Fordította Csonka Ágnes EMMA DONOGHUE A SZOBA ALEXANDRA

Fordította Csonka Ágnes

EMMA DONOGHUE

A SZOBA

ALEXANDRA

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Emma Donoghue: Room Little, Brown and Company, 2010 Hachette Book Group 237 Park Avenue, New York, NY 10017 www.hachettebookgroup.com Copyright © Emma Donoghue Ltd., 2010 Hungarian translation © Csonka Ágnes, 2011 A könyvben található idézeteket Károlyi Amy, Kosztolányi Dezső és Vas István fordította. Minden jog fenntartva. Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni vagy sugározni bármely formában vagy módon a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni másféle összefűzésben, borítással és tördelésben, mint amilyen formában kiadásra került. Kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója, 2011 7630 Pécs, Üszögi-kiserdő utca 1. Telefon: (72) 777-000 e-mail: [email protected] www.alexandra.hu Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója Felelős szerkesztő Gyuris Norbert A kiadványt Merényi Tamás tördelte A borítót Tóth Gábor tervezte ISBN 978 963 297 551 1

A Szobát Finn-nek és Unának ajánlom, Az én két főművemnek

„Óh fiam, mily nagy bánatom! De te alszol, csecsemő-szived még pihegőn szunnyad a bús deszkák között ércbeszögelt éjszakákban, kékfényű sötétségbe nézel el.”

Szimonidész (Kr. e. kb. 556-468) Danaé*

Ajándékok

Ma vagyok ötéves. Tegnap este négy voltam, amikor bementem aludni a Szekrénybe, de amikor a sötétben felébredek az Ágyban, abrakadabra, már ötté vagyok átváltozva. Azelőtt három voltam, aztán kettő, aztán egy, aztán nulla. – Voltam mínusz éves is? – Hm? – Anya nagyot nyújtózik. – Fent a Mennyországban. Voltam mínusz egy, mínusz kettő, mínusz három…? – Nem, a számok csak akkor kezdődtek el, amikor lesuhantál ide. – A Tetőablakon át. Nagyon szomorú voltál, amíg nem lettem a hasadban. – Úgy, ahogy mondod. – Anya kihajol az Ágyból, hogy felkapcsolja a Lámpát, aki sutty, mindent kivilágít. Még időben becsukom a szememet, aztán kicsit kinyitom az egyiket, aztán a másikat is. – Annyit sírtam, hogy már nem maradt könnyem – mondja Anya. – Csak feküdtem itt, és a másodperceket számoltam. – Hány másodperc volt? – kérdezem. – Sok- sok milliónyi. – De pontosan mennyi? – Már meg sem tudtam számolni – mondja Anya. – És addig gondoltál a petédre, amíg egyszer csak kövér lettél. Anya elvigyorodik. – Éreztem, ahogy rugdosol. – Mit rugdostam? – Hát engem, mi mást? Ezen a részen mindig nevetek. – Belülről, bumm, bumm – Anya felemeli az alvós pólóját, és ugráltatja a hasát. – Mire én azt gondoltam: Jack elindult kifelé. És amint reggel lett, te tágra nyitott szemmel kicsusszantál a szőnyegre. Lenézek a Szőnyegre, tiszta keszekusza pirosság, barnaság meg feketeség. Ott a folt, amit én loccsantottam ki véletlenül, amikor megszülettem. – És akkor elvágtad a zsinórt, és én kiszabadultam – mondom Anyának. –És akkor fiúvá változtam. – Igaziból akkor már fiú voltál. – Felkel az Agyból és a Termosztáthoz megy, hogy megmelegítse a levegőt. Szerintem nem jött tegnap este kilenc után, ha jön, akkor mindig más a levegő. Nem kérdezem meg, mert Anya nem szeret mondani róla semmit sem. – Mondd csak, Ötéves úr, most kéred az ajándékodat, vagy reggeli után? – Mi az, mi az? – Tudom, hogy izgatott vagy – mondja Anya –, de ne felejtsd el, hogy nem szabad rágcsálni az ujjadat, mert a baktériumok be tudnak mászni a lyukon. – És megbetegítenek, mint amikor hároméves voltam, és hánytam meg ment a hasam?

– Még annál is rosszabb – mondja Anya –, a baktériumoktól meg is halhatsz. – És akkor hamar visszamegyek a Mennyországba? – Még most is rágod. – Elhúzza a kezemet. – Bocsi. – Ráülök a rossz kezemre. – Hívjál megint Ötéves úrnak! – Szóval, Ötéves úr – mondja most vagy később? Felmászok a Hintaszékre, hogy megnézzem az Órát, aki 07:14-et mutat. A Hintaszéken tudok kapaszkodás nélkül gördeszkázni, aztán zutty, át a Paplanra, ott meg hódeszkázok. – Mikor szoktak kibontódni az ajándékok? – Így is, úgy is mókás lenne. Döntsem el én helyetted? –kérdi Anya. – Most már ötéves vagyok, nekem kell eldönteni. – Az ujjam megint a számban van, bedugom a hónom alá és összeszorítom. – Választom a… mostot! Anya kihúz valamit a párnája alól, szerintem egész éjjel ott bujkált láthatatlanul. Egy cső vonalas papírból, és a lila szalag van körülötte, amit az ezer csokoládéról szedtünk le, amikor a karácsony volt. – Bontsd csak ki – mondja. – Óvatosan. Rájövök, hogyan kell kibogozni a csomót, lesimázom a papírt, egy rajz az, csak ceruzával, nincsen színe. Nem tudom, mi van rajta, aztán megfordítom. – Ez én vagyok! – Pont olyan, mint a Tükörben, csak még jobban, ott a fejem, a karom, a vállam az alvós pólómban. – Miért van csukva a szemem? – Mert aludtál – mondja Anya. – Hogy csináltál alva rajzot? – Nem, én ébren voltam. Tegnap reggel meg tegnapelőtt, meg az azelőtti napon felkapcsoltam a lámpát, és lerajzoltalak. – Most nem mosolyog. – Mi a baj, Jack? Nem tetszik? – Nem… Akkor nem, ha te be vagy kapcsolva, amikor én ki. – De nem rajzolhattalak le akkor, amikor ébren vagy, mert akkor nem meglepetés, nem igaz? – Anya vár. – Azt hittem, örülni fogsz a meglepetésnek. – Inkább legyen meglepetés, és tudjam. Anya nevet egy kicsit. Felmászok a Hintaszékre levenni egy gombostűt a Varródobozból a Polcról, a mínusz egy azt jelenti, hogy ötből nulla marad. Hat volt, de egy eltűnt. Egy tartja az A nyugati művészet mesterművei 3: A Szűzanya és a gyermek Szent Annával és Keresztelő Szent Jánossalt a Hintaszék mögött, egy tartja az A nyugati művészet mesterművei 8: A napkelte impresszióját a Kád mellett, egy tartja a kék polipot, egy az őrült lovas képet, aminek az a neve, hogy A nyugati művészet mesterművei 11: Guernica. A mesterműk a gabonapelyhes dobozban voltak, de a polipot én csináltam, az a legjobbam márciusban, egy kicsit kezd pöndörödős lenni a gőzös levegőtől a Kádnál. Anya meglepetésrajzát a parafa kellős közepére bököm az Ágy felett. Anya rázza a fejét. – Ne oda.

Nem akarja, hogy a Patás meglássa. – Mondjuk, a Szekrénybe hátulra? – kérdezem. – Jó ötlet. A Szekrény fából van, úgyhogy nagyon-nagyon bele kell nyomni a rajzszöget. Becsukom a buta ajtóit, mindig nyikorognak, még azután is, hogy bekentük a zsanérját kukoricaolajjal. Belesek a léceken, de túl sötét van. Kicsit kinyitom, hogy bekukucsoljak, a titkos rajz fehér, csak a rajzolás pici szürke vonalas rajta. Anya kék ruhája kicsit rálóg az alvó szememre, úgy értem, a szemem a rajzon van, de a ruha igaziból a Szekrényben. Érezem Anya szagát mellettem, nekem van a legjobb orrom a családban. – Jaj, elfelejtettem kapni egy kicsit, amikor felébredtem. – Nem baj. Lehet, hogy néha ki is hagyhatnánk, most, hogy már ötéves vagy. – Azt már nem. Úgyhogy lefekszik a Paplan fehérére, és én is, és kapok jó sokat. *** Megszámolok száz darab gabonapehelyt, és jön a tejvízesés, majdnem pont olyan színű, mint a tányér, nem loccsan ki, megköszönjük a Jézuskának. Olvadott Kanalat választom, a nyelén darabos lett a fehér, amikor véletlenül nekitámaszkodott a forró tésztásfazéknak. Anya nem szereti Olvadott Kanalat, de nekem ő a kedvencem, mert ő nem ugyanolyan. Megsimogatom az Asztal karcolásait, hogy ne fájjanak neki: ő egy teljesen fehér kör, csak a karcolások rajta nem, amik az ételvágástól lettek. Evés közben Dünnyögést játszunk, mert ahhoz nem kell a száj. Kitalálom a „Macarená”-t meg a „She'll Be Coming Round the Mountain”-t meg a „Swing Low, Sweet Chariot”-ot, de igaziból az a „Stormy Weather”. Úgyhogy két pontom van, két puszit kapok. Én az „Evezz, evezz a csónakodban”-t dünnyögöm, Anya rögtön kitalálja. Aztán a „Tubthumping”-ot, erre fintorog egyet, és azt mondja: – Á, tudom, ez az, amelyikben leütik és újból felkel, mi is a címe? A legvégén eszébe jut. Amikor harmadszor jövök én, az „I Can't Get You Out of My Head”-et dünnyögöm, Anyának fogalma sincs. – Nagyon nehezet választottál… A tévében hallottad? – Nem, benned. – Hangosan énekelem a refrént, Anya azt mondja, hogy ő milyen dinka. – Fafej. Két puszit adok neki. Odahúzom a székemet a Mosdóhoz mosogatni, a tányérokat óvatosan kell, de a kanalakkal szabad csörömpölni. Kinyújtom a nyelvemet a Tükörben. Anya ott van mögöttem, látom az arcát az enyémre ragasztva, olyan, mint az álarc, amit akkor csináltunk, amikor a Halloween volt.

– Bárcsak jobban sikerült volna a rajz – mondja Anya de legalább látszik rajta, milyen vagy. – Milyen vagyok? Megérinti a Tükört ott, ahol a homlokom van, az ujja kört hagy rajta. – Az én kiköpött másom. – Miért vagyok kiköpött? – A kör eltűnik. – Azt jelenti, hogy pont úgy nézel ki, mint én. Szerintem azért, mert belőlem vagy, ahogy a nyálam is. Ugyanaz a barna szem, ugyanaz a nagy száj, ugyanaz a hegyes áll… Én közben magunkat nézem, és a magunk visszanéz a Tükörből. – Az orr nem ugyanolyan. – Hát mert neked most még gyerekorrod van. Megfogom. – Le fog esni, és felnőttorr nő helyette? – Nem, csak nagyobb lesz. Ugyanaz a barna haj… – De az enyém egész a közepemig leér, a tiéd meg csak a válladig. – Ez igaz – mondja Anya, és a Fogkrém után nyúl. – A te sejtjeid kétszer olyan elevenek, mint az enyémek. Nem is tudtam, hogy a dolgok lehetnek fele olyan elevenek is. Megint belenézek a Tükörbe. Az alvós pólóink mások, meg az alsónadrágunk is, az övé nem macis. Amikor másodszor köp, én jövök a Fogkefével, mindegyik fogamat megmosom körbe. Anya köpése a Mosdóban egyáltalán nem úgy néz ki, mint én, meg az enyém se úgy néz ki. Lemosom őket, és mosolyogok egy vámpírt. – Áááá! – Anya eltakarja a szemét. – Olyan tiszta a fogad, hogy megvakulok tőle. Az övéi eléggé odvasok, mert elfelejtette megmosni őket, most már bánja, és már nem felejti el, de akkor is odvasok. Lelaposítom a székeket, és az Ajtó mellé állítom őket a Ruhaszárító mellé. Ő mindig morog, hogy nincs hely, de sok hely van, ha rendesen egyenesen áll. Én is le tudom laposítani magam az izomjaim miatt, csak nem annyira laposra, mert én eleven vagyok. Az Ajtó csillogós varázsfémből van, kilenc után azt mondja, hogy pitty-pitty, amikor nekem a Szekrényben ki kell kapcsolni. Isten sárga arca ma nem néz be, Anya szerint nem tud átfurakodni a havon. – Milyen havon? – Nézd csak – mondja, és felfelé mutat. A Tetőablak tetején van egy kis fény, de a többi része mind sötét. A Tévében a hó tiszta fehér, de az igazi az nem, ez fura. – Miért nem esik ránk? – Mert kint van. – A Világűrben? Jó lenne, ha itt bent lenne, és lehetne játszani vele. – Á, de akkor elolvadna, mert itt bent jó meleg van. Dünnyögni kezd, rögtön kitalálom, hogy ez a „Let It

Snow”. Elénekelem a második versszakot. Aztán a „Winter Wonderland”-et, Anya énekeli velem, de magasabban. Minden reggel ezer dolgunk van, például a Növénynek kell adni egy pohár vízt a Mosdóban, hogy ne legyen kiloccsanás, aztán vissza kell tenni a tányérjára a Komódon. A Növény régebben az Asztalon lakott, de Isten arca leégette az egyik levéljét. Még kilenc van neki, olyan szélesek, mint a kezem, és csupa szőrösek, mint Anya szerint a kutyák. De kutyák csak a Tévében vannak. Nem szeretem a kilencet. Találok egy pici nőlő levelet, az már tíznek számít. A Pók igazi. Kettőször láttam. Most keresem, de csak egy háló van az Asztal lába meg az ő lakása között. Az Asztal ügyesen egyensúlyoz, azt elég nehéz, amikor én egy lábon vagyok, sokáig tudom csinálni, de aztán mindig eldőlök. Anyának nem mondom meg a Pókot. Mindig elsöpöri a hálókat, azt mondja, piszkosak, de nekem nagyon vékony ezüstnek látszanak. Anya szereti az állatokat, akik szaladgálnak, meg egymást eszik a vadállat bolygón, de az igazikat nem. Amikor négyéves voltam, néztem a hangyákat, akik felmentek a Tűzhelyre, ő meg odaszaladt, és mindet kilapította, hogy ne egyék meg a mi ételünket. Az egyik percben elevenek voltak, a következőben meg már csak piszkok. Annyira sírtam, hogy a szemem majdnem kijött. Egyszer máskor meg valami zzz-zzz-zzz éjjel megcsípett, és Anya nekicsapta az Ajtósfalnak a Polc alatt, az egy szúnyog volt. A nyoma még most is ott van a parafán, pedig Anya ledörzsölte, a szúnyog ellopta az én véremet, mint egy pici vámpír. Akkor egyszer jött ki belőlem a vérem. Anya kiveszi a gyógyszerét az ezüst csomagból, amin huszonnyolc kis űrhajó van, én kiveszek egy vitamint a dobozból, amin a fiú kézenállásozik, ő meg kivesz egyet a nagy dobozból, amin a Teniszes nő képe van. A vitamin gyógyszer, hogy ne legyünk betegek, és ne menjünk még vissza a Mennyországba. Én sose akarok felmenni, nem szeretem a meghalást, de Anya azt mondja, lehet, hogy nem baj, ha már százévesek vagyunk, és már elfáradtunk a játszástól. Egy csillapítót is bevesz. Van, hogy kettőt is, de kettőnél sose többet, mert van, ami jót tesz, de a túl sok belőle már hirtelen rossz. – A Rossz Fog miatt? – kérdezem. Felül van, a szája hátuljának a közelében, ő a legrosszabb. Anya bólint. – Miért nem veszel be két csillapítót az összes napokon? Erre fintorog egyet. – Mert akkor rákattannék. – Mi az a…? – Mint amikor egy zár rákattan valamire, és nem tud szabadulni, mert akkor már mindig szükségem lenne rájuk. Már így is lehet, hogy egyre több kell belőle. – És miért baj a kellés? – Ezt nehéz elmagyarázni.

Anya mindent tud, kivéve azokat a dolgokat, amikre nem emlékszik jól, vagy néha azt mondja, hogy én túl kicsi vagyok ahhoz, hogy elmagyarázza. – A fogam kicsit kevésbé fáj, ha nem gondolok rá – mondja. – Az hogy lehet? – Erre mondják azt, hogy ne gondolj a gonddal. Ha nem gondolunk rá, akkor nincs gond. Amikor nekem fáj valamim, én mindig gondolok rá. Anya a vállamat dörzsölgeti, igaz, hogy a vállam nem fáj, de azért szeretem. Még most sem mondom meg Anyának a hálót. Fura, hogy van valamim, ami az enyém, és nem Anyáé. Minden más mind a kettőnké. Szerintem a testem az enyém, meg a gondolatok, amik a fejemben vannak. De a sejtjeim az ő sejtjeiből vannak, úgyhogy emiatt inkább az övé vagyok. És amikor elmondom neki, mit gondolok, és ő is elmondja, hogy ő mit gondol, a gondolataink átugranak az egymás fejébe, mint amikor a kék zsírkrétára rászínezünk a sárgával, és zöld lesz belőle. 08:30-kor megnyomom a gombot a Tévén, és kipróbálom mind a háromt. Megtalálom a Dóra, a felfedezőt, juhé! Anya nagyon lassan mozogtatja a Nyuszit, hogy megjavítsa a képet a Nyuszi fülével meg a fejével. Négyéves koromban egy napon a Tévé meghalt, én meg nagyon sírtam, de éjszaka a Patás hozott egy konverter varázsdobozt, és felélesztette a Tévét. A három utáni adók tiszta zizegősek, azokat nem nézzük, mert megfájdul tőle a szemünk, csak ha zene van, olyankor rárakjuk a Takarót, és a szürkéjén át hallgatjuk, és rázunk. Ma ráteszem az ujjamat Dóra fejére, megölelni őt, és mesélek neki a szupererőmről most, hogy már ötéves vagyok, ő meg mosolyog. Nagyon nagy a haja, olyan, mint egy barna sisak, amiből kivágtak hegyes darabokat, és akkora, mint az összes többi része együtt. Hátradőlök Anya ölében, onnan nézem, izegek-mozogok, hogy ne a hegyes csontjain üljek. Nincs sok puha része, de ott szuperpuha. Dóra mond olyat is, ami nemigazi nyelven van, spanyolul, például hogy lo hicimos. Mindig rajta van a Hátizsák, aki inkább kinti, mint benti, és benne van minden, ami Dórának kell, például létrák meg űrruhák a táncoláshoz meg a focizáshoz meg a fuvolához meg a kalandokhoz Csizivel, aki az ő legjobb barát majomja. Dóra mindig azt mondja, hogy az én segítségemre van neki szüksége, például megtalálok-e egy varázsdolgot, és megvárja, míg azt kiabálom: „Igen!” Kiabálok neki, hogy „Ott van a pálmafa mögött!”, és a kék nyíl odakattint a pálmafa mögé, és akkor Dóra azt mondja: „Köszönöm.” Az összes többi Tévéemberek nem figyelnek rám. A Térkép mindig három helyet mutat, el kell menni az elsőre, hogy eljussunk a másodikra, hogy eljussunk a harmadikra. Együtt sétálok kézenfogva Dórával és Csizivel, minden dalt együtt énekelek velük, főleg a bukfenceseket meg a pacsisokat, vagy a Hülye Csirketáncot. Vigyázni kell, mert jön a settenkedős Róka, olyankor háromszor azt kiabáljuk: „Ne lopj, Róka!”, akkor nagyon mérges lesz, és azt kiabálja: „Ó, a fenébe!”, és elszalad. Egyszer a Róka csinált egy távirányítós robotpillangót, de elromlott, és

a Róka álarcát meg a kesztyűjét lopta el, az nagyon vicces volt. Néha elkapjuk a csillagokat, és beletesszük őket a Hátizsák zsebébe, én a Zajos Csillagot választanám, aki bármit fel tud ébreszteni, és az Átváltozós Csillagot, aki mindenféle alakba át tud változni. A többi bolygón főleg emberek vannak, akik százan is ráférnek a képre, de időnként egy tiszta nagy és közeli lesz belőlük. Nekik bőr helyett ruhájuk van, az arcuk rózsaszín, vagy sárga, vagy barna, vagy foltos, vagy szőrös, a szájuk nagyon piros, a szemük nagy, és fekete a széle. Vagy nevetnek, vagy sokat kiabálnak. Jó lenne mindig a Tévét nézni, de szétrohad tőle az agyunk. Mielőtt lejöttem a Mennyországból, Anya egész nap bekapcsolva hagyta, és zombi lett belőle, ami olyan, mint egy szellem, csak úgy megy a lábával, hogy puffpuff. Úgyhogy most mindig kikapcsolja egy műsor után, és akkor a sejtek megint kinőnek napközben, és vacsora után megint megnézhetünk egy műsort, és alvás közben új agyat növeszthetünk. – Légyszi, csak még egyet, mert szülinapom van! Légyszi! Anya kinyitja a száját, aztán becsukja. Aztán azt mondja: – Végül is miért ne. A reklámot lehalkítja, mert az olyan gyorsan szétpépesíti az agyunkat, hogy a fülünkön át fog kicsöpögni. Nézem a játékokat, ott van egy remek teherautó meg egy trambulin meg Bionicle legók. Két fiú harcol Transzformerekkel a kezében, de barátságosak, nem olyanok, mint a rosszemberek. Aztán jön a műsor, a SpongyaBob Kockanadrág. Odaszaladok, hogy megfogjam őt meg Patrickot, a tengeri csillagot, de Tunyacsápot nem, ő ijesztő. Egy félelmetes mese jön egy óriási ceruzáról, Anya ujjain át nézem, amik kettőször olyan hosszúk, mint az enyémek. Anya semmitől sem fél. Csak talán a Patástól. Legtöbbször csak úgy hívja: ő, én nem is tudtam, mi a neve, egész addig, amíg nem láttam egy rajzfilmet egy emberről, aki éjszaka jön, és Vén Patás a neve. Én azért hívom így az igazit, mert éjszaka jön, de nem úgy néz ki, mint a tévés, akinek még szakálla meg szarva is van. Egyszer megkérdeztem Anyát, hogy vén vagy nem, és Anya azt mondta, hogy majdnem kétszer annyi idős, mint ő, ami elég vén. Rögtön felkel, hogy kikapcsolja a Tévét, amint jönnek a feliratok. A pisim sárga a vitaminoktól. Megyek kakilni, azt mondom a kakinak: „Szia, menj a tengerbe!” Aztán lehúzom, és nézem, ahogy a tartály blugy glugy glugy megtelik. Aztán addig sikálom a kezemet, amíg úgy érezem, hogy lejön a bőröm, onnan lehet tudni, hogy már eleget mostam. – Van egy háló az Asztal alatt – mondom, nem is tudtam, hogy mondani fogom. – Pók csinálta, ő tényleg igazi. Kettőször láttam. Anya mosolyog, de nem igaziból. – Ugye, nem fogod elsöpörni? Légyszi. Mert most még ott sincs is még, de lehet, hogy visszajön.

Anya letérdel, és benéz az Asztal alá. Nem látom az arcát, csak amikor a füle mögé teszi a haját. – Tudod mit, a takarításig itt hagyom, jó? Az kedden van, még három nap van addig. – Jó. – Tudod mit? – Anya feláll. – Bejelöljük, milyen magas vagy most, hogy ötéves lettél. Ugorok egyet a levegőbe. Általában nem szabad rajzolnom a Szoba részeire vagy a bútorokra. Amikor kétéves voltam, összefirkáltam az Ágy lábát, a Szekrényhez közelit, és amikor takarítunk, Anya mindig megérinti a firkálást, és azt mondja: – Nézd csak, ezzel örökre együtt kell élnünk. De a szülinapi magasom az más dolog, pici számok vannak az Ajtó mellett, egy fekete 4, alatta egy fekete 3 és alatta a piros 2, amilyen a régi Toll színe volt, mielőtt kifogyott, meg lent egy piros 1. – Húzd ki magad – mondja Anya. A Toll csikizi a fejem búbját. Amikor ellépek, ott van egy fekete 5, egy kicsivel a 4 felett. Az öt a legkedvencebbem az összes szám közül, öt ujjam van mindegyik kezemen, és ugyanaz a lábamon is, és Anyának is, kiköpött mások vagyunk. A kilenc a legrosszabb kedvenc számom. – Mennyi a magasom? – A magasságod. Hát, nem tudom pontosan – feleli. –Lehet, hogy egyszer kérhetnénk egy mérőszalagot vasárnapi meglepire. Azt hittem, hogy mérőszalag csak a Tévében van. – Ne, kérjünk csokoládét. – Ráteszem az ujjamat a 4-re, és az arcomat nekinyomom, az ujjam a hajamon van. – Most nem lettem sokkal magasabb. – Ez így normális. – Mi az a normális? – Az, hogy… – Anya a száját rágja. – Azt jelenti, hogy rendben van. No hay probléma. – De nézd, mekkora az izomom! – Ugrálok az Agyon, Jack vagyok, az Óriásölő Jancsi a hétmérföldes csizmájában. – Méretes – mondja Anya. – Óriási. – Gigantikus. – Hatalmas. – Irdatlan – mondja Anya. – Irdalmas. – Ez egy szószendvics, amikor összenyomunk kettő szót. – Ez jó. – Mondjak valamit? – kérdezem Anyát. – Amikor tízéves leszek, már nőve leszek. – Komolyan? – Egyre nagyobb és nagyobb leszek, amíg emberré nem változok.

– Az a helyzet, hogy már most is ember vagy – feleli Anya. – Mind a ketten emberek vagyunk. Azt hittem, hogy mi igaziak vagyunk. A Tévéemberek csak színekből vannak. – Úgy értetted, nővé leszel, e-vel? – Igen – mondom –, nővé leszek a hasamban egy petével, amiben egy fiú van, és ő is igazi lesz. Vagy óriás leszek, de kedves, egészen eddig érek majd. – Felugorok, hogy eléljem az Agyasfalat egész magasan, majdnem ott, ahol a Tető kezd elferdülni. – Jól hangzik – mondja Anya. Az arca üres lett, ami azt jelenti, rosszat mondtam, de nem tudom, melyik volt az. – Kirobbanok a Tetőablakon át a Világűrbe, és baing-baing, nekimegyek a bolygóknak – mesélem neki. – Elmegyek Dórához meg SpongyaBobhoz meg az összes barátomhoz, és lesz egy Lucky nevű kutyám. Anya mosolyt rakott az arcára. Visszapakolja a Tollat a Polcra. – Te hány éves leszel a szülinapodon? – kérdezem tőle. – Huszonhét. – Azta. Nem hiszem, hogy ettől jókedve lett. Amíg folyik a víz a Kádba, Anya leveszi a Labirintust meg a Várt a Szekrény tetejéről. A Labirintust kétéves korom óta építjük, csupa üres vécépapír-guriga összeragasztva sok alagúttá, akik sokfelé tekerednek. A Pattanós Labda imád bemenni a Labirintusba, és elbújni, hívogatni kell, meg rázni, meg oldalra meg fejjel lefelé fordítani, hogy kijöjjön, hű. Aztán más dolgokat is beküldök a Labirintusba, például egy mogyorót meg a Kék Zsírkréta letörött darabját, meg egy nem megfőzött, rövid spagettit. Kergetik egymást az alagutakban, és settenkednek, és azt kiabálják, hogy húú, nem látszanak, de odateszem a fülemet a kartonpapírhoz, és ki tudom találni, merre vannak. A Fogkefe is be akar menni, de megmondom neki, hogy bocsi, te túl hosszú vagy. Ő inkább beugrik a Várba, hogy őrizze az egyik toronyt. A Vár konzervdobozokból meg vitaminos dobozokból van, mindig nagyobbra építjük, ha van egy üresünk. A Vár mindenfelé ellát, forró olajat spriccel ki az ellenségekre, azok nem is tudnak a titkos késnyílásairól, haha. Szeretném bevinni magammal a Kádba, de Anya szerint a víztől nem ragadna többet a ragasztószalagja. Kibontjuk a copfunkat, és úsztatjuk a hajunkat. Anyán fekszek, nem is beszélek, szeretem, ahogy a szíve dobog. Amikor levegőt vesz, kicsit le- meg felmegyünk. Lebeg a Fütyi. A szülinapom miatt én választhatom ki, mit húzzunk fel mind a ketten. Anyáé a felsőbb fiókban lakik, az enyém az alsóban. A kedvenc piros varrásos farmerét választom, amit csak különleges napokon húz fel, mert a térde kezd szálas lenni. Magamnak a sárga kapucnisomat választom, vigyázok a fiókra, de a jobb széle így is kijön, Anyának kell visszaverni. Együtt húzzuk lefelé a kapucnisomat, aki megharapja az arcomat, de már fel is ugrott rám.

– Mi lenne, ha egy kicsit kivágnám a nyaka közepén? –kérdezi Anya. – Azt már nem. A Tornaórára lent hagyjuk a zokninkat, mert a mezítláb jobban kapaszkodik. Ma elsőnek a Futópályát választom, az Asztalt fejjel lefelé felemeljük az Ágyra, rátesszük a Hintaszéket, és a Szőnyeggel letakarjuk őket. A Futópálya az Ágy körül van, a Szekrénytől a Lámpáig tart, az alakja a Padlón egy fekete Cé. – Figyelj, tizenhat lépésben meg tudom csinálni az odavisszát! – Azta. Négyéves korodban tizennyolc lépés volt, ugye? –kérdezi Anya. – Szerinted ma hány odavisszát fogsz tudni lefutni? – Ötöt. – Mit szólnál ötször öthöz? Az a kedvenced megszorozva. A kezünkön szorozzuk, nekem huszonhat jön ki, de Anya szerint huszonöt, úgyhogy még egyszer megcsinálom, és nekem is huszonöt lesz. Az Órán számol engem. – Tizenkettő! – kiabálja. – Tizenhét. Nagyon jól csinálod. Úgy veszem a levegőt, hogy hú-hú-hú. – Gyorsabban… Még gyorsabban futok, ahogyan Szupermen repül. Amikor Anya jön a futásban, le kell írnom a Vonalas Egyetemi Jegyzetfüzetbe a számot az induláskor, meg a számot a befejezéskor, aztán kivonjuk őket, hogy lássuk, milyen gyors volt. Ma az ő számja kilenc másodperccel nagyobb, mint az enyém, ez azt jelenti, én győztem, ezért fel-alá ugrálok, és nagyokat purcantok a számmal. – Versenyezzünk egyszerre! – Jól hangzik – mondja Anya –, de emlékszel, amikor egyszer megpróbáltuk, és bevertem a vállamat a komódba? Van, hogy elfelejtek valamit, akkor Anya megmondja, és utána már emlékezek rá. Leveszünk minden bútort az Ágyról, és visszatesszük a Szőnyeget a helyére, hogy betakarjuk a Futópályát, hogy a Patás ne lássa meg a piszkos Cé betűt. Anya a Trambulint választja, most csak én ugrálok az Ágyon, mert Anya eltörheti. Ő a kommentátor: – Egy merész fordulat a levegőben a fiatal amerikai bajnoktól… Utána a Megmondósat választom, aztán Anya azt mondja, vegyük fel a zokninkat a Hullához, amikor úgy fekszünk, mint egy tengeri csillag, lottyadt lábujjakkal, lottyadt köldökkel, lottyadt nyelvvel, még lottyadt aggyal is. Anyának viszketni kezd a térde hátul, és megmoccan, megint én nyertem. 12:13 van, úgyhogy már lehet az ebéd. A kedvenc részem az imádságban a mindennapi kenyerünket. Én vagyok a játékok főnöke, de Anya az evés főnöke, például nem engedi, hogy gabonapehelyt együnk reggelire meg ebédre meg vacsorára, mert akkor lehet, hogy betegek lennénk, és egyébként is akkor túl hamar elfogyna. Nullaéves meg egyéves koromban Anya mindig összevágta és megrágta nekem az ételem, de meglett a húsz fogam, és mindent össze bírok

rágni. A mostani ebéd tonhal sóskekszen, az én dolgom visszatekerni a konzervdoboz tetejét, mert Anya csuklója nem bírja. Kicsit zizgős vagyok, ezért Anya azt mondja, játsszunk Zenekarost, amikor szaladgálunk, és megnézzük, milyen hangot ad ki az a valami, amire ráütünk. Én az Asztalon dobolok, Anya kipp-kopp, kopog az Ágy lábain, aztán puff-puff, a párnákon, én egy villával és egy kanállal dingdingezek az Ajtón, a lábujjunk bummozik a Tűzhelyen, de a kedvencem az, amikor ráugrok a Szemetes nyitójára, mert akkor a fedele úgy nyílik ki, hogy bing. A kedvenc hangszerem a Plimm, ez egy gabonapehelyes doboz, amit összeragasztottam mindenféle színű lábakkal meg cipőkkel meg kabátokkal meg fejekkel a régi katalógusból, és három befőttesgumit tettem a közepére. A Patás már nem hoz nekünk katalógusokat, hogy kiválasszuk a ruháinkat, Anya azt mondja, egyre smucigabb. Felmászok a Hintaszékre levenni a könyveket a Polcról, és tízemeletes felhőkarcolót építek a Szőnyegen. – Tíz emelet mese – mondja Anya, és nevet, nem volt túl vicces. Régen kilenc könyvünk volt, de csak négyben volt kép: Mondókák nagykönyve Dylan, a darus autó A csavargó kisnyuszi Sürgés-forgás a repülőtéren És még öt, aminek csak az elején van kép: A viskó Alkonyat Az őrangyal Keserédes szerelem A Da Vinci-kód Anya szinte sose olvassa a képetlen könyveket, csak akkor, ha nagyon kétségbe van esve. Amikor négyéves voltam, kértünk még egy képest Vasárnapimeglepibe, akkor jött az Alice Csodaországban, szeretem, de túl sok benne a szó, és egy csomó régi is van benne. Ma a Dylan, a darus autót választom, az aljánál van, úgyhogy puffff, lebontja a felhőkarcolót. – Megint a Dylan. – Anya fintorog egyet, aztán előveszi a legnagyobb hangját. „Jöööööön Dylan, a darus autó! Hosszú karján leng a kampó. Nézd, hogy fordul jobbra-balra, A sódert, téglát arrébb rakja. Berreg és emel és lendít és tol, Nincs ilyen szorgos gép sehol.”

A második képen egy macska van, a harmadikon egy kupac szikla. A szikla kőből van, az azt jelenti, nehéz, mint a kerámia, amiből a Kád meg a Mosdó meg a Vécé van, de nem annyira sima. Macskák és kők csak a Tévében vannak. Az ötödik képen a macska leesik, de a macskáknak kilenc élete van, nem csak fejenként egy, mint nekem meg Anyának. Anya majdnem mindig A csavargó kisnyuszit választja, azért, mert a végén az anyanyuszi elkapja a kisnyuszit, és azt mondja neki: „Egyél egy répát.” Nyuszik csak a Tévében vannak, de a répa igazi, szeretem, mert hangos. A kedvenc képem az, ahol a kisnyuszi sziklává változott a hegyen, és az anyanyuszinak fel kell mászni nagyon-nagyon-nagyon magasra, hogy megtalálja. A hegyek túl nagyok ahhoz, hogy igaziak legyenek, láttam egyet a Tévében, amin egy nő lógott egy kötélen. A nők nem úgy igazik, mint Anya, és a fiúk meg a lányok se. A férfiak sem igazik, kivéve Patást, és nem is tudom biztosan, hogy ő igazából igazi-e. Lehet, hogy csak félig? Ő hozza a bevásárlást, meg a Vasárnapimeglepit, meg eltüneszti a szemetet, de ő nem ember, nem olyan, mint mi. Csak éjszaka van, mint a denevérek. Lehet, hogy ő az Ajtó pitty-pittyétől jön elő, és olyankor más lesz a levegő. Szerintem Anya azért nem szeret beszélni róla, mert fél, hogy attól igazibbá változik. Most izegek- mozogok Anya ölében, hogy megnézzem a kedvenc festményemet, amin a Jézuska Keresztelő Jánossal játszik, aki a barátja és egyben a nagy unokatestvére is. Mária is ott van, az Anyája ölében ül, aki a Jézuska Nagymamája, olyan, mint Dóra abuelája. Furcsa kép, nincsen rajta szín, és a kezek meg lábak egy része is hiányzik róla, Anya szerint nincs befejezve. A Jézuska egy angyaltól kezdett el növekedni Mária hasában, az angyal lesuhant, mint egy szellem, csak ő aranyos meg tollas is. Mária meglepődött, és azt mondta: „Ez meg hogy lehet?” Aztán meg azt: „Jó, akkor legyen.” Amikor a Jézuska kizuttyant a hüvelyéből karácsonykor, beletette egy jászolba, de nem azért, hogy a tehének megrágják, csak hogy felmelegítsék a fújásukkal, mert a Jézuska varázs. Anya most lekapcsolja a Lámpát, és lefekszünk, először elmondjuk a pásztoros imát a füves legelőkről, szerintem azok olyanok, mint a Paplan, de nem fehérek meg simák, hanem bolyhosak meg zöldek. (A csordultig levő pohár biztos kiloccsan.) Most kapok, a jobból, mert a balban nincs valami sok. Amikor hároméves voltam, bármikor kaphattam sokat, de amióta négyéves lettem, annyi dolgom van, hogy csak kevésszer kapok nappal és éjszaka. Jó lenne egyszerre beszélni meg kapni is, de csak egy szájam van. Majdnem kikapcsolok, de nem egészen. Szerintem Anya igen, a lélegzésén hallom. *** Alvás után Anya azt mondja, kitalálta, hogy nem kell kérnünk mérőszalagot, mi is tudunk vonalzót csinálni.

Újrahasznosítjuk a gabonapehelyes dobozt az Ókori Egyiptomi Piramisból, Anya megmutatja, hogy akkora csíkot kell vágni, mint az ő lába, aztán háromszor tíz kis vonalat csinál rá. Megmérem az ő orrát, az öt centi. Az én orrom majdnem három centi, leírom. Anya a Vonalzóval lassított szaltókat csinál felfelé az Ajtósfalon, ahol a magasaim vannak, azt mondja, kilencvenhét centi vagyok. – Te Anya – mondom –, mérjük meg a Szobát! – Mi, az egészet? – Miért, van más dolgunk? Furcsán néz rám. – Igazából nincs. Leírom az összes számokat, például az Ajtósfal magasa a vonalig, ahol a Tető elkezdődik, egyenlő egy méter kilencvenkilenc centivel. – Képzeld – mondom Anyának –, minden parafa lap majdnem egy kicsivel nagyobb, mint a Vonalzó. – Á – mondja, és a fejére csap biztos harmincszor harmincasak, csak egy kicsit rövid lett a vonalzó. Akkor számoljunk a kockákkal, úgy könnyebb. Elkezdem megszámolni az Agyasfal magasát, de Anya azt mondja, minden fal egyforma. A másik szabály az, hogy a falak szélese pont akkora, mint a Padló szélese, három méter harmincöt centit számolok mind a két irányba, ez azt jelenti, hogy a Padló egy négyzet. Az Asztal egy kör, ez összezavar, de Anya megméri a közepén, ahol a legszélesebb, az egy méter tizenhárom centi. A székem kilencvenhat centi magas, és Anyáé pont ugyanannyi, az eggyel kevesebb, mint én. Aztán Anyának kicsit elege lesz a mérésből, úgyhogy abbahagyjuk. Kiszínezem a számok hátulját, mind másra az öt zsírkrétánkkal, ami kék, narancs, zöld, piros, barna, amikor kész vagyok, a lap olyan, mint a Szőnyeg, csak őrültebb, Anya azt mondja, legyen ez a tányéralátétem vacsoránál. Ma este spagettit választok, van egy friss brokkoli is, azt nem választom, az csak egészséges. Felvágom a brokkolit darabkákra a Cakkos Késsel, néha lenyelek egyet, amikor Anya nem néz oda, és azt kérdezi: – Jaj, ne, hová tűnt az a nagy darab? – De igaziból nem mérges, mert a nyers dolgoktól nagyon-nagyon elevenek leszünk. Anya a melegítést a Tűzhely két körén csinálja, amik pirosak lesznek, nem szabad megfogni a gombokat, mert Anya dolga, hogy vigyázzon, soha ne legyen tűz úgy, mint a Tévében. Ha a körök egyszer hozzáérnek valamihez, mondjuk, egy konyhatörlőhöz vagy a ruhánkhoz, akkor lángok szaladnának szét narancssárga nyelvvel, és hamuvá égetnék a Szobát, mi meg köhögnénk és fulladnánk és sikítanánk, mert nagyon-nagyon fájna. Nem szeretem a főlő brokkoli szagát, de nem olyan rossz, mint a zöldbab. A zöldségek igazik, de a fagyi a Tévében van, jó lenne, ha az is igazi lenne. – A Növény is nyers dolog? – Hát, igen, de nem olyan fajta, amit meg lehet enni.

– Miért nincs rajta már virág? Anya vonja a vállát, és megkeveri a spagettit. – Elfáradt. – Le kéne feküdni neki aludni. – Még akkor is fáradt, amikor felébred. Lehet, hogy nincs már elég ennivaló a földjében. – Megeheti az én brokkolimat. Anya nevet. – Nem olyan ennivaló, hanem növény-ennivaló. – Kérhetnénk olyat Vasárnapimeglepibe. – Már így is van egy hosszú listám arról, mit kérjünk. – Hol? – Csak itt benn, a fejemben – mondja. Kihúz egy spagettikukacot, és megharapja. – Azt hiszem, a halat szeretik. – Kik? – A növények, szeretik a romlott halat. Vagy a halszálkát? – Pfujj. – Ha legközelebb halrudacskát eszünk, egy keveset betemethetünk belőle a Növény alá. – De nem az enyémekből. – Jó, akkor az enyémből egy darabkát. A spagettit a húsgolyós dalért szeretem a legjobban, elénekelem, amikor Anya szed a tányérunkba. Vacsora után egy csodálatos valami jön, szülinapi tortát csinálunk. Fogadok, hogy delicioso lesz, annyi gyertyával, amennyi én vagyok, és kigyulladnak, amilyet még sosem láttam igaziból. Én vagyok a legügyesebb tojáskifújó, megállás nélkül tudom folyatni a ragacsot. Hármat kell kifújni a tortához, a gombostűt használom a A napkelte impressziójáról, mert az őrült ló szerintem mérges lenne, ha a Guernicáról venném le, még akkor is, ha mindig rögtön utána visszateszem a gombostűt. Anya szerint a Guernica a legjobb mestermű, mert az a legigazibb, pedig tisztára össze van keveredve, a ló sok foggal sivít, mert egy lándzsa van beleszúródva, meg egy bika és egy nő, aki egy lottyadt gyereket fog fejjel lefelé, meg egy olyan lámpa, mint egy szem, és a legrosszabb a nagy, dagadt láb a sarkában, mindig azt hiszem, hogy rám fog taposni. Lenyalhatom a kanalat, aztán Anya a tortát beleteszi a Tűzhely forró hasába. Megpróbálok zsonglőrözni egyszerre az összes tojáshéjjal a levegőben. Anya elkap egyet. – Kicsi Jack- arcok legyenek? – Ne – mondom. – Csináljunk nekik fészket tésztából? Ha holnap kiolvasztjuk a céklákat, a levükkel lilára festhetnénk… Rázom a fejemet.

– Inkább ragasszuk őket a Tojáskígyóhoz. Tojáskígyó hosszúbb, mint a Szoba egész körbe, hároméves korom óta csináljuk, az Ágyalatt a lakása, ott van összetekeredve, és vigyáz ránk. A legtöbb tojása barna, de néha van benne fehér is, meg van minta is rajta a ceruzáktól meg a zsírkrétáktól vagy a Tolltól, vagy darabkák ráragasztva csirizzel, fóliából van a koronája, és egy sárga szalag az övje, és cérna meg papírzsepi- darabkák a haja. A nyelve egy tű, az tartja a piros cérnát, ami átmegy rajta. Mostanában már nem sokszor vesszük elő Tojáskígyót, mert van, hogy összegabalyodik, és a tojásai megrepednek a lyukak körül, és még le is esnek, és a darabkákból mozaikot kell csinálnunk. Ma beleteszem a tűjét az új tojások egyik lyukába, addig kell lógatnom, amíg ki nem jön hegyesen a másik lyukon, elég nehéz. Most három tojással hosszúbb lett, nagyon-nagyon óvatosan összetekerem, hogy az egész beférjen az Ágyalattba. A tortámra sok órán át kell várni, belélegezzük a finom levegőt. Amíg kihűl, csinálunk rá díszítést, de ezt meg lehet enni, mert cukort olvasztunk össze vízzel. Anya rákeni a tortára. – Most ráteheted a csokoládét, amíg én elmosogatok. – De nincs is. – Hahaha – mondja Anya, és egy kis zacskót zizegtet eldugtam egy párat a három héttel ezelőtti Vasárnapimeglepiből. – Te ravasz Anya! Hová? Összeszorítja a száját. – Mi van, ha legközelebb megint szükségem lesz egy rejtekhelyre? – Mondd meg! Anya már nem mosolyog. – A kiabálástól megfájdul a fülem. – Mondd meg a rejtekhelyt! – Jack… – Nem szeretem, ha rejtekhelyek vannak! – Most mi a baj? – Zombik. – Aha. – Vagy óriások, vagy vámpírok… Kinyitja a Konyhaszekrényt, és elővesz egy doboz rizset. A sötét lyukba mutat. – Ide dugtam, a rizs mellé. Jó? – Jó. – Semmi ijesztő nem férne be oda. Bármikor megnézheted. Öt csokoládé van a zacskóban, rózsaszín, kék, zöld meg kettő piros. A szín kicsit rámegy az ujjamra, amikor ráteszem őket a tortára, tiszta díszítéses leszek, és mindet lenyalom. Aztán jöhetnek a gyertyák, de nincs egy se. – Megint kiabálsz – mondja Anya, és befogja a fülét. – De azt mondtad, hogy szülinapi torta lesz, ez nem is szülinapi torta, ha nincs rajta öt gyertya kigyulladva!

Fúj egyet a szájával. – Alaposabban el kellett volna magyaráznom. Az öt csokoládé jelenti azt, hogy ötéves vagy. – Nekem nem kell ez a torta! – Utálom, amikor Anya csendben vár. – Büdös torta! – Nyugodj le, Jack. – Gyertyákat kellett volna kérned Vasárnapimeglepibe! – De múlt héten fájdalomcsillapítóra volt szükségünk. – Nekem nem, csak neked! – kiabálom. Anya úgy néz rám, mintha másik arcom lenne, amit még sose látott. Aztán azt mondja: – Ne felejtsd el, hogy olyan dolgokat kell kérnünk, amiket könnyen meg tud szerezni. – De ő bármit tud szerezni. – Hát igen – mondja ha venné a fáradságot… – Miért vesz fáradságot? – Úgy értem, lehet, hogy akkor két-három boltba is el kell mennie, és akkor mérges lesz. És ha nem találja a lehetetlen dolgot, akkor valószínűleg egyáltalán nem is kapunk Vasárnapimeglepit. – De Anya! – nevetek. – Ő nem megy boltokba. Boltok csak a Tévében vannak. Rágja a száját. Aztán a tortára néz. – Na mindegy, ne haragudj, azt hittem, a csokoládé is jó lesz helyettük. – Buta Anya. – Dinka. – A fejére csap. – Fafej – mondom, de nem rondán. – Jövő héten, amikor hatéves leszek, szerezz majd gyertyát. – Jövő évben – mondja Anya –, jövő évre gondoltál. Be van csukva a szeme. Mindig ezt csinálja néha, és egy percig nem mond semmit se. Amikor kicsi voltam, azt hittem, hogy lemerült az elemje, mint egyszer az Órának, új elemt kellett kérnünk bele Vasárnapimeglepibe. – Megígéred? – Megígérem – mondja, és kinyitja a szemét. Egy óriási darabot vág nekem belőle, és mind az ötöt ellopom, amikor nem néz oda, a kettő pirosat meg a rózsaszínt meg a zöldet meg a kéket, és azt mondja: – Jaj, ne, még egyet elloptak, ez meg hogy történhetett? – Többet nem fogod megtalálni, hahaha – mondom úgy, ahogy a Róka, amikor ellop valamit Dórától. Fogok egy pirost, és bezuttyantom Anya szájába, az első fogaihoz teszi, amik nem annyira odvasok, és mosolyogva rágcsálja. – Nézd – mutatom neki –, lyukak vannak a tortámon ott, ahol a csokoládék voltak mostanáig. – Mint a kráterek – mondja Anya. Az egyikbe beleteszi az ujja végét.

– Mi az a kráterek? – Lyukak, ahol valami történt. Például egy vulkánkitörés, vagy egy robbanás, vagy ilyesmi. Visszateszem a zöld csokoládét a kráterjébe, és számolok, tíz, kilenc, nyolc, hét, hat, öt, négy, három, kettő, egy, bumm. Felrepül a Világűrbe, és vissza a szájamba. A szülinapi tortám a legfinomabb dolog, amit ettem életemben. Anya most nem éhes tortára. A Tetőablak elszívja az összes fényt, majdnem fekete. – Ma van a tavaszi napéjegyenlőség – mondja Anya. –Emlékszem, hogy bemondták a Tévében aznap reggel, amikor megszülettél. Abban az évben még hó is volt. – Mi az a napéjegyenlőség? – Azt jelenti, hogy ugyannyit van sötét, mint amennyit világos. Már túl késő van a Tévéhez a torta miatt, az Óra 08:33-at mutat. A sárga kapucnisom majdnem letépi a fejemet, amikor Anya lehúzza. Felveszem az alvós pólómat, és fogat mosok, amíg anya összeköti a szemeteszsákot, és az Ajtó mellé teszi a listánkkal együtt, amit én írtam, ma este az van rajta: Kérünk Tésztát, Lencsét, Tonhalt, Sajtot (ha nem túl sok pénz), Narancslét, Kösz. – Kérhetnénk szőlőt? Az egészséges. Anya odaírja az aljára: Szőlőt, ha lehet (vagy bármilyen friss vagy konzerv gyümölcsöt). – Lehet egy mese? – De csak egy rövid. Mit szólnál a… Mézeskalács Jackhez? Nagyon gyorsan és viccesen meséli, Mézeskalács Jack kiugrik a sütőből, és fut és gurul és gurul és fut, hogy senki se tudja elkapni, se az öreg néni, se az öreg bácsi, se a cséplők, se a szántók. De a végén hülye, mert hagyja, hogy a róka átvigye a folyón, és jól bekapja. Ha én tortából lennék, megenném magamat, mielőtt más meg bírna. Gyorsan- gyorsan imádkozunk egyet, kezet össze, szemet becsukni. Azért imádkozok, hogy a Jézuska meg Keresztelő János eljöjjenek játszani hozzám Dórával meg Csizivel. Anya azért imádkozik, hogy a napsütés elolvassza a hót a Tetőablakról. – Kaphatok most? – Majd holnap reggel – mondja Anya, és lehúzza a pólóját. – Nem, ma este. Felmutat az Órára, amin 08:57 van, az csak három perccel van kilenc előtt. Úgyhogy beszaladok a Szekrénybe, és lefekszek a párnámra, és betakarózok a Takaróval, ami tiszta szürke, és gyapjús, és piros rajta a szegély. Pont a rajz alatt vagyok, elfelejtettem, hogy ott van. Anya bedugja a fejét. – Három puszi? – Nem, az Ötévesnek öt. Ad ötöt, és benyikorgatja az ajtót.

A léceken így is bejön a fény, látom egy kicsit magamat a rajzon, az Anyához hasonló részeket, meg az orrot, ami csak olyan, mint én. Megsimogatom a papírt, tiszta selymes. Kiegyenesítem magamat, úgy, hogy a fejem nekinyomódik a Szekrénynek, meg a lábam is. Hallgatom, ahogy Anya felhúzza az alvós pólóját, és beveszi a csillapítókat, este mindig kettőt, mert azt mondja, a fájdalom olyan, mint a víz, rögtön szétfolyik, ahogy lefekszik. Kiköpi a fogkrémt. – Barátunk, Zack, azt mondja, mekk – mondja. Én is gondolok egyet. – Barátunk, Za, azt mondja, blabla. – Barátunk, Dóra, lement a tóra. – Barátunk, Mikey, nézi a tájt-i. – Ez csalós rím – mondja Anya. – Ó, a fenébe! – nyögök, mint a Róka. – Barátunk, Jézuska… nem eszik sok húst ma. – Barátunk, Hold, az égen volt. A Hold Isten ezüst arca, ami csak különleges alkalomkor jön. Felülök, és az arcomat a lécekhez szorítom, szeleteket látok a Tévéből, ami most ki van kapcsolva, a Vécét, a Kádat, a pöndörödős kék polipképemet, Anyát, aki visszateszi a ruháinkat a Komódba. – Anya. – Hm? – Én miért vagyok elrejtve, mint a csokoládék? Szerintem az Ágyon ül. Halkan beszél, alig hallom. – Nem akarom, hogy rád nézzen. Amikor kisbaba voltál, akkor is betekertelek a Takaróba, mielőtt bejött. – De fájna? – Mi fájna? – Ha meglátna. – Nem, nem. Most aludj – mondja Anya. – Mondd a Bogarast. – Jó éjszakát, szép álmokat, ne csípjenek a bogarak. A Bogarak láthatatlanok, de én beszélek hozzájuk, meg néha számolok, legutóbb 347-ig elszámoltam. Hallom, hogy a kapcsoló kattan, és a Lámpa kikapcsol ugyanabban a másodpercben. Hallom, hogy Anya bemegy a Paplan alá. Volt olyan éjszaka, hogy láttam a Patást, de sose egészben meg közelről. A hajában van egy kis fehér, és kisebb neki, mint a föle. Lehet, hogy a szeme kővé változtatna. A zombik megharapják a gyerekeket, hogy ne legyenek meghaltak, a vámpírok addig szívják őket, amíg lottyadtak nem lesznek, az emberevő óriások meg a lábuknál fogva lelógatják és felfalják őket. Az óriások is rosszak, akár élő, akár holt, csontjából őrlök lisztet, port.

Jack elszaladt az aranytojást tojó tyúkkal, és gyorsan-gyorsan lecsusszant az Égigérő Paszuly szárán. Az Óriás utánamászott, de Jack odakiáltott az Anyájának a fejszéért, ami olyan, mint a mi késeink, csak nagyobb, és az Anyája nagyon meg volt ijedve, és nem merte kivágni az Égigérő Paszulyt egyedül, de amikor Jack leért a földre, együtt kivágták, és az Óriás puff, leesett, és kijött a bele, hahaha. Akkor Jack már Óriásölő Jack lett. Nem tudom, Anya kikapcsolt már vagy nem. A Szekrényben mindig próbálom összeszorítni a szememet, és gyorsan kikapcsolni, hogy ne halljam, amikor a Patás jön, aztán felébredek, és reggel lesz, és bent leszek az Ágyban Anyával, és kapok egy keveset, és minden jól van. De ma este még mindig be vagyok kapcsolva, a torta zizeg a hasamban. A nyelvemmel megszámolom a fenti fogaimat jobbról balra tízig, aztán a lenti fogaimat balról jobbra, aztán vissza a másikfelé, mindig el kell jutni tízig, és kétszer tíz egyenlő hússzal, annyim van. Nincsen pitty-pitty, már biztos sokkal elmúlt kilenc. Megint megszámolom a fogaimat, és tizenkilenc van, biztos rosszul csináltam, vagy egy eltűnt. Csak egy kicsit rágom az ujjamat, aztán még egy kicsit. Sok órán át várok. – Anya? – suttogom. – Nem jön, vagy igen? – Úgy néz ki, nem. Gyere át. Felugrok, és kilököm a Szekrény ajtaját, két pillanat alatt az Ágyban vagyok. A Paplan alatt nagyon-nagyon meleg van, ki kell dugni a lábamat, hogy ne égjen. Sokat kapok, a balból, aztán meg a jobból. Nem akarok elaludni, mert akkor már nem lesz a szülinapom. *** Fény villog rám, szúrja a szememet. Kinézek a Paplanból, de hunyorogok. Anya a Lámpa mellett áll, és minden fényes, aztán katt, és megint sötét. Megint fény, Anya három másodpercig vár, aztán sötét, aztán fény csak egy másodpercig. Anya felfelé bámul a Tetőablakra. Megint sötét. Éjszaka ezt szokta csinálni, szerintem segít neki visszaaludni. Megvárom, amíg Lámpa rendesen kikapcsol. A sötétben azt suttogom: – Kész van? – Bocs, hogy felébresztettelek – mondja Anya. – Nem baj. Hidegebben jön vissza az Ágyba, mint én, a karjaimat a derékjára kötöm. *** Most ötéves és egynapos vagyok. Buta Fütyi mindig feláll reggel, lenyomom.

Amikor pisilés után a kezemet sikálom, azt énekelem, hogy „az egész világ az Ő kezében van”, aztán már nem jut eszembe több kezes dal, de a kismadaras az ujjakról szól. „Repülj el, Péter, Repülj el, Pál.” A két ujjam körberepüli a Szobát, és majdnem összeütköznek a levegőben. – Azt hiszem, ők tulajdonképpen angyalok – mondja Anya. – Mi? – Illetve bocs, nem, hanem szentek. – Mik azok a szentek? – Nagyon-nagyon jó emberek. Mint az angyalok, csak nincs szárnyuk. Nem értem. – Akkor hogyan tudnak lerepülni a falról? – Nem, azok a kismadarak, azok tudnak repülni. Csak azt mondtam, hogy Szent Péterről és Szent Pálról nevezték el őket, ők a Jézuska barátai voltak. Nem tudtam, hogy Keresztelő Jánosnál több barátja is volt. – Szent Péter egyébként egyszer még börtönben is volt… Nevetek. – A kisbabák nem szoktak börtönbe menni. – Ez akkor történt, amikor már felnőttek voltak. Nem tudtam, hogy a Jézuska felnőtt. – Szent Péter rossz ember? – Nem, nem, tévedésből zárták börtönbe. A rossz rendőrség vitte oda. De sokat imádkozott, hogy kijusson onnan, és tudod, mi történt? Egy angyal szállt le hozzá, és betörte az ajtót. – Tök jó – mondom. De jobban szeretem, amikor kisbabák, és meztelenen szaladgálnak együtt. Fura, csapódós zaj van, meg ropp-ropp. Fényesség jön be a Tetőablakon, a sötét hó majdnem mind eltűnt. Anya is felnéz, kicsit mosolyog az arca, szerintem az ima varázsolt. – Még mindig tart az egyenlős? – Ja, a napéjegyenlőség? – mondja. – Nem, most már a fény kezd erősebb lenni. Megengedi, hogy tortát egyek reggelire, még sose csináltam ilyet. Ropogós lett, de még mindig finom. A Tévében a Minimentők van, elég zizgős, Anya egyfolytában mozogtatja a Nyuszit, de nem lesz sokkal élesebb. Masnit kötök a drótfülére a lila szalaggal. De jó lenne, ha a Backyardigans lenne, velük már nagyon régen nem találkoztam. Nincs itt a Vasárnapimeglepi, mert Patás nem jött tegnap este, egyébként ez volt a legjobb része a szülinapomnak. És nem is kértünk túl izgalmasat, egy új nacit, mert a feketémnek a térdén lyukak vannak. Nekem nem baj a lyuk, de Anya azt mondja, úgy nézek ki tőle, mint egy hajléktalan, nem bírja elmagyarázni, hogy az mi.

Fürdés után a ruhákkal játszok. Anya rózsaszín szoknyája ma reggel kígyó, veszekedik a fehér zoknimmal. – Én vagyok Jack legjobb barátja. – Nem, én vagyok Jack legjobb barátja! – Megvertelek. – Meglőttelek. – Megpuffantalak a kilövős repülős pumpámmal. – Nekem meg van egy óriási megatron transzformerrobbantóm… – Te – mondja Anya –, labdázzunk! – Már nincs meg a Strandlabda – emlékezem Anyát. Véletlenül kipukkadt, amikor szupererősen nekirúgtam a Konyhaszekrénynek. Én egy újat akartam kérni a hülye naci helyett. De Anya szerint tudunk csinálni egyet, összegyűrjük az összes papírt, amin az írást gyakoroltam, és beletesszük egy bevásárlószatyorba, és amikor eléggé labda alakú lesz, egy ijesztő arcot rajzolunk rá három szemmel. A Szós Labda nem megy olyan magasra, mint a Strandlabda, de ahányszor elkapjuk, hangosan zörög. Anya kapja el a legügyesebben, csak néha fájdítja a fájós csuklóját, és én vagyok a legjobb dobó. Amiért a torta volt a reggeli, ebédre esszük a vasárnapi palacsintát. Már kevés palacsintapor van csak, ezért vékonyak és szétterültek lesznek, én szeretem. Én tekerhetem össze őket, van, amelyik eltörik. Kevés a lekvár is, abba is vizet keverünk. Az enyémnek csöpög a sarka, Anya a Szivaccsal feltöröli a Padlót. – Ez a parafa elkopott – mondja csukott foggal –, mégis, hogyan kellene tisztán tartanunk? – Hol? – Itt, ahol a lábunk kidörzsöli. Lemegyek az Asztal alá, egy lyuk van a Padlón, alul valami barna van benne, ami keményebb, mint a körmöm. – Ne tedd tönkre még jobban, Jack. – Nem teszem, csak megnézem az ujjammal. – Olyan, mint egy pici kráter. Átrakjuk az Asztalt a Kád mellé, hogy napozhassunk a Szőnyegen a Tetőablak alatt, ahol nagyon-nagyon meleg van. A napos dalok közül én az „Ain't No Sunshine When She's Gone”-t éneklem, Anya a „Here Comes the Sun”-t, én a „You Are My Sunshine”-t választom. Aztán kapok egy kicsit, a bal nagyon-nagyon krémes ma. Isten sárga arca pirosat csinál a szemhéjamon keresztül. Amikor kinyitom, annyira fényes, hogy nem bírok nézni. Az ujjaimtól árnyékok lesznek a Szőnyegen, olyan kicsi benyomódósak. Anya szunyókál. Egy hangot hallok, felkelek, őt nem ébresztem fel. A Tűzhelynél van egy pici kaparászó hang.

Egy élő dolog, egy állat, igaziból igazi, nem Tévé. A Padlón van, eszik valamit, talán egy palacsintamorzsát. Van farka, gondolkodok mi ez, ez egy egér. Közelebb megyek, és huss, be is ment a Tűzhely alá, úgyhogy alig láttam, nem is tudtam, hogy valami ilyen gyorsan is bír menni. – Ó, Egér! – mondom suttogva, hogy ne féljen. Így kell beszélni az egérekkel, az Alice-ban is benne van, csak ő véletlenül a macskájáról, Dinahról beszél, és az egér ideges lesz, és elúszik. Imádkozóra teszem a kezemet: – Ó, Egér, gyere vissza, légyszi, légyszi, légyszi… Sok órán át várok, de nem jön. Most már biztos, hogy Anya alszik. Kinyitom a Hűtőt, nem sok minden van benne. Az egérek szeretik a sajtot, de nincs több. Kiveszem a kenyeret meg a morzsát egy tányérra, és lerakom oda, ahol Egér volt. Kicsire összekuporodok, és várok még sok órán át. Aztán a legcsodálatosabb dolog: Egér kidugja a száját, hegyes. Majdnem ugrok egyet a levegőbe, de aztán mégse, tiszta mozdulatlan vagyok. Kijön a morzsákhoz, és megszagolja. Alig fél méterre vagyok tőle, bárcsak itt lenne a Vonalzó, hogy megmérjem, de el van pakolva a Dobozba az Ágyalattban, és nem akarok mozogni, nehogy megijesszem Egért. Nézem a kezét, a bajuszát, a farokja pöndörödős. Igaziból élő, ő a legnagyobb élő dolog, amit eddig láttam, milliószor nagyobb a hangyáknál és a Póknál. Aztán valami puuufffff, nekicsapódik a Tűzhelynek. Kiabálok, és véletlenül rálépek a tányérra, Egér eltűnt, hová tűnt? Összetörte a könyv? A Sürgés-forgás a repülőtéren az, az összes oldalát megnézem, de nincs ott. A Poggyászkiadó elszakadt, és már nem bír felállni. Anyának furcsa az arca. – Miattad ment el! – kiabálok rá. A Kefés Lapát van a kezében, összesöpöri az összetörött tányérdarabkákat. – Mit keresett ez a padlón? Most már csak két nagytányérunk van, meg egy kicsi, kész, ennyi… Az Alice-ban a szakácsné tányérokat dobál a kisbaba felé, meg egy fazékot, ami majdnem leüti az orrát. – Egér szerette a morzsákat. – Jack! – Igazi volt, én láttam! Előrehuzigálja a Tűzhelyet, az Ajtósfal alján van egy kis repedés, előveszi az alufóliakupacot, labdákat csinál belőle, és elkezdi belenyomkodni a repedésbe. – Légyszi, ne! – Sajnálom. De ahol egy van, ott tíz is van. Ez őrült számolás. Anya leteszi az alufóliát, és erősen megfog a vállamon. – Ha engedjük, hogy itt maradjon, hamarosan tele lesz minden a kisbabáival. Ellopják az ételünket, és behozzák a baktériumokat a koszos mancsukon…

– Az én ételemet megehetik, én nem vagyok éhes. Anya nem figyel. Visszalöki a Tűzhelyt az Ajtósfalra. Utána egy kis darab ragasztószalaggal jobban megcsináljuk a Hangár oldalát a Sürgés-forgás a repülőtérenben, de a Poggyászkiadó annyira elszakadt, hogy azt nem lehet megjavítni. Összekucorodva ülünk a Hintaszékben, és Anya háromszor elolvassa nekem a Dylan, a darus autói, ez azt jelenti, hogy ne haragudjak. – Kérjünk egy új könyvet Vasárnapimeglepibe – mondom. Anya elhúzza a száját. – Pár hete már kértem, azt szerettem volna, ha a születésnapodra kapsz egyet. De azt mondta, ne nyaggassam, nincs már velük tele a polc? Felnézek a feje felett Polcra, még sok száz könyvet fel lehetne rakni, ha pár dolgot betennénk az Ágyalattba a Tojáskígyó mellé. Vagy a Szekrény tetejére – de ott az Erőd meg a Labirintus lakik. Nehéz kitalálni mindennek a lakását, Anya néha azt mondja, hogy ki kell dobnunk dolgokat a szemetesbe, de én mindig szoktam nekik helyt találni. – Szerinte egyfolytában tévét kellene néznünk. Ez jól hangzik. – De akkor nekünk is szétrohad az agyunk, mint neki – mondja Anya. Áthajol megfogni a Mondókák nagy könyvét Mindegyik oldalról olvas egyet, amit én választok ki. A kedvenceim azok, amikben van Jack, például a Jack Sprat meg a Kicsi Jack Horner. Jack, légy ügyes, Jack, légy gyors, Jack, ugorj át a gyertyán most! Szerintem meg akarta nézni, hogy megégeti a hálóruháját, vagy nem. A Tévében pizsama van helyette, a lányokon meg hálóing. Nekem az alvós pólóm a legnagyobb, van egy lyuk a vállán, szeretem beledugni az ujjamat, és csikizni magamat, amikor elalszok. Van a Jackie Wackie kása és méz, de amikor rájöttem, hogyan kell olvasni, megláttam, hogy igaziból Georgie Porgie van odaírva. Anya megváltoztatta, hogy illedjen rám, ez nem hazugság, csak úgycsinálás. Ugyanilyen volt a Jack, Jack, a dudás fia Malacot lopott és elszaladt. A könyvben igaziból Tom van, de a Jack jobban hangzik. A lopás az, ha egy fiú elveszi azt, ami egy más fiúé, mert a könyvekben meg a Tévében minden embernek vannak dolgai, ami csak az övéké, ez bonyolult. 05:35 van, úgyhogy vacsorázhatunk, gyors tészta van. Amíg a forró vízben van, Anya nehéz szókat keres a tejesdobozon, hogy próbára tegyen, mint a

tápanyagtartalma, ami azt jelenti, ennivaló, meg a pasztőrözött, ami azt jelenti, hogy lézerfegyverrel szétlőtték a baktériumokat. Akarok még tortát enni, de Anya azt mondja, először finom, összevágott céklát kell. Aztán eszek tortát, nagyon ropogós már, Anya is eszik egy kicsit. Felmászok a Hintaszékre, hogy megkeressem a Játékosdobozt a Polc végében, ma a Dámát választom, és én leszek a piros. A bábuk olyanok, mint a kicsi csokoládédarabok, de már sokszor megnyaltam őket, és semmilyen ízük nincs. Mágnesvarázslattal ragadnak a táblára. Anya legjobban a Sakkot szereti, de nekem fáj tőle a fejem. Tévénézéskor a vadállat bolygót választja, teknősök ássák be a tojásaikat a homokba. Amikor Alice hosszú lesz a gombaevéstől, a galamb mérges, mert azt hiszi, hogy Alice egy ronda kígyó, aki meg akarja enni a galambtojásait. Itt jönnek a kisteknősök kifelé a tojáshéjukból, de a teknősanyák már elmentek, ez fura. Azon gondolkozom, hogy találkoznak-e néha a tengerben az anyák és a kisbabáik, hogy megismerik-e egymást, vagy csak továbbúsznak. A vadállatosnak túl hamar vége van, úgyhogy átkapcsolok két emberre, akik rövidnadrágban vannak, meg tornacipőben, és olyan melegük van, hogy csöpögnek. – Ajjaj, nem szabad verekedni – mondom nekik. –A Jézuska mérges lesz. A sárga rövidnadrágos szemen üti a szőröst. Anya úgy nyög, mintha fájna neki valamije. – Muszáj ezt néznünk? – Egy perc, és néénóó-néénóó-néénóó, jönnek a rendőrök, és börtönbe csukják ezeket a rosszembereket. – Ez igazából boksz… Ronda dolog, de ez egy játék, ha rajtuk van az a különleges kesztyű, akkor szabad verekedni. Lejárt az idő. – Még játsszunk egy Papagájost, az jót tesz a szókincsnek. – Jó. – Odamegy, és átkapcsol a piros kanapés bolygóra, ahol egy puffadt hajú nő, aki a főnök, kérdez egy másikat, sok száz másik emberek meg tapsolnak. Nagyon-nagyon figyelek, egy egylábú emberrel beszél, aki a másikat szerintem a háborúban veszítette el. – Papagáj! – kiabálja Anya, és lenémítja őket a gombbal. – Azt hiszem, az a legfelkavaróbb, a nézőket leginkább az érinti meg mindabból, amit átélt… – Elfogynak a szók. – Szépen mondtad – mondja Anya. – A felkavaró azt jelenti, szomorú. – Még egyet. – Ugyanez a műsor legyen? – Nem, egy másik. Talál egy híreket, az még nehezebb. – Papagáj! – Megint lenémítja. – Most, mivel a munkaügyi örvény szorosan követi az egészségügyi reformot, és persze tekintetbe véve a félévi…

– Van tovább? – Anya vár. – Ez is jó volt. De munkaügyi törvényt mondtak, nem örvényt. – Mi a különbség? – Az örvény az, amikor a víz lefolyik a kádban, a törvény pedig… Óriási ásítást csinálok. – Mindegy. – Anya vigyorog egyet, és kikapcsolja a Tévét. Utálom, amikor a képek eltűnnek, és a kép tiszta szürke megint. Mindig sírni akarok, de csak egy pillanatig. Felmászok Anya ölébe a Hintaszéken, a lábaink összevissza tekerednek. Ő a varázsló, aki hatalmas polippá változott, én meg JancsiJack királyfi, és a végén megmenekülök. Csikizünk meg Ugribugrizunk meg cakkos árnyékokat csinálunk az Agyasfalon. Aztán a JancsiJacknyuszit kérem, ő mindig ravaszul becsapja azt a Ravasz Rókát. Lefekszik az útra, és úgy csinál, mintha meghalt volna, a Ravasz Róka meg megszaglássza és azt mondja: „Inkább nem viszem haza, ez túl büdös…” Anya mindenhol megszaglász, és ocsmány arcokat vág, én meg próbálok nem nevetni, hogy a Ravasz Róka ne tudja, hogy igaziból élek, de mindig nevetek. Éneknek egy vicceset akarok, Anya elkezdi: – János bácsi testét kukacok eszik… – János bácsi testét kukacok eszik… – énekelem. – János bácsi testét kukacok eszik… – És az egyik felkiált… Sokat kapok az Ágyban, de a szájam álmos. Anya bevisz a Szekrénybe, nyakig betakargat a Takaróval, én kijjebb takarózok. Az ujjaim sihuhuznak a piros vonalján. Pitty-pitty, az Ajtó az. Anya felugrik és egy hangot ad, szerintem bevágta a fejét. Erősen becsukja a Szekrényt. Nagyon hideg a levegő, ami bejön, szerintem a Világűr egy darabja, finom szaga van. Az Ajtó azt mondja, bumm, ez azt jelenti, hogy Patás most bent van. Már nem vagyok álmos. Feltérdelek, és átnézek a léceken, de csak a Komódot meg a Kádat látom, meg az Asztal kanyarodását. – Finomnak néz ki. – Patás hangja nagyon-nagyon mély. – Á, csak a születésnapi torta maradéka – mondja Anya. – Miért nem szóltál, hozhattam volna neki valamit. Hány éves is most, négy? Várom, hogy Anya mondja, de nem mondja. – Öt – suttogom. De Anya biztos hallja, mert közel jön a Szekrényhez, és mérges hangon az mondja: – Jack! Patás nevet, nem is tudtam, hogy tud. – Ez beszél?

Miért mondja azt rám, hogy ez? – Nem jössz ki felpróbálni az új farmerod? Ezt nem Anyának mondja, hanem nekem. A mellkasom elkezd úgy csinálni, hogy dobb-dobb-dobb. – Már majdnem elaludt – mondja Anya. Nem is. Bárcsak ne mondtam volna, hogy öt, bárcsak semmit se csináltam volna. Még valami, amit nem jól hallok… – Jól van, jól van – mondja Patás. – Adsz egy szeletet? – Már nagyon száraz. Ha nagyon akarod… – Nem, hagyjad, te vagy a főnök. Anya nem mond semmit. – Én csak a kifutófiú vagyok, bevásárolok, kiviszem a szemeted, összevissza mászkálok a gyerekruhaosztályon, meg fel a létrára, hogy levakarjam a jeget a tetőablakodról, szolgálatára, asszonyom… Szerintem ezt most gúnyolódásból mondja, amikor igazából az ellentéteset mondja olyan tekeredő hangon. – Köszönöm. – Anyának más a hangja. – Így sokkal világosabb van. – Na tessék, ugye, nem fájt? – Ne haragudj. Nagyon köszönöm. – Mintha a fogadat húznák néha – mondja Patás. – És köszönöm a bevásárlást és a farmert is. – Szívesen. – Tessék, adok egy tányért, a közepe talán még ehető. Aztán csörömpölések, szerintem ad neki tortát. Az én tortámat. Egy perc után Patás elmosódottan beszél. – Hát elég száraz. A szája tele van az én tortámmal A Lámpa katt, lekapcsolódik, ettől megijedek. Nem baj, ha sötét van, de nem szeretem, ha meglepetés. Lefekszek a Takaró alatt, és várok. Amikor Patás nyikorogtatja Ágyat, hallgatom és ötöket számolok az ujjaimon, ma este 217 nyikorgás van. Mindig addig kell számolni, amíg azt a zihálós hangot nem adja, és akkor abbahagyja. Nem tudom, mi lenne, ha nem számolnék, mert mindig számolok. És azokon az éjszakákon, amikor alszom? Nem tudom, lehet, hogy akkor Anya számol. A 217 után csend van. Hallom, hogy bekapcsol a Tévé, csak a hírbolygó, a réseken át tankok darabjait látom, az nem nagyon érdekes. Beteszem a fejem a Takaró alá. Anya és Patás kicsit beszélnek, de nem hallgatom. ***

Az Ágyban ébredek fel, és esik az eső, a Tetőablak olyankor tiszta elmosódott. Anya ad egy kicsit, és nagyon halkan az „Ének az esőben”-t énekeli. A jobbnak nem finom az íze. Felülök, és eszembe jut. – Miért nem mondtad neki előtte, hogy a szülinapom van? Anya most nem mosolyog. – Neked aludnod kell, amikor ő itt van. – De ha mondtad volna neki, akkor hozna volna nekem valamit. – Hozott volna valamit – mondja Anya. – Mondja ezt ő. – Milyen valamit? – Várok. – Emlékezned kellett volna őt. Anya kinyújtja a karját a feje felett. – Nem akarom, hogy hozzon neked bármit is. – De a Vasárnapimeglepi… – Az más, Jack, azok olyan dolgok, amikre szükségünk van, és én kérem tőle. A Komódra mutat, egy kék van rajta összehajtva. – Egyébként ott az új farmerod. Átmegy pisilni. – Kérhetnél tőle egy ajándékot nekem. Még soha életemben nem kaptam ajándékot. – Tőlem kaptál ajándékot, emlékszel? A rajz volt az. – Nem akarom azt a dinka rajzot. – Sírok. Anya megtörli a kezét, és jön megölelni. – Semmi baj. – Lehetne… – Nem hallom, mit mondasz. Vegyél egy nagy levegőt. – Lehetne… – Mondd el, mi a baj. – Lehetne egy kutya. – Mi lehetne? Nem bírom abbahagyni, a síráson át kell beszélni. – Az ajándék. Lehetne egy igazivá vált kutya, és Luckynak neveznénk el. Anya megtörli a szememet a keze laposával. – Tudod, hogy nincs itt elég hely. – De van. – A kutyát sétáltatni kell. – Sétálunk. – De egy kutya… – Hosszút futunk a Futópályán, és Lucky jöhetne mellettünk. Fogadok, hogy gyorsabb lenne nálad. – Jack. Egy kutya megőrjítene bennünket. – Nem is. – De igen. Beszorítva egy ilyen kis helyre, ugatna, kaparna… – Lucky nem kaparna. Anya forgatja a szemét. Odamegy a Konyhaszekrényhez elővenni a gabonapehelyt, és nem is számol, amikor kitölti a táljainkba.

