FREI TAMÁS A BANKÁR
ULPIUS-HÁZ KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 2011
1
A szerzőtől az Ulpius-ház Könyvkiadónál megjelent: A Megmentő
© Frei Tamás, 2011 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2011
ISBN 978 963 254 413 7
2
Méltatások A Megmentőről
„Frei Tamás klasszikus bestsellert írt. ahogy az a nagy könyvben meg van írva. A részben valós, részben fiktív tényeket és személyeket Frei úgy gyúrja össze, hogy az európai olajpolitikában kevésbé jártas olvasó abszolút valószerűnek gondolhatja a regény konspirációit.” Varga Betti, [origo] Kötve-fűzve
„A Megmentőt Robert Ludlum vagy John le Carré műveihez lehetne hasonlítani.” Hegedűs Robin – Bookline Journal
„A Bourne-rejtély magyar kontextusban: a bérgyilkos szeret és bosszul, az oroszok trükköznek a gázvezetékekkel… A történetmesélés és összeesküvés-gyártás mellett Freinek ki nem mondott célja, hogy megmutassa, milyen összefüggésrendszerben élünk itt Magyarországon, milyen szövevényes érdekhálót feszítettek fölénk.” Valuska László – Index.hu
„Három nap alatt eladási rekordot döntött A Megmentő Somogyi Nóra – Blikk
3
„Minden társadalom ugyanolyan. A tetején 5 százaléknyi okos, agyafúrt ember, az alján 5 százaléknyi sötét csőcselék. E kettő között pedig 90 százaléknyi mocsár, az átlagemberek tömege, akik oda mennek, ahová mondjuk nekik.” (egy ismert magyar bankár bölcsessége)
4
A regény szereplőit a képzelet szülte. Bármilyen hasonlóság létező személyekkel csakis a véletlen műve lehet. Különösen vonatkozik ez Simonyi János, Farkas Vilmos és a magyar miniszterelnök karakterére. A „díszletek” viszont többnyire valóságosak. A figurák – néhány indokolt kivételtől eltekintve – létező helyszíneken, utcákon. épületekben, valós szervezetek, vállalatok és bankok útvesztőiben mozognak. A regényben szóba kerülő és dátummal jelölt események többségükben megtörténtek, mint ahogy fő vonalaikban, még ha idő- és aránybeli elcsúszások lehetségesek is, megfelelnek a valóságnak azok az adatok és összefüggések, amelyek a szereplők világát ebben a történetben körbefonják. Tényeken alapulnak, mégis kitaláltak és felgyorsítottak az események lezajlására vonatkozó időbeli következtetések. A múltra utaló események mind megtörténtek, szereplőik köztünk élnek ma is. Az összefüggések viszont csak a szerző fantáziájában állnak így össze. Beutazva a regényben érintett helyszíneket, találkozva és beszélgetve a képzeletbeli történet fiktív szereplőihez hasonló igazi személyekkel, ő ilyen világot álmodott. De hogy miként lehet ez a valóságban? Ezt valószínűleg már sohasem tudhatjuk meg…
5
Budapest – Magyarország
A Falcon 900-as magángép lépcsőjét egyelőre nem engedték le. A fagyos, nyálkás hideg és a szitáló eső így nem tudott a fűtött utastérbe hatolni. Február volt. Budapest ismét a téli szürke, latyakos arcát mutatta. Bár előző éjszaka a hőmérséklet mínusz öt fok alá süllyedt, a levegő mostanra kicsit felmelegedett. Szerencsére, mert az eső így nem tudott ráfagyni a nyolcszemélyes gép szárnyaira. A Ferihegyi reptér kiszolgáló személyzete ennek ellenére olvasztó folyadékkal permetezte a luxusrepülő törzsét, aztán a szárnyakat is, mert nem mertek kockáztatni. A gép tulajdonosa mégiscsak maga Simonyi úr, az ország egyik leggazdagabb embere. Hivatalosan legalábbis. Az elmúlt évek top 100-as listáin mindig dobogós helyezett. Egyszerűen csak „asimonyi”, így hívta őt mindenki. Mert a keresztnevét sosem használta. Utálta ugyanis a Jánost, amit a környezetében ráadásul mindenki Janinak mondott, sőt néhányan csak azért is Jancsinak. Simonyi szerint a János túl egyszerű, együgyű. parasztos név. A Jani nem vagyonos emberhez illő. És ezt érezte rajta Magyarország, még az amúgy mindenre érzéketlen újságírók is. Hogy ő nem szereti a nevét. Ezért hívták az Országos Jelzáloghitelbank, az OJH elnök-vezérigazgatóját és egyben legnagyobb részvénytulajdonosát egyszerűen csak „asimonyinak'', és ehhez tartotta is magát a fél ország. 6
Ráadásul – az irigy sajtó legalábbis ezzel a túlzással hergelte a magyarokat – övé volt a fél ország. Tejüzemektől kezdve borászatokon és malmokon át húsgyárakig sok minden. Erdők, földbirtokok. Vadászni szerető, dúsgazdag férfi volt tényleg, akinek járt ez a gép. Simonyi mindenesetre így érezte. Nem volt ilyenből sok a posztkommunista Magyarországon. Egykor kommunista, helyesbített egyébként „asimonyi” azonnal mindenkit, mert az „egykor” szó valahogy szalonképesebbnek tűnt számára. Enyhébbnek, mint a posztkommunista kifejezés, mert a fülében az még mindig valamiféle összefüggést sejtetett a leköpött múlttal. Élete első, szegényen töltött felével. A most már csak egykor kommunista Magyarországon tehát nem volt sok ilyen gép, mármint Falcon 900-as. Összesen még egy! Méghozzá a telekspekulánsé. Aki szintén szeretett a szavakon lovagolni – megfertőzte ez újabban az egész magyar elitet –, úgyhogy ő is küzdött a finom árnyalatokért. Pont mint Simonyi az „egykor” szóért a posztkommunista ellenében. Így aztán ő, a top 100-as lista másik örök dobogósa sem telekspekulánsként süppedt milliárdokat érő gépe foteljába, hanem mindig is városfejlesztőnek képzelve magát. A jövő megálmodójának! Magyar Donald Trumpnak, az amerikai felhőkarcoló-király magyar változatának. A rendszerváltozás húszévnyi szabadrablásában ő valahogy mindig előre tudta, hogy merre mennek majd az autópályák, a metróvonalak, és hogy hol válnak a parlagon heverő értéktelen telkek váratlanul, önkormányzati átminősítő döntésekkel egyik napról a másikra vagyonokat érő ipari területekké. Neki ebből lettek milliárdjai, a jól értesült átminősítésekből, „asimonyinak” pedig a bankvilágból. Az ő két Falcon gépükön kívül volt még ugyan Budapesten néhány magánjet, de azok használtan, másodkézből, nyugati gazdagok fenekétől egyszer már lestrapálva és megpuhulva kerültek – rendben, fogalmazzunk mi is így – az egykor kommunista ország fővárosi magánrepülőterére. Magukat gazdagabbnak láttatni kívánó filmproducerek, biztosítási brókerek és médiacápák járkáltak ezekkel a repülőkkel, hívták meg üzletfeleiket hétvégi londoni focimeccsekre, és nyögték közben vicsorogva a havi sokmilliós fenntartási és törlesztőrészleteket. 7
De Simonyi nem nyögött. Ő ezt észre sem vette. Tollpihe volt a Falcon gép az ő hivatalosan 150, de valójában offshore cégek ügyesen felépített hálóján keresztül világszerte szétterített, több mint 200 milliárdos vagyonához képest. A repülőt egy ciprusi bejegyzésű vállalatán keresztül amúgy is visszabéreltette a bankjával. Az Országos Jelzáloghitelbank ügyfelei azóta pár forinttal drágábban vettek fel pénzt az automatákból, ennyi volt csupán. Simonyi emberek tízezrei között porlasztotta szét a magángép költségeit. Ez volt egyébként a kedvenc megoldása. A költségeket szétporlasztani, a profitot viszont privatizálni! Húsz kilométerrel távolabb, svábhegyi villája föld alá kanyarodó, védett garázskapujában a feleségével együtt, most épp beült sofőr mögé a megnyújtott Audi limuzinba. Pont t amikor itt, a repülőtéren, a Falcon gépnek egyetlen percre mégiscsak kinyitották az ajtaját, hogy a biztonsági szolgálat embere a lépcsőről beadhassa a személyzetnek a születésnapi tortát és a Simonyi úr laptopjához csatlakoztatható, mindig mindenhová magával vitt nyomtatót. A milliárdos bankvezér ugyanis nem szeretett monitorról olvasni. Híres volt arról, hogy csak nyomtatott papírokra képes alaposan odafigyelni. A titkárnői még az e-mailjeit is bőrmappában összegyűjtve adták a kezébe, mert csak így volt esély, hogy el is olvassa őket. Ő még a magyar miniszterelnök üzeneteivel is így bánt. A szitáló, hideg esőben a két stewardess pár másodpercre kilépett a legfelső lépcsőfokra. Egyikük, miközben tűsarkú cipőjében majdnem megcsúszott a vizes gumiborításon, a kartonpapír dobozba csomagolt tortát vette el, a másik pedig mély dekoltázsával előrehajolva a nyomtatót. – Átvilágítva, mehetnek – mondta a géphez fehér kisbusszal érkező biztonsági tiszt, de szinte csak maga elé dünnyögve, mert rá sem pillantott a két csinos hölgyre. Annyira azért egyik sem volt szexi, hogy miattuk megérte volna fölnézni a lépcső tetejére, és elviselni, ahogy az eső közben a szemébe ver. Később, amikor kihallgatják, erről az epizódról nem mond majd semmit. Nem fogja úgy érezni, hogy a rossz idő, a hideg, az eső vagy bármi más miatt is sietett, esetleg figyelmetlen lett volna. Nem látja majd be, hogy mindaz, ami történt, ami a gépen a következő órákban 8
történni fog, csak egy icipicit is az ő felelőssége lenne, lett volna. Hiszen hogyan is vehette volna észre? Ha még Londonban sem vették észre az ilyesmit. A pentaeritritol-tetranitrát púder, ez a nemrégiben feltalált, borzasztó erejű robbanóanyag ugyanis Simonyi úr nyomtatójának tintapatronjában láthatatlanná vált a reptéri csomagátvilágító röntgenek előtt. Pontosabban megkülönböztethetetlen volt a nyomtatókban általánosan használatos portintáktól. Mint ahogy a printerben elrejtett púderrobbanóanyag detonátorát sem lehetett a röntgensugarak rajzában megkülönböztetni a szokásos elektromos elemtől és a távolsági jelet majd észlelő műholdtelefon-agyat sem a nyomtatók általános áramköreinek rajzolatától. Ibrahim-bomba volt ez, mert a nyomtatókba rejtett irtózatos erejű pokolgépeket az al-Kaida legendás bombakészítőjéről. Ibrahim alAsiriról nevezte el a világ. Ő készített először ilyet, még 2010 novemberében. Aztán a nyomtatót, a halálos pokolgépet a FedEx gyorspostaszolgálatával, repülővel küldte Dubajon keresztül Londonba. Az Ibrahim-bombát Budapesten a stewardessek – minderről persze mit sem sejtve – a kanapéülés mellé tették, a hófehér bőrfotel lábához. Oda, ahol Simonyi úr ülni szeretett. Még pár perc, és Magyarország egyik legbefolyásosabb embere a feleségével együtt beszáll majd ebbe a Falcon gépbe, a nyomtatót a laptopjához csatlakoztatja, aztán a repülő lágyan suhanva a levegőbe emelkedik.
9
Port Antonio – Jamaica egy hónappal korábban
A telefon, amikor az sms megérkezett, előbb kicsit búgott, aztán pár másodpercig rezgett az éjjeliszekrényen, néhány centit még odébb is csúszott a mahagónibútor fényes lakkfelületén. Végül aztán egy távolkeleti gong mély hangját utánozta, mintha legalábbis valahonnan Tibetből, a Himalája magas hegycsúcsai közül érkezett volna az üzenet. „Ebéd déli 12-kor” – ennyi volt csupán a szöveg, és egyáltalán nem azt jelentette, amit ez a három szó sugallt. Csak a szám, a 12 volt belőle lényeges. A gong hangja felriasztotta a bankárt. Hajnalodott már, épp elmúlt öt óra, a hálószoba sötétbarna spalettáin ilyenkor már kezdett átszűrődni a fény. A teraszajtó, amelyre az egykori brit gyarmati villák szokásának megfelelően sűrű moszkitóhálót feszítettek, nyitva állt, hogy az ágyhoz szabadon befújhasson a januári hűvös, trópusi levegő. A plafonról lelógatott lassan forgó ventilátor reggelre hangtalanul kisöpörte a szobából az esti szivar fanyar illatát. A tágas, mostanra kitisztult levegőjű hálóban így már csak a vastag kubai szivar csonkja maradt az előző esti hosszú, aggódó gondolatsorból, a bankárt megint elöntő félelemhullámból. A kókuszszőnyeggel borított, almazöld szobában csak ez a szivar és az éjjeliszekrényen felejtett kristálypohár, benne pedig néhány kortynyi aranysárga Appleton rum emlékeztetett arra, hogy a bankár előző este megint hosszú órákon keresztül nem volt képes elaludni. 10
Kintről, a hálószoba előtti halványkék úszómedence felől a spaletta résein át a páradús, őserdei levegővel együtt halkan suhogó, lágy hangok is érkeztek. A reggeli szellő susogása volt ez, ahogy a hatalmas kerten átfújva egymáshoz súrolta a dús pálmafák hosszú leveleit. Januárban itt, a hegytetőn szinte mindig mozgott a levegő. A teraszról jól látszott a távoli korallsziget mély, smaragdzöld öble. Amit a helyiek ennek ellenére mégis Kék-lagúnának hívtak. A karibi szigetvilágban ugyanis, főleg itt, Jamaica északi oldalán, a téli. eső nélküli hónapokban valahogy minden más színű volt, mint a többi évszakban. A máskor azúrkék tenger például zöldnek látszott. A magyar férfi azonnal felriadt. Számított erre az üzenetre, ettől félt már hetek óta. Hogy egyszer csak megérkezik. Váratlanul, élesen, és onnan kezdve nem lesz visszaút. Hosszú szivarok és gyorsan ürülő rumosüvegek társaságában készült erre a percre, amikor majd utolérik. Amikor érte jönnek. Amikor végre, igen végre, mert jobb lenne most már túlesni rajta, végre elkezdődik a játszma. Egy gyerekkori westernfilmből megmaradt mondat kísérte ezeket a félelmeit. Aki először lő, az nevet a végén. A bankár e szerint élt egészen a mai napig. Eddig a reggelig. Átvitt értelemben persze, de mindig ő lőtt először, ő kezdeményezett, ő támadott, és ezért mindig ő nevetett a végén. Így és ettől lett gazdag, magyar mértékkel mérve mindenképpen, mert forintban számolva tízmilliárdjai voltak. A vagyont ügyesen irányította, mert a milliárdokat szerinte már irányítani kell. Vezényelni a pénzek folyását és gyarapodását. De most úgy tűnt, hogy nem ő lőtt először, ezúttal megelőzték. Méghozzá a magyar miniszterelnök. Tudta jól. Tudta, hogy ő lőtt. Hiszen számított rá. A bankár, akit Farkas Vilmos néven ismert Magyarország, már két perce gyűjtötte az erőt, hogy megnézze az üzenetet. Lesz benne egy szám, ezt is tudta jól, és abból majd pontosan kiderül, hogy még mennyi ideje maradt. Hány perc! Mert már jönnek érte, hogy elvigyék. Ő lesz a magyar Hodorkovszkij, igen, ezek szerint mégis ő lesz az a milliárdos, akit letartóztatnak, akivel példát statuálnak, akinek a vagyonát elkobozzák. Így érezte, ezt súgta az ösztöne. Most hirtelen igazoltnak látta a hetek 11
óta álmatlanságot okozó félelmeit. Mert így majd megérti az összes többi tolvaj magyar milliárdos, hogy igenis vissza kell adni az ellopott, elcsalt, tisztára mosott pénzeket. Mint ahogy egykor Oroszországban is leráncigálták a magángépéről Hodorkovszkijt, és Putyin elnök parancsára pénzmosásért, csalásért és sikkasztásért tizenhat évre behajították egy atomhulladék-temetőre épített börtönbe. Most majd vele is ezt teszik. Börtönbe zárja őt az a rohadék, az a szemét, mocskos állat (magában ilyen durván, szinte káromkodva gondolt a magyar miniszterelnökre), a hazug magyar Putyin, aki szintén azt képzeli, hogy mindent megtehet. Mintha Budapest is Moszkva lenne. Ahol nincs igazság, csak a nyers erő és a hatalom. „Dögölj meg!” – tört ki belőle szinte ordítva a düh, sok ezer kilométerre Magyarországtól, élesen hasítva bele a fülledt, csendes jamaicai reggelbe, miközben összeszedte magát, és végre kiszállt az ágyából. 56 éves volt, de az évek óta élvezett sportos, trópusi élet, a napsütés, a sok hal és gyümölcs, a Magyarországtól távoli jólét biztonsága már meglátszott rajta. Öt évet könnyedén letagadhatott volna, de talán tízet is. Erőt gyűjtött, megmarkolta a telefont és megnézte az üzenetet. „Ebéd déli 12-kor”. Csak ennyi? Ezért fizetett vagyonokat? Tizenkét rohadt percért? Hogy csak ennyi előnye legyen? Hirtelen az jutott az eszébe, hogy ebből a tizenkét percből vajon mennyi vesztegetett már el. Talán hármat? Akkor is maradt még kilenc, ezt számolta, miközben letérdelt, és az ágya alá nyúlt. A hajópadló alá rejtett titkos páncéldobozka nyílását kereste. Tehát már csak ennyi a szabad élet… kilenc perc! A rendőrségi terepjárók nem siettek. 2010 májusa óta nem volt olyan rendőr Jamaicán, aki sietett volna. Bárkit is kellett letartóztatni. 2700 szétlőtt épület és 30 fejbe talált kolléga emlékeztetett azóta minden alulfizetett jamaicai rendőrt arra, hogy azon a májusi reggelen túlzottan siettek. Egy kopasz, lapos orrú drogkereskedőt akartak kapkodva letartóztatni, Christopher „Dudus” Coke-ot, nem is olyan messze ennek a magyarnak a házától. Hetekig tartó lövöldözés, az utcán páncélautókkal széttaposott hullák és Jamaicán korábban soha nem látott leszámoláshullám lett a vége.
12
Hát nem, nem kell sietni. Igaza van a főnöknek, ezt gondolta ezen a hajnalon a nyitott platójú dzsipeken kuporgó összes rendőr. Húszan voltak, mert azért tanultak abból a májusból. Ha az Interpoltól elfogatóparancs érkezik, annak ezen a szigeten, ezt most már pontosan tudták, bármikor rossz vége lehet. Jobb tehát, ha sokan mennek. Christophert is, mert a drogbárót mindenki csak Christophernek hívta Jamaicán, mintha legalábbis hárommillió jamaicainak lenne a legjobb barátja, szóval őt is az Interpol akarta. Nem a jamaicaiak. Mielőtt elfogták, a karibi szigetország kormánya Washingtonban még lobbistákat is fogadott, hogy az ő segítségükkel próbálják elérni: Amerika hagyja békén a jamaicai drogkartell főnökét. Obama elnök persze nem engedett, az amerikaiak inkább korruptnak minősítették a jamaicai kormányt, az igazságszolgáltatást, de legfőképp az egész rendőrséget. Hát elfogták. Szétlőtték közben a főváros, Kingston egyik negyedét, a Tivoli Gardent. Élő egyenes adásban látta ezt a világ, romba dőlt tizenötezer ember lakhelye, akiket most persze Amerika dollártízezrekkel kárpótol. Úgyhogy nem kell sietni. Hiszen miért is? Hogy javuljon a világ valamelyik ismeretlen, távoli pontján a bűnügyi statisztika? Ezért siessenek ők? És lövessék esetleg szitává magukat? Ugyan már! Magyarország? Hungría? Hungary? Hiszen a terepjárókon a többség még azt sem tudja, hogy egyáltalán hol van az az ország! Hungary… Mennek már több mint egy órája, a kingstoni rendőrség alakulata ez, mennek végig a tengerparton, a homokban álló bárpultok mellett, a tegnap este elhajigált rumosüvegeket kerülgetve a hepehupás, kacskaringós úton. Épp elhagyták St. Margaretset, úgyhogy most már csak tíz kilométer. Fel az őserdei úton, ahol az egymásra boruló pálmafák alatt az éjszakai pára nedvessége ilyenkor még megfogja a port, végig az elegáns luxusvillák kovácsoltvas kapui előtt. Sok mindenki lakik itt, Jamaica végül is csodaszép. Meg persze a jóisten épp megfelelő helyre pottyantotta. Hiszen lehet innen menni, menekülni, elbújni bármerre. A karibi térség legjobb, legközpontibb helye ez. Balra, nyugatra 300 kilométerre a Kajmán13
szigetek, kis-repülővel csak egy szökkenés. A világ egyik legkiválóbb pénzmosodája. A földkerekség ötven legnagyobb bankjából negyvennek van itt bázisa. Évi sok száz milliárd dollár pörög át a szigeten. Jobbra, keletre másfajta vészhelyzetre egy másik remek hely, Dominika. A „nincs kiadatási egyezményünk” csodaszigete. Bűnözőknek, tolvajoknak mesés. Ha valaki mégsem ott akarna landolni, hanem a gépével továbbrepül, akkor újabb 200 kilométer, és már megint ereszkedhet lefelé, mert jönnek a Brit Virgin-szigetek. Ötven apró, focipálya méretű folt a Karib-tengeren, néhány közülük még lakatlan is. de az offshore cégek alapítóinak ez így is jó. Sőt, így jó leginkább! Ez az ő titkos, pontosabban egyáltalán nem titkos álmuk. Zéró cégadó, nulla nyereségadó. Kit lep meg ezek után, hogy itt székel a világ jelenleg aktív, sok ezer milliárd dollárt vezénylő befektetési alapjainak a hetven százaléka. Ezért aztán ennek a turistaparadicsomnak álcázott, adóelkerülőpénzmosoda szigetcsoportnak a kellős közepén, Jamaicán, még a leghülyébb rendőr is tudja, hogy merről fúj a szél. De a rendőrfőnökök mindenképp. Akiknek a fülledt, szűk irodáiban a kopott íróasztalfiókok tele vannak mindenféle mobiltelefonnal. Ha kihúzná ezeket a fiókokat bárki is, azt hihetné, hogy a rendőrség mobiltelefon-tolvajokat fogott, és elkobozta a raktárkészletüket. Pedig dehogyis. Mindössze csak a Farkas Vilmosok, a rengeteg szivarozó, bujkáló kalandor, mert kalandor ezen a szigeten tulajdonképpen mindenki, csak az ő ajándéktelefonjaik várakoznak a rendőrfőnökök megsárgult újságpapírokkal betakart fiókjaiban. Hogy ha egyszer mégis el kell indulni feléjük, ha már nem lehet elpasszolni a parancsot, mert az Interpol most már tényleg, de tényleg és végérvényesen ragaszkodik valakinek a letartóztatásához, akkor cserébe azért a sok-sok ezer dollárért, a havonta stabilan érkező zsebpénzért, egyetlenegyszer mégiscsak elmenjenek ezek a rendőrök a mobiltelefontulajdonossal ebédelni. Mondjuk déli 12-kor. Ilyenkor szokott megesni, mint most is, hogy amikor a terepjárók elhagyják St. Margaretset, és az út emelkedni kezd a hegynek felfelé, 14
akkor az első kocsiban, a jobb első ülésen rázkódó parancsnoknak hirtelen eszébe jut, hogy tulajdonképpen, ha jól belegondol, éhes lesz ő majd aznap is. Ránéz ezért az órájára, és mivel látja, hogy az út már kanyarodik a villasor felé, tudja, hogy közelednek, ezért pötyögni kezdi az sms-t. Közben szól a sofőrnek, hogy nem kell sietni, és persze értik ők egymást egyből, hiszen ugye, Jamaicán 2010 májusa óta nem siet senki. De azért mennek, mert menni kell. Az meg majd kiderül, hogy ki mennyire gyors. De a játszma legalább nyitott. És ezt tudni fogja minden érintett, mert híre megy ennek azonnal, erről személyesen ő fog gondoskodni, tudni fogja ezt az összes mobilkészülék-tulajdonos, akinek a telefonja továbbra is a fiókban hever. És ezért fognak fizetni. Épp ezért! A jövő hónapban is. Ezért a mostani sms-ért, amit ez a magyar kalandor kap. Legközelebb meg majd esetleg ők. Hat perce már, hogy a parancsnok, figyelembe véve a távolságokat, úgy döntött, hogy aznap ő délben szeretne ebédelni. 12-kor! Így szokott ez történni Jamaicán.
