Emma Donoghue: A cafka (részletek) Az égboltra úgy borult a sötétség, akár sajtra a héja. A Long Acre lámpásaiból apró sárga körök csordultak alá, az égő olajból füst gomolygott. A távolban ott ragyogott a Piazza a Covent Gardennél, hangos hegedűszó szállt. De Mary kerülni akarta a fényt. Amint befordult a Mercer Streetre, az árnyak sűrűsödni kezdtek az összetört lámpások alatt. A mondás azt tartotta, St. Giles egyházkerületében a helyiek nem szeretik, ha fény derül a tetteikre. Mary kapkodva vette a levegőt, miközben rohant a csúszós macskaköveken. Örült, hogy nincs rajta cipő, arról győzködte magát, hogy nincs semmi, amit érdemes volna ellopni tőle, amiért bánthatnák. Ezen a langyos májusi estén a Seven Dialsnél csupán néhány szajha ácsorgott, a sebhelyes arcú leány nem volt köztük. Mary megállt a tér központi oszlopa előtt, és addig dörzsölte hozzá a tenyerét, amíg a galamb zsírja és tollpihéi el nem tűntek róla. A kő felhorzsolta a kezét. Ügyet sem vetett rá senki. Üres gyomra összerándult. Egy közeli pincéből halvány fény és kockazörgés zaja szűrődött ki. Nyirkos pára szállt alá, már kilenc órára járt az idő. Keringeni kezdett az oszlop körül, miközben felfelé bámult, és addig számolgatta a hét vak óralapot, amíg bele nem zavarodott. Marynek nem volt hová mennie, csupán haza, így hát az ellenkező irányba indult. A gyomra korgott, és újra elöntötte a düh. Ha az anyja azt képzeli, ő megelégszik ugyanazzal a csipás szemű, kilúgozott, félig eltemetett, félholt élettel... A házaló a Short’s Gardens mellett támasztotta az egyik kapualjat. Mary csak akkor ismert rá, amikor a közelébe ért. Döbbenten látta, hogy már kis híján olyan magas, mint a férfi, aki gintől bűzlött, és sután meghajolt, amikor a lány a közelébe ért. Felvonta busa szemöldökét, és húzott egyet a kezében tartott sötét palackból. – Az iskolásleány – szólalt meg nyálas, gúnyos vigyorral. – Még mindig egy shilling az ára? – szólalt meg Mary rekedten, akár egy holló. – Minek? – A szalagnak, uram. A skarlátvörösnek – ismételte ostobán. A férfi úgy tárta szét a kabátja két szárnyát, mintha utána kellene néznie, melyikre is gondol Mary, de a sötétben nem lehetett megkülönböztetni egymástól a színeket. Lebiggyesztette az ajkát, és úgy tűnt, igyekszik az emlékezetébe idézni, melyik lehetett az. – Egy shilling hat penny – mondta végül. Marynek fájt a szeme, annyira erőltette a félhomályban. – De hát azt mondta... – Kemény idők járnak, drágaságom. Napról napra keményebbek – nyomta meg a szót. Úgy hangzott, mint valami rejtvény, de Mary nem tudta, mi lehet rá a válasz. – Egy shilling hat penny – ismételte a házaló, és leejtette a kabátja szárnyát. – Vagy egy csók. Mary rápislogott. A férfi elvigyorodott, a foga halványan megvillant. Mary Saunders maga is meglepődött azon, hogy egy lépést tett a férfi felé. A vénember nyelve úgy furakodott bele a szájába, mintha eltemetett kincs után kutatna. Égett íze volt. Partra vetett halként csapkodott, és felhorzsolta Mary szájpadlását. A lány azt hitte, menten öklendezni kezd. Amikor a férfi a falnak döntötte, Mary nem sikított. Azon csodálkozott leginkább, hogy tompultságában meg sem lepődött. – Csitt, te, csitt! – mormogta a házaló akadozó nyelvvel a lány fülébe, és Marynek az jutott eszébe, hogy az apja mintha ugyanígy csitította volna egyszer éjjel, amikor nem tudott aludni. A házaló kezével megragadta Mary szoknyáját, borostás arca végigdörzsölte a lány homlokát, mintha titkos jelet akarna hagyni rajta. A sötétség füstként gomolygott körülöttük. Mary visszafojtotta a lélegzetét, hogy egyetlen hangot se hallasson. Valami azt súgta neki, ami most történik, már túl van a sikítás határán. Valami azt súgta neki, immár semmi sem mentheti meg.