Ordító oroszlános arcot vágok. – Éjjel, amikor alszol, én ébren leszek, és kihúzom az alufóliát a lyukakból, hogy Egér visszajöjjön. – Ne butáskodj. – Nem vagyok buta, te vagy a buta fafej! – Figyelj, én értem… – Egér és Lucky az én barátaim! – megint sírok. – Lucky nincsen. – Anya összeszorított foggal beszél. – De van, és én szeretem! – Csak kitaláltad. – De Egér is van, ő az igazi barátom, és miattad ment el… – Igen – kiabálja Anya –, hogy éjjel ne másszon az arcodba, és ne harapjon meg! Annyira sírok, hogy a lélegzetem tiszta sípolós. Nem tudtam, hogy Egér megharapja az arcomat, azt hittem, csak a vámpír csinál olyat. Anya ledől a Paplanra, és nem mozdul. Egy perc után odamegyek mellé, és lefekszek. Felemelem a pólóját, hogy kapjak egy kicsit, mindig abba kell hagyni orrot törölni. A bal jó, de nincs benne sok. Később felpróbálom az új farmeromat. Mindig leesik. Anya kihúz belőle egy kiálló cérnát. – Ne! – Már úgyis kilógott. Olcsó kis… – Nem mondja meg, mi. – Farmeranyag – mondom neki –, abból csinálják a farmert. A cérnát beteszem a Konyhaszekrénybe a Kézműves Dobozba. Anya leveszi a Varródobozot, hogy megvarrja a farmerom derekát, utána fent marad. Nagyon sok a dolgunk ma délelőtt. Először szétszedjük a Kalózhajót, amit múlt héten csináltunk, és Tankot építünk belőle. A Lufi a vezetője, régen olyan nagy volt, mint Anya feje, és rózsaszín volt, és kövér, most meg olyan kicsi, mint az én ökölöm, és piros, és ráncos. Csak akkor fújunk fel újat, ha egy hónapnak az elseje van, úgyhogy nem tudunk Lufinak testvért csinálni egészen áprilisig. Anya is játszik a Tankkal, de nem túl sokat. Gyorsan elege van a dolgokból, ez a felnőttség miatt van. Hétfő a mosásnap, betesszük a Kádba a zoknikat, bugyikat, a szürke nacimat, amire ráfröccsent a kecsap, a lepedőket meg a konyhatörlőket, és kifacsarjuk az összes piszkot. Anya nagyon felmelegíti a Termosztátot a száradáshoz, előhúzza a Ruhaszárítót az Ajtó mellől, és kiállítja, én meg megmondom neki, hogy legyen erős. Nagyon szeretnék felülni rá, mint amikor kisbaba voltam, de most olyan hatalmas vagyok, hogy lehet, hogy leszakad alattam.

Jó lenne néha megint kisebb lenni, és néha meg nagyobb, mint Alice. Amikor kitekertük a vizet mindenből, és felakasztottunk mindent, Anya meg én letépjük a pólónkat, és felváltva beledugjuk a fejünket a Hűtőbe, hogy lehűljünk. Ebédre babsaláta van, ami a második legrosszabb kedvencem. Alvás után mindennap van a Kiabálás, de szombaton meg vasárnap nem. Krákogunk, aztán felmászunk az Asztalra, hogy közelebb legyünk a Tetőablakhoz, kezet fogunk, hogy nehogy leessünk. Azt mondjuk: „Felkészülni, vigyázz, rajt!” – aztán nagyra nyitjuk a fogunkat, és kiabálunk-ordítunk-üvöltünk-sikítunk-visítunkvonyítunk-ordibálunk, amilyen hangosan bírunk. Ma én vagyok a legesleghangosabb, mert a tüdőm kinyúlt attól, hogy ötéves vagyok. Aztán pssztezünk az ujjunkkal a szájunkon. Egyszer megkérdeztem Anyát, mit hallgatunk, ő azt mondta, biztos ami biztos, sosem lehet tudni. Aztán dörzsölgetek egy villát, meg a Fésűt, meg a befőttesüvegtetőket, meg a farmerom oldalát. A vonalas papír a legsimább a dörzsöléshez, de a vécépapír jó a végtelen hosszú rajzhoz, ma például lerajzolom magam egy cicával, meg egy papagájjal, meg egy iguánával, meg egy mosómedvével, meg a Mikulással, meg egy hangyával, meg Luckyval, meg az összes tévés barátommal sorban, és én vagyok Jack király. Amikor kész vagyok, megint feltekerem, hogy tudjuk használni a fenekünkre. Leveszek egy új darabot a másik gurigáról levelet írni Dórának, ki kell hegyeznem a piros ceruzát a Sima Késsel. Erősen nyomom a ceruzát, mert olyan rövid, hogy már majdnem eltűnik, tökéletesen írok, csak néha a betűim hátulról mennek előre. Ötéves lettem ennek a napnak előtt, megeheted az utolsó tortadarabot, de nincs gyertya, szia, ölel Jack. Csak az aznál szakad el egy kicsit. – Mikor fogja megkapni? – Hát – mondja Anya szerintem beletelik pár órába, míg eljut a tengerig, aztán a hullámok kiviszik a tengerpartra… Vicces a beszéde, mert egy jégkockát szopogat a Rossz Fogra. A tengerpart meg a tenger csak a Tévében van, de szerintem ha levélt küldünk, akkor egy kicsit igazik lesznek. A kaki lesüllyed, a levélek meg úsznak a hullámokon. – Ki fogja megtalálni? Diego? – Valószínűleg. És elviszi az unokatestvérének, Dórának… – A szafaris dzsipjével. Sitty-sutty, át a dzsungelen. – Úgyhogy szerintem holnap reggelre. Legkésőbb ebédidőre. A jégkocka most kisebb dudort csinál Anya arcában. – Hadd lássuk! Kiteszi a nyelvére. – Szerintem nekem is van egy rossz fogam. Anya jajgat. – Jaj, Jack! – De igazából, teljesen komolyan. Aú-aú-aú! Más lesz az arca. – Ha akarod, szopogathatsz jégkockát, nem kell hozzá fájni a fogadnak.

– Tök jó. – Ne ijesztegess. Nem is tudtam, hogy meg tudom ijeszteni. – Lehet, hogy hatéves koromban fájni fog. Fúj egyet a szájával, amikor kiveszi a jégkockákat a Hűtőből. – Hazudós, hazudós! De én nem hazudtam, csak úgy csináltam. Egész délután esik az eső, Isten egyáltalán nem néz be. Elénekeljük az esős dalokat, a „Stormy Weather”-t meg az „It's Raining Men”-t, meg azt, amiben a sivatagnak hiányzik az eső. Vacsorára halrudacska van, meg rizs, én spriccelhetem a citromot, ami nem igazából az, hanem műanyag. Egyszer volt egy igazi citromunk, de nagyon hamar összezsugorodott. Anya betesz egy darabot a halrudacskájából a Növény alá a földbe. A rajzfilmbolygó este nem szokott lenni, talán azért, mert sötét van, és ott nincs lámpa. Ma este egy főzőst választok, az nem olyan, mint az igazi étel, mert nekik nincsenek konzervjeik. A nő meg a férfi mosolyognak egymásra, és húst csinálnak, a tetején egy sütivel, és zöld dolgokat tesznek másik zöld dolgok köré csomókban. Aztán átkapcsolok a fit-neszbolygóra, ahol embereknek alsónadrágokban mindenféle gépekkel mindig ugyanazt kell csinálniuk, szerintem be vannak zárva. Ennek hamar vége, és jön a házlebontós, más alakúra csinálják a házakat, meg millió színt festenek, de nem csak egy képre, hanem mindenre. A házak olyanok, mint sok Szoba összeragasztva, a Tévéemberek főleg bennük vannak, de néha kimennek belőlük, és kint időjárás van. – Mi lenne, ha átraknánk oda az Ágyat? – mondja Anya. Odanézek, ahová mutat. – Az a Tévésfal. – Csak mi hívjuk úgy – mondja –, de az ágy valószínűleg beférne oda, a vécé mellé és… kicsit odébb kéne tolnunk a szekrényt. Akkor a komód itt lenne az ágy helyén, a tévé meg a tetején. Nagyon rázom a fejemet. – Akkor nem látnánk. – Dehogynem, itt ülnénk a hintaszékben. – Rossz ötlet. – Jó, felejtsük el. – Anya összeszorítja a karjait. A nő a Tévében sír, mert a háza sárga lett. – A barna jobban tetszett neki? – Nem – mondja Anya-, annyira örül, hogy elsírta magát tőle. Ez fura. – Boldogszomorú, mint te, amikor szép zene van a Tévében? – Nem, ő csak idióta. Most már kapcsoljuk ki a tévét. – Még öt percet! Légyszi!

Rázza a fejét. – Csinálok Papagájot, most még ügyesebb vagyok. –Nagyon figyelek a Tévénőre. És mondom: „ Valóra vált az álmom, meg kell mondjam, Darren, hogy ez minden képzeletet felülmúl, a karnisok…” Anya benyomja a kit. Meg akarom kérdezni, mi az a karnisok, de szerintem még mindig morcos a bútoreltolás miatt, őrült terv volt. Aludni kéne a Szekrényben, de én megszámolom a veszekedést. Három volt három nap alatt, egy a gyertyák miatt, meg egy Egér miatt, meg egy Lucky miatt. Inkább lennék négyéves, ha az ötévesség az összes napokon veszekedést jelent. – Jó éjszakát, Szoba – mondom nagyon halkan. – Jó éjszakát, Lámpa és Lufi. – Jó éjszakát, tűzhely – mondja Anya és jó éjszakát, asztal. Vigyorogok. – Jó éjszakát, Szós Labda. Jó éjszakát, Erőd. Jó éjszakát, Szőnyeg. – Jó éjszakát, levegő – mondja Anya. – Jó éjszakát, összes zaj. – Jó éjszakát, Jack. – Jó éj szakát, Anya. De a Bogarast, ne felejtsd el a Bogarast! – Jó éjszakát, szép álmokat, ne csípjenek a bogarak – mondja. *** Amikor felébredek, a Tetőablak csupa kék az üvegében, még a sarkokban se maradt semmi hó. Anya a székében ül és fogja az arcát, ami azt jelenti, baja van. Valamit néz az Asztalon, két dolgot. Felugrok és felkapom. – Ez egy dzsip! Egy távirányítós dzsip! – A levegőben megyek vele, piros, és akkora, mint a kezem. A távirányító ezüst és téglalap, amikor megnyomom az egyik kapcsolóját a hüvelykujjammal, a dzsip kerekei zummm, pörögnek. – Egy elkésett szülinapi ajándék. Tudom, ki hozta, Patás, de anya nem mondja. Nem akarom megenni a gabonapehelyem, de Anya azt mondja, rögtön utána játszhatok a dzsippel. Huszonkilencet eszek meg, aztán már nem vagyok éhes. Anya azt mondja, ez pocsékolás, ő megeszi a maradékot. Rájövök, hogyan kell mozogtatni a Dzsipet csak a Távirányítóval. A vékony ezüst antennát nagyon hosszúra és nagyon rövidre tudom csinálni. Az egyik kapcsolótól előremegy meg hátramegy a Dzsip, a másiktól oldalra. Ha mind a kettőt egyszerre nyomom, a Dzsip megbénul, mint egy mérgezett nyíltól, és azt mondja, áááááááá. Anya azt mondja, jobb lesz, ha elkezdi a takarítást, mert kedd van. – Csak finoman – mondja –, ne feledd, hogy el tud törni. Ezt már tudom, minden el tud törni.

– És ha sokáig bekapcsolva hagyod, az elemek lemerülnek benne, és nincs tartalék. A Dzsipet az egész Szobán körbe tudom vezetni, könnyű, csak a Szőnyeg szélénél nem, mert ő összetekeredik a kerekei alatt. A Távirányító a főnök, azt mondja: „Indulás, te lajhár Dzsip! Kétszer az Asztalláb körül, villámsebesen. Forogjon az a kerék!” Dzsip néha elfárad, Távirányító úgy forogtatja a kerekét, hogy grrrrrrrrrr. Az a rosszcsont Dzsip elbújik a Szekrényben, de a Távirányító varázslattal megtalálja, és előre meg hátra berregteti, és nekimegy a léceknek. A kedd meg a péntek mindig ecetszagú. Anya az Asztal alatt felmos a ronggyal, ami az egyik pelenkám volt egyéves koromban. Fogadok, hogy letörölgeti Pók hálóját is, de nem is érdekel. Aztán fogja a Porszívót, aki hangosan-porosan vávávázik. A Dzsip messzire belopózik az Ágyalattba. – Gyere vissza, te kis pici Dzsipecske – mondja a Távirányító. – Ha halacska lesz belőled a folyóban, én leszek a halász, és elkaplak a hálómmal. De az a cseles Dzsip csendben marad egész addig, amíg a Távirányító elalszik teljesen lehúzott antennával, aztán a Dzsip mögé lopózik, és kiveszi az elemeit, hahaha. Egész nap a Dzsippel meg a Távirányítóval játszok, csak akkor nem, amikor a Kádban vagyok, akkor az Asztalon kell parkolni nekik, hogy ne legyenek rozsdásak. Amikor a Kiabálás van, egész magasra felrakom őket a Tetőablakhoz, és a Dzsip olyan hangosan brummogtatja a kerekeit, ahogy csak bírja. Anya megint lefekszik, és a fogát fogja. Néha hosszúhosszú levegőt fúj kifelé. – Miért sziszegsz ilyen sokáig? – Próbálom legyűrni. Odamegyek, és a feje mellé ülök, és kisimogatom a haját a szeméből, csúszós a homloka. Elkapja a kezemet, és szorosan fogja. – Jól vagyok. Nem néz ki jól. – Akarsz játszani a Dzsippel meg a Távirányítóval meg velem? – Talán majd később. – Ha játszol, akkor nem gondolsz rá, és nem fogsz fájni. Egy kicsit mosolyog, de a következő levegő még hangosabban jön ki, úgy, mint egy nyögés. 05:57-kor szólok: – Anya, már majdnem hat óra. – Úgyhogy felkel, és csinál vacsit, de ő nem eszik. A Dzsip meg a Távirányító most a Kádban várakoznak, mert most száraz, az a titkos barlangjuk. – A Dzsip egyébként meghalt, és felment a Mennyországba – mondom, és közben nagyon gyorsan eszem a csirkefalatkáimat. – Tényleg?

– De éjszaka, amikor Isten aludt, a Dzsip kilopózott, és lecsúszott a Paszuly szárán a Szobába, hogy meglátogasson engem. – Milyen kis ravasz. Eszek három zöldbabot, és egy nagy tejet iszok, és megint három zöldbabot, háromonként kicsit gyorsabban lemennek. Az öt még gyorsabb lenne, de az nem megy, a torkom becsukódna. Egyszer négyéves koromban Anya azt írta a bevásárlólistára, hogy zöldbab / más mir. zöldség, én meg kifirkáltam a zöldbabot a narancssárga ceruzával, és szerinte ez vicces volt. A puha kenyeret a végén eszem, mert szeretem a szájamban tartogatni, mint egy párnát. – Köszi, Jézuska, főleg a csirkefalatkákat – mondom és légyszi, sokáig ne legyen zöldbab. – De miért a Jézuskának köszönjük meg, és nem neki? – Neki? Az Ajtóra bólintok. Az arca üres lesz, pedig nem is mondtam a nevét. – Miért köszönnénk meg neki? – Te is megköszönted neki a múltkor este a bevásárlást meg a hólevevést meg a nacit. – Nem lenne szabad hallgatóznod. – Néha, amikor nagyon mérges, nem nyílik ki egészen a szája. – Az nem volt igazi köszönet. – Miért nem volt…? Közbevág. – Ő csak idehozza. Nem ő termeszti a búzát a földeken. – Milyen földeken? – Nem őmiatta süt a nap vagy esik az eső, vagy bármi. – De Anya, a kenyér nem a földeken terem. Összeszorítja a száját. – Miért azt mondtad… ? – Szerintem már itt a tévé ideje – mondja gyorsan. Videók vannak, imádom őket. Anya a legsokabbszor velem táncol, de ma este nem. Felugorok az Ágyra, és megtanítom a Dzsipet meg a Távirányítót rázni. Rihanna van, meg T. I., meg Lady Gaga, meg Kanye West. – Miért hordanak a rapperek még este is napszemüveget – kérdezem Anyát –, talán fáj a szemgolyójuk? – Nem, csak menőnek akarnak látszani. Meg hogy ne bámuljanak az arcukba a rajongók amiatt, hogy olyan híresek. Nem értem. – Miért híresek a rajongók? – Nem, a sztárok a híresek. – És nem akarnak azok lenni? – De, szerintem igen – mondja Anya, miközben felkel kikapcsolni a Tévét –, de egy kicsit magukban is szeretnének lenni.

Amikor kapok, Anya nem engedi, hogy behozzam a Dzsipet meg a Távirányítót az Ágyba, pedig ők a barátaim. És azt mondja, fel kell menniük a Polcra, amíg alszok. – Különben megszúrnak éjszaka. – De nem fognak, megígérem. – Figyelj ide, tegyük el a dzsipedet, és alhatsz a távirányítóval, mert az kisebb, akkor, ha az antenna le van hajtva, rendben? – Rendben. Amikor bent vagyok a Szekrényben, a léceken keresztül beszélünk. – Jó éjszakát, Jack! – mondja Anya. – Isten áldja Anyát, és varázsolj a jobbra a fogát. Isten áldja a Dzsipet meg a Távirányítót. – Isten áldja a könyveket. – Isten áldjon mindent itt meg a Világűrben, meg a Dzsipet is. Anya? – Igen. – Hol vagyunk, amikor alszunk? Hallom, ahogy ásít. – Itt. – De az álomok. – Várok. – Azok a Tévében vannak? Még mindig nem válaszol. – Bemegyünk a Tévébe az álmodáshoz? – Nem. Sosem vagyunk máshol, csak itt. – A hangja messzinek hallatszik. Összekucorodva fekszek, az ujjammal hozzáérek a kapcsolókhoz. – Nem tudtok aludni, kicsi kapcsolók? Semmi baj, tessék. – A mellbimbóimhoz teszem őket, felváltva kapnak. Kezdek elaludni, de csak majdnem. Pitty-pitty. Ez az Ajtó. Nagyon erősen figyelek. Bejön a hideg levegő. Ha kint lenne a fejem a Szekrényből, és nyílna az Ajtó, fogadok, hogy egyenest kilátnék a csillagokra, meg az űrhajókra, meg a bolygókra, meg az idegen lényekre, akik az ufókon repkednek. Bárcsak-bárcsak-bárcsak láthatnám. Bumm, ez Ajtó csukódása, és Patás azt mondja Anyának, hogy valami nem volt, és valami másnak egyébként is nevetséges volt az ára. Nem tudom, felnézett a Polcra, és meglátta a Dzsipet vagy nem? Igen, ő hozta nekem, de ő sose játszott vele szerintem. Nem tudja, hogy a Dzsip hogyan tud elindulni hirtelen, amikor bekapcsolom a Távirányítót, úgy, hogy brummmm. Anya meg ő csak kicsit beszélnek ma este. A Lámpa katt, lekapcsol, és Patás nyikorogtatja az ágyat. Egyesével számolok néha az ötösével helyett, csak hogy más legyen. De kezdem eltéveszteni, úgyhogy átváltok ötösévelre, az gyorsabb, 378-at számolok meg. Minden csendben van. Szerintem biztos elaludt. Vajon Anya kikapcsol akkor, amikor Patás, vagy ébren marad, és várja, hogy elmenjen? Lehet, hogy mind a ketten ki vannak kapcsolva, és én meg be, ez fura. Felülhetnék, és kimászhatnék

a Szekrényből, nem is tudnák meg. Lerajzolhatnám őket az Ágyban, vagy ilyesmi. Vajon egymás mellett feküdnek, vagy a másik oldalakon? Aztán szörnyű gondolatom támad: mi van, ha Patás is kap? Anya adna-e neki, vagy azt mondaná: Azt már nem, az csak Jacké? Ha kap, akkor lehet, hogy elkezd igazibb lenni. Mindjárt felugrok és kiabálok. Megtalálom a Távirányító bekapcsolóját, zöldre csinálom. Vicces lenne, ha a szupererője elkezdené pörögtetni a Dzsip kerekeit fent a Polcon. Lehet, hogy Patás meglepődve ébredne fel, hahaha. Kipróbálom az előre kapcsolót, semmi se történik. Hú, elfelejtettem feltenni az antennát. Egész hosszúra csinálom, és megint megpróbálom, de a Távirányító még mindig nem működik. Átdugom az antennáját a léceken, ő kint van, én meg ugyanabban az időben bent. Megnyomom a kapcsolót. Egy pici hangot hallok, biztos a Dzsip kerekei kelnek életre, és akkor… PUFFFFFFF! Patás úgy ordít, ahogy még sose hallottam, valamit Jézusról, de nem a Jézuska csinálta ezt, hanem én. A Lámpa felkapcsolódik, a fény csapkod a szemembe a léceken át, a szemem összehunyorodik. Visszamászok, és az arcomra húzom a Takarót. Kiabál. – Mit forgatsz a fejedben? Anya tiszta remegősnek hangzik, azt mondja: – Mi az, mi az? Rosszat álmodtál? A Takarót harapom, puha, mint egy szürke kenyér a szájamban. – Bepróbálkoztál valamivel? Igen? – A hangja lejjebb megy. – Már megmondtam, megkeserülöd, ha… – Én aludtam. – Anya pici, összenyomott hangon beszél. – Kérlek… Nézd, nézd, csak az a hülye dzsip gurult le a polcról! A Dzsip nem hülye. – Ne haragudj – mondja Anya annyira sajnálom, nem lett volna szabad olyan helyre tennem, ahonnan leeshet. Tényleg nagyon-nagyon… – Jól van. – Figyelj, kapcsoljuk le a lámpát… – Nem – mondja Patás – ,én végeztem. Senki se mond semmit, én számolok, egy víziló, két víziló, három víziló… Pitty-pitty, az Ajtó kinyílik és bumm, becsukódik. Elment. A Lámpa megint lekattan. Körbetapogatózok a Szekrény padlóján, a Távirányítót keresem, szörnyű dolgot találok. Az antennája rövid és éles, biztos eltört a lécek között. – Anya! – suttogom. Nincs válasz. – A Távirányító eltörött. – Aludj! – A hangja olyan rekedt és ijesztő hogy azt hiszem, nem is ő az.

Ötször megszámolom a fogaimat, mindig húsz a vége, de akkor is újra kell csinálni. Még egyik sem fáj, de lehet, hogy fognak, amikor hatéves leszek. Biztos alszok, de nem tudom, mert aztán felébredek. Még mindig a Szekrényben vagyok, tiszta sötét van. Anya még nem vitt át az Ágyba. Miért nem vitt át? Kinyomom az ajtót, és hallgatom a lélegzését. Alszik, alvás közben nem lehet mérges, ugye? Bemászok a Paplan alá. Anya közelébe fekszek, de nem érek hozzá, tiszta forróság van körülötte.

Nemhazudás

Reggel zabpehelyt eszünk, és nyomokat látok. – Piszok van a nyakadon. Anya csak vizet iszik, a bőr mozog, amikor nyel. Igaziból az nem piszok szerintem. Eszek egy kis zabpehelyt, de túl meleg, visszaköpöm az Olvadott Kanálba. Szerintem Patás tette azokat a nyomokat a nyakára. Próbálom mondani, de semmi se jön ki. Megint próbálom. – Bocsánat, hogy leestettem a Dzsipet az éjjel. Leszállok a székemről, Anya az ölébe enged. – Mit akartál csinálni? – kérdezi, a hangja még mindig rekedt. – Megmutatni neki. – Hogyhogy? – Én… én… én… – Semmi baj, Jack. Lassíts. – De a Távirányító eltörött, te meg tiszta mérges vagy rám. – Figyelj – mondja Anya –, engem egyáltalán nem érdekel a dzsip. Pislogok rá. – Ő volt az ajándékom. – Azért vagyok mérges – a hangja most nagyobb és kaparósabb mert felébresztetted. – A Dzsipet? – Patást. Megijedek, hogy hangosan kimondja őt. – Megijesztetted. – Ő megijedt tőlem? – Nem tudta, hogy te voltál – mondja Anya. – Azt hitte, én támadtam rá, hogy valami nehezet dobtam a fejére. Szorítom a szájamat meg az orromat, de a nevetés kijön mellette. – Ez nem vicces, épp ellenkezőleg. Megint látom a nyakát, a nyomokat, amiket ő csinált rá, már nem nevetek. A zabpehely még mindig túl meleg, úgyhogy visszamegyünk az Ágyba összebújni. Ma reggel Dóra van, juhé! Egy csónakon utazik, ami majdnem nekimegy egy hajónak, integetni kell a kezünkkel, és azt kiabálni: „Vigyázat!”, de Anya nem csinálja. A hajók csak a Tévében vannak, meg a tenger is, csak akkor nem, amikor a kakink meg a levéleink megérkeznek bele. Vagy lehet, hogy abban a pillanatban, hogy megérkeztek, már nem igazik? Alice azt mondja, ha a tengerben van, haza tud menni vasúttal, ami régi szó a vonatra. Erdők csak a Tévében vannak, meg a dzsungelek, meg a sivatagok, meg az utcák, meg a felhőkarcolók, meg az autók is. Allatok csak a Tévében vannak, kivéve a hangyák, meg a Pók, meg Egér, de ő már visszament. A baktériumok igaziak, meg a vér is. Fiúk csak a Tévében vannak, de eléggé olyanok, mint én, az én a Tükörben se igazi, az csak egy kép. Néha szeretem kibontani a copfomat, és

összevissza keverni a hajamat, és kidugni rajta a nyelvemet. Aztán előbújtatni az arcomat, és azt mondani, hogy húú. Szerda van, úgyhogy hajat mosunk, és buborékokból turbánt csinálunk a Mosogatószerből. Mindenhová nézek Anya nyaka köré, de rá nem. Csinál nekem bajuszt, túl csikis, úgyhogy letörölöm. – És mit szólnál egy szakállhoz? – kérdezi. – Hohoho. A Mikulás, az egy óriás? – Hát, szerintem elég nagy – mondja Anya. Szerintem ő biztos igazi, mert ő hozta nekünk az egymillió csokoládét a dobozban a lila szalaggal. – Én leszek az Óriás Óriásölő Jack. Én jó óriás leszek. Megkeresem az összes rosszembert, és pliccs-placcs, leszedem a fejüket. Többféle dobokat csinálunk úgy, hogy jobban megtöltjük a befőttesüvegeket, vagy kiloccsantunk belőlük egy kis vizet. Az egyikből egy hatalmas megatron transzformerkatonát csinálok antigravitációs robbantóval, ami igaziból a Fakanál. Hátratekeredek, hogy megnézzem A napkelte impresszió-ját. Van rajta egy fekete csónak két pici emberrel, meg felette Isten sárga arca, meg elmosódott narancssárga fény a vízen, és valami kék dolgok, amik szerintem másik hajók, de nehéz megmondani, mert ez művészet. Tornaórára Anya a Szigeteket választja, az az, hogy én az Ágyon állok, és Anya a párnákat, meg a Hintaszéket, meg székeket, meg a Szőnyeget teljesen összetekerve, meg az Asztalt, meg a Szemetest meglepetés helyekre teszi. Minden szigetre el kell mennem, de kétszer nem lehet. A Hintaszék a legcselesebb, Anya mindig megpróbál lekatapultálni róla. Anya körbeúszik, mert ő a Loch Ness-i szörny, és megpróbálja megenni a lábamat. Most én jövök, a Párnacsatát választom, de Anya azt mondja, hogy a habszivacs kezd kijönni az enyémből, úgyhogy jobb lesz, ha inkább Karatézunk. Mindig meghajolunk, hogy tiszteljük az ellenfélt. Nagyon vadul azt mondjuk, hogy húú meg hájjá. Egyszer túl erősen ütök, és megfájdítom Anya rossz csuklóját, de véletlenül. Elfáradt, úgyhogy a Szemtornát választja, mert az lefekvés egymás mellé a Szőnyegen a karokkal oldalt, hogy mind a ketten elférjünk. Messzi dolgokra nézünk, mint például a Tetőablak, aztán közeliekre, mint például az orrunk, és gyorsan-gyorsan kell nézni közöttük. Amíg Anya az ebédet melegíti, mindenfelé elberregtetem a szegény Dzsipet, mert egyedül már nem bír menni. A Távirányító megállítja a dolgokat, Anyát megbénítja, mint egy robotot. – Most mehetsz – mondom. Megint megkeveri a lábost, és azt mondja: – Kész a kaja.

Zöldségleves, blöeeee. Buborékokat fújok bele, hogy viccesebb legyen. Nem vagyok fáradt az alváshoz, úgyhogy leveszek könyveket. Anya csinálja a hangot: – Jöööööön Dylan! – Aztán abbahagyja. – Ki nem állhatom Dylant. Nézek rá. – Ő a barátom. – Jaj, Jack… Én csak a könyvet nem szeretem, jó,.nem is… Nem Dylant magát nem szeretem. – Miért ki nem állhatod a könyv Dylant? – Túl sokszor olvastam már. De ha én valamit akarok, akkor azt mindig akarom, mondjuk, a csokoládét, még sose ettem csokoládét túl sokszor. – Elolvashatnád egyedül is. Ez butaság, mindegyiket el tudnám olvasni egyedül is, még az Alice-t is a régimódi szóival. – Én azt szeretem, ha te olvasod nekem. A szeme szúrós és fényes. Aztán megint kinyitja a könyvet. – Jööööööön Dylanl Azért, mert morcos, engedem, hogy A csavargó kisnyuszit olvassa, aztán egy kis Alice-t. A kedvenc énekem a „Teknőc-leves”, fogadok, hogy az nem zöldség. Alice egyfolytában egy sokajtós csarnokban van, az egyik ajtó icipici, amikor kinyitja az aranykulccsal, ott egy kert tele színes virágokkal és hűs szökőkutakkal, de Alice-nak sose jó a nagysága. Amikor végre kimegy a kertbe, kiderül, hogy a rózsák csak festve vannak, nem igazik, és flamingókkal meg sünökkel kell kroketteznie. Lefekszünk a Paplan tetejére. Sokat kapok. Szerintem Egér lehet, hogy visszajön, ha nagyon csöndben vagyunk, de nem jön, Anya biztos minden lyukat kitömött. Anya nem ronda, de néha ronda dolgokat csinál. Amikor felkelünk, a Kiabálás jön, úgy verem össze a lábosok fedőjét, mint a cintányért. Nagyon sokáig tart a Kiabálás, mert mindig, amikor kezdem abbahagyni, Anya még sivít egyet, a hangja majdnem eltűnik. A nyomok a nyakán olyanok, mint amikor céklalével festek. Szerintem a nyomok Patás ujjlenyomatai. Utána Telefonost játszok vécépapír-gurigákkal, szeretem, hogy a szók hangosak, amikor a kövéren át beszélek. Anya szokta csinálni a hangot, de ma délután le kell neki feküdni, és olvasni. A Da Vinci-kódot, amin egy nő szeme kikukucskál, úgy néz ki, mint a Jézuska Anyája. Felhívom Csizit és Patrickot és a Jézuskát, és elmondom nekik, miket tudok most, hogy már ötéves vagyok. – Láthatatlan bírok lenni – suttogom a telefonomnak. – Ki bírom fordítani a nyelvemet, és fel tudok repülni a Világűrbe, mint egy rakéta. Anya szemhéja csukva van, hogyan tud azon át olvasni?

Billentyűzetest játszok, az olyan, hogy felállok a székemre az Ajtó mellett, és Anya szokta mondani a számokat, de ma nekem kell kigondolni őket. Gyorsangyorsan nyomom őket a Billentyűzeten, egyszer se rontom el. A számok nem pittyentik ki az Ajtót, de szeretem a kis kattanásokat, amikor megnyomom őket. A Beöltözős csendes játék. Felveszem a királyi koronát, ami aranyfóliából meg ezüstfóliából van, és alatta meg tejesdoboz. Kitalálok Anyának egy karkötőt a két összekötött zoknijából, egy fehérből meg egy zöldből. Leveszem a Társasos Dobozt a Polcról. Mérek a Vonalzóval, minden dominó majdnem három centi, a dáma meg egy. Az ujjaimból Szent Péter és Szent Pált csinálok, előtte meghajolnak egymásnak, és mindig repülnek egyet egymás után. Anya szeme megint nyitva van. Odaviszem neki a zoknikarkötőt, azt mondja, gyönyörű, rögtön fel is húzza. – Svindlizünk egyet? – Egy pillanat – mondja. A Mosdóhoz megy, és megmossa az arcát, nem tudom, miért, mert nem volt piszkos, de lehet, hogy volt rajta baktérium. Kétszer én mondom, hogy svindli, egyszer ő, utálok veszíteni. Aztán Rablórömi és Kanaszta, én nyerek a legtöbbet. Aztán csak játszunk a kártyákkal, táncolunk meg harcolunk, meg ilyenek. A kedvencem a Káró Bubi meg a többi Bubi barátja. – Nézd – mutatok az Órára. – 05:01, már lehet vacsora. Egy hot dog fejenként, nyami. A Tévéhez beülök a Hintaszékbe, de Anya az Ágyra ül a Varródobozzal, visszarakja a rózsaszínes barna ruhája szegélyét. Az orvosos bolygót nézzük, ahol az orvosok meg a nővérek lyukat vágnak az emberekbe, hogy kihúzzák a baktériumokat. Az emberek alszanak, nincsenek meghalva. Az orvosok nem harapják a cérnát, mint Anya, szuperéles tőröket használnak, és utána összevarrják az embereket, mint Frankenstein. Amikor a reklámok jönnek, Anya kér, hogy menjek oda, és nyomjam be a lehalkítót. Egy ember sárga sisakban lyukat fúr az utcán, megfogja a homlokát, és arcot vág. – Fáj neki? – kérdezem. Anya felnéz a varrásból. – Biztos fáj a feje attól a zajos fúrógéptől. Nem halljuk a fúrógépet, mert le van halkítva. A Tévéember egy mosogatónál van, és kivesz egy gyógyszert egy üvegből, aztán mosolyog, és egy labdát dob egy fiúnak. – Anya, Anya! – Mi az? – Egy csomót csinál. – Az a mi üvegünk. Nézted? Nézted a fejfájásos embert? – Nem. – Az üveg, ahol kivette a gyógyszert, pont olyan, mint ami nekünk van, a csillapító!

Anya a tévére bámul, de az most egy autót mutat, ami gyorsan megy egy hegy körül. – Nem, az előbb – mondom. – Igaziból nála volt a mi csillapítós üvegünk. – Hát, lehet, hogy olyan, mint a miénk, de nem a mi üvegünk volt. – De igen. – Nem, sok van belőle. – Hol? Anya rám néz, aztán vissza a ruhájára, meghuzigálja a szegélyt. – Hát, a mi üvegünk itt van a Polcon, a többi pedig… – A Tévében? – kérdezem. A cérnákat bámulja, és visszatekeríti őket a kis kártyákra, hogy beleférjenek a Varródobozba. – Tudod, mit? – Ugrálok. – Tudod, mit jelent ez? Biztos bemegy a Tévébe. Visszajött az orvosos bolygó, de nem is nézem. – Patás – mondom, hogy ne higgye azt, hogy a sárga sisakos embert mondom. – Amikor nincs itt, napközben, tudod, hogy mit csinál? Bemegy a Tévébe. Ott szerezte a csillapítóinkat egy boltban, és idehozatta őket. – Hozta – mondja Anya, és feláll. – Hozta, nem hozotta. Ideje lefeküdni. Elkezdi énekelni a „Mutasd az utat az otthonom felé”-t, de nem éneklek vele. Szerintem nem érti, milyen csodálatos ez. Végig ezen gondolkodok, miközben felveszem az alvós pólómat, meg fogat mosok, és még akkor is, amikor kapok egy kicsit az Agyban. Elveszem a szájamat, és megkérdezem: – Hogy lehet, hogy sose látjuk őt a Tévében? Anya ásít és felül. – Mindig nézzük, és sose látjuk, az hogy lehet? – Nincs ott. – De hogy szerzette az üveget? – Nem tudom. Furcsa, ahogyan mondja. Szerintem csak úgy csinál, mintha nem tudná. – Neked tudnod kell. Te mindent tudsz. – Figyelj ide, ez tényleg mindegy, és nem számít. – De számít, és nem mindegy. – Jack… Miért Jack? Mit jelent az, hogy Jack? Anya hátradől a párnákra. – Ezt nagyon nehéz elmagyarázni. Szerintem meg tudja magyarázni, csak nem akarja. – De meg tudod, mert most már ötéves vagyok. Az arca az Ajtó felé van fordulva. – Az, ahol a mi gyógyszeres üvegünk régen volt, egy bolt, ott vette, aztán idehozta vasárnapi meglepinek. – Egy bolt van a Tévében? – Felnézek a Polcra, hogy lássam, ott van-e az üveg. – De a csillapítók igazik…

Ez egy igazi bolt. – Anya dörzsöli a szemét. Hogyhogy…? Jól van, jól van, jól van! Miért kiabál? – Figyelj. Amit a tévében látunk, az mind… igazi dolgok képe. Ez a legmegdöbbentőbb dolog, amit hallottam életemben. Anya keze a szája előtt van. – Dóra igaziból igazi? Elveszi a kezét. – Nem, bocsánat. A tévében sok a kitalált kép, például Dóra is csak egy rajz, de a többi ember, akik úgy néznek ki, mint te meg én, ők igaziak. – Igazi emberek? Bólint. – És a helyek is igaziak, például a tanyák, meg az erdők, meg a repülők, meg a városok… – Nem. Miért csap be engem? – De hol férnének el? – Kint – mondja Anya. – Kívül. – Hátrarántja a fejét. – Az Ágyasfalon kívül? – nézem a falt. – A Szobán kívül. Most a másik irányba mutat, a Tűzhelyesfalra, és az ujja kört csinál. – A boltok meg az erdők a Világűrben repkednek? – Nem. Hagyjuk ezt, Jack, nem kellett volna… – De kellett volna. – Erősen megrázom a térdét, és azt mondom: – Mondd meg! – Nem ma este, most nem tudom kifejezni magam, nem találom a szavakat, hogy elmagyarázzam. Alice azt mondja, azért nem tudja kifejezni magát, mert ő nem saját maga, tudja, ki volt ma reggel, de azóta többször átváltozott. Anya hirtelen feláll, és leveszi a csillapítókat a Polcról, azt hiszem, megnézi, hogy ugyanazok- e, mint a Tévében, de kinyitja az üveget, és megeszik egyet, meg még egyet. – Holnap meg fogod találni a szókat? – Nyolc negyvenkilenc van, Jack, nem feküdnél le végre? –Megköti a szemeteszsákot, és az Ajtó mellé teszi. Lefekszek a Szekrényben, de teljesen ébren vagyok. *** Ma olyan nap van, amikor Anya Nincs Itt. Nem akar rendesen felébredni. Itt van, de nem igaziból. Az Ágyban marad párnákkal a fején.

Buta Fütyi feláll, lenyomom. Megeszem a száz gabonapehelyemet, és felállok a székemre elmosni a tálat meg az Olvadott Kanalat. Nagyon csend van, amikor elzárom a vizet. Vajon Patás jött éjjel? Szerintem nem jött, mert a szemeteszsák még mindig ott van az Ajtó mellett, de lehet, hogy csak nem vitte el a szemetet? Lehet, hogy Anya nem csak Elment. Lehet, hogy még erősebben megnyomta a nyakát, és most… Odamegyek nagyon közel, és hallgatom a lélegzését. Csak két centire vagyok, a hajam hozzáér Anya orrához, ő meg ráteszi a kezét az arcára, úgyhogy elmegyek. Egyedül nem fürdök, csak felöltözök. Órák meg órák mennek, sok száz óra. Anya felkel pisilni, de nincs beszélés, az arca tiszta üres. Már odatettem egy pohár vizet az Ágy mellé, de csak visszamegy a Paplan alá. Utálom, amikor Nincs Itt, de az jó, hogy egész nap nézhetek Tévét. Először nagyon halkan kapcsolom be, aztán kicsit hangosabbra csinálom. Lehet, hogy a túl sok Tévénézéstől zombi leszek, de Anya is olyan ma, mint egy zombi, pedig nem is nézi. Bob, a mester van, meg Minimentők; meg Barney. Mindegyikhez odamegyek, és hozzányúlok köszönni. Barney és a barátai sokszor megölelik egymást, futok, hogy én is ott legyek, de van, hogy lekések. Ma egy tündérről van mese, aki éjjel belopózik, és a régi fogakat pénzzé változtatja. Dórát akarom, de ő nem jön. A csütörtök a mosást jelenti, de nem tudom tiszta egyedül csinálni, és Anya egyébként is a lepedőkön fekszik rajta még mindig. Amikor megint éhes vagyok, megnézem az Órát, de még csak 09:47 van rajta. A rajzfilmeknek vége, úgyhogy futballt nézek, meg azt a bolygót, ahol az emberek nyereményeket nyernek. A puffadt hajú nő ott ül a piros kanapéján, és egy emberrel beszél, aki golfsztár volt régen. Van egy másik bolygó, ahol nők felemelnek nyakláncokat, és azt mondják, hogy milyen elbűvölők. „Barmok” – mondja Anya mindig, amikor meglátja ezt a bolygót. Ma nem mond semmit, nem veszi észre, hogy csak nézem és nézem, és az agyam kezd büdös lenni. Hogy lehet a Tévé igazi dolgok képe? Elgondolom, hogy mind ott lebegnek a Világűrben a falakon kívül, a kanapé, meg a nyakláncok, meg a kenyér, meg a csillapítók, meg a repülők, meg az összes nő meg férfi, a bokszolok, meg az egylábas ember, meg a puffadt hajú nő, ellebegnek a Tetőablak felett. Integetek nekik, de vannak ott felhőkarcolók is, meg tehenek, meg hajók, meg teherautók, alig férnek el ott kint, megszámolom az összes dolgot, ami becsapódhat a Szobába. Nem tudok jól lélegzeni, inkább meg kell számolnom a fogaimat, balról jobbra fent, aztán jobbról balra lent, aztán visszafelé, mindig húsz, de szerintem lehet, hogy rosszul számolom. Amikor 12:04 van, már lehet ebéd, úgyhogy kinyitok egy babkonzervet, óvatos vagyok. Anya felébredne, ha elvágnám a kezem és sivítanék, vagy nem? Még sose ettem babot hidegen. Kilencet megeszek, aztán már nem vagyok éhes.

A többit beteszem egy műanyag dobozba, hogy ne legyen pocsékolás. Pár darab beleragadt a konzervbe az alján, vizet töltök bele. Lehet, hogy Anya később felkel és elmossa. Lehet, hogy éhes lesz, és azt mondja: „Jaj, Jack, milyen figyelmes vagy, hogy eltetted nekem a babot egy műanyag dobozba!” Még több dolgot megmérek a Vonalzóval, de nehéz egyedül összeadni a számokat. Egyik végéről a másikra menesztem, most akrobata egy cirkuszban. Játszok a Távirányítóval, Anyára mutatok vele, és azt súgom: „Ébredj fel!”, de nem ébred. Lufi tiszta benyomódós, utazik egyet a Szilvalés Üvegben fel, a Tetőablak közelébe, tiszta barnás és csillogós lesz tőlük a fény. Félnek a Távirányítótól az éles vége miatt, úgyhogy beteszem a Szekrénybe, és rácsukom az ajtókat. Minden dolognak elmondom, hogy nincs semmi baj, mert Anya holnapra visszajön. Teljesen egyedül elolvasom az öt könyvet, de az Alice-ból csak részeket. Leginkább csak ülök. Nem csinálom a Kiabálást, mert az zavarás Anyának. Szerintem biztos nem baj egy napot kihagyni. Aztán megint bekapcsolom a Tévét, és mozogtatom a Nyuszit, kicsit nem annyira zizegősek tőle a bolygók, de csak egy kicsit. Autók versenyeznek, szeretem nézni, hogy szupergyorsan mennek, de nem nagyon érdekes, amikor már százszor körbementek a pályán. Fel akarom ébreszteni Anyát, és kérdezni a Kintről, ahol az igazi emberi lények és a dolgok körbe-körbe repkednek, de mérges lenne. Vagy az is lehet, hogy egyáltalán nem kapcsolna be akkor se, ha ráznám. Úgyhogy inkább nem. Nagyon közel megyek, az arca fele látszik, meg a nyaka. A nyomok most lilák. Addig fogom rugdosni a Patást, amíg szétmegy a feneke. Szétlövöm az Ajtót a Távirányítóval, és kisuhanok a Világűrbe, és mindent veszek az igazi boltokban, és hazahozom Anyának. Kicsit sírok, de semmi hang. Egy időjárásos műsort nézek meg, az egyik ellenség megostromol egy várat, a jók barikádot építenek, hogy az ajtót ne lehessen kinyitni. Rágcsálom az ujjamat. Anya nem tud szólni, hogy hagyjam abba. Vajon az agyam mennyire lett folyós, és mennyi jó még belőle? Szerintem lehet, hogy hányni fogok, mint amikor hároméves voltam, és a hasam is ment. Mi lesz akkor, ha lehányom a Szőnyeget, hogy fogom kimosni egyedül? Ránézek a foltjára, ami attól lett, hogy megszülettem. Letérdelek, és megsimogatom, pont olyan meleg és kaparós, mint a Szőnyeg többi része, nem más. Anya egynél több napig nem szokott Nincs Itt lenni. Nem tudom, mit fogok csinálni, ha holnap felébredek, és még mindig Nincs Itt. Aztán éhes vagyok, és megeszek egy banánt, igaz, hogy egy kicsit zöld. Dóra egy rajz a Tévében, de ő igaziból a barátom, ezt nem értem. Dzsip tényleg igazi, meg tudom fogni az ujjaimmal. Szupermen csak a Tévében van. A fák a Tévében vannak, de a Növény igazi, jaj, elfelejtettem megöntözni.

Elviszem a Komódról a Mosdóhoz, és rögtön meg is öntözöm. Vajon megette Anya haldarabkáját? Gördeszkák csak a Tévében vannak, meg a lányok meg a fiúk is, de anya azt mondja, ők igazik, de hogy lehetnek, ha annyira laposak? Anyával csinálhatnánk egy barikádat, az Ágyat nekilöknénk az Ajtónak, hogy ne tudjon kinyílni, Patás mennyire meg fog lepődni, hahaha. Engedjetek be, kiabálja, vagy elfújom a házatokat! A fű csak a Tévében van, meg a tűz is, de az igaziból be tudna jönni a Szobába, ha melegítem a babot, és a piros ráugrik a ruhaujjamra, és eléget. Jó lenne látni, de a megtörténés nem lenne az. A levegő igazi, a víz csak a Kádban meg a Mosdóban van, a folyók meg a tók csak a Tévében vannak, a tengert nem tudom, mert ha az is a Kintben repked, akkor minden csupa víz lenne tőle. Meg akarom rázni Anyát, és megkérdezni, hogy a tenger igazi-e. A Szoba igaziból igazi, de lehet, hogy a Kint is, csak láthatatlanná tevő köpenye van, mint JancsiJack királyfinak a mesében? A Jézuska szerintem csak a Tévében van, meg még a festményen az Anyájával, meg az unokatestvérével, meg a Nagymamájával, de Isten igazi, amikor benéz a Tetőablakon a sárga arcával, csak ma nem, ma csak szürke van. Az Ágyban akarok lenni Anyával. Inkább a Szőnyegen ülök, csak a kezem van a lába búbján a Paplan alatt. A karom elfárad, úgyhogy egy időre leveszem, aztán visszateszem. Feltekerem a Szőnyeg végét, és hagyom letekeredni, ezt sok százszor megcsinálom. Amikor sötét lesz, próbálok még babot enni, de pfuj. Inkább mogyoróvajas kenyeret eszek. Kinyitom a Hűtőt, és beteszem az arcomat a borsós, meg a spenótos, meg a szörnyű zöldbabos zacskók mellé, addig tartom ott, amíg a szemhéjam is elzsibbad. Akkor kiugorok, és becsukom az ajtót, és dörzsölöm az arcomat, hogy megmelegedjek. A kezemmel érezem, de azt nem érezem, hogy érezem rajta a kezemet, ez fura. A Tetőablakban most sötét van, remélem, hogy Isten bedugja majd az ezüst arcát. Felveszem az alvós pólómat. Nem tudom, hogy piszkos vagyok vagy nem, mert nem fürödtem, próbálom megszagolni magamat. A Szekrényben lefekszek a Takaróba, de fázok. Elfelejtettem felkapcsolni ma a Termosztátot, azért, és csak most emlékeztem rá, de most este van, és nem lehet. Nagyon szeretnék kapni egy kicsit, egész nap nem kaptam. Még a jobból is jó lenne, de inkább a balból. Bárcsak bemehetnék Anya mellé – de lehet, hogy ellök, és az még rosszabb lenne. Mi lesz akkor, ha ott vagyok vele az Ágyban, és Patás jön? Nem tudom, hogy van-e már kilenc óra, vagy nem, túl sötét van látni az Órát. Besettenkedek az Ágyba, nagyon-nagyon lassan, hogy Anya ne vegye észre. Csak a közelébe fekszek. Ha meghallom a pitty-pittyet, gyorsan- gyorsan vissza tudok ugorni a Szekrénybe. Mi lesz akkor, ha jön, és Anya nem ébred fel, akkor még mérgesebb lesz? Még nagyobb nyomokat csinál Anyára?

Ébren maradok, hogy halljam, amikor jön. Nem jön, de én ébren maradok. *** A szemeteszsák még mindig ott van az Ajtó mellett. Anya ma reggel előbb felkelt, mint én, és kicsomózta, és beletette a babot, amit kikapart a konzervből. Ha a zsák még mindig itt van, szerintem az azt jelenti, hogy nem jött, az már két éjjel, hogy nem jött, juhé. A péntek azt jelenti, hogy Matracozunk. Átfordítjuk az elejéről a hátára, meg oldalra is, hogy ne legyen buckás, annyira nehéz, hogy az összes izomomat használnom kell, és amikor lezuttyan, lelök a Szőnyegre. Látom a barna nyomot a Matracon, ami akkor lett, amikor először kijöttem Anya hasából. Aztán porolóversenyt tartunk, a por a bőrünk sok pici láthatatlan darabkája, amik nekünk már nem kellenek, mert újat növesztünk, mint a kígyók. Anya nagyon vékony hangon tüsszent, mint egy operaénekes, akit a Tévében hallottunk egyszer. Megírjuk a bevásárlólistánkat, nem tudjuk eldönteni, mi legyen a Vasárnapimeglepi. – Kérjünk cukorkát – mondom én. – Ne is csokoládét. Valami olyan cukorkát, amit még sose ettünk. – Valami jó ragadós fajtát, hogy olyan legyen a fogad, mint az enyém? Nem szeretem, amikor Anya gúnyolódik. Most a képetlen könyvekből olvasunk mondatokat, ez A viskó, amin az ijesztő ház meg a fehér hó van. „Azóta – olvasom – ő meg én, ahogy manapság a srácok mondani szokták, sokat lógunk együtt, kávézgatunk – illetve én zöld teát iszom, forrón, szójatejjel.” – Remek – mondja Anya –, csak tejjelnek mondjuk. Az emberek a könyvekben meg a Tévében mindig szomjasak, sört isznak, meg gyümölcslét, meg pezsgőt, meg tejeskávékat, meg mindenféle folyadékot, néha koccantanak egymás poharán, amikor örülnek, de nem törik szét őket. Megint elolvasom a sort, még mindig nem értem. – Ki az az ő meg az én, a srácok? – Hmm – mondja Anya, és a vállam felett olvas szerintem a srácok azt jelenti, a gyerekek általában. – Mi az az általában? – Sok gyerek. Megpróbálom látni őket, a sokat, hogy mind együtt játszanak. – Igazi emberi gyerekek? Anya egy percig nem mond semmit, aztán azt: – Igen. – Nagyon halkan. Szóval igaz volt, az összes, amit mondott. A nyomok még mindig ott vannak a nyakán, nem tudom, hogy valamikor elmúlnak majd, vagy nem.

*** Éjjel Anya villogtat, felébreszt az Ágyban. Lámpa fel, ötöt számolok. Lámpa le, egyet számolok. Lámpa fel, kettőt számolok. Lámpa le, kettőt számolok. Csinálok egy nyögést. – Csak még egy kicsit. – Még mindig felfelé bámul a Tetőablakra, ami teljesen fekete. Nincs szemeteszsák az Ajtó mellett, ez azt jelenti, hogy biztos itt volt, amikor aludtam. – Légyszi, Anya. – Csak egy perc. – Fáj tőle a szemem. Az Ágy fölé hajol, és megpuszil a szájam mellett, a Paplant ráteszi az arcomra. A fény még mindig villog, de sötétebben. Egy idő után visszajön az Ágyba, és kapok egy keveset, hogy visszaaludjak. *** Szombaton Anya három copfot fon nekem a változatosságért, furcsa érzés. Integetek az arcommal, úgy tudom csapkodni magam velük. Ma reggel nem nézem a rajzfilmbolygót, egy kis kertészest választok, meg fitneszt, meg egy hírt, és mindenre, amit látok, azt mondom: – Anya, ez igazi? Ő pedig azt mondja, igen, csak egy része nem, ami egy filmből van, amiben farkasemberek vannak, meg egy nő, aki kipukkad, mint egy lufi, az csak trükk, ami rajzolás számítógéppel. Az ebéd csicseriborsós currykonzerv, meg rizs is van. Jó lenne egy nagyon nagy Kiabálást csinálni, de hétvégén nem lehet. Majdnem egész délután Macskabölcsőset játszunk, meg tudjuk csinálni a Gyertyákat, meg a Gyémántokat, meg a Jászolt, meg a Kötőtűket, és egyfolytában gyakoroljuk a Skorpiót, csak Anya keze mindig belegabalyodik. A vacsora minipizza, egy fejenként, meg egy közös. Aztán egy olyan bolygót nézünk, amin az embereken sok fodros ruha van, meg hatalmas fehér haj. Anya azt mondja, igazik, de úgy csinálnak, mintha sok száz évvel ezelőtt meghalt emberek volnának. Ez valami játék, de nem látszik túl viccesnek. Kikapcsolja a Tévét, és szimatol. – Még most is érzem a curry szagát ebédről. – Én is. – Az íze finom volt, de rossz, hogy megmarad a szaga. – Az enyémnek az íze is rossz volt – mondom neki. Nevet. A nyomok a nyakán már kevesebbek, zöldesek és sárgásak. – Lehet egy mese?

– Melyik legyen? – Egy olyan, amit még sose meséltél. Anya rám mosolyog. – Szerintem már mindent ismersz, amit én. A Monte Cristo grófja? – Milliószor hallottam. – GulliJack Lilliputban? – Tízmilliószor. – Nelson Mandela a Robben-szigeten? – Aztán huszonhét év után kiszabadult, és ő lett a kormány. – Aranyhaj? – Túl ijesztő. – A medvék csak morognak rá. – Akkor is. – Diana hercegnő? – Be kellett volna kötni a biztonsági övjét. – Látod, mindet ismered – Anya fúj egyet a szájával. – Várj csak, van az a hableányos… – A kis hableány. – Nem, ez egy másik. A hableány egy este a sziklán üldögél, és a haját fésülgeti, amikor egy halász odalopózik, és elkapja a hálójával. – Hogy megsüsse vacsorára? – Nem, nem, hazaviszi a kunyhójába, és a hableánynak feleségül kell mennie hozzá – mondja Anya. – A halász elveszi a lány varázserejű fésűjét, hogy soha többé ne térhessen vissza a tengerbe. Egy idő múlva a hableánynak kisbabája születik… – .. .akit JancsiJacknek hívnak – mondom. – Így van. De valahányszor a halász elmegy halászni, a hableány körülnéz a kunyhóban, és egy nap rájön, hová rejtette el a halász a fésűjét… – Hahaha! – És akkor elszalad a sziklákhoz, és beugrik a tengerbe. – Nem. Anya közelről rám néz. – Nem tetszik ez a mese? – Nem szabadna elmennie. – Semmi baj. – Kiveszi a könnyet a szememből az ujjával. – Azt elfelejtettem mondani, hogy természetesen magával viszi a kisbabáját, JancsiJacket is, belecsavarja a hajába. És amikor a halász hazajön, a kunyhót üresen találja, és soha többé nem látja viszont a hableányt. – És megfullad? – A halász? – Nem, JancsiJack, a víz alatt. – Jaj, ne félj – mondja Anya –, ő félig habfiú, nem emlékszel? A levegőben és a vízben is tud lélegezni.

Odamegy megnézni az Órát, 08:27 van. Nagyon-nagyon sokáig fekszek a Szekrényben, de nem leszek álmos. Énekelünk meg imádkozunk. – Légyszi, csak még egy mondókát – kérem. Az „A ház, amit Jack épített”-et választom, mert az a leghosszabb. Anya hangja ásítós. – Ez itt az ember, ruhája szakadt… – Aki megcsókolta a leányt, aki sírva fakadt… – Aki megfejte a tömpe szarvú tehenet… Gyorsan ellopok pár sort. – Aki megrúgta a kutyát, aki megkergette a macskát, aki elkapta a patkányt, aki… Pitty-pitty. Szorosra becsukom a szájamat. Az első dolgot, amit Patás mond, nem hallom. – Ó, ne haragudj – mondja Anya-, curryt ettünk. Egyébként épp azon gondolkodtam, hogy esetleg nem lehetne-e… – A hangja tiszta vékony. – Hogy esetleg nem lehetne-e valamikor beszerelni egy szellőzőventilátort, vagy ilyesmit. Ő nem mond semmit. Szerintem az Ágyon ülnek. – Csak egy kisebb fajtát – mondja Anya. – Á, remek ötlet! – mondja Patás. – Hadd gondolkodjanak csak a szomszédok, miért is főzök fűszeres kaját a műhelyemben. Szerintem ez megint gúnyolódás. – Elnézést. Ne haragudj – mondja Anya. – Nem gondoltam rá… – Ne rakjak fel rögtön egy villogó neonnyilat is a tetőre? De hogy tud villogni egy nyíl? – Tényleg ne haragudj – mondja Anya. – Nem gondoltam, hogy a szag, hogy azt, hogy egy ventilátor… – Szerintem te nem becsülöd meg magad, nem tudod, milyen jó dolgod van itt – mondja Patás. – Vagy igen? Anya nem mond semmit. – Föld felett vagy, természetes fény van, központi fűtés, vannak ennél rosszabb helyek is, annyit mondhatok. Friss gyümölcs, pipereszerek, mifene, csak egyet csettintesz, és már itt is van. Sok lány áldaná a szerencséjét, ha ilyen dolga lenne. Főleg egy gyerekkel… Az én vagyok? – Nem kell izgulni a részeg sofőrök miatt – mondja meg a drogdílerek, meg a perverzek, meg a… Anya nagyon gyorsan közbeszól. – Nem kellett volna ventilátort kérnem, ostobaság volt, minden jól van így. – Jól van akkor. Egy kis ideig senki nem mond semmit.

A fogaimat számolom, mindig elrontom, tizenkilenc, aztán húsz, aztán megint tizenkilenc. Fájásig harapom a nyelvemet. – Persze, amit használnak, az kopik, ez benne van a pakliban. – Patás hangja odébbment, szerintem most a Kád közelében van. – Ez a tömítés kijött, új homok kell alá, ki kell cserélni. Itt meg kilátszik az alábélelés. – Vigyázunk mindenre – mondja Anya nagyon halkan. – Nem eléggé. A parafát nem nagy igénybevételre tervezték, én egyetlen lakóval számoltam, aki nem izeg- mozog. – Jössz az ágyba? – kérdezi Anya azon a fura, vékony hangon. – Hadd vegyem már le a cipőmet! – Egy mordulás, hallom, hogy valami leesik a Padlóra. – Te piszkálsz itt rögtön a felújítással, amint beteszem a lábam… Lekattan a Lámpa. Patás nyikorogtatja az ágyat, kilencvenhétig számolok aztán szerintem kihagytam egyet, úgyhogy abbahagyom a számolást. Ébren maradok, és hallgatózok még akkor is, amikor már semmit se lehet hallani. *** Vasárnap brióst eszünk vacsorára, nagyon sokat kell rágni, lekvár és mogyoróvaj is van rajta. Anya kiveszi a szájából az övét, és egy hegyes dolog van beleragadva. – Na végre! – mondja. Megfogom, tiszta sárga, sötétbarna részekkel. – A Rossz Fog? Anya bólint. Belenyúl a szájába hátra. Ez nagyon fura. – Vissza tudnánk ragasztani, mondjuk, csirizzel. A fejét rázza és vigyorog. – Örülök, hogy kijött, most már nem tud fájni többet. Egy perce még Anya része volt, most meg már nem az. Csak egy dolog. – Te, tudod mit? Ha beteszed a párnád alá, egy tündér fog jönni éjjel láthatatlanul, és pénzzé változtatja. – Sajnos idebent nem – mondja Anya. – Miért nem? – A fogtündér nem tud a Szobáról. – A szeme átnéz a falakon. A Kintben minden van. Ahányszor eszembe jut egy dolog, mondjuk, a síléc, vagy a tűzijáték, vagy a jojó, emlékeznem kell, hogy igaziak, hogy igaziból megtörténnek a Kintben, mind együtt. Nagyon elfárad tőle a fejem. Meg az emberek is, a tűzoltók, tanárok, betörők, kisbabák, szentek, focisták meg

mindenféle, ők igaziból a Kintben vannak. De én nem vagyok ott, én meg Anya, csak mi vagyunk, akik nincsenek ott. Attól még igaziak vagyunk? Vacsora után Anya elmeséli a Jancsi és Juliskát, meg a Hogyan dőlt le a berlini falat, meg a Rumpelstiltskint. Szeretem, amikor a királynénak ki kell találni a kisember nevét, máskülönben elviszi a kisbabáját. – A mesék igazak? – Melyikek? – A hableányanya, meg Jancsi és Juliska, meg az összes. – Hát – mondja Anya –, nem szó szerint. – Mi az, hogy… – A mesék varázslatosak, nem a mostani, igazi emberekről szólnak. – Akkor hamisak? – Nem, nem. A mesék másképp igazak. Az arcom teljesen összegyűrődik attól, hogy próbálom megérteni. – A berlini fal igaz? – Nos, ott volt egy fal, de már nincs ott. Annyira fáradt vagyok, hogy ketté fogok szakadni, mint Rumpelstiltskin a végén. – Jó éjszakát – mondja Anya, és becsukja a Szekrény ajtóit. – Szép álmokat, ne csípjenek a bogarak. *** Nem hittem, hogy kikapcsoltam, de aztán itt van Patás tiszta hangosan. – De a vitaminok…- mondja Anya. – Rablás. – Azt akarod, hogy betegek legyünk? – Egy hatalmas átverés – mondja Patás. – Egyszer láttam egy műsort, a végén mind a vécében köt ki. Ki köt ki a Vécében? – Csak arra gondoltam, hogy ha egészségesebben étkeznénk. .. – Na, kezdődik. Megint jön a nyafogás… – Látom a lécen keresztül, a Kád szélén ül. Anya hangja mérges lesz. – Fogadok, hogy olcsóbb eltartani minket, mint egy kutyát. Még cipőre sincs szükségünk! – Neked fogalmad sincs a mai világról. Szerinted honnan jön majd ezután a pénz? Senki se mond semmit. Aztán Anya. – Ezt hogy érted? A pénz úgy általában, vagy… ? – Hat hónapja. – A karjai keresztbe vannak téve, óriásiak. – Hat hónapja elbocsátottak, na és kellett emiatt fájnia a te csinos kis fejednek? Most Anyát is látom a léceken át, majdnem ott van mellette.

– Mi történt? – Mit számít az? – Keresel másik állást? Egymásra néznek. – Tartozol? – kérdezi Anya. – Hogy fogod…? – Fogd be a szád! Nem akarom, de annyira félek, hogy megint bántani fogja, hogy a hang kijön a fejemből. Patás egyenesen rám néz, lép egyet, meg még egyet, meg még egyet, és kopog a léceken. Látom a kézárnyékát. – Szevasz, te odabent! Hozzám beszél. A szívem úgy csinál, hogy dobb-dobb. Átölelem a térdemet, és összenyomom a fogaimat. Be akarok menni a Takaró alá, de nem tudok, semmit sem tudok csinálni. – Alszik. – Ez Anya. – Nappal is a szekrényben tart téged, nem csak éjjel? A téged, az én vagyok. Várom, hogy Anya azt mondja, nem, de nem mondja. – Ez nem tűnik normális dolognak. Látom a szemét, tiszta halvány. Lát engem, most kővé fogok változni? Mi van akkor, ha kinyitja az ajtót? Szerintem lehet, hogy… – Biztos nem stimmel vele valami – mondja Anyának ha egyszer a születése napjától fogva egyszer se engedted, hogy alaposabban megnézzem. Talán két feje van a szerencsétlen kis korcsnak, vagy mi? Ezt miért mondta? Majdnem kidugom az egy fejemet a Szekrényből, csak hogy megmutassam neki. Anya ott van a lécek előtt, látom a lapockájának a dudorát a pólóján keresztül. – Csak félénk. – Tőlem aztán nincs miért félnie – mondja Patás. – Egy ujjal se nyúltam hozzá. Miért nyúlna hozzám az ujjával? – Hoztam neki azt a flancos dzsipet is, nem? Ismerem én a fiúkat, én is az voltam egyszer. Gyere ki, Jack… A nevemet mondta. – Gyere ki, megkapod a nyalókádat. Egy nyalóka! – Inkább gyere az ágyba. Anya hangja furcsa. Patás csinál egy olyan nevetésszerűt. – Tudom én, mi kell neked, kislány. Mi kell Anyának? Valami, ami a listán van? – Gyere – mondja megint Anya. – Anyád nem tanított meg a jó modorra? A Lámpa lekattan.

De Anyának nincs is anyája. Az Ágy hangos, most megy be. A fejemre teszem a Takarót, és a füleimet szorítom, hogy ne halljak. Nem akarom számolni a nyikorogást, de számolom. *** Amikor felébredek, még mindig a Szekrényben vagyok, és teljesen sötét van. Nem tudom, hogy Patás még mindig itt van, vagy nem. És a nyalóka? Az a szabály, hogy maradjak a Szekrényben, amíg Anya értem jön. Nem tudom, milyen színű lehet a nyalóka. Vannak színek a sötétben? Próbálok megint kikapcsolni, de tisztára be vagyok kapcsolva. Kidughatnám a fejemet, csak hogy… Kilököm az ajtókat, nagyon lassan és csendben. Csak a Hűtő zümmögését hallom. Felállok, egy lépés, két lépés, három. A lábujjamat nekiverem valami nagynak, aúúúúúúúl Felemelem, és egy óriás cipő az. Az Ágyra nézek, ott van Patás, az arca szerintem sziklából van. Kidugom az ujjamat, nem érek hozzá, csak majdnem. A szeme tiszta fehéren villog. Hátraugrok, leejtem a cipőt. Azt hiszem, hogy mindjárt kiabál, de nagy, fényes fogakkal vigyorog, azt mondja: – Szevasz, fiacskám! Nem tudom, ez mit… Aztán Anya hangosabb még annál is, mint amikor a Kiabálás van. – Hozzá ne nyúlj, hozzá ne nyúlj! Visszarohanok a Szekrénybe, beverem a fejemet, áááááá, Anya tovább sikít. – Fogd be – mondja Patás –, fogd már be! Olyan szókat mond Anyára, amiket nem hallok a sikítástól. Aztán elmosódott lesz a hangja. – Ne zajongj már! – mondja Patás. Anya most szók helyett azt mondja, hogy mmmmmm. Fogom a fejemet ott, ahol beverődött, a két kezemmel betakarom. – Te tiszta flúgos vagy, tudod? – Csendben maradhatok – mondja Anya, majdnem suttog. – Tudod, milyen csendben tudok maradni, addig, amíg őt békén hagyod. Soha semmi mást nem kértem tőled. Patás horkant. – Ahányszor kinyitom az ajtót, rögtön kérsz valamit. – Azt mind Jacknek kérem. – Hát akkor ne felejtsd el, hogy őt honnan kaptad. Nagyon hallgatózok, de Anya nem mond semmit. Hangok. Ő húzza fel a ruháját? A cipője, szerintem a cipőjét veszi fel. Nem alszok azután, hogy elmegy. Egész éjjel be vagyok kapcsolva a Szekrényben. Száz órát várok, de Anya nem jön értem.

*** Felnézek a Tetőre, amikor az egész hirtelen felemelődik, és bezuhan az ég, meg a rakéták, meg a tehének, meg a fák, és mind ráesnek a fejemre… Nem, az Ágyban vagyok, a Tetőablak kezdi csöpögtetni a fényt, biztos reggel van. – Csak egy rossz álom volt – mondja Anya, és az arcomat simogatja. Kapok egy kicsit, de nem sokat, a nyami balból. Aztán eszembe jut, és odamászok hozzá az Ágyban megnézni, vannak-e új nyomok rajta, de nincsenek. – Sajnálom, hogy kijöttem a Szekrényből éjjel. – Tudom – mondja. Az ugyanaz, mint hogy nem baj? Még több eszembe jut. – Mi az a kis korcs? – Jaj, Jack. – Miért mondta, hogy valami nem stimmel velem? Anya nyög. – Semmi baj sincs veled, mindened jó úgy, ahogy van. Megpuszilja az orromat. – De miért mondta? – Csak engem akar megőrjíteni vele. – Miért akar…? – Tudod, mennyire szeretsz játszani a kocsikkal, meg a lufikkal, meg mindennel? Hát ő meg az én fejemmel szeret játszani. Megkocogtatja. Nem tudom, hogy kell a fejjel játszani. – Az elbocsát olyan, mint a megbocsátás? – Nem, azt jelenti, hogy elveszítette a munkáját – mondja Anya. Azt hittem, csak a dolgok tudnak elveszni, mint az egyik gombostűnk a hatból. A Kintben minden biztos teljesen más. – Miért mondta, hogy ne felejtsd el, honnan kaptál engem? – Jaj, egy percre hagyjuk már ezt, jó? Lehalkítva számolok, egy víziló, kettő víziló, az összes hatvan másodpercig ugrálnak a fejemben a kérdések. Anya egy pohár tejet tölt neki, nekem nem. Belebámul a Hűtőbe, nem világít a fény, ez fura. Megint becsukja az ajtót. Letelt az egy perc. – Miért mondta, hogy ne felejtsd el, honnan kaptál engem? Nem a Mennyországból? Anya a Lámpát kattogtatja, de ő se akar felébredni. – Úgy értette, hogy kié vagy. – Én a tiéd vagyok.

Egy kicsit vigyorog. – Elfogyott a lámpaizzó? – Szerintem nem az a baj. Megborzong, odamegy megnézni a Termosztátot. – Miért mondta, hogy ne felejtsd el? Nos, tulajdonképpen ő rosszul gondolja, és azt hiszi, hogy te az övé vagy. – Ha! Akkor ő egy fafej. Anya a Termosztátot bámulja. – Áramszünet. – Az mi? – Hogy most nincs áram semmiben. Ez egy furcsa nap. Megesszük a gabonapehelyünket, meg megmossuk a fogunkat, meg felöltözünk, meg megöntözzük a Növényt. Megpróbáljuk megtölteni a Kádat, de az eleje után a víz tiszta jeges, úgyhogy csak mosakodunk. A Tetőablakon át világosabb lesz, csak nem nagyon. Tévé is nem működik, hiányoznak a barátaim. Úgy csinálok, mintha előjönnének a képernyőn, megütögetem őket az ujjaimmal. Anya azt mondja, mind a ketten húzzunk fel még egy felsőt meg nacit, hogy melegben legyünk, meg még két zoknit is mindegyik lábra. Sok-sok kilométert futunk a Futópályán, hogy bemelegedjünk, aztán Anya engedi, hogy levegyem a kinti zoknit, mert tisztára összenyomódott a lábujjam. – Fáj a fülem – mondom neki. Felmegy a szemöldöke. – Túl csend van benne. – Á, az azért van, mert most nem halljuk a sok apró zajt, amihez hozzá vagyunk szokva, például amikor a fűtés bekapcsol vagy a hűtő zümmög. A rossz Foggal játszok, különböző helyekre eldugom, például a Komód alá, meg a rizsbe, meg a Mosogatószer mögé. Megpróbálom elfelejteni, hol van, aztán tisztára meglepődök. Anya összevágja az összes zöldbabot a mélyhűtőből, miért vág össze ennyire sokat? Akkor eszembe jut az egyetlen jó rész a tegnap estéből. – Jaj, Anya, a nyalóka! Tovább vág. – A szemétben van. Miért ott hagyta? Odafutok, rálépek a nyitójára, és a fedél ping, kinyílik, de nem látom a nyalókát. Tapogatok a narancshéjak, meg a rizs, meg a pörkölt, meg a műanyag között. Anya megfogja a vállamat. – Hagyd ott. – Ez én a cukorkám a Vasárnapimeglepibe – mondom. – Szemét. – Nem is!

– Belekerült vagy ötven centjébe. Nevet rajtad. – Még sose ettem nyalókát. Kihúzom magam a kezéből. Semmi se tud melegedni a Tűzhelyen az áramszünettől. Úgyhogy az ebéd csúszós-fagyos zöldbab, ami még undorítóbb, mint a megfőzött zöldbab. Meg kell enni mindet, különben elolvad és megrohad. Én nem bánnám, de az pocsékolás. – Jöhet A csavargó kisnyuszi? – kérdezi Anya, amikor elmosogattunk tiszta hidegben. Rázom a fejemet. – Mikor jön vissza az áram? – Sajnos nem tudom. Bemegyünk az Ágyba felmelegedni. Anya az összes ruháját felhúzza, és sokat kapok, a balból, aztán meg a jobból. – Mi van akkor, ha a Szoba egyre jobban hidegebb és hidegebb lesz? – Á, nem lesz. Három nap, és itt az április – mondja, és hátulról átölel. – Nem lehet olyan hideg odakint. Szunyókálunk, de én csak egy kicsit. Várok, amíg Anya tiszta nehéz lesz, aztán kimászok, és megint odamegyek megnézni a Szemetest. Majdnem az alján megtalálom a nyalókát, piros labda alakja van. Megmosom a karomat és a nyalókámat is, mert pfuj, pörkölt van rajta. Rögtön leveszem a műanyagot, és szopogatom és szopogatom, ez a legédesebb dolog, amit életemben ettem. Nem tudom, ilyen az íze a Kintnek, vagy nem. Ha elszöknék, átváltoznék székké, és Anya nem tudná, melyik vagyok én. Vagy láthatatlanra változtatnám magamat, és rákapaszkodnék a Tetőablakra, ő meg egyenesen átnézne rajtam. Vagy egy pici porszem lennék, és bemennék Anya orrába, és rögtön kitüsszentene. Nyitva van a szeme. A hátam mögé teszem a nyalókát. Megint becsukja. Sok órákon át szopogatom, igaz, hogy egy kicsit rosszul vagyok. Aztán csak egy bot már, és beteszem a Szemétbe. Amikor Anya felkel, semmit se mond a nyalókáról, lehet, hogy még mindig aludt, amikor nyitva volt a szeme. Megint kipróbálja a Lámpát, de nem kapcsolódik be. Azt mondja, felkapcsolva hagyja, hogy mindjárt tudjuk, ha vége van az áramszünetnek. – Mi van akkor, ha az éjszaka közepén jön meg, és felébreszt minket? – Nem hiszem, hogy az éjszaka közepén lesz. Kuglisat játszunk a Pattogós Labdával meg a Szós Labdával, és ledöntjük a vitaminos dobozokat, amikre mindenféle fejeket tettünk, amikor négyéves voltam, például Sárkányt, meg Ufót, meg Királylányt, meg Krokodilt, én nyerek legtöbbször. Gyakorolom az összeadást meg a kivonást, meg a sorokat, meg a

szorozást, meg az osztást, meg leírni a legnagyobb számokat. Anya varr nekem két új bábot a kicsi korombóli kis zoknikból, varrásból van a mosolyogásuk, és teljesen másféle gomb a szemük. Én tudok varrni, de nem valami érdekes. Bárcsak tudnék emlékezni a kisbaba koromra, hogy milyen voltam. Írok egy levelet SpongyaBobnak, a hátulján lerajzolom engem meg Anyát, ahogy táncolunk, hogy felmelegedjünk. Játszunk Snapszlit, meg Memóriát, meg Kanasztát, Anya Sakkot akar, de attól nekem lottyadt lesz az agyam, úgyhogy azt mondja a Dámára helyette, hogy jó. Az ujjaim olyan merevek, hogy beteszem őket a számba. Anya azt mondja, az terjeszti a baktériumokat, meg kell mosni megint a kezemet a jéghideg vízben. Sok gyöngyöt csinálunk lisztgyurmából, de nem tudjuk fűzni, csak ha szárazak meg kemények lesznek. Csinálunk egy űrhajót dobozokból, a ragasztószalag majdnem elfogyott, de Anya azt mondja, hogy „Á, miért is ne!”, és elhasználja az utolsó darabot. A Tetőablak sötétebb lesz. A vacsora tiszta izzadós sajt meg olvadós brokkoli. Anya azt mondja, meg kell enni, vagy még jobban fogok fázni. Két csillapítót vesz, és egy nagy korttyal lemeneszti őket. – Miért fáj még mindig, ha a Rossz Fog már kijött? – Gondolom, most jobban érzem a többit. Felhúzzuk az alvós pólónkat, de még visszahúzunk rá ruhákat. Anya elkezd egy éneket. – „A hegy túlsó oldala…” – „A hegy túlsó oldala…” – énekelem. – „A hegy túlsó oldala…” – „.. .ilyet nem látott soha.” Elénekelem a „Száz kicsi üveg van fenn a falon”-t egész hetvenig. Anya a fülére teszi a kezét, és azt mondja, légyszi, lehetne a maradékot holnap. – Akkor már biztos újra lesz áram. – Jól van – mondom. – De ha mégsem, a napot ő sem tudja megállítani az égen. Patás? – Miért állítaná meg a napot? – Azt mondom, hogy nem tudja. Anya nagyon megszorít, és azt mondja: – Nagyon sajnálom. – Miért sajnálod? Fúj egyet a szájával. – Az én hibám, én mérgesítettem fel. Az arcát nézem, de alig látom. – Nem bírja elviselni, amikor elkezdek sikítozni, már évek óta nem csináltam ilyet. Meg akar büntetni minket. A mellkasom nagyon hangosan dobog.

