Felső Csallóköz vízrajza Csallóköz tengerszínt feletti magassága a szomszédos területekhez viszonyítva alacsonyabb, ezért a környező folyók ideigyekezve – folyva vezetik le vizüket. Ilyenek: Dudváh, Váh, Nyitra, Rába. A Duna túlsúlyban határfolyó, Csallóközt határolja délről. A felső szakasza a forrásvidéktől Schwarzwald hegységtől Német Szövetségi Köztársaságban a Dévényi (Devín) kapuig tart, itt kezdődik a középső szakasz – tehát Csallóköz területe is a középső szakasznál húzódik. A Duna legrégibb elnevezése a Római Birodalom korából származik – a rómaiak Isternek, ugyanakkor a germánok Donau-nak nevezték. Innen ered a későbbi latin Danubius, a szláv Dunaj és a magyar Duna elnevezés. A régi iratok a Dunát a 13. században Korous (koros, öreg) Dunának nevezik, megkülönböztetésül a Duna északi kisebb mellékágától, a mai Kis Dunától, amelyet a 12. században Chyllonnak, később Challon-nak neveznek. Ebből alakult ki a 13. században a Cholloukuz, a mai Csallóköz ennek késői változata. A régi magyar nyelven „kuz“ közt jelent, vagyis Korous Duna és Challon köze – közti vidék. Ezt több régi feljegyzés is bizonyítja, például 1244-ben IV. Béla magyar király nemesi címet adományozott több várjobbágyparasztnak, akik Cholloukuzból származtak. A Felső Csallóköz-i Dunaszakasz vízállási viszonyai a többéves átlagok alapján: A januári 297 cm-ről a havi átlag érték fokozatosan emelkedik, júniusban a legmagasabb 468 cm, aztán decemberig újból csökken 287 cm-ig. Áradás alkalmával a csallóközi talajvizek szintje is emelkedik. Apadáskor a Duna vízszintje alacsonyabb lesz, mint a talajvizeké, ezért a talajvizek fokozatosan visszaszivárognak a folyómederbe, csökken a talajvizek szintje. A Duna vízbősége felsőcsallóközi szakaszon 2000 m3 kerekítve (pontosan 2047 m3). A vízbőség alatt értjük a folyó medrének keresztmetszetén az 1 mp (sec) alatt átfolyó vízmennyiséget m3-ben kifejezve. Felső Csallóköz teljes egészében a Duna vízgyűjtő területéhez tartozik. Ebből következik a lefolyási tényező – a vízgyűjtő területre lehullott évi csapadéknak hány %-a kerül a folyóba. Felső Csallóközben a lefolyási tényező többéves átlaga 47%. Tehát a lehullott évi csapadékmennyiségnek még a fele sem kerül a Dunába. A többi elpárolog, leszivárog a talajba, a növényzet szívja fel.
A folyó vízjárására még befolyással van a folyó esése – az esésviszonyok. Bratislavától – Pozsonytól Palkovicsovoig – Szapig, a felső csallóközi szakaszon 30-35 cm/km, tehát átlag 30-35 cm kilométerenként. Az eséscsökkenés a szállított hordalékok – kavics, homok – egy részének lerakásával jár a mederben. Az Alpokból szállított hordalékok lerakására a Dunában a Dévényi kapu alatt, tehát tőle keletre, a csallóközi szakaszon kerül sor. A Duna közepes vízállásnál nem lép ki medréből. Az alacsonyabban fekvő területeket a hullámtérben már közepes vízállásnál is elönti a víz. Az ilyen áradáskor a Duna kilép medréből részben vagy egészben elönti az úgynevezett hullámterét a szigeteken, aztán medrétől a védőgátakig. Az ilyen maximális közepes vízállásos vízszintemelkedés évente 4-6 esetben van. Legtöbb áradásos nap júniusban, júliusban van. Ilyenkor a szintemelkedést az Alpokban és Kárpátokban fellépő gyors hóolvadás okozza, ezért zöldárnak is nevezik, mert ilyenkor már az alföldeken, hegyekben minden kizöldült. A legalacsonyabb vízszint ősszel és télen van. Magasabb áradások idején a védőgátak mentén emelkednek a talajvizek, ezek eláztatják a talajt. A Duna jégviszonyait tekintve a mozgó vízből kell kiindulni, amely mindig a partoknál kezd fagyni, ahol folyása lassúbb 0° alatti hőmérsékleten. Ha a hőmérséklet nincs