„Nyárfagazdálkodásunk erd őművelési vonatkozásai” KOLTAY GYÖRGY a mez őgazdasági tudományok kandidátusa, Kossuth-díjas
Ma már nem kell azt bizonyítanunk, hogy a nyárak tenyésztése a faTéldolgozó iparágak számára milyen dönt ően fontos jelent őségű. Különösen áll ez: a mi viszonyaink között. Hazánkban a nyárfatenyésztést nemcsak az erd ősültség alacsony százaléka miatt mutatkozó fahiány indokolja, hanem az a körülmény is, hogy a legnagyobb mértékben hiányzó feny ő anyagot leginkább nyáranyaggal pótolhatjuk. Hazánk természeti viszonyai nem kedvez őek a fenyők számára, tehát a feny őtermelés kell ő mérvű fokozását a jöv őben sem várhatjuk, ellenben a nyárak számára b ő ven vannak úgyszólván optimális term őhelyeink. Hazánk évi középh ő mérséklete a tenyészid őben országos átlagban 16 , 4 C ° a napfénytartam a mediterrán vidékekhez hasonló (1615 óra), ezek a tényez ők biztosítják a h ő - és fényigényes nyárak tenyészfeltételeit, mindenütt, ahol a szükséges víz- és tápanyagigény is kielégítést nyerhet. Ahol a csapadék évi mennyisége a tenyészid ő ben országos átlagban: 480 mm (a megkívánt mérték) alatt marad, ott a vízszükségletet a folyók ártereiben és az Alföld laposaiban az aránylag magasan járó talajvíz biztosítja. Hogy az évi napfénytartam milyen nagy mértékben befolyásolja a nyárak növekedését, azt a néhány évi növekedés mérési adataink bizonyítják. Általában azt vártuk volna, hogy a most már harmadik éve tartó rendkívül csapadékos idő járás kedvez ően befolyásolja a növedék mennyiségét; ezzel szemben azt kellett tapasztalnunk, hogy mért fáink vastagodási növedéke 39%-kal kevesebb volt, mint az elmúlt években elért átlag. Ennek nyilván az a magyarázata, hogy Baján például az 1955. évi tenyészid ő alatt 1478 óra volt csak napfénytartam, a 30 évi 1632 óra á tlaggal szemben, vagyis 9°10-kal kevesebb. Ugyancsak lényegesen alacsonyabb volt a múlt év tenyészidejében a h őmérséklet átlaga is; mégpedig 16 C ° a 30 évi 17,1 C° átlaggal szemben. Ugyanakkor a szokásos 416 mm csapadékkal szemben 520 mm csapadékot mértünk. Kés őbb még visszatérek az éghajlati tényez ő knek a nyártenyésztés körülményeire gyakorol'. hatására. Az éghajlati tényez ő k és a növedék közötti összefüggés nyilvánvaló és amellett bizonyít, hogy a hazánkban szokásos normális éghajlat felettébb kedvez ő a nyárak számára. De a közölt adatok élénken bizonyítják azt is, hogy nyáraink milyen érzékenyen reagálnak a h ő- és fénymennyiségek változásaira. Hazánk minden term ő helyi táján megtaláljuk a nyárak valamely faját. A Sátorhegységben megmaradt néhány száz remek növés ű és egészséges rezgő nyár törzs tanúskodik a faj egykori gazdagságáról és kiváló tenyészanyagot kínál ezen egyik legértékesebb nyárunk felkarolásához; ez már meg is kezdő dött. Az alföldi homokbuckák között elterül ő laposokban és a folyók árterében még ma is megtalálható néhány fehér- és elvétve szürkenyár óriás bizo24
A Gyöngyösoldali (Dunaártéri ÁEg) 56 éves kés őnfakadó nyárállomány
A kemencepataki (Zemplén hegy ségi .4 EG) rezgőnyártörzsek a hasonló korv, bükkösben -
-
Ásványrárói (Kisalföldi ÁEG) 30 éves koránfakadó nyárállomány
VII
A Nagykamarás-i 15 éves óriásnyárfasor
72 éves Tiszahát-i nyárfasor Balaton_ almádin
VIII
16 éves kés őnfakadó nyárállomány teljes záródású azonos korú mezei szil alsó koronaszinttel