– Hogyan fog megbüntetni minket? – Nem, úgy értem, hogy már meg is büntetett. Azzal, hogy áramszünetet csinált. – Ja, az nem baj. Anya nevet. – Hogyhogy? Majd' megfagyunk, nyálkás zöldségeket eszünk… – Igen, de azt hittem, hogy minket is meg fog büntetni. Próbálom elképzelni. – Mondjuk, lenne két Szoba, és téged az egyikbe tenne, engem meg a másikba. – Jack, te csodálatos vagy. – Miért vagyok csodálatos? – Nem tudom – mondja Anya –, egyszerűen így bújtál ki belőlem. Még szorosabban összebújunk az Ágyban. – Nem szeretem a sötétet – mondom neki. – Hát, most itt az alvás ideje, ezért amúgy is sötét lenne. – Tényleg. – Akkor is ismerjük egymást, ha nem látjuk, igaz? – Igen. – Jó éjszakát, szép álmokat, ne csípjenek a bogarak. – Nem kell bemenni a Szekrénybe? – Ma este nem – mondja Anya. *** Felébredünk, és a levegő vacogósabb. Az Órán 07:09 van, benne van elem, ami az ő saját kis árama elrejtve benne. Anya egyfolytában ásít, mert éjjel ébren volt. Fáj a hasam, Anya azt mondja, lehet, hogy a sok nyers zöldségtől. Akarok egy csillapítót az üvegből, de csak egy felet ad. Várok és várok, de a hasam nem érződik másnak. A Tetőablak egyre fényesebb. – Örülök, hogy nem jött tegnap este – mondom Anyának. –Fogadok, hogy sose jön vissza többet, az szuperjó lenne. – Jack! – Ráncolja a homlokát. – Gondolj csak bele. – Gondolok. – Úgy értem, akkor mi történne. Honnan jön az ennivalónk? Ezt tudom. – A Jézuskától a földekről a Kintben? – Jó, de… ki hozza? Ó. Anya felkel, azt mondja, jó jel, hogy a csapok még működnek. – A vizet is kikapcsolhatta volna, de nem tette. Nem tudom, miért jó jel ez. Van egy briós reggelire, de hideg és ragacsos.

– Mi lesz akkor, ha nem kapcsolja be megint az áramot? –kérdezem. – Biztosan be fogja. Talán ma valamikor. Néha kipróbálom a gombokat a Tévén. Csak egy dinka szürke doboz, látom benne az arcomat, de nem olyan jól, mint a Tükörben. Az összes Tornát megcsináljuk, ami csak az eszünkbe jut. A Karatét, meg a Szigetet, meg a Simon Azt Mondját, meg a Trambulint. Az Ugróiskolát, amikor az egyik parafa lapról a másikra kell ugorni, de sose szabad a vonalra, meg elesni. Anya a Szembekötősdit választja, a szeme elé köti a terepszínű nacimat. Elbújok az Ágyalattba a Tojáskígyó mellé, laposan, mint egy könyv lapja, és száz órába telik, mire megtalál. Aztán a Hegymászóst választom, Anya fogja a kezemet, én meg felsétálok a lábán, amíg a lábam magasabban lesz, mint a fejem, aztán fejjel lefelé lógok, a copfjaim az arcomba esnek, én meg nevetek. Csinálok egy átfordulást, és megint rendesen vagyok. Sokszor akarom csinálni, de Anya rossz csuklója fáj. Aztán elfáradunk. Csinálunk egy mozogó díszt spagettiből, és cérnákat kötük rá, amikre dolgokat ragasztunk, pici rajzokat rólam tiszta narancssárgából, meg Anyáról tiszta zöldből, meg tekeredős fóliát, meg vécépapír- darabkákat. Anya a felső cérnát a Tetőhöz erősíti az utolsó gombostűvel a Varródobozból, és a spagetti ott lóg, és az összes kis dolog repked körülötte, amikor aláállunk és erőset fújunk. Éhes vagyok, úgyhogy Anya azt mondja, megehetem az utolsó almát. Mi lesz akkor, ha Patás nem hoz több almát? – Miért büntet még mindig minket? – kérdezem. Anya összeszorítja a száját. – Azt hiszi, hogy tárgyak vagyunk, és az övéi vagyunk, mert a Szoba az övé. – Hogyhogy? – Hát, ő csinálta. Ez fura, azt hittem, a Szoba csak úgy van. – Nem Isten csinált mindent? Anya egy percig nem mond semmit, aztán megdörzsöli a nyakamat. – Legalábbis az összes jó dolgot. Noé Bárkáját játszunk az Asztalon, az összes dolognak, mint a Fésű, meg a Kistányér, meg a Spatula, meg a könyvek, meg a Dzsip, fel kell sorakozni, és gyorsan- gyorsan be kell szállni a Dobozba, mielőtt jön az óriási özönvíz. Anya már nem játszik igaziból, az arcát a kezében tartja, mintha nehéz lenne neki. Rágcsálom az almát. – Fáj a többi fogad? Rám néz az ujjain át, a szemei óriásibbak. – Melyikek? Anya olyan hirtelen áll fel, hogy majdnem megijedek. Beül a Hintaszékbe, és kinyújtja a kezét. – Gyere ide. Elmondok egy mesét. – Egy újat?

– Igen. – Remek. Addig vár, amíg teljesen bebújok a karjába. Az alma második felét rágcsálom, hogy tovább tartson. – Emlékszel, hogy Alice nem volt mindig Csodaországban? Ez csel volt, ezt már ismerem. – Igen, bemegy a Fehér Nyuszi házába, és olyan nagyra megnő, hogy ki kell dugni a karját az ablakon, a lábát meg a kéményen, és bumm, kirúgja Bilit, a Gyíkocskát, az a rész vicces. – Nem, még előtte. Emlékszel, amikor a fűben feküdt? – Aztán beleesett a lyukba négyezer mérföld mélyre, de nem lett baja. – Nos, én is olyan vagyok, mint Alice. Nevetek. – Nem is. Ő egy kislány, akinek hatalmas feje van, még Dóráénál is nagyobb. Anya a száját rágja, van rajta egy sötét rész. – Igen, de én is máshonnan jöttem, mint ő. Réges-régen én is… – Fent voltál a Mennyországban. A szájamra teszi az ujját, hogy psszteljen. – Lejöttem, és épp olyan gyerek voltam, mint te, az anyámmal és az apámmal éltem. A fejemet rázom. – Te vagy az anya. – De nekem is volt egy anyám, akit Anyunak hívtam – mondja. – Még most is van. Miért csinál így, ez valami játék, amit én nem ismerek? – Ő a te… Te Nagymamának hívnád. Mint Dóra abueláját. Szent Anna a képen, amin a Szűz Mária az ölében ül. A magházat rágom, már majdnem a semmi van csak. Az Asztalra teszem. – Te az ő hasában nőttél? – Hát – igazából nem, mert engem örökbe fogadtak. Ő meg az apukám, őt Nagypapának hívnád. És volt, van még egy bátyám is, akit Paulnak hívnak. A fejemet rázom. – Ő egy szent. – Nem, ez egy másik, de tényleg ugyanaz a név. Hogy lehet két Paul? – Őt Paul bácsinak hívnád. Túl sok a név, tele van a fejem. A hasam még mindig üres, mintha az alma nem lenne ott. – Mi lesz az ebéd? Anya nem mosolyog. – A családodról mesélek most. A fejemet rázom.

– Attól, hogy nem találkoztál velük, még igaziak. Sokkal több dolog van ezen a világon, mint amiről valaha is álmodtál. – Van még olyan sajt, ami nem izzadós? – Jack, ez fontos. Egy házban éltem az anyukámmal és az apukámmal és Paullal. Játszanom kell a játékot, hogy ne legyen mérges. – Egy házban a Tévében? – Nem, odakint. Ez nevetséges, Anya sose volt a Kintben. – De olyan volt, mint a házak, amiket a tévében lehet látni. Egy városszéli házban, és volt mögötte egy udvar meg egy függőágy. – Mi az a függőágy? Anya levesz egy ceruzát a Polcról, és csinál egy rajzot két fáról, összekötözött kötelek vannak közöttük, és egy ember fekszik a köteleken. – Ez egy kalóz? – Ez én vagyok, ahogy a függőágyban ringatózok. Összehajtja a papírt, tiszta izgatott. – És mindig mentem a játszótérre Paullal, és hintáztam a hintákon, és fagyit ettem. A nagymamád és a nagypapád mindenfelé elvittek minket autóval, az állatkertbe meg a tengerpartra. Én voltam az ő kislányuk. – Nem is. Anya összegyűri a képet. Vizes az Asztal, tiszta csillogó tőle a fehérje. – Ne sírjál – mondom. – Nem tehetek róla. Szétdörzsöli a könnyet az arcán. – Miért nem tehetsz róla? – Bárcsak jobban el tudnám mesélni. Hiányzik. – A függőágy hiányzik? – Minden. Hogy odakint vagyok. Megfogom a kezét. Azt akarja, hogy elhiggyem, úgyhogy megpróbálom, de fáj tőle a fejem. – Te igaziból a Tévében laktál régen? – Mondtam már, hogy ez nem a tévében van. Ez a való világ, el sem hinnéd, milyen nagy. A karja fellendül, a falakra mutat. – A Szoba csak egy apró, büdös kis része. – A Szoba nem büdös. – Majdnem morogok. – Csak akkor büdös, ha néha csinálsz egy pukit. Anya megint megtörli a szemét. – A te pukid sokkal büdösebb az enyémnél. Csak cselezni próbálsz, és jobb lesz, ha most rögtön abbahagyod. – Jól van – mondja, az összes lélegzete kisziszeg belőle, mint egy lufi. – Együnk egy szendvicset.

– Miért? – Azt mondtad, éhes vagy. – Nem is vagyok. Az arca megint ádáz. – Csinálok egy szendvicset – mondja –, te pedig megeszed. Jó? Csak mogyoróvaj, mert a sajt tiszta ragacsos. Amikor eszek, Anya mellém ül, de ő nem eszik. Azt mondja: – Tudom, hogy ezt így egyszerre nem könnyű megemészteni. A szendvicst? Desszertre elosztunk egy doboz mandarint, én kapom a nagyokat, mert anya a kicsiket szereti jobban. – Erről sosem hazudnék neked – mondja Anya, miközben a lét szívogatja. – Eddig nem tudtam elmondani, mert túl kicsi voltál ahhoz, hogy megértsd, úgyhogy végül is igazából hazudtam neked. De most ötéves vagy, szerintem már megérted. Rázom a fejemet. – Amit most csinálok, az a hazugság ellentéte. Olyan, mint a nemhazudás. Nagyot szunyókálunk. Anya már ébren van, és engem néz kábé öt centiről. Leizegek- mozogok a balhoz. – Miért nem szeretsz itt lenni? – kérdezem. Felül, és lehúzza a pólóját. – Még nem voltam kész. – De igen – mondja beszéltél közben. Én is felülök. – Miért nem szeretsz itt lenni velem a Szobában? Anya szorosan megölel. – Én mindig szeretek veled lenni. – De azt mondtad, hogy apró és büdös. – Jaj, Jack. – Egy percig nem mond semmit. – Igen, jobban szeretnék odakint lenni. De veled együtt. – Én szeretek itt lenni veled. – Jó. – Hogyan csinálta? Tudja, kire gondolok. Szerintem nem fogja elmondani, és akkor azt mondja: – Ez igaziból eredetileg egy kerti szerszámoskamra volt. Egy szimpla három és félszer három és fél méteres, műanyag borítású acéldoboz. De ő beszerelt egy hangszigetelt tetőablakot, és rengeteg szigetelőhabot tett belülről a falakra, meg egy réteg ólomlemezt, mert az ólom nem enged át semmi hangot. És persze egy kóddal nyitható biztonsági ajtót. Folyton azzal dicsekszik, milyen alapos munkát végzett. Lassan megy a délután.

Elolvassuk az összes képes könyvünket a jéghideg félvilágosban. A Tetőablak más ma. Van rajta egy fekete dolog, kicsit olyan, mint egy szem. – Nézd, Anya. Anya felnéz és vigyorog. – Ez egy levél. – Miért? – Biztos a szél fújta le egy fáról, rá az üvegre. – Egy igazi fáról a Kintben? – Igen. Látod? Ez a bizonyíték. Ott van kint az egész világ. – Játsszunk Égigérő Paszulyt! Rátesszük a székemet ide, az Asztal tetejére… Segít nekem. – Aztán a Szemetest a székem tetejére – mondom neki. –Aztán felmászok egészen a tetejére… – Az veszélyes. – De nem is, ha az Asztalon állsz, és fogod a Szemetest, hogy ne döcögjek. – Hmm – mondja Anya, ami majdnem az, hogy nem. – Csak próbáljuk meg, légyszi-légyszi! Tökéletesen jó, nem is esek le. Amikor a Szemetesen állok, meg bírom fogni a Tetőnek a parafa szélét, ott, ahol ferdén mennek a Tetőablakhoz. Van valami az üvegen, amit még sose láttam. – Lépesméz – mondom Anyának, miközben fogdosom. – Polikarbonát háló – mondja –, törhetetlen. Sokat álltam ott fent, és néztem ki, mielőtt megszülettél. – Tiszta fekete a levél, és lyukak vannak benne. – Igen, szerintem egy elszáradt levél tavaly télről. Kéket látok körülötte, az az ég, meg egy kis fehéret, amire Anya azt mondja, hogy felhők. Átnézek a lépesmézen, nézek és nézek, de csak éget látok. Semmi olyan nincs benne, mint, mondjuk, hajók, vagy vonatok, vagy lovak, vagy lányok, vagy repkedő felhőkarcolók. Amikor lemászok a Szemetesről meg a székemről, ellököm Anya karját. – Jack… Tiszta egyedül leugorok a Padlóra. – Hazudós vagy, nincs is a Kint! Elkezd még magyarázni, de az ujjamat bedugom a fülembe, és kiabálok: – Blablablablabla! Csak én játszok a Dzsippel. Majdnem sírok, de úgy csinálok, mintha nem is. Anya átnézi a Konyhaszekrényt, csörömpöl a konzervekkel, szerintem hallom, ahogy számol. Számolja, mennyink van még. Most nagyon-nagyon fázok, a kezem tiszta zsibbadt a zoknik alatt. Vacsorára sokszor megkérdezem, hogy megehetjük- e a maradék gabonapehelyt, úgyhogy Anya a végén azt mondja, hogy igen. Kiloccsantok egy kicsit, mert nem érezem az ujjaimat.

Visszajön a sötét, de Anyának az összes mondóka a fejében van a Mondókák nagy könyvéből. Az „A nap már lement”-et kérem, a kedvenc mondásom benne az, hogy „Nem tudtam azt soha, zúgja Bow nagyharangja”, mert az tiszta mély hangú, mint egy oroszlán. Meg az is, amikor jön a bárd, hogy lenyisszantsa a fejünket. – Mi az a bárd? – Egy nagy balta. – Szerintem nem – mondom neki. – Hanem olyan, mint a helikopter, aminek a pörgője nagyon gyorsan pörög, és lenyisszantja a fejeket. – Pfuj. Nem vagyunk álmosak, de nem sok mindent lehet csinálni látás nélkül. Ülünk az Ágyon, és saját mondókákat csinálunk. – Barátunk, Vicky, kedvence a csiki. – Barátaink, a Minimentők, nem tudják, hogy hová ment ő. – Ez jó – mondom Anyának. – Barátunk, Grace, látotta, hogy mész. – Látta – mondja Anya. – Barátunk, Jools, tudja, hová nyúlsz. – Barátunk, Bobby, nagyokat dob-i. – Csaló. – Jó – mondom. – Barátunk, Paul bácsi, esett egy óriásit. – Egyszer leesett a motorjáról. Elfelejtettem, hogy ő igazi. – Miért leesett a motorjáról? – Véletlenül. De a mentő elvitte a kórházba, és az orvosok teljesen meggyógyították. – Felvágták a hasát? – Nem, nem, csak begipszelték a karját, hogy ne fájjon neki. Szóval a kórházak is igazik, meg a motorok is. A fejem ki fog durranni a sok új dologtól, amit el kell hinni. Minden tiszta feketeség, csak a Tetőablakban van egy kis sötétesvilágos. Anya azt mondja, hogy egy városban mindig van fény az utcalámpáktól meg a villanytól az épületekben. – Hol van a város? – Itt kint – mondja, és az Agyasfalra mutat. – Kinéztem a Tetőablakon, és nem is láttam. – Igen, azért lettél mérges rám. – Nem vagyok mérges rád. Visszaadja a puszimat. – A Tetőablak egyenesen felnéz az égre. A legtöbb dolog, amiről meséltem neked, a földön van, úgyhogy ahhoz, hogy lássuk őket, egy oldalra néző ablak kellene. – Kérhetnénk egy oldalra néző ablakot Vasárnapimeglepibe. Anya olyan nevetésszerűt csinál.

Elfelejtettem, hogy Patás nem jön többet. Lehet, hogy a nyalókám volt az utolsó Vasárnapimeglepi. Azt hiszem, sírni fogok, de egy óriási ásítás jön ki. – Jó éjszakát, Szoba – mondom. – Már annyi idő van? Oké. Jó éjszakát – mondja Anya. – Jó éjszakát, Lámpa meg Lufi. – Várom Anyát, de ő nem mond többet. – Jó éjszakát, Dzsip, és jó éjszakát, Távirányító. Jó éjszakát, Szőnyeg, és jó éjszakát, Takaró, és jó éjszakát bogarak, és ne csípjetek. *** Felébreszt egy zaj, ami mindig újra hallatszik. Anya nincs bent az Ágyban. Van egy kis fény, a levegő még mindig jeges. Kinézek a szélen, Anya a Padló közepén van, és úgy csinál a kezével, hogy puff-puff-puff. – Mit csinált a Padló? Anya abbahagyja, kifúj egy hosszút a szájával. – Muszáj megütnöm valamit – mondja –, de nem akarok összetörni semmit. – Miért nem? – Igazából nagyon szeretnék összetörni valamit. Mindent össze szeretnék törni. Nem szeretem ilyennek. – Mi a reggeli? Anya rám néz. Aztán felkel és odamegy a Konyhaszekrényhez, és kivesz egy brióst, szerintem ez az utolsó. Ő csak egy negyedet eszik, nem nagyon éhes. Amikor kiengedjük a lélegzetünket, tiszta ködös. – Azért, mert ma hidegebb van – mondja Anya. – De azt mondtad, hogy nem lesz hidegebb. – Ne haragudj, tévedtem. Befejezem a brióst. – Még mindig van egy Nagymamám meg egy Nagypapám meg egy Paul bácsim? – Aha – mondja Anya, egy kicsit mosolyog. – A Mennyországban vannak? – Nem, nem. – Összeszorítja a száját. – Legalábbis nem hiszem. Paul csak három évvel idősebb nálam – nahát, már huszonkilenc éves! – Igaziból itt vannak – suttogom. – Elbújva. Anya körülnéz. – Hol? – Az Ágyalattban. – Hű, az elég kényelmetlen lehet. Hárman vannak, és elég nagyok. – Olyan nagyok, mint a vízilók? – Nem olyan nagyok. – Lehet, hogy bent vannak a… Szekrényben. – A ruhák mellett? – Amikor zörgést hallunk, ők verik le a vállfákat. Anya arca üres.

– Csak vicceltem – mondom neki. Bólint. – Valamikor ide tudnak jönni igaziból? – Bárcsak ide tudnának – mondja. – Minden este ezért imádkozom. – Nem szoktam hallani. – Csak a fejemben – mondja Anya. Nem tudtam, hogy imádkozik dolgokat a fejében, ahol én nem hallom. – Ők is ezt szeretnék – mondja, csak nem tudják, hol vagyok. – A Szobában vagy velem. – De ők nem tudják, hogy hol van, és rólad sem tudnak semmit. Ez fura. – Megnézhetnénk Dóra Térképén, és amikor jönnek, előbújnék meglepetésből. Anya majdnem nevet, de nem egészen. – A Szoba nincs rajta semmilyen térképen. – Megmondhatnánk nekik telefonon. Bob a mesternek van. – De nekünk nincs. – Kérhetnénk egyet Vasárnapimeglepibe. – Eszembe jut. –Ha Patás már nem mérges. – Jack. Ő sosem adna nekünk telefont vagy ablakot. Anya megfogja a hüvelykujjaimat, és megszorítja őket. – Olyan, mintha mi egy könyvben lennénk, amit ő senki másnak nem enged elolvasni. Tornaórán a Futópályán futunk. Nehéz odébb rakni az Asztalt meg a székeket úgy, hogy a kéz meg a láb nem érződik. Tíz odavisszát futok, de még akkor se vagyok bemelegedve, a lábujjam botlós. Trambulinozunk meg Karatézunk, hájjá, aztán megint az Égigérő Paszulyt választom. Anya azt mondja, jó, ha megígérem, hogy nem fogok kiborulni, amikor nem látok semmit se. Felmászok az Asztalra, onnan a székemre, onnan a Szemetesre, és nem is döcögök. Kapaszkodok a szélekbe, ahol a Tető beleferdül a Tetőablakba, és olyan erősen átbámulok a lépesmézen a kékre, hogy pislogok tőle. Egy idő múlva Anya azt mondja, le akar menni, és ebédet csinálni. – Légyszi, ne legyen zöldség, a hasam nem bírja. – El kell használnunk őket, mielőtt megrohadnak. – Ehetnénk tésztát. – Már alig van. – Akkor rizset. Mi van akkor, ha… – Aztán elfelejtek tovább beszélni, mert meglátom a lépesmézen át azt a dolgot, ami olyan pici, hogy azt hiszem, csak az egyik olyan úszkáló a szememben, de nem az. Egy picike vonal, ami vastag fehér csíkot csinál az égre. – Anya… – Mi az? – Egy repülő! – Tényleg? – Tényleg, igaziból komolyan! Jaj…

Aztán ráesek Anyára, aztán a Szőnyegre, a Szemetes ránk puffan, meg a székem is. Anya azt mondogatja, hogy au-au-au, és a csuklóját dörzsöli. – Bocsánat, bocsánat! – mondom, és gyógypuszit adok rá. – Láttam, egy igazi repülő volt, csak pici. – De csak azért, mert messze van – mondja tiszta mosolyogva. – De fogadok, ha közelről látnád, hatalmas lenne. – Ez a legcsodálatosabb dolog, egy „I” betűt írt az égre. – Azt úgy hívják, hogy… – Rácsap a fejére. – Nem jut eszembe. Valamilyen csík, a repülő füstje, vagy valami ilyesmi. Ebédre megesszük a hét maradék kekszet a folyós sajttal, nem veszünk levegőt, hogy ne érezzük az ízt. Anya ad egy keveset a Paplan alatt. Isten sárga arcából van sütés, de nem elég a napozáshoz. Nem bírok elaludni. Olyan erősen nézek fel a Tetőablakra, hogy a szemem viszket, de nem látok több repülőt. De azt az egyet tényleg láttam, amikor fent voltam az Égigérő Paszulyon, nem álom volt. Láttam, hogy repül a Kintben, szóval mégis van a Kint, ahol Anya kislány volt. Felkelünk, és játszunk Macskabölcsőt, meg Dominót, meg Tengeralattjárót, meg Bábozást, meg még sok mást, de mindegyiket csak kis ideig. Dünnyögőset játszunk, túl könnyű kitalálni a dalokat. Visszamegyünk az Ágyba felmelegedni. – Holnap menjünk ki a Kintbe – mondom. – Jaj, Jack. Anya karján fekszek, ami tiszta vastag a két pulcsiban. – Ott jó szag van. Elfordítja a fejét, hogy rám nézzen. – Amikor az Ajtó kinyílik kilenc után, és besuhan a levegő, ami nem olyan, mint a mi levegőnk. – Észrevetted – mondja. – Én minden dolgot észreveszek. – Igen, frissebb. Nyáron frissen vágott fű illata van, mert a hátsó udvarában vagyunk. Néha egy pillanatra bokrokat és sövényeket is látok. – Kinek a hátsó udvarja? – Patásé. Emlékszel, mondtam, hogy a Szobát a szerszámoskamrájából csinálta. Nehéz minden részre emlékezni, egyik sem hangzik túl igaznak. – Csak ő tudja a kódszámokat, amiket be kell ütni a kinti Billentyűzetbe. A Billentyűzetet nézem, nem tudtam, hogy van másik is. – Én is beütök számokat. – Igen, de nem a titkos számokat, amelyek kinyitják az ajtót, az olyan, mint egy láthatatlan kulcs – mondja Anya. –Aztán amikor visszamegy a házba, megint beüti a kódot ezen – mutat a Billentyűzetre. – A függőágyas házba? – Nem. – Anya hangos. – Patás egy másikban lakik. – Egyszer elmehetünk az ő házába?

A szájára nyomja a kezét. – Én inkább a nagymamád és a nagypapád házába mennék. – Ringatózhatnánk a függőágyban. – Azt tennénk, amihez kedvünk van, szabadok lennénk. – Amikor hatéves leszek? – Egy nap biztosan. Vizes Anya arca, ráfolyik az enyémre. Megijedek, sós ízű. – Jól vagyok – mondja, és az arcát dörzsöli semmi baj. Csak… kicsit megijedtem. – Te nem ijedhetsz meg! – Majdnem kiabálok. – Ez rossz ötlet! – Csak egy icipicit. Nincs semmi baj, az alapdolgaink megvannak. Én most már még jobban megijedt vagyok. – De mi van akkor, ha Patás nem csinálja vissza az áramszünetet, és nem hoz több ennivalót soha semmikor? – De hoz – mondja Anya, még most is nyelősen vesz levegőt. – Majdnem száz százalékig biztos vagyok benne, hogy hoz. Majdnem száz, az kilencvenkilenc. A kilencvenkilenc elég? Anya felül, ledörzsöli az arcát a pulcsi karjával. Morog a hasam, nem tudom, mink van még. Már megint kezd sötét lenni. Szerintem nem a fény győz. – Figyelj, Jack, még egy mesét el kell mondanom neked. – Egy igazat? – Egy teljesen igazat. Tudod, hogy régen milyen szomorú voltam. Ezt szeretem. – Aztán én lejöttem a Mennyországból, és a hasadba növekedtem. – Igen, de tudod, miért voltam szomorú? A Szoba miatt – mondja Anya. – Patást azelőtt nem is ismertem, tizenkilenc éves voltam. Ellopott engem. Próbálom érteni. Ne lopj, Róka. De azt még sose hallottam, hogy embert lopnak. Anya túl szorosan fog. – Egyetemista voltam. Korán reggel volt. Egy parkolón mentem át az egyetemi könyvtár felé, és hallgattam a… egy pici gépet, amire ezer dal fér fel, és lejátssza őket a füledben, a barátaim közül nekem volt először ilyen. Bárcsak lenne egy olyan gépem. – Szóval egy férfi odafutott, és segítséget kért, hogy a kutyájának rohama van, és szerinte mindjárt el fog pusztulni. – Mi a neve? – A férfinak? Rázom a fejemet. – A kutyának. – Nem, a kutya csak egy trükk volt, hogy becsalogasson a kisteherautójába, Patás kisteherautójába. – Milyen színű?

– A teherautó? Barna, még mindig megvan neki, folyton arról panaszkodik. – Hány kereke van? – Szeretném, ha lényegre koncentrálnál – mondja Anya. Bólintok. Túl szoros a keze, kilazítom. – Bekötötte a szememet… – Mint a Szembekötősdiben? – Igen, de ez nem volt vicces. Sokáig autóztunk, és én borzalmasan féltem. – Én hol voltam? – Te akkor még nem voltál, emlékszel? Elfelejtettem. – A kutya is a teherautóban volt? – Nem volt semmiféle kutya! – Anya megint morcosnak hangzik. – Muszáj hagynod, hogy elmeséljem ezt. – Nem választhatok másikat? – Ez igazából megtörtént. – Lehet az Óriásölő Jack? – Figyelj! – mondja Anya, és a szájamra teszi a kezét. –Kényszerített, hogy bevegyek valami rossz gyógyszert, hogy attól elaludjak. Aztán amikor felébredtem, itt voltam. Már majdnem feketeség van, és most egyáltalán nem látom Anya arcát, el van fordítva, úgyhogy csak hallani bírom. – Amikor először kinyitotta az ajtót, segítségért kiabáltam, és megütött, utána nem próbáltam meg többet. A hasam teljesen össze van csomózódva. – Mindig féltem elaludni, hátha visszajön – mondja Anya –, de csak akkor nem sírtam, amikor aludtam, úgyhogy napi tizenhat órát aludtam. – Tót csináltál? – Mi? – Alice egy könnytót sír, mert nem emlékezik az összes versére meg a számokra, aztán fuldoklik. – Nem – mondja Anya de egyfolytában fájt a fejem, és viszketett a szemem. Rosszul voltam a parafa lapok szagától. Milyen szagától? – Az őrületbe kergettem magam azzal, hogy folyton az órámat néztem, és számoltam a másodperceket. Megrémültem a tárgyaktól, úgy tűnt, mintha megnőnének vagy összezsugorodnának, miközben néztem őket, de ha félrenéztem, mintha csúszkálni kezdtek volna. Amikor végül idehozta a tévét, napi huszonnégy órában ment, csupa butaság, olyan ételek reklámjai, amikre emlékeztem, és fájt a szám, annyira akartam olyanokat enni. Néha hangokat hallottam a tévéből, mintha hozzám beszéltek volna. – Mint Dóra? Rázza a fejét.

– Amikor Patás dolgozni ment, próbáltam kijutni, mindent megpróbáltam. Napokon át álltam lábujjhegyen az asztalon, és a tetőablak körül kaparásztam, az összes körmöm beszakadt. Mindent megpróbáltam hozzávágni, de a háló olyan erős, hogy nem sikerült megrepeszteni az üveget. A Tetőablak csak egy négyzet, ami nem annyira sötét. – Mi mindent? – A nagy serpenyőt, a székeket, a szemetest… Azta, bárcsak láttam volna, amikor a Szemetest dobja! – Egyszer meg ástam egy lyukat. Nem értem. – Hol? – Ki tudod tapogatni, akarod? Be kell másznunk… Anya ledobja a Paplant, és kiveszi a Dobozt az Ágyalattból, nyög egyet, amikor bemegy. Becsúszok mellé, közel vagyunk a Tojáskígyóhoz, de nem összenyomjuk. – A nagy szökésből vettem az ötletet. A hangja tiszta hangos a fejem mellett. Emlékezem a mesére a náci táborról, az nem nyári szalonnasütéses, hanem téli, és egymillió ember eszik kukaclevest. A Szövetségesek kirobbantották a kapukat, és mindenki kiszaladt, szerintem a Szövetségesek is angyalok, mint Szent Péter. – Add csak az ujjad… Anya húzza. Érezem a Padló parafáját. – Itt. Egyszer csak van egy rész, ami lentebb van, és a széle cakkos. A mellkasom úgy csinál, bumm-bumm, nem tudtam, hogy van itt egy lyuk. – Vigyázz, nehogy elvágd a kezed. A cakkos késsel csináltam – mondja. – A parafát felemeltem, de a fa időbe telt. Aztán az ólomlap meg a hab elég könnyen ment, de tudod, mit találtam utána? – Csodaországot? Anya egy mérges hangot ad ki olyan hangosan, hogy beverem a fejemet az Ágyba. – Bocsánat. – Egy drótkerítést találtam. – Hol? – Itt bent, a lyukban. Egy kerítés egy lyukban? Egyre lentebb és lentebb teszem a kezemet. – Valami fém, megtaláltad? – Igen. – Hideg, tiszta sima, megfogom az ujjaimmal. – Amikor a szerszámoskamrát átalakította a Szobává – mondja Anya, bedugott egy réteg drótkerítést a padló alá, meg az összes falba, de még a tetőbe is, hogy sose tudjam keresztülvágni.

Már kimásztunk. A hátunkat az Ágynak támasztva ülünk. Teljesen elfáradtam. – Amikor megtalálta a lyukat – mondja Anya –, üvöltött. – Mint egy farkas? – Nem, a nevetéstől. Attól féltem, hogy bántani fog, de akkor ő ezt nagyon viccesnek találta. Erősen össze van szorítva a fogam. – Akkoriban még többet nevetett – mondja Anya. A Patás büdös lopós zombi rabló. – Fellázadhatnánk rá – mondom Anyának. – Én szétverem a hatalmas megatron transzformerrobbantómmal. Ad egy puszit a szemem mellé. – Azzal semmit sem érünk el, ha bántjuk. Egyszer megpróbáltam, amikor úgy másfél éve voltam itt. Ez a legcsodálatosabb. – Te bántottad Patást? – Azt csináltam, hogy levettem a vécé fedelét, és nálam volt a sima kés is, és egy este kilenc óra előtt odaálltam a falhoz az ajtó mellé… Nem értem. – A Vécének nincs teteje. – Régen volt neki, a tartályának. Az volt a legnehezebb tárgy az egész Szobában. – Az Ágy szupernehéz. – De az ágyat nem tudtam volna felemelni, nem igaz? –kérdezi Anya. – Szóval amikor hallottam, hogy jön… – A pitty-pitty. – Pontosan. Ráütöttem a fejére a fedéllel. A hüvelykujjam bent van a szájamban, és rágom és rágom. – De nem ütöttem elég nagyot, a fedél a padlóra esett és kettétört, neki pedig, Patásnak, sikerült belöknie az ajtót. Valami fura ízet érzek. Anya hangja tiszta nyelős. – Tudtam, hogy csak akkor van esélyem, ha kényszerítem, hogy mondja meg a kódot. Úgyhogy a torkának nyomtam a kést, így. A körmét az állam alá dugja, nem szeretem. – Azt mondtam neki: „Mondd meg, mi a kód!” – És megmondta? Anya fúj egyet a szájával. – Mondott számokat, én pedig odamentem, hogy beüssem őket. – Melyik számokat? – Szerintem nem az igaziakat mondta. Felugrott, és kicsavarta a csuklómat, és elvette a kést. – A rossz csuklódat?

– Hát, azelőtt még nem volt rossz. Ne sírj! – mondja Anya bele a hajamba –, ez már régen volt. Próbálok beszélni, de nem jön ki. – Úgyhogy nem szabad megint megpróbálnunk bántani. Amikor másnap este visszajött, azt mondta, hogy egy: soha nem árulná el nekem a kódot. Kettő: ha még egyszer megpróbálkozom valami hasonlóval, elmegy, én pedig egyre és egyre éhesebb leszek, amíg meg nem halok. Azt hiszem, abbahagyta. A hasam nagyon hangosan nyikorog, és rájövök, miért meséli el Anya a szörnyű mesét. Azt mondja, hogy nemsokára… Aztán pislogok, és eltakarom a szememet, minden tiszta káprázás, mert visszajött a Lámpa.

Meghalás

Tiszta meleg van. Anya már fent van. Az Asztalon van egy új doboz gabonapehely meg négy banán, juhé! Patás jött az éjjel. Kiugorok az Ágyból. Van makaróni is, meg hot dog, meg mandarin… Anya nem eszi semelyiket se, a Komódnál áll és a Növényt nézi. Három levél lejött. Anya megérinti a Növény szárát, és… – Ne! – Már meghalt. – Eltörted. Anya rázza a fejét. – Az élő dolgok hajlanak, Jack. Szerintem a hideg az oka, ami teljesen merevvé tette a Növény belsejét. Próbálom újra összerakni a szárát. – Ragasztószalag kell rá. Már emlékezek, hogy elfogyott, Anya az utolsó darabot rátette az űrhajóra, hülye Anya. Futok kihúzni a Dobozt az Ágyalattból, megtalálom az Űrhajót, és letépem róla a ragasztódarabokat. Anya csak nézi. Rányomom a ragasztószalagot a Növényre, de leesik róla, és a Növény darabokra hullik szét. – Annyira sajnálom. – Csináld megint élőre – mondom Anyának. – Ha tudnám, megtenném. Megvárja, amíg abbahagyom a sírást, megtörli a szememet, most már túl melegem van, leveszem a plusz ruháimat. – Azt hiszem, jobb lenne, ha kidobnánk a szemétbe. – Nem – mondom, hanem a Vécébe. – Az eldugíthatja a csöveket. – Összetörhetnénk apró darabkákra… Megpuszilom a Növény pár levelét, és lehúzom őket, aztán megint egy párat, és megint lehúzom, aztán a szárat darabkákban. – Viszontlátásra, Növény! – suttogom. Lehet, hogy a tengerben újra összeragad, és felnő a Mennyországig. A tenger igazi, most eszembe jut. Minden teljesen igazi a Kintben, minden, ami csak van, mert láttam a repülőt a kékben a felhők között. Anya meg én nem mehetünk oda, mert nem tudjuk a titkos kódot, de attól még igazi. Azelőtt nem is tudtam, hogy mérgesnek kell lenni, mert nem tudjuk kinyitni az Ajtót, a fejem túl kicsi volt a Kinthez. Amikor kisgyerek voltam, úgy gondolkoztam, mint egy kisgyerek, de most már ötéves vagyok, és mindet tudok. Reggeli után rögtön fürdünk, a víz tiszta gőzölgős, finom. Olyan magasra megtöltjük a Kádat, hogy majdnem özönvíz lesz. Anya hátradől, és majdnem alszik, felébresztem hajat mosni, ő meg az enyémet. Mosást is csinálunk, de

aztán hosszú hajak vannak a lepedőkön, úgyhogy le kell szedni őket, versenyezünk, kinek van több hamarabb. A rajzfilmeknek már vége, gyerekek tojásokat festenek a Csavargó Nyuszinak. Ránézek minden különböző gyerekre, és azt mondom a fejemben: Igazi vagy. – A Húsvéti Nyuszinak, nem a Csavargó Nyuszinak – mondja Anya. – Paulnak és nekem régen, amikor még kicsik voltunk, a Húsvéti Nyuszi éjszaka csokoládétojásokat hozott, és elrejtette őket az udvarunkban, a bokrok alá meg a fák odvaiba, még a függőágyba is. – És elvitte a fogaidat? – kérdezem. – Nem, ezért nem kellett adni neki semmit cserébe. – Üres az arca. Szerintem a Húsvéti Nyuszi nem tudja, hol van a Szoba, egyébként sincsenek bokorjaink meg fáink, azok az Ajtón kívül vannak. Ez egy elég vidám nap a meleg meg az ennivaló miatt, de Anya nem vidám. Biztos hiányzik neki a Növény. A Tornaórát választom, a Túrázás van, ahol kézen fogva sétálunk a Futópályán, és mondjuk, amit látunk. – Nézd, Anya, egy vízesés! Egy perc után azt mondom: – Odanézz, egy gnú! – Azta! – Te jössz. – Jaj, odanézz – mondja Anya –, egy csiga! Lehajolok megnézni. – Odanézz, egy óriási bulldózer ledönt egy felhőkarcolót! – Odanézz – mondja, ott repül egy flamingó! – Odanézz, egy nyáladzó zombi! .– Jack! – Ettől egy fél másodpercet mosolyog. Aztán gyorsabban menetelünk, és elénekeljük az „Ez az ország a te országod”-at. Aztán megint letesszük a Szőnyeget, és máris ő a mi repülő szőnyegünk, átrepülünk az Északi-sark felett. Anya a Hullát választja, ahol nagyon-nagyon mozdulatlanul fekszünk, de én elfelejtek, és megvakarom az orromat, és ő győz. Aztán a Trambulint választom, de azt mondja, nem akar már többet Tornaórázni. – Te csak csináld a kommentárt, én meg csinálom a baingozást. – Nem, ne haragudj, én most visszafekszem egy kicsit az ágyba. Ma nem valami szórakoztató Anya. Nagyon lassan kihúzom a Tojáskígyót az Ágyalattból, szerintem hallom, ahogy sziszeg a tűnyelvével, Ssssszia. Megsimogatom, főleg azokat a tojásait, amik repedtek vagy benyomódottak. Az egyik összemorzsálódik az ujjam alatt, megyek ragasztót csinálni egy csipet lisztből, és a darabkákat egy vonalas

papírra ragasztom egy cakkos hegynek. Meg akarom mutatni Anyának, de csukva van a szeme. Bemegyek a Szekrénybe, és szénbányászost játszok. Találok egy aranyrögöt a párnám alatt, aki igaziból a Fog. Ő nem élő és nem hajlott, ő eltörött, de őt nem kell lehúznunk a Vécén. Anyából van, a kiköpött mása. Kidugom a fejemet, és Anya szeme nyitva van. – Mit csinálsz? – kérdezem tőle. – Csak gondolkodom. Én tudok egyszerre gondolkodni és érdekes dolgokat csinálni. Ő nem? Felkel ebédet csinálni, egy doboz makaróni, tiszta narancssárga, delicioso. Ikaroszost játszok olvadott szárnyakkal. Anya nagyon lassan mosogat. Várok, hogy készen legyen és játszhasson, de nem akar játszani, csak ül a Hintaszékben, és hintázik. – Mit csinálsz? – Még mindig gondolkodom. – Egy perc múlva megkérdezi: – Mi van a párnahuzatban? – Az a hátizsákom. – Rákötöttem a két sarkját a nyakamra. – A Kintbe menéshez, amikor kimentenek minket. Beletettem a Fogat, meg a Dzsipet, meg a Távirányítót, meg egy alsónadrágot nekem, meg egyet Anyának, meg zoknikat is, meg az Ollót, meg a négy almát a megéhezésre. – Van ott víz? – kérdezem tőle. Anya bólint. – Folyók, tavak… – De nem úgy, ivásra, van ott csap? – Nagyon sok csap van. Örülök, hogy nem kell egy üveg vizet vinni, mert a hátizsákom most már jó nehéz, fognom kell a nyakamnál, hogy ne nyomja össze a beszédemet. Anya csak hintázik és hintázik. – Régen arról álmodtam, hogy megmentenek – mondja. –Üzeneteket írtam, és elrejtettem őket a szemeteszsákokban, de soha senki nem találta meg őket. – A Vécén kellett volna leküldeni őket. – És amikor kiabálunk, senki sem hall minket – mondja. –A múlt éjjel fél éjszaka kapcsolgattam a villanyt, aztán arra gondoltam, úgysem látja senki. – De… – Senki sem fog megmenteni minket. Nem mondok semmit. Aztán azt mondom: – Te nem tudsz mindent. Az arca a legfurcsább, amit láttam életemben. Jobb lenne, ha Nincs Itt lenne egész nap, mint ilyen nem Anyaszerű. Leveszem az összes könyvemet a Polcról, és elolvasom őket, a Sürgés-forgás a repülőtérent, meg a Mondókákat, meg a Dylan, a darus autót, aki a

kedvencem, meg A csavargó kisnyuszit, de csak a feléig, mert inkább meghagyom Anyának, helyette olvasok Alice-t, az ijesztő Hercegnőt kihagyom. Anya végre már nem hintázik. – Kaphatok egy kicsit? – Persze – mondja, gyere. Az ölébe ülök, és felhúzom a pólóját, és sokat szopizok sok időig. – Kész vagy? – mondja a fülembe. – Aha. – Figyelj, Jack. Figyelsz? – Én mindig figyelek. – Ki kell jutunk innen. Nézek rá. – És teljesen egyedül kell csinálnunk. De azt mondta, olyanok vagyunk, mint egy könyvben, hogyan szöknek meg a könyvi emberek belőle? – Ki kell találnunk egy tervet. A hangja tiszta vékony. – Mondjuk, mit? – Fogalmam sincs. Hét éve próbálok kitalálni valamit. – Ledönthetnénk a falakat. De nincs dzsipünk, hogy ledöntsük őket, de még bulldózerünk se. – Felrobbanthatnánk… az Ajtót. – De mivel? – A macska csinálta azt a Tom és Jerryben… – Nagyszerű, hogy te is töröd a fejed – mondja Anya de olyan ötlet kell, ami igaziból működik is. – Egy nagyon nagy robbantás – mondom. – Ha tényleg nagy, akkor mi is felrobbanunk. Erre nem gondoltam. Csinálok egy másik fejtörést. – Jaj, Anya! Csinálhatnánk azt… várnánk, amíg Patás megjön egyik éjjel, és azt mondanád: „Nézd csak ezt a finom tortát, mi sütöttük, egyél egy nagy szeletet a finom húsvéti tortánkból”, és az igaziból méreg lenne. Anya rázza a fejét. – Attól, hogy megbetegítjük, még nem fogja megmondani a kódot. Annyira erősen gondolkodok, hogy fáj. – Más ötlet? – Mindegyikre azt mondod, hogy nem. – Ne haragudj. Bocsánat, csak próbálok reális lenni. – Melyik a reális ötlet? – Nem tudom. Nem tudom. – Anya megnyalja a száját. –Az a pillanat a mániám, amikor kinyílik az ajtó: ha pontosan tudnánk időzíteni a másodpercnek arra a töredékére, vajon elfuthatnánk mellette? – Igen, ez tök jó ötlet. – Ha te ki is tudnál szaladni, amíg én nekiugrok a szemének. .. – Anya rázza a fejét. – Kizárt.

– Bezárt. – Elkapna téged, Jack, elkapna, még mielőtt végigérsz az udvaron, és… – Abbahagyja a beszélést. Egy perc után azt mondom: – Van még más ötlet? – Mindig ugyanazok járnak körbe-körbe a fejemben, mint egy mókuskerékben – mondja Anya a fogán át. A mókusok keréken járnak? Vagy az olyan, mint a vidámparki óriáskerék? – Csináljuk egy ravasz cselt – mondom. – Mondjuk, milyet? – Mondjuk, olyat, mint amikor te egyetemista voltál, és ő becsalt a teherautójába a kutyájával, ami nem is volt igazi kutya. Anya kiengedi a levegőt. – Tudom, hogy segíteni próbálsz, de most csendben maradnál egy picit, hogy tudjak gondolkodni? De hát gondolkodtunk, együtt gondolkoztuk nagyon erősen. Felkelek megenni a nagy barna végű banánt, a barna a legédesebb. – Jack! – Anya szeme tiszta óriási, és nagyon-nagyon gyorsan beszél. – Amit a kutyáról mondtál, az igazából remek ötlet! Mi lenne, ha úgy csinálnánk, mintha beteg lennél? Először nem értem, de aztán meg igen. – Mint a kutya, aki nem volt? – Pontosan. Amikor bejön… Azt mondhatnám neki, hogy nagyon beteg vagy. – Milyen beteg? – Talán egy nagyon-nagyon súlyos megfázás – mondja Anya. – Próbálj meg sokat köhögni. Köhögök, ő meg hallgatja. – Hm – mondja. Szerintem nem csinálom valami jól. Hangosabban köhögök, úgy érezem, kiszakad a torkom. Anya rázza a fejét. – Hagyjuk a köhögést. – Tudok még erősebben is… – Nagyon jól csinálod, de így sem hangzik igazinak. A világ legnagyobb, legrondább köhögését csinálom. – Nem tudom – mondja Anya lehet, hogy a köhögést túl nehéz eljátszani. Mindegy… Rácsap a fejére. – De hülye vagyok! – Nem is vagy. Megdörzsölöm ott, ahová ütött.

– Valami olyannak kell lennie, amit Patástól kaptál el, érted? Csak ő hozza be a baktériumokat, de ő még meg sem fázik soha. Nem, olyasmi kell… ami az ételben van? Tiszta vadul néz a banánokra. – E. coli? Attól lázas lennél? Anyának nem tőlem kell megkérdezni a dolgokat, neki kell tudni. – Olyan magas láz, hogy fel sem tudsz kelni, és beszélni sem tudsz rendesen… – Miért nem tudok beszélni? – Könnyebb úgy csinálni, ha nem beszélsz. Igen – mondja Anya, és a szeme tiszta fényes azt fogom mondani neki: ,Be kell vinned Jacket a kórházba a kocsiddal, hogy az orvosok gyógyszert tudjanak adni neki.” – Én utazok a barna teherautóban? Anya bólint. – A kórházba. Nem bírom elhinni. De aztán az orvosos bolygóra gondolok. – Nem akarom, hogy felvágják a hasamat. – Á, az orvosok igaziból semmit sem csinálnak veled, mert igaziból nem lesz semmi bajod, emlékszel? – Megsimogatja a vállamat. – Ez csak egy csel a mi Nagy Szökésünkhöz. Patás bevisz a kórházba, és amint meglátod az első orvost vagy nővért, azt kiabálod: „Segítség!” – Te is tudod kiabálni. Szerintem lehet, hogy Anya nem hallotta. Aztán azt mondja: – Én nem leszek ott a kórházban. – Hol leszel? – Itt a Szobában. Nekem jobb ötletem van. – Te is úgy csinálhatnál, mint a beteg, mint amikor mind a kettőnknek egyszerre ment a hasunk, és akkor mind a kettőnket elhozna a teherautóján. Anya rágja a száját. – Nem fogja bevenni. Tudom, hogy nagyon fura lesz egyedül menni, de minden percben beszélni fogok hozzád a fejedben, megígérem. Emlékszel, hogy amikor Alice lezuhan, esik, esik lefelé, és közben végig a macskájához, Dinahhoz beszél a fejében? Anya nem lesz igaziból bent a fejemben. Fáj a hasam már a rágondolástól is. – Nem szeretem ezt a tervet. – Jack… – Ez egy rossz ötlet. – Igazából… – Nem megyek a Kintbe nélküled. – Jack… – Azt már nem, azt már nem, azt már nem!

– Jól van, nyugi. Hagyjuk. – Tényleg? – Igen, nincs értelme megpróbálni, ha te még nem vagy kész rá. Attól még morcosnak hallatszik. Ma április van, úgyhogy felfújhatok egy lufit. Három van még, piros, sárga, még egy sárga, sárgát választok, hogy még mindig legyen egy piros meg egy sárga a következő hónapra. Felfújom, és hagyom, hogy sokszor körbeberregjen a Szobában, szeretem a truttyogós hangot. Nehéz eldönteni, mikor kössünk csomót, mert utána a lufi már nem berreg, csak lassan repül. De meg kell kötni a csomót, hogy tudjak Lufiteniszt játszani. Úgyhogy sokszor truttyberregek vele, és még háromszor felfújom, aztán megkötöm a csomót, az ujjam is benne van véletlenül. Amikor már jól van megkötve, Anya meg én Lufiteniszezünk, én nyerek ötször a hétből. Anya megkérdezi: – Kérsz egy kis szopit? – A balból légyszi – mondom, és felmászok az Ágyra. Nem sok van benne, de azért nyami. Szerintem egy ideig szunyókálok, de aztán Anya belebeszél a fülembe. – Emlékszel, hogyan másztak végig a sötét alagúton a nácik elől? Egyesével. – Igen. – Mi is úgy fogjuk csinálni, ha már készen állsz rá. – De milyen alagútban? – Úgy, mint az alagútban, de nem igazi alagútban. Csak azt mondom, hogy a foglyoknak nagy bátorságra volt szükségük, és egyesével kellett menniük. Rázom a fejemet. – Ez az egyetlen működőképes terv. – Anya szeme túl fényes. – Te vagy az én bátor JancsiJack királyfim. Először te mész el a kórházba, érted? És visszajössz a rendőrséggel… – Letartóztatnak? – Nem, nem, segítenek. Visszahozod őket ide, hogy megmentsenek engem is, és utána megint örökre együtt leszünk. – Én nem menthetek – mondom, én még csak ötéves vagyok. – De szupererős vagy – mondja Anya. – Ezt csak te tudod véghezvinni. Megteszed? Nem tudom, mit mondjak, de csak vár és vár. – Jó. – Ez azt jelenti, hogy igen? – Igen. Egy hatalmas puszit ad. Felkelünk az Ágyból, és mind a ketten megeszünk egy doboz mandarint. A tervünkben vannak problémás részek, Anya mindig azokon gondolkodik, és azt mondja, jaj, ne, de aztán kitalálja, hogyan legyen. – A rendőrség nem fogja tudni a titkos kódot, hogy kihozzon – mondom neki.

– Majd kitalálnak valamit. – Mit? A szemét dörzsöli. – Nem tudom, mondjuk lángvágót használnak. – Mi az a…? – Egy szerszám, amiből láng jön ki, és kinyitja az ajtót. – Mi is csinálhatnánk egyet – mondom neki, és közben ugrálok. – Fognánk, fognánk a vitaminos üveget a Sárkányfejjel, és ráraknánk a Tűzhelyre, amíg meg nem gyullad, és… – És halálra égnénk – mondja Anya nembarátságosan. – De… – Jack, ez nem játék. Vegyük át újból a tervet… Minden részre emlékezek, csak folyton a másik irányban. – Figyelj ide, ez olyan, mint a Dórában – mondja Anya –, amikor egyik helyről a másikra mennek. Nálunk ez Teherautó, Kórház, Rendőrség. Mondod te is? – Teherautó, Kórház, Rendőrség. – Illetve igaziból inkább öt lépés. Beteg, Teherautó, Kórház, Rendőrség, Megmenteni Anyát. – Vár. – Teherautó… – Beteg. – Beteg – mondom. – Kórház… Nem, bocs, Teherautó. Beteg, Teherautó… – Beteg, Teherautó, Kórház, Megmenteni Anyát. – A Rendőrséget kifelejtetted – mondja. – Számold az ujjaidon. Beteg, Teherautó, Kórház, Rendőrség, Megmenteni Anyát. Újra meg újra elmondjuk. Csinálunk róla egy térképet vonalas papíron képekkel, a betegen én vagyok csukott szemmel, és tisztára kilóg a nyelvem, aztán ott a barna kisteherautó, aztán egy ember hosszú fehér kabátban, az orvost jelenti, aztán egy rendőrautó villogó szirénával, aztán egy Anya, aki integet és mosolyog, mert kiszabadult a lángvágóval, ami tiszta tűzokádó, mint egy sárkány. Elfáradt a fejem, de Anya azt mondja, gyakorolnunk kell a beteges részt, az a legfontosabb. – Mert ha nem hiszi el, a többi sem fog megtörténni. Eszembe jutott valami. Nagyon felmelegítem a homlokodat, és hagyom, hogy hozzányúljon… – Nem! – Semmi baj, nem foglak megégetni… Nem érti. – A hozzányúlás a nem. – Ugyan – mondja Anya. – Csak egyetlenegyszer fog hozzád nyúlni, megígérem, és ott leszek melletted. Egyfolytában rázom a fejemet. – Igen, ez beválhat – mondja –, odafekhetnél a légbefuvó nyíláshoz…

Letérdel, és a kezét beteszi az Ágyalattba az Ágyasfalhoz közel, aztán ráncolja a homlokát, és azt mondja: – Nem elég meleg. Talán… ha egy zacskó forró vizet tennénk a homlokodra pont azelőtt, hogy bejön? Az ágyban leszel, és amikor halljuk, hogy az ajtó pittyeg, eldugom a vizes zacskót. – Hová? – Az mindegy. – De nem mindegy. Anya rám néz. – Igazad van, ki kell dolgoznunk minden részletet, hogy semmi se zavarhassa meg a tervünket. A vizes zacskót az ágy alá dobom, jó? Aztán amikor Patás megérinti a homlokodat, szupermeleg lesz. Kipróbáljuk? – A vizeszacskóval? – Nem, most csak feküdj be az ágyba, és gyakorold a lottyadtságot, mint amikor Hullát játszunk. Abban nagyon jó vagyok, a szájam is nyitva marad. Anya úgy csinál, mintha ő Patás lenne, nagyon mély hanggal. Ráteszi a kezét a szemöldököm felettre, és azt mondja tiszta morogósan: – Hű, ez meleg! Nevetgélek. – Jack! – Bocsi. – Nagyon-nagyon mozdulatlanul fekszek. Még nagyon sokat gyakorolunk, aztán már rosszul vagyok az úgycsinálós rosszullevéstől, úgyhogy Anya engedi, hogy abbahagyjam. Vacsorára hot dog van. Anya alig eszik az övéből. – Szóval emlékszel a tervre? Bólintok. Lenyelem a zsemlevégemet. – Beteg, Teherautó, Kórház, Rendőrség, Megmenteni Anyát. – Csodás. Akkor készen állsz? – Mire? – A mi Nagy Szökésünkre. Ma este. Nem tudtam, hogy ma este van. Nem készenállok. – Miért ma este van? – Nem akarok tovább várni. Azután, hogy kikapcsolta az áramot… – De tegnap este visszakapcsolta. – Igen, három nap után. És a Növény meghalt a hidegtől. És ki tudja, holnap mit eszel ki majd? Anya feláll a tányérjával, és majdnem kiabál. – Embernek néz ki, de belül üres. Nem értem. – Mint egy robot? – Rosszabb. – Egyszer volt egy robot a Bob, a mesterben… Anya közbeszól. – Tudod, hol van a szíved, Jack?

– Dobb-dobb. Mutatom a mellkasomon. – De nem az, hanem az érző részed, amikor szomorú vagy, vagy félsz, vagy nevetsz, meg ilyenek. Az lejjebb van, szerintem a hasamban. – Hát neki nincsen olyan. – Hasa? – Érző része. A hasamat nézem. – És mi van neki helyette? Vonja a vállát. – Csak egy lyuk. Olyan, mint egy kráter? De az egy lyuk, ahol valami történt. Mi történt? Még mindig nem értem, hogy attól, hogy Patás egy robot, minek kell ma este megcsinálni a ravasz tervünket. – Csináljuk egy másik este. – Jó – mondja Anya, és lerogy a székébe. – Jó? – Igen. – Dörzsöli a homlokát. – Ne haragudj, Jack, tudom, hogy siettetlek. Nekem sok időm volt ezt végiggondolni, de neked teljesen új az egész. Bólogatok és bólogatok. – Most már biztos nem számít, ha várunk még pár napot. Csak nem szabad hagynom, hogy újból belém kössön. – Mosolyog rám. – Talán pár nap múlva? – Talán majd hatéves koromban. Anya rám néz. – Igen, amikor hatéves leszek, akkor már készen vagyok kicselezni őt, és kimenni a Kintbe. Anya leteszi az arcát a karjára. Rángatom. – Ne csináld. Amikor feljön, ijesztő az arca. – Azt mondtad, hogy te leszel az én szuperhősöm. Nem emlékszem, hogy mondtam. – Te nem akarsz megszökni? – De. Csak nem igazából. – Jack! Nézem az utolsó falat hot dogot, de nem kérem. – Inkább maradjunk. Anya rázza a fejét. – Kezd túl kicsi lenni. – Mi? – A Szoba. – A Szoba nem kicsi. Nézd! Felmászok a székemre, és leugrok kitárt karral, és pörögök, és nem megyek neki semminek.

– Fel sem fogod, mit tesz veled. – Remegős a hangja. –Neked látnod kell a dolgokat, megérinteni… – Már most is azt csinálom. – Még több dolgot, más dolgokat. Több helyre van szükséged. Fűre. Azt hittem, szeretnéd megismeri a Nagymamát meg a Nagypapát meg Paul bácsit, hintázni a játszótéren, fagyit enni… – Köszi, nem. – Jó, hagyjuk. Anya lehúzza a ruháit, és felhúzza az alvós pólóját. Nem mond semmit, annyira mérges rám. Összeköti a szemeteszsákot, és az Ajtó mellé rakja. Ma este nincs rajta lista. Fogat mosunk. Köp. Fehér van a száján. A szeme belenéz az enyémbe a Tükörben. – Több időt adnék neked, ha tehetném – mondja. –Esküszöm, addig várnék, amíg csak kell, ha tudnám, hogy biztonságban vagyunk. De nem vagyunk. Gyorsan visszafordulok az igazi Anyához, és az arcomat beledugom a hasába. Fogkrémes lesz tőle a pólója, de mindegy neki. Lefekszünk az Ágyra, és Anya ad egy kis szopit, a balt, nem beszélünk. A Szekrényben nem tudok elaludni, halkan énekelek: „John Jacob Jingleheimer Schmidt.” Várok. Megint elénekelem. Anya végre válaszol. – „Engem is így neveztek el.” – „Valahányszor az utcán járok …” – „Az emberek utánam kiabálnak…” – „Ott megy John Jacob Jingleheimer Schmidt…” Mindig velem szokta énekelni a „na na na na na na na”-t, ez a legviccesebb rész, de most nem. *** Anya felébreszt, de még éjszaka van. Behajol a Szekrénybe, beverem a vállamat felüléskor. – Gyere, nézd meg! – suttogja. Az Asztal mellett állunk és felnézünk, ott van a leghatalmasabb kerek ezüst Istenarca. Olyan fényes, hogy az egész Szobát bevilágítja, a csapokat, meg a Tükört, meg a fazékokat, meg az Ajtót, meg még Anya arcát is. – Tudod – suttogja –, van, hogy a hold félkör alakú, van, hogy sarló, és van, hogy csak egy pici ív, olyan, mint egy levágott köröm. – Nem is. Csak a Tévében. Felmutat a Tetőablakra. – Te még csak olyankor láttad, amikor telihold, és pont felettünk van. De ha kint leszünk, majd lejjebb is látjuk majd az égen, amikor mindenféle más alakja van. És még napközben is.

– Hiszi a piszi. – Igazat mondok. Annyira fogod élvezni a világot. Csak várj, amíg meglátod a naplementét, csupa rózsaszín meg lila… Ásítok. – Bocs – mondja, megint suttog – gyere át az ágyba. Megnézem, hogy a szemeteszsák eltűnt-e, el. – Itt volt Patás? – Igen. Azt mondtam neki, hogy nem vagy jól. Fáj a hasad, hasmenésed van. – Anya hangja majdnem nevetős. – Miért mondtad…? – Mert így elkezdi majd bevenni a cselünket. Holnap este fogjuk véghezvinni. Kirántom a kezemet az övéből. – Nem kellett volna ezt mondani neki. – Jack… – Rossz ötlet. – Ez egy jó terv. – Hülye, dinka terv. – Nincs másik tervünk – mondja Anya nagyon hangosan. – De én azt mondtam, hogy nem. – Igen, előtte meg azt mondtad, hogy lehet, azelőtt pedig azt, hogy igen. – Te csalsz. – Az anyád vagyok! – Anya majdnem ordít. – Ez azt jelenti, hogy néha nekem kell döntenem mindkettőnk helyett. Lefekszünk az Ágyba. Szorosan összekucorodok, ő mögöttem van. Bárcsak kapnánk olyan különleges bokszkesztyűt Vasárnapimeglepibe, hogy meg legyen szabad ütni Anyát. *** Félek felébredéskor, és utána is félve maradok. Anya nem engedi, hogy lehúzzuk a kakit, tisztára összetöri a Fakanál nyelével, hogy úgy nézzen ki, mint a kakileves, a legeslegrosszabb szaga van. Nem játszunk semmit, csak gyakoroljuk a plottyadást, meg hogy egy szót se szólok. Egy kicsit igaziból rosszul érzem magamat, Anya azt mondja, hogy csak azért, mert annyira beleélem magamat. – Olyan jól tettetsz, hogy még magadat is becsapod. Megint összepakolom a hátizsákomat, ami igaziból egy párnahuzat, beleteszem a Távirányítót meg a sárga lufimat, de Anya azt mondja, ne. – Ha bármi nálad van, Patás kitalálja, hogy meg akarsz szökni. – Távirányítót eldughatnám a nadrágzsebembe. Rázza a fejét.

– Csak az alvós pólód és alsónadrág lesz rajtad, mert csak azt húznád fel, ha igaziból forró lennél a láztól. Elgondolom, hogy Patás odavisz a teherautójához, és úgy szédülök, mintha el akarnék esni. – Most azt érzed, hogy félsz – mondja Anya –, de amit teszel, az hős dolog. – Mi? – Félőshős. – Félhős. A szószendvicseken mindig nevet, de én nem viccnek mondtam. Az ebéd marhahúsleves, de csak a kekszeket szopogatom. – Most melyik rész miatt aggódsz? – kérdezi Anya. – A kórház miatt. Mi van akkor, ha nem jó szókat mondok? – Csak annyit kell mondanod nekik, hogy az anyád be van zárva, és az az ember csinálta, aki behozott. – De a szók… – Micsoda? – Anya vár. – Mi van akkor, ha nem jönnek ki? Anya az ujjaira támasztja a száját. – Folyton elfelejtem, hogy rajtam kívül még senkivel sem beszéltél. Anya hosszún és zajosan fújja ki a levegőt. – Mondok valamit, van egy ötletem. Írok egy üzenetet neked, amit eldugsz, amiben mindent elmagyarázok. – Jó. – Csak odaadod az első embernek – nem betegnek, hanem az első egyenruhás embernek. – És mit fog csinálni vele az ember? – Természetesen elolvassa. – A Tévéemberek tudnak olvasni? Anya rám néz. – Ők igazi emberek, emlékszel, olyanok, mint mi. Még mindig nem hiszem el neki, de nem mondom. Anya megcsinálja az üzenetet egy vonalas papírra. Egy mese rólunk meg a Szobáról, és Kérem, haladéktalanul küldjön segítséget, ez azt jelenti, szupergyorsan. Az elejében van két szó, amit még sose láttam. Anya azt mondja, azok az ő nevei, olyan, mint a Tévéembereké, aminek mindenki hívta a Kintben, és csak én mondom rá azt, hogy Anya. Fáj a hasam, nem szeretem, hogy másik nevei vannak, amiket én sose tudtam. – Nekem is vannak másik neveim? – Nem, te mindig Jack vagy. Persze, gondolom, az én családnevem a tiéd is. – Minek? – Hát azért, hogy az mutassa, hogy te más vagy, mint az összes többi Jack a világon. – Milyen többi Jack? Akik a mesékben vannak?

– Nem, igazi fiúk – mondja Anya. – Sok millió ember van odakint, és nincs elég név külön mindenkinek, osztozniuk kell rajta. Én nem akarok osztozni a névemen. A hasam még erősebben fáj. Nincsen zsebem, úgyhogy az alsónadrágomba tesszük az üzenetet, karcolós. A fény teljesen elfolyik. Bárcsak tovább maradna itt a nappal, és nem lenne éjszaka. 08:41 van, és az Ágyban gyakorolok. Anya megtöltött egy zacskót nagyon forró vízzel, és szorosan bekötötte, hogy egy se loccsanjon ki, beleteszi egy másik zacskóba, és azt is beköti. – Aúú! – Próbálok odébb menni. – A szemed volt? – Visszateszi az arcomra. – Muszáj forrónak lennie, különben nem sikerül. – De fáj. Ő is kipróbálja. – Még egy perc. Odarakom az ökölömet. – Olyan hősnek kell lenned, mint JancsiJack királyfi – mondja Anya különben nem fog sikerülni. Mondjam inkább azt Patásnak, hogy jobban lettél? – Ne. – Fogadok, hogy az Óriásölő Jack rátenne egy forróvizes zacskót az arcára, ha kellene. Gyerünk, csak még egy icipicit! – Majd én. Leteszem a zacskót a párnára, összegyűröm az arcomat, és a forróra teszem. Néha feljövök szünetre, és Anya megfogja a homlokomat meg az arcomat, és azt mondja, hogy „csak úgy süt”, aztán meg azt mondja, hogy tegyem vissza az arcomat. Kicsit sírok, nem a forró miatt, hanem Patás jövése miatt, hogy jön ma este vagy nem, én nem akarom, hogy jöjjön, szerintem igaziból beteg leszek. Egyfolytában a pitty-pittyet figyelem. Remélem, hogy nem jön, nem vagyok félhős, csak félek. Futok a Vécére még kakilni, és Anya felkavarja. Le akarom húzni, de azt mondja, ne, a Szobának olyan büdösnek kell lenni, mintha egész nap ment volna a hasam. Amikor visszamegyek az Ágyba, megpuszilja a nyakamat hátul, és azt mondja: – Nagyon ügyes vagy, a sírás sokat segít. – Miért sokat…? – Mert betegebbnek látszol tőle. Csináljunk valamit a hajaddal. .. Erre már előbb gondolhattam volna. – Mosogatószert tesz a kezére, és erősen a fejemre dörzsöli. – Ez jó zsírosnak néz ki. Jaj, de túl jó az illata, rosszabb szagod kell, hogy legyen. Megint odaszalad megnézni az Órát. – Kifutunk az időből – mondja tiszta remegősen. – Micsoda hülye vagyok, muszáj, hogy rossz szagod legyen, tényleg… Várj egy kicsit.

Az Ágy fölé hajol, fura köhögést csinál, és a kezét a szájába teszi. Egyfolytában csinálja a fura hangot. Aztán valami kijön a szájából, olyan, mint a nyál, csak nem annyira folyós. Látom a halrudacskákat, amiket vacsorára ettünk. A párnára dörzsöli, meg a hajamba. – Hagyd abba! – sikítok, és próbálok odébb mászni. – Bocsánat, muszáj. Anya szeme fura és fényes. Rákeni a hányását a pólómra, még a szájamra is. A világ legrosszabb szaga, tiszta szúrós és mérgező. – Tedd rá megint az arcodat a forróvizes zacskóra. – De… – Csináld, Jack, siess! – Most már abba akarom hagyni. – Nem játszunk, nem lehet abbahagyni. Csináld. Sírok a büdös miatt, és az arcom a forró zacskóban van, szerintem el fog olvadni. – Ronda vagy. – Jó okom van rá – mondja Anya. Pitty-pitty, pitty-pitty. Anya elkapja a vizes zacskót, letépi az arcomat. – Psszt! – Becsukja a szememet, lenyomja az arcomat a szörnyű párnára, a Paplant felhúzza a hátamra. A hidegebb levegő bejön vele. Anya rögtön mondja: – Na, végre itt vagy! – Halkabban! – Patás halkan mondja, mint egy morogás. – Én csak… – Ssss! Megint pitty-pitty, aztán a bumm. – Ismered a dörgést – mondja –, egy pisszenést se, amíg az ajtó be nem csukódott. – Ne haragudj, ne haragudj. Csak Jack nagyon rosszul van. – Anya hangja remegős, és egy percre én is majdnem elhiszem, ő még nálam is jobban tud úgycsinálni. – Micsoda bűz van itt! – Mert alul-felül jön belőle. – Biztos csak valami egynapos vírus – mondja Patás. – Már másfél napja tart. Rázza a hideg, tűzforró… – Adj neki abból a fejfájás-csillapítóból. – Mit gondolsz, mit próbáltam egész nap? De csak folyton kihányja őket. Még a víz sem marad meg benne. Patás fúj egyet a szájával. – Vessünk rá egy pillantást. – Ne! – mondja Anya. – Gyerünk, eredj az útból…

– Nem, azt mondtam, ne… Az arcomat a párnában marasztom, ragadós. A szemem be van csukva. Patás ott van, teljesen az Ágy mellett, lát engem. Érezem a kezét az arcomon. Adok egy hangot, mert annyira félek, Anya azt mondta, a homlokom lesz az, de nem az, az arcomat fogja meg, és a keze nem olyan, mint Anyáé, hanem hideg és nehéz… Aztán már nincs ott. – Majd hozok valami erősebbet az éjjel-nappali gyógyszertárból. – Valami erősebbet? Alig ötéves, teljesen ki van száradva, isten tudja, milyen magas láza van! Anya kiabál, nem szabadna kiabálni, Patás mérges lesz. – Fogd már be egy pillanatra, hadd gondolkozzak! – Be kell vinni az ügyeletre, arra van szüksége, és ezt te is tudod! Patás kiad egy hangot, nem tudom, hogy az mit jelent. Anya hangja olyan, mintha sírna. – Ha nem viszed be most, lehet, hogy… – Elég legyen a hisztiből! – mondja Patás. – Kérlek! Könyörgök! – Ne is álmodj róla. Majdnem mondom, hogy de. Gondolom, de nem mondom, semmit se mondok, csak lottyadt vagyok, tiszta Nincs Itt. – Mondd azt, hogy illegális bevándorló, nincsenek iratai – mondja Anya. – Nincs olyan állapotban, hogy egy szót is szólhasson, rögtön visszahozhatod ide, amint belediktáltak némi folyadékot… A hangja megy Patás után. – Kérlek! Bármit megteszek! – Nem értesz a szóból. Úgy hangzik, mintha az Ajtónál lenne. – Ne menj el! Kérlek, kérlek… Valami leesik. Annyira félek, hogy sose nyitom ki a szememet. Anya jajgat. A pitty-pitty. Bumm, az Ajtó becsukódik, csak mi vagyunk. Tiszta csend van. Ötször megszámolom a fogaimat, mindig húsz, csak egyszer tizenkilenc, de megint megszámolom addig, amíg húsz lesz. Oldalra kukucsolok. Aztán felemelem a fejemet a büdös párnáról. Anya a Szőnyegen ül, a hátával az Ajtófalnak. A semmire bámul. Azt suttogom: – Anya! A legfurcsább dolgot csinálja, olyan mosolygásszerűt. – Elrontottam az úgycsinálást? – Jaj, nem. Szuper voltál! – De nem vitt el a kórházba. – Nem baj. – Anya felkel, és benedvesez egy törlőt a Mosdóban, jön letörölni az arcomat.

– De te azt mondtad. Az egész égős arc, meg hányás, meg hozzányúlás. – Beteg, Teherautó, Kórház, Rendőrség, Megmenteni Anyát. Anya bólogat, felemeli a pólómat, és letöröli a mellkasomat. – Ez volt az A terv, megérte megpróbálni. De pont ahogy gondoltam: túlságosan megijedt. Rosszul mondja. – Ő volt megijedt? – Hogy esetleg beszélsz az orvosoknak a Szobáról, és akkor a rendőrség börtönbe csukja. Azt reméltem, hogy megkockáztatja, ha azt hiszi, hogy komoly veszélyben vagy, de igazából sosem hittem, hogy megteszi. Már értem. – Te csaltál! – ordítom. – Nem is utazhattam a barna teherautóban! – Jack… – mondja, és magához nyom, a csontjai fájdítják az arcomat. Ellököm. – Azt mondtad, hogy nincs több hazudás, és most már nemhazudsz, de aztán megint hazudtál! – Én igyekszem – mondja Anya. A szájamat szívom. – Figyelj! Egy percig figyelj rám. – Elegem van a figyelésből. Bólint. – Tudom. De akkor is figyelj. Van egy B terv is. Az A terv igaziból a B terv első része volt. – Nem mondtad. – Ez elég bonyolult. Már napok óta ezen töröm a fejem. – Nekem egymillió agyam van a fejtörésre. – Ez így van – mondja Anya. – Sokkal több, mint neked. – Ez igaz. De nem akartam, hogy egyszerre mind a kettő tervet fejben kelljen tartanod, mert esetleg összezavarodsz. – Már most is összezavarodott vagyok, száz százalékig összezavarodott vagyok. Megpuszil a hajamon keresztül, ami tiszta ragacs. – Hadd meséljem el a B tervet. – Nem akarom hallani a büdös, buta terveidet. – Jó. Rezegek, mert nincs rajtam póló. Találok egy tisztát a Komódban, egy kéket. Bemegyünk az Ágyba, szörnyű szag van. Anya megmutatja, hogy csak a szájamon kell levegőt venni, mert a száj nem érezi a szagokat. – Fekhetnénk a fejünkkel a másik irányba? – Zseniális ötlet – mondja Anya. Most aranyos, de nem bocsátok meg neki.