15
Budapest – Magyarország
Magyarország miniszterelnöke erről persze mit sem tudott. 0 sosem járt azon a távoli, napsütéses karibi szigeten. Ő ezúttal is csak zsebre dugott kézzel állt, mint mindig, amikor bizonytalankodott. Amikor nem volt teljesen biztos abban, amit tesz. Hogy jól teszi-e? Lefotózták már a német köztársasági elnökkel, aki elegáns, mandzsettás ingben, egyenes tartással beszélt hozzá, ő pedig, mint egy vidéki agrármérnök, mindkét kezét zsebre vágva, kicsit gyűrött öltönyben hallgatta. Nem neveletlenség volt ez nála. A zsebre dugott kéz. Nem otthonról hozott szokás, hanem csak a bizonytalanságjele. Sokszor érezte ezt Nyugaton, főleg ott. Az olyan államfők és a világnyelveket könnyedén váltogató miniszterelnökök társaságában, akikkel ő állandóan dacolt, mert a magyar érdekek védelmében szerinte harcolni és dacolni kell szinte mindenkivel. De közben a lelke mélyén bizonytalan volt. Bizonytalan önmagában, a mögötte álló ország erejében. Hogyan is jön ő ehhez? Miként jutott idáig? Mint ahogy most is. Miért fajultak el ennyire a dolgok, hogy Farkas Vilmost ezekben a percekben az Interpol letartóztatja. Biztos nincs más út? Biztos nincs más megoldás? A zsebre dugott kezű magyar miniszterelnök tekintetéből ezt a kérdést lehetett kiolvasni, és bizalmasa, a fiatal és radikális kormányszóvivő ki is olvasta. – Te szoktad mondani, miniszterelnök úr… – A vékony, rövidre nyírt frizurájú marketingszakember a tegeződés dacára is mindig 16
megtalálta a tiszteletteljes beszédfordulatot. – Te szoktad mondani, hogy nincs ingyensajt, csak az egérfogóban. Meg akarta nyugtatni a bizonytalankodó kormányfőt. Mert látta, ahogy a máskor mindig rendezett íróasztalon most szétdobálva hevernek a kézzel írt jegyzetpapírok. Magyarország miniszterelnöke ritkán használt számítógépet. Mintha még mindig egyetemista lenne, inkább spirálfüzetbe, kézzel jegyzetelt. Tízmillió magyar sorsát irányította noteszből, kitépett kockás papírokból, de az ő fejében ez összeállt. A teleírt lapok mindig témák szerint, csoportokba rendezve végezték az íróasztalán. De ma reggel káosz uralkodott a miniszterelnöki papírok között. Szétdobált zűrzavar. Ezt látta a kormányszóvivő. Kihűlt tea és sóskekszmaradványok jelezték a zsebre dugott kéz mellett, hogy a kormányfő bizonytalankodik. Pedig nemsokára megérkezik Farkas Vilmos letartóztatásának a híre, és neki a miniszterelnököt is idézve azonnal közleményt kell majd kiadnia. Ami alapvetően persze nem is a letartóztatás tényéről fog szólni, hanem a meghirdetett adóamnesztia hírének újabb, ezúttal még hangosabb ismétlése lesz. Hiszen ez volt a terv. Az egész letartóztatás, Farkas Vilmos hazahozatala mögött valójában ez állt. Az adóamnesztia. Hogy a magyar milliárdosok most már tényleg vegyék az amnesztiát komolyan. Mert a költségvetésben tátongó rést valahogy mégiscsak és megint be kellett tömni. Viszont a korábbi évek, a korábbi magyar kormányok szinte minden más lehetőséget és forrást felhasználtak már. Az áfát Magyarországon magasabbra nem lehetett emelni. A magánnyugdíjpénztárakat államosították. Szektoradókat vetettek ki minden sikeres, főleg külföldiek kezében lévő ágazatra. Volt már Magyarországon bankokat sújtó válságadó, telekommunikációs sarc, a környezetvédelmi előírásokat megsértő, sok milliárdot érő magánvállalatok államosítása. Volt már itt minden. Elvettek a gyógyszergyáraktól, a multinacionális szupermarketektől, mindenkitől. Elvettek szinte az utolsó fillérig mindent, amijük ezeknek a cégeknek még volt, pontosabban annyit, amennyitől még épp nem mentek csődbe. És amennyivel még nem kockáztatta a magyar kormány, hogy a külföldi vállalatok tömegesen kivonuljanak 17
Magyarországról. Mert bármit mondott a választási nagygyűléseken még maga a miniszterelnök is, éles szenzoraival remekül érzékelve a vidéki Magyarország egyre növekvő és főleg irigységből táplálkozó tömeges Európa-ellenességét, szóval bármiről volt is szó nyilvánosan, a mamutcégeknek természetesen maradniuk kellett. Szó sem lehetett arról, hogy kiutálják őket az országból, hiszen a magyar export nyolcvan százalékát külföldi érdekeltségű vállalatok termelték, belőlük élt az ország. De többet tőlük most már – ezt érezte a miniszterelnök – nem lehetett elvenni, mint ahogy a választók kilencven százalékától sem. Hiszen nekik nem volt már szinte semmijük. A magyaroknak mostanra már nem megtakarításaik voltak, hanem nehezen vagy aligalig törlesztett svájcifrank-hiteleik. De közben persze még mindig rendíthetetlenül hitték, hogy igenis van ingyensajt. Hitték, hogy lehet alacsony az adó egy olyan országban, ahol a nyugat-európainál is nagyvonalúbb az egészségbiztosítási rendszer. Ahol minden szinten majdnem ingyenes az oktatás, és három évig otthon lehet maradni szülés után, miközben Amerikában csak hat hétig. Hogy lehet egy tízmilliós országban nyolcszázezer rokkantnyugdíjas, miközben szóba sem szabad hozni az általános nyugdíjkorhatár-emelést annak dacára, hogy a lakosságnak csak kevesebb mint a fele dolgozik, de azoknak is csak a fele fizet adót. De még ezeknek a fizetőknek a fele is közalkalmazott, tehát az ő megadóztatott bérük tulajdonképpen a mások által egyszer amúgy már befizetett adóból származik. Magyarországon már az adó is adózott. A végső, teljesen őszinte matematika szerint alig több, mint egymillió dolgos, valamit termelő és létrehozó magyar cipelt kilencmillió másikat a hátán, de soha senki, még ez az amúgy radikális miniszterelnök sem vette a bátorságot ahhoz, hogy egyszer az életben ezt kimondja. Hogy ez így nincs rendjén. Hiszen másnap repült volna a hatalomból, elsodorta volna az ingyensajtban továbbra is, még mindig rendületlenül hívő nép haragja. A modern kori Magyarországnak ez a könyörtelen csapdája járt most a kormányszóvivő fejében, miközben figyelte a parlamenti dolgozószoba Dunára néző ablakánál álló és láthatóan hezitáló miniszterelnököt. Pontosan tudta, hogy az üvegen túli, januári nyálkás
18
hideget, a szürkeségébe burkolt Budapestet merengve figyelő kormányfő is ugyanerre gondol. De azt is tudta, hogy egyelőre minden más lehetőséget kilőttek, mert maguk közt ezt a szót használták ilyenkor Ők mindig kilőtték a dolgokat. A forint konvertibilitásának a korlátozását, a devizaszámlák zárolását, a bankbetétek kényszerforintosítását, az államháztartási hiány elinflálását és a többi, a tömegeknek rettenetesen fájó lehetőséget. Ezek mind-mind ki voltak lőve. Maradtak tehát a gazdagok. A Farkas Vilmosok. Az ő pénzük, az ő milliárdjaik. Húsz évig vitték, menekítették innen a pénzeiket, hát most majd hazahozzák. Pár éve, amikor Magyarországon bevezették a 16 százalékos személyi jövedelemadót, részben épp azért tették, hogy a párhuzamosan meghirdetett 16 százalékos adóamnesztia keretében haza lehessen hozni az offshore-vagyonokat. De mégsem mozdult meg senki. Nem mozdultak a gazdagok. Nekik még a 16 százalék is sok volt. Annyit adózni. A színfalak mögött Berlusconira és Olaszországra mutogattak, hogy ott csak hat százalék. Mármint az adóamnesztia kulcsa. Az olasz kormány ennyiért engedte hazahozni és tisztára mosni a kimenekített pénzeket. Úgyhogy a béke és a nyugalom kedvéért, hogy mégse törjön ki a magyar eliten belüli hideg „polgárháború”, végül lejjebb mentek még egy kicsit. Nem az olasz szintre, de majdnem. Most már elég lenne tíz százalék is. A kormánytöbbség a parlamentben ennek érdekében szinte észrevétlenül tőkejövedelemmé minősítette át az offshore-pénzeket, és aztán meghirdette az újabb adóamnesztiát. De még a tíz százalékra sem mozdult rá senki. Maradtak a pénzek továbbra is Svájcban, Ausztriában, Szingapúrban és a Kajmánszigeteken. Újabban pedig Új-Zélandon. Meg persze Cipruson. Úgyhogy sok ezer kilométerre innen ezért kattan perceken belül bilincs Farkas Vilmos csuklóján. Mert a magyar miniszterelnöknek elege lett. Elege lett abból, hogy az ajtaján milliárdos kormánymegrendelésekért kopogtat a száz leggazdagabb magyarból legalább ötven, miközben az első számú magyar bankár, Simonyi János nemrégiben bizalmasan elé tette a listát. Hogy például hánynak van közülük tízmillió dollárnál értékesebb háza Palm Beachen, a floridai 19
dúsgazdagok legelegánsabb lakhelyén. Vagy villája onnan pár kilométerre, délebbre, az amerikai „Velencében”, a világ jachtfővárosában, Fort Lauderdale-ben. Simonyi már átállt. Ő a közelmúltban hazahozta azt, amit neki kellett, legalábbis ezt állította a miniszterelnöknek, úgyhogy ő aztán pontosan tudja, miről beszél. Neki is van háza Fort Lauderdale-ben, és ahogy mesélte, pár éve személyesen járt Farkas Vilmosnál Palm Beachen. A letartóztatás hírét hallva és a miniszterelnök adóamnesztia elfogadására felhívó közleményét olvasva A félelemtől most majd biztosan hatalmasat dobban minden ilyen tolvaj magyar milliárdos szíve. De csak hadd dobbanjon. Lehetőség szerint jó nagyot. A miniszterelnök legalábbis ezt remélte. Hogy ettől végre megérti mindegyik toplistás, hogy nem lehet ingyen elvinni a sajtot. Legalább tíz százalékot igenis vissza kell adni belőle. Szerinte ez nem is olyan nagy ár, cserébe a nyugalomért és a szabadságért. Mindössze tíz százalék. Ezt gondolta a magyar miniszterelnök, és közben halkan maga elé dünnyögte a kulcsmondatot. – Nincs ingyensajt, csak az egérfogóban. – Kicsit önmagát is győzködve mondta ezt, miközben a januári jeges Dunán egy lassan elúszó jégtáblát követett a szeme.
20
Port Antonio – Jamaica
– A görnyedt hátú anyádat, hogy penészednél meg, te mocsodék! – Farkas Vilmos most már az ágya szélén ült, és miközben az útleveleit a hirtelen magára kapott dzsekije zsebébe cipzárazta, hangosan, káromkodva szidta a magyar miniszterelnököt. – Te aljas állat, a sok pöcegödör seggnyalódat kellene letartóztatnod, te parasztgyerek, te! – Épp a brit útlevelét tette el. Az ő nevére szólt az is, a személyazonosság-hamisítás alapszabálya szerint. Az angolra fordított nevére. Az a Farkas Vilmos, vagyis hát William Wolf a papírok alapján egy egészen másik férfi volt. Máshol született, máshol élt. – Azok a seggnyalóid még ma is lopnak, most lopnak csak igazán, te szarkupac, azokat verd bilincsbe, akik otthon maradtak, ne engem! Most tette el a brazil útlevelét, a brazil farkasvilmost, a Guillermo Lobót. – Azoknak nyomnád ki inkább a dülledt szemét, te barom, akik ma lopják szét az országot, miközben a füledbe súgják a rühes tanácsaikat, te súlyosan agyalágyult hülye, te! Dühöngve ömlött belőle a gyűlölet, a magyar gazdagodásban töltött másfél évtized frusztrált idegbaja, amit a trópusi levegő egyelőre még nem mindig tudott kigyógyítani belőle. Nála a káromkodás mindennapi szokásnak számított. Egymagában ordítozva szidta a világot, az ismerőseit, de legfőképp a magyar politikát, a politikusokat. Ha valaki látja, ahogyan az ágy alól, a padló alá rejtett résből előveszi az aktatáska méretű széfet, a 21
robbanásbiztos titániumdobozt, és közben hallja, ahogy káromkodik, azt gondolta volna, hogy a magyar bankár idegei mindjárt összeomlanak. Pedig erről szó sem volt. Ő az epeömlésszerűnek tűnő dühroham ellenére is higgadt maradt, a látszat ellenére is tökéletesen uralta a perceket, világosan tudta, hogy mit kell tennie. Pörgött a keze, magában óraműpontos érzékkel számolta az időt, és menekült. Közben pedig épphogy inkább feszültséglevezetésként, szinte csak megszokásból a nála már tökéletesre csiszolt fordulatokkal szidta Magyarországot és az árulóvá lett egykori bankárbarátait. – Simonyi, baaaszd meg te is! Te mocskos spicli! – Mostanra már mindent a zsebébe tett. A dél-afrikai útlevelét például, amik a francia Farkas Vilmos nevére szólt. Guillaume Loup. Nála volt már az összes amerikai papírja, a vagyonokért vásárolt eredeti társadalombiztosítási kártyája és a nevadai születési anyakönyvi kivonata is, amit az amerikai William Wolf nevére állítottak ki. A zsebében már ott pihent a floridai jogosítványa és a Tennessee-i Állami Egyetemen szerzett diplomája. Ott persze ő sosem tanult, a papír mégis igazi volt. Nem hamisítvány. Mert a bankár dzsekijében semmi sem lehetett hamisítvány. Ő csakis az eredeti papírokban bízott, még ha vagyonokba kerültek is. Hiszen állítson bárki bármit, tökéletes másolatok nem léteznek. Az Európai Unió és az Egyesült Államok útleveleit ma már egyszerűen képtelenség hamisítani. A sok millió dolláros nyomdagépek vízjeleit, a fluoreszkáló és színváltó tintákat, a chipeket egyszerűen lehetetlen másolni. Ezért aztán nem is volt amerikai útlevele. Mert abból még az alvilág sem árult tökéleteset. Volt mindenféle más amerikai papírja a jogosítványtól kezdve az egyetemi diplomáig, hibátlan okmányok, igen, de útlevele az nem. Viszont ha valakinek eszébe jutna ellenőrzi a Tennessee-i Állami Egyetem központi számítógépét, akkor megtalálná benne William Wolf nevét, mint ahogy a nevadai születés-nyilvántartásban is. Ezek a papírjai igaziak voltak, tökéletesek, minden ponton bebiztosítva, mert ezeket a rendszereket meg lehetett berhálni. Ő ezt mindig így nevezte. Berhálásnak. Az erre szakosodott cégek hackerei, egykori amerikai állami alkalmazottak, akik az adat-nyilvántartási üzletágban dolgoztak (így hirdették magukat az interneten), ezt mind el tudták intézni.
22
Vagyis – egyetlen pillanatra ez most azért átvillant Farkas Vilmos agyán – ha bejutna Amerikába, akkor ezekkel a papírokkal ott már biztonságban lenne. De hát miért is ne jutna be? A brit útlevelével, a legdrágább kinccsel, amit valaha „életbiztosításként” megvásárolt? Félmillió dollárért?! 2008 júliusában történt Manchester városában egy 48 éves angol sofőr pár percre megállt a kisteherautójával, hogy újságot vegyen az egyik utcasarkon. A motort járva hagyta, a kulcs a teherautóban. Később elítélte a bíróság, mert bűnösnek találták útlevéllopási összeesküvésben. A teherautó viszont, benne háromezer biankó brit útlevéllel és a chipprogramozó szerkezettel, amit a sofőr a 3M Security Printing chaddertoni nyomdájából épp a manchesteri rendőrségre szállított, nos, ezek soha nem kerültek elő. A brit kormány megtehette volna, hogy sok milliárd fontért új országos biztonsági rendszert épít, újfajta útlevelet terveztet, minden határátkelőhelyen átprogramozza a leolvasószerkezeteket, és végül évekig tartó hosszú procedúrával, vagyonokért lecseréli mind a hatvanmillió millió brit állampolgár útlevelét. Vagy benne hagyja a rendszerben ezt a háromezres rést. Hát benne hagyták. Költségtakarékossági szempontból – hivatalosan legalábbis ezt állították. Úgyhogy Farkas Vilmos brit útlevele tökéletes, eredeti okmány volt. A háromezres résből. Ritka kincs. Soha nem fog lebukni vele. Mint ahogy eredeti volt a dél-afrikai útlevele is, és a brazil. Mert olyanokat már tényleg könnyedén lehetett szerezni. Amerikait sehol a világon nem árultak, de a jamaicai drogkartellek a dél-afrikait és a brazilt szinte már utána hajították az embernek. Farkas Vilmos, alias William Wolf, alias Guillermo Lobo, alias Guillaume Loup zsebe mostanra már tele volt ezekkel a papírokkal. Csak innen jusson ki, innen, ebből a villából. Felállt, a nyitott széfdobozt az ágyára hajította. Egyetlen dolgot hagyott csak benne, amire most már soha többé nem lesz szüksége. Azt a papírt, amit a kubai arcplasztikai műtétjéről Jamaicára visszatérve szántszándékkal használt. Akkor, pár hónappal ezelőtt, még egyszer! Utoljára! Hogy a rendszer azt regisztrálja. Azt a nevet és azt az útlevelet. Farkas Vilmos magyar
23
állampolgárt. Akinek a világon mostanra már csak ez az egyetlen ház volt a saját nevén. A csaliház! Hogy ha utánajönnének, akkor erre a címre kelljen jönniük, mert ez az egyetlen, névre szóló címe. Az Interpol is itt keresi majd. Így számított, és így is lett. Úgyhogy a magyar útlevelét most otthagyta a titániumdobozban. Nem kell már neki soha többé! – A kuuurva anyádat, te paraszt, akkor mégis ki lőtt először? Na ki? Te seggfej. – Ezt most már nem kiabálva, hanem egészen halkan sziszegte a távoli, maga elé képzelt magyar miniszterelnöknek, és közben már indult is a dolgozószobája felé. Maradt még három perce. A rendőrség dzsipjei épp ekkor érkeztek meg. Nem szirénáztak és nem is fékeztek csikorogva az egykori gyarmati kávéültetvény uradalmi villájának átláthatatlan kőkerítése előtt. Lassan, szinte lépésben mentek fel a hegyre, észrevétlenül, kikapcsolt lámpákkal a hajnali derengésben. Az sms most már nem számít, mostantól éles az akció – ezt gondolta a parancsnok, mert esze ágában sem volt az írásos telefonüzenetnél jobban kockára tenni évek óta jól fizető zsíros állását egy külföldi csalóért. Lebukni azzal, hogy szabotál. Annyit azért külön-külön senki sem tud fizetni! Kilépett terepjáróból, és karját határozottan a föld felé lendítve intett a három másik autó platóján utazó fegyvereseknek, hogy ők is szálljanak le. A kingstoni rendőrfőnök még sosem járt ennél a háznál. Most kicsit csodálkozva nézte a kávébirtok hatalmas méreteit, az óriási, messze futó kőkerítést, és egy pillanatig azon tűnődött, hogy cserébe a tíz perccel ezelőtti sms-ért valószínűleg sokkal többet is elkérhetett volna a magyar bankártól. Innen kintről, a kerítés túloldaláról, a sűrű pálmafákon keresztül a hófehér, kétemeletes, verandás háznak csak a palatetőjét lehetett látni. De már ennyi elég volt ahhoz, hogy a rendőrfőnök pontosan tudja, mire számítson. Tipikus jamaicai ültetvényvilla lesz ez is. Tucatszám állnak ilyenek a sziget magasabb pontjain, a legszebbek a Blue Mountain kávéültetvényein. Négyzet alakú házak, a földszintjükön mind a négy oldalon oszlopos verandával. többnyire hófehér, fényes hajópadlóval 24
borítva. A verandaplafonon bambuszventilátorok, a vízszintesen felszögelt, halványkék deszkákkal borított házfalakon pedig sárga fényű lámpák. Fonott karosszékek, tele élénk, virágos párnákkal, körülöttük kovácsoltvas lábakon álló, színes csempeasztalok. Tipikus karibi világ, brit gyarmati stílus a tizenkilencedik századból. Az ültetvény gazdája bármely hónapban és bármely napszakban tud itt úgy pihenni, a hegy tetején, kezében egy pohár itallal, a körbefutó, fedett verandák védelmében, hogy mindig talál magának legalább egy árnyékos oldalt. Viszont – most ez járt a rendőrfőnök fejében – a házból így mind a négy irányba ki lehet jutni, mert széles ajtó nyílik mindegyik veranda felé. Hangtalanul mutogatva osztotta ki a parancsokat, intett a tető felé, hogy nézzen oda mindenki, át a kerítés fölött, jelezte a villa formáját, a négyzetalakot, megértetve az épület elrendezését, a négyoldali kijáratot. Aztán egyesével bökött rá az emberekre, irányt adva nekik, elküldve őket jobbra és balra a hosszú kerítés mellett, hogy vegyék körbe a házat. Csendben, gördülékenyen zajlott az akció, egyetlen hang és szó nélkül. Nem először csinálták. Ha eddig nem ment el, ha nem tudott elszökni a bankár, akkor már nem is fog. Ebben biztos volt a jamaicai rendőrfőnök, de erről nem ő tehet, ő időben üzent. Ő adott neki tizenkét percet. Most szinte látta maga előtt a mindig sportos, napbarnított arcú magyar férfit. Rövidre nyírt, őszülő haj, legutóbb szinte a felismerhetetlenségig megváltozott arc, szeme alatt eddig sosem látott vágással. Kiegyenesített orr, megvastagított száj, megnyújtott állkapocs. Egészen másmilyen. Eltűnt a tokája, kisimult a homloka. Amikor a kingstoni szivarbárban pár hónappal ezelőtt utoljára találkoztak, és egy egész üveg súlyos olasz Baroló bort ittak a neki ajándékozott mobiltelefon átadásának estéjén, akkor – most valamiért ez a jelenet jutott az eszébe – elsőre meg sem ismerte a magyar férfit. Szinte új arca volt. – Frissen sodort kubai szivar – mondta akkor a magyar bankár, felé nyújtva egy gyűrű nélküli, vastag torpedót, aztán hozzátette: – A Nációnál Hotel előtt vettem. A rendőrfőnök finoman, ujjaival még véletlenül sem összenyomva emelte a puha. sötétbarna szivart az orrához, és miközben a 25
borítólevélen keresztül mélyet szívott magába Kuba savanyú, földes illatából, pár másodpercig szótlanul nézte Farkas Vilmos megváltozott arcát. – Taganana – mondta végül elismerően, és bólintott hozzá egyet. Ezzel aztán a témát már azelőtt lezárták, hogy egyáltalán belekezdtek volna. Mert ez az egyetlen szó világossá tette, hogy a rendőrfőnök megértette a helyzetet. A Nációnál szálló ugyanis Havannában a Taganana dombon áll, mint ahogy a kubai állami plasztikai sebész-klinikák is ott működnek. A kommunista rezsim komoly dollárbevételhez jut az ott felbukkanó páciensek műtéti számláiból. De ezek nem fiatalító plasztikai beavatkozások, Fidel Castro nem ebből él. A havannai klinikákon a nyugati világ kifosztói változtatják el kubai segítséggel az arcukat, még mielőtt visszatérnének bűnös életük kedvenc és élvezetes helyszíneire. A magyar bankár például Jamaicára. Úgyhogy aznap este a dohánylevelek illatát érezve a rendőrfőnök a Taganana szóval nem a kubai szivart dicsérte, hanem a Farkas Vilmos arcát elváltoztató havannai sebészek tökéletes munkáját. Most viszont megint meglendült a parancsnoki kar, és a fegyveres katonákon végigfutott a jel. Szinte egyszerre léptek előre, neki a terméskő kerítésnek, másztak felfelé a cipőjük orrát a poros résekbe nyomva, aztán lendültek át a tetején. Egyetlen perc, és átjutottak mind. Hirtelen ott volt előttük a gyönyörű, halványkék deszkákkal borított ház, a hófehér veranda, elszórva rajta a virágmintás, fonott fotelek. Ők csak képeslapokban és letartóztatásokkor láttak ilyet. Az azúrkék medencét, az ápolt pázsitot, a lila bougainvilleák sűrű erdejét. Várták a parancsnokot, hogy most mi legyen. Még mindig nem hangzott el egyetlen szó sem. Nem beszélt senki. Csak a gyenge hajnali szellőt lehetett hallani, ahogy a kerti pálmafák leveleit fújja. A rendőrfőnök elindult a ház felé… Farkas Vilmos csak pár másodpercet töltött a dolgozószobájában. Airbookja volt, hajszálvékony számítógépe és egyetlen magnókazetta méretű, külső memóriaegysége.
26
A tartalék. Ennyi kellett, csak ezt vitte magával. A laptopot és a hordozható memóriablokkot. Bennük duplikálva minden adat, szám, jelszó és P1N kód. Hozzáférés a világ különböző bankjaiban, befektetési csoportjainál tartott, mozgatott, irányított és elbújtatott vagyonához. Bankárkifejezéssel élve sejtrendszerben felépített cégbirodalmának a dokumentumai, fotókópiákban lementett pdf-fájlokba rendezve, az eredetik viszont már hetekkel ezelőtt ledarálva és a kandallóban elégetve. Másolat pár száz dollárért amúgy is bármikor bármiből kérhető! Digitalizálva vitte most magával a valódi tulajdoni hányadát elbújtató bizonylatokat. A névleges vállalatigazgatók biankó átruházási szerződéseit és a legkülönbözőbb offshore-szigeteken kiállított hivatalos közjegyzői igazolásokat. Az összes okiratot. Az egész életét. Kétterányi adat, kétezer gigabájt. Ez volt ő, William Wolf. Akinek kimutathatóan csak egyetlen ezredrésznyi tulajdona van abban a cégben, amelyik mindössze 25 százaléknyi részvényhányaddal rendelkezik abban a vállalatban, amelyiknek viszont 51 százaléka van egy másikban, amelyik aztán megvette például a Palm Beach-i házát Floridában. Az internetes bankátutalásokhoz kapott kódgeneráló SafePass-kártyákat már korábban rácsavarozta a laptop tetejére, hogy el ne veszítse őket. A svájci műholdtelefonjába illeszthető SÍM kártya, amelyikre a szingapúri bank küldte a biztonságos, feltörhetetlen és mindig csak öt percig érvényes utalási engedélyszámokat, nos, az a kártya a külső memóriaegység tetejére volt ragasztva, és most az is jött vele. William Wolfnak sehol sem létezett széfje, így nem kellett kulcsokat, lemezkártyákat vagy eredeti svájci bankdokumentumokat magával vinnie. Nem kellett semmi ilyesmire vigyáznia. Szabad volt. mint a madár, mert ő már régóta az újgenerációs, digitalizált karibi pénzmosodákban hitt, mint ahogy a hozzá hasonló ezrek, sőt ma már talán inkább tízezrek is ezt tették világszerte. Ezért kellett mindössze csak fél percet a dolgozószobában töltenie. Kihúzta a laptopját a falból, szó szerint a hóna alá csapta, a kétezer gigás adathordozót pedig a zsebébe tette, az útlevelei mellé. És már ment is.
27
Ment keresztül az okkersárga nappalin, a zebrabőr szőnyegeken, ellépett a friss orchideákkal teli, hatalmas kínai porcelán padlóvázák mellett, és közben egy pillanatra meglátta magát az antik velencei tükörben. De ezúttal nem állt meg, mint máskor. Nem nézte meg a tükör elé lépve közelebbről is a bal szeme alatt a dudort. a vágást, ami megint lüktetett, még mindig lüktetett. A szilikonfeltöltés préselte ott állandóan az egyik eret. zavarta, fékezte a vérkeringést már hónapok óta. Ígérték, mindig csak ígérték a kubaiak, hogy a fájdalom majd enyhülni fog. De nem enyhült, és most is tűszúrás-szerűen belényilallt. Bastards, káromkodott magában, de most már angolul, szinte csak viccből, feszültséglevezetésként, mert ez is remekül ment neki. William Wolf ugyanúgy tudja majd angolul szidni a barom kubai sebészeket, mint ahogy Farkas Vilmos tette régebben magyarul. Erre gondolt épp, a káromkodás angol technikájára, amikor a lépcsőhöz ért. De már nem maradt több ideje, nem nézett vissza. Nem tudott elbúcsúzni kedvenc házától, ettől a dús, színes, párás, múlttal teli karibi sűrűségtől. Látja még valaha? Most egy pillanatra ez is az eszébe jutott, de közben már ment lefelé a lépcsőn, a borospince felé, kettesével szedve a fokokat. Pár másodperc alatt leért, úgyhogy a keze már épp a kilincsen volt, amikor föntről, a veranda felől meghallotta a rendőrfőnök ismerős hangját. – Senor Fárkász! – Bastard, gondolta róla is a bankár, és közben belépett a pincébe, sok ezer borosüveg közé. A korhadó faajtót halkan csukta be maga után. Öt perccel később a rendőrfőnök sáros cipővel állt a hálószoba perzsaszőnyegén. Amikor átvágott a kerten, nem kerülte meg a medencét, hanem levágta az utat, átlépett a virágágyáson, bele a locsolócsövek közötti sárba. Így most pontosan lehetett látni, ahogy a fehér verandán végigment, át a gardróbfolyosón, mert a nyomok üvöltve jelezték a barbár trappolás útját ide, egészen az ágy széléig. Nem nyúlt semmihez. Kicsit megdöntötte a fejét, hogy a takaróra hajított fémdobozban elolvashassa az ottfelejtett vörös útlevél feliratát. De nem lett okosabb, mert ezen az okmányon csak valami számára ismeretlen nyelven állt kétsoros felirat és alatta egy koronás aranycímer. Nem jött rá, hogy ez magyar útlevél, sőt azt is inkább csak sejtette, 28
hogy ez útlevél, mert angolul vagy bármilyen más világnyelven semmi sem volt rajta. Akármelyik ország papírja is ez, gondolta a rendőrfőnök, az ottani okos hivatalnokok elfelejtették ráírni a „passport” szót és valamilyen érthető nyelven az ország nevét. A házban mostanra már minden helyiséget végigjárt egy fegyveres, az ajtófélfákhoz lépve, takarásból haladtak szobáról szobára, fésülték át az egész villát. A rendőrfőnök a feje felett is hallotta a lépéseket, mert ezekkel a több száz éves épületekkel ez a baj, hogy vékonyak bennük a falak és a födémek. Áthallatszik rajtuk minden, főleg a plafonon. A rendőrparancsnok tekintete végigfutott a szobán, és közben a szeme egy pillanatra megakadt a csonka szivarvégen. A formáról, ahogy hegyesen, mint egy tengeralattjáró lövedéke összefutott a vége, megismerte a kubai torpedószivart. Pár hónappal ezelőtt őt is ezzel kínálta a bankár. Valahogy még emlékezett rá, mert ritka, nagyon finom dohánylevelekből sodorták. Ezek szerint Havannából jelentős készlettel térhetett haza a férfi. most ez járt a rendőrfőnök fejében, aztán megfordult, és eltolva az ajtó moszkitókeretét kilépett a verandára. Gyönyörű reggel volt. Jobbról, a pálmafák lombján keresztül már laposan, hosszú árnyékot vetve besütött a nap, a kerti medence oldalán csillogtak az apró mozaikcsempék. Érezte, tudta, hogy a magyar férfi eltűnt. Még nem értette, hogy miként, hogy merre mehetett, hogy hol volt az egérút, de valahogy mégis azt súgta az ösztöne, hogy most már nem kapják el. Lent, ötszáz méterre innen, a Kék-lagúnában belebömbölt a reggeli csendbe egy motorcsónak. A kifli formájú öböl. mintha csak remek akusztikájú koncertterem lenne, felerősítette a sok száz lóerős versenyhajó robaját. Innen, a verandáról úgy tűnt, hogy az, aki a kormánynál ül, ezúttal mintha nem sétacsónakázni menne. Mert meglepő módon már a kikötő bejáratánál teljes sebességbe kapcsolta a Forma-l-es autókhoz hasonló erővel dübörgő, nyílhegyes szerkezetet, aztán a felpörgő motor a víz fölé lökte a hajótestet. Pilóta és gép úgy lőtt ki a végtelen kékség felé. mint egy rakéta! Pár perccel korábban, amikor a bankár halkan becsukta maga mögött a pinceajtót, azonnal a szemközti falnál álló borosrekeszhez lépett. Oldalról, két kézzel emelte meg. óvatosan, nehogy az elfektetett üvegek 29
megcsússzanak, és néhány csörömpölve összetörjön. Aztán amikor már elég nagynak érezte a rést a rekesz oldalánál, leguggolva bemászott a borosüvegek mögé. Előrenyúlt, próbálta elérni a kilincset. A rekesz mögötti rejtett ajtó innen kifelé nyílt, vagyis a borospincéből a fal mögötti alagútba. Farkas Vilmos négykézláb mászott át a szűk résen, térden csúszott előre, amíg a sötét, üres tér végre megnyílt előtte. Az alagút, pont úgy. mint egy bányavájat, másfél méter magas volt, majdnem fel tudott benne állni. A háta mögül, a borospincéből, a nyitva hagyott rejtett ajtó résén keresztül még derengve átszűrődött némi fény, így meglátta az odakészített zseblámpákat. Tartalékelemek, tartalékégők, volt ott minden. Alaposan felkészült erre a napra. Bekapcsolta az egyik lámpát, de rosszul fogta, úgyhogy hirtelen hasító, éles fény csapott az arcába. Kapkodva irányította el magáról a fénycsóvát, és a sötét alagút felé célzott vele. A hegy köves, száraz földjébe vájt alagút, mintha csak egy sötét, disneylandi hullámvasút lenne, meredeken indult el lefelé. Farkas Vilmos most újra négykézlábra ereszkedett, visszafordulva benyúlt az ajtórésen, és óvatosan maga felé húzta a csörömpölő borosrekeszt. Egészen vissza a falhoz. Aztán, most már belülről, visszacsukta a szűk, titkos ajtót, a barlangvájat bejáratát. Aki lejut majd a pincébe, nem fogja észrevenni a borosrekesz mögötti rejtett bejáratot. Ki sem fogják találni. hogy merre menekült. Ezért vette meg ezt a házat. Ezért az alagútért. Az egykori ültetvénytulajdonos, aki rettegett a rabszolgalázadásoktól, még a ház építése előtt 400 méteres alagutat vájatott a hegybe, egészen le, az öböl partjáig. Felkészült arra, hogy ha egyszer fáklyákkal jönnének érte a feldühödött rabszolgák, ha rá akarnák gyújtani a villáját, mint az Jamaicán a tizenkilencedik század elején sokszor előfordult, akkor neki maradjon menekülési útvonala. Farkas Vilmos ezért választotta ezt a házat. Szerette persze a színeit is, a formáját, szerette a verandát, a pálmákat a kertben, szerette a sűrű karibiságát. de a villában mégis leginkább az alagút miatt lakott. Most úgy ment előre, mint ahogy majdnem kétszáz évvel ezelőtt a rabszolgatartó ültetvényes tette állítólag kétszer is, csak ő most nem fáklyával, hanem zseblámpával világított a hullámvasút meredek völgyébe, a csőszerű vájatban maga elé. 30
Előregörnyedve, megalázva menekült. Annyira tudta, hogy ez lesz a vége. A sötét bezártság, talán emiatt jutott most újra az eszébe a moszkvai széfszoba. Az is, mint ez az alagút, sötét volt és ablaktalan, az orosz privát bank alagsorában. A Puskin tér közelében. Ott álltak az asztal körül mind a négyen, szinte még most is látja az arcukat, ott voltak vele az újkorruptak. Az új magyar rezsim új emberei, az éppen aktuális választás győztesei, az új slepp, akik máris ugyanúgy tartották a markukat, mint az előzőek. Akkor döntötte el, hogy kiszáll. Hogy végleg kiszáll. Mert ezekkel már nem fog bírni. Végigcsinált ő több mint tizenöt évet, végig a rendszerváltozás utáni összes magyar trükköt. Kárpótlási jegyekkel, bankok által felvásárolt aukciós műkincsekkel, soha vissza nem fizetett privatizációs hitelekkel, orosz államadósságrendezéssel. Farkas Vilmos benne volt a régi szocialista nagyvállalatok bennfentes, más országokban börtönbüntetéssel sújtott, áron aluli részvénykibocsátásaiban éppúgy, mint az olasz és osztrák óriásbiztosítók kifosztásában, amikor azok balga módon bejöttek Magyarországra, és milliárdokat buktak a viszontbiztosításokon. Benne volt ő mindenben a 90-es években, és aztán mindenben a kétezres években is, amivel Magyarországon vagyonokat lehetett büntetlenül, már-már legálisan szerezni. Ő is azok között volt, akik az Operabálba jártak Budapesten, és közben az újságokban úgy szerepelt a nevük, néha még a fényképük is, mint irigyelt, okos, köztiszteletben álló üzletembereké. A nép, a „zemberek”, a birkák, akiket nyírni kell, mert hát birkák mind, így gondolta ő ezt mindig is, a nép persze nem értett semmit. A birkák el voltak foglalva a hitelre megvehető óriás képernyős tévéjükkel, ők meg közben kilopták a hülye birkacsorda szemét. De aztán elfogytak a dolgok. Pár évvel ezelőtt már nem maradt más, csak a korrupció. A „zemberek” után az állami költségvetés kifosztása. A hídfelújítások, autópálya-építések, a hatalmas közbeszerzések, az alagút-fúrások és hasonlók. Korábban kellett volna kiszállni. Utólag mindig ezt érezte. Nem csak akkor kapcsolni ott, Moszkvában. Amikor az éppen aktuális orosz fúrófejlízing túlszámlázott állami többletköltségei visszajutottak hozzá és ahhoz a három másikhoz. Az új arcokhoz, akikről azt sem tudta, 31
hogy valójában kicsodák. Csak sejtette, hogy a fejenként kézbe kapott négymillió dollárt hová is viszik majd vissza. És kinek! Moszkva volt, sőt talán még ma is Moszkva a legjobb pénzmosoda otthonról, Magyarországról nézve. Ingatlanok adásvétele, ide-oda, és máris tiszta a pénz. Az orosz fővárosból szárazföldön lehet elhozni a dollárkötegeket, lehet autóval menni egészen Svájcig, a csomagtartóban tele bőröndökkel. Nem kell repülőre szállni, nincs kockázat, véletlen lebukás egy táskával, egy szerencsétlenül elsülő csomagátvilágítás során. Moszkva tele van ködös, ellenőrizhetetlen magánbankokkal, oligarchák egyszemélyes pénzintézeteivel, keresztül-kasul felépített, összekuszált struktúrájú offshore céghálózatokkal. Igazi Kánaán. De ezek akkor láttak először ennyi pénzt. Húsz évig nem vette be senki őket a buliba, most meg odatettek eléjük négymillió dollárt. Ezért aztán meg akarták számolni. Egyesével. Hogy tényleg annyi bankjegy van-e mindegyik pénzkötegben. Ott állt köztük, mégsem hitte el. Hogy most már ennyire kapzsi kispályásokat termel ki Magyarország. Hogy ide jutott ez az ország. Hogy már lopni sem tud senki elegánsan, csak mohón, csöpögő nyállal. Borzalom. Öt órán át számolták banki pénzpörgető gépekkel a százdollárosokat, elhasználva három szerkezetet is, mert túlmelegedtek. Ilyen kisstílűséget előtte még Moszkvában sem látott senki. Azóta is legendás történet ez. Úgyhogy finom jelzésként az orosz bankárok a végén benyújtották a számlát. Óránként háromezer dollárnyi bérleti költséget kértek, vagyis összesen tizenötezret széfhelyiség ilyen hosszadalmas elfoglalásáért. Ezek a suttyók meg összevesztek. Ezt gondolta róluk a bankár, igen, hogy suttyók, így emlékezett vissza rájuk innen az alagútból, a sötét vájatból, előregörnyedve, miközben a zseblámpával kereste a kifelé vezető utat. Suttyó volt mind. Ordítozva tépték egymást a moszkvai alagsorban, hogy kinek is kellene fizetnie a tizenötezret az előttük heverő 16 millió dollárból. Mert mégis kinek az ötlete volt ez a pénzszámlálás? Hát fizessen az!