nyítja, hogy jól érzik magukat ősi otthonukban. Ugyanezt mondhatjuk a feketenyárról is. Egyszersmind arról is tanúskodnak ezek a matuzsálemek, hogy a nagy területeket borító sarj-állományok nem szükségszer űen silányak, hanem a múlt okszer űtlen fahasználatai következtében váltak azzá. Az ő si fajoknak mindig a javát szedték ki és a silány hasznavehetetlen egyedek maradtak meg, ezek tartják fenn a fajt; ez magyarázza meg azok örökl ő dő tulajdonságainak erős leromlását. Ilyen körülmények között nemcsak mennyiségi, de min őségi tekintetben is jelent ő s előnnyel járt a nemes fajták meghonosítása. Ezek közül elsőként a P. serotina került hozzánk, majd a P. marilandica követte ezt és utóljára a P. robusta szerzett polgárjogot. A P. regenerata különös módon nem terjedt el nálunk nagyobb mértékben, s azt csak elszórtan találjuk meg a többi feketenyárhibrid között; bár ez a kérdés még b ővebb vizsgálatot érdemelne. A múltban a külföldi csemetekeresked ők kanadainyár néven a legkülönfélébb klónokat szállították, ezek 'között elvétve P. deltoides formák is el őfordulnak. A Takamaehaka sectió fajai és hibridjei közül is számos került be hozzánk, de ma már csak egy-egy beteg példány, vagy csoport képviseli őket, mert a károsítók majd minden esetben végeztek velük; csak kivételesen találkozhatunk egy-egy jobb növésű, egyelőre egészséges P. Simonii, vagy P. Petrowszkyana példánnyal. Viszont a többi faj a hibridb ől mint a candicans, trichocarpa, berolinensis, stb.-b ől még véletlenül sem tudnánk egy kifogástalan fát mutatni. Az erd őnkívüli fásításokban már régóta el ő szeretettel ültetik a jegenye nyárakat (P. nigra, v. italica), egyedei közé néhány évtizede több tiszaháti nyár P. nigra varietas thevestina is vegyül. Kedvez őbb műszaki tulajdonságai miatt újabban tudatosan igyekszünk a jegenyenyárat valamelyest lassabb növése ellenére is ezzel helyettesíteni.
-
A jövőben újabb fajokat, vagy klónokat üzemi méretben már csak akkor fogunk telepíteni, ha az erre a célra beállított fajtakísérleteinkben bizonyságot tettek afel ől, hogy az eddig alkalmazottakkal szemben jobb a teljesít őképessé gük, ez egyaránt vonatkozik mind a külföldi nemesítés fajtáira, mind a saját
-
mesterséges keresztezésünkb ől, valamint a természetben talált spontán hibridekre. Fajtakísérletünkben egyaránt kipróbáljuk az erd őállományok és az er-
dőnkívüli fásítások céljaira szánt fajtákat. Én ezúttal részletesebben csak az erdőállományként nevelt nyárasok erd őmű velési problémáival kívánok foglalkozni. A magyar erdőgazdálkodás számára a nyártenyésztésnek f őleg két szempontból van jelent ő sége, mégpedig egyrészt a faanyagtermesztés, másrészt a term őtalaj védelme szemponjtából. Kétségtelen, hogy hazánkban is az erd őnkívüli fásítások terén vannak a nyártenyésztésnek legnagyobb lehet ő ségei; a természeti adottságú (silvikultur) jellegű termesztésének és nevelésének kérdéseit is megoldjuk. Hazánkban ugyanis — különösen a nagy folyóink hullámtereiben igen számottev ők azok az alacsony fekvés ű területek, melyeknek hasznosítása legcélravezet őbben a gyorsan növ ő és értékes ipari faanyagot adó nyárak természtése útján a legcélszer űbb. Ezeken a területeken ugyanis a szabályos id őközökben és a megszokott mértékben ismétl ődő érvizeken kívül rendkívül nagymérv ű és a legváltozóbb időben fellép ő vízborítások el őfordulnak, ezek a nyártermesztésnek a mezőgazdálkodás bármely ágával való egybekapcsolását teljesen lehetetlenné teszik.