A lábunkat a büdös falvéghez tesszük, az arcunkat meg a másik felé. Szerintem sose fogok kikapcsolni. *** Már 08:21 van, hosszút aludtam, és most kapok szopit, a bal tiszta krémes. Patás nem jött vissza, szerintem nem. – Szombat van? – Bizony. – Tök jó, hajat mosunk. Anya rázza a fejét. – Nem lehet jó szagod. Egy percre elfelejtettem. – Mi az? – Micsoda? – AB terv. – Készen állsz meghallgatni most? Nem mondok semmit. – Hát akkor elmondom. – Anya krákog. – Sokszor átgondoltam minden részletét, szerintem sikerülhet. Nem tudom, nem vagyok biztos benne, őrültségnek hangzik, és rettentően veszélyes, de… – Csak mondd el. – Jó, jó. – Egy hangos levegőt vesz. – Emlékszel Monte Cristo grófjára? – Be volt zárva egy tömlöcbe egy szigeten. – Igen, de emlékszel, hogyan szökött meg? Úgy csinált, mintha ő a halott barátja lenne, elbújt a lepel alá, és az őrök bedobták a tengerbe, de a gróf nem fulladt bele, hanem kiszabadult és elúszott. – Meséld el a többi részét is. Anya int a kezével. – Az most mindegy. A lényeg az, Jack, hogy te is ezt fogod csinálni. – Bedobnak a tengerbe? – Nem, úgy szöksz meg, mint Monte Cristo grófja. Megint nem értem. – Nekem nincs meghalt barátom. – Úgy értem, úgy fogunk csinálni, mintha meghaltál volna. Nézek rá. – Igaziból inkább olyan lesz, mint a színdarabban, amit középiskolás koromban láttam. Egy Júlia nevű lány gyógyszert ivott, és úgy csinált, mintha meghalt volna, azért, hogy meg tudjon szökni a fiúval, akit szeretett, aztán pár nap múlva felébredt, tádáám! – Nem, az a Jézuska.

– Hát… nem egészen. – Anya dörzsöli a homlokát. – Ő igaziból halott volt három napig, aztán feléledt. Te egyáltalán nem fogsz meghalni, csak úgy csinálsz, mint a lány a színdarabban. – Nem tudok úgycsinálni, hogy lány vagyok. – Nem, úgy csinálsz, mintha halott lennél. – Anya hangja kicsit morcos. – Nekünk nincsen lepelünk. – Nincsen, mi a szőnyeget fogjuk használni. Lenézek a Szőnyegre, az összes piros meg fekete meg barna mintáira. – Amikor Patás visszajön – ma este, vagy holnap este, vagy akármikor azt fogom mondani neki, hogy meghaltál, és meg fogom mutatni neki az összetekert szőnyeget, amiben benne vagy. Ez a legőrültebb dolog, amit hallottam. – Miért? – Mert a testedben nem maradt több víz, és a láz megállította a szívedet. – Nem, miért a Szőnyegbe? – Nos – mondja Anya jó kérdés. Ez az álcád, hogy ne találja ki, hogy igaziból élsz. Tudod, tegnap este szuperül úgy csináltál, mintha beteg volnál, de azt sokkal nehezebb eljátszani, hogy meghaltál. Ha egyszer is észreveszi, hogy levegőt veszel, tudni fogja, hogy becsapás. Ráadásul a halott emberek nagyon hidegek. – Használhatnánk egy hideg vizes zacskót… Rázza a fejét. – Mindenhol hidegek, nem csak az arcuk. És meg is merevednek, úgy kell majd feküdnöd, mint egy robot. – Nem lottyadtan? – Ez épp a lottyadt ellentéte. De ő a robot, Patás, nekem van szívem. – Úgyhogy szerintem az egyetlen módja, hogy ne jöjjön rá, hogy igaziból élsz, ha betekerlek a szőnyegbe. Aztán azt mondom neki, hogy el kell vinnie téged valahová, hogy eltemessen, érted? Rezegni kezd a szájam. – Miért kell neki eltemetni engem? – Mert a halottak hamar elkezdenek büdösek lenni. A Szoba már elég büdös a nemlehúzástól, meg a hányásos párnától, meg mindentől. – János bácsi testét kukacok eszik… – Pontosan. – Én nem akarok eltemetve lenni, meg tiszta ragacsos, meg kukacos. Anya megsimogatja a fejemet. – Ez csak becsapás, emlékszel? – Olyan, mint egy játék. – De nincs nevetés. Egy komoly játék. Bólintok. Mindjárt sírok.

– Hidd el nekem – mondja Anya ha bármi másra lenne akár csak egy szemernyi esély is… Nem tudom, mi az a szemernyi esély. – Jól van. – Anya kikel az Ágyból. – Hadd meséljem el, mi lesz, és akkor nem fogsz annyira félni. Patás beüti a számokat, hogy kinyissa az ajtót, aztán kivisz téged a Szobából beletekerve a szőnyegbe. – Te is benne leszel a Szőnyegben? – Tudom a választ, de azért megkérdezem. – Én itt fogok várni – mondja Anya. – Kivisz téged a kisteherautójához, és feltesz a hátuljába, a nyitott részre… – Én is itt akarok várni. A szájamra teszi az ujját, hogy psszteljen. – És itt a te lehetőséged. – Az mi? – A teherautó! Amikor először lelassít egy stoptáblánál, kimászol a szőnyegből, leugrasz az utcára, elszaladsz, és hozod a rendőrséget, hogy megmentsen engem. Nézek rá. – Szóval most a terv: Meghalt, Teherautó, Futás, Rendőrség, Megmenteni Anyát. – Meghalt, Teherautó, Futás, Rendőrség, Megmenteni Anyát. Megesszük a reggelinket, 125 gabonapehely mindenkinek, mert nagyonnagyon erősnek kell lennünk. Nem vagyok éhes, de Anya azt mondja, egyem meg mindet. Aztán felöltözünk, és gyakoroljuk a meghaltas részt. Olyan, mint a legfurcsább Tornaóra, amit játszottunk. Lefekszek a Szőnyeg szélére, és Anya rám tekeri, és azt mondja, hogy menjek az elejemre, aztán a hátamra aztán az elejemre, aztán megint a hátamra, amíg szorosan betekeredek. Fura szag van a Szőnyegben, poros meg még valami, ami más, mint ha csak úgy feküdök rajta. Anya felemel, összenyomódok. Azt mondja, olyan vagyok, mint egy hosszú, nehéz csomag, de Patás könnyen fel fog emelni, mert neki több az izomja. – Át fog vinni a hátsó udvaron, valószínűleg be a garázsába, így… – Érezem, hogy megyünk körbe a Szobán. A nyakam össze van gyűrve, de egy kicsit se mozogok. – Az is lehet, hogy a vállán visz, így… Még felemel és nyög. Félbenyomódok. – Hosszú út? – Mi az? A szóim elvesznek a Szőnyegbe. – Várj még – mondja Anya eszembe jutott, hogy lehet, hogy le is fog tenni párszor, hogy kinyissa az ajtókat. Letesz, a fejes végemet először. – Aú! – De egy hangot sem szólsz, ugye?

– Bocsi. – A Szőnyeg rajta van az arcomon, viszketi az orromat, de nem érem el. – Le fog dobni a teherautó platójára, így. Anya puff, ledob, harapom a szájamat, hogy nem kiabáljak. – Merev maradsz, merev, merev, mint egy robot, jó, bármi is történik? – Jó. – Mert ha puha leszel, vagy megmozdulsz, vagy csak egyetlen hangot is kiadsz, Jack, ha véletlenül bármelyiket megteszed, tudni fogja, hogy igaziból élsz, és olyan mérges lesz, hogy… – Hogy mi? – Várok. – Hogy mit fog csinálni, Anya? – Ne aggódj, azt fogja hinni, hogy meghaltál. Honnan tudja biztosra? – Aztán beszáll előre a teherautójába, és elindul. – Hová? – Valószínűleg kifelé a városból. Olyan helyre, ahol az emberek nem látják meg, hogy lyukat ás, mondjuk, egy erdőben. De a lényeg az, hogy amint beindul a motor – azt fogod érezni, hogy hangos és berregős és rázós, ilyen – rám purcant egyet a Szőnyegen át, a purcantástól nevetni szoktam, de most nem –, az lesz neked a jel, hogy elkezdhetsz kimászni a szőnyegből. Megpróbálod? Izegek- mozogok, de nem bírok, túl szoros. – Beszorultam. Beszorultam, Anya! Rögtön kiteker. Sok levegőt lélegezek. – Jól vagy? – Jól. Mosolyog rám, de fura a mosolygás, mintha csak úgycsinálna. Aztán megint felteker, egy kicsit lazábban. – Még mindig összenyom. – Ne haragudj, nem tudtam, hogy ilyen merev a szőnyeg. Várj csak… – Anya megint kicsomagol. – Te, próbáld meg karba fonni és kicsit oldalra kidugni a kezedet, úgy nagyobb lesz a hely. Most azután, hogy karba font kézzel beteker, fel tudom emelni a kezemet a fejem fölé, az ujjaimmal integetek a Szőnyeg szélén. – Nagyszerű. Most próbálj felfelé kimászni, mint egy alagútban. – Túl szoros. – Nem tudom, a gróf hogy csinálta, miközben megfulladt. – Engedj ki. – Várj egy percet. – Most engedj ki! – Ha folyton bepánikolsz – mondja Anya –, a tervünk nem fog sikerülni. Megint sírok, a Szőnyeg vizes az arcomon. – Kijövök! A Szőnyeg kitekeredik, megint lélegezek. Anya az arcomra teszi a kezét, de én lelököm. – Jack…

– Nem. – Figyelj. – Fafej Bé Terv. – Tudom, hogy ijesztő. Szerinted én nem tudom? De muszáj megpróbálnunk. – Nem is kell. Csak majd ha hatéves vagyok. – Van egy dolog, amit árverezésnek hívnak. – Mi? Nézek Anyára. – Nehéz elmagyarázni. – Kiengedi a levegőjét. – Ez a ház igaziból nem Patásé, hanem a banké. És ha elveszítette a munkáját, és nem marad több pénze, és nem fizet a banknak, az… A bank mérges lesz, és lehet, hogy megpróbálja elvenni tőle a házát. Nem értem, a bank hogy csinálná. Lehet, hogy egy óriás dömperrel? – És Patás is benne lesz – kérdezem –, mint Dorothy, amikor a tornádó felemelte a házát? – Figyelj ide! – Anya olyan erősen fogja a könyökjeimet, hogy majdnem fáj. – Azt próbálom elmagyarázni neked, hogy ő sosem hagyná, hogy valaki bemenjen a házába vagy az udvarába, mert akkor megtalálnák a Szobát, nem igaz? – És megmentenének minket! – Nem, ő sohasem hagyná, hogy ez megtörténjen. – Mit csinálna? Anya beszívja a száját, úgy, hogy nincs is neki. – A lényeg az, hogy még ez előtt muszáj megszöknünk. Most visszamész a szőnyegbe, és még gyakorolunk, amíg meg nem tanulod, hogyan kell kimászni belőle. – Nem. – Légy szíves, Jack… – Túlságosan félek! – kiabálom. – Sose fogom azt csinálni, és nem szeretlek! Anya furán lélegezik, leül a Padlóra. – Az nem baj. Hogyhogy nem baj, ha nem szeretem őt? A keze a hasán van. – Én hoztalak ide téged a Szobába, nem akartam, de megtettem, és egy pillanatra sem bántam meg. Nézek rá, ő meg visszanéz. – Én hoztalak ide, és ma este kijuttatlak innen. – Jó. Nagyon kicsin mondom, de meghallja. Bólint. – És téged is, a lángvágóval. Egyenként, de mindketten. Anya még mindig bólogat. – De te vagy az, aki számít. Csak te. Annyira rázom a fejemet, hogy már lötyög, mert nincs olyan, hogy csak én.

Nézünk egymásra nemmosolyogva. – Készen állsz, hogy visszamenj a szőnyegbe? Bólintok. Anya nagyon-nagyon szorosan beteker. – Nem bírok… – Dehogynem. Érezem, hogy megvereget a Szőnyegen át. – Nem bírok, nem bírok. – El tudsz számolni százig a kedvemért? El tudok, az bébikönnyű, nagyon gyorsan. – Máris nyugodtabbnak hangzol. Egy perc, és kitaláljuk, hogyan csináljuk – mondja Anya. – Hm, nem is tudom… Ha a kimászás nem megy, mi lenne, ha helyette… kicsomagolnád magad? – De én bent vagyok. – Tudom, de a kezeddel ki tudsz nyúlni a tetején, és megkeresed a sarkát. Próbáljuk meg. Tapogatok, amíg elkapok valami hegyeset. – Ez az! – mondja Anya. – Nagyon jó, és most húzd. Nem arra, a másik irányba, hogy érezd, amikor kezd lazulni! Mintha egy banánt hámoznál meg. Egy kicsit csinálom. – A szélén fekszel, és ránehezedsz. – Bocsi. – Visszajönnek a könnyek. – Nem kell bocsánatot kérni, nagyon jól csinálod. És mi lenne akkor, ha gurulnál? – Merrefelé? – Amerre lazábbnak érzed. Mondjuk a hasadra, aztán keresd meg a szőnyeg szélét, és húzd. – Nem tudom. Megcsinálom. Az egyik könyök kint van. – Remek – mondja Anya. – A tetejét teljesen meglazítottad. Te, és ha felülnél, szerinted fel tudnál ülni? Az fáj és nemlehet. Felülök, és mind a két könyököm kint van, és a Szőnyeg szétmegy az arcom körül. Teljesen le bírom húzni. – Sikerült – kiabálom én vagyok a banán! – Te vagy a banán! – mondja Anya, és megpuszil az arcomon, ami tiszta vizes. – Most próbáljuk meg újra. Amikor már úgy elfáradok, hogy abba kell hagyni, Anya elmeséli, milyen lesz a Kintben. – Patás végighajt majd az utcán a teherautóval. Te hátul vagy, a nyitott részében, úgyhogy nem lát téged, érted? Kapaszkodj meg a teherautó peremében, hogy ne ess el, mert gyorsan fog menni, valahogy így. – Odahúz magához és ide-oda hintáztat. – Aztán amikor fékez, azt fogod érezni, mintha…

A másik irányba löknének, amikor a teherautó lassít. Ez azt jelenti, hogy egy stoptáblához ért, ahol a vezetőknek egy pillanatra meg kell állniuk. – Még neki is? – Bizony ám. Szóval amikor azt érzed, hogy a teherautó már alig mozog, akkor biztonságos leugrani róla. Bele a Világűrbe. Nem mondom, mert tudom, hogy nem igaz. – Az úttestre fogsz leérkezni, kemény lesz, olyan, mint… – Körbenéz. – Mint a csempe, csak érdesebb. Aztán futsz, futsz, futsz, mint Mézeskalács Jack. – A róka megette Mézeskalács Jacket. – Oké, ez egy rossz példa – mondja Anya. – De most mi vagyunk a furfangos csalók. „Jack, légy ügyes, Jack, légy gyors…” – „Jack, ugorj át a gyertyán most!” – Futnod kell az utcán, el a teherautótól, méghozzá szupergyorsan, úgy, mint… Emlékszel arra a rajzfilmre, amit egyszer láttunk, a Kengyelfutó Gyalogkakukkra!? – Tom és Jerry is fut. Anya bólogat. – Az a legfontosabb, hogy Patás nehogy utoléljen. Ja, és próbálj felmenni a járdára, arra a részre, ami magasabban van, ott nem üt el egy autó sem. És kiabálnod kell, hogy valaki jöjjön segíteni. – Ki? – Nem tudom, bárki. – Ki az a bárki? – Csak rohanj oda az első emberhez, akit meglátsz. Vagyis… Elég késő lesz. Lehet, hogy senki sem lesz az utcán. – A hüvelykujját rágja, annak a körömjét, nem szólok rá, hogy hagyja abba. – Ha senkit sem látsz, integetned kell egy autónak, hogy megállítsd, és mondd meg az embereknek, akik benne ülnek, hogy téged és az anyádat elraboltak. Vagy ha nincsenek autók… Ajaj… Akkor szerintem oda kell rohannod az egyik házhoz, bármelyik házhoz, ahol világít a lámpa, és teljes erőből dörömbölni kell az öklöddel az ajtón. De csak olyan házon, amelyikben ég a lámpa, üres házon ne. A bejárati ajtónak kell lennie, tudni fogod, melyik az? – Amelyik a bejáratnál van. – Teszünk most egy próbát? – Anya vár. – Úgy beszélj velük, ahogy velem szoktál. Csinálj úgy, mintha én ők lennék. Mit mondasz nekik? – Én meg te… – Nem, csinálj úgy, mintha én a másik emberek volnék a házban vagy a kocsiban vagy a járdán, és mondd el nekik, hogy téged meg az anyádat… Megint megpróbálom. – Te meg az anyád… – Nem, te azt mondod: „Az anyám és én…” – Te meg én…

Fúj egyet a szájával. – Jó, ezt hagyjuk, csak add oda nekik az üzenetet, megvan még? Belenézek az alsónadrágomba. – Eltűnt! – Aztán érezem, hová csúszott el, a fenekem két része közé. Kiveszem és megmutatom neki. – Elöl legyen. Ha véletlenül kiesik, elég, ha azt mondod nekik: „Engem elraboltak.” Mondd utánam. – Engem elraboltak. – Mondd tisztán és hangosan, hogy hallják. – Engem elraboltak! – kiabálom. – Fantasztikus! És ők majd hívják a rendőrséget – mondja Anya –, a rendőrség pedig majd végignézi az udvarokat, amíg meg nem találják a Szobát. Az arca nem túl biztos. – A lángvágóval – emlékezem Anyát. Gyakorolunk és gyakorolunk. Meghalt, Teherautó, Kimászás, Ugrás, Futás, Valaki, Üzenet, Rendőrség, Lángvágó. Ez kilenc dolog. Szerintem nem tudom a fejemben tartani őket mind egyszerre. Anya azt mondja, dehogynem tudom, én vagyok az ő szuperhőse, Ötéves úr. Bárcsak még mindig négyéves lennék. Ebédre én választhatok, mert ez egy különleges nap, ez az utolsónk a Szobában. Ezt Anya mondja, de én igaziból nem hiszem el. Egyszer csak farkaséhes vagyok, makarónit, meg hot dogot, meg sóskekszet választok, az olyan, mint három ebéd egyszerre. Közben végig Dámázunk, félek a mi Nagy Szökésünktől, úgyhogy kétszer veszítek, aztán már nem akarok többet játszani. Megpróbálunk szunyókálni, de nem tudunk kikapcsolni. Kapok egy kis szopit, előbb a balt, aztán a jobbot, aztán megint a balt, amíg már majdnem nincs több. Nem akarunk vacsorát, semelyikünk se. Megint fel kell húznom a hányásos pólót. Anya azt mondja, a zoknim maradhat. – Különben az utca lehet, hogy kidörzsöli a lábad. –Megtöröli a szemét, aztán a másikat. – A legvastagabbat vedd fel. Nem tudom, miért sír a zoknik miatt. Bemegyek a Szekrénybe megkeresni Fogat a párnám alatt. – Beledugom a zoknimba. Anya rázza a fejét. – És mi lesz, ha rálépsz, és megszúrja a lábad? – Nem fogja, ott marad oldalt. 06:13 van, kezd majdnem az este lenni. Anya azt mondja, hogy már muszáj lenne betekerni engem a Szőnyegbe, lehet, hogy Patás előbb jön, mert beteg vagyok. – Még ne. – Hát…

– Légyszi, ne. – Jó, akkor ülj ide, hogy gyorsan be tudjalak tekerni, ha kell. Újra meg újra elmondjuk a tervet, hogy gyakorolunk engem a kilencről. Meghalt, Teherautó, Kimászás, Ugrás, Futás, Valaki, Üzenet, Rendőrség, Lángvágó. Mindig megijedek, amikor hallom a pitty-pittyet, de nem igaziból hallom, ez csak elképzelés. Az Ajtót nézem, tiszta fényes, mint egy tőr. – Anya. – Igen? – Inkább csináljuk holnap este. Odahajol, és erősen megölel. Ez azt jelenti, hogy nem. Egy kicsit megint nem szeretem őt. – Ha megtehetném ezt érted, megtenném. – Miért nem lehet? Rázza a fejét. – Annyira sajnálom, hogy neked kell menned, és hogy most. De ott leszek a fejedben, emlékszel? Minden percben beszélek majd hozzád. Még sokszor elmondjuk a Bé Tervet. – Mi van akkor, ha kinyitja a Szőnyeget? – kérdezem. –Csak hogy megnézzen engem meghaltan? Anya egy percig nem mond semmit. – Ugye, tudod, hogy rossz dolog megütni valakit? – Igen. – A ma este kivételes alkalom. Tényleg nem hinném, hogy megteszi, nagyon fog sietni, hogy túl legyen az egészen, de ha véletlenül mégis… Akkor üsd meg olyan erősen, ahogyan csak tudod. Azta. – Rúgd meg, harapd meg, bökj bele a szemébe… – Az ujjai beledöfnek a levegőbe. – Bármit csinálhatsz, hogy el tudj menekülni. Ezt alig nem hiszem el. – Még meg is szabad ölnöm? Anya odaszalad a Konyhaszekrényhez, ahol a dolgok száradnak mosogatás után. Felveszi a Sima Kést. Nézem a fényesét, arra gondolok, amikor rátette Patás torokjára. – Mit gondolsz, ezt meg tudnád szorosan fogni a szőnyeg belsejében, és ha… – Nézi a Sima Kést. Aztán visszateszi a villákhoz az Edényszárítóra. – Hogy juthatott ilyen az eszembe? Én honnan tudjam, ha ő se? – Megszúrod vele magad – mondja Anya. – De nem fogom. – De igen, Jack, lehetetlen, hogy nem, miszlikre vágod magad, ha egy szőnyeg belsejében csapódsz ide-oda egy éles pengével, szerintem nekem elment az eszem.

Rázom a fejemet. – Itt van. – Megveregetem a haját. Anya megsimogatja a hátamat. Megnézem, hogy a Fog megvan benne a zoknimban, az üzenet elöl az alsónadrágomban. Énekelünk, hogy menjen az idő, de halkan. A „Lose Yourself'-t, meg a „Tubthumping”-ot, meg az „Otthon a prérin”-t. – „Ahol őz és antilop játszik…” – énekelem. – „Ahol rossz szó ritkán hallik…” – „És az ég sosem felhős egész nap…” – Itt az idő – mondja Anya, és kinyitja a Szőnyeget. Nem akarok. Lefekszek, és a kezemet a vállamra teszem, és a könyököm kiáll. Várom, hogy Anya betekerjen. Helyette csak néz engem. A lábamat, a kezemet, a fejemet, a szeme egyfolytában mászkál az egész énemen, mintha megszámolna. – Mi az? – mondom. Egy szót se szól. Fölém hajol, nem is megpuszil, csak hozzányomja az arcát az én arcomhoz, a végén már nem tudom, melyik a kié. A mellkasom úgy csinál, hogy bamm-bammbammbamm. Nem akarom elengedni Anyát. – Jól van – mondja, a hangja tiszta kaparós. – Félhősök vagyunk, igaz? Igazi félhősök. Kint találkozunk. A kezemet úgy rakja, hogy kiáll a könyököm. Rám hajtja a Szőnyeget, és nincs több fény. Be vagyok tekeredve a viszketős sötétbe. – Nem túl szoros? Kipróbálom, hogy a karomat a fejem fölé tudom-e tenni, meg vissza, kicsit karcolós. – Jó? – Jó – mondom. Aztán csak várunk. Valami bejön a Szőnyeg tetején, és megdörzsöli a hajamat, Anya keze az, nem látom, de tudom úgy is. Hallom a lélegezésemet, zajos. A Grófra gondolok a zsákban, meg a tekergő kukacokra. Ahogy esik lele-le, placcs, bele a tengerbe. A kukacok tudnak úszni? Meghalt, Teherautó, Futás, Valaki – nem, Kimászás, aztán Ugrás. Futás, Valaki, Üzenet, Lángvágó. A Rendőrséget elfelejtettem a Lángvágó előtt, ez túl bonyolult, teljesen el fogom rontani, és Patás igaziból eltemet, és Anya örökre várni fog rám. Sok idő múlva azt suttogom: – Jön vagy nem? – Nem tudom – mondja Anya. – De hogy tehetné meg, hogy nem jön? Ha van benne egy csepp emberség… Azt hittem, az emberség vagy van, vagy nincs, nem tudtam, hogy valakiben lehet csak egy csepp emberség. Akkor a többi része miből van?

Várok és várok. Nem érezem a karomat. A Szőnyeg ráfekszik az orromra, meg akarom vakarni. Próbálom és próbálom, és elérem. – Anya? – Itt vagyok. – Én is. Pitty-pitty. Rándulok egyet, meghaltnak kell lennem de nem tehetek róla, most rögtön ki akarok jönni a Szőnyegből, csak beszorultam, és meg se próbálhatom, különben meglátja… Valami nyom, biztos Anya keze az. Őmiatta Szuper JancsiJack királyfinak kell lennem, úgyhogy nagyon-nagyon mozdulatlan maradok. Nem mozogok többet, én vagyok a Hulla, a Gróf, nem, a még jobban meghaltabb barátja, tiszta merev vagyok, mint egy elromlott robot áramszünetkor. – Na, itt van. – Ez Patás hangja. Ugyanúgy hangzik, mint mindig. Nem is tudja, hogy mi történt velem, a meghalást. –Antibiotikum, nemrég járt le. A fickó azt mondta, egy gyereknek egy felet kell beadni. Anya nem válaszol. – Hol van, a szekrényben? Én vagyok az, akit mond. – A szőnyegbe takartad? Elment az eszed, betekersz a szőnyegbe egy beteg gyereket? – Nem jöttél vissza – mondja Anya, és a hangja nagyon fura. – Az éjjel rosszabbul lett, és ma reggel nem tudtam felébreszteni. Semmi. Aztán Patás fura hangot ad ki. – Biztos vagy benne? – Hogy biztos vagyok-e benne? – sivítja Anya, de én nem mozogok, én nem mozogok, tiszta merev vagyok, nem hallok, nem látok semmit. – Jaj, ne. – Hallom, hogy hosszút lélegez. – Ez borzalmas. Te szegény kislány… Egy percig senki nem mond semmit. – Gondolom, akkor biztos valami komoly dolog lehetett – mondja Patás –, a gyógyszer amúgy sem használt volna. – Te ölted meg! – Anya üvölt. – Na, nyugodj meg. – Hogyan nyugodhatnék meg, amikor Jack..Furcsán lélegezik, a szók úgy jönnek ki, mint a nyelés. Olyan igaziból úgycsinál, hogy majdnem elhiszem. – Hadd nézzem. A hangja nagyon közel van, szoros vagyok és merevmerev-merev. – Hozzá ne érj! – Jól van, jól van. Aztán Patás azt mondja: – Nem tarthatod itt. – Az én gyerekem!

– Tudom, hogy ez borzalmas. De most el kell vinnem innét. – Nem! – Mennyi ideje? – kérdezi. – Azt mondtad, ma reggel? Lehet, hogy már az éjjel? Akkor már kezd… Egészségtelen itt tartani. Jobb lesz, ha elviszem, keresek neki egy helyet. – Ne itt az udvarban. – Anya beszéde majdnem morogás. – Jól van. – Ha az udvarban temeted el… Azt nem teheted, az túl közel van. Hallani fogom a sírását. – Mondtam, hogy jó. – Messzire el kell vinned, érted? – Jól van. Engedj… – Még ne! – Anya csak sír és sír. – Nem szabad háborgatnod. – Így hagyom, betekerve. – Egy ujjal se merészelj… – Jól van. – Esküdj meg, hogy még csak egy pillantást sem vetsz rá a mocskos szemeddel! – Jó. – Esküdj meg! – Megesküszöm, jó? Meghalt, meghalt, meghalt vagyok. – Tudni fogom – mondja Anya. – Tudni fogom, ha az udvarban ásod el, és sikítani fogok, valahányszor kinyílik az ajtó, szétverem ezt a helyet, esküszöm, hogy többet nem maradok csendben! Engem is meg kell ölnöd, ha el akarsz hallgattatni, engem már nem érdekel semmi! Miért mondja azt neki, hogy meg kell ölni? – Na, nyugi! – Olyan, mintha Patás egy kutyához beszélne. – Most fogom és kiviszem a teherautóhoz, jó? – Óvatosan. Keress neki egy szép helyet – mondja Anya, és annyira sír, hogy alig hallom, mit mond. – Ahol fák vannak, vagy valami. – Persze. Most ideje indulnom. Megragadnak a Szőnyegen át, és szorítanak, ez Anya, azt mondja: – Jack, Jack, Jack…! Aztán felemelnek. Azt hiszem, Anya az, de aztán tudom, hogy Patás. Ne mozogj, ne mozogj, ne mozogj, JancsiJack, maradj merev-merev-merev. Összenyomódok a Szőnyegben, nem tudok jól lélegezni, de a meghaltak egyébként se lélegeznek. Ne hagyd, hogy kicsomagoljon. Bárcsak nálam lenne a Sima Kés. Megint a pitty-pitty, aztán a klikk, azt jelenti, hogy az Ajtó kinyílt. Elkapott az emberevő óriás, fí-fú-fó, idegen szagot érzek. Meleg a lábamon, jaj, ne, a Fütyi kiengedett egy kis pisit. És egy kis kaki is kispriccelt a fenekemből, Anya nem mondta, hogy ilyen fog történni. Büdös. Bocsi, Szőnyeg. Egy morogás

közel a fülemhez, Patás erősen szorít. Annyira félek, hogy nem tudok hős lenni, elég-elég-elég, de nem adhatok ki hangot, vagy rájön a becsapásra, és megesz, előbb a fejemet, letépi a lábaimat… Számolom a fogaimat, de egyfolytában eltévesztem, tizenkilenc, huszonegy, huszonkettő. Én vagyok Szuper Robot JancsiJack Királyfi Ötéves Úr, nem mozogok. Itt vagy, Fog? Nem érezlek, de biztos benne vagy a zoknimban, ott oldalt. Te Anya kis darabja vagy, Anya kiköpött másának egy kis darabja jön velem. Nem érezem a karomat. Más a levegő. Még mindig a Szőnyeg porossága, de amikor egy pici megemelem az orromat, bejön a levegő, ami… Kinti. Tényleg ott vagyok? Nem mozogok. Patás csak áll. Miért áll csendben az udvarban? Mit fog most…? Megint megyünk. Merev-merev-merev maradok. Aúúú, leesek valami keményre. Szerintem nem adtam ki hangot, én nem hallottam. Szerintem megharaptam a szájamat, olyan az íze, ami a vér. Megint egy pitty, de egy másik. Csörgés, mint a sok fém. Megint fel, aztán puff, le, az arcomra, aú-aú-aú! Durr. Aztán minden elkezd rezegni, meg dübörögni, meg ordítani az elejem alatt, ez földrengés… Nem, ez a teherautó, ez biztos az. Egy kicsit se olyan, mint egy hasrapurcantás, egymilliószor nagyobb. Anya! Kiabálok a fejemben. Meghalt, Teherautó, ez kettő a kilencből. A barna kisteherautó hátuljában vagyok, pont úgy, mint a mesében. Nem a Szobában vagyok. Akkor én még mindig én vagyok? Most megyünk. Igazából tényleg komolyan utazok a teherautón. Jaj, most jön a Kimászás, elfelejtettem. Elkezdek tekeregni, mint a kígyó, de a Szőnyeg valahogy szorosabb lett, nem tudom, hogyan, beszorultambeszorultam-beszorultam. Anya, Anya, Anya… Nem tudok kimászni, pedig gyakoroltuk és gyakoroltuk, elrontottam, bocsánat. Patás elvisz engem egy helyre, és eltemet, és János bácsi testét kukacok eszik… Megint sírok, folyik az orrom, a karom beszorult a mellkasom alá, verekszek a Szőnyeggel, mert többet már nem a barátom, rugdosok, mint a Karatéban, de nem ereszt el, ő a lepel a hulláknak, hogy beessenek a tengerbe… Halkabb a hang. Nem mozogunk. A teherautó megállt. Ez egy megállás, egy stoptábla, ami azt jelenti, hogy az Ugrást kellene csinálnom, az az öt a listán, de még a háromot se csináltam meg, ha nem tudok kimászni, hogyan ugorjak? Ha nem jutok tovább a három, négy, öt, hat, hét, nyolc vagy a kilencre, elakadok a háromnál, el fog temetni a kukacokkal… Megint megyünk, vrumm vrumm. Az egyik kezemet felteszem a tiszta takonyos arcom fölé, a kezem kikaparász felül, és felhúzom a másik karomat is. Az ujjaim megfogják az új levegőt,

valami hideg, valami fém, amin búbok vannak. Elkapom és húzom-húzomhúzom, és rúgok, és a térdem aú-aú-aú! Nem jó, hiába. Keresd meg a sarkát, most Anya beszél a fejemben, ahogy ígérte, vagy csak emlékezem? Körbetapogatom a Szőnyeget, és nincs rajta sark, aztán megvan, és húzom, csak egy kicsit lesz lazább szerintem. A hátamra gurulok, de úgy még szorosabb, és többet nem találom meg a sarkot. Megállt, szerintem a teherautó megint megállt, nem vagyok kint, még az elsőnél kellett volna kiugorni. Lehúzom a Szőnyeget addig, amíg mindjárt eltöri a könyökömet, és egy óriási káprázást látok, aztán nincs ott, mert a teherautó, vrummmm, megint elindul. Szerintem az a Kint volt, amit láttam, a Kint igazi, és annyira fényes, de nem bírok… Nincs itt Anya, nincs idő sírni, JancsiJack királyfi vagyok, muszáj JancsiJacknek lenni, különben a kukacok eszik. Megint az elejemen vagyok, behajlítom a térdemet és felnyomom a fenekemet, mindjárt kirobbanok a Szőnyegből, és most lazább, lejön az arcomról… A finom fekete levegőt lélegezem. Felülök, és kicsomagolom a Szőnyeget, mintha egy összenyomódott banán lennék. A copfom kijött, csupa haj van a szememben. Megtalálom a lábaimat, egy és kettő, az egész magamat kiszedem, sikerült, sikerült, bárcsak látna Dóra, elénekelné a „Sikerült” éneket. Egy másik fény suhog el felettem. Valamik csúsznak az égen, amik szerintem fák. Meg házak és fények óriási rudakon, és autók is, minden suhan. Olyan, mint egy rajzfilm, amiben benne vagyok, csak összevisszább. Fogom a teherautó szélét, tiszta kemény meg hideg. Az ég a leghatalmasabb, ott arra van egy rózsaszínes-narancs rész, de a többi szürke. Amikor lenézek, az utca fekete és hosszú. Tudok jól ugorni, de akkor nem, ha minden ordít meg zötyög, és a fények tiszta elmosódottak, és a levegő annyira furcsa, olyan a szaga, mint mondjuk az almának. A szemem nem működik jól, túlságosan félek ahhoz, hogy félhős legyek. A teherautó megint megállt. Nem bírok ugorni, nem bírok megmozdulni. Sikerül felállni és lenézni, de… Lecsúszok és átesek a teherautón, a fejemet beverem valami fájósba, véletlenül azt kiabálom, hogy áááááááá… Megint megáll. Egy fém hang. Patás arca. Kiszállt a teherautóból a legmérgesebb arccal, amit eddig láttam, és… Ugrás! A föld, reccs, eltöri a lábamat, a térdem megüti az arcomat, de futok-futokfutok, hol van Valaki, Anya azt mondta hogy sikítsak egy valakinek, vagy egy autónak, vagy egy világított háznak, látok egy autót, de bent sötét, és egyébként se jön ki semmi a szájamból, ami tele van a hajammal, de egyfolytában csak futok, Jack, légy ügyes, Jack, légy gyors. Anya nincs itt, de megígérte, hogy benne lesz a fejemben, és mondja, hogy fuss-fuss-fuss\

Mögöttem az ordítás, ami ő, Patás jön, és kettétép, fi-fú-fó, idegen szagot érzek, meg kell találnom a Valakit, hogy kiabálhassak neki, segítség, segítség, de itt nincsen egy valaki se, nincs valaki, örökkéig futnom kell, de elfogyott a levegőm, és nem látok és… Egy medve. Egy farkas? Egy kutya, egy kutya az valaki? Valaki jön a kutya mögött, de egy nagyon kicsi ember, egy sétáló kisbaba, valamit tol, aminek kereke van, és benne egy még kisebb kisbaba. Nem jut eszembe, mit kell kiabálni, le vagyok halkítva, csak futok feléjük. A kisbaba nevet, majdnem nincsen neki haja. A nagyon kicsi a tolós valamiben nem igazi szerintem, az egy játékbaba. A kutya kicsi, de igazi, odakakil a földre, sose láttam, hogy a kutyák a Tévében így csináltak. Egy ember jön a kutya mögött, felveszi a kakit egy zacskóval, mint valami kincset, szerintem egy férfi az a valaki, rövid haja van, mint Patásnak, de pöndörödősebb, és ő barnább, mint a kisbaba. Mondom, hogy „Segítség”, de nem jön ki nagyon hangosan. Futok, amíg majdnem hozzájuk érek, és a kutya ugat, és felugrik, és megesz… Kinyitom a szájamat a legnagyobb sikításra, de nem jön ki hang. – Rádzsa! Piros a kezemen, csupa pöttyök. – Rádzsa, ül! – A férfi ember a nyakánál fogja a kutyát. A vérem kiesik a kezemből. Aztán bumm, elkapnak hátulról, Patás az, az óriás keze a bordáimon. Elrontottam, elkapott, bocsi-bocsi-bocsi, Anya. Felemel engem. Akkor már sikítok, nem is szókat sikítok. A karja alatt visz vissza a teherautóhoz, Anya azt mondta, üthetek, meg is ölhetem, ütök és ütök, de nem bírom elérni, csak magamat ütöm… – Elnézést – szól az ember, aki a kakis zacskót tartja. – Hé, uram! A hangja nem mély, hanem puhább. Patás megfordul. Elfelejtek sikítani. – Elnézést, de jól van a kislánya? Milyen kislány? Patás krákog egyet, még mindig visz a teherautóhoz, de most hátrafelé megy. – Jól. – Rádzsa általában szelíd, de a kislány olyan hirtelen bukkant fel előtte… – Csak hiszti – mondja Patás. – Hé! Várjon csak, szerintem vérzik a gyerek keze. Megnézem a megett ujjamat, a vér cseppeket csinál. Aztán most már felvette a kisbabaembert, a karján tartja, a kakis zacskót meg a másik kezében, és úgy néz ki, hogy nem érti. Patás letesz, az ujjai a vállamon szorítnak, olyan erősen, hogy éget. – Minden rendben.

– És a térde is, nagyon csúnya seb. Azt nem Rádzsa tette. Talán elesett? – kérdezi az ember. – Én nem vagyok lány – mondom, de csak bent a torkomban. – Inkább törődjön a saját dolgával, én meg majd törődök a magaméval – Patás majdnem morog. Anya, Anya, kellesz a beszédhez. Már nincs benne a fejemben, nincs sehol. Megírta az üzenetet, elfelejtettem, beteszem a nem megevett kezemet az alsónadrágomba, és nem találom az üzenetet, aztán de, tiszta pisi. Nem bírok beszélni, de integetek vele a valaki ember felé. Patás kitépi a kezemből, és eltüneszti. – Na jó, ez nekem nem… ez nekem nem tetszik – mondja az ember. Egy kicsi telefon van a kezében, honnan jött az elő? Azt mondja: – Igen, a rendőrséget kérem. Pont úgy történik, ahogy Anya mondta, már a nyolcnál vagyunk, ami a Rendőrség, pedig még meg se mutattam az Üzenetet, vagy mondtam a Szobát, visszafelé csinálom. Beszélni kell a valakihez, pont úgy, mintha emberek lennének, elkezdem mondani: – Engem elraboltak – de csak suttogósan jön ki, mert Patás megint felemelt, a teherautóhoz megy, fut velem. Annyira remegek, hogy mindjárt széttörök, nem találom, hová kell ütni, megfog… – Láttam ám a rendszámát, uram! Ez a férfi ember, aki kiabál, rám kiabál? Milyen rendszámát? – Kilenc-három… Számokat kiabál, miért kiabál számokat? Egyszercsak ááááááá, az utca megüti a hasamat, a kezemet, az arcomat, Patás elfut, de nélkülem. Ledobott. Minden pillanatban egyre messzebb van. Ezek biztos varázsszámok, amiktől elejtett engem. Próbálok felkelni, de nem emlékezek, hogyan kell. Egy olyan zaj van, mint egy szörny, a teherautó vrummmmmmozik, és felém jön, rrrrrrrrrr, teljesen ki fog lapítani az úttesten, nem tudom, hogyan-hol-mi, a kisbaba sír, még sose hallottam igazi kisbabasírást… A teherautó nincs itt. Elment, befordult a sarkon megállás nélkül. Egy kicsit még hallom, aztán többet már nem. A magasabb rész, a járda, Anya azt mondta, menjek a fel a járdára. Kúszni kell, de a rossz térdemet nem lerakni. A járda csupa nagy kocka, és kaparós. Egy szörnyű szag. A kutya orra itt van mellettem, visszajött, hogy összerágjon, sikítok. – Rádzsa! – Az ember elhúzza a kutyát. Leguggol, a kisbaba az egyik térdén ül és izeg- mozog. Már nincs nála a kakis zacskó. Úgy néz ki, mint a Tévéemberek, de közelebb van, meg szélesebb, meg szaga is van, egy kicsit olyan, mint a Mosogatószer meg a mentol meg a curry egybe. Az a keze, amelyik nem a kutyát tartja, megpróbál megfogni engem, de még időben odébb gurulok.

– Semmi baj, kicsim. Semmi baj. Ki az kicsim? A szeme az én szememet nézi, én vagyok az, engem mond kicsimnek. Nem tudok nézni, túl fura, hogy lát engem és beszél nekem. – Mi a neved? A Tévéemberek nem kérdeznek, csak Dóra, és ő meg már tudja a nevemet. – Meg tudod mondani, hogy hívnak? Anya azt mondta, beszélni kell a valakihez, az a dolgom. Próbálok, és semmi se jön ki. Megnyalom a szájamat. – Jack. – Mit mondtál? – Közelebb hajol, összekucorodok a karommal a fejemen. – Semmi baj, senki sem fog bántani. Mondd a neved egy kicsit hangosabban. Könnyebb úgy mondani, ha nem nézek rá. – Jack. – Jackie? – Jack. – Ó! Értem, bocsánat. Az apukád most már elment, Jack. Miről beszél? A kisbaba elkezdi huzigálni azt a dolgot, amit az ingén hord rajta, az egy dzseki. – Egyébként az én nevem Adzsit – mondja a férfi ember ő itt pedig a lányom, várj, Naisha! Jacknek kell egy ragtapasz arra a bibire a térdén, lássuk csak, van-e nálunk… Tapogatózik a táskája minden részében. – Rádzsa nagyon sajnálja, hogy megharapott. A kutyán nem látszik, hogy sajnálja, sok hegyes, koszos foga van. Megitta az én véremet, mint egy vámpír? – Nem nézel ki valami jól, Jack, beteg voltál mostanában? Rázom a fejemet. – Anya. – Mit mondasz? – Anya ráhányott a pólómra. A kisbaba még beszél, de nem nyelven. Elkapja a Rádzsa kutya fülét, ő miért nem fél tőle? – Bocsánat, nem értettem – mondja az Adzsit ember. Nem mondok semmi mást. – Mindjárt itt lesz a rendőrség, rendben? – Most megfordult, nézi az utcát, a Naisha kisbaba most kicsit sír. Az ember ugráltatja a térdén. – Egy perc, és megyünk haza Ammihoz, megyünk haza az ágyba. Az Ágyra gondolok. A melegre. Megnyomja a kis gombokat a telefonján, és még beszél, de nem figyelek oda. El akarok menni. De szerintem ha megmozdulok, a Rádzsa kutya megharap, és még többet iszik a véremből. Egy vonalon ülök, úgyhogy egy rész belőlem az egyik kockán van, a többi meg a másikon. A megett ujjam fáj és fáj, és a térdem

is, a jobb, vér jön ki belőle ott, ahol a bőr eltörött, piros volt, de most már fekete kezd lenni. A lábam mellett van egy hegyes ovális, próbálom felvenni, de oda van ragadva, de aztán az ujjamra jön, egy levél. Egy levél egy igazi fáról, mint amilyen a Tetőablakon volt azon a napon. Felnézek, egy fa van felettem, biztos az ejtette el a levélt. Az óriási fényrúd vakít. Hátul az ég egész nagysága fekete most, a rózsaszín és narancssárga darabkák hová mentek? A levegő mozog bele az arcomba, remegek, de véletlenül. – Biztos fázol. Nem fázol? Azt hiszem, ezt a Naisha kisbabától kérdezi az Adzsit ember, de tőlem, mert leveszi a dzsekijét, és tartja nekem. – Tessék. Rázom a fejemet, mert az egy férfi dzseki, nekem nem volt dzsekim. – Hol veszítetted el a cipődet? Milyen cipőmet? Az Adzsit ember nem beszél többet azután. Megáll egy autó, tudom, milyen fajta, ez egy rendőrautó a Tévéből. Emberek jönnek ki belőle, kettő, rövid hajak, egy barna, egy sárgás hajú, gyorsan mozognak. Adzsit beszél velük. A Naisha kisbaba megpróbál elmenni, de ő a karjában tartja, nem fáj neki szerintem. Rádzsa lefekszik valami barna izére, az fű, azt hittem, zöld lesz, kockák vannak belőle végig a járda mellett. Bárcsak meglenne még az üzenet, de Patás eltünesztette. Nem tudom a szókat, kirázódtak a fejemből. Anya még mindig ott van a Szobában, annyira nagyon-nagyon-nagyon akarom, hogy itt legyen. Patás elment, gyorsan vezetett a teherautójával, de hová megy, már nem a tóhoz meg a fákhoz, mert meglátta, hogy nem vagyok meghalt, nekem szabadott megölni őt, de nem sikerült. Hirtelen szörnyű ötletem támad. Lehet, hogy visszament a Szobába, lehet, hogy most ott van, és pitty-pitty, kinyitja az Ajtót, és mérges, az én hibám, hogy nem voltam meghalt… – Jack? Keresem a mozogó szájat. Az a rendőrség az, az, amelyik női szerintem, de nehéz megmondani: ez a fekete hajú, nem a sárga. Megint azt mondja: – Jack. Honnan tudja? – Rendőr vagyok, a nevem Oh. Meg tudod mondani, hány éves vagy? Most kell Megmenteni Anyát, beszélni kell a rendőrséggel, hogy hozzák a Lángvágót, de a szájam nem működik. Van egy valami az övén, az egy pisztoly, pont mint a rendőrségnek a Tévében. Mi van akkor, ha ők rossz rendőrök, mint a Szent Pétert bezárósok, erre még nem is gondoltam. Az övt nézem, nem az arcot, tök jó öv, és csatja is van. – Tudod, mennyi idős vagy? Ez bébikönnyű. Feltartok öt ujjat. – Ötéves vagy, remek.

Oh rendőr mond valamit, amit nem hallok. Aztán egy lakk címkéről beszél. Kétszer mondja. Olyan hangosan mondom, ahogy bírom, de nem nézéssel. – Nekem nincsen lakk címke. – Nincs? Hol alszol éjszaka? – A Szekrényben. – Egy szekrényben? Próbáld meg, mondja Anya a fejemben, de Patás ott van mellette, a legeslegmérgesebben, és… – Azt mondtad, hogy egy szekrényben? – Te szoktál címkét rajzolni – mondom. – Úgy értem, Anya. Címkét rajzol a dobozainkra, de az nem lakk. – Az anyukád, azt mondtad? – kérdezi Oh rendőr. – Ő szokott címkéket rajzolni? A bólogatás könnyebb. – Anya hol van ma este? – A Szobában. – Egy szobában, jól van – mondja. – Melyik szobában? – A Szobában. Valami eszembe jut. – Nincs rajta semmilyen térképen. Kifújja a levegőt, szerintem nem jók a válaszok. A másik rendőrség talán férfi, még sose láttam igaziból ilyen hajat, majdnem átlátszó. Azt mondja: – A Navajo és az Alcott sarkán vagyunk, van egy zavart kiskorúnk, lehet, hogy családon belüli. Szerintem a telefonjához beszél. Olyan, mint a Papagáj, tudom a szavakat, de nem tudom, mit jelentenek. Közelebb jön Oh rendőrhöz. – Hogy haladsz? – Lassan. – A tanúval dettó. A gyanúsított fehér férfi, úgy száznyolcvan centi, negyvenötvenéves, egy bordó vagy barna kisteherautóval hagyta el a helyszínt, talán egy F egy-ötvenes vagy egy Ram, az eleje K kilenc-három, talán B vagy P, az államot nem tudni… – A férfi, akivel voltál, ő az apukád? – Az nekem nincsen. – Az anyukád barátja? – Az nekem nincsen. – Ezt már mondtam előtte, szabad kétszer mondani? – Tudod a nevét? Emlékeztetem magamat. – Adzsit. – Nem, a másik fickó, aki elment a teherautóval. – Patás.

– Negatív – mondja a férfi rendőrség a telefonjának. –A gyanúsított a kiérkezésünk előtt távozott, beceneve Patás, vezeték- és keresztneve ismeretlen. – És anyának mi a neve? – Anya. – Van másik neve is? Két ujjat feltartok. – Kettő is? Nagyszerű. Emlékszel rájuk? Benne voltak az üzenetben, amit eltünesztett. Egyszer csak egy rész eszembe jut. – Ő ellopott minket. Oh rendőr leül mellém a földre. Az nem olyan, mint a Padló, tiszta kemény és borzongós. – Kérsz egy takarót, Jack? Nem tudom, a Takaró nincs itt. – Csúnya sebeid vannak. Ez a Patás nevű ember bántott téged? A fiú rendőrség visszajött, egy kék dolgot tart felém, nem fogom meg. – Vétel – mondja a telefonjának. Oh rendőr körém tekeri a kék dolgot, ez nem gyapjús szürke, mint a Takaró, szúrósabb. – Hol szerezted a sebeket? – A kutya egy vámpír. – Nézem, hol van Rádzsa meg az emberei, de nincsenek ott. – Ezt az ujjat ő harapta, a térdem meg a föld volt. – Hogy mondod? – Az utca megütött. – Vétel. – Ezt a férfi rendőrség mondja, megint a telefonjának beszél. Aztán ránéz Oh rendőrre, és azt mondja: – Hívjam a gyermekvédelmiseket? – Adj még pár percet – mondja ő. – Jack, fogadjunk, hogy jól tudsz mesélni. Honnan tudja? A férfi rendőrség az órájára néz, ami a csuklójára van ragasztva. Eszembe jut Anya csuklója, ami nem jól működik. Patás ott van-e most, kitekeri a csuklóját vagy a nyakát, épp darabokra tépi szét? – Szerinted el tudnád mesélni, mi történt ma este? – Oh rendőr rám vigyorog. – És beszélj nagyon lassan és tisztán, mert nem hallok rendesen a fülemmel. Lehet, hogy süket, de ő nem az ujjaival beszél, mint a süketek a Tévében. – Vétel! – mondja a férfi rendőrség. – Készen állsz? – kérdezi Oh rendőr. A szeme engem néz. Én becsukom az enyémet, és úgycsinálok, mintha Anyához beszélnék, ettől bátor leszek. – Csináltunk egy cselt – mondom nagyon lassan –, én meg Anya úgycsináltunk, mintha beteg lennék, és aztán meghalt lettem, de igaziból majd kicsomagolom magamat, és kiugorok a teherautóból, csak az első lelassulásnál kellett volna, de nem sikerült. – Oké, és azután mi történt?

Ez Oh rendőr hangja rögtön a fejem mellett. Még most se nézek, különben elfelejtem a mesét. – Volt egy üzenet az alsónadrágomban, de ő eltünesztette. A Fog még megvan. Beteszem az ujjam a zoknimba érte. Kinyitom a szememet. – Megnézhetem? Megpróbálja elvenni a Fogat, de nem engedem neki. – Ez Anyából van. – Akiről az előbb beszéltél, az anya volt? Szerintem az agya se működik, ahogy a füle se, hogy lenne Anya egy fog? Rázom a fejemet. – Csak egy kis darab kiköpött mása, ami kiesett. Oh rendőr megnézi közelről a Fogat, és az arca tiszta kemény lesz. A férfi rendőrség rázza a fejét, és mond valamit, amit nem hallok. – Jack – mondja Oh rendőr –, azt mondtad, hogy ki kellett volna ugranod a teherautóból akkor, amikor először lelassított? – Igen, de még mindig a Szőnyegben voltam, aztán kihámoztam a banánt, de nem voltam elég félhős. – Ránézek Oh rendőrre, és ugyanakkor beszélek. – De a harmadik megálláskor a teherautó úgy csinált, hogy vúúúúú… – Mit csinált? – Úgy… – Megmutatom neki. – Teljesen másik irányba. – Elkanyarodott. – Igen, és én beverődtem, és ő, Patás kimászott tiszta mérgesen, és én akkor ugortam. – Bingó! – Oh rendőr tapsol a kezével. – Mi? – mondja a férfi rendőrség. – Három stoptábla és egy kanyarodás. Balra vagy jobbra? – Vár. – Mindegy, nagyon ügyes voltál, Jack! Az utcát bámulja, aztán ott van a kezében egy dolog, ami olyan, mint egy telefon, az meg honnan jött elő? Nézi a kis képernyőt, azt mondja: – Vessétek össze a rendszámrészletet a… Nézzétek meg a Carlingford Avenue-t, esetleg a Washington Drive-ot… Már egyáltalán nem látom Rádzsát meg Adzsitet meg Naishát. – A kutya börtönbe ment? – Nem, nem – mondja Oh rendőr nem akart bántani téged. – Vétel! – mondja a férfi rendőrség a telefonjának. Rázza a fejét Oh rendőrre. Ő feláll. – Hé, talán Jack meg tudja találni a házat. Szeretnél a járőrkocsiban utazni? Nem bírok felállni, kinyújtja a kezét, de úgycsinálok, mintha nem látnám. Alám teszek egy lábat, aztán a másikat is, és kicsit elszédülök. Az autónál bemászok ott, ahol az ajtó nyitva van. Oh rendőr is hátulra ül, és rám kattintja a biztonsági övt, kicsire csinálom magamat, hogy a keze ne nyúljon hozzám, csak a kék takaróhoz.

Megy az autó, de nem olyan zörgősen, mint a teherautó, ez halk és zümmög. Egy kicsit olyan belül, mint az a kanapé a tévés bolygón, ahol a puffadt hajú nő kérdez, csak ez itt Oh rendőr. – Ez a szoba, ez egy bungaló, vagy vannak benne lépcsők? – mondja. – Ez nem egy ház. A fényes részt nézem középen, olyan, mint a Tükör, csak pici. Látom benne a férfi rendőrség arcát, ő a vezető. A szeme engem néz a kis tükörben hátrafelé, úgyhogy inkább kinézek azon az ablakon. Minden elcsúszik mellettünk, szédülök tőle. Minden csupa fény, ami az autóból jön ki az útra, mindent összefest. Itt jön egy másik autó, egy fehér, szupergyorsan, neki fog menni a… – Semmi baj – mondja Oh rendőr. Amikor leveszem a kezemet az arcomról, a másik autó már nincs ott, ez tünesztette el? – Dereng valami? Nem látok derengést. Csupa fa, meg ház, meg sötét autó. Anya, Anya, Anya. Nem hallom a fejemben, nem beszél. Patás keze egyre szorosabb Anyán, szorítja-szorítja-szorítja, Anya nem tud beszélni, semmit se tud csinálni. Az élő dolgok hajolnak, de Anya hajol és hajol és… – Lehet, hogy ez a te utcád? – kérdezi Oh rendőr. – Nekem nincsen utcám. – Úgy értem, az utca, ahonnan ez a Patás nevű ember elvitt ma este. – Én nem láttam. – Hogy mondod? Elfáradtam a mondásba. Oh rendőr kattint a nyelvével. – Nincs nyoma kisteherautónak, kivéve azt a feketét ott – mondja a férfi rendőrség. – Meg is állhatnánk. Az autó megáll, sajnálom. – Gondolod, hogy valami szekta? – mondja a férfi rendőrség. – A hosszú haj, nincs vezetéknév, meg ahogy az a fog kinézett… Oh rendőr megcsavarja a száját. – Jack, nappali fény van ebben a szobában? – Éjszaka van – mondom neki. Talán nem vette észre? – Úgy értem, napközben. Hol jön be a fény? – A Tetőablakon. – Szóval van egy tetőablak, remek. – Vétel – mondja a férfi rendőrség a telefonjának. Oh rendőr megint a fényes képernyőjét nézi. – A műhold mutat pár tetőablakos házat a Carlingfordon… – A Szoba nem egy házban van – mondom megint. – Akkor nem értem egészen, Jack. Hát miben van?

– Semmiben. A Szoba bent van. Anya ott van, és Patás is, azt akarja, hogy valaki meghaljon, de nem én. – És mi van kint, mellette? – A Kint. – Mesélj még arról, mi van kint. – Meg kell hagyni – mondja a férfi rendőrség te aztán nem adod fel egykönnyen. A te az én vagyok? – Folytasd, Jack – mondja Oh rendőr mesélj még arról, hogy mi van kint a szoba közelében. – A Kint! – kiabálom. Gyorsan kell elmagyaráznom Anya miatt, Anya, várj, Anya, várj meg. – Igazi dolgok vannak benne, mondjuk fagylalt, meg fák, meg boltok, meg repülőgépek, meg tanyák, meg a fíiggőágy. Oh rendőr bólogat. Még jobban kell megpróbálni, de nem tudom, mit. – De be van zárva, és nem tudjuk a kódot. – Ki akartátok nyitni az ajtót, hogy kint legyetek? – Mint Alice. – Ez az Alice egy barátod? Bólogatok. – Benne van a könyvben. – Az Alice Csodaországban. Az ég szerelmére! – mondja a férfi rendőrség. Azt a részt ismerem. De ő hogyan olvasta el a mi könyvüket, sose volt a Szobában. Azt mondom neki: – Tudod azt a részt, amikor a sírása könnytót csinál? – Mit mondasz? Rám néz hátrafelé a kis tükörben. – A sírása könnytót csinál, emlékszel? – Az anyukád sírt? – kérdezi Oh rendőr. A kintiek semmit se értenek, talán túl sokat nézik a Tévét. – Nem, Alice. Mindig ki akart menni a kertbe, mint mi. – Ti is a kertbe akartatok kimenni? – Egy udvar, de nem tudjuk a titkos kódot. – Ez a szoba rögtön az udvar mellett van? – kérdezi. Rázom a fejemet. Oh rendőr az arcát dörzsöli. – Segíts nekem, Jack. Ez a szoba egy udvar közelében van? – Nem a közelében. – Oké. Anya, Anya, Anya. – Teljesen körülötte van. – Ez a szoba az udvarban van? – Igen. Oh rendőr örül, de nem tudom, miért.

– Ez az, ez az – a képernyőjét nézi és gombokat nyomkod –, szabadon álló udvari építmények a Carlingfordon és a Washingtonon… – Tetőablak – mondja a férfi rendőrség. – Igen, tetőablakkal… – Az egy Tévé? – kérdezem. – Hmm? Nem, ez egy fénykép az utcákról. A fényképezőgép magasan fent van az űrben. – A Világűrben? – Aha. – Tök jó. Oh rendőr hangja tiszta izgulós lesz. – Három-négy-kilenc, Washington, szerszámoskamra hátul, világító tetőablak… Ez lesz az! – A három-négy-kilenc, Washington – mondja a férfi rendőrség a telefonjának. – Vétel! – Hátranéz a tükörben. – A tulaj neve nem egyezik, de fehér férfi, születési idő hatvanegy-tizenkettő-tíz… – Jármű? – Vétel! – mondja megint. Vár. – Kétezeregyes Silverado, barna, K kilenchárom, P hét-négy-kettő. – Bingó! – mondja Oh rendőr. – Úton vagyunk – mondja a másik erősítést kérünk a három-négy-kilenc Washingtonra. Az autó megfordul a teljesen másik felé. Aztán gyorsabban megyünk, minden kavarog. Megálltunk. Oh rendőr kinéz az ablakon egy házra. – Nem ég a villany – mondja. – A Szobában van – mondom –, meghalasztja Anyát. De a sírás elolvasztja a szókat, úgyhogy nem hallom őket. Mögöttünk van egy másik autó, ami pont olyan, mint ez. Még több rendőrségemberek szállnak ki belőle. – Te maradj itt, Jack! – Oh rendőr kinyitja az ajtót. – Meg fogjuk találni az anyukádat. Ugorok, de a keze az autóban maraszt. – Én is! – próbálom mondani, de csak könnyek jönnek. Van egy nagy elemlámpája, amit bekapcsol. – Ez a rendőr itt marad veled… Benéz egy arc, amit még sose láttam. – Nem! – Hagyd egy kicsit békén – mondja Oh rendőr az új rendőrségnek. – A lángvágó! – jut eszembe, de már túl késő, már elment. Nyikorogás van, és az autó hátulja felugrik, az a csomagtartó, úgy hívják.

A fejemre teszem a kezemet, hogy semmi se tudjon bemenni, se arcok, se fények, se hangok, se szagok. Anya, Anya, ne legyél meghalt, ne legyél meghalt, ne legyél meghalt… Elszámolok százig, ahogy Oh rendőr mondta, de nem vagyok tőle nyugodtabb. Ötszázig csinálom a számolást, de nem működnek a számok. A hátam megrándul és remeg, biztos a fázástól, hová esett le a takaró? Egy iszonyú hang. A rendőrség az első ülésen az orrát fújja, nem nézek oda. Kibámulok az ablakon a házra, ahol nem ég a villany. Egy része most nyitva van, ami eddig szerintem nem volt, az a garázs, egy óriási, sötét kocka. Sok száz órán át nézek, szúr a szemem. Valaki kijön a sötétből, de az egy másik rendőrség, akit még sose láttam. Aztán egy ember, aki Oh rendőr, és mellette… Ütöm és verem az autó ajtóját, de nem tudom, hogyan, ki kell törni az üveget, de nem bírom, Anya, Anya, Anya, Anya, Anya, Anya, Anya, Anya… Anya kinyitja az ajtót, én meg félig kiesek. Elkapott, felemelt. Igaziból ő az, és száz százalékig eleven. – Sikerült! – mondja, amikor már mind a ketten az autó hátuljában vagyunk. – Illetve igazából neked sikerült. Rázom a fejemet. – Egyfolytában elrontottam a tervet. – Megmentettél – mondja Anya, és megpuszilja a szememet, és szorosan fog. – Ő ott volt? – Nem, teljesen egyedül voltam, csak vártam, ez volt életem leghosszabb órája. Aztán egyszer csak berobbant az ajtó, azt hittem, megáll a szívem. – A lángvágó! – Nem, puskát használtak. – Akarom látni a robbantást. – Csak egy másodpercig tartott. Majd egy másikat megnézhetsz. Megígérem. – Anya vigyorog. – Most már bármit megtehetünk. – Miért? – Mert szabadok vagyunk. Szédülök, a szemem nélkülem is becsukódik. Annyira álmos vagyok, hogy szerintem mindjárt leesik a fejem. Anya belebeszél a fülembe, azt mondja, hogy el kell mennünk, beszélni még másik rendőrségekkel. Hozzábújok, és azt mondom: – Az Ágyba akarok menni. – Majd nemsokára találnak nekünk egy helyet, ahol alhatunk. – Nem. Az Ágyba. – Úgy érted, a Szobában? – Anya elhúzódott és a szemembe bámul. – Igen. Láttam a világot, és most fáradt vagyok. – Jaj, Jack… – mondja. – Oda sose megyünk vissza többet. Az autó elindul, én meg annyira sírok, hogy nem bírom abbahagyni.

Utána

Oh rendőr ül elöl, hátrafelé másképp néz ki. Megfordul, és rám mosolyog, és azt mondja: – Itt a körzet. – Ki tudsz mászni? – kérdezi Anya. – Majd én viszlek. Kinyitja az autót, és beugrik a hideg levegő. Kicsire kucorodok. Anya húz, felállít, én meg beverem a fejemet az autóba. Úgy visz, hogy a csípőjén ülök, a vállába kapaszkodok. Sötét van, aztán fények, gyorsan- gyorsan, mint a tűzijáték. – Keselyük – mondja Oh rendőr. Hol? – Ne fényképezzenek! – kiabál a férfi rendőrség. Milyen fényképezés? Nem látok keselyűket, csak emberarcokat villogó gépekkel, meg kövér, fekete botokat. Kiabálnak, de nem értem, hogy mit. Oh rendőr megpróbálja a fejemre húzni a takarót, én meg lelököm. Anya fut, én összevissza rázódok, egy épületben vagyunk, és ezer százalék fényesség van, úgyhogy a szememre teszem a kezemet. A padló tiszta fényes, kemény, nem olyan, mint a Padló, a falak kékek, és sokan vannak, túl hangos van. Mindenhol nembarát emberek vannak. Egy űrhajószerű dolog tisztára világít, és mindenféle dolog van benne a sok kis kockájában, például csipszeszacskók meg csokoládék, odamegyek megnézni, és próbálom megfogni, de be vannak zárva az üvegbe. Anya húzza a kezemet. – Erre! – mondja Oh rendőr. – Nem, inkább ide… Egy szobában vagyunk, ami csendesebb. Egy óriás, széles ember azt mondja: – Elnézését kérem a média jelenléte miatt, nemrég földi sugárzású mobil rádióra váltottunk, de ezekkel az új jelkövető szkennerekkel… Kidugja a kezét. Anya letesz engem, és le-föl huzigálja az ember kezét, mint a Tévéemberek szokták. – És te pedig, úrfi, úgy hallom, igen bátor fiatalember voltál. Én vagyok az, akire néz. De nem ismer engem, és miért mondja, hogy fiatalember vagyok? Anya leül egy székre, ami nem a mi székeink, és az ölébe ültet. Próbálok hintázni, de ez nem a Hintaszék. Minden rosszul van. – No mármost – mondja a széles ember –, tudom, hogy késő van, a fia horzsolásait le kell kezelni, és már várják is magukat a Cumbetland Klinikán, ami egy nagyszerű intézmény. – Miféle intézmény? – Nos, pszichiátriai. – Nem vagyunk… Közbevág. – Ott minden ellátást megkapnak, amire szükségük lehet, és biztosítják a nyugalmukat. De most fontos lenne, hogy még egyszer részletesebben átvegyük a ma esti vallomását. Anya bólogat. – Lehetséges, hogy a kérdéseim egy része felzaklatja önt: szeretné, ha Oh járőr is jelen lenne a beszélgetés alatt? – Nekem mindegy, de inkább ne – mondja Anya, és ásít.

– A fia sok mindenen ment keresztül ma este, talán kint várakozhatna, amíg átvesszük a… De már a Kintben vagyunk. – Nem gond – mondja Anya, és körém csavarja a kék takarót. – Ne csukja be! – mondja nagyon gyorsan Oh rendőrnek, aki kimegy. – Rendben – mondja Oh rendőr, és félig kinyitva hagyja az ajtót. Anya az óriási emberrel beszél, aki az egyik másik nevén hívja őt. Nézem a falakat, krémszínűk lettek, ami nem is szín. Keretek vannak rajtuk sok szókkal, az egyiken egy sas van, aki azt mondja: Az ég nem a határ. Valaki elmegy az ajtó előtt, megijedek. Bárcsak be lenne csukva. Annyira akarok egy kicsit szopizni. Anya megint lehúzza a pólóját a nadrágjára. – Most még nem lehet – suttogja. – A századossal beszélgetek. – És ez mikor történt, emlékszik a dátumra? – kérdezi a Százados. Anya rázza a fejét. – Január vége felé. Még csak pár hete tartott a szemeszter… Még mindig szomjas vagyok, megint felemelem a pólóját, és most fúj egyet a szájával, és engedi, a mellkasához szorít. – Esetleg inkább ne… – kérdezi a Százados. – Nem, folytassuk – mondja Anya. Ez a jobb, nincs benne sok, de nem akarok lemászni, és átmenni a másik oldalra, mert akkor lehet, hogy azt mondja, hogy elég volt, és nem volt elég. Anya sok órákig beszél a Szobáról, meg Patásról, meg ilyesmikről, túl fáradt vagyok figyelni. Bejön egy női ember, és mond valamit a Századosnak. Anya azt kérdezi: – Valami gond van? – Nem, nem – mondja a Százados. – Akkor miért bámul ránk? – A karja szoros lesz körülöttem. – A fiamat szoptatom, talán zavarja, hölgyem? Lehet, hogy a Kintben nem tudnak a szopizásról, mert titok. Anya és a Százados még egy csomó ideig beszélnek. Majdnem alszok, de túl nagy fényesség van, és nem tudok kényelmesen lenni. – Mi a baj? – kérdezi Anya. – Tényleg muszáj visszamennünk a Szobába – mondom neki. – A Vécé kell. – Semmi baj, itt is van olyan. A Százados megmutatja, hogy el kell menni a csodálatos gép mellett, és megfogom az üveget majdnem a csokoládéknál. Bárcsak tudnám a kódot, hogy kiengedjem őket. Egy, kettő, három, négy vécé van, mindegyik egy kis szobában, benne egy nagyobb szobában, meg négy mosdó, és csupa tükörök. Hát igaz, hogy a Kintben a vécék tartályán van fedél, nem bírok belenézni. Amikor Anya pisil, és feláll, szörnyű ordítás van, sírok.

– Semmi baj – mondja, és letöröli az arcomat a keze lapos részével ez csak egy automata lehúzó. Nézd, a vécé látja ezzel a kis szemével, hogy mikor vagyunk készen, és magától lehúzza, ugye, milyen okos? Nem szeretem, hogy egy okos vécé nézi a fenekünket. Anya kiléptet az alsónadrágomból. – Véletlenül egy kicsit bekakiltam, amikor Patás vitt – mesélem neki. – Semmi baj – mondja, és valami furcsát csinál, bedobja az alsónadrágomat egy szemetesbe. – De… – Már nincs szükség rá, majd veszünk újakat. – Vasárnapimeglepibe? – Nem, amelyik nap csak akarjuk. Ez furcsa, én inkább egy vasárnapon szeretném. A csap olyan, mint az igaziak a Szobában, csak rossz az alakja. Anya kinyitja, bevizez papírt, és letöröli a lábamat meg a fenekemet. A kezét egy gép alá teszi, aztán forró levegő zúg ki belőle, mint a mi befújóinkból, de melegebb és megint zajos. – Ez egy kézszárító, nézd, ki akarod próbálni? – Mosolyog rám, de túl fáradt vagyok a mosolygáshoz. – Jól van, akkor töröld a kezed a pólódba. Aztán rám tekeri a kék takarót, és megint kimegyünk. Bele akarok nézni a gépbe, ahol az összes dobozok, meg zacskók, meg csokoládék vannak börtönben. De Anya húz be a szobába, ahol a Százados még akar beszélni. Száz óra múlva Anya felállít, tiszta imbolyogós vagyok. A nem a Szobában aluszás megbetegít. Valamilyen kórházba megyünk – de az nem a régi A terv volt, a Beteg, Teherautó, Kórház? Most Anya körül is van egy kék takaró, szerintem biztos az, ami rajtam volt, de az még mindig rajtam van, szóval az övé biztos egy másik. A járőrkocsi ugyanannak néz ki, de nem tudom, a dolgok a Kintben becsapósak. Megbotlok az utcán, és majdnem elesek, de Anya elkap. Megyünk az autóval. Amikor meglátok egy másik autót jönni, mindig hunyorítom a szememet. – Azok a másik oldalon mennek, tudod – mondja Anya. – Melyik másik oldalon? – Látod azt a vonalat ott középen? Nekik mindig azon az oldalon kell maradniuk, nekünk pedig ezen, így nem ütközünk össze. Egyszer csak megállunk. Az autó kinyílik, és egy ember néz be arc nélkül. Sikítok. – Jack, Jack! – mondja Anya. – Egy zombi! A hasán marasztom az arcomat. – Dr. Clay vagyok, üdvözlöm önöket a Cumberland Klinikán! – mondja az arcnélküli a világon a legmélyebb hangon. – A maszkot csak azért húztam fel, hogy biztonságban legyél. Be akarsz nézni alá?

Felhúzza a fehér részt, és egy férfi ember mosolyog, nagyon-nagyon barna arcú és icipici, fekete háromszög állú. Plutty, visszaengedi a maszkot. A beszéde a fehéren átjön ki. – Adok egyet mindkettőjüknek. Anya megfogja a maszkokat. – Valóban szükséges ez? – Gondoljon bele, mi minden van a levegőben, aminek a fia még sosem volt kitéve. – Rendben. – Anya felhúzza magára az egyik maszkot, és a másikat ráakasztja a fülemre. Nem szeretem, ahogy nyom. – Én semmit se látok a levegőben – súgom Anyának. – Baktériumok – mondja. Én azt hittem, hogy csak a Szobában vannak, nem tudtam, hogy a világ is tele van velük. Egy nagy, világított épületben megyünk, azt hiszem, hogy megint a Körzet, de aztán nem az. Van egy valaki, akit Betegfelvételi Koordinátornak hívnak és nyomkod egy… ezt tudom, ez egy számítógép, pont mint a Tévében. Mind úgy néznek ki, mint az emberek az orvosos bolygón, muszáj mindig emlékezni, hogy igazik. Meglátom a legtökjóbb dolgot, egy óriási üveg sarkokkal, de konzervek meg csokoládé helyett halak vannak benne elevenen, úsznak és elbújnak a szikláknál. Húzom Anya kezét, de nem akar jönni, még mindig a Betegfelvételi Koordinátorral beszél, akinek egy név is van a címkéjén, Pilar. – Figyelj, Jack – mondja Dr. Clay, lehajoltatja a lábait, és olyan, mint egy óriási béka, miért csinál így? A feje majdnem az enyém mellett van, a haja tiszta bolyhos, mondjuk, másfél centi hosszú. Már nincs neki maszkja, csak nekem meg Anyának. – Meg kell néznünk anyukádat abban a szobában ott szemben, rendben? Én vagyok az, akinek mondja. De nem nézte már meg? Anya rázza a fejét. – Jack velem marad. – Attól tartok, Dr. Kendricknek, aki az ügyeletes általános orvos rezidensünk, most rögtön el kell végeznie az általános mintavételt. Vér, vizelet, haj, köröm, orális kenet, vaginális, anális… Anya néz rá. Kiengedi a lélegzetét. – Ott leszek bent – mondja nekem, és az ajtóra mutat és hallani fogom, hogy ha szólsz, jó? – Nem jó. – Légy szíves. Olyan bátor JancsiJack voltál, csak még egy picit bírj ki, jó? Elkapom és szorítom. – Hmm, mi lenne, ha bejönne, és elé tennénk egy paravánt? – mondja Dr. Kendrick. A haja tiszta krémes színű, és fel van tekerve a fejére.

