Fordította Csengeriné Erdő Orsolya

Fordította Csengeriné Erdő Orsolya

1 A Király Parancsa

Christina Dodd

A király parancsa ALEXANDRA


A fordítás az alábbi kiadvány alapján történt: Christina Dodd: Castles in the Air Avon Books An Imprint of HarperCollins Publishers 10 East 53rd Street New York, New York 10022-5299 Ez a regény teljes egészében a fantázia szüleménye. Copyright © Christina Dodd, 1993 Hungarian translation © Csengeriné Erdő Orsolya, 2007 Minden jog fenntartva. Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni, vagy sugározni bármely formában vagy módon, a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni másféle kötésben, borítóval és tördelésben, mint amilyen formában kiadásra került. Kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója, 2008 7630 Pécs, Üszögi-kiserdő u. 1. Telefon: (72) 777-000 e-mail: [email protected] www.alexandra.hu Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója A szöveget Szabó Anna gondozta A kiadványt Bocz József tördelte A borítót Müller Péter tervezte Nyomta a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető Bördős János igazgató Megjelent 22,31 (A5) ív terjedelemben ISBN 978 963 370 640 4


KÉSZÍTETTE: KÖNYVRAJONGÓK Joyce Edit Zsuzsa


Arwennek, az én gyakorlatias lányomnak Aki tisztában van egy dollár értékével. Aki gyakran és nyomatékosan emlékeztet, miszerint a házimunka csak akkor tűnik fel, ha valaki elhanyagolja. Aki tudja, hogy édesanyjának rengeteg szeretetre van szüksége, és nem is fukarkodik vele. „Megtanultam már tapasztalatból: ha az ember magabiztosan halad abba az irányba, amerre álmai vezetik, és van bátorsága azt az életet élni, amit elképzelt magának, váratlan sikereket fog elérni hétköznapi percekben... Ha légvárakat építünk, akkor sem tűnik el munkánk a semmiben. Építsünk alá biztos alapokat." Henry David Thoreau


1. fejezet Anglia, 1166 A nőnek minden foga megvolt. Raymond megkönnyebbülten felsóhajtott. Túl sok ruha fedte, hogy bármi mást láthasson, és sovány teste minden erejével küzdött ellene, fogai azonban fehéren csillogtak, és hangosan kocogtak a hidegtől elkékült ajka mögött. Ez azt jelentette, elég fiatal, hogy viszonylagos egészségben gyermekeket szüljön, és melegítse az ágyát. Raymond megpróbálta feltenni lova hátára, de a nő vadul tekergőzött a karjában, és végül sikerült kiszabadulnia. Levetette magát az erdei ösvényre, és olyan elszántsággal próbált menekülni, amit Raymond elismeréssel figyelt, de különösebben nem törődött vele. Túl nagy volt a tét, hogy egy nő félelmével foglalkozzon. A nő botladozva próbált menekülni a hóban. Raymond egy hirtelen mozdulattal elkapta, belecsavarta a saját köpenyébe, méghozzá olyan szorosan, hogy a teremtés hiába próbált csapkodni kezével és lábával. Hangos nyögés kíséretében, arccal lefelé fellódította a nyeregbe, majd gyorsan felült mögé, mielőtt a nő ismét összeszedhette volna magát. – Nyugalom, Lady Juliana, nyugalom! – próbálta nyugtatgatni, miközben a lovát nógatta. A nő tovább küzdött, rugdosott, és megpróbált szabadulni. Raymond a körülmények ismeretében nem értette kitartó ellenállásának okát, ahogyan azt sem értette, miért próbálja megnyugtatni, mintha a nő valami madár lenne, amit a kezéhez édesgethetne. Talán azt találta vonzónak benne, hogy nem sikoltozott. Amióta kilépett a fák közül, a nő egyetlen hangot sem adott; némán és elszántan küzdött ellene. Bár lehet, hogy nem is tud beszélni. A köpenybe csavart nő feje a ló hasa mellett imbolygott. Raymond nem látta az arcát, és felmerült benne a gondolat, hogy talán nem kap rendesen levegőt. Lehajolt, hogy kiszabadítsa az arcát, mire ugyanazok az egészséges fogak, amelyeket korábban megcsodált, belemélyedtek az ujjába. Hangos mordulással 6 A Király Parancsa

visszarántotta a kezét, megdöbbenve a nő hevességén, bár igazság szerint annyira nem is lepte meg a dolog. Talán nem valami vad teremtményhez hasonlította a nőt? Sérülését saját óvatlanságának köszönhette. Lenyalta a vércseppet az ujjáról, majd kezét bedugta másik karja alá, hogy kissé megmelegedjen. A vadul ziháló nő lehelete, mely megfagyott a levegőben, tisztán hallatszott a csendben. A csupasz, jeges ágak fölött nyújtózó égből kitartóan hullott a hó, kitöltve a száraz levelek közötti helyeket, vékony, fehér réteggel borítva be mindent. Átkozottul hideg volt, és percről percre még hidegebb lett. – Hamarosan ott leszünk – mondta hangosan, és közben erősen tartotta a nőt, akiben ígérete hallatán ismét feltámadt az ellenállás. Felért a domb tetejére, és a fagyos szél hatására, ami mellbe vágta, egy pillanatra a lélegzete is elállt. A fenyegető hóvihar itt már nem fenyegetés volt, hanem valóság. A világ egy keskeny, fehér ösvénnyé szűkült, ami megnyílt előttük és összecsukódott utánuk. A favágó kunyhója már nem volt messze, ő azonban aggódott a nő miatt, aki most mozdulatlanul hevert a ló hátán. Raymond előrehajolt, testével próbálva melegíteni terhét, és tekintetét a szakadó hópelyhek közé fúrta. A domb oldalába vájt kunyhó valóságos áldás volt számára, tele tüzelővel és szárított élelemmel. Feltételezte, hogy ez egy, az utazóknak készült menedék, amit Lady Juliana of Lolts építtetett, ő pedig a lady elrablására használt. – Már csak néhány lépés, milady – Lehelete megfagyott a szája elé csavart sálon, de úgy gondolta, jó, ha előre figyelmezteti a nőt, mivel úgy tűnt, erősen idegenkedik az érintésétől. Lecsusszant a nyeregből és a nőt is leemelte, aki megpróbált megállni, de a lába összecsuklott alatta; a hidegtől vagy a félelemtől, nem tudta. Mint egy medve, vadhússal a karjában, magával vonszolta a nőt, és szélesre tárta az ajtót. – Itt vagyunk – mondta, teljesen feleslegesen. – A lovamat behozom, és kikötöm az ajtó közelébe. Bent ég a tűz. Ha leülnél a szalmára és megvárnád, amíg odaviszlek... A nő tágra nyílt szeme megcsillant a halvány fényben, miközben Raymond helyére illesztette a keresztpántot, majd bizonytalanul betámolygott a kis szobába. Raymond a ló etetésére szolgáló nyíláson keresztül figyelte, ahogy kétségbeesetten körülnéz az apró helyiségben. 7 A Király Parancsa

A favágókunyhó közepén kis mélyedésben tűz égett. A füst a tetőn lévő nyíláson keresztül távozott, megolvasztva a befelé szállingózó hópelyheket. A nőt mintha vonzották volna a lángok; kezét kinyújtotta a tűz felé és kábultan nézelődött. A fal repedéseit rongyokkal tömték be, az ablakot pléd takarta. Egy szőrmékkel borított hevenyészett ágy állt az egyik sarokban, Raymond holmija a másikban. Az egyetlen ajtó azonban Raymond mögött volt, és a nő azt nem érhette el. Nekilátott megetetni és ellátni szívós lovát, amely jó ideje hűségesen szolgálta, hogy időt adjon Lady Julianának a környezetéhez való alkalmazkodásra, végül azonban már nem halogathatta tovább, kénytelen volt megszólalni. – Itt elég meleg van, úrnőm, hogy átvészeljük a vihart. A nő kipislogta a szempilláján olvadozó hópelyheket, és Raymondra meredt, aki azon tűnődött, vajon mit láthatott, ami olyan heves ellenérzést váltott ki belőle, hogy még az arca is eltorzult belé. Csupán egy férfi volt, bár meglehetősen magas. – Le kellene venned a nedves ruháidat – ajánlotta. Arra számított, hogy ismét megpróbál elszaladni, de a nőt mintha hipnotizálta volna Raymond tekintete, és úgy meredt rá, mint egy vérengző medvére. Összerezzent, amikor Raymond lekanyarította a válláról saját, majd az ő köpenyét, amely nehéz volt a rátapadt hótól. Miközben lehúzta a nő kezéről a kesztyűt, szemét egyetlen pillanatra sem vette le az arcáról, azon tűnődve, mi rejtőzhet a lecsüngő csuklya és a nyaka köré tekert sál mögött. Ez az a nő, akivel élete hátralévő részét tölteni fogja? Azóta a nap óta, hogy Henrik király nekiadta a ladyt, Raymond egyfolytában azon tűnődött, vajon hogyan nézhet ki. Most hamarosan meglátja, és mit számít már néhány perc? A nő remegése láttán elmúlt futó gyávasága. Amint kibontotta a csuklya kötőjét és letekerte nyakából a sálat, rádöbbent, hogy a nő nem csupán fiatal és egészséges. Nem volt felcicomázott özvegy, nem volt nyomorék, és nem volt ronda boszorkány. Ez a Lady Juliana fehér bőrű, magas, fiatal nő volt. Szépnek ugyan nem lehetett nevezni, de amilyen borúlátó volt ebben az ügyben, még azt is mondhatta volna. Kalapja alól kikandikált néhány vörös hajtincs és a homlokába hullott. Ajka túlságosan telt volt keskeny arcához, amelyre a magas arccsontok és a szögletes áll volt a jellemző. 8 A Király Parancsa

Világítóan kék szeme enyhén ferde vágású volt, de sosem pislogott. Nem akarta, hogy ő, Raymond levetkőztesse vagy dörzsölgetéssel próbálja megindítani a vérkeringést jéggé fagyott kezében. Egyértelműen tudtára adta: ez a kunyhó börtön, és ő egy alávaló börtönőr. Bár próbált ellenállni az érzésnek, megmozdult benne a szánalom. Avrachéi Raymond túl jól ismerte a bezártság érzését. – Nagyon sápadt vagy – mondta. A nő arcának egyik felén ráadásul nagy, lila folt éktelenkedett, de Raymond erről inkább nem szólt. – Még mindig fázol? A nő úgy meredt rá, mint egy sarokba szorított nőstény farkas. – Olyanok a szeplőid, mint a legtisztább bor felszínén úszkáló fahéjszemcsék. – Felemelte a kezét, hogy megérintse a lenyűgöző pöttyöket, de a nő félrerántotta a fejét. Hallgatásától és látható ellenérzésétől ösztökélve Raymond megkérdezte: – Nem akarod, hogy megérintselek? – Ismét kinyújtotta a kezét. – Mondd meg, ha így van! A nő megint elhúzódott. – Nem! – Ah. – Raymond megnyugodott. – Tehát tudsz beszélni. Már azt hittem, némaságba süllyedve kell átvészelnünk ezt a vihart. Tegyek a tűzre? – Felnyalábolt egy adag fát, odavitte a tűzhelyhez, és letérdelt. – Ugye tudod, hogy nagy vihar lesz? Ugyan, honnan tudnád, hiszen akkor ki sem jöttél volna! – A nőre pillantott, és elégedetten látta, hogy egyre közelebb araszol a tűzhöz. Amikor megérezte magán a tekintetét, majdnem bűntudatosan hátraugrott, mire Raymond visszafordult, és tovább táplálta a lángokat. – Egy ilyen magas rangú hölgy elküldhetett volna maga helyett valakit a faluba, hogy elintézze a dolgait. Mert Lady Juliana of Lofts vagy, igaz? – A nő nem válaszolt, mire Raymond közelebb lépett hozzá. – Ugye az vagy? A nő oldalt állt, a farakás mellett, de nem olyan messze, hogy ne érhesse el. Raymond kinyújtotta felé a karját, mire a nő beismerően bólintott. – Igen. Raymond szemét erősen csípte a füst; hunyorogva szemügyre vette a merev, mozdulatlan alakot, és azon tűnődött, vajon mit tervezhet. A nő ökölbe szorította kezét, teste ugrásra készen megfeszült. A bátor teremtés úgy állt ott, mint egy lovag az első csata előtt, telve 9 A Király Parancsa

feszültséggel és várakozással. Raymond lassan visszafordult a tűzhöz, és miközben tovább beszélt, minden idegszálával hátrafelé fülelt. – Mondhatom, ez nagy szerencse. Csak annyit tudsz mondani, hogy „nem” és „igen”. Mögötte egy fadarab megmozdult és felemelkedett. – Ha egy férfi egy időre bekényszerül egy nővel valahová, mi mást kívánhat, mint hogy a nő néma legyen? – Várt, a tarkóján lassan felmeredtek a szőrszálak. Háta mögül halk sóhaj hallatszott. Megpördült, meglátta a feje felé közeledő fadarabot. Rávetette magát a nőre. A lezuhanó súlyos fadarab a vállát érte, megbénítva a karját. Együtt hátraestek és elterültek a keményre döngölt padlón. Súlya kiszorította a nő tüdejéből a levegőt, a nő viszont majdnem kiloccsantotta az agyvelejét. Annak ellenére, hogy megértette elkeseredettségét, képtelen volt magába fojtani felháborodását. – Szent Sebestyén nevében mondd, mit képzelsz? Saját hangja hosszan visszhangzott a fülében. A nő lehunyta a szemét, és nyakát válla közé húzta, mintha veréstől tartana. Nem történt semmi. Raymond mozdulatlanul feküdt rajta, majd felsóhajtott és megkérdezte: – Nem sérültél meg? A nő megrázta a fejét, és résnyire kinyitotta a szemét. A sál csupán a férfi szemét és száját hagyta szabadon. Áthatóan nézte őt, próbálva többet látni, mint amennyit szeretett volna megmutatni magából. Gyapjúsapkát viselt, fekete haja helyenként kócosan lógott ki alóla, és Juliana tudta, még sosem látta. Idegen volt, férfi, egyike azoknak a teremtményeknek, amelyektől a legjobban irtózott. Egész testében megborzongott. A férfi szemében mélyült az együttérzés, és ez némi bátorságot csepegtetett gyáva lelkébe. Nem akarta a férfi együttérzését, és az elutasításba ismét beleborzongott. – Szállj le rólam! A férfi szeme sarkában ráncok jelentek meg, és Juliana tudta, vigyorog. – Nem csak hogy beszélni tudsz, de parancsolgatni is. – És te képes vagy engedelmeskedni? – csattant fel Juliana. 10 A Király Parancsa

A férfi elkomorodott, hosszabban mérlegelve válaszát, mint az várható lett volna. – Hogyne! Idomított majom vagyok, nem tudtad? A férfi hangjából kicsendülő keserűség összezavarta Julianát. A férfi felállt és megrázta a karját. Felemelte, körözött vele néhányat, és amikor úgy érezte, megfelelően működik, azt mondta: – Jó nagyot tudsz ütni, milady. Juliana a férfi arcát fürkészte, próbálva kivenni vonásait, kifürkészni a hangulatát. Tekintete lesiklott a férfi kopott bőrcsizmájáig, onnan felugrott finom anyagból készült, bár sokat használt pelerinjére, végül ismét az arcára tévedt. Hátát a falnak támasztotta és addig csúszott fölfelé, míg teljesen maga alá nem húzta a lábát. – Mi az a majom? A férfi arca ismét felderült. Hívón kinyújtotta felé a kezét, és azt mondta: – Gyere közelebb a tűzhöz, ahol szemmel tarthatlak, és elmagyarázom. – Nem. A szó szinte még el sem hagyta Juliana száját, amikor a férfi egyetlen hatalmas lépéssel mellette termett. Juliana ismét ráébredt milyen magas, ráadásul most még csak el sem hátrálhatott. Lábába kezdett visszatérni az élet és vele együtt a fagyás miatti szúró érzés. Hangosan kocogott a foga, ami ugyan zavarba hozta, de nem tehetett ellene semmit. – Ostobaság kínoznod magad. Gyere a tűzhöz! Juliana még jobban vacogott, de elindult, nagy ívben elkerülve a kinyújtott kezet, mivel attól félt, ha nem engedelmeskedik, a férfi megérinti. És pontosan ez volt a szándéka. Bosszantotta Julianát, hogy a férfi olyan ügyesen mozgatja őt, mint egy bábjátékos a bábuját. Az pedig még jobban bosszantotta, hogy az ő, Juliana érdekében tette; nem hagyva lehetőséget számára a tiltakozásra. – A jegyesem olyan férfi, aki alaposan ellátja a bajodat ezért! – A szavak gondolkodás nélkül tolultak az ajkára, de örült, amikor látta, hogy a férfi arcán ijedtség tükröződik. – Jegyesed? Ki a jegyesed? – Geoffroi Jean Louis Raymond, Avraché grófja. 11 A Király Parancsa

– Ah! – A férfi láthatóan megnyugodott, és letérdelt, hogy letekerje a hideg gyapjúrongyot Juliana lábáról. – És régen jegyesek vagytok? – Igen, már több mint egy éve. – Vonakodik a vőlegény? – Nem! Pontosabban... eljegyzésünk a távollétünkben köttetett a király udvarában. – És még nem vagytok házasok? Juliana idegesen toporgott. – Beteg voltam. A férfi rápillantott. – Nem látszol betegnek. – Először én voltam beteg, aztán pedig a gyerekeim. – A férfi arcán továbbra is udvarias hitetlenkedés látszott. – Aztán jött a tél, amikor veszélyes átkelni a csatornán, hiszen bármikor kitörhet a vihar. Utána jött a nyár, és addig nem indulhattam útnak, amíg a betakarítás... Juliana akkor döbbent rá, mennyire nevetséges az érvelése, amikor a férfi kuncogni kezdett. – Szóval a menyasszony vonakodik. Az udvar rendkívül viccesnek találhatta a tétovázásodat. – Dehogy! – tiltakozott Juliana döbbenten. – És Henrik is biztosan harsányan hahotázott a Lord Avrachét ért inzultuson. – Az rendkívül sajnálatos lenne, ugyanis nem állt szándékomban megsérteni senkit – mondta Juliana, a férfival együtt saját magát is próbálva meggyőzni. – A vőlegényem egy bátor harcos. Keresztes lovag. – A keresztes lovagok nem feltétlenül bátor harcosok, milady. Vannak közöttük gyáva férgek is. – A férfi most Juliana cipőjével matatott, próbálta lehúzni a lábáról. Juliana megtántorodott és csaknem elesett, inkább, mint hogy megkapaszkodjon a férfiban. Az utolsó pillanatban azonban a méltósága kerekedett fölül, és megragadta a férfi vállát. Több réteg ruha volt az ujja és a férfi bőre között. Testének melege képtelen volt áthatolni az őt körülvevő nyirkos hidegen. Ugyanakkor három éve ez volt az első alkalom, hogy önként megérintett egy férfit. A férfi ugyan nem tudta, de ő kényszerítette ki ezt azzal, hogy kibillentette az egyensúlyából. Ha egy pillanatra felnézne. .. de le sem 12 A Király Parancsa

vette a szemét a lábujjakról, amelyeket megpróbált kiszabadítani. Alázatos, mint egy rabszolga, gondolta Juliana keserűen. Persze, mintha ez az ember valaha is képes lenne alázatra! Minden mozdulata, minden tette előre kitervelt, meggondoltan és okosan kivitelezett volt. Igen, tökéletesen tisztában volt vele, mennyire fél az érintésétől, és úgy alakította a dolgokat, hogy kénytelen legyen ő megérinteni először. Talán csak azt akarta bebizonyítani, hogy ő is csak hús-vér ember, de Juliana tökéletesen tisztában volt a hús-vér emberek jelentette veszéllyel. De még mennyire tisztában volt vele! Ujjával megérintette a kör alakú sebhelyet az arcán, és próbált tiltakozni. – A vőlegényem nem gyáva féreg! A szaracénok elfogták, ő pedig úgy szökött meg, hogy ellopta az egyik kereskedőhajójukat, és elhajózott vele Normandiába. A férfi keze meleg volt; Juliana lába hideg. A férfi keze erős volt, és ügyes mozdulatai nyomán lassan megindult a kihűlt végtagban a vérkeringés. – Nem kellene elhinned mindent, amit hallasz, milady. – De ez az igazság! – Ijedtséget kellett volna éreznie azért, hogy a férfi ilyen könnyedén elintézte a kérdést, de látható derültsége megfosztotta szavait komolyságuktól, és Juliana azon kapta magát, hogy sértettséget érez. – Valóban? – Igen, valóban. – Toppantott egyet, mindenáron próbálva meggyőzni a férfit. – Henrik király levelet küldött nekem, amiben értesített az eljegyzésről. A levélben tájékoztatott vőlegényem külsejéről és életéről. A férfi közönyösen csak annyit kérdezett: – Hogyan írta le a vőlegényed külsejét? Juliana megvetően idézte a lírai sorokat. – Jóképű, mint az éjszaka, erős, mint az északi szél. – Te ezt nem hiszed el, igaz? Olvadó hópehely csiklandozta Juliana orrát, amit ruhája ujjával letörölt. – Bolondnak nézel? Ha béna lenne és együgyű, Henrik király akkor is költői hálót szőne köré. A király szeretné elnyomni tiltakozásomat, amíg meg nem köttetik a házasság. 13 A Király Parancsa

– Akkor valószínűleg a vőlegényed hősiessége is csupán költői túlzás, nem gondolod? Juliana a szája szélét rágcsálta. Érezte, hogy kireped a foga alatt a bőr, és a vér sós íze áradt szét a szájában. Logikával igyekezett becsapni magát, és most elismételte gyanakvását, amelybe kapaszkodott, ugyanakkor félelemmel elutasított. – Nem hiszem. Amikor csak lehet, a walesiek igyekeznek fosztogatni a birtokon, amit a király számára védelmezek. A király sosem bízná azt a birtokot egy gyenge alakra. Lord Avraché egész biztosan olyan ember, akitől félni kell. A férfi megszorította Juliana lábujjait. – Ne félj tőle! Ő is csak ember. Juliana ekkor figyelt fel a dologra. A férfi, aki a lába előtt térdelt, franciául beszélt, ahogyan ő is, és minden nemes Angliában, kiejtése azonban senkiéhez nem volt hasonlítható. Az udvartól jött, de vajon mi hozta ide? – Ismered? A férfi kesztyűs kezét a mellkasára tette. – Én? A gróf a legmagasabb körökben mozog, származásáról, jelleméről és tetteiről azonban mindenféle hírek keringenek, nem mindig megbízható forrásból származók. – Érthető – mondta Juliana elgondolkodva. – Nem beszél mindenki a királlyal, aki az udvarában jár. – Valóban nem. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy eldönthessem, mi az igazság a te Avrachéd jellemével kapcsolatban. – Felnevetett és a fejét csóválta. – Tényleg nem. – De azt tudod, hogy... – Mit? – Tényleg rokonságban áll a királlyal? – Azt beszélik. – A férfi megvonta széles vállát. – De ki nem? Henriket rokoni szálak fűzik Európa minden nemeséhez, és aki nem neki, az Eleanornak a rokona. Mármint Eleanor királynénak. – Több tiszteletet illene mutatnod – dorgálta meg Juliana. – Tehát Avraché a király unokaöccse. Tényleg nagyon gazdag? – Mármint a király? A pimasz fickó szeme ártatlanul csillogott a nyakába tekert sál fölött, de Juliana nem hitt neki. 14 A Király Parancsa

– Avraché. Vagy le fogja nyelni a birtokaimat, mint a tejsavót? A férfi Juliana meztelen lábát nézte. – Van nálam egy harisnya, amit felvehetnél, amíg átmelegszel. – Kotorászni kezdett a holmijában. Juliana már azt hitte, nem is fog válaszolni, de végül azt mondta: – Avraché egy gazdag család egyetlen sarja. – Akkor a Loftsoknak és Bartonhale-eknek nem kell elszámolniuk neki. – Egyáltalán nem, milady. – Fejét lehajtva felhúzta a száraz, bár erősen rongyos harisnyát Juliana lábára. – A szülei egyáltalán nem nevezhetők nagylelkűnek. Azzal próbálták rövid pórázon tartani, hogy sosem adtak neki pénzt. – De hiszen ő Avraché grófja! – Születésekor megkapta apja számtalan címe közül az egyiket, és bár megígérték, soha nem részesült a birtokok bevételéből. – Mennyi idős most a gróf? – Öt és harminc. Juliana felnyögött. – Elég öreg. A férfi meglepetten nevetett. – Úgy hallottam, hogy... jól tartja magát. A birtokaid miatt pedig nem kell aggódnod. Úgy fog róluk gondoskodni, mint a sajátjáról. Julianából valósággal kirobbant a tiltakozás. – A birtokok nem az övéi, hanem az enyémek! Én vagyok apám egyetlen örököse. Isten nyugosztalja. Amikor gyermek voltam, nagyon szeretett, és ragaszkodott hozzá, hogy a birtokok minden talpalatnyi területét bejárjam, megismerkedjek minden emberrel, mert ha nem, mondta, kicsalják tőlem, ami jog szerint engem illet. Most férjem birtokosa is én vagyok, nyugodjék békében, és rájöttem, hogy valóban ez a kemény igazság. Az emberek megpróbálják ellopni mindenemet, ha nem csalással, akkor árulással. – Te vagy apád és a férjed egyetlen örököse? A férfi szavai a tavaszi áradás erejével érték Julianát. Hogyan lehetett ilyen elővigyázatlan, hogy elárulta ennek az embernek, mekkora vagyonnal rendelkezik? A férfi kétségtelenül tisztában volt birtokai terjedelmével – az ilyen kalandorok minden ilyesmit tudnak – 15 A Király Parancsa

de ez a beismerés valósággal kibukott belőle, és ez megijesztette. Ki lehet ez a csirkefogó? Juliana az arca felé nyújtotta a kezét; a férfi elrántotta a fejét, mintha attól tartana, hogy megüti. – A sálad – magyarázta Juliana sértődötten. Ez alkalommal a férfi mozdulatlanul tűrte, hogy letekerje az arcát félig elfedő anyagot. A sál úgy hullott ki Juliana kezéből, mintha megégette volna. A férfi zöld szeme, elképesztően hosszú, fekete szempillája figyelmeztethette volna a bajra. A férfi jóképű volt. Több mint jóképű: vonzó és csábító, akinek nyugodt viselkedése mögött olyan mélység lappangott, amelynek felderítése jutalommal kecsegtetett. Ébenfekete haja a válláig ért, és csábított az érintésre. Simára borotvált álla széles és büszke volt, kis mélyedéssel a közepén. Kissé beesett arca megragadta Juliana tekintetét, megrémítette a lelkét. Lelökte a férfi fejéről a kalapot, erősen összekócolva a haját. A hollófekete, göndör fürtök hosszabbak voltak, mint azt Juliana szerette volna, tekintetét azonban képtelen volt elszakítani a csillogó hajtömegről és az egyik fülcimpáját díszítő barbár aranykarika fülbevalóról. Juliana hirtelen rádöbbent, hogy a férfi még mindig ott térdel előtte, türelmesen várva, hogy végezzen a szemlével. Láthatóan hozzászokott a nők – nők hordáinak – vizslató pillantásához. Ingerültséget érzett, amiért ő is beállt a sorba, ahogyan az is, hogy ilyen mély hatást gyakorolt rá a férfi megjelenése. Durván, mint saját tízéves lánya, megjegyezte: – Nagy a füled! A férfi meglepetten pislogott, majd érzéki szája lassan – mintha képtelen lenne elfojtani – mosolyra húzódott. Ó jaj, és ez a mosoly tovább fokozta jóképűségét. Szeme sarka összeszűkült és ráncot vetett – nem volt olyan fiatal, mint azt Juliana először hitte. Orcája közepén kis gödrök jelentek meg. Hidegtől kicserepesedett ajka szinte könyörgött az enyhülésért. Juliana azon kapta magát, hogy két kézzel markolja a ruháját a hasán, mintha azzal enyhíthetné gyomorgörcsét. Sosem gondolta volna, hogy valamikor, valahol egy férfi ilyen hatással lesz rá. 16 A Király Parancsa

Hogyan lehetséges ez? Ha a világ összes férfija lemmingként a tengerbe szakadó szikla felé masírozna, ő morzsákat szórna eléjük, hogy gyorsabb haladásra ösztökélje őket. Az apja szerint túl érzékeny, túl könnyen megsértődik, amikor úgy kezelik, mint egy darab húst, akit el lehet adni, elcserélni, felhasználni egy lord szórakoztatására, hogy azt tegyen vele, amit kedve tart. Hogyan képes mégis érzékelni ennek a férfinak, ennek a gazfickónak a vonzerejét, aki ilyen kíméletlenül elrabolta? A férfi felállt, Julianából pedig ismét szinte kibuktak a szavak. – A jegyesem ebben a percben is itt van. A férfi figyelmesen szemügyre vette, majd megkérdezte: – Itt? Hol? – A birtokomon. – A férfi arcán többféle kifejezés suhant át, amelyek közül Juliana egyet sem tudott meghatározni. Hazugsága miatt elpirult, ezért gyorsan megtörölte az arcát, majd levette a kalapját, amely a keményre döngölt földre hullott. Nem tetszett az, ahogyan a férfi ránézett, ezért gyorsan lehajolt, és a kalapja után nyúlt. A férfi megpróbálta visszatartani, mire Juliana ösztönösen felé rúgott. – Milady, azt hittem, ezen már túl vagyunk. Juliana próbálta legyőzni magában a feltámadó pánikot, és igyekezett csúnyán nézni a férfira. A férfi megfogta a hajfonatát, és egy ideig összeszorított szájjal méregette. – Reménykedjünk benne, hogy a vőlegényed is legalább annyira védve van a vihartól, mint mi. Vajon észrevette a férfi, milyen rövid a haja? Sejti, hogy ha nincs befonva, csak a válláig ér? Mit gondol erről? Milyen következtetéseket von le belőle? A férfi tekintete végigsiklott Juliana testén, amely téli öltözékében egy kitömött bábhoz hasonlított. – Hány réteg ruha van rajtad? Juliana zavarba jött, amiért ilyen alaposan megnézte a férfit, az pedig még jobban feszélyezte, hogy a férfi is megnézte őt. Ingerülten felcsattant. – Az kizárólag az én dolgom, neked ahhoz semmi közöd! 17 A Király Parancsa

Amikor megpróbálta megütni a férfit a fadarabbal, a kiáltásától összerándult, és azt kívánta, bárcsak most is kiabálna. Arca hirtelen kifejezéstelenné vált, mint egy olyan emberé, akinek a jövője eldől a játszócsontocskák egyetlen gurításával. Szeme zöld jégcsappá hűlt, amúgy is halk hangját alig hallotta Juliana, amikor megszólalt. – Ha Lofts úrnője halálra fagyna, mialatt az én védelmem alatt áll, hamarosan nagyon is sok közöm lenne a dologhoz! Ha az embereid felkötnének, igenis lenne közöm a dologhoz! Ha négy lóhoz kötöznének, minden végtagomat másikhoz, aztán a lovak közé csapnának, hogy darabokra szakadjak... Juliana eltakarta az arcát. Túlságosan fázott és túlságosan fáradt volt, mintsem hogy megpróbálja elképzelni a férfi által lefestett képet. Mozdulatára a férfi felháborodása is semmivé foszlott. – Tehát ezt megbeszéltük. Az én dolgom is, hogy mit viselsz, mert életben kell maradnod, hogy én is megmaradhassak ebben az áldott állapotban. Nem akarod esetleg levenni a legfelső rétegeket? – Kezét felé nyújtotta, tenyérrel fölfelé. – És ezt a legtisztább szándékkal mondom. Juliana ebben erősen kételkedett, de tiszta szándék vagy sem, ennek meg kellett történnie. Az olvadt hó nedvessége már átszivárgott a felső ruháján és kezdte átitatni az alsóbb rétegeket. Óvatosan elhátrált és nekilátott kifűzni a durva, házi szövésű anyagból készült köntöst, amit kinti munkához viselt télen. Bosszantotta, hogy a férfi egyfolytában őt nézi, ezért rászólt. – Te nem fázol? – Dehogynem. – A férfi kibújt a kabátjából és a földre hajított köpenyek tetejére dobta. – Azonban ha egy férfi már megjárta a poklot, a tél hidege valóságos felüdülés számára. Juliana a fűzőkbe gabalyodott ujjaira nézett. – Tényleg ott jártál? – A pokolban? Igen, és visszajöttem. Az csak egy dolog, ha az ember sejti, az ördög kezébe került, de megint más, ha gyanakvása megerősítést nyer. Juliana foga ismét hangosan kocogni kezdett, mire a férfi összehúzott szemmel nézett rá. – Milady, mondd, hány évet számlálsz? – Húszat és még nyolcat. A férfi csettintett a nyelvével. 18 A Király Parancsa

– És még mindig ilyen érzékeny vagy? Pedig nem vagy már gyermek. – Tudom. Bocsásd meg nekem, de fázom, és fáradt vagyok. – És gondolom, éhes is. Csak zabpogácsám van, de... – Nem vagyok éhes. – Ösztönösen letagadta a gyomrában lakozó állatot, amely – nem törődve az ő félelmeivel – táplálékot követelt. Nos, tökéletesen tisztában volt az ellenséggel való együtt evés jelentőségével. – Nem vagy éhes? A férfi csodálkozása erőltetettnek tűnt, és Juliana ostoba módon arra gondolt, hogy ez az ember belelát a fejébe. Nem akarta az ördög pogácsáját, legyen az bármilyen csábító. Szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy ha eszik belőle, soha többé nem térhet vissza a saját világába. Az ujját még mindig nem sikerült kiszabadítania, a gondolatai még mindig zavarosak voltak, de ebből nem engedett. – Megmondtam. – Ülj az asztalhoz! – A férfi gyengéden megfogta a karját. Odavezette a lócához, és leültette. – Mielőtt elindultam, odatettem egy kis bort melegedni. És nehogy azt mondd, hogy abból sem kérsz! A visszautasítás már ott volt Juliana nyelve hegyén, de amikor a férfi utasította, engedelmeskedett. Nem azért, mert kételkedett magában, hanem mert volt a férfiban valami természetes magabiztosság, ami lehervasztotta a dacot, mielőtt szárba szökkenhetett volna. Nos, rendben, elfogadja a bort, de nem iszik belőle, csak fogja a kezében, hadd örüljön a férfi. Azonban már ettől a kis engedménytől is ingerült lett, és megkérdezte: – Ki vagy te? Miért hoztál ide? A férfi visszament a tűzhöz és leemelte egy kancsónak a fedelét. A vörösbor illata betöltötte a levegőt, és miközben töltött belőle egy csészébe, azt mondta: – Esélyed sem volt, hogy hazaérj. Ugye ezzel tisztában vagy? Hangjából furcsamód aggodalom csendült ki, megállapítása rendkívül őszintének tűnt. Juliana hosszasan fürkészte az arcát, ott keresve az igazságot, bár tudta, akkor sem is merné fel, ha rátalálna. Sóhajtott, kiszabadította ujjait a fűzők közül, és a következő pillanatban már azon kapta magát, hogy egy meleg borral teli csészét szorongat. Az ital melege lassan kezdte átjárni hidegtől elgémberedett ujjait, és elkezdődött kezének fájdalmas újjáéledése. – Idd meg! – A férfi az arca felé tolta a csészét. 19 A Király Parancsa

Juliana lehunyta a szemét, élvezve az illatot, és rájött, hogy a csábítás nagyobb, mint először képzelte. A csészéből felszálló gőzben gyógynövények illata és valami semmihez nem hasonlítható aroma érződött. Amikor kinyitotta a szemét, a férfi arca egészen közel volt az övéhez, és még a tekintetével is biztatta. – Idd meg! – ismételte, és Juliana, mintha álomban tenné, belekortyolt a gőzölgő italba. Bármennyire is finom volt a bor, bármennyire is melegítette, ismernie kellett a sorsát. – Miért...? – Idd ki az egészet! Egy pillantás a férfi arcára, és Juliana az utolsó cseppig felhajtotta a bort, majd hangos koppanással letette a csészét az asztalra. Idegesítette, ahogyan a férfi beszélt. Lassan, mintha minden egyes szót alaposan megfontolna, mielőtt kimondja. Reszelősen, mintha a szavak a mélyből jönnének, ahol a gondolatai lakoznak. És az a hely mélyebb volt, mint a szél korbácsolta örvény. Csábította, megpróbálta lerántani a mélybe, felhasználta ellene kimerültségét. Ez a mélység a férfiban megpróbált érintkezésbe lépni vele. Felhasználta hatalmas testének erejét. Hagyatkozz rám, suttogta, én megvédelmezlek! Felhasználta a szemét, amely zöld volt, mint a tenger vihar idején. Bízz bennem, suttogta, nem bántalak! Ő a bornál és az ennivalónál is jobban csábította. Juliana szemét csípték a könnyek, torkából reszketeg sóhaj tört fel. Három év, és valami idegen azt hiszi, hogy képes megbízni benne. Mielőtt újabb kérdést tehetett volna fel, a férfi azt kérdezte: – A fegyvereseid olyan engedetlenek, hogy nem hajlandók elkísérni? – Tessék? Hová? – Juliana széthúzta a fűzőt és kiküzdötte vállát barna házi szövésű köntöséből, amely alól előbukkant egy újabb réteg ruha. A férfi megragadta a durva gyapjút Juliana mindkét csuklóján és addig rángatta, amíg ki nem sikerük szabadítania a karját. – A faluba. Vagy nem ott jártál? – Öreg dajkámat voltam meglátogatni. Tudod, nem valószínű, hogy túléli ezt a telet, és üzent, hogy szeretne látni. – Juliana hirtelen dühös 20 A Király Parancsa

lett, amiért itt magyarázkodik. Felállt, letolta a köntöst a derekára, és hirtelen azt vette észre, hogy a férfi keze az övén nyugszik. Elrántotta a kezét és éles pillantást vetett rá, a férfi arcán azonban nem látott mást, csak türelmetlenséget és haragot. – Hol voltak a fegyvereseid? – Sir Joseph kísért el személyesen, ő a parancsnok, apám régi cimborája. – És most hol van? – Raymond tisztán ejtette ki a szavakat, próbálva gyorsabban kihúzni Julianából a választ, mint ahogyan azt megadni kívánta. Ez a férfi, a maga érzékenységével, biztosan ostobának tartja az ijedtsége miatt, ahogyan Sir Joseph és az apja is tartotta. Őt azonban az érzelmei tartották rettegésben, amelyeket képtelen volt irányítani, és ezért most dacosan rávágta: – Nem volt hajlandó visszajönni velem, mondván a vihar túl erős, és jéggé fagynánk, mielőtt visszaérnénk a kastélyba. Raymond elgondolkodott. – És te kételkedtél a szavában? – Nem. – Van valami okod, amiért mindenáron vissza akartál térni? Beteg gyermek, haldokló édesanya? – A gyermekeim jól vannak, anyám pedig már halott. A férfi lecsúsztatta róla a köntöst, és közben a tenyere egy pillanatra rásimult a csípőjére, de Juliana nem mert tiltakozni. – Te azonban a figyelmeztetés ellenére hazaindultál? – Igen. – Juliana várta a robbanást, a szidalmak áradatát ettől a logikusan gondolkodó embertől. Ehelyett, amikor megszólalt, hangjából hitetlenkedés csendült ki. – És ez a bizonyos Sir Joseph nem volt hajlandó elkísérni téged? Elengedett egyedül, annak tudatában, hogy talán meghalsz a hazafelé vezető úton? Annak tudatában, hogy a nagy szélben és hóban könnyedén letérhetsz az ösvényről? Annak tudatában, hogy elveszítheti úrnőjét? – Nos... – Juliana nekilátott kifűzni a következő réteg ruhát. – Tudnod kell, hogy ő már öreg. – Lehetséges, de hogy már semmi hasznát nem veszed többé, az biztos. 21 A Király Parancsa

Úgy mondott ítéletet, mintha joga lenne hozzá. Miközben újratöltötte Juliana csészéjét, észrevette a nő kezének remegését. Komoran megjegyezte: – Ne félj, én majd gondoskodom róla! – Gondoskodsz? Miről? – Átnyújtotta a csészét Julianának, aki idegességében majdnem kilöttyentette a bort. – Kérlek, ne mondj erről semmit Sir Josephnek! Azt gondolná, hogy panaszkodtam rá, és... – Látva, hogyan néz rá a férfi, hirtelen elhallgatott. – Kérlek, folytasd! – ...és Sir Joseph nagyon kellemetlen tud lenni, ha akar – motyogta Juliana. Nem először kívánta, bárcsak Sir Joseph a pokolban forogna egy nyárson. Ez azonban hálátlan, gonosz gondolat volt. Ujjával ismét végigsimított az arcán lévő sebhelyen, majd keze önkéntelenül a füle mögé tévedt. Ott egy másik heg púposodott; hosszú és szabálytalan. – Feküdj le az ágyra, és idd meg a borodat! – Ugye csak viccelsz? A férfi felemelte a takaró sarkát, és néma parancsként tartotta a magasba. – Nem fekszem le. – A férfi továbbra sem árulta el kicsoda, ahogyan azt sem, miért hozta őt ide. Az ő biztonsága miatti aggodalom valami fontosabb célt takart, és ezt szem előtt kellett tartania. A férfi türelmetlennek látszott, Julianát azonban bátorította a bor. – Nem vagyok hajlandó lefeküdni neked és veled sem. Tudom, egy gazdag örökösnő elrablása hagyományos módja a menyasszony és vagyon szerzésének, de már mások is megpróbáltak erőszakkal feleségül venni, és egyiknek sem sikerült. Ahogyan neked sem fog, te aljas féreg! A magas, erős férfi hirtelen fölé magasodott, és Juliana a feje fölé kapta a karját. Az ütés azonban elmaradt. – Ülj le! – mondta a férfi olyan hangon, ami meghazudtolta haragos pillantását. Juliana lassan engedte le a karját, valamiféle trükktől tartva, és ránézett a férfira. Még mindig magas volt és erős, de a haragot felváltotta az undor. Rosszul volt Juliana gyávaságától, és a nő megremegett belül. Most már engedelmesen leült a dohos szalmazsákra. 22 A Király Parancsa

Mély csend ereszkedett rájuk, miközben a férfi szorosan bedugdosta az állatbőröket a bokája és a dereka köré, majd egy anyagdarabot helyezett a sima rönkre, amely így párnául szolgált. Juliana maga sem tudta, rémülete ellenére miért száll szembe a férfival ismét. Talán a férfitól való félelme okozta. Talán saját magától félt, a gondoskodástól, amit a férfi iránta tanúsított, a különös vonzalomtól, amit iránta érzett. Talán csak arról volt szó, hogy eljutott tűrőképessége határára. Szóval hirtelen belenézett a férfi hideg szemébe, és suttogva azt mondta: – Nem fekszem le veled. Inkább vetném magam a lángokba vagy vállalnám egy rabszolga életét. A férfi tekintetének hidege smaragdzöld tűzzé olvadt. Kezét Juliana vállára tette és kissé meglökte. – Soha többé ne mondd ezt! Ne gondolj rá, és ne kívánj ilyet! A rabszolga láncait nem neked találták ki, milady. – Valóban nem, de nagyon jól illene annak a gazembernek a nyakára, aki általam akarja jobbra fordítani az életét. A férfi úgy engedte el, mintha megperzselte volna az ujját. – Ha valaha szerencsém lesz találkozni Geoffroi Jean Louis Raymonddal, Avraché grófjával, tanácsolni fogom neki, hogy bilincseljen a hitvesi ágyhoz, és addig ne engedjen el, amíg meg nem tanulod a beszéden kívül valami hasznosabbra használni a nyelvedet!


2. fejezet Geoffroi Jean Louis Raymond, Avraché grófja, komoran azon tűnődött, mekkora felfordulást sikerült okoznia egyetlen emberrablással. Juliana két szép kastély és a hozzá tartozó nemesi uradalom birtokosa volt. Henrik király ajándékozta Raymondnak, Juliana azonban mindenféle átlátszó okokra hivatkozva nem volt hajlandó feleségül menni hozzá, a nevetség tárgyává téve ezzel Avrachéi Raymondot az udvar előtt. Azonban akkor miért enyhült haragja, amikor szembesült ennek az engedetlen nőnek a rémületével? Bosszút akart állni Lady Julianán vonakodásáért, amikor azonban meglátta, mennyire fél és mégis mennyire bátor, képtelen volt a megtorlásra. Pedig csak egy gyenge nő – még akkor is, ha alaposan vállon vágta azzal a fadarabbal. Miután azonban leteperte és megadásra kényszerítette, ráébredt a nő törékenységére. Bár ruhái miatt kövérkésnek látszott, a rétegek alatt finom test rejtőzött. Azon kapta magát, úgy várja minden ruhadarab eltávolítását, mint egy pasa, aki legújabb háremhölgyét veszi szemügyre. A legalsó köntös ugyanolyan ronda volt, mint a legfelső, de nem rejthette el a karcsú derekat, a mellek és a csípő gömbölyded vonalát. Arca nélkülözte az udvarnál mostanában divatos keskeny szépséget, de formás szája, sötét szeme arra csábította, hogy megölelje, simogassa, amíg ellenállása át nem csap szenvedélybe. Kotorászni kezdett a holmijai között, és hamarosan megtalálta a pecsétnyomót, rajta családja jelképével. Ujja hegyével végigsimított a belevésett medve alakján. A tátott szájú és magasba emelt mancsú állat halállal és végtagvesztéssel fenyegette klánja minden ellenségét. Egy közönséges nőnek esélye sem volt a medve erejével szemben – de akkor miért nem vetette rá magát a kimerülten alvó teremtésre? Raymond dühösen visszadobta a pecsétet a zsákjába. Nem olyan volt, mint klánja legendás alapítója: vad, erős, aki valósággal megőrül a harcért. Sokkal inkább anyamedvére hasonlított, amely nagy, puha mancsának legyintésével rendre tanítja a bocsát. 24 A Király Parancsa

Lehúzta lábáról vizes harisnyáját, és felakasztotta a tűz mellé száradni. Bárcsak lenne még egy pár harisnyája, de ami volt, odaadta Julianának, és túl lágy szívű... Tehát valaki megpróbálta házasságra kényszeríteni. És Juliana nemet mondott? Vajon milyen fajta ajánlat lehetett? Talán azt a lila sebhelyet is egy udvarló okozta, gyűrűs kezének ütésével? Raymond letérdelt a tűz mellé, és fát rakott rá, hogy a lángok egész éjjel égjenek, és az izzó parázs vöröse pontosan olyan volt, mint a mellkasában tomboló tűz. Mostantól kezdve Lady Juliana sehová sem mehet kíséret nélkül. A vére felforrt, amikor arra gondolt, milyen könnyen elrabolhatná bárki a saját birtokáról, és házasságra kényszeríthetné. A gazfickó veréssel engedelmességre kényszerítené, aljasul kihasználná, magáévá tenné. Raymond nem használta ki, nem verte meg, még csak a magáévá sem tette. Az ördögbe is, milyen lovag az ilyen? Elmúltak azok az idők, amikor állandó társaival, kardjával és buzogányával harcolta keresztül magát az életen. Volt idő, amikor a lovagi tornák, a harc és a gyilkolás dicsőséget és elég pénzt hozott számára, hogy eltartsa magát. A jutalomdíjak az erszényébe vándoroltak, és soha nem gondolt a gyászra és pusztulásra, ami a nyomában járt. Megjárta a poklot, mondta Julianának. Valóban így volt, és amikor kiemelkedett a lángokból, maga mögött hagyta régi énjét. Tényleg lovag volt, aki részt vett a keresztes hadjáratban. Fogságba esett, és valóban ellopott egy hajót, amellyel visszatért Normandiába. Juliana azonban semmit sem tudott a szaracénok között eltöltött évekről. Vagy mégis? Ezért nem engedelmeskedett a király házassági parancsának? Lehet, hogy az egész keresztény világ tud Avrachéi Raymond akaraterejének gyengeségéről? Talán megveti őt a gyávaságáról keringő történetek miatt? Ezért nevezte féregnek? Hosszan melengette kezét a tűznél, míg végül gőz szállt fel nyirkos ruhaujjából, majd addig bámulta az alvó nőt, amíg szeme égni nem kezdett. Biztosan szenvedélyes lenne. Nagylelkű és kedves lenne, befogadná a szívébe és a testébe. Tedd magadévá! nógatta magát. Még mindig nincs késő. Ejtsd teherbe! Vesd rá magad és kerülj a lába közé, 25 A Király Parancsa

mielőtt magához térhetne! Akkor tiéd lenne a nő, anélkül, hogy ismét Henrik hatalmára, Henrik parancsaira szorulnál! Áthajolt a tűzön és egy gyapjútakarót terített az alvó alakra, hogy ha a szőrmék lecsúsznának, akkor is legyen rajta valami. A mozdulat közben megérintette a nő testének melege, mire egy pillanatra bedugta elgémberedett kezét a takaró alá és megérintette a testet. A tűz fénye gyönyörű ragyogásba vonta a nő bőrét. Akarta őt, és ez a gyenge nő... Raymond beleszimatolt a levegőbe. Perzselt ruha szaga csavarta az orrát. Gyapjú? A harisnyájára pillantott, de az épségben száradt a tűztől távol. De akkor mi?... Hirtelen szörnyű gyanú támadt benne, és felugrott. Az alsónadrágja égett, mire gyorsan csapkodni kezdte magát, próbálva eloltani az egyre terjedő – és nem is kicsi – lángokat. Juliana felült. A sötét szobában csak a pirosan izzó parázs szolgált némi fénnyel. A vihar panaszosan jajongott, miközben lassú halált halt, az általa hozott hideg igyekezett bejutni a szobába, és a tűz maradványa hiába próbált szembeszállni vele. A kőből rakott tűzhely másik oldalán, egy padon ott aludt az idegen. Feje a karján nyugodott, térdét felhúzta a mellkasához, és testét egyetlen rongyos pléd takarta. A kunyhó másik végében ácsorgó ló hátán is pléd volt, sokkal jobb állapotú, mint a gazdájáé. A férfi még nyugalmi állapotban is feszültnek, ébernek tűnt, nyoma sem volt rajta az alvás gyűrött lágyságának, de mindezek ellenére nem használta ki az ő gyengeségét előző este. Most, hogy kimerültsége elmúlt, alapvető feltételezései valótlannak bizonyultak, azon kezdett tűnődni, hogy talán tévesen ítélte meg a férfit. Egy egész éjszakányi alvással a háta mögött képes volt megfelelően gondolkodni, és rájött néhány dologra a férfival kapcsolatban. Úgy beszélt, mint egy tanult lovag. Egy ilyen ember kockáztatná az életét egy hóförgetegben, hogy elrabolja? Bár igaz, kopott csizmája és valamikor jó minőségű köpenye olyan helyzetre utalt, amikor egy ember képes kétségbeesett lépésre szánni magát. Ugyanakkor az is lehet, hogy csak megtévesztésül szolgálnak a vidéket fosztogató rablók számára. Ha azonban nem gazember, miért van itt, az ő birtokán, az ő kunyhójában? Talán egy kóbor lovag vagy egy munkát kereső szabad 26 A Király Parancsa

ember? Esetleg valami balszerencse folytán elveszítette mindenét, de szégyell beszélni róla? Ügyes női fortéllyal – biztosan emlékszik még, hogyan kell kezelni egy férfit – talán kiderítheti az őt ért csapást, anélkül, hogy megsértené a büszkeségét. A mai napon talán sikerül szóra bírnia, kikérdeznie a hátteréről, ugyanakkor kiépíteni valamiféle kapcsolatot kettejük között, amit nem befolyásol nemi hovatartozásuk. Igen, ez lehetséges. Három évvel ezelőttig ismert olyan férfiakat, akiket a barátjának nevezett. Szívesen látta őket az otthonában, viccelődött velük, megbízott bennük. Most már ódzkodott minden ilyesféle kapcsolattól, azonban biztonsága érdekében ismét képes lesz rá. Megint megteszi, mert a legfontosabb: a férfi nem erőszakolta meg. Együtt töltötték az éjszakát, és a férfi nem erőltette rá magát kegyetlenül, vigyorogva, aljas szándékkal. Azzal ugyanis tisztában volt, hogy ha a férfi akarja, megtehette volna. Ez nem egy puhány lovag, akinek szeme előtt a gazdagság lebeg, hanem olyan ember, aki tudja, mit akar. Legalább tizennyolc marok magas volt, és Julianának oka volt feltételezni, hogy a kemény izmok kemény csontokat takarnak. Visszafogottsága már magában felmentette csaknem minden bűne alól, és még ha nem is tudott neki teljesen megbocsátani, remélte, gyanakvása alaptalannak bizonyul. Juliana elszántan felült, félredobva magáról a szőrméket, mire, mintha a bátorságát akarná próbára tenni, kinyílt a férfi szeme. Úgy méregette a nőt, mint egy harcra kész harcos, szemében éhség csillogott. A rémület egy pillanat alatt visszatért, éppen akkor, amikor elhatározta, hogy bátor lesz. – Szomjas vagy? – kérdezte a férfi. Juliana bólintott, és rácsodálkozott a férfira. Milyen különös ember! Minden más férfival ellentétben, akivel Juliana eddig találkozott, képes volt vágyait visszafogni. – Melegítek még bort. – Felült és megdörzsölte a szemét. Kesztyűjének nem volt ujja, így ügyesebben tudott fogni, de eredetileg nem ilyenre kötötték. A férfi vágta le az ujjait, és a kesztyű láthatóan megsínylette a használatot. Furcsamód ez segített Julianának félretenni a félelmét. 27 A Király Parancsa

– Nem kérek bort – mondta, és a nyelve alig forgott, annyira ki volt száradva a szája. – Vizet szeretnék inni. A férfi felállt. – Összegyűjtöm a havat, amit a szél befújt az ajtó mellett. Amíg telerakta főzőedényét hóval, Juliana megkérdezte: – Már reggel van? A férfi félrekotorta a hamut a még halványan izzó parázsról, gallyakat és fahasábokat tett rá, és addig fújta, amíg fel nem lobbant a tűz. – Talán. Olyan hatalmas a hókupac a kunyhó körül, hogy... Tétován elhallgatott. – Be vagyunk temetve? – Be vagyunk havazva – fejezte be a férfi. Juliana a mennyezetre mutatott, ahol a füst kavargott egy keveset, mielőtt kiszökött volna. – Teljesen nem vagyunk behavazva, de érzek némi meleget, ami a hóréteg védelmének köszönhető. – Meleget? – A férfi keserű mosolyra húzta a száját. – Szerintem a „meleg” kicsit túlzás. Miközben a férfi a kezébe adta a hideg vízzel teli csészét, Julianának eszébe jutott, hogy a takarókból, amelyek őt egész éjszaka melegen tartották, a férfinak nem jutott. Kedvessége bosszantotta; nem akart az adósa lenni. Kiitta a vizet a csészéből, majd gyorsan, mint egy tyúkanyó, azt mondta: – Tessék! – Letette a lábát a földre, lekapta a gyapjútakarót az ágy tetejéről és egy gyors mozdulattal a férfi vállára terítette. A férfi összekuporodott a takaró alatt, és Juliana most vette észre, hogy bőre kékes színű. – Maradj ott, én majd készítek magunknak valami meleg reggelit. Milyen ennivalód van? – Van egy kenyerem, amit a faluban vettem. – Megsütöm pirítósnak. – Aztán van némi sajt, zab, hagyma, szárított hús, szárított bab, egy kevés sör... Juliana felemelte a kezét. – A pirítós pontosan elegendő lesz. – A férfi némán nézett rá nagy, fájdalmas szemmel, és a nő beadta a derekát. – Bár amilyen éhes 28 A Király Parancsa

vagyok, egy szarvasbikát is képes lennék felfalni. Talán egy kis zab párolt gyümölccsel, vagy... – Csak ennyi? – A férfi felsóhajtott. Válla egy durcás gyermeket utánozva lerogyott, és ez annyira nem illett erős testalkatához, hogy Juliana elnevette magát. A vidámság feltörő buborékja nagyon meglepte. Mikor lehetett, amikor legutóbb mosolyra húzódott a szája? Mindenesetre régen, mert nagyon furcsa érzés volt, és egy kicsit olyannak tűnt, mint a megadás. Odafordult a férfi holmijához az asztalon és felkapta a zsákját. – Ebben van az ennivaló, vagy... A férfi kikapta a zsákot a kezéből, mielőtt Juliana belenézhetett volna, őt pedig a fal mellett álló polc felé tolta. – Ott van az én készletem és az itt talált élelmek, amelyet azoknak hagytak itt, akik túl fáradtak, hogy tovább menjenek. – Egész biztosan betemeti a kunyhót a hó? Úgy értem, takarékosan kell bánnunk a készlettel? – Úgy hallom, csitul a szél. Ha teljesen eláll, megpróbálom erővel kitárni az ajtót. – Valóban? – Juliana összekulcsolta a kezét, mintha imádkozna. – Bármit megadnék, csak épségben visszajuthassak otthonom falai közé. – Épségben? Kitől vagy mitől félted testi épségedet? Olyasvalakitől, amilyen te is vagy, szerette volna válaszolni Juliana, de nem volt bátorsága. Tekintete elsiklott a férfié elől, és meglátta a polcon szép rendben sorakozó üvegeket és kis csomagokat. A mély, gúnyos hang most már a háta mögül hallatszott. – Egy akkora hótorlasszal, mint a kastélyod, és egy olyan védelmezővel, mint én, a lehető legnagyobb biztonságban vagy. – Persze, nem is úgy értettem... – Juliana lopva a férfira pillantott. Kétségtelenül olyan ember, akinek nem volt szerencséje az életben. Rendkívül jóképű, igen, de már nem fiatal. A sűrű, fekete borosta vastagon belepte az állát, és napbarnított bőre kíméletlen napsütésről árulkodott. A felelősség apró ráncokat húzott a szeme köré, és miközben a lángokat nézte, szája lekonyult. Tudna bánni ezzel az emberrel, igen, ha egy kicsit összeszedné magát és abbahagyná az ügyetlenkedést. Meg kell próbálnia személytelen mederbe terelni a társalgást, olyan témákról beszélgetni, 29 A Király Parancsa

amelyeket kedvelnek a férfiak, és igyekezni finoman és ravaszul kitapogatni a hátterét. – Hol volt Henrik király udvara, amikor eljöttél? – bukott ki belőle a kérdés. Na, ez aztán ravasz kérdés volt, korholta magát. A férfi azonban készségesen válaszolt. – A birtokait látogatta végig a kontinensen, egy ifjú virgoncságával mozogva, aminek ugyebár már nem nevezhető, és amit senki nem mer a szemébe mondani. Az udvartartása panaszkodik, én azonban arra a következtetésre jutottam, ez a titka annak, hogy képes kézben tartani birodalma irányítását. Soha senki nem tudja, mikor és hová állít be. Miközben a pelyvát és az apró kavicsokat szedegette a zabból, Juliana megjegyezte: – Látom, sokat tanultál tőle. – Tessék? Nem hallottam, amit mondtál. – Azt kérdeztem, milyen gyümölcsöt kérsz. – Belekukkantott a bőrzsákba, ami megvédte a szárított élelmet a rágcsálóktól. – Almát. A visszatérésem óta nem győzök eleget enni a jó angol almából. – A csatorna túloldalán nem terem alma? – Ilyen ízletes nem. Mosolya megérintette Juliana lágy szívét, és jókora maroknyi almát dobott a fortyogó zabkásába. A levegőt betöltő illattól hangosan megkordult a gyomra, és eszébe jutott előző esti zaklatottsága, de éhsége és kimerültsége számlájára írta. – Úgy hallottam, Eleanor királyné visszatért Angliába – jegyezte meg. – Igen, valóban – ismerte el a férfi. – Azt is hallottam, hogy elégedetlen a királlyal. – Az ilyen pletykák a tavaszi áradások sebességével terjednek. – A férfi fogta a kanalat és megkeverte a kását. Juliana valami másra számított, de miközben olyan erősen markolta a kanalat, hogy ujjai kifehéredtek, azt mondta: – Henrik bolond. Juliana döbbenten tiltakozott. – Nagyon merészen kritizálod feljebbvalóidat. – Henrik a királyom, neki tartozom alattvalói hűséggel. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nincs véleményem a józan eszéről, pontosabban 30 A Király Parancsa

annak hiányáról. – A férfi szája komor vonallá préselődött. – Te sosem szóltad meg apádat? Vagy a férjedet? – Sem az apám, sem a férjem nem volt Anglia királya és Franciaország felének ura – felelte Juliana határozottan. Fogta a kenyeret és körülnézett. – Hol van a kés? A férfi felállt a tűz mellől és kivette a kenyeret a kezéből. – A kést majd én kezelem. Az, ahogyan ezt mondta, eszébe juttatta Julianának arra irányuló kísérletét, hogy szétverje a férfi fejét. Zavartan nekilátott tányérokat keresni, miközben a férfi szeleteket vágott le a kenyérből és felhúzta egy nyársra. A tűz fölé tartotta a kenyeret és azt mondta: – Sem apádnak, sem a férjednek nem volt lehetősége mindazt felépíteni, amije Henriknek van, ahogyan mindezek elpusztítására sem. Most nagyon könnyen egyesíthetné birtokait egyetlen királysággá, hiszen kezében tartja apja, anyja és a felesége birtokainak irányítását. Erre ő mit csinál? Egy szeretővel hivalkodik a felesége előtt. Az ő büszke királynéja előtt. A királyné előtt, aki miatta elvált Franciaország királyától. – A szerelem... változik. Erősödik vagy gyengül az idő múlásával és a körülmények változásával. – Juliana szakértője volt a kérdésnek, és hogy ne kelljen a férfi szemébe néznie, olyan erővel kezdte keverni a kását, hogy annak esélye sem volt a leragadásra. – Szerelem? Nem tudom, volt-e valaha szerelem közöttük. Vonzalom azonban biztosan, legalábbis Eleanor részéről. Lajos felesége volt, aki olyan szentéletű ember hírében állt, hogy csak nagyon ritkán részesítette feleségét házastársi élvezetekben. Amikor aztán meglátta Henriket, aki fiatal volt és élettől duzzadó, mint egy bika... – A királyné idősebb Henriknél? – Igen, és ez különösen bosszantóvá teszi a király viselkedését. – Minden nő át tudja érezni a királyné sértettségét – ismerte el Juliana. – Ahogyan minden férfi is – csattant fel az idegen. A lángok megvilágították csinos vonásait, és Julianát ismét megérintette a férfiból áradó erő. Ez az ember könnyedén hordozta arroganciáját, minden erőfeszítés vagy gondolkodás nélkül. Érezte rajta, bárki legyen is, bármit tegyen is, mindig ő az úr. Hosszas 31 A Király Parancsa

szemrevételezése azt eredményezte, hogy a férfi felpillantott, majd kérdőn felvonta a szemöldökét. – Elkészült a kása – mondta Juliana gyorsan. Megrakta kásával a tányérokat, elvett egy darab ropogós kenyeret a férfitól, majd leült az ágyra. Próbára téve a férfi jól értesültségét, azt mondta: – A királyról azonban mindenki tudja, hogy nem átall házasságon kívüli futó kalandokba bocsátkozni. Soha nem a hűségéről volt híres. – Henrik hűsége? Ha! Juliana behunyt szemmel élvezte a gabona és gyümölcs ízét, és amikor ismét felpillantott, azt látta, hogy a férfi az arcát nézi. Szája sarkában félmosoly ült, de hogy az ő kéjes táplálkozása vagy Henrik megkérdőjelezhető hűsége miatt, nem lehetett tudni. Juliana előző esti kételyei egy pillanatra visszatértek. Tényleg ő lenne a pokol királya? Örök kárhozatra ítélte magát azzal, hogy evett az ételéből? Miközben nézte, a férfi a füle mögé tette a haját, hogy ne lógjon az arcába, és Juliana ismét megpillantotta a fülbevalót. A barbár kovácsolt aranykarika akkora volt, hogy súlya megnyújtotta a kilyukasztott fülcimpát. Ez szörnyű fájdalommal járhatott, és Juliana el sem tudta képzelni, mi késztet valakit a szabadosság ilyen formájára. A férfi hirtelen felpillantott, hogy lássa a hirtelen támadt csend okát, Juliana pedig gyorsan ismét beszélni kezdett. – Azt hallottam, hogy a nemesek igyekeznek feleségüket és leányaikat távol tartani Henriktől. – Hacsak nem akarnak valami szívességet kérni tőle – bólintott a férfi. – De ez a nő, ez a Rosamund, teljesen más. Henrik kérkedik vele, királyi kastélyokban lakatja. Miközben evett, Juliana azon tűnődött, vajon bölcs dolog-e minden pletykát megosztani a férfival, amit a vándorénekestől hallott. De az idegen olyan sokat tudott, olyan jól ismerte a szereplőket, hogy Juliana képtelen volt ellenállni. – Őszi utazgatásai során Eleanor Woodstockban talált rá Rosamundra. A férfi letette a kanalát. – A legkedvesebb királyi kastélyában? – Én így hallottam. – Henrik talán azt hiszi, hogy Eleanor szó nélkül tűrni fogja az ő tiszteletlenségét? Mielőtt Franciaország vagy Anglia királynéja lett 32 A Király Parancsa

volna, Poitou és Aquitania hercegnője volt. Henrik birodalmának csaknem a felét az ő birtokai teszik ki. Juliana az utolsó darabka almát is kikaparta a tányérból. – Milyen asszony a királyné? – Csodálatos. – A férfi mosolya egyértelműen elárulta, nagyon kedveli Eleanort. – Egyáltalán nem olyan névleges vezetői alak. Tisztán átlátja a politikai helyzetet Franciaország és Anglia között, ahogyan a Franciaországon és Anglián belüli politikai helyzetet is. A segítsége nélkül Henrik sosem jutott volna ilyen messzire ilyen rövid idő alatt. – A férfi elvette Juliana tányérját, és ismét telemerte az almás zabkásával. – Biztosan kevesebbre tartod a női nemet, amelyhez ő is tartozik. A férfi kikerülte a kihívást. – Jóval többre tartom, mint sok férfit. Hét gyermeket szült Henriknek... három egészséges, élő fiút, amelyhez karácsony táján talán egy negyedik is születik. Juliana szíve összeszorult az együttérzéstől, amit a királyné iránt érzett. – Gyermeket vár? – Igen, és Henrik hazaküldte azzal, hogy angol földön hordja ki a gyermeket. – A király talán nincs tisztában azzal, mennyire sértő a királyné számára ez a Rosamunddal való hivalkodása. – Dehogynem, efelől ne legyenek kétségeid, azonban ahelyett, hogy próbálná kiengesztelni a királynét, a hatalmát fitogtatja Eleanor alattvalói fölött. A karácsonyt Poitiersben, Eleanor otthonában fogja tölteni, hogy bemutassa fiát, Henriket a Poitevin lordoknak. Eleanor Richárdot, a második fiút jelölte ki Poitou és Aquitania örököséül, a király azonban Henriket, a legfiatalabbat fogja a jövendő uralkodóként bemutatni. – A férfi félretette a tányért és jóllakottságában vagy elkeseredésében nagyot sóhajtott. – Hűbérurunk rendkívül jó taktikus. Juliana gyors pillantást vetett a férfira. – A Poitevinek nem ismerik el a fiatal Henriket hűbéruruknak? – A Poitevinek állhatatlan népek, akik hajlamosak lázadni, mihelyst Henrik figyelme másfelé fordul. Ha a királyné felkeresné őket és a segítségüket kérné... 33 A Király Parancsa

– Boldogan fellázadnának – fejezte be Juliana a mondatot. – És előfordulhat, hogy a lázadás elharapózna. Még jó, hogy a közeljövőben szándékozom fejlesztéseket eszközölni a kastélyomon. A férfi figyelme azonnal felé fordult. – Fejlesztéseket? Mondja el neki? Vajon hatást gyakorolna rá, hogy előrelátóan meg akarja erősíttetni kastélya védelmét, vagy olyan gyengeséget látna ebben, amit valamiképpen kihasználhat? – Meg akarom magasíttatni a védőfalat – mondta, és közben olyan figyelmesen nézte a férfit, ahogyan az őt. A férfi előrehajolt, a térdére támaszkodott, szeme élénken csillogott. – A külső védőfalad erősítést igényel? – Igen. Hallottam a keresztes lovagok által elfoglalt kastélyokon végrehajtott fejlesztésekről, és úgy döntöttem, magam is követem a példát. A férfinak láthatóan tetszett az ötlet. – Segíthetek neked. Tudok egy keveset a kastélyokról. Vajon igazat mond? A férfi felugrott, odament az ajtóhoz, és felnyalábolt egy nagy kupac havat a karjába. A kunyhó távolabbi falánál letette a keményre döngölt padlóra és egy halmot formázott belőle. – Itt ez a kiugró, amelyen a kastélyod áll. – Hullámos vonalat húzott a halom három oldalára. – Ez itt a folyó, amely védelmez téged. Itt a torony, a legmagasabb ponton, és ebben van a nagy csarnokod, a tárolókamráid, és talán egy kút, mivel ilyen közel vagy a folyóhoz. – A pálcáját beleszúrta az említett pontba, és kerítésként gyújtóst rendezgetett köré. – Különben még a konyhám is ott van, lent a kriptában – jegyezte meg Juliana kihívóan. – A kriptában? – A férfi ugyanolyan döbbent volt, mint mindenki más, amikor ezt meghallotta. – Miért jó, ha a konyhád a kriptában van? – Sokkal könnyebb a szolgáknak felvinni az ételt a lépcsőn. Könnyebb vizet forralni, ha a közelben van a kút. Szóval minden egyszerűbb és könnyebb. – Mintha lenne egy külön épület a kastélyod udvarán? – A férfi vállat vont. – Ezek a dolgok a nőkre tartoznak, és bár még sosem 34 A Király Parancsa

hallottam ekkora őrültséget, nem az én dolgom, hogy véleményt mondjak. Juliana tátott szájjal meredt a férfira. Egyetlen férfi sem, akit ismert – sem Sir Joseph, sem Hugh, sem Félix, sem az apja, mielőtt az érzelmei megváltoztak –, egyikük sem hagyta volna rá a konyha elhelyezését, fejet hajtva a tudása előtt. – Nem volt bajotok a tűzzel odalent? – kérdezte a férfi érdeklődve. – Nem. – Juliana lelkesen, hogy elmondhatja valakinek az újítását, aki értékeli alkotókészségét, gyorsan belefogott. Csináltunk egy földbe vájt tűzrakó helyet távol az oszlopoktól, amelyek a nagycsarnok padlóját tartják. A magasban aztán elhelyeztünk egy szellőzőcsövet, ami kivezeti a füstöt. – Tehát a kémény nem jelent rést a védelmi vonaladon. – Nem. – Juliana a tenyerét beletörölte a szoknyájába, és megosztotta a férfival legnagyobb sikerét. – És az ennivaló melegen kerül az asztalra. – Mindig azt mondom, hagyjuk a nőkre az életkörülmények javítását, a férfiakra pedig bízzuk a védelmet! – Hüvelykujjával a mellkasára bökött. – Ez én vagyok. Szóval itt van a mostani fal. A kastélyudvar ez a nyitott terület itt, a torony körül. Az udvarban van a kert, az istállók, talán... Juliana azonban már nem figyelt. Meredten bámulta a hóból épített halmot. A férfi ismerte a kastélya elrendezését. Nem mintha szokatlan elrendezésű kastély lett volna. Eltekintve a torony alatt található konyhától, ugyanolyan volt, mint a többi kőből emelt kastély, amelyek azután épültek, hogy Hódító Vilmos elfoglalta Angliát. Ez azonban azt mutatta, hogy a férfi tanulmányozta az otthonát, mintha kőműves vagy ács lenne, vagy esetleg egy harcos, akinek célja a kastély elfoglalása. A férfi most türelmetlenül mondott valamit, és Juliana szája kiszáradt, ahogy ránézett. Ez az ember nem egy egyszerű ács. – Még egy védőfalat akarsz emeltetni? – Úgy beszélt, mint aki képes az örökkévalóságig ismételgetni a kérdést, vagy legalábbis addig, amíg nem kap rá választ. – Nem. – Juliana megköszörülte a torkát. Beszéltetnie kell! Semmi olyasmit nem tudhat meg, amit nem akar elmondani neki, és ha tovább beszélteti, talán sikerül kifürkésznie a célját. – A jelenlegi védőfalat 35 A Király Parancsa

akarom megerősíteni... nem mintha most nem lenne elég erős – tette hozzá gyorsan. – Milyen változtatásokat tervezel még? Juliana rájött, hogy kénytelen lesz elmondani a férfinak, úgy beállítani a dolgot, mintha minimális hiányosságokról lenne szó. – Nem elegendő a védelem az íjászoknak a fal tetején. Pártázatot akarok építtetni, amely mögé elbújhatnak, és lőréseket, amelyeken keresztül lőhetnek. Akarok még egy tornyot és egy kaput – bosszúsan meredt a férfira –, most meg miért csóválod a fejedet? A férfi mosolygott Juliana ingerültségén. – Szükséged van egy külső védőfalra. – Mi értelme lenne még egy falnak? – kérdezte Juliana, gondosan megválogatva a szavait. – Már van egy falam, ami rendkívül erős. – Egy kastélynak több falra van szüksége, ami teljesen körülveszi, hogy hatékony legyen a védelme, és a belsőnek erősebbnek kell lennie, mint a külsőnek. – A fal tövében vizesárok húzódik. – Ujjával a férfi alkotására bökött. – Húzz egy árkot a játék kastély köré! A férfi engedelmeskedett, és közben azt mondta: – Ráadásul biztosan akkor épült, amikor I. Vilmos elfoglalta Angliát. Julianát bosszantotta a férfi tudálékos megjegyzése, ezért csak bólintott. – Annak pedig már száz éve! Az új kastélyok már több védőfallal épülnek, hogy a támadóknak több falat kelljen megmásznia, több lövedéket kilőnie, több nyílvesszővel szembenéznie. – Lelkesedésében kezének egy mozdulatával eltörölte a frissen húzott vizesárkot, gallyakat rakott végig a domb folyótól távoli tövében, majd ez előtt húzott egy új vizesárkot. – Látod? A kastélyod elhelyezkedése rendkívüli előnnyel szolgál. Egy külső fallal a folyó egyik partjától a másikig a kastélyod bevehetetlen lenne. Építhetnénk egy tornyot ide és ide... Hosszú pálcákat szúrt a földbe a külső fal széleinél, amelyek a folyóra néztek –, és a fegyvereseid, akiket ide állítanál, szemmel tarthatnák az egész környéket. – A belső fal őrtornyai is képesek lesznek ellátni ugyanazt a feladatot – mondta Juliana kimérten. 36 A Király Parancsa

– A belső falra is építünk tornyokat – értett egyet a férfi. – De ez a védőfal az első. Tervezünk egy kaput, ami önmagában is valóságos erődítmény lesz. – Izgatottan dörzsölte a kezét, és a gallyak között egy megfelelőt keresett, amely a kaput jelölheti. Miközben a vastag, gömbölyű gallyat elhelyezte a külső fal közepén, Juliana azon tűnődött, vajon mikor csúszott ki a kezéből kastélya átépítése, ez az idegen miért tervezi ilyen lelkesen az erősítéseket és miért beszél úgy, mintha majd ő felügyelné a munkálatokat. – Mi haszna van egy ilyen kapunak? – A kapu a védelem leggyengébb pontja. Egy rés a falon. – De szükséges rés. – Természetesen szükséges. Egy szóval sem mondtam, hogy zárasd le, nem? – kérdezte türelmetlenül. – Egy rendesen megépített kapu esetében az ellenség egy kis nyíláson kényszerül keresztülfurakodni, ahol köveket, folyékony kátrányt lehet a fejükre önteni, és kapurostéllyal csapdába lehet őket ejteni. Egy rendesen megépített kapu a kulcsa lehet az ellenség vereségének. Juliana felhagyott a kötekedéssel. Miért játssza az ördög ügyvédjét? Ezt a vitát már lefolytatta egyszer Sir Josephfel, annyi különbséggel, hogy akkor ő az új módszereket védelmezte, Sir Joseph pedig a hagyományosakat. Akkor beadta a derekát és elfogadta Sir Joseph változatát, de ez az idegen férfi értelmesen és jól értesülten beszélt azokról a dolgokról, amelyeket mindig is szeretett volna tudni. Nála csak egy kastélyépítő mester tudhat többet. A gondolat szöget ütött a fejébe. Csak egy kastélyépítő mester tudhat többet. Egy mester. Emberek és tudományok mestere. Mesternek, úrnak gondolta, egy úr hatalmával és erejével. Annyira megrémült tőle, hogy képtelen volt tisztán gondolkodni, de... Tanulmányozni kezdte a férfit és alkotását. Lehetséges? Gondosan megválogatva szavait, így szólt: – Alaposan tanulmányoztad a kastélyokat. A férfi kinyújtotta a kezét, hogy Juliana lássa rajta a piszkot, a repedéseket és az olvadozó havat. – Ha nem lennék tisztában a kastélyok szerkezetével és felépítésével, ma nem lennék szabad ember. Szabad ember. Nem áll senkinek a szolgálatában, vagyis szabad. Ez azt jelenti, hogy olyan értékes szolgáltatásokat nyújtott az urának, hogy 37 A Király Parancsa

az felszabadította. Most, hogy rájött az igazságra, vádlón nézett a férfira. – Te vagy a kastélyépítő mester, akiért üzentem!


3. fejezet Helyenként a hó Raymond derekáig ért, de kitartóan gázolt benne, új munkahelye felé tartva. Maga sem hitte, hogy sikerült Lady Julianával elhitetnie, hogy kastélyépítő mester. Kastélyépítő mester, aki felelős a tervezésért, kőműves –, ács és kovácsmunkákért. Mindezek közül csak a tervezéshez értett, mivel egy lovagnak a sikeres rajtaütés érdekében tudnia kell felmérnie egy kastély védelmét. Raymond felderült. Valójában milyen nehéz lehet megépíteni egy védőfalat? A háta mögött Juliana szólalt meg durcás hangon. – Raymond mester, remélem, tudod, mekkorát csalódtam benned! Raymond megállt, nagyokat lélegezve a jéghideg levegőből. – Milady, olyan gyorsan haladok, ahogy csak tudok. – Nem erről beszélek! – csattant fel a nő. – Tavasszal üzentem érted, rögtön azután, hogy Henrik király engedélyezte a kastély megerősítését. Az engedélyhez csatolt egy királyi ajánlást, hogy fogadjam fel az ő legjobb kastélyépítőjét, és ígéretet, hogy nyár végére ideküldi az illetőt. Egy hónap múlva karácsony. Hol voltál eddig? Raymond körülnézett: fehér és kék árnyakba öltözött ősöreg fák, hóval borított dombok. Felpillantott az égre, amely még mindig felhőktől volt terhes, majd Juliana mögé nézett, aki a lovát vezette. – Milady, nem hiszem, hogy ez lenne a megfelelő hely vagy idő... – Raymond mester, a helyet és az időt én döntöm el! – vágott a szavába a nő. – A nyarat kétségtelenül Henrik udvarában töltötte semmittevéssel, fogadva a nemesek elismerését a király dordogne-i kastélyának felépítéséért. Nevének ismételgetése és újonnan kapott címe bosszantotta Raymondot. Juliana így akarta emlékeztetni a helyére és figyelmeztetni, nehogy elszámítsa magát az előző este és a ma reggel miatt. Raymond a hóna alá dugta a kezét, hogy megmelegítse, és tiltakozón a fejét rázta. – Milady, a képzeleted... – Az én képzeletemmel nincs semmi gond! Akkor jössz ide, amikor nyakunkon a legnagyobb tél, és tavaszig itt akarsz élni az én költségemen. – Közelebb lépett hozzá. – Nos, gondold át a helyzetet 39 A Király Parancsa

újra, Raymond mester! Igen, itt maradhatsz a kastélyban, ugyanis ha hagynálak elmenni, csak az angyalok tudják, mikor térnél vissza, de lesznek feladatok, amelyeket rád bízok. – Minden általad rám bízott feladat megtiszteltetés számomra, de mint kastélyépítő mesternek... – a cím furcsán hangzott a saját szájából, ezért megismételte –, mint kastélyépítő mesternek, nekem más feladataim is vannak, amelyekkel a tavaszi munkálatokra készülök. Ezért jöttem akkor, amikor jöttem. – És melyek ezek, Raymond mester? – kérdezte a nő. – Ásás és... – Juliana láthatóan igyekezett elfeledtetni vele előző napi pánikját, de most már olyan volt, mint egy házsártos halászfeleség. Raymond nem volt hozzászokva az ilyen bánásmódhoz, és bosszankodott is miatta, de közben erősen törte a fejét – ...és szerszámkészítés. – A föld fagyos. A nő hangsúlya pattanásig feszítette idegeit. – Csákányokat készítek. – Hm! – Juliana lökött rajta egyet. – Haladjunk tovább! Hideg van. Raymond ugyan engedelmeskedett, de képtelen volt megállni, hogy meg ne jegyezze: – Mondtam, hogy ma még ne próbáljuk elérni a Lofts-kastélyt. Juliana úgy tett, mintha nem hallaná. Nem vett róla tudomást, és ezt is olyan előkelően tette, mint mindent, amióta fény derült Raymond „kilétére”. Dölyfössége miatt azonban zavarban volt, ugyanis beszéde felgyorsult és sokkal dühösebb volt, mint ami indokolt lett volna. – Miért nem mondtad meg, hogy ki vagy? Raymond lehajtotta a fejét, igyekezve alázatot vinni a mozdulatba. – Amint azt te is mondtad, késtem. Reméltem, talán sikerül kiengesztelnem téged, mielőtt felfedem kilétemet. – És szemügyre venni a kastélyom elrendezését – tette hozzá Juliana. – Mondd csak, minden kastélyépítő ilyen rátarti, mint te? – Dolgozott neked már korábban is kastélyépítő? – Raymond átkozta a reményt, ami hangjából kicsendült, és a következő pillanatban rálépett egy hólepte, befagyott tócsára. Juliana elkapta, mielőtt eleshetett volna, és nagyon elégedettnek látszott, talán saját ügyessége, talán Raymond ügyetlensége miatt. 40 A Király Parancsa

Miközben leseperte a havat a köpenyéről, válaszolt a kérdésre, jóval udvariasabban, mint korábban bármikor. – Nem. Apám soha nem merte megkockáztatni, ugyanis István uralkodása alatt mindenki csak a legszükségesebb javításokat merte elvégeztetni. Aztán Henrik lépett a trónra, és mi vártunk és reménykedtünk. Amikor a király a tengerbe szórta a flamand kereskedőket, és a bandita-bárókat megfutamította, reményünk beteljesedett. – Könnyebb rendet tartani a király törvénykezésének árnyékában – jegyezte meg Raymond. Juliana egyetértőn bólogatott. – Ha nem így lenne, a kastélyomat porig rombolták volna két téllel ezelőtt, amikor apám meghalt. – Egy keménykezű uraság nélkül az emberek mindent megtesznek, amit csak mernek, anélkül, hogy törvényt szegnének. – Juliana arca megrándult, mire Raymond megkérdezte: – Kik az ellenségeid? – Ellenségeim? – A keserű mosoly nem illett a nő különleges szépségű arcára. – Nem ellenségek, csak azok, akiket egykor a barátaimnak hittem. – Értem. – Nagyjából értette is. A barátok kapzsivá válnak, amikor szembesülnek a meggazdagodás lehetőségével, és Juliana barátai megbízhatatlannak bizonyultak. – És a férjed? – Millard beteges ifjú volt, és apám gyámfia. Tíz évvel ezelőtt halt meg, amikor gyermekágyas voltam a kisebbik leányommal. Arcán nyoma sem volt fájdalomnak, sem a szerelem emlékének. Raymond feltételezte, hogy házasságuk politikai meggondolásból köttetett, amelyhez Juliana apja ragaszkodott, növelve ezzel a család vagyonát. Lényegtelen része volt életének, és nem ez okozta gyanakvó óvatosságát. – A királyné akkor szülte Richárdot, akit Poitou és Aquitania örökösévé jelölt ki. A nagyobbik lányom tizenegy évet számlál, és abban a hónapban született, amikor Henrik trónra lépett. – Szája mosolygott, de szeme szomorúságtól volt homályos. – Apám azt mondta, termékenységem megjósolta a nemzet eseményeit. – Elpirult, mintha úgy érezte volna, túl sokat mondott, és gyorsan megkérdezte: – Most miért állsz ott? Nem érünk haza sötétedés előtt, ha nem szedjük a lábunkat. 41 A Király Parancsa

– Ahogy kívánod, milady – Raymond visszatért kimerítő feladatához, és azon tűnődött, vajon ez a félig körvonalazódott terve megéri-e a kivitelezést, Juliana nem fog-e átlátni a csalásán, és ha igen, hogyan fog viselkedni. Tűnődését egy lehulló hópehely zavarta meg, és gyorsan felnézett az égre. Újabb és újabb érkezett lebegve a magasból. – Szent Sebestyén nyila! – mordult fel. – Most aztán megint benne vagyunk! – Menjünk vissza? – kérdezte Juliana. – El sem kellett volna indulnunk! – vágta rá Raymond dühösen. – Siránkozással nem oldunk meg semmit! – jegyezte meg Juliana, és mintha zavarban lett volna. – De legalább jobban érzem magam tőle. – Pedig már most jobban érezte magát, ugyanis valakinek meg kellett hoznia a döntést, hogy elhagyják a kunyhót vagy sem. Juliana egyértelműen magára vállalta a felelősséget, és Raymond nem is értett egyet a döntésével – nos, egykor ő is követett el hatalmas ostobaságokat. – Úgy gondoltam, az a legjobb, ha megpróbálunk visszajutni a Lofts-kastélyba az első csendes napon a vihar után. A mókusok rendkívül vastag bundát növesztettek az idén, a szitakötők vastagon ellepték a talajt, és ebből tudom, hogy nagyon kemény tél elé nézünk. Akár egy teljes holdig is a kunyhóban ragadhattunk volna. Raymond próbálta kipislogni a havat a szeméből, amely egyre sűrűbben hullott a gyorsan hűlő levegőben. – Hátulról fúj a szél. A vihar szárnyán érkezünk a kastélyba. Feltételezése nevetségesnek bizonyult. Mire elérték a felvonóhidat, a szél valósággal tombolt körülöttük és a szakadó hótól az orrukig sem láttak. Raymond átkarolta Juliana vállát, és szinte vonszolta magával, a ló mögöttük baktatott, és néha neheztelve megbökdöste őket az orrával. A kastély udvara üres volt. Senki nem őrizte a falakat. A toronynak az alsó szinten nem volt ajtaja, amely ugyan primitív védekezési módszer volt, de rendkívül hatékony, ám ez azt jelentette, hogy Lady Julianának várnia kellett addig, amíg egy létrát leengedtek föntről, hogy bejuthasson a saját otthonába. Raymond hosszan kiabált és rugdosta az istálló ajtaját, mire futva megérkezett a lovászfiú, aki döbbenten meredt rájuk, és néhány lépést hátrált a két alaktól, akik leginkább mozgó hóemberekre hasonlítottak. 42 A Király Parancsa

– Törődj a lóval! – szólt rá Raymond. – Én majd gondoskodom a ladyről. A fiú engedelmeskedett az ismeretlen uraság parancsának, és percek alatt ellátta a lovat. Miközben Raymond lehámozta a jeges sálat Juliana arcáról, egy másik ember lépett ki az árnyékból. – Milady? – Hangja felindult volt. – Milady Juliana? Szent Wilfred tűje! Asszonyom, mit csináltál kint ilyen viharban? – Hazafelé tartottam – felelte Juliana rekedten. – Jaj, asszonyom, reméltük, hogy behúzódsz valahová, ugyanakkor attól féltünk, hogy ezt fogod tenni, amit tettél! – Csettintett a nyelvével, és kíváncsian, viszont annál kevesebb tisztelettel szemrevételezte Raymondot. – Nos, áldott legyen visszaérkezésed pillanata! Megyek és elmondom nekik. Kirohant az istállóból, de két újabb segéd érkezett futva, és boldog kiáltásaik örömöt csempésztek Raymond szívébe. Tehát szeretik az úrnőjüket. Figyelte, ahogy takaróikba bugyolálták Julianát, és hallgatta, amint a csaknem halálra fagyott nő angol nyelvükön megköszöni nekik. Tehát vette a fáradtságot, és megtanulta a szolgálói nyelvet. Ezek a segédek is olyan kíváncsian tanulmányozták, hogy Raymond eltűnődött, vajon milyen fogadtatásban részesítenek egy vendéget, aki nem úrnőjük társaságában érkezik. Raymond szívesen maradt volna az istállóban, de a széna miatt itt nem lehetett tüzet rakni, és csupán az állatok testmelege tartotta a hőmérsékletet fagypont felett. – Tűz közelébe kell kerülnünk, milady – figyelmeztette Raymond. – Elégedett vagy azzal, ahogyan ellátták a lovadat? – Meg sem várta a válaszát, rávágta: – Akkor menjünk! Tétovázás nélkül kisietett az ajtón, és ahogy Raymond követte, hamarosan rájött, miért. Két alak igyekezett lefelé a felső szintről leeresztett létrán, majd amikor leértek, vad sikollyal repültek Juliana felé. Juliana kitárta a karját és futva indult feléjük. A lányai. Amikor összetalálkoztak lezuhantak a hóba, birkóztak, ölelték, csókolták egymást. Raymond tisztes távolságban megállt. Nem látta a lányok arcát, gesztusaikból azonban áradt a szörnyű aggódás utáni megkönnyebbülés. A szeretet úgy sugárzott a kis csoportról, mint egy csillag sugarai. Raymond elképedve nézte őket, szeme szúrt, lába sajgott a hidegtől. Hallott történeteket az anya és gyermeke közötti szeretetről, de 43 A Király Parancsa

romantikus mesének vagy csupán a parasztok között létező valóságnak gondolta. Ahogy Juliana a lányaival összekapaszkodva a létra felé lépkedett, Raymond nagyot gondolt. Elhatározta, hogy egy nap része lesz ennek a varázslatos körnek. Egy nap Juliana és a lányai ugyanígy fognak hozzá rohanni, ha visszatér hozzájuk. Először a lányok, majd Juliana felkapták a szoknyájukat, és mászni kezdtek fölfelé a létrán. Raymond szorosan mögöttük haladt, hogy megóvja őket egy esetleges megcsúszástól és leeséstől. Valójában azonban szerette volna közelről tanulmányozni ezt a köteléket anya és leányai között, és látni, van-e versenytársa, aki hozzá hasonlóan a gyengéd érzelmekre pályázik. A bejáratnál fiatal fegyveres férfi állt, aki kiabálni kezdett. – Milady? Milady, annyira örülök, hogy látom, de hogy jutott haza ilyen időben? – Lelkesedése egy pillanat alatt lelohadt, amikor tekintete találkozott Raymondéval. Ugyanaz a kíváncsiság tükröződött benne, mint a lovászokéban, némi ellenségességgel fűszerezve. Juliana és gyermekei eltűntek a sötét járatban, Raymond pedig könyökkel félretaszítva a katonát, követte őket. A katona azonban beállt mögé és csaknem a sarkára lépett a rövid lépcsősoron. Raymond felfigyelt a keskeny fordulókra, amelyek nagy segítségére lehettek a védőknek, de különösebben nem foglalkozott vele. Előtte feltárult egy ajtó, ahonnan fény áradt ki. A kíváncsiság és egy lökés hátulról bejuttatta a nagycsarnokba, ahol a szemét azonnal csípni kezdte a vadul lobogó tűzből áradó füst. Az elmúlt hetek magánya után úgy érezte, a terem dugig van emberekkel. A szolgálólányok sikkantásai keveredtek férfiak mélyebb kiáltásaival, és mindnyájan izgatottan kavarogtak úrnőjük körül. A néha támadt réseken keresztül Raymond két csuklyás alakot látott, az egyik gyermek méretű, a másik majdnem akkora, mint az anyja. Ez meghökkentette Raymondot, mert bár Juliana mondta, hogy nagyobbik lánya tizenegy éves, nem gondolta, hogy az a lány szinte kész nő. Juliana átölelte lányai vállát, akkor sem engedve el őket, amikor a szolgálólányok kezdték levetkőztetni. Lekapták róla a köpenyét, kalapját, kesztyűjét, de ő csak ölelte a lányokat. – Mindketten jól vagytok? Melegben voltatok? – Juliana mosolyogva fordult a kisebbikhez. – Van rajtad cipő, Ella? A kislány büszkén mutatta a lábát. 44 A Király Parancsa

– Ügyes vagy – dicsérte meg Juliana. – És te, Margery? Te... – Anya, megsebesültem – vágott közbe Ella. Juliana egyáltalán nem látszott aggodalmasnak, de azért megkérdezte: – Hogyan sebesültél meg? – Az ujjam. – Ella feltartotta sérült kezét. Raymond észrevette, hogy a gyermek nem válaszolt a kérdésre, Juliana azonban ettől függetlenül lehajolt és megpuszilta az ujjacskát. – A tüzet piszkálta, amikor senki sem figyelt, és megégette magát – magyarázta Margery. Ella rámordult, Margery viszonozta. – Lányok! – szólt rájuk Juliana gépiesen, majd megsimogatta Margery arcát. – Jól vagy? Margery mosolygott és bólintott, de Raymond látta, hogy a szája széle megremeg. Margery nagy léptekkel közeledett élete nehéz szakaszához. A gyermekkor hamarosan mögötte marad, ugyanis teste már most a bimbózó szépség jeleit mutatta. Juliana köpenyét Margerynek, kesztyűjét Ellának adta. – Ezeket tegyétek el, kérlek! – Margery egy pillanatig tétovázni látszott, mire Juliana megveregette a vállát. – Később majd beszélünk. – Anya, ki az az ember? Ella hangja az egész nagycsarnokban hallható volt, és hirtelen tucatnyi szempár szegeződött Raymondra. – Nem fontos – felelte Juliana határozottan. – Kérlek, tegyétek azt, amit mondtam, lányok! Még hogy nem fontos? Így leszólni őt abban a csarnokban, ahol egykor uralkodni fog... A hirtelen tapasztalt dühroham meglepte Raymondot. Igenis fontos! Ő a király unokaöccse, jelentős normann birtokok és egy ősi cím örököse. Soha többé nem fog táncolni a vacsorájáért, nem fog menekülni az ostorcsapás elől és nem fog úgy dolgozni, mint egy paraszt. És ha Lady Juliana azt hiszi, hogy ilyen könnyen félreállítható, akkor nagyon téved. Hirtelen észrevette, hogy dühösen mered a nőre, és bár az árnyékban állt, ellenségessége így is érzékelhető volt. A szín, ami visszatért az arcára, hirtelen eltűnt róla. Gyermekeit a sarokban álló nagy ágy felé tolta, majd megfeszített vállal és remegő állal szembefordult Raymonddal. 45 A Király Parancsa

Raymond majdnem elnevette magát a nő hősiessége láttán, amely egyáltalán nem volt odaillő egy emberekkel teli teremben, és azon tűnődött, miért látszik félelme olyan őszintének. Raymond tett egy lépést, elszánva magát, hogy közli valódi nevét és szándékát, nem törődve a nő érzéseivel, amikor a fiatal fegyveres közéjük lépett. – Mi dolgod van itt? – kérdezte a katona, kezét a tokon nyugtatva, amely a kését rejtette. Az izmos vállak és a sebhelyek harcedzettségről árulkodtak, és az acélos felhang kérdésében józanságra intették Raymondot. Halk, visszafogott hangon válaszolt. – Kastélyépítő mester vagyok, akit Henrik király küldött, hogy falat emeljek őfelsége birtokán. A fiatal férfi szeme elkeskenyedett. – Én Layamon vagyok, a fegyveresek parancsnoka Sir Joseph távollétében. Mi az az aranykarika, amit viselsz? Raymond, aki már hozzászokott a barbár ékszere okozta csodálkozáshoz, megsimogatta a fülbevalót, és a jókedv legkisebb jele nélkül elmosolyodott. – Ez egy egykor átélt kemény megpróbáltatás jele, amit azért viselek, hogy emlékeztessem magamat a fájdalomra. – Gondolom, más a divat arrafelé, ahonnan jöttél. – Layamon kinyújtotta a kezét, de nem udvariasságból. Tenyérrel fölfelé, követelőn. – Biztosan rendelkezel valamiféle igazolással őfelsége megbízásáról. A fenébe! Ez a Layamon távolról sem olyan jóhiszemű, mint Lady Juliana, akinek eszébe sem jutott bizonyítékot kérni. Raymond benyúlt az erszényébe és előhúzott egy levelet. Layamon óvatosan elvette és a fény felé fordult vele. A levélen piros viaszban Henrik pecsétje látszott, és amikor meglátta, Layamon arca felderült. – Ez tényleg a királytól származik – jelentette ki és széthajtogatta a dokumentumot. – Amint azt már az első sorokból láthatod, királyunk elismeréssel nyilatkozik rólam és képességeimről – mondta Raymond. Azon képességéről, amelynek segítségével elcsábíthatja Lady Julianát, de esze ágában sem volt megismételni a Henrik által leírt sorokat. Ehelyett a fiatal férfi szemét figyelte, amely ide-oda ugrált a papíron, és megkönnyebbülve jött rá, hogy Layamon nem tud olvasni. Juliana 46 A Király Parancsa

azonban igen, legalábbis azt állította. Vajon ő maga is ellenőrizni akarja majd az iratot? Vagy nem akarja ily módon megszégyeníteni fegyveresét, mintha nem bízna bölcsességében? Juliana forralt bort kortyolt és Layamont figyelte. Raymond megbökte a fiatalembert. – Szerintem az úrnőd beszélni akar veled. Layamon bűntudatosan felkapta a fejét. – I-igen – dadogta. – Minden bizonnyal a felvonóhídról akar kérdezni. – Raymond kivette a király levelét Layamon ernyedt ujjai közül és visszatette az erszényébe. – Layamon! – kiáltotta Juliana. – Miért hagytad lent a felvonóhidat? A fiatalember buzgón válaszolt. – Úrnőm, számítottunk a visszatérésedre, ezért úgy gondoltam, az a helyes, ha nem húzom fel. – Úgy érted, Anglia és Wales minden seregére számítottál? – Nem, úrnőm. – Layamon a cipője orrát nézegette. – Ilyen időben nem. Nincs az a sereg, ami útra kelne ilyen időben. – A fal tetején sem őrködött senki. – Juliana száját összeszorítva járt körbe. A lányaira pillantott és halkabbra fogta a hangját. – Mit gondolsz, mi történt volna, ha arra térek vissza, hogy a gyermekeimet elrabolták? – Felköttettél volna – válaszolta Layamon. – Azonban voltak őrök a falon, amíg az első azzal nem jött be, hogy lefagyott több lábujja. Biztos voltam benne, hogy nem akarod ily módon elpazarolni a katonáidat. Számtalanszor mondtad, hogy ha vigyázok az emberekre, te és Sir Joseph gondoskodtok a védelemről. Úgy tűnt, Layamon egyszerű, őszinte válasza hallatán elpárolgott Juliana bosszúsága, és lenézett saját sajgó lábujjaira. Raymond tudta, hogy Layamonnak igaza van. Ilyen időben nincs az a hadsereg, amely képes lenne menetelni. Még ha ellenség érkezne, magában vagy kis csapattal, akkor sem lenne más dolga, mint hogy a tűz melegét élvezze. Vajon a lady átlátja ennek a logikáját, és ha igen, beismeri? Juliana kiállta a próbát, amikor azt mondta: – Helyesen cselekedtél. De azért most már vonjuk fel a hidat, rendben? 47 A Király Parancsa

– Az emberek már kint vannak, hogy leseperjék róla a havat. Mihelyst elkészültek, azonnal felvonjuk. – Layamon gyorsan meghajolt. – Megyek és ellenőrzöm őket. Juliana még utánaszólt, mielőtt megszökhetett volna. – Utasítsd a szakácsnőt, hogy ma este minden embernek készítsen egy ráadás szelet sült sonkát, és köszönd meg a nevemben! És fogadd el ezt – levett egy ezüsttel gazdagon díszített ivókürtöt a helyéről – hálám jeléül helyes döntésedért. Az ivókürt sokkal pompásabb darab volt, mint hogy azt egy katona kapja, függetlenül a beosztásától, de mielőtt Raymond tiltakozhatott volna, Layamon maga is így szólt: – Nem, úrnőm, ezt nem fogadhatom el. Nem való nekem. Megpróbálta visszaadni Julianának, de a nő nem vette el. – Te kaptad ajándékba. Élvezz minden sört, amit belőle iszol! A fiatalember kinyújtott kezében tartotta az ivókürtöt, de Juliana már elfordult tőle a gyermekei felé, akik az ajtóban várták. Layamon pillantása szeretettel simogatta a kürtöt, majd ismét megpróbálta visszaadni, de Juliana egy intéssel elküldte. – A felvonóhíd! – emlékeztette a férfit éles hangon. Layamon majdnem megbotlott a saját lábában, annyira sietett, hogy teljesítse a parancsot. Ella remegő hangja törte meg a csendet. – Az nagyapa ivókürtje volt. – Valóban. – Juliana felemelte a hangját, hogy az egész teremben hallható legyen. – Tökéletes ajándék annak az embernek, aki hamarosan átveszi a helyőrségem fölötti parancsnokságot. A jelenlévőknek egy emberként állt el a lélegzete. – És Sir Joseph? – kérdezte Margery. – Sir Joseph rászolgált a pihenésre. A parancsnoki feladatok annyira megszaporodtak mostanában, hogy az már túl sok az ő korosodó vállának. Ideje, hogy átadja a szolgálatot valaki másnak. – Juliana nyugodt hangon tette meg bejelentését, de pillantása Raymondra ugrott, mintha elismerést várna tőle. Ekkor azonban eszébe jutott, hogy egy vendégnek kijár a vendégszeretet. – Ez az ember itt Raymond mester, a mi kastélyépítőnk, aki végre megérkezett hozzánk. Adjatok neki innivalót, száraz ruhát és egy helyet a tűz mellett! Holnap kiválasztja az embereit a jobbágyaim közül, és elkezdi a munkát. 48 A Király Parancsa

A szolgák az idegenekhez nem szokott emberek kíváncsiságával és gyanakvásával néztek Raymondra, aki keményen, kitartóan állta a tekintetüket. Amikor megnyugodni látszottak, Raymond hátratolta a csuklyáját és levette a kalapját. A nőkből elragadtatott sóhaj bukott ki, és három bögyös menyecske azonnal futva indult feléje. Raymond képtelen volt megállni, hogy ne nézzen Julianára, annyira kíváncsi volt, mit szól a nő ehhez a nagy érdeklődéshez, de csaknem fájdalmas arckifejezése nagyon meglepte. – Fayette, te is segíts levetkőztetni a mestert! – parancsolta. Juliana szobalánya ellépett úrnőjétől, láthatóan csodálkozva az utasításon, de Juliana intett, és a lány engedelmesen pukedlizett. A Raymondhoz közeledő Fayette mindentudó mosolya aztán mindent megmagyarázott; a lány tudta, hogyan kell örömöt szerezni egy férfinak. Juliana megadta számára a lehetőséget, hogy válasszon a négy lány közül, vagy akár mind a négyet megkaphatja, neki azonban egyik sem kellett, ő Julianát akarta, és bármit megtett volna, hogy megkaphassa. Raymond egy intéssel visszaküldte a nőket. – Tudok gondoskodni magamról, de ha meleg ételt készítenétek úrnőtök és az én számomra, őszintén hálás lennék. – Biztosan kövér – hallott egy nem is túl halk suttogást, mire mosolyogva levette a köpenyét. Fayette nyílt elismeréssel nézett végig Raymondon, és elvette tőle a levetett ruhákat. Közben hozzásimult és megkérdezte: – Biztos vagy benne? – Teljesen biztos. – Raymond tekintete Juliana felé kalandozott, aki egy nagy karosszékben ült a központi tűz mellett, térdén két lányával. Fayette minden bizonnyal észrevette ezt, mert csípőre tette a kezét és azt mondta: – Nem, arrafelé nem lesz szerencséd. Nem bízik a férfiakban. Jobban jársz velem, megajándékozlak egy jó menettel. – Köszönöm a tanácsot – mondta Raymond olyan hangsúllyal, ami egyértelművé tette, hogy pontosan az ellenkezőjét gondolja, mire a lány sértetten otthagyta. Raymond odament a tűzhöz, és melengetni kezdte a kezét. A lángok szikrákat szóró vörösén keresztül figyelte a kis családot, majd egy idő múlva megszólalt. 49 A Király Parancsa

– Milady, üzennem kell az embereimért, és ha megengeded, ezt azonnal meg is tenném. Raymond kérése hallatán szétfoszlott az anyai burok hármójuk körül. Vajon érdekelte, hogyan fog reagálni ennyi női bájra és kellemre? Szerette volna, ha társat választ magának a szolgálólányai közül, vagy azt szerette volna, ha nem? A nő arca semmit sem árult el, amint azt mondta: – Az embereidért? Idegenek? Itt, az én kastélyomban? – Bizony – bólogatott Raymond. – A kőművesmesterem, a kovácsom... – Nekem is van kőművesem, és kovácsom is – vágott a szavába Juliana. – Aminek nagyon örülök. A mestereimnek szüksége lesz a segítségükre. Azonban egy ekkora feladat elvégzéséhez a megfelelő képesítésű emberekre lesz szükség. – Hány emberről lenne szó? Raymond a fülbevalóját morzsolgatva úgy tett, mintha gondolkodna. – Tízről. Sejtette, hogy a nő tiltakozni fog, és nem is tévedett. – Tíz ember? Egyetlen fal miatt? Az egy egész csapat! Raymond ekkor ravaszul azt mondta: – Ha az embereim zavarnának téged, akkor talán egy emberrel is elboldogulok. Juliana megkönnyebbülése szemmel látható volt. – Egy... igen, egy másik embert idehívhatsz. Raymond igyekezett leplezni diadalát, miközben hozzátette: – És két nő. – Két nő – ismételte Juliana lassan. – Miért van szükséged neked két nőre? – Miért van szüksége egy férfinak nőre? – Raymond a tűzbe meredt, és magában nagyon szurkolt. Hidd azt, hogy a nők nekem kellenek, imádkozott. Hidd azt, hogy lefoglalnak éjszakánként! Hidd azt, hogy ők majd sikerrel járnak ott, ahol szolgálólányaid kudarcot vallottak! Juliana vívódása hosszú volt, fájdalmas, és egyértelműen mutatta, a szolgálólány igazat mondott. Juliana egyetlen férfiban sem bízott. Végül azt mondta: – Ahogy kívánod. Üzenj az embereidért! Mikor tudsz kezdeni? 50 A Király Parancsa

– Három hét múlva – felelte Raymond, próbálva elfojtani diadalmas vigyorát. – Kastélyfalat kell építeni? – Raymond főlovagja és kísérője Lady Juliana kastélyának udvarán haladt keresztül. Ahogy a nap felbukkant a védőfal fölött, megvilágította rezzenéstelen arcát. – De hiszen nekünk fogalmunk sincs, hogyan kell kastélyfalat építeni. Az együtt töltött kemény évek alatt Raymond megtanult olvasni Keir gondolataiban akkor is, amikor titokzatosnak tűnt, és Keir most egyértelműen azt hitte, hogy barátjának teljesen elment az esze. Raymond egy tapasztalt udvaronc bájával kérdezte: – Mi a gond? Az építés nem lehet olyan vesződséges, mint az ellenség vonalain való áttörés. Keir nem harapott rá a csalira. – Egyetlen foglalkozáshoz sem értesz! Raymond bűntudatosan vigyorgott, miközben megálltak a felvonóhídon. – Arra gondoltam, hogy építünk egy falat a domboldalon. A távolba mutatott. – Látod? Lady Juliana emberei csákányokkal és kapával már neki is álltak az alap kiásásának. Keir hangja kifejezéstelenül csengett. – Te vagy a legügyetlenebb ember, akit valaha ismertem. A hó elolvadt, de a föld még félig fagyos, a másik fele pedig sár. Nincs könnyű dolga az embereknek. – Azt sem tudod, hogyan működik egy vízkerék. A helyi kőműves leadta a rendelést homokkőre a helyi kőfejtőben. A bányamester el akarta halasztani a fejtést tavaszra, de én meggyőztem... – Kovács voltam – szúrta közbe Keir. Raymond felhagyott az udvariaskodással. – Nem felejtettem el. Ahogyan azt sem, hogy vér és verejték árán tanultad ki a szakmát: egy szaracén hajó végében. Reméltem, segítesz nekem ebben a kis csalásban, de ha képtelen vagy szembenézni a megaláztatással, amit az ilyen munka jelent, én nem erőltetlek. – Tudom, hogy nem. – Keir beakasztotta hüvelykujját az övébe és a kezére meredt. Csak a hüvelyk – és mutatóujja maradt meg, a többi odalett egy régi amputáció során. Hangjából, amikor megszólalt, szinte 51 A Király Parancsa

sütött az elégedettség. – Ezért megteszem, amit kívánsz. Ráadásul a kovácsmesterségnek is megvan a maga méltósága. Raymond rezignáltan várta a sértést, és Keir nem okozott csalódást. – Több benne a méltóság, mint az istálló kiganézásában. – Nagyon szereted felidézni! – mondta Raymond szemrehányóan. Keir végigsimított lelógó, szürke bajuszán, ami színben élesen elütött sötétbarna hajától. – Egyáltalán nem. Nem kell felidéznem, ugyanis sosem felejtem el. Raymond nem először tűnődött el rajta, hogy az Írországnak nevezett sziget minden lakója annyira tárgyilagos-e, hogy az már az érzéketlenséggel határos? De aztán arra jutott, hogy ez nem így van; szívesebben gondolt úgy a barátjára, mint egy különösen tartózkodó személyre. – A hitetlenek nem sok hasznát vették a keresztény lovagok képességeinek, és mi tulajdonképpen nem voltunk mások, mint rabszolgák. – Raymond jóindulatúan hátba veregette Keirt, majd miután a férfi ismét tudott lélegezni, hozzátette: – Ez is azt mutatja, hogy a hitetlenek is Isten zenéjére táncolnak. Ha a gazdám nem kényszerített volna, hogy megtanuljuk a szakmákat, kovácsmesterség, kőművesség, asztalosság, sosem menekültünk volna meg. Most pedig felhasználjuk ezeket a szakmákat, hogy feleséget szerezzünk nekem. Keir láthatóan nem értette a ravasz fortély értelmét. – Szeretnélek emlékeztetni, hogy bár én kitanultam a kovácsmesterséget, azért még nem tudok felépíteni egy kastélyt. A te tudatlanságodat nem rejthetem az én tudásom mögé, mivel nem rendelkezem ilyen tudással. Miért nem állsz oda egyszerűen a nő elé, mondod meg, ki vagy és követeled, hogy menjen hozzád feleségül? – Mert nemet mondana, és én irtózom a gondolattól, hogy erőszakot alkalmazzak a jövendőbelimen. – Tehát nem a szaracénok között átélt szenvedéseid miatt van ez a vonakodás. Keir tapintatlan feltételezése eszébe juttatta Raymondnak, kivel beszél. Karját széttárta, ezzel a gesztussal jelezve, kizárólag Keir számára, kínos helyzetét. – Egy igazi lovag nem hagyja, hogy egy olyan kis teremtmény, mint egy nő, érzései határozzák meg a sorsát. 52 A Király Parancsa

– Egy igazi lovag nem hagyja, hogy mások véleménye eltérítse eredeti szándékától. – Keir jellegzetes mozdulattal összekulcsolta kezét a háta mögött. – Ugyanakkor kíváncsi lennék, miért tiltakozik a hölgy e házasság ellen. Henrik király téged két szép kastéllyal ajándékoz meg, de a nőt is megajándékozza, méghozzá egy férjjel, aki nem veri, nem lop tőle, és aki egyes nők szerint még jóképű is. – Komoran szemügyre vette barátját. – Bár én ezt sosem vettem észre. Szóval mi a gond a nővel? – Én is ezt szeretném kideríteni. – Van még egy kérdésem – mondta Keir. – Ki vele, nem rejtegetek semmit. – Raymond széttárt ujjakkal tárta szét a karját, mintegy várva a faggatást. – Miért pont kastélyépítő mester? Ha már másnak adtad ki magad, számtalan más mesterség és álöltözet van, ami sokkal jobban illett volna hozzád. Raymond feltette az egyik lábát egy kupac formára faragott homokkőre. Könyökével a térdére támaszkodott, és figyelte a domboldalban sárral és jéggel küszködő embereket. Lelke titkos mélyén mindent kitervelt. Megadja Julianának mindazt a tiszteletet, romantikát és imádatot, amelyről a trubadúrok dalolnak, és bele fog szeretni abba az emberbe, akit Raymond mesternek nevez. Mire beköszönt a tavasz, minden éjszakát egy takaró alatt fog tölteni Lofts úrnőjével. Felfedezi karcsú testének minden hajlatát, csókkal illet minden édes helyet. Talán még egy gyermeket is tesz a hasába, és egy olyan gyengédszívű nő, mint Juliana, egészen biztosan megbocsát gyermeke atyjának. Mindezt azonban nem akarta elmondani Keirnek, mert Keir nem értette volna meg e szép romantikát és finomságot, amellyel egy férfi próbál megnyugtatni egy ijedős nőt. Ehelyett azt mondta: – Egy új védőfal sokkal többet jelent Lady Juliana számára, mint némi felújítás. A fal biztonságot jelent. Védelmet. Mindazt, ami én is szeretnék lenni egy napon számára, és azt akarom, hogy engem mindig ezekhez a dolgokhoz kössön. – Értem. – A barátok bensőséges pillantást váltottak, majd Keir megkérdezte: – Szerinted miért rohan fölfelé a dombon az az ember olyan lélekszakadva? Raymond oda nézett, ahová Keir, és egy idősödő, kopasz alakot látott, aki most megállt a várároknál és szidni kezdte a munkásokat. 53 A Király Parancsa

– Nem tudom, de túlbecsüli magát. Az idegen folytatta útját a kapu felé, és amikor odaért a felvonóhídhoz, Raymond eléje lépett. – Segíthetek, öreg? Az idegen ráemelte szikrázó kék szemét és akkorát suhintott a sétapálcájával, hogy a szél csak úgy fütyült Raymond térde előtt. Raymond hátraugrott, és döbbenten nézte, ahogy Keir félreáll az ember útjából. – Hagytad elmenni? – kérdezte hitetlenkedve. – A kovácsnak nem dolga kötekedni a kastélyba érkező látogatókkal – válaszolta Keir kifejezéstelen arccal. Ahogyan a kastélyépítő mesternek sem, gondolta Raymond, miközben az istállóba besántikáló öregembert nézte. – Senki nem állítja meg. Kétségtelenül ide tartozik – mondta Keir. – Minden kastélynak megvannak a maga csodabogarai. – Igen, így van. – Raymond visszafordult a barátjához. – Tudtad, hogy falépítésben fogom a segítségedet kérni? – Amikor arra érkeztem, hogy kastélyépítő mesternek titulálnak, felébredt bennem a gyanú – ismerte el Keir. – Ez azonban nem számít. Tudod, hogy életem célja, téged szolgáljalak. Raymond hálás volt barátja ragaszkodásáért, de kissé kínosan is érezte magát miatta. – Túlbecsülsz – tiltakozott. – Többel tartozom neked, mint az életem. Ugyanakkor el sem tudom képzelni, mennyiben fogja elősegíteni a lánykérést ez az összeesküvés. Csak mert egy nő, még nem ok, hogy megszégyenítsd. Raymond cipője orrával a földet bökdöste. – Nem áll szándékomban megszégyeníteni. – És valóban így volt. Bárcsak ne bűvölte volna el! Bárcsak ne vált volna minden perccel kedvesebbé számára! Úgy lefetyelte a nő kedvességét, mint macska a tejet. – Nagyon haragszik Lord Avrachéra, a kapcsolataira, és irtózik a házasság gondolatától is. – Beszélt neked rólad? – kérdezte Keir megrökönyödve. – Igen, és én gyakorlatias ember vagyok. Elhallgattam valódi nevemet és megteszek mindent, hogy csitítsam haragját. Hátrasimította haját az arcából. – Különben is, én bízom a nőkben. 54 A Király Parancsa

Keir hosszú bajuszának egyik vége kicsit mintha megemelkedett volna, ami akár mosolynak is elment. – Ó, a nők! Raymond huncutul felnevetett. – Bizony! A nők!


