha a munkahelyen hibás a hatalom megosztása, az alkalmazottaknak nincs érdemi beleszólásuk a hatékony munkához szükséges feltételek kialakításába. Problémát jelenthet a felelősség helytelen megosztása is, ha például az alkalmazottak a valódi kompetenciájukon kívül bekövetkező eseményekért is felelősséget viselnek. (Ez gyakran
71
megfigyelhető sürgősségi ellátást végző szervezetekben, például intenzív osztályos nővérek esetében.) Ilyenkor az alkalmazottakban könnyen ébredhetnek különböző szorongások és félelmek, például a bekövetkező eseményektől, esetleges átszervezéstől, eltérő felkészültségű kollégákkal való munkakapcsolattól. Stresszkeltő tényező lehet a munkavégzéssel kapcsolatos jutalmazási és szankcionálási rendszer bizonytalansága, következetlensége. (Bér, bizonytalan munkahely, átláthatatlan beosztás, következetlen értékelési rendszer, továbbképzési lehetőségek elérhetősége, stb.) Újabb nagy terület e szempontból a konkrét munkafeladatok megosztása,
amelyben
egymásnak
ellentmondó
elvárások,
szerepkonfliktusok,
felelősségáthárítás, stb. jelenhetnek meg. Más modellek (53) az igénytelen munkát és az unalmat, a szegényes gazdasági körülményeket, a túlterheltséget és a kevés sikerélményt teszik elsősorban felelőssé a tünetek kialakulásáért. Általánosságban a különböző magyarázatok főleg abban különböznek egymástól, hogy a hangsúlyt a személyiség affektív, kognitív, vagy viselkedésbeli összetevőire helyezik-e. Az is vitatott kérdés, hogy a kiégési tünetcsoport kialakulásának hátterében elsősorban külső (szervezeti), avagy belső (intrapszichés) okok húzódnak-e meg? A szervezeti körülmények meghatározó jelentőségét nyomatékosító szerzők azt állítják, hogy vannak olyan munkahelyek, amelyekben dolgozva előbb-utóbb bármely segítő kiégne. Másfelől napi tapasztalat, hogy ugyanazt a munkahelyzetet egyes segítők jól, míg mások kevésbé jól viselnek el. Gyakorlati szempontok alapján a kiégés okozati hátterében individuális és intézményes motívumok azonosíthatóak. Ilyen individuális motívum, hogy a segítő mennyire érzi fontosnak önmagát, azt a munkát, amelyet végez. Milyen mértékben képes önálló cselekvésre, döntéshozatalra, illetőleg napi munkájában mennyire szorul mások utasításaira, irányítására. Olyan rejtett motivációinak is jelentősége lehet, mint például a mások kontrollálásának, illetve saját maga öngyógyításának szükséglete a hivatáson keresztül. E rejtett motívumok elmélyült önismereti munkával történő tudatosítása a kiégés ellenében hat. Szerepe lehet továbbá a személyes élettörténetből, a családi háttérből adódó szakmai szocializációnak, identitásnak. A családi háttér jelentősége különösen nagy, mivel fontos, hogy a segítő hivatással óhatatlanul együttjáró feszültségek feldolgozásához a szakember családja alkalmas keretet nyújt-e, valódi támogató hálóként működik-e? A kiégés kockázatát illetően a pályán eltöltött időnek, a szakképzettség szintjének is jelentősége van, minél megszokottabbá, rutinszerűbbé válik a napi munka, minél nagyobb az inkongruencia a szakmai kihívások és a szakmai felkészültség között, a kiégés kockázata is annál kifejezettebb.