tartósan mélyen 0° alatt, akkor a partmenti jég a középső folyás hatására letöredezik, zajló jég keletkezik. Ha ez a helyzet tovább tart, az úszó jégtáblák összetorlódnak, a Dunát elborítják teljes szélességében. Ilyen esetben a jégtakaró a víz folyásával szemben naponta 20-40 km-t is növekedhet. Ha ez a folyamat megtörtént, a Duna befagyásáról beszélünk. A jégtorlaszok gyors felmelegedés idején keletkeznek, főleg a téli évszak végén. Az általános olvadással kapcsolatban a megáradt víz a jégtakarót felszakítja, összetöri, az így keletkezett jégtáblák összetorlódnak, torlasz keletkezik, elállja a folyóvíz útját. A torlasz gát szerepét tölti be, mögötte a folyóvizet felduzzasztja, a víz szintje ezen a helyen gyorsan emelkedik, elárasztja a töltések (védőgátak) közötti területet – és ha ez a helyzet tovább tart, átfolyhat a töltések felett, átszakíthatja a töltéseket. Így alakul ki a jeges árvíz. A csallóközi Duna-szakasz nagyobb árvizeinek időbeli sorrendben való felsorolása: A legrégibb árvizi adat 1012 évből, a továbbiak 1126, 1193, 1211, 1212, 1267, 1278 jeges árvíz, 1272, 1275, 1280, 1316, 1402, 1465, 1480, 1501, 1516, 1595, 1622, 1640, 1661, 1668, 1709, 1716, 1721 jeges árvíz, 1730, 1732, 1733, 1740, 1744, 1748, 1755 jeges árvíz, 1768, 1770, 1771, 1775, 1780, 1786, 1787, 1788, 1789, 1795, 1799 jeges árvíz, 1809, 1811, 1824, 1827, 1828, 1829, 1830, 1838 jeges árvíz, 1841, 1848, 1849, 1850 jeges árvíz, 1880
jeges árvíz, 1892/93 jeges árvíz, 1897, 1899, 1900, 1908/09 jeges árvíz, 1914, 1920, 1923, 1926, 1937, 1940, 1941, 1944, 1945, 1947 jeges árvíz, 1948, 1954, 1965. Felső Csallóközt, főleg Somorja és környékét a következő évek árvizei pusztították: 1568, 1569, 1673, 1682, 1688, 1700, 1712, 1720, 1727, 1732, 1737, 1744, 1748. A feljegyzések szerint az 1760-as árvíz volt a legnagyobb méretű. Kisebb területek kivételével egész Felső Csallóközt elöntötte. A 19. században is voltak még nagy árvizek 1803-ban, 1809-ben, 1830-ban, 1846-ban, 1848-ban, 1849-ben, 1862-ben, 1876-ban, 1879ben. Ezután 1893-ban volt árvízveszély, azonban a megerősített gátak nem szakadtak át. A legtöbb árvizet a jégtorlaszok okozták. A 19. században Pozsony – Sül (Šulany) közötti szakaszon 52 év folyamán volt jég, évenként átlag 35 napig tartott, legtovább az 1829/30 telén 99 napig, tehát legtovább. Az eljegesedés kezdetei a 19. században Felső Csallóközben: 30-szor január hónapban, 13-szor decemberben, 8-szor februárban, 1-szer novemberben. A jég megindult – a jégzajlás megkezdődött: 29-szer február hónapban, 13-szor márciusban, 8-szor
januárban,
2-szer decemberben. A 19. században Somorja határában 12 gátszakadással együttjáró árvíz volt, átlagosan minden 8. évben. A múlt századi megfigyelések szerint a jégzajlás általában februárban kezdődik, ritkábban márciusban. Ez azonban a legveszélyesebb, mivel a Duna szintjének gyors emelkedéséhez
hozzájárul
a kezdődő
tavaszi
hóolvadás
a hegyekben.
Jégtorlaszok
keletkezhetnek, amelyek mögött emelkedő víz gátszakítással fenyeget. Természetesen a hosszantartó tavaszi esőzések ezt a veszélyt még fokozhatják. A 20. század első felében Felső Csallóközben nem pusztítottak árvizek. Árvízveszély többször volt. 1947. márciusban több jégtorlasz alakult ki a felsőcsallóközi dunaszakaszon. A légierő szétbombázta a jégtorlódásokat Gútornál (Hamuliakovo) és Vajkánál. 1954-ben a hosszantartó tavaszi esőzések párosulva az Alpokban kialakult hóolvadással július elején 9 méterre emelték a Duna szintjét. A tetőzés a csallóközi szakaszon 984 cm volt. Gátszakadás fenyegetett Gútor (Hamuliakovo) és Vajka között. A veszélyt sikerült elhárítani.