4. fejezet – Úrnőm, rosszul érzed magad? – A vállát rázó kéz gyorsan magához térítette Julianát. – Tessék? Valami baj van? – Nyögtél álmodban. Rosszul vagy? A reggeli fény egy idős asszony arcát rajzolta ki Juliana álomtól homályos szeme előtt. – Nem, jól vagyok. – Tenyerét a mellkasára szorította. Tényleg jól van? A szíve olyan vadul vert, hogy a kezével érezte lüktetését. Lihegett, mintha futott volna. – Biztosan rosszat álmodtál. Fellobbant az emlék Julianában, kirekesztve az öregasszonyt, a nagycsarnokot, az egész kora reggeli nyüzsgést. Nem is rémálom volt. Egyáltalán nem. Juliana összeszorította a fogát a fájdalom ellen. Olyan édes volt az álom, mint a méz és olyan forró, mint a tűz. Ördögi képzelődés, amelyben egy éjfekete hajú, smaragdzöld szemű férfi szerepelt. Minden korábbi férfiakról és vágyról szóló álmai egyben fájdalomról és megaláztatásról is szóltak. És a vágy soha de soha nem az ő részéről volt. Vajon milyen bűbáj csempészte a fejébe ezt az őrültséget? Emlékeztetőül megérintette a forradást az arcán. Nem volt olyan férfi, aki úgy vágyott volna egy nőre, hogy ne akarta volna ráerőltetni magát. Kivéve... Raymondot. A férfi kedves volt, tiszteletteljes, és kívánta őt. Ott volt a tekintetében és minden felé irányuló mozdulatában. Ő miért más? Hirtelen visszatért a valóság és torkon ragadta. Azért, mert egy ilyen testtel és arccal rendelkező férfinak sosem kellett erőszakot alkalmaznia a nőkkel szemben. Juliana zavarba jött saját felfedezésétől, és éles hangon megkérdezte: – Te ki vagy? – A nevem Valeska. – Az asszony a kezében fogta a baldachin két szélét és a nyílásban állt. Mély torokhangon beszélt, és Juliana képtelen volt elszakítani tekintetét a hipnotikus barna szempártól. – Nem ismerlek téged. Hangja vádló volt, az öregasszonyé viszont megnyugtató. 56 A Király Parancsa

– A mester hívására jöttem. – Mester? – Raymond mester. – Te vagy az egyik asszony, akiért küldetett? – Juliana gyorsan letette a lábát a padlóra, és elhatározta, hogy a föld alól is előkeríti a férfit. – Most fel fogsz kelni, úrnőm? – Ez egy másik hang volt. A dallamos akcentus és a mély, búgó hang valamiféle melódiára emlékeztette Julianát, aki igyekezett kipislogni az álmot a szeméből. – Te ki vagy? – kérdezte. Ez a fehér bőrű, szőke öregasszony magas lett volna, ha nem hajlott a háta. – A nevem Dagna. – Te is a... kastélyépítő mesterhez jöttél? Dagna töprengve összeráncolta a homlokát, majd rávágta: – Raymondhoz tartozom. – Fejét oldalra hajtotta, és szemügyre vette Julianát a feje búbjától a lábujja hegyéig. – Csinos teremtés, de félénk. Valeska megrángatta Juliana ingét megsárgult ujjaival. – Remélem, ezt csak alváshoz használja. Egyáltalán nem mutatós, és régi is. Juliana felháborodva döbbent rá, hogy az arcátlan vénasszonyok róla beszélnek, méghozzá úgy, mintha egy gyermek, vagy láthatatlan lenne. – Mit szólsz a kendőhöz? – kérdezte Dagna. – Ami a hajóról származik? – Valeska beszívta az ajkát a fogai között tátongó nyílásba és végignézett Julianán. – Tökéletes lesz. Miközben elszaladt, Juliana megkérdezte: – Hol van Fayette? – Fayette? Juliana lehajtotta a fejét, mint egy támadni készülő kos. – A szobalányom. – Ja, Fayette! – Dagna egy vállrándítással elintézte a dolgot. – Mondtuk neki, hogy ma reggel mi gondoskodunk rólad. Valeska olyan gyorsan érkezett vissza, ami éles ellentétben állt a korral, amit Juliana ránézésre neki tulajdonított. Odalökte a díszes mintázatú selyemkendő egyik végét Dagnának, és mint két akrobata, 57 A Király Parancsa

akik megtanultak együtt dolgozni, egy szempillantás alatt belecsavarták Julianát, akinek tiltakozni sem volt ideje. – Ti nagyon szemtelenek vagytok! – kiáltotta Juliana, letépve a kendőt a válláról. – Nem tetszik a kendő? Pedig a sajátom! – Valeska szélesen mosolyogva kivillantotta mindhárom fogát, miközben elkapta a kendőt. Sárga ujjaival gyengéden végigsimított a díszes mintázaton. – Dagna és én azért élünk, hogy szolgáljunk téged. – Szerintem a selyemöv jobban tetszene neki. – Dagna letérdelt a viharvert bőrönd mellé, amely Juliana ágya mellett hevert, és hátrasandított a válla fölött. – Raymond miatt tesszük ezt a fogadalmat. – Fogadalmat? – Juliana, megrémülve ettől a nem várt hűségtől, megrázta a fejét. – Nincs szükség semmiféle fogadalomra. Nekem ne... – Tegyünk fogadalmat? – Dagna Julianára mosolygott. Neki voltak ugyan fogai, de mind barna, mint a régi elefántcsont. – A fogadalom mindenképpen él, de ha ez téged zavar, nem beszélünk róla. – Kicsodátok ő nektek? Egyikőtök az anyja talán? – Amint kimondta, már tudta, hogy ostobaságot kérdezett. A két asszony vidáman, kotkodácsolva nevetett. – Az anyja? – Hízelgő, úrnőm, de nem, mi nem vagyunk Raymond rokonai. Ezek egyszerű csavargók valami idegen országból, akik véletlenül az ő kastélyába kerültek. Vándor énekesekre és színészekre emlékeztették, akik járják az országot, de ez a két asszony több volt. Sokkal több. Raymond tévesen állította be őket, és Juliana ezért nagyon haragudott. – Akkor miért beszéltek ilyen bizalmasan róla? Kicsodái vagytok? Valeska barna szeme elkerekedett. – Vele utazunk, megvarrjuk a ruháit, szórakoztatjuk. – Énekeltek neki? – kérdezte Juliana. – Eltaláltad, milady – bólogatott Dagna. – Én énekelni is szoktam neki. Szeretnéd, ha neked is énekelnék? – Nem. Dagna nyugodtan fogadta a visszautasítást. – Talán majd később – mondta. Ez a Raymond iránti ragaszkodás elképesztette Julianát, az pedig még inkább, hogy ezt rá is kiterjesztik... mintha a férfi tartozéka lenne... 58 A Király Parancsa

Valeska megpróbálta felkötni a ragyogó piros selyemövet Juliana derekára. Juliana rácsapott az öregasszony kezére, majd felkiáltott. – Aú! – Valeska hosszú körme apró sebet ejtett a kezén. Vádlón az öregasszonyra nézett. – Most nézd meg, mit tettél! Valeska előbb megkötötte az övet, majd megfogta Juliana kezét. – Úrnőm, ha ellenkezel, könnyen megsérülhetsz. Szeretnéd, ha kiolvasnám a sorsodat a tenyeredből? – Szélhámosság! – mondta Juliana. – Nem akarom, hogy a tenyeremből jósolj! Valeska lágyan simogatta a kezét és közben halkan duruzsolt. – Milyen finom a bőröd! Vékony és fehér, és könnyen megsérül. A hajlott hátú öreg Dagna odalépett Juliana másik oldalára és kezét az övé mellé tartotta. – Milyen sápadt a bőröd, Lady Juliana. A nap az én bőrömet megbarnította és ráncossá tette, csúnya foltokkal, és nézd csak – végigsimított a kidudorodó ereken –, olyan sok ösvény van rajta, mint egy erdőben. Én nem sérülök meg olyan könnyen, mint te, úrnőm. Nagy, kék szeme rezzenéstelenül fúródott Julianáébe, aki zavarba jött ettől a tekintettől. Elfordította a fejét és szembetalálta magát Valeska barna szemével. – Ez az igazság, úrnőm. A férfiak törékenynek hiszik a nőt, de mi, nők tudjuk, nem így van. Egy nőnek erősnek, keménynek kell lennie, hogy kiállhassa az élet viharait. – Egy nőnek minden átélt csapás után erősebben és bölcsebben kell talpra állnia – tette hozzá Dagna. – Egy nőnek ellencsapást kell mérnie az ellenségeire és meg kell becsülnie a barátait. Juliana egyik vénasszonyról a másikra nézett, akik valósággal beszorították a sarokba. – Úgy értitek, csapást kellene mérnem rátok? – Óóó! – Az öregek elhúzódtak. Valeska felsóhajtott. – Óóó, úrnőm, el kellene döntened, hogy ellenségeidnek vagy barátaidnak tekintesz minket! Juliana félretolta őket. – Megyek, és megkérdezem Raymondot. – Igen, ez bölcs ötlet! – Dagna ráncos szemével rákacsintott. – Nagyon bölcs. 59 A Király Parancsa

A bosszúság egy fojtott kiáltás formájában robbant ki Julianából, és körülnézett, Raymondot keresve. A férfi nem volt a füstös csarnokban, és ez meglepte. Minden áldott nap, amióta Raymond mester a kastélyában tartózkodott, hosszú és nyomasztó volt, és rengeteg idő telt el négyszemközti, de fontos és szükséges megbeszélésekkel a férfi átkozott falával kapcsolatban. Nem a férfi fala, hanem az övé, javította ki magát Juliana, és azt kívánta, bárcsak a férfit is ki tudná javítani valamiképpen. Raymond mester ugyanis úgy viselkedett, mintha a fal az övé, vagy legalábbis kettejüké lenne. Julianának azonban fogalma sem volt, hogyan tehetné helyre a férfit további bizalmas beszélgetések nélkül. Felkapta a köpenyét, és Raymond keresésére indult a kastélyudvaron. A december ezen korai hete rövid időre visszahozta az őszt. A nappalok melegek voltak, az elmúlt nyár emlékétől édesek, amelyeket hideg, további telet ígérő éjszakák követtek. A hó elolvadt, kivéve az árnyékos helyeken felhalmozott kupacokat, a füvet sár borította. Juliana fintorogva próbálta elkerülni a nagyobb tócsákat. Raymond és egy idegen férfi a felvonóhídon ácsorogtak – a leengedett felvonóhídon –, és Juliana határozott léptekkel indult feléjük. Az emberei meghajoltak, ahogy elhaladt előttük, ő azonban tőle szokatlanul rosszkedvűen viszonozta köszöntésüket. Ha odaér Raymondhoz, mit mondjon neki? Talán azt, hogy tartsa távol tőle a két öregasszonyt, akik segíteni akarnak neki? Vagy dobassa ki a kastélyból, hogy a szabad ég alatt érje őket a közelgő hideg? Jó szíve miatt ennek a feladatnak a megoldása eleve bukásra ítéltetett. Saját ostobasága miatti bosszúságában rosszul lépett, és miközben a sarat sepregette a szoknyájáról, egy gúnyos, de annál ismerősebb hangot hallott. – Nocsak, milyen szép látvány! Egy mocskos hölgy a mocsokban, ahová tartozik! Juliana elgyengült, és egy pillanatra lehunyta a szemét. Sir Joseph visszatért. Próbálta bemagyarázni magának, nem számít, mikor tér vissza vagy mit fog mondani, azonban hazudott magának. Az elmúlt évek során nem az öregember volt nyomorúságának fő okozója, de mindenképpen a legkitartóbb. Nagy levegőt vett, összeszedte a bátorságát, és szembefordult vele. 60 A Király Parancsa

Baj volt. Sir Joseph azonnal bajt csinált. Layamon fülét cibálta, és a fiatalember szinte vonaglott kínjában. – Engedd el Layamont! – parancsolta Juliana olyan hangosan, hogy a félig süket öreg harcos is meghallja. – Engedjem el? Engedjem el? Engedjek el egy tolvajt, egy sunyi tolvajt? Ugyan! – Sir Joseph Juliana cipője mellé köpött. – Lady Juliana, te nem vagy alkalmas a vezetésre. Ezt már sokszor mondtam neked, és itt a bizonyíték! Tudod, mit lopott el ez az ember? – Az apám ivókürtjét. De nem lopta el. – Igen, ellopta apád ezüst ivókürtjét! – harsogta Sir Joseph. Majd ahogy Juliana szavai eljutottak az agyáig, elengedte Layamon fülét és kezét a sajátja mögé tette. – Mit mondtál? – Nem lopta el apám ivókürtjét. Én adtam neki. Julianánál nagyobb emberek is megfutamodtak már Sir Joseph haragja elől, és őt úgy nevelték, hogy mindig tiszteletet tanúsítson az öreg iránt. Ő volt az apja testőre, legfőbb bizalmasa, és Sir Joseph elvárta – követelte –, hogy megtartsa fővezérének. Az ivókürt Layamonnak való ajándékozása azonban valami mást jelentett. Közölte Sir Josephfel, igaz szavak nélkül, hogy elmozdította a posztjáról. Értékes ajándékot – ráadásul olyat, ami után az öreg is sóvárgott – adott egy egyszerű katonának. Ennél nagyobb sértés nem is létezett. A remegés Sir Joseph lábában kezdődött, és egyre erősödött, ahogy haladt felfelé a feje irányába. Percekig csak hörgött, képtelen volt kimondani, amit akart. A feje elvörösödött, a hajszálerek szétpukkantak és vérezni kezdtek a bőre alatt. Dühe annál félelmetesebb volt, mivel hangtalan volt. Vérben forgó kék szeme dülledten meredt Julianára. Sétapálcáját felemelte. Juliana minden izma megfeszült. Átkarolta magát, kezével erősen szorította a saját karját. A légszomj miatt fekete karikák táncoltak a szeme előtt. Szent ég, meg fogja ütni! Monokli a szem alatt, kilazult fogak, a tehetetlenség érzése egy férfi kezei között. Eszméletvesztés. Eszméletvesztés, amely nem hoz megkönnyebbülést, csak végtelen fájdalmat és halálvágyat. Valamit mozdulni látott a szeme sarkából. Ijedten, mint egy nyúl, félreugrott, odanézett, arról az oldalról is támadásra számítva. Az a valaki azonban Raymond volt. Raymond az idegennel a nyomában. Megálltak, amikor Juliana meglátta őket. Raymond 61 A Király Parancsa

utasításra várva kereste Juliana tekintetét. Egész testtartása – hátrafeszített váll, csípőre tett kéz – támogatást sugallt. Támogatást az ő számára. Furcsamód hirtelen eszébe jutott Raymond kijelentése, mintha csak ma hangzott volna el. „Sir Josephnek nem veszed hasznát többé.” E szavak hatására adta át a parancsnokságot Layamonnak. Juliana nagy levegőt vett, próbálva erőt gyűjteni. Nem bánta meg, amit tett, és átkozott legyen, ha bocsánatot kér vagy visszalép. Sir Joseph nemegyszer fenyegette veréssel, és bár sosem tette meg, ő mindig meghunyászkodott előtte, aztán később mélyen megvetette magát érte. Ez alkalommal azt mondta: – Üss meg vagy ne üss meg, de tudd, ez az utolsó alkalom, hogy megfenyegettél! – Határozottan nézett az öregember szikrázó kék szemébe. Sir Joseph tétovázott. Nem erre a válaszra számított, és most harcolt benne a hitetlenkedés és a harag. A sétapálca megremegett; semmire sem vágyott jobban, mint hogy lesújtson vele. Juliana észlelte a pillanatot, amikor a józan ész kerekedett felül. Az öregember lesütötte a szemét. Beledöfte a pálcát a nedves földbe, mintha Juliana mellkasa lenne, és felmordult. – Mit csinálsz az erődömmel? Juliana nem esett össze a megkönnyebbüléstől, de legszívesebben ezt tette volna. Az átkozott vénember apja halála óta először ingott meg. Sir Joseph megadta magát. Pálcájával Layamon felé suhintott. – Indulj! Menj és nézd meg, hogy azok a lusta disznók, akiket te katonáknak nevezel, rendesen vigyázzák-e a kastélyt! Layamon félreugrott a pálca elől és Julianára nézett. – Úrnőm? Te mit parancsolsz? Layamon később megfizet. Ó, igen, biztosan megfizet, ugyanis Sir Joseph gonosz tekintete bosszút ígért. Juliana azonban értékelte Layamon bátorságát. Némi mérlegelés után azt mondta: – Mehetsz, Layamon. Miután felmérted a kárt, amit a fegyverraktár beázása okozott, gondoskodj az őrségről a fal tetején. Ahogyan Sir Joseph is javasolta. Én körbeviszem Sir Josephet és megmutatom neki a fejlesztéseket a kastélyomon. 62 A Király Parancsa

Layamon fürgén engedelmeskedett. Sir Joseph a fiatalember után nézett és szinte reszketett a dühtől, ami más esetében az öregség jele lett volna. – Így fizetsz a kedvességemért? Félrelöksz, mint egy öreg lovat? Én tanítottalak illemre, amikor gyermek voltál. Én mondtam, hogyan neveld a gyermekeidet. Én biztattalak ellenállásra, amikor a király hozzá akart adni Avraché grófjához. – Ha lennél szíves velem jönni... – Juliana hívón intett, de Sir Joseph nagyot toppantott, bele egy sártócsa közepébe, méghozzá olyan erősen, hogy Juliana ruháját is összefröcskölte. Aztán sarkon fordult és a kapu felé indult. Juliana felsóhajtott. A csatát megnyerte; akkor miért érzi mégis úgy, hogy a háború csak most kezdődött? – A legyőzött ellenség kellemetlen lakótárs – hallotta Raymond hangját egészen közelről. Az összecsapás miatti idegességében Juliana ijedten összerezzent, Raymond azonban úgy tett, mintha nem vette volna észre. – Miért, szerinted mit kellene tennem vele? – csattant fel ingerülten, pedig ő maga is pontosan erre gondolt. – Küldd el a másik kastélyodba! – Raymond Juliana karjáért nyúlt, és úgy vezette keresztül a sáros kastélyudvaron, mintha törékeny üvegből lenne. – Úgy gondolná, hogy száműzöm. – Ami igaz is, de még mindig jobb egy kurta kellemetlenség, mint egy állandóan körülötted ólálkodó bajkeverő. Sir Joseph bömbölő hangja a kapu felől érkezett. – Te meg mit enyelegsz azzal a csirkefogóval? Nem bírsz magaddal? Folyton fogdosnod kell a férfiakat? Raymond egy pillanatra önkéntelenül megszorította Juliana karját, majd előrement és megállt közvetlenül Sir Joseph előtt. – Raymond mester vagyok, a kastélyépítő mester, akit uram, Henrik király küldött azzal az utasítással, hogy erősítsem meg ezt a kastélyt. Egészen biztosan megemlítem a nevedet, amikor jelentést teszek a királynak. – Szélesen elmosolyodott, kivillantva fehér fogait, és Sir Josephnek hátra kellett szegnie a fejét, hogy felnézzen rá. Sir Joseph hosszan, összehúzott szemmel tanulmányozta, majd lassan, mintha hangosan gondolkodna, megjegyezte: – Én inkább valamiféle uraságnak néztelek volna. 63 A Király Parancsa

Raymond mosolya még szélesebbre és nagyobbra húzódott, és némi rosszindulat is vegyült bele. – Úr vagyok. A kastélyépítők ura. – Ugyan! – Sir Joseph elhessegette sejtését. – Valószínűleg valami fattyú vagy, aki valahogy bejutott Henrik királyhoz és pénzért megvette ezt a megbízást. – Lehetséges – hagyta rá Raymond. – De manapság már nem szégyen fattyúnak lenni – jegyezte meg Juliana. Sir Joseph feje ismét bíborlila színt öltött. – Nos, ez az ostoba gazember nem dolgoztatja megfelelően a jobbágyokat. Juliana a tűz körül kuporgó és a kastély pincéjéből származó sört iszogató sáros emberekre mutatott. – Enni nekik is kell. Sir Joseph felhorkant. – Mindig is túl lágyszívű voltál! Ha rajtam múlna... az az ostoba, tejfölösszájú Layamon sosem foglalná el a helyemet. – Téged senki sem pótolhat – kezdte Juliana békítő hangon, majd hirtelen támadt indulattal hozzátette –, ahogyan apámat sem pótolhatja senki. – A te apádat? Sosem akarta, hogy olyan lánya legyen, mint te, még a halálos ágyán sem! – Hegyes könyökével megbökte Julianát. – Emlékszel, kinek a kezét fogta, amikor meghalt? Kíváncsi vagyok, mit szólna, ha látná ennek a mai napnak a történéseit. – Talán azt gondolná, hogy nem a megfelelő kezet fogta – vágott vissza Juliana. Szinte émelygett a dühtől és az undortól. – Számtalanszor figyelmeztettem veled kapcsolatban, attól a naptól kezdve, hogy megszülettél. Mondtam neki, hogy verjen el egy jó nagy bottal, de a szíve lágy volt. Túlságosan lágy, de emlékeztettem a kötelességére. – Nevetett, undorító vihogással. – Te a családod és apád szégyenfoltja vagy. Nem vagy más, mint egy szajha! Egyetlen hang sem törte meg a kastélyudvar néma csendjét. Mindenki hallotta Sir Joseph vádját, amelyet egy félig süket ember hangerejével és egy skorpió halálos mérgével vágott Juliana fejéhez. Juliana korábban már hallotta ezt az öregember szájából – pontosabban részleteket belőle. De még sosem ismerte be, hogy valójában neki 64 A Király Parancsa

köszönhető apja teljes és végső elutasítása, amit a lánya iránt tanúsított. És még sosem nevezte szajhának. És még soha de soha nem beszélt így vele az emberei, a barátai – és Raymond mester előtt. Juliana képtelen volt rájuk nézni. Ehelyett elfordult, és a távoli tájat nézte. Birtoka erdők, síkságok és falvak formájában terült el előtte, ameddig csak a szeme ellátott. A föld gazdag volt és termékeny, mindenfelé legelésző tehenekkel, dolgozó jobbágyokkal és szolgákkal. Ő volt ennek a földnek és a rajta élőknek a pásztora, gondozta, ápolta és vigyázott rá. Ebből a földből merített most erőt. Ezzel az erővel volt képes szembenézni az emberekkel, akik döbbenten meredtek rá lentről, az árokból és a kastélyudvarról. Látta a diadalt, ami még élesebben kirajzolta Sir Joseph sólyomszerű vonásait, és ránézett Raymond mesterre. Fogalma sem volt, hogyan nézett Raymondra: állát büszkén felemelte, vörös haja lágyan keretezte sápadt arcát, szája széle remegett, kék szeme homályos volt a hosszú ideje visszafojtott dühtől. Raymond szeretett volna odalépni hozzá és megvédeni, de valamiféle bölcsesség visszatartotta. Ez Juliana harca volt. Tudta, nem köszönné meg, ha közbeavatkozna, és abból különben sem meríthetne higgadtságot, amelyre oly nagy szüksége volt. Hagynia kellett, hogy saját megelégedésére rendezze le ezt a dolgot. Juliana tiszta, éles hangon így szólt: – Sir Joseph, túl sokat engedsz meg magadnak. Menj a Bartonhalekastélyba, és élj ott halálod napjáig! Az elégedettség fokozatosan lefoszlott Sir Joseph arcáról. Döbbenten meredt Julianára és a körülöttük ácsorgó emberekre. Minden arcon ugyanaz a kifejezés honolt: elutasítás és mély megvetés. Ha valaki lehajolna és felvenne egy követ, gondolta Raymond, mindenki ugyanezt tenné, és Sir Joseph arra a sorsra lenne ítéltetve, mint a szajhák. Gonoszságának köszönhetően nagyon is megérdemelné. – Távozhatsz! – Juliana elbocsátotta, majd hátat fordított neki. A sétapálca megremegett Sir Joseph kezében, miközben a Juliana fejét borító fátyolra meredt. Raymond bólintott Keirnek. Keir odalépett hozzá és figyelmeztetően megfogta az öregember csuklóját. – A kastély úrnője a továbbiakban nem óhajtja a jelenlétedet! – mondta Keir halkan. 65 A Király Parancsa

Sir Joseph megpróbálta kiszabadítani a csuklóját, majd mikor nem sikerült, felkiáltott. – Lady Juliana! Lady Juliana, öregember vagyok. Életem nagy részét itt éltem le. Kérlek, könyörülj és engedd, hogy maradjak! Juliana jelét sem adta, hogy meghallotta. Keir el akarta vezetni, de Sir Joseph ismét kiabálni kezdett. – Lady Juliana! Legalább adj egy kis időt, hogy összepakolhassak és elbúcsúzhassak ettől a helytől, amely oly sok éven keresztül az otthonom volt! Könyörgöm... Raymond fejével intett Keirnek, aki csaknem lekapta Sir Josephet a lábáról, de elkésett. Juliana női szívében feltámadt a szánalom. Anélkül, hogy Sir Josephre nézett volna, így szólt: – Vízkereszt előestéjéig maradhatsz. Másnap távoznod kell, függetlenül az egészségi állapotodtól, az időjárástól és minden egyébtől. Keir bocsánatkérő pillantást vetett Raymondra, aki csupán megvonta a vállát. Egyetértett Juliana döntésével, miszerint elküldte ellenfelét, de azért sem kárhoztathatta, amiért némi kedvességet mutatott kiszolgált parancsnoka iránt. Elégedetten nyugtázta, hogy szerepjátszása egyik célját már elérte; beazonosította az okot, amiért Juliana húzódozott a házasságtól. Talán valami nem hozzáillő férfi után vágyakozott. A hajthatatlan öregember megvetése, bár mindenképpen túlzott volt, egyértelművé tette, hogy ez nem volt több ostoba szerelmi ügynél. Juliana mozdulatlanul, egyenes háttal állt a felvonóhídon; sejtelme sem volt a felfedezéseiről, és tudomást sem vett az őt bámuló emberekről. Raymond attól tartott, hogy megtörik a megaláztatás súlya alatt, ezért az együttérzés legkisebb jele nélkül – nőkkel kapcsolatos tapasztalatai szerint az mindig könnyeket eredményez – azt mondta: – Úrnőm, azt reméltem, velem tartasz és megszemléled a munkálatokat. Nos, megyünk? Juliana álla megremegett – ahogyan sejtette is, a könnyek nagyon közel voltak –, de sikerült visszanyernie önuralmát, amiért Raymond csodálata fokozódott. – Köszönöm, Raymond mester. Igen, szeretném látni, mennyit haladtak az emberek. Raymond Juliana mellé lépett és azt mondta: 66 A Király Parancsa

– Ha belém karolnál, úrnőm, segítenék neked. Tudod, rendkívül csúszós minden. A nő úgy nézett a kinyújtott karra, mintha valami undorító teremtmény tartozéka lenne, azonban a Sir Josephfel való összecsapása után nem lehetett hibáztatni, amiért gyanúsnak találta egy férfi kedvességét. Végül megfogta Raymond könyökét és vele tartott a védőfaltól nem messze készülő árokhoz. Bármi volt is az a botrány, ami foltot vetett a múltjára és kísértette az álmait, Raymondnak meggyőződése volt, hogy azzal neki kell elbánnia. Biztosítani fogja számára a szükséges együttérzést, támogatást, kedvességet és szenvedélyt. Raymond, bár nem volt hiú, tudta, hogy képes lesz leszoktatni a nőt haszontalan vágyakozásáról és kigyógyítani félelméből. Szemernyi kétsége sem volt efelől. Büszke oldalpillantást vetett Julianára, és azon tűnődött, vajon a nő tisztában van-e vele, mennyi önbizalmat sikerült szereznie a mai napon. Úgy érezte magát, mint egy apa koravén gyermeke mellett, vagy egy férfi a szeretőjével. Ez a gondolat meglepte. Mikor lett Lady Juliana több számára, mint egy egyszerű kihívás? Mikor festette színesre a róla alkotott képet a tisztelet és az érzelem? Veszélyes vizekre tévedt. A nő ragaszkodását ápolgatni kellett, de ha a szerelem szikrája esetleg lángra lobbantja, nem fog azonnal arra vágyni, hogy elárulja a titkát? Nem akarja majd kitárni a lelkét? És amikor a nő tudomást szerez a benne rejlő dolgokról, vajon elkerülheti az elkerülhetetlen visszautasítást? Ezek a szerencsétlen összefüggések szolgáltak magyarázatul a lelke mélyén mocorgó féltékenységre, amikor Julianára gondolt egy másik férfival. Nem volt szerelmes a nőbe, nem ítélkezhetett fölötte, és különben is, milyen bűnt követhetett el Juliana, ami az övénél is súlyosabb? A karját ért csípés zökkentette ki a tűnődésből. – Ne vágj ilyen komor képet! Megijeszted az embereket! – parancsolta Juliana. – Mikorra készül el a fal? Mikorra készül el a fal? Raymondnak fogalma sem volt. – Az időjárástól függ – mondta. Juliana ezt láthatóan elfogadta, így folytatta. – Egy hosszú árok már így, ilyen formában is nagy védelmet jelent. 67 A Király Parancsa

Juliana bólintott. – Folyamatosan dolgozunk rajta, hacsak nem jön egy olyan vihar, mint... – Nem fejezte be a mondatot, de a nő pontosan értette, melyik viharról beszél. A szín egy pillanat alatt visszatért az arcába, és Raymond elégedetten, emelt hangon folytatta. – Addig dolgozunk, amíg be nem fejezzük, igaz, emberek? Az egyik sárral vastagon borított falusi férfi felállt és kisimította homlokából fekete haját. – Ebben az évszakban nincs semmi dolgunk, úrnőm, és te is tudod, apámnak és nekem amúgy sem adódik túl sok munka. Szívesen dolgozunk itt, amíg elkészül az árok. – Te vagy az, Tosti? – kérdezte Juliana. – Igen, úrnőm. – A férfi elvigyorodott, fehér foga szinte világított maszatos arcában. – Mit csinál ez az ember és az apja? – kérdezte Raymond. – Nyomkövetők – válaszolta Juliana. – A legjobb nyomkövetőim. Bármikor képesek felhajtani egy szarvast, és amikor. .. amikor valaki eltűnik, ők biztosan megtalálják. Tosti a feje fölé emelte ökölbe szorított kezét. – Miért is ne mi lennénk a legjobbak? Anglia legbátrabb ladyjéhez tartozunk! Juliana meglepődve nézett rá. – Legbátrabb? Ezt miért... Az emberek a felvonóhíd felé intettek szemükkel, ahol a Sir Josephfel való összecsapása történt, és kacsintásokkal és mosolyokkal biztosították helyeslésükről. Juliana ismét elvörösödött, ez alkalommal boldogan. Raymond az embereire vigyorgott, és elhatározta, ráadás adag sörrel és hússal ajándékozza meg őket. Miközben visszaindultak a kapu felé, így szólt: – Engedd meg, hogy megjegyezzem, ez a selyemöv nagyon jól áll neked, úrnőm! Odavonzza a tekintetet, feldobja a ruhádat, és emlékezteti az embert, hogy hamarosan itt a karácsony A nő arcán számos kifejezés suhant át. Rémület, zavar és visszaemlékezés olyan különös keveréke, hogy Raymond úgy érezte, sosem fogja megérteni ezt a teremtést. 68 A Király Parancsa

Juliana hirtelen csettintett Raymond orra előtt; meglepő és durva gesztus volt. – Azért jöttem ki, hogy beszéljek veled. Az a két... nőszemély, akiket rám erőltettél... – Valeska és Dagna? – Tehát az ő drágái hozzáláttak a varázslathoz. Gondolhatta volna, hogy tőlük származik a selyemöv. – Talán nem kedveled őket? – Kedvelem-e őket? Hogy kedvelem-e őket? – Juliana ízlelgette a szót, és végül savanyúnak találta. – Hogyne kedvelnék két öreg boszorkát, akik ragaszkodnak hozzá, hogy úgy bánjanak velem, mint egy királynővel? Akik énekelni akarnak nekem, és ajándékokkal halmoznak el, amit ki tudja, milyen módon szereztek! – Nagyon jó! Örülök! Reméltem, hogy kedvelni fogod őket. – Raymond gyorsan meghajolt és hátrálni kezdett, szemét Julianán tartva, de minél gyorsabban próbálva hallótávolságon kívül kerülni. – Itt a felvonóhíd, úrnőm. Innen már biztosan visszatalálsz. – Furcsán beszélnek. Úgy mozognak, mint a fiatal nők. Nem irányíthatnád át őket az istállóba, a lovak mellé? – Raymond beugrott a kovácsműhelybe, nekidőlt a falnak és kitört belőle a nevetés. Kintről még hallotta Juliana hangját. – Engedetlenségre fogják tanítani a gyermekeimet!


5. fejezet Gyerekek. Raymond úgy félt tőlük, ahogyan sem embertől, sem vadállattól. Mit tud a gyerekekről? Sosem volt gyereke. Hogyan lehet összebarátkozni egy gyerekkel? Nem tudta, hogyan kell játszani velük, vagy, hogy mi köti le őket. Nőnek tudott udvarolni; de hogyan kell udvarolni egy gyermeknek? Óvatosan megpróbált beszélgetni Juliana lányaival. Igyekezett valami olyan témát találni, ami érdekelné őket, és a varrásra esett a választása. Margery azt javasolta, vigye a varrnivalóját a szolgálókhoz, mivel ő nem ér rá ilyen apróságokkal foglalkozni, azzal elviharzott. Ella közölte vele, ő soha de soha nem varrt, és ő is elviharzott. Következő alkalommal megpróbált babákról beszélgetni velük. Babák? Margery közölte vele, ő már kinőtt a babázós korból, azzal elviharzott. Ella a tudtára adta, hogy ő soha nem játszott babákkal. Soha de soha. Azzal elviharzott. Végül Raymond úgy gondolta, végül is mit számít, hiszen mit tud ő a varrásról vagy a babákról? Ennek ellenére nagyon szeretett volna bekerülni abba a Julianát és gyermekeit körülvevő aranyburokba, és elég okos volt, hogy tudja, oda nem juthat be sem csalással, sem ámítással, sem erőszakkal. Raymond fészkelődött egy keveset a padon, majd nekitámasztotta a hátát a hideg kőfalnak, és Juliana gyermekeit figyelte. A lányok, természetük szerint, segítettek az ebéd maradványainak eltakarításában. Margery, mint örökösnő és kettejük közül az idősebb, nagyon komolyan vette kötelezettségeit; segítette és utasításokkal látta el a szolgálókat. Haja és bőrszíne Julianáéra hasonlított, és mindenben igyekezett az anyját utánozni, azonban hosszú, keskeny arca senkiére nem hasonlított a kastélyban; ezt minden bizonnyal az apjától örökölte. Ella, a fiatalabb, ragyogó szemmel szemlélte a világot, és nevetése szinte elnyomta a kastély zajait. Szőke haja szabadon lobogott az arca körül, és szünet nélkül ontotta magából a kérdéseket. Minden érdekelte, és termékeny elméje bármiben képes volt meglátni a lehetőséget a haszontalankodásra. 70 A Király Parancsa

Raymond tudta, kedvelnék, ha megismernék, de a lányok egyszerűen nem voltak hajlandók megismerni. Ugyanolyan gyanakvóan kezelték, mint Sir Josephet, mintha attól tartanának, hogy hirtelen gonosszá változik. Úgy kezelték, mint Juliana a férfiakat, és Raymond hogyan szállhatott volna harcba egy olyan példaképpel, mint az anyjuk? Lennie kell valami módnak, hogy bebizonyítsa megbízhatóságát, de hogyan? A nőknek ajándékokat osztogatott, dicsérte a szépségüket és hamis ígéretekkel áltatta őket. Ennek gyermekek esetében is be kell válnia. Nem volt más ötlete. Amikor elcsípte Ella pillantását, rávillantotta legelbűvölőbb mosolyát. Ella lebukott a pad mögé, amelyen Valeska ült, és azt a finom fonalat fonta, amellyel Juliana óhajtott dolgozni a későbbiekben. Valeska, Raymond első számú védelmezője, valamit mondott a mellette kuporgó gyermeknek. A kislány Raymondra meredt. Valeska most élénkebben beszélt, mire a gyermek rázni kezdte a fejét, és addig rázta, amíg a haja aranyfelhőként nem repkedett körülötte. Valeska folytatta a fonást; Ella a nyelvét nyújtotta Raymondra. Raymond hirtelen nagyon bosszús lett, és dühösen viszonozta a csúfolódást. Ella szeme felragyogott. Mutatóujját beleakasztotta a szája sarkába és vadul forgatta a szemét. Raymondra ez nagy hatást gyakorolt, ugyanis már tudta, hogyan vívja ki Ella tiszteletét. Hátrahúzta a haját, és mozgatni kezdte a fülét. Ella szája tátva maradt a döbbenettől. Egy lépést tett felé, mintha Raymond hívta volna. Ő is hátrahúzta a haját és erősen összpontosított. A szemével hunyorított, szájával csücsörített, mint egy hal, előretolta az állát. Úgy tűnt, őt csúfolja, de Raymond tudta, ez esetben nem így van. Gyermekkorában sokszor szemtanúja volt, amint a többiek megpróbálják utánozni, de heves vágyuk és a szüntelen gyakorlás ellenére senkinek sem sikerült. Gúnyosan Ellára vigyorgott. A kislány a felindulás legkisebb jele nélkül odament hozzá. – Mutasd meg, hogyan kell! – kérte. Raymond felállt, nyújtózott. – Nekem most dolgom van, és ha nem végzem el, Lady Juliana leszedi a fejemet. Tárgyalnom kell Keirrel a falépítésről. – Megfordult és lassú léptekkel elindult, de amikor egy rántást érzett a ruhája ujján, megállt. 71 A Király Parancsa

– Én is jöhetek? Ránézett Ellára, aki még mindig őt próbálta utánozni. Gyermekkorának egy rövid szakaszától eltekintve sosem látta hasznát nevetséges képességének, de most megköszönte annak a szentnek – bármelyik volt is –, amelyik megáldotta ezzel a bölcsőjét. Ugyanis míg a babák és a varrás egyáltalán nem érdekelte Ellát, a fülmozgatás valósággal lenyűgözte. – Nem is tudom. Te csak egy lány vagy. A kislány csípőre vágott kézzel kijavította. – Nem csak egy lány vagyok. Én Ella of Lofts vagyok! És büszke is vagy rá. Egy harcos ösztönével, aki egy nyílást talált a falon, Raymond felsóhajtott. – Kint hatalmas a sár és kezd hűlni a levegő. Jobban tennéd, ha bent maradnál, tisztán és csinosan, és segítenél édesanyádnak kötni. – Majdnem elnevette magát, látva a borzalmat a kislány arcán. – Nem leszek láb alatt! – ígérte. Raymond oldalra döntötte a fejét és elgondolkodva nézett a kislányra. – Talán, Ella of Lofts, nem ártana, ha te is tanulnál valamit a kastélyvédelemről. – Majd, próbára téve hatását, böfögött egyet. Ella azonnal elkezdte nyelni a levegőt. – Én már mindent tudok! – dicsekedett. A válaszböfögés hevessége nagyon meglepte Raymondot. Bűntudatos pillantást vetett Julianára, aki megrovóan nézett rá. Stratégiai visszavonulást tervezve gyorsan magára kanyarította köpenyét, és egy gyors lépést tett az ajtó felé. – Ha mindent tudsz, semmi értelme, hogy velem gyere. – Mindent azért nem tudok – ismerte be Ella, és Raymond színlelt vonakodása szinte vonzotta magával, mint egy lánc. – Akkor... jöhetsz. Az engedély hallatán kissé alábbhagyott a lelkesedése, ami a gyermek arcán felvillanó gyanakvás eredménye volt. Ez azonban gyorsan szertefoszlott. Megfordult és felkiáltott. – Gyere Margery! Margery megállt, karja tele volt terítőkkel. Raymond rájött, hogy a lány mindvégig érdeklődve figyelte a komédiát, ugyanis nem kérdezte, 72 A Király Parancsa

hová mennek vagy, hogy kivel. Egyik lábáról a másikra állt és azt mondta: – Dolgom van. – Ugyan, azt a szolgálók is el tudják végezni! – kiáltotta Ella. – Igaz, anya? Ella nem azt kérdezte, a szolgálók el tudják-e végezni az ő munkájukat, hanem azt, hogy megbízhat-e Raymondban, és Raymond szorongva várta Juliana válaszát. Juliana a kezében tartott nagy homokszínű fonalgombolyag fölé hajolt. – A kapu nyitva van, Raymond mester? Raymond a bőrövébe akasztotta a hüvelyujját, amelyről különböző szerszámok lógtak. – Igen. – A fegyveresek őrzik a falakat? – Hacsak az az öntelt fráter be nem hívta őket, nehogy megfázzanak! – jegyezte meg a tűz mellett üldögélő Sir Joseph megvető hangon. – Igen, a fegyveresek őrzik a falakat – válaszolta Raymond. Juliana Sir Josephre pillantott, és azt mondta: – Jót tenne nektek, gyerekek, ha kimennétek egy kicsit levegőzni, mielőtt egy újabb vihar miatt beszorulunk. Menj csak, Margery! – Vigyázok rájuk! – ígérte Raymond. Ella gyanakodva kapta fel a fejét, Margery pedig megtorpant, ezért gyorsan hozzátette: – Ha beesnek az árokba, kiássuk őket! Juliana felemelte a fejét és rámosolygott. A mosoly bája, tiszta szépsége lenyűgözte, villámként járta át Raymondot. Mozdulatlanná dermedt és csak bámult a nőre. Szíve hangos dübörgésén keresztül hallotta, amint Juliana megjegyzi: – Raymond mester, néha arra gondolok, olyan vagy, mint egy harcos. Talán lovagi kiképzést kaptál, csak elveszítetted a patrónusodat? Tudja? Gúnyolódik vele? Megrázta a fejét, hogy kitisztítsa belőle a ködöt. Nem, Juliana biztos nem. Más nők szórakoztatónak találnának egy ilyen kínvallatást, de Juliana nem. – Én... – Fogalma sem volt, mit mondjon, de a nő igenlő válaszként értelmezte. – Szomorú, amikor egy férfi nem teheti azt, amit a szíve diktál. – Elégedetten a gombolyag méretével, betette a fonalat a kosárba. Újabb 73 A Király Parancsa

mosoly rebbent Raymond felé. Újabb villámcsapás érte, és szinte érezte, amint minden jó szándéka füstölve elillan. – Bízom benne, hogy távol tartod a gyermekeimet a sártengertől és minden kósza rablótól. Raymond valósággal tántorgott a nő barátságos jóindulatának súlya alatt, eddig ugyanis ennek nyomát sem adta. Ráadásul a vágy terhe is nyomta a vállát. – Megbízol bennem? – kérdezte, ostobán, mint egy kövér öleb vacsora után. – Soha nem hazudtál nekem. Bárcsak minden férfi ilyen becsületes lenne, mint te! Juliana ismét a munkája fölé hajolt, és arcának sebhelymentes oldala lágyan ragyogott a fáklyák fényében. Állát előretolta, nyelve hegyét kidugta, annyira összpontosított. Raymondot valósággal mellbe vágta az elképedés, döbbenet és őszinte férfiúi csodálat keveréke. Megbízik benne? Azért, mert sosem hazudott neki? Csupán a kilétét, emberei kilétét és a küldetése célját illetően... Szóval Juliana megjegyzése úgy érte, mint egy mellbevágás. Ez a nő az övé, akit a királyától kapott, és helyzete miatti rosszul értelmezett együttérzésből az egybekelésükhöz vezető ösvényt sikerük teleszórnia kövekkel és tövisekkel. Akarta a nőt, és mindenáron meg akarta kapni – de csak azután, hogy kiderült, mindvégig hazudott neki. Raymond azon kapta magát, hogy elhagyja az épületet, keresztülvág az udvaron, és belép a kovácsműhelybe. A két lány kérdőn nézett rá. Keir bőrkötényben egy darab vasat hevített a tűz fölött, majd amikor már vörösen izzott, odavitte az üllőhöz és elkezdte formára alakítani. Az ásó lassan kezdett alakot ölteni kalapácsa alatt, és közben megjegyezte: – Üdvözöllek titeket, hölgyek! Megtisztelitek szerény műhelyemet látogatásotokkal. Volt Keirben valami – nagy termete vagy a belőle áradó nyugalom –, ami bizalmat ébresztett, és a lányok ugyanúgy fogékonyak voltak erre, mint a macskák, amelyek beköltöztek a kovácsműhelybe. Láthatóan felengedett a feszültség, és Raymond gratulált is magának, amíg Keir meg nem kérdezte: – Mit szeretnél, Raymond? – Raymond mester – javította ki Margery. 74 A Király Parancsa

Bárki más mosolygott volna, de Keir hosszan tűnődött rajta, végül alapos megfontolás után azt mondta: – Raymond mester és közöttem olyan kapcsolat alakult ki, ami távolról sem hasonlít a lord és szolga, vagy mester és segéd közötti kapcsolatra. Bár tisztelem és nagyra tartom, ez annál mélyebb, mintsem hogy folyton hangot adjak neki. – Ugyan, Margery! – csattant fel Ella türelmetlenül. – Raymond mester nem egy gróf vagy egy báró! – Valóban nem – vágta rá Raymond, mielőtt Keir bármit mondhatott volna. – Lady Margery és Lady Ella abban reménykedtek, Keir, hogy megmutatod nekik, hol tartanak a földmunkák. Keir olyan ügyesen forgatta a fogót, hogy fel sem tűnt, hiányzik három ujja. – A kastélyépítő mesternek kellene bevezetnie a kisasszonyokat az építkezés rejtelmeibe. Én nem rendelkezem a megfelelő. .. kommunikációs készséggel. Raymond azonban udvariasan rámosolygott. – Kérlek, gyere! Keir a körülötte heverő frissen kovácsolt szerszámokra és a formátlan vasdarabokra mutatott. – Nagyon sok a dolgom. – Én azonban ragaszkodom hozzá! – Nagyon sajnálom, de nemet kell mondanom. – Látod, Ella? – szólalt meg Margery diadalmas hangon. – Ha Keir mester nem alkalmazza a megfelelő megszólítást, az ellenkezést eredményez, valamint bizonyítja a tiszteletlenséget. Raymond és Keir a két fiatal lány rájuk meredő tiszta, nyílt arcára nézett, majd egymásra pillantottak. Keir letette a fogókat és kezét beletörölte a kötényébe. – Menjünk, Raymond! Raymond egy pillanatra megállt az istállónál és röviden, de annál határozottabban tárgyalt Layamonnal a gyermekek biztonságáról és a kóbor banditák meg a kiszámíthatatlan kereskedők szemmel tartásának szükségességéről. Layamon csatlakozott a kis csapathoz, amely most átkelt a felvonóhídon és elindult lefelé a sáros domboldalon. A természetes növényzetnek nyoma sem maradt; kitaposták a sürgölődő munkások. A sekély árok ott kezdődött, ahol a kastély alapját képező 75 A Király Parancsa

szikla összeért a folyóval, végighúzódott a domboldal teljes hosszán, és ott ért véget, ahol a folyó ismét bekanyarodott a szikla alá. Az árok egy ívet alkotott, amely szinte leválasztotta a kis félszigetet, és Raymond szinte ragyogott, amikor a falra gondolt, amelynek építésén dolgozott, és amely majd visszaveri a földjére áhítozókat. Igen, az ő földje. Az ő saját földje, amely erdőkből, síkságokból és falvakból áll. Az ő földje, gazdag és bőven termő, nyüzsög az állatoktól, szolgáktól, jobbágyoktól. A harcosa lesz ennek a földnek, megvédi azoktól, akik megpróbálják kifosztani és kizsákmányolni, nem törődve az itt élő egyszerű emberekkel. Juliana természetesen tiltakozni fog. A sajátjának fogja nevezni a birtokot, de nő úgy nem szeretheti a földet, ahogyan egy férfi. A föld többet jelent, mint egyszerű státus, pénz és rang. Az egy olyan hely, ahonnan származik valaki, ahová visszatérhet, az otthon. Ezek a termékeny földek, amelyeket Henrik nagybátyjától kapott, feleséggel és gyerekekkel, kész családdal együtt szálltak rá. Raymond elégedetten pillantott a lányokra. Ebből a földből fogja nyerni az erejét. A közelben nagy tábortűz lobogott, folyamatosan meleget árasztva maga körül, oda azonban, ahol a legnagyobb szükség lett volna rá, nem jutott belőle. Az árokból a sárral és a hideggel kapcsolatos szitkokkal bőven fűszerezett angolszász karácsonyi dal hangjai hallatszottak. Tosti jelent meg a felszínen, megrakott vödröt vonszolva maga után, amelynek tartalmát az árkot szegélyező sárhalmok egyikére borította. Amikor meglátta őket, fekete arcából kimeredt a szeme, és leszólt a társainak. – Hé, sárfürdőzők! Itt az uraság és a két kisasszony a kastélyból! Fejek jelentek meg az árok szélén. – Ha csak mi jövünk, egyáltalán nem így viselkednek – jegyezte meg Keir. – Talán Lady Margerynek és Lady Ellának gyakrabban kellene idelátogatnia! Raymond bólintott és a lányokhoz fordult. – Édesanyátok nem mondta, hogy köszönni illik... – Hirtelen elhallgatott. Margery átölelte Ella vállát és iszonyodva meredt a férfiakra. Ella a nővéréhez bújt, és gyanakodva szemlélte a sáros munkásokat. – Miért bámulnak minket? – kérdezte Ella. – Ez a hely nem áll védelem alatt – jelentette ki Margery. 76 A Király Parancsa

Keir és Raymond sokatmondó pillantásokat váltottak. Raymond, igyekezve megnyugtató hangot használni, magyarázni kezdte. – Azért bámulnak titeket, kisasszonykáim, mert ti vagytok az ő jövendő úrnőik. – Miközben a lányok ezt emésztgették, Raymond folytatta. – Ez a hely igenis védelem alatt áll. Ott vannak a katonák, akik a falakon őrködnek, de a legfontosabb védelmünk jelenleg a tél. Nincs olyan sereg, amely télen képes lenne támadni, ugyanis ilyenkor nem tudnak elegendő élelmet szerezni. – Egy nőnek nem csak az ellenséges seregektől kell tartania – mondta Margery tágra nyílt szemmel, nagyon komolyan. – Egy olyan férfi is a nő ellen fordulhat, akit addig a barátjának hitt, azzal a céllal, hogy megszerezze a vagyonát. – Szemügyre vette Raymondot a csizmája orrától a kalapja csúcsáig, mintha megjelenése alapján kideríthetné szándékait. – Ez igaz, de ránézésre képtelenség eldönteni, ki a barátod és ki az ellenséged, ezért igyekezni kell bölcs döntéseket hozni. – Kinek a bölcsessége szerint? – kérdezte Margery élesen. Raymond lehajolt, hogy szeme egy vonalban legyen a lányokéval. – Először is hallgatni kell a nálatok idősebbekre. – Mielőtt a lány tiltakozhatott volna, hozzátette: – De ennél is fontosabb a saját megérzésetek és véleményetek. Vegyétek szemügyre az embereket magatok körül, mindenkit, nem csak a férfiakat, és ne a szívetekre, hanem a fejetekre hallgassatok! Ennek ellenére előfordulnak tévedések. – Raymond felegyenesedett. – Segíthetek nektek felkészülni egy támadásra. Tudod, mit kell tenned, ha egy fegyvertelen férfi megpróbál elrabolni? Margery a fejét rázta. – Édesanyád mit tesz, ha megijed? – Megdermed, mint egy nyúl, ha ráesik a sólyom árnyéka – válaszolta a lány halkan. Raymond megdöbbent. Mennyire nincs tisztában Margery az anyja jellemével! És vajon miért hiszi ezt? – Tévedsz – mondta. – Édesanyád a legbátrabb teremtés, akivel valaha találkoztam. – A mi anyánk? – kérdezte Ella elhűlve. Raymond igyekezett gondosan megválogatni a szavait. 77 A Király Parancsa

– Mielőtt elmondtam volna neki, hogy ki vagyok, megpróbált leütni egy fadarabbal. – A fájdalmas emlék hatására megdörzsölte a fejét. – Elaltatta a gyanakvásomat, és aztán ütött. Margeryre láthatóan mély hatást gyakorolt a történet. – Anya tényleg ilyet tett? – Bizony. Ti talán gyávábbak vagytok édesanyátoknál? A lányok egyszerre rázták meg a fejüket. – Nem, persze hogy nem. – Raymond hátat fordított Keirnek. – Mondjuk azt, hogy én egy nő vagyok, Keir pedig hátulról megragad engem. – Meglehetősen nehezen tudlak nőként elképzelni – jegyezte meg Keir szárazon. – Azért csak próbáld meg! – Raymond hallotta, hogy Ella halkan kuncog, de mégis folytatta. – Itt állok egyedül és védtelenül, de talán az egyik katonám vagy egy tisztességes ember, vagy az egyik barátnőm a közelben tartózkodik. A támadó hátulról megközelít és megragad. – Felmordult, amikor Keir hátulról átkarolta, és úgy megrántotta, hogy egy pillanatra a lélegzete is elakadt. – Na, most mit kell tennem? – Sikoltani? – kérdezte Ella bizonytalanul. – Pontosan! – Raymond megpróbált visszafordulni a lányokhoz, de Keir nem engedte. Egy könyökütéssel és lábra taposással Raymond kiszabadította magát és dühös pillantást vetett barátjára, majd azt mondta: – Minden nő tud sikoltani. Halljuk a ti sikolyotokat! Ella egy fülsiketítő rikoltást hallatott. – Nagyon jó! – mondta Raymond. Az őrökre mutatott, akik felhúzott íjakkal gyülekeztek a fal legközelebbi pontján. – Megérkeztek a megmentőid. Amíg Raymond integetéssel megnyugtatta az őröket, Ella elégedetten ugrabugrált. – Most halljunk téged, Margery! – fordult a másik lányhoz. Margery komolyan figyelte a fegyvereseket, majd nyikkant egyet. – Hangosabban! – biztatta Keir. Margery megnyalta az ajkát és újra próbálkozott, nem sok sikerrel. – Úgy, mint akkor, amikor elvettem a disznóhólyagodat és kipukkasztottam! – javasolta Ella. 78 A Király Parancsa

Margery kihúzta magát, karját az oldalához szorította, behunyta a szemét és ismét megpróbálta. Hiányzott belőle a düh és a félelem, amely egy sikolyt meggyőzővé tesz, de Raymond ráhagyta. – Egész jó. A következő biztosan még ennél is jobb lesz. Margery kinyitotta a szemét és tanítóira nézett. Kipirult arcával és csillogó szemével sokkal inkább izgatott gyermeknek látszott, mintsem méltóságteljes kamasznak. – Még többet akarok tudni! – Többet? – Raymond az állát vakarta, azon tűnődve, mit taníthatna még nekik, és hogy az anyjuk helyeselné-e. – Tanítsd meg nekünk, hogyan kényszerítetted Keirt, hogy elengedjen néhány perccel ezelőtt! – Ella arra a helyre mutatott, ahol az előbb álltak. – Igen, tanítsd meg nekünk! – kérte Keir rezzenéstelen arccal. Látszott, próbál segíteni a barátjának, de Raymond csak mosolygott. – Rendben. Megtiszteltetés számomra, ha megmutathatom, hogyan kell legyőzni egy olyan durva támadót, mint Keir. – Ringatni kezdte a csípőjét, szánalmasan utánozva egy nő mozgását, és magas hangon csipogta: – Egy gyönyörű hölgy vagyok, egyedül az erdőben. Amint Keir elkezdett ólálkodni körülötte, még Margery is felnevetett. – És ekkor egy aljas gazember hátulról megragad – folytatta Raymond. Keir a hátára ugrott, de Raymond nem hajolt le. – Sikoltok. – Lágy sikkantását belefojtotta Keir szájára tapadó tenyere, de el is kapta azonnal és megrázta. Raymond normális hangon tovább beszélt. – Látjátok, lányok? Ha a gazember megpróbálja áttörni első védelmi vonalatokat, a sikolyt, beleharaptok! Aztán ismét sikoltotok, de most már hangosabban. – Ez alkalommal elbődült, beleadva teljes férfiúi dühét, hátranyúlt és tépni kezdte Keir haját. Most már Keir is ordított, átvetődött Raymond fején és felpattant. A két férfi egy percig fenyegető testtartásban, kinyújtott karral, ökölbe szorult kézzel meredt egymásra. Foguk kivillant, arcukat vad grimasz torzította el. Már nem olyanok voltak, mint egy kovács és egy kastélyépítő, sokkal inkább, mint két harcos, akik azonnal ölre mennek, hogy összecsapásuk vérrel és halállal érjen véget. Az erőszak szülte csendet Ella vékony hangja törte meg. 79 A Király Parancsa

– Most te és Keir haragszotok egymásra? A két férfi lassan magához tért. Az indulat eltűnt a felszín alatt, láthatatlanná vált, de nem merült feledésbe. – Nem. – Raymond végigsimított a homlokán, mintha izzadságot törölne le, de arca hideg és sápadt volt. – Keir és én barátok vagyunk. Szórakozásból verekszünk, csak néha elfelejtjük... – ...hol vagyunk és kivel verekszünk – fejezte be Keir a mondatot. A férfiak a lányokra mosolyogtak, de Raymond szája merev volt. A lányok arckifejezése elárulta kételyeiket, és akik az árokból és a falról figyelték őket, ugyanígy éreztek. Raymond villámgyors átváltozása sokévnyi harci múltról árulkodott. – Szóval amint látjátok, még a barátok is képesek fájdalmat okozni egymásnak. Keir és én körülbelül egyforma erősek vagyunk, de amikor férfi támad meg egy nőt, a nő hátrányban van mind erő, mind súly dolgában. Ezért kell ilyenkor a nőnek a férfi érzékeny pontjait célba venni. Tehát ha veszélyben vagytok – fejezte be Raymond –, először sikoltotok, aztán többször egymás után megütitek a támadót. – És mi van akkor, ha nem vagyok benne biztos, hogy veszélyben vagyok? – kérdezte Margery. – Mindig igyekezz biztonságban lenni! Védd magad! Később bocsánatot lehet kérni, és nem sok férfi ismerné el, hogy egy kislány fájdalmat okozott neki. – Raymond szomorúan mosolygott a férfiúi önérzet nevetséges voltán, majd intett a katonáknak. – Folytassátok nyugodtan a kockázást! Nem vagyunk veszélyben! – kiáltott fel nekik. Az őrök vigyorogva visszaintettek, majd egymás után eltünedeztek. – Szeretnétek megnézni az árkot? – kérdezte Keir. A sárban taposás lehetősége felvillanyozta Ellát, és szoknyáját felkapva nekivágott a domboldalnak. Margery nyugodtan követte, ahogyan az a korához és rangjához illett. Raymond és Keir igyekeztek segíteni a lányoknak, amikor megcsúsztak vagy elveszítették az egyensúlyukat. Amikor felértek, lenéztek az árokba, amely olyan mély volt, mint egy álló ember. – Hé, milord! Mit szól hozzá? – Tosti végigmutatott az árkon, egyik végétől a másikig. – Kitűnő munka – mondta Raymond. – Szerinted mennyire van a szikla? 80 A Király Parancsa

– Nyomkövetőnek jobb vagyok, mint földmunkásnak, de szerintem – Tosti belevágta az ásóját a földbe – a szikla itt mélyen van. Nem lesz még elég alapnak? Raymond a már álló falra mutatott és megkérdezte: – Az nem sziklaalapon áll? – Nem tudom, milord. Nagyon régen épült. – Miért szólítod Raymond mestert „milordnak”? – kérdezte Margery kíváncsian. – Ő nem lord. Tosti a szemét forgatta. – Ó nem, persze hogy nem. Ő csak egy egyszerű kastélyépítő. Ő nem valami magas rangú uraságnak a fia. Ő nincs hozzászokva a hatalomhoz és gazdagsághoz. – A gúny szinte csöpögött a hangjából, és az árokban dolgozók hangosan nevetgéltek. – Elég lesz, Tosti! – szólt rá Raymond, de most Margery Raymondra nézett, felmérte, mérlegelte, vizsgálgatta, és sokkal tisztábban látta, mint az anyja valaha. Ella elkezdett ugrándozni és közben azt kántálta: – Ő egy lord, ő egy báró, ő egy gróf! Túl közel járunk az igazsághoz, gondolta Raymond feszengve, és a helyzet drasztikus intézkedésért kiáltott. Úgy próbálta még elvonni Ella figyelmét, hogy felkapta a derekánál fogva és egy pillanatra az árok fölé lendítette. – Vigyázz a szádra – mondta, majd mikor látta, hogy a kislány nevet, ismét meglendítette –, különben bedoblak az... Ebben a pillanatban szörnyű fájdalom robbant az ágyékában. Margery hátrahúzta az öklét, újabb ütésre készülve, Raymond azonban Ella miatt elveszítette az egyensúlyát, az ülepére huppant és Ellával a karjában lecsúszott a sáros árokba. Fentről halk sikoly hallatszott, majd Keir és Margery landolt mellettük. A fájdalom még mindig nem múlt el, és Raymond dühösen rákiáltott Margeryre. – Ezt miért tetted? – Fenyegetted a húgomat – sziszegte Margery. – Azt mondtad, akkor is támadjunk, ha nem vagyunk teljesen biztosak... Raymond döbbenten meredt a bátor és nagyon mocskos lányra. – Csak játszottam vele. – Ella sikoltott – védekezett Margery. – És te azt mondtad... 81 A Király Parancsa

– Margerynek igaza van – szólt közbe Keir reszketeg hangon, ami elárulta, milyen jól szórakozik. – Az utasításaid szerint, a körülményeknek megfelelően cselekedett. Annak azonban felettébb örülök, hogy te voltál az áldozata. Isten irgalmazzon annak az embernek, akit komolyan meg akar sebesíteni! Látva a lappangó vigyort Keir arcán és a lányok búbánatos képét, Raymond felnevetett. A lányok először halványan elmosolyodtak, majd kuncogni kezdtek, és végül a mocskos kis csapat hahotázásban tört ki. Mivel már amúgy is sárosak voltak, hemperegni kezdtek ide-oda, egymás hátát veregették, és széles jókedvük nem akart alábbhagyni. A munkások szájtátva meredtek rájuk, és amikor Tosti azt mondta: Milord? Raymond egy legyintéssel elintézte. Tosti azonban nem hagyta magát. – Milord? – Ne félj, nem őrültünk meg – lihegte Raymond. – Mi csak... – Uram, nézd! A sürgető hang hallatán Raymond abbahagyta a nevetést, és oda nézett, ahová Tosti mutatott, az árok felső szélére. Kardhegyek és csillogó pengék. Páncélok és pajzsok, rajta ismeretlen címerrel. Raymond fölött hosszú sorban fegyveresek álltak, kardjukat az árok aljára szegezve. Raymondra, Keirre és a két lányra, akiket az anyjuk rábízott.


6. fejezet – A lányaid még mindig kint vannak azzal a fajankó kastélyépítővel, igaz? Sir Joseph kajánul vigyorgott, amint Juliana tizedszer nézett ki ezen a véget érni nem akaró délutánon. Mikor hozza már be Raymond végre a lányait? Az öregnek azonban nem akarta megadni azt az elégtételt, hogy hangosan tűnődik, hiszen teljesen megbízott a kastélyépítő mesterben. Nos, majdnem teljesen. Biztosan vigyáz a lányaira, még a falon kívül is. Bár a férfi nem igazi lovag, magas, erős és tisztességes. Erre a kunyhóban való tartózkodásuk után jött rá. Mert ugyan melyik férfi hagyta volna békén, amikor olyan sokat szerezhetett volna tőle – különösen mivel a végén már kitárt karral fogadta volna a férfi nyújtotta varázslatot? Bárcsak Sir Joseph száműzetésben lenne, és nem ülne itt a tűz mellett, képén azzal az undorító gúnyos vigyorral! Miközben a szolgálólányok felállították a kecskelábú asztalokat és leterítették fehér terítővel, az öreg a sétapálcájával böködte őket. Ez olyasfajta kegyetlen szórakozás volt, ami mindig jókedvre derítette. Ugyanakkor Julianát is piszkálta; szavai döftek, mint a kard, és kegyetlen súlyuk egy buzogányén is túltett. – Persze, miért is érdekelne, ha a gyerekeidet elrabolják és megerőszakolják? Annyi anyai érzés sincs benned, mint egy nyálkás hasú kígyóban! Mielőtt Juliana megvédhette volna magát, Valeska szólalt meg. – Te hitvány, aljas élősködő! – Hangja sima volt, mint a bársony, Sir Joseph mégis behúzta a nyakát köpenyébe. – Hagyd az úrnőmet békében dolgozni és hallgatni Dagna énekét. Ez egy romantikus ballada egy lovagról és igaz szerelméről. – Ezt te zenének mered nevezni? – Sir Joseph beleköpött a tűzbe. – Egyszer egy élő kiskutyát dobtam a tűzbe, és jobb zenét hallottam. Dagna abbahagyta az éneklést, de mosolya még szélesebbre húzódott és egy pillanatra sem hagyott fel a mandolin pengetésével. A vidám dal megváltozott, nyomasztó, idegen hangzású lett, és énekelt néhány szót 83 A Király Parancsa

valami furcsa, idegtépő torokhangokkal teli nyelven. Sir Joseph megborzongott. – Boszorkányok! – suttogta. A szövőszék előtt ülő Juliana, aki kapkodva dolgozott egy takarón, eltűnődött, hogy az öregasszonyok valóban boszorkányok-e? Olyan csodákat hajtottak végre, amiket nem értett. Juliana jelleme megedződött a durva tapasztalatok égetőkemencéjében, és bár azt nem hagyta, hogy bárki kedvességgel levegye a lábáról, a két öregasszony kényeztetésének látszólag nem is ez volt a célja. Gondoskodásuk megerősítette és magához térítette, mint egy édes tavaszi főzet egy hosszú tél után. – A lányaid biztosan fáznak most, hogy lement a nap. – Sir Joseph ismét behúzta a nyakát, próbálva elbújni Valeska szúrós pillantása elől. – Ha nem lennél ilyen gyáva, kimennél és megkeresnéd őket! Juliana kilesett a lőrésen. Sötétedett és kezdett hideg lenni, és a lányai... A lányai is megbíztak Raymondban. Mi más oka lett volna, amiért elkísérték? A több hétnyi együttlét eloszlatta félelmüket. Ha Raymond végre behozná őket, nem kellene kimennie és utánanézni, miért maradtak ilyen sokáig. Tudta, nem lenne szabad ilyen nyilvánvalóan kimutatni a félelmét, ugyanis uralma elmúltával az egyre kiállhatatlanabbá váló Sir Joseph folyamatosan sértegette, olyasvalakinek a módszerével, aki pontosan ismeri sebezhető pontjait, és élvezi, ha fájdalmat okozhat. Szerette volna megszidni, megszégyeníteni az öreget, rádöbbenteni, ő már nem az az ostoba, halálra rémült nő, akit eddig kedve szerint bánthatott. Már nem hitte, hogy Sir Joseph megüti, és már nem törte azon a fejét, hogy vajon legközelebb milyen kegyetlenséget talál ki, hogy megkeserítse a kastély lakóinak életét. Azonban igenis rettegett a titkoktól, amelyeket az öreg elmondhat. Félt, hogy beszél Raymondnak Hughról és Felixről, az apjáról és azokról az eseményekről, amelyek évekkel ezelőtt tönkretették. Bár maga sem tudta, miért foglalkozik azzal, hogy Raymond mit gondol. Margery egyetlen pillantást vetett a csillogó kardokra és megeresztett egy sikolyt, pontosan olyat, amilyet nemrég Raymond kért tőle. Hangos 84 A Király Parancsa

volt, hosszú, fülsértő, és benne volt egy fiatal lány minden rémülete, akinek legrosszabb rémálma vált valóra. Elláért nyúlt, magához rántotta és a lányok átölelték egymást – két sáros, halálra vált gyermek. – Micsoda mocskos munka folyik itt – jegyezte meg a magas, jó kiállású lovag, aki sakkban tartotta a lányokat kardja hegyével. – Bizony, bizony – helyeselt egy alacsony, kerek képű ember páncélban. Raymond és Keir egymás mellé húzódtak, a lányokat maguk mögé tolták. – Milyen céllal jöttetek? – kérdezte Raymond. – Egy sáros paraszthoz képest meglehetősen pimasz vagy! – jegyezte meg a kis ember, meglóbálva kardját Raymond orra előtt. – Ez nem egy sáros paraszt, Felix – mondta a másik lovag. – Hallgasd csak, hogyan beszél! Nincs szolga, amelyik ilyen kiejtéssel beszélné a franciát! A Raymond ádámcsutkáját fenyegető kard visszahúzódott. Felix megpróbálta megvakarni a fejét, de a páncélcsuklya megakadályozta, és mire sikerült lecibálnia a fejéről, mindenki őt bámulta szájtátva. Amikor ezt észrevette elvigyorodott, kivillantva a hézagot első fogai között. – Szörnyen tetves vagyok. Remélem, Julianának van valami gyógynövényfőzete, amivel ki lehet irtani őket. Raymond aggodalma enyhült valamelyest. – Juliana? – kérdezte óvatosan. Hátulról egy gyermek hegyes könyöke fúródott a hátába, és csípője mellett egy kis fej kukucskált ki. A magas lovag – Raymond feltételezése szerint a vezér – hosszú karja ismét kinyúlt. – Lady Juliana of Lofts. Azoknak a gyermekeknek az anyja, akiket elraboltál. A szó meglepte Raymondot és hosszan visszhangzott a fejében. – Elraboltam? – Képtelen volt elfojtani nevetését, és amikor megsimogatta Ella fejét, a magas lovag szeme összeszűkült. – Én nem raboltam el Lady Juliana gyermekeit. Keir figyelmeztetően az oldalába bökött, és azt mondta: – Itt biztosan valami tévedés történt. – Igen. – A magas lovag előrehajolt és kardja hegyét Raymond mellkasának nyomta. – És te vagy az, aki elkövette. 85 A Király Parancsa

Ekkor Ella szólalt meg éles, tiszta hangon. – Vigyázz, Hugh bácsi! A sár nagyon csúszós! – Úrnőm? Juliana kinyitotta a szemét, amit eddig erősen összeszorított, és tenyerével végigsimított a homlokán. Valeska egy habos sörrel teli ivókürtöt adott a kezébe. – Ezt idd meg! Könnyít a félelmeden. – Én nem félek! – csattant fel Juliana ösztönösen, majd elfintorodott, amikor rájött, hogy elárulta magát. Rácsapott a szövött anyagra. – Azon gondolkodtam, vajon mióta űzi Raymond mester ezt a foglalkozást. – Micsoda kérdés, úrnőm! – Valeska egy rongydarabbal Juliana szövőszékét törölgette. – Szerintem jó kérdés, ami választ érdemel. – Ugyanis Raymond néha elfelejti a szerszámok nevét, és azt, hogyan kell használni őket, szerette volna mondani Juliana, de inkább nem tette. Sir Joseph ugyan nagyothallott, mégis félt hangot adni kételyeinek előtte. Ehelyett azt mondta: – Raymond mestert valami különös tekintély lengi körül. Szóval mióta épít kastélyokat? Valeska bocsánatkérőn hunyorgott Julianára. – Úrnőm, az emlékezetem már nem a régi. Juliana ezt nem hitte el, és odaintett magához egy fiút, aki egy kancsó sört egyensúlyozott. – A te apád Cuthbert, az asztalosmesterem, igaz? A fiú vigyorgott. – Igen, milady, és a legjobb a faluban, de az egész környéken is. – Apádnak mi a véleménye Raymond mesterről? A fiúnak arcára fagyott a vigyor, értelmes arca kifejezéstelenné dermedt. – Úrnőm? – Azt kérdeztem, apád mit gondol Raymond mester építészi képességeiről! A fiú a fejét vakargatta. – Apám? Nos, azt mondja, Raymond mester igencsak... Szóval Raymond mester soha... – Jól hallhatóan kieresztette a levegőt a 86 A Király Parancsa

tüdejéből, majd nagyot ugrott, ahogy a megdőlő kancsóból a sör a cipőjébe folyt. Dagna egy pendítéssel abbahagyta a zenélést. – Nézd meg, mit tettél! Gyerünk, takarítsd fel, mielőtt felszolgálod a vacsorát! – Ahogy a fiú eltűnt a lépcső irányába, az öregasszony rávillantotta Julianára borostyánsárga fogsorát, és megnyugtató hangon azt mondta: – Jó fiú, csak egy kis nevelésre van szüksége. Különben is, gondolta Juliana rosszkedvűen, miért érdekli őt, mennyire érti Raymond a szakmáját? A fény és árnyék játéka a férfi arcán egy festményre emlékeztette, és szerette volna lefesteni. Mozgása dallamra emlékeztette, és szeretett volna táncolni vele. Izmai hullámzása lóra emlékeztette, és szerette volna meglovagolni... Egy pillanatra a lélegzete is elakadt. Ő egy özvegy, édesanya és nemes hölgy, akit maga a király jegyzett el egy magas rangú urasággal. Nincs joga egy egyszerű kastélyépítő után vágyakozni. Raymond azonban mindenkinek bebizonyította, hogy megbízható férfi. Férfi. Megbízható. Juliana ezeket a szavakat képtelen volt összekapcsolni, és nem létezett olyasmi, ami miatt megváltoztatta volna a véleményét. Talán csak arról volt szó, hogy Raymond azokra az időkre emlékeztette, amikor még nem volt oka félni a férfiaktól. Tetszett neki Raymond megjelenése, hatással volt a gesztusaira, előcsalta lelke mélyéről a kacér nőt, akiről azt hitte, fájdalmas halált halt. Más nők azonban csak a férfi szépségét értékelték volna, arról álmodozva, hogy lágyan simogatják sötét, selymes haját. Bolondot csináltak volna magukból egy mosolyáért, hogy egy pillanatra megcsodálhassák az arcán támadó gödröcskéket. Más nők hagynák magukat elcsábítani a karcsú test, hosszú lábak, hosszú combok által. Juliana azonban nem volt ilyen bolond. A férfi együttérzése volt, ami vonzotta. Az, ahogyan udvarolt a gyermekeinek, vágyva rá, hogy bevegyék a játékukba. Ahogyan a szolgálólányokkal bánt, határozottan elutasítva szenvedélyes közeledésüket, ugyanakkor mégis finoman és tisztelettel. Senki nem tudott rá haragudni. A kedvesség, amit a két öregasszony iránt tanúsított, etette, kényeztette őket, hagyta, hogy azok is kényeztessék, amikor Julianának már bebizonyította, képes gondoskodni magáról. Raymond és az ő nevetséges barátja, Keir, 87 A Király Parancsa

mosolyt csal Juliana arcára, és elhatározta, ez a karácsony tényleg vidám lesz, ellentétben az elmúlt évek siralmas karácsonyaival. – Úgy hallom, jönnek – súgta Valeska Juliana fülébe. Juliana értetlenül nézett az öregasszonyra, majd félig felemelkedett, amint fülét megütötte az ajtó felől hallatszó kiabálás. Gyorsan visszaült és kezébe vette az átvetőt. Arcára nyugodt kifejezést erőltetett és szőni kezdett. Ahogy várta is, Ella rontott be elsőként a csarnokba. – Anya! Anya! Margery szorosan Ella mögött érkezett, nem kevésbé lelkesen. A lányok szinte felismerhetetlenek voltak. Juliana azonnal megfeledkezett erőltetett nyugalmáról, megfeledkezett mindenről, felállt, és megpróbálta túlkiabálni Ellát. – Mi történt veletek? – Elestünk a sárban – felelték kórusban, hangosan kacagva. – Elestetek a sár... – Juliana Raymondra és Keirre nézett, akik ugyanolyan mocskosan ácsorogtak a lányok mögött, mint két szégyenkező kutya. Juliana teljes magasságában kihúzta magát. – Magyarázatot kérek! Raymond élvezettel szemlélte a haragtól megelevenedő Julianát, majd mély és cikornyás meghajlást mutatott be előtte. – Idősebbik lányodtól akkora ütést kaptam, hogy belezuhantam a sárba, és mielőtt észrevettem volna, jókedvű dulakodás tört ki közöttünk. Keir és én... – Keir szintén meghajolt – vereséget szenvedtünk apró harcosaidtól. Margery és Ella úgy pózoltak, mint a nagy harcosok, arcukon széles, büszke vigyor ült. – A lányaim legyőztek titeket? Hogyan lehetséges az? – A válasz a női bizalmatlansággal kombinált örökölt szenvedélyességben és született harciasságban rejlik – válaszolta Raymond, fájdalmas vigyorral emlékezve a történtekre. – Tényleg így volt, anya. – Margery ökölbe szorította a kezét és belecsapott a levegőbe. Ella lelkesen ugrabugrált és közben dicsekedett. – Látnod kellett volna, anya! Margery legyőzte Lord Raymondot, mielőtt egyáltalán megkezdődött volna a csata! 88 A Király Parancsa

– A legjobb módja legyőzni Lord... – Juliana összevont szemöldökkel helyesbített, és közben a koszos kis csapat felé tartott – Raymond mestert, ha nem tudja, hogy csatában vesz részt. Keir kimérten, rezzenéstelen arccal – mintha sosem vett volna részt az iszapbirkózásban – megjegyezte: – Ne becsüld alá lányaid képességeit! Raymond igyekezett elterelni Juliana figyelmét lányai találó feltételezéséről. – Még most is ott térdelnénk e győzedelmes harcosok előtt, kegyelemért könyörögve, ha időben nem ment meg minket Felix, Moncestus grófja és Hugh, Holley bárója. – Ezzel Raymond, mintha ajándékot nyújtana át, félrehúzódott, megmutatva a mögötte várakozó vendégeket. Örömteli kiáltásokat várt, Juliana azonban a látványtól mozdulatlanná dermedt, és rémülten maga mögé terelte a gyermekeit. Raymond döbbenten ismert rá. Ez a Juliana az a Juliana volt, akivel először találkozott, és akit elrabolt. A nő, aki teljes erejével küzdött a szabadulásáért. A lovagok a lordok egyszerű emberek iránti mély megvetésével viseltettek Raymond iránt, és mire Raymond ismét Julianára pillantott, a nőnek óriási erőfeszítéssel sikerült legyőznie rémületét. – Üdvözöllek titeket, szomszédok. Megleptetek és... örömmel látunk. – Juliana szemmel láthatóan feszengett és legszívesebben elmenekült volna. – Régi barátok vagytok, és a lányaim nagyon fáznak. Remélem, nem bánjátok, ha előbb... – Micsoda őrültség részedről, hogy ilyen alkalmatlan pesztrára bízod a lányaidat? – Hugh lesújtó pillantást vetett Raymondra, majd Keirre, aki erősen fogta barátja karját. – Ők nem pesztrák! – kiáltotta Ella. – Ők harcosok! – rikoltotta Margery, és közben tekergőzve próbált kiszabadulni anyja kezéből. Raymond arca megrándult a gyerekek merész tiltakozását hallva. – A fenébe! – motyogta, és megadta magát Keir akaratának. – Olyanok, mint az apád. Kiabálnak, amikor illemet kéne tanulniuk és inkább hímezgetni. – Hugh az álkastélyépítőre és kovácsmesterre mutatott. – Ezeknek a harcosoknak – mondta gúnyosan – annyi eszük sem volt, hogy a falon belül tartsák a drágalátos lányaidat! – És senki nem őrizte őket a falon kívül! – tette hozzá Felix. 89 A Király Parancsa

Sir Joseph elégedetten felvihogott. – Ugye én figyelmeztettelek hanyagságodra. Lady Juliana? Raymond és Keir sötét pillantásokat váltott, de mielőtt Raymond megszólalhatott volna, Layamon lépett elő. – Azért nem volt olyan súlyos a helyzet, úrnőm. Raymond mester részletes utasításokkal látott el a védelemmel kapcsolatban, mielőtt kivitte volna a lányokat az árokhoz, és én egyfolytában figyeltem őket a falról. Amikor megláttam a közeledő csapatot kardokkal felfegyverezve, szóltam az embereimnek és bekerítettük az urakat, miután ők körülvették az árkot, ahol Raymond mester és a lányok... verekedtek. – Layamon zavartan pillantott a szomszédokra. – Természetesen megismertem az urakat, de Raymond mester parancsot adott. – Köszönöm, Layamon. – Juliana biccentett a fiatalembernek, majd erőltetett mosollyal Hugh felé fordult. – Vagyis nem vagyok annyira felelőtlen, mint azt gondolod. Hugh felháborodása elpárolgott a nő sápadt arca láttán, és mélyen meghajolt. – Ezer bocsánat, milady Azt hittem, hogy... – gyors pillantást vetett Sir Josephre – szóval méltatlan gondolataim támadtak. – Helyezzétek kényelembe magatokat – mondta Juliana. – Előbb a gyermekeimről kell gondoskodnom. A lányok most már szánalmasan vacogtak. Juliana összeütötte a tenyerét, mire a szolgálólányok futva érkeztek és kivonszolták a nagy fából faragott kádat a sarokból, ahol egész télen állt, mivel nem használták. A víz vödrökben érkezett a konyhából, ahol Valeska előrelátó utasítására időben melegítésre került. Dagna a nagy, összehajtható paravánt az úrnői ágy elé állította, hogy leválassza azt a sarkot a csarnok többi részétől, ugyanúgy, ahogyan esténként tette, amikor Juliana lefeküdt. Amint a nők eltűntek szem elől, a férfiak mintha valamiféle varázslat alól szabadultak volna fel. Hugh, arcán ingerült kifejezéssel, odament a tűzhöz. Az alacsony, köpcös Felix követte. Az volt a szokása, hogy dús szemöldöke alól fölfelé sandítva fejével egy mások számára nem hallható ritmusra bólogatott, és Raymondnak kétsége sem volt afelől, hogy ki hozza a döntéseket a furcsa páros tagjai közül. 90 A Király Parancsa

– Te! – mutatott Hugh Raymondra. – Te megfelelsz. Vedd le a páncélomat! – Kinyújtotta páncélkesztyűs kezét Raymond felé. Ahogyan a többi lovag, ifjúkorában Raymond is pajzshordóként kezdte pályafutását. Nagyon jól emlékezett, hogyan kell eltávolítani egy másik páncélját, és Hugh szándékos sértése hiábavalónak bizonyult, mert Raymond örült a lehetőségnek, hogy szembenézhet a báróval. Ahogy azonban közeledett a két férfihoz, Felix panaszosan felkiáltott. – Csupa mocsok! – Enyhén szólva. – Hugh elfintorodott, amint Raymond belépett a tűz fényébe. – Bűzlesz, ember! – Ez csak sár – mondta Raymond. Megállt Hugh előtt, cipőjük orra összeért, szemük egy magasságban volt. – Ellentétben a lószarral, ami a lovagok kedvence. Keir felmordult, és Hugh felemelte az öklét, hogy megüsse azt az embert, akivel le akarta vetetni a páncélját. Raymond rezzenéstelen tekintete belefúródott Hugh-éba, mire Hugh keze megállt a levegőben. – Ki vagy te? – suttogta. Raymond nagyon szerette volna megmondani neki, de még jobban szerette volna kideríteni Juliana titkát, és Hugh egy ostoba alak volt, akit ravaszul irányíthatott. A menyasszony, akiért Raymond idejött, most már több volt, mint egy kihívás; egy megoldásra váró rejtély volt. – A király kastélyépítő mestere vagyok – mondta Raymond. Hugh leengedte az öklét, de dühe láthatóan még magasabbra csapott. Raymond csodálkozott, hogyan lakozhat ilyen ifjonti ellenségesség egy Hugh korú férfiban. Hugh egyértelműen kihívást látott Raymondban, és az indulat egyre fokozódott benne. – Hozzatok neki meleg vizet! – mondta Hugh. Amikor senki sem mozdult, felordított: – Meleg vizet! Valeska bukkant ki a paraván mögül, hangosan kotkodácsolva, mint egy tyúk, amelynek gazdája a baltát köszörüli. – Meleg vizet! – rikoltotta. – Hozzatok meleg vizet Raymondnak! Hugh megvetően elhúzta a száját, látva, amint Valeska kiragad egy meleg vízzel teli vödröt az egyik tátott szájú ifjú kezéből, akik hosszú sorban szállították a vizet a lenti konyhából. – Az anyád? – kérdezte gúnyosan. 91 A Király Parancsa

– Sajnos Isten nem volt ennyire kegyes hozzám. – Raymond belemártotta kezét a vízbe, és megborzongott, amint a meleg átjárta repedezett, cserzett bőrét. Miután lemosta a sarat, mosolyogva átvette a törülközőt, amit Valeska nyújtott neki. – Az én anyám csúnya. Valeska elpirult a bók hallatán, és egyáltalán nem törődött Felix nevetésével. Megsárgult bőrű kezével letörölgette a sárpikkelyeket Raymond arcáról és álláról. – Lent van még meleg víz. Később esetleg megborotválkozhatnál. – Miért? – kérdezte Raymond. Az öregasszony a szúrós szemmel őket figyelő lovagra sandított, és lehalkította a hangját. – Ez egy jóképű férfi. Raymond is odanézett. – Megborotválkozom. – Mutasd a kezed! – parancsolta Hugh. Raymond engedelmeskedett, olyan közel tartva ujjait Hugh orrához, hogy annak hátra kellett lépnie. – Megteszi. Igaz, a körmöd alatt koszos, de mit várhat az ember egy kastélyépítőtől? Raymond levette Hugh páncélkesztyűjét és az alatta lévő gyapjúkesztyűt, majd sokatmondó pillantást vetett Hugh körmére. Hugh elrántotta a kezét és felmordult. – Vedd le a többit is! A fejét védő láncsisak könnyedén lecsusszant, felfedve gazdája kopaszodó fejét. Valami korábbi karddal való találkozás nyoma vörös és fehér színben világított a fejbőrén, harcias megjelenést és némi tiszteletet biztosítva gazdájának Raymond részéről. – Nem volt szép tőlem, hogy megvádoltalak – jegyezte meg Hugh színlelt megbánással –, de mindig is felelősséget éreztem Lady Juliana és családja iránt. – Felelősséget? – Tudod, együtt nőttünk fel, és kedvelem a kis gyávát. – Én is veletek nőttem fel! – szólt közbe Felix. – Én is a barátja voltam! Raymond alig hallotta a megjegyzést, és úgy tűnt, Hugh sem, mivel kizárólag egymásra összpontosítottak. Raymond szorosan tartotta a zsinórokat, amelyek a páncélinget összefogták Hugh nyakán. – Gyáva? Te gyávának nevezed Lady Julianát? 92 A Király Parancsa