72
A kiégés intézményes okozati hátterét illetően több gyakorlati szempont vethető fel. Ilyen például a segítő/kliens arány, hiszen nyilvánvaló hogy a munkától, illetve a kliensektől való elidegenedést segíti, ha egy-egy szakemberre túl sok ügyfél jut, ha a teljesítendő munkaórák száma túl nagy, ha a regenerálódáshoz szükséges szabadidő, vagy éppenséggel a fizetés túl kevés. (A segítő hivatások hazai rendszerében és gyakorlatában mindezek a körülmények a napi valóság
nyilvánvaló elemei.) Elbizonytalanító hatásai miatt okozati
tényező, ha a munkahelyeken rossz, következetlen, pontosan nem ismert, vagy irreális az értékelési rendszer. (E problémákkal különösen gyakran szembesülnek a dependens kliensekkel foglalkozó kezelőhelyek.) Túl sok, vagy túl kevés stábülés ugyancsak elősegítheti a kiégést, a munkacsoport folyamatos "önmarcangolása", másfelől a munkatársi kapcsolatok teljes elhanyagolása egyaránt kerülendő. E szempontból is nagy jelentősége van a stáb és tagjai megalapozott és folyamatos szakmai hitelesítésének (feed-back), külső szupervízió igénybevételének, általában a kellő szintű szakismereteknek, amelyek általában a megfelelő továbbképzések révén biztosíthatóak. Végül, de nem utolsósorban a munkatársakra háruló túlzott adminisztratív terhek is említendőek, mivel azok nemcsak lélekölőek lehetnek, de a direkt segítő/kliens kontaktusoktól is elvehetik az időt. A stresszmodellt alapul véve meghatározható az a folyamatsor, amelyben a kiégési állapot eredményesen kezelhető. Mindenekelőtt a probléma hátterének, valódi motívumainak felismerésére és azonosítására van szükség, a kialakult helyzettel kapcsolatos valódi érzések tudatosítására, beismerésére. Ha a segítő - még ha szakmai normái és erkölcsi érzéke tiltakozik is ellene - beismeri valódi érzéseit, akkor esély kínálkozik a helyzet valódi mibenlétének megértésére és átértékelésére, annak felismerésére, hogy a kellemetlen élmények tényleges forrásai nem azok a személyek, akikkel kapcsolatban a negatív élmények keletkeznek. (Tehát a kliensek érzelmi elutasítása nem magukból a kliensekből fakad, ténylegesen nem nekik szóló gesztus.) Az érzelmek, vélemények és megítélések ilyenfajta újraszerveződését kognitív átstruktúrálásnak nevezzük, melynek révén az adott helyzethez megelőzően tapadó kellemetlen élmények semlegessé válnak a személy számára és fenyegető voltuk megszűnik. Ez teremti meg a lehetőségét relaxációs válasz kiváltásának, illetve a szükséges szervezeti változtatások megtételének. Általánosabb megközelítésben a kiégés kezelésében és megelőzésében a megfelelő önképzés és továbbképzés, a szükséges munkahelyi változtatások megtétele, a "különálló kapcsolat" eszménye, a segítő köré szerveződő különböző támogatási formákra, végső soron a segítő szakember saját mentálhigiénés állapotával való törődés fontosságára hívhatjuk még föl a figyelmet.
73
Manapság a kiégési szindróma tanulmányozása divatos téma. Különböző diagnosztikai és definicionális problémák miatt több szakember a kiégési tünetcsoport puszta létét is vitatja, sokan a depresszió, illetve a neurózis bizonyos formáival azonosítják, vagy egyszerűen munkahelyi kielégületlenségnek tekintik. Mások szerint kiégés nincs, csak rossz segítők vannak. Az ellentmondásos megítéléstől függetlenül legalább azért érdemes tanulmányozni a kérdéskört, hogy azáltal a hivatásos segítők mélyebben megismerjék és megértsék valódi motivációikat, hivatásukhoz és klienseikhez fűződő viszonyukat. Nem az önmarcangolás, az öndiagnózis igényével, hanem szakmai fejlődésük érdekében.