Hasonló, de még veszélyesebb helyzet alakult ki 1965-ben. Az állandó esőzések miatt a Duna vízállása tavasszal – párosulva a hóolvadással a hegyekben – állandóan emelkedett, s már májusban elérte a védőgátakat. 1965. június 17-én gátszakadás következett be Kulcsodnál (Klúčovec) Alsó Csallóközben, s ezzel a közvetlen veszély Felső Csallóközben megszűnt. Az árvízveszély 1965. július 8-án szűnt itt meg. 1980-ig több vízszintemelkedés volt a felsőcsallóközi szakaszon, de árvízveszélyes helyzetre nem került sor. Felszín alatti vizek – talajvizek Felső Csallóközben Az itteni talajvizek földrajzi viszonyait a lehullott csapadék és a Duna határozzák meg. Ez gyakorlatban leszivárgó talajvizet a csapadék után, Duna vizének átszivárgását, kisebb mértékben a szomszédos területekről érkező talajvizeket jelenti. A Duna vízszintje még alacsonyabb vízállás esetén is magasabban van a környező talajvizek szintjénél. Magas vízállás esetén gyorsan emelkedik a talajvizek szintje a Dunától még 10 km-re is. Hosszantartó magas vízállás, árvíz esetén a talajvizek elérik a földfelszínt, kitöltik a mélyebben fekvő helyeket, régi ágvizek kiszáradt medreit. Ezt a jelenséget fakadó víznek nevezzük. Az átszivárgás intenzitása közepes vízállásnál: Gútor (Hamuliakovo) – Vajka közötti szakaszon mp. (sec.)-ként 540 liter minden folyamkilométeren. Ha csökken a vízállás, a felduzzasztott talajvizek lassan visszaszivárognak a mederbe, amíg ki nem egyenlítődik a talajvizek szintje a Duna vízállásával. Felső Csallóköz talajfajtái laza szerkezetűek, ezért a leszivárgás gyorsan történik. Azonban ezt csökkenti a nagyméretű párolgás, ezt növelik a gyakori szárító szelek. Ezért az egész évi csapadékból átlag 75 mm jut el a talajvizek szintjéig. A szomszédos Kis Kárpátok felől beáramló talajvizek hatása Felső Csallóköz északi részén érezhető. Ennek nagyobb részét a Kis Duna vezeti le. Magas talajvízállás Felső Csallóközben: 6-7 m-re a felszín alatt, alacsony talajvízállás: 8-9 m-re a felszín alatt. A talajvizek horizontális mozgásának – a horizontális szivárgásnak sebessége 1-2 m óránként nálunk. Nagyobb a Duna magas vízállása esetén, kisebb alacsony vízálláskor. Az időszakot tekintve nagyobb sebességű az áramlás a tavaszi, koranyári áradások alkalmával, alacsonyabb sebességű késő ősszel és télen, alacsony vízálláskor. A felső csallóközi talajvizek hőmérséklete 9-11°C között ingadozik, ami megfelel az itteni vidék átlagos évi középhőmérsékletének. Nyáron a talajvizek hőmérséklete átlag 5°C-al alacsonyabb a Duna vizének átlagos hőmérsékleténél. Így a talajvizek nyáron hűtik, télen melegítik a talajokat alulról felfelé. A talajvizek minősége az ivóvíz szempontjából eltérő. Somorján és környékén kémiai alapon túlsúlyban bikarbonát jellegű talajvizek vannak, kevés jóddal keverve. Általában
előfordulnak 10 m mélységig a psychrofil és mesofil baktériumok. Ezért általában a vert kutak vize nem felel meg ivóvíznek. A vízrajzi viszonyok nagyon kedvezően befolyásolják a szúnyogok elterjedését nyári időszakban – a nagy árterület, holtágvizek, fenékvizek – ehhez még jobban hozzájárulnak a gyakori déli szelek nyáron, amelyek hozzák magukkal a déli területek szúnyogfajtáit a Balkán félsziget felől. Nyári hónapokban 1 km2-nyi erdős területen átlag 50 ezer szúnyog fordul elő. A szúnyogok számát többszöri permetezésekkel csökkentik. Felső Csallóköz régi vízrajza Régi Csallóköz igen sok kisebb-nagyobb szigetből állt, ágvizek, mocsarak, nádasok