– Miért, szerinted minek lehet nevezni egy nőt, aki nem hajlandó meglátogatni a másik birtokát? – Egyáltalán nem gyáva – tiltakozott Raymond, felidézve, Juliana milyen hősiesen szállt szembe vele, amikor kiragadta a tomboló hóviharból. Hugh utálatos, fölényes nevetést hallatott. – Hidd el, hogy gyáva! Teljes mértékben Sir Josephre hagyatkozik az elszámolás és a gazdatiszt ellenőrzésében. Én mondtam neki, hogy nem bölcs dolog megbízni egy szolgában, ha mégoly régi és megbecsült személy is, mint Sir Joseph. Itt kucorog Loftsban, és ki sem mozdul innen. – Ez azt jelenti, hogy nem hallgat rád – állapította meg Raymond tárgyilagosan. – Éveken keresztül hallgatott rám. A zsinórok elszakadtak Raymond markában. Hugh csak mosolygott tulajdonának megrongálása láttán. – Rám is hallgat – szúrta közbe Felix. – Ha ilyen régi barátok vagytok – Raymond félrehajította a zsinórokat –, biztosan ismertétek a férjét is. Hugh izmos karja egy mozdulatával elintézte a férjet. – Millardot? Nagyon fiatal és beteges volt, akire a vagyona miatt esett a választás, és hamar meg is halt. Csak lánygyermekeket tudott Julianának nemzeni. Ahhoz nem volt elég férfi, hogy kielégítse Juliana szenvedélyes természetét. Ez az az ember, gondolta Raymond. Ő sodorta abba a helyzetbe Julianát, ami miatt Sir Joseph megszégyeníthette. Egyáltalán nem törődött Juliana jó hírével. Talán a szeretője volt? Ha egykor igen, többé biztosan nem lesz, mert a nő az övé. Az övé, hogy védelmezze, gyöngéden szeresse, és ez a fényes fejű harcos még megkeserüli a napot, amikor bántalmazta. – Ahogy telt az idő – folytatta Hugh egyre bizalmasabb hangon –, észrevettük, hogy egymás iránt érzett vonzalmunk fokozódik és változik. Raymond szerette volna letépni a fickóról a páncélinget, vele együtt a fejét is, azonban a harci páncél – bármilyen páncél – iránti tisztelete visszatartotta, és inkább biztos kézzel leemelte tulajdonosáról. 93 A Király Parancsa

Valahogy azonban ki kellett adnia magából az indulatot, ezért megjegyezte: – A vonzalom olyan, mint a homokóra. Az agy kiürül, a szív megtelik. – Okos vagy, ahhoz képest, hogy csak egy kastélyépítő. – Hugh figyelte, ahogy Raymond szemügyre veszi a páncélinget, sérülést vagy kopást keresve rajta. – Az ember szinte azt hinné, személyes tapasztalatokkal rendelkezel páncélingügyben. .. úgy vizsgálgatod, mint egy szakértő. Raymond átadta a páncélinget Keirnek. – Tisztítsd és olajozd meg! – Vajon miért ért egy kastélyépítő a páncélingekhez? – Hugh szemügyre vette Raymondot. Egy tapasztalt harcos szemével nézett meg minden izmot és inat Raymond testén, és Raymond félt, hogy észreveszi azt, amit titkolni próbál. Raymond Valeskára pillantott, és Valeska értett a pillantásból. Hangosan odaszólt Fayette-nek: – Segíts ennek az uraságnak a vetkőzésben, és szedd le a páncélt erről a másikról! – Úgy nézett Raymondra és Keirre, hogy abban nyoma sem volt a tiszteletnek. – Induljatok lefelé a konyhába, de gyorsan, ahol mindketten megmosakodhattok! Darabokban hullik rólatok a megszáradt sár! Raymond cipője orrával megmozgatta a padlót borító nádat maga körül. – Ki látja? – Ne húzd az időt! – szólt rá Valeska bűbájos hangon. – A szolgák már hordják kifelé a vizet a kádból, vagyis Lady Juliana végzett a gyermekek fürdetésével. A vacsorát addig nem kezdjük el felszolgálni, amíg két fajankó sarat hullajt a padlómra! Tiszteletlenül megbillentette a távozó Raymond hátsóját, bár Raymondnak nem volt szüksége további biztatásra. Mielőtt Juliana megfürdetett gyermekei elfogyasztották volna kenyérből és meleg tejből álló vacsorájukat, hogy utána jó éjszakát kívánjanak a vendégeknek, Raymond tisztán, nedvesen, frissen borotválva ott állt a csarnok közepén. A fáklyák füstje összekeveredett a tűz füstjével, gyantás illattal töltve meg a termet. A főasztalt fehér terítő borította, amelyen kanalak és kétemberenként fatányérok sorakoztak. A 94 A Király Parancsa

konyhából fújtató apródok cipelték fel a raguval teli üstöket. A többi asztalnál csordultig teltek a kupák sörrel. A főasztalra egy borral teli fedeles kancsót helyeztek. Az asztal közepén, a díszhely előtt egy nagy, ezüst sótartó állt, és Raymond, a vendégszerető házigazda könnyedségével megjegyezte: – Lord Felix, te vagy közöttünk a legmagasabb rangú, ezért természetesen te ülsz a só mögé. Felix ezt magától értetődőnek találta. – Természetesen. Raymond felkapta a Juliana szövőszéke mögött álló széket. – Úgy illik, hogy egy ilyen nagy úr még a főasztalnál ülőknél is magasabban üljön. – Térdével széttolta a padokat. – Itt kell helyet foglalnod, mindenki más fölött. Felix folyamatosan bólogatott, és egy pillanatig nagyon elégedettnek látszott. Aztán rádöbbent a dolog vonzatára. – De hiszen nekem Lady Juliana mellett kell ülnöm és osztozni vele a tányérjával! Raymond megjátszott áhítattal meredt a rángatózó lordra. – Szóval át akarod adni a helyedet Lady Julianának? Felkéred, hogy egyedül üljön a székre és egyedül egyen a tányérjából? – Hangos puffanással letette a széket a só mögé. – Udvariasságoddal mély tiszteletet tanúsítasz úrnőm iránt. – Kezét a szívére szorítva meghajolt. – Biztosan Henrik udvarában élsz, amikor éppen nem a birtokaidat látogatod sorra! Felix ragyogott, de Hugh élesen felcsattant. – Túl sokat engedsz meg magadnak, kastélyépítő mester! A cím úgy hangzott, mint egy sértés, de Raymond mosakodása közben lehiggadt és visszanyerte önuralmát. Elhatározta, hogy mindenképpen kideríti az igazságot Julianával és ezekkel a fickókkal kapcsolatban, akik annyira megrémítették a nőt, és úgy fogja védelmezni, mint egy férj. Most udvariasan, de határozottan azt mondta: – Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy az elmúlt hónapban Lady Julianát szolgálhattam, és tudom jól, milyen nagy becsben tartja a szomszédait. – A hazugság könnyedén gördült ki szájából. – Biztos vagyok benne, hogy örömet okoz számára a tudat, hogy ti is nagyra tartjátok. 95 A Király Parancsa

Hátulról valami hangot halott, vagy csak megérzés volt? Amikor megfordult, Julianát látta, aki hallott minden szót, és hálája annál látványosabb volt, mivel egyetlen szó sem kísérte. Vörös haja kiszabadult a fonatból és folyékony lángként omlott le vállán. Karcsú kezét kinyújtotta, nyitott, adakozó gesztussal. Szeme ragyogott, mint az ametiszt, és mosolya legyőzött minden félelmet. Raymond meghajolt a lady felé, és a székre mutatott. – Lord Felix arra kér, engedd meg neki, hogy a lábadhoz üljön. – A lábához? – vágott közbe Felix, hangjában őszinte felháborodással. – A lábához? Egy nő lábához? Juliana arcán elégedettség villant, majd odament az asztalhoz és helyet foglalt a széken, amit Raymond kihúzva tartott számára. – Ez amolyan költői túlzás, Felix. Nem várom el egy gróftól, hogy a lábamhoz, de még azt sem, hogy a közelembe üljön. Felix kirobbanása olyan hirtelen volt, hogy még Raymondot is váratlanul érte. Kinyújtott keze majdnem eltalálta Julianát, de a nő elrántotta a fejét, Felix pedig panaszos hangon, mint egy gyermek, így kiáltott: – Sosem bocsátottál meg nekem, igaz? Nem volt semmi! Semmi sem történt, de te képtelen vagy megbocsátani nekem! A teremben síri csend támadt, csak Sir Joseph boldog károgása hallatszott. Minden szolga, minden apród, minden szolgálólány úrnője válaszára várt. Juliana azonban ekkor már a múltban járt, újra átélt valamit, ami fájdalmat okozott számára. Raymond képtelen volt elviselni ezt a távolságot, ezért tenyerét a nő hátára tette. Juliana megborzongott, felemelte a fejét és Raymondra nézett. Zöld szempár pillantása találkozott a kék szempáréval, kérdések és válaszok áramlottak közöttük, bár hogy ki kérdezett és ki válaszolt, Raymond nem tudta volna megmondani. Keze megremegett a sóhajtól, amit sokkal inkább érzett, mintsem hallott, és a nő gerince olyan erős és merev volt, hogy Raymond eltűnődött, vajon mit érezne, ha a meztelen hátát érintené. Ez megdöbbentette – mióta gondol ilyesmikre? –, és ugyanez a döbbenet tükröződött a nő arcán is. Juliana Felixhez fordult. Ujja hegyével végigsimított az arcát elcsúfító hegen. 96 A Király Parancsa

– Talán a megbocsátás meghaladja képességeimet, de felejteni tudok. Elégedj meg ennyivel! A csarnok levegőjét kollektív sóhaj remegtette meg. Felix elvigyorodott, és olyan ütemesen bólogatott, ahogyan a hullámok fodrozzák egy tó vizét. A rabul ejtett hallgatóság egy emberként igyekezett helyet foglalni az asztaloknál. A látvány, hangok és szagok kavalkádja ijesztően földhözragadtnak tűnt Raymond számára. Hugh lelökte Raymond kezét Juliana hátáról, és Raymond hagyta. Keir az asztal vége felé indult, és intett Raymondnak, hogy csatlakozzon hozzá. Raymond bólintott, és próbált normálisan viselkedni. Azonban mindvégig arra gondolt: Felix? Felix volt az az ember, aki elárulta Julianát? Raymond ismét a vörös képű kis pulykakakasra nézett, és figyelmetlenségének köszönhetően alaposan beütötte a sípcsontját a padba, amire le akart ülni. Megdörzsölte a fájdalmas horzsolást, de közben egy pillanatra sem vette le a szemét Julianáról. Felix? Felix volt a szeretője? Nem. Elképzelhetetlen volt a dolog, és maga Felix is tagadta. Azt mondta, semmi sem történt. Felix nem volt Juliana szeretője. Julianának nem is volt szeretője. Az esemény, amely beszennyezte Juliana múltját és kitaszítottá tette a saját szemében is, több volt, mint egy egyszerű szerelmi viszony. Valami sötét és félelmetes esemény volt, és Raymond csodálkozott magán, amiért olyan könnyedén megbocsátotta Julianának a bűnét. Mert bűn volt, vagy talán bűncselekmény? Amikor a vacsora véget ért, és mindenki eltette a kését, Hugh kihívó hangon megszólalt. – Lady Juliana, áruld el, miért ás ez a te kastélyépítő mestered ilyen hatalmas lyukat a földbe? – Egy tizenkét láb széles védőfal alapját ássuk – válaszolta Juliana határozottan. – Nyolc láb – jegyezte meg Raymond. Juliana dölyfös pillantást vetett Raymondra, majd odaintette magához Fayette-et, aki a szegényeknek szánt maradékot gyűjtötte egy kosárba. – Tizenkét láb. Raymond meg sem próbálta elrejteni vigyorát. 97 A Király Parancsa

– Attól függ, kinek a lábát tekintjük mértékegységnek. Felix elképedt. – Micsoda pimasz alak! Juliana beledobta a kosárba a mártással átitatott kenyerét. – De akkor is a király kastélyépítő mestere, és én megbízom benne. – Te megbízol benne? – Hugh döbbenete őszinte volt. – Megbízol egy férfiban? Egy férfiban, akit nemrég ismertél meg, és aki sáros lyukakat ás napi pár pennyért? Juliana elfogadta a Fayette által nyújtott nedves törülközőt és beletörölte zsíros kezét. Az ujjai külön-külön is nagy figyelmet igényelhettek, mert ezeket szemlélte, miközben válaszolt. – Igen. Hugh reszkető kézzel Raymondra mutatott. – Talán mert ő megtanított ismét bízni? Már be is engedted az ágyadba? Emlékeztetnélek, Lady Juliana, hogy legutóbbi botrányod után nagyon könnyű lenne tönkretenni a jó híredet, de talán még a gyermekeid és birtokaid felügyeletét is el lehetne vetetni tőled. Juliana megragadta az asztal szélét. – A gyanakvásod bemocskolja a lelkedet. – A kastélyépítő egy csaló! – Nem igaz! Raymond szégyellte magát. Vajon mit fog tenni Juliana, ha eszébe jut, milyen hevesen védelmezte őt? Hogyan fogja viselni a megaláztatást? Mert megalázottnak fogja érezni magát. És egy ilyen büszke nőnek hiába fog hízelegni egy gróf. – Titkolja az igazságot – állította Hugh. Juliana összefonta karját a mellén. – Milyen igazságot? – Azt nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy több mint egyszerű kastélyépítő. A Raymond mellett ülő Keir halkan füttyentett, és megjegyezte: – Lord Hugh jó megfigyelő. – Nem tűnt túl okosnak. – Lehet, hogy nem túl okos, de nem is ostoba – mondta Keir –, és elszántan próbálja védelmezni Lady Julianát. Raymond nem törődött a fickóval, önmaga leleplezésének időpontját több hónappal későbbre tervezte. Leghamarabb tavaszra, és akkor már... 98 A Király Parancsa

nos, akkor mi lesz? Mit is tervez tulajdonképpen? Anélkül, hogy elárulta volna Julianának, ki ő valójában, sikerült kivívnia a nő bizalmát. Anélkül, hogy tudott volna harcos múltjáról, rábízta hőn szeretett gyermekeit. Anélkül, hogy ajánlólevelet vagy bármilyen más papírt kért volna tőle, rábízta kastélya védelmének átszervezését. Anélkül, hogy bármit tudna róla, mint szeretőről, vajon hajlandó lenne bebújni az ágyába? – Nekem sem tetszik a fickó – jelentette ki Felix. Juliana felé fordult és gúnyosan megkérdezte: – És miért nem, milord? Felix elvörösödött, amint a teremben minden szempár rászegeződött. – Mert olyan, izé... pimasz. És... több, mint amennyit mutat. – Ez az alak pedig egy utánozó idióta. Raymond egyetértőn bólogatott, de közben élvezettel sütkérezett Juliana védelmében. – Nézz rá! – Hugh felpattant. – Nézz rá! Úgy bámul rád, mint egy holdkóros legényke és közben azt tervezi, hogyan fogja felemelni a szoknyádat, és ha mást hiszel, ostoba vagy! Juliana odanézett. Ránézett, és tekintetének gyengéd fényében Raymond terveinek beteljesülése nagyon közelinek látszott. – Drága Szent Sebestyén! – kiáltotta Hugh. – Látnod kellene magadat! Ugyanolyan holdkóros képet vágsz, mint ő, bár még okod sincs rá. Azt hiszed, hogy úgy tekint rád, mint valami szerelmi álomra? Nem, földet, biztonságot és egy étvágygerjesztő testet lát benned! Juliana ennek ellenére tovább nézte Raymondot, nyugodtan, halvány mosollyal. A sarokban kucorgó Sir Joseph felől rosszindulatú megjegyzés érkezett. – Sosem menne át a Szent Wilfrid tűje vizsgán! Raymond és Keir értetlen pillantást váltott, és Keir megkérdezte: – Mi az a Szent Wilfrid tűje? Juliana kihúzta magát és felemelte a fejét. – Csak egy tiszta nő mehet át a Ripon-katedrális egyik szűk folyosóján, amit Szent Wilfrid tűjének neveznek. – És te tisztátalannak bizonyultál – jegyezte meg Sir Joseph vigyorogva. – Úgy viselkedsz, mint egy szajha! – üvöltötte Hugh, egyre dühösebben. 99 A Király Parancsa

Az édes igézetet az a szó törte meg, amellyel Sir Joseph is megbélyegezte Julianát. Sem Hugh bocsánatkérő grimasza, sem Juliana döbbent kiáltása nem állíthatta meg Raymondot, aki felállt a helyéről és elindult Hugh felé. – Lenyomom a torkodon ezeket a szavakat, amíg végül megfulladsz tőlük! Hugh, kezét tőre markolatán nyugtatva, előrelépett. – Velem szemben csak egy lovagnak van esélye – mondta. – Lovag vagy? – Miért, talán nem hiszed, hogy le tudlak győzni? – Azt nem hiszem, hogy kastélyépítő vagy. Kíváncsi lennék, hol tanultad ezt a bátorságot, hol növesztetted az izmaidat ekkorára és hol tanultál meg úgy mozogni, mint egy – Hugh felvonta a szemöldökét – lovag. Juliana zaklatottnak látszott. Keir szitkokat mormolt az orra alatt. Raymond a fogát csikorgatta. – Talán Lady Juliana túl könnyen megbízik az emberekben – vicsorogta Hugh. – Az én bizalmamhoz neked semmi közöd! – vágott vissza Juliana. – Ha verekedni akarsz, keress olyasvalakit, aki... Layamon szakította félbe a vitát az ajtóból. – Úrnőm? – Egy utazóköpenyt viselő, ázott, vacogó embert tartott maga előtt, akit most kissé meglökött, és angolul azt mondta: – Egy szót sem értek abból, amit ez az ember beszél, de egyfolytában a te nevedet ismételgeti, és ezt a levelet lobogtatja. – Egy papírt adott át Julianának. – A király pecsétje van rajta. Juliana szemügyre vette a pecsétet, majd az utazót, akivel ilyen durván bánt az embere. – Milyen nyelven beszélsz? – kérdezte normann-franciául, mire gyors, poitevin-francia nyelven elhadart választ kapott. – Milady – Az utazó térdre hullott. – Milady – Kezet csókolt Julianának. – Ez a paraszt méltatlanul bánt velem. – Hátradobta a csuklyáját, és tokája vadul rezgett a felháborodástól. – Azt állította, hogy nem ért engem, de kiderült, hogy hozzád civilizált nyelven is tud szólni. – A férfi elővett egy nagy, fehér kendőt, és megtörölte vele a homlokát és a bajuszát. – Persze ez is része az ilyen barbár vidéken való átutazásnak. Ha a király nem ragaszkodik hozzá, 100 A Király Parancsa

nem is jöttem volna. – Tovább törölgette az arcát. – Vagy legalábbis tavaszig biztos nem. – Térdelő helyzetében még meg is hajolt. – Henrik király azonban ragaszkodott hozzá, és amikor szépségedről beszélt, nem túlzott. Megpróbálta ismét megcsókolni Juliana kezét, aki megragadta az alkalmat a beszédre. – Nem értem. Miért küldött hozzám Henrik király téged? Raymond rosszat sejtett. – Én nem kértem Henrik királytól senkit. Kivéve... – Tekintete Raymondra rebbent, majd vissza a lábánál térdelő köpcös emberkére. Lehajolt, belenézett a szemébe, és megkérdezte: – Ki vagy te? – Én? – Az ingerlékeny emberke magára mutatott. – Hogy én ki vagyok? Papiol vagyok. – Pózolt és ujjával a levegőbe bökött. – Én vagyok a királyság leghíresebb kastélyépítő mestere!


7. fejezet Juliana döbbenten meredt az idegen kifejező arcára, aki a király kastélyépítő mesterének mondta magát. Figyelte a gesztusait, látta, amint mozog a szája. Tudta, hogy a férfi beszél, de nem hallotta a hangját. Csak Sir Josephet hallotta, aki rosszindulatúan nevetgélt. Valahol a lelke mélyén úgy lüktetett a fájdalom, mint egy lyukas fog. Valahol a lelke mélyén könnyeket hullajtott azért a szerencsétlen, ostoba nőért, aki megbízott egy férfiban és ismét becsapták. Azonban nem érezte a fájdalmat, nem sírta el a könnyeket, mivel a haragon kívül semmit sem érzett. Ez a harag végigszáguldott az erein, érezte az ízét, érezte a tüzet és kénes szagot, amit szült. Szinte beleremegett az iszonyú dühbe. Gondosan formálta a szavakat, mint valaki, aki túl sokat ivott az erős borból. – Mit mondtál, ki vagy te? Az előtte térdelő férfi abbahagyta a gesztikulálást, elhallgatott, és úgy nézett Julianára, mint egy őrültre. – Papiol vagyok, a király kastélyépítő mestere. Úgy beszélt, mintha egy szellemi fogyatékosnak magyarázna, de Juliana nem sértődött meg. – Melyik királyé? – kérdezte. – Milady? – Papiol idegesen törölgette a nyakát az összehajtogatott kendővel. – Melyik király kastélyépítő mestere vagy? A gúvadó barna szemek még jobban kigúvadtak. – Ki másé, mint a mi egyeduralkodónké, Henrik királyé. – Papiol, továbbra is térden állva, elhátrált. – Éljen sokáig! – Ha te vagy a király kastélyépítő mestere, akkor az ott kicsoda? – Juliana Raymondra mutatott. – Milady, én nem ismerem a téged körülvevő embereket. – Papiol elsápadt, amikor Juliana dühösen meredt rá. – Csak annyit mondj meg, láttad-e már valaha ezt a hazug, sunyi, aljas alakot?


Papiol úgy mozgott, mintha Juliana valami vadállat lenne, amelynek támadása bármelyik pillanatban várható. Megfordult és Raymondra nézett, de közben fél szemét igyekezett Julianán tartani. – Nem, milady, még sosem láttam ezt az embert. Juliana lehelete lángolt, bőre repedezett haragja tüzétől. Rá akart nézni Raymondra, hogy megvádolja, de azon kapta magát, hogy teste lomhán engedelmeskedik agya parancsainak, mivel a düh teljesen felemésztette az erejét. Térde recsegett, mint egy égő ház gerendája, amikor felállt. Kinyújtotta a kezét, hogy a férfira mutasson, és azon csodálkozott, hogy körmei nem váltak közben karommá. – Öljétek meg! – parancsolta. Sir Joseph abbahagyta a vihogást. A teremben elhalt minden zaj. Papiol elájult. – Szent ég, Juliana! – kiáltott fel Hugh. – Öljétek meg! – ismételte a nő. Hugh újra próbálkozott. – Juliana, nem ölethetsz meg valakit... Juliana felmordult és Hugh felé fordult. – Nem? Akkor figyelj! – Felkapta evőkését az asztalról. A rövid, de éles pengéjű darabbal akár ölni is lehetett. Elindult Raymond felé, aki óvatosan hátrált előle. Addig hátrált, amíg el nem érte a falat, ahol már meglehetősen távol voltak az asztaltól. Amikor Juliana elkezdett hadonászni a késsel, Raymond megfogta a csuklóját. – Úrnőm, engedd meg, hogy bemutatkozzam! – mondta halkan. – Nem akarom, hogy bemutatkozz! – Juliana kirántotta a karját Raymond szorításából és ismét támadott. – A névtelen testedet a temetőárokba akarom dobatni! Raymond ismét elkapta a csuklóját, és amikor megszólalt, azt csak Juliana hallhatta. – Geoffroi Jean Louis Raymond vagyok, Avraché grófja. Juliana lélegzete lehűlt, a torkán akadt, mint egy jégdarab. – Nem hallottam, amit mondtál. – Geoffroi Jean Louis Raymond vagyok... Juliana szabad tenyerének élével nagyot ütött Raymond mellkasára. – Az lehetetlen! Juliana elégedetten látta, hogy a férfiban egy pillanatra bennakadt a levegő. 103 A Király Parancsa

– Úrnőm, esküszöm, hogy ez az igazság. A férfi szeméből őszinte megbánás és kedvesség sugárzott, és Juliana haragja átalakult valami mássá. Sajgó keserűséget és szégyent érzett. Most először ébredt tudatára az embereknek, akik figyelték őket. Néhányan csak pár órája. Mások napok vagy hetek óta. Mindenki túl sokat látott, és neki hamarosan szembe kellett néznie velük. Nem akart négykézláb elmászni. Még nem. A megaláztatás érzése azonban már ott kopogtatott az érzékein, és tudta, hamarosan bele fog hasítani a lényébe. Tudta. Felismerte. – Drága Juliana, ne nézz így rám! – Raymond mély hangja aggodalomtól volt terhes. – Nem állt szándékomban megbántani téged! Juliana kirántotta kezét a férfi szorításából. Kése csengve hullott a padlóra. – Ne mondd ezt! – Hangja olyan volt, mint egy sikoly. Egy kicsit összeszedte magát, és azt mondta: – Ahhoz képest, hogy a férfiak sosem akarják megbántani a nőket, nagyon jó munkát végeznek. – Mit tegyek, hogy bebizonyítsam... – ...hogy ki vagy? – Juliana úgy vetette magát a kérdésre, mint macska az egérre. – Látni akarom a levelet. – Levelet? A férfi talán színlelte az értetlenséget, de Juliana nem hitte. Nem volt olyan jó színész, amilyennek hitte magát. – Azt a levelet, amit Layamonnak mutattál. Amelyiken a király pecsétje van. – A francba! – A férfi rémülete még elszántabbá tette Julianát. – Az a levél nem neked szól. – Egy pillanatig sem hittem, hogy nekem szól, ettől függetlenül látni akarom. A férfi matatott az övén lógó szerszámokkal és bocsánatkérőn motyogott, mondván, mindig magánál hordja – baj esetén a király pecsétje védelmet biztosít számára –, végül átadta a levelet. Juliana nem tudta, az ő felháborodása vagy a saját bűntudata miatt adta be a derekát, azonban miután elolvasta a levelet, már nem törődött ezzel. Henrik viccelődése az ő temperamentumára – „házsártos” – és a kinézetére – „szörnyűséges”– irányult. A vőlegénynek adott tanácsai a durva – „addig hajtsd, amíg lábra sem tud állni”-tól – a nevetséges – 104 A Király Parancsa

„csábítsd el”-ig – terjedtek. Ezt egy olyan ember, egy király írta, akinek sosem kellett megválogatnia a szavait. Juliana hátat fordított Raymondnak. Legszívesebben darabokra tépte volna az írást, a szavak azonban beleégették magukat a szívébe, és képtelen volt kitörölni onnan. És ami még rosszabb, igazolták Raymond kilétét. A fal, amelynek Juliana támaszkodott, hideg kőből készült, és azt kívánta, bárcsak a szíve is olyan kemény és hideg lenne, mint az a kő. De sajnos nem így volt. A szíve vért könnyezett és fájt az árulás miatt. – Juliana! – Hugh hangja tétován hangzott, ahogy közeledett, és Juliana próbálta magát összeszedni, hogy bele tudjon nézni a szemébe. – Juliana, miben segíthetek? Hugh volt az utálatos nézőközönség élcsapata, és Juliana mint egy gyermek, akit megfenyített a szülője, és mégis annál a szülőnél keres vigasztalást, visszapillantott Raymondra. – Juliana! – ismételte Hugh határozottabban. – Megölöm, ha akarod, de előbb ki kell derítenünk, hogy kicsoda! Juliana alatt összecsuklott a lába. Hugh előtte állt, Raymond mögötte, és ő hátrafelé esett, mint valami kivágott fa. Raymond elkapta és megtámasztotta. Masszírozni kezdte a vállát, hátának merev izmait. Átadta neki testének melegét, hogy csillapítsa reszketését, erőt kölcsönzött, hogy állva maradhasson, és Juliana szörnyen érezte magát emiatt. Saját érzéseit gúnyolta ki, amikor úgy tett, mintha gyűlölné, ennek ellenére azt mondta: – Vessük alá kínvallatásnak vagy korbácsoltassuk meg, amíg be nem vallja a bűneit? – Rögtön gondoltam, hogy lovag és nem kastélyépítő, amint azt állította. Túl büszke a kiállása. Teste egy harcosé. Szerintem felderítőként érkezett valakinek a megbízásából, aki földjeidre vagy a pénzedre pályázik. A háttérből Felix nyafogó hangja hallatszott. – Juliana, már megint férfiakkal szórakoztál? Sir Joseph vihogása az idegeire ment, és rájött, nem csupán a térde csuklott össze, hanem minden összedőlőben van. Reménye a gyógyulásra, szemérmes, kislányos álmai darabokra törtek. Hugh megjegyzésének hatására Raymond most tetőtől talpig szemügyre vette Julianát, és az eddig kordában tartott szégyen most egyszerre torkon 105 A Király Parancsa

ragadta. Tudta, mit gondol a férfi. Tudta, mit lát – egy sápadt, esetlen nőt, aki házi szövésű, formátlan ruhát visel, rajta vörös selyemövvel. Egy övvel, ami figyelemért kiált, ami stílusról álmodik. Milyen nevetséges! Nem csoda, hogy nem árulta el kilétét. Nem akart egy olyan nőt, aki egy másik férfi okozta sebhelyet visel az arcán. Nem akart egy özvegyet két gyermekkel. Azt sem értette, miért hiszi Hugh azt, hogy bárkinek is kell. Raymond of Avraché a királyi udvar lordja és – lopva a férfira pillantott és felnyögött – olyan szép, mint a naplemente. – Úrnőm... Juliana, kérlek! Raymond ráadásul kedves is, ugyanis úgy tűnt, megszakad a szíve az ő nyomorúsága láttán. – Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy könnyítsek helyzeteden. Kérlek! – Lehelete Juliana arcát simogatta, és ekkor egy kard nyúlt be közéjük. – Vedd le rólad a kezed, te kretén! – A kard hegye Raymond torkának szegeződött, és Hugh arcán fenyegető mosoly ült. Hálásnak kellett volna lennie Hughnak, de ő nem tett mást, csak felkavarta az emésztőgödör tartalmát. Juliana megfogta a kardot markoló kezet és félrelökte. – Ne légy ostoba, Hugh! Nem kastélyépítő mester és nem is kém. Ő Raymond, Avraché grófja, aki a menyasszonyáért jött. Sir Joseph nevetését mintha késsel vágták volna el, Hugh arca pedig eltorzult a dühtől. Kardja és keze remegett Julianáé alatt, és felordított. – Raymond of Avraché? Ha volt valaki a teremben, aki eddig nem hallotta ezt a nevet, most már biztosan hallotta. Hugh úgy fordult Juliana felé, mint egy esztelen vadállat. – Megölöm neked! Juliana megrémült a vérben forgó szempár láttán. – Nem, nem ölöd meg – mondta gyorsan. – De igen, öld meg! Juliana nem tudta beazonosítani a hátulról hallható mély férfihangot, amely rekedt és fojtott volt a gyűlölettől. Tekintete végigsiklott az egybegyűlteken, de olyan sok arc volt és olyan sokféle érzelem tükröződött rajtuk, hogy képtelen volt rájönni, kitől származik a megjegyzés. Felix vacsorája maradványai mellett állt, szeme forgott, 106 A Király Parancsa

feje bólogatott, és próbált úgy tenni, mintha értené a helyzetet. Sir Joseph a döbbenettől sápadtan az asztalt markolta. Layamon kivont karddal állt a társaság és az ajtó között. Vele szemben Keir várakozott, ugrásra készen. Vajon ki kívánta Raymond halálát? Valeska és Dagna eltűntek a konyhába vezető lépcsőn, és a háttérben a szolgálói ölelgették egymást, mosolyogtak és megkönnyebbülten sóhajtoztak. Megkönnyebbülés? tűnődött Juliana. Miért éreznek megkönnyebbülést? Azonban nem volt ideje, hogy kiderítse, mert Hugh folytatta a hőbörgést, és ő még erősebben szorította a kezét. – Ki tudná meg? – rikkantotta Hugh. – Azt mondjuk a királynak, hogy nem ért ide, vagy meghalt hasmenésben, vagy búskomorságában felakasztotta magát! – Ki tudná meg? – ismételte Juliana, és a kérdés teljesen másképpen hangzott az ő szájából. Raymond hátrahúzódott, kilépve Juliana látószögéből, de nem figyelhette hová megy. Gyanakvó tekintetét Hughra szegezte, és közben azon tűnődött, hogyan csaphatott át ez az este ilyen hirtelen cirkuszba. – Ki tudná meg? Mindenki, aki itt van! Ha egy három ember által ismert titok már nem titok, akkor mi az, amit harmincan ismernek? – Te is meg akartad ölni – mondta Hugh vádlón. – Ne légy ostoba! – Juliana megdörzsölte a homlokát. Úgy fájt a feje, mintha megverték volna. – Sosem lettem volna képes megölni. – Ez a kés... – Hugh meglökte a cipője orrával. Raymond, Keir, Valeska és Dagna szoros körben állva tanácskoztak, és Juliana kíváncsi volt, Raymond mit tervez. Egy olyan ember, aki képes ilyen ördögi tervet kiagyalni, hogy bejusson menyasszonya otthonába, biztosan minden eshetőségre felkészült. – Én nem vagyok lovag, Hugh – mondta Juliana. – Nem vagyok férfi. Én nem tartom értéktelennek az életet, nem verem a szolgálóimat, hogy halljam a sírásukat, és nem csinálok szórakozásból gyereket a szolgálólányoknak. Hidd el, nem öltem volna meg. Hugh sértetten kihúzta magát. – Azért, mert a szeretőd! – Ne légy bolond! Ha a szeretőm lenne, mindenki tudna róla. – Az ágya felé mutatott. – A paraván, ami elválasztja az ágyamat a csarnok 107 A Király Parancsa

többi részétől, átengedi a hangot és nem engedi, hogy az ember bűnös viszonyt folytasson. Hugh kardja hegyével lefelé lógott a kezében, mint a veresége jelképe. – Majd nem lesz bűnös viszony, ha hozzá kell menned feleségül. – Hozzámenni feleségül? Hugh lehalkította a hangját és megkérdezte: – Amikor bemutatkozott, talán nem jutott eszedbe, hogy feleségül kell menned hozzá? Furcsamód tényleg nem jutott eszébe. Kezét a torkára tette, és az ujjai alatt érezte az erek lüktetését; ráébredt szükségletei, vágyai és félelmei törékenységére. – Nem érzed magad csapdában? – gúnyolódott Hugh. – Csapdában? – Juliana megvizsgálta érzéseit, miközben válaszolt. – Talán kellene, de nem. Talán holnap, amikor tévedésem mértéke eljut a tudatomig. Ma este csak szégyent érzek. – Gondolkozz rajta! – sürgette Hugh. – Miért örülsz ennyire ennek az egésznek? – kérdezte Juliana. – Azt hittem, a barátom vagy. – Én nem a barátod akarok lenni! – Hugh megragadta Juliana vállát és addig szorította, amíg fel nem szisszent. Egy kardpenge siklott közéjük, és ők egy emberként pillantottak a gazdájára. Raymond állt mellettük, arcán egy harcos nyugalmával. – Engedd el a nőt! – mondta. Hugh keze lassan leereszkedett, és miközben Juliana a vállát dörzsölgette, megkérdezte: – Honnan vetted azt a kardot? Raymond egy pillanatra sem vette le a szemét Hughról, tekintetével arra biztatva, hogy távolodjon el Julianától minél messzebbre, de közben válaszolt a kérdésre. – A királytól. – Nem, úgy értem – a férfi pontosan tudta, hogy érti, de a kastélyépítő mester eltűnt, és egy arrogáns lovag lépett a helyébe –, hol tároltad a kardodat itt, a kastélyban? – Valeska a felelős a fegyvereimért. Dagna Keir fegyvereit kezeli. – A férfi szeme Julianára villant, hívva, csatlakozzon hozzá a humorban. – Ők a mi fegyverhordozóink. 108 A Király Parancsa

Juliana úgy érezte, ma este nincs vicces kedvében. – Nem tudtam, hogy kardok vannak a kastélyomban. – Ha tudtál volna a kardokról, gyanakodtál volna – magyarázta Raymond. A férfi megjegyzése nyomasztóan hatott Julianára, és keserűen azt mondta: – Így azonban fenntarthattad a látszatot anélkül, hogy az ostoba nőszemély szagot fogott volna. Valeska lépett melléjük. – Ó, te igenis gyanakodtál, úrnőm! Emlékszel, amikor felőle kérdezgettél? Sikerült elkerülnöm a faggatózásodat, de te gyanakodtál! – Bizony, úrnőm! – Dagna ott ácsorgott Valeska mögött. – Nincs értelme magadat vádolni, amikor ilyen sok szemtelen alak dolgozott ellened. A két öregasszony szélesen vigyorgott és egymást lökdösték, mintha azért küzdenének, hogy melyikükre irányuljon Juliana haragja, de Julianát nem sikerült megnyugtatniuk. – Tehát akkor titeket vádoljalak a saját ostobaságom miatt, amiért megbíztam ebben a hazug alakban? Titeket vádoljalak, amiért cinkostársai voltatok ebben a csalásban? A két öregasszony meglepett szisszenéssel hőkölt hátra. – Nem, úrnőm, ez egyáltalán nem így történt! – károgta Valeska. – Raymond gondját viseli két vénasszonynak, akik már nem kellenek senkinek. Nézz rá! – Ez az igazság, úrnőm! – helyeselt Dagna, csak dallamosabb hangon. – Egy távoli országból származunk, ahová nem tudunk hazamenni, ő azonban úgy etet minket és törődik velünk, mintha a családja lennénk. És te... te egy kedves hölgy vagy, aki megérdemel egy olyan férfit, aki melegíti az ágyát, gyermekekkel ajándékoz meg és vigyáz rád. Bejárhatnád a világot, akkor sem találnál olyan rendes embert, mint Raymond. Nézz rá! Juliana nem akart ránézni, inkább elfordította a fejét. Még most is, amikor tisztában volt vele, hogy becsapta, a férfi valósággal lenyűgözte. – Juliana! – Raymond megfogta a kezét, ujjaikat összefűzte. – Kérlek, bocsáss meg! 109 A Király Parancsa

Juliana Hughra nézett, akinek lecsillapodott a dühe. Ahogy összefonódó ujjaikat bámulta, arca beletörődő magányt tükrözött, ami a megszokás eredménye. – Nézz Raymondra! – kérte Valeska. Juliana Felixre nézett, de az ismerős ferde jellemét elhomályosították az új események és az új emberek. – Nézz Raymondra! – ismételte Dagna. Juliana Sir Josephre nézett, aki arca két oldalán lángoló vörös folttól eltekintve nagyon sápadt volt. Évek óta először történt, hogy rosszindulata valaki másra – Raymondra irányult. Ehhez a rosszindulathoz azonban őszinte tisztelet társult, és Juliana nem féltette Raymondot. Raymond sebezhetetlen volt. – Nézz Raymondra! – duruzsolták az öregasszonyok. Egyetlen rá vetett pillantás rabul ejtette Julianát. Ott állt mellette, teljes férfiúi szépségében és bűbájában. Mint az Éden drágakövektől csillogó kígyója, addig szédítette, amíg megfeledkezett minden fájdalomról és megaláztatásról, amit egy férfi okozhat egy nőnek. Elfelejtette, miért nem akarhat egy nő szeretőt. Elfelejtette, hogy a férfiak többet akarnak, mint kisbabát, és nem sokkal van több eszük, mint a kisbabáknak. Csak a kéj ígéretére emlékezett. A férfi elérte, hogy vágyakozzon erre a kéjre. Mint egy fonalgombolyag végét, úgy lengette előtte a beteljesedést és ő szeretett volna azonnal a nyomába eredni. – Óóóó, úrnőm! – suttogta Valeska, megremegve a néma szenvedélytől, amely betöltötte a levegőt. – Csodás kisbabáitok lesznek, akiket majd ringathatunk. – Nem lesznek! – De úrnőm... Raymond egy intéssel elhallgattatta Valeskát, és Hughhoz fordult. – Talán meg kellene ismerkednünk. Elvégre is szomszédok leszünk. Hugh bólintott. – De előbb, ha meg nem sértelek, én is szeretnék látni valamit, amivel igazolhatod magad! – Nincs rá szükség, Hugh! – szólt rá Juliana. – Utólagos éleslátásom kitűnő. Megjelent a birtokomon, felkészült az elrablásomra, lehetősége adódott, hogy beférkőzzön a házamba, és ő alattomos módon megragadta a lehetőséget. Igaz, Lord Raymond? 110 A Király Parancsa

– Ssshh, Juliana! – szólt rá Hugh, amint Raymond elővett egy kis tárgyat az övén lógó erszényből és átadta neki. Hugh szemügyre vette, majd Juliana kezébe nyomta. – Ez lett volna a családi pecséted. Régi és nagyon híres. Nézd meg jól, mielőtt visszautasítod! Juliana két ujja között tartotta a bömbölő medvét ábrázoló pecsétet. – Korábban már láttam. Minden üzeneten ott volt, amit ez az Avraché grófja küldött nekem, követelve az esküvőn való megjelenésemet. – Nem találod ijesztőnek? – kérdezte Hugh. – Miért, annak kellene találnom? – Ez igencsak nagy bátorság volt részéről, ugyanis már akkor megijedt, mielőtt a pecsétre nézett volna. – Soha nem hallottál Lord Avraché családjának vad harcosairól, akik medvebőrt viselnek, és vérengző vadállatokká változnak? – Elég lesz! – Raymond kivette a pecsétet Juliana kezéből és visszatette az erszényébe. – Ezek csupán legendák, amelyeket az őseim terjesztettek, hogy ráijesszenek ellenségeikre. Ha lehet, folytassuk ismerkedésünket barátságos formában. Lord Holley! – Megfogta Juliana kezét, ujjaikat összefűzte, és a tűz felé indult vele. Juliana megpróbált ellenállni, de Raymond nem engedte el a kezét. Addig húzta magával, amíg Juliana hirtelen felkiáltott: – Nekem felügyelnem kell a takarítást! – Ó nem, úrnőm! – Dagna arcán összefutottak a ráncok, ahogy elmosolyodott. – Majd mi elintézzük helyetted. Igaz, Valeska? – Ügyes szobalányod, Fayette segítségével pillanatok alatt végzünk – tette hozzá Valeska. Raymond ismét húzni kezdte magával Julianát, aki továbbra is ellenkezett, próbálva kiszabadítani a kezét, amíg a férfi rá nem szólt. – Mindjárt átkarolom a derekadat, és úgy viszlek magammal! Juliana azonnal megadta magát, úgy követve a férfit, mint egy engedelmes anyajuh a kost, legalábbis ő ezt gondolta. Csak éppen Raymond nem hasonlított egy kosra, ő pedig nem volt bégető juh. – Bűnbánatod igen rövid ideig tartott – csattant fel Juliana. – De őszinte volt. – Leültette Julianát a tűzhöz közel álló padra, aztán megijedt, nehogy megégesse a lábát. Juliana erre azt válaszolta, a háta jobban bírja a forróságot, és gyorsan megfordult. Arcát ugyan nem világította meg a tűz fénye, de csaknem azonnal rájött hibájára. 111 A Király Parancsa

Raymond a tűzzel szemben foglalt helyet, Julianna mellett, s így bármikor rá tudott nézni, amikor csak akart, és ezt gyakran meg is tette. Hughhoz azonban úgy beszélt, mintha ő lenne a házigazda, Hugh pedig a vendég. – Hogy jutott eszedbe ellátogatni a Lofts-kastélyba, amikor ilyen közel a karácsony, és veszedelmes viharok tombolnak? Juliana azonnal tudta, hogy reménytelen helyzetben van, amikor Hugh egy lordnak kijáró tisztelettel válaszolt Raymond kérdésére. – Hallottam hírét a kastély körüli földmunkáknak, és el sem tudtam képzelni, mi ez az őrültség. – Őrültség – visszhangozta Felix. – Ilyen időben, ki vitte hírét az én... – Raymond hangja szigorúan csengett – építkezésemnek? – Egy üzenet a... – kezdte mondani Felix, de Hugh a szavába vágott. – Egy vándor énekestől hallottuk. – Hugh előrehajolt és megveregette Juliana vállát. – És különben is gondoltam, meglátogatom régi barátomat így karácsonytájt. Neki van a legjobb karácsonyi fűszeres söre egész Angliában. – A legjobb egész Angliában – bólogatott Felix. Juliana halvány mosolyt villantott Hughra, és közben megpróbálta elfojtani magában a feltámadó régi emlékeket és szorongásokat. Szája széle megremegett; összeszorította a fogát, hogy elnyomja a remegést. Raymond azonban észrevette, mivel átnyúlt Juliana hasa előtt és közelebb húzta magához. Nem szólt hozzá – Juliana ingatag lelki egyensúlya azonnal felborult volna, ha megteszi –, csípőjük azonban összeért, és úgy tűnt, a férfit megnyugtatja az érintés. Julianát ezzel szemben egyáltalán nem nyugtatta meg. Nem volt olyan féríi, akinek érintése ilyen hatással lett volna rá. Legszívesebben elhúzódott volna. A férfi karjának súlya tudatára ébresztette saját lélegzetvételének, és annyira igyekezett lassan, szabályosan lélegezni, hogy el is felejtette, mennyire zaklatott. Képtelen volt érdeklődést tanúsítani a férfiak régi lovagi tornákról és csatákról szóló beszámolója iránt, a szolgák vidámsága azonban felkeltette a figyelmét. Odaintette magához szobalányát, és megkérdezte: – Miért van a szolgáknak ilyen jó kedve? – Nem vetted észre, úrnőm? – Fayette szélesen mosolygott. – Sir Joseph eltűnt. 112 A Király Parancsa

Juliana látta, hogy valóban így van. – Máskor is volt már távol a csarnoktól, és mégsem örvendeztetek ennyire. – Igen, úrnőm, de most már nem is jön vissza többet. Sir Joseph nem bánthat téged többé. Julianát meglepte Fayette válasza. – Nem bánthat? – Azt hiszed, mi nem hallottuk, amikor azokat a csúnya dolgokat mondta neked? Amikor durván kritizált? – Fayette beakasztotta a hüvelykujját a derekán övként viselt kötélbe, és lebiggyesztette a száját. – Nagyon dühített minket, de mit tehettünk volna? Ő volt a főlovagod. – Majd, az emberbaráti szeretetről megfeledkezve hozzátette: – És most már minket sem bánthat. – Titeket is bántott? – Ütötte-verte és sunyi módon csipkedte a szolgákat. – Fayette, felidézve a fájdalmas emléket, megdörzsölte a hátsóját. Juliana elpirult. Ismerte Sir Joseph indulatos természetét, és igyekezett is kordában tartani, de eddig senki sem panaszkodott. – Nem tudtam... Reméltem, hogy nem bánik durván veletek. – Á, most már nincs értelme panaszkodni, úrnőm. Tudtuk, hogy semmit sem tehetsz a vén disznóval szemben. Juliana komoran nézett a mosolygó szolgálóra. – Száműztem. – Igen, valóban, de nem tudtuk, hogy van-e elég erőd, hogy valóban elzavard innen. – Nem törődve Juliana látható felháborodásával Fayette Raymondra mosolygott. De most... Lord Raymond, ő biztosan elzavarja. Sir Josephnek esélye sem lesz egy ilyen harcossal szemben, mint Lord Raymond. Juliana hirtelen erős bűntudatot érzett. Olyan gyenge volt, annyira lefoglalták a saját problémái, hogy még a saját főlovagját sem volt képes féken tartani. Újabb jó ok, hogy feleségül menjen Raymondhoz. Újabb bizonyítéka saját gyengeségének. Gyors oldalpillantást vetett Raymondra és azt látta, hogy a férfi őt nézi. Zavaros érzései újra felkavarodtak, és ismét megpróbált keményen összpontosítani. Nem akarta, hogy a sírás megzavarja légzésének ritmusát. Egy kupa jelent meg az orra előtt, és egy hang azt mondta: 113 A Király Parancsa

– Úrnőm, hoztam egy keveset a kedvenc borodból, jól átszűrve. Juliana meglepetten vette át a kupát a mosolygó Valeskától. Olyan feszülten figyelt be – és kilégzésére, hogy teljesen megszűnt körülötte a világ. – Én pedig hoztam egy takarót a térdedre. – Dagna a takarót Juliana ölébe terítette, rá Raymond karjára, hallgatólagos engedélyt adva, legalábbis Juliana ettől félt, Raymondnak, hogy úgy simogassa, mint egy férj a feleségét. A király akaratából jegyesek voltak, és a szolgák, az öregasszonyok és a katonák szemében az esküvői szertartás csupán jelképes volt. A templom lépcsőjén lezajló ünnepség csupán arra volt jó, hogy a törvényesség védelmét nyújtsa a gyermekeiknek. És miután azok a gyermekek megfogantak, nem fognak számítani senkinek, csak Julianának. A körülötte sertepertélő két öregasszonynak, akik úgy lesték minden kívánságát, mintha már ott lenne a hasában a baba, amire vágynak, azt súgta: – Menjetek innen! Valeska és Dagna mosolyogva visszavonultak. Láthatóan nem sértődtek meg. Raymond odahajolt Juliana füléhez. – Csak azt szeretnék, ha jól éreznéd magad, és lehet, hogy egy kicsit túlzásba viszik a dolgot. Ne haragudj rájuk! – Sosem büntetem a szolgáimat csak azért, mert nekem rossz kedvem van – mondta Juliana mereven. – Nem is gondoltam ilyesmire. – Nos, Sir Joseph másképpen gondolta. Apám mellett nőtt fel, és az egyik első szabály, amit apámtól megtanultam, hogy nem szabad bántani a szolgáimat és jobbágyaimat. – Juliana nagy levegőt vett, és szerette volna, ha abba tudja hagyni a beszédet. Az este izgalma, félelme, haragja teljesen kimerítette, és úgy érezte, képtelen megbirkózni a helyzettel. Nem akart mást, csak aludni. Raymond azonban még közelebb húzódott hozzá. Amikor beszélt, lehelete melegítette az arcát. Juliana látta gyémántként csillogó szemét a tűz fényében, és valósággal magába szívta a férfi testének melegét. Vajon a kastély többi lakójához hasonlóan a férfi is érvényesnek tekinti a király által megpecsételt jegyességüket? Vajon szándékában áll befeküdni az ágyába? 114 A Király Parancsa

A gondolat különös pírt csalt az arcára. A férfi karja szinte égette a hasát, és a bőre viszketett a súlya alatt. Összeszorította a combjait, hogy könnyítsen a nyomáson, de csak rosszabb lett, ráadásul összevissza kezdte szedni a levegőt – dupla hátrány. Juliana a forralt bort kortyolgatta, és azon törte a fejét, hogyan szabadulhatna a férfi öleléséből. Álljon fel, és magyarázat nélkül távozzon? Talán mondja azt, hogy ellenőriznie kell az amúgy is hatékonyan dolgozó szolgálókat, vagy, hogy használnia kell a mellékhelyiséget? Adjon hangot aggodalmának kimerült leányaival kapcsolatban, látogasson el a sarokba, ahol alszanak, és ne térjen vissza? Fogalma sem volt. Attól tartott, Sir Joseph rangsorában ő lett az ünnepelt szajha. Amikor Hughra és Felixre nézett, úgy érezte magát, mintha vad viharban egy csónakban hánykolódna. Amikor Raymondra nézett, a hullámok elsimultak, a levegő friss illatú volt, és csak ők ketten, Juliana és Raymond, voltak kettesben a tengeren. Bárhogyan is érzett a férfi valójában ezzel a házassággal kapcsolatban, nagyon jól játszotta a hűséges szerelmest. Kedvessége miatt Juliana még jobban neheztelt rá, hiszen senki sem várt el tőle semmi ilyesmit. Gyűlölnie kellett volna; lehetetlennek bizonyult. Azon kapta magát, azt kívánja, bárcsak korábban találkozott volna a férfival, amikor még tudott nevetni. Sosem volt igazi szépség, de akkoriban a férfiak versengtek egy mosolyáért. Gondolatban látta magát égszínkék ruhában, amely alól napsárga alsószoknya kandikál ki. Férfiak vették körül, de ő egyiküktől sem félt. Nem voltak fontosak, mert ő nem csak Lofts úrnője volt, hanem egy nagyszerű lovag felesége és bátor lányok édesanyja. A lányai mindenkinek azt mesélték, hogy bátorságukat édesanyjuk példamutatásának köszönhetik. A férje pedig... Juliana feje lecsuklott, mire gyorsan pislogott néhányat. Szeme előtt egy nagy, széles, kérges kéz jelent meg. Raymond keze. Juliana gondolkodás nélkül beletette a sajátját, és hagyta, hogy a férfi felsegítse. Ahogy ott állt imbolyogva, hallotta, amint Raymond azt mondja: – Lord Hugh, Lord Felix, majd máskor folytatjuk az ismerkedést, de ma este Lady Juliana nagyon fáradt. A szolgálók is mindjárt összeesnek, és hosszú utatok után ti is biztosan lepihennétek már. Ideje nyugovóra térni – átölelte Juliana vállát –, és mi most jó éjszakát kívánunk nektek. 115 A Király Parancsa

8. fejezet Meg sem csókolta. Juliana felnyögött, amint a nap sugarai a szemébe tűztek. Lehetetlen, hogy már reggel van, és olyan sok megpróbáltatással kell szembenéznie az új nap folyamán. A nevetéstől kellett volna tartania, a nevetéstől, ami a becsapható, rászedhető Lady Julianának szól. Összegömbölyödött az ágyban, és a párnát a fülére tette. Tartott a nevetéstől és a vidámságtól, amellyel háza népe úrnője esküvőjére fog készülni. De mindennél jobban félt attól, hogy szembe kell néznie Lord Raymonddal. Előző este a férfi olyan kedves volt, olyan bocsánatkérő, teljes mértékben egy lovagias lovag. Segített neki bemászni ruhástul az ágyba, aztán leült, és elmesélte, hogyan történt ez az egész szerencsétlen eset, hogyan hazudott, hogy könnyítsen Juliana szorongásán, hogyan esett saját álarca csapdájába, és hogyan akarta felfedni magát. Egy kicsit homályos volt arra vonatkozó utalása, hogy mikor akarta felfedni magát, de arra kérte Julianát, hogy ossza meg vele gondolatait. Juliana szerette volna, nagyon szerette volna, de ahányszor ránézett a férfira, szédülés fogta el. Túl sokáig élt bebörtönözve ebben a kövekből épült, tüskékkel benőtt toronyban, és Raymond most kiállította a párkányra. Azonban nem próbálta megcsókolni, és meg sem próbált bebújni az ágyába. Juliana örült, hogy ezzel a megpróbáltatással még nem kellett szembenéznie. Nem érdekelte gyávasága, sem az, hogy annyira megviselte a szégyen, hogy a férfi is ugyanúgy tartott a nászágytól, mint ő maga. – Mikor akarod feleségül venni? Hugh basszusa betöltötte az egész termet, mire Juliana lehunyta a szemét, és még jobban összekucorodott tollmatracán, próbálva kirekeszteni a férfi hangját. Kirekeszteni az egész átkozott napot. Hugh nagy hangon folytatta: – Egy olyan férfi, mint te... Raymond gyorsan közbevágott. 116 A Király Parancsa

– Mit értesz azalatt, hogy egy olyan férfi, mint én? A lovagok mintha közvetlenül Juliana ágya mellett álltak volna, és ő a meleg szőrméket felhúzta egészen a füléig. – Egy olyan férfi, mint te – felelte Hugh mereven – sok időt töltött az udvarban, és bejárta egész Európát. Élvezed a király támogatását. Miért akarnál idejönni egy eldugott provinciális helyre, hogy feleségül vegyél egy olyan nőt, mint Juliana? – Olyan nőt, mint Juliana? – kérdezte Raymond. – Ugyan, te sem vagy vak! – Juliana lelki szemeivel szinte látta Hugh vállrándítását. – Éppenséggel nem csúnya, de nem élt példamutató életet, nincs túl sok birtoka, legalábbis ahhoz viszonyítva, amit te megszoktál. Ingerült, gyanakvó, és nem hallgat a férfiakra, amikor kellene. Szerintem azért ilyen, mert az apja túlságosan elnéző volt vele szemben. Amikor aztán az apja eltaszította magától, az nagyon megviselte Julianát, és idővel erős akaratú, határozott nővé fejlődött. Ugyanakkor nagyon gyáva. Juliana a falat bámulta. A nap besütött a lőrésen, és ebből tudta, túl sokáig aludt. A reggeli nyüzsgésnek vége, az étkezés nyomait eltakarították, és mindenki nekilátott a napi munkájának, de ő még mindig nem akart szembenézni az előző este következményeivel. Raymond hangja udvariasan csengett. – Hogyan lehet egyszerre gyáva és erős akaratú? – Ez Juliana. – Hugh hangja ellágyult. – ő aztán állandó készenlétben tart egy férfit. – Megköszörülte a torkát és lehalkította a hangját. – Azonban még mindig nem értem, miért akarod feleségül venni. – Azért, mert a király így kívánja. – A válasz valószínűleg nem elégítette ki Hught, de Raymond más hangon már azt kérdezte: – Mit gondolsz, Cuthbert? Ide építhetjük? Nem törődve a hűvössel, ami megborzongatta, Juliana gyorsan kidugta a fejét a fedezékből. Mit akarnak építeni? És hová? Miben töri már megint a fejét ez az álkastélyépítő, és miért hívatta ide az ő ácsát a faluból? – Igen, milord. – Cuthbert hangja magabiztosan, bizalmasan és elégedetten csengett. – Nagyon sokban hozzá fog járulni az úrnő kényelméhez. És a tiédhez is, milord, természetesen, ha már házasok lesztek. 117 A Király Parancsa

Hugh színpadias sóhajt hallatott. – Raymond, örülnék, ha figyelnél rám. – Figyelek. – Raymond hangja tompa, fojtott volt. Hugh sértődötten azt mondta: – Lady Juliana egy törékeny nő, aki nincs hozzászokva az életerős férfiak stílusához. Nemcsak én, hanem mások is úgy gondolják, hogy esetleg nem veszed figyelembe az érzékenységét, és nem megfelelően fogsz bánni vele. – Kik azok a mások, akik ilyet gondolnak? Raymond hangját jól hallotta Juliana, de azért igyekezett még jobban hegyezni a fülét. – Nem számít. – Hugh bosszús volt, mint valaki, aki nem a megfelelő dolgot mondta, és nem a megfelelő eredményt érte el vele. – Most csak te számítasz és a te helyzeted. Raymond egy hatalomra született személy gőgjével hagyta figyelmen kívül a tiltakozást. – Tegnap este nem volt különösebb kifogásod a házasság ellen. Mi változtatta meg azóta a véleményedet? Juliana csoszogást hallott, és eszébe jutott, hogyan mozgatja Hugh a lábát, amikor zavarban van. Raymond ki nem mondott vádját azonban tagadta. – Senki! Senki nem változtatta meg a véleményemet! – Én azt kérdeztem, mi változtatta meg a véleményedet, nem pedig azt, hogy ki – jegyezte meg Raymond. – Semmi nem változtatta meg a véleményemet – vágta rá Hugh gyorsan. – Juliana érdekét tartom szem előtt. Te talán nem akarsz megfelelően cselekedni a nő számára, akiért felelős vagy? Raymond válasza vontatott volt, mintha gondolatai hátráltatnák a beszédét. – Én pontosan a megfelelő dolgot cselekszem a nő számára, akiért felelős vagyok. – Én olyan felelősséget érzek Juliana iránt, mint egy fiútestvér. – Vagy egy apa? – jegyezte meg Raymond kérdő hangsúllyal. Hugh folytatta: – Te azonban könnyedén rávehetnéd királyunkat, hogy ajándékozzon meg egy másik menyasszonnyal. Sokkal előnyösebb lenne számodra, ha olyan feleséged lenne, aki ismeri az udvari életet. 118 A Király Parancsa

– Magadnak akarod őt, igaz? – Én a legjobbat akarom Julianának! – felelte Hugh mereven, mint akinek titkára fény derült mindenki előtt. Raymond fojtott, fenyegető hangon azt mondta: – Hallgass ide, Lord Hugh! Lady Juliana az enyém. Az én asszonyom, az én örökösnőm, az én menyasszonyom. Vitának itt nincs helye. Henrik nekem adta, és ő az enyém. Juliana sosem tudta meg, Hugh mit válaszolt volna. Raymond durva kinyilatkoztatása az egész terem előtt annyira felbosszantotta, hogy lehajította magáról a takarókat és fel akart ugrani. Raymond ott állt az ágy mellett. Magas volt, izmos és jóképű, és Juliana pontosan ettől tartott. Most hozzá intézte szavait, nem Hughhoz. – Kettesben töltöttünk egy éjszakát egy behavazott kunyhóban, és ott döntöttem el, hogy az enyém lesz. Hazugság volt, méghozzá a legrosszabb fajtából; megfosztotta erényétől, és ismét bukott nővé alacsonyította le. Addig közelített a férfihoz, amíg majdnem összeért az orruk. Tekintetük összekapcsolódott, és a férfi hűvösen elmosolyodott. – Mi ébresztettünk fel, Lady Juliana? – Tessék? – Juliana körülnézett, és agya hátsó szegletében érzékelte, miszerint Hugh ott áll Raymond mellett, a paravánt eltávolították, és az emelvényen, az ágya mellett, ott térdel az ácsmestere. Szerette volna letámadni Raymondot durva kijelentéséért, magyarázatot követelni, de inkább eltekintett az összecsapástól. Ha ragaszkodna hozzá, hogy Raymond tisztára mossa a nevét, vajon Hugh elmondaná neki az igazságot? Vajon Felix idejönne a tűz mellől, hogy piros szájával vigyorogva parádézzon, mint egy kis páva? Vajon Sir Joseph... ? Egy gyors pillantás a teremre összezavarta. Sir Joseph továbbra is hiányzott, de ez az áldott állapot biztosan nem tarthat sokáig. Amióta az eszét tudta, Sir Joseph mindig ott volt, vigyorgott, aljaskodott, piszkálódott, ezért ahelyett, hogy felelősségre vonta volna Raymondot vagy válaszolt volna a kérdésére, azt kérdezte: – Cuthbert mester, te mit csinálsz itt? Cuthbert talpra kecmergett, és széles mosollyal meghajolt. – Úrnőm, az új lordod nagyon fontosnak tartja a te és embereid kényelmét. Megtiszteltetés számomra, hogy gratulálhatok a közelgő házasságotokhoz. Megtiszteltetés. 119 A Király Parancsa

– Köszönöm, Cuthbert. – A hűvös levegő megborzongatta Julianát. – Te fázol – állapította meg Raymond. – Engedd, hogy felmelegítselek! Felkapott egy szőrmét és be akarta vele takarni, de Juliana kikapta a kezéből, és a vállára terítette. – Csak bízd rám! – Erőltetett, de kedves hangon azt kérdezte: – Cuthbert, van elég munkád, hogy ne unatkozz így télvíz idején? Cuthbert szívből jövő nevetést hallatott. – Ugye viccelsz, úrnőm? Ezen a télen a családomnak mindene meglesz, hogy igazán jól érezzék magukat. – Felemelte a kezét, hogy megveregesse Juliana vállát, de a mozdulat közepén rádöbbent tévedésére, és elvörösödött. Meghajolt, és gyorsan visszatért a mérőlécéhez. Juliana szemügyre vette a jeleket, amelyeket az ács hagyott. A tölgyfa padlóba karcolt vonalak egy tágas területet foglak közre az ágya körül, és ez fejtörést okozott Julianának. Bármi készült is, nem tetszett neki. Biztos volt benne, hogy nem fog tetszeni, de amikor felnézett Raymondra, aki az emelvényen állva még magasabbnak tűnt, úgy döntött, a diplomatikus megoldást választja. – Milord, mi a terved? A férfi leült mellé az ágyra, és ez egyáltalán nem javított a helyzeten. Súlya benyomta a matracot, és Julianának vigyáznia kellett, nehogy odaguruljon hozzá. Ahhoz azonban elég közel volt, hogy érezze a férfiból áradó füst és frissen fűrészelt fa illatát. – A Lofts-kastély nélkülöz minden kényelmet, amely elengedhetetlen egy lady számára. Méghogy az ő kastélya nélkülöz minden kényelmet? Juliana gyorsan körülnézett. A hosszú, keskeny lőrések beengedték a fényt, de a hideg nagy részét távol tartották. A tűz folyamatosan égett egy nagy, központi tűzrakó helyen és a füst a tetőn hagyott nyílásokon keresztül távozott. Nádból font gyékény borította a padlót, és a mozgatható kecskelábú asztalokat könnyen el lehetett pakolni. Mi mást akarhatna egy kastély úrnője? Hűvös, kimért hangon megjegyezte: – Úgy hallottam, egyes kastélyokban a tűzhelyet a fal közelébe helyezik. – Magam is láttam ilyet – bólintott Raymond. Juliana megvetően szipogott. 120 A Király Parancsa

– Micsoda ostoba ötlet! Az emberek hogyan tudnak akkor megmelegedni? Raymond egyáltalán nem úgy viselkedett, mint az okos férfi, aki látta a világot és annak összes csodáját. – Némely kastélyokban nem csak egy tűzhely van. Mondjuk az egyik annál a falnál – a legtávolabbi falra mutatott a másik pedig ennél itt. – Micsoda zűrzavar lehet ott — jegyezte meg Juliana. — Hogyan távozik a füst anélkül, hogy betöltené az egész termet? – Egy ernyőt építenek a tűzhely fölé, ami összegyűjti a füstöt. – Raymond komolyan válaszolt, nem vette félvállról Juliana aggodalmát. – Én magam is kipróbáltam – jegyezte meg Hugh, és összerezzent, amikor Juliana szúrós pillantást vetett rá. – Jól működik, és a köveket is melegíti. Az én erődöm sokkal melegebb, mint ez a vén kőrakás. A lekicsinylő hangsúly nagyon idegesítette Julianát, ezért hátat fordított Hughnak, és szavait Raymondhoz intézte. – Úgy hallottam, vannak olyan nők, akik nagy ablakot csináltatnak, amelyen beárad a fény, és ott üldögélnek. – Igen, ilyet is láttam – bólintott Raymond. – Kíméli a varrólányok szemét – tette hozzá Hugh. – Mostanában talán varrólányokkal gyűröd a takaródat? – csattant fel Juliana, akit borzalmasan bosszantott Hugh okoskodása. A férfi azonban nem hagyta magát. – Kastélyúrnő létedre nagyon mocskos a szád, és ha így viselkedsz, Lord Raymondnak hamar elege lesz belőled. Különben mit érdekel téged, hogy kivel gyűröm a takarómat? Juliana elvörösödött a jogos rendreutasítás hallatán, és attól félt, hogy az említett tevékenységek hallatán Raymond is kedvet kap hozzá. – Tehát kíméli a varrólányok szemét. Jó ötletnek tűnik, de mi a helyzet egy ostrom esetén? A kastélyépítő mesterem... – Juliana gyorsan elhallgatott. Az ördög vigye el, ha idézi a férfi előtt saját mondását. Raymond nem élvezte ki Juliana önkéntelen hibáját. – Azt mondtam, hogy minden nyílás gyenge pontot jelent a védelemben, de ha nagy ablakot vágatnak a falon, azt általában magasra helyezik, a felső szintre, a nagycsarnok fölé, a lakószoba falára. – Lakószoba? 121 A Király Parancsa

– Egy hely, távol a családtagoktól és szolgahadtól. Tágas helyiség a szekrényeid és az ágyunk számára – magyarázta Raymond. – Egy szoba nagy ablakokkal, amelyeken át beárad a napfény és megvilágítja a szövőszékedet. Juliana borzadva meredt rá. – Úgy érted, hogy külön helyiségben aludjak, távol a kastély lakóitól? De... – Ha kitavaszodik, a kastélyépítő mesterrel terveztetünk egy rendes lakószobát, de addig is Cuthbert felhúzza egy átmeneti szoba falait. – Raymond közelebb húzódott Julianához. – A te kényelmedet fogja szolgálni. – Az én kényelmemet? Megőrültél? – Juliana a takarókba próbált kapaszkodni, nehogy odacsússzon a férfihoz. – A családom tagjai sosem aludtak külön az embereiktől. Ez lázadáshoz, hűtlenséghez vezet. – Ezek apád szavai – jegyezte meg Hugh. Juliana ökölbe szorított kézzel megpördült. – És mi a gond vele? Apámnak igaza volt! Hugh megállt terpeszállásban, csípőre tette a kezét és kihívóan nézett rá. – Mindenben? Juliana szerette volna azt kiáltani: „Igen”!, de nem merte. Túl jól emlékezett apja rideg elutasítására. Pedig akkor nagyon nagy szüksége lett volna rá. Az apja cserben hagyta, és nem tehetett róla, de attól tartott, el is árulta. Még Sir Joseph vallomása sem könnyített a fájdalmon, amit szeretett édesapja iránta tanúsított viselkedése miatt érzett. Lesütötte a szemét, zavartan kaparászta a takarót, és közben azt kívánta, bárcsak Hugh szeme lenne az! – Menj el, Hugh! – mondta. – Menj innen! A férfi sértetten, nagy léptekkel elvonult a tűz felé. – Jót akar – jegyezte meg Raymond. – Tudom, de képtelen vagyok elviselni. – Ő az, aki bántott téged? – kérdezte Raymond. – Bántott? – Juliana elhaló hangon felnevetett. Vajon egy olyan titkot rejteget, amit Raymond már kiderített? – Hugh sosem bántana. Legalábbis szándékosan biztos nem. Különben is már megbocsátottam neki. 122 A Király Parancsa

Raymond még közelebb húzódott, és a matrac meg a gravitáció összeesküvésének köszönhetően Juliana elvesztette az egyensúlyát, és nekidőlt. – Akarod, hogy megöljem? – Nem! – kiáltott fel Juliana, megdöbbenve az ajánlaton. – Pedig szívesen megteszem. Bárkit megölök, aki bántott téged. Hallottad, amit Hughnak mondtam? Raymond őszintének tűnt, de Julianának meggyőződése volt, hogy a férfiakban nem lehet megbízni. – Én... mikor? – Amikor itt álltunk az ágyad mellett. Juliana lesütött szemmel babrálta a szőrmét, és közben kétségbeesetten törte a fejét. A férfi keze rásimult az övére; idegesen matató ujjait kihúzta a szőrméből, és simogatni kezdte a tenyerét, minden bőrkeményedést apró, köröző mozdulatokkal járva körül. – Valeska és Dagna megtanított olvasni a tenyérből. Akarod, hogy olvassak a te tenyeredből? – Nem. – Ennek ellenére lenyűgözve figyelte, ahogy a férfi végigsimít a hüvelykujját körülvevő vonalon. – Az életvonalad elárulja, hogy keményen dolgozol. – A halvány mosolytól apró mélyedés keletkezett a férfi arcán. – A munkának persze kézzelfogható bizonyítékai is látszanak. Hólyagok vannak az ujjad hegyén. Ezek mitől keletkeznek? – A szövéstől – válaszolta Juliana, akit szinte hipnotizált a férfi ujjainak lassú tánca a tenyerén. – A szövéstől – ismételte a férfi. – A szálak lassú egymásba fonódása, hogy aztán anyagot alkossanak. Mint te és én, akik eggyé válunk a házasság kötelékében. Közöltem Hughval, hogy az enyém vagy. Az én asszonyom, az én örökösöm, az én menyasszonyom. Juliana figyelme a férfi érintéséről visszaugrott a párbeszédre. Vajon mit akar elérni ezzel a bizalmas együttléttel? Óvatosnak kell lennie, nem szabad, hogy lankadjon a figyelme. Csak arra kell gondolnia, hogy túlkiabálta szeretett apját, és túljárt azoknak az eszén, akik el akarták adni. Igenis képes keresztülhúzni ennek az álkastélyépítőnek a terveit is, mert ugyan mit tud ez, amit a többiek nem? Keserű hangon azt mondta: 123 A Király Parancsa

– Gondolom, ezek közül az örökösnői címem az, amelyik a legjobban tetszik. A férfi a szájához emelte a kezét, megcsókolta az ujjai hegyét, megmelengette lélegzetével, és Juliana keserűségét mintha elfújták volna. Nyelvével megérintette a hólyagokat, enyhülést hozva a sajgó fájdalomra, és Juliana hirtelen megrándult, amint bensejében feltámadt valami különös vágyakozás. Évek óta nem tapasztalta ezt az érzést, ezt a veszélyes vágyakozást, amely sosem teljesedett be, de arra jó volt, hogy rádöbbenjen, az álkastélyépítő igenis rendelkezik egy olyan fegyverrel, amivel a többiek nem. – Mielőtt megismertelek volna, valóban ez volt az egyetlen dolog belőled, ami érdekelt – mondta. Abbahagyta a finom kínzást nyelvével és szájával. – Azonban egy fadarabbal józan észt vertél a fejembe. Juliana elhatározta, hogy résen lesz; a férfi csábítással próbálkozik. – Én csak a válladat ütöttem meg – mondta. – Igen, de ahogy a fadarab elsuhant a fülem mellett, hallottam, amint megszólít a sorsom. Nem lett volna szabad megkérdeznie. Tudta, hogy nem lenne szabad megkérdeznie, de a férfi arckifejezése, amely egyszerre volt pajkos és határozott, nagyon kíváncsivá tette. – Sorsod? – A sivatagban élő emberek hisznek a sorsban. Meggyőződésük, hogy bármi történik, annak meg kellett történnie, és az embernek vállalnia kell a sorsát. Julianában kíváncsiság támadt, elvonva figyelmét a férfi csáberejéről. Megfeledkezett arról, hogy a férfi a szaracénok markából szökött meg. A történetet egy vándor énekestől hallotta, amelyben Raymond of Avrachét valóságos hősként mutatta be. Juliana nem hitt a hősök létezésében. Meggyőződése volt, hogy a férfiak hiúk, és szeretnek páváskodni, és a róluk szóló történetek nem állnak arányban valóságos tetteikkel. Azonban az ismert férfiak közül egyedül Raymond volt az, akiről elhitte, hogy bátor és vakmerő. – Mi mást tanultál a keresztes hadjárat alkalmával? A férfi olyan rövid ideig tétovázott, hogy ezt talán senki más nem vette volna észre. Juliana azonban igen, és eltűnődött, vajon mit jelenthet, de a férfi megelőzte kérdését egy jókedvű kijelentéssel. – Azt, hogy vállalnom kell téged, mivel te vagy a sorsom. 124 A Király Parancsa

Juliana megpróbálta ökölbe szorítani a kezét, de a férfi nem engedte. Követte az egyik vonalat, amely Juliana tenyerének szélén futott, majd megjegyezte: – Valeska azt mondaná, hogy szenvedélyes természetű vagy, mivel a szíved vonala erős és mély. Én leszek az, aki megcsapolja ezt a szenvedélyt, és hazudnék, ha azt mondanám, nem várom az alkalmat. – Szenvedély! – Juliana tűrhetően utánozta Sir Joseph horkantását. – Bennem egyáltalán nincs szenvedély. Ezért hamarosan fel is keresek egy orvost. A férfi hátravetette a fejét és felnevetett. Hangos, csengő kacagása hallatán egy pillanatra minden mozgás megszűnt a teremben. Juliana bosszúsan csendre intette. – Pedig így igaz. Az élvezet kizárólag a férfiaké, és az én esetemben én fizetek érte. A férfi nevetését mintha elmetszették volna; úgy kapott levegő után, akárha megütötték volna. Raymond megdörzsölte az állát. Juliana hallotta a reszelős hangot, ahogy a borosta a bőréhez dörzsölődik, és ő is szerette volna megsimogatni. Szerette volna elmondani neki, hogy ne féljen, feleségül megy hozzá, és vigyázni fog rá, de a következő pillanatban már rá is döbbent, mennyire ostobaság ez a gondolat. Aztán mintha a megvert kisfiú sosem létezett volna, Raymond szélesen elmosolyodott, kivillantva hófehér fogait, és ismét a jóképű, magabiztos nőcsábásszá változott. – Ez igaz – ismerte be. – Tehát ha én egy szajha nemesi megfelelője vagyok, biztosítanom kell folyamatos támogatásodat a magam számára. Juliana arcát szégyenpír égette, bár hogy nem helyénvaló együttérzése vagy a férfi felháborító megjegyzése miatt, maga sem tudta. A férfi egyszerre szórakoztatta és zavarba hozta. Azt kívánta, bárcsak sosem találkozott volna vele, és bárcsak hinne a saját hazugságaiban! – Mennyi idős volt a férjed, amikor összeházasodtatok? Juliana végigsimított a homlokán, és szórakozottan azt felelte: – A férjem a tizenötödik évében járt. – Közben arra gondolt, valójában ügyesen kezelte Raymondot, és saját magát a behavazott kunyhóban. A férfi valami miatt letett a tervéről, hogy erőszakkal kényszerítse a házasságra, és inkább valaki másnak adta ki magát. Neki 125 A Király Parancsa

ebből semmi haszna nem származott, bár úgy tűnt, élvezi a szerszámkészítést és a vég nélküli ásást. A férfi most egy rövid vonalra mutatott Juliana tenyerén. – Látod? Itt az első házasságod. Szóval a férjed meghalt? – Tizennyolcadik életévének telén – válaszolta Juliana. Raymond hallgatólagos támogatása már akkor a segítségére volt Sir Joseph száműzésében, amikor még nem is ismerte igazi személyazonosságát. Valami olyasmit adott neki, ami az elmúlt három évben hiányzott. A gerince, mondaná az apja, de ez valami több volt. Kezdetét vette a gyógyulás. Raymond ismét végigsimított a tenyerén, és tűnődve vizsgálgatta tovább a vonalakat. – Itt a gyászod vonala. Egy nő egy fiú mellett nem talál kielégülést. A fiúk gyorsak és önzők. Hány évvel ezelőtt volt ez? Juliana kihívó pillantást vetett rá és hátradőlt. – Számold ki! Raymond ismét megvizsgálta a kezét. – Körülbelül tíz éve. – Persze, tőlem tudod. – Juliana azt hitte, a férfi őt nézi, de amikor felpillantott, azt látta, hogy továbbra is a tenyerét vizslatja. – Apád biztosan azt akarta, hogy ismét férjhez menj. Frissen felfedezett magabiztossága cserben hagyta Julianát. – Nem. – Hugh elvett volna. – Nem. – Felix... – Nem! – Kirántotta a kezét a férfiéból, méghozzá olyan erővel, hogy állon vágta magát. Nem volt kecses mozdulat, de mindenképpen jelképes, gondolta. – Nem akarok férjhez menni! Amíg apám élt, a király békén hagyott, mint özvegyet. Bárcsak sose hallott volna apám haláláról! Többet is mondott volna, de a férfi olyan érdeklődéssel figyelte, hogy a torkára forrt a szó. Eltűnődött, vajon mikor lesz elege a férfinak a tapintatlanságaiból és üti meg. Vagy az ő büntetése ennél kifinomultabb? Talán most is bünteti folyamatos kérdezősködésével? Lehet, hogy tudja az igazságot? 126 A Király Parancsa

Raymond két tenyerébe fogta Juliana arcát, és mint a csábító sötét herceg a fülébe suttogta: – Nem jelentél meg az udvarnál a parancsomra, de még a király parancsára sem. Mit hittél, mit nyersz az esküvőnk halogatásával? Juliana kábultan, meg sem gondolva szavait válaszolt. – Néha történnek dolgok. Belehalhattál volna valami betegségbe, vagy meghalhattál volna egy csatában vagy lovagi tornán... – Ami korábban, mielőtt megismerte volna a férfit logikusan hangzott, az most hideg volt és kegyetlen. Raymond keze kissé megrándult. – És ha ez megtörténik, gondolod, hogy a király férjezetlenül hagyott volna elsőrangú birtokaiddal? – Nem is elsőrangúak – tiltakozott Juliana. Nem tetszett, ahogy a férfi szeme elkeskenyedett, nem tetszett, ahogyan az arcát fogta, de tudta, sosem bántaná. – Kicsik. – De akkor is fontosak, és ezt te is tudod. Minden birtok, ami a walesi határ közelében fekszik, fontos szerepet játszik a barbárok hadának távoltartásában. – Vannak nők, akiket nem kényszerítenek férjhez menni – csattant fel Juliana. A férfi komoran elmosolyodott. – Igen, ha kérelmet nyújtanak be a királyhoz egy jókora összeggel együtt, és ha a király úgy véli, birtokaik nem jelentenek kockázatot invázió szempontjából. Van aranyad, amit a királynak adhatnál? Juliana döbbenten meredt a férfira. – Ha én meghaltam volna... vagy most meghalnék, gondolod, hogy a király nem házasítana össze egy másik férfival? – Közelebb húzódott Julianához, és amikor megpróbált elhátrálni, térdét a lábára tette. – Imádkozz értem! Imádkozz az egészségemért! A következő férfi nem biztos, hogy ilyen türelmes lenne ágyad meghódításában és ilyen elnéző a múltaddal kapcsolatban. A férfi Juliana fölé magasodott, próbálva megfélemlíteni méretével, nemességével, férfiúi agressziójával. – Azt hitted, tárt karral fogadlak? – suttogta Juliana. A férfi nem törődött azzal, hogy más is hallja. – Reménykedtem benne, hogy ésszerűen gondolkodsz, de ha nem, olyan fegyvereim vannak, amelyeket nem is ismersz, és fogalmad sincs 127 A Király Parancsa

a használatukról. Ha háborúról van szó, milady, én veterán harcos vagyok, te pedig csak egy lágy és sérülékeny virágszál, akit könnyedén el lehet taposni. – Becsaptál. – Te csaptál be. Nevetség tárgyává tettél Henrik udvara előtt átlátszó kifogásaiddal. – Te ezt nem érted! – kiáltotta Juliana keserűen. – Milyen fegyvere van egy nőnek egy férfival szemben, aki a férje lesz? Csak magamat és a gyermekeimet védtem! – A gyermekeidet? – A korábbi házasságból származó gyermektől nagyon könnyen meg lehet szabadulni, ha az új férj úgy dönt. A lányokat be lehet adni egy zárdába, vagy megrendezni egy halálos balesetet. – Én sosem tennék ilyet a gyerekeiddel! – tiltakozott Raymond. – Nem ismertelek, nem tudtam ki vagy! – kiáltotta Juliana. – Rád bíztam a lányaimat, és elismerésre méltóan vigyáztál rájuk, de ez nem feledteti csalásodat. Ha én így bántam volna veled, szörnyű bosszút álltál volna. A férfi elgondolkodott. – Talán. Juliana felbátorodva hozzátette: – Korábban nem volt okom a bizalmatlanságra, de most már van. – Azt akarod ezzel mondani, hogy a gyermekeid vonatkozásában megbízol bennem, de saját magadéban nem? Vajon miért mosolyog? – Igen! – vágta rá Juliana dacosan. A férfi ismét közeledett hozzá, amíg testük majdnem összeért. – Milyen anya az, aki a gyermekeit rábízza egy olyan emberre, akire saját magát nem meri rábízni? Juliana addig hátrált, amíg nyaka teljesen hátrafeszült. – Nem erről van szó. – Szerintem becsapod önmagad. Szerintem teljes mértékben megadtad magad nekem, csak arra vársz, hogy kimutassam vágyamat. Megnyerő viselkedése csak valamiféle trükk, gondolta Juliana dühösen, egy illúzió, hogy boszorkányos módon megérintse érzékeny szívét. 128 A Király Parancsa

– Az, hogy kiben bízom meg, kizárólag az én dolgom – mondta indulatosan. – A kezem a királyé, elégedj meg azzal, amit a királytól kaptál, és ne is gondolj arra, mit kaphattál volna tőlem! Válaszképpen a férfi ismét Juliana tenyere fölé hajolt. Többször végigsimított rajta, majd a közepét dörzsölgetni kezdte, míg Juliana meg nem kérdezte: – Mit csinálsz? – A sorsvonaladat vizsgálom. – Nem létezik sorsvonal. Ezt csak te találtad ki. – Egyáltalán nem. Nem mindenkinek van sorsvonala, de neked igen. Látod ezt itt, ami egyenesen felmegy az ujjaidig? Juliana a tenyerére pillantott. – Igen. – Ez a sorsvonalad. – És mit mond a sorsvonalam? – Egyetlenegy dolgot. – A férfi felemelte a fejét és mélyen Juliana szemébe nézett. – Raymond és újra Raymond, egész életedre.


9. fejezet Raymond a kastélyudvar befagyott tócsáin keresztül lépkedett, élvezve, ahogy a tökéletesen sima vékony jégréteg darabokra törik a lába alatt. Szóval Juliana azért nem akart feleségül menni az ismeretlen Raymond nevű lovaghoz, mert abban reménykedett, hogy meghal? A délelőtt folyamán és ebéd közben egyértelműen jelét adta sértődöttségének, míg végül a nő élesen rászólt, hogy menjen ki és csapjon össze valakivel, egy harcossal, aki méltóbb ellenfél számára, mint ő. Mintha lenne olyan harcos! Juliana jól megadta neki, és addig rágódott a dolgon, míg végül csak dühöngeni tudott, és azon gondolkodni, hogy volt képes a nő olyasvalakinek a halálát kívánni, akit a király, a maga uralkodói bölcsességével, házastársául rendelt. Persze, ha valamiféle pikkelyes szörnyeteg azt a kereskedőhajót elhozta volna Algériából Normandiába, Henrik Julianát adta volna neki. A király elsősorban államférfi és diplomata, és csak másodsorban emberbarát. Raymond ismert olyan embereket, akik valóban megszabadulnának a lánygyermekektől, nem érezve több lelkiismeretfurdalást, mint néhány kölyökmacska esetében. Azonban a gondolat, hogy Juliana, teljesen ismeretlenül, a halálát kívánta, fájdalmat és haragot ébresztett Raymondban. És ahogyan akkor viselkedett, amikor Cuthbert a lakószobához szükséges méréseket végezte! Mintha ő lenne az egyetlen, aki döntéseket hozhat a kastélyával kapcsolatban! Azt hitte, a nő örülni fog egy helynek, ahol a ládáit tarthatja, beszélgethet a gyermekeivel – és ahol visszavonultan élheti házaséletét. Ehelyett az apját idézte neki. Annak alapján, amit Raymond eddig hallott, nem volt elragadtatva Juliana apjától. Sőt, kezdte gyanítani, hogy a nő férfiak iránti bizalmatlanságában nagy része van az apjának Raymond belerúgott egy fagyos sárrögbe, és elkáromkodta magát, amikor az nem mozdult a helyéről, majd gyilkos pillantást vetett maga köré, ami biztosította számára a magányt a nyüzsgő kastélyudvaron. Layamon elindult felé, majd hirtelen irányt váltott. Sir Joseph az 130 A Király Parancsa

istállóajtóban beszélgetett Felixszel, de Raymond megjelenésekor gyorsan eltűnt az istálló homályában. Egy rémült pillantás után Felix a kastély felé iszkolt. Keir meg sem rezdült Raymond láttán, ezért barátja kapott még egy gyilkos pillantást. Keir továbbra sem látszott észrevenni az ijesztgetést, sőt inkább odakiáltott Raymondnak. – Szép napunk van! Úgy látom, havazni fog, mielőtt leszáll az est. Raymond egy mordulással válaszolt a köszöntésre. Keir egy csákányt tartott a kezében, amelynek feje új volt és fényes, nyelét simára csiszolta egy türelmes munkás. – Vidd le ezeket a csákányokat az embereknek! Keményen fagyott, szükségük lesz rá. – Valami szolga nem tudja levinni helyettem? – kérdezte Raymond bosszúsan. – De hiszen az árokhoz tartasz – mutatott rá Keir, csákányokat halmozva Raymond karjába. – Tényleg? Keir körülnézett a kastélyudvaron. – Talán máshová indultál? – Máshová is indulhattam volna – vágta rá Raymond. – Például a katonákhoz vagy az istállóba. – Az igazi kastélyépítő mester lement megnézni a pusztítást. – Raymond dühös pillantására Keir kijavította magát. – Az építkezést. – Leviszem a csákányokat – mondta Raymond, roskadozva a szerszámok alatt. Keir, mintha az időjárásról beszélgetne, megkérdezte: – Na, sikerült már bedugnod az almádat Lady Juliana présébe? – Látva a bosszúságot Raymond arcán, megjegyezte: – Szóval igaz. Véleményem szerint túl sokat vársz attól a büszke hölgytől. – Cseszd meg a véleményedet! – mordult rá Raymond. Keir semmi jelét nem adta, hogy meghallotta. – Lady Juliana nem akar az ágyába engedni egy férfit, aki bolondot csinált belőle, bár ha tehetnék egy javaslatot... – Nem tehetsz! – vágott közbe Raymond. – Annak ellenére, hogy megaláztad, bizonyítékok vannak arra nézve, hogy megbízik benned. Ez igen nagy engedmény egy olyan nőtől, aki ennyire bizalmatlan a férfiakkal szemben. Amint azt 131 A Király Parancsa

Tunéziában megfigyeltem, téged valamiféle megnyugtató légkör vesz körül, ami igencsak értékes ebben a helyzetben. – Raymond morgott valamit, de Keir zavartalanul folytatta. – Ha olyan finoman udvarolnál neki, mint egy hajadonnak, lassan elmúlna a bizalmatlansága. Raymond előrehajolt, amíg az orra majdnem hozzáért Keiréhez. – Nincs szükségem tanácsokra, hogy hogyan bánjak egy nővel. – Kérlek, légy óvatos! – tanácsolta Keir. – A csákányok könnyen szétcsúsznak, és ha csak egy is a lábadra esik, nagyon megüthet. – Vigyázok, csak azt akarom mondani... Az egyik csákány már zuhant is a föld felé, de Keir még a levegőben elkapta. – Csak remélni tudom, hogy a nőddel sikeresebb leszel – jegyezte meg Keir merev arccal. Raymond nagy levegőt vett, hogy visszavágjon, de a tüdejébe áramló hidegtől köhögni kezdett. Mire kitisztult a látása, Keir visszament a kovácsműhelybe és bezárta az ajtót az orra előtt. A fene egye meg Keirt! A fene egye meg kifejezéstelen, tudálékos képét! A fene egye meg, amiért mindig igaza van! Raymondnak a csontjai is sajogtak a vágytól. Nem akart finoman udvarolni Julianának, mint egy hajadonnak, úgy akart bánni vele, mint egy nővel. Egy szenvedélyes nőről álmodott, egy nőről, aki adakozó, kedves, és feltétel nélkül szereti. Juliana csaknem minden álmát megtestesítette, és nagylelkűsége még lelkesebbé tette Raymondot. Nagyon sokat kapott a nőtől, de mint egy mohó kisgyerek, még többet akart. Meg akarta ízlelni, babusgatni, hagyni, hogy befogadja a testébe, ami hosszú ideje megfosztotta a nyugodt álomtól. És amikor megpróbálta közölni vele, hogy megajándékozza saját magával, elszégyellte magát. Talán jó lesz számára: megszervezi a védelmet, eltávolítja Sir Josephet, vigyáz a lányokra. Gondolatban azonban folyton gúnyolta magát. Tényleg eléggé férfi, rendelkezik a megfelelő képességekkel, hogy kigyógyítsa Julianát félelmeiből? És ha már végre együtt lesznek, képes lesz elrejteni előle saját lelkének tátongó sötétjét? A nagy halom csákány megbillent, és Raymond megtántorodott. Nem veszítette el az egyensúlyát. Sosem veszítette el az egyensúlyát, kivéve annak a kedves arcú özvegynek az esetét. 132 A Király Parancsa

Igen, a fene egye meg Keirt az éleslátásáért! És a fene egye meg, amiért kétszer annyi csákányt pakolt a karjába, mint másoknak! A fene egye meg Keirt és ezt az igazi kastélyépítőt! – Lord Raymond? Lord Raymond? Raymond összerezzent a váratlan hangtól. – Tessék? – vakkantotta. Azon kapta magát, hogy a felvonóhídon áll, karjában nagy rakomány csákánnyal, és a fagyos árkot meg a tűz mellett melegedő munkásokat bámulja. A király kastélyépítője... az igazi kastélyépítő, gondolta Raymond megvetően, utasításokat és szitkokat rikoltozott francia nyelven. Egyáltalán nem volt meglepő tehát, hogy az emberek, akik csak angolul beszéltek, tátott szájjal meredtek a... hogy is hívják? Ja, igen, Papiolra. – Lord Raymond! – Tosti kiabált neki és közben vadul integetett. – Miről beszél ez a furcsa alak? Egyetlen szavát sem értjük. A munka állt, ezért Raymond lecsúszott a domboldalon egészen a tűzig. – Add ide ezeket, uram! – mondta Tosti, ami nagyon jólesett Raymond büszkeségének. – A mi új lordunknak nem lenne szabad ilyen dolgokat cipelnie. Miközben az emberek kivették Raymond karjából a csákányokat, ő angolul azt kérdezte: – Honnan tudjátok, hogy én vagyok az új lord? – Nos, kastélyépítő biztosan nem vagy. – Tosti bólintott. Raymond Papiolra mutatott. – Ő a király kastélyépítő mestere. – Szűz Mária legyen velünk! – jegyezte meg Tosti a szemét forgatva. – Szóval erről üvöltözik itt nekünk? Raymond vigyorogva a szerszámos övéért nyúlt – és az nem volt a derekán. Csupán drágakövekkel kirakott tőre volt nála, amit Henriktől kapott. Bent a csarnokban, más lovagok társaságában, ostobán érezte magát a szerszámjaival. Itt kint, ahol a jobbágyok tettek fel neki kérdéseket, az ünnepi tőrjével érezte ostobán magát. Nos, mindegy! Egy jó álkastélyépítő képes rendbehozni a dolgokat. – Milord! – Papiol erős felindultságában zsíros, barna haját húzgálta. – Ezek az ember gyengeelméjűek! Minden angol gyengeelméjű! Úgy tesznek, mintha nem értenének, akármilyen hangosan kiabálok. 133 A Király Parancsa

– Minden rendben – próbálta Raymond megnyugtatni franciául. – Majd én beszélek velük. – És nézd meg, milord, mit csináltak! – Papiol remegő ujjal az árokra mutatott. – Egy hatalmas lyukat ástak a tél közepén. Mi értelme van ennek a hatalmas lyuknak a tél közepén? Minden bolond tudja, hogy építeni nyáron kell. Én mondom, nyáron. Raymond mosolya és fensőbbségérzete egy pillanat alatt elszállt. – Szerintem jó munkát végeztek az alap előkészítésével. – Méghogy alap előkészítése? – Papiol ismét kiabált. – Milyen alap? Ez nem más, mint sár! – De az alap... – Az alapot nyáron kell ásni! – Papiolnak eszébe jutott, kihez beszél, és lelkes udvariassággal magyarázni kezdett. – Milord, nyáron ásunk, elérjük a sziklaréteget, felhúzzuk a fal egy részét, jön a tél, várunk, jön a nyár, befejezzük a falat. – Két év kell egy fal felépítéséhez? – kérdezte Raymond hitetlenkedve. Papiol színpadias mozdulattal széttárta a karját. – Ez a módja. – Nos, ezen változtatni kell. Most befejezzük az alap ásását, és a nyár végére állni fog a fal. Papiol ismét elfelejtette, kivel beszél. – De hiszen most nem tudunk ásni! A sár kővé van fagyva! Raymond nem törődött a tiltakozásával. – Tavaszra állni fog a fal. Tosti! Tosti Raymond mellé ugrott, aki angolul folytatta. – A kastélyépítő azt mondja, szeretné, ha ezekkel a csákányokkal még mélyebbre ásnátok. Az emberek kétkedő pillantásokat vetettek Papiolra. – Az igazi kastélyépítő? – kérdezte Tosti. Raymond nem foglalkozott Tosti bizalmatlanságával. – Azokon a napokon, amikor dolgoztok, rendes ételt kaptok. Karácsonytól vízkeresztig a családotok is ellátásban részesül. – Mindennap? – kérdezte Tosti döbbenten. – Mindennap – felelte Raymond. – A fal felső részét most csináljuk meg, az alsó részét és a kaput nyáron. 134 A Király Parancsa

– Tyűha, a tizenkét nap vidáman fog telni az idén! – rikkantott Tosti, és az emberek éljeneztek. Vállukra vették csákányaikat és lecsúsztak az árokba. Csak Tosti maradt fent, és a folyót nézte. – Azokból a felhőkből hó fog hullani. Akkor is kapunk enni, ha nem tudunk dolgozni? Raymond lelki szemeivel látta az embereket, ahogy hófúvásokon próbálnak átvergődni, csak hogy megtöltsék a gyomrukat. – Ha túl nagy a hó, maradjatok otthon! A manók nem fogják megcsinálni helyettetek a munkát, amíg távol vagytok. Tosti nevetett és indult, hogy csatlakozzon a barátaihoz. – Na, attól nem is félek. Sosem volt még ilyen szerencsénk. Raymond az igazi kastélyépítő mester vállára tette a kezét és a kastély felé vezette. – Az emberek folytatni akarják az ásást – mondta bizalmas hangon. – Idióták! – háborgott Papiol. – Én vagyok a király kastélyépítő mestere! Kemény munkával tanultam ki a szakmámat, évekig tanultam, évekig dolgoztam. Én mondom, ez lehetetlen! – Próbálta már valaki? – kérdezte Raymond. – Soha! – Akkor nem is biztos, hogy lehetetlen. – Raymond jókedvűen fordult a közeledő Layamonhoz. – Mi az? Layamon komoly arca Raymondot is kijózanította. – Milord, lovasok közelednek a kastélyhoz. – Lovasok? – döbbent meg Raymond. – Újabb vendégek? – Nem tudom, milord. Akarod, hogy felvonjam a hidat? – Előbb hadd vessek egy pillantást rájuk! – mondta Raymond, és a létra felé indult, ami felvezetett a védőfalra. A lovasok még messze voltak, és láthatóan siettek, hogy megelőzzék a vihart. Ahogy Raymond kihajolt a csipkézet között, megjegyezte: – Mostanában sokan járnak erre. Layamon egyetértőn bólogatott. – Valóban, milord. Még sosem láttam ilyet. Tegnap Lord Felix és Lord Hugh, a kastélyépítő tegnap este, és most újabbak érkeznek. – Hughnak nem szokása karácsonytájt erre járni? – Azt nem mondanám, hogy szokása, bár már előfordult egyszer vagy kétszer, hogy ellátogatott hozzánk. Lord Felix azonban egyáltalán 135 A Király Parancsa

nem szokott télen utazni. – Layamon megvetően lebiggyesztette a száját. – A szél összekócolja a haját. Layamon ki nem mondott kételkedése fokozta Raymond kényelmetlen érzését, és eszébe jutott Hugh reggel tanúsított különös viselkedése. Vajon miért próbálta lebeszélni Raymondot, hogy feleségül vegye Julianát? Előző este úgy tűnt, ha nem is örül a frigynek, beletörődik. Vajon milyen féreg rágcsálta a fickó agyát és terelte rossz irányba a gondolatait? – Szerinted hogyan jutott Felix és Hugh fülébe az itteni építkezés híre? – kérdezte Raymond Layamontól. Layamon elgondolkodva húzgálta a fülét. – Ez valóságos csoda, milord. Nyáron a hír egyik kastélytól a másikig terjed a céhmesterek segítségével, akik a termékeiket szállítják a piacra, és vándor énekesből is sok jár errefelé, egy szelet kenyérért szórakoztatva az embereket. Azonban télen... – Layamon a fejét rázta. – Különösen ezen a télen... – Ezen a télen? – Nagyon korán beköszöntött a tél azzal a hóviharral, biztosan emlékszel rá, uram. Még Lord Hugh érkezése nem is lenne olyan meglepő, de hogy Lord Felix is vele tartson? Együtt indultak? Vagy talán útközben találkoztak? – Gyanakvó ember vagy – jegyezte meg Raymond, és Layamon szemébe nézett. Layamon bólintott. – Igen, milord, mások is mondják. Raymond Layamon vállára tette a kezét. – Kiváló parancsnok vagy. Az én Lady Julianám jól választott. – Köszönöm, milord. Gondolod, hogy ezzel az új csapattal kapcsolatban is gyanakvónak kellene lennem? Amint közelebb értek, Raymond látta, hogy a csapat több lovasból állt. Zászlóik lobogtak a hideg szélben, és a középen lovagló nők fejükre húzták csuklyájukat, így védekezve a hirtelen érkező hózápor ellen. – Ezek nem katonák. Nem ismerem a... – Raymond hunyorogva próbálta kivenni a zászlókat a hópelyhek kavalkádján keresztül. – Nem, az nem lehet... ó, nem! – Arcát a tenyerébe temette. – A védőszentjeim ma hátat fordítottak nekem! 136 A Király Parancsa