25
A rendelkezésünkre álló és gazdaságosan csak fatömegtermesztéssel hasznosítható területeket, tehát tökéletesen ki kell használnunk a megfelel ő erd őművelési eljárások alkalmazásával. A kérdésnek ilyen erd őgazdasági jelleg ű értelmezése oda vezetett, hogy a nyárak természete alapos ismeretének hiányában a nemes nyárakat is úgy ültettük és kezeltük, mint a vad erdei fajokat. Csak az utóbbi évtizedben terjed el a nyáraknak ritkább hálózatban, árnyéktűrő lomb fákkal elegyesen való ültetése és az id őben való gyérítésre való törekvés. Sok helyen kísért azonban még most is a régi, helytelenül alkalmazott erdőművelési módszer és erd őgazdáink a legkülönfélébb indoklással választják néha meg ma is az indokolatlanul s űrű ültetési hálózatot és odázzák el a gyérítés időpontját. A nálunk jelenleg általában alkalmazott 2X4 m-es ültetési hálózat még mindig jóval s űrűbb az egyebütt szokásosnál. Mi azonban, súlyos fahiányunkban nem nélkülözhetjük a 3-4 éves gyérítési anyagot sem. Tapasztalati példák bizonyítják, hogy a második koronaszint elegyfájául választott juhar, hárs, szil, vagy gyertyán kielégít ően jól fejl ődik 3-4 évig, a 2X4 m-es hálózatban tartott nyárak alatt, s őt egy serotina állomány alatt a mezeiszil töltelékfa minden károsodás nélkül kibírta a 8 évig fenntartott 2X2 m-es hálózat ellenére is; (Ez az állomány ma 16 éves és a kés őn foganatosított els ő gyérítés fő leg a nyár állapotát befolyásolta károsan, míg a szilekben alig van törzsszámkiesés és teljes záródású alsó lombkoronaszintet alkotnak. Az viszont természetes, hogy korábbi gyérítés esetén a szilek is vastagabbak és magasabbak lennének. A beállított hálózati kísérletek adatai igazolják, hogy az els ő gyérítés valóban megtörténik az ültetést követ ő 3-4-ik évben, és a hálózatot 2-4 m-rő l 4-4 m-re redukáljuk, úgy a vastagsági növekedésben nem áll el ő veszteség. Jelenleg azonban az a helyzet, hogy a múltból kereken mintegy 10 000 ha-on áll olyan középkorú nemesnyár állományunk, mely már túl soká állott a megengedettnél sűrűbb hálózatban és a faegyedek koronái már nQgyrészt elvesztették regenerálódó képességüket. A legegyszer űbb és legcélszer űbb kétségtelenül az a radikális megoldás lenne, ha ezeket az állományokat soronkívül kitermelnénk és a területet korszer ű módon újratelepítenénk. Számunkra azonban sajnos ez a megoldás nem, vagy csak mérsékelt ütemben jelent járható utat, mert a mi erd ő állományunkhoz viszonyítva ilyen jelent ő s területnek rövid idő alatt való kikapcsolása a további termelésb ől, illetve a véghasználati hozam-területb ől, túlzott megrázkodtatást jelentene a további évek faellátásában. Igen behatóan kell tehát azzal a kérdéssel foglalkoznunk, hogy ezeket az állományokat mely esetben kell további fenntartásra nem érdemes, rontott állományoknak min ősítenünk és hogy a további fenntartásra érdemes állományokat milyen korban, milyen mértékben és módon a legcélszer űbb ápolnunk ahhoz. hogy jelenlegi állapotukhoz mérten még a maximális mennyiség ű és minőségű ipari faanyagot szolgáltathassák. Az eddig végzett állományápolási kísérletek eredményei azt bizonyítják, hogy ha nem is tudjuk már ezeket az állományokat hiánytalan termelékenység űekké alakítani, szakszer ű és a nyárak természetének megfelel ő gyérítésekkel sokat javíthatunk rajtuk és sok értékes anyagot biztosíthatunk az ipar számára. A koronák regenerálódási képessége ugyanis még 15 éves s űrű állás után sem sz űnik meg teljesen és már magában véve az a tény, hogy a régi elégtelen méret ű korona felülete a régi állapothoz viszonyítva több fényt kap, intenzívebb asszimilálást és így jelent ő sebb faanyag termesztést tesz lehet ővé. A gyors ütem ű faanyagtermesztés céljaira alkalmas területek nagyobb részt mez őgazdasági m ű velés alatt állanak. Az erdészeti kezelésben lév ő ilyen
26
A szil, tölgy és k őrissarjak. közé mellékállományként telepített koránfakadó nyár 12 éves korban (Danaártéri ÁEG)
Az el őz ő képen látható állomány koronáinak elhelyezkedése
IX
A 3 éves kocsányostölgy makkvetés közé 3,5X7 m-es hálózatban előhasználati mellékállományként telepített nemesnyárak második éves korukban (Budapesti ÁEg.)