VII. Mellékletek
74
A névtelen alkoholisták 12 lépése
1. Beismertük,
hogy tehetetlenek
voltunk
az
alkohollal
szemben,
hogy életünk
irányíthatatlanná vált. 2. Arra a meggyőződésre jutottunk, hogy csak egy nálunk felsőbbrendű Erő képes helyreállítani lelki egészségünket 3. Elhatároztuk, hogy akaratunkat és életünket a saját felfogásunk szerinti Isten gondviselésére bízzuk. 4. Mélyreható és bátor erkölcsi leltárt készítettünk magunkról. 5. Beismertük Istennek, magunknak és egy másik embertársunknak hibáink igazi természetét. 6. Teljességgel készek voltunk, hogy Isten megszabadítson e jellembéli hiányosságoktól. 7. Alázatosan kértük Őt fogyatékosságaink felszámolására. 8. Számba vettük mindazokat, akiknek valaha kárára voltunk és készek voltunk mindnyájuknak jóvátételt nyújtani. 9. Közvetlen jóvátételt nyújtottunk mindazoknak, akiknek tudtunk: kivéve ha ez nekik, vagy másoknak sérelmes lett volna. 10. Folytattuk az önvizsgálatot és amikor hibásnak találtuk magunkat, haladéktalanul beismertük.
75
11. Igyekeztünk ima és elmélkedés révén tudatos kapcsolatunkat - a saját felfogásunk szerinti - Istennel fejleszteni, csupán azt kérve, hogy velünk kapcsolatos akaratát felismerhessük, és erőt, hogy azt kivitelezhessük. 12. E lépések eredményeként lelki ébredést tapasztalván, igyekeztünk ezt az üzenetet más alkoholistáknak továbbadni és ezeket az elveket életünk minden megnyilvánulásában gyakorolni.
Segítő kérdések a program tervezéséhez* 1. Melyek a céljaim? 2. Milyen szükségleteket kívánok megcélozni? 3. Melyek a felhasználható erőforrások? 4. Hogyan épül a program mindarra, amit most csinálok? 5. Hogyan egészíti ki a program a mentálhigiéné egyéb módszereit? 6. Milyen tapasztalati háttér áll rendelkezésre és az mennyiben érvényes? 7. A rendelkezésre álló elmélet alapján a támogatás mely szintjei adottak? 8. Melyek a célcsoportok? 9. A teljes népesség hányad részét jelenti az érintett célcsoport? 10. Az intervenció hatása valószínűsíthetően hogyan kumulálódik a jövőben? 11. A program hatása hogyan terjed ki a szélesebb népesség körébe? 12. Mik az elképzeléseim a program-egyeztetések és a bevonás stratégiájára? 13. Melyek a konzultációs csoportok előnyei és erősségei? 14. Hogyan kívánom bevonni (elérni) a célcsoportokat, illetve az igénybe-vevőket? 15. Valószínűleg mely faktorok eredményezik vagy mérséklik a program hatásait? 16. Hogyan indítom a programot?
76
17. Feltérképeztem-e a szükségletbecslés erősségeit és gyengeségeit? 18. Hagytam-e elegendő időt minden munkafázisra? 19. Sajátjának érzi-e majd a team a programot? 20. Megterveztem-e a célcsoport, illetve az igénybevevők bevonását a program valamennyi pontján, beleértve az indikátorok választását is? 21. Megterveztem-e a programvázlatot? 22. Milyen siker-kritériumokat állítottam fel a kiértékeléshez? 23. Milyen indikátorokat alkalmazok? 24. Hogyan viszonyulnak a választott indikátorok a fő célokhoz? 25. Hogyan auditálom majd a programot? 26. Hogyan folytatódik a program? 27. Melyek az elképzeléseim a későbbi akciókra vonatkozóan? 28. Valószínűleg hogyan tartósodnak a program hatása? 29. Hogyan terjednek el a program felfedezései, vagy eredményei? Segítő kérdések a program célcsoportjának (felhasználók) bevonásához*
1. Hogyan határoztam meg a célcsoport bevonásának kritériumait? 2. Hogyan határoztam meg az emberek elfoglaltságát is figyelembe vevő módszereket? 3. Melyek a célcsoport tagjaival (a felhasználókkal) kapcsolatos elvárásaim? Ezeket hogyan tudatom majd velük? 4. Mennyire megfelelő az általam használt környezet? 5. Honnan tudom, hogy hány felhasználó vonódik majd be a programba? 6. Mindenkire nézve egyenlőek-e a kapcsolódás esélyei? Ezt miből gondolom? 7. Milyen választási lehetőségeket kínálok a felhasználók számára bevonódásuk érdekében? Hogyan kutatom majd fel őket, hogyan jutok döntésre? 8. Hogyan ösztönzöm a célcsoport (felhasználók) bevonódását? 9. Hogyan segítem a célcsoport (felhasználók) bevonódását? 10. Hogyan érem el az egyenlőséget?