– Húzzam fel a hidat, milord? Amikor Raymond felemelte a fejét, Layamon mohó arcát látta. – Sajnos, nem tehetjük – válaszolta Raymond. – Azok ott a szüleim. – A krémszínű fonal tökéletes lesz, úrnőm. Ez a legszebb, amit valaha láttam. – Valeska megveregette a kosárban sorakozó gombolyagokat. – Gyönyörű szövet lesz belőle. – Igen. – Juliana keze szinte repült; jobb lába fürgén hajtotta a szövőszék pedálját. – Szerintem is. – Biztosan elfáradt a karod, úrnőm. Engedd, hogy átvegyem tőled egy időre! – kérte Valeska. Juliana mosolyogva megrázta a fejét. – Mit fogsz varrni belőle? – kérdezte Dagna kíváncsian. – Nem tudom. – Juliana szorgos munkájával a vetélő ide-oda járt a kifeszített szálak között. A két sor szál gyorsan váltotta egymást, rabul ejtve a fonalat, amit a vetélő hátrahagyott. – Túlságosan világos mindennapi használatra. Be kellett volna festenem. Valeska Dagnára kacsintott. – És miért nem festetted be? – Nem tudom. – Juliana erőteljes mozdulatokkal rángatta a váltókart, elég zajt csapva, hogy ne hallja az öregasszonyok jókedvű találgatásait. Természetesen tudta, ahogyan mindenki más is. Megdöbbentette Raymond ruhatárának állapota. A király unokaöccsének azért nem egy rongyos köpenyben, olcsó ingben és kopott nadrágban kellene járnia. Juliana ellátott ruhával minden férfit, nőt és gyermeket a birtokán. Miért ne készítene Raymondnak is néhány új darabot? Ránézett az öregasszonyok somolygó ábrázatára. Nem tudta mi okból, de mindenki úgy kezelte a dolgot, mint valami szenzációt. Lopva megérintette a finom szövetet. Valóban gyönyörű volt, mert most nagyon ügyelt a minőségre, de arra gondolt, hogy egy ujjatlan, krémszínű felsőkabát nagyon jól kiemelné Raymond sötét jóképűségét. Úgy képzelte, a férfi majd egy hosszú ujjú, magas nyakú zöld tunika fölött fogja viselni. Nagyon jól fog mutatni. 137 A Király Parancsa

A tény, hogy tavaly télen pontosan ilyen zöld szövetet szőtt és eltette valami különleges alkalomra, csupán szerencsés véletlen volt. Fayette már szabta is a zöld szövetet, mindvégig mosolyogva az orra alatt. A váltókar puffant, a pedál koppant, és Juliana igyekezett kirekeszteni füléből a csarnok zajait. A vetélő oda-vissza járt és ismét keményen puffant a kar. Legalább jó feszes lesz, gondolta elégedett szusszanással. Egy kéz érintette meg a nyakát. Bosszús felkiáltással felnézett – és hátraugrott a piros arc láttán. – Juliana? – Felix feje bólogatott előtte, kizárva minden mást a képből. Juliana bőre kellemetlenül bizsergett, ahogy a férfi ujjai végigsiklottak a kulcscsontján, mint valami undorító rovar. Egy gyors mozdulattal leseperte magáról a kezet. – Ne érj hozzám! Túl illatos, túl zsíros, és túl közel volt. Ő volt Juliana legszörnyűbb rémálma, az, ahogyan megpróbálja leteperni. De egy másik kéz, egy védelmező kéz is megérintette, és Valeska felcsattant. – Mit akarsz az úrnőmtől, kis lord? A kérdés tiszteletlensége megtörte Juliana dermedtségét, és ahogy Félix felemelte a kezét, hogy megüsse az öregasszonyt, elkapta a csuklóját. – Nagyon könnyen eljár a kezed, Felix! – jegyezte meg. Felix döbbenetében levegő után kapkodott, Juliana pedig erősen megszorította a csuklóját. Ekkor azonban hirtelen ráébredt mit tesz, megremegett, és kezét az ölébe ejtette. Ujjait erősen összefonta; saját szorítása megnyugtatta, bátorságot öntött belé. – Tiszteletlen volt velem szemben – mondta Felix. – Ő az én komornám. – Ez nem volt válasz, ahogyan igaz sem. Felix szemöldöke ugrált, orra rángatózott. – Ez az öregasszony egy boszorkány. – Ezt ki mondta? – kérdezte Juliana élesen. Felix vállat vont, lesütötte a szemét. – Miért mondta volna bárki is? Miért bánsz mindig úgy velem, mint egy idiótával? Nekem is vannak saját gondolataim. Mindenki úgy kezel, mint egy idiótát! Látom, hogy ez az öregasszony boszorkány – Kezével széles mozdulatot tett. – Hiszen... ronda. 138 A Király Parancsa

– Te is az vagy! – vágott vissza Valeska. Felix ismét felemelte a kezét, de valami a mozdulat közepén megállította. Valeska tudta, hogy győzött, szélesen vigyorgott, kivillantva mindhárom fogát. Juliana nem volt benne biztos, hogy az öregasszony képes csendben maradni, ráadásul most Dagna is megjelent Juliana másik vállánál. Juliana meglökte egy kicsit Valeskát. – Menj és segíts Fayette-nek a szabásnál! – Miért, talán félsz, hogy elszabja az értékes szövetedet? – gúnyolódott Valeska. – Nem, nem félek – felelte Juliana. – De te ismered Raymond méretét. Valeska megérintette a szövőszéken feszülő krémszínű szövetet. – Ezt ki fogja kiszabni? – Én magam. – Juliana ismét meglökte az öregasszonyt. – Menj már! Valeska engedelmeskedett, és távoztában mindent megtett, hogy vihogása egy boszorkányéra emlékeztessen. Felix a szemmel verés elleni jelet rajzolta a levegőbe. – Tényleg boszorkány – mondta áhítatosan, majd Julianára nézett. – Ugye boszorkány? Dagna dallamos hangjából érezhető ellenségesség csendült ki, amint keze megfeszült Juliana hátán. – Vannak olyanok a kastélyban, akiknek meggyőződése. – Igen. – Felix úgy helyezkedett, hogy szemmel tarthassa Valeskát. – Igen, biztosan. Miközben a férfi a köpenyét igazgatta, lesimította a haját, Juliana mindezek hiábavalóságán morfondírozott, Felix kizárólag a legfinomabb anyagokból, legújabb divat szerint varrott ruhákat viselte. Állandóan csinosítgatta magát, és gyakran ellenőrizte külsejét a derekáról lógó csiszolt fémtükörben. Mindezek ellenére nem volt más, mint egy ostoba pulykakakas, akire csak azért kellett figyelni, nehogy véletlenül valami bajt okozzon. Raymond kopott, rongyos ruhákat viselt, és nem törődött a frizurájával. Ritkán borotválkozott, és mégis... és mégis, az a sötét árnyék az arcán mindig ugyanazt juttatta Juliana eszébe: milyen érzés lehet, ha a bőréhez ér? Hosszú hajtincsei a vállát verték, és úgy 139 A Király Parancsa

csillogtak, mint valami egzotikus selyem. Az öltözéke... nos... Juliana egy pillantást vetett Vales-kára és Fayette-re. Az öltözékét hamarosan egy herceg is megirigyelheti. – Támadt néhány gondolatom a házasságoddal kapcsolatban. Juliana figyelme ismét Felixre terelődött. – Tessék? – Támadt néhány gondolatom a házasságoddal kapcsolatban – ismételte a férfi. – Neked támadt néhány gondolatod? – kérdezte Juliana. – Elképesztő! – Igen. – Felix helyeslően bólogatott. – Tudtam, hogy szeretnéd hallani. – Minden gondolatot szeretnék hallani, ami tőled származik. – Juliana ismét hangot adott csodálkozásának, Felix pedig továbbra sem vett róla tudomást. – Ez a Lord Raymond fura alak. – Közel hajolt Julianához, hangját suttogóra fogta; az asszony orrát megcsapta a férfi szaga. – Bizonyos pletykák keringenek róla. – Pletykák? – Juliana amennyire tudott, hátradőlt a padon, próbálva megtartani az egyensúlyát. – Engem nem érdekelnek a pletykák. Felix, nem törődve az elutasítással, derűsen folytatta: – Fogságba ejtették a szaracénok. – Igen, amikor részt vett a keresztes hadjáratban, és azért harcolt, hogy a többiekkel együtt megszabadítsa Jeruzsálemet a hitetlenektől. Te sosem éreztél késztetést, hogy felvedd a keresztet? – Nem. – Felix megnyalta a tenyerét és lesimította vele a szemöldökét. – Nem. – Gondolom, nem akartad, hogy összegyűrődjön a ruhád. – Pontosan. – A férfi bólintott. Juliana fölfelé fújt, próbálva lehűteni az arcát. Miért is gúnyolódik egy emberrel, akiben nyoma sincs a szerénységnek vagy a gyarlóság érzésének? Felix bárgyú képpel tovább locsogott. – Azt mondják. Lord Raymond évekig rabszolga volt. Juliana megragadta a váltókart, próbálva elfojtani magában bosszúságát. Utálta az ilyen pletykákat, és valójában nem is akarta 140 A Király Parancsa

hallani, ugyanakkor majd’ elepedt, hogy halljon valamit Raymondról, akárha múltjának egy töredékét is. – Évekig? – kérdezte. – Legalább egy évig. És azt mondják, ez idő alatt istállót takarított. – A kotnyeles Felix láthatóan nagyon élvezte a pletykát. Kis horkantásokkal nevetett, és amikor végre ismét képes volt megszólalni, következett a történet legvadabb része. – Azt mondják, olyan vadul harcolt, hogy a szaracénok vasbilincset tettek a nyakára. Juliana megfeledkezett minden bajáról, sérelméről, önmagáról. Ehelyett Felixre és undorító pletykájára összpontosított, mert valami megmozdult benne. Ez persze nem igaz. Nem lehet igaz, hogy egy olyan büszke és erős lovagot, mint Raymond, láncra verjenek. Dagnára nézett, de az öregasszony kifejezéstelen arccal figyelte Felixet. Nem szólt bele a férfi elbeszélésébe, de nem is tagadta. Felix kárörvendő, fojtott hangon azt mondta: – A lord megőrült. A te Lord Raymondodnak elment az esze. Azt mondják, még manapság is tombol, ha ellentmondanak neki. Emlékszel? Te kényszerítettél, hogy megüsselek. Csak azért ütöttelek meg, mert kényszerítettél. Szerinted mit fog tenni a te Lord Raymondod, ha majd nemet mondasz neki? Elborul az agya. Habzani fog szája, mint a kutyáknak nyár közepén, és neked nem lesz hová menekülnöd. – Felix megragadta Juliana karját, és kellemetlenül megszorította. – Ez az ember egy vadállat, én mondom neked. Juliana szaporán verő szívére szorította a kezét és lenyűgözve, dermedten meredt a férfira. – Miért mondod nekem ezt az egészet? Felix sóhajtott. – Mert szeretném, ha ismét barátok lennénk. Azért figyelmeztetlek, mert a barátod vagyok. Temessük el a múltat! – Szerinted ennyi az egész? Szavakkal be lehet gyógyítani a sebeket? – Nem, nem hiszem – biztosította Felix, megmutatva nagylelkűségét. – Többet akarok tenni, mint csak hogy egyszerűen figyelmeztesselek. Menedéket biztosítok számodra. Hátradőlt, ujjait összefonta a pocakján. Maga volt az elégedettség mintaképe. Juliana arra gondolt, hogy ha valaki, akkor Felix őrült meg. 141 A Király Parancsa

– Igen, Juliana, menedéket ajánlok számodra. Megmentelek, és én magam veszlek feleségül. – önelégült vigyorral végignézett Julianán. – Biztosan többre tartasz engem, mint azt az őrültet. – Nem – felelte Juliana halkan, de határozottan. Felix mintha nem is hallotta volna, zavartalanul folytatta: – Biztosan értékelsz egy olyan férfit, aki nem akar mást tőled, csak néhány fiúgyermeket. – Széttárta a karját. – Nézz rám! Időm nagy részét ágyban töltöm a saját kedvencemmel, aki nem más, mint Anne. Emlékszel Anne-re? Juliana némán bólintott. – Nem kell mást tenned, csak felügyelned a főzést és a takarítást, gondoskodni a tiszta ruháról és – a szövőszékre mutatott – a szövésről. – Micsoda előnyös ajánlat! – suttogta Juliana. – Tudtam, hogy értékelni fogod. Felix, visszataszító testével, leült Juliana mellé. Csípője az övéhez ért, karját Juliana derekára tette – és ő rádöbbent, hogy többé már nem fél tőle. Soha többé nem fog összerezzenni nagyképű fenyegetéseitől, és nem fog kitérni előle. Egyszerűen nem jelent semmit. Ez a nevetséges emberke nem jelent semmit. Házasságot ajánlott, és Juliana, ahelyett, hogy sikoltozva elrohant volna, sötét jókedvet érzett. – Lakhatnánk az én kastélyomban – mondta Felix. Juliana szája megvető mosolyra húzódott. – És gondolod, hogy ez a vadállat, ahogy te nevezted, hagyni fogja, hogy csendesen elvonuljunk, anélkül, hogy ránk támadna? A férfi arcán árnyék suhant át. – Meg kell ölnünk. – Megölni a király unokaöccsét? – Felix ostobasága felháborította és még valami más érzelmet is ébresztett benne. Nem tudott volna nevet adni neki, de az biztos, hogy a keze ökölbe szorult. – Azért valakit biztosan felakasztanak. Szerinted ki lenne az? – Nos, én biztos nem – vágta rá Felix sértődötten. Mennyire ostoba! Juliana nem tehetett róla, hangosan felnevetett. Felix nem volt vicces kedvében. – Mindig próbálsz tárgyilagosan gondolkodni. Megpróbálsz férfi lenni! – Nem, Felix – helyesbített Juliana. – Belőlem nem hiányzik az ambíció. 142 A Király Parancsa

Dagna felnevetett, de Félix arca kifejezéstelen maradt. – Neked olyasvalakire van szükséged, mint én – erősködött. – Nem olyanra, mint Raymond, aki egyfolytában figyel, és éjjel-nappal vágyakozik utánad. Mondom, azt mondják, egy vadállat, farkasétvággyal. Azt mondják... Julianának kellemetlen érzése támadt. Ez a szamár, aki embernek nevezte magát, butább volt, mint a szövőszéke; hogyan merészelt mindenféle érvekkel előállni, hogy véget vessen az ő jegyességének? Csalhatatlanul rátapintott a félelmeire és vágyaira. Juliana felkiáltott. – Ki mondta neked ezeket a dolgokat? Felix lopva körülpillantott, mintha minden tölgyfaoszlop mögött gyilkosok rejtőzködnének. – Egy... megbízható személy. Mindig is a barátom volt, ahogyan a tiéd is. – Barna szeme belemélyedt Julianáéba. – Szívén viseli a sorsodat. Ez nem lehet más, csak Hugh, gondolta Juliana. Ő mondott hasonló dolgokat. Az indulat keserűséget csempészett a hangjába. – Te mindent elhiszel, amit hallasz? Sikerült ismét összezavarnia a férfit, aki bosszúsan reagált a kérdésre. – Ez a te cinizmusod egyáltalán nem vonzó tulajdonság. Egyetlen lovagnak sem fogsz kelleni. – Ahányszor olyan gondolatnak adok hangot, amely eltér egy szajháétól, azt mondod, nem vagyok nőies. Miért kellene nekem egy olyan férfi, aki ennyire nem tűri az ellentmondást? A férfi álla leesett; tátott száján keresztül kapkodta a levegőt. – Úgy viselkedsz... majdnem, mint egy férfi. – Te is, Felix. Te is. Juliana figyelte, ahogy a fullánk eljut az agyáig. Amikor elérte a létfontosságú helyet, és lekoppant az értelme, Felix szeme kiguvadt. Egy kígyó gyorsaságával Juliana felé sújtott, de Julianának sikerült elkapnia a kezét. – Te aljas ribanc! Lucifer lánya! Minden szempár feléjük fordult; síri csend támadt a teremben. Julianában egyszerre kavargott félelem, harag és önérzet, és miközben érzelmei a józan eszével harcoltak, Felix megragadta. 143 A Király Parancsa

– Házasságot ajánlottam neked! – ordította, és Juliana annak a régi esetnek a visszhangját hallotta hangjában. – Meg akartalak menteni a szégyentől! Erre te elutasítasz. Elutasítasz engem! Majd én megmutatom neked, kivel kezdtél ki! Majd én megmutatom neked! Megpróbálta Juliana köré fonni a karját, fejét a vállához szorítani. Az általa csóknak nevezett, összeszorított szájú fulladással akarta büntetni Julianát. Dagna feléjük ugrott, de Julianából valósággal kirobbant az indulat. – Nem! – sikoltotta. Egyik karját kiszabadította és ellökte Dagnát. – Ő az enyém! – Érdekes kis kastély. – Isabel, Locheais grófnője, lehúzta lovaglókesztyűjét, és közben zöld szemének pillantása felmérte az épületet. – Mondhatni, furcsa. Geoffroi, Locheais grófja, csípőre tette a kezét és megfeszítette a vállát. – Kétségtelenül nem olyan, amilyenhez szokva vagyunk, igaz Raymond? Raymond fejének egy mozdulatával utasította a lovászfiúkat a lovak ellátásra. Ügyelve, hogy ne áruljon el semmiféle érzelmet, amit a szülei felhasználhatnának ellene, azt mondta: – Ezen a helyen minden szokatlan, apa. – Én is így gondolom. Elég hitványnak tűnik ezzel a rengeteg felhővel körülötte és a szakadó hóval. Szerintem még a farkasok sem veszik maguknak a fáradságot, hogy megtámadják. – Geoffroi arcát nagy gonddal formálta a Teremtő, és a lehető legnagyobb gonddal tartotta karban a gazdája. Vonásain most gőgös megvetés tükröződött. – Azt hittem, te és Henrik még mindig közel álltok egymáshoz. Nem gondoltam volna, hogy elküld a világ végére egy ilyen kis lepusztult kastély védelmezésére. Raymond kijavította az apját. – A kastélyt nekem adományozta. – Persze, és amikor elmondta, hol vagy, mi azonnal indultunk hozzád. – Raymond anyja hosszú, karcsú ujjával végigsimított fia arcán. – Áruld el, mon petit, talán haragban vagy a királlyal? Mert gondolom, nem kell emlékeztetnem, az nem tesz jót a családnak. 144 A Király Parancsa

– Nem, anya, nem kell emlékeztetned. – Raymond a vidámság legkisebb jele nélkül elmosolyodott. – Henriknek és nekem nincsenek nézeteltéréseink... legalábbis nem gyakran. Teljesítette leghőbb vágyamat, saját birtokot és saját bevételt kaptam tőle. Szülei jelentőségteljes pillantásokat váltottak, és mint mindig, most is készen álltak a támadásra. Ez alkalommal az anyja volt a szószóló. – De milyen áron? Tudod jól, hogy neked adtuk volna Avraché bevételét, mihelyst felelősségteljesen tudod kezelni a helyzetet. – És az mikor lett volna, anya? Az anyja összecsapta puha, fehér kezét, és feljajdult. – De ez a... ez a házasság! Egy senkivel, akit még csak be sem mutattak a királynak! Ez alkalommal az anyja nem válaszolt a kérdésére, gondolta Raymond. Legközelebb hazudni fog. – Ő nem senki, anya – mondta. – Julianának hívják. – A nő nevének kimondásával mintha megkönnyebbült volna a szíve. Úgy működött, mint egy talizmán a szülei mérgével szemben. – Juliana? – Geoffroi dévajul felvonta a szemöldökét. – És legalább csinos fehérnép? Raymond nagyot szippantott a jeges levegőből. Nem volt értelme megharagudni a szüleire. Hidegek és mesterkedők voltak, és ha elvesztette a fejét velük szemben, elvesztette a csatát is. De hogy az apja így leszólja Julianát... – Kétlem, hogy találkoztál volna olyan nővel, mint Juliana. – Pimaszul viszonozta a mosolyt; pillantása az anyjára siklott. – Tudod, ő nemes hölgy. A szülei ismét tekintetükkel konzultáltak egymással. Geoffroi hátba veregette Raymondot, Isabel illatos ölelésébe fojtotta. – Mon petit – suttogta. – Talán ő minden anya álma? – Ahogyan te vagy minden meny rémálma – válaszolta Raymond, kiszabadítva magát a karok szövevényéből, amelyek csápként tekeredtek rá. Isabel most az egyszer meglepődött, de Raymondnak nem volt ideje élvezni diadalát. Sokkal fontosabbnak érezte, hogy időben odaérjen Juliana mellé, és megvédelmezze ezektől a mesterkedő szörnyetegektől, akik a szüleinek nevezték magukat. 145 A Király Parancsa

– Várj, fiam! Raymond, háttal a szüleinek, megtorpant. – Igen, apa? – Van egy kis ajándékunk számodra. Persze, meg akartok vesztegetni, gondolta Raymond. Csak a fejét fordította hátra. – Valóban? Geoffroi egy súlyos erszényt nyomott Raymond kezébe, csaknem rezzenéstelen arccal. – Ebből legalább néhány rendes ruhadarabot vehetsz magadnak. Ugye nem így jelentél meg a király előtt? Raymond széttárta a karját, végignézett magán, majd derűs pillantást vetett a szüleire. – Talán nem vagyok elég jó a családnak? – gúnyolódott. Goeffroi nem vette fel a sértést. – A királynak biztosan nem tetszene az öltözéked. Azonban az erszény tele van arannyal. – Tekintete elidőzött az erszényen. – Vegyél azt, amire szükséged van. Raymond tenyerén méregette az erszényt. – Arany – ismételte. Azt hitték, az arany segít elfeledtetni a múltbéli igazságtalanságokat, és kezelhetőbbé teszi a fiukat. – Megtartom az aranyat... és esküvői ajándékot veszek belőle Julianának. – Nem törődve szülei látható csalódottságával, a létrára mutatott, amely a nagyteremnek otthont adó második szintre vezetett. – Primitív! – morogta Geoffroi. – Rendkívül primitív! Raymond nem törődött sem apja megjegyzésével, sem anyja lebiggyesztett szájával, csak tartotta a létrát, amíg a szülei felmásztak. Majd amint ott álltak a pihenőn, szemügyre véve a korlát nélküli teret, Raymond is felért melléjük. Megfogta mindkettőjük karját, határozottan megszorította, és figyelmeztető hangon azt mondta: – Ne merészeljétek bántani Julianát, különben az út porát veregethetitek le a hátsótokról! Geoffroi mellizma érezhetően megfeszült. – Figyelj ide, kisfiam! – Nem vagyok kisfiú! – Raymond apja arcára nézett, amely nagyon hasonlított az övére. – Én nem vagyok olyan szívtelen, olyan álnok és olyan ravasz, mint ti. – Geoffroi megpróbált közbevágni, de Raymond 146 A Király Parancsa

felemelte az állát, és Geoffroi inkább csendben maradt. – De lehetnék, hiszen a lehető legjobb tanáraim voltak. – Ó, Raymond! – Isabel nagyon szomorúnak tűnt, de Geoffroi alig észrevehető fejrázása leállította. – A fiunknak igaza van, ma cherie – mondta Geoffroi komolyan. – Szörnyű szülők voltunk, és ha ez a hölgy az, akit a feleségéül szeretne, minden erőnkkel segítenünk kell ezt a házasságot. Persze, ez alatt azt érti, gondolta Raymond, hogy titokban kell kivitelezniük aljas terveiket. Nem érdekelte. Odaadása párnájával vette körül Julianát, és ha nagy ritkán magára kell hagynia, az ő drága boszorkányai vigyázni fognak rá. Hűvös mosollyal kinyitotta az ajtót és bevezette szüleit a sötét folyosóba. – Juliana olyan nő, akiben nyoma sincs alattomosságnak. Hangja halk, mosolya angyali és bájos. Éles rikoltás hasított a szavába, és Raymond fülelni kezdett. – Mi volt ez? – kérdezte Isabel. – Gondolom, két új lányom közül az egyik, miközben a kiskutyájával játszik. – Továbblépkedett, és legújabb gondolata hatására elvigyorodott. – Különben tudtad, anya, hogy nagymama lettél? A háta mögül hallatszó csuklás mély elégedettséggel töltötte el. Sebet ejtett anyja hiúságán – méghozzá mély sebet. Hangjával csak egy tejszínes puding vetekedhetett volna édességében, miközben folytatta. – Juliana kedves és gyengéd. Amerre megy, madarak énekelnek. – Újabb kiáltás harsant, ez alkalommal közelebbről. – Virágok nyílnak. – Raymond meggyorsította lépteit. – Süt a nap. – Ez a kiáltás dühösnek tűnt. Raymond futásnak eredt, és valósággal berontott a nagyterembe. A terem másik végében Juliana küzdött a vörös képű Felixszel. Raymond elkésett. Juliana meglendítette a karját, és nyitott tenyérrel alulról óriásit ütött Felix orrára. Porc recsegett, vér fröcsögött. Felix felsikoltott és kétrét görnyedt. Raymond tátott szájjal meredt a menyasszonyára, aki ezt üvöltötte: – Soha ne merészelj többet hozzám érni, különben a kutyád sem fog felismerni! Raymond szülei megélénkült hangját hallotta a háta mögül. – Szóval kedves és gyengéd? – duruzsolta Isabel. – Angyali és bájos? – kuncogott Geoffroi. – Milyen kedves tőled, fiam, hogy szentként mutatod be az amazonodat! 147 A Király Parancsa

Juliana hallotta a hangokat, de a szavak értelmét nem fogta fel és nem is törődött vele. Dermedten meredt Felixre, aki fojtottan átkozódott, miközben vér csordogált orrára szorított ujjai közül. Felemelte a kezét és rábámult. A kezei remegtek, az egyik, amellyel ütött, szíve ritmusára lüktetett. Felix felegyenesedett, és véreres szeme kidülledt, mintha képtelen lenne elhinni, hogy Juliana volt, aki megütötte. Juliana majdnem azt mondta „sajnálom”, de hazudott volna. Sajnálta, hogy Felix megsérült, de azt nem, hogy ő tette. Valakinek ezt már évekkel ezelőtt meg kellett volna tennie. Neki kellett volna megtennie évekkel ezelőtt. Szörnyű üvöltés harsant. Julianát valaki hanyatt lökte, és rájött, hogy Felix vetette rá magát. Dagna elkapta a férfit, és Valeska is csatlakozott a birkózáshoz. Megérkezett Hugh. Lefogták Felixet, a földre teperték, és ráültek. Az öregasszonyok valamit kiabáltak, amit Juliana nem értett. Hugh mély hangja harsant. – Hadd nézzem! – Tovább birkóztak Felixszel, Julianából pedig hisztérikus nevetés buggyant ki. Felix nem engedte, hogy megérintsék az orrát. Juliana szerette volna kinevetni. Sírni akart saját gyávasága és nevetni bátorsága miatt. Émelygett, ugyanakkor egész lényét eltöltötte a csodálat. Legyőzte Felixet. Élvezni akarta diadalát, de a gyomra felfordult. Lehunyta a szemét és visszatartotta a lélegzetét. Valaki megfogta. Kinyitotta a szemét – Raymond. Raymond, aki aggódó, kérdő pillantással nézett rá. Raymond – ó, jaj, nem akart Raymondra hányni. Félretolta és kifelé sietett. Egy másik férfi állt az útjában; ki akarta kerülni, a férfi arca azonban egy pillanat alatt kijózanította. Raymond arca volt. Raymond arca, amit egy idősebb férfi viselt. Raymond arca hideg, barna szemekkel. Ez már túl sok volt. Juliana nyüszítve kimenekült a teremből.


10. fejezet – Nem dobhatod ki Felixet! Nem lovagolhat törött orral! Raymond nem törődött Julianával, aki a karját rángatta. – Nem az orrán ül. Juliana sarkával próbálta fékezni magát a padlót borító gyékényen, és némileg sikerült lassítani Raymond dühös vágtáján. – Felix ártalmatlan. Raymond a menyasszonya felé pördült. – Akkor miért ütötted meg? – Ó... – Juliana zavartan csoszogott és közben a terem mennyezetét nézegette. – Azt hiszem, azért, hogy bebizonyítsam, képes vagyok rá. – Kinek akartad bebizonyítani? Juliana elgondolkodott. – Saját magamnak. Volt benne valami – valami lázas ragyogás, elképedés, ami meglágyította Raymondot. – Akkor hadd bizonyítsam be, hogy én is meg tudom ütni! – Semmi szükség rá. A leggyengébb pontjára mértem ütést. – Az orrára? Juliana vigyorgott. – A hiúságára. Raymond akarata ellenére felnevetett. – Bátor nő, el vagyok ragadtatva tőled! Geoffroi egyetértett. – Valóban bátor. Ha belegondolok, hogy angyalinak és gyengédnek nevezted... Megfeledkeztem különös humorodról. – Nem, drágám – szólt közbe Isabel. – Raymondnak nincs humora. Inkább nyomasztóan komoly. Raymond mozdulatlanná dermedt. A szülei aznap délutáni érkezésük óta szégyentelenül füleltek, lesték és piszkálták őt és Julianát, mint a támadásra készülő harcosok. Juliana mindezek ellenére rendkívül előkelően viselkedett. Raymond annál kevésbé. Juliana erővel leültette egy padra a tűz mellé. – Hozok egy kis bort, milord. Az majd megnyugtat. 149 A Király Parancsa

– Nem akarok megnyugodni. Meg akarom mutatni annak a nyavalygó, vonyító kis féregnek, mi történik, ha bántja az arámat. Hangja ingerülten emelkedett, mire Juliana gyorsan masszírozni kezdte a vállát. – Én már megmutattam. – Miért mutattad meg neki? – kérdezte Raymond. – Talán azt tanácsolta, hogy ne gyere hozzám feleségül? A nő döbbent arckifejezése egyértelmű válasz volt. Raymond felugrott és elindult a fekvő Felix felé, de Juliana elkapta, mielőtt odaért volna Felix szalmazsákjához. – Talán nem vagy elégedett a válaszommal? Volt idő, amikor nem akartam hozzád menni feleségül. Raymond lenézett a nőre, aki könyörgő, fáradt arccal viszonozta pillantását, és haragja ismét elpárolgott. – Igen, volt idő. Szóval úgy döntöttél, mégis hozzámégy a király által kijelölt személyhez? – Nem csak azért vonakodott, hogy felkeltse az étvágyadat? – kérdezte Isabel. – Óriási erőfeszítésembe került meggyőzni Julianát, hogy jöjjön hozzám – mordult fel Raymond. – Most aztán, hogy megismerte a rokonaimat, még annyira sem fog akarni! Isabel ciccegett. – Milyen naiv vagy, fiam! – A komornájához fordult, és azt mondta: – Állítsd fel a hímzőrámámat a tűz mellett! Szörnyű huzat van ebben a kastélyban. Kárpitokat kellene tetetned a falra, Juliana! Dekoratív, és egyben hasznos is. Látom, lakószoba készül. Nagyon divatos. Már minden európai kastélyban van ilyen. Juliana leejtette kezét Raymond válláról. – Igen, hallottam. Raymond a szemét forgatva nézett Hughra, aki kupájába rejtette vigyorát. Keirnek, a gyávának, nyoma veszett. – Juliana olyan, mint egy illatos és gyönyörű vadrózsa – mondta Raymond. Isabel gúnyosan szusszant. – Hegyesek a tüskéi. – Ügyes fiú vagyok – mondta Raymond. – Tudom, hogyan kell bánni a rózsával. – A szülei ismét pillantásokat váltottak a feje fölött, de 150 A Király Parancsa

Raymond nem törődött vele, szórakozottan dobálgatta az arannyal teli erszényt. Tudta, bosszantja az apját, hogy így kezeli a pénzét, de nagyon élvezte a szokatlan érzést, hogy pénz van a tulajdonában. A nagyterem, központi tűzhelyével és a szurokba mártott fáklyáival eddig mindig barátságosnak tűnt. Olyan volt, mint Juliana: régimódi, nem túl kényelmes, de az övé. Ma este a terem tele volt a szüleivel, matracaikkal, szőrméikkel, paravánjaikkal, szolgáikkal. A füst csípte Raymond szemét, a fáklyák baljósan lobogtak, és a terem egészében véve a másvilágra emlékeztette. De mire is emlékeztetné, ha egyszer megjelent benne ez az apaördög és az anyaördög? Az ormótlan faszerkezet, amelyre Isabel hímzése volt kifeszítve, a tűz mellé került. Isabel komornája befűzte a fonalat a tűbe, és úrnője kezébe adta. Isabel beleszúrta a tűt a finom szövetbe, és megkérdezte: – Juliana, a te hímzésed hol van? Juliana felpillantott. – Én nem szoktam hímezni. – Nem szoktál hímezni?... – Isabel megköszörülte a torkát. – Értem. Juliana érezte, hogy Isabel magában lustasággal vádolja, ezért azt mondta: – Jobban szeretem a szövést. Szeretem látni, ahogy az anyag formát ölt a kezem alatt, és közben azt tervezgetem, milyen ruhát fogok varrni belőle. Isabel jeges udvariassággal mosolygott. – Milyen érdekes! Tehát varr is. – A szövés egyszerűbb. – Juliana megölelte Ellát és Margeryt, akik a jóéjszakát puszijukra vártak. – A gyerekeim és nagyobb fiúgyermekek mellett – nyomatékos pillantást vetett Hughra és Raymondra –, akik nagy figyelmet igényelnek, a szövés megfelelőbb számomra. – Szóval úgy tekintesz a fiamra, mint egy gyermekre? – Geoffroi az arany fogpiszkálóval piszkálta a fogát, amelyet a szolgája nyújtott át neki vacsora után. – Meglehetősen sértő egy nő részéről, ettől függetlenül kénytelen vagyok egyetérteni. Raymond meggondolatlanul cselekszik. Gondoljunk csak a keresztes hadjáratban való katasztrofális részvételére! Raymond keze megfeszült az ölében heverő erszényen és az érmék megcsörrentek. 151 A Király Parancsa

– Apa! Geoffroi a homlokára csapott. – Jaj, tehát ő nem tudja? Nyugodj meg, fiam, nem mondom el neki! – Nincs abban semmi szégyellnivaló, ha valaki keresztes hadjáratra indul, hogy visszaszerezze a hitetlenektől a Szent földet. – Juliana megsimogatta lányai fejét. – Köszönjetek el vendégeinktől! Geoffroi egy intéssel elintézte a pukedliző lányokat, majd titokzatos hangon megjegyezte: – Sok minden van, amiről nem tudsz. Juliana nem volt hajlandó ráharapni a csábító csalira. – A legnyomorúságosabb rabszolgaság is nemes állapot, ha az Úr szolgálatában történik. Raymond csaknem felnevetett, amikor látta a fájdalmas megvetést szülei arcán. Amikor először bejelentette szándékát, hogy csatlakozik a keresztes lovagokhoz, közölték vele, miszerint csak azok a lovagok mennek keresztes hadjáratra, akik vagy gazdagságot, vagy üdvösséget keresnek. Raymond egy ifjú hetykeségével megkérdezte, szerintük ő melyikben bővelkedik. Mivel szülei a mennyországot nem tudták biztosítani számára, birtokot pedig nem akartak adni neki, Raymond elment Tunéziába, és bizonyította bátorságát. – Menyasszonyom vallásossága elismerésre méltó. – És nagyon jól főz – mondta Isabel, akinek láthatóan nem tetszett Raymond gondolatainak iránya. Ő is csak legyintett az udvariasan elköszönő gyerekekre. – A vacsora tűrhető volt, figyelembe véve a nyersanyagok szűkös készletét. – A férjéhez fordult. – Nászajándékként adhatnánk nekik fűszereket. Talán némi borsot. Ha borsot tennének az ételbe, nem érződne annyira a hús avas íze. Juliana leült a szövőszéke elé, és úgy tett, mintha nem hallotta volna. Raymond halkan megjegyezte: -Túlságosan kimutatod csalódottságodat, anya! – Az étel forró volt – mondta Goeffroi zengő hangján. – És ez elképesztő teljesítmény ilyen hidegben. – Forró? Nos, forró azért nem volt, de hideg sem. – Isabel félrehajtott fejjel Julianát szemrevételezte. – Még a király palotájában is úgy érkezik a hús az asztalra, hogy bele van dermedve a szaftjába. Hogyan csinálod? Juliana kezébe fogta a vetélőt és végigsimított sima fáján. 152 A Király Parancsa

– A konyhám a lépcső alatt van – vallotta be. Isabel meglepetten pislogott. – Lépcső alatt? – Az alagsorban – magyarázta Juliana, szemét a szövött anyagra szegezve. – Alagsorban? Ez őrültség! És mi a helyzet a tűzzel? – kérdezte Geoffroi. A bosszúság némi élt csempészett Juliana hangjába. – A tűzzel nincs semmi gond. – Semmi gond? Semmi gond? Az a csoda, hogy még nem égett le az egész épület! – Geoffroi felemelte a lábát, mintha lángok nyaldosnák a talpát. Juliana most már felemelte a fejét, száját határozottan összeszorította. – A konyha két éve az alagsorban üzemel, és eddig nem volt semmiféle baleset. – Senki nem teszi a konyhát az alagsorba – mondta Isabel. – De én igen – vágta rá Juliana makacsul. – Nemesi kastélyokban ez nem szokás. Úgy tűnt, Isabel ezzel lezártnak tekinti a témát, Geoffroi azonban a fiához fordult. – Remélem, kigyógyítod ebből az ostobaságból. – Ez női dolog – vágta rá Raymond. – Női dolog? – Geoffroi őszintén megbotránkozott. – Amikor egy belső tűz képtelenné tehet egy kastélyt a külső támadók visszaverésére? Raymond igyekezett lenyelni ingerültségét. – Nem maradhat minden úgy, ahogyan fiatalkorodban volt. – Látom én, miről van szó! Túl elnéző vagy a nővel szemben. – Geoffroi diktátori mosolyra húzta a száját. – Engedd meg, hogy adjak egy tanácsot! Nem kifizetődő elnézőnek lenni egy nővel szemben! Raymond az anyjára pillantott, aki a másik felét alkotta a vasnyársaknak, amelyek döfködték, szurkálták, a pokol lángjai közé vetették pénzért vagy presztízsért. – Észben fogom tartani. Mivel Geoffroit nem győzte meg fia válasza, támadásba lendült. – Ha igazi férfi lennél, most azonnal a dolog végére járnál. 153 A Király Parancsa

A manipulatív apák harci kiáltása készületlenül érte Raymondot. Felállt, arra készülve, hogy felveszi a férfiúi kihívást, még akkor is, ha azzal kénytelen lesz Juliana büszkeségét porrá zúzni. Egy vékony, lelkes hangocska azonban megmentette. – Lord Raymond – csipogta Ella –, megengeded, hogy az öledbe üljünk? Raymond lenézett a két sovány, mosolygó gyermekre. Ella egyáltalán nem érzékelte a benne tomboló tüzet, és még Margery is alábecsülte a veszélyt. Komolyan nézte a férfit, várva, elfogadja-e a meghívást a belső körbe, és fogalma sem volt, hogy nagyon rossz pillanatot választott. Juliana azonban tudta. – Megadom magam! – kiáltotta. – A konyhát oda költöztetem, ahová parancsolod, milord. Csak ne... – Két kezét esdeklően összefonta. – Milord Raymond, könyörgöm ne... Raymond megértette Juliana kérését. Ne bántsd a gyerekeket, akarta mondani a nő, de nem szerette volna, ha ilyesminek a gondolata is felmerül bennük, összezúzva a nemrég kialakult bizalmat Raymond és a lányok között. Széles mosollyal visszaült, és megveregette a térdét. – Gyertek, üljetek ide! – hívta őket. Amikor a lányok elhelyezkedtek, átölelte a vállukat és Geoffroihoz fordult. – Látod? Egyszerűen, könnyen elintézhető dolog. Lady Juliana úgy tesz, ahogy parancsolom... és én azt parancsolom, hogy a konyha maradjon ott, ahol eddig volt! – Nem törődött az apjából kiszakadó méltatlankodó hangokkal, inkább Julianához fordult. – Már persze ha te is úgy akarod. – Ó, igen! – nyögte Juliana zavartan, hálás mosollyal. A nő hálája és a hozzá társuló bizalmatlanság, amelyről árulkodott, bosszantotta Raymondot, annál is inkább, mert kis híján megalapozott volt. Rövid köpenyét összehúzva vállán Isabel is beszállt a vitába. – Raymond, tudod, hogy mi a legjobbat akarjuk neked. Most, hogy itt vagyunk, megkezdjük a házassági szerződéseddel kapcsolatos tárgyalásokat, és talán kijelöljük a napot is, amikor megesküdtök. Ez természetesen sok időt fog igénybe venni. – Az esküvő időpontját már kitűztük – mondta Raymond, és a nyakán megfeszültek az inak, ahogy megpróbálta elfojtani bosszúságát. Az anyja folytatta a hímzést. 154 A Király Parancsa

– Gondolom, jövő tavaszra? – Tavaszig még sok minden történhet – mondta Raymond. – Bizony! – Geoffroi olyan mozdulattal tette el a fogpiszkálóját, amit legtöbb ember a kardja számára tartogat. – Sok minden! Egy pillanatra súlyos csend támadt, majd a szavak meggondolatlanul valósággal kibuggyantak Raymond száján. – Vízkereszt előestéjének reggelén esküszünk. – Vízkereszt előestéjén? – kiáltotta Ella. – Két hét múlva – mondta Margery bólogatva. – Micsoda karácsonyunk lesz! – Ella szeme csillogott, és a két lány boldogan kuncogott. Juliana nem szólt egy szót sem, de a váltókar hangosan puffant és a vetélő szinte repült a kezében. Talán nem hallotta – Raymond csak imádkozni tudott, hogy ez legyen a helyzet. – Mon petit – duruzsolta az anyja, és Raymond gyűlölte, amikor ezt a fölényes hangot használta –, te mindig is türelmetlen voltál. A menyasszonyod biztosan nem akar ilyen hamar házasodni. Juliana nem emelte fel a fejét az előtte feszülő krémszínű szövetről, de a nyakán megjelenő pír lassan felkúszott az arcába. – A király parancsa szerint már egy évvel ezelőtt, tavaly tavasszal össze kellett volna házasodnunk. Tehát bármikor lesz is az esküvő, már így is késő lesz. A feszülés Raymond mellkasában némileg enyhült. Függetlenül attól, hogy később mit fog mondani, Juliana ma este mellé állt. – Aha! – Isabel megértőn bólintott. – Nagyon sok lány várja a pillanatot, amikor egy nagy család tagjává válhatnak, és magasabb társadalmi rangra emelkedhetnek. Raymond eljött hozzád, és valóra váltak az álmaid. – Anya! Raymondból valósággal kirobbant a harag, de Juliana csendre intette. – Én inkább úgy látom, hogy én emelem Raymondot magasabb társadalmi rangra, ugyanis sem pénze, sem birtoka nincs. Raymond arca megrándult. Ügyes hárítás volt, el kellett ismernie, de a szüleit borító vastag páncélt nem sikerült Julianának átdöfnie. Csupán az ő büszkesége sérült meg. Sejtette, hogy a szülei és Juliana közötti harcban ez a bizonyos büszkeség fatálisan sárba tapostatik. 155 A Király Parancsa

– Szóval egyszerre akarsz tiszteletre méltó családi nevet, címet és vagyont? – kacarászott Isabel. – Nem vagy kicsit túl mohó? – Egyáltalán nem. Az ő tiszteletre méltó neve és címe számomra teljesen haszontalan. Kizárólag harcosként tudnám hasznát venni, de ahhoz akár egyszerű kóbor lovag is lehetne. Geoffroi leereszkedő mosollyal nézett Julianára. – Gyermekem, te talán nem érted. Raymond a király unokaöccse. – A királynak nagyon sok unokaöccse van – vágott vissza Juliana, azt ismételve, amit Raymondtól hallott. – Ő a király kedvenc unokaöccse! Együtt lovagolnak, együtt vadásznak. Henrik kikéri a tanácsát államügyekben és személyes kérdésekben. – Geoffroi odalépett a fiához, a vállára tette a karját, és olyan lelkesedéssel ölelte magához, amit a legértékesebb kincseinek tartott fenn. – Raymond az egyik legbefolyásosabb ember az udvarnál. Geoffroi leereszkedő hangja láthatóan megingatta Juliana nyugalmát. Raymond pillantását kereste, némán tudakolta az igazságot. Raymond megvonta a vállát, és esetlenül széttárta a karját. – A király legkedvesebb unokaöccse? – mondta Juliana lassan, mire Raymond szülei könnyed, társalgási hangnemben elkezdték mesélni, mennyi mindent tett a családjuk a királyságért. Ettől még földhözragadtabbnak, anyagiasabbnak tűntek. – Raymond Eleanor királyné unokaöccse is. – Isabel felvonta egyik szemöldökét. – Ezt tudtad? Tehát egy híres lorddal akart falat építtetni? A zavartól elnémulva Juliana megrázta a fejét. – Aquitaniai Eleanor csodás, erős asszony, igazi politikus. – Isabel satnya mellére szorította a kezét. – Valóban, de szerintem túl nagy cirkuszt csap Henrik új szeretője körül – jegyezte meg Geoffroi. – Henrik nemrég ismét teherbe ejtette Eleanort. Mi mást akarhat még? – Háborút – szúrta közbe Raymond –, ha Henrik nem hajlandó több tiszteletet tanúsítani iránta. – Háborút? – kuncogott Geoffroi. – Háborút? Hogyan remélheti egy asszony, hogy győzhet Henrikkel, fél Franciaország és egész Anglia urával szemben? – Fiai vannak. – Nagyon fiatalok – vitatkozott Geoffroi. 156 A Király Parancsa

– Majd megnőnek! – Raymond indulata nagy részét elnyomta magában. – Az ifjú király tizenkét éves. Hiú, kötekedő, és gyűlöli az apját. Richárd kilencéves, és úgy tűnik, nagy harcos lesz, mint az apja. Ő Eleanor kedvence, és ő is gyűlöli az apját. Ott van még a nyolcéves Geoffrey, aki képtelen elfogadni, hogy az apja elhanyagolja őket, ezért ő is gyűlöli az apját. Ha a következő gyermek, amellyel Eleanor viselős, szintén fiú lesz, és Henrik továbbra is ilyen tiszteletlenül bánik az anyjukkal, már el is hintette több évnyi lázadás magját. – A hercegek még nem érettek a lázadásra – mondta Geoffroi. – Még nem. – A harag, amit oly sokáig próbált féken tartani, most kirobbant Raymondból. – Még nem. Higgy nekem, apa! Tudom, hogyan érez egy fiatal fiú egy kötelességmulasztó apával szemben. Henrik fiai mind az Angevin temperamentumot örökölték, többévnyi sérelem gyűlt fel bennük, és ott van az anyjuk vagyona, amellyel könnyedén háborút kezdeményezhetnek. Meglehetősen veszélyes kombináció. Geoffroi bebizonyította, miszerint ügyes diplomata – gyorsan témát váltott. – Az az ostoba eset a szolgabíró fiával meg sem történt volna, ha Raymond, akkor ott van Henrik mellett. Julianát mélyen megrázta a bizalmas viszonyra utaló bizonyíték a király és vőlegénye között. – A canterbury érsek száműzetéséről beszélsz, uram? – dadogta. – Van, aki Thomas á Beckettnek nevezi – mondta Geoffroi megvetően. – Csak egy egyszerű polgár, akit Henrik előbb kancellári, majd érseki rangra emelt. Méghozzá egy hálátlan polgár. – Erről nem tudok, apa. – Raymond arcvonásai megmerevedtek, és a hasonlóság apa és fia között még szembetűnőbb lett. – Azt hittem, Thomas tehetséges politikus, akinek gondolkodása korunk minden más politikusáét felülmúlja. Geoffroi jóvágású, öregedő arca megfeszült. – Mind neked, mind Henriknek megvan az a rendkívül rossz tulajdonsága, hogy az embereket nem a társadalmi rangjuk, hanem az érdemeik alapján ítélitek meg. Nem vagy képes megérteni, hogy a nemesek természetüknél fogva fölötte állnak az egyszerű embereknek? Isten akarta így. Raymond a térdére támaszkodott és előrehajolt. 157 A Király Parancsa

– Kizárólag olyankor adsz hangot vallásos meggyőződésednek, ha azzal saját felsőbbrendűségedet bizonygatod. Geoffroi kidüllesztette a mellkasát. – Én vagyok az egyik legelőkelőbb normandiai és Maine-i család örököse. Anyád Angouleme és Poitou egyik legelőkelőbb családjának az örököse. Birtokaink dombságokat és bozótosokat, legelőket és réteket foglalnak magukba. Azt képzeled, hogy nem állunk felette szinte minden élőlénynek ezen a világon? – Kivéve persze a királyt – jegyezte meg Raymond gúnyosan. – Rajtunk keresztül rokonságban állsz mind a királlyal, mind a királynéval. – Geoffroi összekulcsolta kezét a háta mögött, és kisétált a tűz fényéből. – Természetesen azt nem mondanám, hogy felette állunk a királynak vagy a királynénak, de a mi családunk időtlen idők óta fennáll, míg az övék csupán egy ifjú dinasztia. Raymond egyszerűen nem jutott szóhoz. Ez az amúgy is elviselhetetlen határtalan arrogancia apja részéről megdöbbentette. Isabel széles mozdulatot tett tűt tartó kezével. – Ágyékunk gyümölcse vagy, egy tökéletes szövetség csaknem tökéletes eredménye. – Julianára nézett, majd bánatosan lehajtotta a fejét. – Csodálod, hogy a legjobbat akarjuk neked? A különös nyilatkozatokat néma csend követte, amelyet Ella jókedvű kiáltása tört meg. – Ezért adta a király Raymondot anyának! A legjobbat akarta neki. Margery komolyan bólintott. – Bizony, így igaz. Most már szólíthatunk apának? Ella, aki nem akarta hagyni, hogy nővére lepipálja, Raymond nyakába ugrott, és hatalmas, cuppanós puszit nyomott az arcára. – Ugye megengeded? Raymond Ellára, a csillogó szemű, rosszcsont kislányra nézett, aki kitárta előtte a szívét. Utána Margeryre pillantott, aki értette, miről beszélnek Raymond szülei, és minden rendelkezésére álló eszközzel támogatta őt. Raymondot teljesen lenyűgözte ez az őszinte hódolat, és azt mondta: – Nagy megtiszteltetés lenne számomra, ha apának szólítanátok. – Mi vagyunk a szüleid! – tiltakozott Isabel. – Mi vagyunk azok, akik szeretünk! 158 A Király Parancsa

– Persze, mint az ördög a szentelt vizet! – Raymond talpra állította a lányokat. – Most menjetek aludni! Holnap nehéz napunk lesz. Margery pukedlizett. – Igen, apa. Ella is pukedlizett. – Az Úr vigyázzon rád reggelig, apa! – Te meghallgatod ezt a két kis csalót? – rikoltotta Isabel. Geoffroi nyugtatóan rátette a kezét felesége vállára, mire Isabel becsukta a száját. Dagna elvezette a lányokat. Raymond tudta, hogy a terem legtávolabbi sarkában fogja lefektetni őket, hogy ne hallják a felkavaró vita további részét, és teljes szívével áldotta érte a hajlott hátú öregasszonyt. – Látom, a két boszorkány még mindig veled van. – Isabel hangjából szinte sütött a gyűlölet, annál is inkább, mivel korábban kénytelen volt lenyelni. – Szóval megismered őket, anya? – kérdezte Raymond. – Talán tagjai előkelő családodnak? – Milyen gyerekes vagy, mon petit. – A sav tovább bugyborékolt és Isabel fenyegetéssel mart Raymond lelkébe. – Ha továbbra is ragaszkodsz a házassághoz – Julianára mutatott –, abban az esetben megfosztalak az Avraché címtől. Raymond mozdulatlanul állt, csak a kezét nyújtotta Juliana felé. Fel volt készülve a nő elutasítására, ezért nagyon megkönnyebbült, amikor Juliana tétovázás nélkül odalépett hozzá. Raymond azt mondta; – Azt akarjátok, hogy megtagadjam a király parancsát? Geoffroi ezt egy legyintéssel elintézte. – A király megfelelő összegért visszavonja a parancsát. – El sem hiszem, hogy eddig még nem próbálkoztatok ezzel a módszerrel! – kiáltott fel Raymond hitetlenkedve. – Henrik mindenáron meg akar téged nősíteni – mondta Isabel királynői fejmozdulattal –, de ha megkérnéd, hogy szabadítson fel... – Ezért jöttetek ide? Meg akartok győzni, hogy hagyjam itt a szabadságot, és menjek vissza hozzátok a rabszolgaságba? – Raymond rekedten felnevetett és hitetlenkedve a fejét rázta. – Sokkal ostobábbnak nézel, mint amilyen vagyok, drága anyám! Geoffroi ajka felhúzódott a fogáról. 159 A Király Parancsa

– Ha benősülsz ebbe a civilizálatlan angol családba, többé nem látunk szívesen egyik birtokunkon sem. Sem az enyémen, sem anyádén. Raymond a fájdalomtól és a haragtól szinte nem látott. Hátat fordított a szüleinek és Julianát az ágya felé húzta. A nő némi tétovázás után követte. Isabel nehezen szedte a levegőt, és még egy utolsó csapást mért Raymondra. – Ha elveszed feleségül ezt a szipirtyót, az Avraché-birtokot az egyháznak ajándékozom. A fájdalom kisugárzott Raymond szívéből, végigfutott a karján egészen odáig, ahol Juliana és ő összekapcsolódtak. Raymond idegszálairól átugrott Julianáéra és beásta magát a bőre alá. Raymond megbotlott az emelvény szélében. Juliana megtartotta, nehogy elessen, és hallotta, amint a férfi fájdalmasan felszisszen. Aztán szembefordult a szüleivel, és azt mondta: – Tégy úgy, ahogy akarod! Vízkereszt előestéjének reggelén feleségül veszem Lady Julianát a templom ajtaja előtt. – Raymond! – nyüszítette Isabel hitetlenkedve. – Raymond! Raymond nem törődött az anyjával. – Valeska! – kiáltotta. – Kérek egy fürdőkádnyi havat! Juliana, állítsd fel a paravánt az ágy körül és zárd ki őket! Juliana boldogan engedelmeskedett, kizárva a gonosz asszonyt és a két lábon járó sorscsapást. – Hogyan maradtál életben és nőttél fel? – motyogta Juliana. – Peter, Burke lordja volt a nevelőapám, őt illeti a dicséret vagy a szidás. – Megpróbált mosolyogni. – Amíg lovaggá nem lettem, amikortól kezdve némileg hasznára lehettem a szüleimnek, egyáltalán nem törődtek velem, se jó, se rossz értelemben. – Leereszkedett az ágy szélére, és olyan bánatosan nézett körül, mint aki elveszített valamit, amit soha többé nem találhat meg. Mint valaki, aki elveszítette a rangját és a birtokát. Juliana odasietett hozzá, és a két kezébe fogta Raymond kezét. – Szerinted tényleg megteszik? – Viccelsz? – Raymond arca komor volt. Persze, hogy megteszik. Egy a szülők társaságában eltöltött nap meggyőzte Julianát. Szerette volna felajánlani a saját birtokait kárpótlásképpen, de Raymond nem gyermek volt, akit le lehet 160 A Király Parancsa

kenyerezni egy játékkal, amikor a másikat elveszik tőle. Raymond férfi volt, és bár sosem beszélt Avrachéról, Juliana magáról tudta, hogy a földek életben tartják az embert évszakjaikkal, termékenységükkel, soha el nem múló szépségükkel. Benne éltek Juliana lelkében, és nem volt benne biztos, hogy életben tudna-e maradni nélkülük. Raymond megjátszott közönnyel megvonta a vállát. – Soha nem volt egyszerre két pénzérme a zsebemben. Most már nincs sem keresztem, sem címeres pajzsom. Raymondnak szüksége volt rá – a birtokai, a vagyona miatt –, de szüksége volt rá. Jóléte hozzáláncolta ezt a jóképű udvaroncot, és Juliana maga is elcsodálkozott az alig érezhető, de zavarbaejtő izgalmon, ami a férfi birtoklása miatt támadt benne. Leült Raymond mellé. – Tényleg te vagy a király kedvenc tanácsadója? Raymond zavartan, de őszintén válaszolt. – Tudod, Henrik néha nagyon rosszkedvű és sértő tud lenni. Én mindig közlöm vele, mikor viselkedik ostobán. – Te ostobának merészelsz nevezni egy királyt? – Julianát eddig nem érzett büszkeség töltötte el. Az ő Raymondja ilyet tesz. Az ő Raymondja. Bosszúsan összerezzent. Tegnap még azt hitte magáról, hogy a kezében tartja a saját sorsát. Tegnap este aztán kiderült, ki is valójában az a férfi, aki most az ágyán üldögél. Először dühös volt, aztán megrémült. Meglepődött? Nem igazán. Egy bizonyos pontnál elfogadta Raymond nemes voltát, és a felfedezés csupán megerősítette megérzéseit. Megbántották. Megalázták. De nem lepődött meg. Tehát mikor is kezdett úgy gondolni a férfira, mint az „ő Raymondjá”-ra? – Igen, ostobának neveztem, méghozzá elég durván. – A férfi ferde grimasza akár mosoly is lehetett. – Talán mégsem olyan jó ötlet hozzám jönnöd feleségül. – Soha nem is gondoltam, hogy az! Raymond felnevetett. Ujjai hegyével megfogta Juliana állát, és azt mondta: – Kitűnő, hölgyem! Ma reggel legyőzted azt a kis tulkot, és egyetlen ütéssel szabadságot vásároltál magadnak. 161 A Király Parancsa

Juliana Sir Josephre gondolt. – Bárcsak ilyen egyszerű lenne! – mondta. – A hosszú vándorút is egyetlen lépéssel kezdődik. – Gondolod, hogy... bátor voltam? – Méghogy bátor? Megütöttél egy férfit, aki lovagi kiképzést kapott, még ha nem is megfelelőt. – A félhomály lágyan beburkolta a férfit, árnyékokat és csíkokat rajzolva arcára, és hangja rekedten, őszintén csengett. – A „bátor” szó nem elég arra, amit ma tettél. Te csak élvezd a diadalodat, én majd befejezem a dolgot Felixszel! Juliana megfordult és Valeskát látta, aki két izmos legényt irányított az ágy végéhez a hóval megrakott káddal. – Ó, Valeska, nagyon köszönöm! Ettől biztosan helyrejövök – mondta Raymond. A szolgák kérdőn néztek úrnőjükre, aki tétován megvonta a vállát. Valeska láthatóan nem csodálkozott azon, hogy gazdája havat kíván az amúgy is hűvös kastélyban. Felhajtotta a szőrméket, és egy anyagba bugyolált forró követ helyezett az ágyba. Betakarta, majd Julianára nézett. – Ez majd melegen tartja a lábadat, úrnőm. – Raymondhoz így szólt: – A szüleid elfoglalták a legjobb helyeket a tűz mellett. Apád rászólt a kis Lord Felixre, hogy hagyja abba a jajgatást és az orra tapogatását, ugyanis ha egy férfit egy nő üt le, abban legalább kellene lennie annyi szégyenérzetnek, hogy csendben maradjon. Valeska rávigyorgott Julianára, és Raymond láthatóan megnyugodott. Lerúgta a cipőjét, majd kioldotta a szalagokat, amelyek a nadrágját tartották, letolta és kilépett belőle. – Apámat a címén kellene szólítanod, Valeska – mondta Raymond. – Fenéken fog billenteni tiszteletlenségért. – Nem tisztelem apádat. – Valeska felvette a nadrágot a földről. – Újabb fogak elvesztését azonban nem engedheted meg magadnak, apám ugyanis nincs tekintettel a korra. – Raymond levette a köpenyét és a zekéjét, és Valeska azokat is elvette tőle. Az ing vászonból készült, amely a sok használattól teljesen elvékonyodott, és úgy simult rá, mint egy szerelmes érintés. Amikor megfordult, a vékony anyagon keresztül szörnyű hegek körvonalai sejlettek át. 162 A Király Parancsa

A két ifjú szolga levegő után kapkodott, Valeska pedig felháborodva csettintett a nyelvével. – Na, tűnés innen, pudingfejűek! – A két férfi gyorsan megkerülte a paravánt és eltűnt, az öregasszony pedig tovább morgolódott. – Az ember azt hinné, még sosem láttak életükben sebhelyet. – Julianához fordult és bizalmasan odasúgta: – Bár ezek a korbácsütések megölték volna, ha nem kezelem a gyógyfüveimmel. Raymond ironikus mosollyal kereste Juliana pillantását, és kibújt az ingjéből. A hegek borzalmasak voltak; mélyek, a közepük fehér, a szélük vörös. A férfi nyakán is volt egy körbefutó heg, és Julianának eszébe jutott Felix története. Lehetséges, hogy ez egy vas nyakbilincs helye? Juliana felháborodott. Tényleg lehet, hogy valaki – egy hitetlen – megláncolta ezt a csodálatos embert? Juliana megborzongott, mire Raymond azt mondta: – A szemed olyan, mint egy álmos gyermeké. Bújj be a takarók alá! Ha megfürödtem, csatlakozom hozzád. A kimerültség és az átélt megrázkódtatás fokozta Juliana csodálkozását. – Megfürdesz? Raymond a hóval teli kádra mutatott. – Ott a fürdőm. – Ott a fürdőd... – ismételte Juliana bambán, miközben a férfi dörzsölni kezdte a mellkasát. Képtelen volt levenni a szemét a férfi lassan mozgó kezéről, és a tenyere úgy bizsergett, mintha ő simogatná a kunkorodó szőrszálakat. Miután megbizonyosodott Juliana figyelméről, a férfi teljesen levetkőzött, és ott állt meztelenül, tetőtől talpig libabőrösen. Juliana nem akarta bámulni, de nem tudta elszakítani tekintetét az ő Raymondja testétől. A férfi egész teste barna volt, örökség a déli ősöktől. Mindene nagy volt, örökség a Normandiában letelepedett viking hordáktól. Mindene izmos volt: a lovagi képzés eredménye. Juliana zavartan Valeskára pillantott, de az öregasszony időközben eltűnt. – Ma este nem állt szándékomban fürdeni, de... – fejét a kád fölé hajtotta és egy marék havat beledörzsölt a hajába –...a szüleimnek 163 A Király Parancsa

köszönhetően mocskosnak érzem magam. Hóról álmodtam, fehér, tiszta és hideg hóról, ami elolvad rajtam és megtisztít. – Tökéletesen megértelek. Én is így éreztem magam tegnap este, amikor a kastélyépítő mester megérkezett – jegyezte meg Juliana kihívó hangon. – Ez nagyon jó gyógymód minden ilyesmire. – Raymond felmarkolt egy adagot a hóból, és elindult Juliana felé. – Akarsz csatlakozni hozzám? – Nem! – sikoltotta Juliana. – Nem őrültem meg! A férfi egy karnyújtásnyira megállt és elvigyorodott. – Megbocsátod nekem gyalázatos csalásomat? Büszkén, meg nem hunyászkodva állt előtte, miután megvédte a szüleitől. Mi az ő sérült büszkesége ahhoz képest, hogy ezek a szörnyű emberek egész este azon erőlködtek, hogy megbántsák és megalázzák a saját fiukat, örökösüket? Látva Juliana tétovázását, Raymond elindult felé, mire ő gyorsan azt mondta: – Megbocsátok neked. A férfi egy kicsit összegyúrta a kezében tartott havat, és megjegyezte: – A jó ember örömét leli a megbocsátásban. – Örömöt lelek benne – biztosította Juliana. – Túl jó vagy – gúnyolódott Raymond. – Tudom. Fenyegetően felemelte havat tartó kezét, mire Juliana rémülten összekuporodott. Raymond nevetve a vállára kente a havat. Juliana erősen megborzongott, látva, ahogy a férfi marokszám tapasztja magára a havat. Ruhástól bebújt a takarók alá és becsukta a szemét, hogy ne lássa a férfit, de akarata ellenére felnézett. Tűnődve szemlélte őt. Milyen sovány fiatal férje! Milyen könnyű volt irtózni a férfiúi érintéstől, amikor sosem érzett vágyat! Próbálta elterelni saját figyelmét, mielőtt teljesen lejáratja magát, ezért megkérdezte: – Megszidtad, amiért megsértette Eleanor büszkeségét? Raymond keze megállt a mozdulat közepén. – Tessék? Kicsodát? – A királyt. Megszidtad, amiért megsértette Eleanor büszkeségét? 164 A Király Parancsa

– Ja! – Újabb adagnyit merített a hóból és bedörzsölte vele a combját. Hosszú, karcsú, izmos combját. – Igen, megszidtam. Juliana a tenyerét a szemére nyomta, amíg színes csillagokat nem látott. – Talán ezért adott neked egy ilyen szegényes kastélyt. – Úgy látom, a szüleim hatással voltak rád. Nem, ez nem igaz. Henrik jóval azelőtt nekem adott téged, mielőtt összekülönböztünk volna. Ez a kastély nagyon fontos királyság számára, és nagyon jól el fog minket tartani, amíg nem örökölök a... Nem folytatta. Juliana felnézett, mire Raymond intett a fejével a paraván felé. És most, hogy felnézett, képtelen volt újra megtagadni magától a férfi látványát. – Tényleg olyan nagy az örökséged, mint ahogy mondják? – Igen, de nem sok hasznom származik belőle. Szerinted ezek a démonok nem akkor fognak meghalni, amikor ők akarnak? Juliana furcsa nyugtalanságot érzett, és próbált kényelmes helyet találni a tollmatracon. A férfi hosszú combizmai megfeszültek, lábujjai begörbültek és a foga hangosan kocogott, miközben tovább dörzsölte magát. – Miért vagy ennyire megdöbbenve? – Én... természetesen azért, mert hóban fürdesz. – A Normandiában élő népem ezt hosszú idővel ezelőtt északról hozta magával, és rituális megtisztulásként alkalmazzák életük fontos eseményei előtt. Ha kipróbálnád, meglátnád, mennyire felfrissít. – Szűz Mária őrizzen meg tőle! – vágta rá Juliana őszinte borzalommal. A férfi felnevetett, és ez a nevetés mélyen a mellkasából indult. Juliana kezdte megszeretni ezt a zengő hangot, amely mindig melegséggel töltötte el. A férfi lerázta magáról a vízcseppeket és a köpenyével szárazra törölte magát. Elindult Juliana felé, és ő önkéntelenül elhúzódott. Megijedt a férfi nagyságától, meztelenségétől. Olyan szaga volt, mint a friss levegőnek, a levegőnek, amit már nagyon régen nem szagolt. Mélyeket lélegzett az illatból. – Menj odébb! – utasította a férfi. Betolta Julianát a falhoz, felemelte a takarót és befeküdt mellé. 165 A Király Parancsa

Vele együtt érkezett a hideg. Ő maga volt a hideg. Teste esdekelt Juliana testmelegéért a néhány centiméteren keresztül, ami elválasztotta őket. Juliana szorosan betömködte a takarót a férfi nyaka köré, és közben megszidta. – Őrültség volt! Teljesen átfagytál! Oldalukon feküdtek, egymással szemben. A férfi olyan jóképű volt, hogy Julianának elakadt a lélegzete. Ajka szétnyílt. Szerette volna megízlelni a férfit, hogy lássa, az íze is olyan csodálatos-e, mint az illata, a kinézete. Szerette volna megcsókolni, de a bátorsága elpárolgott, amikor egy hatalmas akadállyal találta magát szemközt. Raymonddal. Azért bújt be az ágyába, hogy bebizonyítsa a szüleinek, a házasság teljességéhez már csak a legutolsó fogadalomra van szükség. Olyan fickó volt, aki fittyet hány a tekintélyre és hatalomra, és azt mondja: „Látod? Úgysem tehetsz velem semmit!” Juliana tudta ezt. De azt is sejtette, hogy a férfi vigaszra vágyik. Megbántották azok az emberek, akiknek a legjobban kellene szeretniük, és akik egyáltalán nem törődnek vele, és ugyanaz a fickó, aki erre fittyet hányt, befelé keserű könnyeket sírt szülei közönye miatt. Juliana egész nap figyelte, ahogy harcol, és most megadja neki az enyhülést, amire vágyik. De milyen áron? Jegyesek és együtt vannak az ágyában, neki meg kellene érintenie a férfit, és a férfinak ez tetszene. Bátorításnak vélné, és el akarna menni a végsőkig. Képes lenne megadni neki? Már csak a gondolattól is, hogy megérinti a férfit, zihálva kezdte szedni a levegőt. Aki egyszer gyáva volt, mondaná Sir Joseph, az mindig gyáva marad. Gyorsan kiűzte fejéből a Sir Josephfel kapcsolatos gondolatokat. Amióta az öregember megtudta, ki is Raymond valójában, Juliana nem látta a tűz mellett. Legjobb lesz, gondolta, ha elfelejti mind őt, mind a gúnyolódásait. Vagy, ami még jobb, bebizonyíthatja, hogy az öregember tévedett. – Micsoda butaság! – korholta Raymondot remegő hangon. – Ostoba ember, és mi lesz, ha belázasodsz? Mit csinálok akkor veled? – Főzetekkel kúrálsz? – próbálkozott a férfi. – Jobban hiszek az imádság gyógyító erejében. 166 A Király Parancsa

– Én pedig akkor azért imádkozom, hogy közelebb gyere! A takaró alatt Juliana keze rándult egyet és megmozdult. Mintha külön életet élt volna, ahogy elkezdett a férfi felé közelíteni. Megállapodott a derekán, de amint megérezte bőre hidegét, elkapta. A férfi nem mozdult; csillogó szemmel nézte Julianát, akinek keze lassan ismét visszakúszott a derekára. A férfi mosolya felragyogott, felült és Juliana fölé hajolt. Raymond kívánta őt. A kunyhóban egy szűz félelmével rettegett tőle. Most egy asszony fenntartásaival tartott tőle. Hogyan lenne képes ő, akin ez a kísértő rémálom átka ül, kielégíteni egy férfit, aki olyan csodálatos, mint a csillagpor és a holdfény? Juliana szeme már fájt attól, hogy olyan sokáig tartotta nagyra nyitva, és amikor a férfi hozzá hajolt, hogy ajkát az övéhez érintse, kancsalított. Nem próbált meg ellenkezni és sikoltani, és undort sem érzett. Ugyanolyan engedelmesen tűrte Raymond csókját, mint régen a férjéét, és örült ennek. Raymond már nem tűnt ilyen boldognak. Egy hosszú pillanatig csókolta Juliana hideg, mozdulatlan száját, majd hanyatt vetette magát a párnán. Juliana várt, de a férfi nem mozdult, és akkor megkérdezte: – Talán nem vagyok a kedvedre való? – Méghogy te nem vagy az én kedvemre való? – A férfi összefonta karját a mellkasán és olyan hangot hallatott, mint egy sértődött kisfiú. – Miért szorítod össze a szádat, amikor csókollak? – Miért, hogy kellene tartanom? – Juliana felnevetett. – Talán nyissam ki? A férfi leengedte a karját és lassan Juliana felé fordult. – Úgy szokás. Juliana villámgyorsan felült. – Ezt nem hiszem! – kiáltotta. A férfi mintha valamiféle érzelemmel küszködött volna; derű volt vagy hitetlenkedés? – A franciáknál ez a szokás. – A franciák csigát is esznek – vágta rá Juliana csípősen. A férfi nevetése maga volt a csábítás. – Egyes szokások élvezetesebbek, mint mások. Juliana harcolt ugyan ellene, de győzött a közönséges kíváncsiság. 167 A Király Parancsa

– Te is így csókolózol? A férfi nem válaszolt, de a szemhéja félig leereszkedett az érzéki emlékek hatására. – A francia nők így csókolnak, és a francia nők szakértők a csókolózásban. Raymond olyan volt, mint egy álom, amelyet egyszer látott, és az álom ugyan szertefoszlott, de sosem merült feledésbe. Ha pedig álom, akkor félelem nélkül megérintheti. Talán... Kezét a férfi nyakára akarta tenni, de az elkapta, mielőtt hozzáérhetett volna ahhoz a csúnya heghez, amelyet a bőrébe vágó nyakbilincs okozott. – Ne! Nem szeretem – a hangja túlságosan nyomatékos volt, ezért változtatott rajta –, ha bármiképpen korlátoznak. Juliana zavartan ajkába harapott, de a férfi megfogta a kezét és a mellkasára helyezte. – Inkább ide! Féloldalas mosollyal, ami nem leplezte szándékát, Juliana csuklójával dörzsölni kezdte a vastag réteg szőrt a mellkasán. A szőrök erősen kunkorodtak érzékeny tenyere alatt, különös volt a tapintásuk, egyszerre zavaró, ugyanakkor megnyugtató. Szerette volna megcsókolni a férfit. Képtelen volt rá. Még soha senki nem csókolta meg úgy, mint az egyik szolgát látta megcsókolni a fejőlányt. Soha senki nem csókolta meg szeretőként. Váltott ugyan békecsókot az apjával, a szolgáival, még a férjével is – de úgy, ahogyan Raymond akarta? Soha. A soha túl hosszú idő. Óvatosan teljes hosszában a férfihoz simult, aki lassan átölelte. A teste érintése nem volt sem követelőző, sem tolakodó, sokkal inkább óriási türelem érzetét keltette, és ez a türelem bátorsággal töltötte el Julianát. Arcát a férfiéhoz érintette, és a fülébe súgta: – Sir Raymond! – Lady Juliana! – súgta vissza a férfi. – Sir Raymond, lehet, hogy ez közönségesnek vagy követelőzőnek fog tűnni... – képtelen volt rá. Egyszerűen képtelen volt rá. – Kérj, amit csak akarsz! A férfi túl figyelmesen nézte, és sok mindent látott. – Semmi! – Megpróbált elhúzódni, de a férfi nem engedte. 168 A Király Parancsa

– Állok szolgálatodra. Ez egy egyszerű frázis volt, amit általában a gavallérok használtak, de amikor a férfi mély hangján csendült fel, meggyőzte Julianát. – Szeretnélek megcsókolni. – Megtiszteltetés számomra. Megtiszteltetés? Juliana sejtette, a férfi nem pontosan ezt a szót akarta használni. Megnedvesítette az ajkát, majd újra megnedvesítette, nagy levegőt vett, aztán úgy vetette magát a férfira, mint egy ragadozó madár. Az ütközés megrázta – és most hogyan tovább? Rémülete enyhült valamelyest, amikor a férfi hideg ajka lágyan hozzásimult az övéhez. Bár hagyta, hogy Juliana megcsókolja, részt óhajtott venni a csókban. Julianában egy kérdés merült fel. Lehetséges, hogy korábban azért lett a férfi bosszús, mert ő nem működött együtt vele? A férfi most fokozatosan fedezte fel a száját, és ő hagyta és bátorította, egészen addig, amíg édes leheletét meg nem érezte a szájában. Gyorsan megpróbálta kizárni, de a férfi nem hagyta. Zihálva elkapta a száját és zavartan meredt a férfira. – Próbáljuk meg újra! – javasolta, és ujja hegyével megérintette Juliana száját. Ez alkalommal már nem volt olyan furcsa. Sőt, kimondottan tetszett. Juliana fészkelődött egy kicsit. Amikor a férfi nyelve hozzáért az övéhez, gyorsan kiüldözte a sajátjával, a férfi pedig mély torokhangot hallatott. Juliana elhúzódott és a férfira meredt. A férfi úgy zihált, mintha megerőltette volna magát, és a szalagokért nyúlt, amelyek összefogták Juliana ruháját az oldalán. – Na, most mit gondolsz a franciákról? – Kevesebb idő alatt levetkőztette, mint ami egy barack meghámozásához kell, és hozzáértése lenyűgözte Julianát. A ruha alatt viselt ingje hasonlított a férfiéhoz mind kopottságban, mind puhaságban, és minden bizonnyal látta a mellbimbóját az anyagon keresztül, mert az egyiket a szájába vette anélkül, hogy keresgélt vagy tapogatózott volna. Az érzés forrósága letiporta Julianát, mint egy elszabadult lovaskocsi. Amikor kinyitotta a szemét, a mennyezetet nézte, és közben a férfi sűrű, fekete haját markolta. A méhében élet mozdult, de ez nem egy gyermek mozgása volt, hanem Juliana megelevenedése. Vágy volt, tiltott és csodálatos. 169 A Király Parancsa

A szenvedély és félelem, vágy és elutasítás lelkében tomboló harca halk nyögést csalt az ajkára, mire Raymond elhúzódott. – Nagyon érzékeny vagy. Ne légy zavarban! Mondd meg, mit szeretnél! – Nem szeretnék – levegő után kapkodott, amint a férfi hüvelykujjával simogatni kezdte a nedves anyagon keresztül – semmit. – Felismerem a kéjt, ha látom. – Tenyerét ráborította Juliana mellére. – Ez egyértelműen az izgalom jele. Mellbimbója annyira megfeszült, hogy fájt, és a feje annyira szédült, hogy fájt. Nem értette ezeket az érzéseket, amelyeket Raymond oly könnyedén kihúzott belőle, ahogyan egy rózsa szirmait tépkedné ki, saját zavart döbbenetét azonban nagyon is jól értette. – Fázom. – Persze. – A férfi ráfújt a nedves anyagra. Szóval fázol. Juliana elpirult és ingjét elhúzta a bőrétől, közben azt kívánta, bárcsak hűvös és tartózkodó maradt volna. Túl sok minden változott meg túl gyorsan, és a hangja remegett, miközben vallomást tett. – Nem tudom, hogyan kell ezt csinálni. Nem tudom, hogyan kell kielégíteni egy férfit, aki... oly sok francia nőt csókolt. A férfi keze egy pillanatra megfeszült. – Eddig nagyon ügyes voltál. – Érezhetően ellazult. – Ugye tudod, hogy vonzónak talállak? – Ó, igen! – Juliana ismét elpirult. – Mindig figyelsz, és gondolom... úgy értem, biztosan szívesen teljesítenéd házastársi kötelességedet. – Nem úgy tekintek rá, mint kötelességre – mondta a férfi. – Ugyanakkor, ha belegondolok, vonakodásod nem lep meg. – Meghúzgálta fülében a fülbevalót. – Nem mintha örülnék neki. Ha tudtam volna, hogy hoppon maradok, kihagytam volna ezt a hófürdőt. Ez a büntetésem, amiért ellenállhatatlannak hittem magam. Megfogta Juliana fejét és magához húzta. Egy pillanatig ellenállt, de aztán beadta a derekát. Arca és füle a férfi vállgödrében nyugodott, akinek valami varázslat folytán időközben annyira felmelegedett a bőre, hogy kellemesen melegítette az övét. A férfi teljes hosszában hozzásimult, és Juliana rájött, hogy másféleképpen is felmelegedett. Ijesztőnek érezte egy felizgatott férfi közelségét, ugyanakkor a kíváncsiság és ez az újszerű elevenségérzet miatt képtelen volt nyugodtan feküdni. 170 A Király Parancsa

A férfi a csípőjére tette a kezét. – Csak óvatosan, kislány! – tanácsolta. – Figyellek és kívánlak attól a naptól kezdve, hogy elvittelek abba a behavazott kunyhóba, és a cölibátus – halkan felnevetett – nehéz dolog. Most tehát aludni fogunk, és megvárom, amíg beadod a derekad. Megfordította Julianát, amíg merev háta hozzá nem ért az ő mellkasához, és addig helyezkedett, míg végül úgy simultak egymáshoz, mint két kanál. Juliana nem bírta magába fojtani a kérdést. – És mi lesz, ha nem adom be a derekam? – Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy megismertesselek az örömmámorral. – És ha mégsem sikerül? A férfi felsóhajtott; lehelete megborzolta a pihéket Juliana tarkóján. – Akkor nászéjszakánkon pontot teszünk a dolog végére. – Karja Juliana csípőjén nyugodott. – Megegyeztünk? – Nagyon kedves tőled – mondta Juliana kimérten. – Igen, tudom – mondta a férfi szintén kimérten, de annál több meggyőződéssel. A férfi keze túl közel volt Juliana ingjének aljához. Juliana hirtelen megragadta az ing szélét és megpróbálta minél lejjebb húzni. – Kész vagy? – kérdezte a férfi. Juliana nem válaszolt, feszült mozdulatlanságban feküdt. – Akkor aludj! Ma éjszaka nincs szerelem, akárhogy is könyörögsz.


11. fejezet – Hallom, megfogadtad a tanácsomat, és enyhítettél szenvedéseden. Raymond Keirre meredt. – Honnan tudod? Tegnap este az orrodat sem toltad oda a nagyterembe. Keir végzett egy izzó ekevas kalapálásával és belemártotta a vízbe, mielőtt válaszolt volna. – Ismerem a szüleidet. – Most már Juliana is – mondta Raymond komoran. – És még mindig hajlandó hozzád menni feleségül? – Vízkereszt előestéjének reggelén. Keir félretette a szerszámait, és beletörölte a kezét egy rongyba. – Miért ilyen sietve? – Attól félek, hogy elveszítem. – Raymond odalépett a kovácsműhely ajtajához és megragadta a keretet. – Felébredtem ma reggel, és amikor láttam, hogy nincs mellettem, úgy ugrottam fel, mint egy őrült, aki azt hitte, egy tündérrel töltötte az éjszakát. – Megtaláltad? Raymond lesújtó pillantást vetett barátjára. – Hóval borogatta Felix orrát, hogy csökkentse a duzzanatot. Nem akarta, hogy tudjam, mert attól tartott, apró darabokra szaggatom a fickót. – És megtetted? Raymond gonoszul elvigyorodott. – Nem, de elhitettem vele, hogy megteszem. Igencsak sietve hagyta el a nagytermet. Azt hiszem, megkeresem és javaslom, hogy hasonló sietséggel hagyja el a Lofts-kastélyt. – Sir Joseph az istállóban lakik. Szerintem ott kellene kezdened a kutatást. Raymond megfordult és nekitámaszkodott a falnak. – Mit akarsz ezzel mondani? – Kedves kis trió – jegyezte meg Keir, miközben levette bőrkötényét és felakasztotta egy kampóra. – Egy gróf, egy báró és a bábjátékos, aki mozgatja őket. 172 A Király Parancsa

– Egy gróf, egy báró... azt akarod mondani, hogy aki Hught irányítja, az nem más, mint... – Keir figyelmesen nézte Raymondot, aki hangosan gondolkodott. – Felixről el tudom hinni, de Hughról... na és a bábjátékos. Te ezt látod, amikor Sir Josephre nézel? Nem egy öreg lovagot, aki folyton zsémbes és mogorva, mert elvesztette tekintélyét és hatalmát, hanem egy embert, aki a zsinórokat rángatja? – Látok, amit látok. – Keir kilépett az ajtón és nagy levegőt vett. – Nézd csak! Raymond megállt Keir mellett. Hugh a nyitott istállóajtóban ácsorgott és valakivel, egy benti személlyel beszélt – vagy talán vitatkozott. – Amennyire Hught ismerem, ő sosem ártana Julianának – mondta Raymond, tekintetét az istállóra szegezve. – Tudatosan biztos nem. Azonban Sir Joseph nagyon okos, Hugh pedig... – Hugh pedig nem – fejezte be Raymond. – Hugh egy buta és könnyedén irányítható ember. – Felix... Raymond felnevetett. – Soha egyetlen eredeti gondolata sincs, jelét sem adja észnek vagy bölcsességnek. De miért akarná Sir Joseph ezeket az embereket egy ilyen szövevényes hálóba belecsavarni? Mi haszna származna belőle? – Arról fogalmam sincs, de amint azt tudod, gyakran vagyok olyan helyzetben, hogy hallok dolgokat. – Inkább elviselhetetlenül kíváncsi vagy – helyesbített Raymond. Keir nem szólt, Raymond pedig folytatta. – És ez olyan tulajdonságod, aminek nagyon sokat köszönhetek. Keir helyeslően bólintott. – Hallottam, mit pletykálnak a lovászfiúk. Amióta Sir Joseph kiköltözött az istállóba, sanyarú a sorsuk, és azóta a kovácsműhelyben gyűlnek össze egy kis beszélgetésre. Úgy tűnik, Sir Joseph Hughval és Felixszel is beszélt tegnap reggel, amikor megjelentek az istállóban, hogy szemrevételezzék a lovaikat. – Mély elégedettség tükröződött Keir arcán. – Tudod, az öreg azt hiszi, a lovászfiúk süketek. – Aha! Hugh megpróbált lebeszélni arról, hogy elvegyem Julianát, Félix pedig megpróbálta lebeszélni Julianát arról, hogy hozzám jöjjön. 173 A Király Parancsa

– Sőt, Felix megpróbálta rávenni Julianát, hogy hozzá menjen feleségül. – Micsoda? – Raymond kiáltására Hugh is odafigyelt. – Megölöm! Raymond elindult az istálló felé; Keir igyekezett lépést tartani vele. – Öld meg, ha akarod, de azt hiszem, tudnod kell, ez nem az első alkalom volt, hogy megpróbálta rávenni a nőt a házasságra. Raymond Keir felé fordult és megragadta barátja mellén az inget. – Azonnal mondd el, mit tudsz! – Rosszul fog esni, Raymond, Lady Juliana pedig mérges lesz. Raymond lazított a szorításán. – Keveset tudok. A lovászok, sőt a kastély minden lakója mély hallgatásba burkolóznak úrnőjük iránti tiszteletből. Csak annyit tudok, hogy az apja megpróbálta Julianát hozzáadni Felixhez, és Juliana hősiesen ellenállt. Raymondnak eszébe jutott Juliana vállig érő haja, és eltűnődött. A legtöbb Juliana korú nő soha nem vágta le a haját, ami kibontva a fenekükig ért. Hajat csak életveszélyes láz vagy... erkölcstelen viselkedés bibliai büntetéseképpen vágtak le. Raymond lassan ejtette a szavakat. – Magam is kezdtem valami ilyesmire gyanakodni. – Ez magyarázatképpen szolgálna a lady irtózására a férjezett állapottól. Raymond elvigyorodott. – Ahogyan most én vagyok a magyarázat megváltozott hozzáállására. Keir tetőtől talpig végignézett Raymondon. – A nők titokzatos teremtmények. Az üldözött vad különben itt hallgatózik az ajtó mögött. Raymond mosolya vérszomjassá változott és felkiáltott: – Ott maradj! Hosszú léptekkel indult az istálló felé, de Hugh kilépett elé, mielőtt odaérhetett. – Távoznom kell. – Hugh a csizmája orrát vizsgálgatta. – Gondolom, sejted, hogy gyengéd érzelmeket táplálok Juliana iránt, amely több mint ifjúkori rajongás. – Igen, sejtettem – válaszolta Raymond. Hugh az istálló felé sandított. 174 A Király Parancsa

– Nagyon nehéz elfogadnom Juliana házasságát. Látva a fejet, ami egyik pillanatban kibukkant az ajtó mögül, majd eltűnt, aztán ismét előbukkant, Raymond tett néhány óvatos lépést, figyelmét azonban mindvégig Hughra összpontosította. – Julianának rosszul fog esni, hogy kedves barátja távozik karácsony előtt. Felix is veled tart? – Neki más tervei vannak. Raymond felemelte a hangját, hogy az istállóban is jól hallható legyen. – Felix annyira ostoba, hogy egy szajha karjai közül sem tudná megtervezni a kiutat. – Újabb lépést tett, és közben figyelte Hugh ijedt arcát. – Az az ütés, amit Lady Julianától kapott, csak javíthat a külsején, annyira ronda. Nem lovag, csak egy féreg, a legalantasabb dolog, amit azóta láttam, hogy szart lapátoltam egy hitetlen szaracén lova alól. A felháborodott Felix kiugrott az istállóból, Raymond pedig elkapta, mielőtt józan esze átvehette volna az irányítást. Raymond egy mordulással felemelte a levegőbe a gömbölyded fickót, és a szemébe nézett. – Látod? Itt van, most érkezett egy jó keresztény ló hátsója alól. – Nem vagyok ronda! – rikoltotta Felix. Raymond hátrahajtotta a fejét és hangosan felnevetett. – Ó, valóban? Csak várd meg, amíg ez a csinos kis kötés lekerül a képedről! – Addig rázta, amíg Felix az orrához nem kapott. – Olyan torz lesz, mint az erkölcseid. Legszívesebben bevágnálak az árnyékszék gödrébe, nyakig a szarba! A döbbent és dühös Felix kinyújtotta a karját, hurkás ujjait ráfonta Raymond heges nyakára és megszorította. Raymond egy felbőszült medve ordításával bevágta Felixet az istálló nyitott ajtaján. Teljesen elvakította a félelem és a harag; Felix után akart rontani, de erős karok lefogták hátulról, és nem engedték. Keményen küzdött a szabadulásért, és közben idegen szavak kavarogtak az elméjében, amelyekről azt hitte, régen elfeledte. Keir és Hugh kiabáltak, Felix nyüszítve bekúszott az istálló sötét sarkába. Lovászok gyülekeztek, és a félhomályban elégedetten csillogott egy szempár. – Lady Juliana! Lady Juliana! 175 A Király Parancsa

A kiáltás betöltötte a konyhát, visszhangozva a magasban feszülő gerendák között, majd elhalva a hatalmas alagsor sarkaiban. Juliana lassan megfordult, és a szakácsnőre nézett. – Te szólítottál? Valeska és Dagna aggodalmas pillantásokat váltottak. – Nem, Lady Juliana, én voltam – mondta Dagna, és mély alt hangja olyan megnyugtatóan zengett, mintha egy gyermekhez beszélne. – A szakácsnő tudni szeretné, mi legyen ma a vacsora. – Ja, értem. Előételként fűszeres sajt mogyoróval. Főételként liba aszaltszilva-mártással. A liba éppen megfelelő így karácsonytájt. Hozzá természetesen fűszeres sör, és az édesség... – Juliana a tűzhelyben lobogó lángokba meredt. A szén illedelmes mohósággal falta a frissen rákerült tűzifát. Ott hevert a nyárs, a húst várva, és ez Raymondra emlékeztette. Raymondra, aki melengette, aki csábítgatta. Minden éjszaka eldöntötte, hogy észnél lesz. A férfi minden éjszaka előállt elsöprő erejű csókjaival, olyan helyeken érintette meg, ahol még senki más, és kivarázsolta a ruhájából. Egy alkalommal még az alsó ingjéből is kivarázsolta, későbbi nagy szégyenkezésére. – Aki az ördöggel vacsorál, annak hosszú nyelű kanálra van szüksége – motyogta Juliana. – Elnézést, úrnőm, nem hallottam mit mondtál. Juliana nem értette, Dagna miért vág olyan aggódó képet. – Nem mondtam semmit. – Persze – vágta rá Valeska gyorsan. – Tehát mi a helyzet a vacsorával? Juliana kábult pillantását az öregasszonyra emelte. – Tessék? Liba aszaltszilva-mártással, azt hiszem. Az finom hús. És libanyakba töltött hurka. Az öregasszonyok vártak, amíg Juliana gondolkodott. Azt kívánta, bárcsak tudná, mit akar a férfi! Azt hitte, egy egyszerű emberről van szó. Azt hitte, kedvét akarja tölteni vele, de a férfi egy folyóra emlékeztette, ami a tengerbe ömlik. Lassan, kitartóan, megállíthatatlanul: köveket, sziklákat mozgat állandó erőkifejtésével. Ha nem tudja félretolni a sziklát, ami az ő félelmét jelképezi, aláássa, körülfolyja, örvénylik körülötte, amíg annyira összezavarodik, hogy már azt sem tudja, miért fél. 176 A Király Parancsa

Csábítással vádolta; hogyan merészeli ilyen kíméletlenül megfordítani a felállást? Hogyan mer arra várni, hogy ő könyörögjön neki, mintha ráérne? Ó nem, sokkal többet akart, mint egyszerűen a kedvét tölteni vele. A paraván mögül hallatszó hangok elárulták a szolgáknak és Raymond szüleinek, hogy minden éjjel házaséletet élnek, ugyanakkor Raymond fokozódó türelmetlensége összezavarta őket. Az ágyban szoros pórázra fogta magát a férfi, egy morzsányi kéjt sem engedélyezve magának. Úgy tűnt, örül Juliana új tudásának, napközben azonban úgy bámulta, mint egy éhező a lakoma előtt. – A vacsora, milady. – Valeska megrázta Juliana karját. – Mi legyen az édesség? Juliana figyelme visszaugrott a jelenbe. – Már mondtam! Szilvás-ribizlis gyümölcslepény. Főfogásnak pedig libát aszaltszilva-mártással. Valeska lebiggyesztett szájjal bólintott. – Ahogy kívánod, úrnőm. Nagyon köszönjük, hogy lejöttél megbeszélni velünk a vacsorát. Nem számítottunk ilyen nagylelkűségre tőled, aki hamarosan férjhez mész. – Ostobaság! Nyolc nap múlva megyek férjhez. – Hat – javította ki Dagna. Juliana meglepetten meredt az öregasszonyra. – Azonban ez nem jelenti azt, hogy nem vagyok képes ellátni a dolgomat! Pontosan ezért vagyok most is itt. Azért, hogy... – Azért, hogy elkerülje Raymondot. A szolgák panaszkodtak, udvariasan és persze alaptalanul, hogy Juliana szórakozott és figyelmetlen. Ja és ha szórakozott és figyelmetlen, az kizárólag Raymond hibája! Juliana egy új diák lelkesedésével itta magába a leckéket. Hogyan kell csókolni, hogyan kell érinteni. Hol kell érinteni, és ami a legfontosabb, hol nem szabad érinteni. A férfi lelkének mélységei megrémítették, ugyanakkor vonzották, és amíg betartotta a szabályait, hajszál híján eljuttatta a kielégülésig. A bőre olyan volt, mint egy érett szilváé: majdnem szétrepedt. Az ujjait nem tudta rendesen behajlítani, és gyakran elejtett tárgyakat. – És magamban beszélek – mondta hangosan. – Úrnőm? – Miután Juliana elviharzott, Dagna huncutul megbökte társnője oldalát könyökével. 177 A Király Parancsa

– Mindig azt hittem, a konyha a legmelegebb hely ebben a kastélyban, de úgy tűnik, a félig kész lakószoba sokkal melegebb. Juliana egy pillanatra eltűnődött, vajon mit kuncog a két öregasszony, de aztán nem törődött vele. A csigalépcsőn tartott fölfelé a nagyterembe. Amióta megjelent az igazi kastélyépítő, Juliana élete teljesen kifordult a sarkaiból. Elege volt a minden szolga arcán derengő vigyorból. Elege volt a vég nélküli esküvői előkészületekből és karácsonyi ünnepségekből. Elege volt az állandó lelki tusákból és a fullasztó fizikai vágyból. Talán csak abból nem volt elege, hogy keveset alszik. Figyelmetlenségének köszönhetően a következő pillanatban összeütközött valakivel, aki a sötét árnyékból lépett ki a lépcsőpihenőre. – Bocsánat – mondta, majd döbbenten, kiszáradt szájjal meredt az illetőre. – Lady Juliana! – dorombolta Sir Joseph. – Micsoda meglepetés! Azóta nem láttalak egyedül, hogy vőlegényed felfedte kilétét. Juliana csapdába esett a fent és a lent, a konyha nyüzsgése és a nagyterem zaja, a fáklyák és a nap fénye között, és egyszerűen nem értette, hogyan simíthatták ki az árnyékok a ráncokat és májfoltokat Sir Joseph arcán és adhatták vissza fiatalságát. Saját gyanakvását azonban nagyon is jól értette. Ha Sir Joseph el akarna köszönni tőle, azt közönség előtt tenné. Hangját lehalkítva, nehogy valaki meghallja, azt mondta: – Többé már nem üldögélsz a tűz mellett a helyeden. Sir Joseph elmosolyodott és egy pillanatra maga volt a megtestesült gonoszság ott a sötétben. Ő is csaknem suttogva beszélt, de ez a sunyiság teljes mértékben a része volt, nem tűnt rendellenesnek. – Amikor Lord Felix és Lord Hugh sietve távoztak, meg sem várva ezen örömteli idény első ünnepét, barátok nélkül maradtam. Még a te nemes Lord Raymondod is meglepődött gyors távozásukon. Juliana egyik lábáról a másikra állt. – Biztosan szeretett volna elköszönni tőlük, de Felix úgy érezte, el kell tűnnie, mielőtt – kihúzta magát, összehúzta a szemét és próbált fenyegető arcot vágni –, mielőtt az orrán kívül mást is eltörök. Az öregember, mint mindig, most is megvetően mosolygott Juliana kérkedésén. 178 A Király Parancsa

– Ne legyél olyan nagyra a nyavalyás kis ütéseddel! Nem a te őrültséged ijesztette el Felixet, hanem azé az emberé, akit némelyek a férjednek fognak nevezni. Juliana hirtelen beleborzongott a gerincén végigfutó kellemetlen bizsergésbe, és volt valami Sir Josephben és gonoszul csillogó szemében, ami a mögötte kanyargó hosszú, korlát nélküli kőlépcsőt juttatta eszébe. – Az én Raymondom megütötte Felixet? Korábban már figyelmeztette, mivel meggyőződése, hogy egy férfinak nem lenne szabad megfélemlítenie egy nőt. – Figyelmesen nézte Sir Joseph arcát. – Szerinte ez a romlottság és elfajzás jele. – Elfajzás. – Sir Joseph némán nevetni kezdett, amit az őszinte derültség még fenyegetőbbé tett. – Elfajzás. Lord Raymond beszél egy másik ember elfajzásáról? Ő, aki megtestesít minden olyan tulajdonságot, amit a pokol démonjai ünnepelnének? A döbbenet mozdulatlanná dermesztette Julianát. Ez a vád a boszorkányüldözést és varázslóégetést juttatta eszébe. Az ilyen démoni testet öltésektől való félelem benne élt, ahogyan mindenki másban is, aki a katolikus egyház tagja volt. Nem volt olyan tekintélyes ember, akit tönkre ne tehetett volna az ilyen szóbeszéd. – Szerintem a te mocskos lelked örül minden bűnnek – suttogta. – Nem, úrnőm – a cím úgy hangzott, mint egy sértés az öregember szájából azért jöttem hozzád, hogy megkíméljelek egy nagy tévedéstől. Romlottsággal és elfajzással vádolod Lord Felixet, miközben te összeállsz egy őrülttel, aki az emberi alakot csak a prédáit szétmarcangoló vérszomjas farkas álcázására használja. – Te viccelsz! – Lord Félix nem így gondolja, ahogyan Lord Hugh sem. A lordod megpróbálta megölni Lord Felixet. – Miért? – Azt kérded, miért? Csak azért, mert hozzáért a nyakához. – Juliana összerezzent, és ezt Sir Joseph is észrevette. Nagy élvezettel látott hozzá a kastélyudvaron történtek elmeséléséhez. – Két ember és a lovászfiúk kellettek, hogy lefogják. – Attól még nem lesz valaki démon. – Te nem láttad. Vicsorított, az ujjai karmokká görbültek, szeme vérben forgott, és felismerhetetlen hangon üvöltözött nem emberi 179 A Király Parancsa

átkokat. – Sir Joseph sima hangja vérfagyasztóvá tette a történetet. – Ez egy átalakulás volt, milady, annál is ijesztőbb, mivel napfényben történt az egész. – Te Lord Raymondot vérfarkasnak tartod? – kérdezte Juliana, és felfordult a gyomra. – Nem vagyok olyan ostoba, hogy ilyet állítsak arról az emberről, aki az életemet a kezében tartja. Nem, milady, én egyszerűen csak figyelmeztetni akarlak a borzalomra, ami ezután vár rád. – Hosszú, sovány, fehér keze szinte világított, ahogy összehúzta magán sötét köpenyét. – Ki tudja, mikor tör rá ismét az elmebaj? Amikor verekszik? Amikor iszik? Vagy amikor elkapja a nászágy izgalma? Az öregember gyors és néma magabiztossággal eltűnt, Juliana pedig csak állt, fázósan átölelte magát, és ruhája anyagát szorította a markában. A bizalom, amelynek kiérdemlésén Raymond oly keményen dolgozott, most semminek tűnt. A bátorság, amiért oly keményen harcolt, semmivé foszlott. Sir Joseph ördögi tehetséggel ráérzett sebezhető pontjaira, megerősítette a szóbeszédet, amelyre Felix korábban felhívta a figyelmét, és a bizalmatlanság tőrét mélyen beledöfte elméjébe. Juliana tisztában volt azzal, mit tett az öregember; tudta, hogy ostobaság volt meghallgatni, és bár megpróbált nem venni tudomást a sebről, az lüktetett és vérzett. Kisurrant a lépcsőházból és megbizonyosodott, hogy Sir Joseph eltűnt a nagyteremből. Raymond sem volt ott, és Julianából csuklás formájában tört fel a megkönnyebbülés sóhaja. Ostobaság volt hagyni, hogy egy keserű öregember szavai ilyen nagy hatással legyenek rá, de Sir Joseph, mint egy gonosz pók, hálót szőtt köré, ügyesen saját álmait használva fel álmai megmérgezésére. – Fayette! – szólította a szobalányát, miközben a lőrés előtt álló napsütötte pad felé tartott. – Hozd ide a hímzésemet! Fayette sietve érkezett a finom krémszínű szövettel. Juliana maga szabta ki az anyagból Raymond számára a felsőkabátot, és felügyelte a varrást. A hosszú ujjú, lábszárközépig érő, sötétzöld tunika már készen volt. Az ujjatlan felsőkabátot úgy szabta ki, hogy térdig érjen. A két szín elütött egymástól, mégis finoman kiegészítette egymást. Az öltözék rendkívül elegáns volt a maga egyszerűségében, és Juliana zöld fonallal a végső simításokat végezte. Amikor Raymond nem volt a teremben, lopva dolgozott a széles nyakat díszítő hímzésen. Úgy gondolta, 180 A Király Parancsa

esküvőjük reggelén adja oda neki. Raymond majd elképed, a mellére vonja, megcsókolja, együtt bedőlnek az ágyba, és... és mi történik? Örömüket lelik egymásban? Vagy Raymond vadállattá változik, akit semmi más nem elégít ki, csak az ő kínja és halála? Talán ez az oka, amiért olyan visszafogott volt eddig az ágyban? Mert ha elengedi magát, egy másvilági szörnyeteggé változik? – Úrnőm! Úrnőm! – Fayette sürgetően megrázta Juliana vállát. – Lord Raymond belépett a terembe! – Tessék? – Juliana Raymondra meredt, aki most viharzott be az ajtón, de egyáltalán nem hasonlított a Sir Joseph által leírt vérfarkasra. Magas volt, széles, és szinte szikrázott az élettől. Egy körülbelül tizenöt éves fiút rángatott magával, és egyenesen Juliana felé tartott. Juliana odadobta a kabátot Fayette-nek. – Tüntesd el gyorsan! Miért nem figyelmeztettél hamarabb? – Lesimította a szoknyáját, megigazította a haját, majd mosolyogva felállt. – Milord. – Ó, Juliana! – Raymond mosolya örömmel töltötte el, és gyanakvása részben eloszlott. – Engedd meg, hogy bemutassam kastélyunk legújabb lakóját. Ő itt Denys. Juliana megkönnyebbülése bosszúságba csapott át. – Kastélyunk legújabb lakója? – Miravali William küldte ajándékba, mivel tudja, milyen nagy szükségem van harcosokra. Denys olyannyira lenyűgözött képességeivel, hogy megtettem fegyverhordozómnak. – Egy barátságos lökéssel Juliana elé taszította a hórihorgas ifjút. Denys egy mozdulattal felrántotta lógó nadrágját és több oktávnyit ugráló hangján azt mondta: – Úrnőm, engedd meg, hogy felajánljam neked szolgálataimat! Juliana elképedve vette szemügyre a fiút. Szőkésbarna haja úgy nézett ki, mintha valami őrült veréb benne rakott volna fészket. Hosszú, vékony orra csöpögött, finom pihe libegett az állán és vizeskék szemével áhítatosan meredt Julianára. A fiú emlékeztette valakire, de fogalma sem volt, kire, és bosszúsága átalakult haraggá. – Várja az üdvözlésedet! – figyelmeztette Raymond. Az üdvözlését? Milyen üdvözlését? Csaknem három éven keresztül ő felügyelte a Lofts-kastély érkező és távozó szolgáit és katonáit. Tudott minden jobbágy, minden munkás mozgásáról. Erre most egy fontos 181 A Király Parancsa

taggal bővült kastélya lakóinak a száma az ő beleegyezése nélkül. Ezt az ifjút ettől kezdve etetnie kell, megfelelő viselkedésre tanítani, ellátnia a sérüléseit, amit a kiképzés során szerez. És erre úgy kezelik, mint egy jelentéktelen asszonyt, akinek semmi oka törődnie a birtokán történtekkel. Sikerült egy apró mosolyt az arcára erőltetnie. – Denys, nem vagy éhes? Raymondot meglepte ez a szokatlan fogadtatás, de amint bebizonyosodott, Juliana jól ítélte meg Denyst. – De igen, úrnőm. Én mindig éhes vagyok. – Fayette mindjárt hoz neked kenyeret és sajtot. Azzal kihúzod vacsoráig. – A fiú meghajlása sokkal inkább pukedlire hasonlított; ruhája ujja rövid volt, jóval a csuklója fölött végződött. – Élvezhetném a társaságodat, milord? Erre! – parancsolta, és bevezette a férfit a lépcsőházba. Senki nem volt ott. Sir Joseph jelenlétének emléke már eltűnt az árnyak közül, és a harag elnyomta Juliana óvatosságát. – Juliana... – Hogy képzeled, hogy engedély nélkül behozod ezt a fiút? – Raymond megdermedt, de Juliana nem vette észre. – Egy kölyök valami elbizakodott lordtól! – Miravali William a barátom. – Raymond hangjának hűvöse áthatolt ugyan Juliana mérgén, de nem oltotta ki. – Miravali William talán csak meg akart szabadulni egy kis tolvajtól vagy hazug kölyöktől. Raymond benézett az ajtón keresztül a terembe, mintha meg akarna bizonyosodni, hogy ugyanarról a személyről beszélnek. – Ez a fiú? Juliana is odanézett. Egy csupa láb, csupa kar fiút látott, aki hálásan mosolygott a szobalányára. Beletörölte az orrát a ruhaujjába, és úgy vetette magát a mézsörre, mint ló a vízre egy kemény vágta után, és Juliana ekkor döbbent rá, kire emlékezteti. Teljesen úgy nézett ki, az Úr legyen vele, mint az első férje. Túl sovány, mindenkinek meg akar felelni, nem rendelkezik sem személyiséggel, sem vonzerővel. – A levélben, amit Denys hozott magával – magyarázta Raymond –, William azt írja, a fiú nemesi származású anyja felkereste a feleségét és segítségért könyörgött. Saura ugyan az ügyességéről ismert, és ez 182 A Király Parancsa

esetben is megtett minden tőle telhetőt, de elkésett. A lady a hosszas éhezés és a tüdőbaj következtében elhunyt, ami nagyon megviselte Denyst. Az apja elkártyázta a birtokait és a felesége hozományát, aztán öngyilkos lett. Anyja halálakor Denys sok ostobaságot megfogadott. Juliana alig hallotta Raymondot, annyira elmerült saját gondolataiban. Vajon ezért volt ilyen elutasító Denysszel szemben? Nem büszkeségből, hanem mert eszébe jutott a fiú, akihez feleségül ment és akit hosszú, fájdalmas betegség után elveszített? A Millarddal kapcsolatos emlékeket szeretet, elkeseredés és fájdalom keveréke alkotta. Azt hitte, már túltette magát ezen az egészen, de elfeledheti-e a gyermekei apját? Raymond érzéketlennek tűnt Juliana zavarodottságával szemben. – Denys megesküdött, hogy bármilyen áron, de egyszer ismét gazdag lesz. William és Saura befogadták a családjukba, taníttatták és az elkeseredés lassan enyhült benne. Azért küldték hozzám, mert... Hirtelen elvörösödött, és Juliana rádöbbent, hogy a fiatal Denys többet jelent számára, mint egy egyszerű fegyverhordozó. Raymond nagyon akarta Denyst. – Miért küldték hozzád? – Mert az ő korában én is szülők és vagyon nélkül álltam a világban. Úgy gondolták, talán tudok neki segíteni. Különben is ezzel tartozom Lord Peternek. – Tartozol neki? Tartozol Lord Peternek? – Lord Peter of Burke-nek. Ő William édesapja, és ő volt a nevelőapám. Tőle tanultam becsületet, méltóságot és irányítást. Ez a tudás mentette meg az életemet. És Denysnek szüksége van valakire, akitől megtanulhatja a lovagság művészetének finomságait. Szája sarkában mosoly rezgett, de Juliana képtelen volt megállni, hogy meg ne kérdezze: – Mint például? – Például azt, hogy nem árt eltávolítani a páncélkesztyűdet, ha hidegben pisilni akarsz. Juliana a férfira meredt; a férfi viszonozta pillantását. Juliana megpróbálta elfojtani, de képtelen volt. Valósággal kirobbant belőle a nevetés. Raymond megvárta, amíg a derű első hulláma elmúlik, akkor megfogta Juliana kezét, és a mellkasához nyomta. 183 A Király Parancsa

– Juliana, a fiúnak jó a szíve. Nehéz időket élt át, de együtt, te és én, embert faraghatunk belőle. Kérlek, ne küldesd el velem! Juliana arcáról lehervadt a mosoly. Tenyere alatt a férfi szíve erősen, szabályosan dobogott, mellkasa emelkedett és süllyedt. Bőre felmelegítette, mosolya megnyugtatta, és rájött, hogy a férfi is hálót sző köré. Sir Joseph hálója a gyanakvás ragacsos hálójába vonta, Raymond hálója pedig a csábítás fonalaival tekerte be. – Nem, ne küldd el! – mondta vonakodva. – Ez az, kislány! – Raymond ismét megcsókolta a kezét, mintha azzal mindent rendbehozhatna. Juliana képtelen volt tovább magába fojtani bosszúságát. – Leereszkedő seggfej! – sziszegte. – Nem értesz te semmit! Raymond bambán bámult rá, és zavartnak látszott. – Mit kellene értenem? Juliana egy rántással kiszabadította a kezét a férfiéból. – Az életem fölött többé már nem én rendelkezem. A testem fölött nem én rendelkezem. A kastélyom fölött nem én rendelkezem. A férfi arcán indulat villant, és Juliana túl későn gondolt óvatosságra. A férfi nekinyomta a falnak, egyik kezével megfogta az állát és kemény csókot nyomott az ajkára. Juliana minden fenntartása egy szempillantás alatt elpárolgott, mert szinte azonnal feltámadt benne a vágy. Lelkes nyögéseket hallatott, amire a férfi hasonlóval válaszolt. Amikor végre elszakította száját az övétől, azt mondta: – Az életed, a tested és a kastélyod fölött most már nem te, hanem én rendelkezem. Ezt sose felejtsd el! – Ismét megcsókolta. – Sose felejtsd el! Megfordult, hogy távozzon, mire Juliana utána kiáltott. – Tudod, mi vagy te? Egy bibircsók az életem orrán! Nem várta meg, hogy a férfi visszafordul vagy sem. Lerohant a lépcsőn, és ott találta magát a konyhában szemben a szakáccsal és két közönyös öregasszonnyal. Raymond távolodó léptei tisztán hallatszottak, mire Juliana kihúzta magát. – Mindent hallottatok? – Igen, Sir Josephfel és Raymonddal is, és nagyot csalódtunk benned. – Valeska szemhéja úgy lógott, mint egy vadászkutyáé. Juliana már felkészült a kioktatásra, hogyan kell viselkednie egy engedelmes 184 A Király Parancsa

asszonynak, amikor Valeska azt mondta Dagnának: – Azt hiszem, meg kell tanítanunk a kicsikét rendesen szitkozódni. Dagna hangja, ha lehet, még csalódottabb volt, mint társnőjéé. – Bizony, bizony Az én hazámban ilyen sápadt kis szitkokkal nem sikerülne tiszteletet kivívnod. – Az enyémben sem. – Valeska megállt Juliana jobb oldalán. – Tudod, úrnőm, például egy bibircsók elég undorító dolog, de egy pattanás sokkal undorítóbb. – A kelés pedig még undorítóbb – jegyezte meg Dagna, megállva Juliana bal oldalán. Így aztán Julianának, ha követni akarta a párbeszédet, állandóan forgatnia kellett a fejét. – Így igaz. Milyen okos vagy, testvér! – Valeska meglóbálta a levegőben göcsörtös mutatóujját. – Tehát úrnőm, Raymondot kelésnek fogjuk nevezni. Akkor most ki kell találnunk a legundorítóbb helyet a kelésnek. Az orr szerintem nem az. Dagna közbeszólt. – Hacsak... Valeska rászegezte mutatóujját, mire Dagna elhallgatott. – Normális esetben nem. Az orr normális esetben nem undorító. Tehát inkább úgy kellene nevezni Raymondot, hogy egy kelés az életed lábán. – Személy szerint nekem jobban tetszik a kelés az életed seggén kifejezés, de az ember eltűnődik, mit csinált, amitől kelés lett azon a helyen. – Dagna csettintett a nyelvével és a fejét csóválta. – Igaz. És én még azt hittem, hogy be kell vezetnünk Lady Julianát a szitkozódás művészetébe. Ha azonban ő elégedett azzal, hogy a férfiakat bibircsóknak nevezi... – Állj! – Juliana tenyerével eltakarta a fülét. – Állj! Ez ostobaság! Ez jelentéktelen hülyeség! Óriási felhajtást csaptok a semmi körül. Miért kellene ilyen felhajtást csapni egy ilyen... – Ekkor meghallotta, hogy mit beszél, és gyorsan becsukta a száját. Mindkét gyanúsan ártatlan arcról üzenetet olvasott le. – Néha... – kezdte Valeska. – Jelentéktelen dolgok körül is felhajtást csapunk – folytatta Dagna. – .. .azért, hogy elrejtsük vagy feltárjuk igazi érzéseinket – fejezte be Valeska. 185 A Király Parancsa

Juliana azon kapta magát, hogy hátrál a két okos szempár és a szemfüles megfigyelések elől. Az öregasszonyok nem mozdultak, csak nézték rezzenéstelen tekintettel, míg végül Juliana megfordult és a borospince felé futott. Ott megállt, és várt, amíg minden félelme, csalódása, boldogtalansága egy nagy gombóccá gyűlt a torkában, és akkor megfogadta, hogy elkerüli Raymondot és a fegyverhordozóját, és minden bonyodalmat, amit az életébe hoztak.


