Frank Schätzing: LIMIT

Frank Schätzing: LIMIT

Frank Schätzing LIMIT (Részlet)

Fordította Mesés Péter (Részlet)

Athenaeum

A fordítás alapjául szolgáló mű: LIMIT Originally published in the German language as “Limit” by Frank Schätzing © 2009 by Verlag Kiepenheuer & Witsch GmbH & Co. KG, Cologne / Germany Copyright © Frank Schätzing, 2009 Hungarian translation © Mesés Péter, 2010 Kiadta az Athenaeum Kiadó, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja Felelős kiadó az Athenaeum Kiadó ügyvezetője 1086 Budapest, Dankó u. 4–8. Telefon: 235-5020 Fax: 318-4170 [email protected] www.athenaeum.hu ISBN 978-963-293-108-1 Felelős szerkesztő: Tracikievicz Zsófia Műszaki vezető: Rácz Julianna Borító és nyomdai előkészítés: 9s Műhely

Brigittének és Rolfnak, akik megajándékoztak a földi élettel. Christinének és Clive-nak, akik megajándékoztak a Hold egy darabkájával.

4

Planet Earth is blue And there’s nothing I can do David bowie

5

2024. augusztus 2. Prológus

6

EVA I want to wake up in a city that never sleeps… A jó öreg Frankie boy. Mindaddig nem zavarta az urbánus átalakulás, amíg csak ébredés után ledönthetett egy pohárral. Vic Thorn a szemét dörzsölgette. Az ébresztő 30 perc múlva kergeti ki az ágyból a reggeli műszakot. Neki tulajdonképpen mindegy is lett volna. Látogatóként jobbára szabadon dönthetett arról, hogyan tölti el a napját, hiszen a vendégeknek csupán bizonyos formális keretfeltételekhez kellett igazodniuk. Ami nem jelentette feltétlenül azt, hogy korán kell kelniük, de hát a jelzés őket is ébresztette. If I can make it there, I’ll make it anywhere… Thorn eloldozta magát. A túlságosan hosszadalmas alvást züllesztőnek tartotta, azért, hogy életéből minél kevesebb időt töltsön alvással, semmi másban nem bízott, csak saját magában. Ráadásul ő maga szerette eldönteni, ki vagy mi ébressze reggelente. Thorn szerette, ha a szervezetét zene indítja be. E feladatot előszeretettel bízta a Rat Packre, Frank Sinatrára, Dean Martinra, Joey Bishopra, Sammy Davis Jr.-ra, elmúlt korok divatjamúlt hőseire, akik iránt már szinte romantikus vonzalmat érzett. Pedig itt semmi sem volt, ami a Rat Pack szokásainak megfelelt volna. A súlytalanság állapotában értelmét veszítette még Dean Martin nevezetes mondása is, miszerint „egy férfi mindaddig nem részeg, amíg képes a földön feküdni és valamiben megkapaszkodni”,nem is beszélve arról, hogy a nagyivó lelkesedése, amiért egy efféle helyen nem eshet le a bárszékről, azonnal megszűnt volna, amint megpróbálkozik kitántorogni az utcára. A Föld felszíne fölött 35 786 kilométernyire nem prostik várakoztak az ajtó előtt, hanem a halált hozó légüres tér. 7