* *
Forrás: MHP - A Quality Framework, HEA, London, 1997 Forrás: MHP - A Quality Framework, HEA, London, 1997
77
Meier-féle Kiégési Becslőskála 1. Ha nem kapom meg munkámtól, amit szeretnék, nem fogok semmi energiát fektetni belé. 2. A munkatársaim segítenek abban, hogy legyen önbizalmam. 3. Korábban nagyon élveztem a munkámat, de ahogy telik az idő, egyre kevesebb örömet találok benne. 4. A munkával kapcsolatos korábbi tapasztalatom okozzák, hogy most kétségeim vannak azzal kapcsolatban, hogy jelenleg mit tudok tenni. 5. Sokat idegeskedek azokban a helyzetekben, amikor a munkámat értékelik. 6. Ha kezdek megunni egy adott feladatot, akkor már tudom, hogy mit fogok csinálni. 7. A munkámat intellektuálisan érdekesnek, izgalmasnak és változatosnak tartom. 8. Azok az emberek, akik legalább egy területhez nem értenek jól, rossz véleménnyel kell legyenek magukról. 9. Sok olyan tevékenység, amelyet régebben élvezetesnek találtam a munkámban, ma már nem okoz sok örömet. 10. Ha valami fontos munkát végzek, utána gyakran azzal az érzéssel megyek el, hogy csinálhattam volna jobban is. 11. Alig tudom kivárni, hogy eljöjjön a szabadság ideje.
78
12. Ha kudarcot vallok valamilyen feladattal, azonnal úgy érzem, hogy mindenben csődöt mondtam. 13. Csakis azért dolgozom, mert muszáj, mert kell a pénz. 14. Van néhány olyan feladat a munkámban, amihez hozzá sem nyúlok, mert tudom, hogy úgysem tudnám megoldani. 15. Itt a munkahelyemen olyanok a viszonyok, hogy az alkalmazottaknak alig van beleszólásuk a saját munkájukkal kapcsolatos döntésekbe. 16. A legjobb szín, amellyel jelenlegi munkámat jellemezni lehetne, a szürke. 17. Borzasztóan megviselne,ha fel kéne hagyni a munkámmal, mert annyira szeretem csinálni. 18. Nincs elég önbizalmam a munkához. 19. Sokat idegeskedem munka közben. 20. Semmi lehetőségem arra, hogy befolyásoljam, hogy hogyan értékelik a munkámat. 21. Gyakran érzek szorongást a munkámmal kapcsolatban. 22. Figyelemreméltó tehetségem van ehhez a munkához. 23. Szinte kizárólag a főnökeimen múlik, hogy mennyire élvezetes feladatokat kapok.