12. fejezet Ne érj hozzám, imádkozott Juliana. Ne gyere a közelembe! A részeg falusiak éneke betöltötte a levegőt, miközben ő a kis mondókájára összpontosított. Könyörgésének tárgya túl közel volt, hogy jól érezhesse magát. Nagy, fekete lova hátán ült, köpenye lobogott, és kilátszott alóla esküvői öltözékként felöltött tunikája és krémszínű kabátja. Nem fogja egyhamar elfelejteni a diadalt a férfi szemében, amikor meglátta az ágyra kiterített ruhát. Csak nézett rá, miközben ő azt dadogta, hogy ajándék, egy öltözetnyi ruha, ugyanolyan, amilyet a szolgáinak szokott készíteni. A férfi nem hitt neki. Megérintette a finom anyagot, szemügyre vette a hímzett leveleket, és elfogadta megadását, bár Juliana fel sem ajánlotta. A férfi fekete haja hullámokat vetett és fényesen csillogott a holdfényben. Úgy nézett ki, mint a tél szelleme, ahogy az ünneplőket nézte. És a feleségét. Tekintete egyértelműen elárulta szándékát. Kérlek, ne érints meg! – Úrnőm, ráöntöd az almabort az Almafa Emberre? Friss házasként különösen szerencsés lenne, ha te végeznéd a szertartást. Jövőre talán olyan szépek lesznek az almák, mint te. – Tosti elvörösödött, amint rádöbbent saját vakmerőségére. – Hohó, a ladynek van egy hódolója! – kiáltott fel a lova hátán ülő Geoffroi. Nevetése kellemetlen volt, és Isabel vele kuncogott egy olyan nő magas orrhangján, aki túl sokat ivott. A kastélyépítő mester ostobán vigyorgott, szintén a sok bortól. Tostinak rosszulesett a megjegyzés, de képtelen volt visszavágni. A nemesek nem voltak hajlandók távozni az ünnepségről, amíg abban szórakozási lehetőséget láttak, és inkább elkísérték a társaságot az almáskertbe. Az erős holdfényben lovagoltak az almáskert felé, fedeles kancsóból vedelték a bort, és nyeregben maradásukat sokkal inkább köszönhették lovaik kedvességének, mintsem saját ügyességüknek. Nem törődve az ágakat zörgető jéghideg széllel, Juliana kedvesen Tostira mosolygott. Magában pedig azt mondta: Ez az, Tosti! Csak állj közénk! Takarj el előle! Hangosan így szólt: 187 A Király Parancsa

– Egyik kedvenc feladatom a fák megáldása vízkereszt előestéjén. Már éppen le akart szállni szelíd kancájáról, amikor hallva Tosti apjának megjegyzését, összerezzent. – Őlordsága is önti az almabort, ő is friss házas. Tosti felmordult. – Egyszerre ketten nem önthetik a bort, apa, hiszen csak egy díszkelyhünk van. – Mindketten öntik! – erősködött Salisbury, és ráncos száját dacosan összepréselte. – Wes-halt kívánunk az Almafa Embernek, aztán megyünk haza, és iszunk egész éjszaka! Raymond Juliana mellé léptetett lovával. – Wes-hal? Tosti elmagyarázta az angol hagyományt az új uraságnak. – Wes-hal azt jelenti: jó egészség. Wassail az ital, amit készítünk, almaborból és fűszerekből. – Csettintett a nyelvével és kacsintott. – Ezzel felköszöntjük az almafákat, és köszönetet mondunk nekik a termésükért. Emiatt a fa szelleme jövőre még többet akar majd adni. – Akkor Lady Juliana és én megtiszteltetésnek érezzük, ha együtt felköszönthetjük a fákat. Mi ugyanis a legjobbat kívánjuk a falunak, igaz, Juliana? Raymond hangja elmélyült és fojtott lett, amikor az ő nevét mondta ki, és a hang Julianát visszarepítette a skarlátvörös szenvedéllyel teli éjszakákba. A félelem, amit Sir Joseph elültetett benne, teljesen alaptalannak bizonyult. Nem volt miért aggódni, amikor Raymond megérintette. És újra megérintette. Amikor a sötétség elrejtette őket, egyiküket a másikuktól, azok a varázslatos kezek mindig megtalálták. A férfi már nem engedte, hogy bármi is köztük legyen. Minden éjszaka levetkőztette. Minden éjszaka úgy feküdtek egymás mellett, hogy testük összesimult, míg végül már nem volt más titok, csak az utolsó. Néha, amikor a mámor elmúlt, Juliana a szemét erőltette, hogy kivegye a férfi arcát. Néha el tudta képzelni, amint elolvad a teste, és szépsége a gonosszal kötött paktum hatására átalakul. Főként azonban a férfi erős birtoklásvágya és a módszerei, amelyekkel ezt érvényesíteni próbálta, ijesztették meg, és ezzel tökéletesen tisztában volt. Rájött, hogy az önmegtartóztatás legalább annyira kínzó lehet, mint a fájdalom. 188 A Király Parancsa

Leugrott a lóról, mielőtt Raymond lesegíthette volna, és alaposan meg is ütötte a lábát a fagyos földön. A férfi azonnal mellette termett. Lehúzta a kesztyűjét és begyömöszölte a zsebébe. Mielőtt Juliana tiltakozhatott volna, a férfi megfogta a kezét és az ő kesztyűje is követte a férfiét. – Hideg van – nyikkant meg Juliana. Raymond mintha meg sem hallotta volna. – A kelyhet! – mondta, és Salisbury kinyújtott kezébe helyezte a kelyhet. Raymond átadta Julianának, és amikor Juliana megfogta, a férfi saját kezével beborította Julianáét. A faragott felület belenyomódott Juliana tenyerébe. Raymond erővel szétterpesztette Juliana ujjait és a sajátjait közéjük illesztette, valósággal foglyul ejtve feleségét. Az emberek nevettek és viccelődtek, és fogalmuk sem volt a Julianát ért megrázkódtatásról. A nemesek vedelték a sört, és nem törődtek a holnappal. Juliana keserves mosolyt erőltetett arcára, miközben Tosti teletöltötte wassaillel a kelyhet. – És most? – kérdezte Raymond, és megállt mögötte. Ellenállva a késztetésnek, hogy érzékeny nyakát megóvva lehúzza hátul a kalapját, azt mondta: – Kiöntjük a földre a fa körül, és a törzsére is juttatunk belőle. Tosti láthatóan megdöbbent úrnője feledékenységén. – Milady, ugye nem felejtitek el először az ágakat belemártani? Raymond halkan, hogy csak Juliana hallja, a férfi tájszólását utánozva azt mondta: – Nem, úrnőm, ezt tényleg ne felejtsd el! Juliana mérgesen hátranézett, de a férfi ártatlan arccal állta a tekintetét. Egy pillanatra sem engedte el Juliana kelyhet tartó kezét; odavezette a legközelebbi ághoz, és együtt belemártották az ág végét a wassailbe. A falusiak ismét dalra fakadtak, ez alkalommal hangosabban, és Juliana megjegyezte: – Ez biztosan felébreszti a fát hosszú téli álmából. Raymond félrebillentette a fejét, amint egy különösen hangos versszak hasított a levegőbe. – Szerintem is. Egy másik ághoz léptek, és megismételték a szertartást. – Ez előkészíti a tavaszra, az élet újjászületésére. – A fát? 189 A Király Parancsa

Vajon ezzel mit akart mondani a férfi? Juliana megfordult a karjában. A világ megszűnt körülötte és mintha egy aranyburok vette volna körül. Az ének hangjai áthullámzottak rajta, de ő csak Raymondot hallotta. Mosdatlan testek sodródtak mellé, de ő csak Raymond illatát érezte. A csillagok vakítóan ragyogtak a fekete égbolton, de ő csak azokat a csillagokat látta, amelyek Raymond szemében ragyogtak. Elhátrált a férfitól, aki szabad kezét a derekára fűzte és azzal tartotta. – A fa – emlékeztette Raymond Julianát. Az emberi hangok kavalkádja hirtelen berobbant Juliana fülébe. Megpróbált sietni, de mivel mind a keze, mind a dereka táján akadályoztatva volt, nem tudott. Ismét csak imádkozhatott, de ez alkalommal imádsága így kezdődött: Engedd, hogy anélkül végezzek, hogy szégyenben maradnék! Megvetéssel döbbent rá, hogy maga sem tudja, mit akar. Természetesen a férfit. De fél. Egy férfitól! Egy férfitól, akinek soha a kezét sem látta felemelni mérgében. És egy állatias aktustól, ami tulajdonképpen semmit sem jelent. Azonban bármennyire is prüszkölt és morgolódott ostobasága miatt, akkor is félt. És kívánta. Szent ég, mennyire kívánta! Amikor végül visszaadták a kelyhet Tostinak, Juliana akkorát sóhajtott megkönnyebbülésében, hogy a szél is megirigyelte. Raymond elmosolyodott, mire Juliana szinte kővé dermedt. Raymond még jobban mosolygott, Juliana pedig tehetetlenül állt és képtelen volt mozdulni, amíg Raymond hátat nem fordított neki, hogy Salisburyvel beszéljen. Juliana azonban gyanította, hogy még mindig mosolyog. A csapat elindult a falu felé, és az emberek az égre kiáltozták jókedvüket. A kastély lakói követték őket. – Milady, segíthetek? – Salisbury kengyelt formált két kezéből, hogy Juliana felléphessen a nyeregbe, majd megérintette a térdét. Juliana lenézett a fogatlan férfira, aki így szólt: – Bátor asszony vagy! Ezt már három téllel ezelőtt is mondtam. Bátrabb, mint egy férfi. Ezt sose feledd! Juliana hálás volt a szűkszavú nyomkereső bátorításáért. – Nem feledem! – mondta. Szeme Raymondot kereste, és a falusiak között találta meg, amint éppen az ünneplésüket élvezi. Csatlakoznia kellett volna hozzá, de 190 A Király Parancsa

Raymond annyira várta, hogy uraság lehessen, hogy inkább hagyta. Nem törődve a gúnyos belső hanggal: gyáva! halkan azt mondta: – Most visszamegyek a kastélyba. Salisbury először rá, majd Raymondra nézett. – Ez nem megoldás – jegyezte meg, de Juliana úgy tett, mintha nem hallaná. Ahogy a kastély felé vágtatott, a szél a hátába fújt. Lova, mivel alig várta, hogy visszaérjen a meleg istállóba, lelkesen együttműködött úrnőjével. Mivel kesztyűje Raymondnál maradt, nagyon fázott, szinte fájt a keze, ezért az egyiket bedugta a köpenye alá. Jóval megelőzte a többieket, mert nem hallott lódobogást a háta mögül. Biztosan Isabel és Geoffroi tartóztatták fel Raymondot. Mire Raymond megérkezik és bebújik az ágyba, ő úgy fog tenni, mintha régen aludna. De várjunk csak! Mintha lódobogást hallott volna. Csak egy ló? Megfordult a nyeregben és hátranézett. Mögötte egy fekete köpenyes férfi közeledett, hollófekete haja repült a szélben. Sötét szemöldöke alatt szinte látta szeme ragyogását. A tél szelleme üldözte, és ő, mint egy ostoba kislány, menekülni szeretett volna. Menekülni, amíg utol nem éri és le nem rántja a földre. Az ágyékában támadt izgatott lüktetés hatására kérdést tett fel magának. Mit is akar tulajdonképpen? A fekete ló lassított mellette, és ő megállt. Raymond kissé lihegett, fekete haja kócos volt a vágtától. – Juliana, a kesztyűd! A kesztyű ott himbálózott a kezében, és ő utánakapott. Raymond visszarántotta és rászólt: – Nyújtsd ki a kezed! Vágyakozva nézte a kesztyűt, de engedelmeskedett. A férfi érintése nyomán elmaradt az izgalom, amitől félt; a keze annyira hideg volt, hogy szinte megbénult. Halkan és higgadtan, mintha sosem érezte volna a férfi lángoló szenvedélyét, megjegyezte: – Lehagytad a többieket. – A többiek nem jönnek. Juliana nyugalma elszállt, és gyorsan végignézett az üres ösvényen. – Miért nem? – A szüleim hirtelen az ünneplő társaság közepén találták magukat, és úgy döntöttek, velük tartanak a faluba. 191 A Király Parancsa

– Úgy érted, a falusiak megfogták a lovaikat, és nekik nem volt más választásuk? Raymond felvonta a szemöldökét a Juliana hangjából sütő megvetés hallatán. – Sokat ittak, de nem az én dolgom felügyelni őket. Különben is beszélni akartam veled. Juliana gyomra ismét összerándult. Közönyösen a tenyerébe támasztotta az állát, de ez idétlennek tűnt. Összefonta mellén a karját, de a férfi azt nézte, hol nyugszik a karja. Erre gyorsan megfogta a nyereggombot. – Valóban? – Kerülsz engem, úrnőm? – Méghogy kerüllek? – Hitetlenkedő hangot hallatott, és csípőre tette a kezét. – Hogyan tudnálak kerülni? – Napok óta próbálok beszélni veled, de úgy tűnik, mindig van valami dolgod. Raymond látta rajta, hogy ideges, és ez elégedettséggel töltötte el. Az elmúlt hat nap élete egyik legszörnyűbb hat napja volt, és mindez azért, mert Juliana képtelen volt befogadni egy szerencsétlen, hátrányos helyzetű ifjút a kastélyába. Próbált kedves lenni Denysszel. Etette és segített neki tanulni, bemutatta a lányainak, de szinte képtelen volt ránézni. Mindezt azért, mert az ő engedélye nélkül hozta a kastélyba. A dolog kicsinyessége meglepte és bosszantotta. Sosem gondolta volna, hogy Juliana ennyire elhanyagolhat egy a felügyeletére bízott ifjút. Nos, ma este befejezi az oktatást, amit elkezdett, és Juliana elfelejti minden férfiakkal kapcsolatos előítéletét. Attól kezdve nem a birtokaitól várja majd a biztonságot, hanem tőle. Juliana kezébe fogta a gyeplőt és léptetni kezdett lovával. – Fogalmam sincs, mire alapozod gyanúdat. Különben miről akartál beszélni velem? – Bartonhale-ről – válaszolta Raymond. Ez felkeltette Juliana érdeklődését. Ettől kezdve nem színlelte, hogy nem látja vagy nem hallja a férfit, nem volt több udvarias kérdés az egészségére vonatkozóan: úgy összpontosított rá, mint egy íjász a célpontra. – Mi van Bartonhale-lel? – Új várnagyra van szükség. 192 A Király Parancsa

– De hiszen odaküldjük... – kezdte Juliana, de Raymond a szavába vágott. – Sir Josephet. Pontosan. Odaküldünk egy zsémbes, elégedetlen lovagot egy felügyelet nélküli gazdag nemesi birtokra. – Tudom. – Juliana sóhajtott. – De mit tehetnék? Nincs senki... Raymond ismét a szavába vágott. – Ott van Keir. – Keir? Ő nem az én emberem! – Valóban. Keir az én emberem. Most már minden embered az én emberem. Raymond látta, amint a nő zavarán felülkerekedik a düh. – Tehát minden embered az én emberem is. Ez a nászéjszakájuk. Nyugtatgatnia kellene a nőt, próbálni eloszlatni a félelmeit, bebizonyítani, hogy megbízhat benne, nem pedig jogos követeléseivel bosszantani. Azonban a nő fehéren izzó testének ígérete nem segítette sem a bölcsességet, sem a logikát, és ő tovább kötekedett. – Megengedem, hogy ezt mondd. Juliana megállította a lovát, Raymond azonban egy udvari ember könnyed nemtörődömségével továbbhaladt. – Mi jogosít fel téged, hogy így bánj velem? – kérdezte Juliana. Raymond hátra sem fordult, úgy válaszolt. – A pap. Az eskü. Az egyház. A törvény. Most már az enyém vagy. Juliana elébe vágott, és keresztbe fordította a lovát előtte. – És mit fogsz velem tenni most, hogy megszereztél? – kérdezte gúnyosan. – Te, akinek nincs családja, nincsenek terhei? Igaz, én birtokokkal jöttem ebbe a házasságba, amelyek után úgy sóvárogtál, de magammal hoztam a gyermekeimet, szolgáimat és jobbágyaimat, akik majd mind akarnak belőled egy darabot. Mostantól mindnyájan téged tartanak felelősnek az ételükért, a szállásukért, a biztonságukért, de még a boldogságukért is. Mihez fogsz kezdeni ennyi feladattal, nemes úr? Raymondnak a lélegzete is elállt a csodálattól. Juliana félretette saját problémáját, és tévedhetetlen pontossággal megcélozta mindazt, ami őt nyugtalanította – és ezzel oda helyezte magát, ahová Raymond szerette volna. – Valóban nemes úr vagyok, akit születésétől kezdve arra neveltek, hogyan kell kezelni a nagybirtokkal járó felelősségeket és feladatokat. Amikor házassági fogadalmat tettem, azzal fogadalmat tettem az 193 A Király Parancsa

embereidnek és a gyermekeidnek. .. valamint neked. – Megfogta Juliana lovának gyeplőjét. – Ha nem bízol benne, hogy teljesítem a feladataimat, akkor meg kell tanítanom téged, hogy bennem bízz! – Hagyta, hogy a vágy felhevítse a tekintetét, miközben a nő megpróbálta visszaszerezni a gyeplőt. – A tanulást ma éjszaka kezdjük! Tisztán látta a pillanatot, amikor a valóság felülkerekedett Juliana haragján. Keze remegett, hangja reszketett. – Ma éjszaka? Úgy érted, dühösen fogsz hozzám jönni? – Dühösen? – Raymond reszelősen felnevetett. – Ez nem harag, ami kettőnk között van, úrnőm. Titkaim vannak, amelyeket megosztok veled, ahogyan te is megosztod velem a te titkaidat. Juliana elakadó lélegzete figyelmeztette Raymondot; valami olyasmit mondott, ami sokkal jobban aggasztotta a nőt, mint az természetes lett volna. – A titkaid... megrémítenek. Raymond belenézett a nő rémült arcába, és azon tűnődött, vajon mit gondolhat. Arcának puha, frissen borotvált bőre kellemes tapintású. Teste és ágybéli tudománya tetszik neki, ez nemegyszer bebizonyosodott. Akkor miért, amikor ő azt hitte, hogy megosztják egymással titkaikat, miért húzódik el tőle, mintha valami szörnyeteg lenne? Beleremegett a rátörő haragba és türelmetlenségbe. Talán nem tett eleget, hogy megnyerje a nő bizalmát? Így szólt: – Türelmes voltam veled. Hagytam, hogy tiszta maradj az esküvőig. Lassan udvaroltam, nem rohantalak le. Azonban úgy tűnik, nagy hibát követtem el. Te összetéveszted a toleranciát a gyengeséggel. Úrnőm, eljött az ideje, hogy meglásd, ki lesz a fiaid apja. – Kihangsúlyozta a szó többesszámát, majd meglökte a lovat. – Most menj a kastélyba, hozzálátunk a tanuláshoz! Juliana keze lecsapott a ló nyakára, mire az állat előrelendült. Ismert egy rövidebb utat; bárcsak ne követné! Nem tette. Mozdulatlanul ült a lován és nézte, ahogy ellovagol. A harag megbízhatóan helyettesíti a kétségbeesést, így Juliana, miközben vágtázott a keskeny ösvényen, dühét az égre kiabálta. Hogyan merészel úgy viselkedni, mintha a birtokok az ő tulajdonai lennének? Hogyan merészeli saját magával fenyegetni, eszébe juttatva Sir Joseph aljas figyelmeztetését? 194 A Király Parancsa

Lovát átadta az egyetlen otthon maradt lovásznak, és elviharzott. Kivágta a külső ajtót, ami hangos csattanással vágódott a falnak. Azt hiszi Raymond, hogy megfélemlítheti? A nagyterembe vezető folyosó minden egyes kövéhez keményen odavágta a talpát. Kezét a kilincsre tette, és az ajtó olyan erővel tárult fel, hogy őt is magával rántotta. Majdnem elveszítette az egyensúlyát, és nem értette a dolgot, amíg meg nem látta őt. – Hogy merészeltél? – kiáltotta. – A nyomomban voltál idáig? Raymond arca ragyogott a diadaltól. – Nem, úrnőm, én jártam elöl. Azt hiszed, az a nyavalyás kis állat, amin lovagolsz, gyorsabb az én lovamnál? Természetesen nem. Amit te csinálsz, az mind jobb, mint amit én csinálok. – Lekapta válláról a köpenyét, és egy mozdulattal belendítette az üres terembe. A köpeny úgy szállt, mint egy hatalmas denevér. – Természetesen sokkal jobban lovagolsz, mint én. – Te kis boszorkány! Szemrehányást teszel nekem mindenért, amire képes vagyok? – Mi az, amire nem vagy képes? Átveszed az irányítást a kastélyom fölött, magadhoz édesgeted a szolgáimat és jobbágyaimat, amíg már azt sem tudják, ki az úrnőjük. Idehozol egy furcsa kölyköt és megteszed fegyverhordozóddá. Azt hiszed, nem tudom, hogy Layamon is hozzád jár parancsért? Raymond hátrahőkölt, mint egy mén, amely egy finom kancával találja magát szemközt. – Jobban szeretnéd, ha hagynám, hogy összeroskadj a teher alatt? – Miért nem vagy képes üldögélni a fenekeden, mint a többi férfi? Miért nem vagy képes a birtokaim irányítását rám hagyni? – Tél van. Csak nem azt akarod, hogy tavaszig lustálkodjak? – Pontosan azt akarom! Miért kell mindenbe beleütnöd az orrodat, amihez semmi közöd? Miért nem viselkedsz úgy, mint a többi férfi? Raymond megragadta a vállát, lábujjhegyre emelte, és lehajolt hozzá, amíg csaknem összeért az orruk. – Ha úgy viselkednék, mint a többi férfi, drágám, akkor már engedhetnéd kifelé a ruháid derekát. Alattam vergődnél, és nem nyögdécselnél éjszakánként, amikor rólam álmodsz. – Te felfuvalkodott hólyag! Azt hiszed, rólad álmodom? A férfi elmosolyodott, de ez csak egy fogkivillantás volt. 195 A Király Parancsa

– Miért, talán nem? – Nem, én... – Juliana rémülten döbbent rá, hogy a férfi csapdába ejtette, mivel nem tudta megmondani, miről álmodik. Még közelebb húzta magához, és a fülébe duruzsolta. – Talán nem? Nem rólam álmodsz? A férfi alma – és fűszerillatú lélegzete lágyan legyezte Juliana bőrét. Zöld drágakőhöz hasonló szeme incselkedett vele. Ott, ahol érintkeztek, forróság áramlott a testébe a férfi testéből, és hirtelen egész teste felmelegedett. – Raymond! – Szája némán mozdult, de a férfi meghallotta, mivel egyik karját a válla, másikat a térdhajlata alá lendítette és felemelte. Juliana a férfi feje mögött látta elsuhanni a mennyezet gerendáit, látta a szárnyas ablakot, ahogy beértek a lakószobába. A férfi ledobta az ágyra, és a matracot kitöltő tollak lágyan körülölelték. Hallotta, amint becsukódik a lakószoba újonnan feltett ajtaja. Felkönyökölt és nézte, amint a férfi leveszi a kabátját és a tunikáját. Kinyitotta a nadrágját, elindult felé, és ő tudta, a várakozás ideje lejárt. Most bent a szobában, amely egykor oly nagynak tűnt, de azóta összezsugorodott, eszébe sem jutott tiltakozni. Nem gondolt a birtokaira, sem a titkaira, sem a férfi átalakulására. Egyáltalán nem gondolkodott. A vak és bízó ösztön elnyomta félelmét, ahogy a férfi bemászott az ágyba, derékig felhúzta a ruháját, és elhelyezkedett a már széttárt lába között. Kezének érintése csupasz bőrén borzongató érzés volt. Végre az övé lesz. A férfi tétovázás nélkül beléhatolt. Hördülése a tetőt is megrázta. Juliana sikolya élesen hasított a levegőbe. Olyan sokáig vártak erre, hogy az már fájt. Megpróbált mozogni, hogy könnyítsen a feszítő érzésen, de a férfi megfogta a csípőjét, és nem engedte. Vadul, tüzesen nagyot lökött rajta. Juliana dühösen rácsapott a vállára, a saját tüzével akarva válaszolni. A férfi felmordult, majd lehajolt és csókolgatni kezdte a nyakát. Juliana a sarkát belevájta a matracba, felemelkedett, és egyszerre jutottak a csúcsra. Egyszerre ereszkedtek le, és úgy lihegtek, mint a király két kengyelfutója. A férfi le akart szállni, de Juliana nem engedte. – Összenyomlak – tiltakozott a férfi meggyőződés nélkül. – Nem. – Vetkőzzünk le? 196 A Király Parancsa

– Igen. – Juliana nem volt olyan nyugodt és csendes, mint amilyennek lennie kellett volna. Érzékeny bőre parázslott az el nem oltott tűztől. A bensőjében kis kéjhullámok szaladgáltak, ahogy teste kereste a régen vágyott érzést. A férfi, még mindig a testében, megérezte ezt; bőrének forróságát, lábának nyugtalan mozdulatait. Hat nap óta először elnevette magát. – Ahhoz képest, hogy nem kívánsz, elég telhetetlen vagy. – Fogd be a szád! Selymes lába lágyan dörzsölte a férfiét, egyszerre nyugtatva és izgatva. – Én csak egy férfi vagyok – mondta Raymond, de a nő láza lassan átforrósította az ő testét is. Levette a nő fejéről a kalapot, és ujjai a ruha szalagjait keresték. A nő nézte és szempillája önkéntelen kacérsággal félig leereszkedett. – Addig foglak szeretni, amíg bírlak – figyelmeztette a nőt. – Az talán elég lesz. Ahogyan mondta, attól a férfi halhatatlannak érezte magát, és a hang, ami torkából feltört, félig hörgés, félig nevetés volt. Az előttük álló éjszaka hosszúnak ígérkezett.


13. fejezet A csákányok szabálytalan ritmusban puffogtak, és a szokásos nyüzsgésnek nyoma sem volt a kastélyudvaron. Raymond barátságosan átölelte Keir vállát, miközben a vízkereszt előestéjét ünneplőket nézték, amint sápadtan érkeztek a falu felől. – Szomorú látvány, nem? – Még a legkeményebbek is markolásszák másnap a gyomrukat, ha túl sokat isznak – mondta Keir. Tetőtől talpig végignézte Raymondot. – Neked azonban mintha nem lennének ilyen panaszaid. Raymond kidüllesztette a mellét. – A házasélet nagyon is megfelelő számomra! – Lady Juliana beleegyezett a házasság elhálásába? Raymond csak a skarlátvörösen izzó érzelmekre emlékezett, az azt megelőző szóváltásra már nem, ezért megütközve nézett a barátjára. – Hogyne, természetesen! – Csak azért kérdezem – mondta Keir finoman – mert az volt az érzésem, hogy Lady Julianának fenntartásai vannak a végső aktussal kapcsolatban. Raymond túl jól érezte magát, mintsem hogy figyelmet szenteljen a megjegyzésnek. – Lehet, hogy egykor így volt, de már könnyedén felülkerekedett rajtuk. – Könnyedén? – Keir megismételte, ízlelgette a szót, majd megcsóválta a fejét. – Akkor, bár egy ágyban aludtatok, miért voltál olyan az elmúlt hetekben, mint egy borz, amelyik egy sündisznóba szerelmes? Raymond hahotázott egyet, majd elbődült. – Te csak viccelsz! Olyan komolyan, amilyen vidám Raymond volt, Keir azt mondta: – Én sosem viccelek. – Juliana... – Hogyan magyarázza el Julianát Keirnek? Dorombolt, mint egy kiscica, amikor dédelgetik, és sosem elég neki a simogatás, amivel elárasztja. Megdöbbenésének saját viselkedése fölött apró nyikkanásokkal és nyögésekkel ad hangot, és egyszer még a következőt 198 A Király Parancsa

is hallotta a szájából, igaz csak suttogva: „A pokolba Szent Wilfred tűjével!" Raymond ezen nevetett, és emlékeztette Julianát, miszerint most már házasok, és ő erényes asszonynak számít. Akkor Juliana szorítása erősödött rajta, és a szavak összemosódtak. Igen, a házasélet örömeinek alkalmazásával orvosolta Juliana problémáit, és féktelen várakozással nézett elébe a következő kezelésnek. Raymond rájött, hogy képtelen elmagyarázni Julianát Keirnek, ezért csak legyintett. – A nőket nem nehéz kezelni. – Nem nehéz – ismételte Keir, és fenntartásait csupán egyik felvont szemöldöke jelezte. Raymond elfordult a kaputól és elindult a kastély felé. – Egy nő szükségletei elhanyagolhatók. Nem úgy, mint egy férfi szükségletei. Keir lépést tartott vele. – Én azért ezzel a feltételezéssel nem értenék egyet. A nők problémái inkább érzelmi jellegűek. A nők arra vágynak, hogy szeresse őket a társuk, a családjuk, és tiszteljék őket a közösségben. Amikor egy férfi olyasvalamivel küszködik, amit problémának ítél, az általában fizikai jellegű. Raymondot felbosszantotta ez az ostobaság. – Például? – kérdezte ingerülten. Keir mélyen a szemébe nézett. – Például hogy melyik sarokba pisáljon. – Te vagy a sündisznó, ember! Próbálsz nekem mondani valamit? – Csak azt, hogy a te Bartonhale-kastélyba való áthelyezésemre vonatkozó terved feszültséget okozott közted és Lady Juliana között. – Marhaság! – Raymond nagyot csapott Keir vállára. – Ki lenne nálad alkalmasabb a második birtokom irányítására? – Senki – felelte Keir finom iróniával. – Juliana örömmel rám bízza a felelősséget. Ha eleinte vonakodott, az azért volt, mert még nem ismert. Bár igazság szerint semmit nem beszéltek meg előző éjszaka. Szeretkezésük kataklizmikus volt, de azzal tisztában volt, hogy Juliana esze maradt a régi. A nappali fényben ismét vállára akarja majd venni minden egyes terhét, és haragudni fog, ha segíteni akar neki. 199 A Király Parancsa

– A nő – motyogta maga elé – nem tudja, mi a jó neki. Keir megrázta Raymondot. – Talán nem kellett volna megzavarnom ezt az öndicsérő orgiádat, de szerettem volna felhívni a figyelmed új státusod néhány buktatójára. Ugyanakkor abban egy pillanatig se kételkedj, hogy jó vagy Lady Julianánál. Olyan a kezedben, mint egy sebesült madár, néha menekülni vágyik, máskor együttműködik mindenben, de egy biztos, hiába könyörög, sosem szabad elengedned. Csak kitartással leszel képes meggyógyítani. – Te aztán mélyen a dolgok mögé látsz barátom, de... Ebben a pillanatban kivágódott mögöttük az ajtó és kiáltás harsant. – Tűz van! Tűz van! – Fayette Ellát és Margeryt rángatta kifelé a karjuknál fogva, és közben ismét kiáltott. – Tűz van! Raymond futásnak eredt, Keirrel az oldalán. Amikor odaért, derekuknál fogva levette a létrán leereszkedő lányokat, és azt kérdezte: – Hol van tűz? – A konyhában – válaszolta Fayette. – A konyhában – ismételte Raymond. Fölötte a kis teraszon Denys állt, és lekiáltott. – Margery nem sérült meg? – Tűnj az útból, fiam! – parancsolta Raymond. – A lányoknak semmi baja, de az én Julianám... – Kettesével szedte a létrafokokat. Mielőtt beléphetett volna az épületbe, Papiol robbant ki az ajtón. – Tűz van! Mindnyájan elégünk! Tűz van! Raymond félrelökte az egész testében reszkető kastélyépítő mestert, átrohant a nagytermen, majd levágtatott a konyhába vezető csigalépcsőn. Kiáltások és sikolyok hallatszottak mindenfelől, és két, vödrökkel fölfelé igyekvő fiúval találkozott a lépcsőn. – Eloltottátok? – kérdezte. – Igen, milord. Eloltottuk, de ott lent olyan, mint a pokolban. A pokolban? Mit akart ezzel mondani a kölyök? Amint Raymond bevette az utolsó kanyart, olyan hirtelen torpant meg, hogy Keir nekiütközött a hátának és néhány lépcsőfokkal lejjebb taszította. A konyha valóban maga volt a pokol. Minden szolga, akinek fent kellett volna lenni, lent volt, és karjukkal csapkodva próbálták szétoszlatni a füstöt. A hatalmas helyiség mintha őrült szélmalmokkal lett volna tele. Mindenki egyszerre beszélt, 200 A Király Parancsa

előadva saját változatát az esetről vagy, hogy hogyan kellene hozzálátni a takarításhoz. A szülei felfordított fazekakon álltak, és nyakukat nyújtogatva figyelték az őrületet. Sir Joseph a sarokban a falat támasztotta és halkan nevetgélt. Layamon fel-alá nyargalászott, próbálva felterelni a szolgákat a lépcsőn, de csak annyit ért el vele, hogy azok egyik oldalról a másikra mozdultak. A szakácsnő hangosan zokogott romos konyhája közepén, a tetőtől talpig vizes és kormos Juliana pedig a vállát veregette és halkan beszélt a fülébe. Raymond tekintete megállapodott a legnagyobb kárt szenvedett darabon. Juliana szoknyája térdig leégett. Egyik keze fehér rongyba volt csavarva, és a fájdalom kis függőleges ráncot nyomott a homlokára. – A konyhát ki kell költöztetnünk az udvarra – motyogta Raymond. – Raymond! Az anyja rikácsolása hallatán Raymond lehunyta fél szemét, hogy ne lássa az éles hang forrását. – Raymond, csaknem halálra égtünk az ágyunkban! – Isabel leugrott a fazékról és a tömegen keresztül a fia felé indult. Geoffroi csatlakozott hozzá, olyan közel nyomulva, hogy Raymond kénytelen volt néhány lépést hátrálni. – Szörnyű tragédia, amit csak az én gyors gondolkodásomnak köszönhetően sikerült elkerülnünk! – Apád mindenkinek azt mondta, hogy jöjjön le és feküdjön rá a tűzre – ömlengett Isabel. – És mindenki engedelmeskedett. Layamon intett a konyha másik végéből és átkiabált Raymondnak. – Azért nem volt olyan veszélyes a helyzet. Csak egy kis szikra kipattant a tűzből, ha érted, milord, hogy mire gondolok. Geoffroi dühösen meredt a fiára. – Én mondtam, ha engedékeny vagy egy nővel szemben, az soha nem vezet jóra! Egy igazi férfi... – Kifelé! – üvöltötte el magát Raymond. A konyhában azonnal csend támadt, és Raymond lelépett a lépcsőről a vizes padlóra. A lába majdnem kicsúszott alóla, de sikerült visszanyernie az egyensúlyát. Ettől, ha lehet, még dühösebb lett. – Kifelé! – Mutatóujja körbejárta a konyhát. – Hacsak valakinek nincs nyomós oka itt lenni, azonnal tűnjön el! A szolgák első rohama olyan volt, mint a hab a hullám tetején. Az első roham után jött az erő, amely mindenkit fölfelé taszított. Az erő 201 A Király Parancsa

magával ragadta a tiltakozó szülőket és berántotta őket a hullám közepébe. Sir Joseph is velük úszott, hiába csapkodott mindig magánál tartott botjával. A konyha elképesztően rövid idő alatt kiürült, és nem maradt lent más csak Keir, Layamon, a szakácsnő és Juliana. Raymond a legnagyobb tócsában állva azt kérdezte: – Tulajdonképpen mi történt? Layamon a kőből épült összetett tűzhely mellett guggolt. A kenyérsütésre szolgáló kemence egyik oldala kidudorodott, a másik oldal, egy egyszerű kőfal, leomlott. Layamon a romokat piszkálgatta. – A tűz túl forró volt, asszonyok? – Nem forróbb, mint máskor – hüppögte a szakácsnő. Keir leguggolt Layamon mellé, ő is megkotorta a köveket, majd a tűz maradványait vizsgálgatta. A nedves faszén csípős szaga betöltötte a levegőt, Keir megfogta egy darab tűzifa végét és kihúzta. – Jókora fadarab. – Benne volt a tűzifarakományban, és az új konyhai segédem tette a tűzre. Még nem sokat tud a tűzről. – Az asszony nedves kötényével megtörölközött, sötét koromcsíkokat kenve széles, jóindulatú arcára. – Azonban továbbra is azt mondom, a kőfalnak nem lett volna szabad leomlania. – Mielőtt használni kezdtük a konyhát, többször is kipróbáltuk a tűzhelyet és a kemencét. Egyszerűen nem értem, hogyan omolhatott le – mondta Juliana. Fáradtan nekidőlt a falnak, és amikor arca fájdalmasan megrándult, Raymondot elöntötte az indulat. – Úgy látszik, nem elégszer! – bömbölte. Két lépéssel ott termett Juliana mellett és a kezéért nyúlt. A nő visszarántotta, de úgy nézett rá, hogy lassan mégis engedelmeskedett. Raymond gyengéden levette róla a rongyot. A kézfeje csupán piszkos volt, de a tenyere helyenként csúnyán megégett és felhólyagosodott. A szakácsnő a nyakát nyújtogatva próbált átlesni Raymond válla fölött, amíg Raymond rá nem szólt. – Hozz egy vödör tiszta vizet! Az asszony elsietett, Raymond pedig felemelte Juliana megperzselődött szoknyáját. Az asszony szabad kezével rácsapott a férfi kezére. – Nincs ott semmi, csak egy kis horzsolás. A kezemet tettem bele a parázsba. 202 A Király Parancsa

– És miért, úrnőm? – kérdezte Raymond magára erőltetett nyugalommal. – Mert az őrjöngésben, hogy eloltsuk a tüzet, valaki meglökött, és én beletenyereltem. – A hangja dühös volt. – Ha az átkozott kölyök nem ront be a nagyterembe a tűzről üvöltözve, a szakácsnő gond nélkül megoldotta volna a dolgot. – Tessék, milord! – A szakácsnő hangos koppanással letette a vödröt Raymond lába mellé. Felegyenesedett és valami rongyot keresett, amiben megtörölheti a kezét. Végül a saját ruhájánál maradt, és közben zsémbesen motyogott. Az ostobák azt sem tudják, hogyan kell eloltani egy tüzet. Úrnőmnek azonban igaza van, én magam elintéztem volna a dolgot. Úrnőm ragaszkodik hozzá, hogy mindig legyen itt néhány vízzel teli vödör baj esetére, így én magam is el tudtam volna oltani. Raymond odavitte a vödröt, Juliana pedig gyorsan belemártotta sérült kezét. – Nagyon hideg – mondta megkönnyebbülten. – Nagyon jó érzés. Raymond lenézett a két guggoló férfira. – Szerintetek mi okozta a tüzet? – Talán... – Keir egy pillanatra bizonytalanul elhallgatott. – Talán túl nagy volt a hő a köveknek. Layamon felállt és kinyújtóztatta a térdét. – Talán. – Azonnal kiköltöztetjük a konyhát a kastélyudvarra. Raymond a tűzhelyre mutatott. – Ha rögtön nekilátunk a tűzhely építésének... – Nem, – Juliana hangja kifejezéstelenül csengett. Raymond karja megállt a levegőben. – Tessék? – Nem. A konyha itt marad, ahol van. – Juliana kisimította a kósza hajszálakat az arcából. – Lehívjuk a kastélyépítő mestert, hogy ezt nézze meg. – Haha! – Raymondnak eszébe jutott Papiol halálra vált arca. Juliana nem törődött vele. – Talán lesz valami ötlete, miért omlott le a fal és hogyan kell úgy felépíteni, hogy újra ne omolhasson le. Legközelebb... – Legközelebb? – mennydörögte Raymond fenyegetően. 203 A Király Parancsa

– Legközelebb, ha új fiú jön a konyhába, kitanítjuk, mi a dolga tűz esetén, és akkor nem rohangál visítozva, és nem veri fel az egész kastélyt. Juliana bosszúsága nyilvánvaló volt, de távolról sem olyan súlyos, mint Raymond haragja. – Képes lennél itthagyni a konyhát az alagsorban, miután bebizonyosodott, milyen veszélyes? – Nem történt semmi – mondta Juliana türelmesen. – Amikor megterveztem a konyhát, gondosan ügyeltem rá, hogy a tűzhely távol legyen minden olyasmitől, ami tüzet foghat. Ha körülnézel, láthatod, hogy a kárt főleg a fentről leözönlő idióták okozták. Raymond körülnézett, és kénytelen volt elismerni, hogy Julianának igaza van. Juliana folytatta a meggyőzést. – A kút itt van lent, és ahogy a szakácsnő is mondta, ragaszkodom hozzá, hogy mindig legyen készenlétben néhány vödör víz. Kiemelte kezét a vízből és szemügyre vette. Másik kezével óvatosan megtapogatta a sérüléseket, és erről Raymondnak eszébe jutott az éjszaka. Felesége puha keze, amint felfedezi a testét. Tudta, hogy az egyik puha kéz most napokig fájni fog. – Kiköltöztetjük a konyhát – jelentette ki. Juliana fel sem emelte a fejét. – Nem. – De igen! – Gondolod – robbant ki Juliana, és hangja éles lett –, hogy hagynám a gyerekeimet olyan helyen lakni, ami veszélyes? Ennyire azért még én sem vagyok makacs. Raymond is felemelte a hangját, még jobban, mint Juliana. – Én viszont nem vagyok annyira ostoba, hogy hagyjam ezt az őrültséget! – Ehhez semmi közöd! – Juliana hirtelen elhallgatott, nyelt egyet és halkabban folytatta. – Úgy értem, ez az asszony dolga. Raymond azonban nem is próbálta visszafogni magát. – Hozzád viszont van közöm! – ismét üvöltött, de nem törődött vele. – Ahogyan minden máshoz is, ami itt történik! – A konyhához viszont nincs! – kiabálta Juliana. 204 A Király Parancsa

Raymond a szeme sarkából látta, hogy a többiek kihátrálnak a konyhából, de nem érdekelte. Ez az átkozott asszony – az ő átkozott asszonya – vitatkozik vele! – A konyhához nincs? Akkor mihez van? A kerthez nincs, az udvarhoz nincs, a nagyteremhez nincs, a gyerekeidhez nincs, a kastély védelméhez nincs. Mihez van közöm? Ekkor már Juliana is rájött, hogy túlment a megengedett határon, és hangja sokkal szelídebben csengett. – Nos, a konyhához nincs közöd. A hideg valóság hűtötte, a tüzes harag égette Raymondot. – A kastély védelme tehát az én dolgom? Juliana kényelmetlenül feszengett a férfi kérdő tekintete előtt. – Igen. Nos igen, az férfidolog. – Akkor biztosan örülni fogsz neki, hogy tájékoztattam hűséges lovagomat, Keirt, miszerint a Bartonhale-kastélynak mostantól fogva ő a várnagya. – Látta, amint a vörös szín a nő nyakáról felkúszik az arcára, majd onnan a homlokára. – Továbbá úgy döntöttem, megengedem, hogy a konyha itt maradjon az alagsorban. Elfordult, hagyva, hogy a köpenye színpadiasan lebbenve ússzon körülötte, és a lépcső felé indult. Egy pillanattal azelőtt, hogy célba talált volna, csobbanást hallott, majd a víz a vödörből beterítette a hátát. Pont jókor bukott le, mert a vödör is követte tartalmát. Raymond megfordult, és mint a hideg északi szél, visszaviharzott Julianához. A nő nem ijedt meg. Odatartotta az arcát, hogy ha akarja, üsse meg, de ő szájával lecsapott a nő szájára. Juliana ajka már amúgy is szétnyílt a csodálkozástól, így alig egy másodperc kellett, hogy eszébe juttassa a szenvedélyes éjszakát. Ajkuk összeforrt, testük összesimult, Raymond nekidöntötte a nőt a kemence domború oldalának, és hangosan felhördült, amikor a nő a dereka köré fonta a lábát. Amikor felemelte a fejét, ránézett az elragadtatott arcra, amely a könyökhajlatában pihent. – Figyelj rám, és jól jegyezd meg, amit mondok! – Juliana hirtelen kinyitotta a szemét, és gyanakvás költözött a tekintetébe. – Én sosem ütök meg nőt, sem más együgyű teremtést. Ha felbosszantasz, ezt fogom veled tenni, aztán otthagylak felizgatva. Emlékezz erre, amikor legközelebb kivívod a haragomat! Talpra állította a nőt, és ismét a lépcső felé indult. 205 A Király Parancsa

– Ha ez a büntetésem, gyakran fel foglak bosszantani – búgta Juliana utána. A köpenye vizesen már nem lebbent olyan szépen, de azért visszafordult. – Ne mondj ilyet, úrnőm, amíg ki nem deríted, mit teszek, ha a kedvemben jársz! Az a mosoly. A villogó hófehér fogak, barna bőr, gödröcske az arcon, kérdőn felvont szemöldök. A mosolya. Egy lenyűgöző mosoly, mintha tudná, kísértést fog érezni, hogy a kedvében járjon már csak azért is, hogy bevezesse azokba az élvezetekbe, amit ígért. Mintha léteznének más élvezetek azokon kívül, amelyekre előző éjszaka tanította! Vigyázva, nehogy felszakítsa az égési hólyagot a tenyerén, Juliana félbehajtotta a gondosan szőtt barna szövetet, majd kiterítette a lőrés előtt felállított asztalra. – Először a tunika, úrnőm? – kérdezte Fayette. Juliana bólintott, mire Fayette Raymond régi, rongyos tunikáját ráterítette az új szövetre, egy krétacsonkkal körülrajzolta, majd félrehajította. – Tessék, úrnőm. Minden készen áll a szabáshoz. Raymond hazudott. Biztosan hazudott. Semmi más nem lehet, amit nem csinált még vele az ágyban... A kíváncsiság azonban nem hagyta nyugodni, és a szája sarkában huncut mosoly jelent meg. Raymond nem démon. Sir Joseph ebben is hazudott. Raymond egész éjszaka megőrizte emberi formáját, hiszen minden porcikáját megvizsgálta, és nagyon is emberinek találta. Sőt, talán kissé emberfelettinek, kitartása és hozzáértése miatt. Fayette a láda mellett térdelt, amelyben a festett és a molyok ellen bekámforozott gyapjúszöveteket tartották. – A következő a köpeny lesz, úrnőm? – Hozd a vöröset a köpenyhez! Elegáns lesz az új kabátjával, ugyanakkor mindennapi használatra is megteszi. – Bizony! – Fayette elismerősen kacsintott. – Nagyon csinos lesz benne a sötét bőrével és hajával! – Igen, biztosan. – Juliana leoldozta az ollót az övéről, és megvizsgálta az élét. – Erre nem is gondoltam. – Fayette köhögése 206 A Király Parancsa

gyanúsan nevetésre emlékeztetett, de nem törődött vele. Keir, aki úgy tűnt, valóban értett a kovácsmesterséghez, felajánlotta, hogy megélezi. Elkapta a kezét, és a szájába vette vérző ujját. Úgy tűnt, Keir betartotta, amit ígért. Keir. Ez a kis árulás úgy sajgott, mint egy rossz fog. Bár akart valakit... szüksége volt valakire, egy megbízható emberre, aki átveszi Bartonhale felügyeletét, semmi sem tudta enyhíteni a tényt, hogy Raymond az ő engedélye nélkül jelölte ki Keirt a posztra. Az olló csattogva vágott bele az anyagba. Az ő engedélye. Raymondnak nem volt szüksége az ő engedélyére. Minden angol, francia és aquitaniai törvény, és az egész ismert világ törvénye szerint a birtokaival kapcsolatos intézkedés joga most már Raymond kezében volt. És bár ez a kéz hozzáértő és gondoskodó volt, az egyedül eltöltött évek sok mindenre megtanították, és nem akarta kiengedni kezéből az irányítást. A függőség bizonytalanságot jelent. – Ügyes vagy, úrnőm. – Fayette elvette a kiszabott anyagot és átadta Julianának a vörös szövetet. – Megmondom a varrólányoknak, hogy azonnal lássanak hozzá. – Ma estére készüljenek el vele! – utasította Juliana. – Lord Raymond rongyokban jár. Amíg be nem hozta a ládáját az enyém mellé, nem is gondoltam volna... – Nem is gondolta volna, hogy Raymond kopott öltözéke nem férfiúi hanyagságnak köszönhető. Elképedve tudta meg, hogy az az egyetlen ruhája van csak, amit visel. – Igen, ez valóban szégyen. – Fayette sötét pillantást vetett a jól öltözött Geoffroira és Isabelre, akik fejüket összedugva a tűz mellett üldögéltek. – Olyanok, mint a romlott hús. Juliana nem válaszolt. Mit is mondhatott volna? Nem helyeselhetett egy ilyen kritikát, de Fayette-et sem akarta rendreutasítani. Csuklója egy mozdulatával szétterítette a vastag szövetet az asztalon, és csak akkor nézett fel, amikor Fayette azt suttogta: – Az Úr legyen veled, úrnőm! – azzal elsietett. Isabel állt az asztal mellett, és keserű kedvességgel, amitől a tej is azonnal megaludt volna, megkérdezte: 207 A Király Parancsa

– Magadban beszélsz, drágám? – Válaszra nem is várva leült a magas székre, amit szobalánya neki készített oda. – Nagyon érdekes dolgokat hallottam veled kapcsolatban. Juliana megcsattogtatta az ollót, és nézte, ahogy a pengék villognak a napfényben. A köpeny nyakban megköthető szalaggal záródjon vagy készítsen neki gallért, ami sokkal elegánsabb? Ha galléros lenne, varrhatna hozzá egy csuklyát, de amennyire tudta, Raymond szívesebben nyomott egy kalapot a fejébe, mielőtt elhagyta a kastélyt. Vagy hajadonfővel járkált a szabadban. Elkomorodott. Bár többször megszidta ezért, szinte mindig elfelejtette, és ma délután is úgy szaladt utána a kalapjával. – Érthető, ha komor arcot vágsz. – Isabel bosszankodott, amiért Juliana nem törődött vele, és hangja már élesebb volt. – Hallottam a három évvel ezelőtti kalandod teljes történetét. A zsinóros megkötő a legegyszerűbb, döntött Juliana, és minden bizonnyal Raymond is ezt választaná. Igen, zsinóros megkötő lesz. Próbálva elhatárolni magát Isabel burkolt kegyetlenségétől, így válaszolt: – Senki nem ismeri a teljes történetet. – Ahhoz pontosan elegendő, hogy elítéljelek, és még ha minden szót tagadnál is – Isabel felvonta egyik szemöldökét, Julianának azonban esze ágában sem volt magyarázkodni –, még mindig ott van a hírneved. – Az én... – Ami ugyebár csúnyán bemocskolódott. – Nem vesztegetted az időt. – Juliana kifeszítette a szövetet és széttárt ujjaival nagyjából megmérte. – Kivel beszéltél? Isabel nagyvonalúan legyintett. – Mindenkivel. – Nem hiszem, hogy mindenkinek olyan rossz ízlése legyen, hogy szóba áll veled. – Az ilyen csípős nyelv visszatetsző egy fiatal nő esetében. – Isabel a fény felé fordította Juliana arcát. – Bár nem is vagy már olyan fiatal, igaz? – Bizony, folyamatosan öregszem – felelte Juliana szárazon. – Miért nem mondod meg, mit akarsz, hogy aztán elküldhesselek a világ végére, hogy ott leugorj? Isabel ciccegett, de nem sértődött meg. 208 A Király Parancsa

– Menjek a világ végére és ott ugorjak le. Milyen vicces! Éles nyelved van, drágám! Biztosan jól boldogulnál az udvarnál. Szinte sajnálom, hogy Raymond nem tarthat meg. – Aha, szóval témánál vagyunk! – Juliana igyekezett olyan mesterkélt, vagy legalábbis olyan szenvedélytelen lenni, mint Isabel. – Miért ne tarthatna meg Raymond engem? Gyors álarcváltás, és Isabel maga volt a sajnálkozó, részvétteljes anyós, aki kénytelen rossz hírt közölni menyével. – Már elmondtuk neked. Raymond egy nagy család egyetlen örököse. Nem lehet ilyen felesége, mint te. Bármilyen gondosan rejtegeted, és Raymond bármilyen határozottan próbálja elfojtani, a pletykák maguk alá temetnek. Raymondnak meg kell szabadulnia tőled, különben ő is veled együtt bukik. – Sírós hangon folytatta. – Te is tudod, Raymond milyen becsületes. Ragaszkodna hozzá, hogy veled együtt kerüljön a süllyesztőbe. Élete hátralévő részét ezen az isten háta mögötti helyen élné le. A király tanácsadó nélkül maradna, és ennek a királyság inná meg a levét. – És mindezt az én kis jelentéktelen személyem miatt – fejezte be Juliana. Gyanakodva szemlélte a mosolyt Isabel pirosra festett szája sarkában. – Nem hiszel nekem. – Dehogynem! Mindez, amit elképzeltél, megtörténhet. Én azonban nem akartam feleségül menni a te Raymondodhoz. – Juliana beállította az ollót, és vágni kezdte a szövetet a vetülékszál mentén. – Miért kellene, hogy érdekeljen, mi történik vele? Isabel mutatóujja görbe körmével megkocogtatta az asztalt. – Nézd meg, mit csinálsz! Juliana a vörös anyagra pillantott, ami olyan jelentőségteljes volt Isabel számára. – Vágok. – De mit vágsz? – kérdezte Isabel türelmedenül. Juliana még mindig nem értette. – Egy köpenynek való anyagot. Isabel ráhajolt az asztalra. – És kinek? – Raymondnak. – Milyen ruha lesz ez? 209 A Király Parancsa

Juliana fejében világosság gyúlt, és az olló folytatta útját. – Hétköznapi viselet. Isabel diadalmasan felvetette bonyolult frizurával ékesített fejét. – Teljesen egyértelmű ennek a jelentősége. Juliana szándékosan ostobának tettette magát. – Azért vagy bosszús, mert szerinted nem lenne szabad hagynom, hogy Raymond dolgozzon? – Nem, dehogy! – Isabel rácsapott az anyagra közvetlenül az olló előtt, és Juliana keze megállt. – Azért készítesz ruhákat Raymondnak, mert gyengéd érzelmeket táplálsz iránta! Juliana a vékony, arisztokratikus ujjakra meredt. Isabel megvetően folytatta. – Ez pontosan az a visszataszító, mindent felemésztő érzelem, amiről Eleanor királyné trubadúrjai szoktak énekelni. Akkor még nem gondoltam erre, amikor azt a szép ruhát ajándékoztad neki... és az tényleg szép volt, drágám. Ha valaha el szeretnél helyezkedni az udvarnál, örömmel beajánlak őfelségének, a királynénak, mint varrónőt. – Nagyon köszönöm – mondta Juliana gúnyosan. – Hol is tartottam? – Isabel a homlokára tapasztotta a tenyerét és erősen gondolkodott. – Ja, igen! A ruhák! Nos, azt megértettem, hogy esküvői ruhát varrsz Raymondnak, de ezek a hétköznapi darabok elárulnak. Julianának most már nem kellett színlelnie az értetlenséget. – Drágám, Raymond udvari ruháit én magam tartottam kitűnő állapotban, mert mi haszna ugyebár egy fiúgyermeknek, ha nincs a családja hasznára? És ha nem testesíti meg a gazdagságot és hatalmat, hogyan szerezzen további gazdagságot és hatalmat? Tudod, ez része a képnek. Juliana tudta, és felkavarodott tőle a gyomra. – Azt hiszed, azért varrtam szép ruhát Raymondnak, hogy elmehessen az udvarhoz, és újabb adományokat szerezhessen Henrik királytól. Azonban szerinted a hétköznapi ruha arra szolgál... – Arra szolgál, hogy melegen tartsa. – Isabel mindkét kezével az asztalra támaszkodott és üresen mosolygott. – Ez kiderül a szövet vastagságából és a bő szabásból. 210 A Király Parancsa

– Talán csak azt akarom elkerülni, hogy megbetegedjen és meghaljon, megfosztva engem a magasabbra kapaszkodás lehetőségétől. Isabel képtelen volt felfogni bármi az övétől eltérő nézetet. – Lehetséges, de közöttetek él a szenvedély, mind az ágyban, mind a nézeteltérésekben. – Azt úgy hívják: vágy. – Ó, szóval a vágy miatt bámulod, amikor azt hiszed, hogy nem látja? A vágy miatt pirulsz el, amikor felpillant és elkapja a tekinteted? A vágy miatt dúdolsz szövés közben, és a vágy miatt rohansz utána a kalappal, amikor kimegy a hidegbe. Juliana ekkor valami különös vágyat érzett, ami eddig nem tudatosult benne. A mellkasában fészkelt, és nem hasonlított arra, amit Raymond ébresztett benne. – Igen, ez a vágy – ismételte. – Nem akarok elveszíteni egy ilyen tehetséges szeretőt. – A tetteid mélyebb érzelmekről árulkodnak. A mellkasod nem fáj tőle? Juliana keze bűntudatos vallomásként a mellkasához rebbent, és azt motyogta: Vágy. Azonban a szíve volt, ami fájt. – Szerelmes vagy belé. Valld be! A vörös szövet, amit megvilágított a napsugár egy keskeny csíkja, égette Juliana szemét. Isabel szétterpesztett ujjú keze úgy világított a szöveten, mint egy fehér pók. Az olló csábítóan villogott, és Juliana engedett a csábításnak. Bizonytalanul elnevette magát, és vágni kezdte az anyagot, üldözve Isabel kezét, míg az asszony fájdalmasan fel nem sikoltott. – Megvágtál! – Igen, valóban. – Miközben Isabel Geoffroihoz rohant, Juliana elfordult az asztaltól és kitámolygott a teremből. Kint megállt a pihenőteraszon, mélyet szippantott a friss, hideg levegőből, és végignézett kastélya udvarán. Tekintete úgy találta meg Raymondot, mint mágnes a vasat. A férfi az ő lova mellett állt és türelmesen magyarázta a fiatal Denysnek a lovaglás tudományát. Barna köpenye rongyos állaga semmit sem vont le férfias szépségéből, és bár nevetett, a szél másfelé vitte a hangot. Erős volt, bátor, kedves és okos, és túlságosan hűséges. Juliana a mellére 211 A Király Parancsa

szorította a kezét. A fájdalom most úgy égett bent, mint az el nem sírt könnyek. – Szerelmes vagyok belé, de mindent megteszek, hogy meggyűlöljön.


14. fejezet Juliana a tökéletes asszony mintaképe volt egész este. Hangját nem emelte fel, nem nevetett hangosan. Gondosan ügyelt rá, hogy Denys, a fiatal fegyverhordozó elegendő ételt kapjon, szalmazsákon aludjon, és takarója is legyen. Méltóságteljesen mozgott, türelmesen bánt a szolgákkal, és eltekintett annak kihangsúlyozásától, milyen csodálatos vacsorát főzött a szakácsnő a hevenyészett tűzhelyen az alagsorbéli konyhában. Az egész kastély aggódott érte. Vajon hová lett az élénksége? Raymond a térdére könyökölve figyelte Julianát, aki egymás után kiemelte a fáklyákat a tartóból, és átadta Layamonnak eloltásra. – Tényleg ennyire rosszulesett neki, hogy neked adtam a Bartonhale-kastélyt? – motyogta. – Én figyelmeztettelek – mondta Keir. – Te végignézel a tájon, és azt a helyet látod, ahol gyökeret akarsz ereszteni, ő végignéz a tájon, és az otthonát látja. Raymond Keirre sandított. A máskor rezzenéstelen arcú barátja most a homlokát ráncolta – ami egyértelmű jele volt a nyugtalanságnak. – Megpróbálom meggyőzni, hogy az én meggondolatlanságom miatt történt az egész – mondta Raymond. – Az jó lesz – vágta rá Keir. Felállt és kinyújtóztatta tagjait. – Neked lehetőséged van a kiengesztelésére, nekem viszont nincs, ezért szeretném, ha az úrnő haragszik, rád haragudjon. Raymond elégedetten kuncogott. – Egy kicsit szerelmes vagy belé, igaz? Keir egyenesen Raymond szemébe nézett. – Miért, talán nem így vagyunk vele mindannyian? Arcán félmosollyal távozott. – Ó, igen – suttogta Raymond. – így vagyunk vele mindannyian. Örült ennek az egy nő iránt táplált édes érzésnek. Egyszer régen meglátta, elrabolta, aztán rájött, hogy az ő szívét rabolták el. Akkor nem örült neki, nem örült a gyengédségnek, amit a nő ébresztett benne. Úgy tekintett rá, mint szörnyű gyávasága újabb bizonyítékára, de most már 213 A Király Parancsa

nem volt biztos benne... nem csupán arról van szó, hogy a rokonlelkek felismerik egymást? A szolgák egymás után elhelyezkedtek a gyékényen vagy szalmazsákokon, becsavarták magukat takaróikba és behunyták a szemüket. A szokásos esti viccelődés elmaradt; boldogtalan úrnőjük kedve mindnyájukra rányomta bélyegét. Ahelyett, hogy visszavonult volna a szobájukba, Juliana odahúzott egy padot a tűzhöz és leült. A hátát fordította Raymond felé – ebben biztos volt. A férfi, ha mérges, ordít és üvölt. A nő hallgatásba menekül, míg a férfi, mint egy megvert kutya, odamegy hozzá és megbocsátásért könyörög. Raymond felállt, megbizonyosodott róla, hogy behúzta a farkát, mint egy kutya, és elindult, hogy kiengesztelje Julianát a barátja iránt. Ha nem sikerül... nos, akkor becsábítja az ágyba, és szerelemmel megvesztegeti. Elmosolyodott teste azonnali reakcióján. Mindenképpen megvesztegeti. Odasétált Julianához és a vállára tette a kezét. – Gyere lefeküdni! Juliana megrántotta a vállát, próbálva lerázni magáról Raymond kezét. – Nem vagyok álmos. Raymond szemügyre vette. Valóban nem volt álmos a hangja. Viszont nem volt a hangja sem mérges, sem sértődött, sem semmilyen, amire számított. Juliana hangjában rémület bujkált. Rémület. Talán attól fél, hogy megveri a konyhai jelenet miatt? Keir miatt? Ahogy ott kucorgott a tűz mellett, bekötött kezét babusgatva, úgy nézte a parazsat, mintha abban bízna, hogy megszólal, ha elég sokáig nézi. Raymond cipője orrával odébbtolta a tűz körül fekvő alakokat, és azok engedelmesen elhúzódtak. Leült a pad túlsó végére, amilyen messze csak lehetett. – Én sem vagyok álmos. – Kezét a tűz fölé tartotta, és megjegyezte: – Ez az első együtt töltött éjszakánkra emlékeztet. – Két holdtöltével ezelőtt volt. Milyen sok minden megváltozott azóta! – Hangja merengő volt. – És sok minden ugyanolyan maradt. Raymond látta, amint megdörzsöli a sebhelyet az arcán, és azt hitte, érti a gondolatait. Az ő eszközei a szavak voltak, és most egy mesterember gondosságával válogatta meg őket. – Azt hitted, hogy rád fogom erőltetni az akaratomat. 214 A Király Parancsa

Juliana összerezzent és belenézett Raymond szemébe. A kétségbeesés, amire számított, valamint szégyenkezés és félelem tükröződött a tekintetében. Raymond közelebb húzódott, felemelte a karját, hogy átölelje a vállát, de Juliana felkiáltott. – Ne érj hozzám! – Végignézett a körülöttük heverő alakokon, és lehalkította a hangját, de így is sütött belőle az indulat. – Nem akarhatsz megérinteni! Micsoda állítás! Hiszen szenved, ha nem érintheti meg. Izzadt és démonokkal harcolt, miközben arra várt, hogy megérinthesse. Éjszakánként a szerelem táncában való egyesülés sem hozott enyhülést. Csupán egyre jobban tudatosult benne növekvő birtoklási vágya és az, hogy milyen csodálatosan táncol a nő az ő zenéjére. Óvatosan azt mondta: – Szeretlek megérinteni. – Nem. – Juliana megrázta a fejét. A rézvörös fürtök csak úgy repkedtek a válla körül, és úgy tűnt, nem bírja abbahagyni. – Nem szeretnél, ha tudnád. Raymond nagyot, megértőt sóhajtott. Tehát – ez az egész nem a nap eseményeiről szól. Megragadta a pad szélét, és úgy határozott, próbára teszi a nőt. – Szeretnék bocsánatot kérni Keir miatt. Juliana lázas tekintete megtalálta az övét. – Keir? – A lovagom. A te új várnagyod. – Ja! – Juliana legyintett. – Keir. Miért tereled el a figyelmemet? Most nem erről van szó. Be kell vallanom neked valamit. Raymond kisöpört egy hajtincset Juliana arcából, bizonyítva ezzel, hogy ő meg akarja érinteni, és amikor hátradőlt, Juliana úgy nézett rá, mintha halott lenne számára. – Drága úrnőm, ne kínozd magad! – mondta, képtelen lévén megfelelő szavakat találni. Juliana a szíve fölé szorította a kezét, feje lehanyatlott. Olyan volt, mintha valami belső hangra hallgatna. Bármi ölte ki életéből a reményt és arcáról az örömöt, olyan szörnyűséges volt – legalábbis ő így hitte –, hogy Raymond soha többé nem fog vágyakozni utána, ha megtudja. És valamilyen okból úgy döntött, hogy most kell megtudnia. Raymond 215 A Király Parancsa

nem tétovázott. Hangja rekedt volt a füsttől, de együttérzés csendült ki belőle. – A titkok nagy terhet jelentenek a léleknek. Oszd meg velem, és segítek cipelni a terhet! Juliana torkából furcsa hang szakadt ki, félig nyögés, félig zokogás. – Senki nem akar egy olyan nőt, mint én – mondta. – Egy olyan férfi, mint te, biztosan nem. Te a király rokona vagy, nemesi cím és vagyon várományosa. – Aha! – Raymond kiengedte a tüdejében rekedt levegőt. – Szóval beszéltél a szüleimmel. – Anyáddal, Isabellel. Szörnyű asszony. – Enyhén szólva! – Azonban tökéletesen tisztában van a dolgokkal. – Például azzal, hogyan kellene élnem az életemet? – Juliana döbbent arckifejezése láttán Raymond mosolyt erőltetett az arcára. – Isabel semmivel sincs tisztában. – Ő tudja azt, amit te nem. Raymond nagy levegőt vett, és kihasználta az adódó alkalmat. – Azt, hogy megerőszakoltak? Szörnyű volt látni a gyötrelmét, és Raymond képtelen volt tovább visszafogni magát. Magához rántotta Julianát, és olyan szorosan ölelte, hogy abból az ölelésből nem volt menekvés. – Látod? – súgta a fülébe. – Tudtam róla, mégsem számított. Juliana úgy próbált kiszabadulni Raymond karjából, mintha nem a védelem, hanem a kínzás eszköze lenne. – Nem tudsz te semmit! Fejek emelkedtek fel a padlóról, de Raymond egy intéssel lenyugtatta őket. – Mondj el mindent! – Te is kérdezősködtél. – Juliana összehúzta magán a vállkendőt. – Pontosan úgy, mint az anyád. Raymond összeszorította a fogát és nem válaszolt. Az asszony vádló tekintete megrebbent, majd lesütötte a szemét. – Nem, te sosem kérdezősködnél. Kitől tudod? – Tőled. Juliana pillantása visszaugrott. – Nem. Az nem... talán beszéltem álmomban? 216 A Király Parancsa

– Annyit sosem alszunk, hogy elég időd legyen beszélni – mondta Raymond és megfogta a nő kezét. Simogatni kezdte a durva bütyköket és a közöttük lévő mélyedéseket. – Te ejtegettél el morzsákat, kedvesem, amiket csak össze kellett szednem. Először azt hittem, hogy valami nem megfelelő származású szeretőt vittél az ágyadba, és lebuktál. De aztán azt gondoltam, egy nyugodt, félelem nélkül élő nő képes lenne úgy megütni valakit, ahogyan megütötted Felixet? – Te is megtanítottad Margeryt ütni – motyogta Juliana. – Megtanítottam. A nők olyan finomak, hogy meg kell tanítani őket ütni. – Raymond megszorította Juliana csuklóját. – Téged ki tanított meg? – Senki. – Pontosan erről van szó. Senki. Tehát valami kellemetlen élmény tanított meg rá. Amikor Sir Joseph pimaszul gúnyolódott veled, és próbált megfélemlíteni, és azt várta, hogy meghunyászkodj, teljesen nyilvánvalóvá vált. – Sir Joseph – ismételte Juliana undorral a nevet. – Sir Joseph miatt jöttél rá. – Egyáltalán nem Sir Joseph volt. – Raymond összemarkolt egy csillogó, vörös tincset. – Ez árulta el. Juliana megdermedt. – Valaki levágta, igaz? – A tűz fénye hamis színt festett Juliana sápadt, nyúzott arcára. – Sir Joseph volt? – kérdezte Raymond, bár tudta, hogy nem. – Nem. – Szája formálta a szót, de hang nem jött ki a torkán. Raymond ekkor már tudta a választ. – Apád tette. Azért vágta le a hajad, hogy az egész világ lássa szégyenedet. Juliana szemét elfutották a könnyek és végigfolytak az arcán. Szenvedése néma volt és szívfacsaró. Suttogása belehasított az alvók szuszogásába, a tűz vidám ropogásába. – De nem erőszakoltak meg. Raymond meglepetten nézett rá. Juliana álla már nem remegett, keze olyan erősen szorította Raymondét, hogy ujjai megreccsentek. – Keményen ellenálltam, és sikerült megúsznom a dolgot, de az igazság nem számított. Csak az számított, ami az igazságnak tűnt. 217 A Király Parancsa

Apám nem volt hajlandó meghallgatni. Újra és újra elmondtam neki, de azt válaszolta, nem hisz nekem. Azt mondta, az egész az én hibám. Az én hibám, hogy mindenki meg akar kapni, mert csinosan öltözöm, és mosolygok a férfiakra. Azt mondta, az én hibám, hogy megsérültem, és közölte velem, hogy férjhez kell mennem... szóval férjhez kell mennem. – Felixhez? Juliana bosszúsan fordult Raymond felé. – Igen, Felixhez. Te tudsz mindent? – Nem mindent. Távolról sem eleget, és ezt is túl későn tudtam meg. Ha elmondtad volna, amíg még itt van... engedd, hogy megöljem! – Nem! – Juliana sápadt arcán rémület tükröződött. – Annyit nem ér, hogy az ember utána gyónni menjen! Máskor Raymond biztosan jót nevetett volna Juliana találó értékelésén. – Ez olyan bűn lenne, ami nem fogja nyomni a lelkemet. – Ennyi erővel Sir Joseph botját is hibáztathatnám, amikor Sir Joseph megüt vele. – Szóval szerinted Felix csak egy eszköz valami nagyobb hatalom kezében? – Apám azt akarta, hogy menjek feleségül Felixhez, de én nemet mondtam. – Apád... – mondta Raymond elgondolkodva, és már a hangsúlyából kiderült, mélyen elítéli az elhunytat. – Erőszakkal kényszeríthetett volna. Bezárhatott és verhetett volna, amíg bele nem egyezem, de akkor neki kellett volna nevelnie a gyermekeimet. A szolgák boldogtalanok lettek volna, elégették volna a vacsoráját, hagyták volna kialudni a tüzet, és az egész életét pokollá tették volna. És én is haragudtam volna rá. Ez kényelmetlen lett volna, és ő olyan ember volt, aki szerette a kényelmet. Könnyebb lett volna, ha... – Előre-hátra hintáztatta magát, és közben mindkét kezét a hasára szorította, mintha fájna. – Néha úgy éreztem, hogy apám összejátszik... – Nagy levegőt vett, próbálva visszatartani a könnyeit. – Apa azt mondta, visszanyerheti a jó hírét, ha férjhez megyek. – Apád a jó hírét? – kérdezte Raymond gúnyosan, és arra gondolt, micsoda ostobaság, hogy szeretne megverni egy halott embert. Itt volt a fájdalom, amit Raymond látott. Nem egy nemi erőszak tette tönkre Julianát és nem is az őt ért bántalmazás. Az apja árulása volt, 218 A Király Parancsa

ami ennyire fájt, és egy talán még nagyobb árulás a gyanúja. Tudta, hogy apja hozzá akarja adni Felixhez. Tudta, az apjának meggyőződése, hogy erőszak áldozata volt, és apja megvetése, ami ennek következménye volt, súlyos sebeket ejtett a lelkén. De vajon az apja tervelte ki az elrablását? Az apja bátorította Felixet, hogy erőszakolja meg, így kényszerítve házasságra? Ennyire nem törődött Juliana szenvedésével és fájdalmával, csak hogy elérje, amit akar? Sunyi, alattomos módszernek tűnt egyetlen lánya férjhez kényszerítésére, de Raymond eddig nem sok jót hallott Juliana apjáról. – Igen, az ő jó hírét! – mondta Juliana dühösen, majd az indulat el is szállt belőle. – Amikor nem voltam hajlandó hozzámenni Felixhez, a tőrével lenyiszálta a hajamat, hogy ahányszor meglát, mindig eszébe jusson a szégyenem. Raymond rosszat sejtett, mivel sokkal többet értett, mint amennyit mutatott. Neki is el kellett szenvednie az egyik legnagyobb megaláztatást, amit csak ember elszenvedhet, és rájött, túl erős a túlélési ösztöne. Megtagadta vallását, neveltetését, elveit. A nő vallomása folytán erős késztetést érzett, hogy megossza vele saját titkát, de képtelen volt rá. Az ő bűne annyival nagyobb volt a nőénél, hogy attól félt, végül megutálná érte – azt pedig nem viselte volna el. Lelkiismerete elhallgattatására haját hátratűzte a füle mögé, és a tűz felé fordította a fejét. Amikor Juliana ránézett csillogó fülbevalójára, megkérdezte: – Sosem tűnődtél el, vajon miért viselem ezt? Juliana felemelte a kezét és lassú, bágyadt mozdulattal megérintette a vert arany karikát. – Egyike volt gazdám hóbortjainak, hogy minden rabszolgájával ilyen nagy karikát viseltetett. Ezzel jelölt meg minket. – Milyen nagy! Nem fájt, amikor beletették? – A rabszolgaság minden jele fájdalmas, és én mindet magamon viselem. Ez a büntetésem. – Ujja hegyével végigsimított Juliana csillogó hajtincsei végén. – Amint látod, apád nem ismerte a szégyent. Mi ismerjük. Juliana megérintette a haját, mintha meg akarna bizonyosodni, hogy tényleg megnőtt azóta, és Raymond elégedetten nyugtázta, hogy sikerült egy újabb szemet alkotnia a láncban, ami összefűzi őket. A kezük összeért, és Juliana megadta magát. 219 A Király Parancsa

– Apa ismét meghívta Felixet a kastélyba azután, hogy megtámadott. – Te miért hagyod, hogy továbbra is idejárjon? – Felix sosem fogta fel, milyen förtelmesen viselkedett. Nekem pedig – egy pillanatig tétovázott – kételyeim támadtak. Azon tűnődtem, tényleg az én hibám volt-e, hogy elrabolt. Mi van akkor, ha akaratomon kívül tényleg én izgattam fel? Úgy erőltették lelkébe a bűntudatot, mint az ő fülébe az aranykarikát. – Nem tetted! – mondta élesen. – Ne is gondolj ilyesmire! És soha többé nem kell látnod. – Lenézett az öklére. – Szerintem Felix tisztában van vele, hogy itt már nem látják szívesen. – Nem tudom, miféle indulat volt, amitől átalakultál. Nem is érdekel. Egyszerűen köszönöm neked, hogy eltávolítottad az életemből. Hangja elfulladt, és mintha félelem is kiérződött volna belőle, de kék szeméből sütött a hála. Raymond rájött, Juliana tudja, hogy megverte Felixet. – Nem volt nehéz ráijeszteni arra a kis féregre. Juliana arca felderült. – Tényleg azért verted meg, hogy ráijessz? – Persze. – Ennek nagyon örülök, mert apám kényszerített rá, hogy kiszolgáljam, mintha a cselédje volnék. Büntetni akart a bűnömmel. Az én bűnömmel. – Elkomorult az arca. – A saját apám nem hitt nekem. – Én hiszek. – Juliana úgy meredt Raymondra, mintha nem értené, amit hallott. – Én hiszek neked. – Nem hihetsz nekem! – kiáltott fel keserűen. – Én csak egy nő vagyok, egyike Éva leszármazottainak. A férfiak nem tudják, mit akarnak, amikor a közelemben vannak. A férfiak nem felelősek a tetteikért, mert kísértésbe ejtem őket. – Ezt már én is hallottam. Ez azonban nem más, mint azoknak a férfiaknak az önigazolása, akik túl gyengék, hogy önuralmat gyakoroljanak. – Raymond megveregette a saját vállát. – Elfelejted, hogy én kaptam az ütést attól a fadarabtól. Juliana nevetése éles volt és hisztérikus. – Akkor nem voltam olyan okos, amikor... amikor az az ostoba féreg elrabolt. Küzdöttem ellene, ő pedig egyre azt mondogatta: „Ennek nem így kellene történnie!" Addig vert, amíg el nem veszítettem az 220 A Király Parancsa

eszméletemet. Amikor magamhoz tértem, egyedül voltam, és elmenekültem. – Mutatóujját Raymondra szegezte, mintha a férfi vitatkozott volna vele. – De nem erőszakolt meg, amíg ájultan feküdtem. A harag, amit Raymond Juliana apja iránt érzett, nem enyhült, csak összekeveredett a Felix iránt érzettel. – Talán ezt állították, és ezzel próbáltak meg rávenni, hogy hozzámenj? Juliana megkerülte a választ. – Amikor egy férfi magáévá tesz egy nőt, nyomokat hagy, bizonyítékot, aminek láttán a nő számolni kezdi a napokat a következő havibajáig. Nem volt semmiféle jel. Nem erőszakolt meg, és én örültem. Tudom, hogy ostobaság volt tőlem, mert nem számított. Sárba tiportak, úgy bántak velem, mintha a könnyeim és a fájdalmam egyáltalán nem számítana. Azt azonban nem akartam, hogy úgy használjon, mint egy vödröt, amibe ürít. – Nekem nem számítana. Csak az számít, hogy megsérültél, és boldogtalan voltál. Az számít, hogy elveszítetted a bizalmat azokban, akiknek meg kellene védenie. – Sir Joseph nem hitt nekem, amikor azt bizonygattam, hogy Felix nem erőszakolt meg. Csak azt hajtogatta, örüljek, hogy túléltem. – Sir Joseph nagyon sok mindenért felelős – mondta Raymond komoran. Szeretett volna kiabálni, a mellét verni, és haragja egyre fokozódott. Most azonban nem tehetett mást, mint megnyugtatni Juliana háborgó lelkét. – Sir Joseph azonban nem számít. A feleségem vagy, és megtestesíted minden álmomat. Nem tehetsz olyat, amivel el tudsz üldözni. Ha megerőszakoltak volna, akkor sem hagynálak el. Julianának eszébe jutott küldetése. – Muszáj elhagynod. A király... – A király nagyon jól boldogul nélkülem. – A királyné... – Majd eljön, és meglátogat, ha látni akar. – Anglia... – Az sem érdekel, ha elnyeli a tenger. Amíg mellettem vagy, semmi sem érdekel. – Odahajolt Julianához és gyengéden megcsókolta. – Nem teheted... Újabb csók, lágy, mint a tavaszi szellő. 221 A Király Parancsa

– Nincs értelme... Raymond a nyelvét is bevetette. Juliana ép kezével eltolta magától. – Nem jellemző rád, hogy nem állsz le vitatkozni velem. Majdnem olyan volt, mint máskor; türelmetlen, gyors és humoros. Raymond megkönnyebbült sóhaja néma volt, de annál őszintébb. Nevetett és Juliana kezét az ajkához emelte. Fogait végigfuttatta a bütykökön, és azt mondta: – Gyere velem! Lássuk, sikerül-e beléd fojtanom a vitatkozási kedvet! – Ezzel semmit sem oldasz meg! – figyelmeztette Juliana, de hagyta, hogy Raymond felrángassa a padról. Odavezette a lakószobájukhoz, amelyet csak egy gyertya világított meg, és betaszította az ajtón. – Maradj itt! – mondta. A kis szobában uralkodó csend csodálatos volt, és Juliana várakozás közben átölelte magát. Nem sikerült elüldöznie Raymondot, és bármennyire is próbálta, képtelen volt emiatt sajnálatot érezni. Tehát Raymond tudott a dologról, és nem ítélte el miatta. Feleségül vette, és tisztelettel bánt vele. Nagyon furcsán érezte magát, mint egy kisgyerek, nem volt benne sem bűntudat, sem keserűség. Alig várta, hogy ismét lássa szerelme arcát. Szerelme. Behunyt szemmel ízlelgette a gondolatot. A fájdalmas hely a mellkasában átalakult, a feszülés enyhült. Képes volt mély levegőt venni, felszabadultan, hangosan nevetni. Lábujjhegyre emelkedett, és úgy suhant végig a padlót borító gyékényen, mint egy rózsás arcú angyal. Por szállt a lába alól, és elhatározta, másnap reggel kihirdeti a kastély nagytakarítását. Holnap kisöpri a régit, és minden tiszta és új lesz. Rávetette magát az ágyra, és szándékosan összetúrta a takarókat, úgy élvezve a rendetlenkedést, mint egy gyermek. – Micsoda látvány! – jegyezte meg Raymond vigyorogva. – Mi van nálad? – kérdezte Juliana rosszat sejtve. A férfi köpenye alól két hóval megrakott vödröt húzott elő. Juliana eufóriája kihunyt – legalábbis majdnem teljesen. Határozottan feltartotta a kezét. – Nem! 222 A Király Parancsa

A férfi még szélesebben vigyorgott. Ledobta köpenyét és kabátját, fogott egy vászontörülközőt és leterítette az ágyra. – Bízz bennem! – Bízzak benned? – Juliana gyanakodva szemlélte a férfit, aki úgy flörtölt vele, mint egy ifjú egy szolgálólánnyal. – Miért, hiszen bízol bennem, vagy talán nem? Juliana igyekezett felvértezni magát az igézet ellen, és kimérten válaszolt. – Csak annyira, mint bármelyik másik férfiban. – Kezdetnek nem rossz. – Raymond közelebb lépett, és elkezdte gyors mozdulatokkal vetkőztetni Julianát, mint anya a gyermekét. Nem engedett a tiltakozásnak, és amikor Juliana ellenkezett, tréfásan rácsapott a fenekére. – A kutyáimban azonban jobban bízom. – Micsoda csípős nyelved van! – jegyezte meg a férfi. – Megpróbálsz elüldözni, amikor csak a legjobbat akarom neked! – Persze, egy olyan hófürdőt tervezel, igaz? – Juliana visszatartotta a lélegzetét, várva a férfi tiltakozását. Hiába várta. – Nem vagyok rá hajlandó – suttogta, de láthatóan nem győzte meg a férfit. Sőt, még magát sem győzte meg ezzel az elhaló tiltakozással, mert még abban sem volt biztos, hogy tényleg tiltakozik-e. Raymond annyira élvezte! Valósággal istenítette a havat, fürdött benne, és úgy nézett ki az egész, mint valami játék. A hófürdő valamiképpen jelképes jelentőségűnek tűnt: egyfajta keresztelő a lelkének. Felállt, kihúzta magát, karját oldalához szorította. – Megkapod az engedélyemet – mondta nagyvonalúan. Raymond ezt magától értetődőnek vette. Miközben vetkőztette, megjegyezte: – Tetszeni fog! – Juliana rövid köpenye elrepült a sarokba, cipői koppanva követték. – A hófürdő olyan szokás, amit az őseim hoztak északról. Megtisztítja a testet és a lelket. – Juliana ruháját rácsavarta az ágy egyik oszlopára, harisnyáját feldobta a levegőbe, és fentragadt az egyik gerendán, ahonnan bizarr dekorációként csüngött le. Az alsóing bekerült a takaró alá. – Reggelre – mondta, majd ő is levetkőzött, és Juliana egy pillanat alatt megfeledkezett a hidegről. A férfi barna, izmos testének látványa felkészítette a melegségre. 223 A Király Parancsa

Raymond ekkor odavezette a két vödörhöz, és belemerítette a kezét a puha hóba. Julianában hirtelen kétségek támadtak és felkiáltott. – Raymond! – Bízz bennem! – mondta a férfi. Az utolsó szavai is ezek lesznek, gondolta Juliana, aztán már nem gondolkodott. A hideg, amit érzett, olyan iszonyatos volt, hogy felsikoltott. A férfi havat pakolt a vállára. Juliana ökölbe szorította a kezét és felé sújtott, de csak a levegőt érte. A lendület azonban majdnem körbefordította. Raymond ledörzsölte a hátát. Az asszony megpróbált elmenekülni, de a férfi elkapta a csuklóját, megfordította, és a következő pillanatban már a melle is megismerkedett egy maroknyi hóval. Julianának elakadt a lélegzete, még sikoltani sem tudott. A férfi lemosta mindkét karját és közben beszélt, de Juliana nem hallotta, mit mond. Olyan volt, mintha ledörzsölte volna róla a bőrt, és csupasz idegvégződések borítanák a testét. A férfi letérdelt elé. Juliana bele akart rúgni. Ám képtelen volt megmozdítani a lábát. A férfi felállt, és vidáman megjegyezte: – Már majdnem kész vagyunk – és egy maroknyi puha hóval lemosta az arcát. Juliana megrúgta. – Au! – A kínzó kezek elengedték, és a férfi eltorzult arccal kétrét görnyedt. – Ha egy kicsivel gyorsabb vagy, soha nem lennének gyerekeink. – Nos, tessék! – Juliana markával merített egy jókora adag havat. – Engedd, hogy csillapítsam a fájdalmat! – A férfi félreugrott, de nem elég gyorsan. Ordítása megremegtette a falakat, miközben Juliana alaposan szétkente a havat. – Te gonosz kölyök! – A férfi csillogó szemmel nézett a menekülő Juliana után. – Azt hiszed, ezt megúszhatod? Juliana kitárta a karját. – Mit akarsz tenni? Havat dobsz rám? Raymond felvett egy törülközőt. – Nem. Megszárítalak. 224 A Király Parancsa

– Vajon miért érzem úgy, hogy ez fenyegetés? – tűnődött Juliana hangosan. Raymond vigyorgott és utána nyúlt. Juliana megkerülte az ágy sarkát. – Ugyan, Raymond! Hiszen megérdemelted! – Ahogyan te is megérdemled ezt! Juliana felsikoltott, amikor a férfi elkapta, és az ágyra hajította. Ráugrott, lovaglóülésben ráült, és elkezdte törölgetni. Lassan. Gondosan és nagy figyelemmel, azokra a testtájakra összpontosítva, amelyeket fontosnak tartott. Mire végzett, Juliana már nem fázott. Lángok nyaldosták – vagy talán a férfi nyelve? – Ezzel csak azt éred el, hogy túl sokat akarok – mondta. – Nem sok. – Mély hangja kellemesen simogatta Juhana fülét. – Megadok neked mindent, amit csak kívánsz, aztán még többet. Juliana keze a férfi hajában kalandozott; úgy fogta a fejét, mintha attól félne, elmenekül, pedig a férfinak esze ágában sem volt, ehelyett ő is simogatni kezdte a nő haját. – Szeretem a hajadat – mondta. – Szeretem a sűrűségét. Szeretem a hosszúságát. Juliana tekintete belekapcsolódott a férfiéba, aki régi sebeket próbált begyógyítani. A férfi a nő egyik hajtincsét az ajkához emelte. – Olyan színű, mint a réz, szinte él a gyertyafényben. Nézd! A nő hajfürtjeit szétterítette a mellkasán. Fekete haja összekeveredett a vörössel, és tényleg élt. Juliana élt. És tudta, akkor is szeretni fogja a férfit, amikor a haja már ősz lesz. A férfi lassan lehúzta maga mellé. – Melegíts meg! Melegíts meg a kezeddel! A kezével. Juliana óvatosan kiszabadította kezét a férfi hajából és végighúzta a karján. – Olyan jóképű vagy! – suttogta. Semmitmondó szavak a bensőjét égető érzelem kifejezésére. Valóban jóképű volt, de Juliana akkor is szerette volna, ha öregember vagy egy törpe az erdőből. Megadott neki mindent. Szerető volt és barát, társ és ellenfél, és elhatározta, hogy ezért hálából vakmerő lesz. Simogatta a karját, és az izmok játéka további felfedezésre késztette. A férfi félig leeresztett szempillái alól figyelte. Amikor Juliana tétovázott vagy nem tudta, hogyan folytassa, utánozni kezdte. 225 A Király Parancsa

Végigsimított a karján, és keze lesiklott a mellkasára. Ujjai körözni kezdtek a mellbimbói körül. – Megcsókollak ott. – Nyitott szájjal? – fakadt ki Juliana. – Igen. Ígérem. Az izgalom, amit akkor érzett, amikor először megpillantotta a férfit, sosem múlt el teljesen. Szavai, érintése csak fájdalmasan felerősítették. A férfi felemelkedett, és egyik mellbimbóját a szájába vette. Nyelve tovább izgatta a már amúgy is érzékeny bőrt. A nő megborzongott, és alsó ajkát rágcsálta. Testében egymást váltogatták a forró és hideg hullámok. A férfi lélegzete lágyan simogatta a bőrét. – Áruld el, mit szeretnél! – kérte. Ezt már korábban is tudni akarta, de Juliana tagadta, hogy bármit is szeretne. Most, az érzelmek zűrzavarában, egyáltalán nem válaszolt. A férfi keze megállt; szája már kényeztette. – Mondd meg, mit szeretnél, különben csak találgatni tudok. – Kérlek! – A nő túl sokáig várt erre. – Kérlek! – Olyan hosszú a lábad. – A férfi megsimogatta a tomporát, a combját. – Fond körém hosszú lábad! Szoríts erősen! Juliana engedelmeskedett, és ettől visszatért az öntudata. – Erre, szívem hölgye! Erre fordulj! A férfi megfogta Juliana bokáját, mélyen befészkelte magát ölelésébe, majd megfordult vele együtt az oldalára. Juliana zavartan próbált visszafordulni a hátára, de a férfi nem engedte. Gyengéd érintésekkel nekilátott felfedezni a nő testét. Juliana maga sem tudta, mit szeret, mit nem szeret, és mit akar. Nem törődött saját reakcióival, de a férfi annál inkább. – A könnyed érintést szereted? Vagy azt, ha a tenyeremmel dörzsöllek? Juliana felnyögött, amint a férfi tenyere élével masszírozni kezdte a csípőjét. – Kérlek, áruld el! Honnan tudhatom, ha nem mondod meg? Ingerkedése tele volt örvényekkel, amelyek sötétek voltak, mint a tenger egy holdtalan éjszakán, és az asszonynak fogalma sem volt, hogyan tájékozódjon. Csak szorította a férfi derekát, és a szemével könyörgött. 226 A Király Parancsa

– Ezt akarod? – A férfi ujjával megcsiklandozta a szőrt a lába között, majd becsúszott a nyílásba. Juliana torkából akaratlan nyögés szakadt fel, és alig látta a férfit a kettejük között remegő forró levegőtől. Teste ösztönösen mozdult a férfi felé, de ő tovább simogatta és sugdosott a fülébe. Juliana a férfiért nyúlt. Ám ő elkínzottan felnevetett, és megfogta a csuklóját. – Akarod, hogy beléd hatoljak? – Igen. – Juliana levegőt vett. – Most azonnal! – Úrnőm, ahogy parancsolod! Hangjának alázatosan kellett volna csengenie, erről azonban szó sem volt. Azonnal beléhatolt. Julianában a vágyon kívül ez több mindent is tudatosított. Egyes nőknek ez az aktus többet jelentett, mint kielégülést; érzelmeket jelentett. Ő is ilyen nő, és meg akart adni a férfinak mindent. Szeretni akarta, amíg eggyé nem válnak. Egyes férfiaknak ez az aktus többet jelentett, mint élvezetet; a birtoklást jelképezte. Raymond ilyen férfi volt. Olyan lenyűgözve bámulta, hogy Juliana hirtelen félelmet érzett. Vajon mit vár a férfi ettől a szeretkezéstől? Aztán a férfi mozogni kezdett, és a nő többé nem gondolkodott. Ők voltak egy forgó gömb mozdulatlan tengelye. Minden körülöttük összpontosult; minden körülöttük forgott. Annyira szédítő volt az érzés, hogy a nő vonaglott, zokogott, próbált szabadulni. A férfi szorosan fogta, bátorította, míg végül az asszony egy néma nyögéssel felért a csúcsra. Kirepült a semmibe, felolvadt, eggyé vált a férfival. – Soha nem foglak elhagyni – ígérte a férfi. – Ahogyan te sem engem. – Soha – suttogta a nő. A férfi diadalmasan felkönyökölt, tekintete összekapcsolódott a nőével, és magját a testébe lövellte.