Top of the list, king of the hill… Thorn hamiskásan dudorászta a New York, New York dallamát. Alig észrevehető mozdulattal megindult, kilibegett hálófülkéjéből a kicsiny, kerek ablakhoz, és kinézett. A városban, amelyik soha nem alszik, a Huros-ED-4 elindult következő bevetésére. Nem érdekelte sem a világűr hidege, sem az atmoszféra teljes hiánya. A nappal és az éjszaka váltakozása – amely a Földtől ekkora távolságra amúgy is inkább megegyezés kérdése volt, mintsem a tapasztalaté – számára szintén érdektelen volt. Ébresztője a programozók nyelvén szólt. A Huros-ED a Humanoid Robotic System for Extravehicular Demands rövidítése volt, a 4 pedig elhelyezte őt 19 további társa sorában. Mindegyikük 2 méter magas volt, felsőtestük és fejük meglehetősen hasonlatos az emberéhez, de hosszú karjuk nyugalmi állapotban az imádkozó sáska csápjaira emlékeztetett. Szükség esetén csodálatra méltó mozgékonyságra voltak képesek, kezükkel rendkívül bonyolult műveleteket tudtak elvégezni. Második, kisebb pár karjuk széles, elektronikával telipakolt mellükből nőtt ki, kisegítő elemként. Viszont nem volt lábuk. Ugyan a Huros-ED-nek volt dereka és medencéje, de ahol az embernek a combja kezdődik, belőle flexibilis kapaszkodók nőttek ki, a végükön tapadószerkezettel, így bárhol szilárdan meg tudott kapaszkodni, ahol éppen szükség volt rá. A szünetekben egy védett zugba bújt, akkuit az áramforráshoz csatlakoztatta, irányítófúvókája tankját feltöltötte hajtóanyaggal és átadta magát a gépi elmélkedésnek. Utolsó szünete már 8 órája letelt. Azóta a Huros-ED-4 robotszorgalommal bejárta a nagy űrállomás legkülönfélébb pontjait. A tető – ahogy a zenit felé mutató részeket nevezték – külső részén segített kicserélni az elöregedett napelemeket; az űrhajógyárban pedig – a második dokkban, ahol a tervezett Mars-misszió egyik űrhajója készült – beállította a fényeket. Ezután 100 méterrel lejjebb küldték, az árbocdaru mentén rögzített tudományos haszontérbe, ahol kicse8

rélte a Csendes-óceán ecuadori partok előtti térségének letapogatására szolgáló mérőeszköz egyik meghibásodott platinalemezét. Az elvégzett munka után most az űrkikötőbe küldték, hogy megvizsgálja a rakodás során ismeretlen okból elromlott egyik manipulátor-kart. Az állomás mentén még egy darabot lejjebb kellett ereszkednie egy 180 méter átmérőjű gyűrűhöz, ahol 8 hely volt az ide-oda repülő holdkompok, valamint további 8 a mentősiklók számára. Eltekintve attól, hogy az itt állomásozó hajók víz helyett a vákuumon keltek át, a gyűrűn ugyanúgy zajlott minden, mint Hamburgban vagy Rotterdamban, a nagy tengeri kikötőkben, amelyekhez szintén hozzátartoztak a daruk és a síneken gördülő hatalmas manipulátorok. Néhány óra múlva egyikük egyszer csak abbahagyta a Holdra induló egyik személyés teherszállító komp berakodását. Pedig semmi jel nem utalt meghibásodásra. A karnak működnie kellett volna, gépi makacssággal mégis megtagadott minden mozgást, kitárt effektorokkal lógott félig a komp rakterében, félig pedig kinn, így nem lehetett bezárni a hajó nyitott testét. A Huros-ED-4 kikötött kompok, légzsilipek és összekötő alagutak, gömbtartályok, konténerek és árbocok mentén az előírt röppályán indult el a szűretlen napfényben a hidegen csillogó, meghibásodott kar felé. A fején lévő látóblende mögött és a végtagjai végén elhelyezett kamerák képeket továbbítottak a parancsnoki központba. Szorosan a konstrukció mellé tapadva alaposan végigvizsgálta annak minden négyzetcentiméterét. A látványt gondosan összehasonlította az adathordozójában rögzített képekkel, mígnem megtalálta a hiba okát. Az irányító központban valaki megszólalt: – A kurva életbe! A Huros-ED-4 visszakérdezett. Bár úgy volt programozva, hogy megértse az emberi beszédet, de a kiáltásban semmiféle értelmezhető parancsot nem fedezett fel. A központ lemondott az ismétlésről, ezért a robot nem tett semmit, hanem tovább szemlélte a kárt. A manipulátor egyik 9