határolták. A szigetek egy része az áradások alkalmával eltűnt, újabb szigetek keletkeztek, a régiek alakja megváltozott. Közöttük levő folyóvizek egyrészt kiszélesedtek, másrészt eliszaposodtak, vagy kiszáradtak. Az áradások alkalmával a Duna hordalékanyagának nagy területen végbemenő lerakódása folytán a sziget tengerszínt feletti magassága évről-évre mérsékelten emelkedett. Csallóköz egységes, a maihoz hasonló területe a 17. századtól kezd kialakulni. A nagy Duna mellett külön vontató utakat építettek ki, a hajókat kötélen lovakkal vontatták az ár ellen. A víziút mentén révek, révházak, csárdák épültek. Somorja közelében legismertebb volt a főrévi – most Prievoz – révház és csárda. Itt a vontatásban elfáradt lovakat is cserélték. Nemcsak a főágon, hanem nagyobb mellékágakon is hajóztak – kisebb hajókkal. Somorja és környékére a következő ágvizek voltak jellemzők: Püspöki (Biskupice Podunajské) mellett Farkastoroknál (Vlčie hrdlo) kiinduló ágvíz Szemetnél (Kalinkovo) tért vissza a Dunába. Ebből Szemetnél egy újabb ág vált ki, Somorja felé haladt, Somorjánál szétágazott: északra Nagypaka felé, délre aztán keletre Tejfalu (Mliečno) felé, Királyfia (Královianky) mellett elkanyarodott Sámot felé, onnan pedig Bacsfának (Báč), ahol egy nagy tavat alakított ki, az úgynevezett Tóközt. Ebből az ágvízből Királyfiánál (Královianky) kiszakadt egy újabb ág, amely Bacsfának (Báč) haladt, itt belefolyt a Csölösztői ágba. Ez az ágvíz Csölösztőnél (Čilistov) szakadt ki a Dunából, és Dunaszerdahely felé haladt. Az egyes ágaknak különböző neveik voltak, mint például Hévíz, Bács, Kövecses. Somorján és környékén ezek voltak a fő ágak, ezenkívül létezett még nagyon sok mellékág, amelyek nem voltak ilyen hosszúak. Somorja-Tejfalu-Királyfia-Bacsfa ágvizen hajóztak. Feljegyzések szerint Luxemburgi Zsigmond magyar Király (uralkodott 1387-1437) többször hajózott Somorjáról ezen az ágvízen kíséretével. Gyakran megpihent Királyfián az ottani szerzetes kolostorban. Bacsfa községnél haladt a Bácsi ágvíz, amely olyan széles volt és hajózható, hogy Bács folyónak is nevezték.
Az ilyen gazdag vízrendszer volt az alapja az itteni nagy halbőségnek. A halászat fénykora a 17. századig tartott, amikor a szabályozásokkal az ágvizek kezdtek megszűnni. A felszíni vizekkel függött össze a vízimalomipar is. A feljegyzések szerint a 13. századtól a 19. századig tartott a fénykora, akkor háttérbe szorították a gőzmalmok. Néhány vízimalom még a 20. század elején is működött. Somorjánál Csölösztő (Čilistov) községnél halad a vízimalomról elnevezett malmosi ág, még most is így hívják (1980-ban). Az utolsó vízimalomtulajdonos Benda Kálmán az 1930-as években még őrölte itt a lisztet. A fából készült vízimalom az 1940-es években széthullott, de a parton épült molnárház csak később az 1940-es évek végén (1947-ben) pusztult el, amikor villámcsapás felgyújtotta. A felszíni vizekkel függött össze, régen megszűnt, ma már csak a történelembe tartozó mesterség, az aranymosás is. A múltban minden homokos feltöltött part aranymosó hely volt. A somorjai dunaszakaszon is több helyen előfordult. Az aranymosás állandóan csökkenő mértékben a századfordulóig, az 1900-as évekig tartott. Akkor a Duna szabályozásával, medrének kotrásával folyása meggyorsult, az aranyszemek már csak kis mértékben rakódtak le. Ezért a századfordulón az aranymosás nem kifizetődő mesterség lett. Teljesen megszűnt és bevonult a történelembe.