Mesterséges keresztezésb ől származó P. alba X grandidentáta hybridek 2 éves tövén nőtt 1 éves vessz ők
X
területek korántsem elégségesek ahhoz, hogy fahiányunkat úgy elégíthetnénk ki, hogy az arra alkalmas területeket mind gyorsan növ ő fafajokkal erd ősítenénk be. Az erd ő nkívüli fásítások felkarolásán felül meg kell oldanunk a rendelkezésünkre álló erd ő területek termelékenységének jelent ős emelését is. Az erre alkalmas több módszer közül az el őző ekben már említett állományápoláson felül még az el ő használati mellékállományok telepítésének kérdését kívánom itt megemlíteni, mint olyan eljárást, mely kiválóan alkalmas arra, hogy fő leg a nyárak alkalmazásával jelent ő sen megjavítsuk azoknak a területeknek fahozamát is, melyeken a f őfajt lassabban növ ő fafajok képezik. Számos példánk van már arra, hogy még a fényigényes tölgy és k őris állományok fejl ődése sem szenved hátrányt azáltal, hogy bizonyos ideig (10--15 évig 8X8 10x10 m-es tág hálózatban) enyhe árnyékot adó, keskeny koronájú nyárak állanak a területen. A keskeny koronájú fajtákat azért is célszer ű előnyben részesíteni, mert az árnyékhatás csökkenésén kivül, ledöntéskor is kisebb kárt okoznak, mint a terebélyes koronájúak. Az el őhasználati mellékállományok telepítésével lényegesen kiterjeszthetjük a nyárak tenyészterületét anélkül, hogy a lassan növ ő fajok elől területet vonnánk el, mert a szakaszos fejl ődés korai stádiumában a fák sokkal alkalmazkodóképesebbek, mint kés őbbi korban, tehát ilyen állományokat nyugodtan telepíthetünk még olyan term őhelyekre is, melyeket egyébként már nem ítélnénk rendes vágásérettségi korú nyárállományok számára megfelel őnek. A széls őségesen rossz term őhelyekt ől ( pl.kopárok) eltekintve úgyszólván mindenütt dolgozhatunk ezzel a módszerrel; a kötött ártéri talaj októl kezdve a homokon át, egészen a hegyvidéki bükkösökig, mert a szóbajöhet ő termőhelyek mindegyike számára megtalálhatjuk a megfelel ő nyár fajt, vagy fajtát, a jobb helyeken feketenyár hibridek között, a homokon a I .euce sectióban, a domb és hegyvidéken pedig a rezg őnyár-rokonságban válogathatunk, s őt ott talán a balzsamos nyárakkal szerzett rossz tapasztalatokat is korrigálhatjuk. Igen sokrét ű erdőművelési problémát vet fel a nyáraknak, talajvédelmi állomány-, illetve segédállományként való telepítése is. Ilyen állományokat főleg a homok-vidékeken létesítünk, ott, ahol az erdei- és feketefeny ő között más fafaj már alig jöhet számításba elegyfaként; erre a célra tehát f őleg a fehér- és amennyiben erd ősítési anyag van bel őle, a szürkenyárat ültetjük. Ezek mint a homokon is őshonos fajok, a gyengébb term őhelyeken is jobban megállják helyüket, mint a nemes hibridek. petésüknek kett ős feladata van, egyrészt a feny őtűk közé kevered ő lombjuk biztosítja a szelídhumusz képz ődését, másrészt gyorsabb növekedésükkel a talajt hamarabb beárnyalják, mint a lassú növésű fenyő k és azok csemetéit is védik a homokverés és a talaj túlzott felmelegedése ellen. Különös gondot kell arra fordítani, hogy a véd őállon lányt időben megritkítsuk, nehogy annak záródása a feny ők fejlő dését gátolja. Igaz, hogy ezeknek a véd ő állományoknak első dleges célja a talaj és a leend ő fenyőállományok védelme, mégsem mindegy az, hogy akár el őhasználati kitermelésben is, milyen faanyagot szolgáltatnak. Tehát e téren is van az erdészeti növénynemesítésnek feladata. A fehérnyárat hazánkban már igen régóta szaporítják magvetés útján. Dr. Kiss Ferenc már 1894-ben leírta ezt az eljárást. Lényegileg ma is ezt az eljárást követjük, de a gyakorlat a tömeges csemetetermelés feladatát is megoldotta. El ő ttünk áll azonban még annak megoldása, hogy az ilyen véd ő , vagy mellékállományokat is a mainál lényegesen jobb min őségű kkel cseréljük föl. Ennek érdekében a még feltalálható jó min őségű állományokat és facsoportokat, s ő t néha az egyes kiváló fákat is törzskönyveztük és védelem alá helyez.