csuklójába parányi szilánkok szorultak. A csuklószerkezet felszínét sebként tátongó, hosszú és mély hasadék szelte át. Az elektronika első pillantásra sértetlennek tűnt, a kár tehát pusztán anyaghiba, ám mégis elegendő ahhoz, hogy a manipulátor kikapcsolja magát. A központ parancsot adott a csukló megtisztítására. A Huros-ED-4 megmakacsolta magát. Ha ember lett volna, magatartását tanácstalanságnak nevezhetnénk. Végül aztán további információkat kért, amivel a maga bizonytalan módján beismerte: a feladat meghaladja az erejét. Akármilyen forradalmi volt is a konstrukciója – szenzoros vezérlés, az érzéki benyomások visszacsatolása, flexibilis és autonóm cselekvés  –, ez mit sem változtatott a tényen, hogy a robotok sablonokban gondolkodó gépek. Látta a szilánkokat és mégsem látta. Tudta, hogy ott vannak, csak azt nem tudta, hogy mi az, ami ott van. Ugyanígy regisztrálta a repedést is, ám mégsem tudta a rendelkezésére álló információk alapján beazonosítani. A hibás részek tehát nem léteztek. Rejtély maradt számára, hogy mit kellene megtisztítania, ezért nem tisztított meg semmit. Ha lenne öntudatuk, a robotok a létüket valóban gondtalannak érezhették volna. Annál jobban aggódtak mások. Vic Thorn kiadós zuhanyt vett, miközben a My Wayt hallgatta, pólót, rövidnadrágot és tornacipőt húzott, s éppen elhatározta, hogy a fitneszstúdióban kezdi a napot, amikor a központból hívták. – Segíthetne nekünk egy probléma megoldásában – mondta Ed Haskin, akihez az űrkikötő és a hozzácsatolt rendszerek tartoztak. – Most azonnal? – vonakodott Thorn. – Épp futni akartam egyet a futógépen. – Jobb, ha azonnal jön. – Mi történt? – Úgy tűnik, valami baj van az űrhajójával. 10

Thorn az ajkába harapott. Arra gondolva, hogy az utazása halasztást szenved, ezernyi vészharang kondult meg az agyában. Nagyon, de nagyon rossz hír! A hajónak dél körül kellene elindulnia a kikötőből, fedélzetén, vele együtt, 7 asztronautával, hogy leváltsák az amerikai holdbázis személyzetét, akik hathónapos küldetésük után már lázasan álmodoztak az aszfaltozott utcákról, kitapétázott lakásokról, finom ennivalóról, mezőkről, színekkel, felhőkkel és esőkkel telített égboltról. Thorn volt a két és fél naposra tervezett út egyik pilótája, ráadásul pechjére ő volt a parancsnok, ami persze megmagyarázta, miért pont őt keresték meg. De volt még egy oka, ami miatt bármiféle késlekedés kellemetlenül érintette… – Mi van avval a taligával? – kérdezte szándékos egykedvűséggel. – Nem akar repülni? – De, repülni éppenséggel akar, csak nem tud. Valami baj történt a rakodásnál. A manipulátor tönkrement, blokkolja a nyílásokat. Nem tudjuk bezárni a rakterét. – Vagy úgy – sóhajtott Thorn megkönnyebbülten. Egy tönkrement manipulátorral még el lehet boldogulni. – Tudják már, mi a baj? –Debris. Éleslövedék. Thorn fölsóhajtott. Space debris. Az űrhulladék kellemetlen jelenléte annak az orbitális csúcsforgalomnak köszönhető, amelyet még a szovjetek kezdtek szputnyikjaikkal az ötvenes években. Azóta ezernyi űrmisszió maradványa keringett különféle magasságokban: kiégett rakétalépcsők, kiselejtezett és elfeledett műholdak, számos robbanás és ütközés roncsa, a komplett reaktoroktól kezdve egészen a parányi salakszemcsékig, megfagyott hűtőfolyadék-cseppekig, csavarokig és drótokig, műanyag és fémdarabkákig, aranyfólia-cafato-kig és lekopott festékig. A törmelék az újabb és újabb ütközések okozta folyamatos osztódás miatt kártevő módjára szaporodott. Az egy centiméternél nagyobb darabok számát immár 900 000-re becsülték. Ebből alig 3%-nyit figyeltek rendszeresen, a maradék, nem be11