32
Mindegyik félt valamitől vagy valakitől, mert ezek szerint mind csak szaros futárok voltak, szaros futárai nagyon nagy embereknek, akiktől persze rettegtek, hogy azok majd azt hiszik, ők vették ki a pénzt maguknak. Hogy elloptak a milliókból pár ezer rohadt dollárt. Benyúlt hát ő a saját pénzkötegébe, mert már nem bírta őket tovább hallgatni, és az asztalra hajított a saját négymillió dollárjából tizenötezret. De akkor és ott vége lett. Kiszállt, mert rájött, mert megérezte, hogy ennek rossz vége lesz. Hogy a kapzsi magyar elit a végén saját magát fogja kinyírni, tépik majd egymás haját, lopják egymástól vissza a már korábban másoktól ellopott pénzeket. Elszámoltatásnak hívják majd a leszámolást. Mert Magyarország elfogyott. A birkák pénze elfogyott. Nincs már új konc, csak a régi. Így lesz vége a rendszerváltozás utáni Magyarországnak, pont így és pont akkor, amikor egymásnak esik a korrupt magyar elit. Az lesz a hanyatlás félreismerhetetlen jele, amikor bilincsben viszik el a korábbi minisztereket. Amikor ezek lecsukják egymást. Érezte ő ezt azonnal ott, Moszkvában, abban a sötét széfszobában. És hát igaza lett. De mivel ő szállt ki először, hát őrá lőnek most azok, akik bennmaradtak, otthon maradtak és folytatták. Mert azt hitték, hogy majd zöld ágra vergődnek az újkorruptakkal is, hiszen korábban is zöld ágra tudtak vergődni mindig. De ezekkel nem lehet, ő aztán tudja. A fülében még mindig hallja a hangjukat, a kapzsiságot, az erőt és a suttyó indulatot. Borzalom. Így gondolta ezt ő. Farkas Vilmos, aki pedig soha nem hitt a tisztességben. Közben az alagút végére ért, a sziklákhoz, aztán a köveken keresztül a motorcsónakjához lépett. De a lelke közben a távolban járt, Magyarország felé sodródott, és megint, mint a hosszú, magányos, szivarfüstös estéken, az jutott az eszébe, hogy mi lett volna, ha… Ha nem hívja föl őt tizenöt évvel ezelőtt az a bankár Miamiból. Mi lett volna, ha nem ülteti el a fejében a mottót, amit követve Farkas Vilmos azóta is él. Hazatérve Londonból épp akkor nevezték ki őt az egyik legnagyobb budapesti bank vezérigazgatójává. Az amerikai bankár barát pedig Miamiból, miközben gratulált neki, azt mondta a 33
telefonba: „Bankot rabolni nem fegyverrel kell, Vilmos, nem álarcban. Bankot úgy rabolsz, hogy te vagy a bankigazgató. Vagyis most!” És ő e szerint élt azóta is. De mi lett volna, ha nem? Ha nem ezt teszi? Akkor most hol lenne? Hol tartana? Milyen lenne az élete? A versenycsónak egyetlen pöccintésre indult, a rettenetes erejű motor dübörögve rántotta meg az áramvonalas hajótestet. A magyar bankár talán a kelleténél nagyobb adag üzemanyagfröccsöt adott, talán túl gyorsan indult, de egyáltalán nem a pánik miatt. Nem azért, mert menekült, hanem csak mert közben megint, még egyszer eszébe jutott a moszkvai széfszoba. És minden, amit az a történet, az a helyszín jelképezett. A fordulópontot, amikor véget kellett vetnie az ügyes, csendes bankrablásoknak, a precíz, elegáns trükkjeinek. De önmagára emiatt soha. egyetlen pillanatig sem haragudott. Csak rájuk. A spicli, újkorrupt árulókra. – Suttyók – ordította bele a végtelen kék vízbe –, meg fogtok rohadni. – De a hangját most elnyomta a motorcsónak száguldó dübörgése.
34
Budapest – Magyarország
Néma csendben ültek. A belügyminiszter a védett telefonvonalon csupán annyit közölt a miniszterelnökkel, hogy Farkas Vilmost nem sikerült letartóztatni Jamaicán. Több részletet ő sem tud. De igyekszik tájékozódni, és jelentkezik. Aztán kimenekült a vonalból. Tudta, hogy jobb, ha most nem ő tartja a füléhez a kormányfőt. Oldja meg ezt más, kezelje az esetleges dühkitörést az, aki épp vele van, legyen az bárki. A szóvivő volt ez a bárki, de a dühkitörés elmaradt. A miniszterelnökre amúgy sem voltjellemző az indulat. Néma csend volt inkább, mint ilyenkor általában, aztán sercegés, ahogy a szóvivő kezében a ceruza grafithegye azonnal satírozni kezdte a megváltozott helyzethez igazodó sajtóközleményt. Törölte, feketítette az összes olyan mondatot, ami Farkas Vilmosról és a hazahozandó vagyonokról szólt. Csak az adóamnesztia maradt, annak a sulykolása. Céltalan, levegőben elszálló nyilatkozat lesz ez is, tulajdonképpen felesleges kiadni. Úgysem lesz semmi hatása, ettől félt a fiatal kormányszóvivő. Kétségbeesett próbálkozásnak fog tűnni. Rájöhetnek belőle pont azok, akiknek szánják, akiknek szánták volna a letartóztatási hírt, rájöhetnek majd, hogy ezek szerint még mindig senki sem hozza haza az offshorepénzeket. Mi másért is kellene őket ugyanolyan hangvételű közleményekben állandóan erre buzdítani. A miniszterelnök közben a saját, kézzel írt listáját nézegette. Megtalálta az íróasztal zűrzavaros rendetlenségében, az egyik 35
félbeharapott keksz alatt. Lerázta róla a morzsákat, és aztán két kézzel fogva a papírt a szemét lefelé futtatta a neveken. Három dúsgazdag bankár, kétmilliárdos építési vállalkozó és egy hirdetésimédiabirodalom feje, pont ennyien hitték az országban, hogy ebben az ügyben csak ők egyedül a magyar kormányfő bizalmasai. Mind a hatan ebben bíztak. Hogy csak ők! A másik ötről egyikük sem tudott. Mert ez annyira kényes és érzékeny kérdés volt, belistázni Magyarországon a pénzmosó, vagyonmenekítő elitet, hogy egyik sem gondolta, el sem tudták képzelni, hogy rajtuk kívül ilyen listát még mástól is mer kérni a miniszterelnök. Pedig mert. És most a saját kezűleg összevezetett, letisztított listáját, a saját névsorát böngészte. Heten élnek idejük nagy részében az Egyesült Államokban, négyen Thaiföldön, ketten Kanadában, hárman Dominikán és tizenegyen Budapesten. Ők így együtt 1200 milliárd forinttal sárosak. Becslések szerint ennyit vittek el, loptak ki Magyarországról. Bármelyiküket börtönbe csukathatná, de kétségkívül Farkas Vilmos a legkönnyebb célpont. Talán a legsárosabb is, de mindenképp a legvédtelenebb. Hiszen már nincs benne itthon semmiben. Nincs benne egyetlen szövevényes üzletben sem a többi milliárdossal. Mert már kiszállt. Vagyis ha az ő kezén kattan a bilincs, nem rohannak majd a befolyásos barátok ide, a miniszterelnöki dolgozószobába. Nem kezdik el mondani, hogy ezt miért nem szabad megtenni. Mint az minden más esetben megtörténne. Viszont Farkas Vilmos esetében nem jönnének. Már nem. Hiszen mindannyian tudják, hogy ha nem Farkas, akkor esetleg ők. Mert egy áldozat minimum kell. A hatféle listáról, amire a névsorkészítők magukat természetesen sosem írták fel, az ő nevük mindig csak a másik öt listáján szerepelt, valakinek vesznie kell. Elrettentésként. Farkas lenne a legjobb megoldás, ezt súgta a kormányfő ösztöne, úgyhogy várnia kell. Talán mégis elkapják. Az ő letartóztatása és bebörtönzése lenne a legkönnyebb és egyben a leginkább célravezetőbb, hiszen nála mindenki más nagyobb bajt, nagyobb ellenállást tudna 36
kifejteni. Nagyobb káoszt, nagyobb felfordulást okozna Magyarországon. Farkas Vilmos viszont már gyenge. Ezt gondolta a miniszterelnök. De tévedett…
37
Miami – Egyesült Államok
– Én vagyok. – Csak ennyit mondott a hang a telefonba, és a pocakos, leégett arcú férfi, aki láthatóan sokkal több időt töltött a napon, mint amennyit a fehér bőre miatt lehetett volna, most csak tartotta a telefonkagylót a füléhez, és gondolkodott. Ismerős ez a hang, igen. Hallotta már az akcentust is, mégsem tudta hirtelen hová tenni ezt az „én”-t. Csendben teltek a másodpercek. Aztán eszébe jutott. Hát persze! Mosolygott, szinte nevetett a telefonba, amikor visszakérdezett, mert ő mindig ilyen volt. Ezért is vitte sokra. Negédes még azokkal is, akikről éveken keresztül nem hallott semmit. – Vilmos barátom, te csavargó – mondta megkönnyebbülve, mert örült, hogy eszébe jutott a név, és felismerte a hangot. – William, ez a nevem. – A vonal másik végéről olyan élesen jött a válasz, olyan erővel, hogy a dél-amerikai drogbárók pénzén meggazdagodott miami bankár azonnal felegyenesedett a kényelmes, puha fotelben. Letette a tequilás poharat, és lehalkította a tévében a kosárlabdameccset. Az Atlanta Hawks piros-fehér mezesei játszottak az ő csapatával, a Miami Heattel. Bár a stadion, ahol a meccs ezekben a percekben is zajlott, innen, az ő Hibiscus Island-i házától csupán három kilométerre állt, ráadásul neki az egyik legjobbnak számító, pályaszéli helyre volt éves bérlete, ma este inkább itthon maradt. Fárasztó nap végén próbált sok alkohollal kikapcsolni és elálmosodni. Jövőre lesz ötvenéves, mégis egyedül, agglegényként terpeszkedett a hatalmas ház 38
légkondicionált nyugalmában, egy puha bőrfotelben. Ma este nem volt kedve a tízezres stadion őrjöngéséhez, inkább minden pohár után egyre türelmetlenebbül azt várta, hogy agya az egész napos pörgés, a tőzsdeárfolyamok hullámvasútján töltött száguldozás után végre kikapcsoljon. Most mégis felült, és tekintete a széles teraszablak felé fordult. A távolban, a holdfénytől csillogó vízfelület túlpartján, legalább két kilométerre innen a South Beach éjszakai élete lüktetett. A bárok, a kubai klubok színes fénycsóvái már pásztázták a sötét eget. Késő este volt, de ez a hangsúly, ez a parancsoló határozottság azonnal éberré tette. Tíz éven át Kolumbiában és Venezuelában edződött, a cali, medellíni és caracasi kábítószerkartellek között, úgyhogy az ottani üzletek kifinomulttá tették az érzékszerveit. Az ilyen katonás hangsúlyból azonnal tudta, hogy a vonal túlsó végén a lehallgatástól félnek. – William, hát persze. – A tettetett öröm megmaradt a hangjában. – Téged meg merrefelé fújdogál mostanság a szél, barátocskám? Jól csinálta. Olyan könnyen folyt belőle az üres töltelékbeszéd, ahogy csak azokból tud, akik tökélyre fejlesztették az alkalmazkodás képességét. Mindig kivárni. hogy a másik mit mond, és csak utána válaszolni. Mindig csak reagálni, sosem kezdeményezni. Ezt tanulta a drogbárók szolgájaként! Scotty, édes öregem, hát feléd. – Mintha már sokkal kevesebb lenne ebben a magyar hangban az akcentus, mint amilyen két évvel ezelőtt volt. – Mert valami azt súgja, hogy te megint sok pénzt szeretnél keresni. Újra csak csend lett, mert erre senki nem vágja rá, hogy hát persze, szeretne. Ráadásul ő már mást is szeretne. Nem csak pénzt. Mert azért Scott Rothstein is változik. De ezt nem fogják most megbeszélni. Hirtelen, két év szünet után, ráadásul a lehallgatástól féltett telefonjukban. Így aztán Miami legendásan rafinált és manapság már sokkal nagyobb pályákra vágyó bankára nem is mondott semmit, semmi érdemit, hanem csak szokásához híven átadta a kezdeményezést. – Nem szeretet kérdése, William, hanem kizárólag a lehetőségé, tudod. – Ennyit válaszolt csupán, nem készülve arra, hogy a mondat, 39
amit hallani fog. gyökeresen változtatja majd meg az életét. Pont úgy, mint ahogy Vilmosé, vagyis hát Williamé is megváltozott tizenöt évvel ezelőtt, amikor azt tanácsolta neki, épp ő tanácsolta ezt, hogy egy bankot igazgatóként próbáljon kirabolni, ne pedig álarcban, fegyverrel a kezében. – Lehetőség, hát az most van. Van egy hatalmas, soha vissza nem térő esély, Scotty – mondta a hang a telefonvonal túlsó végén. – Mert ha segítesz, Magyarország rövidesen össze fog omlani. Csak egy kicsit kell meglökni. Már épp eléggé inog, mi csak egy icipicit megpöccintenénk. És miközben omlik, halálra keressük magunkat. Hát így kezdődött. Ezzel a telefonnal!
40
Genova – Olaszország
A szokásos reggeli csúcsforgalom hömpölygött körülöttük. Olaszos káosz, a kocsik elé furakodó, cikázó mopedek minden irányból. És a megállókban bennragadó buszok. Úgyhogy Adrienn autójával ma is csak lépésben tudtak haladni. Már ráfordultak Genova főutcájára, a via 20 Settembrére, de a szökőkutas főtér, ahol egy szűk mellékutcában André kávéháza felé el lehet szökni, még mindig nagyon messze volt. Legalább száz méterre. Onnan viszont majd nekilendülnek újra. – Tudom, hogy van valami baj, érzem. – Adrienn rátette a kezét André sebességváltót markoló erős ujjaira, és a kis Mini Cooperben teljes felsőtestével a férfi felé fordult. Aztán elszántan nézte André arcát, mozdulatlanul, oldalról, mert most már nem volt hajlandó addig leszállni róla, amíg nem kap valamilyen választ. Reggel, amikor André nem engedte őt felkelni az ágyból, hanem hosszasan simogatta és csókolgatta a hátát, Adrienn már akkor sejtette. Mert André máskor mindig csak röviden csókolta meg, és nem simogatta így a bőrét, lágyan, mint egy féltett kincset, amit el is veszíthet. Adrienn ott az ágy szélén meztelenül ülve, a csókok közben jött rá, hogy valami nincs rendben. Szinte biztos volt benne. Három hónapja éltek itt, autóval két órára André Nizzájától. Pontosabban az ő közös Nizzájuktól, mert bármi történt is tavaly azokban a vészterhes hetekben, Nizza akkor is az ő városuk maradt. 41
Ahol beleszerettek egymásba. Csak erre emlékeztek, mert csak erre akartak emlékezni. Továbbra is a tengerparton éltek. Genova, ha tavaszodik, a pálmafás kikötőben ugyanolyan sós levegőt szitál majd az arcukba, mint Nizza. Ebben nem kellett kompromisszumot kötniük. Csak a távolságokban. Mert Genova volt félúton Adrienn új milánói és André nizzai élete között. A most már jelmeztervezőként dolgozó magyar lány előző, dúsgazdag orosz partnere, Vlagyimir halála óta (egyszer sem beszéltek egymással Vlagyimir meggyilkolásáról) otthagyta Londont, a Filmakadémiát, és Milánóban keresett munkát. Egy tizenötödik században játszódó, a Sforza család tündökléséről és bukásáról szóló történelmi tévésorozat kosztümkészítő csapatában dolgozott. André közben kiadta az osztrigafarmot, és a bevételből itt, Genovában bérelt egy kis, negyven négyzetméteres kávézót. A via Garibaldin, az itteni Váci utcában, egy tizenhetedik századi robusztus városi palotaépület, egy palazzo földszintjén. Caffe dei Museinek nevezte el, mert a sétálóutca tele volt múzeumokkal. – Semmi, Adrienn, nincs semmi baj. – André türelmetlenül válaszolt, hangja azt üzente, hogy el sem akarja kezdeni ezt a beszélgetést. Szándékosan nem nézett a haját ma kontyba fogó nőre. De közben érezte, hogy Adrienn ezt most nem fogja feladni. Hogy elszántan meg akarja tudni, pedig jobb, ha nem tudja. Majd ma reggel is az autópályán fog sminkelni, ez járt André fejében, mert valahogy ez jutott Adrienn arcáról az eszébe. Pedig nem is nézett rá. Mégis érezte a tekintetét. Az arcát. A felé fordulást. Adrienn megint a kocsiban fogja kifesteni magát, amikor már egyedül lesz, és közben vezet. Amikor eléri a milánói körgyűrűt, ahol majd ugyanúgy beragad a dugóba, mint most itt. Adrienn, amióta Andréval élt, szinte mindig ezt csinálta, a visszapillantó tükörben sminkelte magát, mert reggelente még mindig túl sokáig maradtak az ágyban. A reggelt szerették. Reggel szerették egymás testét a legjobban. André most ezt a sminkelésre használt visszapillantó tükröt nézte, pontosabban az utcát benne, maguk mögött. Zavarta, hogy állnak, hogy beragadtak. Veszélyes. 42
Aztán észrevette a motorost. Csak most vette észre, ahogy lendületesen, határozottan jön. Krosszmotor volt, gyors és erős. Furakodott, kereste a réseket. Legalább ötautónyira mögöttük, de a távolság gyorsan fogyott. André tegnap óta tudta, hogy valami történni fog, de azt nem sejtette, hogy pontosan mi, nem tudta, hogy hol és mikor. Készült már rá, éberebb lett, igen, ezt érezhette meg rajta Adrienn is, de azt még ő sem gondolta volna, hogy ilyen hamar. Hogy már másnap, hogy már ma itt lesznek. Ha egyáltalán ők azok. Most oldalt nézett, Adrienn felé, de nem a szemébe, mert nem a kérdésére akart válaszolni, hanem csak el mellette, ki az utcára. Pásztázta a reggeli sietős arcokat, a magas boltívek árnyékában. Egyetlen másodperc alatt körbefutott a tekintete a januári Genova kávéházakkal teli utcáján, aztán megint a tükörbe. Még három autó. Megálltak. A forgalom közben megint beragadt. Nem volt hely előttük, mellettük is csak egy szűk motornyi. Ki sem tudná nyitni az ajtót. André most balra, az utca túloldalára nézett, de ott sem látott semmi gyanúsat. A fényes, zsúfolt kirakatüvegek előtt nagy táskákkal a vállukon munkába siettek az olaszok. Olyan gyorsan történt minden. Nem nézett feléjük senki, nem figyelt rájuk, erre az autóra senki. Még két kocsi, már csak egy, a motoros furakodott, nyomult, jött megállíthatatlanul. Talán tényleg siet. Csak siet. Mintha erre akart volna gondolni André, elhessegetni a veszélyérzetet, az ösztönei üzenetét, de aztán mégis győzött a tapasztalat, a múlt, és a vészjelzés elérte az idegpályákat, amitől a teste azonnal megfeszült. Nem maga miatt ijedt meg. Inkább Adriennt féltette. Rögtön felfogta, hogy nem tehet semmit. Csapdába kerültek. Ültek a kocsiban bezárva, beszorulva. Menekülési esély nélkül. Szinte megütötte a szívét a nyilallás, szúrt az aggodalom, fájt, hasított, ismeretlen, gyors érzés volt. Adrienn… A tehetetlenség, az szúrt, az nyilallt. Adriennre akart nézni, legalább a tekintetével beborítani, úgyis erre vár, hogy felé pillantson, majd
43
belékapaszkodik a szemével, és akkor nem látja, látják, talán nem is érzik majd. Talán gyors lesz. Gyorsan vége. De az élet utáni vágy, a harc, a sosem feladni ösztöne most mégis megrántotta a karját. Közben megnyomta a gázpedált, a ránduló kar pedig sebességbe kapcsolt, és a gyönyörű, ápolt, gyöngyházszínű kocsi, Adrienn Minije vadul nekiugrott az előttük álló autónak. Csörömpölve lökte, gyűrte, tolta, miközben a motoros melléjük ért. Aztán a csattanás. Mint amikor egy vasúti kocsi vonóhorga fémes, karcoló csörömpöléssel rácsapódik egy másik vagonra. Nem lövés volt. Nem géppisztolysorozat. Adrienn sikoltott, de nem a csattanás, nem a hang miatt, hanem mert akkora erővel ugrottak neki az előttük álló kopott Fiatnak. Nem értette, hogy André hirtelen mit csinál. Hogy mi történik? Adrienn nem értett semmit. Közben még mindig fogta André sebességváltót markoló ujjait, most már azokba kapaszkodott. Körme az ijedségtől a férfi bőrébe mélyedt. Aztán előreesett, és az ütközéstől a szűk térben a szélvédőbe verte a fejét. De André továbbra is csak nyomta a pedált, mintha el akarná kotorni az előttük álló autót, és vad erővel tekerte a kormányt jobbra, Adrienn irányába. Kanyarodott, visító motorral fúrta magukat kifelé. Csinálta a helyet, a teret magának, a saját ajtaja mellett. A motoros pedig már távolodott. André megfordult. Most nézett először a csattanás, a saját oldalablaka felé. A rácsapott akna, mintha csak egy tortát ragasztottak volna az üvegre kívülről, a légtapadó szegecsekkel élesen nézett rá, bele az arcába. Harminc centiről, az üveg túloldaláról. El tudta olvasni. André a bomba alján még az üvegen keresztül is el tudta olvasni a betűket, pedig nem is akarta. De a szeme, az összes érzékszerve olyan éles, éber és érzékeny lett ezekben a másodpercekben, úgy fogadott magába mindent, mintha lavina sodorná, és ő csak nyelne befelé mindent, amit az felé söpör. A november-bomba. Tudta azonnal. Valahogy tudta. Valahonnan mélyről eszébe jutott. Egyetlen villanás alatt. Izraeli fejlesztés, pont az 44
ilyen merényletekhez. 2010 novemberében (innen a neve) használták először izraeli titkos ügynökök Teheránban. A testőrökkel közlekedő iráni atomtudósokat végezték így ki a zsidó állam kommandósai a kocsijukban, a lakásuk és az egyetemi kutatóbázis közötti útvonalon. André jobb keze most hirtelen elengedte a sebességváltót, és a sikoltó Adrienn felé nyúlt. A feje után, de nem érte el, mert a nő, amikor meglátta az aknát, amiről persze nem is tudta, hogy pontosan micsoda, de valahogy érezte a bajt, és ezért ösztönösen menekült az üvegen lüktető fémdarabtól. Hajolt el. Próbálta nyitni a saját ajtaját, de André még mindig csak nyomta, a padlóba mélyesztve nyomta a pedált, az autó pedig, mint egy terhébe akadt traktor, erőlködve rázkódott. Adrienn keze egyszerűen nem tudott beletalálni a kilincsrésbe. André a fejét akarta elérni, megfogni Adriennt, és nyomni le a műszerfal alá. Közben a bal kezével, a középső ujjával benyúlt a saját oldalán a homorú mélyedésbe, mert ő megtalálta a kilincset, benyúlt, rántotta és nyitotta az ajtót. Ez volt az egyetlen esély. Talán maradt még pár másodperc. A motoros furakodva távolodott. André látta, hogy nem néz vissza, csak tör előre, karcolja a szűk résben az autókat. Közben André keze még mindig Adrienn után, Adrienn feje után kutatott, de a bal lábát most már a saját oldalán az ajtó kapaszkodójába tolta, aztán mintha csak egy szakadékot akarna átugrani, ellökte magát. A combizmok megfeszültek, és a légiós erő, mintha csak egy vad bika rohanna a kocsiajtónak, dühödt erővel rúgta, fordította, szakította és csavarta az ajtót a térben kifelé. A Mini mellett most már volt elég hely, felszabadult ennyi rés. Az ajtó derékszögben kicsapódott. Kifordulva állt, 90 fokban, rajta az akna, André tartotta a lábával, nehogy a felfüggesztés visszarántsa és becsukja az ajtót, lábizmai pedig közben, mintha feszítve tépnék őket, nyilalló fájdalommal küzdöttek a vassal. A motoros már öt-hat kocsival lehetett előrébb. André végül lebukott, az ajtón megtámaszkodva Adrienn felé rugaszkodott, elkapta a nő fejét, és vad erővel, szinte kicsavarva a lágy testet, bepréselte Adriennt az ülés előtti térbe, a résbe, mint egy összegyűrhető csomagot. Aztán a robbanás egyetlen pillanat alatt széttépte körülöttük a teret. És az élet megállt. 45
Pontosan 15 óra 23 perccel az után állt meg, hogy a francia hírszerzés parancsnoka telefonált. Azt mondta a tegnap késő délutáni híváskor, hogy tartozik ennyivel. Franciaország is persze, de ő biztosan. Legalább ennyivel, egy értesítéssel. Ezt a szót használta, értesítés. Bemard Didier, a DGSE vezetője elnézést kért Andrétól, bocsánatot, és hosszasan szabadkozott a telefonban, mert nem tudta, mit is mondjon pontosan. Egyszerűen nem gondolta át a hívás előtt. André készülékét inkább csak indulatból, rá egyáltalán nem jellemző heves dühből tárcsázta. Egyetlen perccel azután, hogy Franciaország elnöke személyesen közölte vele az utasítást. Vitát nem tűrő parancs volt, Didier nem tehetett semmit, ő legalábbis ezt mondta, mert az alku a színfalak mögött köttetett egy tőle teljesen független orosz-francia megállapodás részeként. Andrét kiadják az oroszoknak. Ennyi a döntés. A francia hírszerzés, a DGSE egy órán belül felfedi a kilétét tíz, Moszkvában kémkedés gyanújával letartóztatott francia állampolgár szabadságáért cserébe. Az orosz fővárosban kommandósok által bilincsbe vert franciák között van egyébként az egyik legnagyobb párizsi kozmetikai konszern örökösnőjének a fia is. – Nincs mit tenni, André. – Bernard Didier lassan, drámai hangon beszélt. Mintha legalábbis halálhírt közölne. Közös rokon halálhírét, akit mind a ketten szerettek. Lidércesen teltek a hívás percei. A hírszerzés főnöke képes volt úgy beszélni Andréról, róla és vele, mint egy harmadik személyről, egy halottról. Egy már majdnem halottról. André meg sem szólalt közben, Didier pedig, hogy kitöltse az üres csendet, hogy megmagyarázza az árulást, a cserbenhagyást, életük feltehetően utolsó telefonbeszélgetésében próbálta elmondani, amit elmondhatott. Sőt, talán többet is. Ő így kért elnézést. Ajándékinformációkkal. De André alig figyelt a részletekre, szinte nem is fogta fel a magyarázatot, ő csak arra tudott gondolni, hogy már megint a rosszak győznek. És ezt valahogy Didier is tudta. Hogy André fejében most ez járhat, mert ismerte, érezte, kedvelte őt. A cuvée-katonát, akinek a múltjában, mint egy nemes évjáratú borban, elegyedett a Kelet és a
46