^ ^.
tük, hogy ezek magterméséb ől nevelt csemetéb ől ültethessünk a régieknél jobb állományokat. Sajnos ez egymagában még nem elegend ő , mert az eddig ismert magszedő és famászó szerszámok egyike sem alkalmas arra, hogy a nagy fák koronájának küls ő felületér ől a kellő mennyiségű elitmagot be tudjuk gy űjteni, Egyelőre tehát azt kell tennünk, hogy magtermel ő állományokból üzemeket létesítünk, melyeknek keretében ledöntjük az e célra kijelölt fákat; természetesen a keresztezéses nemesítésre kijelölt elitfák állva hagyása mellett. Nyilvánvaló, hogy az ilymódon ledöntött magterm ő fák pótlására, kell ő számú csemetét kell elültetnünk, hogy a jó min őségű magtermelés folyamatos legyen. Erre a célra a legkiválóbb elitfákról vett vegetatív szaporító anyagból kell a csemetét nevelnünk, miután utódbírálattal meggy őződtünk arról, hogy elitfánk átörökít őképessége megfelel ő. A magterm ő állományok ilyen módon, folytono s f elújításal való fenntartása járható útnak látszik, mert a nyárak már 6-8 éve korukban magterm ő képesek és egy-egy kifejlett fáról szedett magból sokszázezer csemetét nevelhetünk fel, ha az elitmagot megfelel ő gondossággal kezeljük és nem pazaroljuk a vetéshez sem indokolatlanul. Súlyos gondot okoz az erd őművelésnek az újabban hazánkban is nagymértékben jelentkez ő nyárfarák pusztításának elhárítása. Néhány évvel ezel őtt még abban a boldog tudatban éltünk, hogy ennek ökológiai el őfeltétele a nyugateurópai maritim klíma, s hogy a mi nyáraink ett ől a betegségt ől mentesek. Valóban az eltelt évszázadban minden baj nélkül nevelték el ődeink, egészen az utóbbi évekig mi is az őshonos- és nemesnyárakat. Csak most, mióta a rák terjedni kezd és mi gyakorlati erd őművelők is megismerkedhettünk annak szimptómáival, jöttünk rá, hogy ez a betegség már sok évtizeddel ezel őtt is megvolt az őshonos és nemesnyárainkon egyaránt, csak elterjedése korlátozódott a nyáraknak meg nem felel ő termőhelyekre és az elnyomott egyedekre. Csak most tudtuk meg, hogy a s űrűn ültetett állományok elnyomott egyedei, vagy a dunai hullámtér futóhomokgöröndjeire ültetett fehérnyár csemetéket a nyárfarák pusztította el; mi pedig megelégedtünk annak megállapításával, hogy a meg nem felel ő termőhelyekre ültetett, vagy a természetüknek meg nem felel ő ápolásban részesített nyárak elpusztultak. A baj komolyabb formában, mintegy 6-7 évvel ezel őtt kezdett jelentkezni az óriásnyáron és igen súlyos formában és mértékben néhány évvel ezelőtt már úgyszólván az összes külföldi és mérsékelten az őshonos fajokon és fajtákon is. 2i gyakorlati erd őgazdák igen sötétnek látták a helyzetet, olyan javaslatok is születtek már, hogy a külföldi származású nemesnyárak tenyésztésével teljesen fel kell hagyni. Ez természetesen elhamarkodott dolog lenne, mert előbb meg kell állapítanunk, hogy milyen viszonyok között áll be a pusztulás, mik a védekezési lehet őségek és a baj elhárítása érdekében mindent meg kell előbb tennünk, miel őtt lemondanánk olyan népgazdasági szempontból szinte felmérhetetlen el őnyökről, mint aminőt a nemesnyárak termesztése jelent. Amint látni fogjuk még sok lehet ő ségünk van a baj elhárításának megkísérlésére. A nyárfarák ilyen mérv ű elterjedését több ok együtthatásának kell tulajdonitanunk. Bizonyára nem véletlen az, hogy már egyik csemetekertünkben is igen súlyos mértékben az utóbbi két évben jelentkezett a rák. Ha megvizsgáljuk az utóbbi évek éghajlati jellemz őit, meg kell állapítanunk, hogy Baja környékén — ahol a fert őzés a legsúlyosabb — az éghajlat az utóbbi években erősen eltért a sok évi átlagtól; mégpedig a baktériumok szaporodásának ked.