Irodalomjegyzék, hivatkozások 1. Andorka, R.: Bevezetés a szociológiába, Osiris, Budapest, 1997 2. Bayer,I.: A kábítószer, Gondolat, Budapest, l989. 3. Baudelaire, Ch.: A mesterséges mennyországok, Gondolat, Budapest, l990. 4. Bácskai E., Gerevich J.: Az iskolai drogmegelôzés lehetôségei Szolnokon - Egy iskolai felmérés tapasztalatai, Egészségnevelés, 35., pp. 203-207, 1994, 35., pp. 204-211, 1994. 5. Beöthy M.A., Buza D., Grezsa F. (szerk): A média szerepe a mentálhigiénében - a mentálhigiéné esélye a médiában, MTV Telehír, Budapest, 1997 6. Böszörményi, E.: Az öngyilkosság múltja és jelene, Budapest, 1991 7. Buda B.: A tömegkommunikáció szociohigiénés szerepe, Tömegkommunikációs Kutatóközpont., Budapest, III/6., 1971 8. Buda B.: Mentálhigiéné, Animula, Budapest, 1994 9. Buda, B.: A mentálhigiéné szemléleti és gyakorlati kérdései (Újabb tanulmányok), TÁMASZ, Budapest, 1995 10. Buda, B.: Az öngyilkosság, Animula, 1997 11. Bulgakov, M.: Morfium, Európa, Budapest, 1981. 12. Caplan, G.: Support systems and community mental health, Behav.Publ., New York, 1974
79
13. Chapman S., Lupton D.: The fight for public health, BMJ, London, 1994 14. Elekes, Zs.: Drogjelenség különféle megközelítésben, Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem Szociológia Tanszék, 1991., kézirat 15. Elekes, Zs.: Magyarországi droghelyzet a kutatások tükrében, Alkohológiai Füzetek 24., Török Tivadarné (szerk), Országos Alkohológiai Intézet, Budapest, 1993. 16. Farkasinszky, T.: Narkománia a gyermek- és fiatalkorban, Csongrád Megyei Tanács V.B. AEÁB - Csongrád Megyei KÖJÁL Egészségnevelési Osztály, Szeged, 1988. 17. Fekete, S.: Segítő foglalkozások kockázatai - helfer szindróma és burn-out jelenség, Psychiatria Hungarica, VI. évf., 1. sz. pp. 17-29, 1991 18. Freudenberger, H.J.: Staff burn-out, Journal of Social Issues 30., pp. 159-165, 1974 19. Freudenberger,H.J.:
The
staff
burn-out
syndrome
in
alternative
institutions,
Psychotherapy: Theory, Research and Practice, 12., pp. 73-82., 1975 20. Fromm, E.: Menekülés a szabadság elől, Akadémiai, Budapest, 1993 21. Gerbner, G. Gross, Morgan M.: Health and medicine on television, New England Journal of Medicine, 1982, pp. 305 901 22. Gerevich, J.: Az önsegítés elve és hazai megvalósulásának nehézségei, Alkohológia, 1985/3, pp. 18-23 23. Gerevich, J. (szerk.): Közösségi mentálhigiéné, Gondolat, Budapest, 1989 24. Gerevich,J.:Az addiktív drogfogyasztás kialakulásának strukturális modellje, 1992.,kézirat 25. Grezsa, F.: Mentálhigiéné és szociális gondoskodás Tatán, Praxis, Bp., 1995., kézirat 26. Grezsa, F.: Tatai középiskolások drogfogyasztása, Praxis, Budapest, 1995 27. Harris, J.S.: Stresszorok és stressz a sürgősségi ellátásban, Critic.CareNurse,Jan/Febr. 1984 28. Hárdi, I.: Lelki egészségvédelem, Medicina, Budapest, 1997 29. Health of the Nation - Mental Illness, Dep. of Health, Health Publ. Unit, Manchester, 1993 30. Herink, R. (ed.): The psychotherapy handbook, Herink, New York, 1980 31. Jankovics M.: Az idő ma, Magyar Szemle, Uj folyam VI/7-8 sz.,pp.33-39, Budapest, 1997 32. Jankowski, K.: Pszichiátria és humánum, Gondolat, Budapest, 1979 33. Katz, A.H., Bender, E.I.: Helping One Another - Self-help groups in Western Society: History and prospects, J.Appl.Behav.Scien. 12, pp. 256-282, 1976 34. Klinikai Pszichológiai Szakmai Kollégium: A mentálhigiéné, a segítő szakmák és a klinikai pszichológia viszonyának kérdése - állásfoglalás, Pszichoterápia,III/4.sz.,1994. dec. 35. Keuls, Y.: A gyilkos fű, Magazin, Budapest, 1992.