– Csitt! – ismételte az öregember nyomatékosan, mintha csak magát csitítaná. Mary még akkor sem nyöszörgött, amikor a fal egyik köve felsértette a vállát. Percek alatt vége volt. Kevés fájdalom, semmi öröm. Csak a hirtelen rátörő, ásító üresség és a forró, fekete égbolt a feje felett. Állt, és nézte, ahogy a házaló továbbáll. Az arca nedves volt, az öklében egy csúszós selyemszalagot szorongatott. Amikor Mary végül hazaért aznap este, volt egy pillanat, amikor kis híján elmondta. A combja síkos volt, és remegett a kötényruha alatt. Úgy hitte, ha megszólal, menten elsírja magát. Már-már kimondta. – Anyám, valami szörnyűség... De Susan Digot őrjöngött. Egy tizennégy esztendős leány az utcán este tíz óra után, amikor a tisztességes népek már rég nyugovóra tértek? Semmi kétség, a Dials környékén lebzselt a tiltás ellenére, az alja népséggel együtt, igaz-e? – Aki korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók – jelentette ki megvetően. Így hát Mary csupán bocsánatot kért. Felhorzsolt arcát elfordította anyja gyertyájának fényétől, és lefeküdt a szomszéd szobában, ahol Billy már mélyen aludt, a lábait lelógatta az ágyvégről. Amikor Mary a derengő hajnali fényben előhúzta a szalagot a szalmazsákjából, meglátta, hogy barna színű. (…) Egy októberi estén, amikor hazatért, a mostohaapja arcul ütötte. Mary pislogva meredt fel rá a földről. Fekete por kavargott a térde alatt. A legkülönösebb az volt, hogy Susan Digot nem varrt, a vászon rendetlen halmokban hevert a széken. Az anyja arca gyűrött volt, akár egy zsák. A kezében egy papiros remegett, mintha csak a huzat lobogtatná. A kisfiú éhesen nyüszített a sarokban. Susan Digot a szeméhez emelte a papírt, és hangosan olvasni kezdte. – A leányod... – A hangja elhalt. A papirost Mary lába elé hajította. Mary nem akart hozzáérni a levélhez. Félrehajtott fővel, fejjel lefelé olvasta a szavakat. A leányod egy ringyó. Nézed csak meg a hasát. Csupán ennyi állt ott. Mary újra és újra elismételte magában, és a szavak végül értelmet nyertek. Akkor már biztosan tudta azt, amit öt hónapon át félig gyanított, félig eltagadott. Az anyja lehajolt, és talpra rántotta. Már egyforma magasak voltak. Susan Digot két kezével megragadta a szürke iskolai egyenruhát, és rásimította leánya testére. Különös, szelíd domborulat ívelt a lány sovány combjai felett, senki nem vette volna észre a bő kötényruha alatt, ha nem veszi alaposan szemügyre. Az anya mély levegőt vett. – Hát igaz, hogy az ördög vinné el! – szólalt meg halkan a férje. Mary féltestvére sikítani kezdett. – Tej! – Az anyja ruháján két sötét folt terjengett. William Digot olyan közel lépett, hogy Mary érezte a szúrós szénszagot. – Kivel feküdtél te össze? Mary úgy érezte, nem tud megszólalni. – Ki volt az, te cafka? – Úgy tűnt, Digot végre egészen felébredt. Összeszorított ökle mintha két patkány lett volna. De az asszony a férje és a leánya közé csusszant, és csontos karjaival átölelte Maryt. A lány egy pillanatig azt hitte, nem lesz baj. – Miért? – suttogta az anyja. Az állát már-már szeretettel szorította a lány fejéhez. Savanyú szagú fűzőválla benedvesítette Mary vállát. – Miért? A leány igyekezett visszaemlékezni. A gondolatok sárként kavarogtak benne. – Kés volt nála? – kérdezte az anyja már-már reménykedőn. Mary a fejét rázta. Egyetlen hazugság sem jutott eszébe.