Nyugat közötti életív minden bölcsessége és leckéje. Tudta, hogy Andrét mindig is erre tanította az élet. Hogy a rosszak győznek. Minden más csak hazugság, mese és ámítás. Nincs igazság, nincs sose. Ezért hívta föl a magyar exlégióst, megszegve az íratlan szabályokat. Mert így legalább egy pici esélyt adott neki. Túlélni megint. Az orosz miniatombombák eltüntetéséről volt szó. Persze hogy arról. André tavalyi, magyarországi akciójáról. Az oroszok nem bocsátották meg neki. Elsősorban a Megoldó! Ő, a moszkvai alvilág és a Kreml hatalmasai közötti kocsonyás tér ura, nem volt hajlandó felejteni. – Sajnos egyszerű volt, túl egyszerű – mondta Didier arról, hogy miként is jutottak az oroszok André nyomára. Mert hát Kátya, akinek az ékszertestőreként André feljutott Vlagyimir, a miniatombombák koordinátáit őrző dúsgazdag orosz oligarcha jachtjára, pontos személyleírást tudott adni róla. A DGSE – ezt mondta a telefonban Bernard Didier – már akkor sejtette, hogy az oroszok André nyomában lehetnek, amikor megtalálták a monacói Hotel du Paris biztonsági tisztjének megcsonkított, borzalmas vallatás nyomait viselő holttestét. Ő ellenőrizte a magyar exlégiós francia titkosszolgálati kódját, és ő segítette föl Andrét Vlagyimir hajójára. Tőle tudhatták meg az oroszok, hogy a magyarországi akcióban a francia hírszerzés is benne volt. Az ipari kémkedéssel vádolt franciákat Moszkvában két nappal ezelőtt tartóztatták le, de ennek a híre egyelőre nem szivárgott ki a sajtóba, mert a párizsi orosz nagykövet azonnal a franciák tudomására hozta, hogy ha megkapják a nevet és a címet, André fedőnevét és címét, akkor egy órán belül mindenki szabad. Az elnök pedig, a francia elnök azonnal döntött. Nem kezdett Franciaországban élő oroszok letartóztatásába, mint azt egy egészen hasonló helyzetben, 2010 júliusában az amerikaiak megtették. Hogy legyen kit kire cserélniük, akkor éppen tíz oroszt négy CIA-kémre. A francia elnöknek esze ágában sem volt megvárni a párizsi burzsoázia egyik legbefolyásosabb asszonyának a telefonját, mert pontosan tudta, hogy az a hívás miről szólna. Hogy az ő fia, a kozmetikai ipar leendő feje, meg persze a kilenc, elitegyetemen végzett másik francia
47
üzletember szabadsága hogyan is érhetne annyit, mint egy jöttment magyar exlégiósé. Didier ezt mondta, ezt mesélte már-már zaklatott hangon a telefonban, mert feldúlta őt, nem a döntés, hanem hogy ennyi évtizednyi lojális szolgálat után is csak itt tart az élete, csak ennyire vitte. Hogy még az ő pozíciójában is asszisztálnia kell bátor emberek hűtlen cserbenhagyásához. De mivel André továbbra is csak néma csendben hallgatta őt, hiszen a saját elárulásához mit is tehetett volna hozzá, Didier újra nekirugaszkodott, és megint felhozta a monacói gyilkosság és Kátya ügyét, hogy az talán valóban hiba volt. De közben kattant a telefon, és végképp csend lett. Síri csend. André megszűnt, elillant, nem volt többé. Megszakította a hívást, és aztán fél órán át ült mozdulatlanul Genovában, az ágy szélén. Adrienn közben Milánóban dolgozott. A magyar férfi, akinek hosszú évekkel ezelőtt az orosz maffia Budapesten megölte a feleségét, akinek abban az akcióban eltűnt az ötéves kisfia, aztán pár hónapja végre újra megtalálta őt a szerelem, most csak ült mereven, némán, szinte levegőt sem véve, és a sorsán, az életén gondolkodott. Éjszaka nem is aludt, csak úgy csinált. Reggel pedig, amikor beültek Adrienn autójába, akkor ő akart vezetni. André valami miatt ehhez most ragaszkodott. A tapadóakna a derékszögben kifordított ajtó üvegén keresztül, mintha csak egy ágyúcsőből kirobbanó súlyos lövedék lenne, nyílegyenesen hátrafelé lőtt ki, hogy elsodorjon minden útjába eső életet. Nem az utastérben, hanem az utcán kaszált és osztotta a halált. André kétségbeesett rúgása, amikor kitaszította maga mellett az ajtót, derékszögben elfordította a robbanás irányát. Az ilyen tapadóaknákat ugyanis arra fejlesztették, hogy célzott sugárban gyilkoljanak. Ne mindenfelé. Vagyis ha egy kocsi ajtajára csapják őket, akkor bent, az utastérben szakítsanak cafatokra mindenkit. Miközben a 360 fokos kör többi szeletében lehetőség szerint ne öljenek meg senkit. Milyen kegyesek is az izraeli aknafejlesztők. Teheránban például 2010. november 29-én, Sáhrijári professzor felesége, aki egy hasonló tapadóakna felrobbanásakor Adrienn helyén, a 48
jobb első ülésen ült, ki tudta nyitni az ajtaját, kicsit ki is hajolt, és már ennyi elég volt ahhoz, hogy elkerülje az akna nyílegyenes, pusztító halálsugarát. Hogy ő, sérülésekkel ugyan, de túlélje. A férje viszont ijedtében meg sem tudott mozdulni, csak lebénulva ült és harminc centiről nézte az akna talpát. A halált. Mintha egy ágyúcsőbe pillantott volna bele. Soha nem találták meg a fejét. Még a maradványait sem. Most itt, Genovában, a derékszögben kifordított ajtó miatt az ágyúlövés hátrafelé sült el. Első áldozataként két autóval André és Adrienn mögött egy kismotoron ülő olasz ingatlanügynök felsőtestét és fejét szakította le olyan erővel, hogy a helyszínelő rendőrség később a férfi bukósisakját 48 méterrel arrébb szedte össze. A robbanás ereje kitépte a Mini ajtaját, és mint egy elrepített acéllemezt, suhogva pörgette meg a levegőben és csapta keresztül az egyik autó szélvédőjén. A propellerszerűen pörgő lapos fémdarab szabályosan kettévágta a sofőrt, mint egy fűrészgép. Ő volt a második áldozat. Rajtuk kívül mindenki túlélte a merényletet, bár sokan megsebesültek. Többnyire a via 20 Settembre árkádsora alatt munkába igyekvők. A tengerparti Genovában az enyhe mediterrán telekhez képest ezen a januári napon szokatlanul hideg idő volt, mindössze plusz öt fok, így a fázós olaszok kabátban jártak. A vastag bélések szerencsére tompították a becsapódó apró repeszek okozta sérüléseket. A legsúlyosabb sebesültnek egy agarat sétáltató idős hölgy számított, akinek a bal lábát átfúrta Adrienn autójának egyik ablaktörlője. André, mintha egy sörétes puskának tartotta volna oda a hátát (ő is vastag dzsekit viselt aznap), ablaküvegszilánkokkal volt tele. De a bőre alá csak a tarkóján és a jobb csuklóján hatoltak az éles cserepek. Véres volt. leginkább a nyaka, de a sérülés sokkal súlyosabbnak tűnt, mint amilyen valójában volt. Adrienn viszont elvesztette az eszméletét. Begyűrve az ülése előtti szűk résbe, a robbanás borzalmában a feje hozzácsapódott az ajtóhoz, és most kábán nyögött. A fájdalom, amit érzett, a két áldozat halál előtti pillanatait leszámítva, az egyik legborzalmasabb volt az egész utcában. A másik ablaktörlő csonkja ugyanis, aminek a párja lábon szúrta a
49
kutyás hölgyet, neki a bal vállából állt ki, a lapockánál. Az éles, hegyes vascsonk, mint egy kés, úgy döfődött mélyen belé. A légnyomás kettőjüket egyébként alig suhintotta meg. mert nem voltak az akna pusztításának a sugarában. A robbanás ereje tőlük tulajdonképpen távolodott. Adrienn a robbanás pillanatában nyitva tartotta a szemét, igen, ezt pontosan érezte, hogy nem hunyta be. de most mégsem látott semmit. Feje rándulva csapódott valaminek, és ettől hirtelen fekete lett körülötte a világ, aztán csak ennek a feketének az árnyalatai maradtak. Lüktető, szélesvásznú feketeségben kezdte látni újra a kör alakú fémpogácsát az ablaküvegen. Pontosan látta. Ez volt az utolsó filmkocka, ez merevedett ki a feketeségben előtte, amit figyelt és nézni próbált. Tudat alatt arra számított, mint néha, a sötét éjszakában. hogy minél erősebben nézi. Annál jobb lesz, mert a szeme megszokja majd ezt a feketeséget, és akkor majd látni fog. Egyelőre nem érzett semmit. Még mindig nem érzett. Várta a fájdalmat, de az nem érkezett. És nem is hallott semmit. Aztán – hiába akarta – mégsem világosodott ki ez az érzés nélküli fekete világ, hanem lüktetni kezdett a sötétség, hullámzott, kicsit el is sárgult, és Adrienn hirtelen úgy érezte, hogy a testébe literszám belepréselnek valamit. Erőszakosan, durván. Folyadék, sűrű folyadék öntötte el minden zsigerét, de ő nem tudta, hogy hol fog elférni benne. Percek teltek el, vagy csak egy pillanat? Olyan volt, mintha a testében tapintani tudná az összes apró hajszáleret, mintha tudná, hogy nincs már bennük több hely, de ez a sűrű folyadék mégis csak nyomul, préselődik belé, és mindjárt szétszakítja, belülről széttépi. Közben pedig csönd volt. Síri csend mindenütt. Nem lehetett elviselni. Kinyitotta a száját, hogy hátha ott ki tud törni, hátha ott utat talál magának ez a szörnyű belső pumpálódás, ez a sűrű, fekete halálfolyadék. Ami belülről most már a szemét is ki akarta nyomni, a szemgolyóit. Adrienn úgy érezte, hogy mindjárt megvakul. Agya közben még mindig az időt akarta megtudni! Hogy percek ezek. vagy csak pillanatok? Hol van vajon? Hová került? Ekkor már a feketét sem látta, de amint kinyitotta a száját, azon nem ez a sűrű folyás tört ki, hanem egy mély, hosszú sikoly, a fájdalom borzalmas sikítása. 50
Aztán a válla, a válla leszakadt. Sötét volt minden, fekete, a szemét most már nem tépte semmi, nem fog megvakulni, ezt érezte hirtelen, mert kívülről ájultnak tűnt, de belül mégsem volt még soha éberebb. Csak a válla. Az nincs meg. Érezte a helyét, ahol mindig is volt, de nem merte odaemelni a kezét, lehet, hogy nem is tudta volna, mert a fekete semmiben ijesztő félelem öntötte el, hogy ha odanyúl, akkor nem tapint majd mást, csak ürességet. Levegőt. Belül közben megszűnt a nyomás, sőt, mint amikor a tenger apálykor visszavonul, hirtelen kifelé szívódott belőle minden, és úgy tűnt, levegővé válik az egész teste. Nemcsak a válla tűnt el éles hasítással, hanem mindjárt ő maga is. Ilyen lehet a halál? Elpukkanunk, mint egy buborék? De aztán már nem volt tovább, mert elképesztő rántást érzett, megint a vállában, szakító, borzalmas tépést. Kihúztak belőle valamit, és ettől elájult most már belül is. Csend lett, nyugalom. Andrét az ütés kábulatából, a lelassult idő homályából egy sikoly hozta vissza ide, a genovai utcára. Mint amikor valakit mély, hosszú álomból riasztanak, és pár másodpercig nem is tudja, hogy amit lát. az vajon még maga az álom vagy már a valóság. André sem volt képes azonnal magához térni. Látta maga mellett Adriennt, hallotta sikítani, a fájdalomtól sírni, szinte nyüszíteni. Látta a vállából kiálló véres vasat, a hegyes, fekete kést, mert olyan volt az a tárgy, mint egy kés. Ez csak álom. Ugye csak álom? André el akart aludni, elmenekülni innen, visszapörgetni az időt, helyreállítani mindent, a kocsit, az ajtót, eltörölni az elmúlt fél percet. Vagy mennyi is lehetett ez? Mennyit álmodott? Most mégis felült. Fel tudott ülni. Keze véres volt, szilánkos, de a fájdalmat nem érezte. Csak a vért látta, és az apró sebeket. Adrienn… mi van vele? Erre sodorták a gondolatai. Nézte maga mellett a nőt, az életét, a saját testének a másik felét, bénultan nézte Adriennt, és egyre hangosabban hallotta a nyögését. Mozdulatlanul, összegyűrve látta szenvedni maga mellett, és ez, a szenvedés, Adrienn szenvedése végre magához térítette. Áldozat volt eddig ő is, igen, de Andrét most már végképp felriasztotta az agya, és bekapcsolta az ösztöneit. A múltja visszatért. 51
André itt volt megint. André, a légiós! Hirtelen látta, érzékelte maga körül a teret, a pusztítást, a robbanás erejét és irányát, rakta össze a mozaikokat. Ahogy visszapergeti, mert a fejében most már tudatosan pergett visszafelé a film, azonnal keresni kezdte a lényeget. Hogy hol van a motoros. Nézett előre, a kocsik közé, a sávba, ahol a merénylő furakodva ment az imént, erre most már újra emlékezett. És ott állt. André meglátta, ahogy a bukósisakos férfi félrefordítja a krosszmotort, és visszafelé néz. Rájuk. Aztán látta, ahogy leszáll, és hagyja feldőlni a járó gépet, aztán már indul is feléjük. André. mint egy sakkjátszmában, előrelépett, többet is. Gondolatban száguldott a táblán. Esély, cél, helyzet, vajon a férfi mit tesz most? Aztán rájött. Kitalálta még az előtt, hogy a párbaj igazából elkezdődhetett volna. Hiszen a merénylő látja, hogy nem robbant szét az autó. Hogy csak az ajtaja szakadt le. Vagyis megérti majd mindjárt, hogy az akció nem sikerült. Hogy esetleg nem sikerült. Mert talán mégis életben maradtak… De az utca most még kába, most még a halálból, a váratlan csapásból tápászkodik. Most még helyre lehetne hozni. Vissza lehetne jönni! Ezt fogja gondolni a motoros, mert a helyében ő is ezt gondolná. Tehát támadni fog újra, ezt számolta ki a sakklépések fonalán haladva André, és a szétrobbant térben azonnal fegyvert keresett maga körül. Valamit. Pásztázott, fésült a tekintete, de nem volt ott semmi, csak vér. csak a kábán síró Adrienn és a rombolás. Húsz méter, nem több. Mennyi ideig tart majd ideérni, ölni, lőni, gyilkolni megint? André erre gondolt, de aztán a szétrobbant szélvédő beszakadt résében meglátta, ahogy a motoros már rántja is elő a pisztolyát, és rögtön világos lett, hogy a sakklogika nem ad több esélyt. Le kell buknia. Aztán megtörtént. Innen, ettől a pillanattól kezdve már csak pár másodpercig tartott. A párbaj az életért.
52
André hajolt előre, bújt a fedezékbe, hogy ne lássák, és közben átfutott az agyán az összes apró részlet megint. Nincs már idő mérlegelni, megfontolt szempontok szerint dönteni. Hogy amit Adrienn iránt érez, annak most vissza kellene tartania őt. Ilyenkor csak az ösztön marad, és hagyni kell, hogy az vezesse a kezét. Megtanulta már. Annyiszor. Úgy nyúlt Adrienn válla felé, úgy tépte ki a vasat, ezt a robbanásban kihegyezett furcsa kést a mély, véres sebből, hogy közben nem futott át rajta érzelem. Csak egy profi mozdulat volt. Bal kézzel rántotta ki és dobta fel egyet pörgetve a levegőbe. Mintha lassított filmet nézne, úgy figyelte az utastérben pördülő tárgy hegyét, jó lesz, jó igen, szaladt át rajta a gondolat. Látta, hogy Adrienn vére spriccel, a lába pedig már a támaszt kereste. Véres ujjai a levegőben elkapták ezt a furcsa kést, és tenyere megérezte a fém súlyát. Ez kellett most, érezni a súlyt, érezni a tárgy erejét! André laposan fordult, végig a műszerfal fedezékében. Adrienn vérét közben az ablaktörlő csonkjáról az arcára kente, markolta a vasat, aztán a hátára fordult behunyt szemmel, de nem teljesen. Apró, milliméteres rést hagyott a szempillái alatt, és kábának, halottnak tettetve magát, hátrabillent fejjel figyelte az ő perspektívájából most fejtetőre állt világot. Hallotta a lépteket közeledni, és lüktető szívvel várta a pillanatot, az egyetlen villanásnyi esélyt. Mozdulatlan maradt, mint egy kicsavart rongybaba, amit megtépett a robbanás. Lába a műszerfal alján támaszkodott behúzva, feszítve. Várta, hogy az alulról és fordítva nézett térben, az ég üres kékjében megjelenjen a motoros, hogy belépjen elé. Erezte a lépéseket, a közeledést. Átvette a ritmust, a levegő feszülését, egy-kettő-három, mindjárt itt lesz, ideér, aztán kilökte magát a semmibe. Az ürességbe, a kék ég alá. Párducként suhant ki a résen, az ajtó nélküli autó oldalán. Úszott a levegőben, kiszabadult a térbe, és már lendült is a karja könyörtelen erővel. Az Adrienn hátából kitépett véres fémcsonkkal szisszenve vágta ketté a levegőt, és miközben a motoros épp odaért, miközben már emelte volna a kezét és a fegyvert, hogy kiossza nekik a halált, valami éles tárgy tompa puffanással beléhatolt. 53
Andrét továbbsodorta az ugrás lendülete, elengedte a fémcsonkot, benne hagyta a férfi hasában, aztán hemperegve ért földet méterekkel odébb, egy autó kerekéhez csapódva. Adrienn vére közben egyetlen pillanat alatt találkozott az orosz férfi hasában a bőrrel, a hússal, a zsírral és végül az ereiben a vérével is. De a férfi nem halt meg. Ettől a gyomrába csak néhány centi mélyen fúródó éles tárgytól nem is kellett meghalnia. Ezt túlélhette. Megtántorodott, megtorpant kicsit, és a kezéből kiejtette a fegyvert. Ennyi történt csupán. Hogy reflexszerűen a belévágott fémdarab után kapott, a hasához, és egyetlen pillanatra elengedte a pisztoly markolatát. De már nyúlt is utána. Térdre, aztán négykézlábra ereszkedett, mert ahogy a fegyver kiesett a kezéből, a csövén megütődve félrepattant, és pörögve az egyik kocsi alá csúszott. Az orosz férfi a bal kezével a hasából kiálló fémcsonkot markolta, mert hirtelen nem tudta, hogy kirántsa-e, de közben a jobb karján támaszkodva már a kocsi alá nézett, és kereste a fegyverét. Az utca most elcsendesült. Mintha a dráma hangtechnikusai egyetlen pillanatra lehalkították volna a hangszórókat. Elhallgatott minden gépi zaj, leálltak az autók és a motorok, megszűnt a reggeli csúcsforgalom zakatolása. Mintha kikapcsolták volna a tereptárgyakat. Csak az emberi hangok maradtak. Az iménti robbanás zűrzavara néhány másodperc alatt megváltozott. Legelőször az árkádok védelmében, a kávéházi asztalok alól feltápászkodók kezdtek a merénylet irányába nézni. Aztán a sérültek itt-ott. a téren, a keresztutcákban, a kocsikban és a feldőlt mopedek mellett halkan nyögni kezdtek. De csak nagyon csendesen, magukba fojtva a sírást, rettegve attól, hogy ha hangosak, akkor a merénylő észreveszi őket. Az utcán gyűlt a halk fájdalom. Egyelőre senki sem mozdult, csak kereste magán, aztán másokon is a sérüléseket. Meglátták egymást, a véres arcokat, az átdöfött lábú kutyás hölgyet, a tekintetükben szörnyülködés ült, de az utca közben alapvetően ijedt csendben maradt. A nyugati világ virágzó városában, a dolce vita fellegvárában, Genovában, ilyen merényletre senki sem számított. Az emberek nem is értették, mi történhetett. Halkan féltek, elfojtva magukban a pánikot. Alig egy perce még mintha egy visszhangzó stadion felturbózott hangfalaiból dübörgött volna mindenki dobhártyáján keresztül a 54
robbanás, csörömpöltek itt az ablakok, szakadt rájuk az utca, most mégis csend volt. Furcsa, halálos csend. Csak két ember mozgott. A felrobbantott kocsi környékén, az utca tápászkodó közönsége pontosan érzékelte ezt, a merénylet centrumában két ember mozog. A néma bénultságban hallani lehetett a harcukat. Ahogy az egyikből szinte áradt a lendület. Az orosz lassan előrehajolt, de a bukósisak súlya lefelé húzta a fejét, úgyhogy áthelyezte a bal vállára a testsúlyát. Kicsit megrogyott, a hasából kiálló fémdarabot viszont még mindig fogta. Nem húzta ki. A szabad jobb kezével megpróbált benyúlni a kerék mögé, elérni a megtalált fegyvert. Majdnem ott is volt, ujjai már majdnem megmarkolták a fémet, amikor mintha csak a focimeccsen vadul becsúszva szerelne egy játékos, viharként zúdulva megjelent egy láb, rajta afrikai bakancs, igen az, ezt tisztán látta az orosz. Barna, fűzős, vászon sivatagi cipő, vastag, mély vágású gumitalppal, aminek a résein kipréselődik a homok, ha a puha Szaharában lépnek vele. Jött a bakancs, becsapódott a láb, és az utolsó pillanatban elsodorta előle a fegyvert. Ő persze próbált utánafordulni, követni, hogy a rúgás merre is viszi a pisztolyt, de a bukósisakban már nem látta, nem találta a szeme. Úgyhogy visszahúzta a kocsi alól a kezét, és fel akart állni. De nem sikerült. Már épp felegyenesedett volna, amikor hátulról hirtelen – nem is értette, hogy miként kerülhettek ilyen gyorsan mögé – leterítették. Vadul ráugrottak. Mintha ő csak egy ló lenne, aminek a nyergébe fel lehet pattanni, úgy zuhantak rá. Teljes erővel és testsúllyal. A hasába kést vágó férfi most már a hátára lapult, és a mellettük álló kocsi alváza alá nyúlt. Irtózatos erővel húzta magát lefelé. Nyomta őt az aszfalt felé. Ezt már képtelenség volt megtartani. Ekkora nyomást a hátán. Az orosz férfi karja lassan szétcsúszott, és a teste fokozatosan kinyúlt. Hasa a teher alatt centiről centire közeledett a föld felé. Egy pillanatra eszébe jutott a kiálló fémcsonk, hogy az most tövig préselődik majd belé, még az a tizenöt centi is, amit eddig markolt. Ez eszébe jutott. 55
Mégsem tudott mit tenni ellene. Egyetlen másodperccel korábban fogta csak fel. hogy most mi következik. Talán készült is rá. erre esetleg még elég volt ez a villanás. Aztán a karizmai már nem bírták tovább, elernyedtek, és ő szétterült a hátára feszülő nyomás alatt. A hasába döfött tárgy, ez az éles, fekete csonk pedig mélyen, egyenesen, végleg beléhatolt. Egészen keresztbe, át a csontokon, végighasítva a gyomrán. Mintha megfulladna, olyan érzés volt. A hegye majdnem kijött a gerince mellett. De még most sem volt vége. Nem maradt így. Nem maradhatott. A tudata szokni akarta volna a fájdalmat, elviselni, készülni a hullámokra, a hasában szétáramló cunamira, mert valahogy azt érezte, hogy most ez következik, de a hátára nehezedő test erre nem hagyott időt. Mintha csak egy robot vaskarmai ragadnák meg, a döfés után rögtön izomszaggató tépést érzett a jobb vállában. Hatalmas erőt. Megfordították, érezte. Nem látta, inkább csak érezte, mert a bukósisak elcsúszott a fején, és a fullasztó gyomorfájdalom mostanra már kibillentette a valóságból. Mintha csak tehetetlen húsdarab lenne, amit a másik felére dobnak a hentes vágódeszkáján, úgy zuhant hirtelen a hátára. Keresni kezdte a támadóját. Keresni kezdte a szeme ezt a franciát, aki valahogy itt volt, fölötte volt, pedig már legalább egy perce halottnak kellene lennie. Mi történt? Hogyan történhetett? – Az orosz férfi fejében ide-oda cikáztak a gondolatok, próbálta felfogni, kutatni a hibát, mikor és hol véthetett. Mit döfött belé a francia? Miért nem halt meg, hogyan élhette túl, hiszen az autó felrobbant? De nem volt már idő ezt végiggondolni. Olyan gyorsan történt minden. És most is olyan gyorsan történik minden. Érzi, ahogy ez a vasember a sűrű izmaival a nyakára térdel. És érzi, ahogy a hasához nyúl, letépi az ő görcsösen markoló ujjait a fémcsonkról, arról a pár centiről, ami még most sem merült el a testében, ami még mindig kiáll, mert ő fogja, ezt még tartja. Mintha ez lenne az élet utolsó kapaszkodója. Aztán kirántotta belőle. Helyette rántotta ki. Rosszabb volt kifelé, mint az előbb befelé. Ez most tiszta gondolatnak tűnt, mintha nem is az
56
ő testében járna ez a tárgy. Jobban fájt a tépés kifelé, mint a döfés befelé, de… De csak idáig jutott a fejében a gondolat, mert a villámember, ez a tornádó, ami elsöpörte és leterítette, most belévágta a kést megint, vagy mi is ez, jött befelé a dárda, érezte, ahogy a centik újra fogynak, ahogy megint jön a hegye, hasít, keresi az utat, ahogy megint átvág benne mindent. Aztán a belek, hirtelen megérezte a saját beleit, és ebből rögtön tudta, hogy vége. Nem fájdalmat érzett, csak egy gondolatot. A gyomrában volt, onnan indult ez a gondolat. A halál, a helyrehozhatatlan roncsolás tudata. Hogy pár centivel odébb ezt a második döfést, ezt a másik vércsatornát már nem fogja túlélni. Profi volt ő is. Tudta jól. De még élt, és ez volt ebben a legriasztóbb. Mélyről, a tudatalattijából előjött a felismerés, hogy a hasdöfések azonnal nem halálosak. Bénító percek következnek most, hosszú percek, fájdalmas haláltusa. Erre kell készülnie. Ez hasított át rajta, elriasztva őt erről a genovai utcáról. Hirtelen elutazott a számára ismeretlen halál felé, de tudta jól, hogy amíg odaér, az annyira, de annyira fájni fog. Most már rettegett. Mert orosz zsoldosként hosszú évekig élt afgán és iraki csatamezőkön, úgyhogy pontosan emlékezett. A gyomorba osztott halál mindig mindenkit ordítva és nyüszítve visz el. Nincs ember, aki ezeket az utolsó, borzasztó perceket hősiesen és közönnyel viselné. És ezért valószínűleg nincs is senki, aki megértve, hogy milyen tíz perc vár még rá, hogy milyen borzalmas lesz, amíg a halál a hasából lassan az agyáig ér, ne akarná ezt a tíz percet átugrani. Túl lenni rajta, megpörgetve az időt. Az orosz ijedtében és fájdalmában, amikor felfogta, hogy vesztett, hogy vége, az egész életének vége, akkor befogadta ugyan a hasába a döfést, de közben mégis elárasztotta a következő percek miatti rettegés. Nem a haláltól félt, hanem az élete utolsó tíz percétől! Aztán ő is, mint az akasztásra váró halálraítéltek ilyenkor mind, elvesztette a kontrollt a teste fölött, és összevizelte magát.