80
36. Kisszékelyi, Ö.: Droggal visszaélô fiatalok és a pszichoszociális rehabilitáció lehetôségei, Alkohológia, 1981/3. sz. 37. Kolozsi, B.: Deviancia, Gondolat, Budapest, 1992 38. Kopp, M., Skrapski, Á.: Magyar lelkiállapot, Végeken Alapítvány, Budapest, 1994 39. Korten, D.C.: Tőkés társaságok világuralma, Budapest, Magyar Kapu Alapítvány, 1996 40. Kropotkin, P.: Mutual aid: A factor of evolution, University Press, New York, 1972 41. Landes-Fuss, M. G.: Egy rém ronda vörös barakk Amerikában, Magvetô, Budapest, 1987. 42. Magyar Mentálhigiénés Szövetség: Programnyilatkozat, A Magyar Mentálhigiénés Szövetség Hírlevele, S.O.T.E. Magatartástudományi Intézet, Budapest, 1995 43. Maslach, C.: The client role in staff burn-out, J. of Social Issues, 34, pp. 111-124, 1978 44. Maslow, A.H.: Toward a psychology of being, Van Nostrand Reinhold Company Incorporation, N.Y., 1968 45. Mental Health Promotion - A Quality Framework, HEA, London, 1997 46. Münnich, I. (szerk.): Deviancia, Közélet, Szeged, 1996 47. Németh, L.: Sajkódi esték, Magvető - Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1974 48. Paksi, B.: A drogfogyasztásról, a drogfogyasztókról kialakult/kialakított sémák. A tömegkommunikáció és a közvélemény imázsa a drogfogyasztásról 1990-ig, Szenvedélybetegségek, II. évf. 5. sz., pp. 362-366. 49. Patai, K., Pető, Z.: Szenvedélybetegségek, ÁNTSZ Békés Megyei Int., Békéscsaba, 1993 50. Petô, Z., Boda, K., Szabó, P., Túry, F.: Deviancia-jelenségek középiskolás korban, Szenvedélybetegségek I. évf. 3. sz. pp. 212-217. 51. Péter, E.: Szegedi orvostan- és gyógyszerészhallgatók ivási szokásainak és alkohollal kapcsolatos ismereteinek felmérése, Szenvedélybetegségek III.évf., 4.sz. pp. 251-262. 52. Pines, A., Kafry, D.: Occupational tedium in the social services, Social Work, 23., pp. 499-507, 1978 53. Pines, A., Maslach, C.: Characteristics of staff burn-out in mental health settings, Hospitals and Community Psychiatry, 29., pp. 233-237, 1978 54. Pratkanis A.R., Aronson E.: A rábeszélőgép, Ab Ovo, Budapest, 1992 55. Quincey, Th.: Egy angol ópiumevô vallomásai, Európa, Budapest, 1983. 56. Rácz, J.: A drogfogyasztó magatartás, Medicina, Budapest, 1988. 57. Rácz, J.: Ifjúsági szubkultúrák és fiatalkori "devianciák", Animula, Budapest, 1989 58. Savicki, V., Cooley, E.: Theoretical and Research Considerations of Burnout, Children and Youth Services Review, Vol. 5., pp. 227-238, 1983
81
59. Schmidbauer, W.: Die hilflosen Helfer, Rohwolt, Reinbek, 1977 60. Tannenbaum, P.H.: A televíziózás szociálpszichológiája, Tömegkommunikációs Kutatóközpont, Budapest, 1985 61. Telkes, J.: A kríziskoncepció, a családszemlélet és a kölcsönös segítségnyújtás elve a mentálhigiénében, Alkohológia, 4-20, 1984 62. Tomcsányi T.: Mentálhigiéné és pasztorálpszichológia - határterületek elmélete és gyakorlata magyar, német és holland tapasztalatok alapján, Kandidátusi ért., kézirat, 1996, 63. Velkey L.: Adatok a televízió-, videónézés hazai gyakorlatának és hatásának a megismeréséhez, Gyermekgyógyászat, 47/3, 1996 64. Vetró Á., Csapó Á.: A televízió és a gyermek, Animula, Budapest, 1991 65. Wágner, F.: A kábítószer elterjedésének vizsgálata Tolna megyében, Szenvedélybetegségek III.évfolyam, 5. szám pp. 353-356, 1995. 66. Wynn, M.: The plug-in Drug. Television, Children and the Family, Penguin, N.Y., 1985 67. Zelenay, K.: Drogfogyasztás felmérése szegedi és Békés megye-i iskolákban, Szegedi Ifjúsági Drogközpont, 1994., kéziratban.
82