– Egy szalag – suttogta rekedt hangon. A szó beleveszett anyja nyakának selymes redőibe. Susan Digot hátrébb lépett, és közelebb hajolt hozzá, hogy a lány jobban hallja. – Egy micsoda? – Egy szalag. – A csend hosszúra nyúlt. – Volt nála egy vörös szalag – tette hozzá Mary elhaló hangon –, és azt szerettem volna megkapni. Aznap este Mary megtudta, hogy minden holmija ezen a világon belefér egy ócska kendőbe. Az anyja úgy csomagolta be az ingeket és alsószoknyákat, mintha krumplit törne elfehéredett ujjaival. Egyszer sem nézett a lányára. A férje elment az egyik csapszékbe, a kisfiút pedig a kenyér csücskével aludni küldték. Miközben Susan Digot a ruhákat hajtogatta, megállás nélkül beszélt, mintha attól félne, hogy a pillanatnyi csendtől elgyengülne. – Csak egyetlen esélyt kap mindenki az életben, Mary Saunders, s te eldobtad a tiédet. – De... – Te nem bírtál megelégedni a sorsoddal úgy, ahogy mindenki más ezen a földön, igaz-e? Hiába igyekeztelek tisztességesen felnevelni, hiába volt a sok munka, te eladtad magad, a világ legaljasabb mesterségét választottad. Egy szalagért! – Olyan megvetően köpte a szót, mintha egy bűn neve volna. – Egy ilyen olcsó, piszkos kis fényűzésért! Hát ennyit érsz te? Ez a te árad? – Sajnálom – zokogta Mary, és abban a pillanatban úgy is érezte. Bármit megtett volna, hogy visszaforgassa az idő kerekét, és visszajuthasson a gyermekkorába. – Egyre felelj meg nekem, miben szenvedtél te hiányt? – kérdezte Susan Digot, miközben úgy csavarta össze a ruhákat, mintha azokból próbálna választ kifacsarni. – Éheztél te valaha? Mit tagadott meg tőled William, vagy én magam, vagy a kicsi Billy? – A kérdések ködként ülték meg a szobát. – Semmit. – Mary válasza egészen szelíden hangzott, mintha a katekizmus egyik kérdésére felelt volna. De tudta, hogy nem a szelídeké lesz a föld. A szelídeké a nagy semmi lesz. – Otthont adtunk neked, iskoláztattunk, igaz-e? – szegezte neki a kérdést az anyja. – Igaz-e? S az esélyt, hogy megkereshesd a betevő falatot a varrással, csakhogy te túlságosan rátarti voltál ahhoz, hogy elfogadd. Mindent megadtunk neked, amit csak tudtunk, amink csak volt, s te így is a sárban végezted. – Úgy beszélt, mintha a szája sóval volna tele, és olyan erősen rántotta meg a csomót, hogy a kendő elszakadt. – Én nem... – De a mondat félbeszakadt, mert Mary nem tudott visszaemlékezni arra, hogy mit nem tett, csupán arra, mit tett és mit tettek vele öt hónappal azelőtt: a sötét, különös találkozásra a sikátorban, a langyos májusi estére. – Én nem akartam... – De nem jutott eszébe, mit akart mondani, és egyébként sem számított már. A tények úgy meredeztek előtte, akár kiálló kövek egy sáros mezőn. – Az apád vére vagy – jelentette ki Susan Digot olyan megtört hangon, hogy Mary egy pillanatra azt hitte, mégis megkönyörül rajta. – Cob Saunderst látom benned, valahányszor reám nézel. Mary egy kicsit közelebb merészkedett. Belenézett anyja kivörösödött, vizenyős szemébe, amely annyira más volt, mint az övé. – Amikor ő még velünk volt... – kezdett bele. Susan Digot arca úgy zárult be előtte, akár egy ajtó. – Te arra nem emlékszel. Túlságosan kicsi voltál még. – De én emlékszem – makacskodott Mary. – Egy büdös, faragatlan tuskó volt – jelentette ki Susan Digot, mintha sírfelirat volna. – Az a szeszélye támadt, hogy elmegy hőbörögni, engem meg itt hagyott özvegyen, adósságban! Bánom a napot, amikor hozzámentem. A lány szája széle remegett, de Susan folytatta, egyre gyorsabban beszélt. – Bizony, Cob vére vagy, velejéig romlott. A rossz vér sose hal ki. Reád is a kárhozat vár.