szélve a milliárdnyi kisebb részecskéről és mikrometeoritról, valahol úton volt az ütközés irányába, ahogy a rovarok is elkerülhetetlenül tartanak a szélvédő felé. A probléma abban rejlett, hogy ha például egy darázs egy ugyanakkora méretű space debris impulzusával ütközik egy luxuslimuzinnal, akkor egy kézigránát kinetikus energiáját kifejtve semmisítené meg az autót. A testek sebessége az űrben pusztító módon sokszorozódott meg. Hosszútávon még a mikrométernyi részecskék is romboló hatással bírtak, lecsiszolták a napelemeket, fölkarcolták a szatellitek felszínét, fölmarták az űrhajók külső burkát. A földközeli törmelékek előbb-utóbb elégtek az atmoszféra felsőbb rétegeiben, de őket újabb roncsok követték. Nagyobb magasságokban megnőtt az élettartamuk, az űrállomás orbitális szférájában pedig elvileg örök időkre megmaradhattak. Némi vigaszt csupán az nyújtott, hogy a veszélyes objektumok többségét ismerték, így röppályájukat hetekkel, hónapokkal korábban kiszámítva az asztronauták a teljes űrállomást el tudták kormányozni az útjukból. Ami a manipulátornak ütközött, nyilván nem tartozott ezek közé. – De mit tehetek én? – kérdezte Thorn. – Tudja, csapatmunka – nevetett Haskin idegesen. – Jól tudja, milyen szűkösek az erőforrások. A robot egyedül nem bírja. Ketten kéne kimennünk, de jelenleg csak egy emberem van. Nem ugrana be? Thorn nem töprengett sokáig. Iszonyú fontos volt, hogy időben elmenjen innen, ráadásul szerette az űrsétákat. – Rendben – mondta. – Karina Spektor lesz a társa. Még jobb. Spektort előző este ismerte meg a kantinban. A nő a robotika orosz származású szakértője volt, széles arccsontokkal, macskás zöld szemekkel. A flörtölési kísérleteire pedig a népek közötti megértés örömteli készségével reagált. – Már el is indultam! – mondta.

12

In a city that never sleeps… A városok már csak zajosak. Utcák, amelyekben felerősödik a zaj. Emberek, akik felhívják magukra a figyelmet, dudálnak, kiabálnak, fütyülnek, fecsegnek, nevetnek, siránkoznak, visítanak. Kakofóniává duzzadó zaj. Gitárosok, énekesek, szaxofonosok a házak beugróiban, a metrók aluljáróiban. Varjak fejezik ki rosszallásukat, kutyák ugatnak. Építkezések visszhangja, dübörgő légkalapácsok. Váratlan, meghitt, simogató, éles, hegyes, sötét, rejtélyes, hangosodó és halkuló, közelgő és távolodó hangok: olyanok, amelyek gázként szállnak fel, mások pedig telitalálatok a gyomorszájba és a hallójáratokba. A közlekedés alapzaja. Nehéz limuzinok hivalkodó basszbaritonja vitázik a kényeskedő mopedekkel, az elektromos autók surranásával, a sportkocsik uralmi vágyával, föltuningolt motorokkal, a buszok húzódj-már-le zötyörgésével. Zene a butikokból. Lépések koncertje a sétálóutcában: bandukolás, csoszogás, rohanás. Az ég beleremeg a távoli repülők turbináinak dörgésébe, az egész város egyetlen nagy harang. A világűrvárosban mindez hiányzik. Amilyen meghitt volt a lakómodulok, laborok, kontrolltermek, összekötő alagutak, szabadidőtermek és éttermek belsejének 280 méteres magasságában, olyannyira kísértetiesnek tűnt az egész, amikor valaki először hagyta el az állomást EVA, Extravehicular Activity, azaz külső bevetés céljából. Átmenet nélkül kint találta magát, annyira kint, mint sehol máshol. A légzsilipeken túl megszűnt minden hang. Persze nem lett minden teljesen süket. Önmagát igenis érzékelte az ember, továbbá a ruhába beépített klímát, valamint a rádiót is, de mindez a testén hordozott „űrhajó” belsejében zajlott. Körülötte a vákuumban tökéletes csend uralkodott. Láthatta az állomás hatalmas szerkezetét, a kivilágított ablakokat, a fényárt biztosító akkumulátorok jeges sugarát, egészen fönn, ahol az óriási űrhajókat építették, ame13