– Egy Tévé? – súgom Anyának. – Ott van egy. Sokkal nagyobb, mint ami a Szobában van, táncolás van benne, és a színek sokkal káprázósabbak. – Ami azt illeti, rendben – mondja Anya esetleg leülhetne ott a recepciónál? Az jobban lekötné. A Pilar nő az asztal mögött beszél a telefonon, mosolyog rám, de úgycsinálok, mintha nem látnám. Sok szék van, Anya választ nekem egyet. Nézem, ahogy megy az orvosokkal. Kapaszkodni kell a székembe, hogy ne fussak utána. A bolygó átváltozott egy futballmeccsre, ahol hatalmasnagy vállú emberek sisakokban vannak. Nem tudom, hogy ez igaziból van, vagy csak képek. Megnézem a halüveget, csak túl messze van, nem látom a halakat, de biztos ott vannak, nem tudnak elmenni. Az ajtó, ahová Anya ment, egy kicsit félre van, szerintem hallom a hangját. Miért veszik el a vérét, meg a pisijét, meg a körömjét? Most is ott van, pedig nem látom, ahogy ott volt a Szobában is végig, amíg én a Nagy Szökésünket csináltam. Patás elberregett a teherautójában, most nincs a Szobában, és nincs a Kintben, nem látom a Tévében. A fejem elfáradt a gondolkodásban. Utálom, hogy nyom a maszk. A fejemre teszem, van benne egy merev rész, egy drót van benne szerintem. A hajam így nem megy bele a szemembe. Most tankok mennek egy városban, ami apró darabokra van összetörve, egy öreg ember sír. Anya nagyon hosszú időt van a másik szobában, bántják? A Pilar nő még mindig a telefonon beszél. Egy másik bolygó, ahol emberek egy hatalmasnagy szobában beszélnek mind zakókban, szerintem veszekednek. Órákon és órákon át beszélnek. Aztán megint átváltozik, és ott van Anya, és valakit visz, és az én vagyok. Egy olyan én, mint a Tükörben, csak pici. Alul szók csúsznak: A LEGFRISSEBB HELYI HÍREK. Egy női ember beszél, de nem látom: „…az egyedül élő, nőtlen férfi a kerti szerszámoskamrát atombiztos huszonegyedik századi börtönné alakította át. A zsarnok áldozatai kísértetiesen sápadtak, és úgy tűnik, szinte kataton állapotban vannak a rémálomba illő, hosszú bezártság után.” Ott van, amikor Oh rendőr a fejemre akarta tenni a takarót, és én nem engedem. A láthatatlan hang azt mondja: „Itt látható, amint az alultáplált fiú, aki képtelen önállóan járni, görcsösen rángatózva megmentőinek egyike felé sújt.” – Anya! – kiabálom. Nem jön. Hallom, hogy azt kiabálja vissza: – Már csak pár perc. – Mi vagyunk! Mi vagyunk benne a Tévében! De kikapcsolódott. Pilar áll, és egy távirányítóval a tévére mutat, és engem néz. Dr. Clay kijön, és mérges dolgokat mond Pilarra. – Megint bekapcsold! – mondom. – Mi vagyunk, látni akarom a minket! – Igazán szörnyen sajnálom… – mondja Pilar. – Jack, volna kedved bejönni most anyukádhoz? – Dr. Clay kinyújtja a kezét, vicces fehér műanyag van rajta. Nem fogom meg. – Maszkot fel, emlékszel?

Ráteszem az orromra. Mögötte megyek, nem túl közel. Anya egy kicsi, magas ágyon ül egy papírból csinált ruhában, ami hátul el van vágva. Az emberek vicces dolgokat hordanak a Kintben. – El kellett vinniük az igazi ruháimat. – Ez az ő hangja, igaz, hogy nem látom, hol jön ki a maszkból. Felmászok az ölébe, tiszta gyűrött. – Láttam minket a Tévében. – Hallottam hírét. Milyenek voltunk? – Kicsik. Huzigálom a ruháját, de nincs hol bemenni rajta. – Most nem lehet. – Helyette megpuszil a szemem mellett, de én nem puszit akarok. – Mit is mondtál, hogy… Nem is mondtam semmit. – Ami a csuklóját illeti, igen – mondja Dr. Clay –, valószínűleg újból el kell törni majd. – Ne! – Ssss, semmi baj – mondja Anya nekem. – Anya aludni fog, amikor ezt történik – mondja Dr. Kendrick, és közben rám néz. – A sebész egy fémtűt fog beültetni, hogy az ízület jobban működjön. – Mint egy kiborg? – Hogy mondod? – Igen, egy kicsit olyan leszek, mint egy kiborg – mondja Anya, és rám vigyorog. – De én azt mondanám, hogy rövid távon a fogorvosi ellátás a legsürgősebb – mondja Dr. Kendrick –, úgyhogy most rögtön elkezdünk egy antibiotikum-kúrát, valamint extra erős fájdalomcsillapítókat kap… Hatalmasat ásítok. – Tudom – mondja Anya már órák óta ágyban lenne a helyed. Dr. Kendrick az mondja: – Mit szólna Jack egy gyors rutinhoz? – Mondtam már, hogy nem. Mit akar adni nekem? – Az egy játék? – súgom Anyának. – Felesleges – mondja Anya Dr. Kendricknek. – Nekem elhiheti. – Csak a hasonló esetekben előírt protokollt követjük – mondja Dr. Clay. – Ne mondja, maguk aztán sok ilyen esettel találkoznak itt, mint a miénk, ugye? – Anya mérges, hallom a hangján. Dr. Clay rázza a fejét. – Más traumás helyzetekkel igen, de őszinte leszek: az önökéhez hasonlóval még nem találkoztam. Épp ezért kell megfelelően eljárnunk, hogy mindketten a lehető legjobb kezelésben részesüljenek már kezdettől fogva.

– Jacknek nem kezelésre van szüksége, hanem alvásra. –Anya a fogán át beszél. – Egy pillanatra sem tévesztettem soha szem elől, és semmi nem történt vele, semmi olyan, amire maga céloz. Az orvosok egymásra néznek. Dr. Kendrick azt mondja: – Nem úgy értettem… – Ennyi éven át megóvtam mindentől. – Valóban úgy tűnik – mondja Dr. Clay. – Igen, valóban. – Anya arca csupa könny, most ott van egy sötét csepp a maszkja szélén. Miért szomorítják, hogy sírjon? – És amit ma este kellett kiállnia, már állva alszik… Nem is alszok. – Tökéletesen megértem – mondja Dr. Clay. – Magasság, testsúly, és a doktornő lekezeli a sebeit, ehhez mit szólna? Egy pillanat múlva Anya bólint. Nem akarom, hogy Dr. Kendrick hozzám nyúljon, de azt nem bánom, hogy rá kell állni a gépre, ami megmutatja a nehézségemet, amikor a falnak támaszkodok véletlenül, Anya kiegyenesít. Aztán a számok mellé állok, pont úgy, ahogy a Szobában szoktuk az Ajtó mellett, de ezek többen vannak, és a vonalak egyenesebbek. – Nagyon ügyes vagy! – mondja Dr. Clay. Dr. Kendrick leír sok dolgot. Gépeket irányít a szememre, meg a fülemre, meg a szájamra, és azt mondja: – Úgy tűnik, minden csillog- villog. – Mindig fogat mosunk, ahányszor eszünk. – Parancsolsz? – Lassabban és hangosabban – mondja nekem Anya. – Fogat mosunk eszés után. – Bárcsak minden páciensem így vigyázna magára – mondja Dr. Kendrick. Anya segít áthúzni a fejemen a pólómat. Leesik tőle a maszk, és visszahúzom. Dr. Kendrick megmozogtatja minden részemet. Azt mondja, a csípőm remek, de majd rám férne egy csontsűrűség-vizsgálat, ami egy röntgenszerűség. Kaparós nyomok vannak a kezem belsején meg a lábaimon attól, amikor kiugrottam a teherautóból. A jobb térd tiszta száradott vér. Megrándulok, amikor Dr. Kendrick hozzányúl. – Bocsánat – mondja. Anya hasán vagyok, a papír gyűrődik. – A baktériumok bemennek a lyukba, és meghalt leszek. – Ne aggódj – mondja Dr. Kendrick –, letörlöm egy különleges szerrel, és az eltünteti őket. Csípős. A harapott ujjamat is megcsinálja, a bal kézen, ahol a kutya megitta a véremet. Aztán valamit rátesz a térdemre, olyan, mint egy ragasztószalag, de arcokkal, Dóra meg Csizi az, integetnek nekem. – Ó, ó…

– Fáj? – Most nagy örömet szerzett neki – mondja Anya Dr. Kendricknek. – Dóra a kedvenced? – kérdezi Dr. Clay. – Az unokahúgomnak és az unokaöcsémnek is. A foga úgy mosolyog, mint a hó. Dr. Kendrick egy másik Dórát meg Csizit tesz az ujjamra, az szoros. A Fog még mindig ott van biztonságban a jobb zoknimban. Amikor megint rajtam van a pólóm meg a takaróm, az orvosok tiszta halkan beszélnek, aztán Dr. Clay azt kérdezi: – Tudod, mi az a tű, Jack? Anya nyög. – Jaj, ne csinálják ezt! – Így a labor rögtön reggel teljes vérképet tud készíteni. Fertőzések markerei, tápanyaghiány… Ez is csatolható bizonyíték, és ami még fontosabb, mindjárt tudni fogjuk, mire van Jacknek szüksége. Anya rám néz. – Tudsz szuperhős lenni még egy percig, és megengeded, hogy Dr. Kendrick megbökje a karod? – Nem. – Mind a kettőt bedugom a takaró alá. – Légyszi. De nem, az összes bátorságot elhasználtam. – Csak ilyen kevés kell – mondja Dr. Kendrick, és egy csövet tart fel. Az sokkal több, mint a kutya vagy a szúnyog, alig fog maradni nekem. – És aztán kapsz egy… Mit szeretne? – kérdezi Anyától. – Szeretnék menni az Ágyba. – A doktornő valami finomságra gondolt – mondja Anya. –Mondjuk egy sütire, vagy ilyesmire. – Hmm, szerintem süti az most nincs, a konyha már zárva van – mondja Dr. Clay. – Mit szólnál egy lollihoz? Pilar behoz egy üveget tele nyalókával, az a lolli. – Rajta, válassz egyet! – mondja Anya. De túl sok van, sárga, meg zöld, meg piros, meg kék, meg narancs. Mindegyik lapos kör, nem labdák, mint Patásé, amit Anya kidobott, én meg akkor is megettem. Anya választ nekem egy pirosat, de rázom a fejemet, mert a másik is piros volt, és szerintem megint sírni fogok. Anya egy zöldet választ. Pilar leszedi a műanyagot. Dr. Clay beledöfi a könyököm belsejébe a tűt, és sikítok, és próbálok elmenni, de Anya fog, a szájamba teszi a nyalókát, és szopogatom, de nem múlik el a fájás. – Mindjárt készen vagyunk – mondja. – Nem szeretem. – Nézd csak, már kint is van a tű. – Ügyes voltál – mondja Dr. Clay. – Nem, a nyalókát!

– Már megkaptad a nyalókád – mondja Anya. – Nem szeretem, nem szeretem a zöldet! – Semmi baj, köpd ki. Pilar megfogja. – Próbáld ki a narancsot, én azt szeretem a legjobban. Nem tudtam, hogy kettőt is szabad. Pilar kibont nekem egy narancsot, és az jó. *** Először meleg, aztán meg hideg lesz. A meleg, az jó, de a hideg, az vizes. Anya meg én az Ágyban vagyunk, de kicsi lett, és hideg kezd lenni a lepedő alattunk, meg a lepedő rajtunk, és a Paplan nem fehér, tiszta kék… Ez nem a Szoba. Buta Fütyi feláll. – A Kintben vagyunk – súgom neki. – Anya… Megrándul, mint az áramütés. – Pisiltem. – Semmi baj. – De tiszta vizes. A pólóm is a pocimnál. – Ne is törődj vele. Próbálok nemtörődni. A feje felett nézek. A padló olyan, mint a Szőnyeg, de bolyhos, és nincsen minta, és nincsen széle, olyan szürkésszerű, egészen a falig megy, nem tudtam, hogy a fal zöld. Egy szörny képe van rajta, de amikor megnézem, az igaziból egy tengerhullám. Egy olyan alak, mint a Tetőablak, csak a falban, tudom, mi az, egy oldalra néző ablak, sok száz facsík van rajta, de bejön a fény közöttük. – Még mindig törődök vele – mondom Anyának. – Hát persze. – Megkeresi az arcomat, hogy megpuszilja. – Nem tudok nemtörődni, mert még mindig vizes vagyok. – Ja, úgy – mondja másik hangon. – Nem úgy értettem, hogy ne törődj azzal, hogy bepisiltél, hanem hogy ne aggódj miatta. Kimászik, még mindig a papírruhája van rajta, össze van gyűrve. – Majd a nővérek kicserélik a lepedőt. Nem látok nővéreket. – De a többi pólóm… – Ők a Komódban vannak, a lenti fiókban. Tegnap ott voltak, akkor szerintem most is ott vannak. De a Szoba még mindig ott van, amikor mi nem vagyunk benne? – Mindjárt kitalálunk valamit – mondja Anya. Az ablaknál van, széjjelebb csinálta a facsíkokat, és sokkal több a fény. – Ezt hogy csináltad? Odafutok, az asztal, bumm, megüti a lábamat. Anya nemfájósra dörzsöli. –A zsinórral, látod? Ez a redőny zsinórja.

– Mi az a…? – Ez a zsinór nyitja és csukja a redőnyt, azt a dolgot hívják így, amitől nem látsz ki. – Miért nem látok ki tőle? – Úgy értem, hogy te, hogy bárki. Miért vagyok én bárki? – Az emberek nem tudnak tőle kilátni és belátni – mondja Anya. De én kinézek, olyan, mint a Tévé. Van fii, meg fák, meg egy fehér épület darabja, meg három autó, egy kék, egy barna, egy ezüst csíkos részekkel. –A fűn… – Mi az? – Az egy keselyű? – Szerintem csak egy varjú. – Egy másik… – Az egy hogyishívják, egy galamb. Korai Alzheimer! Jól van, mosakodjunk meg. – De még nem reggeliztünk – mondom neki. – Majd utána reggelizünk. Rázom a fejemet. – A reggeli a fürdés előtt jön. – Nem muszáj így lennie, Jack. –De… – Nem muszáj ugyanúgy csinálni, ahogy szoktuk – mondja Anya most azt csinálhatunk, amit akarunk. – Én a reggelit szeretném a fürdés előtt. De elment egy sark mögé, és nem látom, futok utána. Egy ebben benne levő másik kicsi szobában megtalálom, a padló fényes, hideg, fehér kockásra változott át, és a falak is fehérek lettek. Van benne egy vécé, ami nem a Vécé, meg egy mosdó, ami kettőször akkora, mint a Mosdó nagysága, meg egy magas, láthatatlan doboz, ami biztos a zuhany, amiben az emberek a Tévében szoktak pancsolni. – Hová bújt el a kád? – Itt nincs kád. – Anya kétoldalra csapja a doboz elejét, és akkor az kinyílik. Leveszi a papírruháját, és belegyűri egy kosárba, ami szerintem egy szemetes, de nincs neki teteje, ami azt mondja, hogy ding. – Vegyük le ezt a mocskos pólót is. A pólóm húzza az arcomat, amikor lejön. Összegyűri és a szemetesbe dobja. – De… – Ez egy rongy. – De nem, az az én pólóm! – Majd kapsz másikat, sok másikat. – Alig hallom a hangját, mert bekapcsolta a zuhanyt, tiszta zuhogós. – Gyere be! – Nem tudom, hogy kell. – Nagyon finom, hidd el! – Anya vár. – Jó, akkor sietek. Belép és elkezdi becsukni a láthatatlan ajtót. – Ne!

– Muszáj, különben kiloccsan a víz. – Ne! – Nézhetsz az üvegen keresztül, itt vagyok bent. – Bumm, elcsúsztatja, már nem látom, csak elmosódósan, nem olyan, mint az igazi Anya, hanem egy szellem, ami furcsa hangokat ad. Beleütöm a kezemet, nem tudom, hogy kell, de aztán tudom és szétnyitom. – Jack… – Nem szeretem, amikor te bent vagy, én meg kint. – Akkor gyere be. Sírok. Anya letöröli az arcomat a kezével, ami szétkeni a könnyeket. – Ne haragudj – mondja ne haragudj. Talán túl nagy léptekkel haladok. Megölel, tiszta vizes lesz tőle a mindenem. – Most már nincs miért sírni. Amikor kisbaba voltam, csak akkor sírtam, amikor jó okom volt rá. De az, hogy Anya bemegy a zuhanyba, és engem kicsuk a rossz oldalra, az jó ok. Most már bejövök, laposan az üveghez állok, de így is rám fröccsen. Anya beleteszi az arcát a zajos vízesésbe, hosszút nyög. – Fáj valamid? – kiabálom. – Nem, csak próbálom élvezni az első zuhanyzást hét év óta. Van ott egy pici csomag, amire az van írva, Sampon, Anya a fogával nyitja ki, az egészet elhasználja, úgyhogy majdnem alig marad. Órákon át vizezi a haját, és még többet rárak egy másik kis dobozból, amire az van írva, hogy Hajkondicionáló, hogy selymesre csináljon. Az enyémre is akar tenni, de én nem akarok selymes lenni, nem teszem bele az arcomat a fröcskölésbe. A kezével mos meg, mert itt nincs mosdókendő. A lábamon lila részek lettek, amikor réges-rég leugrottam a teherautóról. A sebeim mindenhol fájnak, főleg a térdemen a Dóra meg Csizis ragtapaszom alatt, ami pöndörödős lett. Anya szerint ez azt jelenti, hogy a seb gyógyul. Nem tudom, hogy a fájás miért jelenti a gyógyulást. Mindenkinek van egy szupervastag fehér törölközője, amit használhat, nem kell közösen. Én inkább közösen szeretném, de Anya szerint az butaság. Egy másik harmadik törölközőt a fejére csavar, óriási és tiszta csúcsos, mint egy fagyi, nevetünk. Szomjas vagyok. – Kaphatok egy kicsit? – Á, majd kicsit később. – Egy nagy holmit nyújt nekem, ujjai vannak, meg övje, mint egy jelmeznek. – Egyelőre vedd fel ezt a fürdőköpenyt. – De ez egy óriásnak való. – Jó lesz. – Feltűri az ujjakat, úgy rövidebbek és pufik lesznek. Más a szaga, szerintem ez a kondicionáló. Megköti a fürdőköpenyet a közepem körül. Felemelem a hosszú részt, hogy tudjak menni. – Tádám – mondja Anya Jack király!

Kivesz egy másik pont ugyanolyan fürdőköpenyet, neki csak a bokájáig megy le. – Én leszek a király, tyuhé, tyuhé, te lehetsz a királyné – énekelem. Anya tiszta rózsaszín, és vigyorog, a haja fekete a vizes-ségtől. Az enyém megint copfban van, de gubancos, mert nincs itt a Fésű, őt a Szobában hagytuk. – El kellett volna hoztad a Fésűt – mondom Anyának. – Hoznod – mondja. – Ne felejtsd el, hogy eléggé siettem, hogy találkozzunk. – Igen, de most szükségünk van rá. – Arra a régi műanyag fésűre, aminek a fele foga kitörött? Pont annyira van rá szükségünk, mint egy púpra a hátunkon – mondja. Megtalálom a zoknimat az ágyban, felveszem, de Anya azt mondja, ne, mert tiszta koszos az utcától, amikor futottam és futottam, és van rajta lyuk. Azt is bedobja a szemetesbe, mindent pocsékol. – De a Fog, őt elfelejtettük! – Futok kivenni a zoknikat a szemetesből, a másodikban megtalálom a Fogat. Anya forgatja a szemét. – Ő a barátom – mondom neki, és beteszem Fogat a fürdőköpenyem zsebébe. Nyalogatom a fogaimat, mert furcsának érezem őket. – Jaj ne, nem mostam fogat a nyalóka után! – Erősen nyomom őket az ujjaimmal, nehogy kiessenek, de a harapott ujjal nem. Anya rázza a fejét. – Nem volt igazi. – Igazi íze volt. – Nem, úgy értem, hogy cukormentes volt, nem igazi cukrot raknak bele, az meg nem árt fognak. Ezt nem értem. A másik ágyra mutatok. – Ott ki alszik? – Az a tiéd. – De én veled alszok. – Nos, a nővérek ezt nem tudják. – Anya kibámul az ablakon. Az árnyéka tiszta hosszú a puha szürke padlón, még sose láttam ilyen hosszút. – Az nem egy macska ott a parkolóban? – Nézzük meg! – Futok megnézni, de a szemem nem találja meg. – Megyünk felfedezi? – Hol? – Kint. – Már a Kintben vagyunk. – Igen, de menjünk ki a friss levegőre, és keressük meg a macskát. – Tök jó! Talál nekünk két pár papucst, de nem jó rám, elesek benne, Anya azt mondja, most lehetek mezítláb. Amikor megint kinézek az ablakon, egy valami odaberreg a többi kocsi mellé, egy furgon, és az van ráírva, hogy Cumberland Klinika.

– Mi van akkor, ha idejön? – Kicsoda? – Patás, ha idejön a teherautójával. Majdnem elfelejtettem, hogy felejthetném el őt? – Nem tudna, mert nem tudja, hol vagyunk – mondja Anya. – Megint titok vagyunk? – Olyasmi, de most jó értelemben. Az ágy mellett van egy – tudom, mi az, egy telefon. Felemelem a felső részt, azt mondom: – Halló! – de senki se beszél, csak valami zümmögésszerű van benne. – Jaj, Anya, még nem is kaptam. – Később. Ma minden hátrafelé van. Anya kilincsezik, és fintorog egyet, biztos a rossz csuklója. A másik kézzel csinálja. Kimegyünk egy hosszú szobába, ahol sárga falak vannak, és teljesen végig ablakok, és a másik oldalon ajtók. Minden fal másik színű, biztos ez a szabály. A mi ajtónk az, amire rá van írva, hogy Hét, tiszta arannyal. Anya azt mondja, a többi ajtón nem mehetünk be, mert az másik embereké. – Milyen másik embereké? – Még nem találkoztunk velük. Akkor honnan tudja? – Az oldalra néző ablakokon kinézhetünk? – Persze, azon kinézhet bárki. – A bárki, az mi vagyunk? – Mi és bárki más – mondja Anya. A bárki más nincs itt, csak mi. Ezeken az ablakokon nincsen redőny, hogy ne lehessen tőle kilátni. Ez egy másik bolygó, több más autókat mutat, például zöldet, meg fehéret, meg egy pirosat, meg egy sziklás helyt, és valamik mennek, amik emberek. – Milyen picik, mint a tündérek. – Nem, csak amiatt, hogy messze vannak – mondja Anya. – Igaziból igaziak? – Olyan igaziak, mint te meg én. Megpróbálom elhinni, de nehéz. Ott van egy nő, aki igaziból nem is az, tudom, mert szürke, ő egy szobor, és tiszta meztelen. – Gyere már – mondja Anya mindjárt éhen halok! – Én csak… Húz a kezemnél. Aztán nem tudunk többet menni, mert lépcsők vannak lefelé, sok. – Kapaszkodj a korlátba. – A mibe? – Ebbe itt, a rácsba. Azt csinálom.

– Egyszerre egy lépcsőt lépj. Le fogok esni. Leülök. – Jó, így is menni fog. A fenekemen megyek, egy lépcsőt, aztán még egyet, aztán még egyet, és az óriásköpeny szétmegy. Egy nagy valaki rohan felfelé a lépcsőkön gyorsangyorsan, mintha repülne, de nem, ő egy igazi ember tiszta fehérben. Anya fürdőköpenyébe teszem az arcomat, hogy ne lásson meg. – Ó – mondja –, a hívót kellett volna… Az ki lehet? – Ott a hívó az ágya mellett. – Elboldogultunk – mondja neki Anya. – Noreen vagyok, mindjárt hozok maguknak új maszkokat. – Elnézést, azt elfelejtettük – mondja Anya. – Persze, felhozom a szobájukba, rendben? –Ne fáradjon, lejövünk. – Remek. Jack, csipogjak egy beteghordónak, hogy levigyen a lépcsőn? Nem értem, megint eldugom az arcomat. – Semmi gond – mondja Anya. – Majd ő megoldja. A fenekemen megyek le a többi tizenegyen. Lent Anya megint megköti a fürdőköpenyet, úgyhogy még mindig mi vagyunk a király meg a királyné, mint a „Kék a levendula” mondókában. Noreen ad egy másik maszkot, amit fel kell húzni, azt mondja, ő egy nővér, és egy másik helyről jött, amit Írországnak hívnak, és tetszik neki a copfom. Bemegyünk egy óriási helyre, amiben asztalok vannak, még sose láttam ennyit tányérokkal, meg poharakkal, meg késekkel, és az egyik hasba döf, az egyik asztal, úgy értem. A poharak láthatatlanok, mint a miénkek, de a tányérok kékek, az undorító. Olyan, mint egy bolygó a Tévében, ami teljesen rólunk szól, emberek mondják, hogy „Jó reggelt!”, meg „Isten hozta a Cumberlandben!”, meg „Gratulálunk!”, nem tudom, mihez. Van, aki olyan fürdőköpenyben van, mint a miénk, és van, aki pizsamában, és van, aki más egyenruhákban. A legtöbben óriásiak, de nincsen hosszú hajuk, mint nekünk, gyorsan mozognak, és egyszer csak ott vannak minden oldalon, még hátul is. Közel jönnek, és annyi foguk van, és nem jó a szaguk. Egy férfi, akin szakáll van, azt mondja: – Hát, kishaver, te egy hős vagy! Én vagyok az, akit mond. Nem nézek oda. – Eddig hogy tetszik a világ? Nem mondok semmit. – Elég szép? Bólintok. Szorosan fogom Anya kezét, de az ujjaim csúsznak, összevizezik magukat. Anya lenyel gyógyszereket, amiket Noreen ad neki. Ismerek egy fejet magasan a bolyhos hajjal, az Dr. Clay, de nincs rajta maszk. Megrázza Anya kezét az ő fehér műanyagjával, és megkérdezi, hogy jól aludtunk-e. – Túlságosan fel voltam spannolva – mondja Anya. Más egyenruhás emberek is odajönnek, Dr. Clay neveket mond, de nem értem őket. Az egyiknek kanyarodós haja van, ami tiszta szürke, és úgy hívják, hogy a

Klinika Igazgatója, ami azt jelenti, hogy ő főnök, de nevet, és azt mondja, hogy nem igazán, és én nem tudom, mi ebben a vicc. Anya egy székre mutat, hogy üljek le mellé. A tányér mellett ott van a legcsodálatosabb dolog, szerintem egy tojás, de nem igazi, egy csokoládé. – Hoppá, tényleg, boldog húsvétot! – mondja Anya – Teljesen elfelejtettem. Kézben tartom az úgycsinálós tojást. Nem gondoltam volna, hogy a Nyuszi be tud menni a házakba. Anya maszkja lent van a nyakán, gyümölcslét iszik, ami furcsa színű. A fejemre teszi az én maszkomat, hogy megkóstoljam a gyümölcslét, de láthatatlan darabok vannak benne, mondjuk, baktériumok, és mennek le a torokomon, visszaköhögöm a pohárba nagyon halkan. Bárkik vannak túl közel, és furcsa kockákat esznek, amiken kicsi kockák vannak, meg pöndörödős szalonnákat. Miért hagyják, hogy az étel rámenjen a kék tányérokra, és tiszta szín legyen minden? Mondjuk, finom szaga van, de túlságosan, és a kezem megint csúszik, a Húsvétot visszateszem a tányér pontosan kellős közepébe. A kezemet beletörölöm a fürdőköpenybe, de a harapott ujjat nem. A kések és villák is rosszak, nincs fehér a fogójukon, csak fém, az biztos fáj. Az embereknek óriási szemük van, mindenféle formájú az arcuk, van bajuszos, meg lógó ékszeres, meg festett részes. – Nincsenek gyerekek – súgom Anyának. – Micsoda? – Hol vannak a gyerekek? – Szerintem nincsenek. – Azt mondtad, hogy millió gyerek van a Kintben. – A klinika csak egy pici része a világnak – mondja Anya. –Idd meg a gyümölcslét. Te, nézd csak, ott egy fiú. Kukucsolok oda, ahová mutat, de a fiú hosszú, mint egy férfi, és szögek vannak az orrában, meg az állában, meg a szemfelettjében. Lehet, hogy egy robot? Anya egy barna, gőzölgős dolgot iszik, aztán fintorog egyet, és leteszi. – Mit szeretnél? – kérdezi. A Noreen nővér ott van rögtön mellettem, összerándulok. – Svédasztal van – mondja ehetnél, nézzük csak, waffelt, omlettet, palacsintát… Azt suttogom: – Nem. – Ilyenkor azt mondjuk: Köszönöm, nem – mondja Anya. – Így illik. Emberek, akik nembarátaim, lőnek láthatatlan sugarakkal, Anyához teszem az arcomat. – Mit ennél szívesen, Jack? – kérdezi Noreen. – Kolbászt, pirítóst? – Néznek – mondom Anyának.

– Csak barátságosak veled. Bárcsak abbahagynák. Megint itt van Dr. Clay, közel hajol hozzánk. – Ez meglehetősen nyomasztó lehet Jack, illetve mindkettőjük számára. Lehet, hogy kicsit túlzás így, az első napon? Mi az az Első Nap? Anya fúj egyet a szájával. – A kertet akartuk megnézni. Nem, az Alice volt. – Nem kell sietni – mondja Dr. Clay. – Egyél pár falatot valamiből – mondja Anya. – Jobban fogod érezni magad, ha legalább a gyümölcslét megiszod. Rázom a fejemet. – Mi lenne, ha készítenék két tálat, és felvinném a szobájukba? – kérdezi Noreen. Anya visszacsattantja az arcára a maszkot. – Akkor gyere. Szerintem mérges. Kapaszkodok a székbe. – És mi van a Húsvéttal? – Mi? Mutatom. Dr. Clay ellopja a tojást, én meg majdnem kiabálok. – Tessék – mondja, és beledobja a fürdőköpenyem zsebébe. A lépcső felfelé menet nehezebb, úgyhogy Anya visz. Noreen azt mondja: – Hadd vigyem én, megengedi? – Semmi gond – mondja Anya majdnem kiabálva. Anya szorosan becsukja a Hetes Számú ajtónkat, amikor Noreen kimegy. Levehetjük a maszkokat, amikor csak mi vagyunk, mert nekünk ugyanolyan baktériumjaink vannak. Anya megpróbálja kinyitni az ablakot, rácsap, de nem tudja. – Most kaphatok egy kicsit? – Nem kéred a reggelidet? – Utána. Lefekszünk, és kapok egy kicsit, a balt, finom. Anya azt mondja, a tányér nem baj, a kék nem megy rá az ételre, megdörzsölteti az ujjammal, hogy lássam. A késeknél és a villáknál is a fém furcsa érzés, hogy nincs fehér nyelük, de igaziból nem fáj. Van egy öntet, amit a palacsintára lehet tenni, de én nem akarom, hogy az enyém vizes legyen. Mindegyik ételből eszek egy kicsit, és mindegyik jó, csak a szósz a tojásrántottán nem. A csokoládés, a Húsvét olvadott belül. Kétszer jobban

csokoládés, mint a csokoládék, amiket néha kaptunk Vasárnapimeglepibe, ez a legjobb életemben. – Jaj! Elfelejtettük megköszönni a Jézuskának – mondom Anyának. – Majd most megköszönjük, ő nem haragszik, ha később mondjuk. Aztán egy óriási böfögést csinálok. Aztán visszamegyünk aludni. *** Amikor az ajtó kopog, Anya beengedi Dr. Clayt, és visszateszi a maszkját, meg az enyémet. Most nem nagyon ijesztő. – Hogy érzed magad, Jack? – Jól. – Adj egy pacsit. A műanyag keze fent van, és mozogtatja az ujjait, úgycsinálok, mintha nem látnám. Nem adom neki az ujjaimat, nekem kellenek. Anyával olyan dolgokról beszélgetnek, hogy Anya miért nem tud elaludni, tachycardia és újraátélés. – Próbáljuk meg ezt, egyet lefekvés előtt – mondja, és ír valamit a jegyzetére. – És a gyulladáscsökkentő talán jobb lesz a fogfájásra… – Megoldható, hogy nálam legyenek a gyógyszereim, és ne a nővérek adagolják, mintha beteg lennék? – Persze, megoldható, feltéve, hogy nem hagyja őket elöl. – Jack tudja, hogy nem szabad a gyógyszerekhez nyúlni. – Ami azt illeti, én inkább néhány betegünk miatt gondoltam, akiket gyógyszerfüggőséggel kezelünk. Neked pedig hoztam egy varázstapaszt. – Jack, Dr. Clay hozzád beszél. A tapaszt a karomra kell tenni, egy része kicsit olyan lesz tőle, hogy ott nem érezem. Hozott menő napszemüvegeket is, hogy húzzuk fel, amikor túl fényes van az ablakokban, az enyém piros, Anyáé fekete. – Mint a rapperek – mondom Anyának. Sötétebbek lesznek, ha a Kintnek a kintjében leszünk, és világosabb, ha a Kintnek a bentjében leszünk. Dr. Clay szerint a szemem szuperjói lát, de még nem szokta meg, hogy messzire nézzen, erősítenem kell ki az ablakon. Nem is tudtam, hogy a szememben is van izom, odateszem az ujjamat, hogy megnyomjam, de nem érezem őket. – Na, milyen az a tapasz? – kérdezi Dr. Clay. – Már elzsibbadtál? Lehámozza, és hozzám nyúl, látom az ujját rajtam, de nem érezem. Aztán a rossz dolog: tűk vannak nála, és azt mondja, hogy bocsánat, de hat oltást kell kapni, hogy ne kapjak szörnyű betegségeket, és azért kell a tapasz, hogy a tűk ne legyenek fájósak. Hat, az nem lehet, elfutok a szoba vécés részébe. – Meg is halhatsz tőlük – mondja Anya, és odahúz Dr. Clayhez. – Ne!

– A baktériumokra gondolok, nem az oltásra. Akkor is nem. Dr. Clay azt mondja, hogy nagyon bátor vagyok, de nem, minden bátoromat elhasználtam a Bé Tervre. Sikítok és sikítok. Anya az ölében tart, amíg Dr. Clay újra meg újra belém szúrja a tűit, és fájnak, mert levette a tapaszt, a végén azért sírok, és Anya visszateszi rám. – Most már végeztünk, ígérem. – Dr. Clay beleteszi a tűket egy dobozba a falon, amit úgy hívnak, Fémeszközök. Hozott nekem egy nyalókát a zsebében, egy narancsot, de túl tele vagyok. Azt mondja, elrakhatom máskorra. – …ő sok tekintetben olyan, mint egy újszülött, a figyelemre méltóan fejlett olvasási és számolási készsége ellenére – mondja Anyának. Erősen figyelek, mert én vagyok az ő. – Az immunológiai kérdéseken túl valószínűleg komoly kihívások elé néz majd, nézzük csak, a társadalmi beilleszkedés és nyilván a szenzoros moduláció, azaz az őt érő ingerek szűrése és osztályozása terén is, valamint nehézségek adódnak a térérzékelésben is… – Emiatt megy neki folyton mindennek? – Pontosan. Annyira ismerős volt számára a saját zárt környezete, hogy nem volt szüksége a távolságbecslés elsajátítására. Anya feje a kezében van. – Én azt hittem, rendben van. Többé-kevésbé. Nem vagyok rendben? – Úgy is felfoghatjuk… De abbahagyja, mert kopogás van, és amikor kinyitja, Noreen jön egy másik tálcával. Csinálok egy böfögést, a hasam még mindig dugig van a reggelitől. – Ideális volna egy mentálhigiénés terapeuta, akinek képesítése van játék- és művészetterápiából is – mondja Dr. Clay-, de a ma reggeli értekezleten megegyeztünk abban, hogy jelenleg a prioritás a biztonságérzet kialakítása benne. Illetve mindkettejükben. Ennek az a módja, hogy nagyon lassan bővítjük a bizalom körét. A keze a levegőbe egyre szélesebben mozog. – Minthogy én voltam a szerencsés pszichiáter, aki ügyeletben volt tegnap este… – Szerencsés? – kérdezi Anya. – Szerencsétlen megfogalmazás volt. – Dr. Clay kicsit elvigyorodik. – Egyelőre én fogok mindkettejükkel együtt dolgozni… Milyen dolgozás? Nem tudtam, hogy a gyerekeknek is kell dolgozni. – .. .természetesen a kollégáim közreműködésével, akiknek a gyermek- és serdülőkori pszichiátria a szakterületük, a neurológusunkkal és a pszichoterapeutáinkkal együtt, de bevonunk egy táplálkozási szakértőt, egy fiziko…

Megint kopogás. Noreen az egy rendőrséggel, ez egy férfi, de nem a sárga hajú tegnap estéről. Az három ember már a szobában, meg mi ketten, az együtt öt, majdnem tele van karokkal, meg lábakkal, meg mellkasokkal. Mind annyit mondanak, hogy már fáj. – Ne mondjátok mind egyszerre. – Ezt csak lehalkítva mondom. Az ujjaimat belenyomom a fülembe. – Akarsz egy meglepetést? Anya engem mondott. Nem tudtam. Noreen elment, és a rendőrség is. Rázom a fejemet. Dr. Clay azt mondja: – Nem vagyok biztos abban, hogy ez a legszerencsésebb… – Jack, ez a legjobb hír! – vág közbe Anya. Képeket tart fel. Közelmenés nélkül is látom, Patás az. Ugyanaz az arc, mint amikor megnéztem az Ágyban akkor éjjel, de egy irat van a nyakában, és számok előtt áll, mint amilyenekkel megjelöltük a magasomat a szülinapjaimon, majdnem a száznyolcvannál van, de nem egészen. Van egy kép, amelyiken oldalra néz, és egy másik, amelyiken meg rám néz. – Az éjjel a rendőrség elfogta, bevitték a börtönbe, és ott is marad – mondja Anya. Nem tudom, hogy a barna teherautó is a börtönben van-e. – A képek láttán jelentkeznek a tünetek, amelyekről beszéltünk? – kérdezi Anyát Dr. Clay. Anya forgatja a szemét. – Miután hét évig az igaziban volt részem, gondolja, hogy most egy fotó láttán összeomlok? – És mi a helyzet Jackkel, ő mit érez? Nem tudom a választ. – Felteszek neked egy kérdést – mondja Dr. Clay de csak akkor kell rá válaszolnod, ha akarsz. Jó? Ránézek, aztán vissza a képekre. Patás beszorult a számokba, és nem bír kijönni. – Csinált veled ez az ember olyat, amit nem szerettél? Bólintok. – Meg tudod mondani, mit csinált? – Áramszünetet csinált, és a zöldségek nyálkások lettek. – Értem. Bántott téged? – Ne… – mondja Anya. Dr. Clay felteszi a kezét. – Senki sem vonja kétségbe a szavait – mondja Anyának. –De gondoljon az éjszakákra, amikor maga aludt. Nem végezném el a munkámat, ha nem kérdezném meg magától Jacktől is, nem igaz? Anya nagyon hosszún engedi ki a levegőt.

– Semmi baj – mondja –, válaszolhatsz. Bántott téged Patás? – Igen – mondom kétszer. Mind a ketten rám néznek. – Amikor a Nagy Szökésünket csináltam, ledobott a teherautóba, és a második, amikor az utcára, a második volt a legbántósabb. – Jól van – mondja Dr. Clay. Mosolyog, nem tudom, miért. – Mindjárt megkérdezem a labortól, szükség lesz-e újabb DNS-mintára kettejüktől. – DNS? – Anya megint az őrült hangján beszél. – Gondolja, hogy egyéb látogatóim is voltak? – Azt gondolom, hogy így működik az igazságszolgáltatás, minden rubrikát ki kell pipálni. Anya az egész száját beszívja, láthatatlan lesz neki. – Naponta engednek szabadon szörnyetegeket technikai bakik miatt. – Dr. Clay tiszta dühösnek hangzik. – Rendben? – Rendben. Amikor kimegy, letépem a maszkomat, és megkérdezem: – Mérges ránk? Anya rázza a fejét. – Patásra mérges. Azt hittem, Dr. Clay nem is ismeri őt, azt hittem, csak mi ismerjük. Megyek megnézni a tálcát, amit Noreen hozott. Nem vagyok éhes, de amikor megkérdezem Anyát, azt mondja, hogy már elmúlt egy óra: akkor már túl késő van az ebédhez, az ebédnek tizenkettő valamikor kell lenni, de nincs még hely a hasamban. – Nyugi – mondja Anya itt minden másképp van. – De mi a szabály? – Nincsen szabály. Ebédelhetünk egykor vagy háromkor vagy az éjszaka kellős közepén is. – Nem akarok az éjszaka kellős közepén ebédelni. Anya fúj egyet a szájával. – Legyen az új szabály az, hogy az ebéd… bármikor lehet tizenkettő és kettő óra között. És ha nem vagyunk éhesek, akkor kihagyjuk. – Hogyan kihagyjuk? – Semmit se eszünk. Nullát. – Jó. – Én nem bánok nullát enni. – De mit fog csinálni Noreen a sok étellel? – Kidobja. – Az pocsékolás. – Igen, de ki kell dobni a szemétbe, mert… olyan, mintha piszkos lenne. Nézem a sok színes ételt a kék tányérokon. – Nem néz ki piszkosnak. – Igaziból nem az, de senki sem akarná megenni azután, hogy a tányérunkon volt – mondja Anya. – Ne aggódj miatta. Mindig ezt mondja, de nem tudom, hogy kell nemaggódni.

Olyan óriásit ásítok, hogy majdnem elesek tőle. A karom még mindig fáj attól, ahol a zsibbadás volt. Megkérdezem, hogy megint elaludhatunk-e, és Anya azt mondja, persze, de ő az újságot fogja olvasni. Nem tudom, miért akar újságot olvasni a velemalvás helyett. *** Amikor felébredek, a fény rossz helyen van. – Semmi baj – mondja Anya, és az enyémhez teszi az arcát –, minden rendben. Felveszem a menő napszemüvegem, hogy nézzem Isten sárga arcát az ablakunkban, a fény átcsúszik a bolyhos szürke szőnyegen. Noreen jön zacskókkal. – Igazán kopoghatna! – Anya majdnem kiabál, visszateszi a maszkját, meg az enyémet. – Elnézést – mondja Noreen. – Ami azt illeti, kopogtam, de legközelebb hangosabban fogok. – Bocsánat, én nem… Épp Jackhez beszéltem. Lehet, hogy hallottam, de nem tudtam, hogy az ajtó az. – Semmi gond – mondja Noreen. – Mindenféle hangok hallatszanak a többi szobából, hallom őket, de nem tudom, mi hol van. – Biztosan nagyon furcsának tűnik még minden. Anya kicsit nevet. – És ami ezt a legényt illeti… – Noreen szeme tiszta fényes. – Szeretnéd megnézni az új ruháidat? Ezek nem a mi ruháink, másikak, és zacskókban vannak, és ha nem jók ránk, vagy nem tetszenek, Noreen visz-szaviszi őket a boltba, és majd újakat hoz. Mindegyiket felpróbálom, a legjobban a pizsama tetszik, az szőrös és űrhajósos. Olyan, mint egy Tévéfiú jelmeze. Van cipő is, amit olyan karcolós valamivel lehet becsukni, ami ragad, és tépőzárnak hívják. Szeretem, rrrrpppp-rrrrrppp, kinyitni meg becsukni. De menni nehéz benne, olyan, mintha mindjárt elesnék. Jobban szeretem az ágyon hordani, a levegőben integetek a lábammal, és a cipők verekednek, aztán megint barátok lesznek. Anya egy túl szűk farmert húzott. – Manapság ilyet hordanak – mondja Noreen –, és magának aztán igazán megvan hozzá az alakja. – Kik hordanak? – A fiatalok. Anya vigyorog egyet, nem tudom, miért. Egy túl szűk inget is felvesz. – Ezek nem az igazi ruháid – súgom neki. – Most már azok.

Az ajtó kopog, egy másik nővér jön, ugyanolyan az egyenruha, de másik arc. Azt mondja, tegyük vissza a maszkunkat, mert látogatónk jött. Nekem még sosem volt látogatóm, nem tudom, hogyan. Bejön egy valaki, és Anyához fut, ököllel felugrok, de Anya sír meg nevet egyszerre, biztos boldogszomorú. – Jaj, anyu! – Ezt Anya beszéli. – Jaj, anyu! – Kicsim… – Visszajöttem! – Vissza bizony! – mondja a valaki. – Amikor felhívtak, biztos voltam benne, hogy újabb vaklárma… – Hiányoztam? – Anya nevetni kezd, de furcsán. A nő is sír, csupa fekete csöpögés van a szeme alatt, nem tudom, miért feketén jön ki a könnye. A szája tiszta vérszínű, mint a Tévénőknek. Sárgás haja van, rövid, de nem teljesen rövid, és nagy aranygombok vannak beledugva a fülébe a lyuk alatt. Még mindig a karjában szorítja Anyát, és háromszor olyan körben, mint Anya. Még sose láttam Anyát mást megölelni. – Hadd lássalak egy pillanatra e nélkül a buta maszk nélkül! Anya lehúzza a maszkot, mosolyog és mosolyog. A nő most rám bámul. – Ezt nem hiszem el, ez az egész hihetetlen! – Jack – mondja Anya –, ez itt a nagymamád. Szóval tényleg van nagymamám. – Micsoda gyönyörűség! – A nő kinyitja a karját, mintha integetni akarna, de nem. Idejön hozzám. Bemegyek a szék mögé. – Nagyon szeretetreméltó – mondja Anya –, csak nincs hozzászokva másokhoz rajtam kívül. – Persze, persze. – A Nagymama kicsit közelebb jön. – Jaj, Jack, te vagy a világ legbátrabb kis fickója, visszahoztad az én kicsikémet. Milyen kicsikét? – Emeld fel a maszkodat egy pillanatra – mondja Anya. Felemelem, aztán plutty, vissza. – A te álladat örökölte – mondja a Nagymama. – Szerinted igen? – Persze, te mindig megőrültél a gyerekekért, folyton ajánlkoztál, hogy vigyázol rájuk… Csak beszélnek és beszélnek. Benézek a ragtapaszom alá, látni, hogy még mindig leesik-e az ujjam, vagy nem. A piros pöttyök most pikkelyesek. Levegő jön befelé. Egy arc van az ajtóban, egy arc, amin mindenhol szakáll van, az állon meg az orr alatt is, de a fejen nem. – Kértem a nővért, hogy ne zavarjanak – mondja Anya. – Ami azt illeti, ő Leo – mondja Nagymama. – Sziasztok – mondja ő, és az ujjait mozogtatja. – Ki az a Leo? – kérdezi Anya, nem mosolyog.

– A folyosón kellett volna várnia. – No problemo – mondja Leo, aztán már nincs is ott. – Apu hol van? – kérdezi Anya. – Most épp Canberrában, de már úton van idefelé – mondja Nagymama. – Nagy változások voltak, szívem. – Canberrában? – Jaj, édesem, ez most neked valószínűleg kicsit sok így egyszerre… Kiderül, hogy a szőrös Leo ember nem az igazi Nagypapám, az igazi visszament Ausztráliába lakni, mert azt hitte, hogy Anya meghalt, és temetést rendezett neki, Nagymama pedig mérges volt rá, mert ő sosem adta fel a reménykedést. Mindig azt mondta magában, hogy az ő drága kislányuknak biztos megvolt az oka arra, hogy eltűnjön, de egy szép napon majd újra jelentkezni fog. Anya néz rá. – Egy szép napon? – Hát nem szép? – Nagymama az ablakra integet. – De milyen okom lehetett volna…? – Jaj, annyit törtük a fejünket. Egy szociális munkás azt mondta, hogy a gyerekek a te korodban néha teljesen váratlanul elmennek. Esetleg drogok miatt, átkutattam a szobádat… – Három egész hetes átlagom volt. – Igen, annyira büszkék voltunk rád! – Az utcáról raboltak el. – Nos, most már tudom. Teleragasztottuk a várost plakátokkal, Paul csinált egy weboldalt. A rendőrség mindenkivel beszélt, akit a középiskolából meg az egyetemről ismertél, hogy kiderítse, kivel találkozhattál, akit mi nem ismertünk. Folyton azt hittem, hogy téged látlak, gyötrelmes volt – mondja Nagymama. – A kocsival folyton lelassítottam a lányok mellett, és rájuk dudáltam, de mindig ismeretlenek voltak. A születésnapodra mindig a kedvenc tortádat sütöttem, hátha pont akkor jössz meg, emlékszel a banános csokoládétortámra? Anya bólint. Tiszta könny az arca. – Csak altatóval tudtam aludni. Belebetegedtem abba, hogy nem tudtam, mi van veled, igazán nem volt tisztességes dolog a bátyáddal szemben. Tudtad… persze honnan is tudnád? Paulnak van egy kislánya, még nincs hároméves, és már szobatiszta. Az élettársa nagyon édes, ő radiológus. Még sokkal többet beszélnek, a fülem elfárad a hallgatásban. Aztán bejön Noreen a gyógyszereinkkel meg egy pohár gyümölcslével, ami nem narancs, hanem alma, és a legjobb, amit eddig ittam életemben. Nagymama most elmegy a házába. Vajon a függőágyban fog aludni? – Be szabad… Leo is beköszönne – mondja, amikor az ajtónál van. Anya nem mond semmit. Aztán azt: – Talán majd legközelebb. – Ahogy neked jó. Az orvosok azt mondták, hogy csak szép apránként.

– Mit apránként? – Mindent. – Nagymama hozzám fordul. – Hát akkor, Jack… Ismered azt a szót, hogy viszlát”? – Én igazából az összes szókat ismerem – mondom neki. Ezen csak nevet és nevet. Megpuszilja a saját kezét, és rám fújja. – Elkapod? Szerintem azt akarja játszani, hogy én elkapom a puszit, úgyhogy azt csinálom, és örül, még könnyes is lesz. – Miért nevetett rajtam, hogy ismerem az összes szókat, amikor nem is vicceltem? – kérdezem utána Anyát. – Á, mindegy, az mindig jó, ha meg tudsz nevettetni másokat. 06:12-kor Noreen behoz egy teljesen másik tálcát, ami a vacsora, Anya azt mondja, hogy vacsorázhatunk öt valamennyikor, vagy hat valamennyikor, vagy még hét valamennyikor is. Van egy zöld zizgős dolog, amit rukkolának hívnak, de túl csípős ízű, a ropogós szélű krumplit szeretem, meg a csíkos húsokat is. A kenyérben darabok vannak, amik kaparják a torkomat, próbálom kiszedni őket, de akkor meg lyukak lesznek, Anya azt mondja, csak hagyjam ott. Van eper, aminek Anya szerint olyan az íze, mint a Mennyországnak: honnan tudja, milyen az íze a Mennyországnak? Nem tudunk mindent megenni. Anya azt mondja, a legtöbb ember amúgy is túl sok ételt töm magába, mi csak azt együk meg, ami ízlik, a többit meg hagyjuk ott. A kedvenc részem a Kintből az ablak. Mindig más. Sutty, elmegy egy madár, nem tudom, mi volt. Az árnyékok megint hosszúak, az enyém át tud integetni a szobán a zöld falra. Nézem, ahogy Isten arca lassan-lassan leesik, még narancsosabb, és a felhők mindenféle színűek, aztán csíkok vannak, és jön fel a sötét olyan kicsinként, hogy csak akkor látom, amikor már vége. *** Anya meg én folyton egymásnak ütközünk éjjel. Amikor már háromszor ébredek fel, a Dzsipet meg a Távirányítót akarom, de nincsenek itt. Most senki sincs ott a Szobában, csak a dolgok, minden nagyon-nagyon csendben fekszik, és száll rájuk a por, mert Anya meg én a Klinikán vagyunk, Patás meg a börtönben. Örökre ott kell maradni neki bezárva. Eszembe jut, hogy az űrhajósos pizsamában vagyok. Megfogom a lábamat az anyagon keresztül, olyan, mintha nem is az enyém lenne. Minden, ami a miénk volt, most be van zárva a Szobába, csak a pólóm nem, amit Anya kidobott a szemetesbe, és most nincs itt, megnéztem lefekvéskor, biztos elvitte egy takarító. Azt hittem, hogy az egy olyan ember, aki mindenkit betakar, de Anya azt mondja, hogy egy olyan, aki mindent megtisztít. Bárcsak visszahozná a takarító a pólómat, de Anya csak megint morcos lenne.

Muszáj a világban lennünk, soha nem mehetünk vissza a Szobába, Anya azt mondja, ez így lesz, és örülnöm kellene. Nem tudom, miért nem mehetünk vissza legalább csak aludni. Nem tudom, hogy örökre a Klinika részén kell maradnunk, vagy a Kint másik részeibe is elmehetünk, mondjuk, az igazi házba a függőággyal – csak az igazi Nagypapa Ausztráliában van, ami túl messze van. – Anya! Nyög. – Jack, végre kezdtem elaludni… – Milyen hosszú időt vagyunk itt? – Még csak huszonnégy óra telt el. Csak hosszabbnak tűnik. – De nem úgy… Hanem még milyen hosszú időt kell itt lennünk a most után? Hány nappalt meg éjjelt? – Azt nem tudom pontosan. De Anya mindig tudja a dolgokat. – Mondd meg. – Sssss! – De milyen hosszú időt? – Csak még egy ideig – mondja. – Most psszt, ne feledd, hogy a szomszédban mások is vannak, és zavarod őket. Nem látom a másokat, de akkor is ott vannak, ők azok az ebédelőből. A Szobában soha nem zavartam senkit, csak néha Anyát, ha a Fog nagyon rossz volt. Azt mondja, az emberek azért vannak itt a Cumberlandben, mert kicsit beteg a fejük, de nem nagyon. Mondjuk, nem tudnak aludni, talán az aggódástól, vagy nem tudnak enni, vagy túl sokat mossák a kezüket, nem tudtam, hogy a mosás lehet túl sok. Van olyan, aki beütötte a fejét, és többet nem ismeri meg saját magát, és van, aki folyton nagyon szomorú, még olyan is, aki késsel kaparja a kezét, nem tudom, miért. Az orvosok, meg a nővérek, meg Pilar, meg a láthatatlan takarítók nem betegek, ők azért vannak itt, hogy segítsenek. Anya meg én se vagyunk betegek, mi csak pihenni vagyunk itt, meg nem akarjuk, hogy piszkáljanak minket a paparazzók, akik a keselyük a fényképezőgépekkel meg a mikrofonokkal, mert most híresek vagyunk, mint a rapperek, de mi nem szándékosan csináltuk. Anya azt mondja, hogy nekünk tulajdonképpen csak egy kis segítség kell, hogy elrendezzük a dolgokat. Nem tudom, melyik dolgokat. Benyúlok a paplan alá megfogni a Fogat, átváltozott-e már pénzzé, de nem. Szerintem a Tündér nem tudja, hol van a Klinika. – Anya. – Mi az? – Be vagyunk zárva? – Nem. – Ezt majdnem kiabálja. – Dehogy vagyunk. Miért, nem szeretsz itt lenni? – Úgy értem, muszáj itt maradni? – Nem, nem, szabadok vagyunk, mint a madarak.

*** Azt hittem, minden furcsa dolog tegnap történt, de ma még több van. A kakimat nehéz kinyomni, mert a hasam nincs hozzászokva ilyen sok ételhez. Nem kell kimosnunk a lepedőinket a zuhany alatt, mert a láthatatlan takarítók azt is megcsinálják. Anya egy füzetbe ír, amit Dr. Clay adott neki házi feladatnak. Azt hittem, csak a gyerekeknek van olyan az iskolában: azt jelenti, olyan feladat, amit otthon kell megcsinálni a házban, de Anya azt mondja, hogy a Klinika senkinek se az igazi otthona, a végén mindenki hazamegy. Utálom a maszkomat, nem bírok lélegezni rajta keresztül, de Anya azt mondja, hogy igaziból bírok. A reggelit az ebédelő szobában esszük meg, ami evésre való csak, az emberek a világban szeretnek minden dologért más szobába menni. Eszembe jut a modor, az az, amikor az emberek félnek felmérgesíteni a másikakat. Azt mondom: – Kérem szépen, adhatsz még nekem palacsintát? A nő a kötényben azt mondja: – Édes pofa. Nem vagyok pofa, de Anya azt súgja, hogy ez azt jelenti, hogy tetszem a nőnek, és hagynom kell, hogy így hívjon. Megkóstolom a szirupot, nagyon-nagyon szuperédes, egy egész dobozt megiszok, mielőtt Anya azt mondja, hogy ne. Szerinte az csak a palacsintára való, de szerintem az pfuj. Az emberek egyfolytában kancsókban hoznak neki kávét, ő meg azt mondja, hogy nem kér. Olyan sok szalonnát eszek, hogy már nem tudom megszámolni, és amikor azt mondom: „Köszönjük, Jézuska!”, az emberek néznek rám, mert szerintem őt a Kintben nem ismerik. Anya azt mondja, hogy amikor egy ember valami viccest csinál, mint az a hosszú fiú a fémdarabokkal az arcában, akit Hugónak hívnak, és a dünnyögést csinálja, vagy Mrs. Graber, aki egyfolytában vakarja a nyakát, akkor nem nevetünk, csak bent az arcunk mögött, ha muszáj. Sose tudom, mikor jön egy hang, és megijedek. Sokszor nem látom, mitől van a hang, van, amelyik kicsi, mint amikor egy kis bogár nyüszít, de van, amelyiktől fáj a fejem. Minden annyira hangos, és Anya mégis egyfolytában azt mondja, hogy ne kiabáljak, hogy ne zavarjam a másokat. De amikor beszélek, sokszor nem hallanak. – Hol a cipőd? – kérdezi Anya. Visszamegyünk, és megtaláljuk az ebédelőben az asztal alatt, az egyiken van egy szalonnadarab, amit megeszek. – Baktériumok…! – mondja Anya. A tépőzárcsíkkal viszem a cipőmet. Anya azt mondja, húzzam fel.

– De fáj tőle a lábam. – Nem jó a mérete? – Túl nehéz. – Tudom, hogy nem vagy hozzászokva, de nem mászkálhatsz mindenhol zokniban, mert esetleg belelépsz valami szúrós dologba. – Nem fogok, megígérem. Megvárja, amíg felhúzom. Egy folyosón vagyunk, de nem a lépcső tetején, a Klinikának sok része van. Szerintem ide még nem mentünk – talán eltévedtünk? Anya kinéz egy új ablakon. – Ma esetleg kimehetnénk megnézni a fákat meg a virágokat. – Nem. – Jack… – Úgy értem, kösz, nem. – Friss levegő! Én szeretem a levegőt a Hetes Számú Szobában, Noreen visszavisz minket oda. Az ablakunkból lehet látni az autókat, akik beparkolnak meg kiparkolnak, meg galambokat, meg néha egy macskát. Később játszani megyünk egy másik szobába Dr. Clayjel, ahol egy hosszú szőrű szőnyeg van, nem olyan, mint a Szőnyeg, aki lapos, és kacskaringós a mintája. Nem tudom, a Szőnyegnek hiányozunk vagy nem, és hogy még mindig ott van-e a teherautó hátuljában a börtönben? Anya megmutatja Dr. Claynek a házi feladatját, még beszélnek nem túl érdekes dolgokról, mint a deperszonalizáció és a jamais vu. Aztán segítek Dr. Claynek kipakolni a játékosbőröndjét, az a legtökjóbb. Belebeszél egy mobiltelefonba, ami nem igazi. – Örülök, hogy hallom a hangodat, Jack! Én most a klinikán vagyok. Te hol vagy? Van egy műanyag banán, abba beszélem bele, hogy: – Én is. – Micsoda véletlen! Szeretsz itt lenni? – Szeretem a szalonnát. Nevet, nem tudtam, hogy megint viccet mondtam. – Én is szeretem a szalonnát. Túlságosan is. Hogy lehet túlságosan szeretni? A bőrönd aljában találok pici bábokat, egy foltos kutyát, meg egy kalózt, meg egy holdat, meg egy fiút, aki kidugja a nyelvét, a kedvencem a kutya. – Jack, kérdeztek tőled valamit. Pislogok Anyára. – Szóval mi az, amit nem annyira szeretsz itt? – mondja Dr. Clay. – A néző embereket. – Mmm? Ezt sokat mondja a szók helyett. – Meg a hirtelen dolgokat.

– A hidegebb dolgokat? Melyikeket? – A hirtelen dolgokat – mondom neki. – Amik nagyon gyorsan jönnek. – Á, igen. „A világ hirtelenebb, mint képzeljük…” – Mi? – Bocsánat, ez csak egy vers egyik sora. – Dr. Clay vigyorog egyet Anyára. – Jack, el tudnád mondani nekem, hol voltál a Klinika előtt? Ő sosem volt a Szobában, úgyhogy elmesélem neki az összes részét, hogy mit csináltunk mindennap, Anya mond mindent, amit én elfelejtek. Dr. Claynek van olyan ragacsa, amit láttam a Tévében minden színűben, labdákat meg kukacokat csinál belőle, miközben beszélünk. Beledugom az ujjamat egy sárga darabba, aztán bemegy a körmömbe, és nem szeretem, hogy sárga. – Sosem kaptál gyurmát vasárnapi meglepetésnek? – kérdezi. – Kiszárad. – Ez Anya, aki közbevág. – Nem gondolt még bele? Még ha gondosan vissza is teszi a dobozba, egy idő után akkor is elkezd megkeményedni. – Minden bizonnyal – mondja Dr. Clay. – Pontosan ezért kértem zsírkrétát meg ceruzákat, és nem filctollat, meg textilpelenkát, meg… Bármit, ami tartós, hogy ne kelljen újra kérnem egy hét múlva. Dr. Clay egyfolytában bólogat. – Lisztgyurmát csináltunk, de az mindig fehér volt. – Anya mérgesnek hangzik. – Gondolja, hogy nem adtam volna Jacknek mindennap más színű gyurmát, ha megtehetem? Dr. Clay Anya másik nevét mondja. – Senki sem mond ítéletet a döntései és a stratégiái felett. – Noreen szerint jobb, ha ugyanannyi sót teszünk hozzá, mint amennyi lisztet, maga tudta ezt? Én nem tudtam, honnan tudtam volna? Még az se jutott eszembe, hogy ételfestéket kérjek. Ha lett volna valami fogalmam arról… Egyfolytában azt mondja Dr. Claynek, hogy jól van, de nem úgy hangzik. Ő meg Dr. Clay beszélnek még a kognitív torzításról, csinálnak egy lélegező gyakorlatot, én a bábokkal játszok. Aztán letelt az időnk, mert Dr. Claynek el kell menni Hugóval játszani. – Ő is egy szerszámoskamrában volt? – kérdezem. Dr. Clay rázza a fejét. – Mi történt vele? – Mindenkinek más a története. Amikor visszamegyünk a szobánkba, Anya meg én bemegyünk az ágyba, és sok szopit kapok. Még most is nem jó a szaga a hajkondicionálótól, túl selymes. *** Még a szunyókálás után is fáradt vagyok. Az orrom egyfolytában csöpög, és a szemem is, mintha elolvadna belül. Anya szerint elkaptam az első megfázást, semmi több. – De rajtam volt a maszk.

– A baktériumok akkor is bemásznak. Holnapra szerintem én is el fogom kapni tőled. Sírok. – Még nem fejeztük be a játszást. Átölel. – Még nem akarok felmenni a Mennyországba. – Édesem… – Anya még sose hívott így. – Semmi baj, ha megbetegszünk, az orvosok majd meggyógyítanak. – Én akarom! – Mit akarsz? – Hogy Dr. Clay most rögtön meggyógyítson! – Nos, igazából ő a megfázást nem tudja meggyógyítani. –Anya rágja a száját. – De egy pár nap múlva elmúlik, ígérem. Te, nem szeretnéd megtanulni, hogyan kell kifújni az orrod? Csak négyszer kell megpróbálnom, és tudom, amikor az összes takonyt kifújom a zsepire, Anya tapsol. Noreen felhozza az ebédet, ami leves, meg kebab, meg nem igazi rizs, amit úgy hívnak, hogy quinoa. Utánára egy saláta van gyümölcsökből, és mindet kitalálom, alma meg narancs, és amiket nem tudok, az ananász, meg mangó, meg áfonya, meg kivi, meg görögdinnye, kettő jó és öt rossz, egyenlő mínusz három. Banán nincs. Megint meg akarom nézni a halakat, úgyhogy lemegyünk abba a részbe, amit Recepciónak hívnak. Csíkok vannak rajtuk. – Betegek? – Nekem elég virgoncnak tűnnek – mondja Anya. – Főleg az a nagy erőszakos ott a hínárban. – Nem úgy, hanem a fejükben. Ezek megőrült halak? Anya nevet. – Nem hiszem. – Csak egy kicsit pihennek, mert híresek? – Ezek itt születtek, ebben az akváriumban. Ez a Pilar nő. Megijedek, nem láttam, hogy kijött a pultjából. – Miért? Rám bámul, és még mindig mosolyog. – Ó… – Miért vannak itt? – Szerintem azért, hogy mind nézegethessük őket. Hát nem szépek? – Gyere, Jack! – mondja Anya. – Biztos nagyon elfoglalt. A Kintben az idő teljesen össze van keveredve. Anya egyfolytában azt mondja: „Lassabban, Jack!”, meg „Várjál, Jack!”, meg „Fejezd be!”, meg „Siess, Jack!”, és sokat mondja, hagy Jack, hogy tudjam, hogy nekem mondja, nem a másikaknak. Alig tudom valamikor kitalálni, mennyi az idő, vannak órák, de hegyes mutatóik vannak, nem tudom a titokot, és az Óra nincs itt a

számjaival, úgyhogy meg kell kérdezni Anyától, neki meg elege van a kérdezésemből. – Tudod, hogy mennyi az idő, itt az ideje, hogy kimenjünk. Én nem akarok, de ő egyfolytában azt mondja: – Próbáljuk meg, csak próbáljuk meg! Menjünk most rögtön, jó? Először vissza kell húznom a cipőmet. És dzsekit is kell húznunk, meg sapkát, meg ragadós izét kell tenni az arcunkra a maszk alá, meg a kezünkre: lehet, hogy a Nap leégeti a bőrünket, mert a Szobából jöttünk. Dr. Clay és Noreen jön velünk, nekik nincs menő napszemüvegjük, meg semmijük. A kimenés nem egy ajtó, hanem olyan, mint egy légzsilip egy űrhajóban. Anya nem emlékszik a szóra, Dr. Clay azt mondja: – Forgóajtó. – Igen – mondom én –, ezt tudom a Tévében! A körbemenéses részt szeretem, de amikor kint vagyunk, a fény fájdítja a tiszta sötét szemüvegemet, a szél csapja az arcomat, és muszáj bemennem vissza. – Semmi baj – mondja Anya egyfolytában. – Nem tetszik. A forgó be van ragadva, nem akar forogni, kinyom engem. – Fogd meg a kezemet. – A szél szét fog tépni minket. – Ez csak egy kis szellő – mondja Anya. A fény nem olyan, mint egy ablakban, minden irányból jön be a szélén a menő napszemüvegemnek, a mi Nagy Szökésünkben nem ilyen volt. Túl sok borzalmas sütés meg levegőfrissesség. – Elég a bőröm! – Nagy vagy – mondja Noreen. – Mély lélegzetet vegyél, lassan, hú, de ügyes ez a fiú! Milyen fiú ügyes? Itt kint nincsenek lélegzetek. Foltok vannak a napszemüvegemen, a mellkasom úgy csinál, hogy bamm-bamm-bamm, és a szél olyan hangos, hogy semmit se hallok. Noreen valami furcsát csinál, lehúzza a maszkomat, és egy másik papírt tesz az arcomra. Ellököm a ragadós kezemmel. – Nem vagyok biztos benne, hogy ez olyan… – mondja Dr. Clay. – Lélegezz a zacskóból! – mondja nekem Noreen. Lélegezek, meleg, csak beszívom és beszívom. Anya a vállamat fogja, és azt mondja: – Menjünk be. Bent a Hetes Számú Szobában kapok egy kis szopit az ágyon, még mindig a cipőben, és ragadósan. Később jön Nagymama, most már tudom az arcát. Könyveket hozott a függőágyas házából, három képetlent Anyának, amitől tiszta izgatott lesz, és öt képest nekem, Nagymama nem is tudta, hogy nekem az öt a kedvenc számom.

Azt mondja, hogy ezek Anyáé meg Paul bácsié voltak gyerekkorukban, szerintem nem hazudik, de nehéz igaznak lenni, hogy Anya gyerek volt. – Van kedved ideülni a Nagymama ölébe? Felolvasok neked egyet. – Kösz, nem. Van A nagyon éhes hernyócska, meg a Gyümölcshozó fa, meg a Fuss, kutya, fuss, meg A Lorax, meg a Péter nyuszi meséje, megnézem az összes képeket. – Komolyan beszélek, minden részletet – mondja Nagymama Anyának nagyon halkan én el tudom viselni. – Azt nem hinném. – Fel vagyok készülve rá. Anya egyfolytában a fejét rázza. – Mi értelme volna, anyu? Most már vége, túl vagyok rajta. – De szívem… – Igaziból nem szeretném, ha folyton ez jutna eszedbe, valahányszor rám nézel, jó? Megint könnyek gurulnak le Nagymamán. – Szívem – mondja –, amikor rád nézek, csak egy dolog jut eszembe: halleluja. Amikor már elment, Anya elolvassa nekem a nyulast, ő egy Péter, de nem a Szent. Régimódi ruhája van, és egy kertész üldözi, nem tudom, miért lop zöldségeket. A lopás rossz, de ha én lopó lennék, jó dolgokat lopnék, mondjuk, autókat meg csokoládékat. Ez nem egy nagyon remek könyv, de remek, hogy ilyen sok újam van. A Szobában ötöm volt, de most van plusz öt, az egyenlő tíz. Igazából most nincs itt a régi öt könyv, úgyhogy szerintem akkor csak az új ötöm van. Amik a Szobában vannak, azok talán már senkiéi. Nagymama csak egy kicsi ideig marad, mert egy új látogatónk van, az ügyvédünk, Morris. Nem tudtam, hogy van nekünk ilyen, mint a bíróságos bolygón, ahol az emberek kiabálnak, és a bíró kopog a kalapáccsal. A nemfentben találkozunk vele egy szobában, ahol van egy asztal, és édeses szag van. Nagyon-nagyon göndör haja van. Amíg ő meg Anya beszélnek, én gyakorolom az orrfújást. – Itt van például az újság, amelyik leközölte a maga ötödikes fényképét – mondja. – Ott megalapozottan érvelhetnénk a személyiségi jogok megsértése mellett. A maga az Anya, nem én, kezdek belejönni a kitalálásba. – Úgy érti, perelni? Ez foglalkoztat most legkevésbé – mondja neki Anya. Megmutatom a papírzsepit a fújásommal, Anya mutatja a hüvelykujját. Morris sokat bólogat. – Én csak azt mondom, hogy gondolnia kell a jövőjükre, a sajátjára és a fiúéra is. – A fiú, az én vagyok. – Persze, a Cumberland rövid távon elengedi a térítési díjat, és létrehoztam egy alapot a rajongóinak, de meg kell mondjam, előbb vagy utóbb hihetetlen számlákat fog kapni. Rehabilitáció, flancos terápiák, szállás, oktatási költségek mindkettejüknek. ..

Anya dörzsöli a szemét. – Nem akarom siettetni. – Azt mondta… A rajongóim? – Persze – mondja Morris. – Folyamatosan érkeznek az adományok, naponta úgy egy zsákkal. – Egy zsák micsoda? – Minden. Csak úgy véletlenszerűen felkaptam pár dolgot. .. – Egy nagy műanyag zsákot emel fel a széke mögül, és csomagokat vesz ki belőle. – Felbontotta őket – mondja Anya, és belenéz a borítékokba. – Higgye el nekem, hogy muszáj megszűrni a küldeményeket. Ü-R-Ü-L-É-K, és ez még csak a kezdet. – Miért küldött nekünk valaki kakit? – kérdezem Anyát. Morris néz rám. – Jól tud betűzni – mondja neki Anya. – Á, azt kérdezted, hogy miért, Jack? Mert rengeteg őrült mászkál a világban. Azt hittem, az őrültek itt vannak a Klinikán, ahol segítenek nekik. – De a legtöbb küldemény a jóakaróktól érkezik – mondja. – Csokoládé, játékok, ilyesmi. Csokoládé! – Gondoltam, elsőként a virágokat hozom el, mert az asszisztensem migrént kapott tőlük. – Felemel nagyon sok virágot egy műanyag láthatatlanban, ez miatt van a szag. – Milyen játékok a játékok? – súgom. – Nézd, itt van egy – mondja Anya, és kihúzza egy borítékból. Egy kis favonat. – Ne tépd ki a kezemből! – Bocsi. Végigsihuhuztatom az asztalon, le a lábán a padlóra és fel a falra, ami ebben a szobában kék. – Intenzíven érdeklődik több tévécsatorna is – mondja Morris és elgondolkodhatna azon is, hogy könyvet ír esetleg majd később. Anya szája nembarátságos. – Úgy gondolja, hogy el kellene adnunk magunkat, mielőtt megteszi más. – Én nem így fogalmaznék. Úgy gondolom, hogy sok mindent tudna megtanítani a világnak. Ez az „éljünk minél kevesebből” típusú dolog, ennél semmi sem trendibb manapság. Anyából kitör a nevetés. Morris laposan felteszi a kezeit. – De ez mind magán múlik. Csak fontolja meg. Anya elolvas pár levélt. – „Kicsi Jack, te csodálatos fiú, élvezz ki minden pillanatot, mert te szó szerint megjártad a poklokat!” – Ezt ki mondta? – kérdezem. Anya megfordítja a lapot.

– Nem ismerjük. – Miért mondta, hogy csodálatos vagyok? – Csak hallott rólad a tévében. Belenézek a legkövérebb csomagokba még vonatokért. – Tessék, ez jól néz ki – mondja Anya, és egy kis doboz csokoládét tart fel. – Még van több. – Találtam egy nagyon nagy dobozot. – Ne, az túl sok, attól rosszul lennénk. Én már rosszul vagyok a megfázásomtól, úgyhogy nem bánnám. – Azokat majd odaadjuk valakinek – mondja Anya. – Kinek? – Mondjuk a nővéreknek. – A játékokat és a többit továbbíthatom egy gyermekkórháznak – mondja Morris. – Nagyszerű ötlet. Válassz ki párat, amit meg akarsz tartani – mondja nekem Anya. – Mennyit? – Amennyit szeretnél. Egy másik levélt olvas. – „Isten áldja magát és a drága, szent fiát is, imádkozom, hogy fedezzék fel mindazt a szépséget, amit a világ tartogat, hogy váljon valóra minden álmuk, és hogy az életük útja boldogsággal és arannyal legyen kikövezve.” – Leteszi az asztalra. – Mikor lesz nekem időm válaszolni ezekre? Morris rázza a fejét. – Az a rohadék… a vádlott, fogalmazzunk így, már elrabolta a maga életének a legszebb hét évét. Én személy szerint egy pillanattal sem vesztegetnék el többet. – Honnan tudja, hogy ezek lettek volna életem legszebb évei? Morris megvonja a vállát. – Csak úgy értem… Tizenkilenc éves volt, nem? Van egy szupertökjó dolog, egy autó, aminek a kerekei úgy csinálnak, hogy zzzzzzzmmmmmm, meg egy malac alakú síp. Megfújom. – Tyű! Ez aztán hangos! – mondja Morris. – Túl hangos – mondja Anya. Még egyszer csinálom. – Jack… Leteszem. Találok egy bársonyos krokodilt, olyan hosszú, mint a lábam, egy csörgőt, amiben egy csengő van belül, egy bohócarcot, amikor megnyomom az orrt, azt mondja, hahahahaha. – Azt se, attól feláll a szőr a hátamon – mondja Anya. Viszlát, súgom a bohócnak, és visszateszem a csomagjába. Van egy négyszög, amire egy tollszerű van kötve, és rajzolni lehet rá, de kemény műanyag, nem papír, meg egy doboz majom pöndörödős karokkal meg lábakkal, és majomláncot lehet csinálni belőlük. Van egy tűzoltóautó, egy maci

sapkában, ami nem jön le akkor se, amikor erősen húzom. A címkén egy kisbabaarcon van egy vonal, meg az, hogy 0-3, lehet, hogy azt jelenti, hogy három másodperc alatt megöli a kisbabákat? – Jaj, ne, Jack! – mondja Anya. – Ilyen sokra nincs szükséged. – Hányra van szükségem? – Én nem tudom… – Ha aláírná itt, meg itt, meg itt… – mondja neki Morris. Rágom az ujjamat a maszkom alatt. Anya már nem mondja sose, hogy ne csináljam. – Hányra van szükségem? Felnéz a papírokból, amikre ír. – Válassz, mondjuk, válassz ötöt. Megszámolom, az autó, meg a majomok, meg az írónégyzet, meg a favonat, meg a csörgő, meg a krokodil, az hat, nem öt, de Anya és Morris csak beszélnek és beszélnek. Találok egy nagy üres csomagot, és mind a hatot beleteszem. – Jó – mondja Anya, és a többi csomagot beledobja az óriási szatyorba. – Várj – mondom –, ráírok a szatyorra, oda tudom írni, hogy Ajándékok Jacktől a beteg gyerekeknek. – Ezt hadd intézze Morris. – De… Anya fúj egyet a szájával. – Sok dolgunk van, és muszáj hagynunk, hogy egy részét mások csinálják helyettünk, különben szétrobban a fejem. Miért robban szét a feje, ha ráírok a szatyorra? Megint kiveszem a vonatot, beteszem az ingembe, ő az én kisbabám, és kicsusszan, és összevissza puszilom. – Talán januárban, mert legkorábban októberben kerülhet sor a tárgyalásra – mondja Morris. Van egy tárgyalás, ahol Bilinek, a Gyíkocskának az ujjával kell írni, és amikor Alice feldönti az esküdtek emelvényét, véletlenül fejjel lefelé teszi vissza Billt, hahaha. – Nem, hanem hogy mennyi ideig lesz börtönben? – kérdezi Anya. Őrá gondol, Patásra. – Nos, a kerületi ügyész azt mondja, hogy huszonöt évtől életfogyigot vár, és a szövetségi vétségek esetében nincs próbaidő – mondja Morris. – Van egyszer az emberrablás szexuális céllal, a személyes szabadság korlátozása, a folytatólagos nemi erőszak, a súlyos testi sértés… Ő az ujjain számol, nem a fejében. Anya bólogat. – És mi a helyzet a babával? – Jackkel? – Az elsővel. Az nem számít valamiféle gyilkosságnak? Ezt a mesét még sose hallottam.