15. fejezet Dühös rikoltás hallatszott a lakószobán kívül, és felébresztette Julianát a hajnal derengésében. – Bartonhale az enyém! Sir Joseph? A nagyteremben? Ebben az órában? Juliana pislogva megpróbálta összeszedni a gondolatait. – Nem küldheted el velem ezt a nagyra nőtt gyászhuszárt Bartonhale-be! Évek óta én vagyok a Bartonhale-kastély várnagya! Raymond kimért hangja csendült fel. – Keir ellenőrzi az elszámolást, és megkapod tőle a járandóságodat. – Azzal vádolsz, hogy elloptam a nyereséget? – rikácsolta Sir Joseph. – Egyáltalán nem. – Raymond hangja most már bosszús volt. – Miből gondolod, hogy ilyen aljas tettel vádolnálak? A kérdést követő csendben Juliana az ingjét kereste. Magára kapta, gyorsan felvette az ágy végén heverő, gondosan összehajtogatott többi ruhadarabját, és kitámolygott az ajtón. A tűz fényében négy alak körvonalai rajzolódtak ki. Raymond háttal a tűznek egy padon ült. Layamon és Keir két oldalt mellette álltak. Sir Joseph pedig szemben a bizottsággal. – Természetesen nem vádoltál lopással, milord. – Sir Joseph színpadiasan megtántorodott. – Én azonban öreg vagyok, elhagyom a helyet, ahol életem nagy részében éltem és szolgáltam. Fenntartom magamnak a jogot, hogy aggódjam Lofts jövőjéért – szúrós szemmel Layamonra meredt –, különösen mivel nem vagyok nyugodt a vezetését illetően. – Kinek a döntésével nem értesz egyet? – kérdezte Raymond. – Lady Julianáéval, amiért Layamont jelölte ki parancsnokul, vagy az enyémmel, hogy hagytam? – Nem kérdőjelezem meg senkinek a döntését – vágta rá Sir Joseph élesen. Keir megfogta tőre markolatát, mire Sir Joseph hozzátette: – Milord. Onnan, ahol Juliana állt, árnyékba burkolózva, jól látta Sir Joseph védekező, feszült arckifejezését. Bozontos, ősz szemöldöke 228 A Király Parancsa

beárnyékolta, de nem rejtette el a ravaszságot dülledt kék szemében. Görnyedten botjára támaszkodott, azt színlelve, hogy nagy szüksége van rá. Bár az is lehet, hogy nem színlelte. Évek óta használta a botját, részben megfélemlítő eszközként, részben ezzel hangsúlyozva ki a korát. De az eltelt évek alatt megöregedett, bár Juliana erre nem igazán figyelt fel. Sir Joseph mindig is jelen volt az életében. Amikor gyermek volt és az édesanyja még élt, Sir Joseph háttérben sötétlő árnyék volt. Később az apja hozzá fordult, ha társaságra volt szüksége. Juliana megpróbált özvegy édesapja kedvében járni, és megtanulta, hogy egyúttal Sir Joseph kedvét is kell keresnie. Csak miután fiatal férje meghalt, lépett elő Sir Joseph, mint ellenség. És amikor elrabolták! Juliana behunyta a szemét és öklét a gyomrára szorította. Soha nem fogja megbocsátani Sir Josephnek, hogy támogatta apját abban az akcióban. Akkor nyitotta ki a szemét, amikor Sir Joseph azt mondta: – Mint olyasvalaki, aki látta Julianát felnőni, figyelmeztetni akarlak bizonyos jellembéli hiányosságokra. Mindig is alattomos, hazudós teremtés volt, illetlenül vidám, és pogány természetű. Figyeld, milord, tartsd rajta a szemed! – És ha nem teszem? – kérdezte Raymond. Sir Joseph felemelte a mutatóujját, és prófétai hangon azt mondta: – Hamarosan szarvakat találsz a fejeden! Raymond felnevetett. Sir Joseph suhogó köpennyel felé fordult. – Nőhöz nem méltó módon ragaszkodik a birtokaihoz, és nem fogadja meg a jóindulatú tanácsot. Ha van olyan férfi, aki azt hiszi, átveheti birtokai irányítását, azt gyorsan elintézi. Vigyázz, milord, vigyázz, különben te is áldozattá válhatsz, mint az első férje, vagy megszakad a szíved, mint az édesapjáé! Mielőtt Juliana felháborodva kiléphetett volna az árnyékból, Keir azt kérdezte: – Ezzel azt akarod mondani, hogy Juliana megölte a férjét? – Nem sokat tudunk az ügyről – válaszolta Sir Joseph sejtelmesen. – Vagy, hogy miatta szakadt meg az apja szíve? – érdeklődött Keir kitartóan. – Szomorú nap volt, amikor meghalt – mondta Sir Joseph megjátszott fájdalommal. 229 A Király Parancsa

Juliana dühösen felkiáltott, de Layamon kiáltása hangosabb volt, és felháborodása is meghaladta Julianáét. – Nem igaz! Egyik sem igaz! – Tudjuk, Layamon – nyugtatgatta Raymond, de Layamonba nem lehetett belefojtani a szót. – A férje hosszas, súlyos betegségben halt meg, és addig sem élt volna, ha Juliana nem ápolja olyan odaadóan. És szégyen volt, szégyen, hogy a milady apja olyan ridegen bánt vele, nem törődött mással, csak az átkozott büszkeségével! A milady édesanyja biztosan megfordult a sírjában, amikor látta, hogyan teszi tönkre azt a boldog asszonyt a saját apja! – Elég lesz, Layamon – szólalt közbe Juliana. A férfiak hátrafordultak, amint belépett a fénybe. – Ne beszélj így az apámról! – Ahogy parancsolod, úrnőm – hajolt meg Layamon, halkabban azért hozzátette: – Akkor is igaz! Juliana nem törődött vele; Sir Josephhez fordult. – Nem tudom, mivel érdemeltem ki a megvetésedet. – Te csak egy együgyű nőszemély vagy, aki olyan ostoba, hogy az orrát sem látja a saját arcán. – Sir Joseph beszívta alsó ajkát a rothadó foga után maradt hézagba, majd köpött egyet. – A talpadat nyaltam egész életemben, amiért mit kapok? Megfosztasz a rangomtól, és száműzöl egy hitvány kastélyba? Keir nyugodt hangja szólt közbe. – Nem hiszem, hogy Bartonhale hitvány kastély lenne, és a rangodtól sem lettél megfosztva. Várnagyi képességeim még nem kerültek kipróbálásra, ezért sok mindenben segíthetnél nekem. Ha beleegyezel, hogy... Sir Joseph mindvégig Julianára szegezte a tekintetét, és most egy lépést tett felé. – Múlt éjjel mindenki hallotta a sikoltozásodat. Sikerült végre találnod egy férfit, aki képes kielégíteni farkasétvágyadat? Tudja, hogy egy vérszívó vagy, aki kihasználja a férfiakat és kiszívja belőlük az életet? Juliana bűntudata egy pillanat alatt köddé vált. Igaz, száműzött egy öregembert az otthonából, de ezt magának köszönheti, és sosem fogja hagyni, hogy Sir Joseph rettegésben tartsa a lányait, ahogyan őt rettegésben tartotta. 230 A Király Parancsa

Az, hogy Juliana nem válaszolt, felbőszítette a vénembert. Botja koppant a padlón, ahogy közeledett Julianához. Raymond felemelkedett a padról, de Juliana nemet intett. Sir Joseph most már suttogva beszélt. – A környékbeli uraságok nem voltak elég jók neked. Nagyobb vadra vártál. Most megkaptad a hősies lovagot, és élvezzétek egymás társaságát! – Köszönöm, jóember – válaszolta Juliana fátyolos, álmos hangon. A leereszkedő válasz megtörte az öregember ingatag önuralmát. – Henteregsz a fűben, mint egy szajha! Juliana gondolkodás és sajnálkozás nélkül kirúgta a botot az öregember kezéből, mire az előretántorodott. – Te egy karbunkulus vagy életem seggén! – jelentette ki csengő hangon. – Indulj Bartonhale-be, mielőtt elfelejtem rokoni kapcsolatunkat és kihajítalak az útra, mint egy szarházi alakot, aki vagy! Sir Joseph visszanyerte az egyensúlyát és elindult Juliana felé. Raymond, Keir és Layamon egyszerre indultak, de Denys valamiképpen megelőzte őket. Hangja rekedt volt az ifjonti hévtől, amikor megszólalt. – Menj innen! Menj, és vidd magaddal a gonoszságodat is! Juliana tátott szájjal meredt Denysre, nagyon meglepte ez a váratlan fordulat. Sir Joseph azonban felismerte a fiút. Odahajolt hozzá, és rábeszélő hangon azt duruzsolta: – Állj félre, fiú! Ez csak az asszony és az én dolgom. – Nem! – vágta rá Denys felindultan. – Egyetlen ujjal sem fogsz hozzáérni! Valeska csusszant be Sir Joseph elé. – A fiúnak igaza van! Dagna is megjelent. – Tűnj el, vénember! A te időd lejárt! Sir Joseph sovány nyakát nyújtogatva próbált az asszonyok mögé nézni, de ahhoz nem volt elég bátorsága, hogy rájuk emelje a botját. Raymond megfogta, és erősen megszorította az öregember karját. – Egy szekér várja az indulásodat. – Szekér? – kiáltotta Sir Joseph. – Én lovag vagyok! Lóháton távozom! 231 A Király Parancsa

– Nem – mondta Raymond a fejét ingatva. – Nem szeretnénk, ha eltévesztenéd a Bartonhale-be vezető utat. Sir Joseph kihúzta magát, és lerázta magáról Raymond kezét. – Nem tévesztem el az utat! Nem szabadultok meg tőlem ilyen könnyen! Miután távozott, Denys azt mondta. – Ez az ember maga az ördög. – Fiatal szemében olyan tűz égett, amit csak Sir Josephtől kaphatott el, és hosszú karjával átölelte Julianát. – Beszélt nekem, duruzsolt a fülembe, kísértett, olyan dolgokat ígért, amit nem ígérhetett volna, és amihez nekem sem lenne jogom. Julianát meglepetésként érte az ölelés, és maga sem tudta, hogyan magyarázza a különös érzést, amit a sovány karok és mellkas ébresztett benne. Egykor volt egy férje, aki így ölelte, de Denys ölelése sokkal inkább arra emlékeztette, ahogyan egy fiú öleli az anyját. Fejét Juliana vállgödrébe temette és megnyugtatást, vigaszt várt tőle. Juliana gyengéden megpaskolta a fiú hátát, és azt mondta: – Most már elment. Felejtsd el! – Igen. – Denys elengedte Julianát. Nem volt zavarban, láthatóan fel sem fogta tette illetlenségét. Kábultan a történtektől azt motyogta: – Elfeledem a kísértést. – Körülnézett az izgalomtól felbolydult teremben, és tekintete megpihent Ellán és Margeryn. – Igen, elfeledem a kísértést! – Ez az, fiú! – Valeska megfogta Denys karját. – Reggeli után hozzá is láthatsz. Van kenyér és sajt, finom sör és frissen fejt tej. Lady Juliana megparancsolta, hogy hizlaljunk fel egy kicsit. Lord Raymond pedig megmondta, addig nem ülhetsz csataló hátára, amíg nem vagy legalább ötvenhat kiló. Őladysége védelme fárasztó munka, igaz? Denys nyúzott, ifjú képe azonnal felderült az ennivaló említésére, és elindult a kecskelábú asztal felé, többször is hátrapillantva Julianára. Dagna huncutul mozgatta sűrű szemöldökét. – A kölyök arra megy, amerre a hasa viszi. Legjobb lesz, ha indulok a konyhába a reggeliért. Raymond Julianára kacsintott. – Úgy tűnik, szereztél egy új lovagot magadnak. – Igen, valóban – értett egyet Juliana, és próbálta elnyomni a lelkében kavargó érzelmeket, amelyek a fiú sovány karja és lelkes védelmezése nyomán támadtak. Igyekezett távol tartani magát a fiútól és az általa felidézett emlékektől, azzal nyugtatva magát, hogy 232 A Király Parancsa

gondoskodik a ruházatáról és az ételéről, és ez pontosan elegendő. Denys azonban figyelte, ahogy Ella haját fonta, ahogy Margeryt varrni tanította, és amikor ágyba dugta a lányokat és megpuszilta őket, szemében látszott, majd' eleped egy kis anyai szeretetért. Próbálta zárva tartani a szívét a fiú előtt, de szörnyeteg lett volna, ha nem értékeli a bátorságot, amit miatta tanúsított. Raymond elvigyorodott; láthatóan tudta, Juliana legyőzetett. – A fiatal Denys rendes gyerek, igaz Juliana? Mielőtt Juliana válaszolhatott volna, Keir megszólalt. – Rendes gyerek, de a neveltetése hiányos. Te azonban majd megtanítod a tisztességre és becsületre, igaz Raymond? Raymond meglepetten tanulmányozta barátja arcát. – Lord Peter azt mondta, a tisztességet és a becsületet nem lehet tanítani, hanem jó példával kell elöl járni, és az eredmény még akkor is a tanítványon múlik. Keir a reggeliző Denys felé intett a fejével. – Azt hiszem, lelkes tanítvány, de nem csupán az erényes dolgok iránt fogékony. Azt már megtapasztalta, hogy az erény néha nyűgös lehet, és ő türelmetlen. – Valóban? – kérdezte Raymond lassan. – Készen vagy? Lekísérlek, és megbeszélhetjük, mit tudsz. – El kell köszönnöm Lady Julianától – mondta Keir. Minden látható érzelem nélkül mondta, de Juliana elpirult, amikor Raymond jelentőségteljesen először Denysre, majd Keirre nézett. Mélyen meghajolt és miközben elhátrált, még visszaszólt: – Mondd el neki minden titkodat, Keir! Keir féloldalra hajtotta a fejét. – Nekem nincsenek titkaim. – Akkor nincs is mit elmondanod – mondta Raymond. Keir csodálkozó arckifejezése láttán Juliana elkacagta magát, Keir pedig megjegyezte: – Nem mindig érthető, amit mond, de azért rendes fickó. – Keir Juliana karjára tette a kezét, és a kastélyudvarra néző lőréshez vezette. – Arra gondoltam, talán nézhetnénk a szolgákat, ahogy felpakolják a szekérre a holmimat, hiszen mindjárt indulok Bartonhale-be. Nevetséges javaslat volt, hiszen a nap még fel sem kelt, csak valami lilás derengés látszott az ég alján, de Juliana tudta, Keir sosem tenne 233 A Király Parancsa

nevetséges javaslatot, ha nem lenne rá jó oka. Beszélni akart vele, és Juliana ezt elfogadta. A férfi mutató – és hüvelykujja úgy fogta át Juliana csuklóját, mint egy karkötő. Az asszony nem először látta, hogy a férfi jobb kezén csak ez a két egész ujj maradt, a másik háromnak hiányzott az utolsó íze. Juliana arca megrándult a szánalomtól, majd ismét megrándult, mert nem akart semmit érezni a flegmatikus férfi iránt, aki miatt a férje szembeszállt vele. Keir Julianához igazította a lépteit. – Mielőtt távozom, milady, szeretném megköszönni nagylelkű vendéglátásodat. Először azt hitte, a férfi gúnyolódik, de a következő pillanatban már fel is mentette magában a vád alól. A gúnyhoz némi romlottság is szükségeltetik, és Juliana nem hitte, hogy Keir ilyen tulajdonsággal rendelkezne. – Bárcsak többet tettem volna érted! – Egy asszony a te körülményeid között nem lehet elég óvatos, és időnkénti udvariatlan viselkedésedet egy nő ösztönös reakciójának tudtam be egy idegen férfival szemben. Bárcsak minden nő olyan bölcs lenne, mint te! – És bárcsak minden férfi olyan éleslátással rendelkezne, mint te! – válaszolta Juliana óvatosan. Keir meghajtotta a fejét. – Igen, az valóban jó lenne. A legtöbb férfi inkább a kardját és a pajzsát használja az esze helyett, és mire rájönnek, hogy Isten észt is adott nekik, már a sír szélén imbolyognak. – Sokan még akkor sem – mondta Juliana, és az apjára gondolt. Mire odaértek a lőréshez, észrevette, már olyan világos van, hogy lehet látni az udvart. A szolgák tábortüzet raktak az udvar közepén, hogy fényt adjon és melegítsen, és Juliana észrevette Raymondot a sürgölődő alakok között. Elmosolyodott, amint meghallotta férje mély hangját, és látta, amint a szolgák sietve igyekeznek teljesíteni a parancsait. – Ha egy fiatalember képes kihasználni az adottságait, remek ember válhat belőle. – Keir hangja szomorú volt. – Raymond ilyen ember, és remek mivolta egy fájdalmas érési folyamat eredménye. Ő vágta le az ujjaimat. Juliana tekintete a férfi arcára rebbent. 234 A Király Parancsa

– Azért, hogy megszabadítson. – Keir behajlította, majd kinyújtotta ujjait. – Köszönetet mondtam neki, de ő sírt. – Sírt? – Talán kimondta hangosan, amit gondolt? De mit számít, hiszen Keir mintha azt is hallotta volna, amit képtelen volt kimondani. – Gondolom, sejted, hogy Raymond és én együtt voltunk Tunéziában. – Csonka kezét a párkányra tette, ahol Juliana is láthatta, és valóban, szinte képtelen volt elszakítani róla a tekintetét. – Az árverési emelvényen találkoztunk először. A gazdánk igyekezett erős, egészséges keresztény lovagokat venni, akikkel aztán a lehető legalantasabb munkákat végeztette. – Raymond is kovács volt, mint te? – Ahhoz, hogy Raymondból is kovács lehessen, alá kellett volna vetnie magát a tanulási folyamatnak. – Bár ez érzelemmentes mondat volt, sok mindent elárult Raymondról, de Keirről is. – Szóval erre... nem volt hajlandó? Keir lassan megrázta a fejét. Állkapcsa megfeszült, szeme szikrákat szórt, és Juliana döbbenten vette észre, milyen jóképű. Eddig észre sem vette. Nem vette észre Raymond és az általa rábocsátott bűvölet miatt. Keir visszafordult a lőrés felé, és a pillanat izgalma elszállt. – Leköpött... szó szerint, mert én a kovácsmesterséget választottam. Keir ajkán halvány félmosoly játszott, Juliana azonban hitetlenkedve suttogta: – Leköpött? – Ő volt a legkeményebb ember, akit valaha ismertem. Inkább a halált választotta volna, csak ne kelljen együttműködnie a hitetlenekkel. Amit Raymond nem tudott – folytatta halkabban –, hogy a halál is jobb azoknál a módszereknél, amiket a hitetlenek alkalmaztak az ellenszegülő lovagok betörésére. A gazdánk aztán sok mindenre megtanította Raymondot. – Verte. – Méghozzá nagy élvezettel – bólintott Keir, és csonka keze megfeszült a párkányon. – Végül már azt kívántam, bárcsak sikerülne betörnie Raymondot, mert akkor legalább véget érne az állandó vérfürdő. Tudod, a legmélyebb sebeit én égettem ki. Juliana nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze: – Végül mi törte meg? Keir a fejét rázta, mintha saját magát akarná figyelmeztetni. 235 A Király Parancsa

– Túl sokat beszélek. – Nem igaz! – kiáltotta Juliana. – Jobb lenne, ha lemennék, és még egyszer ellenőrizném a rakományt, amit magunkkal viszünk. Juliana kétségbeesetten szerette volna hallani ezt az utolsó információt, ezért megkérdezte: – És miért sírt? Keir tétovázott. – Arra gondolsz, amikor levágta az ujjaimat? Raymond szervezte meg a szökésünket. A terv a vakmerősége miatt volt sikeres, és Raymondnak köszönhetően volt vakmerő. – Hirtelen eszébe jutott valami, és megkérdezte: – Azt hallottad, hogy elloptunk egy szaracén hajót, és Normandiába hajóztunk vele? – Igen, igen, folytasd! – A meneküléskor belegabalyodtam egy láncba a kikötőben. Ráfeszült a kezemre, és bár le tudtam cibálni, attól féltem, hogy a kezem is odalesz. Követeltem Raymondtól, hogy fogjon egy kést és távolítsa el az összeroncsolódott részeket. Én készítettem a kést, de nem volt annyira éles, amilyennek lennie kellett volna... – Juliana megborzongott – ...ugyanis vastag kötelek vágására és zárak kinyitására használtuk. Én ugyan hidegvérrel tűrtem az amputációt, Raymond rájött, hogy egyáltalán nem érez elhivatottságot a sebészet iránt. A férfi megjegyzésén felbátorodva Juliana megfogta a kezét, és szemügyre vette. Keir rezzenéstelen arccal tűrte az érintését. – A király sebészének le kellett fűrészelnie néhány csontszilánkot, mert Raymond nem tudta tisztán letörni őket. Juliana csodálta a férfi lelkierejét, és csonka kezét két kezébe zárta. – Raymond nyolc keresztény lovagot, négy keresztény tengerészt és két öregasszonyt... Valeskát és Dagnát, mentett meg anélkül, hogy bárki odaveszett volna. Egy rakománnyal teli hitetlen hajót elvitt egy keresztény kikötőbe. Három ujj igazán nem nagy áldozat a szabadságért, de Raymond még mindig gyászolja. Elég földhözragadt gondolkodás, és ebből is látszik, milyen sokat változott a dolgokhoz való hozzáállása azóta, hogy fogságba esett. A rabszolgaság engem is megváltoztatott. Azelőtt nem találtam olyan embert, akit érdemesnek találtam a szolgálatra. – És most? 236 A Király Parancsa

– Az életemet is feláldoznám Raymondért. – Állkapcsa makacsul megfeszült, miközben előadta kívánságát. – A fogság feltüzelte Raymondot, és azzá tette, aki most. Ugyanakkor komoly lelki teherként cipeli az egészet a vállán. Nem vagyok érzelgős típus, de szeretném, ha Raymond boldog lenne. Nem csupán elégedett a helyzetével, hanem boldog. – Egy pillanatra megfogta Juliana kezét, fölé hajolt, majd távozott. Juliana kinézett a lőrésen, és várt. Keir nemsokára megjelent lent, és tétovázás nélkül odament Raymondhoz, aki a szállítmánnyal megrakott szekerekre és az eléjük befogott robusztus lovakra mutatott. Juliana szeme elkeskenyedett, amikor Raymond egy kis erszényt húzott elő a köpenye alól, és odaadta Keirnek. A férfi valamit magyarázott, láthatóan a falról, a kastélyról és – Juliana gyanította – róla. Pénz? tűnődött. Kinek a pénze? Honnan szerezte? És miért küldi el Keirrel? Raymond és Keir azonban nem válaszolták meg a kérdéseit. Keir mereven állt, amíg Raymond megölelte, majd rámutatott a közelben álló harci ménre, egy csődörre, ami a legszebb példány volt Juliana istállójában, valamint a hátán lévő nyeregre. Egyértelműen Keirnek ajándékozta – és egyértelműen az ő engedélye nélkül. Tegnap még lopással vádolta volna a férfit. Ma csak sóhajtott, amint végiggondolta a helyzetét. Tulajdonképpen semmi sem változott. A Raymond és közte lévő nézeteltérés nem rendeződött. Raymondnak továbbra is meggyőződése volt, miszerint ő a birtokainak ura. Juliana továbbra is hitte, az ő szava törvény. Valamiképp azonban, az éjszaka folyamán, az egyensúly megváltozott. Raymond beszélt hozzá a testével, hívta, csatlakozzon hozzá, legyenek egyek. Sejtette vele, hogy együtt erősebbek, mint külön. Együtt többet tehetnek, mint megtarthatják földjeiket, növelhetik őket, ahogyan növelhetik a családjukat is. Nagy családdá válnak, az egyik legnagyobb családdá Angliában. Juliana elfintorodott, amikor eszébe jutott Raymond anyjának állítása. És persze Franciaországban. Ma reggel azonban valahogy nem a föld vagy a család volt, ami fontosnak tűnt. Kidugta lábát a ruhája alól, és megnézte. Újjászületett láb. Megmozgatta a lábujjait. Ugyanúgy működtek, mint tegnap, ugyanúgy néztek ki, mint tegnap, de újjá születtek. Nem tudott ellenállni a késztetésnek, és a kezeit is megnézte. Ezek is úgy néztek ki, 237 A Király Parancsa

mint tegnap, úgy működtek, mint tegnap, de újjá születtek. Már nem voltak ugyanolyanok, mint tegnap. Lehetséges, hogy ő sem ugyanolyan, mint tegnap? Néhány egyszerű szó – egy hófürdő és egy kimerítő szeretkezés – új asszonyt eredményezett? Amikor összeszedte magát, próbálva összegyűjteni részeit, amelyeket odaadott a férfinak, és amelyeket az elvett tőle, rájött, hogy megváltozott. Egész volt, de más. Félénk érintést érzett a vállán, és egy bátortalan hang azt mondta: – Úrnőm! Egy új és teljesen más Juliana fordult szembe Denysszel, és rámosolygott a fiúra. Mosolyában nyoma sem volt a zavarnak és elfogódottságnak, amely korábbi találkozásaikat jellemezte. A fiú is észrevette a változást; oldalra billentette a fejét, és csillogó szemmel tanulmányozta Julianát. Majd hirtelen ráébredt merészségére, elvörösödött és lesütötte a szemét. – Úrnőm, szerettem volna megköszönni neked – hangja nyikorgott, és szégyellősen lehalkította – az irántam való kedvességedet. Úgy bántál velem, mintha a családod tagja lennék – a hangja ismét félrecsúszott, és a fiú még jobban elpirult –, és azt kívánom, bárcsak érdemes lehelnék e megtiszteltetésre. Juliana nekidőlt a lőrés párkányának, és megfogta a fiú kezét. – Igenis érdemes vagy arra, hogy a családom tagja légy. Denys arca ragyogott. – Tényleg így gondolod? – Akinek van bátorsága szembeszállni Sir Josephfel, azt én mélyen tisztelem. – Sir Joseph említésére a fiú arcán fájdalom villant át, és Juliana folytatásra biztatta. – Meséld el, mi bánt! – Lord Raymond mindig a becsületről és a tisztességről beszél. Te mit tudsz ezekről a dolgokról? Juliana kisimított egy kócos, barna tincset a fiú szeméből, és azon gondolkodott, mit válaszoljon, de Denys már folytatta. – Mert tudod, Lord Raymond azt mondja, hogy az egy életforma. Azt mondja, neki Lord Peter mondta, hogy ha egy férfi becsületes és tisztességes akar lenni, akkor becsületes és tisztességes dolgokat is kell gondolnia és ilyeneket cselekednie. – Ez igaz – helyeselt Juliana. – Néha azonban a tisztesség sokkal könnyebben elérhető egy lord számára, mint egy asszony, vagy 238 A Király Parancsa

mondjuk egy ifjú számára. A lordnak nincs más dolga, csak engedelmeskedni a királynak és a király törvényeinek. Az asszony és az ifjú nem sokat törődik a királlyal és az ő törvényeivel, és így néha a vágyaink oda is elsodornak, ahová egy lordot nem. Denys bólintott, hajtincsei lebegtek. – De ez nem tűnik túl igazságosnak. – Tehát ha valójában féltél Sir Josephtől, mégis odaálltál elé, nem jelenti azt, hogy tetted hiábavaló volt. A fiú megszorította Juliana kezét, és azt motyogta: – Néha kenyeret lopok az asztalról. Végre Juliana megértette, mire akar kilyukadni. Finoman azt kérdezte: – Azért, mert éhes vagy? – Azért, mert megéhezhetek. Az éhezés kísértete ott lebegett a fiú fölött, és Juliana nagyon megsajnálta. – Ha azonban azt mondom, annyi kenyeret veszel az asztalomról, amennyit csak akarsz, akkor már nem számít lopásnak. Denys arca felderült, majd ismét elkomorult. – De a szívemben akkor is lopás marad, és Lord Raymond azt mondja, egy lovagnak a szívében is tisztának kell lennie. Juliana haragudott akadékoskodó férjére; a kezénél fogva odahúzta maga mellé a fiút, majd átölelte a vállát. – Te olyan fiatal vagy, hogy a szíved még tiszta. A fiú ellépett Julianától és zihálva, könnyektől csillogó szemmel nézett rá. – Nem, nem tiszta! Szeretném megölni az apámat azért, amit anyámmal és velem tett, és a pap azt mondja, ezért a pokolra fogok jutni. Mindenkinek rosszat kívánok, akik nem voltak hajlandók segíteni az anyámnak, pedig Lord Raymond azt mondja, egy lovagnak nem szabad kicsinyes bosszúkkal foglalkoznia. Én sosem leszek olyan, mint Lord Raymond, olyan erős és nemes. Megkapta a Lofts és a Bartonhale kastélyokat, és mindezt azért, mert ő Henrik király legbátrabb harcosa. Te vagy a felesége, úrnőm, Margery és Ella a gyermekei, azért, mert becsületes és tisztességes testben és lélekben. Én erre nem vagyok képes! Nem. 239 A Király Parancsa

Juliana kinyújtotta a kezét, de Denys megfordult, és könnyes szemmel elszaladt. Juliana szíve fájt az ifjúért, aki lehetetlenül magasra helyezte a mércét, és remélte, az ő tisztességes és becsületes seggfej férje nem bucskázik le túl hamar Denys piedesztáljáról, vagy ha igen, nem puffan túl nagyot. Miközben Raymond vacogva állt a felvonóhídon és Keir után integetett, azt a dallamot fütyülte, amit a tengerészeitől tanult a Normandiába tartó úton. Sikerült. Julianának támaszt nyújtott, és a saját titkai közül egyet sem árult el. Nem volt könnyű múlt éjszaka, de elnyomta magában a késztetést, hogy Juliana lelki terhét a sajátja feltárásával könnyítse. Végül is egyiküknek sem tenne jót. Bűne úgy tátongott alatta, mint egy szakadék, amin sosem kelhet át, és amit nem tölthet fel. Nem tehetett mást, mint leplezi, és reménykedik benne, hogy Juliana sosem jön rá létezésére – valamint abban, hogy a szakadék széle nem omlik le a lába alatt. Ez idáig reményen felül teljesített. A lelke mélyén érzett némi bűntudatos diadalt, amiért sikerült Keirt eltávolítania a kastélyból, mielőtt barátjának eljár a szája. Raymond felnézett a lőrésre, ahol Keir és Juliana álltak korábban. Remélte, hogy Keir nem mondta el az igazságot. Keirnek érdekes felfogása volt a dolgokról, és hitt a dolgok rendezésében, nem törődve a szerencsétlen áldozat tiltakozásával. Ez volt az oka, amiért Raymond hajnalban akarta útnak indítani Keirt, a tájra telepedett hideget hozva fel mentségül. A lehűlés elűzte a felhőket, és megtartotta a kastélyudvar sarkaiban felhalmozódott havat. Kőkeménnyé fagyasztotta a sarat, és lehetségessé tette az utazást. És ez a hideg – a földművesek szerint – marad is, amíg meg nem érkezik a tavasz. Ezért sürgette Keirt, hogy addig menjen, amíg tud, és vigye magával Sir Josephet is. Raymond néhány szóval felvázolta Sir Joseph jellemét, és finoman azt tanácsolta Keirnek, hogy tartsa szemmel az öreget. Nem mondta ki, hogy legszívesebben egy póznán lógva látná Sir Josephet a keresztútnál, de Keir tisztában volt vele. Keir becsületes ember volt, becsületesebb, mint Raymond szerint néha szükséges, de úgy tűnt, neki is meggyőződése, hogy Sir Josephből előbb vagy utóbb kibújik rossz természete. Raymond azt is mondta, hogy ha Keir már elhelyezkedett új otthonában, készítsen elő egy támadást a szomszéd kastély ellen. Lord Felixnek nem ártana egy kis leckéztetés, tette hozzá. Keir emlékeztette 240 A Király Parancsa

barátját, miszerint a király nem támogatja az ilyen magánháborúkat, és Henrik még az unokaöccsét is megbüntetné egy ilyen kihágásért. Raymond erre csak szélesen vigyorgott. – Lord Felixnek műtétre van szüksége – mondta. – El kell távolítani egy sok gondot okozó testrészét. Mihelyst ez megtörtént, többé nem háborgatom, és ő sem háborgatja a feleségemet. – Aha – bólintott Keir komolyan. – Most már értem, és segítek neked a műtétben. Raymond ugyan örült, hogy Keir távozott, de tudta, hiányozni fog a barátja. Még ennél is jobban örült annak, hogy nekiadta Juliana istállójának büszkeségét. A harci mén jutalom volt, bocsánatkérés, és az örökké tartó barátság záloga. Tosti egy kosár fagyott iszapot rángatott fölfelé a domboldalon, és amikor meglátta Raymondot, odakiáltott neki. – Milord! – Otthagyta a kosarat, és az egyenetlen talajon Raymond felé bukdácsolt. – Milord, olyan mélyre ástunk, hogy már érezzük a pokol melegét. Szerinted elég lesz? – Elértétek a sziklaréteget? – kérdezte Raymond és lenézett az árokba. Egy tucat munkás kopogtatta és verte a földet, így jelezve annak keménységét. – De ez tényleg a sziklaréteg? – Elég kemény, hogy az legyen. Raymond szemügyre vette az egyik kemény rögöt, és a sötét talajban kődarabkák voltak. – Kavics – mondta elragadtatva. – Azt hiszem, megvan. Tosti boldogan ugrott egyet, majd lekiáltott a társainak. – Elég mély az árok, fiúk! Nem kell tovább ásni! Raymond megvakarta borostás állát. – Talán még egy kicsit – mondta. Tosti abbahagyta a táncot. – Csak addig, amíg megérkezik a kő. – Már itt van. – Tosti a fal árnyékába mutatott. Raymond a homokkő tömbök felé indult. – Nekem miért nem szólt senki? – A kastélyépítő itt volt, amikor tegnap reggel megérkezett az első adag, és ordítozott és ugrált, mint egy holdkóros külföldi, mert tulajdonképpen az is. – Tosti hallhatóan nem volt túl jó véleménnyel a szerencsétlen Papiolról. – Azt mondta azzal a zagyva beszédével, hogy oda pakoljuk, mi meg oda pakoltuk. Talán szólnunk kellett volna neked, 241 A Király Parancsa

milord, de most, hogy itt vannak a szüleid, meg ez az esküvő, és minden más... Raymond ujja hegyét végighúzta a kőtömb élén. – Nem számít. Papiol azt hitte, csak tavasszal érkezik meg. Ez mutatja, mire képes az elszántság. – Bizony, milord. A szállítók azt mondták, azonnal elindultak a kastély felé, ahogy... – ...megfagyott a föld – fejezte be Raymond mosolyogva. – Igen. És nézd csak, jön a következő adag. – Egy ökrök húzta, súlyosan megpakolt szekér kapaszkodott fölfelé az úton. – A hét végéig folyamatosan hozzák a követ. – Legalább délig ássatok még – mondta Raymond. – Addigra elfogy a kavics, és lent leszünk a tömör sziklánál. Tosti ismét táncolni kezdett. Miközben Raymond a kastély felé baktatott, arra gondolt, hogy most mindenki boldognak tűnik. A szolgálólányok dalolva szedték fel a régi gyékényt a földről és terítették le az újat. Denys ragyogó arccal még mindig reggelizett. Juliana Margery derékig érő haját fonta, Ella pedig a padon ugrálva várta, hogy ő következzen. És maga Raymond is... nos, jót tett neki, hogy segített Julianának. Igen, mindenki boldog volt. Mindenki, beleértve a szüleit is. Sunyi arcuk felderült fiuk láttára, mire Raymond majdnem megfordult és elmenekült, de ez gyáva és teljesen felesleges cselekedet lett volna. Úgyis megtalálnák, bárhová bújik is, hiszen a La-Manche csatornán is átkeltek, csak hogy megtalálják. – Raymond! Apjával nem törődve határozott léptekkel haladt Juliana felé. – Raymond! Nem törődött az anyjával sem, szolgálólányokat tolt félre, és látta, hogy Juliana arca felderül, amikor megpillantja. – Raymond, rájöttünk, hogyan menekülhetnél ebből a szörnyű házasságodból! Geoffroi zengő hangja nem csupán Raymond, de a teremben jelen lévő minden ember figyelmét felkeltette. A beszélgetés elnémult. Egy seprű eldőlt. Denys letette a kupáját. Ella leesett a padról, meglepett sírása megtörte a csendet és Raymond bénultságát. Megfordult és 242 A Király Parancsa

felemelt kézzel, mintha meg akarná fojtani, elindult Geoffroi felé, Juliana azonban két lépés után elkapta a karját. – Nem ölheted meg a saját apádat. Raymond némi türelmet erőltetett magára, és lenézett felesége arcára. Julianát nem ijesztette meg a támadás. Frissen mosott arca rózsásan ragyogott, kiengedett haja csillogott, és Raymond vonakodva engedett a varázslatnak. – És miért nem? – Mert a pap többévnyi vezekléssel sújtana. – Megéri. – De a vezeklés lehet, hogy... – mutatóujjával elgondolkodva veregette az állát – .. .szexuális önmegtartóztatás lenne. Raymond felháborodása egy csapásra elszállt. – Megmentetted apám életét. Nem ölöm meg, de egy hajszálon múlott! – Odafordult a szüleihez, és megkérdezte: – Miért akarjátok egy olyan házasság végét, amit a király szankcionált? – Henrik a saját önző érdekei miatt küldött téged ide – mondta Isabel. – Azért, hogy szemmel tartsd a walesi határt – tette hozzá Geoffroi. – Mindig pénzhiányban szenved – folytatta Isabel. – És ha fizetünk neki, felül fog kerekedni bosszúságán, amiért meghiúsítjuk a terveit – fejezte be Geoffroi. – Raymond – mondta Isabel, hangjában színlelt felindulással –, a feleséged hempergett azzal az emberrel! Raymond keze ökölbe szorult, bütykei kifehéredtek. – Nem is tudom, miért nem gondoltunk rá korábban – lelkesedett Geoffroi. – Lady Juliana szégyenben maradt az egész ország előtt. – Gondolj a papra! – figyelmeztette Juliana, és közben simogatta Raymond karját, amelyen görcsösen feszültek az izmok. – Ami a legfontosabb, hogy az apja hozzá akarta adni feleségül ahhoz az emberhez – mondta Isabel. – Megbeszélte a pappal, hogy hirdesse ki a házasságot vasár – és ünnepnapokon. – A szóbeszéd szerint az az ember el is jegyezte a nőt – tette hozzá Geoffroi. Juliana keze megállt Raymond karján, majd ismét mozgásba lendült, de a halvány mosoly nem tűnt el az ajkáról. – Nem volt eljegyzés. Sosem egyeztem volna bele. 243 A Király Parancsa

– Persze, most ezt mondod. – Isabel megvetően összepréselte a száját. – Tettetek házassági fogadalmat a templom lépcsőjén? – kérdezte Raymond Julianától. Látszott, Juliana mondani akar valamit, végül csak annyit mondott: – Nem. Raymond összefűzte ujjait Julianáéval, és átölelte a vállát. – Akkor a kihirdetés és az eljegyzés nem szolgált semmiféle célt. – Dehogynem! – vágta rá Geoffroi. – Nem látod? Az eljegyzés ugyanolyan kötelező érvényű, mint a házasság... legalábbis majdnem, és mondhatjuk azt, hogy elhálással meg is pecsételték. – Nem – felelte Raymond. A kéz Raymond kezében hirtelen fájdalmasan megrándult, Juliana egész testében megfeszült a haragtól. – Érvényteleníttetni akarjátok a házasságunkat? Az lehetetlen! Geoffroi olyan elégedetten mosolygott, mint egy pap a nagyböjt első napján. – Mi értelme a pápával való rokoni kapcsolatunknak, ha még egy egyszerű érvénytelenítést sem tudunk elintézni? Juliana álla leesett. Nagyokat lélegzett, próbálva visszanyerni a nyugalmát, és amikor felemelte a fejét, fontos elhatározásra jutott. – Nem hagyom, hogy bántsd a szüleidet, de nyugodtan kihajíthatod őket a kastélyból.


16. fejezet Juliana a szemét árnyékolta az éles, téli napfénytől, miközben a kanyargós úton lassan távolodó csapat után nézett. Isabel, Geoffroi és a kíséretük elhagyta a kastélyt. A tengerpart felé tartottak, hogy felszálljanak a következő hajóra, amely átszeli a csatornát, és Juliana egy szemernyi sajnálkozást sem érzett. Raymond mellette állt, és most elégedetten leporolta a kezét. – Kérdezhetek valamit? – fordult felé Juliana. – Amit csak akarsz! – felelte a férfi ragyogó mosollyal. – Tényleg rokonod a pápa? Raymond mosolya eltűnt, és azt morogta: – Mohammed próféta a nagybátyám, Charlemagne a bátyám, Aquinói Szent Tamás a keresztapám és János apostol kedves barátom. Juliana nevetett a férfi mulatságos arckifejezésén, mire Raymond azt mondta: – Most rajtam a kérdezés sora. Miért mondtad, hogy rokonságban állsz Sir Josephfel? Juliana egy pillanat alatt megfeledkezett a pápáról. Kezét összekulcsolta a háta mögött, majd halk füttyentéssel kifújta a levegőt. – Te nem tudtad? Ő a nagybátyám. – Nem, nem tudtam. – Utánozta Juliana színlelt ártatlanságát. – Miért nem mondtad? – Nos... – Juliana szégyenkezve elnevette magát –, ő nem az a fajta rokon, akivel dicsekszik az ember, ő a nagyapám legidősebb fia egy szolgálólánytól. – Vagyis fattyú? – Persze, máskülönben ő lett volna a birtokaim örököse. Raymond elgondolkodott. – Nézzük csak! Sir Joseph a nagybátyád... vagyis nem volt lehetséges, hogy ti ketten összeházasodjatok. – De hiszen ez nevetséges! – kiáltott fel Juliana döbbenten. – Nem is olyan nevetséges. Apád halála után Sir Joseph uralta az egész kastélyt. Julianát kirázta a hideg az undortól. 245 A Király Parancsa

– Ne is beszélj ilyesmiről! Szörnyű bűn lett volna. Nos, amikor a király megüzente, hogy odaadott... – Hirtelen elhallgatott. – Igen? – Udvara egyik tagjának... – Ez ügyes volt – bólintott Raymond elismerően. – Sir Joseph támogatta döntésemet, miszerint megpróbálok kibújni a házasság alól. – Szóval a fegyvereseid parancsnoka arra biztatott, hogy tagadd meg a király parancsát? Azt hitted, a te érdekedben teszi? – Én... sosem gondoltam... – Sejtettem. A nagybátyádnak nagyon sok mindenért kell felelnie. – Érzékeny pontja volt a születése, pedig nem volt miért szégyenkeznie. Száz évvel ezelőtt Vilmos meghódította Angliát, és ő is fattyú volt. – Tudom – mondta Raymond. – A nagybátyám volt. Juliana kinyitotta a száját, majd meggondolta magát, és inkább becsukta. Nem akarta tudni, hogy férje tényleg rokona volt-e Anglia első normann királyának. Raymond elvigyorodott, látva felesége óvatosságát. Megfogta Juliana derekát és felemelte, amíg arcuk egy magasságba nem került. Juliana rúgkapált, de csak vigyázva, nehogy komoly kárt okozzon. – Lankadatlanul dolgozunk addig, amíg újabb törvényes utódunk nem lesz a birtokainkra. Te nem várod, Lady Juliana? – Tegyél le! – parancsolta Juliana méltóságteljesen, mire a férfi lassan engedni kezdte, végigcsúsztatva a testén. Juliana lélegzete elakadt, és a férfi, mint igazi harcos, kihasználta pillanatnyi gyengeségét. Megcirógatta az eret Juliana nyakán, amely az érintésére sokkal gyorsabban kezdett lüktetni. – Bújjunk be az ágyba! – Nappal van. – Annál jobban látlak. – Dolgunk van. – Megvár. – A kastélyépítő. Raymond meglepetten ismételte. – Kastélyépítő? 246 A Király Parancsa

– Az igazi kastélyépítő – tisztázta Juliana. – Hallgasd csak! Raymond fülelt, és éles poitevin francia nyelvű rikácsolást hallott lentről, az árokból. – Mi baja van már megint ennek az őrültnek? – kiáltott fel Raymond elkeseredve. – Nem tudom. – Juliana lemutatott a domboldalon. – De azt hiszem, hamarosan megtudod. Papiol és Tosti igyekezett feléjük, különböző nyelveken kiabáltak, és olyan mozdulatokat tettek, amelyekhez nem kellett tolmács. Papiol erőszakos stílusában, éles hangján már messziről ordította franciául: – Milord, tudod, mit akar tenni ez az ostoba fajankó? Tudod? – Mit mondott? – Tosti vörös arccal ökölbe szorította a kezét. – Miért nem bír rendes nyelven beszélni, mint mindenki más? Papiol elfeledkezett magáról, és valósággal köpte a szavakat, méghozzá angolul, amit korábban letagadott. – Ti ostoba angolok! A francia az egyetlen civilizált nyelv a világon! A poitevinek pedig az egyetlen civilizált emberek a világon! Tostiról is kiderült, hogy többet tud, mint amennyit elárult, mert rámeredt Papiolra, és tört franciasággal azt kérdezte: – Te tudsz angolul beszélni? Papiol mutatóujjával nemet intett. – Soha! Tosti üdvözült vigyorral nézett rá. – Na, milyen érzés hülyébbnek lenni, mint egy angol? Na? Na? Raymond gyorsan elfordult, mert rájött a nevetés. Papiol kiabált, Tosti pedig úgy ugrált körülötte, mint egy harcos. – Elég lesz! – szólt rájuk Juliana élesen. – A falamról beszélünk, nem pedig valami csekélységről, amit nevetéssel vagy egymás sértegetésével el lehet intézni. Raymond elnyomta magában jókedvét. – Lady Julianának igaza van. – Papiolra mutatott. – Nos, mi izgatott fel ennyire? Papiol igyekezett összeszedni maradék méltóságát, és kijelentette: – Ez a tökfilkó szabotálta a védőfalat, milord. Anélkül, hogy velem megbeszélte volna, ez a paraszt leállította az ásást! Tosti dühösen felemelte a karját. 247 A Király Parancsa

– Az én parancsomra... – kezdte Raymond, de Papiol is vele egyszerre szólalt meg. – Azt állítja, hogy a te parancsodra tette. Elhallgattak, és egymásra meredtek. – Milord, ez lehetetlen! Egy erős falhoz erős alap szükségeltetik, és ez az árok egyrészt nem elég mély, másrészt még nem ér le a sziklaalapzatig. Amint már mondtam neked, tavasszal könnyen menne a munka, és a fal... – A fal addigra állni fog – mondta Raymond nyugodtan. – Milord, meg kell hallgatnod! – könyörgött Papiol. – Nem, te hallgass meg! – Raymond lehajolt, amíg szeme egy magasságba nem került Papioléval. – Azt állítottad, hogy télen nem lehet ásni, és bebizonyítottam, hogy tévedtél. Azt állítottad, az építőköveket nem lehet ideszállítani télen, és én bebizonyítottam, hogy tévedtél. Most miért hinnék neked? Papiol a kezét tördelte. – Talán némely dolgokban rosszul mértem fel a helyzetet, de ebben biztosan nem tévedek! – Miért, szerinted mi fog történni? – kérdezte Juliana. Papiol figyelme Julianára terelődött. – A fal nem épülhet fel megfelelő alap nélkül. – Tehát mihelyst elkészül a fal, le fog omlani? – kérdezte Raymond hitetlenkedve. – Talán nem azonnal, de oui, le fog omlani. – Papiol felindultan térdre esett, és összekulcsolta a kezét. – Kérlek, milord, hinned kell nekem! – Amikor Raymond elfordította a fejét, térden állva odakúszott Juliana elé. – Úrnőm, ha ez a fal így épül fel, majd nem lehet rá számítani. Talán egy csatában, talán csak úgy magától, de le fog omlani. Juliana zavart pillantást vetett Raymondra. – Ő a királyi építőmester. Raymond összefonta karját a mellkasán. – A te kastélyod. Tégy, amit helyesnek tartasz! – Juliana kételyeit ugyan nem érezte sértőnek, de neki küldetése volt. Tudta, a kastélyépítés folyamatán lehet finomítani; tudta, ő az az ember, aki finomítani fog rajta, és nem érzett lelkifurdalást, amiért tisztességtelen taktikát alkalmazott Juliana elbizonytalanítására, hogy lehetőséget kapjon ennek bebizonyítására. 248 A Király Parancsa

Juliana odament a felvonóhíd végére, megnézte a lent folyó munkát, majd tekintete a távolba révedt. – Ez nagyon fontos számomra. Egy tizenkét lépés széles falat akarok, két lőréssel minden pártázaton, és mindkét végén tornyot! Raymond hozzálépett, és megfogta a kezét. – Ez lesz a legbiztonságosabb kastély Nyugat-Angliában. – Azt akarom, hogy egész Anglia legbiztonságosabb kastélya legyen! – Akkor az lesz. Az a célom, hogy megvédjelek téged és mindent, ami a tiéd. Nagyon sokat kaptam tőled, és nagyon keveset adtam. Engedd meg, hogy felépítsem a faladat! Juliana orra piros volt a hidegtől, és néhány hajtincs kiszabadult a kendője alól. Fejét kérdőn oldalra billentve igyekezett mérlegelni Raymond őszinteségét és a saját félelmeit. Raymond feszülten várta az eredményt. Úgy tűnt, a nap lebukik a látóhatár alá, mielőtt válaszol, de végül így szólt: – Legyen, ahogy akarod. Építsd fel a falat! Raymond csodálkozott Juliana belé vetett bizalmán. Ez a bizalom ugyan nem volt teljes, mert azonnal sarkon fordult, és gyorsan visszament a kastélyba, mielőtt meggondolta volna magát. Azonban egy olyan nőtől, aki felháborító módon megpróbálta leütni az első alkalommal, amikor találkoztak, ez több volt, mint amennyit remélni mert. – Milord! – Papiol még mindig ott térdelt a fagyos földön, és fájdalmas ráncok barázdálták homlokát. – Milord, hogyan döntöttél? – Felépítjük a falat. – Miután az alapot mélyebbre ástuk? – kérdezte Papiol reménykedve. – Most azonnal. Papiol a tenyerébe temette arcát, és előre-hátra hintázott. – Ez őrültség! Ha ragaszkodsz az építkezés azonnali folytatásához, én nem maradhatok itt tovább. A hírnevem látná kárát. Bár rettegek a tengeren való átkeléstől téli időben, de akkor is távozom, ezért kérlek... Felindulása olyan őszintének tűnt, hogy hirtelen Raymond is kételkedni kezdett döntése helyességében. Papiolban most nyoma sem volt az arrogáns dölyfnek, és végül is ő a király kastélyépítő mestere. Talán, talán mégis... 249 A Király Parancsa

– Hallottad a gazdát – vicsorgott rá Tosti. – Tűnj el! Tudod, mi vagy te? Egy puccos hólyag, ami egy felfúvódott tehén bélgázával van tele! Papiol őszintesége egy pillanat alatt eltűnt, ahogy talpra ugrott. Szinte szikrázott az indulattól, ahogy franciául kiabálni kezdett. – Te disznó! Te hitvány madárszar! A semminél is kevesebbet tudsz! Az egyszerű jelenléted is sértés számomra! – Blablabla – csúfolódott Tosti. A nevetséges emberke felfújta magát, mint egy kappan, Raymond pedig próbálta elnyomni magában a tapasztalatlanságából eredő rossz érzést. Valószínűleg Papiol is pénzért vette Henriktől a címét. – Tedd, amit tenned kell, Papiol! – mondta. – És én is teszem, amit tennem kell. Tosti vigyorogva, peckes léptekkel távozott, de Raymond, engedve kételyeinek, utánaszólt angolul. – Az alapot azért ássátok egy kicsit mélyebbre, Tosti! Tosti dühösen megpördült, de Papiol nem hallotta az utasítást, Raymond pedig nem törődött vele. Saját sunyi, kárörvendő öröme zavarba ejtette, ugyanakkor maga előtt sem tagadhatta le. Amikor majd Juliana védőfala elkészül, és felesége szemügyre veszi a fenséges véderődítményt, tudni fogja, hogy ezt egyetlen embernek köszönheti, és ez az ember Raymond. Hálája többet ér majd, mint a rengeteg munka és aggodalom, és örökre bevonja a Margery, Ella és Juliana alkotta ragyogó belső körbe. – Kérlek, milord, vedd fontolóra a dolgot! – könyörgött Papiol. – Ha igyekszel, a szüleimmel együtt kelhetsz át a csatornán, és megkíméled magad az utazás megszervezésének terhétől – tanácsolta Raymond. – A szüleiddel? – Papiol arcán döbbenet tükröződött. – Azt akarod, hogy a szüleiddel együtt utazzam? – Egyenesen Henrik udvarába tartanak – próbálta Raymond megnyugtatni. – Én magam is oda mennék, milord – mondta Papiol elhaló hangon –, de ott van az a konyhai tűz... Raymond egy lépéssel Papiol előtt termett. – Mi köze van a szüleimnek a konyhai tűzhöz? Papiol szemét elfutották a könnyek. 250 A Király Parancsa

– Nem tudok semmit, milord, de felkértél, hogy vizsgáljam meg a tűzhelyet, hogy biztonságosabban lehessen újraépíteni. Valaki több helyen is kikaparta a habarcsot a kövek közül. – Biztos vagy ebben? – Magától semmiképpen nem hullhatott ki. Emberi kéz műve volt. – Papiol ez alkalommal nagyon határozottnak tűnt. – És ennek mi köze az apámhoz? – kérdezte Raymond. Papiol felnézett az égre, majd le a földre, csak Raymondra ne kelljen néznie. – Milord, a szüleid közvetlenül a tűz előtt jelentek meg a konyhában. Nagy hangon és csúnyán kritizálták az úrnőt. – A kisember megborzongott és összehúzta magán szőrmegalléros kabátját. – Kezd hűlni a levegő, nem gondolod, milord? Raymond nem hagyta magát eltéríteni a témától. – Szóval szerinted apám a felelős a balesetért? – A világért sem vádolnék egy előkelő nemes urat ilyen álnoksággal – válaszolta Papiol. – Jobban is teszed! – Raymond azonban tudta, Papiol nem akart rosszat. – Igazad van, valóban kezd hűlni a levegő. Tölts itt még egy éjszakát, és holnap a szüleim után küldelek. Nem kell velük utaznod, csak a hajón, és miután kikötöttetek Calaisban, rögtön elválhatsz tőlük. Kifizetjük azt, amivel tartozunk neked, és még az utazási költségedet is. – Nagyon köszönöm, milord. – Papiol meghajolt és elindult a kastély felé; szánalmas, ugyanakkor méltóságteljes figura. Raymond azonban nem törődött vele. Gondolatai a legújabb borzalom körül forogtak. Tényleg a szülei babráltak volna a konyhai tűzhellyel, abban a reményben, hogy leég a kastély? Mindent elveszítettek volna... vagy mégsem? Sem a ruháikat, sem a háztartási eszközeiket nem pakolták ki. Egy ilyen tűzben semmit sem veszítettek, ám nagyon sokat nyertek volna. Raymond végignézett az alant elterülő birtokon, és tetszetősnek találta, de távolról sem annyira, mint a nőt, aki bent várta a kastélyban. Mi volt apja utolsó mondata, mielőtt visszaindult Henrik udvarába – és talán a Vatikánba? „Mindent megteszünk, hogy véget vessünk a házasságodnak. Mindent!" Raymond hangosan válaszolt apja fogadalmára. 251 A Király Parancsa

– Én pedig mindent megteszek, hogy megtartsam a feleségemet. Mindent! – Add meg magad, gazfickó! – Raymond kardja hegyét a remegő Denys ádámcsutkájához nyomta. Denys megpróbált bólintani, Raymond pedig elvette a kardját. – Nem, Denys, ha fegyvert szegeznek rád, nagyon fontos, hogy ne mozdulj. Beleegyezésedet egyetlen „rendben"-nel jelzed, méghozzá gyorsan. Ezzel jelzed, hogy ugyan legyőzettél, de az elméd ép. – A kardot ledobta a földre, és kezét nyújtotta a fiú felé. – Gyere, menjünk, máskülönben Lady Julianától nem kapunk mást, csak száraz kenyeret és savanyú bort. A fáradtságtól remegő Denys hagyta, hogy Raymond segítsen neki felállni, és közben elkeseredetten megkérdezte: – Le foglak valaha győzni téged, milord? – Remélem, az még soká lesz. – Raymond a vállára terítette a köpenyét, majd Denysét is felvette a földről. – Ha hidegben gyakorolod a vívást, sose felejts el utána melegen felöltözni – oktatta a fiút. Denys letörölte a verejtéket a homlokáról. – Már így is melegem van, milord. Raymond elégedetten körülnézett. Hamvazószerda közeledtével enyhült a hideg, és most, Szent Dávid napján, a hőmérséklet kedvezett az első tavaszi munkáknak. Körülöttük mindenütt nagy üstökben forrt a citromfüves víz. A falusi asszonyok nagy lapátokkal kevergették a benne ázó ágytakarókat, kimosva belőlük a téli piszkot. Juliana közölte az emberekkel, hogy húsvét előtt mindenkinek pucérra kell vetkőzni, hogy kifőzhessék a ruháikat, de ez a rettegett nap még odébb volt. Juliana pillanatnyilag felkötött hajjal viharzott fel-alá a kastélyban és kurta parancsokkal irányította a munkálatokat. Az asszonyok csodálták szokatlan határozottságát, ugyanakkor csendesen siránkoztak a sok munka miatt. Raymond ráterítette Denysre a köpenyét. – Akkor is fel kell venned! Sokat fejlődtél az elmúlt pár hét alatt, de amíg nem hízol meg, és ki nem izmosodsz, nincs erő az ütéseidben. – Akkor mi értelme a napi gyakorlásnak? – kérdezte Denys, miközben felvette a kardot a hideg földről. Próbálva enyhíteni Denys sértett büszkeségén, Raymond azt mondta: – Nagyon jó gyakorlópartner vagy nekem. 252 A Király Parancsa

– Neked, milord? – Az ifjú szeme elkerekedett. – Lord William of Miraval azt mondta, te vagy a legjobb harcos Franciaországban. Raymond hangosan felnevetett. – De nem Angliában, igaz? – Újra nevetett. – Lord William óvja a saját jó hírét. – De nagy harcos, igaz? – kérdezte Denys csendes vágyódással, és elindult a kastély felé, maga után húzva pajzsát a földön. – Ezt ne csináld! Vigyáznod kell a fegyvereidre! Add ide, majd én viszem helyetted! – Raymond a pajzsot feldobta a vállára, rá az övére. – William valóban nagy harcos, és én voltam a gyakorlópartnere, ahogyan most te az enyém. – Szakértő pillantással végigmérte Denyst. – Én még nálad is soványabb voltam, és tizenhét éves koromig nagyon gyenge volt a karom. Denys arca felragyogott, és kihúzta vézna vállát. – Figyelj a hasadra! Aki hasi sérülést szenved, nagyon sokáig haldoklik, és az igencsak kellemetlen halál. Denys lapos hasához kapta mindkét kezét. – És ne félj kihasználni a figyelmetlenségemet! Ezért csavarjuk a kardok végét rongyba. Te kisebb és gyengébb vagy, ezért minden lehetőséget ki kell használnod! – Milyen különös – tűnődött Denys. – Sir Joseph is pontosan ezt mondta. – Sir Joseph? – Raymond homlokráncolva nézett védencére. – Mikor beszéltél Sir Josephfel? Denys bűntudatosan elvörösödött. – Hát... odajött hozzám az első este, amikor ide érkeztem, és anyámról kérdezett, és a kilátásaimról beszélt. Raymond lenyelte a késztetést, hogy megszidja a fiút. Eszébe jutott, Denys milyen hősiesen megvédte Julianát, és beérte egy komor megjegyzéssel. – A lehetőség kihasználásának kérdése az egyetlen, amiben Sir Joseph és én egyetértünk. – Igen, milord. – Denysnek még ez az enyhe dorgálás is láthatóan rosszulesett. – Megpróbálok nem gondolni arra, amit mondott. – Nagy bajkeverő volt – mondta Raymond. – Ó, nem! Sokkal több annál! – kiáltott fel Denys. – Gonosz, megátalkodott ember volt. 253 A Király Parancsa

Raymond hirtelen nyugtalan lett, de maga sem tudta igazán, miért. – Lehetséges, de most már elment. – Denys felemelte a tekintetét, és szemében olyan tűz lobogott, amit Raymond csak nagyon ritkán látott, és arra sem emlékezett, pontosan mikor. – Hála Szent Sebestyénnek! – Apa! Raymond felnézett az emeleti teraszra, amelyen keresztül be lehetett jutni a kastélyba. Margery integetett fentről. – Apa, anya azt mondja, azonnal gyertek, különben csak penészes kenyeret és savanyú bort kaptok vacsorára! Raymond elvigyorodott, és lökött egyet Denysen. – Na, mit mondtam? Denys nem válaszolt, de Raymond meglepődött éhes arckifejezésén, amellyel Margeryt bámulta. Raymond most először érzett atyai felháborodást. Margery gyermek, még csak tizenegy éves! Hogy merészel ez a taknyos kölyök úgy nézni rá, mint egy nőre? – Mondd meg neki, hogy azonnal ott vagyunk! – szólt vissza Raymond, majd megragadta Denys tarkóját. Denys meglepetten nyöszörgött, de kénytelen-kelletlen szedte a lábát Raymond mellett, amíg oda nem értek a lóitatóhoz. Ekkor már megpróbált tiltakozni, de elkésett. Raymond mélyen belenyomta a fejét a vízbe, majd elengedte és hátralépett. Kezét csípőre tette és ijesztően magasodott a vízből felbukkant fiú fölé. – Még csak gondolni se merészelj Margeryre! Denyst annyira megdöbbentette a fürdő és Raymond vádja, hogy meg sem próbált úgy tenni, mintha nem értené. – Mi... milord – dadogta. – Nekem nem volt szándékomban.. . sosem volt szándékomban... Raymond Margery iránti atyai szeretetén egy pillanatra felülkerekedett saját hasonlóságának érzése a halálra vált Denyshez. Szülei gazdagsága ellenére Raymond ugyanolyan szegény volt, mint Denys, és ifjúkora megalázó emlékei még élénken éltek az emlékezetében. Lekapta válláról á köpenyét, és megdörzsölte vele a fiú haját. – Reálisan kell szemlélned az életet! Nincsenek kilátásaid. Ha egyszer lovag leszel, zsoldosként beállhatsz a seregbe, és az életed lovagi tornákból és háborúkból fog állni. Használd a szolgálólányokat... 254 A Király Parancsa

sokan vannak, akik nézegetnek. Margery azonban jó családból származó hajadon. Denys sértetten felkiáltott. – Én is jó családból származom! – Tudom, de szegény vagy, árva vagy, és nem rendelkezel birtokkal. – Raymond szinte érezte a fiúból áradó megaláztatás forróságát, és azt kívánta, bárcsak valahogy másképp tudatosíthatná benne a brutális igazságot. Erre azonban nem volt más mód. – Margery számodra nem elérhető. Tartsd távol magad tőle! Tartsd... távol... magad... tőle!


17. fejezet Raymond bosszúságában a száját is alig nyitotta ki, úgy szűrte a szavakat: – Már megint azzal a kölyökkel kacérkodik. – Ki kacérkodik, és milyen kölyökkel? – Juliana letette a kosarat, amelybe kenyeret és sajtot pakolt, és odalépett Raymond mellé, aki a lőrésnél álldogált. Lent a kastélyudvaron Margery Denysszel beszélgetett. Juliana elmosolyodott. – Női vonzerejét próbálgatja rajta. – Nem lenne szabad ezt tennie! – Valamikor meg kell tanulnia, hogyan működik a dolog. Egyszer én is megtanultam. Emlékszem, milyen vidám és ártatlan szórakozás volt. – Raymondra nézett, szemében szomorúság keveredett vidámsággal. – Ennek úgyis eljött volna az ideje, és jobban örülök, ha a szemem előtt történik. Denys nem jelent veszélyt. Raymond komoran elhúzta a száját. – Nem jelent veszélyt? Ebben a korban minden ifjú veszélyt jelent. – Ő nem. – Juliana megszorította Raymond karját. – Nem vetted észre? Denys szerelmes Margerybe. – Igen, észrevettem, és szerintem Margery túl fiatal az ilyen jellegű érdeklődéshez. – Ez nagyon atyáskodón hangzott – élcelődött Juliana. Raymond még jobban megfeszült. – Igen, atyai érzések támadtak bennem. Juliana megveregette férje karját. – Nagyon helyes, mivel Margery pedig beléd szerelmes. Raymond bosszúsága átcsapott haragba, és felordított. – Micsoda?! Azt hittem, azt mondod, hogy Denysen próbálgatja női vonzerejét. Julianát meglepte Raymond indulatkitörése. – Denys szerelmes Margerybe, Margery pedig szerelmes beléd. Ez csupán ártatlan lángolás, a fiatalság és a közelgő tavasz eredménye. Biztos vagyok benne, hogy ha figyelmen kívül hagyjuk rajongásukat, hamarosan semmivé foszlik. Denys hallja, amint Margery a húgával 256 A Király Parancsa

kiabál. Margery pedig látni fogja, ahogy reggel a hasadat vakargatod. Az ilyen fajta szerelem kialszik a valóság első jeleire. Azzal csak ártanánk, ha kérdőre vonnánk őket emiatt, hiszen az ártatlan rajongás átcsapna küzdelembe, és tudod, a fiatalok milyen lelkesen képesek küzdeni. Juliana visszatért a kosarához, és Raymond azon tűnődött, vajon látszik-e rajta a bűntudat. Ő már kérdőre vonta Denyst rajongása miatt. Azt hitte, Denys ugyanolyan józanul fogadja ezt a figyelmeztetést, mint az összes többit, azonban a fiatalember érzelmei láthatóan különböztek harcosi képességeitől – bár az is lehet, hogy a fiú Raymondot a harcban szakértőnek találta, de a szerelemben nem. Bármi is volt az oka, Denys tartózkodó és meggondolt volt, és olyan számító pillantásokkal méregette Margeryt, ami újabb kételyeket ébresztett Raymondban. – Juliana – szólította meg a feleségét. – Nincsenek fenntartásaid ezzel a kirándulással kapcsolatban? – Miért lennének? – Juliana megvonta a vállát. – Ez csupán egy kis kiruccanás a saját erdőmbe egy kis virágszedésre. Layamon és az emberei ittmaradnak, és a falról figyelnek. Valeska és Dagna vigyáznak a kastélyra. Te velem és a lányokkal leszel, és a szolgálókat is visszük. Már teljesen búskomorak ezektől a kőfalaktól, így aztán nincsenek semmiféle fenntartásaim, és én is vágyom a szabadba. – Ne értsd félre, nem szeretném, ha félnél. Juliana odaszaladt Raymondhoz, és átölelte a derekát. – Csodálatos ember vagy. Raymond viszonozta az ölelést. – Valóban az vagyok – helyeselt. Állát felesége feje búbjára támasztotta, és erőt merített az asszonyból, ahogyan az acél erőt merít a kovácsolásból. Egykor vándor volt, aki nem ismerte a szerelem nyújtotta kényelmet, és úgy tekintett a szerelemre, mint valami tündérmesére. Aztán Henrik nekiadta Julianát, és a nő tudtán kívül elkezdte lebontani azt a bilincset, amelyben a Tunéziából való szabadulása óta raboskodott. Juliana borzalmasan felbosszantotta, amikor nem akart hozzámenni, és elhatározta, hogy mindenképpen betöri Lofts ismeretlen úrnőjét. Harcot hirdetett, és Juliana úgy tűnt, megadja magát. Azt hitte, megnyerte a csatát, de rá kellett jönnie, hogy a nő ereje és bátorsága fölébe kerekedett – méghozzá a tudta nélkül. Juliana befogadta a 257 A Király Parancsa

magányos, kóborló férfit, aki erőszakkal befurakodott az életébe, otthont, családot és szerelmet adott neki. Balsejtelmei szertefoszlottak, és hirtelen kihúzta magát. – Elég volt a piszmogásból, asszony! Van valami az erdőben, amit meg akarok mutatni neked. Juliana mosolyogva nézett rá. – És mi lenne az? – Valami, ami nagyon fog tetszeni – ígérte Raymond huncut vigyorral. – Igen, a tavasz hajlamos rá, hogy mindent növekedésre ösztönözzön, igaz? Juliana mély elégedettséggel figyelte az embereit. Mindenki jóllakott, szedtek virágot, és most az erdei tisztáson heverésztek dalokkal, tánccal és ügyességi feladatokkal szórakoztatták magukat és egymást. Tosti a közelben ücsörgött, és a szolgálólányokkal incselkedett. Denys egy fának támaszkodva ácsorgott. Fayette és másik két szolgálólány a tavasztól megrészegülten a kastélyszolgák előtt álltak, és trágár dalokat énekeltek a madarak, nyulak, mókusok és más erdei állatok párzási szokásairól. – Ha ezt hallja az ember – morogta Raymond Julianának, aki az ebéd maradékát pakolta el – hajlamos elhinni, hogy az állatok mást sem csinálnak, csak párosodnak és dorbézolnak. – Szerintem csak a saját lovagjaikat próbálják egy kicsit lelkesíteni – mondta Juliana. – Fayette nagyon csinos nőszemély. – Raymond felhúzta a térdét a mellkasához és karjával átkulcsolta. – Nem hiszem, hogy a lovagját lelkesíteni kellene. Juliana rácsapott Raymond karjára. – Ezt neked nem illene észrevenned! – dorgálta. – Nem tehetek róla, hiszen az első este, amikor megérkeztem, gyakorlatilag a karomba lökted. Meg kellett néznem alaposan, mit utasítok vissza! Juliana erről megfeledkezett, és zavartan motyogott valamit. – Én azonban a legjobbat akartam – folytatta Raymond, és nagy küzdelem árán az ölébe rángatta Julianát –, ezért kivártalak téged. A közelben heverészők vigyorogva egymást lökdösték, Tosti pedig odaszólt nekik: 258 A Király Parancsa

– Csak mert az embernek van egy almafája, nem jelenti, hogy más almákat nem nézhet meg, igaz milord? Juliana látta, amint Raymond és Tosti cinkos pillantást vált, és gyorsan felemelte a fejét Raymond karjáról. – Nem tűröm a pimaszkodást tőled, Tosti! – Ahogy gyorsan visszafordult, még elcsípte Raymond vigyorát. – És tőled sem, milord! Mielőtt észbe kaphatott volna, a férfi magához rántotta, és a legördögibb fegyverrel győzte le ellenkezését. Juliana szemhéja túl nehéz volt, hogy kinyissa, amikor Raymond végül felemelte a fejét a csókból, és azon tűnődött, a tisztást betöltő nevetés és derültség neki szól, vagy az éppen akkor zajló akadályversenynek. – Szerintem – súgta Raymond a fülébe – jobban teszed, ha ezt a versenyszámot megnézed. Margery és Ella különleges mutatványát láthatod. Juliana villámgyorsan felült, és a lányaira meredt. Valaki kifeszített egy vastag kötelet két vaskos fatörzs között, és Ella – az ő Ellája! – ezen szándékozott végigmenni. Nos, a menni egy kicsit túlzás volt, inkább vánszorgott, de azt el kellett ismerni, hogy állva tette, és lassan ugyan, de haladt vele. Raymond Juliana szájára tapasztotta a tenyerét, mielőtt felesége tiltakozva felsikolthatott volna. Csak ekkor vette észre Margeryt, aki a kötél alatt állt, és három ráncos almával zsonglőrködött – miközben az egyiket ette. Juliana ernyedten Raymondnak dőlt. A kastély lakói néma csöndben ügyelték a mutatványokat, és feszült figyelmük elárulta Juliana számára, mennyire szeretnék, ha a lányoknak sikerülne. Ella egyszer megbillent, és le is esett volna, ha az utolsó pillanatban meg nem kapaszkodik egy lelógó ágban. Margery egyszer elejtette félig megrágott almáját, de mielőtt lehajolt volna, hogy felvegye – miközben a másik kettőt tovább dobálta – megjegyezte: – Na, ezt majdnem elejtettem! Erre mindenkiből kirobbant a nevetés, és Raymond elvette tenyerét Juliana szájáról. Ella elérte a kötél másik végét, leugrott a földre, és az ezt követő tetszésnyilvánításnak köszönhetően Raymond megúszta felesége haragját. Juliana mindenki másnál lelkesebben tapsolt, és örömmel viszonozta ragyogó arcú lányai ölelését. – Nagyon ügyesek vagytok, drágáim! Szörnyen izgultam. Most menjetek játszani! A mai napra elég a mutatványokból. 259 A Király Parancsa

– Játsszunk csuklyás embert! – vetette fel Tosti, de egy egész kórus ellenezte az ötletet. Végül megszervezett valami labdajátékot, és Juliana ismét Raymondhoz fordult. – Ki tanította a gyerekeimet ilyen dolgokra? – Valeska és Dagna. – Raymond ártatlanul széttárta a karját. – Még mindig nem tudod, ki ez a két öregasszony? Juliana a fejét rázta. – Táborkísérők nagy csapata követte a keresztes lovagok seregét a Szentföldre. Mindenki így tett, aki kalandra vágyott. Kóbor szabók, papok, szakácsok, felcserek... valamint mindenféle bőrszínű és fajtájú mutatványosok. Minden létező országból jöttek. Zenéltek, nagyon különös dallamokat, és furcsa nyelveken énekeltek. És – megkocogtatta Juliana homlokát – voltak zsonglőrök és akrobaták is. – Aha! – Juliana most már értette. – Amikor a lovagokat elfogták... – Igen. Minden szabót, papot, szakácsot és mutatványost eladtak, ugyanúgy, mint engem. Valeska és Dagna rabszolgák voltak, akiket nagyra értékeltek mutatványaik és gyógyító képességeik miatt, és míg én széthasogattattam a bőrt a hátamon, ők vigyáztak a sajátjukra, ők tartottak életben, bár sokszor elátkoztam őket érte. – Szóval hálából segítettél Valeskának és Dagnának elszökni. Raymond először meglepett, aztán derűs arcot vágott. – Egyáltalán nem így történt. Szükségünk volt rájuk, hogy felmásszanak a szaracénok falára, és rögzítsék a köteleket, ahogyan a kikötőben is nagy szükségünk volt rájuk a kötelekkel. Ők segítettek nekünk a szökésben. Juliana annyira megdöbbent, hogy még a száját is eltátotta. – Nagyobb tisztelettel kell bánnom velük – mondta. – Közvetlenül azután, hogy leszidtam őket, amiért ilyen veszélyes dolgokat tanítanak a gyerekeimnek. A rátörő ásítás felkészületlenül érte. – Feküdj ide, és pihenj egy kicsit! – javasolta Raymond, és az ölébe mutatott. Juliana érdeklődéssel szemlélte a mutatott helyet. Raymond rosszallóan megrázta a fejét. – Pihenést mondtam! Juliana csalódott morgással letette a fejét a férfi combjára, behunyta a szemét, és addig aludt, amíg Raymond meg nem lebegtetett egy szál nárciszt az orra alatt. Az illat, a tavasz ígéretének illata, felébresztette Julianát. Kinyitotta a szemét, és az élénksárga szirmok olyan közel 260 A Király Parancsa

voltak a szeméhez, hogy még a bársonyos erecskéket is látta rajtuk. A férfi a szájához érintette, és Juliana érezte édes ízét. – Mmmm – sóhajtotta, és teljesen feleslegesen megkérdezte: – Aludtam? Raymond nevetett. – Méghogy aludtál? Nemsokára besötétedik, tehát indulnunk kell. Julianának semmi kedve nem volt hazamenni. A föléjük boruló fák, mintha amíg aludt, még jobban kizöldültek volna, de még a fák szépsége sem volt hasonlítható Raymond arcához. Felemelte a kezét, Raymond megfogta, belecsókolt a tenyerébe, majd egyenként megcsókolta minden ujját. – Egyetlen dolog van, ami még szebbé tehetné ezt a napot – súgta a férfi rekedten, és ez a hang ágyra és izzadt testekre emlékeztette Julianát. – Egy intim együttlét. – Ma este – ígérte Juliana. – Igen. Ma este. – Raymond felállt, kinyújtóztatta elgémberedett tagjait és szólította a szolgákat. A szolgák meg is érkeztek futva, hogy vállukra vegyék a holmijukat, őket követte Fayette, ölében a síró Ellával. – Hol van Margery? Azt ígérte, játszik velem, és nem játszott! – Itt kell lennie valahol. – Juliana elkomorodva nézett körül. – Bár én nem látom. Látta valaki Margeryt? A szolgák valamit motyogtak, és a fejüket rázták, majd Fayette azt mondta: – Amikor én legutóbb láttam, Denysszel beszélgetett. – Denys? – kiáltott fel Raymond. – Hol van Denys? – Raymond! – Juliana megfogta férje karját és megrázta. – Megtaláljuk őket. Talán csak sétálni mentek... – Kutassátok át az erdőt! – adta ki az utasítást Raymond. – Lássuk, mit találunk! Parancsára a szolgák azonnal indultak a fák közé, és Raymond még utánuk kiáltott: – Gyertek vissza, mielőtt teljesen besötétedik! – Lenézett Julianára, és a lemenő nap fényében arca szürkének tűnt. Homlokát ráncok barázdálták, és most először valóban harmincöt évesnek látszott. Most már Juliana is megijedt. – Mitől félsz ennyire? 261 A Király Parancsa

– Egyedül vannak, és hamarosan sötét lesz. Ezekben az erdőkben farkasok és medvék élnek. – Mondd meg az igazat! – követelte Juliana. – Azt mondtam Denysnek, hogy csak távolról imádhatja Margeryt, és a kölyök megharagudott érte. Attól tartok... – Szent ég! – vágott a szavába Juliana. Eszébe jutott a Denysszel folytatott beszélgetése és a fiú őszinte rajongása Raymond iránt. – Leestél a piedesztálról. – Tessék? – Azt hitte, sosem lehet olyan nagyszerű, mint te. Meggyőződése volt magáról, hogy reménytelen eset. Akkor pedig miért ne tenné a legrosszabbat... és rabolná el Margeryt? – Gondolatmenete helyességét leolvasta Raymond arcáról, ennek ellenére próbálta legyűrni magában a kezdődő pánikot. – Nem fogja bántani – mondta, sokkal inkább magát nyugtatva, mintsem Raymondot. – Jó fiú, csak egy kicsit össze van zavarodva. – Denys egy szeretetmániás, földmániás őrült – vágta rá Raymond. – Saját céljára rabolta el Margeryt, ebben biztos vagyok. Tudtam, hogy valami nincs rendben vele, valami, amit nem mondott el nekem, de nem figyeltem rá eléggé... Juliana megfogta Raymond kezét. – Ez nem a te hibád. – Akkor kié? A kastély minden lakójának a biztonsága az én felelősségem. Különösen a gyermekeink biztonsága! Gyermekeink. Juliana letörölt egy könnycseppet az arcáról. – Talán inkább az én hibám. Figyelmeztettél, hogy ne hagyjam Margeryt a fiúval kacérkodni, de én azt hittem, nincs benne semmi veszély. – Nem, az én hibám – erősködött a férfi. – Osztozunk a felelősségen. – Rendben, a fene egye meg! – Raymond a lova felé indult. – Utánuk megyek, és addig vissza sem jövök, amíg meg nem találom őket. Juliana elkapta a karját és visszahúzta. – Nem járhatod az erdőt egész éjszaka. Nem vagy vadász. Össze fogod zavarni a nyomokat, ha keresztül-kasul lovagolsz. Tostit küldjük. 262 A Király Parancsa

– Tostit? Mit akarsz attól a sártúrótól? – kérdezte Raymond elképedve. Ha Juliana képes lett volna mosolyogni, most biztosan megteszi. – Ő az én nyomkövetőm. Az összes felmenője nyomkövető volt. Az apja... Nos, az apja talált rám, miután elszöktem fogvatartómtól, és hazahozott az apámhoz. Tosti és az apja biztosan megtalálják Margeryt, majd meglátod! – Most már emlékszem – mondta Raymond lassan, kételkedve. – Azonban... Tosti lépett oda hozzájuk, mintha arra várt volna, hogy szólítsák. A bohóc eltűnt, és helyette egy felelősségteljes, komoly ember állt előttük, aki tisztában van saját fontosságával. – Úrnőm, akarod, hogy azonnal a nyomukba eredjek? – Természetesen! – csattant fel Raymond. Juliana felemelte a kezét. – Tedd azt, amit tenned kell! Ha szeretnéd, hogy az apád is veled tartson... Tosti feljebb húzta a nadrágját. – Apámmal együtt kétszer olyan gyorsak vagyunk, mint én egyedül, és az egyik falusit már el is szalasztottam érte. – Helyes! – értett egyet Juliana. – Salisburynek olyan a szimata, mint egy vérebnek. – Valóban, bár a kitartása nem egy vérebé. Már nem. Ma este elkezdjük a keresését, úrnőm. – Tosti felnézett az égre. – Majdnem telihold van. – Én is veletek tartok – jelentette ki Raymond határozottan. – Ne, milord, nagyon kérem! – könyörgött Tosti. – Hagyd ezt azokra, akik tudják, mit csinálnak! – Segíthetnék – erősködött Raymond. – Milord, megmondom az igazat. Csak útban lennél. – Nem törődve különböző társadalmi helyzetükkel, Tosti megveregette Raymond vállát. – Te nem nyomkövetsz, mi nem harcolunk. Raymond láthatóan erősen vívódott magában, de végül bólintott. – Ha rábukkantatok a nyomra, üzenjetek nekünk! Mi most visszamegyünk Loftsba, és felkészülünk az útra. Ha pedig megtaláljátok Margeryt – Juliana nagy levegőt vett –, azonnal adjatok hírt! 263 A Király Parancsa

– Hogy érted azt, hogy nem mehetünk? – Miközben Valeska felsegítette Raymondra láncból készült páncélingjét, ami a mellkasát és a hátát védte, dörgő hangja megtörte a nagyterem gyászos csendjét. – Mi mindig elkísérünk mindenhová! Raymond megdörzsölte kialvatlanságtól égő szemét. A kastélyban senki sem aludt az éjszaka, és most az öregasszonyok is zaklatják. – Egyedül gyorsabban haladok. – Veled megyek! – jelentette ki Juliana. Raymond erre olyan nyelveken kezdett szitkozódni, amikről azt hitte, régen elfelejtette. – Nekem ne beszélj ilyen pogány nyelven! Veled megyek, és kész! Raymond a feleségére meredt. Juliana jobban nézett ki, mint azt egy ilyen éjszaka után várhatta volna tőle. Egész éjjel csak feküdtek az ágyban egymás mellett, és olyan egyedül érezték magukat, mintha nem is együtt lettek volna. Amikor Salisbury megérkezett, szó nélkül felugrottak, felöltöztek, és kisiettek a szobából. A fogatlan öregember Raymondhoz intézte szavait. – Nem találtuk meg sem a lányt, sem a fiút. Találtunk egy területet azonban, amin küzdelem nyomai látszottak. – Az öreg a tűz előtt állt, és a kalapját gyűrögette. – Ez nem messze volt attól a tisztástól, ahol az emberek ettek, és azt bizonyítja, hogy a kis lady nem tudott a fiú tervéről. A fiam ott vár azon a helyen. – Most Juliana felé fordította a fejét, de átnézett rajta, és a levegőnek beszélt, viszont a megnyugtatás neki szólt. – Nem találtunk vérnyomokat. Raymond Julianára nézett, és a lelke meghalt. Finom lelkű felesége kemény és elszánt volt, mint egy parancsnok, akinek egyedül kell megvívnia a csatát. Eljátszotta Juliana bizalmát, és mindketten tudták – felesége többé már nem függ tőle. Az előző esti felelősség megosztása csupán üres szó volt, mivel ha Juliana erős félelmei ellenére hajlandó elhagyni kastélya biztonságát, az csak azt jelentheti, hogy belé vetett bizodalma szertefoszlott. Pedig mi másért volt szüksége a nőnek rá? Vannak gyerekei, vannak birtokai, van ennivalója, ruhája és szolgái. Férjként nem ér túl sokat, de úgy gondolta, ha feltétel nélküli biztonságot biztosít számára, azzal beférkőzhet a kegyeibe. Kudarcot vallott. 264 A Király Parancsa

Most lehetősége adódott, ha nem is arra, hogy Juliana bizalmát visszaszerezze, de legalább megpróbálja jóvátenni a történteket, és esze ágában sem volt hagyni, hogy bárki is az útjába álljon. Miközben felkötötte a kardját, azt mondta: – Senki nem jön velem Margery keresésére. Juliana az öregasszonyokhoz fordult. – Valeska, Dagna, szeretném, ha ittmaradnátok Ellával. Ragaszkodik hozzátok, és ha arra ébredne, hogy egyedül van, nagyon megijedne. – Layamon vigyáz a kastély biztonságára – ellenkezett Dagna. – Ő a falakat őrzi az embereivel. – Raymond gyorsan kitalált valamit, amivel megijesztheti őket. – Lehet, hogy valaki hallott erről a dologról, és kihasználja az alkalmat, hogy megtámadja a Lofts-kastélyt. Nektek ezért mindenképpen a kastély falain belül kell maradnotok! Salisbury, akit láthatóan feszélyezett a női társaság, hozzátette: – Zord vidék. Nem finom kastélylakó hölgyeknek való. Valeska felhorkant. – Méghogy finom hölgyek! – Dagnára nézett. – Mit szólsz a bókhoz, nővérem? Raymond, akit a kimerültség türelmessé tett, megjegyezte: – Csak lelassítanátok. – Én nem – mondta Juliana. – Nem is jössz. – Raymond hajthatatlan volt. – De igen, megyek. Raymond rájött, hogy egy férfiúi elszántság semmi az anyai aggodalommal szemben. A nap még nem kelt fel, amikor átlovagoltak a felvonóhídon. Némán haladtak, amíg Raymond meglepetten meg nem jegyezte: – Most jut eszembe, Juliana, neked nincsenek is vadászkutyáid! – Valóban nincsenek. Apám az utolsó éveiben már nem vadászott. Sokba került az etetésük, ezért eladta őket, nekem pedig nem volt szükségem újakra. – Letértek az útról, és a fák között jártak, amikor megjegyezte: – Nyáron szerzünk néhányat, hogy segítsenek a vadászatban. Egy odavetett konc, gondolta Raymond, hogy haszontalan, nemes férje ne unatkozzon. – Most jól jönnének – mondta. 265 A Király Parancsa

Juliana egyetértett. – Eggyel több ok, hogy beszerezzünk néhányat. Amikor odaértek arra a helyre, ahol a küzdelem nyomai voltak, senkit nem találtak ott. Raymond megállította lovát a letaposott fűkörön kívül, és azt kérdezte Salisburytől: – Hol a fiad? – Nem tudom. Biztosan továbbment. – Sötétben? – kérdezte Raymond, de Juliana lepisszegte. Az öreg nyomkövető aggodalmasnak látszott. A hajnal fényénél szemügyre vette a helyet. – Különös nyomok – mondta komoran. – Utánam valakik jártak itt. Sokan voltak, lóháton. – Milyen lovak voltak? – kérdezte Raymond. – Igavonók? – Nagy lovak. Lovagok lovai. Ennek a nyomát már láttam. – Letérdelt egy lónyom mellé, ami Raymond számára szinte láthatatlan volt. – Az úrnő istállójában. – Biztosan tévedsz – mondta Juliana. Az éjjel senki nem hagyta el a kastélyt. A ló nem származhat az én istállómból. Az öreg újra megnézte a nyomot. – Pedig ez onnan van – ismételte. Egészen közel hajolt a földhöz és megszagolta. Négykézláb körben forgott és szimatolt, mint egy véreb, amíg Raymond meg nem kérdezte: – Mit csinálsz? – Vér. Ez az egyetlen szó egy csapásra felélénkítette a lóháton ülő párt. – Kié? – Hol? – Új. – Az öregember továbbhaladt, egyfolytában szimatolva. – Az éjjel még nem volt itt. Bárcsak itt lenne a fiam! Az ő orra sokkal jobb. És jobban látja a nyomokat is. – Megborzongott, amikor talált valamit. – Szent Isten! Ezt nézzétek, milord! Egy kötelet tartott a kezében, ami két véres csomóval volt megkötve. Raymond meglazította a tőrt a derekán. A gerince mentén hideg borzongás futott végig; olyan érzése támadt, hogy a környező fák között valami fenyegető és veszélyes van jelen, ami őket figyeli. Amikor látta, 266 A Király Parancsa

hogy Salisbury négykézláb bebújik a bokrok közé, leugrott a nyeregből, és Juliana is követte. Juliana megragadta a karját. Suttogva beszélt, mintha a légkör rá is hatással lett volna. – Nem! Nem követed, és engem nem hagysz egyedül ezen a kísérteties helyen! Raymond szerette volna azt mondani, pontosan ezért nem akarta, hogy vele tartson, mert nem tud a lényegre összpontosítani, ha vele is törődnie kell, de aztán úgy döntött, szemrehányásokkal nem megy semmire. Juliana itt volt vele, és félt, és teljesen igaza volt, amikor azt mondta, nem hagyhatja egyedül egy helyen, amely veszedelmesnek bizonyult valaki számára. Talán Tostinak? – Gyere te is! Kétrét görnyedve követték Salisburyt az aljnövényzetben. Egy vékony vércsík vezette őket, és Raymond mintha maga is érezte volna a szagot. Vér vagy félelem, vagy mindkettő szagát. Salisbury halkan motyogott az orra alatt, miközben próbálta keresztülverekedni magát a bokrokon. – Rossz szag. Rossz érzés. Bárcsak Tosti... Hirtelen elhallgatott. Raymond előrelendült. Egyetlen pillantás elég volt, hogy lássa, a holttest, amely a mohán fekszik, Tostié. Raymond gyorsan Juliana elé állt, hogy eltakarja a látványt, és azt mondta: – Ne nézz oda! Menj vissza a tisztásra! A mélységes bánat nyüszítése szakadt ki Salisburyből, vad és kétségbeesett, Juliana pedig megpróbálta Raymondot félretolni az útból, hogy odajuthasson. – Segítenem kell! Raymond visszatartotta. – Tostit megkínozták. – Salisbury... – kezdte Juliana. – Salisbury biztosan nem szeretné, ha így látnád. – Juliana láthatóan elbizonytalanodott, Raymond pedig igyekezett kihasználni megingását. – Én megteszem, amit meg kell tenni. Menj vissza! Bár ösztönei ellenére cselekedett, Juliana szót fogadott. Salisbury egyszer régen jó volt hozzá, szinte anyaként gondoskodott róla, és ezzel tartozott neki. Raymondnak azonban igaza volt. Salisbury nem örülne neki, ha gyengeségének szemtanúja lenne; ő olyan ember volt, aki számára a gyengeség szégyen. Ez megmagyarázta, miért szólt hozzá 267 A Király Parancsa

olyan ritkán; az ő összeesése és saját együttérző, gyengéd viselkedése megrettentette. A csomóra kötött kötél azonban most új jelentőséget nyert Raymond közlése nyomán. Ha a gyilkos Tosti feje köré kötötte a kötelet és megfeszítette, mindkét szeme fölött egy-egy csomóval... – belekapaszkodott egy ágba, és egy pillanatra megszédült. Az epe keserű ízét érezte a nyelvén, ahogy maga elé suttogta: – Margery! Gyilkosok kóborolnak a környéken, és a lánya az erdőben bolyong egy sovány fiúval. Salisburyt utánozva elkezdte végignézni a tisztás szélét, két gyerek nyomait keresve. Ilyet nem talált, csak letaposott füvet és megtépázott bokrokat, amelyek az irányt mutatták, amerre a lovasok távoztak. – Raymond! – kiáltotta. – Raymond! A férfi futva rontott ki a bokrok közül, nyomában Salisburyvel, de ekkor Juliana már a lova hátán ült. – Az én Margerymet üldözik. Mennünk kell! – Igen, neked menned kell – mondta a férfi, és szája keskeny vonallá szűkült. – Mégpedig vissza a kastélyba. Amikor elindultunk, egy fiút és egy lányt kerestünk, de most már egy csapat harcost követünk. Nem tudjuk, Tosti mit mondott nekik, mielőtt meghalt, de szerintem a harcosok váltságdíjat akarnak követelni Margeryért és Denysért. Juliana mélyen előrehajolt lova hátán. – Te ezt nem érted. Én vagyok az anyja, és nem megyek vissza! – Valakinek szólni kell Layamonnak! – jelentette ki Raymond éles hangon. – Egy egész csapatot nem tudok legyőzni egyedül, ráadásul a megfelelő fegyverek nélkül. A logikus magyarázat Raymond szúrós tekintetével párosítva megingatta Juliana magabiztosságát. Valakinek tényleg segítséget kell hívnia. – Én megyek. – Salisbury egyenesen Julianára nézett, most először véve róla tudomást, és saját magához képest olyan választékosan fejezte ki magát, hogy még Raymond is könnyedén megértette. – Te menj a lovaggal, úrnőm! Szerezd vissza a gyerekedet a kezeik közül! Az olyan emberek, akik ilyet tettek Tostival, sokkal rosszabbat tehetnek egy tehetetlen kislánnyal. 268 A Király Parancsa

Raymond a fogai közt sziszegve engedte ki a levegőt. – Tostit el kell temetni! Az öregember Raymondra nézett. – Tosti már nem megy sehová. Vidd magaddal az úrnőt! Én elmegyek Layamonért. Az elkeseredés valósággal kirobbant Raymondból. – A fene egye meg, Salisbury! Hiszen ő egy nő! Nem harcolhat! Salisbury mélyen belenézett Raymond szemébe. – Az úrnő erős. Bízz benne, milord! Raymond szeme elkeskenyedett, majd arca kifejezéstelenné vált, és lassan, érthetően azt mondta: – Ha úrnőm velem akar tartani, akkor természetesen jöhet, azonban saját védelme érdekében azt kell tennie, amit mondok neki. – Úgy lesz – felelte Juliana. – Akkor induljunk! Salisbury a megtépázott bokrokra mutatott. – Könnyű nyom. És úrnőm! – Igen. Az öregember odalépett hozzá, és előhúzott egy tőrt az öve mellől. Miközben Juliana felé nyújtotta, azt mondta: – Nem szép darab. Én magam készítettem. Lehet vele fát faragni, kötelet vágni és egy ember máját darabokra szabdalni. Vedd el és használd, értem és Tostiért! – Megbosszuljuk a halálát. – Ez egyszerre volt imádság és fogadalom. Salisbury szemében könnyek csillogtak. Tekintetét a cipője orrára szegezte, és megtörölte arcát ruhája ujjával. – A lányod is erős. Juliana betűzte a tőrt az övébe, és Raymond után sietett. Követték a töredezett ágak és lóürülékkupacok jelezte nyomot. A földhöz közel még a tél barna színe volt a jellemző, míg a magasban már zöldültek a levelek. Az erdei talaj nyirkos, dohos szagot árasztott, a délelőttből délután lett, és Juliana feszültsége egyre fokozódott. A nyaka már fájt az állandó ágak alatt bujkálástól, a szeme égett a figyeléstől, mivel úgy érezte, akár a gyakori pislogással is elszalaszthat valami olyan fontos nyomot, ami elvezetheti őket Margeryhez. 269 A Király Parancsa

Szerette volna megszólítani Raymondot, megkérdezni, mit gondol, hová mennek, mik a tervei, de a férfi merev, kemény arckifejezése a torkára forrasztotta a szót. Raymond neheztelése egy szélvihar erejével érte, elszívta testéből a meleget, tüdejéből a levegőt, és bár sajnálta, semmiképpen nem volt hajlandó visszafordulni. Tudta, hogyan érezheti most magát Margery. A honvágy, a harag, a fájdalom és a zavarodottság Julianának is része volt. Raymond megállt egy tisztáson, ahol egy elhagyatott kunyhó állt. – Itt eszünk pár falatot – mondta. – Nem kellene továbbmennünk? Azt hittem, kezdjük beérni őket. Raymond rá sem nézett, úgy válaszolt. – Ahhoz, hogy harcolhassunk, ennünk kell! Juliana vonakodva bár, de leszállt a lováról, és míg ő az elemózsiástáskában kotorászott, Raymond átkutatta a környéket. Amikor egy vastag ággal a vállán tért vissza, Juliana nem bírta türtőztetni kíváncsiságát, és megkérdezte: – Az minek kell? A férfi elmosolyodott, és fogát kivillantó mosolya láttán Julianának valamiért rossz érzése támadt. – Mivel azt hittem, békés expedícióra indulunk, csak egy kardot hoztam. Ezt magammal viszem másik fegyverként. – A vastag ágat nekitámasztotta a kunyhó falának. – Van valahol egy vödör? Juliana csodálkozva meredt rá. – Vödör? – Tudod, utálok vértől mocskos kézzel enni. Ha hoznál egy kis vizet a patakból, megmoshatnám a kezem. – Ó! – Juliana lenyelte a javaslatot, hogy esetleg menjen le maga a patakhoz, és egyszerűen mossa meg a kezét. Raymondnak is joga van ugyanolyan tehetetlenül viselkedni, mint bármelyik másik idióta férfinak, ha éppen úgy tartja kedve. – Nem látok vödröt. – Talán bent nézd meg! – A kezét dörzsölgette és elkomorodott. – Szörnyű, hogy itt a kezemen Tosti halálának a bizonyítéka. Hangjának szomorúsága lelkifurdalást ébresztett Julianában, és azt mondta: – Megyek, keresek egy vödröt! – Ahogy gondolod. 270 A Király Parancsa

Olyan jámbor és szelíd volt, hogy Juliana gyanakvó pillantást vetett rá, de a férfi a holmik között matatott, és nem láthatta az arcát. A kunyhó ajtaja hangos nyikorgással kinyílt, és Juliana óvatosan szétnézett a sötétben. Az ajtón keresztül napfény szűrődött be, és egy bedeszkázott ablak nyílása vetített halvány fénycsíkot a szemközti falra. Akárki lakott itt és hagyta el ezt a helyet, mindent elvitt belőle, kivéve egy kupac tűzifát a megfáradt vándoroknak. – Nincs itt semmi! – kiáltott ki. – Biztos van legalább egy vödör a sarokban! Raymond hangja mintha közelebbről hallatszott volna, de amikor Juliana hátranézett a válla fölött, azt látta, hogy a ló mozdult el, és vele együtt a férfi is, aki a nyereg szíjait igyekezett feszesebbre húzni, készülve a harcra. – Én nem látok. – Juliana belépett a kunyhóba, és elfintorodott, ahogy megcsapta orrát az áporodott szag. – Pókháló és por. – A szemét erőltetve elindult befelé. – Várj! Lehet, hogy szerencsés vagy. Raymond állt meg az ajtónyílásban, és eltakarta a fényt. – Kétségtelenül az vagyok, úrnőm. Juliana megpördült, de elkésett. Az ajtó hangos csattanással becsapódott, és hallatszott, ahogy Raymond kívülről kitámasztja.