57
André az újabb döfés után bennhagyta a férfiban az ablaktörlő csonkot, felállt, és a félrerúgott fegyver után lépett. Ahogy kiegyenesedett, tekintete végigpásztázta az utcát, az egymásra torlódó autókat, és meglátta a távolban, a piazza de Ferrarin, a szökőkutas téren a szirénázva közeledő rendőrautót. Ez még nem lehet a riasztás, gondolta André, biztos csak épp a környéken volt. Sötétkék Alfa, Polizia felirattal. De nemsokára jönnek majd a többiek is. Nincs elég ideje. Nem maradt annyi, mint kellene. Nem tudhatja már meg, hogy ki küldte, hogy pontosan honnan küldték ezt a gyilkost. A rendőrök előbb fognak ideérni. André a fogyó másodpercek ijesztő zsákutcáját látta csak maga előtt, és tudta, hogy valamit mégis tennie kellene gyorsan, azonnal, határozottan. Aztán mennie… mennie el. Itt hagyni Adriennt. Itt hagyni? Halványan átfutott Andrén a kétségbeesés. hogy ő nem maradhat, nem segíthet, nem ragadhat le itt. mert akkor nekik közösen, együtt végük. Ha a sérült Adriennre akar vigyázni, ha úgy akarná megmenteni, hogy kórházba viszi, számukra az lenne a vég. Mert akkor jön majd más. Holnap vagy a jövő héten vagy két hónap múlva. Mindig lesz valaki más! Egy újabb merénylő, egy másik gyilkos, amíg csak az egyiknek nem sikerül végeznie velük. Ezek oroszok. Nem felejtenek, és nem is adják fel soha. Ha nem támad vissza, ha nem használja ki ezt az egyetlen esélyt, a mai hibát, ha nem tudja meg most, hogy pontosan kinek is a célpontja ő. ha nem ér gyorsabban oda ahhoz, aki küldte ezt a gyilkost, mint majd az újabb merénylő őhozzá, Andréhoz, akkor talán már sosem lesz több esélyük. Úgyhogy nem várhat. Nem maradhat. Neki mennie kell. Adriennt itt kell hagynia… André fejében összekeveredtek a gondolatok, az érzelmek és az érvek, de képtelen volt dönteni. Csak érezte, számba véve a játszma lépéseit és logikáját, hogy ez a hasba döfött gyilkos számára az egyetlen esély. Alig maradt idő, és csak tőle tudhatja meg, hogy innen merre kellene mennie. Kihez? Nincs más lehetőség. Megtalálta a félrerúgott fegyvert, és már terpeszben állt újra a bukósisakos orosz fölött. De nem várt, nem hezitált. Célzott, ujja húzta 58
a ravaszt, és az aszfaltban négyszer csattantak a testrészeket átfúró lövedékek. Krisztus-lövés. A légiósok így hívják ezt. Bal boka, jobb boka, bal kéz, jobb kéz. Négy golyó, négy átfúrt testrész, totális mozgásképtelenség. Előkészítve. Átlyukasztva. Most már keresztre is lehetne feszíteni! A bukósisak alól feltörő fájdalmas üvöltést elnyomta a betonba fúródó golyók csattanása. Szik-szik-szik-szik. Ennyi volt. Két másodperc. Aztán André rázuhant a most már végképp magatehetetlen testre, és a férfi kabátzsebeiben a telefonját kereste. A távolból újabb sziréna hangja hallatszott, de ez ellenkező irányból, a via 20 Settembre keleti oldaláról jött. Közelednek. Érkeznek. Fogy az idő. Megtalálta a telefont. Rá sem nézett, csak a jobb kezével betette a zsebébe, miközben a ballal már tépte, húzta le a merénylő fejéről a bukósisakot. Fájdalomba fagyott arcot látott. – Hol lakik, aki küldött? – André egészen közel hajolt. A szétlőtt kezű és lábú férfin azonnal látta, érezte, hogy orosz. A vonások, a szláv, vizenyős szem, a homlok. Az idegenlégió emlékei. A múlt emlékei. André az orosz embereket már örökké meg fogja ismerni. Már a szagukról meg fogja őket ismerni. – Mi a neve a telefonodban? – Angolul beszélt a nyüszítő oroszhoz, aki a rajta ülő André súlya alatt most már nem bírta elviselni a fájdalmat. Látta rajta, hogy a férfi tudja, a halálig vezető út még hosszú lesz, tíz-tizenöt percig is eltarthat ez a szenvedés. André megemelte a kezét, és a hörgő, zihálva lélegző orosz arca elé tartotta a csuklóját. André sötétzöld, légiós órájának a szíján, ott, ahol az iránytűs szerkezet a bőrrel találkozott, egy fémcsat alatt apró, inggombra emlékeztető tokot lehetett látni. André ezt mindig magával hordta. Tizenegy éve magával hordta. Felpattintotta az óraszíjon a kis fedelet, és az ezüstszínű tartóból kivette a tablettát.
59
– Cianid és botulinum keveréke – mondta a nyüszítő és könnyező arc elé tartva az apró, fehér kapszulát. – Hol lakik, és mi a neve a telefonban? Csak ennyit akarok tudni, és a tabletta a tiéd! A szemén látta, hogy az orosz megértette. Hogy még felfogta. Profi gyilkos volt. Még az is lehet, hogy a szétlőtt kezén, a saját óraszíján ő is hordott magával valami hasonlót. Azonnal ölő mérget. Elképzelhető. André mindenesetre így élt. Az óraszíj díszének tűnt a kis, éremszerű kapszula, benne a kérgesített izomméreg, a botulinum, amit sokkal kisebb dózisban a plasztikai sebészek is használnak. Ez a botox alapanyaga. Ebbe a botulinumból préselt kapszulába folyékony kéksavat töltöttek, már a belélegzésével is azonnali halált okozó, mandulaillatú ciánt. Az orosz értette. Haláltusája dacára is megértette Andrét. Hiszen ő már mindenképp halott. Itt most csak az időről és a fájdalom mértékéről lehet szó. Ha mond egy nevet és címet, akkor gyorsan, azonnal és fájdalommentesen hal majd meg. Ha nem mond, akkor szenvedve, borzalmasan. Ezt kell eldöntenie. André közben megmarkolta a férfi hasából kiálló fémcsonkot, és teljes kört írt le vele. Megforgatta a lágy belekben. Érezte, ahogy a mélyben szakadnak a zsigerek. A szirénák egyre hangosabbak lettek. Fogytak a másodpercek, de az orosz mégsem beszélt, csak ordított. André a férfiból feltörő fájdalmas hörgés dacára is meghallotta Adrienn sírását. Alig öt méterre lehetett tőle, de André most mégsem mehetett oda hozzá. Nem tudott rajta segíteni. Mert neki itt kell lennie. Harcolni egy névért, az esélyért, hogy ne csak a mai napot éljék túl. Harcolni a száguldó idővel, és ezért egyre könyörtelenebbnek lenni. Rohantak a másodpercek, de az orosz továbbra sem válaszolt. Andréban összekeveredett a tehetetlenség, Adrienn fájdalma, a hangja, ahogy sír, a düh, amit ő érez, és a hideg légiós agy egyszer csak már nem volt képes legyűrni a rátörő érzelmeket. Kordában tartani a szívét és közben azt a sejtést is, ami mélyről feltörve mostanra elárasztotta. Hogy mit is tett ma velük, az ő boldog életükkel ez az orosz. Hogy tönkretették megint. Hogy vége megint. Él. életben maradt, erre képes volt, igen, de miért? Hiszen újra lerombolták az életét. 60
És megint az oroszok. Ez a feltörő düh most száguldva indult el a szívéből az ujjai felé, mint egy villámhárító vezetékén, úgy szaladt le az idegpályákon, és rántotta meg az ujját. André elsütötte a fegyvert. Nem kellett volna, de elsütötte. A benne forrongó indulat vasrúddá keményítette a karját, és a lövés szétfröccsentette az orosz térdét. – Mondd – hajolt viperaként sziszegve a félájult orosz füléhez –, mondd a nevét, és tiéd a kapszula.
61
Palm Beach – Egyesült Államok
A nők szabályosan sikítoztak. Ignacio Figueras, a lovaspóló David Beckhamje mosolyogva hagyta, hogy fényes, vállig érő fekete hajába belekapjon a párás óceáni szél. A húszas éveik közepén járó nők, akik az idei floridai tél divatjának megfelelően hófehér, élére vasalt, feszes minisortot viseltek, hónapok óta vártak erre. Világosszőkén és minden évben egyre nagyobbra operáltatott mellel integettek a latin szívtipró felé. Számukra Palm Beachen, az óceánparton, ez volt az év eseménye. A januári pólószezon. Amikor a világ legjobb játékosai tűnnek fel itt, a floridai homokban. Alapvetően mind latin szívtipró, többségük ezenbelül is, mint Ignacio, argentin földbirtokos családok luxuscsemetéje. Végletesen felizgatták a dúsgazdag floridai férfiak tökéletesre gyártott testű, de többnyire unatkozó és általában kielégítetlen játékszereit. A pénzelit kitartott csinibabáit, akik a mélyen süppedő homokban is tűsarkú szandált hordanak. Hogy egy kicsivel még hosszabbnak tűnjön a combjuk. Akik a délelőtti edzőtermek, a délutáni bevásárlóközpontok és az esti társasági vacsorák háromszögében unatkozzák végig az életüket. Ők azok a partnereiknél legalább húsz, de néha harminc évvel fiatalabb trófeák, akikkel errefelé az üzleti életben sikeres férfiak esténként reprezentálnak. Mint egy szép és drága kocsival. Vagy a hatalmas, vízparti házaikkal. És a lagúnákban parkoló luxusjachtjaikkal. Ebbe a háromszögbe, ebbe a Bermuda-háromszögbe, ahol állandóan eltűnnek ezek a nők, mert megunják és lecserélik őket, 62
hiszen van belőlük épp elég, ebbe a veszélyes világba érkeznek évente egyszer, a pólószezon idején Ignacióék. Hófehér Ferrarikkal parkolnak le a hófehér homokban, és háttérben az óceán türkizkék vizével, napbarnított, izmos testtel, hófehér nadrágban pattannak fel fényes szőrű lovuk nyergébe. Élő példái az elhanyagolt szexi trófeanők szemében annak, hogy az ő többnyire pocakos és hájas kitartóikkal ellentétben igenis lehet férfi úgy sikeres, hogy közben vonzó, izgató, és nemcsak pénzzel van tele, hanem szabadidővel is. Hogy nem kell örökké dolgozni! Idén ezek az álomférfiak, ezek a latin szívtiprók citromsárga bokavédőt tekertek a lovuk patája fölé, egészen magasra, mert a mostani szezonban citromsárga volt a labda, amelybe izmos karjukkal hatalmasat ütöttek, miközben kreolbarna trapéztestükre kigombolt gallérú. színes póló feszült. A szikrázó napsütésben ez a kettő, a sárga bokavédő és a sárga labda, összekeveredve az izzadt férfitestek illatával, elegáns volt és izgató. Amúgy is itt most minden izgató volt, a „szexi” szó napjában ezerszer röpködött a levegőben, lóra és férfiakra egyaránt alkalmazva, sőt még az italokra is. Mert ezek a nők erre vágytak, évente legalább egy hétig erre a mindent feledtető álomra, és ezt valahogy mindenki érezte is. A vágyat. Úgyhogy Ignacio magabiztosan mosolygott, és hagyta, hogy koromfekete haját összekuszálja a trópusi szél. A nők sikongattak, lelkesen szurkoltak, mintha legalábbis chippendale-show-t néznének. Az ő férjeik, párjaik, barátaik, partnereik, függően attól, hogy kit milyen státusban tartottak épp, úgysem voltak sehol. Pontosabban messze voltak, nem hallhatták, hogy kitartott nőik hangjába ilyenkor, ezen a héten, micsoda izgatottság vegyül. Hatvan kilométerrel távolabb nyakkendőben, sötét öltönyben ültek a miami felhőkarcolókban, a légkondicionált irodájukban. És csinálták a pénzt. Akik pedig nem, mert már csináltak maguknak épp eleget, és ráértek ezen a januári hétköznapon délelőtt tízkor is, mint például az a férfi, akinek a zsebében ma reggel a William Wolf nevére szóló brit útlevél lapult, nos, azok élvezték nézni ezt az egyedülálló floridai kavarodást. A sportot, a ló és ember tökéletes harmóniáját, a sikítozó közönséget, a Bermuda-háromszögben vergődő feszes női testeket, és ahogy ezek a 63
nők rajongva bámulják a fényesre bokszolt lovaglócsizmákba bújt izmos férficombokat. Itt minden tökéletes volt! A jéghideg italok éppúgy, mint a januárban állandóan lágy, simogató, óceáni szellő. A pára épp elég sós ahhoz, de egy cseppet sem sósabb, hogy az ízületek jól működjenek. Hogy bárki öt évvel fiatalabbnak érezhesse magát a huszonöt fokos melegben. Palm Beach erről szólt. És innentől délre minden másik floridai város is. Fort Lauderdale, Miami Beach vagy éppen Key West. A szárazföldi, amerikai Karib. A nehezen megszerzett, hosszasan kiszenvedett vagy éppen gyorsan ellopott, de most már mindenképpen elért és gondtalannak álmodott sikert itt még inkább gondtalannak és még inkább sikernek érezhette bárki. A tökéletesen működtetett amerikai szabadság egyedülálló változata volt ez, amiért érdemes szinte bármit megtenni. Bárhol a világon. Farkas Vilmos most már percek óta nézte egy hosszú combú, hátközépig érő hajú szőkeség fenekét. Micsoda cicababa. Ezt a magyar szót ízlelgette, a cicababát, mert számára ez a szó sűrítette legjobban magába a szikrázó Palm Beach túlhajszolt és felszínes boldogságát. Cicababák voltak ezek mind. kiszolgáltatott csinos nők, akik persze többre vágytak, mint… nem, nem is az velük a baj. hogy a kelleténél többre vágynak, hanem hogy mindenre! Ismerte őket jól, hiszen volt már dolga néhánnyal. Farkas Vilmos, alias, William Wolf pontosan tudta, hogy a szilikonmellek alatt mekkora kétségbeesés feszül, hiszen bármikor véget érhet ez a cicababaság. És mégis úgy riszálják a feszes popsijukat, mintha mindig fent lennének, és nem zuhanhatnának bármelyik pillanatban újra le. Bár lehet, hogy épp ezért, gondolta most Farkas Vilmos, még mindig ugyanazt a feneket nézegetve, lehet, hogy pont azért kelletik magukat ennyire látványosan. Hogy ha ejtenék őket. mint egy megunt trófeát, akkor egy másik férfiszem, mint mondjuk most az övé, amelyik már kinézte őket, amikor minisortban ráhajoltak a pólópálya korlátjára, akkor az a szem, az a férfi megmentse őket a Bermuda-háromszögben. Az eltűnéstől! Lehet, hogy ezért ennyire cicababák, miközben amúgy most éppen még tartoznak valakihez. Mégis, már a váltásra készülnek. A 64
továbbpattanásra. A következő férfira. Az eltartásért cserébe ők az ágyban lesznek kitartóak. Farkas Vilmost szórakoztatta ez a gondolat. A kitartó eltartottak. Hát igen… Ilyen is csak Palm Beachen, csak Amerikában lehetséges. Ahol ennyire nem adnak a látszatra, ahol minden ilyen amerikásan nyílt és gátlástalan. Kicsit felszínesnek érezte ettől magát, hogy ilyen üres dolgokon jár az esze, miközben a találkozójára vár. De Scott Rothstein késett. És maga a játék, a lovaspóló, hát az őt nem érdekelte. Pár napja érkezett. A brit útlevél tökéletesen működött, könnyedén, fennakadás nélkül jutott be vele az Egyesült Államokba. A Bahamákon keresztül, mert azért jobb volt óvatosnak lennie. Jamaicáról előbb a Kajmán-szigetekre motorcsónakozott, onnan pedig már repült is tovább Nassauba. Két napot várt a lapos, pálmafás szigeten, a bahamai reptér közelében. Az utcára ki sem lépett, inkább egy kis motelben tévézett, aztán pedig egy menetrend szerinti turistahajóval bemerészkedett Miamiba. Pár óra alatt átért. És most már itt volt napok óta. Szikrázó napsütésben, a cicababák popsierdejében. Várta Scottyt, a pocakos Rothsteint, a régi bankár havert. Akivel az elmúlt napokban telefonon már háromszor is beszélt, de mindig csak röviden. Az örökké óvatos Scotty nem volt hajlandó elmenni hozzá a Palm Beach-i házába. De azt sem akarta, hogy Farkas Vilmos látogassa meg őt Miamiban. Majd inkább itt találkoznak, a felfújt cicijű, szőke Barbie babák sikítozó tömegében. Ez volt a terv. Itt fognak beszélni, a magyar bankár majd itt adja elő a tervét. Megfontolt fiú lett ez a Rothstein gyerek. Farkas Vilmos arcára mosoly ült a gondolattól, a régi becenév emlékétől, a gyerek szótól, miközben a szeme új feneket keresett magának, mert ezt a szőkét már megunta. Magyarország jutott az eszébe. Az ő közös. 90-es évekbeli ügyeik. Amikor Scott Rothstein még előtte volt a dél-amerikai kalandoknak, a későbbi kábítószerkartelles üzleteinek. Amikor a gyerek, mert a lehasznált arcú magyar bankárok valamiért mindig gyereknek hívták a náluk amúgy csak pár évvel fiatalabb, vörös képű amerikait. Szóval, amikor a gyerek még csak egy mohó floridai bankár volt. akit a főnökei beküldtek az éppen lehulló vasfüggöny mögé seftelni.
65
„A száfárosban hálászni” – mondta mindig Scotty, aki az istennek sem volt képes helyesen kiejteni a „zavarosban” szót. Meg a „halászni”t sem. Sőt amikor megunta, hogy a magyarok állandóan javítgatják ezt az egyetlen mondatot is. amit ennek a mininépnek a nyelvén a káromkodáson kívül megtanult, és amikor már amúgy is megvolt a véleménye a floridai napsütéshez képest őt Budapesten szinte mindenhol körüllengő szürke panelvilágról, akkor lerövidítette a mondatot, lecserélte a szót, bár továbbra is „á”-nak ejtette az „a”-t. „A szárbán hálászni” – ismételgette vigyorogva évekig, miközben rohamos tempóban elhízott, mert Budapesten ízlett neki minden, amiben paprika főtt. Scottyt a magyar konyha a miami éttermek kubai ételeire emlékeztette, és mivel a magyar nők a pénzéért feküdtek le vele, nem pedig a nem létező izmos hasáért, úgy döntött. hogy ő bizony Budapesten – szó szerint így mondta – jókat eszik és jókat dug. Pont. „Ponty” – ejtette ezt a szót is rosszul Scotty, mert nem izgatta, hogy az magyarul valamilyen halnak a neve. Aztán később a kolumbiai konyha is ízlett neki, meg hát az is harmadik világbeli hely, mint Scotty szemében Magyarország volt, a nőknek tehát Kolumbiában sem kellett udvarolni, csak megvenni tőlük az esti dugást. „Ponty!” De amikor dolgozott, Scotty agya végtelenül óvatosan és rafináltan működött. Körültekintően. Ők tanultak tőle, és nem fordítva. Bankot rabolni bankárként. Bár a kárpótlási jegyekkel Scotty nem szeretett nyíltan csalni, állandóan abba akarta hagyni. Mindig győzködni kellett az ő amerikai, a kelleténél sokkal lassabban korcsosuló erkölcseit, hogy nyugi, nyugi, Scotty, Magyarországon ebből nem lesz baj. Mint ahogy nem is lett, és hát mennyit kerestek vele. Azzal ugye, hogy nem lett! A privatizálásra ítélt magyar óriásvállalatokat vették meg kárpótlási jegyekért. A papírok ára akkoriban már visszaesett a névérték negyven százalékára. Ezerforintnyi jegy a piacon csak négyszázba került. Négyszáz igazi forintba, tízmilliárdnyi tehát csak négymilliárdba. De ők is úgy csinálták, mint Magyarország mai leggazdagabb emberei közül akkoriban jó néhányan. Ők még ennyit sem fizettek érte. Korrupt bankárok ugyanis pult alól árulták a visszaforgatott, egyszer már felhasznált kárpótlási jegyeket.
66
Amit persze a törvény előírásai szerint be kellett volna zúzni, miután egyszer már fizettek velük valamiért. De Magyarországon nem semmisítették meg őket. A legenda szerint a 90-es években a Nemzetbiztonsági Hivatal szakszolgálatához visszaszállított jegyeket az akkoriban még ott dolgozó régi, kommunista állambiztonsági tisztek éjszakánként egyszerűen kihozták, szabályosan kilopták, és másnap újra eladták őket. De ezek lopott és korábban már felhasznált papírok voltak, úgyhogy – figyelembe véve a kockázatokat – csak ötszázalékos áron lehetett elpasszolni őket. Farkas Vilmos egyik alkalommal tízmilliárdnyi ilyen visszalopott és visszaforgatott kárpótlási jegyet vett ötszázmillió forintért. A valós érték huszadáért! A sorozatjeleket és sorszámokat – bár kellett volna – az újbóli fizetésnél természetesen nem nézte meg senki. Ezer vagy ötezer forintos címleteknél? Tízmilliárdot? A korrupt hivatalnokok? Ugyan már! Az ilyen ügyletekhez kellett Scotty pénze, személyesen őt – nem pedig a bankját – ezért vették be. A kezdő ötszázmillióért. Mert az honnan lett volna nekik? Farkas Vilmosnak mindenesetre nem volt. Akkori árfolyamon ötszázmillió forint viszont Scotty szemszögéből nézve csupán egy közepes floridai ingatlannak volt az ára, kevesebbet ért, mint kétmillió dollár. Ennyire olcsón herdálták el Magyarországot. Nyugati lakások áráért keltek el a magyar óriásvállalatok. Megcsináltak pár ilyen kört, mint ahogy akkoriban mindenki megcsinált, aki a tűz közelében ült. Később úgy becsülték, hogy a magyarországi kárpótlási jegyes privatizációkban hétszer annyi értéket adtak el és vettek meg. mint amennyi a jegyek valódi érteke lehetett. Ennyiszer forgatták és lopták vissza a rendszerbe ugyanazokat a kárpótlási papírokat. Aztán végül mindegyiket bezúzták, és így örökre eltűntek a sorszámok. Soha többé nem lehet már visszakeresni és kinyomozni, hogy pontosan ki és hogyan vásárolt, meg persze mit csinált. Páran milliárdosok lettek, és még ma is azok. Magyarország történetének ez a fejezete pedig lezárult. Örökre. – William, a nőcsábász – csapott hátulról köszönés gyanánt a vállára Scotty, de olyan váratlanul és akkora erővel, hogy Farkas Vilmos kicsit előrebukott. – Fehér hús, látod – emelte az orra elé a friss garnélarák67
salátát –, napközben ezt kell enni, a nők popsija csak az esti menüben szerepel. – Aztán a saját viccén hangosan kacagva megölelte Vilmost. Hátraléptek, és pár másodpercig néma csendben méregették egymást. Már két éve nem találkoztak. A magyar férfi végül barátságosan hasba bokszolta az amerikait, és a korábbinál is nagyobb pocakjára célozva közölte, hogy Miamiban láthatóan jobb a koszt, mint amilyen Budapesten és Bogotában volt. – Jamaicáról viszont láthatóan emigrált a szakácsnő. – Scotty csak ennyit válaszolt, mert meglepte, hogy Farkas Vilmos éveket fiatalodott. Fitt volt. sportos, irigylésre méltóan napbarnított és minden gond dacára kisimult arcú. Meg persze átszabott arcú. A kábítószervilágban edződött Scott Rothstein számára mégsem ez volt a fő változás, nem az új arc. mert látott ő már ilyet többször is. Inkább azt furcsállta, hogy Farkas Vilmos alkata mennyire megváltozott. Lefogyott, tartása kiegyenesedett, ez rögtön feltűnt neki. A magyar férfi láthatóan ráér, és hajlandó is naponta edzeni. Semmi görnyedés, ami az online tőzsdék napi 24 órás árfolyamböngészésének látványos mellékterméke. Szeméből eltűntek az örökös készültség, a képernyőre meredés vérerei. A magyar férfi ezektől láthatóan már mind megszabadult. Ilyenek azok, akik kiszállnak, gondolta Scotty, sóvárogva kicsit a szabadság után, mint mindig, amikor olyasvalakivel találkozott, aki már a megjelenésével is emlékeztette őt a saját egészségtelen életmódjára. A folyamatosan magára szedett kilókra, a hosszú munkanapokat követő késő esti vacsorák bankárbetegségére. Aztán persze eszébe jutott, hogy úgysem lehet kiszállni. Neki már semmiképp. A tengerparti pólómeccseken csapatonként csak három lovas lép pályára, mert a homokos pólópálya kisebb, mint a hagyományos füves. Az elegáns, halványkék sátortetők árnyékában széthajtható szafariszékeken ülő közönség tagjai, hiába volt a kezük tele étellel és itallal, a sikongató cicababákat leszámítva csendben, szinte lélegzetvisszafojtva figyelték a játékot. A hétperces menetek, a chukkák közötti szünetekben úgyis lesz épp elég idejük zsibongani. Akkor majd megint jönnek a csokornyakkendős, hófehér zakós pincérek, és hoznak friss gyümölcskoktélokat, amikben még nem olvadt el a jégkocka. Közben pedig a játékosok lecserélik a lovaikat. Az állatok nehezen bírják a süppedős terepet, a homokban gyorsan 68
fáradnak. Úgyhogy a beach-pólóban sok ló- és italcserés szünetet kell tartani. Meccsenként pontosan ötöt, jut tehát bőven idő beszélgetni és nézelődni a játékon kívüli időszakban is. Scott Rothstein és William Wolf most mégis ellenkezőleg viselkedett, ők a játszmák hétperces forgatagában tárgyaltak egymással halkan és komolyan. Mert akkor nem figyelt rájuk senki. A szünetekben aztán visszaváltottak ők is a körülöttük állók felületes, semmitmondó témáira, és összehasonlítgatták a feszes női fenekeket a tányérjukban olívaolajba fulladt rákok puha húsával. Magyarország csődjéről volt szó, és a borulás napjaiban zsebre tehető óriási vagyonról. Egy szövevényes tervről, amit Scotty, minél tovább hallgatta Williamet, annál elképesztőbbnek látott. Agyafúrtnak, szinte zseniálisnak. De azért megvalósíthatónak. És egy idő után, a harmadik chukka végén már arra is rájött, hogy ehhez miért pont őrá van szükség. Hogy William Wolf, mert az agya rögtön átállt erre az új névre, miközben a régit szinte már el is felejtette, hogy William Wolf miért pont őt kereste meg ezzel a tervvel. És miért is jön ez neki, Scott Rothsteinnek épp kapóra! Ráadásul nem csak pénzügyi szempontból. Sok pénz kell hozzá, ez egyértelmű, méghozzá nagyon sok. Több, mint amennyit William egymaga meg tudna mozgatni. És hát Scottynak van, pontosabban ő hozzáfér azokhoz, akiknek tényleg van. A magyar bankár láthatóan megtanulta a nemzetközi spekulánsok aranyszabályát. Egy országot és a miniszterelnökét csak nagyon sok pénzzel lehet térdre kényszeríteni. Megtörtént már párszor, és meg is fog még néhányszor. Most épp Magyarországon a sor. – Tűzharcba sose menj késsel – mondta erről, vagyis a magyar gazdaság bedöntéséhez szükséges rengeteg pénzről William Wolf, aztán becsukta a szemét. Scotty pedig figyelte, ahogy a magyar férfi az ég felé fordítja az arcát, hadd barnítsa a szeme alatti hegeket a floridai napsütés.