Morris megcsavarja a száját. – Ha az nem élve született, akkor nem. – A kislány. – A kislány, elnézését kérem – mondja. – A legjobb, amit remélhetünk, a bűnös hanyagság, talán gondatlan veszélyeztetés is… Alice-t megpróbálják kitiltani a tárgyalásról azért, mert magasabb egy mérföldnél. Van egy vers, amit nem értek: Ha kiderülne valami, nagyon reméli, majd lesz mód minket megmenteni, s elkerüljük a bajt. Noreen van itt, de én nem is látom, megkérdezi, hogy egyedül szeretnénk-e vacsorázni, vagy az ebédelőben. Az összes játékomat viszem a nagy csomagban. Anya nem tudja, hogy hat van, nem öt. Vannak ott emberek, akik integetnek, amikor bemegyünk, úgyhogy visszaintegetek, például a lány, akinek nincs haja, és az egész nyaka tetoválás. Nem nagyon zavarnak az emberek, ha nem nyúlnak hozzám. A nő a kötényben azt mondja, hallotta, hogy kimentem, nem tudom, hogy hallott engem. – Szeretted, ugye? – Nem – mondom. – Úgy értem, köszönöm, nem. Sokkal több új modort tanulok. Amikor valami pfuj ízű, azt mondjuk rá, hogy érdekes, mint a vadrizs, ami olyan harapós, mintha nem lenne megfőzve. Amikor kifújom az orromat, összehajtom a zsepit, hogy senki se lássa a takonyt, ez titok. Ha azt akarom, hogy Anya rám figyeljen, ne valaki más emberre, azt mondom: „Elnézést!” – van, hogy nagyon sokáig mondom azt, hogy „Elnézést, elnézést!”, aztán amikor megkérdezi, mi az, már nem emlékezek. Amikor pizsamában vagyunk levett maszkkal az ágyon, és kapok egy kis szopit, eszembe jut, és megkérdezem: – Ki az első kisbaba? Anya lenéz rám. – Azt mondtad Morrisnak, hogy volt egy lány, és csinált egy gyilkosságot. Anya rázza a fejét. – Úgy értettem, hogy. őt gyilkolták meg, ha úgy vesszük. Az arca elfordul az enyémtől. – Azt én csináltam? – Nem! Te nem csináltál semmit, egy évvel azelőtt történt, hogy te egyáltalán megszülettél – mondja Anya. – Emlékszel, mindig azt mondtam, hogy amikor először eljöttél, az Ágyon, akkor lány voltál? – Igen. – Hát őrá gondoltam. Most még jobban nem értem. – Szerintem ő megpróbált te lenni. A zsinór… – Anya a kezébe teszi az arcát. – A redőny zsinór? – Ránézek, csak a sötét jön be a csíkokon. – Nem, nem, emlékszel a zsinórra, ami a köldökhöz megy?

– Elvágtad az ollóval, és akkor kiszabadultam. Anya bólogat. – De a lány kisbaba belegabalyodott, amikor kifelé jött, és emiatt nem kapott levegőt. – Ezt a mesét nem szeretem. Anya megnyomja a szemöldökét. – Hadd fejezzem be. – Én nem… – Ő is ott volt, és nézte! – Anya majdnem kiabál. – Nem tudta még a legalapvetőbb dolgot sem a babák születéséről, még arra sem vette a fáradságot, hogy utánanézzen az interneten. Éreztem a baba a feje búbját, tiszta csúszós volt, egyre csak nyomtam és nyomtam, és kiabáltam: „Segíts, nem bírom, segíts…” Ő meg csak állt ott. Várok. – És benne maradt a hasadban? A lánykisbaba? Anya egy percig nem mond semmit. – Kék volt, amikor kijött. Kék? – Nem nyitotta ki a szemét. – Kérj Patástól gyógyszert neki Vasárnapimeglepibe. Anya rázza a fejét. – A zsinór teljesen a nyaka köré volt tekeredve. – Még mindig beléd volt kötve? – Amíg ő el nem vágta. – És azután kiszabadult? Könnyek esnek mindenhová a takaróra. Anya bólogat és sír, de lehalkítva. – Most már vége van? Ennek a mesének? – Majdnem. – A szeme be van csukva, de a víz így is kicsúszik. – Elvitte és eltemette egy bokor alá az udvarban. Úgy értem, csak a testét. Kék volt. – Az a része, ami ő volt, az egyenesen visszament a Mennyországba. – Újrahasznosították? Anya majdnem mosolyog. – Én szeretem azt hinni, hogy ez történt. – Miért szereted azt hinni? – Lehet, hogy tényleg te voltál az, és egy évvel később újra próbálkoztál, és akkor fiúként jöttél le. – Akkor már igaziból én voltam az. Nem mentem vissza. – De nem ám! – Megint esnek ki a könnyek, eldörzsöli őket. – Akkor nem engedtem be őt a Szobába. – Miért nem? – Hallottam az Ajtót, a pittyegést, és azt ordítottam: „Menj innen!” Fogadok, hogy ez felmérgesítette.

– Készen álltam, és azt akartam, hogy akkor csak mi ketten legyünk ott. – Én milyen színű voltam? – Élénk rózsaszín. – És kinyitottam a szememet? – Nyitott szemmel születtél. A leghatalmasabbat ásítok. – Most alhatunk? – Persze – mondja Anya. *** Éjjel bumm, kiesek a padlóra. Az orrom sokat folyik, de nem tudom fújni a sötétben. – Ez az ágy túl kicsi kettőnknek – mondja reggel Anya. –Kényelmesebb lenne neked a másikban. – Nem. – És ha kivennénk a matracot, és idetennénk az én ágyam mellé, úgy, hogy akár egymás kezét is tudnánk fogni? Rázom a fejemet. – Segíts kitalálni, hogy csináljuk, Jack. – Maradjunk mind a ketten az egyben, csak húzzuk be a könyökünket. Anya hangosan fújja az orrát, szerintem a megfázás átugrott rólam őrá, de nekem is van még belőle. Megegyeztünk, hogy bemegyek vele a zuhanyba, de a fejemet kidugom. A ragtapasz leesett az ujjamról, és nem találom. Anya megfésüli a hajamat, fájnak a gubancok. Van egy hajkefénk, meg két fogkefénk, meg az összes új ruhánk, meg a kis favonat, meg a többi játék, Anya még mindig nem számolta meg, úgyhogy nem tudja, hogy hatot hoztam el, nem ötöt. Nem tudom, hová kellene tenni a dolgokat, párat a komódra, párat az asztalra az ágy mellett, párat a szekrénybe, egyfolytában kérdezem Anyát, hová tette őket. Az egyik képetlen könyvét olvassa, de hozok neki egy képest helyette. A nagyon éhes hernyócska egy szörnyű pocsékoló, csak lyukakat eszik az eperekbe, meg a szalámikba, meg mindenbe, és a többit otthagyja. Bele tudom dugni az igazi ujjamat a lyukakba, azt hittem, valaki eltépte a könyvet, de Anya azt mondja, hogy szándékosan csinálták így, hogy nagyon-nagyon érdekes legyen. A Fuss, kutya, fusst jobban szeretem, főleg amikor a teniszütőkkel verekednek. Noreen kopog be nagyon izgalmas valamikkel, az első az egy puha, nyúlós cipő, olyan, mint a zokni, de bőrből van, a második egy óra csak számokkal, hogy el tudjam olvasni úgy, mint az Órát. – Az idő kilenc ötvenhét – mondom. Anyára túl kicsi, Noreen megmutatja, hogyan szorosítsam rá a szíjat a csuklómra.

– Mindennap ajándékot kap, teljesen el lesz kényeztetve – mondja Anya, és feltolja a maszkját, hogy megint kifújja az orrát. – Dr. Clay azt mondta, hogy bármi jó, ami a kontroll érzetét biztosítja a legénynek – mondja Noreen. Amikor mosolyog, a szeme ráncos lesz. – Egy kicsit biztos magának is honvágya van, ugye? – Honvágyam? – Anya néz rá. – Elnézést, én nem… – Az nem egy otthon volt, hanem egy hangszigetelt zárka. – Ezt rosszul sült el, elnézését kérem – mondja Noreen. Gyorsan elmegy. Anya nem mond semmit, csak ír a füzetébe. Ha a Szoba nem volt az otthonunk, az azt jelenti, hogy nekünk nincsen? Ma reggel adok Dr. Claynek egy pacsit, nagyon örül. – Kicsit nevetségesnek tűnik, hogy még mindig hordjuk a maszkot, amikor már rendesen megfáztunk – mondja Anya. – Hát – mondja Dr. Clay –, vannak ennél rosszabb dolgok is még. – Igen, de ha egyszer amúgy is folyton fel kell tolnunk a maszkot, hogy orrot fújjunk… Dr. Clay vállat von. – Végül is ez a maga döntése. – Le a maszkot, Jack! – mondja Anya. – Juhé! A szemetesbe tesszük őket. Dr. Clay zsírkrétái egy különleges kartondobozban laknak, amire az van írva, hogy 120, annyi tiszta más színű van benne. Csodálatos nevük van kicsivel odaírva az oldalukra, például Atommandarin, meg Bolyhos Molyhos, meg Féregzöld, meg Világűr, aminek nem is tudtam, hogy van színje, meg Bíbor Hegyi Fenség, meg Razzmatazz, meg Nemkanári Sárga, meg Vad Kék Messzeség. Van olyan, amit direkt írtak rosszul viccből, mint a Bámmulatos, ami nem nagyon vicces szerintem. Dr. Clay azt mondja, bármelyiket használhatom, de én csak ötöt választok, amivel tudok színezni, mint amilyenek a Szobában vannak, egy kéket, meg egy zöldet, meg egy narancsot, meg egy pirost, meg egy barnát. Megkérdezi, lerajzolom-e esetleg a Szobát, de már egy rakétaűrhajót csinálok barnával. Még fehér kréta is van, az nem volna láthatatlan? – És mi lenne, ha a papír fekete lenne – mondja Dr. Clay –, vagy piros? Talál nekem egy fekete oldalt kipróbálni, és igaza van, látom rajta a fehért. – Mi ez a négyszög itt a rakéta körül? – Falak – mondom neki. Ott van a lánykisbaba én, aki búcsút integet, meg a Jézuska, meg Keresztelő János, nekik nincsenek ruháik, mert süt a nap Isten sárga arcával. – Az ott, az anya a képen? – Ő lent van az alján, épp szunyókál.

Az igazi Anya nevet egy kicsit, és megtöröli az orrát. Ettől eszembe jut, hogy nekem is meg kell az enyémet, mert csöpög. – És mi a helyzet az emberrel, akit te Patásnak hívsz, ő is ott van valahol? – Jó, ő itt lehet a sarkban a ketrecében. Megcsinálom őt is, a rács nagyon vastag, harapja őket. Tíz rács van, az a legerősebb szám, még egy angyal se tudná kiégetni a lángvágójával, és Anya azt mondja, egy angyal egyébként se kapcsolná be a lángvágóját egy rosszemberért. Megmutatom Dr. Claynek, hogy mennyi számolást tudok csinálni egészen 1.000.029-ig, meg még tovább is, ha akarnám. – Ismerek egy kisfiút, ő mindig ugyanazokat a dolgokat számolja meg, amikor idegesnek érzi magát, nem tudja abbahagyni. – Milyen dolgokat? – kérdezem. – Vonalakat a járdán, gombokat, ilyesmiket. Szerintem annak a fiúnak inkább a fogait kellene megszámolni, azok mindig ott vannak, csak ha kiesnek, akkor nem. – Maga folyton a szeparációs szorongásról beszél – mondja Anya Dr. Claynek de Jack meg én nem fogunk elválni egymástól. – Mégis, immár nem csak maguk ketten vannak, nem igaz? Anya rágja a száját. Társadalmi integrációról meg önvádról beszélnek. – A legjobb, amit tehetett, hogy korán kihozta őt onnan – mondja Dr. Clay. – Ötéves korban még képlékenyek. Én nem vagyok képlékeny, én egy szilárd és igazi kisfiú vagyok. – .. .valószínűleg elég fiatal ahhoz, hogy elfelejtse – mondja ami kegyelmi állapot lesz. Az valami bíróságos szerintem. Tovább akarok játszani a nyelves fiúbábuval, de letelt az idő, Dr. Claynek menni kell játszani Mrs. Graberrel. Azt mondja, holnapig kölcsönvehetem a bábut, de azért az Dr. Clay bábuja marad. – Miért? – Hát, mert a világon minden valakié. Mint az én hat új játékom, meg az öt új könyvem, és a Fog is az enyém szerintem, mert Anyának már nem kellett. – Kivéve azokat a dolgokat, amelyeken mindannyian osztozunk – mondja Dr. Clay például a folyók meg a hegyek. – Az utca is? – Így igaz, mindannyian használjuk az utcát. – Én futottam az utcán. – Amikor megszöktél, igen. – Mert mi nem voltunk az övéi. – Így van. – Dr. Clay mosolyog. – Tudod, kié vagy te, Jack? – Igen. – A saját magadé. Igaziból rosszul tudja, én Anyáé vagyok.

A Klinikának egyfolytában új részei vannak a belsejében, például van egy szoba egy hatlamasnagy tévével, fel meg le ugrálok, remélem, lesz benne Dóra meg SpongyaBob, már nagyon régen találkoztam velük, de csak golf van, három öreg ember nézi, akiknek nem tudom a nevüket. A folyosón eszembe jut, megkérdezem: – Mire van a kegyelm? – Hogyan? – Dr. Clay mondta, hogy képlékeny vagyok, és el fogom felejteni. – Aha – mondja Anya. – Úgy gondolja, hogy hamarosan már nem is fogsz emlékezni a Szobára. – Pedig fogok. – Nézek rá. – El kell felejtenem? – Nem tudom. Most egyfolytában ezt mondja. Már előttem megy, a lépcsőnél van. Futni kell, hogy elérjem. Ebéd után Anya azt mondja, itt az idő, hogy megint megpróbáljunk a Kintbe menni. – Ha egyfolytában bent maradunk, az olyan, mintha nem is vittük volna véghez a mi Nagy Szökésünket. Morcosnak hallatszik, már köti a cipőfűzőjét. A sapkám, meg a napszemüvegem, meg a cipőm, meg a ragadós izé után fáradt vagyok. Noreen a halas akvárium mellett vár minket. Anya engedi, hogy ötször forogjak az ajtóban. Meglöki, és kint vagyunk. Olyan fényes, hogy szerintem sikítani fogok. Aztán a napszemüvegem sötétebb lesz, és nem látok. A levegő furcsa szagú a fájós orromban, és a nyakam tiszta szoros. – Csinálj úgy, mintha a tévében néznéd ezt az egészet – mondja Noreen a fülembe. – Mi? – Csak próbáld ki. – Különleges hangon beszél. – Íme, egy kisfiú, akit Jacknek hívnak, épp sétálni indul az Anyájával és barátjukkal, Noreennal. Nézem. – De mit visel Jack az arcán? – kérdezi Noreen. – Menő piros napszemüveget. – Azt bizony. Nézzék csak, most mind átsétálnak a parkolón ezen az enyhe áprilisi napon. Négy autó van, egy piros, meg egy zöld, meg egy fekete, meg egy barnásaranyos. Égetett Sienna, az a krétája. Az ablakukon belül olyanok, mint a kicsi házak ülésekkel. A pirosban egy maci van lelógatva a tükörről. Megsimogatom az autó orra részét, tiszta sima és hideg, mint egy jégkocka. – Vigyázz – mondja Anya –, lehet, hogy ettől bekapcsol a riasztója. Nem tudtam, visszateszem a kezemet a könyököm alá. – Menjünk a fűre! – Kicsit magával húz.

A cipőm alatt összenyomom a zöld tüskéket. Lehajolok, és megdörzsölöm, nem vágja meg az ujjamat. Az az egy, amit a Rádzsa próbált megenni, már majdnem csukottra benőtt. Megint a fiit nézem, van ott egy gally, meg egy levél, ami barna, meg egy valami, ami sárga. Egy zümmögés, felnézek, az ég olyan nagy, hogy majdnem elesek. – Anya. Egy másik repülőgép! – Kondenzcsík – mondja, és felmutat. – Most eszembe jutott, hogy hívják azt a csíkot. Véletlenül rámegyek egy virágra, száz van belőle, nem csak egy csomó, mint amit az őrültek küldnek nekünk a postán, és rögtön a földben nőnek, mint a haj a fejemen. – Nárciszok – mutatja Anya magnóliák, tulipánok, orgonák. Az ott almavirág? Mindent megszagol, az orromat ráteszi egy virágra, de túl édes, szédülök tőle. Kiválaszt egy orgonát, és nekem adja. Közelről a fák óriási óriások, olyan van nekik, mint a bőr, de bütykösebb, amikor megsimogatjuk őket. Találok egy háromszöges dolgot, ami akkora, mint az orromnak a nagysága, és Noreen azt mondja, az egy szikladarab. – Ez sok millió éves – mondja Anya. Honnan tudja? Megnézem alul, nincs rajta címke. – Idenézz! – Anya letérdel. Egy mászó valami az. Egy hangya. – Ne! – kiabálom, és a kezemet köré teszem, mint egy páncélt. – Mi a baj? – kérdezi Noreen. – Légyszi, légyszi, légyszi – mondom Anyának –, ezt ne! – Semmi baj – mondja ő –, nem fogom összenyomni. – Ígérd meg! – Megígérem. Amikor elveszem a kezemet, a hangya nincs ott, és sírok. De aztán Noreen talál egy másikat, meg egy másikat, a kettő visz egy darab valamit együtt, ami tízszer akkora, mint a nagyjuk. Egy másik dolog jön pörögve az égből, és előttem leesik, hátraugorok. – Hé, egy juharpörgettyű! – mondja Anya. – Micsoda? – Ez a juharfa magja, amin van egy kis… Olyan, mint két szárny, azok segítenek neki messzire eljutni. Olyan sovány, hogy átlátok a száraz kis vonalain, a közepe vastagabb barna. Van rajta egy pici lyuk, Anya feldobja a levegőbe, és megint lejön pörögve. Mutatok neki egy másikat, aminek valami baja van. – Annak csak egy szárnya van, a másikat elveszítette. Amikor feldobom magasra, elég jól repül, a zsebembe teszem. De az a legtökjóbb, hogy hatalmas berregős zaj van, és amikor felnézek, egy helikopter az, sokkal nagyobb, mint a repülő… – Menjünk be – mondja Noreen.

Anya elkapja a kezemet, és megránt. – Várj… – mondom, de alig kapok levegőt, húznak maguk között, folyik az orrom. Amikor visszaugorunk be a forgóajtón, tiszta zavaros a fejem. Az a helikopter tele volt paparazzókkal, akik megpróbáltak egy képet lopni rólam meg Anyáról. *** A szunyókálásunk után a megfázásom még mindig nincs megjavítva. A kincseimmel játszok, a sziklával, meg a sebesült juharpörgettyűmmel, meg az orgonámmal, ami lottyadt lett. Nagymama kopogtat új látogatókkal, de ő kint vár, hogy ne legyen túl nagy a tömeg. Az emberek kettőn vannak, úgy hívják őket, hogy a Nagybácsim, az a Paul, akinek lógós haja van, de csak a füléig, meg Deana, az a Nagynénim négyszögletes szemüvegben és millió kígyószerű, fekete hajfonattal. – Van egy kislányunk, úgy hívják, Bronwyn, aki már teljesen oda van, annyira vár téged – mondja. – Nem is tudta, hogy van egy unokatestvére… Illetve egyikünk sem tudta két nappal ezelőttig, amikor a nagymamád telefonált a hírrel. – Rögtön kocsiba ugrottunk volna, csak az orvosok azt mondták… – Paul abbahagyja a beszélést, az öklét a szemére teszi. – Semmi baj, szívem – mondja Deana, és megdörzsöli Paul lábát. Nagyon hangosan krákog. – Csak most fogtam fel igazán. Semmit se látok, amit felfog. Anya átkarolja a vállát. – Annyi éven át azt hitte, hogy lehet, hogy a kishúga meghalt – mondja nekem. – Bronwyn? – Lehalkítva mondom, de hallja. – Nem, én, emlékszel? Paul az én testvérem. – Igen, tudom. – Nem tudtam eldönteni, mit… – Megint megáll a hangja, orrot fúj. Sokkalsokkal hangosabb, mint ahogy én csinálom, olyan, mint egy elefánt. – De hol van Bronwyn? – kérdezi Anya. – Nos – mondja Deana –, úgy gondoltuk… Ránéz Paulra. Ő azt mondja: – Te és Jack hamarosan találkoztok vele. A Kis Levelibékába jár. – Az mi? – kérdezem. – Egy ház, ahová a szülők elviszik a gyerekeiket, amikor dolguk van – mondja Anya. – Miért van dolguk a gyerekeknek…? – Nem, amikor a szülőknek van dolguk.

– Bronwyn egyébként imádja – mondja Deana. – Jelnyelvet és hiphopot tanul – mondja Paul. Fotókat akar csinálni, hogy elküldje e-mailen Nagypapának, aki holnap repülőre száll. – Ne aggódj, rendbe jön, ha már egyszer találkozott vele – mondja Paul Anyának. Nem tudom, ki az a sok ő. És nem tudok a fotóba belemenni se, de Anya azt mondja, csak ránézünk a fényképezőgépre, mint egy barátra, és mosolyogunk. Paul utána megmutatja a kis képernyőn, megkérdezi, szerintem melyik a legjobb, az első, a második vagy a harmadik, de mind ugyanolyanok. A fülem el van fáradva a sok beszéléstől. Amikor már elmentek, és azt hiszem, hogy csak mi ketten vagyunk, bejön Nagymama, és egy hosszút megöleli Anyát, és nekem meg küld egy puszit egész közelről, úgy, hogy érezem a fújást. – Hogy van az én kedvenc fiúunokám? – Az te vagy – mondja nekem Anya. – Mit is mondasz, ha valaki megkérdezi tőled, hogy vagy? Megint a modor. – Köszönöm. Mind a ketten nevetnek, megint csináltam egy viccet véletlenül. – „Köszönöm”, aztán „jól” – mondja Nagymama. – Köszönöm, aztán jól. – Persze ha nem, akkor mondhatod azt is: „Ma nem vagyok egészen jól.” – Visszafordul Anyához. – Ó, egyébként Sharon, Michael Keelor, az a Joyce hogyishívják, mind telefonáltak. Anya bólint. – Mind alig várják, hogy viszontláthassanak. – Én még… Az orvosok azt mondták, még nem állok teljesen készen a látogatókra – mondja Anya. – Igen, persze. A Leo ember van az ajtóban. – Bejöhetne egy percre? – kérdezi Nagymama. – Felőlem… – mondja Anya. Ő az én Pótnagypapám, úgyhogy Nagymama azt mondja, hívhatnám, mondjuk, Pótpapának, nem tudtam, hogy ő is ismeri a szósalátát. Furcsa szaga van, olyan füstszerű, a fogai görbülősek, és a szemöldöke mindenfelé áll. – Hogy lehet, hogy az összes haj az arcán van, és nem a fején? Nevet, pedig ezt Anyának suttogtam. – Hát azt én se tudom – mondja. – Egy indiai fejmasszázs-tanfolyamon találkoztunk – mondja Nagymama azért választottam őt, mert ő volt a legsimább munkafelület. Ezen mind a ketten nevetnek, Anya nem. – Kaphatok egy kicsit?

– Nemsokára – mondja Anya –, majd amikor elmentek. – Mit akar? – kérdezi Nagymama. – Majd megoldom. – Szólhatok a nővérnek. Anya rázza a fejét. – A szoptatásra érti. Nagymama néz rá. – Csak nem azt akarod mondani, hogy még mindig… – Nem volt semmi okom abbahagyni. – Hát, egy akkora helyre bezárva biztos minden… De akkor is, ötéves korban… – Semmit sem tudsz erről. Nagymama szája most teljesen leszorított. – Azért meg szabad kérdezni… – Anyu… Pótpapa feláll. – Hagynunk kellene pihenni őket. – Szerintem is – mondja Nagymama. – Akkor viszlát holnap… Anya megint elolvassa nekem a Gyümölcshozó fát meg A Loraxot, de halkan, mert fáj a torka, meg a feje is. Kapok egy kis szopit, sok szopit vacsora helyett is, Anya elalszik közben. Szeretem nézni az arcát, amikor ő nem is tudja. Találok egy összehajtott újságot, biztos a látogatók hozták. Az elején van egy kép egy hídról, ami félbe van törve, nem tudom, ez igaz vagy nem. A következő oldalon meg van egy rólam, meg Anyáról, meg a rendőrségről, amikor bevitt engem a Körzetbe. Az van odaírva, hogy REMÉNYSUGÁR A BONSZAI-FIÚ SZÁMÁRA. Sok időbe telik, míg rájövök minden szóra. A nívós Cumberland Klinika dolgozói csak „Jack, a Csoda” néven emlegetik, hiszen máris az ujja köré csavarta őket az apró hős, aki egy szép új világra ébredt szombat este. Az átszellemült, hosszú hajú Kis Herceg a folytatólagos nemi erőszak terméke, amelyet gyönyörű édesanyja a Kerti Szerszámoskamra Óriásától szenvedett el (akit a rendőrség vasárnap hajnali kettőkor kerített kézre drámai patthelyzetet követően). Jack mindenre azt mondja, hogy „szép”, és imádja a húsvéti tojásokat, de még mindig négykézláb, majom módjára közlekedik a lépcsőkön. Eddigi életének öt évét egy rothadó, parafával bélelt cellában töltötte, és a szakértők egyelőre nem tudják megállapítani, milyen típusú, illetve milyen fokú maradandó fejlődési lemaradás… Anya fent van, kiveszi az újságot a kezemből. – Mi a helyzet a Péter nyuszis könyveddel? – De ez én vagyok, a Bonszai Fiú. – Milyen banzáj? – Megint ránéz az újságra, hátratolja a hajat az arcából, és nyög egyet. – Mi az a bonszai? – Egy nagyon kicsi fa. Az emberek cserepekben tartják bent a lakásban, és minden nap visszavágják őket, hogy ne nőjenek meg. A Növényre gondolok. Mi sose vágtuk vissza, hagytuk nőni, ahogy csak akar, de ő inkább meghalt. – De én nem fa vagyok, hanem fiú.

– Ez csak egy szófordulat. – Benyomja az újságot a szemetesbe. – Azt mondják, hogy átszellemült vagyok, de én nem vagyok szellem. – Az újság emberei egy csomó dolgot rosszul tudnak. Az újság emberei, ez úgy hangzik, mint az Alice-ban azok, akik igaziból kártyák. – Azt mondják, hogy gyönyörű vagy. Anya nevet. Igazából tényleg az. Most már sok emberarcot láttam igaziból, és az övé a leggyönyörűbb. Megint ki kell fújni az orromat, a bőr vörös és fájós. Anya beveszi a csillapítóit, de nem lövik szét a fejfájást. Nem gondoltam, hogy a Kintben még mindig fájni fog neki. A haját simogatom a sötétben. A Hetes Számú Szobában nem tiszta fekete minden, Isten ezüst arca van az ablakban, Anyának igaza van, nem is kör, hegyes mind a két vége. *** Éjjel vámpír baktériumok lebegnek körülöttem maszkban, hogy ne lássuk az arcukat, meg egy üres koporsó, ami átváltozik egy óriási vécévé, és az egész világot lehúzza. – Sss, sss, ez csak egy álom. Ez Anya. Aztán Adzsit tisztára megőrül, és beleteszi Rádzsa kakiját egy csomagba, hogy postán elküldje nekünk, mert hat játékot tartottam meg, valaki eltöri a csontjaimat, és tűket szúr beléjük. Sírok, amikor felébredek, és Anya engedi, hogy sok szopit kapjak, a jobból, de ez is elég krémes. – Hat játékot tartottam meg, nem ötöt – mondom neki. – Mi? – Amit az őrült rajongók küldöttek, hatot tartottam meg. – Nem baj – mondja. – De baj, megtartottam a hatodikat, és nem küldöttem el a beteg gyerekeknek. – Te kaptad őket, a te ajándékaid voltak. – Akkor miért csak ötöt tarthattam meg? – Annyit tarthatsz meg, amennyit akarsz. Most aludj. Nem bírok. – Valaki becsukta az orromat. – Csak a takony sűrűsödött be, ez azt jelenti, hogy hamarosan jobban leszel. – De nem lehetek jobban, ha nem tudok lélegezni. – Azért adott neked az Isten szájat, hogy azon át lélegezz. B terv – mondja Anya. ***

Amikor elkezd világos lenni, megszámoljuk a barátainkat a világban, Noreen, meg Dr. Clay, meg Dr. Kendrick, meg Pilar, meg a kötényes nő, akinek nem tudom a nevét, meg Adzsit, meg Naisha. – Ők kik? – A férfi, meg a kisbaba, meg a kutya, akik hívták a rendőrséget – mondom neki. – Hát persze. – Csak szerintem Rádzsa ellenség, mert megharapta az ujjamat. És még Oh rendőr, meg a férfi rendőrség, akinek nem tudom a nevét, meg a százados. Az tíz, meg egy ellenség. – Nagymama és Paul és Deana – mondja Anya. – Bronwyn, az unokatestvérem, csak őt még nem láttam. Leo, a Pótpapa. – Majdnem hetvenéves, és bűzlik a fűtől – mondja Anya. – Anyu még biztos nem tette túl magát a váláson. – Mi az, hogy nem tette túl magát? Válaszolás helyett Anya azt kérdezi: – Hánynál tartunk? – Tizenöt, és egy ellenség. – Tudod, a kutya meg volt ijedve, neki jó oka volt rá. A bogarak csípnek, pedig nincs is okuk rá. Jó éjszakát, szép álmokat, ne csípjenek a bogarak, Anya már elfelejti ezt mondani. – Jó – mondom tizenhat. Plusz Mrs. Graber, meg a lány a tetoválásokkal, meg Hugo, csak velük nem beszélünk, csak alig: az számít? – Hát persze. – Akkor az tizenkilenc. El kell mennem hozni egy másik papírzsepit, az puhább, mint a vécépapír, de van, hogy elszakad, ha vizes lesz. Aztán már fent vagyok, és felöltöző versenyt tartunk, én nyerek, csak a cipőmet elfelejtem. Most már nagyon gyorsan le tudok menni a lépcsőkön a fenekemen, bumm, bumm, bumm, úgy, hogy a fogaim kocognak. Szerintem nem olyan vagyok, mint egy majom, ahogy az újság emberei mondták, de én nem is tudom, azoknak a vadon bolygón nincsen lépcsőjük. Reggelire négy bundáskenyért eszek. – Növekedek? Anya le meg fel néz rajtam. – Percről percre. Amikor elmegyünk Dr. Clayhez, Anya elmondatja velem az álomokat. Dr. Clay szerint az agyam valószínűleg tavaszi nagytakarítást csinál. Nézek rá. – Most, hogy biztonságban vagy, összegyűjti az összes ijesztő gondolatot, amire már nincs szükséged, és rossz álmok formájában kidobja őket. – A kezével dob.

A modor miatt nem mondom, de igazából ő fordítva tudja. A Szobában biztonságban voltam, és a Kint az ijesztő. Dr. Clay Anyával beszél arról, hogy Anya fel akarja pofozni Nagymamát. – Azt nem szabad – mondom. Anya rám pislog. – Igazából nem akarom. Csak néha. – Már az elrablása előtt is kedve lett volna felpofozni őt? –kérdezi Dr. Clay. – Hát persze. – Anya ránéz, aztán nevet, olyan nyögősen. –Remek, visszakaptam az életemet. Találunk egy szobát két dologgal, amik tudom, mik: számítógépek. – Remek, küldök e-mailt pár barátomnak – mondja Anya. – Kinek a tizenkilencből? – Hát, ezek régi barátaim, igazából te még nem ismered őket. Leül és a betűket nyomogatja egy ideig, én nézem. Fintorog a képernyőre. – Nem emlékszem a jelszóra. – Mi az a…? – Micsoda egy… – Eltakarja a száját. Egy kaparós lélegzetet vesz az orrán át. – Mindegy. Te, Jack, keressünk neked valami vicceset, jó? – Hol? Megmozdítja egy kicsit az egért, és egyszer csak ott van egy kép Dóráról. Közel megyek megnézni, Anya megmutatja, melyik részekre kell kattintani a kis nyíllal, hogy én egyedül tudjam csinálni a játékot. Összerakom a varázscsészealj darabjait, és Dóra meg Csizi tapsolnak, és köszönődalt énekelnek. Ez még a tévénél is jobb. Anya a másik számítógépen egy csomó arcot néz meg, amiről az mondja, egy új találmány, beírja a neveket, és az mosolygósan mutatja őket. – És ők nagyon-nagyon régiek? – kérdezem. – A legtöbben huszonhat évesek, mint én. – De azt mondtad, hogy régi barátok. – Ez csak annyit jelent, hogy régóta ismerem őket. Annyira megváltoztak… – Közelebb teszi a szemét a képekhez, és olyanokat mormog, hogy „Dél-Korea”, meg hogy „máris elvált, ne már…” Talál egy másik új internetoldalt is, tele van dalok, meg mindenféle dolgok videóival, mutat nekem két macskát, akik balettcipőben táncolnak, és az vicces. Aztán másik oldalakra megy csak szókkal, például hogy bezártság meg emberkereskedelem, azt mondja, hagyjam őt olvasni egy ideig, úgyhogy megint kipróbálom a Dórás játékomat, és most nyerek egy Átváltozós Csillagot. Egy valaki áll az ajtóban, megijedek. Hugo az, nem mosolyog. – Kettőkor szkájpolok. – Tessék? – mondja Anya. – Kettőkor szkájpolok. – Ne haragudj, fogalmam sincs, mi az…

– Mindennap kettő órakor szkájpolok az anyámmal, már két perce vár rám, ki van írva a beosztás ide az ajtóra. Bent a szobánkban az ágyon van egy kis gép Paultól, Anya azt mondja, olyan, mint amit akkor hallgatott, amikor Patás ellopta őt, csak ezen képek is vannak, amiket az ujjainkkal lehet mozogtatni, és nem csak ezer dal van rajta, hanem egymillió. Anya berakja a dugaszokat a fülébe, bólogat egy zenére, amit én nem hallok, és kis hangon énekel arról, hogy ő egymillió másik ember egyik napról a másikra. – Én is, légyszi. – Az a címe, hogy „Bitter Sweet Symphony”, tizenhárom éves koromban folyton ezt hallgattam. Az egyik dugaszt berakja a fülembe. – Túl hangos. Kirántom. – Óvatosan bánj vele, Jack, ez az én ajándékom Paultól. Nem tudtam, hogy az az övé, és nem az enyém. A Szobában minden a miénk volt. – Várj, itt a Beatles, ez egy régi szám, tetszeni fog neked, van vagy ötvenéves – mondja. – „All You Need is Love”, azaz nem kell más, csak szeretet. Nem értem. – Az embereknek nem kell étel meg minden más is? – De igen, csak az mind semmit sem ér, ha nincs valaki, akit szerethetsz is – mondja Anya, túl hangos, és még mindig a neveket pörögteti az ujjával. – Például csináltak egy kísérletet kismajmokkal, egy tudós elvitte őket az anyjuktól, és mindegyiket bezárták egyedül egy ketrecbe, és képzeld, hogy nem úgy nőttek fel, ahogy kellene. – Miért nem nőttek fel? – Nem, nagyobbak lettek, de furák – attól, hogy nem ölelgették őket. – Milyen fajta furák? Lekattintja a gépét. – Ne haragudj, Jack, nem tudom, miért hoztam ezt szóba. – Milyen fajta furák? Anya rágja a száját. – Beteg lett a fejük. – Mint az őrülteknek? Bólint. – Megharapták magukat, meg ilyesmi. Hugo megvágja a karját, de szerintem ő nem harapja meg magát. – Miért? Anya fúj egyet a szájával. – Tudod, ha az anyák ott lettek volna, megölelgetik a kis-majmokat, de a tejet csak csöveken át kapták… Kiderült, hogy ugyanannyira kell nekik a szeretet, mint a tej.

– Ez egy rossz mese. – Ne haragudj. Nagyon sajnálom. Nem kellett volna elmesélnem. – De el kellett volna. – De… Nem akarom, hogy legyenek rossz mesék, és én ne tudjam őket. Anya szorosan átölel. – Jack – mondja kicsit furcsa vagyok ezen a héten, igaz? Nem tudom, mert minden furcsa. – Folyton elrontok mindent. Tudom, hogy neked arra van szükséged, hogy az anyád legyek, de ugyanakkor arra is vissza kell emlékeznem, hogy miképp legyek saját magam is, és ez… De én azt hittem, a saját maga meg az Anya ugyanazok. Megint akarok menni a Kintbe, de Anya túl fáradt. *** – Milyen nap van ma reggel? – Csütörtök – mondja Anya. – Mikor van a vasárnap? – Péntek, szombat, vasárnap… – Három nap múlva, úgy, mint a Szobában? – Igen, a hét mindenhol hét napból áll. – Mit fogunk kérni Vasárnapimeglepibe ? Anya rázza a fejét. Délután beszállunk a furgonba, amire az van ráírva, hogy Cumberland Klinika, és igazából kimegyünk vele a nagy kapun a világ összes többi részébe. Én nem akarok, de meg kell mutatnunk a fogorvosnak Anya fogait, amik még mindig fájnak. – Lesznek ott emberek, akik nem a barátaink? – Csak a fogorvos és az asszisztense – mondja Anya. –Mindenki mást elküldtek, csak mi leszünk ott. Felvettük a sapkánkat meg a menő napszemüvegjeinket, de a naptej nincs rajtunk, mert a rossz sugarak lepattannak az üvegről. Maradhatok a puha cipőmben. A furgonban van egy sapkás vezető, szerintem ő le van halkítva. Az ülésen van egy különleges magasító, amitől magasabb leszek, és az öv nem nyomja meg a torokomat, ha hirtelen fékezünk. Nem szeretem az öv szorosát. Kinézek az ablakon, és kifújom az orromat, ma zöldebb. Sok-sok férfi meg női van a járdákon, még sose láttam ilyen sokat, nem tudom, hogy mind igazából igaziak-e, vagy csak páran. – Vannak olyan nők, akiknek hosszú haja nő, mint nekünk – mondom anyának de a férfiaknak nem. – Á, van, akinek igen, például a rocksztároknak. Ez nem szabály, csak egy konvenció.

– Mi az a…? – Egy buta szokás, amit mindenki követ. Szeretnéd, ha levágnánk a hajadat? – kérdezi Anya. – Nem. – Nem fáj. Nekem azelőtt volt rövid a hajam, amikor tizenkilenc éves voltam. Rázom a fejemet. – Nem akarom elveszíteni az erőmet. – A mit? – Az izomjaimat, mint Sámson a mesében. Ettől nevet. – Nézd, Anya, egy ember felgyújtja magát! – Csak meggyújtja a cigarettáját – mondja ő. – Régen én is cigarettáztam. Nézek rá. – Miért? – Nem emlékszem. – Nézd, nézd! – Ne kiabálj. Oda mutatok, ahol teljesen kicsik sétálnak az utcán. – Gyerekek összekötözve. – Nincsenek összekötözve szerintem. – Anya jobban az ablakhoz teszi az arcát. – Nem, csak fognak egy madzagot, hogy el ne vesszenek. És látod, az egészen kicsiket azokban a kocsikban tolják, hat van mindegyikben. Ez biztosan egy bölcsőde, mint ahová Bronwyn jár. – Látni akarom Bronwynt. Menjél minket, légy szíves, most a gyerekhelyre, ahol a gyerekek meg a Bronwyn unokatestvérem vannak – mondom a vezetőnek. Nem hall engem. – A fogorvos most vár minket – mondja Anya. A gyerekek elmentek, nézek ki minden ablakon. A fogorvos Dr. Lopez, amikor felteszi a maszkját egy pillanatra, a rúzsja bordó. Először engem néz meg, mert nekem is vannak fogaim. Lefeküdök a nagy székbe, ami mozog. Felfelé nézek a nagyon szélesre nyitott szájammal, és Dr. Lopez megkér, hogy számoljam meg azt, amit a plafonján látok. Van rajta három macska, meg egy kutya, meg két papagáj, meg… Kiköpöm a fém dolgot. – Ez csak egy kis tükör, látod, Jack? Megszámolom, hány fogad van. – Húsz – mondom neki. – Így van – nevet Dr. Lopez. – Még sosem találkoztam olyan ötévessel, aki meg tudta számolni a saját fogait. Megint beteszi a tükört. – Hm, széles fogközök, ezt szeretem. – Miért ezt szereted? – Ez azt jelenti… Hogy elég hely van a mozgásra.

Anya hosszú időig lesz a székben, amíg a fúró kiszedi a pfujt a fogaiból. Nem akarok a várószobában várni, de az asszisztens Yang azt mondja: – Gyere, nézd meg, milyen tök jó játékaink vannak! Mutat egy cápát egy boton, ami katt-katt, kattog, meg van egy ülőke, amire rá lehet ülni, és olyan az alakja, mint egy fognak, nem egy emberi fognak, hanem egy óriásnak, ami tiszta fehér, és nincs rajta odv. Megnézek egy könyvet a Transzformerekről, meg egy másikat mutáns teknősökről, akik nemet mondanak a drogokra. Aztán egy furcsa hangot hallok. Yang elállja az ajtót. – Szerintem anyukád azt szeretné… Bebújok a karja alatt, és ott van Dr. Lopez, aki egy sivító gépet tesz Anya szájába. – Hagyd békén! – Semmi baj – mondja Anya, de úgy, mintha a szája el lenne törve. Mit csinált vele a fogorvos? – Ha idebent nagyobb biztonságban érzi magát, bejöhet – mondja Dr. Lopez. Yang behozza a fogülőkét a sarkba, és nézek, borzasztó, de jobb, mint a nemnézés. Egyszer Anya összerándul a székben, és nyög egyet, én meg felállok, de Dr. Lopez azt kérdezi: – Még egy kis érzéstelenítőt? – és ad bele egy tűt, és Anya megint csendben marad. Száz órán át csinálja. Ki kell fújnom az orromat, de lejön a bőr, úgyhogy csak rányomom a papírzsepit az arcomra. Amikor Anya meg én visszamegyünk a parkolóba, a fény tisztára veri a fejemet. A vezető megint ott van, egy újságot olvas, kiszáll és kinyitja nekünk az ajtókat. – Köhönjük héhen – mondja Anya. Nem tudom, hogy most már mindig rosszul fog beszélni, vagy nem. Nekem jobb a fájós a fog, mint hogy így beszéljek. Visszafelé a Klinikára a suhanó utcát nézem, és énekelem azt a dalt a hosszú útról meg a végtelen égről. *** A Fog még mindig bent van a párnánk alatt, adok neki egy puszit. El kellett volna vinni, és lehet, hogy Dr. Lopez őt is meg tudta volna javítni. A vacsorát egy tálcán esszük, úgy hívják, hogy Sztroganoff bélszín, vannak benne darabok, amik húsok, meg darabok, amik úgy néznek ki, mint a hús, de gombák, és az egész egy kupac bolyhos rizsen van rajta. Anya még nem tud enni húst, csak kis rizsfalatokat, de már majdnem rendesen beszél megint. Noreen kopogtat, azt mondja, meglepetése van, Anya Apuja Ausztráliából. Anya sír és felugor. – Vihetem a Sztroganoffomat? – kérdezem én.

– Mi lenne, ha pár perc múlva levinném Jacket, ha már megette? – kérdezi Noreen. Anya nem is mond semmit, csak elfut. – Ő csinált nekünk egy temetést – mondom Noreennek de nem voltunk benne a koporsóban. – Ezt örömmel hallom. Kergetem a kis rizseket. – Ez lehet életed legfárasztóbb hete – mondja, és leül mellém. Pislogok rá. – Miért? – Hát, minden olyan furcsa, mert olyan vagy, mint egy látogató egy másik bolygóról, nem igaz? Rázom a fejemet. – Mi nem látogatók vagyunk, Anya azt mondja, örökre itt kell maradnunk, addig, amíg meghalunk. – Ó, inkább úgy értettem, hogy frissen érkeztetek. Amikor mindet megettem, Noreen megkeresi nekem a szobát, ahol Anya ül, és egy ember kezét fogja, akin sapka van. Felugrik, és azt mondja Anyának: – Megmondtam anyádnak, hogy nem akarok… Anya közbevág. – Apu, ő Jack. A Nagypapa rázza a fejét. De én vagyok Jack, ő egy másikat várt? Az asztalt nézi, tiszta izzadás az arca. – Ne vedd sértésnek. – Hogy érted azt, hogy „ne vegyem sértésnek”? – Anya majdnem kiabálva beszél. – Képtelen vagyok egy szobában lenni ezzel. Kiráz a hideg. – Itt nincs semmiféle ez. Ő egy kisfiú. Ötéves – ordítja Anya. – Rosszul fogalmaztam, én… Az időeltolódás az oka. Majd később felhívlak a szállodából, jó? – Az ember, aki a Nagypapa, elmegy mellettem rám nézés nélkül, már majdnem az ajtónál van. Egy durranás van, Anya rávert az asztalra a kezével. – Nem jó! – Jól van, jól van. – Ülj le, apu! Nem mozdul. – Ő a mindenem – mondja Anya. Az apuja? Nem, szerintem az ő, az én vagyok. – Persze, ez csak természetes. – A Nagypapa ember megtöröli a bőrt a szeme alatt. – De nem tudok másra gondolni, csak arra az állatra, és amit… – Szóval akkor jobban szeretnéd azt hinni, hogy meghaltam és eltemettek? Megint rázza a fejét.

– Akkor fogadd el – mondja Anya. – Visszajöttem… – Ez egy csoda – mondja ő. – Visszajöttem, Jackkel együtt. Ez két csoda. A Nagypapa az ajtó kilincsére teszi a kezét. – Én egyelőre nem vagyok képes… – Az utolsó lehetőség – mondja Anya. – Ülj le. Senki nem csinál semmit. Aztán a Nagypapa visszajön az asztalhoz, és leül. Anya a székre mutat mellette, úgyhogy rámegyek, pedig nem akarok ott lenni. A cipőmet nézem, tiszta ráncos a széle. Nagypapa leveszi a sapkáját, rám néz. – Örülök, hogy megismertelek, Jack. Nem tudom, hogy melyik modor kell, úgyhogy azt mondom: – Szívesen. Később Anyával az ágyban vagyunk, kapok egy kis szopit a sötétben. Megkérdezem: – Miért nem akart találkozni velem? Ez is egy tévedés volt, mint a koporsó? – Olyasmi. – Anya fúj egyet a szájával. – Azt hiszi… hitte, hogy jobb lenne nekem nélküled. – Valahol máshol? – Nem, ha sosem születtél volna meg. Képzeld csak el. Megpróbálom, de nem bírom. – Te még akkor is Anya lennél? – Hát nem, nem lennék. Úgyhogy ez egy nagyon buta ötlet. – Ő az igazi Nagypapa? – Attól tartok. – Miért attól tartsz… – Úgy értem, igen, ő az. – Aki a te Apud volt, amikor még kislány voltál a függőágyban? – Kisbaba korom óta, amikor még csak hathetes voltam – mondja. – Akkor vittek haza a kórházból. – Miért hagyott ott a hasi mami? Az egy tévedés volt? – Szerintem fáradt volt – mondja Anya. – Fiatal volt. Felül, és nagyon hangosan kifújja az orrát. – Apa egy idő múlva összeszedi majd magát – mondja. – Hogyan szedi össze? Nevetésszerűt csinál. – Úgy értem, jobban fog viselkedni. Ahogy egy igazi nagypapa szokott. Mint Pótpapa, csak ő nem az igazi. Nagyon könnyen elaluszok, de sírok, amikor felébredek. – Semmi baj, semmi baj. – Ez Anya, a fejemet puszilja. – Miért nem ölelgetik a majomokat? – Kik? – A tudósok, miért nem ölelgetik meg a kismajomokat?

– Ó. Egy pillanat múlva azt mondja: – Lehet, hogy megölelik. Lehet, hogy a kismajmok megtanulják szeretni az emberi ölelést. – De te azt mondtad, hogy furák, és megharapják magukat. Anya nem mond semmit. – A tudósok miért nem hozzák vissza az anyamajomokat, és kérnek bocsánatot? – Nem tudom, miért meséltem el neked ezt a régi történetet, ez nagyon régen történt, amikor még én sem születtem meg. Köhögök, és nincs mibe kifújni az orromat. – Ne gondolj többet a kismajmokra, jó? Most már nincs semmi bajuk. – Szerintem van bajuk. Anya olyan szorosan tart, hogy fáj a nyakam. –Aú! Megmozdul. – Nagyon sok dolog van a világon, Jack. – Csillió? – Sok-sok csillió. Ha azt akarod, hogy mind belemenjen a fejedbe, akkor egyszerűen szét fog robbani. – De a kismajomok? Hallom, hogy furcsán lélegez. – Igen, vannak köztük rossz dolgok is. – Például a majomok. – És még rosszabbak is vannak – mondja Anya. – Milyen rosszabbak? – Megpróbálok egy rosszabb dologra gondolni. – Ne ma este beszéljünk róla. – Talán majd hatéves korban? – Talán. Hátulról átölel. Hallgatom a lélegezését, megszámolok tízet, aztán tízet az enyémből. – Anya? – Igen. – Te gondolsz a rosszabb dolgokra? – Néha – mondja. – Néha muszáj. – Nekem is. – De aztán már nem gondolok rájuk, és elalszok. Megint számolom a lélegezésünket. Megpróbálom megharapni magamat a vállamon, fáj. A majomok helyett a gyerekekre gondolok a világban, hogy nem a tévében vannak, hanem igazik, esznek, meg alszanak, meg pisilnek, meg kakilnak, mint én. Ha lenne valami szúrósom, és megbökném őket, akkor vérzenének, ha csikizném őket, akkor nevetnének. Szeretném látni őket, de elszédülök attól, hogy olyan sokan vannak, és én meg csak egy vagyok. ***

– Szóval akkor érted? – kérdezi Anya. Az ágyunkon fekszek a Hetes Számú Szobában, de ő csak a szélén ül. – Én itt szunyókálok, te meg a tévében vagy. – Igaziból az igazi én itt lesz lent Dr. Clay irodájában, és a tévés emberekkel beszélgetek. Csak a képem lesz benne a videokamerában, aztán később ma este a tévében. – Miért akarsz beszélni a keselyűkkel? – Hidd el nekem, nem akarok – mondja. – De egyszer és mindenkorra válaszolnom kell a kérdéseikre, hogy ne kérdezzenek többet. Észre sem veszed, hogy elmentem, és már itt is vagyok. Amikor felébredsz, már majdnem biztosan itt leszek. – Jó. – Aztán holnap nagy kalandban lesz részünk, emlékszel, hová fog elvinni minket Paul és Deana és Bronwyn? – A Természettudományi Múzeumba megnézni a dinoszauruszokat. – Így van. – Feláll. – Egy éneket! Anya leül, és elénekeli a „Swing Low, Sweet Chariot”-ot, de túl gyors, és még rekedt a hangja a megfázásunktól. Húzza a csuklómat, hogy megnézze az órámat a számokkal. – Még egyet! – El fogok késni… – Én is akarok menni. – Felülök, és rátekeredek Anyára. – Nem, nem akarom, hogy téged lássanak. – Visszatesz a párnára. – Most aludj. – Egyedül nem vagyok álmos. – Nagyon fáradt leszel, ha nem szunyókálsz egyet, Légy szíves, engedj el. Anya leveszi a kezeimet magáról. Még szorosabban megkötözöm, hogy ne bírja. – Jack! – Maradj itt! A lábaimat is köréje rakom. – Engedj el! Már így is elkések. – A keze nyomja a vállamat, de én még jobban kapaszkodok. – Nem vagy kisbaba. Mondom, engedj el… Anya annyira erősen lök, hogy hirtelen kiszabadulok, a lökése reccccccs, neki veri a fejemet a kisasztalnak. A keze a szájánál van. – Jaj – mondja – jaj, Jack, jaj, Jack, én annyira… – Hogy megy a dolog? – Dr. Clay feje van az ajtóban. –A stáb már felkészült, várják magát. Mindennél hangosabban sírok, és fogom a törött fejemet. – Szerintem ez nem fog menni – mondja Anya, és a vizes arcomat simogatja.

– Még mindig lemondhatja – mondja Dr. Clay, és közelebb jön. – Nem mondhatom le, ez Jack egyetemi tandíjára kell. Dr. Clay összeszorítja a száját. – Beszéltünk arról, hogy ez elegendő ok-e arra… – Én nem akarok egyetemre menni – mondom én bele akarok menni veled a tévébe. Anya hosszút fúj a szájával. – Változott a terv. Lejöhetsz nézni, de csak akkor, ha abszolút csendben maradsz, jó? – Jó. – Egy szót se. – Komolyan gondolja, hogy ez jó ötlet? – mondja Dr. Clay Anyának. De én nagyon gyorsan felhúzom a puha cipőmet, a fejem még mindig imbolyog. Dr. Clay irodája tisztára megváltozott, tele van emberekkel, meg fényekkel, meg gépekkel. Anya egy székre tesz egy sarkban, megpuszilja a bevert részét a fejemnek, és súg valamit, amit nem hallok. Odamegy egy nagyobb székhez, és egy férfi ember rátesz egy kis fekete bogárt a dzsekijére. Jön egy nő egy doboz színnel, és elkezdi festeni Anya arcát. Megismerem Morrist, az ügyvédünket, oldalakat olvas. – Látnunk kell a vágott verziót és a nyers vágást is – mondja valakinek. Rám bámul, aztán integet az ujjaival. – Emberek! – Hangosabban mondja. – Elnézést! A fiú itt van a szobában, de nem mutathatják a kamerák, sem állókép, sem emlékkép személyes használatra, semmi sem készülhet róla, értve vagyok? Aztán mindenki engem néz, becsukom a szememet. Amikor kinyitom, egy másik ember rázza Anya kezét, azta, ez a puffadt hajú nő a piros kanapéról. De a kanapé nincs itt. Még sosem láttam igazi embert a tévéből, bárcsak Dóra volna itt helyette. – A bevezető a te felkonfod a légifelvétel közben a szerszámoskamráról – mondja neki egy férfi –, aztán áttűnünk egy közelire róla, aztán a kettős felvétel. A puffadt hajú nő rám mosolyog egy nagyon-nagyon szélest. Mindenki beszél és mozog, megint becsukom a szememet, és benyomom a fülem lyukát, Dr. Clay mondta, hogy csináljak így, ha túl sok. Valaki számol: – Öt, négy, három, kettő, egy… – Rakéta lesz? A puffadt hajú nő különleges hangon kezd beszélni, a kezét összeteszi imádkozásra. – Először is hadd fejezzem ki hálámat, valamint nézőink háláját azért, hogy alig hat nappal a kiszabadulása után beszél velünk. Hogy többé nem hajlandó hallgatni. Anya mosolyog egy kicsit. – Először is elmondaná nekünk, hogy mi hiányzott önnek a legjobban a fogság hét hosszú esztendeje alatt? Természetesen a családján kívül.

– Ami azt illeti, a fogorvosi ellátás. – Anya hangja tiszta vékony és gyors. – A sors iróniája, mert régen még a fogkő-levételt is utáltam. – Egy új világba lépett ki. Globális gazdasági és környezeti válság, új elnök… – Láttuk a beiktatását a tévében – mondja Anya. – Nahát! De mégis, oly sok minden megváltozott. Anya vonja a vállát. – Semmi sem tűnik annyira másnak. De még nem igazán voltam sehol, leszámítva a fogorvost. A nő mosolyog, mintha ez egy vicc volna. – Nem, úgy értem, más érzés minden, de azért, mert én magam változtam. – Erősebbé tették a megpróbáltatások, nem tört meg? Megdörzsölöm a fejemet, ami még mindig el van törve az asztaltól. Anya fintorog egyet. – Azelőtt annyira hétköznapi voltam. Még csak vegetáriánus se voltam soha, nem volt alternatív korszakom sem. – Most pedig egy különleges fiatal nő egy különleges történettel, és megtisztelő, hogy mi, hogy minket… A nő félrenéz az egyik emberre a gépeknél. – Ezt vegyük újra. – Visszanéz Anyára, és a különleges hangon beszél. – És megtisztelő, hogy a mi műsorunkat választotta, hogy elmesélje. Anélkül, hogy mindezt, teszem azt, a Stockholm-szindróma kontextusába helyezném, a nézőink kíváncsiak rá, illetve aggódnak amiatt, hogy maga esetleg bármi módon… érzelmileg függő viszonyba került a fogva tartójával. Anya rázza a fejét. – Gyűlöltem őt. A nő bólogat. – Rúgtam, sikítottam. Egyszer fejbe vágtam a vécé fedelével. Nem mosakodtam, és sokáig nem voltam hajlandó megszólalni. – Ez a tragikus halva szülése előtt vagy után történt? Anya a szájára teszi a kezét. Morris közbevág, lapozza az oldalakat. – Záradék… Erről nem akar beszélni. – Ó, a részletekbe nem megyünk bele – mondja a puffadt hajú nő –, de ez alapvető fontosságú az események folyamatának az ismertetéséhez… Anya keze tiszta remegős, beteszi a lába alá. Nem néz énfelém, elfelejtette, hogy itt vagyok? A fejemben beszélek hozzá, de nem hallja. – Higgye el – mondja a nő Anyának –, mi csak önnek próbálunk segíteni, hogy elmesélje a saját történetét. Lenéz a papírra az ölében. – Tehát észrevette, hogy másodszor is teherbe esett ezen a szörnyű helyen, ahol már két esztendőt elvesztegetett értékes ifjú éveiből. Voltak olyan napok, amikor úgy érezte, hogy, hm, arra kényszerült, hogy kihordja ennek az embernek a…

Anya közbevág. – Igazából megváltásként éltem meg. – Megváltásként. Ez csodálatosan szép. Anya összeszorítja a száját. – Nem tudok más nevében nyilatkozni. Nekem például tizennyolc éves koromban volt egy abortuszom, és azt sosem bántam meg. A puffadt hajú nőnek kicsit nyitva van a szája. Aztán lenéz a papírra, és megint fel, Anyára. – Azon a hideg márciusi napon öt esztendővel ezelőtt egy egészséges kisbabának adott életet egyedül, középkori körülmények között. Ez volt legnehezebb dolog, amit valaha megélt? Anya rázza a fejét. – A legjobb. – Természetesen az is. Minden anya azt mondja… – Igen, de tudja, számomra Jack volt a minden. Újra éltem, fontos lettem. Úgyhogy azután udvarias voltam. – Udvarias? Úgy érti, a… – Az egyetlen célom az volt, hogy Jack biztonságban legyen. – Gyötrelmesen nehéz volt, ahogy ön fogalmazott, udvariasnak lenni? Anya rázza a fejét. – Mintha robotpilóta irányított volna: tudja, igazi szolgalelkű feleség lettem. A puffadt hajú nő sokat bólogat. – Bizonyosan rettentő nehéz volt kitalálni, miképpen nevelje fel a gyermeket könyvek, szakemberek, rokonok segítsége nélkül… Anya vonja a vállát. – Szerintem a kisbabák leginkább az anyjuk közelségét igénylik. Nem, én csak attól féltem, hogy Jack megbetegszik, illetve hogy esetleg én, hiszen neki szüksége volt arra, hogy én egészséges legyek. Szóval odafigyeltem arra, amire emlékeztem még egészségügyóráról, például a kézmosásra, hogy mindent alaposan megfőzzek… A nő bólogat. – Szoptatta a gyermekét. Ami azt illeti, és ez talán megütközést vált ki néhány nézőnkből, de úgy tudom, hogy a mai napig szoptatja? Anya nevet. A nő néz rá. – Ebben az egész történetben ez a sokkoló részlet? A nő megint lenéz a papírjára. – Ott volt hát maga és a kisbabája, magányra és bezártságra ítélve… Anya rázza a fejét. – Egyikünk sem volt egyedül egy percre sem. – Nos, igen. De ahogy Afrikában tartják, egy egész falu kell ahhoz, hogy felneveljen egy gyermeket… – Már akinek van faluja. De ha nincs, akkor talán elég hozzá két ember is.

– Kettő? Úgy érti, ön és a… Anya arca tisztára megfagy. – Úgy értem, hogy én és Jack. – Értem. – Együtt csináltuk. – Ez nagyon szép. Megkérdezhetem… Úgy tudom, hogy megtanította őt Jézushoz imádkozni. A hit nagyon fontos volt az ön számára? – Része volt annak… amit át kellett adnom neki. – Azt hallottam, a televízió segített, hogy kicsit gyorsabban teljenek az unalom órái. – Én egy percig sem unatkoztam Jackkel – mondja Anya és szerintem ez fordítva is igaz. – Csodálatos. Mármost, maga olyan elhatározásra jutott, amelyet egyes szakértők különösnek neveznek, miszerint Jacknek azt tanítja meg, hogy a világ három és fél méterszer három és fél méteres, és hogy minden más, amit a tévében lát, vagy amiről abból a maroknyi könyvből értesült, csupán a képzelet szüleménye. Bántotta önt, hogy becsapja őt? Anya nembarátságosan néz. – Mit kellett volna mondanom neki, azt, hogy „te, ott van ám kint az egész érdekes nagyvilág, csak te nem mehetsz ki oda”? A nő beszívja a száját. – Biztos vagyok benne, hogy a nézőink már mind értesültek a megmenekülésük izgalmas részleteiről… – A szökésünkről – mondja Anya. Egyenesen rám vigyorog. Meglepődök. Visszavigyorogok rá, de most nem néz ide. – „Szökésük”, értem, valamint az, khm, állítólagos fogvatartójuk letartóztatásáról. Tapasztalta-e azt az évek során, hogy ez a férfi bármiféle érzelmet táplált, valami egészen alapvető emberi szinten, a saját fia iránt? Anya szeme egészen sovány. – Jack az én fiam, senki másé. – Ez oly igaz, annyira valós meglátás… – mondja a nő. –Én csak azon gondolkodtam, hogy véleménye szerint a genetikai, a biológiai kapcsolat… – Nem volt semmiféle kapcsolat. – Anya a fogán keresztül beszél. – És sosem érezte úgy, hogy Jack látványa fájdalmasan emlékezteti önt a fiú eredetére? Anya szeme még szorosabb lesz. – Jack semmi másra nem emlékeztet engem önmagán kívül. – Hmm – mondja a tévénő. – Ha a fogvatartójára gondol, gyűlölet emészti? Vár. – Ha már a szemébe nézett a bíróságon, gondolja, hogy valaha is képes lesz majd megbocsátani neki? Anya szája összeszorul. – Mondjuk, nem ez az elsődleges célom. A lehető legkevesebbet gondolok rá.

– Tudatában van annak, micsoda reménysugárrá vált? – Parancsol? – Reménysugárrá – mondja a nő mosolyogva. – Amint bejelentettük, hogy létrejön ez az interjú, elkezdtek özönleni a hívások, e-mailek, SMS-ek a nézőinktől, akik szerint ön egy angyal, maga a megtestesült jóság… Anya fintorog egyet. – Én nem tettem mást, csak túléltem, és sikerült jól felnevelnem Jacket. Egész jól. – Maga nagyon szerény. – Nem, ami azt illeti, ingerült vagyok. A puffadt hajú nő kettőt pislog. – Ez a kenetteljesség… én nem vagyok szent! – Anya hangja megint hangos kezd lenni. – Szeretném, ha az emberek nem kezelnének úgy minket, mintha a világon csak velünk történt volna valami szörnyűség. Olyan dolgokat találtam az interneten, amiket el sem hinne. – Az önéhez hasonló eseteket? – Igen, de nem csak azokat. Úgy értem, amikor magamhoz tértem abban a szerszámoskamrában, úgy gondoltam, hogy senki másnak nincs olyan szörnyű sorsa, mint nekem. De a lényeg az, hogy a rabszolgaság nem új találmány. És a magánzárka sem – tudta, hogy Amerikában több mint huszonötezer fogoly van magánzárkában? Van, aki több mint húsz éve. – Anya keze a puffadt hajú nőre mutat. – És ami a gyerekeket illeti, vannak olyan helyek, ahol a kisbabákat az árvaházakban ötösével fektetik egy kiságyba, a cumit ragtapasszal erősítik a szájukba, gyerekek, akiket apuci minden este megerőszakol, gyerekek börtönben, vagy akik addig szövik a szőnyegeket, amíg meg nem vakulnak… Egy percig nagyon csend van. Aztán a nő azt mondja: – Mindaz, amit átélt, hm, hatalmas empátiával vértezte fel önt a világ szenvedő gyermekei iránt. – Nemcsak a gyerekekről beszélek – mondja Anya. –Sokféle módon tartanak fogva embereket. A nő krákog, és lenéz a papírra az ölében. – Azt mondta, hogy „egész jól” felnevelte Jacket, bár a munka természetesen még messze nem ért véget. De most már sok segítséget kap a családjától és számos elkötelezett szakembertől is. – Ami azt illeti, így nehezebb. – Anya lefelé néz. – Amikor a világunk tizenkét négyzetméteres volt, könnyebb volt kontrollálni. Most sok minden kikészíti Jacket. De gyűlölöm, hogy a média őt kiáltja ki szörnyszülöttnek vagy idióta bölcsnek vagy elvadult gyermeknek, ezt a szót… – Nos, ő egy nagyon különleges kisfiú. Anya vonja a vállát. – Csak egy furcsa helyen töltötte élete első öt évét, ennyi. – Nem gondolja, hogy az átélt megpróbáltatás átformálta őt, sérülést okozott neki?

– Jack számára ez nem megpróbáltatás volt, hanem a dolgok rendje. És igen, lehetséges, de mindenki sérül valamilyen módon. – Az bizonyos, hogy hatalmas léptekkel halad a gyógyulás útján – mondja a puffadt hajú nő. – Az imént azt mondta, hogy a fogságban „könnyebb volt kontrollálni” Jacket… – Nem, kontrollálni a dolgokat. – Érthető okokból bizonyosan már-már patologikus szükségét érzi annak, hogy őrt álljon a fia és a világ között. – Igen, ezt hívják úgy, hogy anyaság. – Anya ezt majdnem morogja. – Valamilyen értelemben hiányzik magának az, hogy egy zárt ajtó mögött legyen? Anya Morrishoz fordul. – Joga van ahhoz, hogy ilyen hülye kérdéseket tegyen fel? A puffadt hajú nő kitartja a kezét, és egy másik ember egy üveg vizet tesz bele, kortyol egyet. Dr. Clay felteszi a kezét. – Ha megengedik… Azt hiszem, mindannyian érezzük, hogy a páciensem elérte a türelme határát, mi több, már meg is haladta. – Ha szünetre van szüksége, folytathatjuk később is a felvételt – mondja a nő Anyának. Anya rázza a fejét. – Essünk túl rajta. – Jól van akkor – mondja a nő egy újabb széles mosolygással, ami mű, mint egy roboté. – Van valami, amire szeretnék visszatérni, ha megengedi. Amikor Jack megszületett. Voltak nézőink, akik azt kérdezték, hogy egy pillanatra sem merült fel önben az, hogy… – Mi, hogy egy párnát tegyek a fejére? Én vagyok az, akit Anya mond? De a párnát a fej alá kell tenni. A nő egyik oldalról a másikra integet a kezével. – Isten ments. De soha nem fordult meg a fejében, hogy megkérje a fogvatartóját, vigye el Jacket? – El? – Hogy, mondjuk, hagyja egy kórház előtt, hogy örökbe fogadhassák. Ahogy magával is ez történt, és úgy tudom, igen boldog gyermekkora volt. Látom, hogy Anya nyel egyet. – Miért tettem volna ezt? – Hát, hogy ő szabad legyen. – Szabad, nélkülem? – Természetesen áldozat lett volna, a létező legnagyobb áldozat, de Jacknek normális, boldog gyermekkora lehetett volna egy szerető családban, nem? – Neki ott voltam én. – Anya minden szót külön mond. –Velem töltötte a gyermekkorát, akár normálisnak nevezi ezt, akár nem.

– De ön tudta, miből marad ki – mondja a nő. – Jacknek minden nappal egyre táguló világra lett volna szüksége, és amit maga nyújtani tudott neki, az egyre szűkült. Biztosan gyötörte a sok emlék mindarról, amire Jack még csak nem is volt képes vágyni. Barátok, óvoda, úszás, móka a vidámparkban… – Miért jön folyton mindenki a vidámparkkal? – Anya hangja tiszta rekedt. – Én gyerekkoromban utáltam a vidámparkot. A nő nevet egy kicsit. Anyának könnyek mennek lefelé az arcán, odateszi a kezét, hogy elkapja őket. Már lent vagyok a székemről, és futok hozzá, valami bummmm, felborul, odaérek Anyához és teljesen átölelem, és Morris kiabál: – A fiút nem mutathatják…! *** Amikor felébredek, Anya Nincs Itt. Nem tudtam, hogy a kinti világban is lesznek neki ilyen napjai. Megrázom a karját, de csak egy kis nyögést csinál, és beteszi a fejét a párna alá. Annyira szomjas vagyok, közel mászok, és megpróbálok kicsit szopizni, de nem fordul meg, hogy engedje. Száz órán át ott maradok kicsire kucorodva mellette. Nem tudom, mit csináljak. Ha Anya Szobában Nincs Itt volt, fel tudtam kelni magamtól, meg reggelit csinálni, meg nézni a Tévét. Szipogok, nincsen semmi az orromban, szerintem elveszítettem a megfázásomat. Megyek meghúzni a zsinórt, kicsit kinyitni a redőnyt. Fényesség, a nap lepattan egy autó ablakáról. Egy varjú megy arra, és megijedek. Szerintem Anya nem szereti a fényt, úgyhogy visszacsinálom a zsinórt. A hasam azt mondja, hogy morrrrr. Aztán eszembe jut a csengő az ágyam mellett. Megnyomom, semmi se történik. De egy perc után az ajtón kopp-kopp van. Kinyitom, de csak egy kicsit, Noreen van ott. – Szia, bogaram, hogy vagy ma? – Éhesen. Anya Nincs Itt – súgom. – Hát akkor megkeressük, jó? Biztos csak egy percre ugrott ki. – Nem, itt van, csak igaziból nem. Noreen arca tiszta nemértős. – Nézd. – Az ágyra mutatok. – Ez olyan nap, amikor nem kel fel. Noreen a másik nevén hívja Anyát, és megkérdezi, hogy jól van-e. Azt suttogom: – Ne beszélj hozzá. Még hangosabban azt mondja Anyának: – Hozhatok valamit? – Hagyjanak aludni. – Még sose hallottam Anyát beszélni olyankor, amikor Nincs Itt, olyan a hangja, mint valami szörny.

Noreen odamegy a komódhoz, és kivesz nekem ruhákat. Nehéz az eléggé sötétben, egy pillanatra mind a két lábamat egy nadráglábba dugom, és rá kell támaszkodnom Noreenra. Nem olyan rossz direkt hozzányúlni az emberekhez, rosszabb, amikor ők nyúlnak hozzám, olyan, mint az áramütés. – Cipő! – súgja. Megtalálom és belenyomom magam, és betépőzárom, ez nem a puha, amit szeretek. – Ügyes kis legény! – Noreen az ajtónál van, integet a kezével, hogy jöjjek vele. Megszorosítom a copfomat, ami elkezdett kijönni. Megtalálom a Fogat, meg a sziklámat, meg a juharpörgettyűmet, a zsebembe rakom őket. – Anya biztosan nagyon kimerült attól az interjútól – mondja Noreen a folyosón. – A nagybácsid már egy fél órája lent van a recepciónál, azt várja, hogy felébredjetek. A kaland! De nem, nem lehet, mert Anya Nincs Itt. Ott van Dr. Clay a lépcsőn, Noreennal beszél. Szorosan fogom a korlátot a két kezemmel, rakom az egyik lábat, aztán a másikat, lecsúsztatom a kezemet, nem esek le, csak egy másodperc van, amikor esős az érzetem, aztán már a következő lábon állok. – Noreen! – Csak egy szempillantás. – De nem, hanem csinálom a lépcsőt. Rám vigyorog. – Nézzenek oda! – Nyomj egy pacsit! – mondja Dr. Clay. Az egyik kezemmel elengedek, hogy adjak neki egy pacsit. – Szóval még mindig meg akarod nézni a dinoszauruszokat? – Anya nélkül? Dr. Clay bólint. – De a nagybácsiddal meg a nagynéniddel leszel, tökéletes biztonságban. Vagy inkább elhalasztod egy másik napra? Igen, de nem, mert egy másik napon a dinoszauruszok már lehet, hogy nem lesznek ott. – Ma, légy szíves. – Ügyes kis legény! – mondja Noreen. – Így anya tud egy jó nagyot aludni, te meg elmeséled neki, amikor megjöttél, hogy milyenek voltak a dinoszauruszok. – Szia, kishaver! – Itt van Paul, a Nagybácsim, nem tudtam, hogy beengedték az ebédelőbe. Szerintem a kishaver a férfibeszéd a kicsimre. Reggelizek Paullal mellém ülve, ez fura. Beszél a kis telefonján, azt mondja, Deana van a másik végén. A másik vége, az a láthatatlan. Ma van nemdarabos gyümölcslé, nagyon nyami, Noreen azt mondja, külön nekem rendelték. – Készen állsz az első utadra odakint? – kérdezi Paul. – Hat napot voltam már a Kintben – mondom neki. – Háromszor voltam a levegőben, láttam hangyákat, meg helikoptereket, meg fogorvosokat.