18. fejezet Juliana vállával nekiszaladt a kis kunyhó ajtajának, próbálva kilökni, és közben kintről a következőt hallotta: – Jó erős angol kunyhó, jó erős angol tölgy. Isten veled, úrnőm. Visszajövök érted, ha véget ért a küzdelem. – Raymond! – Juliana tenyérrel rácsapott az ajtóra, de senki sem válaszolt. Odaszaladt a kis ablakhoz, megrázta a deszkákból összeszegezett ablaktáblát, és kilesett a közöttük lévő egyik függőleges nyíláson. Látta a férfit, aki most készült felszállni a lovára, és kikiáltott neki. – Raymond, ez nem fog sikerülni! Mély elégedettség töltötte el, amikor látta, hogy a férfi megfordul és visszaindul a kunyhóhoz. Biztosan belátta módszere ostobaságát, és most kiengedi. Túl későn döbbent rá tévedésére. Raymond felkapott egy másik vastag ágat, és hallatszott, amint befeszíti a keresztpánt helyére, amely szeles időben volt hivatott helyén tartani az ablaktáblát. Juliana lábujjhegyre állt, és tekintete találkozott a nyíláson befelé leskelődő Raymondéval. A férfi száraz hangján megjegyezte: – Nagyon hálás vagyok neked, úrnőm, amiért emlékeztettél az ablakra! Juliana dühösen szitkozódni kezdett, méghozzá olyan szavakkal, amiket el is felejtett, amióta szülővé vált. Elhúzódott az ablaktól, és azon kezdte törni a fejét, hogyan tudna megszökni. De még nem. Most nem. Hibázott, amikor felhívta a férfi figyelmét valószínű menekülési útvonalára. Most újat kell találnia. Raymond gyeplőjének csörgése úgy hangzott Juliana fülének, mint egy árulás, és ismét odaszaladt az ablakhoz. Raymond indulni készült. Odaintett neki – vagy a kunyhónak –, hogy itthagyja őt egyedül, félőrülten az aggodalomtól. Ahogy a férfi távolodott, Juliana az öklét harapdálta és hallgatta a sarokból hallatszó erdei rágcsáló neszezését. Ez – ha lehet – még jobban megerősítette elhatározását, hogy még az est leszállta előtt kiszabadul. Szeme lassan hozzászokott a félhomályhoz, és lassan körüljárta a kunyhó belsejét. Az ajtó mellett talált egy helyet, ahol az agyag levált a favázról. Lekapart még egy kevés agyagot, de a váz erősnek tűnt. Elégedett mosollyal 272 A Király Parancsa

előhúzta a Salisburytől kapott tört, – „Lehet vele fát faragni, úrnőm" – és munkához látott. Végül leült a földre és fáradt ujjait hajlítgatta. Valóban lehet vele fát faragni, de sokkal lassabban, mint kellene. A zsúptető egy helyen beroskadt; Juliana felugrott és beleöklözött, mire nagy adag száraz fű és por zúdult a fejére. Köhögve fogta a vödröt, felfordította, ráállt és megrángatta a masszív tetőgerendákat, aminek eredménye újabb por – és fűzápor volt, de semmivel sem jutott közelebb a szabaduláshoz. Fulladozva odatámolygott az ablakhoz, hogy némi friss levegőt szívjon, és rosszkedvűen próbálta felmérni a helyzetét. Egy koszos kunyhóba van bezárva étel és ital nélkül. Közeledik az este. Senki nem tudja, hol van, kivéve egy meggondolatlan és vakmerő lovagot, aki egyetlen kis karddal felfegyverkezve ki tudja, hány ellenféllel készül harcba szállni. Szipákolva ruhája ujjába törölte az orrát. Hogy tehette ezt vele Raymond? Raymond, aki most a halállal készül farkasszemet nézni. És ott a lánya, akit elraboltak, talán kétszer is, és ismeretlen veszélyekkel kell szembenéznie. Ki rabolta el Margeryt? És miért? Váltságdíjért, vagy ez az ő elrablásának a megismétlése? Ez a csillagok együttállásának eredménye, vagy valami gonosz, aljas összeesküvés? Újra körüljárta a kunyhó belsejét. A berogyott tető erősnek bizonyult, és sehol sem nyílt rés a falon azon rövid idő alatt, hogy elvesztett szabadságát gyászolta. A tüzelőkupac mellett megtorpant. Raymond azt mondta, a fát fegyverként is lehet használni, és Juliana elképzelt egy kis, de annál hatékonyabb faltörő kost. Lehetséges lenne? Kitörhetné vele az ajtót? Lehajolt és kiválasztotta a leghosszabbat és legvastagabbat a fadarabok közül. A karjába vette, aztán a következő pillanatban sikítva el is hajította. Megtalálta a rengeteg pókháló forrását. Próbálva nem remegni az undortól, óvatosan ismét felemelte a tuskót, és közben nagyon remélte, hogy a puffanástól a lakók nagy része lehullott róla. 273 A Király Parancsa

Attól az egytől eltekintve, amelyik a ruhája ujján mászott, a tuskó lakatlannak tűnt – és éppen megfelelőnek. – Jó erős angol tölgy – motyogta –, ami összecsap a másik jó erős angol tölggyel. – Egy ideig azon gondolkodott, melyik végét fogja, és melyik vége ütközzön meg az ajtóval, végül megragadta a tuskó keskenyebbik végét, es futni kezdett. A tuskó nekicsapódott az ajtónak, és az ütközés ereje visszalökte Julianát. A tuskó kiesett a kezéből, megbotlott benne és ráesett. A levegő kiszaladt a tüdejéből, és egy ideig csak hápogni tudott, majd amikor ismét kapott levegőt, rekedten megjegyezte: – Az ajtó nem enged. A sarokból hallatszó rágcsálócincogás egyetértésnek tűnt. A bordáit dörzsölgetve nagy nehezen feltápászkodott. – Az én hibám – mondta hangosan. – Jobban meg kellett volna vizsgálnom az ajtót, mielőtt megtámadom. Talán... – Odatámolygott az ablakhoz, és megrázta a táblát, ami ugyan nem mozdult, de valami valahol zörgött. Valami. Ismét megrázta, és a napfénycsíkot figyelte, hol mozdul el. Az ág, amit Raymond keresztpántként kívülről feltett, mozdulatlan árnyékot vetett, de az ablakkeretben továbbra is zörgött valami. Juliana elmosolyodott, és ez volt az első őszinte mosolya a nap folyamán. Ez az. Összedörzsölte két lehorzsolt tenyerét, és megkereste a faltörő kost. Egy keveset tétovázott, majd átvette a másik oldalára. Ha muszáj, akkor legalább egyformán sérüljön mindkét oldala. Hátrament a kunyhó hátsó falához, nagy levegőt vett, futni kezdett... És megállt. A korábbi ütközés, majd esés brutális és önbizalomcsökkentő volt. Teste erősen tiltakozott az újabb fájdalom ellen. Valami kis gyáva hang azt súgta a fejében, jobb helyen van itt, a sötétben a rágcsálókkal, mint a harcmező közepén, ahol ki van téve erőszaknak, csonkításnak és halálnak. A faltörő kos – nem, ez nem faltörő kos, csak egy fatuskó – lehanyatlott a kezében. Könnyek csorogtak végig az arcán, és a vereség hangosan dobolt az ereiben. Nem kellett volna eljönnie. Ő maga sem jött volna, ha nincs Salisbury. Mit is mondott az öreg nyomkövető? „Az úrnő erős. Bízz benne, milord!" 274 A Király Parancsa

Az öreg tisztelte őt, ő pedig tisztelte az öreg véleményét. De azt Salisbury sem várná el tőle, hogy ilyen akadályon felülkerekedjen. Nem, biztosan nem. Az ördög vigye el! Igenis elvárná! Juliana ismét felemelte a tuskót, és a csípőjéhez támasztotta a keskenyebbik végét. Mindkét kezével megfogta, és nagyot szippantott a jó angol levegőből. Ezzel biztosan legyőzi az ablaktábla erejét! Igen! Megcélozta az ablaktáblán azt a helyet, ahol a keresztpánt volt, hosszan nézte, lábával a földet kapálta, majd teljes erejéből futni kezdett. A fatuskó pontosan célba ért. Hatalmas erővel csapódott az ablaktáblának, és az egész keret, tábla és keresztpánt kizuhant, nyomában Julianával. Salisbury belekapaszkodott Layamon ruhája ujjába, és fájdalmasan hápogott. Úgy érezte, azonnal szétrobban a szíve, feje száguldó vérének ütemére lüktetett. – Nyugalom, öreg! – szólt rá Layamon. – Mi történt? Az úrról és az úrnőről van szó? Salisbury bólintott. – Tosti... halott. Fegyveresek... megölték. A milord... a lány után ment. – Hol van az úrnő? – Layamon kinézett az útra. – Ő is... ment. Nekiadtam... a tőrömet. Az majd... megvédi. – Odaadtad az úrnőnek a tőrödet, és az majd megvédi? – Layamon megrázta Salisburyt. – Megőrültél, ember? A nők nem tudják, hogyan kell használni a tőrt. Salisbury kihúzta magát. – Majd megtanulja. Layamon sarkon fordult, és a válla fölött szólt vissza. – Nincs időm veled vitatkozni, vén bolond! Nekem most... – Összevonta a szemöldökét. Salisbury megingott, és azt suttogta: – Menj... az úrnő után! – Látása elhomályosodott, és eszméletlenül rogyott a földre. Juliana csípője nekicsapódott az ablak alatti falnak; megfordult a levegőben, fejét alaposan beütötte a kunyhó oldalába, és hangos 275 A Király Parancsa

puffanással ért földet. Amikor lassan magához tért, először elképedést, majd diadalt érzett. Sikerült kijutnia! Zihálva feküdt a földön, a tenyere tele volt faforgáccsal, az állát valami megkarmolta, mindkét könyökét lehorzsolta. Nagy nehezen felállt, és két karját az égre tárta, de egy pillantás nyugat felé elvette a jókedvét. Nem azért szabadult ki, hogy éjszaka eltévedjen az erdőben! És milyen gyorsan haladhat ló nélkül? Hamarosan kiderül. Előbb azonban... Előbb azonban ennie kell, mert a feje még mindig kóválygott, és a horzsolások és karmolások fájdalma miatt hányinger környékezte. Ha elkezd keresgélni, talán rábukkanhat... a zsákra, amit Raymond hagyott ott a tisztás szélén, egy ágcsonkra akasztva. Juliana megdörzsölte a szemét. Milyen különös... mintha a zsák őt várta volna. Térdre roskadt a zsák mellett, és mohón bontogatni kezdte. Egy kenyér, egy darab sajt és egy tömlő bor hiányzott belőle. Raymond elvitte, amire szüksége volt, a többit pedig itthagyta. Talán azért, hogy könnyítsen lova terhén. Akármilyen megfontolásból tette, Juliana hálás volt érte. Az étel és ital erőt öntött belé, és elindult a sok ló letaposta ösvényen. A mozgás legalább nem hagyja, hogy sajgó izmai bemerevedjenek, biztatta magát, és egy lóval amúgy sem sokra menne az erdőben. Megdörzsölte a fájdalmas púpot a fején, és felsóhajtott. Az első kanyar után szemét a földre szegezve gyalogolt, arra összpontosítva, hogy egyik lábát a másik után rakja. Tűnődését nyihogás szakította félbe; mozdulatlanná dermedt. Ilyen közel jutott volna a csata színhelyéhez? Vagy egy őrszem észrevette? A következő pillanatban meglátott egy lovas nélküli lovat, és beugrott a bokrok közé. Mielőtt azonban az állat ismét nyeríthetett volna, kiugrott az ösvényre. A lóra meredt, és hangosan azt mondta: – Te az én lovam vagy! Az ő lova. Ott állt az ösvény mellett kikötve, és békésen majszolta a füvet, miközben őt várta. Juliana körüljárta az állatot, és hitetlenkedve kérdezte: – Mit csinálsz itt? Raymond itthagyott? Ezt maga sem hitte. Raymond páncélok iránti imádata csak egy hajszálnyival maradt el lovak iránti imádata mögött. A lova tette lovaggá, és sosem feledkezett meg róla. Vagyis... 276 A Király Parancsa

– Azért hagyott itt, hogy rád találjak, igaz? Sejtette, hogy valamiképpen kiszabadulok. Fájdalmai csodálatos módon enyhültek, jót tett a tudat, hogy Raymond nem akarta otthagyni a kunyhóban penészedni. Raymond hitt benne, ugyanolyan mélyen, mint Salisbury. Talán csak a harctól akarta megkímélni, de azt szerette volna, ha követi. Hunyorogva a napra nézett, amely viszonylag még magasan állt a nyugati égen, és azt kérdezte a távollévő Raymondtól: – Ugye nem gondoltad, hogy ilyen hamar kiszabadulok? A nyerge egy fatuskón várta. Bár évek óta nem csinálta, de azért fel tudott nyergelni egy lovat, és azonnal neki is látott. Mielőtt azonban felült volna, elgondolkodott. Vissza kellene mennie az ennivalóért. Egész biztosan meg fog éhezni, mielőtt ez a túra végetér. Azonban egyetlen percet sem vesztegethetett. Sietnie kellett Margeryhez és Raymondhoz, és ez a sürgető érzés egyre erősödött. Menet közben egyfolytában összecsapás nyomait kereste. Egyszer egy állati rikoltást hallott, aztán még egyet, de a fák lefojtották a hangot, és képtelen volt eldönteni, melyik irányból jött. Gyanította, hogy amikor Raymond bezárta őt a kunyhóba, már közel voltak a lovasok csapatához. Nem is sejtette, gyanúja milyen hamar beigazolódik. Előtte egy napsütötte tisztás bukkant fel. A szélén patanyomok látszottak a földben. Az egyik bokor ágán egy fehér gyapjúszál akadt fenn; Juliana levette és két ujja közt megdörzsölgette. Azt persze nem tudta volna megmondani, miből származik, de abban biztos volt, hogy helybéli gyapjú, méghozzá nagyon finom fajta. Az övé lenne? Nem, az nem lehet, de a lova mocorogni kezdett, mintha megérezte volna gazdája nyugtalanságát. Megállt a tisztás szélén, és körülnézett. Nem látott senkit, de a fű olyan volt, mintha dulakodtak volna ezen a helyen – és attól félt, így is történt. Hallgatózott, de a madarak tavaszi énekén kívül semmit sem hallott, és úgy döntött, elmúlt a veszély. Lépésben elindult lovával keresztül a tisztáson, és közben árulkodó nyomokat keresett. És talált is egyet, de csak egyet. Egy tiszafa árnyékában egy ifjú sötét, mozdulatlan teste hevert. Juliana felnyögött, és az alak felé vette az irányt. A közeledő léptek zajára a test rángatózni kezdett, mintha madzagon rángatnák. A karok 277 A Király Parancsa

felemelkedtek, majd lehullottak. Juliana leugrott a nyeregből, és odaszaladt. Denys volt. Nem voltak rajta látható sérülések, kard – vagy buzogánynyomok, de bőrének színe és állaga olyan volt, mint egy megkopasztott és hetekre elfeledett madáré. – Ne lépj... rám! – suttogta a fiú. – Nem teszem. – Juliana megérintette a homlokát. Szeme lassan kinyílt; nagy nehezen Julianára nézett. Felkiáltott: – Úrnőm! Bocsáss meg! Bocsáss... – Természetesen megbocsátok. – Juliana körülnézett, és a közelben talált egy kis patakot, amely életet adott a tisztásnak. Megnedvesítette a zsebkendőjét és megtörölte vele a fiú sovány arcát. Úgy tűnt, ettől egy kicsit magához tért. Nehézkesen mélyet lélegzett. – Ne ígérj megbocsátást... amíg nem tudod... – Amíg nem tudom, hogy mit tettél? Tudom. Ostoba voltál és mohó, de nem voltál tisztában... – Ostoba. Elraboltam Margeryt... mert maga a Sátán... kísértett meg... – Szemét elfutották a könnyek. – Anyám... soha többé nem láthatom az anyámat... mert vétkeztem... Juliana ismét megnedvesítette a zsebkendőjét, és hagyta, hogy a fiú kiszívja belőle a vizet. Amikor látta, hogy nem tud nyelni, megpróbálta felemelni a fejét. A fiú felkiáltott. Juliana rémülten hátraugrott, és még jobban megrémült, amikor Denys azt habogta: – Bocsáss meg! Nem vagyok bátor. Nem leszek lovag... mégsem. Juliana óvatosan megfogta a fiú hideg, nyirkos kezét, de úgy tűnt, ez nem okoz fájdalmat. – Hol sérültél meg? A fiú mély, reszketeg sóhaja megijesztette Julianát, attól tartott, hogy talán az utolsó lesz. – Lóval összetapostak. Juliana felemelte a fiú ingjét és azonnal mormolni kezdte a halottakért szóló imádságot. Mellkasán patanyomok látszottak, méghozzá olyan tisztán, mint a szűz erdei talajon. Olyan volt, mintha valaki megállította, és élvezettel táncoltatta volna lovát a fiú testén. Talán fiatalságának és a kegyelmes gondviselésnek volt köszönhető, 278 A Király Parancsa

hogy még volt benne némi élet. Juliana megnyugtató hangon azt mondta: – Hamarosan édesanyáddal leszel. Ott vár téged a túloldalon. A fiú feje egyik oldalról a másikra csuklott. – Anya... jó. Tisztességes. Engem is arra... tanított. – Az anyák mindent megbocsátanak. Megígérem – tudta, ezzel talán saját lelkét terheli, de mindenképpen meg kellett könnyítenie a fiú halálát – hogy édesanyád megbocsát neked. A fiú tekintete összefonódott Julianáéval, és valósággal itta magába a biztatást. Aztán a fény kihunyt, és azt mondta: – Sir Joseph. Sir Joseph a... Sátán. A megvilágosodás lassan, kelletlenül érkezett. – Sir Joseph mondta neked, hogy rabold el Margeryt? Apró bólintás. – Azért, mert ő az örökös? Alig látható bólintás. Julianában most már teljesen összeállt a kép, és felkiáltott. – Hol van Margery? – Sir Joseph... Juliana leült a sarkára, tenyerét a szájára tapasztotta. – Zsoldosokkal... elvitte. A késemet beledöftem... a lábába. A lova... – Az ő lova tette ezt veled? – Nevetett. Raymond... Juliana félelme a fiú minden egyes kínok árán kiejtett szavával fokozódott. – Mi van Raymonddal? – Margery azt mondta... hogy Raymond utánajön. – Ahogy beszélt, mintha egyre összébb zsugorodott volna. – Így is történt. Harcolt... Juliana lassan, érthetően ejtette ki a szót, nem akarta, hogy a fiú félreértse ezt a mindenek közül legfontosabb kérdést. – Meghalt? – Nem. Még mindig harcol... – Óriási erőfeszítéssel, amely a legnagyobb és egyben az utolsó is volt, a fiú a tisztás vége felé mutatott. – Akkor is harcolt, amikor utoljára láttad? – Nem ölte meg. Sir Joseph azt mondta... 279 A Király Parancsa

– Azt mondta, hogy ne öljék meg? Miért? Talán Sir Joseph meg akarja kínozni? – Juliana haragtól fuldokolva felpattant. A lánya után megy. Kiszabadítja Margeryt gaz nagybátyja kegyetlen karmai közül. Megkeresi a férjét. Megmenti... Mielőtt az első lépést megtehette volna, halk motyogást hallott. – Isten legyen... veled! Juliana megdermedt. Nem akart lenézni. Megfeledkezett Denysről, és nem akart emlékezni. Nem akarta látni. Ennek ellenére látta, látta a fiú arcát, amely az ő lelkiismerete könnyeiben úszott. A reménytelen, fiatal szemek várták a szánalmas halált egyedül az erdőben. Minden idegszálával szeretett volna gyermekéhez, férjéhez rohanni, azonban... mi van, ha ez az ő gyermeke? Mi van akkor, ha Margery is ugyanígy haldoklik? Ő is azt akarná, hogy valaki ottmaradjon mellette. Segítsen neki. Vigasztalja. Abba, hogy mik lesznek a következményei Margeryre és Raymondra nézve, ha ő most marad, bele sem mert gondolni. Lassan ismét letérdelt a fiú mellé. – Miért? Mondd el, miért hallgattál arra... a Sátánra? – Gazdag hozomány. Rám vár. Margery... csak egy nő. Beletörődik. – És te ezt elhitted? Margeryről? – Ostoba vagyok, ő is mondta. – Denys felsóhajtott. – Már régen tudtam. Soha... egy ujjal sem érintettem. Juliana lenyelte velős hozzáfűznivalóit, amelyek már ott voltak a nyelve hegyén. – Csak... olyan szerencsétlen voltam. Éheztem. Rugdostak. .. mint egy kutyát. – A szeme könnyes volt, és megértésért könyörgött. – Anyám... meghalt. Juliana haragja akarata ellenére elpárolgott, és újra elment vízért. A fiú szájába csepegtette, de még a nyelés is túl megerőltetőnek tűnt számára. Amikor kimerülten elpihent, Juliana elhelyezkedett mellette, és arcát törölgette a nedves zsebkendővel. – Én is csináltam butaságokat. Nem akartam feleségül menni Raymondhoz, mert féltem, és mert Sir Joseph lebeszélt róla. – Sátán – suttogta a fiú, hangja olyan volt, mint a fájdalom vékony fonala. 280 A Király Parancsa

– Gonosz terveit beleszőtte életem hálójába. – Ó igen, ez mennyire igaz! Sir Joseph kedvére manipulálta. Juliana hangja megremegett, ahogy folytatta. – Látod, mennyi közös van kettőnk sorsában? Viharvert lelkek vagyunk, mindketten ugyanazzal a gonosztevővel futottunk össze, és áldozatul estünk ármánykodásának. – Te nem. – Juliana alig hallotta a fiú hangját. – Nem a te hibád. – De igen. – A felelősség ezért a szörnyűségért egyértelműen Julianát terhelte. Azt mondta: – Ha nem lettem volna ilyen gyáva Sir Josephfel szemben, ez az egész sosem történt volna meg. – Az én hibám. – Nem. Ha nagylelkűbb lettem volna veled... – Mindig nagylelkű voltál. – Denys hangja kicsit erősödött a felháborodástól. – Rendesebb is lehettem volna. – Juliana elgyötörten folytatta. – Megígérek neked valamit. Mivel idősebb és bölcsebb vagyok, és nem kevés... – itt nagyot nyelt – nem kevés felelősséggel tartozom ezért a katasztrófáért, átvállalom tőled a bűnödet. A fiú zavaros szemében mintha remény csillant volna. – Hátralévő életem minden napján vezekelni fogok érte, méghozzá a pap előírása szerint. – Juliana tudta, hogy a pap a haját fogja tépni ezen ígéret miatt, de hajlandó volt a dühös szidást is vállalni. – Ily módon a lelked szabad lesz. – Az én bűnöm – suttogta a fiú kétségbeesetten. – Te nem vezekelhetsz érte. – Te már megbántad a bűneidet – mondta Juliana. Megfogta a fiú kezét. Denys szeme lecsukódott. Juliana azt hitte, nincs eszméleténél, de ahogy telt az idő, újra és újra felnézett. A szája mozgott, de már nem tudott beszélni. – Rendben – sóhajtotta egyszer. Tehát megengedi, hogy átvállalja a bűneit. Majd: – Köszönöm, Istenem. Juliana szemét könnyek homályosították el, ahogy az ifjú megtiport testére nézett. Egy refrén dobolt az agyában. „Margery. Margery." Halkabban, de élesebben: „Raymond." Azt kívánta, bárcsak Denys meghalna, hogy ne kelljen tovább szenvednie, de a lelke mélyén tudta, azért kívánja a halálát, hogy tettekkel saját szenvedését enyhíthesse. Milyen különös virrasztás, gondolta. Itt ül, arcát süti a meleg napsugár és madarak énekelnek 281 A Király Parancsa

körülötte. A tél kötelékéből kiszabaduló élet krókuszok és pitypangok formájában kúszott elő a föld alól, és lágy szellő leheletével suttogott a fülébe. Denys is suttogott valamit. – Menj! – Azonban pislogó szemében benne volt üres és magányos életének teljes története. – Nem. Maradok – mondta Juliana, pedig a szíve mást súgott. A fiú arca egyre sápadtabb lett, és amint a nap lebukott a fák mögé, és az utolsó fénycsík is eltűnt a tisztásról azt suttogta: – Édesanyám! – és meghalt. Juliana azt hitte, a fiú utolsó leheletével talpra fog ugrani; ehelyett addig fogta a kezét, amíg teljesen ki nem hűlt, és siratta a szerencsétlent, mert senkije sem volt, aki megsirassa.


19. fejezet Layamon boldogan szorongatta Keir kezét, és azt kérdezte: – Honnan tudtad, hogy ide kell jönnöd? Margery és Denys eltűntek. Az úr és az úrnő egy csapat zsoldost üldöz. Lady Margeryt elrabolták! A hosszú lovaglástól kimerült Keir olyan indulattal kezdett szitkozódni, ami mélyen megdöbbentette Layamont. Változatos és különféle nyelveken elhadart szitkai mögött az angol káromkodások messze elbújhattak. – Mindent tudok a zsoldosokról – kiáltotta. – Bartonhale-ből indultak, annak az embernek a parancsnoksága alatt, akit szemmel kellett volna tartanom. Raymond és Juliana mikor hagyták el a kastélyt? Layamon kihúzta magát, mint aki karót nyelt. – Korán reggel. Keir egy pillantást vetett a lenyugvó napra, és ismét káromkodott. – Salisbury érkezett délben futva, félholtan az izgalomtól, és azt hadarta, hogy egy csapat fegyveres megölte Tostit, az úr és az úrnő utánuk mentek, és azonnal induljunk. Keir arca megkeményedett. – Akkor miért vagy még mindig itt? Layamon cipője orrával a földet böködte, és elvörösödött. – Még sosem kellett fegyveres csapatot összeállítanom. Fogalmam sincs, hogyan kell. Keir dühösen hajlítgatta az ujjait, de tudta, tapasztalatlansága miatt nem marasztalhatja el a fiatal parancsnokot. – Gyere be velem! Ennem kell valamit, és közben végighallgatod a parancsaimat. Addig is készíttesd elő nekem a leggyorsabb lovat az istállóból! Layamon zavartan nézett körül a kastélyudvaron. – De uram! Amikor Bartonhale-be indultál, magaddal vitted a leggyorsabb lovunkat, most pedig egy szánalmas gebén térsz vissza? Mi történt? Keir megpördült, és dühösen Layamonra meredt, aki gyorsan behúzta a nyakát. 283 A Király Parancsa

– Ugyanaz a tolvaj lopta el, aki meg fogja ölni az uradat és az úrnődet, ha nem találom meg őket azonnal! Layamon tátott szájjal bámult utána, majd odafordult a lovászhoz. – Nyergeld fel Anglaist Sir Keirnek! Hamarosan indul! Juliana egész testében megremegett, amikor a földöntúli sikoly ismét felhangzott. Azt sem tudta, merre meneküljön. A majdnem telihold kísértet-fehér árnyakat vetített az éjféli erdő fái közé, és Juliana nem tudta, hol jár, eltévedt. – Ráadásul nem csak egyféleképpen – mondta hangosan, majd hirtelen elhallgatott, ahogy a nagy csend szinte elnyelte a hangját. Ezt a nagy csendet csak néha törte meg egy-egy kísérteties rikoltás, amely továbbhajtotta. A fákon keresztül most megpillantott egy tisztást, amely ezüstös holdfényben fürdött, és lovát arrafelé fordította. Abban reménykedett, hogy ott legalább a csillagok helyzetéből megállapíthatja helyzetét. A tisztás megközelítése egyszerű volt, és amikor szemügyre vette az aljnövényzetet, rájött, hogy rábukkant Sir Joseph zsoldoscsapatának nyomára. Örülnie kellett volna, ehelyett remegni kezdett. Szent ég, mennyire félt! Ostoba, gyáva Juliana félt! Nem akarta, hogy megkínozzák, mint Tostit. Nem akart úgy meghalni, mint Denys. Margeryt azonban vissza akarta szerezni, és Raymondnak is segíteni akart. És Raymond, soha de soha nem félt. Kihúzta magát, felszegte az állát, bátorságot színlelve elindult a tisztás felé – és ekkor meghallotta... a harag és a fájdalom üvöltését. Egy rikoltást, ami elvakította, sírva fakasztotta. Amikor végül elhalt a szörnyű hang, messze a fák között találta magát. A lova rángatózva, borzongva táncolt alatta, ő pedig úgy érezte magát, mint akit egy hangyabolyhoz kötöztek. Ki lehetett ott kint? Mi lehetett ott kint? A félelemtől dermedten leszállt a lováról, és lassan a tisztás felé lopakodott. Szabálytalanul, sípolva szedte a levegőt, majd hirtelen a lélegzete is elállt. A tisztás közepén három nagy test hevert, végtagjaik kusza összevisszaságban, ahogy a halál érte őket. Juliana futni kezdett, és közben azt kiáltotta: 284 A Király Parancsa

– Raymond! – Megbotlott egy gyökérben, és teljes hosszában elvágódott. Az esés mintha a józanságát is visszaadta volna. Óvatosan felemelte a fejét. A holttestek mellett tábortűz maradványa látszott, amelyben még pislákolt a parázs, földi meleggel szolgálva azoknak, akik ezt már egyáltalán nem értékelték. Az egyik fején páncélsisak volt, amely fényesen csillogott a holdfényben, de Juliana még ilyen távolságból is látta a hatalmas horpadást, amely viselője halálát okozta. A másik kettő nem viselt semmit. Lecsupaszították őket a varjak, amelyek állandó útitársaik voltak. Zsoldosok. Ezek voltak azok a zsoldosok, amelyekről Denys beszélt, és valami nagy csapás érte őket. Lehet, hogy a csapás neve Raymond? Juliana lassan feltápászkodott, de túl későn gondolt az óvatosságra. Semmi nem mozdult, csak a füst szállt fölfelé sápadtan és kísértetiesen, mintha a csillagpettyes ég vonzaná magához. Juliana lassan elindult a fák árnyékában, közben ide-oda forgatta a fejét és figyelt. Bármennyire is vigyázott, lába alatt ágak reccsentek, száraz levelek zörögtek. Tekintete újra és újra körüljárta a tisztást, próbálva belelátni a sötétbe – és hirtelen az egyik árnyék megmozdult. Valaki – valami – egy hatalmas tölgy előtt állt görnyedten. Mintha púpos lett volna, teste görbe és csavarodott. Juliana óvatosan felé osont, de az alak nem mozdult. Egy ember volt. Látta a láncing csillogását, amely az alak mellkasát védte. Olyan volt... mintha... – Raymond? – kérdezte. A görnyedt alak csilingelő hang kíséretében kiegyenesedett. Valóban Raymond volt, elgyötörten és nyúzottan, de akkor is Raymond. Juliana futva indult felé. A férfi szeme megcsillant a sötétben. Lihegett és horkantott, és amikor Juliana odaért, felé vetődött, és torkából feltört az az iszonyatos üvöltés. Valeska megragadta Keir lovának kantárját, és miközben az állat a földet kapálta és ficánkolt, olyan erővel kapaszkodott bele, ami elképesztő volt egy öregasszonytól. – Minket is magaddal viszel, Keir! 285 A Király Parancsa

Keir igyekezett megnyugtatni a harci mént. – Csak akadályoznátok! – ellenkezett. – Raymondnak szüksége lehet ránk – kiáltotta Valeska. – Nem! – Keir megrántotta a kantárt, hogy kiszabadítsa az öregasszony markából; Anglais felágaskodott. Valeska a levegőbe emelkedett, és bár Keir aggódva figyelte, egyáltalán nem csodálkozott, amikor az öregasszony egy szaltó után talpra érkezett. Kihasználva a távolságot, Keir odakiáltott neki: – Üzenek, mihelyt tudok! Valeska Keir szaporodási képességeire vonatkozó szláv átkokat mormolt, miközben a kastélyudvarról kilovagoló férfi után nézett. Visszatért a fal árnyékában álldogáló Ellához és Dagnához, és azt mondta: – Az a gonosz Sir Joseph, aki a bajt hozta a mieinkre. Keir nélkülünk távozott. Layamon is menni készül. – Ti mikor indultok? – kérdezte Ella. A két öregasszony a rájuk bízott kislányra nézett, majd pillantást váltottak, és mindkettőjük arcán lassú, huncut mosoly terült szét. Juliana a földön kuporgott, bizonyos távolságra a fánál görnyedő őrülttől. A fülére tapasztotta a kezét, és egész testében tehetetlenül reszketett. Raymond egy elítélt fogoly visszafojtott kétségbeesésével ismét felüvöltött. Juliana úgy érezte, mintha a szíve kiszakadt volna a helyéből, és most ott heverne vérezve a földön. Ez maga volt a borzalom, annak a nőnek a borzalma, aki végre rátalál a szerelmére, és azt kell látnia, hogy az az ördög szolgájává változott. Az üvöltés újra és újra felharsant, egyre hangosabban. Juliana egyszerűen nem értette, hogy képes magából ilyen szörnyű hangot kiadni. – Raymond? – suttogta. A férfi nem válaszolt. Nem mozdult, pedig Juliana fojtott hangja is hangosnak tűnt a néma erdőben. Lassan felült, közben ideges pillantásokat vetett a háta mögé. Térdét felhúzta az álla alá, és nézte a teremtményt, aki őt figyelte. Igen, Raymond volt, de egy olyan Raymond, amilyennek még sosem látta. Nadrágja és ingje ujja cafatokban lógott, haja kócosan hullott az arcába. Ajka duzzadt volt, szemével nem pislogott. 286 A Király Parancsa

Megőrült. Megbabonázták. Juliana nem tudta, mi történt Raymonddal, de nagyon félt. Félt, hogy nem tud segíteni rajta, pedig segítenie kellett, ő volt a szerelme, a férfi, aki szabadságot és szerelmet ajándékozott neki, és nem hagyhatta magára a bajban. Felállt, és olyan óvatosan, mintha Ella kifeszített kötelén egyensúlyozna, elindult Raymond felé. Lépett, megállt, lépett, megállt. – Drága Raymond – mondta lágyan, és a hangja megremegett. A férfi hátát a fatörzsnek támasztotta és kivillantotta a fogait. Juliana megállt. Raymond megnyugodott. Juliana hosszan nézte, és nem is érezte az arcán patakzó könnyeket. – Ó én drága Raymondom! Nyakán, mint valami gonosz sötét árnyék, széles vasbilincs ült. Azt az embert, aki még egy gyengéd érintést sem volt képes elviselni a nyakán, vasra verték és megláncolták, mint egy kutyát – vagy szaracén rabszolgát. Sir Joseph ennél szörnyűbb bosszút ki sem agyalhatott volna. Első ijedtsége miatt elszégyellte magát, és most már nem érzett mást, csak mély szánalmat. Minden lépésnél megnyugtató ostobaságokat motyogott, francia bölcsődalt dúdolt, úgy próbálva megszelídíteni Raymondot, mint egy madarat. A férfi arcán nem látszott változás. Sem őt, sem a nevét nem ismerte fel. Juliana megkerülte a fát, és látta, hogy a rövid lánc vége egy nagy csapszeggel van a tölgyhöz rögzítve. Azt is látta, hogy Raymond karjai hátrafeszülnek, és amikor megmozdítja, vascsörgés hallatszik. Látta a láncot, amely mélyen belevág a fa kérgébe. Amikor ismét előbukkant a fa mögül, a férfi kiújult nyugtalansága láttán halkan azt mondta: – Nem hagytalak itt. – Erősen törte a fejét, hogyan hipnotizálhatná a szörnyet, és közben egyre közelebb és közelebb merészkedett hozzá. – Képtelen voltalak itthagyni. – Kezét széttárt ujjakkal kinyújtotta és megmutatta a tenyerét. – Nincs semmi a kezemben, csak egy simogatás számodra. Megengeded, hogy átadjam? A férfi már nem vicsorgatta a fogait. Sötét szeme még mindig ijesztően csillogott, de most először pislogott néhányat, mintha össze lenne zavarodva. 287 A Király Parancsa

– Drága Raymond, én férjem, kérlek, engedd, hogy segítsek! – Meg akarta érinteni, de ismét cserben hagyta a bátorsága. Ám olyannyira hasonlított Denysre, sebzett volt és magányos, hogy nem tétovázott tovább. – Kérlek! – ismételte. A karja szinte fájt, annyira görcsös volt, amikor felemelte. A férfi nem mozdult, még a lélegzetét is visszatartotta. Úgy tűnt, vár, és amikor Juliana a tenyerét a mellkasára tette, felsóhajtott. Hosszú, megkönnyebbült sóhaj volt, és háttal rárogyott a fatörzsre. Juliana ekkor vette észre, hogy eddig ő is visszafojtotta a lélegzetét, és most kiengedte. – Raymond! – Tenyerét a férfi vállán keresztül a hátára csúsztatta, és halkan suttogta: – Raymond! Nincs hó, hogy azzal magadhoz térítselek, ezért csókjaimmal fürdetlek, ölelésemmel szárogatlak, és az enyém leszel örökre! – A férfihoz simult teljes testével. A láncing szúrta az arcát, és hallotta, amint alatta Raymond dübörgő szívverése lassan normálisra lassul. – Juliana? – Megpróbálta megölelni, de a lánc visszarántotta a karját, és teste minden izma megfeszült a dühtől. – Ne... – Az együttérzés összeszorította Juliana torkát, és alig tudta kipréselni magából a szavakat. – Még jobban megsérülsz. – Felemelte a fejét, és a férfira nézett. A csinos arcot eltorzító duzzanatok és sebek ellenére mintha könnyet látott volna csillanni a férfi szemében; tudta, a borzalmat látja. – Juliana! – Raymond hangja olyan rekedt volt, hogy alig lehetett felismerni. – Hogy találtál meg? – Követtem a holttesteket. – Náluk van Margery. – Tudom. – Nem tudtam megállítani őket. – Senki sem tehetett volna ennél többet. – Ha sikerült volna megölnöm az átkozott Josephet – lihegett egy kicsit – te nem is tudod, de az egész mögött Sir Joseph áll. Juliana beleharapott a szája szélébe, annyira hallható volt a fájdalom Raymond hangjában. A beszéd láthatóan kifárasztotta, mivel lejjebb csúszott a fa törzsén, ezért Juliana, hogy elejét vegye a férfi önmarcangolásának, gyorsan megjegyezte: – De igen. Denys elmondta, hogy Sir Joseph rabolta el Margeryt. 288 A Király Parancsa

– A fiú? Mi van vele? – Meghalt. – Újabb kudarc. – Raymond felnyögött. – Újabb... A térde megroggyant, és csúszni kezdett lefelé, mielőtt Juliana megtarthatta volna. A nyakbilincs és a lánc félúton megakasztotta; ott fuldoklott és hörgött, amíg Juliana kétségbeesetten próbálta felemelni. Végül Raymond maga állt fel, és meleg, ragacsos vércseppek hullottak Juliana fejére. Mindketten percekig remegtek, és amikor végül képes volt megszólalni, Raymond azt mondta: – Iszonyú fáradt vagyok. Nem akarok mást, csak leülni, de nem tehetem. Nem ülhetek le. Olyan... – egész teste megfeszült – fáradt vagyok. – Támaszkodj rám! Könnyű vagy, mint Szent Lukács madara. – Szent Lukács madara egy ökör – mondta Raymond gyanakodva. – Igen, valóban. – Raymond megpróbálta feltolni magát, de Juliana keményen nekifeszült a testével. – Támaszom voltál minden percben, amióta csak ismerlek. Engedd, hogy részben rendezzem tartozásomat! – Szorosan fogta a férfit. – Támaszkodj rám! Mivel a lánc már nem feszült, Raymond is megnyugodott valamelyest. Óvatosan próbálgatta Juliana erejét, olyan lassan ereszkedve rá, mint ahogyan a méz folyik decemberben. A fejét hátravetette, és mintha kihagyott volna a tudata – hátha magára talál ismét, gondolta Juliana. A férfi lassan teljesen ránehezedett. Juliana ízületei recsegtek, izmai sajogtak, de örült, hogy Raymond teljesen megbízik benne. Fogalma sem volt, mennyi ideig álltak ott a férfi tehetetlensége és az ő ereje által összeforrva. Csak azt tudta, hogy már a hold fénye világította meg az arcát, amikor Raymond teste megfeszült, és kinyitotta a szemét. – Figyelj csak! Juliana a fülét hegyezte, és most már ő is hallotta. Lódobogás. – Nagyon gyorsan vágtat – mondta Juliana. – Hogyan képes ilyen gyors vágtára az erdő fái között? – Az út itt van nem messze – felelte Raymond rekedten. – Sir Joseph azt akarta, hogy rám találjon valaki ilyen szégyenteljes és nevetséges helyzetben, mintha valami közönséges bűnöző lennék. – Akarod, hogy megállítsam a lovast? 289 A Király Parancsa

Ha a riadalom kiszabadíthatta volna, Raymond láncai azonnal lehullottak volna. – Nem! Nagyon valószínű, hogy ellenség, és én féltelek. Rejtőzz el a fák között, és addig ne gyere elő, amíg a lovas barátnak nem bizonyul. Juliana felháborodásában kihúzta magát. – Nem rejtőzök sehová! – Azt teszed, amit mondok! – Legutóbb, amikor azt tettem, amit mondtál, egy mocskos, pókhálós kunyhóban találtam magam bezárva. – Előhúzta a Salisburytől kapott tőrt, és úgy fordult, hogy az út felé legyen arccal. A válla fölött hátraszólt: – Vagy elfogadod a védelmemet, vagy itt egyen meg a fene! A lovas őrült sebességgel haladt, már majdnem odaért. Raymond sürgetően suttogta: – Engem mindenképpen itt esz meg a fene, ezért nagyon kérlek, ne tegyél ki még ennek a kínnak is! Juliana úgy tett, mintha meg sem hallotta volna, mozdulatlanul, harcra készen állt. A nagy fehér ló elsuhant mellettük, majd lovasa olyan hirtelen állította meg, hogy az állat mellső lába a levegőbe emelkedett. – Keir! – kiáltotta Raymond. – Raymond! – ordította Keir ugyanabban a pillanatban. Keir leugrott a nyeregből, a kantárt odadobta Julianának, és a fához rohant. Juliana azt hitte, hogy érzelmi kitörésében nekicsapódik és felkeni Raymondot a fa törzsére, de az utolsó pillanatban megállt. Miközben körbejárta a fát, visszaváltozott a jól ismert Keirré, aki érzéketlen arccal mérte fel Raymond helyzetét. Amikor körbeért, megállt Raymond előtt, és a szemébe nézett. – Úgy látom, hoznom kellett volna a szerszámaimat is. – Bárcsak ennyire ráérnénk! – mondta Raymond. – Nekem azonban van egy tervem. – Nekem is fog tetszeni ez a terv? – kérdezte Keir. – Nem valószínű, de nincs másik. Raymond kihúzta magát; Juliana most magasabbnak látta, mint eddig valaha. – Fogd a csatabárdodat és verd szét a láncaimat! Keir a torkát köszörülte. – A csatabárd nem fejsze, de még ha az lenne is, a lánc vasból van. Esélyeink a sikerre igen soványak. 290 A Király Parancsa

– Van valami más ötleted? – kérdezte Raymond. – Raymond, ne! A bárd lecsúszhat a láncról vagy Keir eltévesztheti! – Juliana megpróbált közelebb menni, de a ló visszarántotta. – Hozunk egy kovácsot a kastélyból, és szabad leszel. – Holnapra? És addig mi történik a lányunkkal? Juliana a kantárt kikötötte egy ághoz, és közben valami más megoldáson törte a fejét, de a férfi fáradt, nyughatatlan hangja nem hagyta gondolkodni. – Gondolod, hogy Sir Joseph baráti gesztusként rabolta el Margeryt? Lehet, hogy már most azt kell elszenvednie, amit Tostinak vagy – Juliana nyüszítését hallva azt mondta: – Nincs más választásunk, és Juliana... Juliana zaklatott tekintete a férfiét kereste. – Nem maradhatok ezekben a láncokban, még a te lelki nyugalmadért sem. Juliana látta, hogy ez igaz. A sötét szempárban józan fény csillogott, de kizárólag akaraterejének köszönhette, hogy tátongó sebére sikerült ráhúznia az épelméjűség vékony leplét. – Menj, sétálj egyet az úton, és hagyd, hogy Keir tegye a dolgát! Keir ott állt mellette. Rövid nyelű csatabárdja hidegen csillant a holdfényben, és a férfi a karját lengette, mintha bemelegítene a feladatra. – Mi lesz, ha levágod a kezét? – kérdezte Juliana aggódva. Úgy hangzott, mint egy vád, és Keir helyett Raymond válaszolt. – Akkor legalább elhiszem, amit bizonygat, miszerint ujjainak elvesztése csupán kis ár volt a szabadságáért cserébe. Juliana sarkon fordult, és elindult a fák közé megkeresni elhanyagolt lovát, Raymond kurta kérdése hallatán azonban megtorpant. – Hogy értél ide ilyen hamar? Juliana rájött, hogy a kérdés Keirnek szólt, és várt, hogy meghallja a választ. Keir hangja összekeveredett a lánc csörgésével. – Nem volt az olyan hamar. Legalábbis nem elég hamar. Nem voltam tisztában Sir Joseph összeesküvésének méretével, amíg Bartonhale gazdatisztje be nem zárt. – Bezárt téged? – kiáltotta Juliana, miközben megpördült. Keir megvizsgálta a láncot és a csapszeget, ami Raymondot fogolyként tartotta. 291 A Király Parancsa

– Sir Joseph érdekes hatással van azoknak az embereknek az elméjére, akiket a hatalmában tart. A gazdatisztednek például, úrnőm, meggyőződése volt, hogy Sir Joseph egy démon. Visszaemlékezve Denysre, Juliana egyáltalán nem csodálkozott. – Apád halála óta Sir Josephnek dolgozik, biztosíthatlak, kizárólag félelemből, elsikkasztja jogos járandóságodat, majd egyetlen hang nélkül továbbadja Sir Josephnek. – Keir felsóhajtott. – Raymond, szerintem okosabb lenne a csapszeget kifaragni a fából. – Egy tölgyfából? – kiáltott fel Juliana. – Megőrültél? Az angol tölgy... – Jó erős, igaz Juliana? Raymond foga megcsillant, de vigyora inkább keserű volt, mintsem vidám. – Lehetetlen vágni nedvesen is és szárazon is – mondta Juliana elkeseredve. Raymond mintha meg sem hallotta volna. – A hajamat próbáld meg nem levágni – jegyezte meg Raymond. Keir meglóbálta a csatabárdot. – Bukj le! A fényes penge emelkedésével Juliana félelme is fokozódott. A bárd megállt Raymond feje fölött, majd lezuhant, és belevágott a kéregbe a csapszeg mellett. Juliana lenyűgözve figyelte, ahogy Keir nagy nehezen kihúzza a fából, majd újra felemeli. Fájdalmas várakozásában térdre esett, és tenyerével eltakarta a szemét. Azonban ettől még ugyanolyan jól hallotta a bárd puffanását, Keir megfeszített nyögését és Raymond bennakadó lélegzetét, amikor a lefejeztetés veszélye fenyegette. – Ez szoros volt, barátom – mondta Raymond, és Juliana keze magától lehullott. Keir leengedett karral állt és lihegett. – Átkozott rövid nyelű bárd! Nem lehet vele pontosan célozni, és közben erőt kifejteni. – Viszont a legjobb spanyol fémből készült, és úgy hasítja a páncélt, mint a vajat – próbálta Raymond megnyugtatni a barátját. – A láncot biztosan könnyen elvágja. – Nem megfelelő a formája fához – morgott Keir. – Amikor sikerült megszöknöm, azonnal a Lofts-kastélyba lovagoltam. Layamon és a fegyveresek nem sokkal utánam indultak. Ha várnál addig, amíg ideérnek... 292 A Király Parancsa

– Nem hagyom, hogy ilyen helyzetben lássanak! – jelentette ki Raymond határozottan. A tisztáson csend volt, amíg Juliana és Keir Raymond érvelését emésztgették. Végül Keir meghajtotta a fejét. – Ahogy kívánod. Azonban egy ember fejét levágni sokkal komolyabb dolog, mint az ujját levágni. – Nem fogod levágni a fejemet – mondta Raymond határozottan. – Persze, és ha az egyik füled vagy a fejbőröd egy darabja lesz oda? – morogta Keir. Raymond nyilvánvalóan nem látta értelmét az ilyen borúlátó tűnődésnek, és témát váltott. – Hogyan sikerült megszöknöd Bartonhale-ből? – Meggyőztem a gazdatisztet, hogy jobban tenné, ha inkább maga az ördög miatt aggódna, és a lázadó démonnal nem törődne. A kíváncsiság meghozta Juliana hangját is. – Maga az ördög? – Vagyis én – felelte Keir, és meg sem rezzent az arca, amikor Raymond felnevetett. – És hogyan sikerült erről meggyőznöd? – Nem egy okos ember, és Valeska és Dagna megtanított néhány látványos trükkre. Ennek hallatán még Juliana is elmosolyodott. – Keir, ha kifújtad magad, nem bánnám, ha folytatnád kiszabadításomat – jegyezte meg Raymond. A beszélgetéssel eltöltött kis idő segített Julianának részben visszanyerni nyugalmát, és most ismét eltakarta az arcát. Keir is elegendő gondolkodnivalóval szolgált, és most, miközben a bárd dolgozott, ő Sir Joseph galádságán törte a fejét. – Ez az! – jelentette ki Raymond elégedetten, amint a csapszeg lehullott a földre. – Mondtam, hogy meg tudod csinálni. – Igen, valóban. – Keir távolról sem volt olyan diadalmas, mint Raymond, és Juliana tudta, miért. A csapszeg kifaragása szinte semmi sem volt a Raymond csuklóit fogva tartó lánc elvágásához képest. Juliana arra számított, hogy Raymond abban a pillanatban leül, átadva magát a kimerültségnek, ami kiszívta az erőt a lelkéből. De nem 293 A Király Parancsa

– nyaka kiszabadulásával megkerülte a fatörzset, hogy keze látható legyen a holdfényben. Sürgetően hátraszólt: – Látod, hol kapcsolták össze a láncot? Keményen küzdöttem, és még akkor sem hagytam magam, amikor az izzó szenet rátették a páncélingemre. Remélem, sikerült megzavarnom a munkájukat. Keir felemelte a láncot, végigtapogatta, majd lehajolt és szemügyre vett minden láncszemet. Juliana látta, hogy arca elkomorodik, és kisepri arcából a haját. A hangja határozott volt, amikor megszólalt. – A bilincs erős. A gyenge láncszem itt van – megcsörgette – közel a kezedhez. – Akkor pontosan célozz! – vágta rá Raymond. – Inkább a fejemet vágd le, mint a kezemet, mert a kezemmel fogok bosszút állni Sir Josephen. – A fejed csak arra jó, hogy kőfalaknak rohanj vele – mondta Keir szárazon. – Ülj le! Szorítsd ökölbe a kezed, és feszítsd ki a láncot, amennyire csak tudod! Raymond engedelmeskedett. Keir hátsóját nekitámasztotta a fatörzsnek, terpeszbe állt és a magasba emelte a bárdot. – Várj! – kiáltotta Juliana. Keir keze megállt a levegőben. – Úrnőm? – Miért így csinálod? Rosszabbul látsz, mintha szembefordulnál vele. – Így nagyobb erőt tudok kifejteni. Ami pedig a látást illeti. .. – ismét felemelte a bárdot – amúgy sem látom a láncot. Juliana szerette volna ismét behunyni a szemét, de valami erő fogva tartotta. A bárd lecsapott a láncra, szikrák repültek. Keir megtántorodott, a bárd kihullott a kezéből. Juliana azonnal keresni kezdte, de sehol sem találta. – Próbáld újra! – mondta Raymond türelmetlenül. Juliana hangja remegett, amikor megszólalt. – Várj, Raymond! Keir megsérült. – Nem várhatok. Lovasok közelednek! Juliana a földre tapasztotta a fülét, és ő is meghallotta a lódobogást. Keirre nézett és bólintott, Keir pedig ismét kézbe vette a bárdot. Gondosan elhelyezkedett, hosszasan nézte a láncot, majd teljes erejéből lesújtott rá. A bárd éle belemélyedt a fába. Az elvágott lánc két vége 294 A Király Parancsa

nagyot lendült a levegőben, ahogy Raymond előrekapta a karját. Keir és Juliana a bárdra meredtek, és valami elviselhetetlen gyanú kerítette őket hatalmába. Amikor Raymond hangja megtörte a csendet, mindketten megremegtek. – Megcsináltad! Megcsináltad! – Támolyogva megkerülte a fát, mindkét öklét az égre emelve. – Az ujjaid! – kiáltotta Juliana. – Mi történt az ujjaiddal? Raymond úgy meredt rá, mintha Juliana nem lenne normális, majd kinyitotta az öklét. Az ujjai megvoltak, mind a tíz. Keir lerogyott a fűbe. Juliana a két térde közé hajtotta a fejét. Raymond nevetett, túl hangosan és túl hosszan. Így talált rájuk Valeska és Dagna.


20. fejezet Valeska szúrós szemét Raymondra szegezte, és megkérdezte: – Ezért vágtattunk idáig, öreg csontjainkat nem kímélve, hogy itt találjunk, amint jókedvűen vigadozol? Juliana és Keir felemelték a fejüket, Raymond még hangosabban nevetett. Dagna Valeskára nézett, és megvetően megjegyezte: – Menjünk, szabadítsuk ki Margeryt Lord Felix markából! – Felix? – Juliana talpra kecmergett. – Mi köze ehhez Lord Felixnek? – Mert ez az út a Moncestus-kastélyba vezet – felelte Dagna. Juliana a fejét rázta. – Az nem lehet. Nem lehet egy csapatban... Raymond felé nyújtotta a karját, de a láncok úgy viselkedtek, mint az Északi-tenger áramlata. Mekkora vigaszt kaphatna Juliana tőle? Egy embertől, akinek mind testét, mind lelkét fogva tartják a régi félelmek? Juliana nem látta – vagy úgy tett, mintha nem látná – Raymond gesztusát. Berohant a fák közé, és lova hátán tért vissza. Szája kemény vonal volt, állkapcsa megfeszült. – Induljunk! Raymond felsóhajtott. – Bárcsak meglenne az én lovam is! – Hirtelen eszébe jutott valami, és Keirre nézett. – Mintha Sir Joseph lova ismerősnek tűnt volna! Keir köhögött, és nagyon zavartnak látszott, majd saját lovára mutatott. – Tessék, itt van ez. Úgyis a tiéd. – Nem, ez az úrnőmé – helyesbített Raymond, de azonnal nyeregbe pattant, attól tartva, hogy Juliana nem fog rájuk várni. Valeska lecsusszant lova hátáról. – Én majd felülök Dagna mögé, Keir pedig megkapja az enyémet, de előbb... – Átnyújtotta Raymondnak a fegyvereit. Hosszú kardját, rövid kardját, buzogányát. Végül kioldozta a bőrszíjakat, amelyek tartották, és ünnepélyes mozdulattal átadta a pajzsot.


A pajzson egy medve állt két lábon, fogait és karmait kimeresztve. Raymond hosszan meredt a félelmetes alakra, majd kezét Valeska fejére tette. – Köszönöm neked, hűséges fegyverhordozóm. A hold eltűnt a fák mögött, majd ahogy lejjebb ereszkedett, megvilágította a Moncestus-kastély felé vezető utat. Juliana vágtában beállt a csapat élére, a többiek pedig igyekeztek lépést tartani vele. Raymond szótlanul beállt mögé. Az izmos csatamén könnyedén repült vele. Szerette volna megragadni a kardját és a pajzsát, és vérfagyasztó csatakiáltás kíséretében harcba szállni az ellenséggel. Ezt azonban nem tehette. Amíg ki nem szabadították Margeryt, ő a vezér, a józan ész diktálója. Legyőzte magában a vágyat a harcra és bosszúra, és könnyedén utolérte Julianát. Amikor mellé ért, átszólt neki. – Azzal egyáltalán nem használsz az ügynek, ha leesel és kitöröd a nyakad. – A vasbilincs kellemetlenül húzta a nyakát, ezért kezébe fogta a láncot és a végén himbálózó nagy fadarabot. – Lassítsunk egy kicsit! Juliana álla megfeszült, de beleegyezően bólintott, és miközben lova ügetésre váltott, mogorván megjegyezte: – Okos tanács. – Még ha nehéz is megfogadni – tette hozzá Raymond, és Anglaisvel felvette Juliana lovának tempóját. Ahogy haladtak, elgondolkodott Margery sorsán. Ujjai akaratlanul is megfeszültek a kantáron, Anglais pedig megugrott. – Csak nyugodtan! – mondta Juliana, viszonozva a korábbi dorgálást, de Raymond nem vette fel a rendreutasítást. – Ahogy kívánod, úrnőm. – Büszke volt határozott hangjára, de úgy tűnt, Juliana nem figyelt fel rá. Pillantása újra és újra a Raymond kezében tartott láncra és tölgydarabra siklott. Beszélni kezdett, elhallgatott, majd kifakadt: – A lánc súlya nem zavar? Az igazat megvallva, szinte észre sem vette. Viselt már sokkal nehezebb láncokat céltalanul, de ahogy Julianára nézett, meglátta felesége összevont szemöldökét, lebiggyesztett száját. A nyakbilincs undort kelt benne. Hát persze! De mire is számított? Bármeddig képes lett volna viselni a megalázó nyakbilincset, amíg szabadság társul hozzá. Tunéziában 297 A Király Parancsa

hónapokig élt szorosan megláncolva. Nem tudott mozogni, fogoly volt. Az izmai lassan elsorvadtak, leépültek. Fiatalságát és erejét örökre elvesztette. Ez valósággal megőrjítette. Ha valami, ez tényleg megtörte. Kétszer is megtörte – egyszer egy tunéziai forró tömlöcben, másodszor egy hűvös angol erdőben. Túl sok emléke volt a zokogó, nyomorult alakról, akivé Tunéziában lett, és szinte semmi az üvöltő vadállatról, amivé Angliában változott. Juliana azonban emlékezett. Ő biztonságot akart, és a bilincs látványa bizonyította számára, hogy ezt Raymond nem tudja biztosítani számára. Azon kapta magát, hogy az út közepén áll, vadul zihál, és a szíve összefacsarodik a fájdalomtól. Keir és az asszonyok körülvették, és Juliana is befurakodott a körbe. Hűvös kezével megérintette Raymond arcát, hangja indulatosan csengett, amikor megkérdezte: – A nyakad? A csuklód? Valami belső sérülésed van? Vörös haja meleg fénybe vonta sápadt arcát, és olyan őszinte aggodalommal nézett rá, hogy Raymond egy édes pillanatig el is hitte. – Belső sérülés? – Sir Joseph és az emberei csináltak veled valamit... A név visszarántotta Raymondot a valóságba. Persze, hogy aggódik érte a nő, szüksége van rá, de nem mint férjre, hanem mint harcosra. – Nem! Nem Sir Joseph volt. Nem csináltak velem semmit. – Akkor miért vágsz ilyen különös képet? Juliana keze simogatta a haját, tapogatta a fülét, eddig nem látott sérülést keresve. Szeretett volna elhúzódni, de a testén végigszáguldó kéj gúzsba kötötte. Rekedten dadogta: – A bilincsek... nem okoznak túl nagy fájdalmat, de Keir azért leszedhetné. Raymond sejtette, hogy Keir többet ért az egészből, mint a többiek, de azért ő is különös arckifejezéssel szemlélte. – A bárdom ott maradt a fában. Képtelen voltam kihúzni, de ha itt lenne, akkor sem sok hasznát vennénk. Az első csapás a láncra teljesen kicsorbította. Nincs is kedvem belegondolni, micsoda kárt okozhatott a második csapás. – Ha veszélyes, nem akarom, hogy megpróbáld eltávolítani – mondta Juliana. – Csak arra gondoltam... hogy fájdalmat okoz. 298 A Király Parancsa

Raymond csodálta Juliana képességét az udvariasságra a már kiállt és a még rá váró kínok fényében. Igazi úrinő, a feje búbjától a lábujja hegyéig, és Raymond meg akarta tartani mindenáron. Még soha nem akart semmit ennyire életében, és a saját erejével sem volt tisztában mindaddig, amíg udvariasan mosolyogva azt nem mondta: – Így nem tudok harcolni. – Igen, ez valóban akadályozna a harcban – értett egyet Dagna. – Ott egy parasztkunyhó. Biztosan van baltájuk. Raymond letért az útról, odament a kunyhóhoz, és megverte az ajtót. A remegő jobbágy sietett teljesíteni kurta parancsát. Keir hamarosan ismét ott állt Raymond fölött, aki ez alkalommal letérdelt a favágó tőke elé és a láncot rátette a tőkére. – Próbáld meg minél közelebb a fejemhez elvágni! – mondta Raymond. – Nehogy megsebesítsd! – kérte Juliana, ugyanabban a pillanatban. – Közel a fejemhez! – ismételte Raymond, és behunyta a szemét. A balta fütyülve húzott el a füle mellett, az elpattanó lánc csendülésétől Raymond majdnem megsüketült, és a fejét rázogatva próbálta hallását visszanyerni. Keir mondott valamit, de Raymond nem hallotta. – Tessék? Mi az? – Remélem, elégedett vagy. – Keir némi pénz kíséretében átadta a jobbágynak a kicsorbult baltát. – Ugyanis nem vagyok hajlandó megismételni. Raymond megtapogatta a nyakbilincsről lelógó néhány láncszemet, majd belógatta páncélinge alá, hogy a látvány ne zavarja úrnőjét. Kinyújtotta bal karját, és a csuklóbilincsről lelógó láncra mutatott. – Ennek is mennie kell! – Nem! – kiáltotta Juliana. – Nem – mondta Keir. – Mennie kell! – ismételte Raymond. – Ez is akadályozna a harcban. Keir hüvelykujját beakasztotta az övébe. – Figyelembe véve a te képességeidet, ez egyáltalán nem valószínű. Sokkal valószínűbb a kezed amputációja, ami valóban akadályozna a harcban. – Részéről ezzel lezártnak tekintette a témát, visszaindult a lovához. 299 A Király Parancsa

Raymond komor képpel méregette a láncot, mire Juliana vidáman megjegyezte: – Legalább emlékeztet, hogy igényt tartok rád. – Juliana ugyan viccnek szánta, de Raymond úgy érezte, mintha pofon vágta volna, különösen, amikor hozzátette: – Sok férfi azt állítja, a felesége olyan, mint egy béklyó. Neked bizonyítékod is van rá. Raymond arra az utolsó szolgálatra próbált összpontosítani, amit Julianának tenni fog. A feleségének, annak a szerető, aranykör középpontjának. A bizonyítéknak, hogy minden tündérmese igaz. Bolondság. Juliana fogai összekoccantak, amint felnézett az előtte magasodó Moncestus-kastélyra. A néma és fenyegető épület úgy nyelte el a kora reggeli fényt, mint egy, a pokolba vezető fekete lyuk. A pártázatos oromzat úgy nézett ki, mint egy öregember romlott, egyenetlen fogsora, Julianában eddig nem tudatosult, mennyire retteg minden kőtől, minden toronytól és minden kaputól. Ebben a hatalmas épületben a bizalmát, a hitét, az életét tették tönkre, bár nagyon kemény és hosszas munkával sikerült újra felépítenie, de csak részben. Most ismét itt állt a Moncestus-kastély előtt, és legszívesebben sírva összegömbölyödött volna a földön. Azonban Margery ott volt bent valahol. Előző éjszaka Sir Joseph idehozta. Margeryért képes lett volna Juliana puszta kézzel lebontani az egész kastélyt. Erre azonban nem volt szükség. Layamon és az emberei már megérkezésük után nem sokkal itt voltak, készen – nem, alig várva –, hogy ostrom alá vegyék a kastélyt. Raymond azonban elmagyarázta nekik, hogy ostromra most nincs idő. Az ostrom több hónapnyi várakozást jelent, amíg az ellenség enni – vagy innivalója fogytán megadja magát. Ebben az esetben azonban értékes túszt tartanak fogva bent. A csapat nyíllövésnyi távolságon kívül állt meg. Raymond Juliana mellett maradt, továbbra is viselte páncélingjét és arcán elszánt kifejezés ült, azonban mintha Juliana jelenléte zavarta volna az összpontosításban, nem sokat törődött feleségével. – Hogy jutunk be? – szólalt meg hirtelen. Juliana összerezzent és körülnézett. Raymond hozzá beszélt. – Bejutni? 300 A Király Parancsa

A férfi zöld szemének pillantását felé fordította. – Valahogy kijutottál. Hogy jutunk be? – Ó! – Juliana egy pillanatra összezavarodott, és megpróbálta felidézni a részleteket, – csak az épületből kellett megszöknöm. Utána átvágtam az udvaron, és keresztülsétáltam a felvonóhídon. Nappal volt, és... egyszerűen kisétáltam. – A híd most nincs lent – mondta Raymond, mintha Julianától várná a problémára a megoldást. Juliana azonban kérdéssel válaszolt. – Hol vannak az őrszemek a falról? – Nem tudom. – Raymond tekintete újra végigsöpört a falon. – Nagyon érdekes. Nagyon különös. Vajon ki lehet a parancsnok? – Biztos nem Felix – mondta Juliana. – Nem, nem valószínű, hogy Felix lenne. Tehát ha sikerül átjutnunk a falon – Raymond a tőrével mutatott a falra –, te be tudsz vinni minket az épületbe. – Én... igen, talán be tudlak vinni – mondta Juliana, majd keserű humorral hozzátette: – Nem hiszem, hogy az a nyílás eltömődött volna. Raymond Valeskához és Dagnához fordult. – Le tudjátok engedni a felvonóhidat? Dagna kék szeme csillogott. – Te is tudod, hogy képesek vagyunk rá – felelte Valeska. Raymond a feje fölé tartotta a pajzsát. Keir ugyanezt tette, és a két öregasszonnyal együtt odalopakodtak a falhoz. Semmi nem mozdult. A csapat tagjai izgatottan mocorogtak, és halkan sutyorogtak. Mindenki lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogy Keir rákötött egy kötelet az íjpuskába való vasfejű nyílvesszőre, és magasra fellőtte a pártázatos fal fölé. Az első alkalommal visszahullott a nyílvessző, de a második lövéssel két oromdísz közé esett, és Keir egy rántással megfeszítette a kötelet. Továbbra sem mozdult senki a falakon, és ez a szokatlan csend elbátortalanította a társaságot. – Tartsátok készenlétben az íjaitokat – szólt oda Raymond a fegyvereseknek. – Ha megláttok valakit a falon, azonnal lőjetek, és jól célozzatok! – Igenis, milord! – vágta rá Layamon. 301 A Király Parancsa

Juliana döbbenten nézte, ahogy a két öregasszony egymás után felkúszik a kötélen. Keir és Raymond visszatértek a csapathoz. Dagna és Valeska ekkor értek fel a fal tetejére, és lassan felhúzódzkodtak. Semmi. A két öregasszony eltűnt, majd ismét felbukkantak, és integettek. Raymond csípőre tett kézzell állt, és azt mondta Julianának: – Ha nem találkoznak egyetlen őrszemmel sem... és nem értem, miért nincs ott senki, a kötél segítségével bejutnak az udvarra, és leengedik a felvonóhidat. – És mi lesz, ha Sir Joseph megtámadja őket? Raymond sötéten elmosolyodott. – Jobban teszi, ha a zsoldosait küldi, mert ez a két öregasszony halálra rémíti a nagybátyádat... aminek határozottan örülök. Keményen meg fog fizetni kegyetlenkedéseiért. Juliana megragadta Raymond karját. – Ugye nem gondolod, hogy megöli Margeryt? – Téged megpróbált megölni. – Nem, ez nem igaz! – tiltakozott Juliana. – Valóban? Beleőrül az irigységbe. – Miközben szemét a falra szegezte, azt kérdezte: – Szerinted miért sértegetett téged állandóan? Miért fenyegetett és ijesztgetett? – Akkor sem irigyelt engem. Gyerekkorom óta mondogatta, hogy a legokosabb nő sem ér annyit, mint a legbutább férfi, és hogy a szülés fájdalma Isten büntetése az eredendő bűn miatt. – Azért haragudott rád, mert nő vagy. – Raymond bólintott. – Nő vagy, a rokona, és születésednél fogva mégis fölötte állsz. – Apám azt mondta... – Juliana szerette volna megértetni Raymonddal, hogy ez lehetetlen. – Szóval apám azt mondta, Sir Joseph rendesen gondját viseli a földjeimnek, mert származása folytán ő is kötődik hozzájuk. – Igen, valóban, de közben arra számított, hogy egy nap valamiképpen a sajátjának tudhatja azokat a földeket. – Semmiképpen nem örökölheti, még ha én és a lányaim meghalnánk is – magyarázta Juliana, próbálva megvilágítani a közismert tényeket. – Ha nem lenne jogos örökös, a birtokok visszaszállnának a királyra. Ezt te is tudod. 302 A Király Parancsa

– Igen, tudom. És Sir Joseph is tudja, ö azonban Stephen király uralmának sötét évei alatt nevelkedett, amikor az emberek maguk alkotta törvények szerint éltek, és mindenki azt csinált, amit akart. Nem szerezhette meg a birtokokat, amikor még apád élt... legalábbis erőszakkal, ezért titokban addig duruzsolt Felixek, amíg rá nem vette, hogy raboljon el téged, és vegyen feleségül. Juliana azt hitte, rosszul hall. – Szerinted Sir Joseph tervelte ki az elrablásomat? – Hangja reménykedve csengett. – Nem az apám volt, hanem Sir Joseph? – Apádnak egyetlen bűne, hogy határozatlan, gyenge jellem volt, aki azt mondta és azt cselekedte, amit mások kiterveltek. – Raymond hangjából egyértelműen kiderült, hogyan vélekedik az ilyen emberekről. – Apád nem szövetkezett ellened. A lelke mélyén Juliana meg volt győződve, hogy az apja elárulta. Ez a meggyőződése olyan mély volt, hogy félt megvizsgálni a tényeket, utána pedig újra és újra sebeket ejtett rajta a lakat, amivel az információt elzárta. Erre most Raymond azt állítja, hogy az apja ostobaságától eltekintve ártatlan volt. – Mindig tudtam, hogy apám úgy táncol, ahogy mások fütyülnek, de... – A közelben magasodó falra pillantott, ami időközben normális méretűvé zsugorodott – azt nem akartam tudni, hogy szándékosan hagyott elrabolni. – Mekkora súly esett le a szívedről! – évődött Raymond. Juliana elmosolyodott. Hagyta, hogy a lakat lehulljon, és az apjával kapcsolatos kellemes emlékek elárasszák az elméjét. – A szeretet megbocsátó. – Túlságosan is. Raymond elsápadt, mintha megvágta volna magát saját éles szavaival, és Juliana tudta, saját gyengeségére és halálos rémületére gondol ott, a fánál. Szerette volna egy érintéssel megnyugtatni, de a férfi méltósága elutasította az együttérzést, mielőtt még Juliana felajánlhatta. Ehelyett inkább azt mondta: – Sir Joseph megölhetett volna apám halála után, és a lányaimon keresztül magához ragadhatta volna az irányítást. – Talán megpróbálkozott vele, de hűséges szolgák seregével vagy körülvéve... és Henrik király biztosan ül a trónon. Ha bizonyítást nyer, a törvény teljes szigorával lesújt a király hűbéresének gyilkosára. – 303 A Király Parancsa

Raymond hideg, merev arcát Juliana felé fordította, de tekintete valahova a távolba révedt. – Amint azt egyszer mondtad, amikor az ismeretlen férjtől való tartózkodásodról beszéltél, akit a király választott ki számodra, a leánygyermekeket be lehet adni zárdába, vagy baleset következtében holtan találni rájuk. Julianára mardosó aggodalom tört rá, félresöpörve korábbi lelkesedését. Rekedten suttogta: – Nála jobban ki tudna egy ilyen balesetet megszervezni? Kockáztattam a gyermekeim életét. – Nem tudhattad. – Én vagyok a család feje, és nem voltam képes féken tartani a nagybátyámat. – Most már én vagyok a család feje, és az én mulasztásom beárnyékolja a tiédet. – A felvonóhídra mutatott. – Nézd csak! A híd lassan, nyikorogva ereszkedni kezdett lefelé, aztán a saját súlya felgyorsította mozgását, és hangos puffanással ért földet. Juliana összerezzent és pislogott, és az önmarcangolást felváltotta a vágy a cselekvésre. Raymond elindult a kapu felé. – Amíg nem szólok, nehogy átmenjetek a kapurostély alatt! – mondta. – Ha a két öregasszony nem rögzíti megfelelően, a lezuhanó vasnyársakon lelhetjük halálunkat. Layamon rekedten felnevetett, Keir azonban nem mozdult a helyéről. – Rendben, nézd meg, hogy biztonságos-e, Raymond! – Igen, ez az én dolgom – mondta Raymond, és elindult keresztül a felvonóhídon. Találkozott Dagnával, aki megborzongott és egy jelet rajzolt a levegőbe a kastély felé – a gonoszűzés jelét. Lágy hangja, aggodalmasan csengett, és a csapat többi tagja is hallotta. – Ez egy elátkozott kastély. Halott katonák állnak kitámasztva az őrhelyükön, és a torony belülről be van zárva. Juliana fegyveresei idegesen morgolódtak, láthatóan mély hatással volt rájuk Dagna beszámolója, de Juliana a világért sem hátrált volna meg. Elindult a híd felé, szoknyája lebegett és csapkodott a bokája körül, és egy pillanatnyi tétovázás után minden katona követte, mivel szerettek volna bátornak tűnni úrnőjük szemében. – Ott vannak bent? – kérdezte Keir, és mintegy válaszképpen nyílvessző suhant el a füle mellett és hullott a porba. 304 A Király Parancsa

Raymond magához rántotta Julianát és kettejük feje fölé tartotta a pajzsát. Miközben újabb nyílvesszők érkeztek a torony felől, és mindenki igyekezett fedezéket keresni, Raymond – bár nem volt szükséges – válaszolt a kérdésre. – Igen, ott vannak bent. Layamon lekuporodott a fal mellé. – Miért nem állítottak őrszemet a falra? – Nem gondolták, hogy ilyen hamar ideérünk, vagy – Raymond megdörzsölte az állát – Sir Joseph nem tartja őket teljes mértékben az ellenőrzése alatt. A zsoldosok nem ülnek kint a hidegben, amikor bent ég a tűz, és hideg sört vedelhetnek. – A pénz nem rendelkezik olyan hatalommal, mint a hűség. – Keir jelentőségteljes pillantást vetett Raymondra, aztán ment, hogy ellenőrizze a torony körül szétszóródott fegyvereseket. Raymond Juliánához fordult. – Most el kell mondanod, hogyan szöktél meg három évvel ezelőtt, és miért hagyták, hogy csak úgy egyszerűen kisétálj a kastélyudvarról! Juliana azonban nem akarta elmondani. Három éve nagyon kevesen értették meg kétségbeesését, amely arra késztette, hogy egy elképzelhetetlen útvonalon keresztül szökjön meg a toronyból. Amikor elmondta az apjának, azt gondolva, így majd elhiszi, megérti az egészet, az apja undorodva elfordult tőle, és úgy tekintett rá, mint egy újabb okra, hogy eltaszítsa magától. Ha nincs Salisbury, az ember, aki rátalált, és az ő szűkszavú helyeslése, Juliana biztosan öngyilkos lett volna szégyenében. Soha nem mondta el senkinek, és nem gondolta, hogy valaha is el kell mondania, de most... – Ó, Margery! – Felsóhajtott, majd ellenőrizte, hogy senki nincs a közelben. Megfogta Raymond csuklóját, és behúzta az istálló sarka mögé. – Látod azt az aknát? Az felvezet egyenesen a nagyterem melletti árnyékszékbe. Raymond a bűzölgő pöcegödörre meredt, megcsóválta a fejét, majd gúnyosan, amelyet sokkal inkább magának, mintsem Julianának szánt, megjegyezte: – És én nemrég piszkáltam ki a lószart a körmöm alól. 305 A Király Parancsa

Juliana széttárt karokkal és lábakkal, mint egy pók, araszolt fölfelé az aknán a feje fölötti fénykör felé. Ez a hely talán a pokol torka volt, de most a mennyország kapujának tűnt. Mászás közben egyfolytában harcolt a félelemmel, hogy újra be kell lépnie Moncestus nagytermébe, és rettegett, hogy ott találja a lányát megerőszakolva, vagy még rosszabb helyzetben. Ez a félelem mintha lefelé nyomta volna, és kiszívta belőle a bátorságot. Raymond azonban ott volt közvetlenül mögötte, segítette, megtartotta, amikor megcsúszott. Ahogy közeledett a célhoz, Raymond megtámasztotta a fenekét a vállával, két kezéből pedig kengyelt formált a lábának, amibe lépjen. – Ugorj ki, amilyen gyorsan csak tudsz! – tanácsolta. – Ne tétovázz használni a tőrödet! Ugye nálad van? Amikor lenézett, a cső falára tapadó Raymond és az alatta tátongó mélység látványa újabb csapást mért bátorságára. Megpróbált válaszolni, de a fogai összekoccantak, így csak bólintott. – Ha elkezdődik a harc – Raymond most úgy beszélt, mint egy rémült szolgát utasító lord –, távol kell tartanod magadat tőlem és a zsoldosoktól. Ugye tudod, miért? Tudnia kellett volna, de nem tudta. Gondolkodnia kellett, amíg rájött a válaszra. – Mert nem tudod meglendíteni a kardodat, ha a közelben állok. Amikor kimondta, akkor sem volt teljesen biztos válasza helyességében, de a férfi helyeslő mormogása megnyugtatta. – A te dolgod megkeresni Margeryt. Juliana egész testében remegett, részben a félelemtől, részben az elszántságtól. Nyelni próbált, mivel teljesen kiszáradt a torka. – Rendben. – Ha tudod, szabadítsd ki! Ha nem, őrködj fölötte, védelmezd abban az esetben, ha a harc a közelébe keveredne. – Raymond emelt rajta egyet. – Háromra – mondta. – Egy... Juliana kidugta a karját a lyukon. – Kettő... Megragadta az ülés szélét. – Három. 306 A Király Parancsa

Raymond lökte, ő húzta, és a következő pillanatban ott hasalt félig kint, félig bent a mocskos aknában. Gyorsan körülnézett, de nem látott senkit. A nagyterem felől kupák kopogása és férfihangok zaja szűrődött be. Távolról hallatszott, és ez némi bátorságot öntött Julianába, miközben kimászott, és kezét a tőr markolatán tartva várta, amíg Raymond is kibukkan a nyíláson. Ami azonban könnyű volt neki, nehéz volt Raymondnak, ugyanis széles válla beszorult. Visszahúzódott és megpróbálta először az egyik karját és vállát, majd a fejét kidugni. Homlokát felhorzsolta az ülés széle, de csaknem teljesen néma szitkai ellenére sem boldogult. És valaki közeledett. Juliana hallotta a csoszogó lépteket. Az ajtóra vetett kétségbeesett pillantások kíséretében megragadta Raymond kezét és húzni kezdte. A férfi felnyögött, amikor kibukkant a feje, majd még egyszer, amikor ő is meghallotta a lépteket. Juliana elővette a tőrét és a bejárattal szemközti falhoz állt. Raymond eközben megpróbálta átpréselni a másik vállát is a lyukon, de tudta, hogy nem fog menni. A penge remegett Juliana kezében, és olyan halálra vált bátorsággal meredt az ajtóra, mint egy ifjú legény az első vérontása előtt. – Margeryért! – súgta Raymond, és a tőr mintha már nem remegett volna annyira. Alacsony, vörös képű, ferde orrú fickó lépett be az ajtón; Juliana felemelte a tőrét és lesújtott, majd az utolsó pillanatban félrerántotta. – Felix! – suttogta, és suttogása sikolynak is beillett. Felix akkorát ugrott, mint egy halálra vált nyúl, és olyan gyorsan kapta elő a tőrét, amivel Juliana nem versenyezhetett. – Felix! – Raymond nagy nehezen végre átpréselte magát az átkozott lyukon. – Nem, Felix. Felix megpördült, és döbbenten bámulta, ahogy Raymond lekecmereg az ülőkéről. – Mit csináltok ti itt? – fröcsögte az emberke. – Hogy kerültetek ide? Raymond is a tőréért nyúlt, Felix azonban hátrálni kezdett és karjával hadonászva visszatámolygott a nagyterembe. Érkezését a terem túlsó végéből érdes, durva nevetés köszöntötte, és Felix megvetéssel és félelemmel nézett a terem láthatatlan része felé. Aztán ismét 307 A Király Parancsa

Raymondra nézett, aki még soha nem bánta ennyire korábbi elhamarkodott szavait és ütéseit. Halkan azt mondta: – Felix, ugye nem rovod fel nekem ostobaságomat? Felix lehajtotta a fejét, állát mellkasára támasztotta, és úgy vizsgálgatta Raymondot, mint valami kukacot. – Kegyetlenség volt részemről egy nálam sokkal kisebb és ügyetlenebb embert megverni. – Raymond megérintette fülbevalóját, rabszolgasága jelképét, és megnyugvást talált az elpusztíthatatlan aranyban. – Azóta nagyon megbántam, hidd el! Felix feje lassan bólogatni kezdett valami sürgető, harcias ritmusra, és Raymond elkeseredetten folytatta: – Tudom, hogy Sir Joseph erős hatással bír a gyenge jellemekre, ezért nem is vagy felelős... – Ez távolról sem hangzott olyan meggyőzően, ahogyan szerette volna, ezért elhallgatott, majd kirobbant belőle: – Ha összefogsz velünk, fátylat borítunk a múltra! Felix csúnyán nézett a szemöldöke alól, és már nyitotta a száját, hogy szólítsa a hőbörgő zsoldosokat. Juliana megvető pillantást vetett Raymondra, majd csípőre tett kézzel előrelépett. – Felix, ne akard, hogy megbánjam, hogy nem szúrtalak le! – Juliana! – nyögött fel Raymond, de a nő nem törődött vele, hanem maga elé mutatott a padlóra. – Felix, azonnal gyere ide! Felix tétovázott, Juliana pedig anyai szigorral megismételte: – Most azonnal! Raymond legnagyobb meglepetésére Felix belépett a mellékhelyiségbe, de úgy állt meg, háttal az ajtónak, hogy minél messzebb legyen Raymondtól. – Mit csináltál a lányommal? – kérdezte Juliana dühösen suttogva. – Nem csináltam semmit! – súgta Felix vissza. – Sir Joseph idehozta összekötözve, behajította a sarokba, és azt mondta, hogy nekem is ezt kellett volna tennem veled. Mintha az én hibám lenne, hogy megszöktél. Raymond komoran meredt Felixre. – Kihasználtad Margery tehetetlenségét? 308 A Király Parancsa

– Nem – felelte Felix lebiggyesztett szájjal, majd Raymond megkönnyebbült sóhaja után még hozzátette: – Egyetlen ujjal sem nyúltam hozzá. Higgyétek el, semmi közöm ehhez az egészhez! Juliana megragadta a férfi karját, ujjai belevájtak a bőrébe. – Szent Wilfrid nevében kérlek, Felix, mondd meg az igazat! Margery él, és jól van? Felix úgy nézett Julianára, mint egy őrültre. – Igen. Már mondtam, ott van megkötözve a sarokban. Persze... – zavartan a cipője orrát nézegette – nem tudom, meddig marad ott. A zsoldosok lassan megisszák az összes sörömet, és ahogyan Sir Joseph azt a hurkot kötözgeti... nos, lehet, hogy ki akarja lógatni az ablakon? Juliana azonnal a nagyterem felé indult, de Raymond megragadta a könyökét, Felixnek pedig azt mondta: – Megölette az összes fegyveresedet. Ott ülnek és fekszenek az őrhelyeiken. Szerinted mit fog tenni? Felix alsó ajka megremegett. – Azt mondta, a barátom, de amikor beengedtem, parancsot adott az embereim megölésére. A zsoldosai a szolgálólányaimmal szórakoztak, és félholtra verték a szolgákat. Sir Joseph régebben mindig okos tanácsokat adott, de... – Milyen barát az, aki azt tanácsolja, hogy rabold el a szomszédodat, és erőltesd rá magadat? – csattant fel Raymond. – Nem erőszakoltam és nem öltem meg – vágott vissza Felix. – Juliana nem akart együttműködni. Sir Joseph azt mondta, boldogan széttárja nekem a lábát, ő azonban ellenállt, így kénytelen voltam bántani. – Felix hunyorított apró szemével, ahogy megpróbált a szavak mögé, az igazságig letekinteni. – Azt hittem, segíteni akar, de most már sejtem, hogy... Hirtelen elhallgatott, arcán csodálkozó kifejezés jelent meg. Megtántorodott és horkantott, mint egy megszúrt disznó, és a mellkasából egy kard hegye bukkant ki. Raymond harci ösztöne egy pillanat alatt visszatért. Julianát belökte a sarokba, és előkapta a kardját. Felix egy hosszú pillanatig lógott a kardpengén, az élet lassan elszállt tágra nyílt szeméből. Juliana hangosan felkiáltott. A kard egy rándulással távozott Felixből, aki összeesett, és ők szemközt találták magukat Sir Joseph jégkék szemével. Egyik görcsös markában a botját, 309 A Király Parancsa

másikban vértől csöpögő kardját szorongatta, és széles vigyor kíséretében megjegyezte: – Gyenge jellem volt, nem méltó, hogy a képviselőm legyen. Raymond felemelte rövid kardját, és Sir Josephre szegezte. Sir Joseph erre Raymondra szegezte jóval hosszabb kardját. Végignézett Raymondon, és elismerően szipogott. – Ez emlékeztet a tunéziai lovak hátsó végével kapcsolatos kalandjaidra. – Valóban – helyeselt Raymond, és jelentőségteljesen nézett Sir Josephre. – Nagyon jól tudom, hogyan kell megszabadulni a szartól. Sir Joseph véreres arca elvörösödött dühében, és éles hangon azt mondta: – Egyszer már megláncoltalak, ez alkalommal pedig fellógatlak, hogy az özvegyed és a fattyú szeme láttára fulladj meg! Raymond átugrott Felix holttestén be a nagyterembe, de Sir Joseph korát meghazudtoló fürgeséggel hátrált el előle. Raymond kardjának csapásával kettévágta Sir Joseph botját, és továbbnyomult, remélve, hogy gyorsan véget vethet a csatának, azonban a nyolc, részben felfegyverzett zsoldos észrevette őket. Mielőtt végezhetett volna Sir Josephfel, szembetalálta magát a szedett-vedett csapattal. – Ez a dühöngő őrült – motyogta az egyik, és ujja önkéntelenül is nemrég szerzett sérülését tapogatta. – Eljött, pontosan, ahogy ígérte. Sir Joseph dühös mordulással a zsoldos felé fordult. – Egy fél hadsereg kellett, hogy kiszabadítsák, és most itt várják lent, hogy elvághassák a torkodat. Jobban teszed, ha meglengeted azt a buzogányt, amire olyan büszke vagy, és mielőbb végzel vele! A zsoldos, egy egyszerű katona, bizonytalannak tűnt. Olyan gyanakvással szemlélte Raymondot, ami mindent elárult korábbi találkozásukról. Ekkor megjelent Juliana, és odaállt Raymond mellé. A zsoldosok foghíjas, kéjes vigyorral mustrálgatták. – Egy nő! – búgta a buzogányos. Beletúrt a hajába, és kijelentette: – És ez alkalommal senki nem mondhat nekünk nemet! Kegyetlen vigyor terült szét az egyik, teljes fegyverzetben pompázó zsoldos képén. – Látjátok a vasbilincset Lord Budi nyakán? Én tettem rá, és azzal együtt fog meghalni! 310 A Király Parancsa

– Az én parancsomra tetted rá, te kis szarházi – csattant fel Sir Joseph –, és én vagyok az, aki fizet neked, méghozzá sokat, ha teljesíted a parancsaimat! A zsoldos elvörösödött a rendreutasítás hallatán. Sir Joseph pedig odahajolt Raymondhoz. – Amikor a húsod már kukacok lakomája lesz, milord, az a bilincs még akkor is ott lesz a nyakadon, és mázsás súlyként nehezedik a lelkedre. Raymond számára a kudarcára való emlékeztetés fájdalmas döfés volt. Legutóbb képtelen volt legyőzni ezeket az alakokat. Igaz, megölt néhányat, de részletekben támadtak rá, és végül legyőzték. Mi lesz, ha ismét kudarcot vall? Mintha Raymond ki nem mondott kérdésére válaszolna, a zsoldos ránézett Julianára, méghozzá olyan pillantással, mintha a nő egy huri lenne, akit csupán hét fátyol takar. – Az első menet az enyém, fiúk, aztán mindenki megkapja! Raymondot hatalmába kerítette az elszántság nyugalma; a vihar előtti csend. – Juliana? Juliana a félelemtől szólni is alig bírt. – Igen? – Én kiviszem ezeket a seggfejeket. – A parancsnok durva nevetése volt a válasz, de Raymond nem törődött vele. – Azt akarom, hogy azt tedd, amit megbeszéltünk. Emlékszel, mit mondtam neked? – Igen... – Emlékezett. Remegett a félelemtől, de emlékezett. Meg kell mentenie Margeryt. El kell kerülnie Sir Josephet, és mindenekelőtt távol tartania magát Raymondtól. Távol tartania magát Raymondtól. De hogyan? Kétségbeesetten körülnézett. A felborult asztalról lehullott kupák és tálak borították mindenfelé a padlót. Íjak és nyílvesszők hevertek ott, ahol elhajitották őket. A szolgák elmenekültek. Nem volt hová bújni, nem volt könnyen elérhető kijárat, és az egyik sarokban egy remegő ruhakupac hevert. Margery? Gyorsan becsukta a száját, mielőtt torkából kitört volna az ösztönös kiáltás. Nem akarta, hogy bárkinek is eszébe jusson Margery. Sir Joseph távolabb húzódott, a zsoldosok félköre közeledett. Hallotta, amint Raymond nagy levegőt vesz mellette. Majd ismét. Lassan és mélyet sóhajtott, belélegezve a közelgő harc esszenciáját, és 311 A Király Parancsa

ahogy újra és újra mélyeket sóhajtott, mintha elszívta volna támadói bátorságát, ügyességét, de még a tömegüket is. A zsoldosok összezsugorodtak Juliana szeme előtt, merészségük elpárolgott. És Raymond – ó, szent ég! Raymond mintha növekedésnek indult volna magasságban, erőben és egy állat könyörtelen elszántságában, akinek a családját fenyegetik. A zsoldosok arcán félelem tükröződött, és eszébe jutott saját rémülete ott a tisztáson, amikor azt hitte, hogy Raymond egy démon vagy egy medve. Lassan, nagyon lassan elfordította a fejét és a férfira nézett. Egy medve ereje és bátorsága. Egy borz kitartása, egy keresztesvipera hideg közönye, egy sas gyorsasága és kegyetlensége. Mindez volt egyszerre, és mégis ember. Juliana egy kiáltással elrugaszkodott Raymond oldala mellől, és a megbabonázott zsoldosok falán áttörve Sir Joseph felé rohant. A mögötte felhangzó csatakiáltások és acélpengék zaja elárulta, hogy megkezdődött a küzdelem, de nem állhatott meg, hogy hátranézzen, mert Sir Joseph már várta. Mielőtt előránthatta volna a tőrt, nekiütközött Sir Josephnek. A penge fekete szikrákat szórt, de nem volt ideje irányba fordítani, mert az öregember megragadta a csuklóját. Teljes erőből szorította a karját, és közben azt sziszegte: – Te kis szajha! Meghalsz a kezem által, és az összes földed az enyém lesz, pontosan úgy, ahogy mindig is álmodtam! Juliana keményen küzdött, nehogy kiejtse kezéből a tőrt. – Nem tudsz annyi embert megölni, hogy rád szálljon a vagyon. – Lehet, de hogy te, kis nyomorult, meghalsz, az biztos, bármi legyen is a végeredmény. Te és a gyerekeid. A lányomért, gondolta Juliana. Az én Margerymért. Megpróbálta térddel ágyékon rúgni az öregembert, de a köpeny miatt hatástalan volt a rúgás. Eszébe jutott az ütés, ami eltörte Felix orrát, és karját Sir Joseph arca felé lendítette, de úgy látszik ő is emlékezett rá, mivel még időben elkapta, és fájdalmasan megcsavarta a másik csuklóját. Majd, hogy Juliana mindkét kezét megfoghassa, Sir Joseph a tőrt a saját hasa felé fordította. – Milyen közel vagy a célhoz, igaz? A te erőd azonban egy asszony ereje, és egy asszony nem lehet erősebb nálam. Juliana, ha már valójában nem döfhet, megpróbált szavakkal döfni. – Az úrnőd vagyok. Azonnal engedj el! 312 A Király Parancsa

Sir Joseph kék szeme, ami színben oly nagyon hasonlított Julianáéra, szikrákat szórt a dühtől. Tomboló haragjában lassan elkezdte Juliana felé fordítani a tőr hegyét. Juliana, minden erejét beleadva, visszafordította. Tekintetük egybekapcsolódott, ahogy az ő fiatal ereje küzdött az öregember harcedzett erejével, de a végeredmény előre látható volt. A saját késétől fog meghalni, mert egyszer majd nem lesz képes elfordítani magától a tör hegyét. De még nem. Még nem. Keserves kínok árán ismét visszafordította a tőr hegyét – ebben a pillanatban Sir Joseph megtántorodott, előredőlt, és teljes súlyával Julianára zuhant. A penge, amit maga Sir Joseph markolt keményen, átszúrta a ruháját. A bőr egy pillanatra megállította, majd gyomorforgató reccsenéssel továbbengedte. A tőr markolatig belefúródott a hasába. Lassan kitátotta a száját és sóhajtott. – Hogyan lehet? – Szorítása lazult, Juliana pedig gyorsan kikapta a kezét az imbolygó öregember markából. Mögötte ott ugrált Margery, Sir Joseph önnyársalásának elősegítője. Kezét, lábát összekötözték, szájába rongyot tömtek, de a szeme – mint Sir Josephé, mint az anyjáé – kék tűzzel lobogott. Most megbotlott, és elesett. A tőr, amelyre Julianának nagy szüksége lett volna, hogy elvágja Margery kötelékeit, Sir Joseph belei között pihent. Nem akarta megérinteni a holttestet, de a Margery iránti szeretete erősebb volt, mint az undora. Megragadta a markolatot, és egyetlen rántással kihúzta. Vér fröcsögött Julianára, fülét betöltötte a zsoldosok obszcén ordítozása; Raymondtól nem hallott semmit. Azt azonban tudta, hogy még talpon van, ugyanis hallotta a lánc csörgését, hallotta a húsba hasító kard és a falon szétreccsenő koponyák hangját. Juliana benyúlt Margery karja alá, és behúzta az egyik sarokba. Kivette szájából a rongyot, átölelte, és mindketten lekuporodtak, miközben a levegőt súlyosan megülte a halál szaga.