28
.
vező irányában. Amint már a bevezetésben rámutattam, pl. az 1955. évi tenyészidőben a napfénytartam 9, az átlagos h őmérséklet pedig 6,5°/ 0 -kal volt kevesebb, mint a 30 évi átlag; ezzel szemben 20°/ 0-kal több eső esett és az utóbbi években a leveg ő páratartalma is magasabb volt, a szokásos mértéknél. A betegségek elterjedésének másik okát a nyárak megkívánta telepítési, ápolási és kezelési módok elhanyagolásában kell keresnünk. A rák a múltban érzékelhet ő kárt csak a nyárak számára meg nem felel ő term őhelyre ültetett, vagy túl s űrűn tartott állományokban tett. Bizonyára lerontotta az erd ősítési anyag ellenállóképességét az is, hogy a múltban a dugványgyökereztetés és az anyatelepek létesítése is túl s űrű hálózatban történt és a csemeték, illetve a dugványok a napfényt nélkülözve n őttek fel. Ez a kérdés szorosan összefügg a kiültethet ő csemete minőségi kívánalmainak meghatározásával. Ma már persze gyakori eset az, hogy a legjobb term őhelyen vagy szabadon álló fákon is jelentkezik a rák; de ezt csak az aránylag fiatalabb egyedeken lehet észlelni, amióta a tenyészanyagunk ellenállóképessége leromlott és mióta a baktérium er ősebb fert őzőképessége kifejl ődött. De nagy általánosságban a számottev ő pusztítás még ma is a meg nem felel ő termőhelyeken álló és elhanyagolt állományokban tapasztalható, vagy az olyan új telepítésekben, melyeket már fert őzött anyaggal létesítettek. A vázolt feltevést számos példa igazolja. A kongresszus igen tisztelt résztvev ői látták a Tolnaszigeten a P. serotina hálózati kísérleti telepítést; a 2x2 m-es hálózatú parcellának úgyszólván minden egyede rákos, ezzel szemben a ritka hálózatú parcellákban inkább csak pótlásként beültetett egyedekben lehet a károsítót megtalálni. A domaribai kísérleti területen a s űrűn tartott P. robusta állomány 6 évvel ezel őtt, 7 éves korában már 100°/ 0 -ban fertőzött volt rákkal, ma," 13 éves korában az id őközben végzett gyérítések ellenére is ráksebes minden türzs a tövét ől a csúcsig; ellenben teljesen egészséges annak a 6 éves ugyancsak P. robusta állománynak minden egyede, melyet az el őbb említett pusztuló állomány közelébe telepítettünk, ugyancsak s űrű , 1,5x1 m-es hálózatban, de a ritkításokat és gyérítéseket úgy végeztük, hogy a koronák sohasem érintkeztek; ma 7 éves korban a hálózat 4x4 m es, de sürgősen ismét gyéríteni kell. Számtalan hasonló példát lehetne még felsorolni, melyek mind azt bizonyítják, hogy a helyes telepítési hálózat, vagy az id őben végzett állományápolás egyik hathatós megel őzési eszköze a fert őzésnek. Ha elfogadjuk alapelvként azt, hogy a fert őzés létrejöttéhez a növény megfelel ő kondíciója is szükséges, akkor — amint már említettem — az eddigieknél behatóbban kell foglalkoznunk az ültetési anyag min őségének a kérdésével. Els ő osztályú, kiültethet ő nyárcsemetének csak azt fogadhatjuk el, melyet növekedésében a szomszédai nem korlátoztak, mert a növekedésbeli korlátozással együttjár az ellenállóképesség korlátozása is. Nem azt kell tehát kutatnunk, hogy a területegységen hány, önkényesen els ő osztályú méretű nek kijelentett csemetét lehet felnevelni, hanem azt, hogy a területegységen maximálisan hány _olyan csemetét nevelhetünk fel, melyek egymást nem korlátozták a növekedésben. Az ilyen csemeték méreteit lehet csak elfogadni I. osztályú csemeteméretnek. Ezek a méretek természetesen a term őhelytől is függnek, amib ől az is következik, hogy a term őhelyek szerint változik a kiültethet őnek elfogadható csemeték mérete is. Természetesen az ilyen csemete termelési költsége valamivel magasabb, mint a selejtté, de takarékoskodni csak ott szabad, ahol az ésszer ű. A csemeteanyag szigorú min ősítésének a betegségekkel szembeni ellenállóképesség növelésén túl igen jelent ős szerepe lehet a fatömegtermesztés idejének megrövi-