– Hűha! A muffinom után felveszem a dzsekimet, meg a sapkámat, meg a naptejemet, meg a menő napszemüvegemet. Noreen ad egy barna papírzacskót, ha esetleg nem bírok lélegzeni. – Egyébként – mondja Paul, amikor átmegyünk a forgóajtón –, valószínűleg így a legjobb, hogy anya nem jön ma velünk, mert az után a tegnap esti tévéműsor után mindenki ismeri az arcát. – Mindenki az egész világon? – Hát, nagyjából – mondja Paul. A parkolóban odatartja a kezét, mintha meg kellene fognom. Aztán megint leteszi. Valami ráesik az arcomra, és kiabálok. – Csak egy esőcsepp – mondja Paul. Felnézek az égre, szürke. – Ránk fog esni? – Nincs semmi baj, Jack. Ott akarok lenni a Hetes Számú Szobában Anyával, még akkor is, ha Nincs Ott. – Itt is vagyunk… Ez egy zöld kombi, Deana van az ülésben a kormánykeréknél. Integet az ujjaival rám az ablakon keresztül. Látok egy kisebb arcot középen. A kombi nem kinyílik, elcsúsztatja egy darabját, és én bemászok. – Na végre! – mondja Deana. – Bronwyn, kicsim, köszönj szépen Jack unokatestvérednek. Egy lány, aki majdnem olyan nagy, mint én, olyan hajfonatai vannak, mint Deanának, de csillogós gyöngyök vannak a végükön, meg egy elefánt, ami prémes, meg gabonapehelyek egy dobozban, aminek a teteje béka alakú. – Szia, Jack! – mondja nagyon csipogósan. Van egy magasító nekem Bronwyn mellett. Paul megmutatja, hogy kattintani kell a csatot. Harmadikra tiszta egyedül csinálom, Deana tapsol, meg Bronwyn is. Azután Paul hangos bummal becsúsztatja a kombi ajtaját. Megijedek, Anyát akarom, szerintem lehet, hogy sírni fogok, de nem. Bronwyn egyfolytában azt mondja: – Szia, Jack, szia, Jack! Még nem tud jól beszélni, azt mondja: „Appa ének”, meg „szép kutyi”, meg „Mami, még pejec kéjek”, a kéjeket mondja a kérekre. Az Appa jelenti Pault, és a Mami jelenti Deanát, de ezeket a neveket csak Bronwyn mondhatja, ugyanúgy, ahogy senki se hívja Anyát Anyának, csak én. Félhős vagyok, de kicsit jobban hős, mint félős, mert ez nem olyan rossz, mint úgycsinálni, mintha meghaltam volna a Szőnyegben. Ha egy autó jön velünk szembe, akkor azt mondom a fejemben, hogy neki az ő oldalán kell maradni, különben Oh rendőr bezárja a börtönbe a barna teherautó mellé. A képek az ablakban olyanok, mint egy tévében, csak elmosódóbbak, látok

leparkolt autókat, egy betonkeverőt, egy motorbiciklit meg egy autószállítót egy, kettő, három, négy, öt autóval, az a kedvenc számom. Egy ház előtti udvarban egy gyerek egy talicskát tol egy kicsibb gyerekkel benne, ez vicces. Egy kutya megy át egy úton egy emberrel egy kötélen, szerintem ez igazából meg van kötve, nem úgy, mint a bölcsődék, amik csak kapaszkodtak bele. Közlekedési lámpák zöldre változnak, meg egy nő mankókkal ugrál, meg egy óriási madár egy szeméten, Deana azt mondja, az csak egy sirály, azok megesznek akármit. – Mindenevők – mondom neki. – Nahát, micsoda komoly szavakat ismersz! Elfordulunk ott, ahol fák vannak. – Ez megint a Klinika? – Nem, nem, csak gyorsan be kell ugranunk a bevásárlóközpontba venni egy ajándékot egy szülinapi zsúrra, ahová Bronwyn megy ma délután. A bevásárlóközpont a boltokat jelenti, mint ahol Patás veszi az ennivalónkat, csak már többet nem. Csak Paul megy be a bevásárlóba, de azt mondja, nem tudja, mit válasszon, úgyhogy Deana megy be helyette, de aztán Bronwyn elkezdi mondogatni: – Én is a Mamival, én is a Mamival! – Úgyhogy Deana húzni fogja Bronwynt a piros kocsiban, és Paul meg én várni fogunk a kombiban. Nézem a piros kocsit. – Kipróbálhatom? – Majd később, a múzeumban – mondja nekem Deana. – Figyelj, nekem egyébként is muszáj pisilnem – mondja Paul –, lehet, hogy gyorsabb, ha mind beszaladunk. – Én nem tudom… – Biztos nem túl zsúfolt így hétköznap. Deana rám néz nemmosolyogósan. – Jack, szeretnél bejönni a bevásárlóközpontba a kocsiban, csak egy pár percre? – Igen. Hátul utazok, vigyázok, nehogy Bronwyn kiessen, mert én vagyok a nagy unokatestvér, „mint Keresztelő János”, mondom Bronwynnak, de nem figyel. Amikor odaérünk az ajtókhoz, olyan hangot adnak, hogy plutty, és maguktól széttörnek, majdnem kiesek a kocsiból, de Paul azt mondja, hogy csak picike számítógépek küldnek egymásnak üzeneteket, ne is törődj vele. Minden nagyon-nagyon fényes és hatalmasnagy, nem tudtam, hogy a bent lehet olyan nagy, mint a Kint, még fák is vannak. Zenét hallok, de nem látom a zenészeket a hangszerekkel. A legcsodálatosabb dolog, egy Dóra-táska, leszállok, hogy hozzányúljak az arcához, mosolyog és táncol előttem. – Dóra! – súgom neki. – Igen-igen – mondja Paul –, régebben Bronwyn is teljesen odáig volt érte, de most a Hannah Montana megy. – Hannah Montana – énekeli Bronwyn –, Hannah Montana!

A Dóra-táskának pántjai vannak, olyan, mint a Hátizsák, de Dóra arcával a Hátizsák arca helyett. Van egy fogója is, amikor kipróbálom, felmegy, szerintem eltörtem, de aztán gurul, ez egy kerekes táska és egy hátizsák egyszerre, ez varázslat. – Tetszik? – Deana beszél hozzám. – Szeretnéd ebben tartani a dolgaidat? – Lehet, hogy jobb lenne egy nem rózsaszínű – mondja neki Paul. – Ehhez mit szólsz, Jack, elég jó, mi? Egy Pókember táskát mutat. Nagyon megölelem Dórát. Szerintem azt súgja: „„Hola, Jack” Deana megpróbálja elvenni a Dóra-táskát, de nem engedem neki. – Semmi baj, csak ki kell fizetnem a hölgynek, két másodperc múlva visszakapod… Nem két másodperc, hanem harminchét. – Ott a vécé – mondja Paul, és elfut. A hölgy papírba csomagolja a táskát, úgyhogy többet már nem látom Dórát, beleteszi egy nagy kartonba, aztán Deana nekem adja, a madzagján hintáztatja. Kiveszem Dórát, és beleteszem a karjaimat a pántjaiba, és rajtam van, Dóra igaziból rajtam van. – Mit mondasz? – kérdezi Deana. Nem tudom, mit mondok. – Bronwyn szép táska – mondja Bronwyn, egy csillogósat mutat, amin szívek vannak madzagon. – Igen, kicsim, de nagyon sok szép táskád van már otthon. Elveszi a csillogós táskát, Bronwyn sikít, és az egyik szív leesik a földre. – Egyszer majd sikerül hat méternél beljebb jutni az első hiszti előtt? – kérdezi Paul, megint itt van. – Ha itt lettél volna, elterelhetted volna a figyelmét – mondja Deana. – Bronwyn szép táskaaaa! Deana visszaemeli a kocsiba. – Menjünk. Felveszem a szívet, és beteszem a zsebembe a többi kincshez, megyek a kocsi mellett. Aztán meggondolom magam, és inkább az összes kincsemet beleteszem a Dóra-táskámba az első cipzáras részbe. Fáj a cipőm, úgyhogy leveszem. – Jack! – Ez Paul, aki szól nekem. – Ne ordibáld folyton a nevét, emlékszel? – mondja Deana. – Ja, tényleg. Látok egy óriási almát, ami fából van. – Ez tetszik. – Őrület, ugye? – mondja Paul. – Mi lenne, ha Shirelle ezt a dobot kapná? – mondja Deanának. Deana forgatja a szemét. – Megütheti magát vele. Kizárt.

– Megkaphatom az almát, köszönöm? – kérdezem. – Szerintem nem férne bele a táskádba – mondja Paul vigyorogva. Utána találok egy ezüst meg kék dolgot, olyan, mint egy rakéta. – Ezt akarom, köszönöm. – Az egy kávéskanna – mondja Deana, és visszateszi a polcra. – Már vettünk egy táskát neked, mára ennyi, oké? Csak keresünk egy ajándékot Bronwyn barátnőjének, aztán mehetünk innen. – Elnézést, nem tudom, ez nem az idősebbik lányuké véletlenül? – Egy öreg nő az, a cipőmet tartja. Deana néz rá. – Jack, kishaver, hát ez meg mi? – kérdezi Paul, és a zoknimra mutat. – Nagyon szépen köszönjük – mondja Deana, és elveszi a cipőt az öreg nőtől, és letérdel. Meglöki a lábamat, hogy lépjen bele a jobba, aztán a balba. – Folyton a nevét mondod – mondja Paulnak a fogán keresztül. Nem tudom, mi a baja a nevemnek. – Bocs, bocs – mondja Paul. – Miért mondta, hogy idősebbik lányuk? – kérdezem. – Á, a hosszú hajad meg a Dóra-táskád miatt – mondja Deana. Az öreg nő eltűnt. – Ő egy rosszember volt? – Nem, nem. – De ha rájön, hogy te az a Jack vagy – mondja Paul akkor lehet, hogy lefényképez a mobiltelefonjával, vagy valami, és az anyud megöl minket. Dobogni kezd mellkasom. – Anya miért…? – Bocsánat, úgy értem… – Nagyon mérges lenne, Paul csak azt akarta mondani – mondja Deana. Anyára gondolok, aki a sötétben fekszik és Nincs Itt. – Nem szeretem, amikor mérges. – Nem, persze, hogy nem. – Viszel vissza a Klinikára most, légy szíves? – Hamarosan. – Most. – Nem akarod látni a múzeumot? Egy perc, és indulunk. Webkinz – mondja Deana Paulnak –, attól nem lehet nagy baja. Szerintem van egy játékbolt az éttermeken túl… Egyfolytában húzom a táskámat, a cipőm túl szorosra van tépőzárva. Bronwyn éhes, úgyhogy eszünk popcornt, ami a legropogósabb dolog, amit ettem életemben, beleragad a torkomba, és köhögni kell tőle. Paul hoz neki meg Deanának lattét a kávézóból. Amikor popcorndarabok esnek a táskámról a földre, Deana azt mondja, hagyjam ott őket, mert sok van nekünk, és nem tudjuk, mi volt azon a padlón. Csúnyán ettem, Anya mérges lesz. Deana ad egy nedves törlőt, hogy ne legyen ragadós az ujjam, beleteszem a Dóra-táskámba.

Túl fényes itt, és szerintem eltévedtünk, bárcsak a Hetes Számú Szobában lennék. Pisilni kell, Paul bevisz egy fürdőszobába, ahol vicces lógós mosdók vannak a falon. Rájuk int. – Rajta. – Hol van a vécé? – Ezek külön nekünk, fiúknak vannak. Rázom a fejemet, és megint kimegyek. Deana azt mondja, mehetek vele meg Bronwynnal, engedi, hogy kiválasszam a fülkét. – Ügyes, egyáltalán nem loccsant ki, Jack. Miért loccsannék ki? Amikor leveszi Bronwyn alsónadrágját, nem olyan, mint a Fütyi vagy Anya hüvelye, ez egy kövér kis darab test a közepén összehajtva, nincsen rajta prém. Ráteszem az ujjamat és megnyomom, benyomódós. Deana elveri onnan a kezemet. Egyfolytában sikítok. – Nyugodj le, Jack! Én voltam… megsérült a kezded? Tiszta vér jön ki a csuklómból. – Ne haragudj – mondja Deana –, annyira sajnálom, biztos a gyűrűm volt. Az aranydarabos gyűrűjét nézi. – De idehallgass, nem nyúlunk egymás intim testrészéhez, azt nem szabad. Oké? Nem tudom az intim testrészet. – Készen vagy, Bronwyn? Hadd törölje meg a Mami. Megdörzsöli ugyanazt a részét Bronwynnak, amit én, de ő nem üti meg magát utána. Amikor kezet mosok, még jobban fáj a vérnek. Deana egyfolytában a táskájában kotor egy ragtapaszért. Összehajt egy barna papírtörölközőt, és azt mondja, nyomjam a vágásra. – Na, jól sikerült? – kérdezi Paul kint. – Ne is kérdezd – mondja Deana. – Mehetünk végre innen? – És mi lesz Shirelle ajándékával? – Majd becsomagoljuk Bronwyn egyik játékát, ami újnak néz ki. – Nem Bronwyn egyik játékát! – kiabálja Bronwyn. Vitatkoznak. Az ágyban akarok lenni Anyával a sötétben, ő tiszta puha, és nincs láthatatlan zene, meg nem mennek piros arcú, széles emberek, meg nevetős lányok összefont karokkal, akiknek a darabjai átlátszanak a ruhájukon. Nyomom a vágást, hogy ne essen ki több vérem, becsukom a szememet menés közben, nekiütközök egy növénycserépnek, ez igazából nem egy igazi növény, mint amilyen a Növény volt, amíg meg nem halt, ez műből van. Aztán látok egy bárkit, aki rám mosolyog, és Dylan az! Futok, és nagyon megölelem.

– Egy könyv – mondja Deana –, tökéletes, két másodpercet adj. – Ő Dylan, a darus autó, a barátom a Szobából – mesélem Paulnak. – „Jööööööön Dylan, a darus autó! Hosszú karján leng a kampó. Nézd, hogy fordul jobbra-balra…” – Ez nagyszerű, kishaver. Tudod, honnan vetted le? Dylan elejét simogatom, tiszta sima és fényes lett, hogy jött ide a bevásárlóba? – Vigyázz, nehogy összevérezd. – Paul egy papírzsepit tesz a kezemre, a barna papírom biztos leesett. – Válassz inkább egy olyan könyvet, amit még nem olvastál. – Mami, Mami! – Bronwyn próbál kiszedni egy ékszeret egy könyv elejéből. – Menj fizetni – mondja Deana, és egy könyvet tesz Paul kezébe, és odafut Bronwynhoz. Kinyitom a Dóra-táskámat, beleteszem Dylant, és becipzározom biztonságba. Amikor Deana meg Bronwyn visszajönnek, közel megyünk egy szökőkúthoz, hallani a csobogást, de nem lefröcskölődni. Bronwyn azt mondja: – Pénzet, pénzet! – úgyhogy Deana ad neki egy pénzet, és Bronwyn beledobja a vízbe. – Akarsz egyet? – Deana hozzám beszél. Ez biztos egy különleges szemetes a pénznek, ami túl piszkos. Megfogom a pénzet, és beledobom, és kiveszem a nedves törlőt megtisztítani az ujjamat. – Kívántál valamit? Még sose kívántam valamit egy szemetestől. – Mire? – Amit a világon a legjobban szeretnél. A legjobban a Szobában lenni szeretnék, de szerintem az nem a világban van. Egy ember beszél Paulhoz, az én Dórámra mutat. Paul jön, és kicipzározza, és kiveszi Dylant. – Ajjaj… kishaver! – Elnézést kérünk – mondja Deana. – Tudja, van belőle neki egy példány otthon – mondja Paul-, azt hitte, ez az övé. Odatartja a Dylant az embernek. Odafutok és elkapom és azt mondom: – „Jööööööön Dylan, a darus autó! Hosszú karján leng a kampó…” – Nem érti – mondja Paul. – „Nézd, hogy fordul jobbra-balra…” – Jack, édesem, ez a bolté. – Deana húzza kifelé a kezemből a könyvet. Még erősebben kapaszkodok belé, és bedugom a pólómba. – Én máshonnan jöttem – mondom az embernek. – Patás bezárva tartott engem meg Anyát, és most a börtönben van a teherautójával, de az angyal nem fogja kirobbantani, mert ő egy rosszember. Mi híresek vagyunk, és ha lefényképezel miket, megölünk.

Az ember pislog. – Szóval, mennyibe is kerül a könyv? – kérdezi Paul. Az ember azt mondja: – Le kell olvasnom a vonalkódot… Paul kinyújtja a kezét, én összekucorodok a földön Dylan körül. – Hozok egy másikat, amiről leolvashatja – mondja Paul, és visszafut a boltba. Deana mindenfelé körbenéz és kiabál: – Bronwyn! Kicsim!? – Odarohan a szökőkúthoz, és végig belenéz. – Bronwyn! Bronwyn igazából egy ablak mögött van, ahol ruhák vannak, és kidugja a nyelvét az üvegre. – Bronwyn! – Deana sikít. Én is kidugom a nyelvemet, Bronwyn nevet az üveg mögött. *** Majdnem elalszok a zöld kombiban, de nem igaziból. Noreen azt mondja, hogy a Dóra-táskám pompázatos, és a csillogós szív is, és a Dylan, a darus autó nagyszerű olvasmánynak látszik. – És milyenek voltak a dinoszauruszok? – Nem volt időnk megnézni őket. – Jaj, de kár! Noreen hoz nekem egy ragtapaszot a csuklómra, de nincsenek rajta képek. – Anya az egész napot átszundította, nagyon örül majd, hogy megjöttél. Kopog, és kinyitja a Hetes Számú Szobát. A cipőmet leveszem, de a ruhámat nem, végre bemegyek Anya mellé. Meleges puha, bekuckózok, de óvatosan. A párnának rossz szaga van. – A vacsoránál találkozunk – suttogja Noreen, és becsukja az ajtót. A rossz, az hányás, emlékezem rá a Nagy Szökésünkből. – Ébredj fel – mondom Anyának –, hányásos lett a párnád! Anya nem kapcsol be, nem is nyög és fordul el, nem mozog, amikor húzom. Ennyire Nincs Itt még sose volt. – Anya, Anya, Anya! Szerintem zombi lett belőle. – Noreen? – kiabálom, és futok az ajtóhoz. Nem szabad zavarni az embereket, de… – Noreen! A folyosó végén van, megfordul. – Anya hányást csinált. – Semmi vész, két pillantás alatt feltakarítjuk. Csak hadd vigyem le a kocsit a… – De nem, hanem most jöjj!

– Jól van, jól van. Amikor felkapcsolja a lámpát, és ránéz Anyára, akkor nem mondja, hogy jól van, felveszi a telefont, és azt mondja: – Kék kód, hetes szoba, kék kód… Nem tudom, mi az a… Aztán látom Anya gyógyszeres dobozait nyitva az asztalon, nagyjából üresnek látszanak. Kettőnél többet sose szabad, ez a szabály, hogy lehetnek nagyjából üresek, hová lettek a gyógyszerek? Noreen Anya torkának az oldalát nyomja, és a másik nevét mondja, és azt, hogy: – Hall engem? Hall engem? De szerintem Anya nem hall, szerintem nem is lát. Kiabálok. – Rossz ötlet, rossz ötlet, rossz ötlet! Sok ember rohan be, az egyik kihúz engem a folyosóra. Azt sikítom, hogy „Anya”, olyan hangosan, ahogy csak bírom, de nem elég hangos ahhoz, hogy felébredjen tőle.

Élés

A függőágyas házban vagyok. Nézek ki az ablakon, hogy hol van, de Nagymama azt mondja, a hátsó kertben lesz majd, nem elöl, egyébként sincs még felakasztva, mert még csak április tizedike van. Vannak bokorok, meg virágok, meg a járda, meg az utca, meg a másik kertek, meg a másik házak, tizenegy részt számolok meg belőlük, ott laknak a szomszédok. Szívok egyet, hogy érezzem a Fogat, ott van a nyelvem kellős közepén. A fehér autó kint van, nem mozog, ebben utaztam a Klinikáról, pedig nem is volt benne magasító, Dr. Clay azt akarta, hogy maradjak a kontinuitás meg a terápiás izoláció miatt, de Nagymama kiabált, hogy nem tarthat ott, mint valami fogolyt, amikor nekem van családom. A családom Nagymama, Pótpapa, Bronwyn, Paul bácsi, Deana meg Nagypapa, csak őt kirázza a hideg tőlem. Meg Anya is. Áttolom a Fogat az arcomba. – Meghalt? – Nem, hányadszor mondom már? Egyáltalán nem. –Nagymama az üveg körüli fára támasztja a fejét. Van, hogy az emberek azt mondják, hogy egyáltalán nem, de attól nem hangzik igazabbnak. – Csak játszásiból mondod, hogy él? – kérdezem Nagymamától. – Mert ha nem, akkor én se akarok. Megint tiszta könny az egész arca. – Én nem… Nem tudok többet mondani neked annál, mint amit tudok, kicsim. Azt mondták, telefonálnak, amint van új fejlemény. – Mi az a fejlemény? – Hogy anya éppen most hogy van. – Hogy van? – Nos, nincs jól, mert túl sokat vett be a rossz gyógyszerből, ahogy mondtam, de mostanra már valószínűleg az egészet kipumpálták a gyomrából, vagy legalábbis a nagy részét. – De ő miért…? – Mert nincs jól. A feje, belül. Vigyáznak rá – mondja Nagymama nem kell aggódnod. – Miért? – Mert nincs semmi értelme. Isten arca tiszta piros, és felakadt egy kéményre. Egyre sötétebb van. A Fog belenyom az ínyembe, ő egy csúnya, rossz, fájós fog. – Hozzá se nyúltál a lasagnádhoz – mondja Nagymama –, kérsz egy pohár gyümölcslét vagy valamit? Rázom a fejemet. – Nem vagy fáradt? Biztosan fáradt vagy, Jack. Te jó ég, én milyen fáradt vagyok. Gyere, menjünk le, nézzük meg az üres szobát. – Miért üres? – Azért, mert nem használjuk. – Miért van olyan szobád, amit nem használsz?

Nagymama vonja a vállát. – Sosem lehet tudni, mikor lesz rá szükség. Vár, amíg a fenekemen csinálom végig a lépcsőt, mert itt nincs korlát kapaszkodni. Húzom magam után a Dóratáskámat, puff-puff-puff. Átmegyünk a szobán, amit nappali szobának hívnak, nem tudom, miért, mert Nagymama meg Pótpapa mindegyik szobában benne vannak nappal, csak az üresben nem. Szörnyű vááá-vááázás kezdődik, befogom a fülemet. – Ezt fel kell vennem – mondja Nagymama. Egy perc múlva visszajön, és bevisz egy szobába. – Készen állsz? – Mire? – A lefekvésre, szívem. – Nem itt. Összeszorítja a száját körbe, ahol a kis repedések vannak. – Tudom, hogy hiányozni fog anya, de most egyelőre egyedül kell aludnod. Nem lesz semmi baj, Pótpapa meg én itt leszünk fent az emeleten. Nem félsz a szörnyektől, ugye? Az a szörnytől függ, hogy igazi vagy nem, meg hogy ott van-e, ahol én vagyok, vagy nem. – Hmm. Anya régi szobája ott van a miénk mellett – mondja Nagymama –, de átalakítottuk fitneszteremmé, nem tudom, befér-e oda egy gumi… Most a lábammal megyek fel a lépcsőkön, csak fogom a falat, Nagymama viszi a Dóra-táskámat. Kék benyomódós matracok vannak, meg súlyzók, meg hasizomozók, mint amilyeneket a Tévében láttam. – Itt volt az ágya, ott, ahol a kiságya állt kisbaba korában – mondja Nagymama, és egy biciklire mutat, ami a földhöz van ragadva. – A falak tele voltak poszterekkel, tudod, az együttesekével, amiket szeretett, volt egy óriási legyező és egy álomfogó… – Miért fogta az álomjait? – Hogy mondod? – A legyező. – Jaj, nem, ezek csak díszek voltak. Igazán szörnyen érzem magam amiatt, hogy az egészet elvittem a szeretetszolgálatnak, egy pszichológus javasolta a gyászterápiás csoportban… Hatalmas ásítást csinálok, a Fog majdnem kicsúszik a szájamból, de elkapom a kezemmel. – Az mi? – kérdezi Nagymama. – Egy gyöngy, vagy mi? Nem szabad kis dolgokat a szájadba venni, nem tanított meg rá…? Megpróbálja kihajlítani az ujjaimat, hogy elvegye. A kezeim erősen hasba ütik. Néz rám. Visszateszem a Fogat a nyelvem alá, és bezárom a fogaimat.

– Tudod mit, odateszek egy gumimatracot a mi ágyunk mellé, csak ma estére, amíg megszokod a helyet. Húzom a Dóra-táskámat. A következő ajtó az, ahol Nagymama meg Pótpapa alszanak. A gumimatrac egy nagy táska, a pumpa egyfolytában kiugrik a lyukból, és kiabálni kell Pótpapának, hogy segítsen. Aztán teljesen tele lesz, mint egy lufi, de négyszög, és lepedőket tesz rá. Ki az az ők, akik kipumpálták Anya hasát? Hová teszik a pumpát? Anya nem fog kipukkadni? – Azt kérdeztem, hogy hol a fogkeféd, Jack? Megtalálom a Dóra-táskámban, amiben benne van a mindenem. Nagymama azt mondja, húzzam fel a pizsimet, az a pizsamát jelenti. A gumimatracra mutat, és azt mondja: – Zuttyanj be! Az emberek mindig azt mondják, hogy zuttyanj, meg huppanj, amikor úgycsinálnak, mintha az a valami vicces lenne. Nagymama lehajol, és kidugja a száját, mintha puszilni akarna, de én bedugom a fejemet a paplan alá. – Bocsánat – mondja. – Mit szólnál egy meséhez? – Nem. – Túl fáradt vagy a meséhez, jól van akkor. Jó éjszakát! Tiszta sötétség lesz. Felülök. – Mi lesz a Bogarakkal? – A lepedő tökéletesen tiszta. Nem látom őt, de ismerem a hangját. – Nem, a Bogarak. – Jack, alig állok a lábamon… – A Bogarak, akik ne csípjenek. – Persze – mondja Nagymama. – Jó éjszakát, szép álmokat… Tényleg, mindig ezt mondtam, amikor anya… – Csináld az egészet. – Jó éjszakát, szép álmokat, ne csípjenek a bogarak. Bejön valamennyi fény, az ajtó kinyílik. – Hová mész? Nagymama alakja tiszta fekete a lyukban. – Csak le a földszintre. Legurulok a gumimatracról, imbolyog. – Én is. – Nem, én megyek megnézni a műsoraimat, azok nem gyerekeknek valók. – Azt mondtad, hogy te meg Pótpapa az ágyban, én meg mellette a gumimatracon. – Az majd később lesz, mi még nem vagyunk fáradtak. – Azt mondtad, hogy fáradt vagy. – Fáradt vagyok a… – Nagymama majdnem kiabál. – Nem vagyok álmos, csak muszáj tévét néznem, és nem gondolkodnom egy ideig. – Itt tudsz nemgondolkodni.

– Csak próbálj meg lefeküdni és becsukni a szemedet. – Nem bírok, tiszta egyedül nem. – Jaj, te szegény kis teremtés! Miért vagyok szegény és teremtés? Lehajol a gumimatrac mellett, és hozzányúl az arcomhoz. Odébb megyek. – Csak be akartam csukni a szemedet helyetted. – Te az ágyban. Én a gumimatracon. Hallom, hogy fúj egyet a szájával. – Jól van. Lefekszem ide, de csak egy percre… Látom az alakját a paplan tetején. Valami puff, leesik, a cipője az. – Szeretnél egy altatódalt? – suttogja. – Mi? – Egy éneket? Anya énekel nekem dalokat, de már nincs belőlük több. Nekiverte a fejemet az asztalnak a Hetes Számú Szobában. Bevette a rossz gyógyszert, szerintem már túl fáradt volt a játszáshoz, sietett felmenni a Mennyországba, úgyhogy nem várt, miért nem várt meg engem? – Te sírsz? Nem mondok semmit. – Jaj, szívem… De hát jobb, ha kint van, mint ha bent. Akarok egy kis szopit, nagyon-nagyon akarok egy kis szopit, nem tudok nélküle elaludni. Szopogatom a Fogat, ami Anya, legalábbis egy darabja, az ő sejtjei, tiszta barnák és odvasak és kemények. A Fog fájdította Anyát, vagy ő fájt, de már nem. Miért jobb, ha kint van, mint ha bent? Anya azt mondta, szabadok leszünk, de ez nem éreződik szabadnak. Nagymama nagyon halkan énekel, tudom ezt a dalt, de nem jól hangzik. – „A busz kerekei mind…” – Köszönöm, nem – mondom, és abbahagyja. *** Én meg Anya a tengerben, bele vagyok gabalyodva a hajába, össze vagyok kötődve, és megfulladok… Csak egy rossz álom. Ezt mondaná Anya, ha itt volna, de nincsen. Fekszek, és megszámolok öt kézujjat, öt kézujjat, öt lábujjat, öt lábujjat, mindegyikkel integetek egyet. Megpróbálom a beszédet a fejemben: Anya? Anya? Anya? Nem hallom, hogy válaszol. Amikor elkezd világosabb lenni, ráteszem a paplant az arcomra, hogy sötétítsem. Szerintem biztos ilyen érzés a Nincs Itt. Emberek járkálnak körbe, és suttognak. – Jack? – Ez Nagymama, közel a fülemhez, úgyhogy elkucorodok. – Hogy érzed magad? Eszembe jut a modor.

– Ma nem vagyok egészen jól, köszönöm. Mormogok, mert a Fog ráragadt a nyelvemre. Amikor elment, felülök, és megszámolom a dolgaimat a Dóra-táskámban, a ruháim, meg a cipőim, meg a juharpörgettyű, meg a vonat, meg a rajzolónégyzet, meg a csörgő, meg a csillogós szív, meg a krokodil, meg a szikla, meg a majomok, meg az autó, meg a hat könyv, a hatodik a Dylan, a darus autó a boltból. Sok-sok órával később a váááá-váááá a telefont jelenti. Nagymama feljön. – Dr. Clay volt az, anya állapota stabil. Ez jó hír, ugye? A stabil, az olyasmi, mint a mobil. – És áfonyás palacsinta van reggelire. Nagyon mozdulatlanul fekszek, mintha csontváz lennék. A paplannak poros szaga van. Bimm-bamm, bimm-bamm, és megint lemegy. Hangok alattam. Megint megszámolom a lábujjaimat meg a kézujjaimat, aztán újra a fogaimat. Mindig a jó szám a vége, de nem biztos. Nagymama jön fel megint levegőt kapkodva mondani, hogy megjött a Nagypapám elbúcsúzni. – Tőlem? – Mindnyájunktól, visszarepül Ausztráliába. Most kelj fel, Jack, nem tesz jót neked, ha itt fetrengsz egész nap. Nem tudom, az mi. – Ő azt akarja, hogy ne legyek megszületve. – Mit akar? – Azt mondta, hogy nem kellene lennem, és akkor Anyának nem kellene Anyának lenni. Nagymama nem mond semmit, úgyhogy azt hiszem, lement. Kiteszem az arcomat, hogy meglássam. Még itt van, a karjait szorosan magára tekerte. – Ne is törődj azzal az eszementtel. – Hova ment…? – Csak gyere le, és egyél egy palacsintát. – Nem bírok. – Nézzenek oda! – mondja Nagymama. Kik? – Levegőt veszel, és jársz, és beszélsz, és alszol Anya nélkül, igaz? Fogadok, hogy enni is tudsz nélküle. A Fogat benn tartom az arcomban a biztonságért. Sokáig tart a lépcsőkön. A konyhában az igazi Nagypapának lila van a száján. A palacsintája egy tócsa szirupban van még több lilával, azok az áfonyák. A tányérok rendes fehérek, de a pohárok rossz alakúak, sarkokkal. Van egy nagy tál sült kolbász. Nem tudtam, hogy éhes vagyok. Megeszek egy kolbászt, aztán még kettőt.

Nagymama azt mondja, hogy neki nincs nemdarabos gyümölcsléje, de muszáj innom valamit, különben megfulladok a kolbászon. Megiszom a darabost, a baktériumok másznak le a torkomon. A hűtő óriási, és tele van dobozokkal meg palackokkal. A konyhaszekrényekben annyira sok étel van, hogy Nagymamának lépcsőkre kell felmenni, hogy mindegyikbe be tudjon nézni. Azt mondja, le kellene zuhanyoznom, de úgycsinálok, mint aki nem hallotta. – Mi az, hogy stabil? – kérdezem Nagypapát. – Stabil? – Egy könny kijön a szeméből, és letöröli. – Se nem jobb, se nem rosszabb, én azt hiszem. Összeteszi a tányéron a kését meg a villáját. Se nem jobb, se nem rosszabb, mint a mi? A Fog tiszta savanyú ízű a gyümölcslétől. Visszamegyek az emeletre aludni. *** – Kicsim! – mondja Nagymama. – Nem fogsz még egy teljes napot a doboz előtt eltölteni. – Mi? Kikapcsolja a tévét. – Most hívott Dr. Clay, elmondta, mire van szükség a fejlődésedhez, azt kellett mondanom neki, hogy épp dámázunk. Pislogok és dörzsölöm a szememet. Miért hazudott neki? – Anya…? – Azt mondja, még mindig stabil. Szeretnél igaziból is játszani egy dámát? – A te darabjaid óriásoknak valók, és leesnek. Nagymama felsóhajt. – Mondtam már, hogy ez a rendes méret, ahogy sakknál és a kártyánál is. A mini mágneses készlet, ami neked meg anyának volt, utazáshoz való. De mi nem utaztunk. – Menjünk el a játszótérre! Rázom a fejemet. Anya azt mondta, hogy amikor kiszabadulunk, elmegyünk együtt. – Már sokszor voltál kint. – Az a Klinikán volt. – Ez ugyanaz a levegő, nem igaz? Gyere már, anya azt mondta, imádsz felmászni mindenhová. – Igen, felmászok az Asztalra, meg a székeinkre, meg az Ágyra sokezerszer. – Az én asztalomra ugyan nem, miszter. Úgy értettem, a Szobában. Nagymama nagyon szorosra csinálja a copfomat, és beledugja a dzsekimbe, megint kihúzom. Semmit se mond a ragadós izéről meg a sapkámról, lehet, hogy a világnak ebben a részében nem ég meg a bőr?

– Vedd fel a napszemüvegedet meg a rendes cipődet, az a papucs egyáltalán nem tartja a bokádat. A lábam összenyomódik menés közben, még akkor is, amikor kitépőzárom. Amíg a járdán maradunk, addig biztonságban vagyunk, de ha véletlenül lemegyünk az utcára, akkor meghalunk. Anya nem meghalt, Nagymama azt mondja, nekem nem hazudik. Dr. Claynek hazudott a Dámáról. A járdának egyfolytában vége van, úgyhogy át kell mennünk az utcán, ha fogjuk egymás kezét, akkor nem lesz baj. Nem szeretem a hozzányúlást, de Nagymama azt mondja, akkor is kell. A levegő belefúj a szemembe, és a nap nagyon káprázik a napszemüvegem szélén. Van egy rózsaszín dolog, ami egy haj gumi, meg egy kupak, meg egy kerék, de nem egy igazi autóból, hanem egy játékból, meg egy csomag dió, de a diók nincsenek benne, meg egy gyümölcslés doboz, amiben még hallok egy kis lötyögő gyümölcslét, meg egy sárga kaki. Nagymama azt mondja, nem ember csinálta, hanem valami undorító kutya, megrántja a dzsekimet, és azt mondja: – Gyere el onnan. A szemétnek nem szabad ott lenni, csak a levéleknek, mert a fa nem tehet róla, hogy azokat leejti. Franciaországban engedik, hogy a kutyák mindenhová odapiszkítsanak, majd egyszer elmehetek oda. – Megnézni a kakit? – Nem, nem – mondja Nagymama az Eiffel-tornyot. Majd amikor már nagyon ügyesen mászol lépcsőt. – Franciaország a Kintben van? Furcsán néz rám. – A világban? – Minden a világban van. Itt vagyunk! Nem tudok bemenni a játszótérre, mert gyerekek vannak benne, akik nembarátaim. Nagymama forgatja a szemét. – Csak egy időben játszol velük, a gyerekek így szokták. Keresztüllátok a kerítésen a drótrombuszokon. Olyan, mint a titkos kerítés a falakban meg a Padlóban, amin Anya nem bírt keresztülásni, de kijutottunk, én megmentettem őt, csak ő nem akart már többet eleven lenni. Van egy nagylány, aki fejjel lefelé lóg egy hintáról. Két fiú van a valamin, aminek nem emlékezek a nevére, és fel meg le megy, odaverik, meg nevetnek, meg leesnek, szerintem direkt. Húszig megszámolom a fogaimat, aztán még egyszer. A kerítésbe kapaszkodás fehér csíkokat csinál az ujjaimra. Nézek egy nőt, aki egy kisbabát visz a mászókához, aki átmászik az alagúton, a nő arcokat vág rá oldalt, a lyukakon keresztül, és úgycsinál, mintha nem tudná, hol van a baba. Nézem a nagylányt, de ő csak hintázik, néha a haja majdnem a sárba lóg, néha meg rendesen ül. A fiúk kergetik egymást, és úgy puffoznak a kezükkel, mintha pisztoly lenne, az egyik elesik és sír. Kiszalad a kapun, és be egy házba, Nagymama azt mondja, biztos ott lakik, de honnan tudja? Azt súgja:

– Most menj oda, játssz a másik fiúval. Aztán odakiabál: – Szia! A fiú odanéz ránk, én bemegyek egy bokorba, megszúr a fejemen. Egy idő után Nagymama azt mondja, hűvösebb van, mint amilyennek kinéz, és talán ideje hazamenni ebédelni. Száz órába telik, és a lábaim eltörnek. – Lehet, hogy legközelebb jobban fogod élvezni – mondja Nagymama. – Érdekes volt. – Anya mondta, hogy mondd ezt, amikor nem tetszik valami? – Egy kicsit mosolyog. – Ezt én tanítottam neki. – Most már meghalt? – Nem! – Majdnem kiabál. – Leo telefonált volna, ha bármi hír van. Leo, az a Pótpapa, nem értem a sok nevet. Nekem csak az egy Jack nevem kell. Nagymama a házában megmutatja Franciaországot a földgömbön, ami olyan, mint egy szobor a Földről, és egyfolytában forog. A teljes egész város, amiben vagyunk, csak egy pötty, és a Klinika is benne van a pöttyben. A Szoba is, de Nagymama azt mondja, többet ne gondoljak arra a helyre, és felejtsem el. Ebédre nagyon sok kenyért és vajat eszek, ez francia kenyér, de nincs rajta kaki szerintem. Az orrom piros és forró, meg az arcom is, meg a mellkasom felső része, meg a karom, meg a kezem hátulja, meg a bokám a zoknim felett. Pótpapa azt mondja Nagymamának, hogy ne idegesítse ezen magát. – De hát nem is sütött annyira a nap! – mondja Nagymama egyfolytában, és a szemét törölgeti. – Le fog esni a bőröm? – kérdezem. – Csak pici darabjai – mondja Pótpapa. – Ne ijesztgesd a gyereket – mondja Nagymama. – Nem lesz semmi bajod, Jack, ne félj. Most kenj még magadra ebből a finom, hűsítő napozás utáni krémből… Nehéz magam mögé érni, de nem szeretem a másik emberek ujjait, úgyhogy megcsinálom. Nagymama azt mondja, megint fel kéne hívnia a Klinikát, de most nem képes rá. Azért, mert meg vagyok égve, feküdhetek a kanapén, és nézhetek rajzfilmeket, Pótpapa a fotelben van, és olvassa a World Traveler újságját. *** Éjjel a Fog el akar kapni, az utcán ugrál, bamm-bamm-bamm, háromméteres, és tiszta penészes, és recés darabok esnek le róla, nekiverődik a falaknak. Aztán egy csónakban lebegek, amit beszögeztek, és a testét kukacok eszik… Egy sziszegés a sötétben, amit nem tudok, aztán Nagymama az.

– Jack! Minden rendben. – Nem. – Aludj vissza. Szerintem nem alszok. Reggelinél Nagymama bevesz egy gyógyszert. Megkérdezem, hogy az a vitaminja-e. Pótpapa nevet. – Még te beszélsz! – mondja neki Nagymama. Aztán nekem azt mondja: – Mindenkinek kell egy kis valami. Ezt a házat nehéz megtanulni. Az ajtók, amiken mindig be szabad menni, azok a konyha, meg a nappali, meg a fitneszterem, meg az üres szoba, meg az alagsor, meg a hálószoba előtti rész, amit lépcsőfordulónak hívnak, de a lépcső nem fordul meg ott. A hálószobába is be szabad menni, csak akkor nem, amikor csukva van az ajtó, olyankor kopogni kell, és várni. Bemehetek a fürdőszobába is, csak akkor nem, amikor nem nyílik ki az ajtó, ez azt jelenti, hogy bárki más bent van, és várni kell. A kád, meg a mosdó, meg a vécé zöld, amit avokádónak hívnak, csak az ülőke fa, úgyhogy arra rá tudok ülni. Utána fel kell tenni az ülőkét, aztán megint le, udvariasságból a hölgyeknek, aki a Nagymama. A vécének van egy fedélje a tartályon, mint az, amivel Anya rávert Patásra. A szappan egy kemény labda, és sokat kell dörzsölni, hogy működjön. A kintiek nem olyanok, mint mi, egymillió dolguk van, és minden dologból másik fajta, mondjuk, tiszta másik fajta csokoládék, meg gépek, meg cipők. A dolgaik mind más csinálásra valók, mondjuk, van körömkefe, meg fogkefe, meg söprőkefe, meg vécékefe, meg ruhakefe, meg hajkefe. Amikor leszórok a földre egy port, amit hintőnek hívnak, összesöpöröm, de Nagymama bejön, és azt mondja, az a vécékefe, és mérges, hogy szétterjesztem a baktériumokat. Ez a ház Pótpapáé is, de nem ő mondja meg a szabályokat. Ő főleg az odújában van, ami az ő különleges szobája csak neki. – Az emberek nem akarnak mindig együtt lenni másokkal – mondja nekem. – Az fárasztó. – Miért? – Hidd el nekem, én már kétszer voltam nős. A bejárati ajtón nem szabad kimenni, csak ha megmondom Nagymamának, de úgyse mennék. Ülök a lépcsőn, és erősen szopogatom a Fogat. – Menj, játssz valamivel, jó? – mondja Nagymama, és átnyomakodik mellettem. Sok van, nem tudom, melyik legyen. A játékaim az őrült jóakaróktól, amikből Anya azt hitte, hogy csak öt van, de igaziból hatot hoztam el. Vannak mindenféle színű kréták, azt Deana hozta, csak én nem láttam, azok túl összekenik az ujjaimat. Van egy óriási papírtekercs meg negyvennyolc filc egy hosszú, láthatatlan műanyagban. Egy dobozban sok doboz, amiken állatok vannak, amiket Bronwyn már nem használ, nem tudom, miért, a fejemnél is magasabb toronyt raktak belőlük.

Inkább a cipőmet nézem, ez a puhám. Ha mozogtatom a lábujjaimat, kicsit látom őket a bőr alatt. Anya! – nagyon hangosan kiabálok a fejemben. Szerintem nincs ott. Se nem jobb, se nem rosszabb. Vagy csak mindenki hazudik. Van egy pici, barna dolog a szőnyeg alatt, ott, ahol elkezd lenni a lépcső fája. Kipiszkálom, egy fém. Egy pénz. Egy emberarc meg szók vannak rajta: BÍZUNK ISTENBEN SZABADSÁG 2004. Amikor megfordítom, ott egy ember van, lehet, hogy ugyanaz, de egy kis házra integet, és azt mondja: AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOK E PLURIBUS UNUM EGY CENT. Nagymama a legalsó lépcsőn néz engem. Megijedek. A Fogat hátratolom az ínyem mögé. – Van rajta egy rész spanyolul – mondom neki. – Tényleg? – Fintorog. Megmutatom neki az ujjammal. – Ez latinul van. E PLURIBUS UNUM. Hmm, azt hiszem, azt jelenti, „Egységben az erő”, vagy valami ilyesmit. Szeretnél még? – Mit? – Hadd nézzem csak meg a pénztárcámban… Egy kerek, lapos dologgal jön vissza, amit ha benyomunk, egyszer csak kinyílik, mint egy száj, és különböző pénzek vannak benne. Egy ezüstösön van egy ember olyan copffal, mint az enyém, és ÖT CENT, de Nagymama azt mondja, mindenki csak ötösnek hívja, a kis ezüstös meg a tízes, az tíz cent. – Miért nagyobb az öt, mint a tíz, amikor az csak öt? – Egyszerűen csak így van. Még az egy cent is nagyobb a tíznél, szerintem, hogy így van, az butaság. A legnagyobb ezüstösön egy másik ember van, aki nem örül, a hátuljára az van írva, hogy NEW HAMPSHIRE 1788 SZABADSÁG VAGY HALÁL. Nagymama azt mondja, New Hampshire Amerika egy másik része, nem ez. – A szabadság azt jelenti, hogy mindent lehet? – Nem, nem. Inkább azt… hogy senki sem mondja meg, hogy mit csinálj. Van egy másik ugyanolyan elejű, de amikor megfordítom, egy vitorláshajó képe van rajta, benne egy pici emberrel, meg egy pohárral, meg spanyol irattal, GUAM E PLURIBUS UNUM 2009 és „Guahan ITano' ManChamorro”. Nagymama közel nyomja a szemét hozzá, és elmegy a szemüvegjéért. – Az egy másik része Amerikának? – Guam? Nem, szerintem az valahol máshol van. Lehet, hogy a Kintiek így írják azt, hogy Szoba. A telefon elkezd ordibálni a hallban, felfutok az emeletre, hogy ne halljam. Nagymama jön fel, megint sír. – Úton van a gyógyulás felé. Nézek rá. – Anya. – Milyen úton van? – Jobban van, ha minden igaz, meg fog gyógyulni.

Becsukom a szememet. *** Nagymama felébreszt, mert azt mondja, már három órája alszok, és fél, hogy éjszaka nem fogok tudni. Nehéz beszélni a Foggal a szájamban, úgyhogy inkább beteszem a zsebembe. A körömömben még mindig van szappan. Valami hegyes kell, hogy ki tudjam szedni, mondjuk, a Távirányító. – Milyen a házikó? Rázom a fejemet. – A Távirányító. – A… lágyító? – A Távirányító. – A tévé távirányítója? – Nem, az én távirányítóm, amitől a Dzsip úgy csinált, hogy vrrrummvrrumm, de aztán eltört a Szekrényben. – Ó! – mondja Nagymama. – Nos, biztos vissza tudjuk szerezni. Rázom a fejemet. – Ők a Szobában vannak. – Írjunk egy listát róluk. – Hogy lehúzzuk a vécén? Nagymama tisztára nem érti. – Nem, felhívom a rendőrséget. – Baj van? Rázza a fejét. – Majd idehozzák a játékaidat, ha végeztek velük. Nézek rá. – A rendőrség be tud menni a Szobába? – Valószínűleg éppen most is ott vannak – mondja –, bizonyítékokat gyűjtenek. – Mi az a bizonyíték? – Ami igazolja, hogy mi történt, hogy megmutassák a bírónak. Képek, ujjlenyomatok, nyomok… Miközben írom a listát, a Futópálya feketéjére gondolok, meg a lyukra az Asztal alatt, az összes nyomra, amit én meg Anya hagytunk ott. A bíró a kék polipos képemet nézi. Nagymama azt mondja, hogy nagy kár elvesztegetni egy ilyen szép tavaszi napot, úgyhogy ha felhúzok egy hosszú inget, meg a rendes cipőmet, meg sapkát, meg napszemüveget, meg sok naptejt, akkor kijöhetek a hátsó kertbe. Naptejt spriccel a kezébe. – Mondd, hogy mehet, meg hogy állj, amikor akarod. Mint egy távirányító. Ez elég vicces.

Elkezdi rákenni a kezem hátuljára. – Állj! Egy perc után azt mondom: – Mehet! – És akkor megint elkezdi. – Mehet! Megáll. – Úgy érted, még mindig mehet? – Igen. Az arcomat is bekeni. A szememhez közel nem szeretem, de vigyáz. – Mehet. – Igazából végeztünk is, Jack. Felkészültél? Először Nagymama megy ki a két ajtón, az üvegesen meg a hálóson, int, hogy menjek, és a fény tiszta kacskaringós. A teraszon állunk, ami teljesen fából van, mint egy hajó fedélzete. Bolyhok vannak rajta, kis csomagok. Nagymama azt mondja, ez valamilyen virágpor az egyik fáról. – Melyikről? – Nézek fel az összes másfajtákra. – Azt sajnos nem tudom neked megmondani. A Szobában mindennek tudtuk a nevét, de a világban any-nyira sok minden van, hogy az emberek még a neveket se tudják. Nagymama az egyik faszékben van, beizegteti-mozogtatja a fenekét. Vannak botok, amik eltörnek, ha rájuk állok, meg pici, sárga levélek, meg lottyadt barnák, amikre azt mondja, hogy még novemberben megkérte Leót, takarítsa el őket. – Pótpapának van munkája? – Nem, mi korábban nyugdíjba mentünk, persze a részvényeink most a tizedét sem érik… – Az mit jelent? Visszahajtja a fejét a szék tetejére, a szeme be van csukva. – Semmit, ne is foglalkozz vele. – Pótpapa nemsokára meghal? Nagymama kinyitja rám a szemét. – Vagy előbb te? – Elárulom neked, hogy én még csak ötvenkilenc éves vagyok, fiatalember. Anya csak huszonhat. Úton van a gyógyulás felé, ez azt jelenti, hogy már visszajön? – Senki sem fog meghalni – mondja Nagymama ne aggódj emiatt. – Anya szerint egyszer mindenki meghal. Összenyomja a száját, vonalak vannak rajta körbe, mint a napnak a sugarai. – A legtöbbünkkel csak most találkoztál, úgyhogy ne siess annyira elbúcsúzni. Lenézek az udvar zöld részébe. – Hol van a függőágy? – Szerintem előbányászhatnánk az alagsorból, ha ennyire szeretnéd.

Felkelés közben nyög egyet. – Én is jövök. – Ülj csak itt, élvezd a napsütést, mindjárt jövök. De én nem ülök, hanem állok. Csend van, amikor már elment, csak csipogós hangok vannak a fákon, szerintem madarak, csak nem látom őket. A széltől susognak a levélek. Hallok egy gyerekkiabálást, lehet, hogy egy másik udvarban van a nagy sövény mögött, vagy pedig láthatatlan. Isten sárga arcának a tetején van egy felhő. Hirtelen hidegebb van. A világ egyfolytában változtatja a fényességet, meg a melegséget, meg a hangosságot, sose tudom, hogy milyen lesz a következő percben. A felhő olyan szürkéskéknek néz ki, nem tudom, hogy van benne eső, vagy nem. Ha elkezd rám esni az eső, akkor befutok a házba, nehogy megfulladjon a bőröm. Valami úgy csinál, hogy zzzzz, belenézek a virágokba, és a legcsodálatosabb dolog, egy eleven méh, ami óriási feketesárga részekkel ott táncol bent a virágban. – Szia! – mondom. Odateszem az ujjamat megsimogatni, és akkor… Áááááááááá… – a kezemben szétrobban a legnagyobb fájás. – Anya! – sikítok, Anya a fejemben, de nincs az udvarban, és nincs a fejemben, és nincs sehol, tiszta egyedül vagyok, és fáj, és fáj, és fáj és… – Mit csináltál? – rohan Nagymama át a teraszon. – Nem én voltam, hanem a méh. Amikor szétkeni a különleges kenőcsöt, már nem fáj annyira, de még mindig nagyon. A másik kezemmel kell segíteni neki. A függőágy horogokon lóg a fákról az udvar leghátuljában, az egyik egy rövid fa, csak kettőször olyan nagy, mint én, és lehajolós, a másik egymilliószor magasabb, ezüstös levélekkel. A kötélek eléggé összenyomódtak az alagsorban levéstől, addig kell huzigálni őket, amíg a lyukak jó méretük lesznek. És kettő kötél el is van törve, és ezért plusz lyukak vannak rajta, amibe nem kell beleülni. – Valószínűleg a molyok – mondja Nagymama. Nem tudtam, hogy a molyok olyan nagyra megnőnek, hogy el tudják törni a kötélt. – Hogy őszinte legyek, már évek óta nem használtuk. – Azt mondja, ő nem kockáztatja meg a belemászást, és egyébként is azt szereti, ha a hátának van támasztékja. Kinyújtózok, és egyedül megtöltöm az egész függőágyat. Mozogtatom a lábaimat a cipőmben, átdugom őket a lyukakon, meg a kezemet is, de a jobbot nem, mert az még mindig gyötrődik a méhtől. A kis Anyára meg a kis Paulra gondolok, akik a függőágyban hintáztak, ez fura, hol vannak most? A nagy Paul Deanával van, meg lehet, hogy Bronwynnal, azt mondták, majd egy másik napon megnézzük a dinoszauruszokat, de szerintem hazudtak. A nagy Anya a Klinikán van, és a gyógyulás útjára lép.

Nyomom a kötéleket, egy légy vagyok egy háló közepében. Vagy egy rabló, akit elkapott a Pókember. Nagymama lök, és hintázok, úgy, hogy szédülök, de ez egy tök jó fajta szédülés. – Telefon! – Ezt Pótpapa kiabálja a teraszon. Nagymama odafut a fűn, megint teljesen egyedül hagy a kinti Kintben. Leugorok a függőágyról, és majdnem elesek, mert az egyik cipő beszorul. Kihúzom a lábamat, a cipő leesik. Utánafutok, majdnem olyan gyors vagyok, mint ő. A konyhában Nagymama beszél a telefonon. – Persze, először vele, itt is van. Valaki beszélni akar veled. Én vagyok az, akit mond, odatartja a telefont, de én nem fogom meg. – Találd ki, ki az? Pislogok rá. – Anya az. Ez igaz, itt van Anya hangja a telefonban. – Jack? – Szia. Semmi mást nem hallok, úgyhogy visszaadom Nagymamának. – Megint én vagyok, hogy vagy, de most komolyan? –kérdezi Nagymama. Bólogat és bólogat, és azt mondja: – Nagyon vitézül tartja magát. Megint nekem adja a telefont, hallgatom, hogy Anya sokszor elmondja, hogy ne haragudj. – Már nem vagy megmérgezve a rossz gyógyszertől? –kérdezem. – Nem, nem, már jobban vagyok. – Nem vagy a Mennyországban? Nagymama betakarja a száját. Anya olyan hangot ad, ami nem tudom, hogy sírás vagy nevetés. – Csak szeretnék. – Miért szeretnél a Mennyországban lenni? – Igaziból nem szeretnék, csak vicceltem. – Ez nem vicces. – Nem. – Ne szeressed! – Jó. Itt vagyok a klinikán. – Fáradt voltál a játszástól? Semmit se hallok, szerintem nincs itt. – Anya? – Fáradt voltam – mondja. – Hibát követtem el. – Most már nem vagy fáradt? Nem mond semmit. Aztán azt mondja: – De igen. De nem baj. – Ide tudsz jönni, és hintázni a függőágyban?

– Nemsokára – mondja. – Mikor? – Nem tudom, attól függ. Minden rendben van a Nagymamánál? – Meg Pótpapánál. – Persze. Mi újság? – Minden – mondom én. Ettől nevet, nem tudom, miért. – És mi minden történt veled eddig? – A nap elégette a bőrömet, és megcsípett egy méh. Nagymama forgatja a szemét. Anya mond valamit, amit nem hallok. – Most mennem kell, Jack, muszáj még aludnom. – Utána fel fogsz ébredni? – Ígérem. Annyira… – a levegője tiszta reszelősnek hallatszik. – Nemsokára megint beszélünk, jó? – Jó. Nincs több beszélés, úgyhogy leteszem a telefont. – Hol van a másik cipőd? – kérdezi Nagymama. *** Nézem a lángokat, tiszta narancssárgák, és táncolnak a tésztásfazék alatt. A gyufa a pulton van, a vége tiszta fekete és pöndörödős. Hozzányúlok vele a tűzhöz, egyet sziszeg, és megint nagy a lángja, úgyhogy a tűzhelyre dobom. A kis láng már majdnem láthatatlan, apránként végigeszegeti a gyufát, tiszta fekete lesz, és egy kicsi füst megy fel, olyan, mint egy ezüstös szalag. A szaga varázslat. Kiveszek egy másik gyufát a dobozból, a végét meggyújtom a tűzben, és most fogom még akkor is, amikor sziszeg. Ez az én saját kis lángom, amit magammal vihetek. Kört csinálok vele, szerintem kialudt, de visszajön. A láng egyre nagyobb és cakkosabb végig a gyufán, két külön láng, és van egy kis piros vonal a fa mentén közöttük… – Hé! Megijedek, Pótpapa az. Már nincs nálam a gyufa. Rátapos a lábamra. Üvöltök. – A zoknidon volt rajta! – Megmutatja a teljesen összepöndörödött gyufát, dörzsöli a zoknimat ott, ahol egy fekete rész lett. – Az anyukád nem tanított meg arra, hogy ne játssz a tűzzel? – Nem volt. – Mi nem volt? – Tűz. Néz rám. – Akkor, gondolom, villanytűzhelyetek volt. Ki hitte volna? – Mi a helyzet? – Nagymama bejön.

– Jack tanulja a konyhai eszközöket – mondja Pótpapa, és megkeveri a tésztát. Felemel egy dolgot, és rám néz. – Reszelő – emlékezek rá. Nagymama asztalt terít. – És ez? – Fokhagymapüréző. – Fokhagymanyomó. Ez még sokkal jobban összetrancsírozza a fokhagymát. – Rám vigyorog. Nem mondta meg Nagymamának a gyufát, ez olyan, mint a hazudás, de nem akart bajba keverni, és az jó ok rá. Valami mást tart fel. – Egy másik reszelő? – Citromhéjreszelő. És ez? – Á… habverő. Pótpapa egy hosszú tésztát lógat a levegőben, és beszippantja. – A bátyám magára rántott egy fazék rizst hároméves korában, és a karja örökre recés maradt, mint a csipsz. – Azt láttam a Tévében. Nagymama néz rám. – Ne mondd nekem, hogy még sosem ettél csipszet? –Aztán felmegy a lépcsőkre, és dolgokat pakol az egyik konyhaszekrényben. – Két perc, és kész – mondja Pótpapa. – Á, egy pár darab nem fog megártani. – Nagymama lemászik egy összegyűrődött zacskóval, és kinyitja. A csipszek mind tiszta vonalasok, kiveszek egyet, és megeszem a szélét. Aztán azt mondom: – Köszönöm, nem – és visszateszem a zacskóba. Pótpapa nevet, nem tudom, mi a vicces. – A fiú az én tagliatelle carbonarámra tartalékolja magát. – Megnézhetem a bőröt inkább? – Milyen bőrt? – kérdezi Nagymama. – A bátyjáét. – Ó, ő Mexikóban él. Ő a te… nagy-nagybácsid. Pótpapa az összes vízt a mosogatóba dobja, úgyhogy egy nagy felhő lesz a vizes levegőből. – Miért nagy? – Ez csak azt jelenti, hogy ő Leo bátyja. Most már te is rokona vagy az összes rokonunknak – mondja Nagymama. –Ami a miénk, az a tiéd is. – Legó – mondja Pótpapa. – Mi? – kérdezi ő. – Olyan, mint a legó. A családok darabkái összeépülnek. – Azt is láttam a Tévében – mondom nekik. Nagymama megint engem néz. – Hogy lehet legó nélkül felnőni? – mondja Pótpapának – Ezt egyszerűen képtelen vagyok elképzelni.

– Fogadok, hogy van pár milliárd gyerek a világon, akiknek valahogy sikerül – mondja Pótpapa. – Bizonyára igazad van. – Nagymama nemértős arcot vág. – De biztos, hogy hányódik itt valahol egy doboznyi az alagsorban… Nagypapa az egyik kezével megtör egy tojást, és ráplaccsantja a tésztára. – A vacsora tálalva! *** Sokat megyek a biciklin, ami nem mozog, el tudom érni a pedált a lábujjaimmal, ha kinyújtózkodok. Ezer órán át tekerem, hogy a lábam szupererős legyen, és el tudjak futni vissza Anyához megint megmenteni. Lefekszek a kék matracokra, elfáradt a lábam. Felemelem a szabad súlyokat, nem tudom, mi bennük a szabad. Az egyiket ráteszem a hasamra, szeretem, ahogy lent tart, és nem esek le a forogó világról. Bimm-bamm, Nagymama kiabál, mert nekem van látogatóm, Dr. Clay az. A teraszon ülünk, szólni fog, ha jön egy méh. Az embereknek és a méheknek csak integetni kell, hozzányúlni nem. Nem megsimogatni egy kutyát, csak ha az embere azt mondja, hogy jó, nem átszaladni az úton, nem hozzányúlni az intim testrészekhez, csak az enyémhez, de csak ha egyedül vagyok. Vannak különleges esetek, mondjuk, a rendőrségnek szabad lőni pisztollyal, de csak a rosszemberekre. Túl sok szabályt kell beletenni a fejembe, úgyhogy csinálunk egy listát Dr. Clay nagyon-nagyon nehéz arany tollával. Aztán egy másik listát az új dolgokról, például a szabad súlyok, meg a csipsz, meg a madár. – Ugye, izgalmas dolog igaziból is látni őket, és nem csak a tévében? – kérdezi. – Igen. Csak a Tévében semmi se csípett meg. – Igazad van – mondja Dr. Clay, és bólogat. – „Az emberek túl sok valóságot nem bírnak el.” – Ez megint egy vers? – Hogy találtad ki? – Fura hangon mondod – mondom neki. – Kik azok az emberek? – Az emberi faj, mi mindannyian. – Én is az vagyok? – Persze, te is közülünk való vagy. – Meg Anya. Dr. Clay bólint. – Ő is. De igaziból úgy értettem, hogy lehet, hogy ember is vagyok, de én-meg-Anya is vagyok. Nem tudok szót ránk. Szobaiak? – Nemsokára eljön értem? – Amint lehet – mondja. – Jobban szeretnél a klinikán lenni, mint itt, a Nagymamánál?

– Anyával a Hetes Számú Szobában? Rázza a fejét. – Ő a másik szárnyban van, egy ideig egyedül kell lennie. Szerintem rosszul tudja, ha én beteg lennék, még jobban kellene Anya, hogy ott legyen velem. – De nagyon keményen dolgozik a gyógyuláson – mondja Dr. Clay. Azt hittem, az emberek csak betegek vagy meggyógyulnak, nem tudtam, hogy ez dolgozás. Búcsúzásnak én meg Dr. Clay adunk egy pacsit egymásnak fent, lent és megint fent. Amikor a vécén vagyok, hallom őt a tornácon Nagymamával, akinek a hangja kétszer olyan magas, mint az övé. – Az ég szerelmére, egy enyhe leégésről meg egy méhcsípésről van szó! – mondja Nagymama. – Két gyereket neveltem fel, ne jöjjön nekem az elfogadható gondozási színvonallal. *** Éjjel egymillió pici számítógép beszélget egymással rólam. Anya felment az égigérő paszulyra, én meg lent vagyok a földön, és rázom és rázom, hogy leessen… Nem. Ez csak álmodás volt. – Remek ötletem van! – mondja Nagymama a fülembe, lehajol, az alsó fele még az ágyban van. – Menjünk el autóval a játszótérre még reggeli előtt, akkor nem lesznek ott más gyerekek. Az árnyékunk nagyon hosszú és nyúlós. Lengetem az óriás ökölömet. Nagymama majdnem leül egy padra, de vizesség van rajta, úgyhogy inkább a kerítésnek támaszkodik helyette. Mindenen van egy kis vizesség, azt mondja, ez harmat, ami úgy néz ki, mint az eső, de nem az égből jön, olyan, mint egy izzadás, és éjjel lesz. Rajzolok egy arcot a csúszdára. – Nem baj, ha vizes lesz a ruhád, csak nyugodtan. – Igaziból fázok. Van egy rész, ami tiszta homokos, Nagymama azt mondja, beleülhetek, és játszhatok vele. – Mit? – Hogyan? – kérdezi. – Mit játszhatok vele? – Nem is tudom, ássál, vagy markolj bele, vagy ilyesmi. Hozzányúlok, de kaparós, nem akarom, hogy tiszta olyan legyek. – És mit szólsz a mászókához vagy a hintához? – kérdezi Nagymama. – Te is fogsz? Nevet egy kicsit, azt mondja, biztos eltörne valamit. – Miért eltörnél…? – Nos, nem direkt, csak mert én nehéz vagyok. Felmegyek lépcsőkön, állva, mint egy fiú, nem mint egy majom, fémből van, és reszelős narancssárga részek vannak rajta, amit rozsdának hívnak, és a kapaszkodók megfagyasztják a

kezemet. A végén van egy pici ház manóknak, ülök az asztalnál, és a tető rögtön a fejem felett van, az piros, az asztal meg kék. –Juhúú! Megijedek, Nagymama integet be az ablakon. Aztán átmegy a másik oldalra, és megint integet. Visszaintegetek, ez tetszik neki. Az asztal sarkánál látok valamit mozogni, egy pici pók az. Kíváncsi vagyok, hogy a Pók még mindig ott van-e a Szobában, és a hálója egyre nagyobb és nagyobb-e. Dallamokat ütögetek, mint a Dünnyögésben, de csak ütögetem, és Anyának a fejemben ki kell találni, a legtöbbet kitalálja. Amikor a padlón csinálom a cipőmmel, más a hangja, mert az fémből van. A falra rá van valami írva, amit nem bírok elolvasni, tiszta firka, és van egy rajz, ami szerintem egy fütyi, de ugyanolyan nagy, mint az ember. – Próbáld ki a csúszdát, Jack, biztos élvezni fogod! Nagymama az, aki szól nekem. Kimegyek a kis házból, és lenézek, a csúszda ezüst, és kis kövek vannak rajta. – Zutty! Gyerünk, elkaplak az alján! – Köszönöm, nem. Van egy létra kötélből, mint a függőágy, de ez lelógós, túl fájdítja az ujjaimat. Egy csomó rúd van, lehetne lógaszkodni, ha erősebb lenne a karom, vagy ha igazából majom lennék. Van egy rész, amit megmutatok Nagymamának, ahol biztos a rablók vitték el a lépcsőket. – Nem, nézd csak, ott van helyette egy tűzoltórúd! – Tudom, olyat láttam a Tévében. De miért laknak itt fent? – Kik? – A tűzoltók. – Nos, ez nem az igazi rúdjuk, csak egy játék. Négyéves koromban azt hittem, hogy ami a Tévében van, az mind csak Tévé, aztán ötéves lettem, és Anya nemhazudta, hogy egy csomó belőle igazi dolgok képe, és a Kint teljesen igazi. Most itt vagyok a Kintben, de kiderül, hogy egy csomó belőle nem is igazi. Visszamegyek a manóházba. A pók elment valahová. Leveszem a cipőmet az asztal alatt, és kinyújtóztatom a lábamat. Nagymama a hintáknál van. Kettő lapos, de a harmadiknak van egy gumis vödörje lyukakkal a lábaknak. – Ebből nem eshetsz ki – mondja. – Kipróbálod? Fel kell emelnie, furcsa érzés, hogy a keze belenyomódik a hónaljamba. A vödör hátuljánál lök, de azt nem szeretem, egyfolytában kitekeredek, hogy lássak, úgyhogy inkább elöl lök. Egyre gyorsabban- gyorsabban, magasabbanmagasabban hintázok, ez a legfurcsább dolog. – Hajtsd hátra a fejedet! – Miért? – Csak bízz bennem. Hátrahajtom a fejemet, és minden fejjel lefelé fordul, az ég, a fák, a házak, meg Nagymama, meg minden, hihetetlen.

Egy lány van a másik hintán, nem is láttam, amikor bejött. Nem ugyanakkor hintázik, mint én, ő hátul van, amikor én elöl. – Hogy hívnak? – kérdezi. Úgycsinálok, mintha nem hallanám. – Ő Ja… Jason – mondja Nagymama. Miért hív ennek? – Én Cora vagyok, és négy és fél éves vagyok – mondja a lány. – A kislány egy baba? – Ő fiú, és igazából ötéves – mondja Nagymama. – Akkor miért van a kislány a babahintában? Most már ki akarok jönni, de a lábam beszorult a gumiba, rúgok, rángatom a láncot. – A kislánynak rohama van? – kérdezi a Cora lány. A lábam véletlenül megrúgja Nagymamát. – Ezt hagyd abba. – A barátom kistestvérének szokott rohama lenni. Nagymama megránt a karom alatt, a lábam pöndörödős lesz, aztán kint vagyok. A kapunál megáll, és azt mondja: – A cipő, Jack! Megpróbálok emlékezni. – A kisházban vannak. – Akkor nyomás vissza, hozzad! – Vár. – A kislány nem fog piszkálni. De nem tudok felmászni, ha lehet, hogy néz. Úgyhogy Nagymama megy, és a feneke beszorul a manóházba, és mérges. Túl szorosra tépőzárja a bal cipőmet, úgyhogy lehúzom megint, meg a másikat is. A zoknimban megyek a fehér autóhoz. Azt mondja, bele fogok lépni egy üvegbe, de nem. A nadrágom vizes a harmattól, meg a zoknim is. Pótpapa a fotelban van egy óriási bögrével, és azt kérdezi: – Na, hogy ment? – Haladunk – mondja Nagymama, és felmegy. Pótpapa megengedi, hogy megkóstoljam a kávéját, kiráz tőle a hideg. – Miért az a nevük az evős helyeknek, hogy kávézó? – Hát, mert a kávé a legfontosabb dolog, amit árulnak, mert a legtöbbünknek szükségünk van rá, hogy üzemeljünk, mint az autónak a benzinre. Anya csak vizet, meg tejet, meg gyümölcslét iszik, mint én, nem tudom, akkor ő mivel üzemel. – A gyerekek mivel üzemelnek? – Nos, a gyerekek tele vannak energiával, nőnek, mint a futóbab. Én a sült babtól jól üzemelek, de a zöldbab az ellenségem. Nagymama pár vacsorával ezelőtt csinált, én meg úgycsináltam, mintha nem is látnám a tányéromon. Most a világban vagyok, és soha többet nem fogok zöldbabot enni. ***

A lépcsőn ülök, és hallgatom a néniket. – Hmm… Többet tud matekból, mint én, de egy csúszdán nem tud lecsúszni. Ez én vagyok szerintem. Ők a Nagymama könyvklubja, de nem tudom, miért, mert nem is olvasnak könyveket. Elfelejtette lemondani őket, úgyhogy mind jöttek 3:30-kor sütistálakkal meg ilyesmikkel. Van három tortám egy kis tányéron, de nem szabad lemennem. Nagymama adott nekem öt kulcsot egy kulcstartón, amire az van írva, hogy POZZO PIZZAHÁZA, nem tudom, hogyan lehet egy ház pizzából, hogy nem rogyik össze? A kulcsok igaziból nem nyitnak ki semmit, de zörögnek, azért kaptam, mert megígértem, hogy többet nem veszem ki a kulcsot a bárszekrényből. Az első tortának a neve kókusz, és pfuj. A második citrom, és a harmadik nemtudommi, de az a legjobb. – Halálosan fáradt lehetsz – mondja az egyik hölgy, akinek a legmagasabb a hangja. – Heroikus – mondja egy másik. Nálam van kölcsönbe a fényképező is, nem Pótpapa csilivilije az óriási körrel, hanem az, ami Nagymama mobiljának a szemében van elrejtve, ha csörög, akkor kiabálni kell Nagymamának, és nem felvenni. Eddig tíz képem van, egy, a puha cipőm, kettő, a fény a plafonon a fitneszteremben, három, a sötét az alagsorban (csak a kép túl világos lett), négy, a kezem a belsejében a vonalakkal, öt, egy lyuk a hűtő mellett, azt reméltem, hogy egérlyuk, hat, a térdem a nadrágban, hét, a szőnyeg a nappaliban közelről, nyolc, az Dóra lett volna, amikor a tévében volt a reggel, de zizgős lett, kilenc, a nem mosolyogó Pótpapa, a tíz egy sirály, aki elmegy a hálószoba ablaka előtt, csak a sirály nem látszik. Akartam egyet csinálni rólam a tükörben, de akkor én is egy paparazzi lennék. – Hát, a fotók alapján egy kis angyal – mondja az egyik hölgy. Hogyan látta a tíz fotómat? És én egy kicsit se nézek úgy ki, mint egy angyal, azok hatalmasak, és szárnyuk van. – Arra az elmosódott felvételre gondolsz ott, a rendőrség előtt? – Ó, nem, hanem a közeliekre, amikor az interjút készítették a… – A lányommal, igen. De közeli képek Jackről? – Nagyon dühösnek hangzik. – Ó, édesem, tele van velük az internet – mondja egy másik hang. Aztán sok beszélés egyszerre. – Nem is tudtad? – Manapság minden kiszivárog. – Ebben a világban semmi sem titok. – Szörnyű. – Olyan borzalmakat hallani a hírekben naponta, hogy néha kedvem lenne az ágyban maradni a behúzott függöny mögött. – Még mindig nem tudom elhinni – mondja egy mély hang. – Emlékszem, azt mondtam Billnek hét évvel ezelőtt: hogyan történhet meg ilyesmi egy lánnyal, akit ismerünk?

– Mind azt hittük, hogy meghalt. Persze sose akartuk mondani… – És te hogy hittél benne! – Ki gondolhatta volna…? – Tölthetek még valakinek teát? – kérdezi Nagymama. – Hát, én nem is tudom. Egy hetet töltöttem el egy skóciai kolostorban – mondja egy másik hang olyan békés volt. A tortáim elfogytak, csak a kókusz nem. A tányért a lépcsőn hagyom, és felmegyek a hálószobába megnézni a kincseimet. A Fogat visszateszem a szájamba szopogatni. Nem olyan az íze, mint Anyának. *** Nagymama megtalált egy nagy doboz legót az alagsorban, ami Anyáé és Paulé. – Mit szeretnél építeni? – kérdezi tőlem. – Egy házat? Felhőkarcolót? Vagy, mondjuk, egy várost? – Lehet, hogy ez így elsőre kicsit túlzás – mondja Pótpapa az újságja mögött. Annyira sok pici darab van mindenféle színben, hogy olyan, mint egy leves. – Hát – mondja Nagymama –, ereszd el a fantáziád! Nekem most vasalnom kell. Nézem a legókat de nem nyúlok hozzájuk, nehogy eltörjem őket. Egy perc múlva Pótpapa leteszi az újságát. – Már jó régen nem játszottam ilyet. – Elkezd összeszedni mindenféle darabokat, és összenyomogatja őket úgy, hogy összeragadnak. – Miért nem játszottál… ? – Jó kérdés, Jack. – Te játszottál legót a gyerekeiddel? – Nekem nincsenek gyerekeim. – Hogyhogy? Pótpapa vállat von. – Nos, egyszerűen csak nem lettek. Nézem a kezeit, darabosak, de ügyesek. – Van szó az olyan felnőttekre, akik nem szülők? Pótpapa nevet. – Emberek, akiknek van más dolguk is…? – Például milyen dolguk? – Mondjuk a munka. Barátok. Utazás. Hobbik. – Mi az a hobbik? – Hogy mivel töltöd el a hétvégét. Én például régen pénzeket gyűjtöttem, régi pénzeket a világ minden részéről, és bársonytokban tartottam őket. – Miért? – Hát, mert könnyebb velük, mint a gyerekekkel, nekik nincsen büdös pelenkájuk.

Ezen nevetek. Odatartja elém a legódarabokat, átvarázsolódtak egy autóvá. Egy, kettő, három, négy kereke van, amik forognak, meg tetője, meg vezetője, meg minden. – Ezt hogy csináltad? – Darabonként. Most válassz te egyet. – Melyiket? – Bármelyiket. Egy nagy, piros négyzetet választok. Pótpapa ad egy kis darabot egy kerékkel. – Ezt nyomd rá. Úgy rakom, hogy a búb a másik búb lyukja alatt van, és erősen összenyomom. Ad egy másik kerekes darabot. Azt is rányomom. – Jó kis motor. Vrummm! Olyan hangosan mondja, hogy ledobom a legót a padlóra, és lejön a kerék. – Bocsánat. – Nem kell bocsánatot kérni. Hadd mutassak valamit. –Leteszi az autóját a földre, és reccs, rálép. Teljesen darabokban van. – Látod? – mondja Pótpapa. – No problemo. Kezdjük elölről. *** Nagymama azt mondja, szagom van. – A törlőkendővel mosakszok. – Jó, de a piszok a hajlatokban bújik meg. Úgyhogy eresztek vizet a kádba, és te belemész. Nagyon nagy, és gőzös vizet csinál, és buborékos dolgot is tesz bele, amitől csillogó hegyek lesznek. A kád zöldje majdnem elbújt, de én tudom, hogy még mindig ott van. – Vetkőzz le, kicsim! – A csípőjére tett kézzel áll. – Nem akarod, hogy nézzem? Jobban szeretnéd, ha kint lennék, az ajtó előtt? – Nem! – Mi a baj? – Vár. – Azt hiszed, hogy az anya nélkül belefulladsz a kádba, vagy mi? Nem tudtam, hogy az emberek bele tudnak fulladni a kádakba. – Itt fogok ülni végig – mondja Nagymama, és megütögeti a vécé fedéljét. Rázom a fejemet. – Te is benne legyél a kádban. – Én? Jaj, Jack, én minden reggel zuhanyozok. Mi lenne, ha ideülnék a kád szélére, így? – Benne. Nagymama néz rám. Aztán nyög egyet, és azt mondja: – Jó, hát, ha ez kell, de csak most az egyszer… Csak én felveszem az úszódresszemet.

– Én nem tudom, hogy kell úszni. – Nem, igazából nem fogunk úszni, én csak… én inkább nem leszek meztelen, ha nem baj. – Megijedsz tőle? – Nem – mondja –, én csak… nem szeretnék, ha nem baj. – Én lehetek meztelenül? – Hát persze, te gyerek vagy. A Szobában néha meztelenek voltunk, néha meg felöltözöttek, sose volt baj. – Beszállhatnánk a kádba, mielőtt még kihűl a víz, Jack? Nem is hideg, még mindig száll róla gőz. Elkezdek leöltözni. Nagymama azt mondja, egy pillanat, és jön. A szoborok lehetnek meztelenek, ha felnőttek, vagy lehet, hogy nekik muszáj. Pótpapa azt mondja, ez azért van, mert úgy próbálnak kinézni, mint a régi szoborok, amik mindig meztelenek voltak, mert a régi rómaiak úgy gondolták, hogy a test a legszebb dolog. Nekitámaszkodok a kádnak, de a kemény kinti része meghidegíti a hasamat. Van egy ilyen rész az Alice-ben: Úgy hallom, járt ön nála még, s beszéltek rólam ott, Azt mondta, kedvelt voltaképp, bár úszni nem tudok. Az ujjaim búvárok. A szappan beleesik a vízbe, és azt játszom, hogy cápa. Nagymama bejön egy csíkos valamiben, ami olyan, mint egy alsónadrág meg egy póló gyöngyökkel összeragasztva, és egy műanyag zacskó van a fején, amire azt mondja, hogy egy fürdősapka, pedig sapkában nem szoktak fürödni. Nem nevetek rajta, csak belül. Amikor bemászik a kádba, a víz feljebb megy, én is bemegyek, és majdnem kiloccsan. Ő van a sima végében, Anya mindig a csapos végébe ült. Úgy ülök, hogy ne érjek hozzá Nagymama lábához az én lábammal. Beverem a fejemet a csapba. – Vigyázz! Ezt miért mindig a megsérülés után mondják? Nagymama semmilyen fürdőkádi játékra nem emlékezik, csak arra, hogy „Evezz, evezz a csónakban”, de amikor megpróbáljuk, kiloccsan a víz a padlóra. Nincsenek neki játékai. Azt játszom, hogy a körömkefe egy tengeralattjáró, ami a tenger alját söpöri, megtalálja a szappant, aki egy ragacsos medúza. Amikor megtörölköztünk, megvakarom az orromat, és egy darab lejön belőle a körmömbe. A tükörben kis pikkelyes körök vannak ott, ahol egy részem lehámozódik. Pótpapa bejön a papucsáért. – Ezt imádtam régen… – Hozzányúl a vállamhoz, és egyszer csak ott van a kezében egy tiszta sovány, fehér csík, nem érzettem, hogy lejön. Odatartja nekem, hogy fogjam meg. – Ez milyen jó! – Hagyd abba! – mondja Nagymama. Megdörzsölöm a fehér dolgot, és összetekeredik, egy pici száradt labda belőlem. – Megint! – mondom.