21. fejezet Raymond hagyta, hogy az őrület ismét hatalmába kerítse. Az őrület, ami lassan elszivárgott belőle, amíg ki volt láncolva. A harc egyszerű indulata fölé emelkedett egy magasabb szintre; némán, minden idegszálával összpontosítva gyilkolt, és a zsoldosok nem voltak ellenfelek számára. A csuklójáról lógó láncdarab kardokat csorbított és csontokat tört. Rövid kardja a halál dallamára táncolt. Mintha karja meghosszabbítása lenne, megpörgette a láncot, elkapott és elhajított vele egy buzogányt, majd egy újabb csapással összetörte annak a kéznek a csontjait, amely az előbb a buzogányt fogta. A zsoldos borzadva meredt eltorzult, összezúzott ujjaira, majd miközben eltámolygott, azt üvöltötte: – A dühöngő őrült mindnyájunkat meg fog ölni! Visszavonulás! Visszavonulás! A meggyengült kör Raymond körül elbizonytalanodott, és a férfi ismét megpörgette a láncot. Három pánikba esett zsoldos a fogait köpködve menekült, egy azonban vitézül állta a sarat. – Mindenképpen meg fog ölni minket, akkor legalább haljunk meg bátran! Raymond rámosolygott a páncélt sem viselő katonára, és közben az édes győzelmet ízlelgette. A katona viszonozta a mosolyt – egy kicsit túl vidáman, és Raymond egész testében megfeszült a félelemtől. Túl későn jött rá, hogy egy másik zsoldos áll a háta mögött. Egy kötél repült el az arca mellett és egy rándulással megállapodott a nyakán. Az ismerős pániktól összeszorult a gyomra, amint a kötél megfeszült, és egy hang a fülébe dörmögte: – Mint régen, igaz? De most nem régen volt. Ez az alak nem a szaracén, hanem csak egy elszegényedett lovag, aki kénytelen gyilkolni a megélhetéséért. A felé közeledő másik zsoldos pedig nem az egzotikus kínvallató, csak egy egyszerű paraszt, aki nemrég még szántott. Raymond megviselt torkából szörnyű üvöltés robbant ki. Ahogy az elbátortalanodott zsoldosparancsnok meghúzta a kötelet, Raymond teljes erejét beleadta, és mint egy feldühödött bika átlódította a válla fölött, rá a másik zsoldos kardjára. 314 A Király Parancsa

A paraszt éles rikoltással felkapta a földről könyékben levágott karját, és elrohant. A lovag, akit megvédett a páncélja, felállt és szintén elrohant. És Raymond, most már az igazi győzelem ízével szájában, üldözni kezdte őket. Juliana Margery lábát és kezét próbálta kiszabadítani, amikor felfigyelt a hirtelen támadt csendre. Fáradtan a terem felé fordult, és nem látta sehol Raymondot. A zsoldosok is eltűntek. Néhány sebesült mocorgott és nyögdécselt a földön, de ezenkívül semmi sem mozdult. – Hová lettek? – suttogta maga elé, és ijedten összerezzent, amikor Margery nyugodt hangon válaszolt. – Apa kizavarta őket. – Szeme elkeskenyedett, és indulatosan hozzátette: – Mindet meg fogja ölni. – Értem. – Juliana még mindig nagyon zaklatott volt; kezét vadul dübörgő szívére szorította, és csak annyit tudott kérdezni: – Bántottak? – Nem erőszakoltak meg, ha erre gondolsz. – Margery szenvedélyes ölelése meghazudtolta egykedvű válaszát. Juliana megsimogatta lánya haját, és mindketten megborzongtak. Amikor Margery ismét megszólalt, hangja már lágyabban csengett. – Annyit veszekedtek, hogy még arról is elfeledkeztek, hogy itt vagyok. – Mondj egy hálaimát Szent Máriának, hogy vigyázott rád! – figyelmeztette Juliana. – Zarándoklatra kell mennem a Ripon-katedrálishoz – motyogta Margery. – Megfogadtam, hogy ha sértetlenül megúszom ezt az egészet, elmegyek oda, és köszönetet mondok Szent Wilfridnek, hogy vigyázott rám és a szüzességemre. – Ha megfogadtad, úgy is lesz – válaszolta Juliana. – Itt vannak az embereink a kastély körül. Raymond talán most engedi be őket, aztán megnézzük, hátha... ránézett Sir Joseph véres testére és megborzongott – szóval hátha megtaláljuk a kulcsokat Sir Josephnél, amivel levehetjük Raymondról a bilincseit. – Nem akarta. Nagyon nem akarta. Az az egy holttest félelmetesebb volt számára, mint az összes élő zsoldos. Azonban nagyon szerette volna látni Raymond arcát, ahogy kinyitja a nyakbilincsét... talán megbocsátja neki minden gyengeségét és félelmét. Vagy ha mégsem, legalább lesz mire emlékeznie. – Csak fogom a tőrt – mondta, színlelt vidámsággal –, és megkeresem a kulcsokat! 315 A Király Parancsa

Margerynek azonban gyanús volt ez a vidámság. – Anya, ha félsz... – Félek? – Juliana négykézláb elindult Sir Joseph felé. – Miért félnék? – Félúton a mozdulatlanul heverő holttest felé megállt. Sir Joseph meghalt. Ő maga döfte a kést a hasába. Már onnan, ahol térdelt, is jól látszott, hogy kék a szája. Arcán ugyan vörös foltok virítottak, de a bőre mindenhol olyan volt, mint a pergamen. Tehát halott. Nem mozdul. Juliana odamászott és fölé hajolt, az élet jeleit kutatva rajta. A szemhéja rezdülését, szájának rándulását, az élet bármilyen jelét. Semmi. – Meghalt – suttogta. A szó még el sem hagyta a száját, amikor az eddig mozdulatlan kéz villámgyorsan felemelkedett és megragadta Juliana csuklóját. A hirtelen és erős fájdalom hatására a tőrt ráejtette Sir Joseph mellkasára, és az öregember azonnal felkapta. A hirtelen és erős félelem ismerős bilincsbe zárta Julianát. Sir Joseph szeme kinyílt, tekintetük összekapcsolódott, és az öregember szája szörnyű mosolyra húzódott. – Ostoba nőszemély! Úgy mondta, mintha ez lenne a legsértőbb jelző a világon. Margery feléjük vetődött, de Sir Joseph a tőr hegyét villámgyorsan Juliana álla alá nyomta. – Ne, Margery! Ó, drága Margery, kérlek, ne gyere a közelébe! – Juliana próbálta kiszabadítani csuklóját a szorításból. – Egy ilyen kis karcolás nem elég, hogy megölj engem! – Félkönyékre emelkedett, Juliana karját a magáé alá gyűrve. A lépcső felől Raymond dübörgő léptei hallatszottak. Sir Joseph sovány arcán ismét felvillant az a rémisztő vigyor. – Hogy van Margery? – kiáltotta Raymond, alighogy belépett az ajtón, majd hangos lánccsörgés közepette megtorpant. – Juliana! A neve úgy hangzott, mint egy imádság a férfi ajkán, de Juliana nem merte elfordítani tekintetét Sir Josephétől. Pillanatnyilag az egész világ egy kék szempárból, kék szikrákból és őrült megszállottságból állt, ami valósággal magába szippantotta, és nem engedte el. Szemében diadal izzott, ugyanakkor leheletéből a közeledő halál érződött. A belső szervei sérültek, ami ugyan fájdalmas, de lassú halált eredményezett. – A halálodon vagy – mondta Juliana. 316 A Király Parancsa

– És társaságot akarok! – Megragadta Juliana vállát, rátámaszkodott és talpra tornázta magát, majd csupán a tőr hegyét használva ösztökélőként ráparancsolt: – Állj fel, Juliana! Állj fel! Juliana nyelni akart; de félt nyelni. Félt megmozdulni, és félt nem mozdulni. Maga alá húzta a lábát, és mereven felemelkedett. Hallotta, amint ügyetlensége láttán Raymond felnyög. Sir Joseph egészen közel lépett hozzá, és szabad kezével megcirógatta az arcát. – Lökd el magadtól! – parancsolta Raymond sürgető, határozott hangon. – Miért tenném? – kérdezte Sir Joseph. Sir Joseph pergamenszerű bőre, amelyből a közeledő halál már egészen elszívta a meleget, taszította Julianát. Ennek ellenére nem kerülhette el a figyelmét a Raymond hangjából kicsendülő megvetés, amikor azt mondta: – Ő csak egy nő, alantas és alkalmatlan, nem megfelelő pajzs számodra, hogy mögé rejtőzz! – Arra tökéletesen megfelel, hogy hüvelyként szolgáljon a tőröm számára – vágta rá Sir Joseph. – Salisbury tőre – motyogta Juliana, és vágyakozón gondolt az öreg nyomkövetőre, aki hitt benne, sokkal jobban, mint ő magában. – A rokonod vagyok mondta. – Azt akarod, hogy vérem a lelkeden száradjon? Az öregember pislogott néhányat és mintha kitisztult volna a tekintete. A következő pillanatban azonhan ismét elhomályosult a szeme, és hangosan felvihogott. – Ilyen idióta szentimentalistának hiszel engem? Ha nem lennél a rokonom, fütyülnék rá, élsz-e vagy halsz. Egész életemben arról álmodtam, hogy egyszer megöllek. – Juliana mögé került, és Raymondra nézett. – Maradj a látóteremben. Lord Raymond, különben elveszted minden reményedet, hogy megmentsd a feleségedet! Raymond Margery mellől válaszolt. – Ugyan, kit érdekel? Ha megölöd a feleségemet, majd lesz másik! Három ember meredt Raymondra a bizalmatlanság különböző fokozataival. – Apa, hogy mondhatsz ilyet? – suttogta Margery 317 A Király Parancsa

Arca ugyan csupa vér volt, Raymond vonásain azonban jól látható komor derű tükröződött. – Sir Joseph talán azt hiszi, ő az egyetlen, aki képes kihasználni más hiszékenységét? Szavai olyanok voltak, mint a pengék, élesebbek a Juliana torkának feszülő tőrnél, és halálosabbak, mert ezek a szívébe hasítottak. Ránézett a férfi arcára, ami sérülései ellenére is jóvágású és nemes vonású volt. Látta rajta az iránta érzett megvetést, látta, ahogyan Margery fejét simogatja, és rájött, tőle nem várhat segítséget. Raymond elárulta. Ha túl akarja élni Sir Josephel, neki egyedül kell túljárnia az eszén. Sir Joseph felnevetett; nevetésének fájdalmas csuklás vetett véget, ennek ellenére fejet hajtott Raymond előtt. – Tudhattam volna, hogy egy ilyen szülők gyermeke megérti az árulást. Raymond köpenyével letörölte kardjáról a vért, és mintegy mellékesen megkérdezte: – A szüleim? Te segítettél nekik a konyhatűzben? Sir Joseph keze megrándult, mintha gutaütés érte volna, és Juliana füle zúgni kezdett a gondolatra, hogy a következőnél akaratlanul is átvágja a légcsövét. – Nagyon okos vagy – dicsérte meg Sir Joseph Raymondot. – Ez a nőszemély ugyan törékenynek tűnik, de szívós, és nem könnyű végezni vele. Viszont ostoba. Ostoba, mint az apja volt. Sosem gyanakodott rám, még akkor sem, amikor megpróbáltam rávenni, hogy ostromoljuk meg Felix kastélyát. Juliana szíve nehezen dobogott, pulzálását érezte a nyakán. A levegő kaparta a torkát, és minden idegszálával érezte, hogy hajszálon függ az élete. Azonban életben kellett maradnia. Mit akar megtanítani a lányának a túlélésről? Be kellett vetnie minden furfangját és ügyességét, hogy Margery lássa... Gyorsan megpróbálta kihasználni Sir Joseph önhittségét. – Kétségtelenül vakmerő tervet eszeltél ki, de mondd, miért akartad megostromolni Felixet, ha már elrabolt engem? Sir Joseph válaszolni akart, de torkán akadt a szó; megtántorodott, azonban sikerült összeszednie magát. Raymond felelt helyette. 318 A Király Parancsa

– Sir Joseph nagyon ravasz. Azért akart ostromot, mert az ostrom során te meghaltál volna, és gondolom, az apád is. Én azonban nem vagyok az apád, és én nem halok meg itt, mivel nem vagyok az apád. Juliana felfigyelt az ismétlésre, és próbálta megfejteni a jelentését. Raymond azt akarta ezzel üzenni, hogy nem fogja elárulni. Juliana szemébe a megkönnyebbülés könnyei tolultak. – Nem, te nem vagy az apám, igaz? Ő egy gyenge ember volt, aki hallgatott a tanácsadójára. Ez a tanácsadó pedig eladta a lelkét – itt ismét Sir Josephre nézett – az ördögnek. Bűntudat és rémület torzította el az öreg arcot. – Igen – suttogta –, azt hiszem, tényleg eladtam a lelkemet az ördögnek. De nem fogok fizetni érte, hiszen nem volt részem az érte járó jutalomban. Velem fogsz meghalni, és én belekapaszkodom a bokádba, és veled együtt felrepülök a mennybe! Ahogy Juliana belenézett a hamuszürke arcba, miközben érezte az öreg test és az irigység szagát, valami történt a lelkében. A gépezet, ami emlékezett a rémületre, félelmet keltett, és a veszély első jelére bezavarta a kastélyába, egy reccsenéssel elromlott – minden bizonnyal a túlzásba vitt használattól. Már nem volt gyáva, akinek úgy kell kikényszerítenie magából a bátorságot – egyszerűen bátor volt. – Nem fogsz megölni – szólalt meg, és villámgyors mozdulattal belevágta a könyökét az öregember gyomrába. Sir Joseph hátratántorodott, Raymond pedig egy kiáltással elhajította rövid kardját. A kard fütyülve repült a levegőben, és beleállt Sir Joseph torkába, átvágva a légcsövét és a gerincvelőjét. A test, amelyben ekkor már nem volt élet, ráhanyatlott a közelben lévő tűzhelyre. Raymond szinte repült a kardja után, megragadta Juliana vállát, és beleordított az arcába. – Miért hagytad, hogy megközelítsen? Meg is ölhetett volna! – Ne érj hozzá az édesanyámhoz! Ne érj hozzá az édesanyámhoz! – zokogta Margery, és közben próbálta elrángatni a férfit Julianától. Juliana lehajtotta a fejét, tenyerét a fülére tapasztotta és elkiáltotta magát: – Elég! Hirtelen csend támadt, és Juliana felnézett. 319 A Király Parancsa

– Raymond nem fog engem bántani – magyarázta Margerynek. – Azért mondta azokat a dolgokat, hogy megtévessze Sir Josephet. – Raymondhoz fordult. – Le akartam venni a kulcsokat az övéről, hogy kinyissam a bilincseidet. Raymond hangos mordulással megrángatta a széles vaskarikát a nyakán. – Nem bírtad volna ki még néhány percig ennek a vacaknak a látványát? Muszáj volt kockáztatnod az életedet egy kulcsért? Margery ismét felsírt, egy nő halk zokogásával, aki örökre maga mögött hagyta a gyermekkort. Juliana magához ölelte. Az ajtóból Valeska szólt oda Margerynek: – Gyere hozzánk, gyermekem! Kiviszünk ebből a fertőből. Egy utolsó öleléssel Juliana az ajtóban ácsorgó két öregasszony felé tolta Margeryt. Layamon is ott állt, és a bőrmellényét babrálta. – Van valami, amiben segíthetek, milord? – Biztosítsd a kastélyt a farkasokkal szemben. Itthagyjuk üresen, hogy bárki, aki erre jár és van bátorsága betenni a lábát erre az elátkozott helyre, vigyen el belőle, amit akar. – Raymond odament Sir Josephhez, lerántotta a holttestet a tűzhelyről, levágta a kulcsokat az övéről, majd visszament Julianához és a kezébe nyomta. – Tessék, akkor nyisd ki a bilincseimet! A karika tele volt kulcsokkal. Kulcsok a Lofts-kastélyhoz, a Bartonhale-kastélyhoz, és számos olyan kulcs, amelynek birtoklásához Sir Josephnek nem volt joga. És valahol a kulcsok a bilincsekhez. Juliana kiválasztotta a legkisebbet, és beledugta a csuklóbilincsbe. Beleillett ugyan, de nem volt könnyű kinyitni. – Sajnálom, hogy meggondolatlan voltam, csak szerettelek volna kiszabadítani. – Hittél nekem, igaz? A férfi keserűsége szinte tapintható volt. – Hittem-e neked? A bilincs kinyílt, és hangos koppanással a földre hullott. Raymond megdörzsölte a csuklóját. – Elhitted, hogy képes lennék elárulni téged? Hagyni, hogy megöljön? Feleségül venni a lányodat? 320 A Király Parancsa

– Én... – Juliana kezébe vette Raymond másik csuklóját. Erről lógott a láncdarab, amit nemrég hatékony fegyverként használt. Raymond arca megrándult, amikor Juliana beledugta a bilincsbe a kulcsot. – Fájdalmat okoz? – Te okozol fájdalmat. – Igen, hittem neked. – Mélyen belenézett a férfi szemébe, és nagyon szerette volna, ha megérti. Egyetlen percig. Őrültség volt, de... – Nyisd ki a bilincset! A férfi üres arckifejezése megrémítette, mint az is, ahogy ránézett, és próbált engedelmeskedni. Amikor a vasmarok szétnyílt, Julianának elállt a lélegzete. A bőrt teljesen lenyúzta, ahogy a férfi a zsoldosokkal vívott harcban a lánccal csapkodott. Hirtelen erős büntudatot érzett, és remegő ujjakkal megérintette a nyers húst. – Raymond... A férfi már nem hasonlított sem sasra, sem medvére, sem farkasra. Egyszerűen fáradtnak és szomorúnak tűnt. – Csak szeretném, ha tudnád, egy igazi férfi sosem árul el. Emlékezz erre, amikor rám emlékezel! – Rád emlékezem? – ismételte Juliana riadtan. – Szeretnéd, ha elmennék, és én megértem. Keirt itthagyom, hogy vigyázzon rád. A férfi zord arckifejezése megijesztette Julianát. – Hová akarsz menni? – Talán sikerül megszerezni azt az érvénytelenítési papírt, amiről a szüleim beszéltek. – Megdörzsölte a homlokát a tenyerével. Juliana a döbbenettől még mindig alig tudott megszólalni. – Érvénytelenítést akarsz? – Ne csináld ezt! Ne tégy úgy, mintha akarnád ezt a szerencsétlen házasságot! – Szerencsétlen? Azért, mert egy percig azt hittem, hogy elárultál? Nem, Raymond, az csak egy pillanatnyi elmezavar volt! – Elmezavar? Kinek a részéről? Nem a te elmezavarod volt, ami egy megláncolt vadállatot eredményezett, aki nem ismert józan észt és... – azt akarta mondani, szerelmet, de erre képtelen volt – kedvességet. – Sir Joseph őrülete volt, ami létrehozta azt a vadállatot. – Nem, mivel a vadállat belőlem jött. Most is bennem lakik. Te ettől nem rémülsz meg? Nem töprengenél folyton azon, hogy vajon mikor 321 A Király Parancsa

tör ki belőlem és szakítja ki a szívedet? – Juliana próbált tiltakozni, de a férfi meg sem hallgatta. – Nem bízol bennem... és jó okod van rá. Ezért elhagylak. – Szó sem lehet róla! – nyögte Juliana, Raymondot azonban annyira lefoglalta saját nyomorúsága, hogy oda sem figyelt rá. – Neked egy olyan férfira van szükséged, aki megvéd. Mondd, mi más hasznomat veszed te nekem? – Ennyire sekélyesnek tartasz? Ha csak azért kellene egy férfi, hogy legyen, aki megvéd... hozzámennék Layamonhoz. Olyan jól játssza a fájdalmat és felháborodást, hogy bármelyik színész megirigyelhetné, gondolta Raymond. – Nem mehetnél hozzá Layamonhoz. Nem lord, de még csak nem is lovag. Erre itt vagyok én, aki ugyan lord vagyok, és rangban hozzád illő... de másban nem illünk össze. Semmi értékeset nem tudok neked nyújtani. – Semmi... mondd csak, te mit tartasz értékesnek? Tehát a nő úgy akar vele szemben viselkedni, ahogyan illik. Megmentette a lányát, és ő a férje. Kötelességtudata igazán tiszteletre méltó, de neki nem ez kell. Egyáltalán nem ez kell. – Valami olyasmit, ami tapintható, ízlelhető, szagolható. – És a biztonság nem ilyen? Az élvezet az ágyban? A bátorság? Az, hogy – és itt a mellkasára csapott – mögöttem állsz? Raymond nyaka fájt a bilincstől. A zsoldosok által ejtett sebek, amelyeket eddig észre sem vett, most egyszerre kezdtek sajogni. Végtelenül öregnek érezte magát. – A mai napon túl sok igazság került kiselejtezésre, túl sok meggyőződés bizonyult hamisnak. Nem az vagyok, akinek hiszel. – Te minden ízedben az vagy, akinek hiszlek. Ez volt a legragyogóbb, legfájdalmasabb sértés, amit Raymond valaha hallott, és válaszképpen felhördült. Juliana összerezzent haragja láttán, de nem hátrált meg. – Tudod te, hogy mi kergetett az őrületbe ott kint az erdőben? – kérdezte Raymond. – A nyakbilincs. Nem bírod elviselni – itt Juliana látható nehézségek árán nyelt egyet –, ha valami van a nyakadon. Raymond halkan, jól érthetően, de fájdalomtól megtört hangon azt mondta: 322 A Király Parancsa

– Hadd mondjam el, mi okozta az őrületemet! Hónapokig álltam egy tömlöcben, de az nem olyan volt, mint amilyen tömlöceink nekünk vannak. Ó, nem! Ez forró volt és száraz, a sivatagi szél telefújta homokkal. A nyakbilincstől fuldokoltam, a vastag csuklóbilincsek a karomat a falhoz rögzítették, a fejem fölé. – Felemelte a két karját, és megmutatta, hogyan. – A hátam a falhoz tapadt, odavonzotta a férgeket. Kukacok lakomája voltam... Juliana a szájához szorította a tenyerét, de Raymond elhúzta. – Nem, most rám figyelj! Már életemben kukacok és férgek rágták a húsomat. De még az sem volt olyan szörnyű, mint az időnkénti fény. Az a fény pogány gazdám... kínzóm érkeztét jelezte. Ételt erőltetett a fogaim közé. Vizet öntött le a torkomon. A szemem annyira érzékeny volt az állandó sötétségtől, hogy még csak csúnyán sem tudtam nézni rá. És a hangja... sima, kedves, lágy hangja volt, ami úgy ajánlgatta a rabszolgaságot, mintha az maga lenne a megváltás. – Raymond már nem érzett fájdalmat. Nem érzett mást, csak hideget és mély megvetést saját maga iránt. – Sikerült megtörnie. Ahelyett, hogy hű maradtam volna a számomra szent dolgokhoz, összeomlottam, mint egy puhány alak, mint egy gyermek, mint egy... – Egy nő? Mint én? Raymond megrángatta a nyakbilincset, azt kívánva, bárcsak le tudná tépni magáról! – Ha mindenki olyan bátor lenne, mint te, soha nem veszítettük volna el a Szentföldet. – Szép szavakba csomagolt kíméletlen vád. Csak a keserűséget hallotta kicsendülni saját szavaiból; nem tudta, valójában kinek szánta. Juliana folytatta: – Azt mondod, összeomlottál, mint egy puhány alak, én azonban nem emlékszem semmi ilyesmire. Én csak a dühöngő vadállatra emlékszem, és arra, hogyan szelídítettem meg. Aztán itt ismét kiengedted – széles karmozdulattal körbemutatott a holttesteken –, és megfékezted. Arra használtad, hogy engem megvédelmezz. Ez az, amire én emlékszem. A nő ékesszólása megingatta. Ó igen, egy pillanatra megingatta, de a kísértés túl édes volt, hogy igaz legyen, és ő elutasította. 323 A Király Parancsa

– Jobbat érdemelsz, mint én, ezért azt cselekszem, ami számodra a legjobb. Kilépek az életedből. – Elindult a fal felé, és közben azon tűnődött, az ízületei vajon miért nem recsegnek. Juliana olyan fürgén, amit sosem feltételezett volna róla, megelőzte, elállta az ajtót, és megveregette a mellkasát. – Egy dolgot elfelejtesz. – Úrnőm? – Hadd emlékeztesselek, milord! Elküldted a király kastélyépítő mesterét, mondván, te majd felépíted a védőfalat. Mindenre, ami szent, bátor keresztes lovagom, nem szegheted meg ígéretedet! Addig kénytelen vagy nálam maradni, amíg fel nem építed a falat!


22. fejezet – Anya, nézd a Lofts-kastélyt! – kiáltott fel Margery áhítatos hangon. Juliana megállította a lovát, kitörölte az esővizet a szeméből, és döbbenten meredt a távolba. A remény, amelyről azt sem tudta, hogy a lelke mélyén él, szertefoszlott. A védőfal rövidebbik része, eltekintve a lőréssel tarkított csipkézettől, készen állt. Örülnie kellett volna, amiért ilyen rövid idő alatt felépült, azonban ha az emberei továbbra is így dolgoznak, Raymond csupán a nyarat fogja itt tölteni – vagy még azt sem. Ennyit erőtlen kísérletéről, hogy maga mellett tartsa, amíg megpróbálja helyrehozni házasságukat. Szerencsétlen házasságukat, ahogy Raymond nevezte. Juliana egy pillanatra szorosan behunyta a szemét, amikor arra gondolt, milyen tapintatosan próbálta meg a férfi a tudomására hozni az ő, Juliana hiányosságait. A gyávaságát, és azt, hogyan tette ezzel őt tönkre. Nem akarta meghallgatni, mert akkor Raymond is magányos lenne és ő is. Azonban miután két napja lovagoltak a sárban és esőben, rájött, ennél magányosabbak már nem is lehetnének. Együtt voltak és mégis külön, és ez annyira fájt, hogy néha a szívére kellett szorítania a kezét, hogy csillapítsa a sajgást. – Az lesz az első, hogy átöltözöm száraz ruhába – mondta Margery álmodozva. – Én eszem valami meleget – tette hozzá Layamon. Egy pillanatra Keirről is lefoszlott a közöny, amint a torony hosszúkás lőrésein kiszűrődő fényt nézte. – Én pedig a tűz mellett fogom pihentetni fáradt tagjaimat. – Ez a tavaszi permetező eső beette magát a csontjaimba – mondta Valeska. – Te is várod már, hogy elnyújtózhass az ágyadban, Raymond? Raymond válaszképpen csak mordult egyet, mire Juliana arca megrándult. Margery úgy ficánkolt Juliana előtt a nyeregben, mint egy hal. – Nézd, anya! – kiáltotta. – Ott van Ella! 325 A Király Parancsa

Egy apró alak állt az oromzaton, és mindkét kezével integetett; Juliana forró könnyeket érzett a szemében. Meg akarta ölelni kisebbik lányát. Meg akart pihenni családja körében. Át akart öltözni saját ruháiba, aludni egyet a saját ágyában. De leginkább szeretni akarta Raymondot, és tudta, ebben soha többé nem lesz része. A felvonóhíd lassan ereszkedni kezdett, és éppen előttük ért le. Juliana beállt a csapat élére. Szeretett volna lendületesen, jókedvűen belovagolni, de annyira fáradt volt, hogy csak poroszkálni tudott. – Anya! – kiáltotta Ella és szinte repült feléjük. Juliana gyorsan le akart szállni a lováról, hogy szíve teljes szeretetével üdvözölje kislányát. – Apa! – kiáltott fel Ella újra, és Raymond nyakába vetette magát. Raymond elkapta, de a döbbenet tisztán látszott megviselt vonásain. A kislány karjával átfonta a nyakát és szorította, ahogy csak bírta. – Jaj, apa, tudtam, hogy megmented Margeryt! – Szapora csókokkal borította Raymond arcát. – Tudtam, hogy megmented! Egy mosoly, régen nem használt rozsdás mosoly emelte fel először a férfi szája egyik sarkát, majd a másikat is. – Tényleg tudtad, te kis ördögfióka? – Persze! Mi másért vannak az apák, mint hogy vigyázzanak a gyerekeikre? – kérdezte Ella gyanútlanul. Raymond tekintete összetalálkozott Julianáéval; egy hosszú pillanatig kínzottan meredtek egymásra. Ella azonban tovább csacsogott. – Margery, igazi kalandban volt részed? Margery lecsusszant a nyeregből, és az ölelkezők felé indult. – Bizony, méghozzá nagyon izgalmas kalandban! – dicsekedett. Ella lenézett rá Raymond öléből, és kíváncsian megkérdezte: – Nem féltél? – Nem. Legalábbis... – Margery lendülete megtört, és egy koraérett, bölcs lány folytatta a mondatot. – Denys meghalt, pedig én kedveltem. – Még azok után is, hogy elrabolt? – kérdezte Ella. – Nos, ő csak egy fiatal fiú volt, és a fiúk nem túl okosak. – Margery szeméből könnyek csorogtak, de felemelte az arcát, és úgy tett, mintha esőcseppek lennének. Megrángatta Ella lábát, mire Raymond leengedte a kislányt a földre. – Gyere! – mondta Margery Ellának. – Elmesélek mindent! 326 A Király Parancsa

Juliana csak nézte a családot, amelynek összehozásán oly sokat fáradozott, és amelyről tudta, hamarosan széthullik, és lenyelte a féltékenységet és a könnyeit. A ló, megérezve a zab és a meleg istálló szagát, nyugtalanul mocorgott alatta. Ismét nekikészült, hogy leszálljon a nyeregből, de Ella hirtelen megtorpant, és visszarohant az anyjához. Juliana örült, hogy végre ő is eszébe jutott kisebbik lányának, és lehajolt, hogy megsimogassa a gyerek fejét. Ella olyan lelkesen ölelte át Juliana térdét, amiből egyértelműen kiderült, valami fontos híre van. – Anya, olyan izgalmas volt! El sem képzeled, ki van itt! Eső csöpögött Juliana vállára, tovább áztatva a már amúgy is vizes köpenyt, de még ez sem hűthette le hirtelen feltámadó haragját a biztonsági előírások ilyen súlyos megsértése miatt. – Ki? – kérdezte mogorván. – Ella, gyere már! – sürgette Margery a húgát. – Anyával most már bármikor beszélhetsz! Ella Margeryre, majd Julianára nézett, aztán megvonta a vállát. – Majd ők elmondják – döntötte el, és visszaszaladt Margeryhez. Juliana vádló pillantást vetett a bűntudatos képet vágó Layamonra. – Megmondtam nekik, hogy senkit sem engedhetnek be, amíg mi nem vagyunk itthon. Senkit. Úrnőm, ígérem, súlyosan megbüntetem őket. A torony ajtaja kivágódott, és Hugh jelent meg a kis erkélyen. – Hála Istennek, hogy végre hazaértél! – bömbölte, miközben leereszkedett a létrán. – Hát persze! – sóhajtott fel Juliana megkönnyebbülten. – Hught természetesen beengedik. Valeska és Dagna megrángatták Juliana lábát. – Mi bemegyünk, és megnézzük, mekkora kárt csináltak azok az ostoba szolgálólányok a távollétünkben. – Akkor is megfelelően végezték a munkájukat, mielőtt ti megjelentetek – mondta Juliana. – Alacsonyra helyezted a mércét – vágott vissza Valeska. Dagna elvigyorodott. – Melegítünk vizet, hogy megfürödhess, úrnőm. Kívánsz még valamit? – Melegítsétek be az ágyamat is – mondta Juliana. – Túl régen álmodom tollmatracról. 327 A Király Parancsa

– Értem. – Valeska kacsintott, és közelebb hajolt. – Talán a közös matrachasználat begyógyítja a sebeket közted és a gazda között. A kétely egyértelműen kiülhetett Juliana arcára, mert Dagna megnyugtatóan azt mondta: – Az idő a te oldaladon áll, úrnőm, és ő nem hagyhat itt, amikor vendégeid vannak, akiket szórakoztatnod kell, nem igaz? Mindketten hangosan vihogni kezdtek, és Juliana, kegyelemért könyörögve, az égre tárta két karját. A vihogás hirtelen abbamaradt, és amikor Juliana lenézett, Salisburyt látta a lova mellett állni. Az öreg nem szólt, de Juliana tudta, mit akar. – Az az ember, aki megölte a fiadat, halott. – Te ölted meg? – kérdezte Salisbury. – Nem, Raymond – felelte Juliana. – Igen, ő – mondta Raymond ugyanabban a pillanatban. Juliana csodálkozva nézett a férfira, aki viszonozta pillantását. – Együtt tettük – helyesbített Raymond. – Tudtam. – Salisbury kiköpött. A pokolban rohadjon meg! Juliana az övén matatott, majd átnyújtotta Salisburynek a tőrét. – Tessék! Használtam fafaragásra, kötélvágásra és ember májának szeletelésére, pontosan, ahogyan mondtad. Salisbury szélesen elvigyorodott, kivillantva rózsaszín, fogatlan ínyét. – Tartsd meg, úrnőm! Biztosítsd vele férjed hűségét! Megfordult és elbicegett a sárban, Hugh pedig, aki a közelben állt, füttyentett. – Tyűha! Én a helyedben távol tartanám magam ettől a tőrtől! – Úgy lesz – mondta Raymond, miközben Juliana eltette a fegyvert. Hugh lesimította kósza hajtincseit, és elkomolyodva azt mondta: – Ha jól sejtem, Felix is halott. Juliana bólintott. – Sejtettem... de azért kedveltem azt az ostoba barmot. – Ha megölted volna, amikor először bajba keverte Lady Julianát, most nem alakult volna ki ez a helyzet! – jegyezte meg Raymond. – Nem ölhettem meg Felixet csak azért, mert elrabolta Julianát. Hiszen ő csak egy nő. – Hugh azonban bizonytalannak látszott, és gyorsan a gyerekek után indult. – Majd kiszedem a történetet a lányokból. – Megtorpant, visszafordult, csípőre tette a kezét, és azt mondta: – Különben tudjátok ti, milyen fárasztó volt a vendégek szórakoztatása? 328 A Király Parancsa

– Milyen vendégek? – kérdezte Juliana. Hugh vagy nem hallotta a kérdést, vagy elengedte a füle mellett, mert nem válaszolt. Juliana fáradtan lecsusszant a nyeregből, egyenesen Raymond karjába. Különös, ahhoz képest, hogy el akarja kerülni, mindig a közelében van. A férfi kétségtelenül nem akarta, testének melege mégis átjárta Juliana nedves ruházatát és bőrét egy pillanat alatt felforrósította. Különösen az arcát. – Nagyra értékelem udvariasságodat – mondta. Raymond mindenhová nézett, csak rá nem, miközben válaszolt. – Mindig szívesen segítek, ha tudok. Juliana képtelen volt visszafogni magát, és szinte kibukott belőle a megjegyzése. – Borzalmasan nézel ki. Valóban így volt. Esővíz csöpögött a férfi orráról, összetapasztotta sűrű haját, ami körben ráragadt a nyakára. Napbarnított arca szürke volt a kimerültségtől, szája széle kék a hidegtől. Egyik arccsontján csúnya horzsolás sötétlett, egy kardvágás függőleges sebet ejtett az állán, egy másik keresztezte azt, szabályos X-et alkotva. A seb szélei pirosak és duzzadtak voltak, ahogyan egy másik is, amit a füle fölött, a hajas fejbőrére kapott. Köpenyét összehúzta a nyakán, de amikor levették róla a bilincset, Juliana látta, hogy alóla szinte teljesen eltűnt a bőr, és kilátszik a nyers hús. Juliana szerette volna kényeztetni, ápolgatni, kiszolgálni, mint egy királyt. Az ő szemében még sosem nézett ki olyan jól, mint most. Keze felemelkedett és ott lebegett a levegőben, közel a férfi arcához. Raymond halványan elmosolyodott. – Te sem nézel ki túl jól – mondta halkan. Juliana majdnem elalélt a gyönyörűségtől. Ahogyan mondta, ő csak egy tiszteletteljes bókot hallott. – Valóban? – Igen, valóban. – Raymond keze is felemelkedett, és ott álltak, nézték, és majdnem megérintették egymást. – Raymond! 329 A Király Parancsa

Az erőteljes férfihang hallatán mindketten összerezzentek. Kezük lehullott, és bűntudatosan a hang irányába fordultak. Egy ősz hajú lovag csörtetett feléjük. – Raymond, te őrült harcos! Juliana arca megrándult a tapintatlan megszólítás hallatán, Raymond arcán azonban csodálkozással vegyes örömet látott felvillanni. Tett néhány lépést a lovag felé, karját széttárta és azt kiáltotta: – Lord Peter, te átkozott zsarnok, hogy kerülsz ide? Juliana ismét összerezzent, de Lord Peter hosszan és hangosan kacagott. A két férfi megölelte egymást, mikor azonban Lord Peter észrevette Juliana levert arcát, gyorsan véget vetett a férfias üdvözlésnek. – Hohó, Raymond – jó erősen hátba vágta Raymondot –, szóval ő a feleséged? Raymond a torkát köszörülte, és esdeklő pillantást vetett Julianára. Ne kössük az orrára a bajunkat! Megfogta Juliana kezét, odanyújtotta Lord Peternek, és azt mondta: – Igen. Ő itt Juliana. Lord Peter arca ragyogott. – Hallottad a büszkeséget a hangjában? Teljesen a raboddá tetted. – Az izmos harcos szélesre tárta a karját. – Megölelhetem a hölgyet, aki végre rabul ejtette Raymond szívét? Juliana annyira elvörösödött, hogy még a füle is lángolt, és szinte elveszett a szívélyes ölelésben. Lord Peter ezután az álla alá nyúlt, felemelte a fejét, és meglepően éles szemével alaposan szemügyre vette Juliana arcát. Amikor végzett, elégedetten bólintott. – Ó, és te is szereted. Az én Raymondom a legjobbat érdemli. – Elengedte Julianát, és Raymondra vigyorgott. – Esélyed sem lett volna, ha velem találkozik előbb. – Persze, és akkor olyan undora támadt volna a férfiaktól, amiből sosem tért volna magához annyira, hogy észrevegye különleges tulajdonságaimat. Raymond meglökte Lord Peter vállát; Lord Peter hátba vágta Raymondot és azt mondta: – Ideje volt, hogy hazaérj, esik az eső, mindenki unatkozik, minden elképzelhető benti játékot kipróbáltunk, és a körülményeket tekintve, ez távolról sem volt elég. – Hirtelen elhallgatott, majd felkiáltott. – Csak nem barátomat, Keirt látom leszállni erről a pompás paripáról? Keir komoly arccal válaszolt. 330 A Király Parancsa

– Keir vagyok, és ez valóban pompás paripa. – Lord Peter nagy léptekkel a ló mellett termett, és miközben simogatta, Keir tovább beszélt. – Ez az a ló, amit Lady Julianától és Raymondtól kaptam ajándékba, de nem sokkal később ellopták tőlem, és nemrég szereztem vissza. – Úgy látom, egyáltalán nem viselte meg a kaland – jegyezte meg Lord Peter. – Ő még bírta volna – Keir nagyot nyújtózott –, én viszont nem. Ezért ha megbocsátasz, ellátom a lovamat, aztán pedig – pillantása a kovácsműhely körül ugrándozó gyerekekre esett – megnézem, távollétemben mit végzett az új kovács. – Hiányoztak a lányok, igaz? – Lord Peter megveregette Keir vállát. – Nos, én megértelek. Csak egy hete vagyok távol pindurka unokáimtól, és máris azon töröm a fejemet, vajon milyen zsiványságokat csinálhattak, amióta nem láttam őket. Keir töprengő képet vágott. – Tehát normális dolog, hogy hiányzik az embernek a gyerek, ha távol van tőle? Lord Peter ősz szakállát széles vigyor húzta szét. – Teljesen normális, ahogyan az is, hogy ha melletted van, minél távolabb szeretnél lenni tőle. Keir felvonta a szemöldökét. – Ez egyáltalán nem ésszerű, de nagyon hasonlóak az érzéseim ahhoz, amit elmondtál. – William és Saura tehát nem jöttek? – kérdezte Raymond csalódottan. – Saura ismét gyermeket vár, és bár ő szívesen jött volna, William megtiltotta számára. – Lord Peter rávigyorgott Raymondra. – Az asszony az orránál fogva vezeti, kivéve, ha az ő biztonságáról van szó. – Szerinted ez alkalommal fiú lesz?' Lord Peter az égre emelte a karját. – Mondtam Saurának, egy fiú nem jár annyi bajjal, mint az öt lány, ami most van, de mikor hallgatott ő rám? – Maud otthon van vele? – Most már egy pillanatra sem hagyja magára az ő báránykáját – felelte Lord Peter, majd Julianához fordult. – Raymond nem mondta ugyan, de én Lord Peter of Burke vagyok. 331 A Király Parancsa

Juliana akaratlanul is elmosolyodott. – Tudom. – Raymond mesélt neked rólam? – kérdezte, majd komolyan hozzátette: – Egy szavát se hidd el! Valójában nagyon kedves fickó vagyok. – Nem, nem. – Juliana szembefordult a férfival. – Raymond csupa jót mondott rólad. – Látva Lord Peter szája sarkának rángatózását és hallva Raymond halk nevetését, rájött, hogy csőbe húzták, ő is elmosolyodott. – Raymond legkedvesebb tanítójának nevezett. Késve ugyan, de engedd meg, hogy üdvözöljelek a Lofts-kastélyban! Sajnálom, hogy nem voltunk itthon, amikor érkeztél. Lord Peter elkomolyodott, és kihúzta magát. – Igen, jó lett volna, ha itthon vagytok. A találkozás öröme szertefoszlott; Julianának és Raymondnak rossz előérzete támadt. Aggodalmas pillantásokat váltottak, majd Raymond megkérdezte: – Mi az Lord Peter? Történt valami? – Nem is tudom, hogyan mondjam el... – Lord Peter elhallgatott, láthatóan kereste a szavakat a folytatáshoz. – Azt próbálom elmondani, hogy egyszer minden elmúlik, és bele kell nyugodnunk a tudatba, hogy Isten megbocsát... – Nagyot sóhajtott, mintha erőt gyűjtene az előtte álló feladathoz. Raymond kétségbeesetten meredt Lord Peterre. – A skótok itt vannak a határon? A keresztesek elveszítették a Szentföldet? Henrik király beteg? A fenébe is, nyögd már ki! Lord Peter összekulcsolta a kezét háta mögött, és előre-hátra hintázott. – Ennyire nem egyértelmű. Pontosabban a halál ugyan egyértelmű, de... – Mondd már! – szűrte Raymond a szavakat a fogai között. Lord Peter felemelte a fejét, és egyenesen Raymond szemébe nézett. – A szüleid meghaltak. Juliana megdöbbent a szomorú hír egyszerű közlésmódján. Amikor azonban Raymond nem mondott semmit, nem tett semmit, rájött, miért érzi magát Lord Peter olyan kényelmetlenül. 332 A Király Parancsa

Raymond nem szerette a szüleit. A gyász, amit saját szülei halálakor érzett, Raymondot nem kerítette hatalmába. Ahogy ott állt mozdulatlanul, nem lehetett tudni, mit gondol, vagy mit érez. – A szüleim meghaltak – mondta végül. – Hogyan történt? – A tél nem a legalkalmasabb évszak a csatornán való átkeléshez, és a tenger egy hajó roncsait sodorta partra. A halászok azonosították mint... – Mint a szüleim hajóját? – Raymond kicsavart egy arcába lógó hajtincset, Julianának pedig azt mondta: – Az elmúlt két napban azzal nyugtatgattam magam, hogy az eső lemosta a pöcegödör minden nyomát. Megjegyzése mellékes gondolatnak tűnt, de Juliana értette. Ez egy kis kitekintés volt a halandóság minden jelét körülvevő boldogtalanság súlyos légköréből és az ezeket a halálokat kísérő bűntudatból. – Én is örültem az esőnek – mondta. – Megtisztul tőle az ember, mint a keresztvíztől. Raymond dallamtalanul fütyörészve felnézett a könnyező égboltra. – Milyen különös! A szüleim egész életemben ott voltak. Kínoztak, irányítottak, számtalanszor annyira felbosszantottak, hogy üvöltöttem, mint egy kocsmárosné. – Gyülöltem őket, de Juliana megtanított, hogy van rosszabb is, mint az olyan szülő, aki nem szeret. – Én? – döbbent meg Juliana. – Igen, te. Rosszabb, ha az embernek szerető apja van, aki azonban nem elég erős, hogy kiálljon a gyermeke mellett annak megpróbáltatásaiban. Rosszabb, ha az embernek olyan apja van, akit szeret, de aki annyira gyenge, hogy feltételezed róla, képes téged elárulni. Ennek legyőzéséhez igazán nagy lelkierőre lehetett szükség. – Felsóhajtott és összedörzsölte az ujjait, hogy kissé felmelegítse őket. – Tehát a szüleim elhagyták ezt a világot, és rájöttem, már nem gyűlölöm őket. Azonban gyászt sem érzek. Nem érzek mást, csak szánalmat irántuk. – Körülnézett a kastélyudvaron. Tekintete megpihent Ellán és Margeryn, akik a kovácsműhely előtt Keirrel és Hughval beszélgettek, majd a nyitott kapun keresztül elnézett a távolba. Lassan elmosolyodott. – Tizedannyit sem ér a vagyonuk, mint az a kincs, amit itt találtam. Ránézett Julianára, aki mintha hallotta volna következő gondolatát. Az a kincs, amiről le fogok mondani. Hangosan csak annyit kérdezett: – Bemegyünk végre? 333 A Király Parancsa

A nagyterem tele volt nőkkel. Néhányat Juliana felismert, de a legtöbbet nem. Néhányan szolgálólányok voltak, mások nemes hölgyeknek tűntek. Juliana tátott szájjal bámulta a nyüzsgést, amely egy előkelő hölgy körül összpontosult, aki a hímzőkerete mellett ült. Egy őrült pillanatig Juliana azt hitte Raymond anyja az, aki visszatért a halálból, Raymond örömteli kiáltása azonban kijózanította. – Eleanor! A hölgy felállt, és kitárt karral indult felé. – Kuzin! Juliana segélykérőn Lord Peterre nézett, de az idős férfi nem foglalkozott vele, inkább tiszteletteljesen hátrált néhány lépést. Raymond gyorsan fél térdre ereszkedett. – Jaj, Raymond! – Az Eleanornak szólított hölgy megveregette Raymond vállát. – Hagyjuk a formaságokat! Állj fel! Raymond engedelmeskedett, és ahogy megölelte a hölgyet, abban legalább annyi őszinte lelkesedés volt, mint tisztelet. – Amikor az ember egy uralkodóval áll szemben, a legokosabb szerényen viselkedni, amíg ki nem deríti, még nem esett ki a kegyeiből. – A királynéd kegyeiből sosem esel ki! Ahogy párbeszédük értelme elhatolt fáradt elméjéig, és Juliana rádöbbent, hogy Aquitaniai Eleanor, Franciaország volt királynéja, Anglia jelenlegi királynéja, és saját jogán hercegnő tisztelte meg az otthonát, térdre rogyott – hogy a tisztelettől vagy az elképedéstől, maga sem tudta. Raymond Eleanor vállát átölelve Julianához fordult. – Engedd meg, hogy bemutassam a feleségemet. Lady Juliana of Loftsot! Ez tényleg a királyné volt, akiről a trubadúrok daloltak. Arcvonásai bizonyították a rokonságot, amellyel Geoffroi hencegett, szépsége azonban messze felülmúlta Isabelét. A fennhéjázó büszkeség, amely Raymond szüleit kibírhatatlanná tette, Eleanorból hiányzott. Neki nem volt szüksége arra, hogy státusára emlékeztesse a körülötte lévőket, ő volt a romantika, értelem és élet megtestesülése – és ezt ő is tudta. Egy gyors pillantással felmérte Juliánát, majd a kezét nyújtotta felé. – Állj fel, kuzin! És kérlek, mellőzd a formaságokat! Juliana tiszteletteljesen megfogta a kezet, és felállt. – Álmodni sem mertem ekkora megtiszteltetésről – dadogta. 334 A Király Parancsa

Eleanor elhúzta a száját. – Raymond nem figyelmeztetett, hogy meglátogatlak? Juliana nem válaszolt, csak a fejét rázta. – Szégyellje magát! – Eleanor feddőn megrázta a mutatóujját Raymond felé. – Raymond a kedvenc unokaöcsém, és Henriké is, amikor Henrik magánál van. – Hogy van a király? – kérdezte Raymond, miközben visszavezette Eleanort a székéhez. – Fogalmam sincs – ismerte be Eleonor fintorogva. – Karácsony hetében egy újabb fiúgyermeknek adtam életet, erre azzal fejezte ki háláját, hogy a lehető legtávolabb maradt. – Engedd meg, hogy gratuláljak legújabb egészséges fiadhoz! Raymond mély hangján a gratuláció valóságos áldásként hangzott, de Eleanor csak a szemét forgatta. – Á, csak egy nyávogó kisbaba, és én képtelen vagyok szeretni. – A születése körülményei miatt? – kérdezte Raymond. – Kétségtelenül, bár máskor sem igyekszem felülmúlni a Madonnát. Jó királyné vagyok, jó hercegnő, kéjsóvár feleség, tűrhető poéta. – Gúnyos mosolya saját magának szólt, és most jól látszottak a vonalak, amelyeket az élet vésett az arcára. – Arra, hogy jó anya legyek, már nem marad időm. – Kezével legyintett. – Bár én jobb vagyok anyának, mint Henrik apának. Henrik egészen biztosan jól van. Volt ő valaha is beteg? Raymond megfogta a nyugtalanul rebbenő kezet. – Nem, soha nem beteg. Eleanor figyelmesen megnézte Raymond arcát, majd megállapította: – Néha teljesen úgy nézel ki, mint ő, különösen, ha mérges vagy. Raymond elengedte a királyné kezét. – Henriknek habzik a szája, amikor dühös, felség. – Igen, valóban. Juliana Raymond korábbi átváltozását finom lovagból dühöngő vadállattá már nem találta olyan félelmetesnek, és csaknem hangosan felnevetett. Henrik király dührohamai legendásak voltak. A pletyka szerint egyik ilyen dühöngése alkalmával a földön hempergett, bútorok lábát rágta, fejét a falba verte, és mindenki elmenekült a közeléből. 335 A Király Parancsa

Családi jellemvonás lenne? Ez az alapja a családi pajzsra festett harcias medvének? Talán. Julianának megvolt az oka, hogy hálás legyen annak a medvének. Eleanor kezébe fogta a tűjét, majd engedélyt adott a környezetében lévőknek, hogy leüljenek. Az udvarhölgyek elfoglalták helyüket a számukra kijelölt padon. Raymond rámutatott a közvetlenül Eleanorral szemben álló padra, mire Juliana is leült. Raymond feltette mellé a lábát és rákönyökölt a térdére. Juliana sejtette, azért, hogy ne kelljen hozzáérnie. – Ülj le, Raymond! – parancsolta Eleanor. – Nem, felség. Két napig ültem a nyeregben, és hosszú ideig nem fogok arra vágyni, hogy valami kemény felületre helyezzem a hátsómat. – Nyers a modorod. – Nem, csak fáj minden porcikám. Eleanor ajkán halvány mosoly játszadozott, és egyáltalán nem sértődött meg Raymond szókimondásán. Hímezni kezdett, és közben nyájasan megjegyezte: – Bár sok dologban különbözik a véleményünk, egy dologban egyetértünk Henrikkel. Örülünk, Lady Juliana, a Raymonddal kötött házasságodnak. Sokat foglalkoztunk vele az udvarnál, különösen, amikor a hívásra sem jelentél meg. Eleanor szúrós pillantásának hatására Juliana elvörösödött, és kényelmetlenül feszengeni kezdett a padon. Mielőtt azonban valamiféle magyarázattal szolgálhatott volna, Eleanor folytatta: – A mi unokaöcsénk, Raymond, valóságos kincs, aki már nem egy hajadon szívét megdobogtatta. De ami ennél is fontosabb, hogy rendkívül bátor harcos. – Igen, ennek én is szemtanúja voltam – mondta Juliana. – Aha! – Eleanor szemügyre vette Raymond viharvert arcát, mintha csak most venné észre a sérüléseit. – Szóval bemutatót tartottál hősiességből! Juliana is ránézett a férfira, és mint korábban, most is szeretett volna felkiáltani a csinos arcot borító számtalan seb láttán. Azonban hangjából jól hallható volt a büszkeség, amikor azt mondta: – Raymond megmentette a lányomat. – Eggyel több ok, hogy felhagyj minden ellenállással, amit e frigy ellen tanúsítasz! – Az ostor Eleanor hangján csattant, és Juliana megpróbált tiltakozni. Eleanor felemelte egyik keskeny, hófehér kezét. 336 A Király Parancsa

– A királynak és nekem is az az akaratom, hogy a walesi határvidék biztos kezekben legyen, és erre a feladatra Raymond kezér választottuk ki. Világos? Látva a komor árkokat Raymond szája körül, Julianának eszébe jutott a férfi lázas igyekezete, hogy véget vessen házasságuknak. Ő maga nagyon szerette volna a királyné parancsát felhasználni, hogy azzal láncolja magához Raymondot, de tudta, mennyire gyűlöli a férfi a láncokat, és nem lehetett annyira önző, hogy itt tartsa, ha menni akar. – Királyném... – kezdte, de Raymond vállára nehezedő keze félbeszakította. – Teljesen világos mindkettőnk számára – mondta a férfi mereven és büszkén. Eleanor rájuk pillantott, és belátott a felszín alá. Megjegyzése csípős volt. – Milyen bölcsek vagytok, pontosan úgy, ahogyan az Locheais grófjához és grófnéjához illik. Juliana megnedvesítette a száját. – Felség? – Locheais grófjához és grófnéjához... – Eleanor hirtelen elhallgatott. – Sajnálom, Raymond. Feltételeztem, hogy Lord Peter közölte veled szüleid vízbe fulladásának hírét. – Igen, elmondta – felelte Raymond. Eleanor kicsit zavartnak látszott. – Nem sértelek meg azzal, hogy felajánlom részvétemet. Tudom, mit gondoltál a szüleidről, és mondhatom, teljes joggal. Apád címe azonban most már téged illet. Te vagy a birtokainak az örököse, ahogyan az anyádéinak is. – Mosolyával mosolyt csalt ki Raymondból. – Tekintélyes pénzösszeg és földterület. Ha majd háborút indítok Henrik ellen, tudni fogom, kihez forduljak kölcsönért. – Ha háborút indítasz Henrik ellen... – kezdte Raymond, de elhallgatott, amikor Juliana félig felemelkedett ültéből. – Most már gazdag vagy! – mondta Juliana vádlón. – Nos... igen. Juliana tudta, ostobának tűnik, de nem törődött vele. – És nincs szükséged az én földjeimre. 337 A Király Parancsa

– Henriknek viszont igen – próbált Raymond viccelni, de amikor látta a pánikot Juliana arcán, elkomorodott. – Mindig is tudtad, hogy egyszer örökölni fogok. Juliana még mindig szinte dadogott a döbbenettől. – Még Avraché is a tiéd lesz, mert anyádnak... – Nem volt ideje, hogy az egyháznak adományozza – fejezte be helyette Raymond. Juliana lassan összeszedte magát; próbált mosolyogni, mintha örülne. – Milyen csodálatos! Visszakapod az otthonodat! – Az otthonomat? – Raymond a fejét rázta. – Nem, Avraché sosem volt az otthonom. Ott nőttem fel, de... – Mégis mennyire felzaklatott, amikor anyád azzal fenyegetett, hogy elveszi tőled! – szaladt ki Juliana száján. – Nos, lehetséges. Évekig azzal áltattak, hogy megkapom Avrachét, erre az anyám egyetlen pillanat alatt még ettől a kis bevételtől is meg akart fosztani. – Eleanornak magyarázatképpen azt mondta: – Isabel az egyháznak akarta adományozni Avrachét. – Henrik sosem egyezett volna bele – csattant fel Eleanor. – Talán alapíthatnék ott egy zárdát anyám emlékére? Eleanor elgondolkodott, majd bólintott. – Ahogyan én tettem Fontevraultban. Kedves gondolat, ugyanis ha az apácák mindennap imádkoznának Isabel lelki üdvéért, az évszázad végére egész biztosan kikerülne a purgatóriumból. – Olyan hamar? – kérdezte Raymond ironikusan. – Isten nem földi időben méri az idő múlását. – Eleanor válasza magán viselte a vallásosság minden jelét, de levegőt is alig vett, és máris témát váltott. – Hol van a kastélyépítő mesterem? Ideküldtem Lady Julianához, hogy felépítsen neki egy új védőfalat. Hol van? – A te kastélyépítő mestered? Raymond teljes magasságában felemelkedett. – Az a törpe iparosinas a te kastélyépítő mestered? – Igen, az. – Eleanor előkelő fejbólintással nyomatékosította állítását. Raymond magasra emelte a fejét, hátrafeszítette a vállát, és azt mondta: 338 A Király Parancsa

– Nem hitte, hogy képesek vagyunk kiásni a fal alapját a hidegben, nem hitte, hogy falat tudunk építeni esőben, ezért elbocsátottam és elküldtem... Julianába ugyanakkor hasított bele a felismerés, mint Raymondba. – Az Úr nyugtassa a lelkét! – mondta. – Elküldted, hogy a szüleiddel együtt szálljon hajóra. A sötét sarokban ekkor hirtelen megmozdult valami, mintha színek villantak volna, és kitárt karral ott állt előttük Papiol. – És íme a te a kastélyépítő mestered, egyenesen a sós tenger karjai közül!


23. fejezet Raymond döbbenten meredt a jelenésre, miközben Papiol úgy parádézott fel-alá, mint egy színes, tollas kiskakas. Áldotta az ökrös szekeret, ami miatt lekéste a kikötőben a hajót. Áldotta Lord Petert és Maudot, amiért menedéket nyújtottak neki a szélsőséges időjárási körülmények között. Áldotta le bon Dieu-t amiért odavitte a királynét az ő csodálatos kastélyukba, ahol rátalált, áldotta Anglia királynéját támogatása miatt, és áldotta a szobalányt, aki múlt éjjel az ágyát melegítette. Áldása az egész világra kiterjedt – kivéve Raymondot, aki ugyanígy érzett Papiol iránt. Amikor Papiol kifogyott az áldásból, Eleanor megjegyezte: – Nagyon különös képet vágsz, Raymond. A hátsód még mindig sajog? Raymond viszonozta a királyné derűs pillantását. – A sajgás a hátsómban percről percre erősödik. Eleanor hangosan felkacagott, majd intett. – Te és a feleséged nagy tócsát csináltok a padlón. Menjetek, és tegyétek magatokat rendbe! Juliana tiszteletteljesen meghajolt, és gyorsan távozott, Eleanor azonban elkapta Raymond ruhaujját, és halkan azt mondta: – Megkaptam az üzenetet és az aranyat, amit Keirrel küldtél, és elhoztam a nászajándékot, amit kértél. Igen szokatlan, és mondhatni csúnya ajándék. Raymond már majdnem megfeledkezett a nászajándékról, és úgy tett, mintha nem venné észre a kíváncsi csillogást Eleanor szemében. – Rendben. – Szóval nem vagy hajlandó kielégíteni a kíváncsiságomat? Mindazok után, hogy idáig hurcoltam? – Neked sem kell mindent tudnod, Eleanor. Eleanor hátravetette a fejét. – Ez igaz, de azért felismerek egy boldogtalan párt, ha látok egyet. Van valami, amiben segíthetek? Mi... I Henrik és én, ezt a házasságot 340 A Király Parancsa

jutalomnak szántuk neked, nem pedig büntetésnek. Ha kívánod, beszélek Julianával. – Nem! – kiáltott fel Raymond, majd észbe kapott és lehalkította a hangját. – Nem. Az egész az én hibám. Eleanor gyengéden meglökte Raymond kezét. – Engedd, hogy segítsek! Néha a királyi szó mindennél többet ér. Raymond egy fejrándítással Papiol felé intett. – Már így is túl sokat tettél. Eleanor ismét nevetett, de ez valóban igaz volt. Azonkívül, hogy visszahozta Papiolt, Eleanor felmentette az önkéntes száműzetés alól. Bár a becsület úgy kívánta volna, hogy azonnal elhagyja Julianát, addig nem távozhatott, amíg a királyné a kastélyban tartózkodott. Nem kérvényezhette a házasság érvénytelenítését, ugyanis a király azt akarta, hogy ő kezelje Juliana birtokait. A férje marad, és még ha át is helyezi szálláshelyét Bartonhalebe, Juliana pedig Loftsban marad, akkor is találkoznia kell vele karácsonykor és húsvétkor, aratás után és Szent Iván napján... micsoda öröm lesz megérinteni a kezét! Milyen kínokat kell majd kiállnia, amíg távol lesz tőle! Vagyis fájdalmas felmentés lesz, de akkor is jobb, mint a semmi. Eleanor félbeszakította tűnődését. – Elfoglaltam a nászágyatokat, mert más ágy nincs ebben a kastélyban. Ha adhatok egy tanácsot, készíttess egy másikat az idelátogató királyi személyek részére! Raymond, miközben a királynéra meredt, el sem merte hinni a szerencséjét. Nem kell Julianával megosztania az ágyat ma éjjel? Nem kell elnyomnia magában a vágyat és ellenállni a csábításnak? – Újabb felmentés – suttogta. – Tessék? Gyorsan összeszedte magát, és Eleanor keze fölé hajolt. – Köszönöm a tanácsot, Eleanor. Mindenképpen készíttetek egy új ágyat. Miközben Raymond távozott, Eleanor tűnődve nézett maga elé. – Érdekes! Ez teljesen úgy hangzott, mintha azt mondta volna, hogy én csak törődjek a hímzésemmel – motyogta. – Kisütött a nap! – Keir állt a nagyterem ajtajában, és újra elkiáltotta magát. – Kisütött a nap! 341 A Király Parancsa

A kiáltás betöltötte a nagytermet, lepattant a hideg falról, és nyomában kiderült, mennyire unja már mindenki a falak bámulását. Margery és Ella lerohanták Keirt, és kórusban könyörögtek. – Kimehetünk? Ugye kimehetünk? Ugye? Keir a két kislány feje búbjára tette a kezét. – Engedélyt kell kérnetek apátoktól – mondta, majd odament a királynéhoz, és letérdelt elé. – Felség, utasítottál, hogy a napsütés első jelére azonnal szóljak. Nos, most szólok. – Hála az égnek, jó Keir! – Eleanor felemelte a hangját. – Szórakozni óhajtok, mégpedig kint a szabadban! – Kint valóságos ingovány van – figyelmeztette Raymond, miközben a térdig sáros Keirt szemlélte gyanakodva, és a zajongó gyerekeket próbálta leinteni. – Majd készítünk sárpogácsát – jelentette ki Eleanor, és felállt. – Megnézzük azt a te faladat, te pedig átadhatod a feleségednek a nászajándékodat. – Nászajándék! Nászajándék! – kántálta Ella, mire Raymond riadtan körülnézett. – Juliana lent van a konyhában, az ebédet intézi. Egy királyi látogatás olyan terhet jelent a készletekre nézve, hogy azt hiszem, hamarosan odébb kell állnunk. Tényleg azt hitted, olyan ostoba vagyok, hogy elrontom a meglepetést? A kastély falain belül eltöltött napok Raymond türelmét is elkoptatták, és most csak annyit tudott kinyögni: – Nem, dehogyis, Eleanor. Eleanor felemelte a kezét, mire az egyik udvarhölgye futva érkezett a köpenyével. – Át kell adnod az ajándékot, mielőtt távozom. Látni akarom, mit szól hozzá! – Ahogy kívánod, Eleanor. – Le kellene vágatnom a fejedet udvarias pimaszkodásodért – közelebb hajolt, és szemügyre vette Raymond arcát –, azonban olyan nyúzott és fáradt vagy, hogy hajlandó vagyok a dolgot alváshiánynak betudni és megbocsátani. – Köszönöm, Eleanor. A királyné a vállára kanyarította a köpenyét, majd ismét Raymondra nézett, és felvonla egyik szemöldökét. 342 A Király Parancsa

– Ha viszont olyankor sem vagy képes aludni, ha a fél terem választ el a feleségedtől, hogyan fogsz aludni mellette az ágyban? Raymond összeszorított fogakkal, szélesen elmosolyodott. – Tudod, Eleanor, néha nagyon idegesítő tudsz lenni. Eleanor viszonozta a széles álmosolyt. – Henrik is ezt szokta mondani. – Felemelte a kezét és elkiáltotta magát. – Figyelem! Kimegyünk, hogy felszenteljük a Lofts-kastély védőfalát! Raymond a szeme sarkából látta Julianát megjelenni a lépcsőfeljáróban. Megtorpant, mintha elcsodálkozott volna valamin, és így Raymondnak volt alkalma szemügyre venni. Juliana is nyúzott és fáradt volt, teljesen kimerítette a királyi vendég és kísérete körül végzendő rengeteg tennivaló. Amikor éppen nem térdenállva vezekelt valami bűnért, akkor a konyha és a borospince között szaladgált, a királyné szórakoztatását szervezte – erősen függött Valeskától és Dagnától, és az ő akrobatikus képességeiktől – és játékokat készített elő. Az első estén, amit otthon töltöttek, a királyné énekese előadott egy balladát egy keresztes lovagról. Miközben énekelt, kiderült, hogy a hős nem más, mint Raymond, aki azt sem tudta, hogyan húzza össze magát minél kisebbre az udvar elismerése alatt. Juliana állva tapsolta meg a balladát, egy szép gyapjúköpenyt ajándékozott az énekesnek, és azóta minden este elénekelte azt az átkozott balladát. Raymond látta, amint Juliana az énekessel tárgyal, és sejtette, hogy ebben a felesége keze van, de mit tehetett? Az udvar imádta, ha köreiben egy igazi hőst imádhat. Az udvarhölgyek valósággal csüggtek rajta, és az egyik, a legbátrabb, még a szolgálatait is felajánlotta. Ez volt az, amikor rádöbbent, hogy Juliana tulajdonképpen ivartalanította. Nem akart bárkit. Csak Julianát akarta. Juliana, akinek tudomása sem volt bűnéről, most lassan kisimította a hajtincseket a homlokából, és közben Eleanort hallgatta. – Keir lennél szíves ülőhelyről gondoskodni számomra és a többi nemes hölgy számára? Keir meghajolt. – Örömmel, felség. – Keir két ujjával csettintett Margerynek és Ellának. – Akartok velem jönni? 343 A Király Parancsa

A két lány azonnal ugrott, és ő fellódította Ellát a hátára. – Hugh, te hozod Margeryt! – Hugh illendőségképpen morgott egy kicsit, de örömmel engedelmeskedett. – Viszünk le egy hordó... mit gondolsz, Raymond, sört vagy bort vigyünk? Eleanor maga döntötte el a kérdést. – Egy-egy hordóval mindkettőből. Ünnepséget rendezünk. – Látva a háziasszony zavart arckifejezését, megszólította. – Mit szólsz hozzá, Juliana? Megünnepeljük a faladat! Van egy aranykupád a szertartáshoz? – Nincs, felség, de van egy ünnepi kupánk, amivel karácsony hetében az Almafa Embernek wes-halt szoktunk kívánni. Eleanor arca felderült. – Az tökéletesen megfelel. Juliana intett Fayette-nek. – Kérlek, keresd elő! – Igen, úrnőm, de... – Fayette tétovázott. – Nem gondolod, hogy az Almafa Ember haragudni fog, ha ilyesmire használjuk a kupáját? Eleanor pislogott. – Nem mondjuk el neki. Juliana bólogatott, és hozzátette: – Jó lesz egy kicsit kiszabadulni – itt Raymondra pillantott – a kastély falai közül. Raymond, akit erősen megviselt a kialvatlanság és az állandó izgalmi állapot, felmordult. – Megyek, kiválasztom a bort. – Rendben – mondta Juliana. – Rendben – mondta Raymond. Lord Peter gyorsan kettejük közé lépett. – Veled tartok, Raymond. Segítek vinni a hordókat. – Rendben – ismételte Raymond, és kiragadott egy fáklyát az egyik fali tartóból. Némán haladtak lefelé a lépcsőn a borospincébe, majd Lord Peter egyszer csak megszólalt. – Sötét van itt lent. Majdnem olyan sötét, mint egy nő agyában. Különös teremtések a nők, nem gondolod? – A nők ostobák! – Raymond kinyitotta a lakatot, és széles mozdulattal kivágta az ajtót. – Maud is viselkedik néha ostobán? – Gyakran, különösen, amikor azt állítja, hogy én vagyok ostoba. Milyen bort akarsz felvinni? 344 A Király Parancsa

– Amelyik a legjobban illik a sárhoz. – Raymond beletette a fáklyát egy tartóba, és hunyorogva próbálta kiolvasni a hordókra rótt jeleket. – Juliana nem érti, hogy házasoknak kell maradnunk? A királyné ragaszkodik hozzá. A gyermekeink elvárják tőlünk. – Akkor azok maradtok. – Nem! Pontosabban igen. De még ha akarom is őt, álmodom is róla... – Megnyitotta az egyik hordó csapját, és sört locsolt az arcára, mintha az álmok hatását próbálná lemosni magáról – ...folyton körülötte járnak a gondolataim, akkor sem erőltethetem rá magamat. Látott engem megláncolva, megalázva. Megvet engem. Nem is egyszer, hanem kétszer látott őrjöngeni. Fél tőlem. Az ajtó felől Juliana felháborodott hangja hallatszott. – Tökfilkó! – Belépett a pincehelyiségbe. – Te idióta! Hogy merészelsz olyat gondolni, hogy megvetlek csak, mert láttalak megláncolva? Raymond azon kapta magát, hogy nem is csodálkozik. Volt valami a levegőben – valami hirtelen melegség, bizsergés –, ami figyelmeztette Juliana jelenlétére. Nekitámaszkodott a hideg kőfalnak, hátrahajtotta a fejét, és újra felidézte azt a jelenetet ott a holdfényes tisztáson. – Láttam az arcodat, amikor Keir kiszabadított. Azt hittem, elhányod magad. Lord Peter közbeszólt. – Én is hánytam volna, ha láttalak volna olyan állapotban. – Bennem egyáltalán nem keltett undort az, hogy meg voltál láncolva – állította Juliana. – Egyszerűen féltem, hogy Keir véletlenül megöl azzal a harci bárddal. Tostit halálra kínozták, Denys a karjaim között halt meg, a tűz körül halott zsoldosok hevertek. Körülöttem mindenütt halál volt. Azonban mihelyst rájöttem, ki van a fához láncolva, már nem féltem. Aznap csupán abban az egyben volt szerencsém, hogy rád találtam. – Féltél. – Nem magamat féltettem. Tudtam, hogy sosem bántanál. Attól féltem, hogy nem leszek képes segíteni rajtad. – Szipogott, és elcsuklott a hangja. – Fogalmam sem volt, hogyan segítsek rajtad. De odamentem hozzád, simogattalak, beszéltem hozzád – kitört belőle a zokogás, és egész testében rázkódott –, és egyetlen embert vetettem meg, aki azt 345 A Király Parancsa

tette veled... Annyira féltem, hogy... elveszítelek,.. csak megpróbáltam segíteni... te pedig azóta gyűlölsz engem. Sarkon fordult, és felszaladt a lépcsőn, kényelmetlen csendet hagyva maga után, amelyet végül Raymond tört meg. – Azt hiszi, gyűlölöm azért, mert segített nekem? – kérdezte hitetlenkedve. Megköszörülte a torkát. – Továbbra is azt mondom, a nők ostobák. – Hangjából azonban hiányzott a meggyőződés. Lord Peter egy felfordított hordón üldögélt, és azt kérdezte: – Miért nem mondod meg neki, hogy nem gyűlölöd? Juliana lassan vonszotla magát fölfelé a lépcsőn. Nem akart kimenni falat szentelni. Nem akart nevetést színlelni, beszélgetni, sem kedves lenni azzal a nőszeméllyel, aki az ágyába akarta vinni Raymondot. Nem akart mást, csak lekuporodni egy sarokba, és sírni. Valeska és Dagna úgy gondolták, az idő az ő oldalán áll. Pedig ez nem így volt. Raymond minden nappal egyre távolabb került tőle. Miközben az éléskamra, a borospince és a konyha között szaladgált, semmi másra nem volt képes gondolni, csak Raymondra. Arra, ahogyan mosolyog, ahogyan a királynéval társalog, ahogyan a gyermekeivel bánik. Mindent szeretett benne – és erre Raymond azt hiszi, hogy megveti őt? Fél tőle? – Juliana! A királyné hangja hallatán Juliana bűntudatosan összerezzent. – Gyere, és készülj az ünnepségre! – Igenis, felség. Juliana letörölte arcáról a könnyeket, remélve, hogy sikerül eltüntetnie a nyomát. Amikor belépett a nagyterembe, az majdnem üres volt. A királyné a tűz mellett állt, Valeska és Dagna kenyeret és sajtot pakoltak több nagy kosárba – azonban a szolgák, az udvarhölgyek és a királyné kíséretével érkezett lovagok mind egy szálig eltűntek. A királyné határozott hangja kiragadta Julianát tűnődéséből. – Készen állsz? Gyere, gyere, nem illik megvárakoztatni egy királyi személyt! Juliana sosem tudta, Eleanor gúnyt űz saját magából, vagy komolyan beszél, ezért sietett teljesíteni a parancsot. Amint leült, hogy felvegye sárcipőjét, a királyné azt kérdezte: – Rádöbbentetted már Raymondot, mekkora marha? 346 A Király Parancsa

Juliana megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy más is osztozik a véleményén. – Szerinted is nagy marha? – Szerintem igen! – kotyogott közbe Valeska. – Egy lovagra emlékeztet, akit egykor ismertem. Mindig azt tette, ami szerinte a legjobb volt számomra, és soha nem kérdezte meg, én mit akarok. A férfiak mind hülyék! – Mi történt a lovagoddal? – kérdezte Juliana. – Elhagytam. Nekem egyetlen férfi se mondja meg, mit tegyek! – Valeska letakarta a kosarat egy abrosszal, és vigyorgott. – A szaracénok persze kigyógyítottak ebből. Eleanor királynői hangon azt mondta: – Lady Juliana nem hagyhatja el Raymondot! Férjezettnek kell maradnia! Juliana bólintott. – Pontosan. A birodalom érdeke így kívánja. Most már Raymond is gazdag, élhet az udvarnál előkelő környezetben... a rokonai között, és most már megszűnt az ok, amiért a földjeimet akarta... És ez miben változtat a lényegen? – kérdezte Eleanor. – Miután az egyház áldását adta a házasságotokra, Raymond azt tehet a vagyonoddal, amit csak akar, neked nincs hová fordulnod. Juliana felcibálta lábára fából készült sárcipőjét. Ezzel ő is tisztában volt. Csak éppen... úgy tekintett a vagyonára, mint olyasvalamire, amivel maga mellett tarthatja Raymondot. A gondolat azonban, hogy a birodalom egyik legelőkelőbb és leggazdagabb emberének a felesége... nos, ez tovább fokozta bizonytalanságát. – De akkor miért marad itt? Miért táplálja a lányaim szeretetét? Miért akarja, hogy szeressem? Miközben Juliana az orrát törölgette egy zsebkendővel, Dagna megjegyezte: – Sosem fogom megérteni a férfielme különleges működését... – Eleanor megvetően felhorkant. ...De talán azért marad, mert kedveli a társaságodat. – Akkor meg miért nem képes egy helyiségben tartózkodni velem? – Juliana dacosan felszegte az állát. – Nos? – Mert egy seggfej – jelentette ki a királyné. Juliana szemét ismét elöntötték a könnyek. 347 A Király Parancsa

– Nem, nem seggfej. Csodálatos ember, és én elsorvadok és meghalok nélküle. – Mondd ezt el neki! – Eleanor Juliana könnyes szemébe nézett, és megismételte. – Mondd el neki! Ezt én, a királyné parancsolom! Juliana keresztülfurakodott a tömegen az ajtóig, és kilépett az épületből. A sártenger fényesen csillogott a ragyogó napsütésben. – Nem tudom, felség, de elég veszélyesnek tűnik. – Az a jó! – vágta rá Eleanor. – Szükségem van egy kis izgalomra. Én megyek előre! Lemászott a létrán, fél lábával lelépett a földre – elkezdett süllyedni, és csak süllyedt és süllyedt. – Azt javaslom, vegyétek le a sárcipőtöket, de még a cipőtöket is! – Arcán a jóleső undor kifejezésével letette a másik lábát is, és ekkor észrevette, hogy Papiol megpróbál visszasurranni a toronyba. – Mindnyájan! – mondta parancsoló hangon. Az udvar tagjai rezignált sóhajokkal – Papiol pedig fájdalmas nyögéssel – leültek és elkezdték lehúzni cipőiket. Juliana ekkor már mezítláb volt, és figyelte, amint a finom ruhába öltözött királyné magasra emeli szoknyáját, és nekivág a csúszós udvarnak. – Anya! Anya! Margery és Ella a felvonóhídnál álltak, szoknyájuk betűrve a derekuknál, és vadul integettek. – Gyere, nézd meg a faladat! Nézd meg, milyen ülőhelyeket készítettünk nektek! Juliana visszaintegetett, jóval kevesebb lelkesedéssel, majd leereszkedett a létrán. A sár hideg volt, mint az előző esti halpástétom, és feljött a lábujjai között. Lábszárközépig belesüppedt, és amikor felemelte a lábát, hogy lépjen egyet, a sár alig akarta elengedni. A cuppanó hang hallatán zavarba jött, és a mögötte küszködő udvarhölgy felkiáltott. – Ismerek olyan lovagokat, akik még egy zöldborsós zabkása után is finomabb hangokat hallatnak! Juliana felnevetett. Nem tehetett róla. Napok óta most először volt kint a szabadban, a nap melegen sütött rá, és ahányszor felemelte a lábát, az a borzalmas, szörnyűséges, vicces hang hallatszott. Előtte lépkedett a királyné, 348 A Király Parancsa

mögötte pedig libasorban jöttek Eleanor finom ruhákba öltözött udvaroncai, akik kifinomult francia nyelven beszéltek, és ahányszor léptek egyet, az úgy hangzott, mint valami közönséges, emésztést kísérő hang. Mindenki ugyanúgy reagált rá. Nevettek. Nevettek és megcsúsztak, belekapaszkodtak egymásba, és ismét nevettek. Kinevették Papiolt, aki megpróbált lábujjhegyen osonni a sárban, és közben párbeszédet folytatott saját magával. Addig nevettek, amíg Raymond ki nem kiáltott nekik a toronyból. – Ti meg mit csináltok? Juliana megfordult, és integetett a férfinak, aki mindkét hóna alatt egy-egy hordóval, tágra nyílt szemmel bámulta őket. – Engedelmeskedünk a királyné parancsának! Gyere, nagyon jó szórakozás! Nem várt választ, hanem követte a királynét végig a felvonóhídon, majd le a domboldalon a kőtömbökhöz, amit Keir padnak készített oda. A kőtömbök sora egy római amfiteátrum elegáns ívét utánozta, szemben a védőfallal, és ülőhelyül szolgált az udvar tagjainak. A királyné természetesen a legmagasabb kőtömbre ült, a többiek pedig igyekeztek hozzá minél közelebb helyet foglalni. Hangosan éljeneztek, amikor Lord Peter megjelent, majd még hangosabban, amikor Raymond is felbukkant a hordókkal. Készen álltak a szórakozásra. – Keir, verd csapra a söröshordót! – parancsolta a királyné. – Raymond a bort tedd arra az alacsony falszakaszra, és mivel te építetted a falat, neked kell felszentelned. Raymond bólintott. Tökéletesen tisztában volt vele, mi következik, és rettegett tőle. – Juliana majd segít neked. – Eleanor hessegető mozdulatot tett, és hangosan odasúgta Raymondnak: – A nászajándék ott van fent! Juliana először végignézett a félkörnyi vigyoron, majd Raymondra pillantott. Fogta a kupát, és bizonytalanul elindult fölfelé a meredek domboldalon. Raymond követte, és felnyögött a mögöttük felhangzó suttogások és kuncogások hallatán. Kihasználva, hogy nagyobbakat lép, mint Juliana, lehagyta és letette a hordót a falra. Akkor rendelte a nászajándékot, amikor még szerette volna, ha a házassága igazi házasság lesz. Amikor még reménykedett benne, hogy sikerül elnyernie Juliana szerelmét. Arról álmodott, hogy 349 A Király Parancsa

négyszemközt adja át neki, hogy felesége megfelelően ki tudja fejezni elismerését. De azóta minden elromlott, és most az egész udvar előtt kell átadnia ajándékát. A fenébe, mennyire félt Juliana megvetésétől! Köpenyével eltakarta a különálló kőtömböt, amelyen hatalmas, szögletes ajándéka állt. Amikor Juliana odaért, és letette a kupát a hordó mellé, oldalt lépett, és rámutatott – nem fennkölt mozdulattal, mint egykor tervezte, csak egyszerűen. – Ez a nászajándékod tőlem – mondta halkan. – Mindenki bolondnak tart, amiért ilyet adok egy nőnek. Juliana némán meredt rá, és Raymondban egyre hízott a bizonytalanság. – A medve a családom jelképe – magyarázta. Amikor Juliana továbbra sem szólt semmit, megköszörülte a torkát. – Kőből van kifaragva. Úgy gondoltam, feltesszük a fal tetejére, amikor elkészül. Dísznek. Juliana elszakította tekintetét a csúnya, csupa fog és karom teremtménytől. Szeme könnyben úszott, és azt suttogta: – Egy medve. Egy medvét ajándékoztál nekem. Raymond nem tudta, hogy örömében vagy bánatában sír, egészen addig, amíg át nem ölelte a nyakát. – Te vagy a legnagylelkűbb... Juliana testének érintése egyszerre megnyugtatta és felizgatta. Szorosan magához ölelte, de a nő elengedte a nyakát és megpróbált elhúzódni. – Sajnálom – lehelte kifulladva. – A nyakad... – Nem fáj. – Nem szereted, ha hozzáérnek – magyarázta Juliana. – Valóban nem. – Meglepetten vállat vont. – El is felejtettem. Ennek ellenére elengedte, és Juliana körüljárta a medvét. – Nézd a hatalmas, kinyújtott karokat, a vérszomjas vicsort, a bozontos szőrt! – Megérintette a követ. – Ez én vagyok, kőbe foglalva, amint éppen téged védelmezlek. – Raymondnak fogalma sem volt, mi mondatta ezt vele. Juliana elhátrált, mintha megijesztette volna a gondolat. Majd bizonytalanul oldalra hajtotta a fejét, és alaposan szemügyre vette ismét a medvét. 350 A Király Parancsa

– Valóban hasonlít, nem gondolod? – Reszketeg nevetést hallatott, de mosolya azonnal le is hervadt arcáról, és tördelni kezdte az ujjait. – Egy nap majd csatlakozom ehhez a kőhöz, ami hideg, mint a föld. Ott állok majd a falon mellette, nézem a távolba vesző utat, és várom, hogy visszatérj hozzám. Fájdalma valósnak tűnt, de Raymond azt akarta tenni, ami a legjobb Juliana számára, bármennyire is harcolt ellene. – Jobb lesz, ha elmegyek. Juhana megpördült, és két kézzel meglökte Raymond mellkasát. – Kinek lesz jobb? Raymond elveszítette az egyensúlyát, és fenékre tottyant a sárban. Az udvaroncok éljeneztek, de ő meg sem hallotta őket. – Neked, igaz? Távol leszel ettől a vidéki kastélytól, távol a gyerekektől, távol minden felelősségtől. Ott leszel az udvarnál, osztogatod a tanácsaidat Henriknek, miközben én itthon kínlódok egyedül. Mindig egyedül. Más nőknek tanítod a szerelmet... szebbeknek, kedvesebbeknek, gazdagabbaknak és bátrabbaknak... – Itt elfulladt a hangja. Raymond mellkasába szörnyű fájdalom hasított, sokkal erősebb, mint szeretet nélküli élete során bármikor. – Számomra nem jelent örömöt, ha tanácsokat adhatok Henriknek. Ami a nőket illeti... – keserűen elnevette magát – minden nő arcában a te arcodat fogom látni, minden nő hangjában a te hangodat hallani... – Akkor miért fordulsz el tőlem ilyen hidegen? – kiáltotta Juliana. Rámutatott a medvére. – Itt a válasz, igaz? Mindenért engem hibáztatsz, ami a Moncestus-kastélyban történt. Éspedig azért történt minden, mert nem szálltam szembe Sir Josephfel és nem fékeztem meg. Raymond megpróbált feltápászkodni. – Nem szálltál szembe Sir Josephfel? De hiszen megtetted, a saját szememmel láttam! – Sokkal korábban meg kellett volna tennem, rögtön azután, hogy apám meghalt. Mivel képtelen volt kiszabadulni a ragacsos sárból, és megijesztette Juliana elkeseredése, letette a kezét és feltolta magát. – Végzett volna veled! – Kétlem. – Juliana letörölte Raymond tenyeréről a sarat a szoknyájával. – Szerintem azzal kihúztam volna a méregfogát. Nem 351 A Király Parancsa

tudta volna maga mellé állítani Denyst, aki nem rabolta volna el Margeryt, Bartonhalet nem fosztotta volna ki, Felix embereit nem ölette volna meg, téged nem láncoltatott volna meg... – Talán te vagy Isten, hogy előre kellett volna látnod az eseményeket? – kérdezte Raymond dühösen. – Nem, nem vagyok Isten, csak egy gyáva alak. – Raymond a fejét rázta, de Juliana nem hagyta magát. – De igen, az vagyok. Igyekszem kerülni az összecsapást, és ha akkor te és Margery nem lettetek volna a kezében, biztosan sarkon fordulok, és elrohanok. Kiérdemeltem a megvetésedet. – Lehajtotta a fejét. – Én nem vagyok olyan, mint te, egy félelmet nem ismerő harcos. Én csak egy siránkozó, meghunyászkodó alak vagyok. Raymond még mindig sáros tenyerébe fogta Juliana arcát, és mélyen a szemébe nézett. – Te nagy tévedésben vagy. Amikor egy lovag csatába készül, majdnem elájul a félelemtől. A tenyere izzad és csúszkál a kard markolatán. A térde remeg, a fogai kocognak. – Nem. – De igen. Velem is mindig így van. És így van Lord Peter-rel, Williammel és Keirrel is. – Látta, hogy Juliana nem hisz neki, ezért folytatta. – Réges-régen, az első csatám előtt Lord Peter azt mondta, nem az a bátorság, hogy az ember félelem nélkül néz szembe az ellenséggel. Az a bátorság, hogy kiállsz az ellenséggel, aki halálra rémít, és ennek ellenére megteszed a kötelességedet. Te vagy a legbátrabb ember, akivel valaha találkoztam. Az életedet tönkretette, szétzúzta Sir Joseph és az apád, két ember, akikben megbíztál. Te feltámadtál a félelem és megvetés hamvaiból, és újra felépítetted az életedet. Csodállak, Juliana. – Leengedte a kezét, de Juliana nem mozdította a fejét, és észrevette, hogy összesározta a nő állát. Keresett egy tiszta sarkot a köpenyén, és letörölte a sarat. – Tisztellek a bátorságodért. Juliana tartotta az állát, mint egy gyermek, és közben mohón fürkészte Raymond arcát. – Ha így hiszed... maradj velem! Raymond rájött, hogy egy ideje már Juliana nyakát simogatja, és gyorsan elkapta a kezét. Az udvar tagjai úgy bámulták őket, mintha 352 A Király Parancsa

némajátékosok lennének, akik őket szórakoztatják. Lehalkította a hangját, és azt mondta: – A férjed maradok. – És velem maradsz? – A közelben leszek. – Nem. Maradj velem! – Úgy kísértesz, mint Ádámot Éva. – Ha Ádám ellenállt volna a kísértésnek, ma nem lennénk itt, és nem kellene könyörögnöm neked, hogy maradj velem. – A férfi felhorkant, de Juliana minden idegszálával próbálta megfejteni a rejtélyt, ami maga Raymond volt. Ha nem miatta akar elmenni, akkor csakis... saját maga miatt? Összeszedte a bátorságát, azt a bátorságot, amit a férfi dicsért, és azt mondta: – Nem félek sem tőled, sem a benned lakozó vadállattól. Elhiszed? Raymond vonakodva bólintott. – Nem vetlek meg, mert egy kicsinyes és gonosz zsarnok láncot tett rád. Elhiszed? – Raymond nem adta jelét, hogy hallotta a kérdést, ezért Juliana megrázta a karját. – Elhiszed? Lábujjhegyre kellett emelkednie, hogy meghallja az elhaló „igen"-t. – Meggyőződésem, hogy minden vagy, ami nemes és lovagias. Elhiszed? – Igen. – Ha elhiszed, hogy hiszek benned, akkor miért akarod összetörni a szívemet? – Mert így lesz a legjobb. – Juliana a fejét rázta. – De igen, így lesz a legjobb neked és a gyerekeknek. A vagyon szempontjából... – Lassan elhallgatott. Úgy meredt Julianára, mintha a nő puszta látványa is elbátortalanítaná. Megfordult és odasietett a falhoz, nyomában Julianával. Szembefordult a hordóval, és amikor már nem látszott az arca, bevallotta: – Én nem hiszek saját magamban. Képtelen vagyok tovább hazugságban élni, és úgy tenni, mintha lovag lennék, amikor tudom jól, nincs jogom ehhez a címhez. Végre elérték a probléma gyökerét, és Juliana most már semmiképpen nem akart meghátrálni. – Nyolc emberrel harcoltál egyetlen csatában, és legyőzted mind a nyolcat. Raymond vállat vont. 353 A Király Parancsa

– Persze. – És a dühöd, amikor rábukkantál Denysre és Margeryre, egy egész csapat zsoldost megfutamított. – Sir Joseph éppen a szerencsétlen kölyköt taposta halálra a lovával. – Raymond mutatóujját a szemére nyomta. Juliana átkarolta magát, mert attól félt, önkéntelenül kinyújtja karját Raymond felé. – Szép dolog tőled, hogy megbocsátasz Denysnek. – Azt nem mondtam, hogy megbocsátok, hiszen elrabolta Margeryt. Juliana a penitenciára gondolt, amit a pap kirótt rá, és a reggelente Denys bűneiért térdenállva eltöltött időre, és azt mondta: – Megfizetett az ostobaságáért. – Az ember sosem fizethet meg eléggé a szégyenéért. – Előkeresett egy csapot a zsebéből, és a helyére tette. Többször is nagy levegőt vett, mielőtt kijelentette: – Örökre beszennyezi az ember lelkét. A lovagi kódex egyik pontja, és egy ember, aki túlságosan ember. Nagy dilemma, és Juliana, olyan furfanggal, amiről eddig nem is tudott, azt kérdezte: – Lord Peter bölcs ember? Raymond szomorkásan mosolygott. – Ő legalábbis ezt mondja. – De te tiszteled? – Jobban, mint bárki mást. Juliana nem akarta, hogy Raymond kitalálja furfangja célját, ezért gyorsan folytatta: – Ha egy harcos nem tud megnyerni egy csatát, mit mond Lord Peter? – Ha mindent megtett, hogy nyerjen, és mégsem sikerült, a harcosnak igyekeznie kell életben maradni, hogy legközelebb ismét harcolhasson. – Ismerek egy férfit, egy dicső lovagot, aki elveszített egy csatát, és azt tette, amit kellett, hogy életben maradjon. – Raymond megvető hangot hallatott, de Juliana nem törődött vele. – És amikor ismét harcolhatott, ez a lovag megszökött, ellopott a hitetlenektől egy hajót, megmentette követői életét, és kivívta mindenki mély tiszteletét. Még egy balladát is hallottam erről az emberről. 354 A Király Parancsa

Raymond kinyitotta a csapot, mire a bor ömleni kezdett a lábukhoz, ő pedig úgy nézett rá, mintha nem tudná, mi az, vagy, hogy honnan jön. – A szaracénok megtörtek. – Mintha már ezt is hallottam volna. – Juliana megtöltötte a kupát borral, és elzárta a csapot. – Én nem hiszem, hogy megtörtél. Szerintem csak bizonyos részeid törtek meg. A kegyetlenség és közöny, amit mindennap látok a lovagokban, belőled hiányzik, Raymond of Locheais és Avraché. Egy dolog azonban van, amit a szaracénok sosem érintettek. – És mi az? – kérdezte Raymond mogorván. – A büszkeséged. – A férfi összerezzent, Juliana pedig gyorsan folytatta. – A te fennhéjázó, határtalan büszkeséged, ami azt mondja, hogy Keir is meghajolhat a szaracénok előtt, Valeska és Dagna is meghajolhat a szaracénok előtt, az összes többi lovag, akiket megmentettél is meghajolhat a szaracénok előtt, csak Raymond, a mindenható Raymond nem. – Ez nem igaz. – Azonban olyan képet vágott, mint akibe belefúródott az igazság nagy kardja, és kénytelen szembenézni saját önhittségével. Juliana gyorsan kihasználta az alkalmat, megragadta Raymond fülcimpáját, amelyben a fülbevaló volt, és addig húzta, amíg arcuk egy magasságba nem került. – Sőt mi több, rájöttem, hogy nagyon utálom, amikor pontosan azokat a dolgokat ócsárolod magadban, amelyeket én a legjobban imádok benned. Raymond még mindig Juliana első vádjával birkózott. – Egyáltalán nem gondolom, hogy jobb vagyok, mint Keir vagy Valeska vagy Dagna, vagy bármelyik másik lovag. – Az igazságérzeted, ahogyan örömödet leled a gyerekekben, az élet mindennapi dolgaiban, bennem... ez mind a Tunéziában szerzett tapasztalataid miatt vannak. Sajnálom a hátadat, a nyakadat, a kínokat, amelyeket ki kellett állnod, de túlélted, és nem fogom hagyni, hogy eldobd az életünket a büszkeséged miatt. – Raymond most már figyelmesen hallgatta; majdnem összeért az orruk. – Megparancsolom Layamonnak, hogy ne engedjen ki téged a Lofts-kastélyból. A férfi akkorát ordított, mint egy sebesült szarvasbika. – Megölöm a nyavalyás csirkefogót! 355 A Király Parancsa

– Nem, nem fogod megölni. – Juliana szándékosan hergelte. – Az igazságérzeted nem fogja hagyni, hogy megölj egy embert, aki csak a kötelességét teljesíti. – Elengedte a férfi fülcimpáját, de ő úgy maradt meghajolva, és tátott szájjal meredt Julianára. Majd egy csattanással becsukta, és körülnézett, valami olyasmit keresve, amin kitöltheti a mérgét. A felvonóhídon szánalmas kis alak közeledett, tetőtől talpig sárosan, gall szitokszavakat motyogva. Papiol végre utolérte a társaságot. A kastélyépítő mester megtorpant, és kővé meredt, amikor meglátta a falat; arcát eltorzította az elégedetlenség és a megvetés. Éles, döbbent hangon azt kérdezte: – Ez az a fal, amit fel akarunk szentelni? Nem. – Hátralépett. – Nem, nem, nem! Megfordult, és vissza akart térni a kastélbia, de Raymond utánanyúlt és elkapta a karját. – Mit akarsz azzal mondani, hogy „nem”? Papiol végignézett a fölé tornyosuló harcoson, és meggyőződése birokra kelt a félelmével, de végül a meggyőződése győzött. Tapasztalt udvaroncként villámgyorsan felmérte a helyzetet, és válasza egyben talpnyalás is volt. – Te nagy és híres lord vagy. Sokkal nagyobb és híresebb, mint amilyen kastélyépítő mester én valaha leszek. Ezt nem vitatom. Senki sem vitatja. De te nem vagy kastélyépítő mester, és én nem vagyok hajlandó részt venni ebben a bohózatban. – Mi a baj a falammal? – kérdezte Raymond fenyegető hangon. Papiol elengedte füle mellett a fenyegetést, és közölte vele az igazságot. – A kövek nem megfelelően lettek egymásra helyezve. Tapasztalatlan munkások. – Megérintette a falat, egy darabkát szétdörzsölt az ujjai között. – A habarcs morzsalékos. Hideg idő. És még a lejtős építést sem alkalmaztátok. Raymond homloka ráncokba szaladt. – Micsodát? – Lejtős építést! – Papiol hevesen hadonászott a karjával. – Az egy ferde alap, ami megerősíti az alsó részt, és vízszintes felületet alkot, amire lehet rakni a köveket. Nem, én nem maradok itt, amíg felszentelitek ezt a... – ajka fitymálón legörbült – ezt a falat. 356 A Király Parancsa

– Valóban? – Raymond kezébe fogta a díszkupát. – Majd meglátjuk! – A kupa tartalmát rálöttyintette a falra, ahonnan a rubinpiros nedű visszacsapódott. Papiol azon részeit, amelyeket nem borított sár, most vörösbor áztatta el, és a kis fickó alig kapott levegőt a felháborodástól. – Barbár! – kiáltotta. – Angol barbár! – Belerúgott a falba. – Nesze, ezt a falad kapja! – Vigyázz! – figyelmeztette Raymond. Mint egy francia paraszttáncos Papiol újra és újra belerúgott a falba. – Tessék! Ez is a faladé! – Gyorsan hátratáncolt. – Nem maradok ott, milord, mivel a falad egész biztosan leomlik a kislábujjamtól! – Akkor ezt nézd meg! – Raymond egy mordulással felkapta a nászajándékot. Papiol hirtelen kijózanodott. – Ne, milord, könyörgöm, ne tedd! Raymond vicsorogva, mint a medve a pajzsán, lecsapta a faragott kőtömböt a fal derékig érő részére, és addig mozgatta, amíg biztosan nem állt. – Legalább Eleanor királynét vigyük el innen! – esdekelt Papiol. Kétségbeesése olyan őszintének tűnt, hogy Juliana felnézett a feje fölé tornyosuló kőtömbre. Minden fej követte az övét, és az egész udvar, az ő egész háza népe, mindenki visszafojtott lélegzettel várt. Nem történt semmi. Telt az idő. Semmi. Szemek villogtak, kuncogások hallatszottak. Raymond a fal előtt állt, csípőre tett kézzel, egyre szélesedő mosollyal. Papiol elsápadt. – Milord, én mondom, ez a fal le fog omlani. A föld átázott. A fal domboldalon áll. Csak a legjobb alap... Juliana egy kavicsot hallott lehullani valahol a falban. – Csak a legjobb alap – ismételte Papiol, de közben lenyűgözve meredt a falra. A kavicsot valóságos kavicseső követte. A homlokzaton semmi sem mozdult, de belül... – Raymond, talán el kellene jönnöd onnan! – kiáltotta Eleanor. – Nem megyek sehová. Ez a fal olyan stabil, mint... Papiol felvisított. 357 A Király Parancsa

– Milord! – Azzal rávetette magát Raymondra, és oldalra lökte, ahogy a medve és a körülötte lévő kőtömbök lezuhantak. A fal nagy része állva maradt, de ingatag volt. Mintha egy hatalmas kígyó feküdt volna alatta, először kisebb, majd nagyobb hullámok szaladtak végig rajta. A kövek morogtak; a királynő kísérői sikoltoztak és kiabáltak. Papiolnak már nem kellett lökdösnie Raymondot; Raymond vonszolta magával Papiolt, és amikor elérte, Julianát is. Mivel nem volt stabil alapjuk, és az eső kimosta a tövüket, a homlokzatot alkotó kövek megroggyantak. Hangos robaj közepette kidőlt a fal alsó sora, aztán a következő, majd a harmadik, és a folyékony sárban csúszva megindult a domb alja felé. Az udvaroncok, a szolgák és maga Eleanor királyné is sikoltozva menekültek az elszabadult kőtömbök elől. Amikor a robajlás elhallgatott, az új fal laposan hevert, mint egy római út, és gyanús csend borult az emberekre, amit csak Fayette panaszos hangja tört meg. – Az Almafa Embernek nem tetszett a dolog. Raymond döbbenten meredt a látványra. A fala. Az ő gyönyörű fala. Laposan, elterülve a földön. A munkája. Az építménye. Az álma, hogy Juliana kastélya lesz a legbiztonságosabb az egész határvidéken. Szent ég, Juliana! A szaracénoktól való szökés, véres csaták, ostromok, verések és megláncolások, soha semmi nem rémítette meg Raymondot annyira, mint a gondolat, hogy szembe kell néznie Julianával. Juliana összeszorított szájjal, hitetlenkedve meredt a védőfal maradványaira. Nagyot nyelt, és Raymond azt hitte, rögtön elsírja magát. Ismét nyelt, és úgy tűnt, valami erős érzelemmel küzd. Aztán hirtelen, mint a fal, összeroskadt a nevetéstől. Letottyant a sárba, visított és kacagott, a könnyeket törölgette a szeméből, ismét ránézett a falra, és tovább nevetett. – Kastélyépítő mester! Kastélyépítő mester! Raymond először aggodalmat, aztán sértődöttséget, végül... elégedettséget érzett. Térdre rogyott Juliana mellett a sárban, és megfogta a kezét. – Mondd, igazán szeretsz engem? Juliana elkomorodott, bár a szeme még mindig vidáman csillogott. – Igazán szeretlek. – Bízol bennem, és elhiszed, hogy meg tudlak védeni? – Igen. 358 A Király Parancsa

– Elég lesz egy két és fél méter széles védőfal? Juliana megpróbált szigorú arcot vágni. – Legyen inkább három méter. Vele szemben Raymond olyan puha volt, mint a sár, ami körülvette őket. – Tudod, hogy szeretlek. – Tudom. – Juliana ismét megfogta Raymond fülcimpáját, de ez alkalommal azért, hogy kivegye belőle az aranykarikát. A tenyerére tette, és megmutatta a férfinak. – Nem hiszem, hogy a továbbiakban szükségünk lenne erre a rabság jelképére. Raymond még egyszer megérintette. Megesküdött, hogy addig fogja viselni, amíg fogolyként tartják az emlékek – az emlékek, amelyek mostanra ugyanúgy összeomlottak, mint a védőfal. – Nem, valóban nincs rá szükségünk többé. — Fogta a fülbevalót, és rádobta az egyik törmelékkupacra. Juliana finoman megfogta Raymond lyukas fülcimpáját, majd megszorította és odahúzta – és vele együtt Raymondot is – magához. Amikor ajkuk összeért, Raymond elfelejtette. Elfelejtette a sarat és a falat, elfelejtette a szaracénokat és a szüleit. Olyan volt a csók, mint friss kenyér az éhezőnek. Juliana keze felkúszott a vállára, továbbsiklott a hátára, és úgy ölelte magához, mintha sosem akarná elengedni. Raymond is átölelte, és ott térdeltek egymáshoz simulva, leheletet, életet és ígéretet cserélve, és Raymond viharvert lelke ismét egésszé lett. Hangos tetszésnyilvánítás harsant, és Raymond és Juliana úgy bukkant fel az őket körülvevő érzéki hurokból, mint az úszó, aki olyan mélyre merül, hogy szédül a levegőhiánytól. Csodálkozva nézték a közönséget. Juliana leült a sarkára, és rámosolygott a férjére, aki rájött, mennyire hiányzott neki eddig ez a mosoly – Ugye nem hagysz el? – kérdezte Juliana. – Ha elhagynálak, ki építené fel a faladat? Juliana úgy tett, mintha elgondolkodna. – Igen, igazad van. Kénytelen vagy mellettem maradni, amíg nincs védőfalam, Egy pillantást vetett a leomlott falra, és ismét felnevetett. – Egy... álló védőfalam. Raymond átölelte Juliana vállát. 359 A Király Parancsa

– Legközelebb hagyom, hogy a király kastélyépítő mestere csinálja – ígérte. – Legalább két évébe fog telni, amíg elkészül vele. A kis csirkefogó. – Megfordította Julianát, és együtt nézték a tájat. – Bár igazán nincs is szükséged védőfalra. Itt ez a sokhektárnyi jó angol föld, és több tucatnyi jó angol ember. – Cuppanós csókot nyomott Juliana nyakára, és addig csiklandozta az orrával, amíg hangosan nevetni nem kezdett, akkor hozzátette: – És itt vagyok neked én. Én vagyok a kardod, a pajzsod és a jobb karod. – És te – bólintott Juliana. – Te vagy életem szerelme, és dinasztiám alapítója. A férfi szorítása erősödött, úgy ölelte, mintha valami ritka ékszer lenne. – Szóval csak tenyészcélokra kellek neked? – Nem, nem csak arra. – Juliana beledőlt a derekát simogató tenyérbe, és rámutatott a még mindig gördülő kavicsokkal, habarccsal és kőtömbökkel teli domboldalra. – Szeretném, ha összetakarítanád ezt a mocskot. Juliana kiugrott Raymond karjai közül, futni kezdett a kastély felé, Raymond pedig utána vetette magát. Eleanor óvatosan leült egy kőtömbre, és megmozgatta maga alatt, hogy lássa, elég stabil-e. – Ha jól sejtem, ezek most megvizsgálják a nászágy minden sarkát. Hozzátok a kenyeret és a sajtot, és verjétek csapra a söröshordót! Ha már a falat nem ünnepelhetjük, megünnepeljük a házasságukat. Az udvaroncok és a szolgák Eleanor körül gyülekeztek, csak Papiol maradt távolabb. Két kezét beakasztotta az övébe, és odasétált a sárból kikukucskáló medvéhez. – Mondtam, hogy leomlik – jegyezte meg, és belerúgott a medvébe. A hatalmas kőtömb meglódult. Papiol kigúvadt szemmel meredt rá. A sár csúszni kezdett. Papiol sikoltott. A medve, morgáshoz hasonló hang kíséretében, elindult. Papiol próbált hátrálni, de a sárfolyam magával ragadta, és az üvöltöző, segítségért kiabáló emberkét levitte egészen a domb aljáig.

– Vége – 360 A Király Parancsa

Fordította Csengeriné Erdő Orsolya

Recommend Documents