lyek sohasem landolnak majd egyetlen bolygón sem, hiszen csakis a súlytalanság állapotát bírják. Megfigyelhette az indusztriális üzemmenetet, a daruk mozgását és nyújtózását a külső gyűrűn és a szállítógépeket a belsőn, a robotok szabad zuhanását, amelyek annyira hasonlítottak az élőlényekhez, hogy kedve támadt megkérdezni tőlük, merre visz az út. Az építmény szépségétől, a távoli Föld látványától és a csillagok ragyogásától – amelyek fénye nem szóródott szét az atmoszférában – lenyűgözve elvárhatott valamiféle titokzatos vagy fenséges muzsikát. De a világűr néma maradt, magasztosságát csak a lélegzetével zenésítette meg. Thorn Karina Spektor társaságában lebegett az ürességen és csenden keresztül a hibás manipulátor felé. Az irányítófúvókával felszerelt űrruhák lehetővé tették a pontos navigálást. Elsuhantak az űrkikötő óriási dokkjai mellett, melyek autópályányi szélességben ölelték körül a toronyszerűen épített állomást. Három holdkomp horgonyzott a gyűrűn, kettő a légzsilipeknél, Thorn űrhajója parkolóhelyzetben, ezenkívül ott volt még a 8 repülőgépszerű mentősikló. Az egész gyűrű tulajdonképpen egyetlen rendező pályaudvar volt: fölötte az űrjárművek állandóan változtathatták helyüket, hogy a szimmetrikusan megépített állomás megőrizhesse az egyensúlyát. Thorn és Spektor a Torus–2-től, a kikötő központjának elosztó moduljától egy külső zsiliphez ment. Nyitott rakodónyílásaival a komp fehéren és masszívan nyugodott a napfényben. A manipulátor megmerevedett karja a magasba emelkedett, majd könyökben megtörve eltűnt a rakodótérben. Közvetlenül horgonyplatformja előtt lógott a mozdulatlan Huros-ED-4. Volt valami rosszalló a tartásában, ahogy pillantását mereven a leblokkolt csuklóra vetette. Csak az utolsó pillanatban húzódott egy kicsit félre, hogy megtekinthessék a károkat. Magatartását persze nem valami kibernetikus közöny eredményezte, hiszen egy Hurosnak még csak nyomokban sem volt önképe, csak ép14

