EPONA e-journal
Mihálycsa Erika: Emma Donoghue-ról
1
MESÉK – MÁSKÉPPEN. EMMA DONOGHUE-RÓL, PÁR SZÓBAN MIHÁLYCSA ERIKA Babes-Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár A Kanadában élő ír írónő 1969 október 24-én született Dublinban; 1990-ben szerez diplomát a University College Dublin angol-francia szakán, majd 1997-ben doktorátust Cambridge-ben a férfiak és nők közti barátság fogalmáról a XVIII. századi angol regényben. Huszonhárom éves kora óta az írásnak él, többéves ingázás után Anglia, Írország és Kanada közt 1998-ban Kanadában telepedett le. Emma Donoghue aligha sorolható egy olyan ír irodalmi mainstream-hez, melynek jellemzői a politizáltság, az ír identitás (és az írekhez kapcsolódó sztereotípiák) körbejárása – egy 2002-es, ír írókkal folytatott kerekasztalbeszélgetésen az obligát identitás- és meghatározottság-kérdéseket sok humorral hárítva saját politikai témáit kizárólag a nemi szerepek, társadalmi osztályok, a melegek, a vallás problémakörében nevezi meg. Donoghue kétségtelenül az új, divatba jött Írország egyik irodalmi arca, szellemi és földrajzi nomád, akinek irodalmi kötődései sokkal inkább Angela Carter, Margaret Atwood, Jeanette Winterson irányába mutatnak, mint a’70-es, ’80-as években feltűnt ír (és sok esetben gaelül író) feminista költőnők csoportja felé. Ír szerzővé, mondja, az első meghatározó húsz év teszi, amit Írországban töltött, de sem élettere, sem írásainak témái nem kötődnek kimondottan Írországhoz – írré sokkal inkább az olyan szavak használata avatja, mint a “banjaxed” vagy “bockedy”, illetve – tehetjük hozzá – utolsó regénye, a Landing (2007) fikciós kanadai helyszíne: Ireland, Ontario, Donoghue saját, köztes otthona. Az ír szerzők, akik hatottak rá, leginkább a populáris és magasirodalom közti mezsgyéről valók – Edna O’Brien, Kate O’Brien, illetve a nálunk is ismert és népszerű Roddy Doyle -, meghatározó olvasmányélménye viszont Jeanette Winterson Szenvedély-e, az első “nagy művészettel megírt leszbikus témájú könyv”, amely megmutatta, hogy a másság (fikciós) felvállalása nem feltétlenül jelent betagozódást egy szűk, kevesek érdeklődésére számot tartó irodalmi kategóriába. Ismertségét regényeinek köszönheti: a Stirfry (1994) és Hood (1996) Dublinban játszódó kortárs történetek, előbbi egy 17 éves lány szembesülése saját szexuális identitásával, utóbbi két nő szerelmének elégikus végpontja, a veszteség, gyász körbejárása (American Library Association’s Gay and Lesbian Book Award, 1997). A 2001-ben megjelent Slammerkin történelmi regényét egy valós, 1763-ban elkövetett gyilkosság ihlette (2002, Ferro-Grumley Award for Lesbian Fiction; a 2001-es Irish Times Irish Fiction Prize döntőjében szerepel); a cím jelentése „bő ruha”, ill. „ledér nő” , fiatal prostituált hősnője szép ruhákra való megszállott, monomániás vágyakozásból válik gyilkossá. A történet, melyet Donoghue többéves sziszifuszi kutatás után írt meg, látszólag társadalomtörténeti kuriózum, marginális esettanulmány – a lány nyers, a részletgazdag, érzéki leírások ellenére exotikumtól mentes történetében ugyanakkor egy elfeledett és elhalgattatott női sorshoz ás le, mely erőszakos és irracionális módon próbál kitörni a merev társadalmi korlátozások közül. Life Mask c. regénye (2004) az 1790-es évek egy botrányos londoni szerelmi háromszögét járja körül, illetve a nők közti viszonyok társadalmi megítélését
EPONA e-journal
Mihálycsa Erika: Emma Donoghue-ról
2