Két ujjával felemelte a kis batyut, és úgy meredt rá, mintha férges volna. – Most mihez kezdjek? – suttogta a lány. Susan Digot olyan hevesen rántotta meg a vállát, hogy az kis híján kificamodott. – Ha neked a szalag tetszik, hát próbálj megélni a szalagokból! – sziszegte. – Próbálj csak a cifra férfi barátaidra támaszkodni a családod helyett! Majd meglátod, meddig jutsz egymagad! S hamarosan egy újabb lelket löksz erre a fájdalmas világra – tette hozzá a homlokát ráncolva. – Csak abban reménykedem, hogy ki se nyitja a szemét. Mary megpróbált megszólalni, de nem jött ki hang a torkán. – Mi... Mi lesz velem? – Lehet, hogy a dologházban végzed, de az is lehet, hogy a nap végére már hurok lesz a nyakadon – felelte Susan Digot szárazon, és felé nyújtotta a batyut. – Én megköszönöm a Teremtőnek, hogy nem leszek a közelben, hogy lássam. A lánynak most sikerült megszólalnia. – Ha megengeded, hogy egy kis ideig még itt maradjak, anyám... – Ne ejtsd ki többet ezt a szót. – Azzal a megrakott kendőt Mary karjába lökte. – Adj még egy esélyt... – Teneked nincsen több esélyed. – Az asszony odalépett az ajtóhoz, és kinyitotta; az októberi éjszaka beáramlott, füstszag terjengett odabent. – Anyám – ismételte Mary elhaló hangon. De a sókék szem átnézett rajta. – Teneked most már nincsen anyád. Életének tizennégy esztendeje alatt Mary Saunders még sosem volt éjfél után odakint az utcán. Lassanként rájött, hogy az éjszaka csak akkor kezdődik el, amikor a tisztességes népek bereteszelik az ajtajukat. A sötétségben valóságos népünnepély zajlott, amelynek az alkonyat csupán a főpróbája volt. Látta, ahogy egy eszméletlen férfit a gallérjánál fogva kivonszolnak egy pincéből, a parókáját ellophatták, alatta csupán foltokban nőtt haja, és a színe a mosogatólére emlékeztetett. A High Holborn utcán egy részeg siheder megpróbálta kirántani a kezéből a batyuját, de Mary elrohant. – Vérbajos ribanc! – kiáltotta utána a fiú, és egyéb, ismeretlen szavakkal is illette. Mary később egy kapualjban húzta meg magát az Ivy Lane-en. Vacogott a hidegtől. Egy öregasszony vonszolta el magát mellette, mezítelen melle rongyként lógott rajta. – Tetvek vannak a bőröm alatt! – rikácsolta újra meg újra a teremtés. Mary lehunyta a szemét, hogy ne lássa. Kis idő múlva nyögdécselést hallott az ajtó mögül, és lehajolt, hogy belessen a kulcslyukon. Két alakot látott egymáson a padlón, előre-hátra mozogtak, és mindketten férfiak voltak. Csupa megfejthetetlen rejtély vette körül, rémségek, amelyek természetét csupán találgatni tudta. Gyorsan lépkedett, hogy a lába el ne gémberedjen a hidegtől, és azon törte a fejét, kinek az ajtaján kopoghatna be ilyen késő éjjel. Nem voltak rokonai Londonban. Cob Saundersnek bizonyosan akadtak barátai a városban, de sosem hívta meg őket az otthonába, Mary pedig még kisgyermek volt akkoriban, nem emlékezett a nevükre. A lába akaratlanul is arra vitte, amerre reggelente indult: az iskola felé. Az épület keskeny ablakai feketén ásítottak. Mary