29
•
dítésében és az elültetend ő csemeteszám meghatározásában, valamint megmaradási Ojo növelésében is. Számos megfigyelés bizonyítja, hogy a jó öröklöttségű , erős csemete rövidebb id ő alatt fejl ődik azonos vastagságú fává, mint a gyenge. Arról is bárki meggy őződhet, hogy a jelenleg kiültetésre alkalmasnak min ősített csemetének jelent ős 0/0-a az első megmaradás után is annyira lemarad, hogy az els ő záródásban már nem vesz részt; az ilyen csemete elültet6e tehát felesleges kiadás, mert a záródás azonos id őben azok nélkül is bekövetkezik. Mindennek számszer ű kiértékelés érdekében a jöv őben szélesebb alapokra kell fektetnük azokat a megkezdett kísérleteket, melyek a juvenilis állapot és .a kés őbbi fejlődés közötti összefüggés felderítésére irányul. Biztosra vehet ő, hogy a hideg, nedves klímaperiódus elmúltával és a nyárakra vonatkozó erd őművelési szabályok szigorú betartásával enyhülni fog a rákfert őzési veszély. Az persze más kérdés, hogy az eddig termesztett klónokban találunk-e majd még továbbszaporításra alkalmas anyagot. Ha nem, úgy sürgősen át kell térnünk a nálunk még nem tenyésztett, de külföldön rezisztensnek ismert fajták termesztésére. Ezek közül a P. regenerata, gelrica. Sacrau és euramericana I., egyes klónjai már kipróbálás és megfigyelés alatt vannak nálunk is és üzemi méretben való tenyésztésüknek nincsen akadálya. .Ezeken kívül még jó néhány rezisztensnek ismert klónról számolt be a szakirodalom, melyek ugyancsak beszerezhet ők, mint pl. az ún. „Harfer és Sprae Pappel", mely utóbbinak kiválóságáról dr. Joachim szóbelileg is informált bennünket. Nagy segítségünkre szolgálhat a rák-károsítások pótlásában a hazai szelektált szürkenyár klónok üzemi szaporításba vétele is. Ezek fájának minősége ipari szempontból a rezg őnyáréval vetekszik, tehát a nemes feketenyár hibrideknél is értékesebb. Ez a min őségi értéktöbblet bizonyára kiegyenlíti, vagy megközelíti a fatömegprodukciókban esetleg mutatkozó elmaradást. Jogosan remélhetjük azt, is, hogy a saját hazai keresztezéses nemesítésünkb ől származó klónok között is fog akadni néhány olyan mely a rákrezisztencia mellett az egyéb követelményeknek is meg fog felelni. Ezeknek a szürkenyáraknak üzemi módon való vegetatív szaporítása bújtással, vagy feltöltögetéssel ma már megoldott kérdés. Ma a legéget őbb nyárkérdésnek a rákkárosítás leküzdését kell tekintenünk, tehát a nemesítési munkát is els ősorban a rezisztens fajták kinemesítésére kell összpontosítanunk. A növénykórtan kutatói is serényen dolgoznak e csapás leküzdésének érdekében, s biztosra veszem, hogy ha e veszedelmes betegség további károsítása elleni munkában összefognak az erd őművelők, a nemesít ők, a fitopatológusok és az ökológusok, akkor nem kell attól tartanunk, hogy a nyárak a jövőben nem fogják erd őgazdaságunkban betölteni azt a szerepet, melyet betölteni hivatottak.
30