pen a képeire nem kérdezett már rá senki. Ettől kezdve azok a benyomások számítottak, amelyeket a sisakkamerák továbbítottak a központba. – Na és? – érdeklődött Haskin. – Mit gondoltok? – Baj van – válaszolta Spektor, és közelebb húzta magát a manipulátor állványához. Thorn követte. – Furcsa – mondta. – Nekem úgy tűnik, mintha valami meghúzta volna a kart, és belevéste volna ezt a hasadékot, de az elektronika sértetlennek tűnik. – Akkor mozdulnia kellene – vetette ellen Haskin. – Nem feltétlenül – mondta Spektor. Szlávos csengésű angolt beszélt, meglehetősen erotikusan, legalábbis Thorn szerint. Tulajdonképpen kár, hogy nem maradhat még egy napot. – Az ütközésnél egy rakás mikrotörmelék keletkezhetett. A barátunk talán dugulásban szenved. Megvizsgálta már a Huros a környezetet? – Enyhe szennyezettség. Mi van a szilánkokkal? Nem lehet, hogy azok okozzák a dugulást? – De lehet. Valószínűleg magáról a karról származnak. Valami talán meghúzódott és most feszül. – Az űrhajósnő alaposan megvizsgálta a csuklót. – Ugyanakkor ez egy manipulátor, nem süteményes villa. Az objektum 7, maximum 8 milliméter lehetett. Szerintem nem is volt telitalálat, az ilyesmit tulajdonképpen ki kellene bírnia. – Te aztán kiismered magad – mondta Thorn elismerően. – Nagy művészet – nevetett a lány. – Szinte nem is foglalkozom mással. Idefenn a space debris a legnagyobb problémánk. – Na és az ott? – hajolt előre Thorn, és egy apró, világos pontra mutatott. – Lehet, hogy ez egy meteorit volt? Spektor tekintetével követte Thorn mutatóujját. – Mindenesetre attól a valamitől van, ami eltalálta a kart. Közelebbit majd az analízis után mondhatok. – Így igaz – mondta Haskin. – Igyekezzetek. Azt javaslom, piszkáljátok ki azt az izét az etanol-fúvókával. – Nahát, ilyenünk is van? – kérdezte Thorn. 15

– A Hurosnak van – válaszolt Spektor. – Használhatjuk a bal karját, belül van egy tank, az effektorokon pedig fúvókák. De ketten kell csinálnunk, Vic. Dolgoztál már Hurosszal? – Nem igazán. – Megmutatom. Részben ki kell kapcsolnunk, hogy szerszámként használhassuk. Ez azt jelenti, hogy egyikünknek segíteni kell stabilizálni, amíg a másik… Ebben a pillanatban a manipulátor életre kelt. Az óriási kar kinyúlt a raktérből, hátrahúzódott, majd egy csavarintással megragadta a Huros-ED-t és akkorát lökött rajta, mintha csak ráunt volna. Thorn reflexszerűen lenyomta az űrhajósnőt és eltolta az ütközés elől, de azt már nem tudta megakadályozni, hogy a robot a vállát súrolva megpörgesse. Spektor csak az utolsó pillanatban tudott az állványban megkapaszkodni; a manipulátor ekkor Thornt találta el, elszakítva tőle és a gyűrűtől, majd kilökte a világűrbe. Vissza! Vissza kell mennie! Reszkető ujjakkal próbálta megkeresni az irányítófúvókák kapcsolóit, közben a Huros-ED piruettező torzója egyre közelebbről követte. Haskin és Spektor kiabálása csengett a fülében. A robot alsó része eltalálta a sisakját. Thorn bucskázott egyet és kilátástalan körmozgásba kezdett, miközben túljutott már a gyűrű szélén és iszonyatos sebességgel távolodott az űrállomástól. Elborzadva állapította meg, hogy miközben az űrhajósnőn igyekezett segíteni, eljátszotta az egyetlen esélyét, hogy magát mentse. Kétségbeesetten kapálózott, végre megtalálta a fúvókák kapcsolóit, bekapcsolta őket, hogy röppályáját kicsiny lökésekkel stabilizálja és kikeveredjen a körmozgásból, de nem kapott levegőt. Rájött, hogy megsérült az öltözéke, hogy vége mindennek, kiáltani akart… Kiáltása megfagyott. Vic Thorn teste kisodródott a csendes, végtelen éjszakába. Halála pillanatában minden megváltozott. 16

17