keresztülbámult a vaskapun. Lehetséges volna, hogy délután még szabadon haladt át rajta, és egy volt a sok száz egyenruhás gyermek közül? Itt nem találhat menedékre. Az ismerős lányok már egytől egyig elkerültek Londonból. Hiába állna ott egész éjszaka, a tanárok másnap reggel nem fogadnák be, még akkor sem, ha félig megfagyva találnak rá a lépcsőn – ha kiszedik belőle, hogy mi okból nem mehet többé haza, akkor nem. Úgy kapaszkodott a batyujába, mintha az élete múlna rajta. Eltévedt, nem tudta az utcák nevét. Egy sötét sarkon megbotlott valamiben, térdre esett, és ahogy feltápászkodott, a
kezével egy félig elbomlott kutyatetem fagyott irháját tapintotta ki. Az ujjai között férgek tekergőztek, felsikított, és nagyokat csapott a földre, hogy lerázza őket. Egy lámpás himbálódzott el mellette, szűk fénykörében Mary egy éjjeliőrt pillantott meg kezében bunkósbottal és kereplővel. Eszébe jutott, hogy segítségért kiálthatna – de ugyan mit mondhatna ennek az embernek? A sötétben kuporogva várt, és nézte, ahogy az éjjeliőr távolodik. Aki egyszer olyan mélyre süllyedt, hogy a saját anyja nem ad neki menedéket, annak ugyan mi haszna volna idegenektől segítséget kérni? Feltápászkodott, most gyorsabban haladt. Vajon megint a St. Giles tornyát látja, vagy ez egy másik templom? A holdat most felhő takarta, és Mary olyan fáradt volt, hogy már azt sem látta, hová lép. Mindenható Úr, ismételgette magában, Mindenható Úr, kérlek téged. De ha az Úr ott is volt, nem hallotta a lányt. Végül bemászott egy árokba, és amint az arca a hideg földhöz ért, elaludt. Olyan fájdalomra ébredt, mintha kést döftek volna a gyomrába. Kötényruhája derékig felcsúszott, és az éjszaka bekúszott alá. Valami volt a hátán, egy szörnyeteg, perzselő lehelete a nyakában lihegett, a távolból nevetés foszlányai hallatszottak, akár egy álomban. Amikor hátrafordította a fejét, a szörnyeteg foga a fülén csattant. Mary ekkor sikítani kezdett, megkésve, úgy, ahogy öt hónappal korábban kellett volna, ott, a sikátorban. Most rátalált a hangjára, a mélységére, a dühre, és azt sivította: – Ne! De a férfi – mert Mary most már ébren volt, és tudta, a szörnyeteg nem más, mint egy közönséges férfi – most állon vágta, erősebben, mint ahogy valaha is megütötték, újra meg újra. Ezúttal nem volt olyan gyors vagy egyszerű, mint a házalóval. Ez a férfi nem megkönnyebbülésre vágyott, hanem el akarta tiporni őt. A hajánál fogva rántotta hátra Mary fejét, azután arccal a hideg földre lökte, és addig nyomta lefelé, amíg a lány már nem volt képes hangot kiadni, nem kapott levegőt, semmit sem tudott tenni, csupán a fájdalmat érezte, amit a férfi a bensőjében okozott. Hamarosan rájött, hogy a nevetés a többi katonától származik, akik a szuronyukra támaszkodva várták, hogy rájuk kerüljön a sor. Utána már nem tudta megmondani, hányan lehettek. Egy egész élettel később Mary arra ébredt, hogy ujjak érintik meg a szemhéját. Összerándult, de a kéz nem tágított. A fény tűként döfött a szemébe. Elfordult, de a kutató