69
Genova – Olaszország
André felemelte az orosz mellől a bukósisakot. El akarta takarni vele a saját arcát. Egy pillanatra megállt a keze, mintha mégsem gondolná komolyan, már majdnem vissza is ejtette a földre a sisakot, de aztán mégis felhúzta. Közben, ahogy a fekete bukósisak a fejére szorult, egy pillanatra megérezte az orosz férfi hajának az izzadságát, a fülére feszülő nedves szivacsot, egy most már halott ember szagát. Lecsapta a szemét védő plasztikot. Ösztönösen a sötétített üveg mögé rejtőzött, mert érezte az utca döbbent tekintetét. Már mindenki őt figyelte, legalábbis azok, akik sérülés nélkül túlélték a robbantást. A rendőrök megálltak az összetorlódott kocsierdő szélén, és felé mutogattak. Gyilkos lett megint, és a lábánál ott hevert az áldozat. Szétlőtt végtagokkal, a gyomrában véres döfésekkel, a száján lila nyálhabbal, ahogy az átharapott ciántabletta a levegőn gyorsan megkeményedve, mintha csak visszaböfögött buborékos kávé lenne, azonnal rászáradt a bőrére. De most nem Afganisztánban voltak, nem is egy zűrös afrikai ország poros utcáján. Innen nem lehet csak úgy elsétálni. Fegyverrel a kezében. Genova forgalmas főutcáján nem lehet következmények nélkül gyilkolni. Még önvédelemből sem. André annyi mindent szeretett volna végiggondolni, de érezte, hogy erre most nincs idő. Ha itt marad és védekezik, ha magyarázkodik, akkor elveszíti a szálat. Hiszen most már tud egy nevet és egy helyet. Tudja, hogy hová kellene mennie. Az orosz megmondta. Mert az utolsó 70
pillanatban mégis a könnyebb halált választotta. Nem biztos, hogy igazat mondott, de legalább mondott valamit. Nincs értelme itt maradnia. Még ha lennének is tanúi a merényletkísérletre, a bérgyilkos fegyveres támadására, hogy a pisztoly eredetileg az övé volt, nem pedig Andréé, akkor sem tudná megmagyarázni, hogy miért kellett utána az oroszt megölnie. Méghozzá így! Genovában ez gyilkosság. Nem önvédelem. Háborúban, az ő durva és könyörtelen légiós világában persze minden, ami történt, logikus lenne. Nem tehetett mást. Most mégis menekülnie kell, mert Genovában André Calvi is meghalt. Nemcsak az orosz, hanem mostantól már ő sincs többé. A francia titkosszolgálat mondta ki rá a halálos ítéletet, tulajdonképpen ők gyilkolták meg. Ők döntöttek így. A franciák! Hogy már nem kell nekik. Mert ő nem ér annyit. De akkor is életben fog maradni. Most is és megint! Nem tudja még, hogy miként, nem tudja, hogy mi lesz Adriennel, de ezt nem is most kell eldöntenie. Most egyszerűen csak mennie kell. A zsebébe nyúlt, közben a sötét szemellenzőn keresztül látta a kocsik között már felé tartó csendőröket. Fekete csizmás carabinierék közeledtek, ők érnek majd ide legelőször. A bankkártya formájú francia ügynökazonosítóját, a titkos DGSE chiplapocskát, amely a vesztét okozta, mert a monacói szálloda biztonsági tisztje, amikor az oroszok megkínozták, még emlékezett rá, ezt a chipkártyát most kivette a zsebéből, és a szétrobbant ajtajú Mini ülésére hajította. Ebből talán majd összeáll a kép. Az olaszok talán eljutnak a DGSE vezetéséhez, talán még Didier-hez is, és megértik a történetet. Az orosz bérgyilkos hulláját, a tapadóaknát, azt, hogy valójában ki is André, és hogy miért nem maradt. Talán. Kitapintotta Adrienn pulzusát. Nincs nagy baja, csak a szörnyű fájdalom. Tudta rögtön. Adrienn most nem nyögött, nem sírt, csak csendben és véres háttal feküdt. Elájult megint, de André nem akarta megmozdítani. Jöttek felé. A vágy, hogy átölelje Adriennt, szinte leküzdhetetlennek tűnt. Lehet, hogy utoljára látja. Itt és így. Súgni akart neki valamit, hogy 71
majd visszajön, hogy ne féljen, hogy ő látja, tudja, ezt a sérülést Adrienn túléli, kiheveri majd. André, aki magában mindig számolta a lövéseket, biztos volt benne, hogy legalább két töltény még maradt. Belelőtt a levegőbe, fölfelé. A boltíves genovai utca robusztus épületei, a méteres kőoszlopok tonnányi kőtömege, a biztosítótársaságok kétszáz éves, megkopott székházépületei csattogva verték vissza a dörrenést. Mintha csak sorba állított dominókat döntöttek volna le, úgy futott az ijedség végig embereken. Először a közelben, aztán már az utca végén is megint a földre vetette magát mindenki. A csendőrök is. Eltűntek a fejek, egy pillanatra azt lehetett hinni, hogy sehol sincsenek emberek. – Ne félj. – Behajolt az autóba, és ezt súgta Adriennek halkan, csak ezt a két szót, ne félj, mert nem volt képes mást mondani. Nem tudott elbúcsúzni, mert ettől a szerelemtől nem lehet csak így elbúcsúzni, harc és menekülés közben, ez képtelenség. Belecsókolt a véres hajba, az Adrienn-illatba. Érezte és vitte magával. De lágyan csókolt, nem is a nyakába, ahová szokott, csak Adrienn haját érintette a szája, mert nem akarta a sebesült testet meglökni. Kicsit azt remélte, hogy Adrienn kábultan is hallja, amit mond neki, hogy ne féljen, de aztán már nem volt több ideje. Átlépett a halott orosz fölött. Nem nézett rá, nem nézett vissza senkire. Ment, menekült, mentette az életét. Azt, ami még a mai reggel után megmaradt belőle. Tíz éve már, több mint tíz éve, hogy Korzikán könnyes szemmel a víz alá bukott. Akkor egyszer már újrakezdte az életét. És most majd megint. De ezúttal minden másképp lesz. Mert többé nem lesznek felesleges kérdései, ő már soha többé nem akarja megérteni, hogy ki és miért teszi, tette ezt vele. Velük. Mert Didier és a franciák árulása után Andrét többé már nem érdeklik a hazug válaszok. Nincs többé béke és megbocsátás. Nincs többé felejtés. Ha túléli, akkor csak a bosszú marad, a szabadjára engedett düh, a fékezhetetlen indulat. Genováért és Adriennért! Miközben ez az erős, kitartó férfi felült arra a motorra, amivel az orosz idejött, hogy meggyilkolja őt, miközben gázt adott, és a rettegő, néma utcán végigzúgott, miközben a dübörgő motoron otthagyta a romokat és Adriennt, a bukósisak alatt a szemében vörösen lüktettek az 72
erek. Mint egy hófehér márványlap sötét repedései, úgy futottak át a szemfehérjén az indulat dühödt, véres villámcsíkjai. A bosszúvágy. De ezt most nem látta senki!
73
Tények a közelmúltból
– Bocsássanak meg, hogy ezzel kezdem – lépett fel az Oscar-gála színpadára 2011 februárjában Charles Ferguson, amikor átvette a 2008as pénzügyi világválság okairól készített leleplező dokumentumfilmjéért az Oscar-díjat bocsássanak meg, de három évvel az után, hogy csaló bankárok világszerte borzalmas pénzügyi válságot okoztak, még mindig nincs egyikük sem börtönben. Ez szerintem hiba. Sokak szerint, akik akkor ott, Los Angelesben dübörgő tapsviharral honorálták ezt a bátor mondatot, még az elmaradt börtönbüntetéseknél is nagyobb hiba volt, hogy a válság óta sokkal veszélyesebb pénzügyi rendszer épült ki világszerte, mint amilyen a 2008-as globális gazdasági összeomláshoz vezetett. Ma sokkal kevesebb embernek a kezében fut össze még több szál és még több pénz. Az amerikai Larry Fink és vagyonkezelő cége, a BlackRock erre a legjobb példa. Larry Fink nap mint nap tizenkétezermilliárd dollár sorsáról dönthet. Ez több, mint Németország, Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország teljes évi nemzeti jövedelme. A magyar hetvenszerese! Egyetlen ember! De miért? Kinek és miért jó ez? A világ általában odáig követte a történetet, hogy 2008-ban az amerikai kormány az adófizetők pénzéből sok száz milliárd dollárral kisegítette és életben tartotta az összeomló, magukat túlspekuláló bankokat. Az már senkit sem érdekelt, hiszen ködös részletkérdésnek 74
tűnt, hogy nem sokkal később Barack Obama elnök – kongresszusi jóváhagyással – az amerikai állam frissen megszerzett bankrészesedéseit, pontosabban azok felügyeletét, a Citigroupban például 45 milliárd dollárt, BlackRock jellegű vagyonkezelőkre bízta. Mégse lehetett pénzügyminisztériumi aktakukacokra! Az amerikai elnök akkoriban a New York-i felhőkarcolókban sok ezer elemzővel és szakértővel dolgozó vagyonkezelő cégektől várta, hogy többé ne ismétlődjön meg a 2008-ashoz hasonló csőd és tőzsdekrach! Barack Obama ma azzal védekezik, hogy nem volt más választása, hogy nem volt senki más, akiben megbízhatott volna. Hiszen a bankok, a befektetési alapok, a kockázat- és tőkekezelők 2008 előtt mind-mind spekuláltak, és szinte mind rajta is vesztettek. A BlackRock jellegű, főleg vagyonmenedzselési tanácsadással foglalkozó, konzervatív pénzügypolitikát folytató cégek viszont előre látták a bajt. Ők voltak az egyetlenek, akik felismerték a veszélyt, ellene is mentek, és nem buktak, hanem nyertek a válságon. Vagyis csak ők az igazi profik, hiszen az élet őket igazolta. Csak ők értik igazán a mai szövevényes és globális pénzügyi világot, rájuk kell tehát bízni az amerikai adófizetők pénzét. Ezt mondja Obama. A Paulson & Co. például a BlackRockkal együtt 5,8 milliárd dollárt keresett hat hónap alatt a 2008-as válságon. Mert ezek a cégek értették, hogy mi történik! A nemzetközi pénzvilág csürheszelleme viszont azóta közbeszólt! Az elmúlt években – váratlanul – mindenhonnan és mindenki ezekbe az amerikai elnök által megbízhatónak kikiáltott cégekbe öntötte a pénzét. És ez már tényleg veszélyes. Egész országok, Szingapúr és AbuDzabi bízta például Larry Finkre és a BlackRockra a pénzét. Mert neki biztos remek kapcsolatai vannak. Mert ő biztos mindent tud. Mert bennfentes. Jobban belelát a világ pénzügyeibe, a színfalak mögé, mint a szingapúri pénzügyminisztérium nevesincs osztályvezetője. Hiszen honnan is tudná egy távol-keleti hivatalnok, vagy egy abu-dzabi nyugdíjalap vezetője, esetleg egy apró kelet-európai bank vagy mondjuk a magyar olajtársaság, a Mol főnöke, hogy milyen részvényeket vásároljon vagy éppen adjon el.
75
A bukás, a veszteség kockázata nélkül. Ők nem szoktak Barack Obamával beszélgetni. Larry Fink viszont igen! A mai, elképesztően szövevényes és felgyorsult globális világban nincs más megoldás. Amikor már ezerszám kell évi százezer dollárokért elemzőket tartani ahhoz, hogy a BlackRock kiszámolja: ha Haitin remeg a föld, akkor a rábízott szingapúri pénzekből fel kell-e vásárolnia egy brit műholdtelefon-cég részvényeit, vagy sem? Mert a Haitire rohanó nemzetközi segélyszervezetek rengeteget fognak műholdakon telefonálni, hiszen egy földrengés után Haitin aligha működik majd a hagyományos mobilszolgáltatás. Vagyis a haiti földrengésnek köszönhetően pár nap alatt nőhet a világ másik felén. Londonban, egy brit műholdtelefon-társaság bevétele, nyeresége és ezért a részvényárfolyama is. Ezt, ezeket az összefüggéseket ma már csak pár mega-óriás-globál vagyonkezelő tudja megbízhatóan kalkulálni, és csak pár BlackRock rendelkezik annyi szabadon mozgatható pénzzel, hogy nyerni is tudjon rajta. Mert nyerni kell! Gazdagodni kell. Hiszen a spekuláció örök! Keresni lehet japán cunamin, földrengésen és atomerőmű-baleseten, ausztrál árvízen, szennyezett orosz búzatermésen, nigériai gerillaháborún vagy elefántcsontparti választási csaláson, pontosabban a lázadók által felgyújtott kakaóültetvényeken. Líbiai polgárháborún, emelkedő olajárakon. Nyerni kell mindenen és mindig! Ma már ott tart a világ, hogy a BlackRock a közelmúltban 250 millió eurónyi vagyont kezelt az OTP-ben. A magyar bank öt százalékát. Áttételesen tulajdona van a Molban, és 800 milliárd forintnyi magyar államadósság pihen a kezében, miközben nemrégiben már a Magyar Nemzeti Bank is rábízott 50 millió dollárt egyetlen tranzakció keretében. Egyre kevesebb ember kezében összpontosul egyre nagyobb hatalom. Ez a lényeg. Larry Finket ma már – maffiakifejezést használva – a Wall Street consiglieréjének, a háttérből mindent irányító főemberének nevezik. Amerikai lapok megint zombibankokról, bankárbanditákról és pénzügyi korcsszüleményekről cikkeznek.
76
2010. február 8-án például, egy hideg New York-i hétfő estén összesen hat ilyen figura vacsorázott abban a manhattani lakásban, ahol közepesen átsütött filét mignon mellett negyvenéves burgundit iszogatva eldöntötték, hogy az általuk kontrollált cégekben és pénzügyi alapokban egyszerre és mindenüket megmozgatják, amit csak Görögországban tartanak. Mert most ezen fognak nyerni. Az általuk kiváltott görög államcsődön! „Csak beszélgettünk, és finomat ettünk” – mondták mind a hatan másnap a vacsora véletlenül kiszivárgó hírére reagálva a Wall Street Journal újságírójának. A New York-i államügyész viszont azonnal minden résztvevőt arra szólított fel, hogy őrizzék meg a vacsorán kézzel teleírt jegyzetpapírjaikat, és mostantól tilos törölniük az e-mailjeiket. Ha esetleg valami történne. Ha véletlenül rosszban sántikálnának. De ez Görögországon már nem segített. Az athéni tőzsde, aztán pedig a görög államkötvénypiac összeomlása pár nappal a titkos vacsora után menthetetlenül elkezdődött…
77
Genova – Olaszország
André éles kanyart vett a motorral a piazza de Ferrari hatalmas körszökőkútja mellett, végigsöpört a főteret uraló festett dózsepalota tövében, aztán a sikítozva félreugráló járókelők között lehajtott az évszázados lépcsősoron a San Lorenzo sétálóutcájára. Ha egy rendőrautó üldözni akarná, akkor itt majd elakad. A nők magas sarkú csizmájukban a vaskorláthoz tapadtak, miközben a motor hátsó kereke lépcsőről lépcsőre végigpattogott előttük. A férfiak olaszos pökhendiséggel meg sem mozdultak, ők maradtak ott, ahol voltak, kerüljék csak ki őket, ha már a lépcsőn támadt kedve ennek a cretinónak száguldozni. Leérve a lépcsőn André előtt hirtelen kinyílt a tér, ez volt a piazza Matteotti. A dózsepalota hátsó oldala, a klasszicista oszlopcsarnok széle. Elsuhant az ütemesen visszhangzó kovácsoltvas kiskapuk között. A sétálóutca itt kezdődött, ezek a díszes bejáratok választották el a teret, a piazzát a dózsepalota átriumos, pálmafás belső udvarától. A merénylet helyszínét innen már nem lehetett látni, a pár perccel ezelőtti robbanás hangja talán el sem hallatszott idáig, úgyhogy a januári hideg dacára is a teraszokon kávézó genovaiak döbbent tekintete itt már nem a menekülő „gyilkosnak” szólt, hanem csak egy őrültnek, aki már megint átvág a kikötő felé a zöldségesek, fagyisok és focacciaárusok tömegén ahelyett, hogy rendesen és szabályosan körbemenne a kocsiúton. Szinte már megszokták. Mindig volt valaki, aki besokallt a reggeli csúcsforgalomtól, aki sietett valahová, és így a többség igazából fel sem 78
háborodott André lépcsőmotorozásán. „Bastardo” – kiabáltak ugyan néhányan olasz operákba illő módon, idióta fattyúnak titulálva Andrét. De az egyik olívaolaj-árus például, aki épp kötényben pakolta a járdán felstószolt, frissen préselt superiore üvegeit, egy biztató „avanti”-t küldött utána, mert tetszett neki a versenymotor erőtől duzzadó, mély robaja. Ferrari-ország volt ez, ahol az autópályán kétszázzal dübörgő sportkocsikra nem rádudáltak, hanem irigykedve utánuk néztek. André elzúgott a fekete-fehér csíkos, márvánnyal borított Szent Lőrinc-katedrális mellett és aztán visszanézett. Most először nézett vissza. Nem üldözte senki, nem jött utána a csendőrség, a carabinierék és egyetlen rendőrmotoros sem. Haza nem mehetett, ezt tudta jól, hiszen az orosz valószínűleg a címe alapján találta meg őket. Erre most nem is emlékezett. Hogy a francia titkosszolgálat főnöke a telefonban említette-e, hogy így adták ki. A címével együtt? Megmondták azt is az oroszoknak? Olyan kába volt Didier tegnapi hívása közben, hogy rengeteg részletre nem emlékezett. De akkor Nizzába sem mehet vissza többé, ott sem juthat hozzá a fegyvereihez, hiszen lehet, hogy az oroszok már azt a címét is ismerik. Úgyhogy a menekülés iránya, amit az első pillanatban csak az határozott meg, hogy merre nem tudnak majd a rendőrök utánamenni autóval, most hirtelen megváltozott. André élesen befordult a San Lorenzóról jobbra, az egyik sikátorba. Genova középkori óvárosa alig másfél méter széles, szűken kanyargó, sötét utcácskákból állt. André feje fölött öt emelet magasan zöld, kihajtott spaletták hullámoztak, és ritmusosan verték vissza a motor dübörgő zaját. A kifeszített madzagokon az ötfokos hidegben, a téli napokon is kint száradtak a ruhák. Adriennel mindig azt játszották, hogy megálltak itt, a sikátor utcácskáiban, és a szárítókötelekre akasztott ruhákból megpróbálták kitalálni, hogy vajon kik lakhatnak a szűk lakásokban. Milyen emberek? Az olaszok, szemben a franciákkal, sosem játszották meg magukat, sosem szégyellték az életüket. Voltak, akik voltak. Adrienn ezt szerette bennük, és most már André is egyre jobban.
79
A nők gátlás nélkül szárították az utcakőre, esetleg a járókelők fejére csöpögő tangabugyijukat vagy éppen óriás méretű, rózsaszín és pöttyös hálóingüket. André balra fordult, dübörgött a motor a szárítókötelekkel behálózott szűk utcán, kerülgette a sikátor oldalához parkolt mopedeket, aztán hirtelen megállt. Eltorlaszolta a bejáratot. Innen most se ki, se be. Előhúzta a fegyvert, amiben egy lőszer még biztosan volt, de nem nézte meg, hogy van-e még több is, mert úgysem lesz rá szüksége, aztán az arcát elrejtő bukósisakot magán hagyva, csörömpölve berúgta az üvegajtót. – Scusi, Roberto – kért bocsánatot a döbbent eladótól, rászegezve a pisztolyt. André sosem értette, hogy Genova talán legkülönlegesebb vadászfegyvereit miért árulja Roberto ebben a szűk, pár négyzetméteres sikátorüzletben. A via di Canneto, a régi kikötői utca, tele ódon, romantikus cukrászdákkal, porcukros, levelestésztás süteményekkel és sötétbarna krémű eszpresszókkal, csak egyetlen sarokra volt innen, alig húsz méterre, de akkor is. Egyszer, jellemrajzjátékuk közben, a száradó ruhákat nézegetve véletlenül betévedtek ide Adriennel. Azóta visszajöttek néha, és megálltak a kirakat előtt, miközben Adrienn hosszú ujjai megmarkolták André izmos karját, pont úgy, mint amikor reggelente szeretkeztek. Adrienn a kirakat előtt is a karjába kapaszkodott, simogatta és ábrándozó tekintettel arra kérte, hogy meséljen neki az egymás mellé akasztott fegyverekről. Melyik mire való! – Annyira szexi. – Ennyit mondott csak sejtelmesen mosolyogva magyarázatként, amikor André tudni akarta az okot. De Adrienn igazából sosem mondta meg, hogy a karját szorítani-e, kivételesen nem a francia konyháról hallgatni vagy mégis, mi ebben a szexi? Egyszerűen csak a puskacsövek? Egyszer be is mentek a boltba, akkor ismerkedtek meg Robertóval, aki lenyűgözte Andrét. Rettenetesen értett a fegyverekhez, úgy, ahogy csak az olaszok és az angolok értenek. Roberto kizárólag különleges puskákat tartott az apró üzletben. Az olasz Afrika-vadászat fegyvereit. Valószínűleg a gyarmati múlt az oka, hogy az olaszok közül még ma is sokan a szomáliai, etióp és líbiai sivatagok meg a Szahara állatvilágára specializálódnak. Nyílt terepen lőnek hatalmas távolságokra. Távcsöves 80
puskákat, szinte mesterlövész fegyvereket jelent ez, és ebben a kategóriában Roberto üzlete igazi kincseket rejtett. De amikor megismerkedtek, azt is elmondta Andrénak, hogy milyen sok engedély és papír kell Olaszországban a fegyvervásárláshoz. Panaszkodott a felesleges bürokráciára, a túl szigorú rendszerre, és közben azon viccelődött, hogy ha Berlusconi imádná a vadászatot, akkor bezzeg biztosan úgy lehetne fegyvert árulni Itáliában, mint ahogy a miniszterelnök gyerekprostikat vesz magának az esti partijaira. Gond nélkül, könnyedén! – Az M40-est kérem a hétszázas Remington vázon – parancsolta most André, bízva abban, hogy Roberto nem ismeri fel a sisakban. Ez volt az apró üzlet legjobb fegyvere. Ezer méterig legendásan pontos puska, amit az amerikai tengerészgyalogság mesterlövészfegyvereiből alakítottak át vadászpuskává. Olaszországban speciális engedély kellett hozzá, még a vadászok közül is csak azok vásárolhattak ilyet, akik korábban szolgáltak az olasz hadsereg testőr- vagy kommandós egységeiben. Andrénak hiába lett volna rá pénze, engedélyek híján ezt a fegyvert ő nem szerezhette meg. El kellett hát rabolnia. Tartotta Robertóra a pisztolyt, és megjelölte pontosan a lőszertípusokat (610-es Schneidert akart és 12-es barázdált nehézlövedéket), kért minidetonátort és mindent, amire szüksége lehet. Két perc, és itt sem vagyok, ígérte André, aztán magához vette az üvegvitrinből a sivatagi barlangrobbantásokhoz használt plasztikot, ami különleges, gyurmázható robbanóanyag. Közben pedig megkapta a titánötvözetű Bender távcsövet. Roberto nem harcolt, nem gondolt semmire, csak hogy legyen ennek gyorsan vége. A rabló ismeri őt, tudja a nevét, és ez összezavarta az olasz fegyverkereskedőt. De valójában a szakértelem, leginkább az hatott. Az volt bénító. A fegyverből, amit a bukósisakos támadó kért, és a hozzá való lőszerekből Roberto azonnal tudta, hogy profival van dolga. Hogy nagyon nagy távolságból akar lőni ez a férfi, és ha akar, akkor biztosan tud is. Ha viszont tud, akkor már nem először teszi ezt. És ha nem először lő majd távolról, akkor ugye, könnyedén fejbe tudná őt lőni közelről. Mert a bukósisakos, miközben ő lépett, pakolt, végig a fejére célzott. Sosem csak úgy rá, a testére, nagyjából felé. hanem mindig és folyamatosan a fejét követte a pisztolycsővel. 81
Rémisztő volt. Roberto nem akart megnyomni riasztógombot, nem akart értesíteni senkit, nem mert még az utcára, a szűk sikátorra sem kinézni, hogy esetleg észreveszi-e most ezt valaki. Roberto csak túl akart lenni ezen az egészen, épségben túlélni, aztán bezárni, inni fél pohár grappát, és utána, de csak utána, amikor kicsit már megnyugodott, és a grappa is hatott, utána elmenni a rendőrségre. És ennyi volt. Tényleg két perc. A férfi a végén még elkérte a mobiltelefonját, eltette azt is, aztán fél kézzel, a bal kezével szétszedte a puskát, amit tőle kapott. Roberto nem látott ilyet még soha. A jobb kéz a fejére célzott, a bal pedig, az ujjak, szorítva, lökve, könyökkel megtámasztva félbeszedték a fegyvert. Ki lehet ez? Átfutott Robertón a kíváncsi gondolat, ki lehet ez a férfi, honnan jöhet és hová tart? De már a kérdéstől is megijedt, a rémisztő profizmus láttán nyelni sem mert, nem. Nem akarja tudni a választ, csak menjen, igen, vigye a táskát is, amit most észrevett ez a bukósisakos a sarokban, vigye az unokája sportszatyrát. kiborítva belőle a teniszfelszerelést. Mintha filmet nézne, egy ideig levegőt is elfelejtett venni, úgy figyelte ezt a vadászt, ezt a katonát, mert nem rabló ez, nem bűnöző, hanem katona, érezte ő ezt mélyen, amikor a férfi elnézést kért tőle megint. – Scusi, Roberto – mondta neki újra, és leengedte a pisztolyt. És még meg is köszönte a fegyvert. – Grazié. – Ezt mondta a bukósisakos búcsúzóul, és dübörögve kilőtt az üzlet elől. Maradt a sikátor. A pergő falú szemközti ház sárga fala, amit már húsz éve néz Roberto, mert azóta van itt üzlete. Mozdulatlanul állt most a pultnál, és nézte, hosszasan nézte a kopott, fakó, homoksárga festéket, de életében először nem az unalmas falat látta, hanem a katonát, mintha még mindig ott lenne. Az ő szellemét. Mert ez katona volt, és vadászni ment. Emberre. Valahol mélyen megérezte ezt Roberto, megsejtette. Azt, hogy emberre. És csak állt és csodálkozott. Mert legbelül szurkolt neki!