egy közismerten libertinus korban (2004, Ferro-Grumley Award finalistája). Alapötlete egy 1795-ös naplóbejegyzésből pattant ki, melyben először fordul elő a “szapphikus” jelző, így történetírás is, a nők közti szerelem köztudatban való megjelenésének nehezen megfogható története. Kissing the Witch: Old Tales in New Skins (1997) egy sor ismert Grimm-, Perrault- és Andersen-mese újraírása leszbikus kulcsban Angela Carter, Jeanette Winterson korábbi feminista mese-átirataihoz hasonlóan; ezekben a mesékben Hamupipőke végül megszökik a Tündérkeresztanyával és csupán a hercegek negatív szereplők. A sokszor programszerűen átkódolt, női szereplők szemszögéből elbeszélt mesék igazi értéke a nyelv: “Különös történet volt, melynek elolvasásához meg kellett volna tanulnom egy új nyelvet, de ezt a nyelvet csak a történet elolvasása révén tanulhattam meg,” áll az egyik mese indításában - és Donoghue nyelvét valóban meg kell tanulni az olvasás során. A múlt megismerése áll a 2002-ben megjelent novelláskötet, The Woman Who Gave Birth to Rabbits középpontjában: a novellák mindegyike egyszerre fikció és történelmi dokumentum. Donoghue forrásai „a brit és ír élet utolsó hét évszázadának gazdátlan kacatja és törmeléke”: sebészi esettanulmányok, periratok, egy pestisjárványt megörökítő ballada, teológiai pamfletek, egy törpe kislány természettudományi kuriózumként megőrzött kipreparált csontváza, egy XIV századi skót rajongó vallási közösség ámokfutásának dokumentumai. A kötet maga „tíz év szórványos sírrablásának, elfeledett rejtélyek és különös esetek kiszaglászásának végterméke”, írja Donoghue, mely egyszerre próbál felelni a „Mi történt valójában?” és a „Tegyük fel” kérdésére. „Monique Wittig, Les Guérillères c. regényében, mely születésem évében (1969) jelent meg, arra buzdít: Próbálj emlékezni és ha kudarcot vallasz, képzeld el – találd ki. Megpróbáltam az emlékezetet és a képzeletet együtt használni, mint két kezet, mely a múlt felásásának ugyanabban a sáros munkájában segédkezik.” Touchy Subjects című novelláskötete (2006) egy 19 novellából álló gyűjtemény, melyek mindegyike napjaink egy-egy társadalmi tabuját célozza meg, a gyerekvállalástól, gyerekneveléstől a vallási megtérésig. Legfrissebb regénye, a Landing (2007), egy leszbikus pár távolsági kapcsolatának humoros krónikája az Írország és a kanadai kisváros, Ireland, Ontario közti e-mailek sorozatán keresztül. Donoghue számos színmű és hangjáték szerzője is: 1996-ban a Glasshouse és az Irish Arts Council megrendelésére írta Ladies and Gentlemen című darabját, mely az 1880-as évek vaudeville-jeinek formáját veszi kölcsön. 1999-ben meseátirataiból (Kissing the Witch) írt színházi adaptációt, melyet a San Francisco-i Magic Theatre mutatott be 2000 júniusában. Hangjátékai közt említést érdemel a Trespasses (1996, egy XVII századi ír boszorkányperről), az EXES (2001, egy öt rövid szkeccsből álló sorozat a a volt partnerek közti viszonyokról), ill. a Humans and Other Animals (2003, egy öt szkeccsből álló sorozat a házi kedvencekről). Irodalomtörténeti munkássága is jelentős, főleg a XVIII-XIX századi leszbikus irodalommal foglalkozik. Legjelentősebb kötetei: Passions Between Women: British Lesbian Culture 16681801 (1993), We Are Michael Field (1998, egy Viktória-kori írónő-páros biográfiája). Két leszbikus vers- és novella-antológia, a What Sappho Would Have Said (1997) és a The Mammoth Book Of Lesbian Short Stories (1999) szerkesztője.