ujjak követték. Vakon beléjük harapott. Visító nevetés. – Elég legyen, te undok dög! Mary annyira elgémberedett, hogy szinte nem is érezte a testét. Csak akkor jött rá, hogy a tagjai a hidegtől merevek, amikor megpróbált összegömbölyödni. Egy idegen alak magasodott felette, elállta a vizenyős napfény útját. A lány megpróbált felülni, de akkor elkezdődött a remegés. Az idegen nőszemély megharapott ujját szopogatta. Levetette a köpenyét, és Maryre terítette. – Ne feledd, ezt visszakérem – jegyezte meg, mintha épp társalognának. Amikor Mary megpróbált fél térdre tápászkodni, a világ egyszerre meglódult körülötte. Ruhákkal teli batyujának nyoma veszett. A kötényruhája mintha sárból lett volna, merev volt, és horpadt, akár egy pajzs. A St. Giles tornya lekacsintott rá. A reggeli fényben mindent dér csipkézett: a kerítéseket, a macskaköveket, az árokparton burjánzó csalánt. Érezte a sár bonyolult mintázatát az arcán. Mélyebben, fagyott bőre alatt, az orrában, az álla, a bordái alatt, de mindenekfelett a két lába között a fájdalmak serege gyülekezett. – Veled aztán alaposan elbántak – vigyorgott rá az idegen, és a sebhely az arcán összeráncolódott a szörnyű fényben.
Ő volt az, a szajha a vörös szalaggal rizsporos parókájában, ő, aki miatt Mary úgy hitte, az élet lehet több mint munka és alvás. Abban a pillanatban Mary érezte, úgy járja át a düh, akár egy beléfúródó tüske. – Kérsz egy falat reggelit? Mary sírni kezdett. A szajha neve Doll Higgins volt. Mary követte felfelé a lépcsőkön, Doll félig-meddig maga után vonszolta, egészen egy sötét szobáig, ahol Mary addig feküdt, amíg a matrac az arca alatt egészen át nem ázott. A bensőjét betöltő fájdalom a padlóhoz szegezte. Próbálta elmondani, hol fáj, de a hang úgy tört elő a torkából, akár egy holló károgása. – Alaposan megraktak, igaz-e? – állapította meg Doll. (…) Mert hát ez volt az egyetlen mesterség. Mary kénytelen-kelletlen ráébredt erre. Tény volt, hogy egy tizennégy esztendős leány semmiféle más munkát nem talált, amellyel akár csak a töredékét is megkereshette volna annak, amit Mary, aki most már eléggé megedződött ahhoz, hogy a sarkára álljon, és megkérje az árát a férfi vendégektől. A világ szerfelett igazságtalan, ezt most már ő maga is látta – a gazdagok tétlenségre születtek, a szegények pedig olyanok voltak, akár a sár a kocsijuk kereke alatt. De itt volt a lehetőség egy leány számára, aki már mindenét elveszítette, hogy megcsinálja a szerencséjét. Minek küszködni a bizonytalan megélhetésért, tönkretenni a kezét, a lábát, a hátát, a szemét, ha egyszer, ahogy Doll rekedten vihogva mondogatta: A lyuk mindent visz. A világ már csak ilyen volt. A legtöbb nő ilyen alkut kötött, akár feleség volt, akár ringyó, a lepedő egyik vagy másik oldalán. – Hát nem érted? – kérdezte Doll nehezen forgó nyelvvel egyik este az Oxford Streeten, és kikapta az üveget Mercy Toft kezéből, és nagyot húzott belőle. Azután egy négyszintes épület frissen festett ajtajának hajította, és boldogan