82
Palm Beach – Egyesült Államok
Kispályás, William Wolf kispályás! Scotty, minél tovább hallgatta a magyar bankárt, annál inkább így érezte. Hogy ez a Vilmos-William, vagy hogy a fenébe is hívják, kispályás. Magyar még mindig. Hiába lett karcsú, hiába süti a bőrét évek óta a karibi nap, hiába ülnek ők most itt az ötcsillagos Breakers hotel óceánra néző bárpultjánál, és hiába lapul William zsebében brit útlevél, ráadásul hamis útlevél, ez a fickó akkor is menthetetlenül magyar maradt. Budapesti szemüveggel nézi még mindig a világot, és képtelen átlátni a nagy játszmát. Miközben persze azt hiszi, hogy ő bizony ért mindent. Scotty épp elég időt húzott le Magyarországon ahhoz, hogy biztos legyen ebben. Hogy VilmosWilliam magyarosan, öntelt magabiztossággal szemléli a világot. Mint aki mindent ért. Pedig épp ellenkezőleg! Itt ő, Scott Rothstein az, aki érti a játszmát, mert ő az, aki még a magyarokon is átlát. Tehát Vilmoson is. Scotty lenézte a magyarokat, részéről ennyi volt az „átlátás”. Mert ugye, mi is valójában a helyzet? Itt ez a remek terv. mert tényleg az, remek, agyas és briliáns, ezt el kell ismerni, és ezért ő ezt le is fogja nyúlni rendesen. Mégis, miközben ez a kispályán megragadt magyarjátékosszerűség előadja a tervét, azt hiszi, mert az ő agya megrekedt a bankárevolúciónak ezen a szintjén, azt hiszi, hogy Scott Rothstein majd azért száll be, mert pénzt akar. Meg majd mindenki más is, akit ő, Scotty belerángat, vagy legyünk elegánsabbak, bevesz ebbe. Kispályás! 83
William világképe csak odáig terjed, de miért is terjedne egy ilyen tolvajnak ennél tovább, hogy mindig mindenki mindent a pénzért csinál! Bejöttek például a pólómeccsről ide, a Breakers légkondicionált nyugalmába. Amíg az átforrósodott sátraktól elértek idáig, körülbelül kétszáz métert sétáltak, nem többet, azalatt William öt dolgot tett szóvá, és az mind a pénzről szólt. Mert ő csak ezt veszi észre! Semmi mást. Jöttek végig a firenzei Medici-palotát utánzó luxusszálló boltíves, freskókkal díszített csarnokán, és William másról sem tudott beszélni, csak hogy milyen sokba kerülhetnek a halványsárga perzsaszőnyegek, amiken éppen lépkednek, és hogy vajon milyen sűrűn kell és mennyi pénzért ezeket lecserélni. Meg hogy ő egyébként olvasta, mert őt bizony ez érdekli, hogy a szálloda építésekor hetvenöt templomfestőt hozatott ide Firenzéből az olajmágnás Henry Flagler. És nahát az, na az vajon mennyibe kerülhetett? Csak a pénz. William magyaros esze csak a pénzen jár, mindent ezen keresztül néz. Három órát töltöttek már együtt, úgyhogy Scotty számára mostanra világos lett a játszma. Vilmos-William azt szeretné, hogy Scotty vegye rá a New York-i WhiteStone vagyonkezelő tulajdonosát, Larry Macket, a 2008 utáni világ egyik legbefolyásosabb pénzügyi vezetőjét (Scotty régi jó ismerősét), hogy Larry a dél-amerikai és távolkeleti országok rábízott milliárdjaival és a kezében összefutó szálak mozgatásával a görög és portugál államcsőd-spekulációhoz hasonló támadást indítson Magyarország ellen. – Ez most sima ügy lenne – tette le mojitós poharát a hosszú, akváriumként is működő bárpultra Farkas Vilmos. A legalább tizenöt méteres üvegpult átlátszó fedőlapja alatt sós tengervízben úszkáltak a színes halak. Jöttek ficánkolva a szomszéd itala alól a mentalevelekkel teli mojitós pohárhoz. Körbe-körbe úszkáltak, fel is akartak jönni a felszínre, mert becsapta őket az akvárium és az átlátszó pohár. Azt hitték, hogy simán bekaphatják a zöld növényeket az italból. De beverték a fejüket a bárpult üvegfedelébe. Nagyon buta halak ezek, gondolta a magyar bankár, mert a koppanás dacára is csak jönnek, nyomulnak, akaratoskodnak. Mint a magyarok meg a miniszterelnökük. Épp most fejtette ki Scottynak, hogy azért van esély Magyarország ellen spekulálni, a magyar forint és a külföldiek kezében levő 84
államkötvényeken keresztül az óriási magyar államadósság ellen támadni, mert az akaratos magyarokat ezúttal nem fogja megmenteni senki. Mostanság ezért számítanak ők a legjobb célpontnak, és nem az észtek, a románok, a spanyolok vagy éppen az olaszok. Pedig azt azért lássuk be, hogy az 1900 milliárd eurós olasz államadósság se semmi. De akkor is, most a magyarok a leggyengébbek. Rájuk kellene lőni. Egy ideig mindenképp. Mert ők egyedül maradnának. Nem segítene nekik senki! Farkas Vilmos hosszasan sorolta az elmúlt évek magyar döntéseit, amikkel Budapest magára haragította Európát és a világot. És amit szerinte nem fog egykönnyen elfelejteni sem Európa, sem a világ. A Nemzetközi Valutaalap kisöprését például, vagy a német óriásvállalatok különadóztatását. Esetleg a svájci frankban felvett hitelek kényszerárfolyamon rögzített, egyösszegű visszafizetésének a lehetőségét 2011 őszén, amitől a Magyarországon befektető osztrák bankok idegösszeroppanást kaptak. Azóta is sok száz milliárd forintos veszteség esélye köröz a fejük felett, és azóta is „fasisztázzák” a magyarokat, akik szerintük nem tisztelik a magántulajdon szentségét. William fél órán át mesélte a részleteket. A SPAR osztrák főnökének kiakadását egy bécsi sajtóreggelin, amikor a cégére kivetett extrasarcot az Európai Unióban ijesztő megoldásnak minősítette, és azonnali szankciókat követelt Magyarország ellen. 201 l-ben az Allianztól kezdve az E.ON csoporton át az OMV-ig vagy éppen az Erste Bankig a Nyugat számtalan erős és befolyásos vállalata meg persze azok vezetői minősítették jogtalannak a magyar megoldásokat. – Tudod, mit mondott erre az akkori magyar miniszterelnök? – De Scotty nem tudta, mert már rég nem olvasott magyar híreket, ő DélAmerikában volt érdekelt. – Hát azt – adta meg a választ Farkas Vilmos, fölemelve mojitós poharát a kék halak orra elől –, azt mondta, hogy kár Brüsszelbe szaladgálni. William teóriája az volt, hogy ha mindezek után egy Magyarország elleni általános pénzügyi támadás idején az éppen aktuális magyar miniszterelnök Brüsszelbe szaladna segítségért, hiszen a Valutaalaphoz már nem szaladhat, mert azt ugye a „gazdasági szabadságharc” keretében a magyarok kisöpörték az országukból, nos, ha Brüsszelbe 85
menne, akkor idéznék neki ezt a 2011-es mondatot. Mert az unió központjában ilyen gyorsan azért nem felejtenek. Kár hozzánk szaladgálni, mondanák az aktuális magyar kormányfőnek. – És ezen te, Scotty, meg én meg mindenki, aki még beszáll, nagyon sok pénzt fogunk keresni. – Ezt vizionálta Farkas Vilmos, miközben persze a lényeget megtartotta magának. Hogy neki ezúttal nem is a pénz számít. Mert pénze neki már van épp elég. Számára ezúttal az a lényeg, hogy megtarthassa ezt az „eleget”. Amije már van. Ő ezért akarta a vihart feltámasztani, hiszen ha Magyarország megzuhanna, akkor reményei szerint a népharag elsöpörné a miniszterelnököt. Azt a szarházit. Ezt persze nem mondta, csak gondolta. Mert az ilyen zuhanások mindig elsöprik a miniszterelnököket. Söpörték Argentínában, Írországban. Portugáliában, söpörték mindenhol. Úgyhogy Budapesten is mehet majd a listájával együtt a süllyesztőbe a magyar Putyin. Ő még magában sem ejtette ki az ősellenség kormányfő nevét. Inkább csak magyar Putyinnak nevezte mindig. – És ki alakítja ebben a drámában a sopánkodó Soros György szerepét? – Scotty ezt halkan, szinte mellékesen kérdezte, mintha vicces félmondat lenne csupán. Pedig akna volt. Rá sem nézett Williamre, még a halakra se, semmire itt körülöttük. Tekintete inkább a teljesen átlátszó bárhelyiség hátsó üvegfala mögött a homokos óceánpartot pásztázta. A vágtató lovakat, az elegáns kék VIPsátrakat. Vissza akart már menni csinos nőket nézegetni. Eldöntötte rég, legalább fél órával ezelőtt, hogy mit lop el ebből az egész teóriából (az egészet), és merre csavarja majd tovább, anélkül persze, hogy a részleteket Williammel megosztaná. Kösz az ötletet, haver, körülbelül ezt a szerepet szánta a magyar bankárnak, meg persze esetleg annak a problémának a megoldását, amire most finoman rákérdezett. A „Soros-szerep” kiosztását. Minden mást majd megold ő és Larry Mack meg a többiek. De ki lesz az, aki hihetően telesopánkodja a sajtót, akinek majd hisz a Magyarországra figyelő, de persze csürheszellemű befektetői kör. Mert rájuk is szükség lesz, a csordára. A tájékozatlan csürhére, akik mindig
86
hisznek valakinek. Általában Soros Györgynek. Neki szinte mindig és mindenütt a világon. Ki fogja mozgatni a magyar csordát, amelynek tagjai, miután ők, vagyis hát a belső kör, elkezdik piacra dobni a magyar államkötvényeket, pánikba esnek, hisznek valakinek, és csürheként menekülni kezdenek a magyar papíroktól? Ki lesz ez? Akinek a szavai kiváltják majd az igazi lavinát? És ezzel a magyar államkötvények drasztikus elértéktelenedését? Hiszen ők, Scotty, Larry meg a többiek csak megpöccintik a hógolyót. Aztán kell majd valaki, egy szavahihető guru, aki sopánkodik. És ezzel végképp kiváltja a pánikot. Mint a görög válság kezdetekor Soros György, aki telekiabálta a világsajtót, hogy az eurónak annyi, Görögországnak annyi, higgyenek neki, ő tudja és érti. Az csak utólag derült ki, hogy Soros alapja, az akkor még működő Quantum Fund is ott csücsült az ominózus február 8-ai titkos New York-i vacsorán. Soros Györgynek hisz a világ, hitt a görög ügyben is, elvégre ő volt az, aki 1992-ben pár nap alatt bedöntötte az angol fontot, és keresett is ezzel kicsit több mint egymilliárdot. Méghozzá fontban. Húsz fontot lopott minden egyes brit polgártól, beleértve a gyerekeket is, írták akkor a londoni lapok. Azóta, ha sopánkodik, azonnal mozdul a piac. Erre vagy arra. De mozdul. És ennyi már elég. A mozgás, mert azon lehet keresni. Nem véletlenül ő a kockázatitőke-alapok spekulációs világcsúcstartója. 1973 óta összesen 35 milliárd dollár ütötte a markát. – Hogy kié lesz a Soros-szerep? – forgatta a kezében a mostanra kiürült mojitós poharat William, lassan ismételve a kérdést. Azonnal értette és felfogta, hogy az ő sorsa itt dől el. Minden ezen a válaszon múlik. Mert ez egy akna. Ha most kiderül, hogy ő mégiscsak nélkülözhetetlen, akkor nem fogják kihagyni. Pedig Scotty ezt már biztosan rég eldöntötte. Mert Scotty ilyen, lopná az ötletét gátlástalanul, ismeri jól ezt a pocakhegyet, ő meg a végén csak ezekre a rohadt kis színes halakra emlékezhetne az egészből. Hogy már akkor kihagyták, amikor még el sem kezdődött a buli. – Simonyi. – Csak a nevet mondta, és közben az üres poharát nézte tovább, de azonnal érezte maga mellett a fordulást, ahogy Scotty szeme rögtön otthagyta a lovakat, és meglepetten ránézett. 87
– Zimonáj? – Ez a marha egyetlen magyar nevet sem képes rendesen kiejteni. Most mondta neki, hogy „Simonyi”, csak meg kellene ismételnie, de nem megy neki. Bár lehet, hogy a meglepetés teszi. Az bénította meg a nyelvét. Mert Scotty ennyit azért még tud, ennyire emlékszik. Hogy Simonyi kicsoda! Álmában is fel tudná sorolni a top öt fickót, a legnagyobb magyar játékosokat. Rossz kiejtéssel persze! Csányi Sándort, az OTP főnökét például Cánájnak mondta mindig, de a lényeg, hogy ezt azért még tudja. A magyar ki kicsodát. Ebből a testfordulatból, ebből a lendületes rácsodálkozásból Farkas Vilmos rögtön tudta, hogy bent van. Hogy be fogják venni. Be kell hogy vegyék! Hátradőlt kicsit a bordó, szegecselt bárfotelben, és kiélvezte a sikert. Ahogy ömlöttek felé a hitetlenkedő kérdések. Hogy tényleg? Hogy ezt ő el tudja intézni? Zimonáj Jani tényleg azt fogja nyilvánosan a sajtónak mondani. hogy gond van? Hogy bajban a magyar gazdaság? És hogy jobb lenne menekülni a részvényektől, kötvényektől, mindentől, ami magyar? – El fogja adni mondjuk a saját részvényeit? Milliószám? Menekülni fog a saját bankjától? – Scott Rothstein még egyszer hallani akarta a választ, mert nem hitt a fülének. Hiszen ha ez megtörténne, ha William erre tényleg rá tudná venni az egyik legbefolyásosabb, legtekintélyesebb magyar bankárt, akkor tényleg nyertek. Mert a csürhe dübörögve indulna meg, és elsodorna mindent. Akkor ez valóban óriási buli lenne. – Megoldom, hidd el, megoldom – fordult most már Scotty felé Farkas Vilmos, mert látni akarta a vörös arcú amerikai csodálkozó tekintetét. Hogy ezt most nem érti, és ezért lesz rá kikerülhetetlenül szükség. Mert ebből őt így már nem lehet kihagyni. – Legyen ez az én feladatom, Scotty. Hidd el, Simonyi azt mondja majd, amit mi akarunk.
88
Milánó – Olaszország
A színarany halkés lágyan vágott a majdnem nyers tonhalba. A vastag halsteak alig volt átsütve, épp csak annyira, hogy az arany étkészlet ne legyen tőle véres. A húsra a szakács pirított rozmaringot szórt, de nem azért, hogy ez bármit is változtasson az ízén, hanem inkább csak a látvány miatt. Mintha apró tüskéi lennének a tonhalnak, úgy álltak ki belőle a pirítástól zamatukat vesztett rozmaringdarabkák. – Az unió a múlt héten Brüsszelből turistáknak álcázott halászellenőröket küldött Szicíliába – tette le az aranykést Georgij Malevics, aztán a falatot is lenyelte, mert nem szeretett teli szájjal beszélni. – És ezek a műturisták most feljelentettek négy szicíliai halászfalut, amiért azok feszített hálóval halásszák a tonhalat. Nem ezért voltak itt. Kátya nem azért jött Milánóba ebédelni, hogy az olasz tonhalkérdésről folytasson felületes csevegést. De persze tudta a helyét. Ha ezt kell végighallgatnia, hát akkor ezt fogja. Asszisztálni fog Georgij okoskodásához, miközben ez az alig negyvenéves. rozsdavörös hajú moszkvai újságíró eljátssza neki a kifinomult, művelt és tájékozott nyugati burzsoát. Akit még a szegény tonhalacskák sorsa is érdekel. Az újságíró mint foglalkozás, persze csak Kátya fejében élt, mint létező kategória. Ő még mindig újságírónak tartotta ezt a nyakkendőt sosem hordó, de szinte mindig sötétbarna zakót viselő zseniális agyú orosz férfit. Pedig Georgij Malevics már réges-rég nem volt újságíró. Legfeljebb olvasó. Most is azért mesélte ezt a történetet, mert a 89
Financial Times böngészve lenyűgözte az a képmutatás, ahogy az Európai Unió egyszerre próbálja védeni és büntetni is az olasz halászokat. Brüsszel pár hete még védővámokat vetett ki a vietnami tonhalexportra, utána viszont lábon lőtte saját magát. mert az olasz halászok ellen is hadjáratot indított. A szicíliai horgászhálókon ugyanis nemcsak az Atlanti-óceánból beúszó tonhalak, hanem a delfinek is fennakadnak, aztán elpusztulnak. – Ez delfinbarát tonhal, nem hálóval fogták – szúrt fel Georgij széles mosollyal egy vörös halszeletet az aranyvillájára, és majdnem egészen Kátya tányérja fölé tartotta –, legalábbis ezt hazudják az agropoli halászok. – Bekapta a falatot, aztán a „teli szájjal tilos beszélni” szabály ellenére még hozzátette, hogy azt imádja legjobban, amikor az egyik olasz, az agropoli, feljelenti Brüsszelben a másik olaszt, a szicíliait. Nyírják egymást rendesen. – Maffianép. – Ezzel zárta le a kiselőadást, Kátya pedig alig bírta ki, hogy ne tegyen legalább egy apró, icipici megjegyzést. Ez beszél. gondolta megvetően magában, mert szép nőként félte és ezért védekezésként lenézte a Georgijhoz hasonló, szinte korlátlan befolyású orosz férfiakat. Szelt inkább gyorsan egy falatot a saját, a kelleténél jobban átsütött tonhalszeletéből, nehogy véletlenül elárulja az arckifejezése. Kátya azért jött ebbe a műkincsekkel és értékes festményekkel zsúfolt milánói lakásba, mert próbálta helyrehozni a tavalyi hibát. Azt, hogy óvatlanul felkísért egy francia titkos ügynököt a meggyilkolt oligarcha, Vlagyimir hajójára. Meg azt, hogy a magát ékszertestőrnek kiadó André nevű francia, aki reméljük, hogy ezekben a percekben már halott, végül ellopta a Megoldótól az orosz miniatombombák kódjait. És ezt a Megoldó, a Kreml és az orosz alvilág közötti átláthatatlan mezsgye ura azóta sem felejtette el Kátyának. Nem mondogatták neki, de azért már épp ideje volt lezárni ezt a történetet. És a lezárás ebben az esetben leszámolást jelentett, aztán meg majd egy széthordott üzenetet, hogy Oroszország és a Megoldó – ugye, felfogta mindenki? – nem felejt. – Oszama sem úszta meg – mondogatta erről állítólag a Megoldó Moszkvában, whiskys pohárral a kezében. Bár Kátya ezt még sosem hallotta, mert vele azóta sem beszélt. – Amerika tíz évig üldözte a 90
rőtszakállas arabot, de a végén nagy nehezen csak kinyiffantotta. Hát, nálunk sem lehet megúszni a nagy bűnöket. Előbb-utóbb mi is elkapunk mindenkit. Ez az üzenet. És mivel a francia alig másfél órára innen. Genovában élt, így hát a végrehajtás, miután a franciákból végre kipréselték a nevét, Georgij Malevics felelőssége lett. Az újságíróé, aki – rendben, ismerjük be – ma már tényleg inkább képkereskedő. A világ mindenesetre annak hiszi. Az Izvesztyija egykori párizsi, aztán pedig római tudósítója, aki tizenöt évvel ezelőtt rájött arra, még épp időben, Putyin hatalomra kerülése előtt, hogy eljön majd a pillanat, amikor az orosz dúsgazdagoknak kötelező lesz visszavásárolniuk a világban elkallódott orosz festők képeit. Amikor vagyonokat lehet majd keresni azzal, hogy az 1920-as években a Szovjetunióból elmenekült orosz avantgárd Párizsban virágzott. Malevics párizsi tudósítóként beleásta magát ebbe a korszakba, és fillérekért vásárolta fel a tizenöt évvel ezelőtt még értéktelen, senkinek sem kellő és nevesincs, elfelejtett orosz festők képeit. Aztán adni-venni kezdte őket, kiállításokat szervezett, visszatért Moszkvába, barátkozott, menedzselt, és a vége az lett. hogy ötezer festményből álló kollekciója ma az egyik legértékesebb orosz képgyűjtemény. Persze csak Oroszország határain kívül. Manapság szinte nincs is olyan gazdag orosz és vele üzletelni akaró külföldi a világban, aki ne vásárolt volna tőle. Ez már-már kötelező. Megvenni sok millió euróért az orosz festészet ma már méltán gyöngyszemnek tartott gyöngyszemeit. Ezért aztán egy szibériai alumíniumbáró éppúgy elvacsorázgat Georgijjal. mint a Shell brit vezérigazgatója, aki mondjuk egy északi sarkvidéki olajmező feltárására szeretne Moszkvától engedélyt kapni. És a vacsorán persze már nem csak a képekről és a festészetről esik szó. Az csak ürügy. Úgyhogy Georgij Malevics ma már se nem újságíró, se nem képkereskedő. Valójában ő a Szűrő! A rosta, akin keresztül kell jutni! Az oroszoknál így érnek össze az üzleti és politikai szálak. Georgij párizsi, monacói és milánói galériáiban. Ő is a Megoldó kezében összefutó szövevényes pókháló része. Megcsörrent a telefon. A Georgij nevű Szűrő ránézett a számra, aztán Kátyára. Azonnal tudta, hogy ki telefonál, Kátya viszont csak 91
sejtette. A nő tekintete mintha azt kérdezte volna: ez ő? De nem szólalt meg. csak nézte, ahogy Georgij Malevics a füléhez emeli a készüléket. – Pronto? – Olaszul hallózott bele, de csak megszokásból, mert ezúttal erre nem volt szükség. Biztos lehetett benne, hogy az telefonál, akié a szám. Mindig látta, hogy ki hívja, mégis szerette ezt a trükköt. Indulófölényt szerezni a prontózással. Mert így azt üzente a hívó félnek, hogy nem tartja annyira fontosnak, hogy elmentse a számát. És ezért nem is tudja, hogy most ki telefonál. De természetesen mindig tudta. Prontózott ő a Texaco vagy a Shell vezérigazgatójának éppúgy, mint most ennek az orosz számnak, annak ellenére, hogy azonnal felismerte. Viszont a pronto után most elhallgatott. Csend lett. Kátya mintha meglepetést látott volna Georgij arcán: mondd már; mi van, mi történt! Valami ilyesmit sugárzott a nő tekintete, és közben az asztal alatt lábat váltott. Eddig a balt tette a jobbon keresztbe, de most cserélt. A St. Bart'son, az oroszok kedvenc szilveszterező karibi szigetén az elmúlt hetekben bronzbarnára napoztatott lábai kecsesen kulcsolták át egymást. A gazdag oroszok szerették a szép és hosszú lábú nőket. Georgij közben csak hallgatta, ahogy a telefonban beszélnek hozzá, és még mindig nem szólalt meg. Szeme most a falon lógó kép felé fordult. Kandinszkij 1924-ben festett geometrikus, absztrakt önarcképe nézett vissza rá. A közvélemény előtt ismeretlen ritkaság volt ez a majdnem egy méter magas kép. Felbecsülhetetlen érték, mondanák róla az aukciósházak szakértői, ha Georgij valaha is el akarná adni. De ezt nem. Ezt a képet soha. Ezt annyira szerette. Kátya követte Georgij tekintetét, mert a zavar, amit a férfi szeméből kiolvasott, aggasztani kezdte. Hogy esetleg valami nincs rendben. Apró, hajszálvékony gondolat volt ez, de azért megfordult Kátya fejében. Aztán Georgij végre megszólalt. Kátyát meglepte, hogy olaszul beszél, és csak két szót mond. Csupán kettőt. De ezt Kátya nem értette, mert ő nem tudott olaszul. Úgy tűnt, mintha Georgij a válaszon kicsit gondolkodott volna, mert ez annak tűnt, válasznak. Két szó. De aztán kimondta. – A nőt. – Ennyi volt csupán, és abban a pillanatban Kátya feje mellett csörömpölő süvítés viharzott el, szinte érezte a szelét. A hangos csattanás, bár Georgij a képért cserébe beáldozta volna őt, vagyis hát a 92
nőt, a lövés mégsem Kátya fejét tépte szét, hanem a vörös és sárga színek absztrakt harmóniáját, az értékes Kandinszkij-portrét. – Miheztartás végett. – André ennyit mondott csak halkan, szinte magában, miközben a fülében Georgij ordítását hallotta. Az orosz nyelvű káromkodást nem értette, de a tónusából azért sejtette, hogy most őt szidják. Hát csak nyugodtan őrjöngje ki magát ez a vézna orosz, mert Georgij Malevics a távcsőben az iskolai stréberek benyomását keltette. Nyápic, de agyas figurának tűnt. Ez sugárzott belőle. André egészen közelről figyelte a vonásait, mert az orosz férfi arca szinte teljesen kitöltötte az ötvenszeres nagyítású távcső optikáját. Folyamatosan Georgij fején tartotta a célkeresztet. A puskacső finoman mozgott a kezében, ahogy ide-oda követte a dühöngő oroszt. Bármikor lelőhetné. Georgij most odalépett a falhoz, és a szétszakadt vászonképet tapogatta. Láthatóan nem akarta elhinni, hogy mégis a festményt lőtték szét, nem pedig Kátyát, aztán meg a nőhöz beszélt, akit az előbb még beáldozott volna, de Kátya nem reagált, csak ült mozdulatlanul. Lassan elfordította szoborszépségű, épségben maradt szőke fejét. André felé nézett, pontosabban a szilánkokra tört teraszablakon keresztül bele a végtelen, milánói panorámába, ahonnan a lövés érkezett. Nem láthatta Andrét. Őt senki sem láthatta. A hangtompítós fegyver távcsöve azt mutatta, hogy pontosan 153 méterre fekszik Georgij tetőtéri lakásától. A tonhalsteaktől. André a via Santa Margherita egyik napelemekkel zsúfolt épületének a tetejéről lőtt, két téglakémény közül. Ezek mindkét oldalról kitakarták, úgyhogy csak hátulról, a belváros legmagasabb pontjáról, a milánói dóm központi tornyának a tetejéről vehette volna őt észre az észak-olasz város védőszentje, Mária. De őt aranyozott bronzból készítették, ráadásul sok száz évvel ezelőtt, úgyhogy tőle nem kellett tartania. André stabilan, széles terpeszben feküdt. A fegyvert az egyik kémény oldalához támasztotta. A vadászpuska kicsit félrevitt, most épp ezt állapította meg magában. A távcsővel a pontos becsapódási pontot kereste. A fegyver lefelé húz, és kicsit balra. Hét óra felé, ekkora távolságból körülbelül harminccentinyit. Ezzel, ha megint lőne, kalkulálnia kell. Ez járt épp André fejében, amikor hirtelen elfáradt. Mint egy órákkal ezelőtt bevett altatótabletta álomernyője, úgy terült rá váratlanul valami 93
furcsa tompulás. Nem is az izmai akartak megpihenni, hanem a lelke. André egyik pillanatról a másikra belefáradt a Georgij-félékbe, ezekbe a ki tudja, honnan előkerülő borzalmas emberekbe, akik mindig győznek, ő pedig mindig veszít. Maga sem értette, hogy miért, de nem bírta nyitva tartani a szemét. Tovább már nem tudta nézni a távcsőben az orosz férfit, a szobát, a szétlőtt képet, Kátyát. A testét elöntő fáradtság súlya alatt André ujja leesett a ravaszról, feje előrebillent, aztán becsukta a szemét, mint egy nehéz ablakspalettát. Sötét lett. Egy pillanatra megint Genovában érezte magát, felvillant Adrienn véres haja, látta spriccelni a vérét, az ujjaiban pedig megint érezte, ahogy kirántja a hátából az ablaktörlőt. André homloka, mint valamiféle vészjelző, a sötét, képzeletbeli utazás közben egyre erősebben lüktetett. Pár másodperc múlva már olyan heves fájdalmat érzett, hogy attól végre feleszmélt. Kinyitotta a szemét. Megint itt volt, Milánóban, a háztetőn. Visszatért a pillanatnyi kómából, ujja visszacsúszott a ravaszra, szeme a távcsőre, és a légiós profi megint a szobát nézte. Megint benntartotta a levegőt, és megint figyelt, koncentrált. A célkereszttel újra Georgij fejét követte. A villanásnyi zavar úgy elillant, mintha soha nem is érezte volna ezt a furcsa és veszélyes fáradtságot. Ezt a pestist. Mert fertőző vész volt ez, a dühös, de a haragba közben mégis belefáradó emberek ragálya. Amikor már csak fél szívvel vannak itt. És ezért esetleg hibáznak. Amikor már csak fél szívvel céloznak, amikor már csak félig profik. Mert a másik felüket elviszi valamerre a bosszúvágy, ahogy most Andrét is elvitte. Koncentrálnia kell. Itt lennie! Összpontosítani! Figyelj, André, figyelj! Ezt mondta, ezt szuggerálta magának. Az orosz bérgyilkostól elvett telefon mikrofonzsinórját a bal fülébe illesztette. Várt, amíg Georgij végre befejezi a káromkodást. Az elmúlt percben az orosz a jelek szerint vesztett néhány millió eurót, de bukhat még többet is! Hiszen bármikor meghalhat.