– Várj, hadd keressek egy hosszabbat a hátadon… – Férfiak… – mondja Nagymama, és fintorog egyet. *** Ma reggel üres a konyha. Kiveszem az ollót a fiókból, és levágom a copfomat. Nagymama bejön és néz. – Nos, egy kicsit azért megigazítalak, ha szabad – mondja –, aztán hozhatod a kefét meg a szemétlapátot. Meg kéne tartanunk belőle egy darabot, mert ez az első hajvágásod… A legtöbb a szemetesbe megy, de fog három hosszú darabot, és csinál belőle egy fonatot, ami egy karkötő nekem, a végén egy zöld cérnával. Azt mondja, nézzem meg magam a tükörben, de előbb megnézem az izomomat, még mindig megvan az erőm. *** Az újságra az van írva a tetején, hogy Április 17., szombat, ez azt jelenti, hogy már egy egész hétet voltam Nagymama és Pótpapa házában. Előtte egy hétet voltam a Klinikán, az egyenlő kettő héttel, annyit voltam már a világban. Egyfolytában megint összeadom, hogy jó-e, mert egymillió évnek érezem, és Anya még mindig nem jön értem. Nagymama azt mondja, ki kell mennünk ebből a házból. Senki sem fogja tudni, ki vagyok most, hogy a hajam rövid és pöndörödős kezd lenni. Azt mondja, vegyem le a napszemüvegemet, mert a szememnek most már meg kell szokni a Kintet, és a napszemüveg egyébként is csak felhívja a figyelmet. Sok úton megyünk át kézen fogva, és nem hagyjuk, hogy az autók összenyomjanak minket. Nem szeretek kezet fogni, úgycsinálok, mintha egy másik fiúnak a kezét fogná. Aztán Nagymamának van egy jó ötlete, foghatom a táskája láncát inkább. Minden dologból sokféle van a világban, de mind pénzbe kerül, még azok is, amiket eldobnak, például az ember előttünk a sorban a boltban vesz valamit egy dobozban, és eltépi a dobozot, és rögtön bedobja a szemetesbe. A kis kártyákat tele számokkal úgy hívják, hogy lottó, idióták veszik meg, akik azt remélik, hogy átvarázsolódnak tőle milliomosokká. A postán bélyegeket veszünk, küldünk anyának egy fényképet, amit rólam csináltam egy rakétában. Bemegyünk egy felhőkarcolóba, ami Paul irodája, azt mondja, őrülten sok a dolga, de csinál egy fénymásolást a kezemről, és vesz nekem egy csokoládét az árusító automatából. Amikor lefelé megyünk a liftben, a gombokat nyomogatom, és azt játszom, hogy igaziból benne vagyok egy árusító automatában.

Bemegyünk egy részébe a kormánynak, hogy szerezzünk egy új tébékártyát Nagymamának, mert a régit elveszítette, sok éveken át kell várnunk. Utána elvisz egy kávézóba, ahol nincsen zöldbab, egy sütit választok, ami még az arcomnál is nagyobb. Ott van egy kisbaba, aki épp kap szopit, még nem láttam ilyet. – Én a balt szeretem – mondom, és odamutatok. – Te is a balt szereted a legjobban? De a kisbaba nem figyel oda. Nagymama elhúz onnan. – Elnézést kérünk. A nő ráteszi a sálját, hogy ne lássam a kisbaba arcát. – Nem akarta, hogy más is lássa – súgja Nagymama. Nem tudtam, hogy kint a világban van olyan, hogy más nem látja. Bemegyünk egy mosodába, csak megnézni. Bele akarok mászni egy forgó gépbe, de Nagymama szerint meghalnék tőle. Elmegyünk a parkba kacsákat etetni Deanával és Bronwynnal. Bronwyn egyszerre bedobja a vízbe az összes kényért meg a műanyag zacskót is, és Nagymamának kell kivenni egy bottal. Bronwyn az én kenyéremet akarja, Nagymama azt mondja, oda kell adnom a felét, mert ő még kicsi. Deana azt mondja, sajnálja a dinoszauruszokat, egyik nap mindenképpen elmegyünk a Természettudományi Múzeumba. Van egy bolt, ahol csak cipők vannak kint, színes szivacsosak mindenhol lyukakkal, és Nagymama engedi, hogy felpróbáljak egyet, sárgát választok. Nincs fűzője, még tépőzárja se, csak beleteszem a lábamat. Bemegyünk, és Nagymama öt dollár papírt fizet a cipőért, az ugyanaz, mint húsz huszonöt centes, megmondom neki, hogy nagyon szeretem a cipőt. Amikor kijövünk, egy nő ül a földön levett kalappal. Nagymama ad nekem kettő huszonöt centest, és a kalapra mutat. Egyet beleteszek a kalapba, és futok Nagymama után. Amikor becsatolja a biztonsági övemet, azt kérdezi: – Mi az ott a kezedben? Megmutatom a második pénzet. – Ez NEBRASKA, megtartom kincsnek. Csettint a nyelvével, és elveszi. – Oda kellett volna adnod a hajléktalannak, ahogy mondtam. – Jó, akkor… – Most már késő. Elindítja az autót. Csak a sárgás hajának a hátulját látom. – Miért hajléktalan? – Mert nincs neki lakása, az utcán lakik. Még ágya sincs. Most rosszul érzem magam, hogy nem adtam oda neki a kettedik huszonöt centest. Nagymama azt mondja, ezt úgy hívják, hogy van lelkiismeretem.

Egy bolt ablakában négyzeteket látok, mint amilyen a Szoba, parafalapokat, Nagymama engedi, hogy bemenjek, és megsimogassam meg megszagoljam őket, de nem vesz. Elmegyünk egy autómosóba, a kefék tisztára lefröcskölnek minket, de a víz nem jön be a szoros ablakunkon, nagyon vicces. Észrevettem, hogy a világban az emberek majdnem mindig idegeskednek, és nincs idejük. Még Nagymama is sokszor mondja ezt, pedig neki meg Pótpapának nincs is munkája, úgyhogy nem tudom, hogy az emberek, akiknek munkájuk van, hogyan csinálják a munkát meg az élést is egyszerre. A Szobába nekem meg Anyának mindenre volt időnk. Szerintem az idő nagyon vékonyan szétkenődik az egész világon, mint a vaj a kenyéren, az utakon, meg a házakon, meg a játszótéreken, meg a boltokon, úgyhogy csak egy kis kenődés jut minden helyre az időből, aztán mindenkinek sietnie kell érte a következő darabhoz. És mindenhol, ahol nézem a gyerekeket, olyan, mintha a felnőttek legtöbbször nem is szeretnék őket, még a szülőik se. Gyönyörűnek meg olyan édesnek hívják a gyerekeket, és újból megcsináltatnak velük egy dolgot, hogy le tudják fényképezni, de igazából nem akarnak velük játszani, inkább kávét isznak, és a más felnőttekkel beszélgetnek. Van, hogy egy kisgyerek sír, és az Anyája nem is hallja. A könyvtárban sokmillió könyv lakik, amikért nem kell semmi pénzet fizetni. Óriási rovarok lógnak, nem igazik, papírból készültek. Nagymama a Cénél megkeresi az Alice-t, és ott van, az alakja nem jó, de ugyanazok a szók meg a képek, nagyon fura. Megmutatom Nagymamának a legijesztőbb képet a Hercegnőről. Leülünk a kanapéra, hogy olvassa nekem A hammelni patkányfogót, nem tudtam, hogy az egy könyv is meg egy mese is. A kedvenc részem az, amikor a szülők hallják a nevetést a sziklában. Egyfolytában kiabálnak, hogy jöjjenek vissza a gyerekek, de a gyerekek egy csodaszép országban vannak, szerintem lehet, hogy az a Mennyország. A hegy sose nyílik ki, hogy beengedje a szülőket. Egy nagyfiú számítógéppel csinálja a Harry Pottert, Nagymama azt mondja, hogy ne álljak túl közelre, mert nem én jövök. Van egy pici világ egy asztalon vonatsínekkel meg házakkal, egy kicsi gyerek egy zöld teherautóval játszik. Odamegyek, megfogok egy piros mozdonyot. Egy kicsit nekimegyek vele a gyerek teherautójának, a gyerek nevetgél. – Ügyes vagy, hogy együtt játszol vele, Walker! – Ezt egy férfi mondja a karosszékben, egy olyan dolgot néz, mint Paul bácsi BlackBerryje. Szerintem biztos a gyerek a Walker. – Megint! – mondja. Most egyensúlyozom a mozdonyomat a kis teherautón, aztán fogok egy narancssárga buszt, és nekimegyek vele mind a kettőnek. – Finoman! – mondja Nagymama, de Walker azt mondja: – Megint! – és fel meg le ugrál. Bejön egy másik férfi, és megpuszilja az egyiket, aztán meg Walkert.

– Búcsúzz el a barátodtól! – mondja neki. Az én vagyok? – Szia! – Walker fel meg le lóbálja a kezét. Szerintem most megölelem őt. Túl gyorsan csinálom, és fellököm, beveri magát a vonatasztalba, és sír. – Elnézést kérek – mondja Nagymama –, az unokám nem… Ő most tanulja a határokat… – Nem történt semmi – mondja az első férfi. Elmennek, a kisfiú, egy-kettőhárom-hózsuppsz, hintázik közöttük, már nem sír. Nagymama nézi őket, nemértős arcot vág. – Ne felejtsd el – mondja kifelé menet a fehér autóhoz hogy idegeneket nem szoktunk megölelni. Még a kedveseket sem. – Miért nem? – Mert nem, az ölelést azoknak az embereknek tartogatjuk, akiket szeretünk. – Én szeretem azt a Walker fiút. – Még életedben nem láttad azelőtt, Jack. *** Ma reggel szétkenek egy kis szirupot a palacsintámon. Igazából jó a kettő együtt. Nagymama körberajzol engem, azt mondja, a terasz fájára szabad rajzolni, mert amikor legközelebb esik, majd elmossa a krétát. Nézem a felhőket, ha elkezdenek esni, szuperszonikus gyorsan be fogok futni, mielőtt eltalál egy csepp. – Engem ne krétázz össze! – mondom neki. – Jaj, ne aggodalmaskodj már. Felhúz állásba, és ott egy gyerek alakja a teraszon, én vagyok az. Óriási fejem van, nincs arcom, nincs belsejem, paca a kezem. – Küldemény érkezett, Jack! Pótpapa kiabál, mire gondol? Amikor bemegyünk a házba, egy nagy dobozot vág. Kihúz valami óriásit, és azt mondja: – Hát ez rögtön mehet is a szemétbe. Nagymama kitekeri. – A Szőnyeg! – és nagyon megölelem. – Ő a mi Szőnyegünk, az enyém meg Anyáé. Pótpapa felemeli a kezét, és azt mondja: – Ahogy tetszik. Nagymama arca megrándul. – Talán ha kivinnéd, és jól kiporolnád, Leo… – Nem! – kiabálok.

– Jól van, akkor a porszívót használom, de nem szeretnék belegondolni, mi minden van benne… – Az ujjával megdörzsöli a Szőnyeget. A Szőnyeget a gumimatracomon kell tartanom a hálószobában, nem szabad körbehurcolnom a házon. Úgyhogy a fejemre teszem, és úgy ülök alatta, mint egy sátorban, a szaga pont olyan, mint amire emlékezem, meg a fogása is. Alatta van a többi dolog is, amit a rendőrség még elhozott. A Dzsipnek és a Távirányítónak különösen nagy puszikat adok, meg az Olvadott Kanálnak is. Bárcsak nem lenne eltörve a Távirányító, mert akkor tudna menni tőle a Dzsip. A Szólabda laposabb, mint amire emlékezek, a Piros Lufi meg már alig van. Az Űrhajó itt van, de a rakétájának a hajtóműje hiányzik, nem néz ki túl jól. Nincs se az Erőd, se a Labirintus, lehet, hogy túl nagyok voltak, nem fértek be a dobozokba. Megvan az öt könyvem, még a Dylan is. Kiveszem a másik Dylant, az újat, amit a bevásárlóból hoztam el, mert azt hittem, hogy az enyém, de az új sokkal fényesebb. Nagymama szerint sok ezer van mindegyik könyvből a világban, úgyhogy sok ezer ember tudja olvasni őket ugyanabban a percben, ettől szédülök. Az Új Dylan azt mondja: – Helló, Dylan, örülök, hogy megismertelek! – Én Jack Dylanje vagyok – mondja a Régi Dylan. – Én is Jacké vagyok – mondja az Új. – Igen, de igazából én voltam az elsője. Aztán az Új meg a Régi verekednek a sarkaikkal, de az egyiknek elszakad egy lapja, és abbahagyom, mert eltéptem egy könyvet, és Anya mérges lesz. Nincs itt, hogy mérges legyen, nem is tudja, csak sírok és sírok, és becipzározom a könyveket a Dóra-táskámba, hogy ne legyenek lesírva. A két Dylan összeölelkezik ott bent, és bocsánatot kérnek. Megtalálom a Fogat a gumimatrac alatt, és addig szopogatom, amíg olyan érzés, mintha az enyém lenne. Az ablakok furcsa hangot adnak, ezek az esőcseppek. Közel megyek, nem nagyon félek, amíg az üveg közöttünk van. Rányomom az orromat, tiszta elmosódott az esőtől, a cseppek összeolvadnak, és hosszú folyók lesznek belőlük, mennek le-le-lefelé az ablakon. *** Én, meg Nagymama, meg Pótpapa a fehér autóval megyünk egy meglepetésutazásra. – De honnan tudod, hogy merre kell menni? – kérdezem Nagymamát vezetés közben. Kacsint rám a tükörben. – Ez csak neked meglepetés. Nézem az ablakon át az új dolgokat. Egy lány egy kerekes székben, a feje hátul van két párnás valami között. Egy kutya szaglássza egy másik kutya

fenekét, ez vicces. Egy fémdoboz a posta küldésére. Egy műanyag zacskó fújódik. Szerintem alszok egy kicsit, de nem biztos. Megálltunk egy parkolóban, aminek a vonalai tiszta porosak. – Találd ki, mi ez! – mondja Pótpapa, és odamutat. – Cukor? – Homok – mondja. – Na, meleg? – Nem, fázok. – Úgy érti, hogy kezdesz már rájönni, hol vagyunk? Egy olyan helyen, ahová én meg Nagypapa hoztuk el az anyát meg Pault, amikor kicsit voltak. Elnézek messzefelé. – Hegyek? – Ezek homokdűnék. És mi ott a kettő között az a kék dolog? – Ég. – De alatta. A sötétebb kék alul. A szemem még a napszemüvegemen keresztül is fáj. – A tenger! – mondja Nagymama. Mögöttük megyek a faösvényen, viszem a vödört. Nem olyan, mint hittem, a szél egyfolytában pici kőket tesz a szemembe. Nagymama kiterít egy nagy, virágos szőnyeget, tiszta homokos lesz, de azt mondja, nem baj, ez egy pikniktakaró. – Hol van a piknik? – Ahhoz még egy kicsit hideg az idő. Pótpapa azt mondja, menjünk le a vízhez. Homok van a cipőmben, az egyik lejön. – Ez jó ötlet – mondja Pótpapa. Ő mind a kettőt leveszi, és beleteszi a zokniját, a fűzőn hintáztatja őket. Én is beleteszem a zoknikat a cipőmbe. A homok tiszta nedves, és furcsa a lábamon, szúrós darabok vannak benne. Anya sose mondta, hogy ilyen a tengerpart. – Gyerünk! – mondja Pótpapa, és elkezd futni a tenger felé. Én messze lemaradok, mert óriási növekedő részek jönnek a tetejükön valami fehérrel, ordítanak és csapódnak. A tenger sose hagyja abba a morogást, és túl nagy, nem kellene itt lennünk. Visszamegyek Nagymamához a pikniktakaróra. Mozogtatja a meztelen lábujjait, tiszta ráncosak. Próbálunk építeni egy homokvárt, de ez rosszfajta homok, egyfolytában leomlik. Pótpapa jön vissza, a nadrágja fel van tűrve, és csöpög. – Nem volt kedved belegázolni a vízbe? – Tele van kakival. – Mi?

– A tenger. A kakink lemegy a csőkön át a tengerbe, én nem akarok belemenni. Pótpapa nevet. – Anyád nem igazán ért a vízvezeték-szereléshez, ugye? Meg akarom ütni. – Anya mindenhez ért. – Van egy nagy gyár, ahová az összes vécéből elvezetnek a csövek. – A takarón ül a tiszta homokos lábával. – A fickók, akik ott dolgoznak, kimerik a kakit, és az utolsó csepp vizet is addig sikálják, amíg olyan tiszta nem lesz, hogy újból meg lehessen inni, aztán visszateszik a csövekbe, és megint kifolyik a csapjainkból. – És mikor megy bele a tengerbe? Rázza a fejét. – Azt hiszem, a tengerben csak eső van, és só. – Megkóstoltad már a könnyedet? – kérdezi Nagymama. – Igen. – Nos, az ugyanolyan, mint a tenger. Akkor se akarok belemenni, ha könnyből van. De visszamegyek Pótpapával a víz közelébe kincset keresni. Találunk egy fehér kagylót, ami olyan, mint egy csiga, de amikor beletekerítem az ujjamat, már nincs ott benne. – Tartsd meg – mondja Pótpapa. – De mi lesz, amikor hazajön? – Hát – mondja Pótpapa nem hinném, hogy itt hagyná heverni a házát, ha még kellene neki. Lehet, hogy megette egy madár. Vagy egy oroszlán. Beleteszem a kagylót a zsebembe, meg egy rózsaszínt, meg egy feketét, meg egy hosszú veszélyest, amit borotvakagylónak hívnak. Haza szabad vinni őket, mert aki keres, az talál. Egy büfében ebédelünk, ahol nem csak ebédelni lehet, hanem bármikor enni. Én egy melegszendvicset kérek, amiben saláta van, meg paradicsom, meg szalonnadarabok. Hazafelé az autóból látom a játszótért, de tiszta nemjó, a hinták a másik oldalon vannak. – Jaj, Jack, ez egy másik – mondja Nagymama. – Minden városban vannak játszóterek. Úgy néz ki, a világnak sok része ismétlés. *** – Noreen mesélte, hogy levágták a hajadat. – Anya hangja pici a telefonban. – Igen, de még mindig megvan az erőm. A Szőnyeg alatt ülök a telefonnal, tiszta sötétben, és úgycsinálok, mintha Anya itt lenne.

– Már egyedül fürdök a kádban – mesélem neki. – Már ültem hintákon, és ismerem a pénzet, meg a tűzt, meg a hajléktalanokat, és van két Dylan, a darus autóm, meg lelkiismeretem, meg szivacsos cipőm. – Azta! – Ja, és láttam a tengert, és nincs is benne kaki, te becsaptál. – Olyan sok kérdésed volt – mondja Anya. – És nem tudtam mindegyikre a választ, úgyhogy egy párat nekem kellett kitalálnom. Hallom a sírós lélegezését. – Anya, el tudsz jönni értem ma este? – Még nem. – Miért nem? – Még be kell állítaniuk a dózisomat, ki kell találniuk, mire van szükségem. Énrám, énrám van szüksége. *** Az Olvadott Kanállal akarom enni a thai pirított tésztámat, de Nagymama azt mondja, hogy az nem higiénikus. Később a nappaliban vagyok, és szörfözök a csatornákon, ez azt jelenti, hogy olyan gyorsan nézem az összes bolygókat, mint egy szörfös, és a nevemet hallom, de nem igaziból, hanem a tévében. – …oda kell figyelnünk Jackre. – Bizonyos értelemben valamennyien Jackek vagyunk – mondja egy másik ember, aki a nagy asztalnál ül. – Egyértelmű – mondja egy másik. Őket is Jacknek hívják, és beletartoznak az egymillióba? – A bensőnkben lakozó gyermek, bezárva a mi személyes, egy nulla egyes számú Szobánkba – mondja egy másik férfi bólogatva. Nem hiszem, hogy én voltam abban a szobában. – De aztán fonák módon a szabadulás után magunkra maradunk a tömegben… – És valósággal szédelgünk a modernitás szenzorikus túlterhelésétől – mondja az első. – A posztmodernitásétól. Van ott egy nő is. – De nyilván bizonyos szimbolikus szinten Jack a gyermekáldozat – mondja – akit befalaztak az építmény alapjába, hogy megbékítsék a szellemeket. Mi? – Én úgy inkább úgy vélem, hogy ez esetben a relevánsabb archetípus inkább Perszeusz, akit egy befalazott szűz szült, és egy faládában vízre tették: ő az áldozat, aki hősként tér vissza – mondja az egyik férfi.

– És természetesen ott van Kaspar Hauser elhíresült állítása, miszerint ő boldog volt börtönében, de valójában talán arra gondolt, hogy a tizenkilencedik századi Németország valójában egy tágabb értelemben vett börtön. – Jacknek volt legalább tévéje. Egy másik férfi nevet. – A kultúra mint árnykép Platón barlangjának falán. Nagymama bejön, és rögtön kikapcsolja, haragosan néz. – Rólam beszéltek. – Ezek túl sok időt töltöttek az egyetemen. – Anya azt mondja, hogy egyetemre kell mennem. Nagymama forgatja a szemét. – Mindent a maga idejében. Most pizsi és fogmosás. Elolvassa nekem A csavargó kisnyuszit, de ma este nem tetszik. Egyfolytában arra gondolok, hogy mi van, ha az anyanyuszi az, aki eltekergett, és elbújt, és a kisnyuszi nem tudja megtalálni. *** Nagymama vesz nekem egy focilabdát, nagyon izgalmas. Odamegyek megnézni egy műanyag embert, akin fekete gumiruha van, meg uszony, aztán látok egy csomó bőröndöt mindenféle színben, például rózsaszín, meg zöld, meg kék, aztán egy mozgólépcsőt. Csak egy pillanatra lépek rá, de nem tudok visszamenni, visz le-le-lefelé, tök jó dolog, és ijesztő is, tökesztő, ez egy szószendvics, Anyának tetszene. A végén le kell ugornom róla, nem tudom, hogy kell megint felmenni vissza Nagymamához. Ötször megszámolom a fogaimat, egyszer tizenkilenc a vége húsz helyett. Mindenhol ugyanolyan feliratok vannak: Már csak három hét, és itt van Anyák napja, ugye, ő mindenből a legjobbat érdemli? Megnézek tányérokat, meg tűzhelyeket, meg székeket, aztán tiszta fáradt leszek, és lefekszek egy ágyra. Egy nő azt mondja, hogy nem szabad, úgyhogy felülök. – Hol van az anyukád, kicsi fickó? – A Klinikán van, mert megpróbált korán felmenni a Mennyországba. – A nő néz rám. – Én egy bonszai vagyok. – Egy mi vagy? – Be voltunk zárva, most rapsztárok vagyunk. – Te jó ég… te az a fiú vagy! Az, aki… Lorana! – kiabál – Gyere már ide! Nem fogod elhinni. Az a fiú van itt, Jack, aki a tévében volt, a szerszámoskamrából. Egy másik valaki jön oda, rázza a fejét. – Az kisebb volt, a haja hosszú, és hátul össze van fogva, és tiszta görbén tartja magát. – Ő az – mondja a nő megesküszöm rá! – Az nem lehet – mondja a másik.

– De igen – mondom én. Csak nevet és nevet. – Ez hihetetlen. Kaphatok egy autogramot? – Nem fogja tudni leírni a nevét. – De igen – mondom. – Én mindent le tudok írni. – Te aztán különleges vagy – mondja nekem. – Hát nem különleges? – mondja a másiknak. Nincs másik papír, csak a ruhák régi címkéi, egy csomóra ráírom a nőknek, hogy JACK, hogy odaadják a barátaiknak, amikor odafut Nagymama egy labdával a karja alatt, és még sose láttam ennyire mérgesnek. Kiabál a nőkre az elveszett gyermekekre vonatkozó eljárásról, darabokra tépi az autogramjaimat. A kezemnél fogva rángat. Amikor kirohanunk a boltból, a kapu úgy csinál, hogy áíííííí-áíüíí, Nagymama ledobja a focilabdát a szőnyegre. Az autóban nem néz rám a tükörben. Megkérdezem tőle: – Miért dobtad el a labdámat? – Bekapcsolt tőle a riasztó – mondja mert nem fizettem ki. – Elraboltad? – Nem, Jack – kiabálja összevissza rohangáltam az épületben, mint egy őrült, és téged kerestelek! Aztán halkabban azt mondja: – Bármi történhetett volna. – Mondjuk, egy földrengés? Nagymama néz rám a kis tükörben. – Mondjuk, egy idegen elrabolhat téged, Jack, erről beszélek. Az idegen, az egy nembarát, de a nők a barátaim voltak. – Miért? – Mert akarnak maguknak egy saját kisfiút, érted? Ez nem hangzik jónak. – Vagy akár bánthatnak is. – Úgy érted, ő? – Patásra gondolok, de nem bírom kimondani. – Nem, ő nem tud kijönni a börtönből, de valaki hozzá hasonló. Nem tudtam, hogy van valaki a világban, aki hozzá hasonló. – Most vissza tudsz menni, és elhozni a labdámat? – kérdezem. Beindítja a motort, és nagyon gyorsan kimegy a parkolóból, úgy, hogy csikorognak a kerékek. Az autóban egyre mérgesebb és mérgesebb leszek. Amikor visszaérünk a házba, mindent beteszek a Dóratáskámba, csak a cipőmet nem, az nem fér be, úgyhogy bedobom a szemetesbe, és feltekerem a Szőnyeget, és vonszolom magam után lefelé a lépcsőn. Nagymama bejön a hallba. – Mostál kezet? – Én visszamegyek a Klinikára – kiabálok –, és nem tudsz megállítani, mert te egy… egy idegen vagy!

– Jack – mondja ő –, tedd vissza azt a büdös szőnyeget oda, ahol volt! – Te vagy a büdös! – ordítom. A mellkasát fogja. – Leo! – mondja hátrafelé. – Esküszöm, én elértem a… Pótpapa feljön a lépcsőkön, és felemel. Leejtem a Szőnyeget. Pótpapa elrúgja a Dóra-táskámat az útból. Visz engem, én meg sikítok, és ütöm őt, mert szabad, ez egy kivételes eset, még meg is ölhetem, megölöm és megölöm… – Leo – jajgat Nagymama lent Leo… Fí-fú-fó, idegen szagot érzek, darabokra fog tépni, bele fog tekerni a Szőnyegbe, és el fog temetni, és a testét kukacok eszik… Pótpapa ledob gumimatracra, de nem fáj. Leül a végére, úgyhogy az egész felemelkedik, mint egy hullám. Még mindig sírok és remegek, és a takonyom rámegy a lepedőre. Abbahagyom a sírást. Megkeresem a gumimatrac alatt a Fogat, beteszem a szájamba, és erősen szopogatom. Már semmilyen íze nincsen neki. Pótpapa keze ott van a lepedőn mellettem, szőrök vannak az ujjain. A szeme az én szememet várja. – Minden rendben, spongyát rá? Az ínyemhez tolom a Fogat. – Mi? – Akarsz sütit enni a kanapén, és közben meccset nézni? – Jó. *** Ágakat szedek fel, amik a fákról estek le, még hatalmas nehézeket is. Én meg Nagymama kötegekbe kötjük őket madzaggal, hogy a város elvigye őket. – Hogyan tudja a város…? – A város alkalmazottai, úgy értem, akiknek ez a munkájuk. Ha nagy leszek, az én munkám az lesz, hogy óriás leszek, de nem a megevős fajta, hanem az, amelyik elkapja a gyerekeket, akik, mondjuk, beleesnek a tengerbe, és partra teszi őket. – Pitypangriadó! – kiabálom, és Nagymama kiszedi az ásójával, hogy a fű tudjon nőni, mert nincs mindennek hely. Amikor elfáradunk, bemegyünk a függőágyba, még Nagymama is. – Régen mindig itt ültem anyával, amikor kisbaba volt. – És adtál neki egy kicsit? – Egy kicsi mit? – A melledből. Nagymama rázza a fejét. – Mindig az ujjaimat hajlítgatta, miközben a cumisüvegéből ivott. – Hol van a hasi mami?

– A… Hát te tudsz róla? Attól félek, nem tudom. – Kapott egy másik kisbabát? Nagymama nem mond semmit. Aztán azt: – Ez egy szép gondolat. A konyhaasztalnál festek Nagymama kötényében, amin van egy krokodil, meg az, hogy Aligátort ettem a folyónál. Nem rendes képeket csinálok, csak pacákat, meg csíkokat, meg csigavonalakat, az összes színeket használom, még össze is keverem őket tócsákba. Szeretek csinálni egy vizes részt, aztán ráhajtani a papírt, ahogy Nagymama mutatta, és amikor széthajtom, egy pillangó lesz belőle. Ott van Anya az ablakban. A piros kiömlik. Megpróbálom feltörölni, de tiszta olyan lett a lábam meg a padló. Anya arca már nincsen ott, az ablakhoz futok, de eltűnt. Csak képzeltem? Piros lett tőlem az ablak, a mosogató és a pult is. – Nagymama! – kiabálok. – Nagymama? Aztán Anya ott van mögöttem. Majdnem nekiszaladok. Jön megölelni, de én azt mondom: – Ne, tiszta festékes vagyok. Nevet, kiköti a kötényemet, és az asztalra dobja. Erősen szorít mindenhol, de én eltartom a ragadós kezemet meg lábamat. – Meg se ismernélek! – mondja a fejemnek. – Miért meg se…? – Szerintem a hajad miatt. – Nézd, itt van egy kicsi hosszúm egy karkötőben, de egyfolytában ráakad mindenre. – Nekem adod? – Persze. A karkötő festékes lesz, amikor lecsúszik a csuklómról. Anya az övére teszi. Máshogy néz ki, de nem tudom, mitől. – Bocsi, hogy megpirosoztalak a karodon. – Lemosható – mondja Nagymama. – Nem mondtad meg neki, hogy jövök? – kérdezi Anya, és ad neki egy puszit. – Gondoltam, jobb lesz, ha nem mondom, hátha mégis van valami fennakadás. – Nincs semmi fennakadás. – Ezt jó hallani. – Nagymama megtöröli a szemét, és elkezdi feltakarítni a festéket. – No akkor, Jack egy gumimatracon aludt a mi szobánkban, de meg tudok ágyazni neked a kanapén… – Igazából jobb lesz, ha elindulunk. Nagymama egy percig nem mozdul. – Vacsorára azért itt maradtok? – Persze – mondja Anya.

Pótpapa karajt süt rizottóval, nem szeretem a csontos részeket de megeszem az összes rizset, és felkapirgálom a szószt a villámmal. Pótpapa ellop egy kicsit a karajomból. – Ne lopj, Róka! – Ó, a fenébe! – nyögi erre ő. Nagymama egy nehéz könyvet mutat tele gyerekekkel, azt mondja, ezek Anya meg Paul voltak kiskorukban. Próbálom elhinni, aztán meglátok egy képen egy lányt a tengerparton, azon, ahová Nagymama meg Pótpapa elvittek engem, és az arca pontosan Anya arca. Megmutatom Anyának. – Igen, az tényleg én vagyok – mondja, és lapoz. Van egy kép, amin Paul kiinteget egy óriási banán ablakán, ami igazából egy szobor, meg egy olyan is, amin mind a ketten fagyit esznek Nagypapával, de ő máshogy néz ki, és Nagymama is, ott sötét a haja. – Hol egy kép a függőágyról? – Egyfolytában benne ültünk, úgyhogy valószínűleg senkinek sem jutott eszébe lefényképezni minket. – Borzasztó lehet, hogy egy sincs róla – mondja Nagymama Anyának. – Mi? – Kép Jackről, amikor még kisbaba volt, meg egész kicsi gyerek – mondja ő. – Csak hogy legyen valami, amiről emlékezhetsz rá. Anya arca tiszta üres. – Én egy napot sem felejtettem el belőle. Az órájára néz, nem tudtam, hogy van neki, az órának hegyes ujjai vannak. – Mikorra kell visszamenned a klinikára? – kérdezi Pótpapa. Anya rázza a fejét. – Ott már végeztem. – Kivesz valamit a zsebéből, és megrázza, egy kulcs az egy karikán. – Képzeld el, Jack, hogy neked meg nekem van saját lakásunk. Nagymama Anya másik nevét mondja. – Szerinted ez tényleg jó ötlet? – Az én ötletem volt. Nem lesz semmi baj, anyu. Folyamatosan vannak ott segítők. – De még sosem laktál máshol, mint itthon… Anya néz Nagymamára, Pótpapa is, aki nagyon elkezd nevetni. – Ez nem vicces – mondja Nagymama, és Pótpapának a mellkasára csap egyet. – Ő tudja, hogy értem. Anya felvisz az emeletre, hogy összepakoljuk a holmimat. – Csukd be a szemedet – mondom neki –, meglepetések vannak. Bevezetem a hálószobába. – Tádám! – Várok. – A Szőnyeg, meg egy csomó holmink, a rendőrség visszaadta őket. – Látom – mondja Anya. – Nézd, a Dzsip meg a Távirányító…

– Törött holmikat ne hurcoljunk magunkkal – mondja –, csak azt hozd, ami tényleg kell, és tedd bele az új Dóratáskádba. – Az összes kell. Anya fúj egyet. – Ahogy akarod. Hogyhogy a karom? – Vannak dobozok, amikben hozták őket. – Mondtam, hogy jó. Pótpapa az összes holminkat beteszi a fehér autó hátuljába. – Meg kell újíttatnom a jogosítványomat – mondja Anya Nagymamának, miközben utazunk. – Lehet, hogy kicsit be vagy rozsdásodva a vezetés terén. – Szerintem minden téren be vagyok rozsdásodva – mondja Anya. – Miért vagy…? – kérdezem. – Mint a Bádogember – mondja Anya hátrafelé. Felemeli a könyökét, és nyikorog egyet. – Te, Jack, egy napon majd veszünk magunknak egy saját autót, jó? – Igen. Vagy inkább egy helikoptert. Egy szupersuhanós helikoptervonatautótengeralattjárót. – Na, ez elég komoly járműnek hangzik. Órákon és órákon át ülünk a kocsiban. – Hogyhogy ilyen hosszú az út? – kérdezem. – Mert a város másik felén van – mondja Nagymama. –Gyakorlatilag a következő államban. – Anyu… Az ég kezd sötétedni. Nagymama leparkol ott, ahol Anya mondja. Van ott egy nagy felirat: ÖNÁLLÓ ÉLET ÁTMENETI SZÁLLÁS. Segít bevinni az összes dobozunkat meg táskánkat az épületbe, ami barna téglából van, csak én húzom Dórát a kerékjein. Bemegyünk egy nagy ajtón, ahol van egy portás nevű ember, aki mosolyog. – Be fog zárni minket? – súgom Anyának. – Nem, csak kizárja a többi embert. Van három nő meg egy férfi, akiket úgy hívnak, hogy Segítő Személyzet, és csak nyugodtan csengessünk nekik, ha bármi segítség kell, a csengetés olyan, mint a telefonálás. Sok emelet van, és lakások vannak mindegyiken, az enyém meg Anyáé a haton van. Huzigálom a ruhaujját, és azt súgom: – Öt. – Mit mondasz? – Nem lehetünk inkább az ötön? – Sajnálom, de nem választhatjuk ki – mondja. Amikor a lift becsukódik, Anya megborzong.

– Jól vagy? – kérdezi Nagymama. – Csak egy újabb dolog, amit meg kell szoknom. Anyának be kell ütni a titkos kódot, hogy a lift rázkódni kezdjen. A hasamban furcsát érezek, amikor felmegy. Kinyílik az ajtó, és már a haton vagyunk, felrepültünk, és nem is tudtuk. Van egy kis nyílás, amire az van írva, hogy SZEMÉTÉGETŐ, amikor beletesszük a szemetet, az esik le-le-lefelé, és füst lesz belőle. Az ajtókon nem szám van, hanem betű, a miénk a Bé, ez azt jelenti, hogy a Hat Bében lakunk. A hat nem olyan rossz szám, mint a kilenc, igazából pont a fordítvája. Anya beleteszi a kulcsot a lyukba, elfordítja, és fintorog egyet a rossz csuklója miatt. Még nem szerelték meg teljesen. – Otthon vagyunk – mondja, és kinyitja az ajtót. Hogy lehet ez az otthon, ha még sose voltam itt? Egy lakás olyan, mint egy ház, csak laposra összenyomva. Öt szoba van, ez szerencse, az egyik, az a fürdőszoba, amiben kád van, úgyhogy tudunk fürödni, nem kell zuhanyozni. – Most fürödhetünk? – Először nézzünk körül – mondja Anya. A tűzhely lángot csinál, mint Nagymamáé. A konyha mellett van a nappali szoba, amiben van egy kanapé, meg egy lenti asztal, meg egy szupernagy tévé. Nagymama a konyhában van, és egy dobozt pakol. – Tej, briós, nem tudom, iszol-e megint kávét… Ezt a betűs gabonapelyhet szereti, egyik nap kirakta belőle, hogy vulkán. Anya Nagymama köré teszi a karját, és nem engedi mozogni egy percig. – Köszönöm. – Elszaladjak még valamiért? – Nem, szerintem mindenre gondoltál. Jó éjszakát, anyu! Nagymama arca összerándul. – Tudod… – Mit? – Anya vár. – Mi az? – Én sem felejtettem el egy napot sem belőled. Nem mondanak semmit, úgyhogy kipróbálom az ágyakat, hogy melyik az ugrálósabb. Amikor bukfenceket csinálok, hallom, hogy sokat beszélnek. Mindenhová bemegyek, és kinyitok meg becsukok mindent. Miután Nagymama visszament a házába, Anya megmutatja nekem, hogyan zárjam be a keresztpántot, az olyan, mint egy kulcs, amit csak mi tudunk belül kinyitni és becsukni. Az ágyban eszembe jut, felhúzom a pólóját. – Ugyan – mondja Anya nem hiszem, hogy van benne valami. – De biztos van. – Hát, a mell olyan, hogy ha nem isznak belőle, akkor azt gondolja: jó, már senkinek sem kell a tejem, akkor többet nem csinálok. – De buta! Fogadok, hogy én találok még benne…

– Nem – mondja Anya, és odateszi a kezét –, sajnálom. Nincs több. Gyere ide. Erősen átöleljük egymást. A mellkasa úgy csinál, bamm, bamm, bamm, a fülembe, ez a szíve. Felemelem a pólóját. – Jack… Megpuszilom a jobbot, és azt mondom: – Viszlát! – A balt kettőször puszilom meg, mert mindig az volt a krémesebb. Anya olyan szorosan fogja a fejemet, hogy szólok neki: – Nem bírok lélegezni – és akkor elenged. *** Isten arca tiszta halványvörösen jön fel a szememben. Pislogok, elmenesztem meg visszajövesztem a fényt. Várok, amíg Anya lélegzése bekapcsol. – Meddig kell itt maradnunk az Önálló Életben? Ásít. – Ameddig csak akarunk. – Én egy hétet szeretnék maradni. Anya az egész mindenét kinyújtóztatja. – Akkor itt maradunk egy hetet, aztán majd meglátjuk. Összetekerem a haját, mint egy kötélt. – Levághatnám a tiédet is, és akkor megint ugyanolyanok lennénk. Anya rázza a fejét. – Azt hiszem, én meghagyom az enyémet hosszúnak. Amikor kipakolunk, nagy baj van, nem találom a Fogat. Az összes holmimban megnézem, és aztán még mindenfelé, hátha leejtettem tegnap este. Próbálok emlékezni, mikor volt a kezemben vagy a szájamban. Nem ennek a napnak előtti este, hanem talán azelőtt, Nagymamánál szopogattam szerintem. Szörnyű gondolatom van, lehet, hogy alvás közben véletlenül lenyeltem. – Mi történik azzal, amit megeszünk, de nem ennivaló? Anya beteszi a zoknijait a fiókba. – Például mi? Nem mondhatom meg neki, hogy lehet, hogy elveszítettem az ő egy darabját. – Mondjuk, egy kis kő, vagy valami. – Hát az csak simán átmegy rajtunk. Ma nem megyünk le a lifttel, még fel se öltözünk. Az Önálló Életünkben maradunk, és megtanuljuk a részeit. – Alhatnánk ebben a szobában – mondja Anya –, de te játszhatnál abban a másikban, oda jobban besüt a nap. – Veled.

– Igen, de néha én más dolgokat csinálok majd, úgyhogy napközben az alvós szobánk talán lehetne az én szobám. Milyen más dolgokat? Anya kiönti a gabonapehelyünket, nem is számolja meg. Megköszönöm a Jézuskának. – Olvastam egy könyvet az egyetemen, amiben azt írták, hogy mindenkinek kellene egy saját szoba – mondja. – Miért? – Hogy ott tudjanak gondolkozni. – Én tudok gondolkozni egy szobában veled. – Várok. – Te miért nem tudsz egy szobában gondolkozni velem? Anya fintorog egyet. – A legtöbbször tudok, de jó lenne, ha néha bemehetnénk egy olyan helyre, ami csak az enyém. – Szerintem nem. Egy hosszút lélegez. – Próbáljuk ki csak ma. Csinálhatnánk névtáblákat, és az ajtókra ragaszthatnánk… – Tök jó. Csinálunk mindenféle színű betűket lapokra, az van odaírva, hogy JACK SZOBÁJA, meg ANYA SZOBÁJA, aztán ragasztószalaggal felragasztjuk, annyit használunk el belőle, amennyit csak akarunk. Kakilni kell, megnézem, de nem látom benne a Fogat. A kanapén ülünk, és a vázát nézzük az asztalon, üvegből készült, de nem láthatatlan, tiszta kék meg zöld. – Nem tetszenek a falak – mondom Anyának. – Mi a baj velük? – Túl fehérek. Tudod mit, vehetnénk parafa lapokat a boltban, és felragaszthatnák mindenhová. – Azt már nem. – Egy perc után azt mondja: – Mi most újrakezdjük, emlékszel? Azt mondja, emlékszel, de ő nem akar emlékezni a Szobára. A Szőnyegre gondolok, futok kivenni a dobozból, húzom magam után. – A Szőnyeg hová megy majd, a kanapé mellé vagy az ágyunk mellé? Anya rázza a fejét. – De… – Jack, tiszta rongy és folt, hét évnyi… Innen érzem a szagát. Néznem kellett, ahogy ezen a szőnyegen tanulsz meg mászni, ezen tanulsz meg járni, folyton elestél benne. Egyszer lekakiltad, máskor a leves ömlött rá, sosem tudtam rendesen kitisztítani. A szeme tiszta fényes és túl nagy. – Igen, és én rajta születtem, és benne voltam meghalt is. – Igen, úgyhogy leginkább azt szeretném, ha bedobnánk a szemétégetőbe.

– Ne! – Ha egyszer az életben rám is gondolnál ahelyett, hogy… – Én gondolok – kiabálok –, mindig csak rád gondoltam, amikor Nincs Itt voltál! Anya becsukja a szemét, csak egy pillanatra. – Mondok valamit, itt maradhat a te szobádban, de összetekerve a szekrényben, jó? Nem akarom látni. Kimegy a konyhába, hallom, hogy locsogtatja a vizet. Megfogom a vázát, nekidobom a falnak, csillió darabra megy szét. – Jack… – Anya ott áll. Azt sikítom: – Én nem akarok a te kisnyuszid lenni! Beszaladok JACK SZOBÁJÁba, a Szőnyeg mögöttem húzódik, és beleakad az ajtóba, berángatom a szekrénybe, és teljesen körém rakom, sok órákon át ülök ott, és Anya nem jön. Az arcom tiszta merev ott, ahol a könnyek megszáradtak. Pótpapa azt mondja, így csinálják a sót, a hullámokat kis tokban elfogják, aztán a nap felszárítja őket. Egy ijesztő hang van, bzzz-bzzz-bzzz, aztán hallom, hogy Anya beszél: – Igen, szerintem most is éppolyan alkalmas, mint bármikor. Egy perc múlva hallom a szekrény előtt, azt mondja: – Látogatóink vannak. Dr. Clay és Noreen az. Egy elvitel nevű ételt hoztak, ami tészta, meg rizs, meg csúszós, sárga nyami dolgok. A váza szilánkos darabjai nincsenek itt, biztos Anya eltünesztette őket a szemétégetőbe. Kaptunk egy számítógépet, Dr. Clay beállítja, hogy tudjunk játszani meg emaileket küldeni. Noreen megmutatja, hogyan lehet rajzolni a képernyőre a nyíllal, ami átváltozott egy ecsetté. Csinálok egyet rólam meg Anyáról az Önálló Életben. – Mi ez a sok fehér firka itt? – kérdezi Noreen. – Az űr. – A világűr? – Nem, az űr itt bent, a levegő. – Nos, a közismertség egy másodlagos trauma – mondja Dr. Clay Anyának. – Nem gondolkodott el mégis az új személyazonosságon? Anya rázza a fejét. – Képtelen vagyok elképzelni… Én én vagyok, Jack pedig Jack, igaz? Hogy is kezdhetném Michaelnek vagy Zane-nek szólítani? Miért szólítna Michaelnek vagy Zane-nek? – És mi lenne, ha legalább új családnevet venne fel – mondja Dr. Clay –, hogy ne keltsen akkora feltűnést, amikor elkezdi az iskolát? – Mikor kezdem az iskolát? – Csak majd ha készen leszel rá – mondja Anya –, ne aggódj.

Szerintem sose leszek készen rá. Este fürdünk, és Anya hasára teszem a fejemet a vízben, majdnem aludva. Gyakoroljuk a két szobában levést és az egymásnak szólást, de nem túl hangosan, mert másik emberek laknak a másik Önálló Életekben, amik nem a Hat Bé. Amikor én JACK SZOBÁJÁban vagyok, Anya meg ANYA SZOBÁJÁban az nem olyan rossz, csak az, amikor a másik szobákban van, de nem tudom, melyikben, azt nem szeretem. – Semmi baj – mondja –, én mindig hallak. Még eszünk az elvitelből, amit megint megmelegítünk a mikrónkban, az a kis tűzhely, ami szupergyorsan működik láthatatlan halálsugarakkal. – Nem találom a Fogat – mondom meg Anyának. – Az én fogamat? – Igen, a rosszat, ami kiesett, én meg megőriztem, végig velem volt, de szerintem most el van veszve. Hacsak nem lenyeltem, de még eddig nem csúszott ki a kakimban. – Ne aggódj miatta – mondja Anya. – De… – Az emberek annyit jönnek-mennek a világban, hogy a dolgaik gyakran elvesznek. – De a Fog, az nem csak egy dolog, nekem ő kell. – Hidd el nekem, hogy nem. – De… Megfogja a vállamat. – Viszlát, régi odvas fog! Itt a vége. Ő majdnem nevet, de én nem. Szerintem lehet, hogy tényleg lenyeltem véletlenül. Lehet, hogy nem fog kicsúszni a kakimban, lehet, hogy örökre elbújt bennem egy sarkba. *** Éjjel azt suttogom: – Még mindig be vagyok kapcsolva. – Tudom – mondja Anya –, én is. A hálószobánk az ANYA SZOBÁJA, ami benne van az Önálló Életben, ami benne van Amerikában, ami rá van ragadva a világra, ami egy kék meg zöld labda, ami egymillió kilométer széles, és egyfolytában forog. A világon kívül a Világűr van. Nem tudom, miért nem esünk le. Anya szerint a gravitáció miatt, ami egy láthatatlan erő, az ragaszt a földhöz minket, de én nem érezem. Feljön Isten sárga arca, az ablakban nézzük. – Észrevetted – kérdezi Anya –, hogy minden reggel egy kicsit korábban kel fel? Az Önálló Életünknek hat ablakja van, mindegyik másik képet mutat, de van, amelyik ugyanazokat a dolgokat. A kedvencem a fürdőszoba, mert ott van egy

építkezés, le tudok nézni a darukra meg a dömperekre. Elmondom nekik az egész Dylant, tetszik nekik. A nappaliban betépőzárom a cipőmet, mert kimegyünk. Látom a helyet, ahol a váza volt, mielőtt eldobtam. – Kérhetnénk egy másikat Vasárnapimeglepibe – mondom Anyának, aztán eszembe jut. Az ő cipőjének van fűzője, azt köti. Rám néz, de nemmérgesen. – Tudod, soha többet nem kell találkoznod vele. – Patással. Kimondom a nevét, hogy tudjam, ijesztőnek hallatszik-e, vagy nem: ijesztőnek, de nem nagyon. – Nekem még egyszer muszáj lesz – mondja Anya –, amikor elmegyek a bíróságra. De az még hónapok múlva lesz. – Miért muszáj? – Morris azt mondja, lehetne videohívással is, de én igazából szeretnék belenézni a gonosz kis szemébe. Az melyik? Próbálok emlékezni a szemére. – Lehet, hogy ő kér majd minket Vasárnapimeglepibe, az vicces lenne. Anya nem nevet rajta. A tükörbe néz, fekete vonalakat csinál a szeme köré, meg bordót tesz a szájára. – Olyan vagy, mint egy bohóc. – Ez csak smink – mondja –, hogy jobban nézzek ki. – Te mindig jobban nézel ki – mondom neki. Rám vigyorog a tükörben. Felnyomom az orromnak a végét, és az ujjaimat beleteszem a fülembe, és integetek velük. Kézen fogva megyünk, de a levegő ma nagyon meleg, és a kezünk csúszós lesz. Belenézünk a boltok ablakjába, de nem megyünk be, csak sétálunk. Anya egyfolytában azt mondja, hogy a dolgok röhejesen drágák vagy pedig bóvlik. – Ott bent férfit, nőt meg gyermeket árulnak – mondom neki. – Mi? – Hátrafordul. – Ja, értem, az egy ruhabolt, úgyhogy amikor az van kiírva, hogy Férfi, Nő, Gyermek, az csak azt jelenti, hogy ott nekik való ruhákat lehet venni. Amikor átmegyünk egy utcán, megnyomjuk a gombot, és megvárjuk a kis ezüstembert, ő vigyáz ránk. Van egy valami, ami csak sima betonnak néz ki, de ott vannak gyerekek, akik visítoznak meg ugrálnak rá, hogy vizesek legyenek, ezt úgy hívják, hogy fröcskölő kút. Egy darabig nézzük, de nem túl sokáig, mert Anya azt mondja, hogy lehet, hogy akkor megijednek tőlünk. Kitalálóst játszunk. Fagyit veszünk, ami a legjobb dolog a világon, az enyém vanília, Anyáé meg eper. Legközelebb másik ízűket is ehetünk, sok száz másik van. Egy nagy darab egészen lentig hideg, és fáj tőle az arcom, Anya megmutatja, hogy tegyem a kezemet az orromra, és szívjam be a meleg levegőt. Három és fél hétet voltam már a világban, és még mindig nem tudom, mi az, ami fájni fog.

Van pár pénzem, amit Pótpapa adott, veszek rajtuk egy csatot Anyának a hajába, van rajta egy katica, de csak egy nemigazi. Nagyon sokszor elmondja, hogy köszönöm. – Örökre a tiéd lehet, akkor is, ha meghaltál – mondom neki. – Te előbb leszel meghalt, mint én? – Ez a terv. – Miért ez a terv? – Hát, mire te százéves leszel, én már százhuszonegy, és a testem szerintem már eléggé fáradt lesz. – Vigyorog egyet. – Fent leszek a Mennyországban, és előkészítem a szobádat. – A szobánkat – mondom. – Jó, a szobánkat. Aztán meglátok egy telefonfülkét, és bemegyek azt játszani, hogy én vagyok Szupermen, és felveszem a jelmezemet, integetek Anyának az üvegen át. Kis kártyák vannak mosolygós képekkel, az van rájuk írva, hogy Bögyös Szőke 18, meg Filippínó Hímnő, ezek a miénkek, mert aki keres, az talál, de amikor megmutatom Anyának, azt mondja, ezek mocskosak, és ki kell dobnom őket a szemetesbe. Egy időre eltévedünk, aztán Anya meglátja az utca nevét, ahol az Önálló Élet van, úgyhogy igaziból nem tévedtünk el. Elfáradt a lábam. Szerintem az emberek a világban biztos egyfolytában fáradtak. Az Önálló Életben mezítláb vagyok, én sose fogom szeretni a cipőt. A Hat Cében egy nő van, meg két nagylány, nálam nagyobbak, de nem teljesen nagyok. A nő napszemüvegben van még a liftben is, és van neki egy mankója, azon ugrál, a lányok szerintem nem beszélnek, de az egyiknek integettem az ujjammal, és mosolyogott. *** Minden egyes napon új dolgok vannak. Nagymama hozott nekem egy vízfestékkészletet, tíz ovális szín van egy dobozban egy láthatatlan fedél alatt. Tisztára mosom a kis ecsetet mindegyik után, hogy ne keveredjenek össze, és amikor a víz piszkos, csak hozok újat. Amikor először feltartom a képemet megmutatni Anyának, lecsöpög, úgyhogy azután laposan szárítjuk őket az asztalon. Elmegyünk a függőágyas házba, és csodálatos legókat csinálok Pótpapával, egy várat meg egy szuperjárműt. Nagymama most csak a délutánokon tud jönni hozzánk, mert a délelőttökön dolgozik egy boltban, ahová az emberek új hajat meg új mellet mennek venni, ha az övéké leesett. Anya meg én elmegyünk meglesni Nagymamát a boltajtón keresztül, Nagymama nem is olyan, mint Nagymama. Anya szerint mindenkinek van több különböző énje.

Paul eljön az Önálló Életünkbe, és hoz nekem egy meglepetést, ami egy focilabda, olyan, mint amit Nagymama eldobott a boltban. Lemegyek Paullal a parkba, Anya nem jön, mert ő elmegy egy kávézóba találkozni egy régi barátjával. – Nagyon jó! – mondja Paul. – Még egyet. – Nem, most te – mondom. Paul egy óriási rúgást csinál, a labda rápattan a házra, és elmegy a bokorokba. – Menj utána! – kiabál Paul. Amikor én rúgok, a labda belemegy a tóba, és sírok. Paul kiszedi egy ággal. Nagyon-nagyon messzire rúgja. – Megmutatod, milyen gyorsan tudsz futni? – Nekünk volt a Futópálya az Ágy körül – mondom neki. – Én nagyon gyorsan, tizenhat lépésből megcsináltam az odavisszát. – Azta! Fogadok, hogy most még gyorsabb vagy. Rázom a fejemet. – El fogok esni. – Szerintem nem – mondja Paul. – De mostanában mindig elesek, a világ megbotoltatós. – Igen, de a fű nagyon puha, úgyhogy ha el is esel, nem ütöd meg magad. Ott jön Bronwyn meg Deana, észreveszem őket az éles szememmel. *** Mindennap egy kicsit melegebb van, Anya szerint ez hihetetlen áprilisban. Aztán esik az eső. Azt mondja, lehet, hogy jó móka lenne, ha vennénk két esernyőt, és kimennénk, és az eső lepattanna az esernyőinkről, és mi egyáltalán nem lennénk vizesek, de szerintem nem. A következő nap megint száraz, úgyhogy kimegyünk, tócsák vannak, a szivacsos cipőmben megyek, és a lábam lefröcskölődik a lyukakon keresztül, de az nem baj. Én meg Anya megállapodtunk, hogy mindent kipróbálunk egyszer, hogy tudjuk, mi az, ami tetszik nekünk. Nekem már tetszik a parkba menés a focilabdámmal, meg a kacsaetetés. Most már nagyon tetszik a játszótér, csak amikor az a fiú rögtön utánam lecsúszott a csúszdán, akkor megrúgta a hátamat. Tetszik a Természettudományi Múzeum, csak a dinoszauruszok már meghaltak benne, és csak csontok. A mosdóban hallok embereket spanyolul beszélni, csak Anya azt mondja, hogy ezt úgy hívják, hogy kínai. Sok száz különböző külföldi módja van a beszélésnek, ettől elszédülök. Belenézünk egy másik múzeumba, ami festményes, kicsit olyanok, mint a mi remekműink, amik a zabpehelyben voltak, de sokkal nagyobbak, és a festék ragadósságát is lehet látni. Szeretek végigmenni mellettük az egész nagy

szobában, de aztán még sok másik szoba is van, és lefeküdök egy padra, és az egyenruhás ember odajön nembarátságos arccal, úgyhogy elszaladok. Pótpapa eljön az Önálló Életbe, és egy szuper dolgot hoz nekem, egy biciklit, amit Bronwynnak tettek félre, de én kapom meg először, mert én vagyok a nagyobb. Csillogós arcok vannak a kerekeinek a küllőin. Fel kell húznom egy sisakot, meg térdvédőket, meg csuklóvédőket amikor megyek vele, de nem esek el, van egyensúlyérzékem, Pótpapa azt mondja, született biciklista vagyok. Amikor harmadszor megyünk, Anya engedi, hogy ne húzzam fel a védőket, és pár hét múlva le fogja venni a kitámasztókat is, mert már nem fog kelleni. Anya talál egy koncertet, ami egy parkban van, de nem a mi parkunkhoz közel, busszal kell mennünk oda. Nagyon tetszik a busszal menés, lenézünk az emberek mindenféle hajas fejeire az utcán. A koncerten az a szabály, hogy a zenélő embereknek szabad zajt csinálni, nekünk megnyikkanni se szabad, csak tapsolni a végén. Nagymama azt mondja, miért nem visz el Anya az állatkertbe, de ő azt mondja, hogy nem bírja elviselni a ketreceket. Elmegyünk két különböző templomba. Nekem az tetszik, ahol színes ablakok vannak, de az orgona túl hangos. Elmegyünk egy színdarabra is, az az, amikor felnőttek beöltöznek jelmezbe, és úgy játszanak, mint a gyerekek, és mindenki más meg nézi őket. Ez egy másik parkban van, a címe az, hogy Szentivánéj. Ülök a fűben az ujjaimmal a szájamon, hogy emlékezzek, hogy nem szabad kiabálni. A tündérek egy kisfiún veszekednek, annyi szót mondanak, hogy mind összekeveredik a fejemben. Van, hogy a tündérek eltűnnek, és fekete ruhás emberek máshová teszik a bútorokat. – Mint ahogy mi a Szobában – súgom Anyának, majdnem nevet. De aztán emberek, akik közel ülnek hozzánk, elkezdenek kiabálni, hogy „Hohó, szellem!”, meg „Üdvözöljétek Titániát!”, mérges leszek, és azt mondom, ssss, aztán tényleg rájuk kiabálok, hogy csendben kell maradni. Anya a kezemnél fogva elhúz egészen a fás részig, és elmondja, hogy ezt úgy hívják, hogy a közönség bevonása, ezt szabad, ez egy kivételes eset. Amikor hazaegyünk az Önálló Életbe, mindent leírunk, amit kipróbáltunk, a lista már kezd hosszú lenni. Aztán vannak azok a dolgok, amiket lehet, hogy kipróbálunk, amikor már bátrabbak leszünk: Felrepülni egy repülőn Meghívni Anya régi barátait vacsorára Autót vezetni Elmenni az Északi-sarkra Iskolába menni (én), és egyetemre (Anya) Találni egy igazi saját lakást, ami nem az Önálló Élet Feltalálni valamit Új barátokat szerezni Egy másik országban élni, ami nem Amerika Elmenni játszani egy másik gyerek házába, mint a Jézuska

meg Keresztelő János Megtanulni úszni Anyának elmenni az éjszakában táncolni, és nekem Pótpapánál és Nagymamánál aludni a gumimatracon Dolgozni Felmenni a holdra A legfontosabb dolog az, hogy szerezni egy Lucky nevű kutyát, én mindennap készen állok rá, de Anya azt mondja, hogy most épp elég dolga van talán majd amikor hatéves leszek. – Amikor lesz egy tortám hat gyertyával? – Hat gyertyával – mondja –, esküszöm! Éjjel az ágyunkban, ami nem az Ágy, megtapogatom a paplant, sokkal puffadtabb, mint a Paplan volt. Amikor négyéves voltam, nem tudtam a világról, vagy azt hittem, hogy csak a mesékben van. Aztán Anya igaziból elmondta, és azt hittem, hogy mindent tudok. De most egyfolytában a világban vagyok, és igazából nem tudok sokat, majdnem mindig nem értem. – Anya. – Igen? Még most is Anyaszaga van, de a mellének nem, az most már csak mell. – Néha azt kívánod, hogy bárcsak ne szöktünk volna meg? Nem hallok semmit. Aztán azt mondja: – Nem, azt sosem kívánom. *** – Fonák dolog – mondja Anya Dr. Claynek –, hogy annyi éven át sóvárogtam társaság után, most viszont nincs kedvem hozzá. Dr. Clay bólogat, kortyolják a gőzölgős kávéjukat. Most már Anya is iszik, mint a felnőttek, hogy üzemeljen. Én még mindig tejet iszok, de néha kakaós tejet, aminek olyan az íze, mint a csokoládénak, de ezt szabad. Én a padlón csinálok egy kirakóst Noreennal, szupernehéz, egy huszonnégy darabos vonat. – A legtöbbször… Jack elég nekem. – „A lélek saját társat választ, s ajtót betesz…” – Ez megint a verses hangja. Anya bólint. – Igen, de én nem ilyennek emlékszem önmagamra. – Meg kellett változnia, hogy túlélje. Noreen felnéz. – Ne felejtse el, hogy egyébként is megváltozott volna. Elmúlt húszéves, gyereket szült, egyébként sem maradt volna ugyanolyan. Anya csak issza a kávéját. ***

Egyik napon azon gondolkodok, hogy ki lehet-e nyitni az ablakokat, vagy nem. Kipróbálom a fürdőszobait, rájövök a nyitóra, és kinyomom az üveget. Megijedek a levegőtől, de félhős vagyok, kihajolok és beleteszem a kezemet. A felem kint van, a felem bent, ez a legcsodálatosabb… – Jack! – Anya behúz a pólómnál fogva. – Aú! – Hat emelet magasan vagyunk, ha leesel, szétloccsan a fejed. – Én nem estem le – mondom neki hanem kint is voltam, meg bent is ugyanakkor. – És ütődött is voltál ugyanakkor – mondja ő, de majdnem mosolyog. Utánamegyek a konyhába. Tojásokat ver fel egy tálban a bundáskenyérnek. A héjak szétloccsantak, csak bedobjuk őket a szemetesbe, viszlát. Nem tudom, hogy újra tojás lesz-e belőlük, vagy nem. – A Mennyország után visszajövünk? – Ezt úgy hívják, reinkarnáció. – A kenyért vágja. – Vannak olyanok, akik szerint szamárként vagy csigaként jövünk vissza. – De nem, emberként, ugyanabban a hasban. Ha én megint megnövök benned… Anya meggyújtja a lángot. – Mi a kérdés? – Akkor is Jacknek fogsz hívni? Rám néz. – Igen. – Megígéred? – Mindig Jacknek foglak hívni téged. *** Holnap van Május Elseje, ami azt jelenti, hogy jön a nyár, és felvonulás lesz. Lehet, hogy kimegyünk, csak megnézni. – Csak a világban van Május Elseje? – kérdezem. Müzli van a táljainkban, és a kanapén esszük, nem loccsantjuk ki. – Ezt hogy érted? – kérdezi Anya. – A Szobában is Május Elseje van? – Gondolom, igen, de nincs ott senki, hogy megünnepelje. – Mi odamehetnénk. Belecsörrenti a kanálját a tálba. – Jack! – Odamehetünk? – Nagyon-nagyon szeretnéd? – Igen. – De miért? – Nem tudom – mondom neki.

– Nem szeretsz kint lenni? – De. Csak nem mindent szeretek. – Jó, de a nagyobb részét szereted? Jobban szereted, mint a Szobát? – Nagyobb részt. – Megeszem a müzlimet, meg azt is, amit Anya hagyott a táljában. – Visszamehetünk oda egyszer? – De nem lakni. Rázom a fejemet – Csak egy percre, látogatóba. Anya a kezére teszi a száját. – Nem hiszem, hogy képes vagyok rá. – De képes vagy. – Várok. – Veszélyes? – Nem, de már a gondolatától is úgy érzem magam… Nem mondja meg, hogyan. – Fognám a kezedet. Anya néz rám. – Mi lenne, ha esetleg te mennél egyedül? – Nem. – Úgy értem, valakivel. Mondjuk Noreenal? – Nem. – Vagy Nagymamával? – Veled. – Én nem… – Én döntöm el kettőnk helyett – mondom neki. Felkel, szerintem mérges. Beviszi a telefont ANYA SZOBÁJÁba, és beszél valakivel. Később a délelőttön a portás felcsenget, és azt mondja, itt van értünk egy rendőrautó. – Te még mindig Oh rendőr vagy? – Az bizony – mondja Oh rendőr. – Rég nem láttalak. Pici pöttyök vannak a rendőrautó ablakjain, szerintem ez eső. Anya a hüvelykujját rágja. – Rossz ötlet – mondom neki, és elhúzom a kezét. – Igen. – Visszateszi a hüvelykujját, és megint rágcsálja. –Bárcsak meghalna. Majdnem suttog. Tudom, hogy kire gondol. – De nem a Mennyországba menne. – Nem, oda nem jutna be. – Kopp-kopp-kopp, de nem tud bejönni. – Igen. – Hahaha! Két tűzoltóautó megy el szirénázva. – Nagymama azt mondja, hogy még van belőle több. – Mi?

– Olyan emberek, mint ő, a világban. – Értem – mondja Anya. – Ez igaz? – Igen. De az a csel az egészben, hogy sokkal több ember van középen. – Hol? Anya kinéz az ablakon, de nem tudom, mire. – Valahol a jó és a rossz között – mondja. – A kettő darabjaiból vannak összerakva. A pöttyökből az ablakon kis folyók lesznek. Amikor megállunk, csak azért tudom, hogy ott vagyunk, mert Oh rendőr azt mondja: – Itt vagyunk. Nem emlékezem, melyik házból jött ki Anya a Nagy Szökésünknek az estéjén, az összes háznak van garázsa. Egyik sem néz ki különösen titkosnak. Oh rendőr azt mondja: – Kellett volna esernyőket hoznunk. – Csak csepereg – mondja Anya. Kiszáll, és nyújtja nekem a kezét. Nem csatolom ki a biztonsági övemet. – Ránk fog esni az eső… – Essünk túl rajta, Jack, mert én még egyszer nem jövök vissza ide. Kicsatolom. Lehajtom a fejemet, és félig becsukom a szememet, Anya vezet. Rajtam van az eső, vizesedik az arcom, a dzsekim, a kezem is kicsit. Nem fáj, csak fura. Amikor közel érünk a háznak az ajtójához, tudom, hogy ez Patás háza, mert egy sárga szalagra az van írva fekete betűkkel, hogy BŰNÜGYI HELYSZÍN, TILOS A BELÉPÉS. Egy ijesztő farkasarc, amire az van írva, hogy VIGYÁZZ, A KUTYA HARAP. Rámutatok, de Anya azt mondja: – Ez nem is igaz. Á, tényleg, a becsapás-kutya, akinek rohama volt azon a napon, amikor Anya tizenkilenc éves volt. Egy férfi rendőrség, akit nem ismerek, kinyitja az ajtót, Anya meg Oh rendőr bebújnak a sárga szalag alatt, nekem csak kicsit oldalt kell hajolni. A háznak sok szobája van, kövér székek vannak benne, meg a legnagyobb tévé, amit láttam életemben. De átmegyünk rajtuk, hátul van egy másik ajtó, aztán meg fű. Még mindig esik az eső, de nyitva marad a szemem. – Négy és fél méteres sövény van körös-körül – mondja Oh rendőr Anyának – , de a szomszédoknak nem tűnt fel. „Az embernek joga van a magánszférához”, satöbbi. Bokorok vannak, meg egy lyuk, meg még több sárga szalag botokkal. Valami eszembe jut. – Anya. Ez az a hely, ahová… Megáll és néz. – Nem hiszem, hogy képes vagyok erre. De én odamegyek a lyukhoz. Barna dolgok vannak a sárban.

– Azok kukacok? – kérdezem Oh rendőrtől, a mellkasom úgy csinál, hogy bamm-bamm-bamm. – Csak korhadt fadarabok. – Hol van a kisbaba? Anya mellettem áll, valami hangot ad. – Kiástuk – mondja Oh rendőr. – Nem akartam, hogy itt maradjon – mondja Anya, a hangja tiszta kaparós. Krákog egyet, és megkérdezi Oh rendőrtől: – Hogy találták meg, hol…? – Talajérzékeny szondáink vannak. – Elvisszük egy jobb helyre – mondja nekem Anya. – Nagymama kertjébe? – Mondok valamit, a csontjaiból… a csontjaiból hamut csinálhatnánk, és szétszórhatnánk a függőágy alatt. – Akkor megint kinő majd, és a testvérem lesz? Anya rázza a fejét. Az arca tiszta csíkos vizes. Most több eső van rajtam. Nem olyan, mint a zuhany, puhább. Anya megfordult, egy szürke szerszámoskamrát néz az udvar sarkában. – Ott van – mondja. – Mi? – A Szoba. – Nem. – De ez az, Jack, csak még sosem láttad kívülről. Megyünk Oh rendőr után, még több sárga szalagon lépünk át. – Nézze meg, hogy a központi szellőzőegység ott van a bokrok között – mondja Anyának. – És a bejárat hátul van, sehonnan sem látszik. Ezüstös fémet látok, szerintem ez az Ajtó, de az az oldala, amit sose láttam, már félig nyitva van. – Bemenjek magukkal? – kérdezi Oh rendőr. – Ne! – kiabálok. – Rendben. – Csak én meg Anya. De Anya elejtette a kezemet, és előrehajol, furcsa hangot ad ki. Van valami a fűn, a száján, ez hányás, érezem a szagát. Megint meg van mérgezve? – Anya, Anya… – Semmi baj. – Letöröli a száját egy papírzsepivel, amit Oh rendőr ad neki. – Jobb lenne, ha inkább…? – kérdezi Oh rendőr. – Nem – mondja Anya, és megint megfogja a kezemet. –Gyere. Belépünk az Ajtón, és semmi sincs jól. Kisebb, mint a Szoba, és fura szaga van. A Padló meztelen, mert nincs rajta a Szőnyeg, benne van a szekrényemben az Önálló Életünkben, elfelejtettem, hogy nem tud ugyanakkor itt is lenni, meg ott is. Az Ágy itt van, de nincsen rajta lepedő, meg a Paplan se. A Hintaszék itt van, meg az Asztal, meg a Mosdó, meg a Kád, meg a Konyhaszekrény, de

nincsenek a tetején tányérok meg evőeszközök, meg a Komód, meg a Nyuszi a lila masnival, meg a Polc, de rajta sincsen semmi, meg a székeink összehajtva, de ők is tiszta mások. – Szerintem ez nem az – súgom Anyának. – Pedig ez az. A hangunk olyan, mintha nem mi beszélnénk. – Összement? – Nem, mindig ilyen volt. A Spagettimobil nincs itt, se a polipos képem, meg az összes remekműk, meg az összes játék, meg az Erőd, meg a Labirintus se. Benézek az Asztal alá, de nincsen ott a háló. – Sötétebb lett. – Hát, esős nap a mai. Felkapcsolhatod a villanyt. – Anya a Lámpára mutat. De nem akarok hozzányúlni. Jobban megnézem, próbálom úgy látni, ahogyan volt. Megtalálom a szülinapi számjaimat az Ajtó mellett megjelölve, odaállok melléjük, és a kezemet laposan a fejem tetejére teszem, és magasabb vagyok, mint a fekete 5. Mindenen vékony sötétség van. – Ez a bőrünk pora? – kérdezem. – Ujjlenyomatrögzítő por – mondja Oh rendőr. Lehajolok és benézek az Ágyalattba a Tojáskígyóhoz, aki összetekeredett, mint aki alszik. Nem látom a nyelvét, benyúlok tiszta óvatosan, és megérezem a tűnek a kis szúrását. Kiegyenesedek. – Hol volt a Növény? – Már el is felejtetted. Hát itt – mondja Anya, és megveregeti a Komód tetejét, ahol egy kört látok, ami színesebb, mint többi része. Ott van a Futópálya nyoma az Ágy körül. A kis lyuk, amit a lábunk dörzsölt ki ott, ahol mindig bement az Asztal alá. Akkor biztos ez volt a Szoba egyszer. – De már nem az – mondom Anyának. – Mi? – Ez már nem a Szoba. – Szerinted nem? – Szimatol egyet. – Még ennél is áporodottabb volt itt a levegő. Persze, most nyitva van az ajtó. Lehet, hogy ez az. – Lehet, hogy ez nem a Szoba, ha az Ajtó nyitva van. Anya mosolyog egy picit. – Akarod…? – Krákog egyet. – Szeretnéd, ha becsuknánk az ajtót egy percre? – Nem. – Jól van. Nekem most ki kell mennem. Odamegyek az Ajtósfalhoz, és hozzányúlok egy ujjammal, a parafa semmilyen érzés. – A jó éjszakát van nappal is? – Hogyan?

– Mondhatjuk, hogy jó éjszakát, amikor nappal van? – Szerintem akkor Isten veledet kell mondani helyette. – Isten veled, Fal. – Aztán elmondom a másik három falnak is, aztán: – Isten veled, Padló. Megveregetem az Ágyat. – Isten veled, Ágy. Lehajtom a fejemet az Ágyalattba, hogy neki is mondjam. – Isten veled, Tojáskígyó. A Szekrényben azt suttogom: – Isten veled, Szekrény. A sötétben ott van a kép, amit Anya rajzolt rólam a szülinapomra, nagyon kicsinek nézek ki. Intek neki, hogy jöjjön oda, és rámutatok. Megpuszilom az arcát ott, ahol a könnyek vannak, ilyen az íze a tengernek. Leszedem a képet énről, és becipzárazom a dzsekimbe. Anya már majdnem az Ajtónál van, odamegyek. – Felemelsz? – Jack… – Légyszi! Anya a csípőjére ültet, felnyúlok. – Magasabbra! Megfog a bordáimnál, és egész magasra felemel, elérem a Tető kezdetét. – Isten veled, Tető – mondom. Anya puff, letesz. – Isten veled, Szoba. Felintegetek a Tetőablaknak. – Te is búcsúzz el! – mondom Anyának. – Isten veled, Szoba. Anya is mondja, de lehalkítva. Még egyszer visszanézek. Olyan, mint egy kráter, egy lyuk, ahol valami történt. Aztán kimegyünk az ajtón.

Köszönetnyilvánítás Szeretnék köszönetet mondani az én szeretett Chris Roulstonomnak és az ügynökömnek, Caroline Davidsonnak azért, ahogyan a könyv első változatára reagáltak, valamint Caroline-nak (Victoria X. Kwee-vel és Laura McDougallal egyetemben) és amerikai ügynökömnek, Kathy Andersonnak, amiért olyan lelkesen támogatták ezt a regényt kezdettől fogva. Judy Clainnek a Little, Brownnál, Sam Humphreysnak a Picadornál, és Iris Tupholme-nak a HarperCollins Canadánál a szakértő szerkesztői munkáért. Ezen kívül köszönöm barátaimnak, Debra Westgate-nek, Liz Veecocknak, Aija Vainio-Mattilának, Tamara Sugunasirinek, Héléne Roulstonnak, Andrea Plumbnak, Chantal Philipsnek, Ann Pattynek, Sinéad McBreartynek és Ali Dovernek a javaslataikat minden létező témában a gyermeklélektantól egészen a cselekményvezetésig. És mindenekelőtt köszönetet szeretnék mondani sógoromnak, Jeff Miles-nak hihetetlenül lényegre törő meglátásaiért a Szoba gyakorlati kérdéseit illetően.

magyar nyomdatermék NYOMDA- ÉS PAPÍRIPARI SZÖVETSÉG

A nyomtatás és kötészeti munkák a debreceni nyomdászat több mint négy évszázados hagyományait őrző Alföldi Nyomda Zrt. munkája Felelős vezető György Géza vezérigazgató Megjelent 24,59 (A/5) ív terjedelemben