tapsolt, amikor hallotta, hogy a palack darabokra tört. Ekkor újra eszébe jutott, miről beszélt korábban, és Maryhez fordult. – Van valamid, amiért a koldustól a báróig mindenki hajlandó fizetni. Elkezdte egyenként felhúzni az alsószoknyáit, hogy megmutassa, mire is gondol. Mercy Toft úgy hahotázott, hogy képtelen volt felegyenesedni. Csak Mary látta, hogy nyílik a nagy ház ajtaja, ezért megragadta Doll szoknyáját, mielőtt az megmutathatta volna a csúnyáját az egész környéknek, és letaszigálta az útra. – Így igaz, csesszed meg! – rikoltotta Doll. – Megfoghatod a saját fegyverét, és ellene fordíthatod! – Ez a mozdulat még trágárabb volt, Mercy nevetése vad köhögésbe csapott át. Észre sem vették, hogy két lakáj siet lefelé a márványlépcsőn, hogy kiderítse, honnét származik a törött üveg. Mary kénytelen volt belekarolni Dollba és Mercybe, és elvonszolni őket a Soho Street irányába, mielőtt betörik a fejüket. Egészen St. Gilesig nevetgéltek. A tél hideg volt, és nyirkos, de Doll és Mary negyedkézből prémmel szegett karmantyút vásárolt magának, hogy melegen tartsa őket, ha a sör, a bor és a gin már nem hat. A legtöbb lány választott magának egy területet, és ott dolgozott, de Doll szerint az unalmas dolog volt. – Az egész város a mi bordélyunk, bogaram – lelkendezett. Mary lassan megtanulta, hogy a férfiak tulajdonképpen könnyen kezelhetők, nem érdemes félni tőlük. Doll megmutatta neki, hol keresse őket, és mikor érettek a szüretre. Mary idegeneket állított falhoz ivókban, bérelt szobákban; italtól kába írnokokat a Stranden; gazdag zsidókat Bishopsgate-ből, akik nyugtalanok voltak a szombati napszállta után; ifjú piperkőcöket, akik az Almack’s kávéházból tántorogtak ki azután, hogy jókora összeget veszítettek a kártyán. Mary most már szabad volt, és több pénz csörgött a zsebében, mint amennyit egész addigi életében látott. A legélénkebb színű ruhákat viselte, amelyeket a Monmouth Street árusai kínáltak – rózsaszínűeket, lilákat, narancsszínűeket –, és azzal sem törődött, hogy a színek nem illenek egymáshoz, ha a férfi vendégek felkapták rá a fejüket. Tudta, hogy kell nekik. Úgy viselte kipirosított arcát, mint egy karneváli maszkot.
Egy szürke reggelen hónapok óta most először eszébe jutott a Mindenható Úr. – A pokolra jutunk? – kérdezte barátnőjétől, és hirtelen feltámadt benne a kétség. Doll szárazon felkuncogott. – Én római hitű vagyok, úgy ám! – Mi vagy? – Tudod, pápista, ahogy a szüleim is azok voltak. Minden húsvétkor áldozok, ha esik, ha fúj – tette hozzá Doll büszkén. – Ha úgy látom, hogy ütött az utolsó órám, csupáncsak annyi a dolgom, hogy papért küldetek, és feloldoztatom magam. – Az meg mit jelent? – Hogy a lelkemet tisztára suvickolják. Mary belegondolt. – És velem mi lesz? – kérdezte gondterhelten. Doll vállat vont, azután némiképp kedvesebben még hozzátette: – A te iskoládban sose meséltek neked a Magdalénáról? Mária Magdalénáról? A lánynak ismerős volt a név. – No, hát ő is ringyó volt, de a végén jól járt, nem igaz?