EPONA e-journal
Mihálycsa Erika: Emma Donoghue-ról
3
*** BESZÉLGETÉS EMMA DONOGHUE-VAL Kérdezett: Mihálycsa Erika
Prózai írásaid jelentős része – Slammerkin c. regényed, novelláid Az asszony, aki nyulakat szült (The Woman Who Gave Birth to Rabbits) c. kötetből - a múltnak a nehezen hozzáférhető rétegeibe, magán-történetekbe, mikrotörténelembe ás le. Hogyan kezdődött a történelem felé fordulásod, az, amit a The Woman Who Gave Birth to Rabbits előszavában “rendszeresített sírrablásnak” nevezel? Amikor gyerek voltam, édesanyám, aki tanárnő, gyakran elvitt főúri kastélyokat látogatni és ilyenkor első utunk mindig a konyhába vezetett, hogy körülszimatoljunk a polcokon; temetőkbe is elhordozott és olyankor próbáltuk kisillabizálni a fejfákon az írást. Kétségtelenül felkeltette érdeklődésemet a társadalomtörténet kevésbé hivatalos fertályai iránt. De az első ilyen novellám, “A dolgok nevei” (Words for Things) Mary Wollstonecraft nevelőnői éveiről már a doktori kutatásomból született, így hát végső soron azok az évek, amikor Cambridge-ben szabadon garázdálkodhattam a könyvtárakban, biztosították az időt és alkalmat, hogy letérjek a kitaposott ösvényről. A The Woman Who Gave Birth to Rabbits előszavában arról a kettős kérdésről írsz, mely novelláid alapja: a “Mi történt valójában?” és a “Mi lenne, ha?” kérdéséről. Hogyan látod, mennyire képes az irodalom átmenteni a múltat – a történelem sokszor elhallgattatott, személyes magját? Igazából egészen nagy mértékben. Talán nem a történelem betűjét, de a szellemét mindenképpen. (Például a katona a „Ballada“ c. novellámban, akiről majdnem semmit sem tudunk, de azt hiszem, a csatát, a mészárlást követő traumája teljesen hiteles, tekintettel arra, hogy a közelmúltban milyen tapasztalatai lehettek.) Arra módszeresen ügyelek, hogy az írásaimat mindarra alapozzam, amit tudok az illető korról – nem egyszerűen azt írom, ahogyan szerettem volna, hogy a dolgok történjenek! Írásaid markánsan femininek – nem csupán érdeklődésed, mind irodalmi, mind történelmi munkáidban, a nők, a szexualitás története iránt, de a leszbikus kapcsolatok természetrajzát illetően is. Két rangos irodalmi díj, az American Library Association’s Award for Lesbian Fiction és a Ferro-Grumley Award for Gay and Lesbian Fiction nyertese vagy, azonkívül szerzője egy, a szexualitás történetével foglalkozó munkának (Passions Between Women: British Lesbian Culture 1668-1801) és két leszbikus antológia szerkesztője (What Sappho Would Have Said, ill. The Mammoth Book of Lesbian Short Stories). Hogyan határozod meg önmagadat – mint nő-írót, esetleg mint feminista vagy leszbikus szerzőt?
EPONA e-journal
Mihálycsa Erika: Emma Donoghue-ról
4
Mindegyikként, esetenként. Egyetlen kalap sem kényelmetlen, hacsak nem kényszerülök arra, hogy bármelyiket is állandóan viseljem! Hogyan viszonyulsz a marketing, a média, az oktatási intézmények által üzemeltetett kategorizálásokhoz? Csak egészen ritkán zavarnak. Minden író, amikor összeállítja egy-egy website vagy reklámplakát számára a maga kis csattanós “életrajzát”, valamennyire erre játszik rá; mindez kapóra jön, egy mód arra, hogy kikacsintsunk bizonyos olvasókörökre, akiket közelebbről érdekelhetnek a könyveink. A megjelölések csak akkor zavarnak, hogyha olyan módon alkalmazzák őket, ami nem illik az illető munkára: például a Slammerkin se nem ír, se nem leszbikus regény, bár én személy szerint mindkettő vagyok. Legfrissebb novellásköteted, a “Kényes témák” (Touchy Subjects) egy sor kortárs társadalmi tabuval, érzékeny ponttal foglalkozik. Melyek azok a tabuk, melyeket magad körül látsz, amelyekről írsz ebben a kötetben? A halál, a vallásosság, a tökéletlen, szőrös, szagos, nedvező, buja test. Egy olyan korban, melynek általános vonása a tabudöntögetés a kultúra minden területén, hogyan kerülheti ki az irodalom a mainstream politikai korrektség csapdáit? Úgy, hogy a zavart, kényelmetlenség-érzést sok empátiával és humorral kezeli ahelyett, hogy azt hirdetné, hogy ilyesminek nem szabad kényelmetlenség-érzést okoznia - a hajléktalanoknak, a szakállas nőknek, bárminek. Mi a legnehezebb szerinted abban, amikor valaki tabukról ír? Eléggé kibújni a saját kényelmetlen bőrömből, képesnek lenni meglátni azt, ami a saját ösztönös előítéleteim mögött rejtőzik! Ír szerző vagy, aki közel egy évtizedes folytonos ingázás után Írország, Anglia és Kanada közt végül Kanadában telepedtél le. Mi befolyásolta ezt a döntésedet? Egész egyszerűen az, hogy beleszerettem egy kanadai nőbe, és az ő munkahelye helyhez kötött, míg én bárhol tudok írni. Vannak viszont járulékos előnyei is ennek a döntésnek: egy kifejezetten progresszív társadalomban kötöttem ki. Ír szerzőként határoznád meg magad? Hogyha igen, hol látod a saját helyed a kortárs ír irodalomban? Milyen az írországi recepciód? Igen, ír szerző vagyok, akit az az első húsz év alakított. De abban már egyáltalán nem vagyok biztos, hol helyezzem el magam. Talán a saját nemzedékem írói közé – itt Joe O’Connor-ra, Anne Enright-ra, Colm Tóibin-ra és Roddy Doyle-ra gondolok, akik liberális politikai nézeteket vallanak és egyaránt ásnak le történelmi és kortárs történetekbe. Látsz valamilyen, többé-kevésbé domináns, irányvonalat nemzedéked ír szerzői közt?
EPONA e-journal
Mihálycsa Erika: Emma Donoghue-ról
5
Az egyetlen, amit megfigyeltem, az, hogy közülünk sokan a ’90-es évek végétől történelembe ágyazott történeteket írnak. A kortárs ír irodalomban nagyon erős a női jelenlét, elsősorban a lírában, de a regényben és a színházban is. Hogyan látod női „kollégáid” irodalmi termését és a nőírók helyzetét ma Írországban? Annak természetesen örülök, hogy ma a nők nagyobb számban és hangsúlyosabban lépnek fel az ír irodalmi színpadon, mint korábban, de nem azonosulok különösképpen ezzel a társasággal – tulajdonképpen azok az ír szerzők, akik a legtöbbet jelentenek számomra (Roddy Doyle mindenekelőtt), nem nők. A kanadai, amerikai, brit nőírók – hogy néhány nevet említsek: Zadie Smith, Carol Shields, Jane Smiley – sokszor közelebb állnak hozzám, bár ezt megmagyarázni nem tudnám. Kik azok a szerzők, hangok – hangosak vagy elhallgattatottak, jelenkoriak vagy múltbeliek -, akik legnagyobb hatással voltak az írásaidra? Vannak-e irodalmi “rokonaid” és ha igen, kit tartasz annak? Ezt mások könnyebben eldönthetik, mint én; nem tudnám megmondani, hogy a számtalan szerző közül, akiket olvasok, ki volt rám hallható hatással. Mik Emma Donoghue tervei a közeljövőben? Következő regényem címe Landing (“Leszállás”, a Harcourt-nál fog megjelenni 2007-ben), egy viszonylag könnyű és nagyon romantikus történet egy távolsági szerelemről. Ezzel szemben a The Sealed Letter (“A lepecsételt levél”, 2008) egy viktoriánus tárgyalótermi dráma az 1860-as évek Londonának egy hírhedt válóperéről.