94
Georgij lakása André rejtekhelyétől északra, a Santo Spirito utca sarkán állt. A legalább száz négyzetméteres tetőterasz a milánói gazdagok szokása szerint terrakotta kaspókba ültetett bambuszokkal, törpenarancsokkal és citruscserjékkel volt tele. Mint egy mediterrán minipark. Mivel ezt az épületet kicsit magasabbra építették, mint a környezetében álló többi lakóházat, az ülőgarnitúrákkal és dús legyezőpálmákkal zsúfolt teraszról nagyon messze el lehetett látni. Pazar kilátás nyílt az André háta mögötti Dómra, és előtte a milánói Scala magas átriumtetejére. André kifejezetten nevetségesnek találta a prontózást, hiszen a bejövő számból az orosz pontosan láthatta, hogy a saját bérgyilkosa hívja. André mindenesetre, még mielőtt lőtt, olaszul beszélt (az elmúlt hónapokban sokat fejlődött), és tömören összefoglalta a lényeget. A bérgyilkos halott. Ő él. A prontózó férfi nyápic fején pedig célkereszt. Jobb, ha most figyel. Nem fognak tárgyalni. Nincsenek feltételek. Csak majd egy ultimátum. De hogy komolyan vegye azt, amit hallani fog, előbb választhat, mit lőjön szét André? A vele szemben ülő nő fejét, vagy a krikszkraksz arcképet a falon? Az orosz meglepő módon inkább a nőt választotta, hogy inkább őt ölje meg a golyó, de André nem vette komolyan. Az első pillanatban azt gondolta, hogy a férfi ezek szerint mégsem tud olyan jól olaszul, és biztosan félreértette a kérdést. Lehet, hogy olaszul csak prontózni tud, semmi mást. De ahogy most nézte az őrjöngést. és látta, ahogy Malevics (a neve GREG-ként szerepelt a bérgyilkos telefonjában így, csupa nagybetűvel), szóval látta, ahogy az orosz a szétszakadt festményt simogatja, most már kezdte azt gondolni, hogy a válasz mégiscsak komoly volt. Ez az állat tényleg jobban féltette a képet, mint a vacsorapartnerét. Kátyát. Mert André megismerte a nőt, és kifejezetten örült neki. Mármint hogy látja. Mert Kátya jelenléte meggyőzte, hogy jó helyen jár. Így már szinte biztos volt abban, hogy a nővel szemben ülő férfi fogja felvenni a telefont, ha megcsörgeti a gyilkostól elvett készülékről GREG számát. Hiszen André innen, a tetőről csak ezt az egy szobát, csak a teraszra nyíló hatalmas nappalit látta. Ha nincs ott Kátya, akkor esetleg még vár tovább, akkor órákig figyeli az épületet, a mozgásokat, akkor nem lő ilyen gyorsan, szinte 95
kapkodva. De épp ebédidő volt, az orosz és Kátya ott ült az asztalnál tiszta célpontként, védtelenül. Talán hosszú órákig nem lesz újra ilyen alkalma. André két órával korábban Milánó külvárosában a csatornába lökte a motort, mert már meg akart szabadulni tőle. Azt remélte, hogy akár napokig is eltarthat, amíg az olasz rendőrség rájön, hogy őt itt kell keresni. De addig úgysem marad. A külvárosból metróval jött egészen a Dóm térig, onnan meg vállán a tenisztáskával gyalog. Az orosz végre megnyugodott. Visszaült az asztalhoz, és megint a füléhez emelte a telefont. Most már angolul beszélt. – Így nehéz lesz bármiről is megállapodnunk. – Ezzel kezdte, de aztán rájött, hogy mégis olaszul kellene inkább folytatnia, hiszen amit most mondani fog, azt azért jobb lenne, ha Kátya nem értené. A nő viszont tud angolul. Úgyhogy Malevics visszaváltott olaszra. Tökéletesen, szinte akcentus nélkül beszélt. Egykori római tudósítóként ez persze nem volt nehéz. – Már az első közös ügyünkben megszegte a szavát. Azt mondta, hogy választhatok. És én választottam. Azt kértem, hogy a nőt lője le! Nem vette komolyan Andrét. Neki ez az egész ügy csak egy apró, továbbpattintott feladat volt. Kérték tőle Moszkvából, hát megtette. Szűrt, aztán közvetített. De nem az ő ügye volt. Így aztán félelem nélkül és nyugodtan beszélt, mintha csak kívülálló lenne. Mintha közben nem is céloznának a homlokára. Még mosolygott is Kátyára. André hirtelen nem tudta, hogy miként reagáljon erre az irritáló magabiztosságra. Mert ez annak tűnt. Mit kezdjen ezzel a gőgös fölénnyel, ami csak olyan emberek sajátja lehet, akiknek már nagyon hosszú ideje nem mondott ellent senki. Úgyhogy most hallgatott. Gondolkodott. Azért lőtte szét a képet, hogy megértesse ezzel az orosszal: komolyan kell vennie őt. De ezek szerint nem sikerült. Pedig másképp nem fog menni. Csak ha komolyan veszik. André azt akarta elmondani, hogy az oroszok egyszer már ártottak neki. Tíz éve megölték a feleségét, és elrabolták, aztán pedig eltüntették a kisfiát. A miniatombombák süllyesztőbe küldése ebből a szempontból csak egyenlítés volt. André kicsit javított az arányokon. De itt és most vége. Ezt akarta üzenni. 96
Hogy vége. Nem vállal több orosz ügyet, róla többé nem hallanak, de cserébe hagyják békében élni. Mert ha nem, és ha véletlenül a következő merénylő is hibázik, akkor ő visszajön, de akkor már nem lesz tárgyalás. Ilyen telefon! Választás festmény és nő között. Akkor agyvelő fröccsen majd a falon, és amíg André él, addig ő menni fog, akár egészen a piramis csúcsáig. És lehet, hogy feljut! Gondolja ezt végig GREG és mindenki, akinek kell. Ezt akarta mondani. Üzenni ezen az oroszon keresztül annak, akire az ügy Moszkvában tartozik. Békét kötni. Nyugalmat szerezni. Valamit. De most, hogy sugárzott felé ez a rendíthetetlen gőg, hirtelen elbizonytalanodott. Hogy miért is jött? Van ennek bármi értelme? Tárgyalni velük? Vagy inkább csak szöknie kellene megint és nyomtalanul? De hová? Adrienn nélkül? Vagy vele menjen? Vele merre? André feje másodpercek alatt tele lett kérdésekkel, de nem maradt ideje gondolkodni, mert a csöndet hirtelen megtörte az orosz arrogáns hangja. Szabályosan kiabált, megérezve a vonal túlvégén a bizonytalankodást. Malevics le akarta rázni ezt az egész ügyet, továbbpasszolni valaki másnak, úgyhogy türelmetlenül beleordított a telefonba. – Mi van, öcsi, beszartál? – És még hallhatóan röhögött is hozzá. Tényleg nem vette komolyan Andrét. Arról a pályáról. ahol ő mozgott, akikkel ő tárgyalt, és akikkel ő töltötte az idejét, onnan nézve Malevicset már az is irritálta, hogy ez a célpont egyáltalán fel merte őt hívni. André csendben maradt. Bal kezében enyhén megbillent a fegyver. A hangtompító cső vége lefelé mozdult. A célkereszt siklott az orosz térde felé, aztán hozzáadva harminc centit, amennyit a puska ekkora távolságból félrevisz, amennyivel lejjebb csapódna be a lövedék, annyival kicsit visszafelé mozdította, ellenkező irányba, hajszálnyit jobbra, és végül megállt. – Ma rossz napom van – szólalt meg végre, de nagyon halkan, és közben szívni kezdte magába a levegőt ilyenkor az összes nagypofájú oroszt térden lövöm. Egyet reggel Genovában, egyet pedig most, délben, Milánóban. – Tele lett a tüdeje, benntartotta a levegőt, az ujja pedig megfeszült a ravaszon. 97
Csak egyetlen másodperig tartott. Kátya azt látta, ahogy Malevics magabiztos tekintetébe, mintha villámcsapás érné, hirtelen halálos pánik szalad, és aztán a fejét a semmi felé fordítja. Mint az előbb Kátya, most Malevics is nézi a végtelen milánói panorámát. De ezúttal nem volt hang. A lövés most akadálytalanul érkezett valahonnan, nagyon messziről, nem volt már csörömpölés, mert a golyónak nem kellett az üvegen keresztül utat törnie. Csak a csattanás hallatszott, egy furcsa, Kátya füle számára ismeretlen fröccsenés, mint amikor a hentes a bárddal véres húst darabol. De Kátya ezt már alig hallotta, mert Georgij ordítása minden más zajt és hangot elnyomott. A hosszú, bronzbarna lábú nő nem látta, hogy hol érte a férfit a lövés, csak azt, ahogy a székről hörögve lefordul. Az ő tűsarkú szandálja mellé, az asztal alá. A falra és a szétszakadt képre pedig vér fröccsent. Aztán André önmagát ismételte. Megint csak halkan, és megint inkább csak magában mondta. – Miheztartás végett, öcsi!
98
North Salem – New York állam, Egyesült Államok
Scotty alig értette, amit Larry Mack magyaráz. Hogy a két quarter horse, vagyis „negyed mérföldes” ló, amin ülnek, és lassan galoppoznak vele, miért is ér külön-külön négymillió dollárt. Ez neki magas. Ez a hülyeség. Aukciókon ennyit adni lovakért, amik pont úgy néznek ki, mint bármelyik tízezer dolláros. Ebben a fagyos, New York-i hidegben pont ugyanígy lehetne azokon is lovagolni, mint ezen a kettőn. Lovakba önteni értelmetlenül a pénzt, csak mert a vérvonalukban ki tudja, milyen sznob lóversenyek évtizedekkel ezelőtti díjnyertesei vannak. Miközben persze bármelyik pillanatban földobhatják a talpukat. A patkójukat, helyesbített magában Scotty azonnal néma csendben. De Larry Mack csak mondta. Hogy ennek a fajtának az őseit még a spanyol hódítók hozták Észak-Amerikába. Aztán évszázadok alatt fajtiszta tenyésztési eljárással csináltak belőlük villámgyors negyed mérföldes lovakat, vagyis olyanokat, amikkel a körülbelül 400 méteres, negyed mérföldes amerikai lóversenyeken rekordokat lehet dönteni. – Ezt itt alattam – veregette meg Larry a nyereg szélénél a lova koromfekete, fényes hátát, halkan, szinte alig hallhatóan beszélve –, ezt itt egy nemes angol telivérrel cseppvér-keresztezték, ezért ér ennyit. Na, ezt nem értette Scotty. Ezt a cseppvér-keresztezést. De nem kérdezett vissza, hogy vajon az micsoda, mert félt az újabb ötperces magyarázattól. Nagyon le akart már szállni. Képes ebben a jéghidegben, 99
a mínusz két fokban is lovagolni, mert ma itt, New Yorktól nem messze szabályosan fagyott, de azért fájt már tőle a hasa. A huppanások miatt. A kolumbiai haciendák világában megtanulta, hogy miként is kell a lovak hátán megmaradnia, miközben azok okosan és szinte önműködően haladnak előre jól begyakorolt útjukon, de most már akkor is le akart szállni, hogy a házban megmelegedjen. Larry elég gyorsan ráért. Három nap telt csak el azóta, hogy Scotty Palm Beachen találkozott William Wolffal. Lovaspólómeccsen, jutott most eszébe. Milyen vicces. A magyarok ügyében minden megbeszélés lovak jelenlétében zajlik. Larry tehát hamar ráért. Scotty repülőre ült, menetrend szerinti járatra, mert neki nem volt saját gépe, de úgyis lesz. Anélkül nem fog meghalni, ebben biztos volt, és ezt most újból megígérte magának. Hogy majd egyszer vesz. De egyelőre még nem volt repülője, úgyhogy kibírt három és fél órát a New Yorkba tartó menetrend szerinti Delta járat első osztályán. Elfért valahogy a székfotelben, aztán a helikopteren is, amit Larry érte küldött. Az egyik legnagyobb amerikai vagyonkezelő cég, a WhiteStone főrészvényese, a Wall Street kormányzójának tartott Larry, ötven mérföldre lakott a helytől, ahol nap mint nap bankóprések tempójában gyártotta a pénzt, azaz magától a Wall Streettől. Volt ugyan lakása a New York-i elit szokásos lakhelyén, a Park Avenue-n, de inkább csak azért, hogy ha nagyon kell, hát akkor tarthasson ott is diszkrét vacsoramegbeszéléseket. Azoknak és azokkal, akiket ide, a valódi életébe nem akart beengedni. De Scotty jöhetett. Ő már annyi üzletet hozott Larry-nek, főleg a 2008 előtti ínségesebb időkben, amikor Larry még nem volt az, aki mára lett, annyi jó kis üzletet Dél-Amerikából, hogy Scotty több volt egyszerű, alkalmi üzlettársnál. Ő tud bizonyos titkokat. Sajnos. Larry múltjából olyan részleteket, amelyeket a Wall Street kormányzója ma már persze kitörölne a karrierjéből, de hát nem lehet. Hiszen épp ezek az ügyek tették őt azzá, aki. Úgyhogy Scottyt mindig nyájasan, barátságosan kezelte, vigyázott rá, hogy Scotty soha meg ne haragudjon rá, soha ellene ne forduljon, mert az végzetes hiba lenne. Ha most, amikor Larry Macket már gyorsabban fogadja az amerikai elnök, gyorsabban csinál neki helyet az 100
életében, mint ő Scottynak, ha most kiderülne, hogy ő valójában mi mindent is tett a kapaszkodás közben, felfelé tartva a létrán a csúcs felé, hány üzlete volt és kivel Kolumbiában, nos, akkor könnyen vége lehetne mindennek. A bizalomnak, a tekintélynek és a tiszteletnek. Mert ezeket ő, aki csak egy vacak Los Angeles-i egyetemre járt, annyira, de annyira nehezen szerezte meg. Ha egyáltalán megszerezte. Mert ebben még mindig nem volt biztos. Hiszen a Harvardon, a Stanfordon és a csúcsok csúcsán, az üzleti egyetemek ékkövén, a philadelphiai Whartonon végzettek tíz évig még a köszönését sem fogadták. Belebotlottak ugyan egymásba a Wall Street-i bankok felhőkarcolóinak a liftjeiben (Larry akkor még a First Bostonnál volt kockázatelemző), de annyira nem vették őt emberszámba, annyira átnéztek rajta ezek a milliomos családokban felnőtt klubzakós úrifiúk, hogy még köszönni sem voltak hajlandók. Visszaköszönni, amikor ő azt mondta nekik, hogy jó napot, uraim. Hát ezért vannak ezek a cseppvér-keresztezett sok milliós lovak. Meg a mindennapi helikopterút innen, az ötvenhektáros birtokról a Wall Street csúcsára, a White-Stone 86 emeletes székházának a legtetejére, a csak neki fenntartott narancssárga helikopterleszállóra. Scotty is így érkezett. Larry helikopterével a Kennedy reptérről, közvetlenül ide. Hiába volt egyébként a birtok hatalmas, Larry pedig az, aki, még az ő helikopterének is le kellett szállnia a város határában. Ez a szabály itt mindenkire vonatkozott, mert a New York-i legfelső krém (a Park Avenue-n életvitelszerűen csak azok laktak, akik azt hitték, hogy feljutottak a társadalmi ranglétra legfelső fokára, de persze tévedtek), szóval a New York-i elit aranyozott habja nem azért költözött ide, az érintetlen, kristálytiszta természetbe, hogy egymás helikopterzúgását hallgassák. A város határában ezért esténként a helikopter-leszállóhelyek mellett egyenruhás sofőrök várták lesötétített, fekete limuzinokban a pillanatot, amikor gazdáik a landolás után beülnek mögéjük, a síri csendben guruló elegáns autókba. A hangszórókból ilyenkor halkan, hogy a rettentő befolyású emberek fejéből kitisztulhasson a sok nulla és a napközben magukba szívott pénz szaga, általában klasszikus zongorakoncertek felvétele áradt. Liszt és Beethoven kíséretében tették meg a hazaút 101
utolsó mérföldjeit, a birtokaik bejáratához vezető pár perces suhanást. Autóban, mint minden közhalandó. Leszámítva persze, hogy mégiscsak limuzinban ültek. Scotty, miután az őt szállító hosszú autó befordult a harminc szobás normann stílusú, angolos uradalmi kastélyépület elé, mert ez már kastély volt, nincs rá jobb szó, Scotty tíz perccel ezután átöltözve ült a lovon, és próbált érdeklődést színlelni a cseppvér-keresztezés tudománya iránt. Szeles, fagyasztó mínusz volt. Tél, január, New York állam, a szokásos nyálkás, borzasztó hideg. Florida harmincfokos karibi álomvilága után akkora váltás Scotty-nak. hogy egy pillanatra el is bizonytalanodott, hogy tényleg ezt akarja-e? Valóban arra fogja felhasználni ezt az ügyet, Magyarország csődjét, hogy felverekedje magát ide, New Yorkba? Ebbe a fagyba? Biztosan kell ez neki? A magánrepülő? Meg ezek a hülye lovak? Mert Scotty igazából ezért jött. Ezért akarta összegründolni ezt a kiterjedt nemzetközi spekulációt, mert most végre eggyel magasabbra léphetne. Elege volt már a régiómatatásból. Ő csak így nevezte ezt, matatásnak, az eddigi szakmai életét. Hogy mindig beküldték valamelyik régióba matatni. A zavarosban halászni. Seftelgetni. Kelet-Európába, aztán Közép-Amerikába, pár éve pedig DélAmerikába. De most már többre vágyott. A teljes, totális képre. A legnagyobb sakktáblára, az egész világra. Részt venni a modern pénzügyi világ legelképesztőbb, legizgalmasabb csatáiban azon a terepen, ahol a globális, istenverte tőzsdehacacáré zajlik az ő eddigi pályájánál egy nullával nagyobb pénzekkel. Scotty unta már a kispályás drogcsempészeket a vacak milliárdjaikkal. Ő Larry terepére vágyott. És azt gondolta, hogy ha hoz egy ilyen, számára globálisnak sejtett ügyet, játszmát, tételt, majd mindenki úgy hívja, ahogy akarja, és végigcsinálja velük ügyesen, akkor beveszik őt a nagyfiúk. Nem mintha ő nem lenne az, mármint nagyfiú, hiszen Miamiban ő az, de Miami mégiscsak Miami. Meleg van ott persze, meg feszesek és olcsók a latin popsik, de azt is meg lehet unni. Ugyebár!
102
Scotty azt képzelte, hogy a kispályás William terve egyetlen rafinált csavarral felemelhető a nagypályás Larry Mack asztalára. Mert Scotty tudta jól. amit a Jamaicán magát eltemető Farkas Vilmos nem is sejtett. Hogy Amerika és Európa minden ellenkező híresztelés dacára már évek óta hadban áll. Szabályos gazdasági háborúban. És ebben a csatában a kivérző Magyarországot Amerika lába elé vetni hálás feladat lenne. Megköszönnék neki. 2008 után ugyanis Amerika és Európa egészen más pályát választott. Másképp akart a két kontinens kimászni a szarból. Kulturált nyelven persze bajnak hívták ezt, válságnak, költségvetési hiánynak meg eladósodottságnak, ilyesminek, de Scotty ezen mindig csak jókat mosolygott. Szar ez, ő ebben biztos volt. Jó nagy adag és jó mély. Európában elképesztő mértékű takarékoskodás kezdődött, Németország járt az élen. aztán szorosan a nyomában ott lihegett NagyBritannia. Leépítések (Angliában például 18 százaléknyi közalkalmazott repült), visszafogott kiadások, befagyasztott bérek mindenütt. Európában így képzelték a kilábalást. Spórolva. Ebből viszont – gazdaságfilozófiai tankönyvek első oldala – nem lesz újra vásárlóerő. Fogyasztás, ami majd meglendíti a gazdaságot. A 23 százalékos spanyol munkanélküliségből? Ugyan már! (A 25 évnél fiatalabbak esetében ez az arány Spanyolországban 45 %.) Hiszen a spórolás, a megszorítás és a visszafogás jegyében az európai bankok és kormányok többé már nem dobálták az olcsó hiteleket a polgáraik után (mint tették 2008 előtt). Így viszont az európaiak a saját erejükből nem tudnak kikecmeregni a mélypontról. A szarból, gondolta Scotty. Csak a külső vásárlóerőben bízhatnak. Amerika pénzében például. Hiszen az európaiak önmagukhoz képest alig költenek. Az amerikaiak viszont igen. Ott 2008 óta (csakúgy, mint az 1929-33as világválság után) megint a vásárlóerő és a fogyasztás istenéhez imádkoztak. Hogy ő majd segít! Obama elnök kormányzata (akkori európai felfogás szerint) ész nélkül öntötte az olcsó pénzt, a majdnem nullaszázalékos kamatú hiteleket, az autóvásárlási kedvezményeket és az összes többit Amerikára. Ennek következtében viszont a baj még nagyobb lett, a válság és az adósság nemhogy elmúlt volna (mint 1933
103
után), hanem épp ellenkezőleg, még tovább mélyült. Washington elszámolta magát! Nem vallották be, de elszúrták, méghozzá nagyon. Kiderült, hogy ők is tudnak hatalmasat tévedni, hiába a Harvard, a Stanford és a Wharton áhítattal emlegetett Nobel-díjas közgazdászai. A fogyasztás nem indította be kellő lendülettel az amerikai gazdaságot, viszont az államadósság a 2006-os évhez képest megkétszereződött. 201 l-re elérte a 14 300 000 000 000 dollárt. Ez 14,3 billió! A szétterített „könnyű” pénz ráadásul azonnal kiröpült Amerikából, szinte menekült, mert az alacsony kamatok megerősítették a dollárt. Az amerikaiak pénze ezért a hirtelen olcsónak tűnő európai áruk felé ömlött. Az amerikai átlagfogyasztók a 2008-as válság után elkezdtek gondolkodni, jobban megnézték, hogy mi mennyibe kerül, és mivel az erős dollárhoz képest az euró gyenge volt, így számukra minden olcsóbb lett, ami európai. Az amerikaiak egyre több európai autót, német mosógépet és tévét, olasz sonkát és francia sajtot vettek. Meg persze minden mást is. Ennek következtében Amerika kereskedelmi mérlege Európával, aztán meg 2010-re Kínával szemben is drasztikusan felborult, és óriási hiányt mutatott. Ültek a fiúk Washingtonban, a zártkörű klubjaikban, ültek ezek a nagyokosok, akik korábban köszönni sem voltak hajlandók Larry Macknek. és azt látták, hogy a 2008 utáni döntéseiknek egyetlen biztos következménye lett csupán. Az, hogy az amerikai fogyasztás 2011 elejére szép lassan kihúzta a bajból Európa nagy részét, miközben Amerika még jobban eladósodott. Ez a lényeg. Mert ezen aztán Amerika kiakadt. De nagyon! Hogy az európaiak az ő hátukon, az ő egyre jobban eladósodó állampolgáraik pénzéből másznak ki a szarból. Spórolnak a saját közkiadásaikkal, miközben eladnak mindent Amerikának. Dögölnének meg. Ezt persze nem mondták, csak gondolták. Ezért torkollott 2011-ben a két kontinens közötti feszültség szabályos gazdasági háborúba. Amerika, az ottani központi bank, a Federal Reserve egymás után többször is „mennyiségi lazítást” rendelt el. Hígította, gyengítette a dollárt, ahogy csak bírta. Amerika rövid idő alatt 600 milliárd dollárnyi államkötvényt öntött a piacra.
104
Az Egyesült Államokban ezzel gyakorlatilag beindult a modern kori bankóprés. Állampapírok formájában óriási mennyiségű fedezet nélküli dollár került forgalomba. Ez a hígulás, ez a „mennyiségi lazítás” fél év alatt megindította Amerikában az inflációt, és annyira lerontotta a dollár árfolyamát, hogy 2011 közepén már másfél dollárt kellett adni egy euróért. Korábban csak alig több, mint egyet (pontosan 1,15-öt). Így viszont hirtelen megfordult a kocka. Most minden olcsó lett, ami amerikai. Azonnal meg is lódult az amerikai kivitel, az export, és most az európaiak kezdtek amerikai autókat vásárolni, Amerikába utazni, hogy ott költsék a pénzüket, az eurójukat, hiszen sokkal több mindent vehettek belőle. Ezzel viszont gazdagítani kezdték Amerikát. Rángatták ki a szarból. Ismételgette Scotty, hogy világos legyen a lényeg. A felületes szemlélő, a tévében valóságshow-kat bámuló tömegek számára persze ez a gazdasági hidegháború észrevétlenül zajlott a mélyben. A hivatalosan szövetséges, baráti, nyugati, közös értékrendű, de valójában egymást egyre jobban utáló NATO-országok között. Európa és Amerika között. Ebbe a helyzetbe süvített bele William terve. És ezért jött kapóra. Scotty azt gondolta, hogy micsoda remek ötlet a görögök, az írek és a portugálok után megborítani még egy európai uniós országot. Kis csavarral persze, nem ugyanazt ismételve, mert a magyaroknak nincs eurójuk, úgyhogy ez most kicsit más lesz, mint Athén ellen spekulálni, viszont azért ők is részei az uniónak. Tele euróberuházások milliárdjaival, tizenkétezermilliárdnyi forintalapú és devizaállamadóssággal külföldiek kezében. Remek. Zseniális. Miért ne? Hiszen háború van! Padlóra küldeni a magyarokat, akik pár hétig biztosan rántják majd magukkal Európát, főleg az európai államkötvényeket, rontják a hozamokat, elszívják a szanálásra szánt központi összegeket, gerjesztik belülről a bajt, mert az első pillanatban senki sem akarja majd megmenteni őket. Az argentinokat nem is mentették, a végén pedig a görögöket sem fogják. Egyszer-kétszer még igen, de aztán már őket sem!
105
Ezt kiválóan levezette William Wolf, alias Farkas Vilmos. Remekül érzi, hogy a magyar miniszterelnök bajban lesz. Eleinte mindenképpen. Lesz egy kis hezitálás, hogy segítsenek-e neki, vagy sem, de már ez is épp elég lesz ahhoz, hogy elszánjanak az államkötvényhozamok, és ezzel Scotty és haverjai bevigyenek egy hatalmas ütést a nagypofájú németeknek, Európa vezéreinek. Mert a szar a végén, ha tetszik nekik, ha nem, az ő nyakukba ömlik majd, mint minden egyes államcsődközeli európai ország esetében. Görög, ír, portugál, a legvégén mindegyik Berlin problémája lesz, az unió legerősebb államáé. Scotty így látta a helyzetet. És ebből a perspektívából nézve VilmosWilliam tényleg kispályás. Mert neki erről már gőze sincs. A mélyben zajló Amerika kontra Európa gazdasági háborúról. El sem tudja képzelni, hogy valójában mit indított el. Az ő apró bosszúja, mert le akarták tartóztatni. Feltéve persze, hogy tényleg „szállítja” Simonyit. De Scotty se. Valójában ő sem értette. Mert Larry Mack egészen másképp látta a helyzetet. Csak persze nem mondta. Mert ő nem emiatt szeretett bele a tervbe. Nem azért, hogy majd a magyarokon keresztül üssenek egyet Európán és a németeken a két éve tartó gazdasági háborúban. Ez csak mellékes hozadék lehet. Emiatt Larry még nem mozdítaná meg a globális úthengert. Neki lovaglás közben egészen más ötlete támadt. Csak nem árulta el. Mert az ő perspektívájából nézve nemcsak a számára ismeretlen Vilmos-William, de Scotty is amatőr kispályásnak tűnt. Aki nem látja a lényeget…
106
Milánó – Olaszország
Kátya döbbenten nézte, ahogy Georgij a halványzöld selyemszőnyegen a fal tövébe vonszolja magát. Véres csíkot húzott maga után, és most, hogy kivergődött az asztal takarásából, Kátya végre meglátta a lövés helyét. A találat a bal térde alatt érte. A golyó húst és izmot roncsolt, de Georgij lábszárcsontja a jelek szerint ép. Kátya meg sem mozdult. Nem rohant segíteni, nem állt föl, hanem továbbra is a helyén maradt. Úgy kapta a kezét az arcához, mintha csak egy koszos kéregetőt látna, akinek még a szagát sem akarja érezni, nemhogy a közelébe menni és hozzáérni. Lehet persze, hogy csak az ijedség reakciója volt, de Kátya befogta az orrát. Pedig Georgij nem volt büdös, csak hangos. Az orosz nő egyáltalán nem sajnálta. Mert már derengeni kezdett neki az elmúlt két perc expresszvonat gyorsaságú száguldásának rá vonatkozó üzenete. Az ide-oda váltogatott nyelvekből, a pillantásokból, Georgij dühéből és gőgjéből a csinos, hosszú combú Kátya mostanra összerakta, hogy a Szűrő, a képkereskedő, ez a nyamvadt Malevics beáldozta volna őt. Most megint kinézett a végtelen milánói tetőpanorámára, de a szemében ezúttal nem volt félelem. Érezte, hogy nem ő a célpont. Sőt, hogy itt most őt kifejezetten megmentették. Nem tudta volna megfogalmazni, kimondani, csak érezte, és ez átjárta Kátya egész testét. A tudat, hogy biztonságban van. Tekintetében ezért most inkább kíváncsiság látszott. A rejtély iránti vonzalom. Hogy Malevicset vajon 107
miért nem ölte meg André, hiszen már Kátya is tudta a francia igazi nevét. André megtehette volna. Egyszerűen csak bosszút áll. – Pápocska, pápocska – vágtatott ebben a pillanatban visítva a szobába Malevics tízéves kislánya, nyomában pedig pár méterrel lemaradva ott szaladt a kissé molett feleség. Kátya első gondolata a csodálkozás volt, mert nem is tudta, hogy ők itt vannak Milánóban! Mintha Georgij azt mondta volna kicsit flörtgyanúsan, hogy a családja Monacóban maradt, mert ilyenkor, januárban ott sokkal jobb az idő. Az Alpok melegebb oldalán, a tengernél. – Édes istenem – sopánkodott a plafon felé nézve, kezét imádkozásra fűzve az egykor karcsú, de a szülés óta állandó túlsúllyal küszködő Tatjána, a feleség. – Bozse moj. – Aztán tekintete végigsöpört a szobán, látta a betört teraszablakot, a szétszakadt értékes festményt, és bár az egészből nem értett semmit, a végén olyan gyűlölettel nézte a gyönyörű, sejtelmes Kátyát, mintha legalábbis ő tette volna ezt a férjével. Közben a pápocskázó kislány, meglátva a sérülést, az apja véres lábát, elhányta magát. Tatjána pedig ráborult Georgijra, aki ekkor már a fal tövében feküdt, mert egészen odáig tudta vonszolni magát. A férfi felnyögött a ránehezedő súly alatt. Egyre nagyobb lett a zűrzavar. A szoba másik végében kicsapódott az ajtó, és fegyverrel a kezében berohant Malevics testőre. Kátya őt már látta egyszer, pár órával ezelőtt, amikor megérkezett a ház alatti garázsba. A majdnem kétméteres férfi kísérte fel őt Malevics privát liftjében. Durván, szinte molesztálva motozta meg, amit Kátya annyira megalázónak tartott (de nem tett szóvá), hogy amolyan tudatalatti védekezésből azonnal kitörölte a férfit az agyából. Még azt is, hogy egyáltalán létezik. De most, hogy meglátta a testőrt, hirtelen mégis eszébe jutott, hogy hát tényleg, van ez a testőr, aki hol a francban is volt idáig? Hogyan érhetett a szobába előbb a nyivákoló, magát összehányó kislány, mint maga a testőr? De aztán rájött, mert meglátta. A férfi most már vastag, golyóálló mellényt viselt. Ez tartott tehát ennyi ideig. Felvenni. Mert a liftben még biztosan nem hordta. Ezek szerint előbb felvette a mellényt, és csak utána merészkedett be ide, a célkereszt frontvonalába. Profi volt. Épp ez, a mellényfelvétel mutatta, hogy a testőr nem agyatlan izomnyakú, hanem gondolkodik. És ez a profizmus látszott is 108
minden mozdulatán. Kátya ámulva nézte, ahogy az orosz exkommandós, mintha csak habkönnyű vattapamacs lenne, hezitálás nélkül félrelöki Tatjánát, aztán ő maga fekszik Georgij fölé. Tudta, hogy kit kell megvédenie. A testőr persze nem nehezedett rá Malevicsre, mint a felesége, hanem a falhoz támaszkodva, mintha csak félig behajlított karú fekvőtámaszban kellene maradnia, az ablaknak, a városnak mutatta a hátát. A golyóálló mellénnyel védett hátát. Páncélként takarta el Georgijt, előrehajolva, hogy a fejét a saját teste védelmébe rejthesse. Hogy ne tudják az egyetlen sebezhető pontját eltalálni. A fejét! Profi volt. Nem hezitált, hanem már osztotta is Georgijnak az utasításokat, hogy indulnak, gyerünk, gyerünk, húzd magad, lökd, vonszold, én megvédelek, indulás! Malevics pedig megértve, hogy ki kell innen menekülniük, hogy most ez a cél, elhagyni a nyílt szobát, de közben őt majd védi a golyóálló mellénybe bújtatott férfitest, megértve, hogy ő végig fedezékben lesz, szinte azonnal el is felejtette a borzalmas fájdalmat. Elfelejtette Tatjánát, a lányát, elfelejtett mindent és mindenkit. Csak az élete maradt, hogy azt mentse, hogy élve kijusson innen. Már mentek, haladtak, kúsztak. A testőr a fekvőtámasz-pozícióban szökkenve lökte magát tovább, föl-le dobálta a testét, amit az alatta vonagló Georgij nem értett, Kátya viszont igen. Ő innen, az asztaltól figyelte az élő egyenes adást, ezt a döbbenetes akciófilmet, amilyet még soha életében nem látott. Amihez nőként persze nem értett. Hogy mi és miért történik? De valahogy mégis felfogta, a testőr azért dobálja a felsőtestét, hogy így nehezebb legyen őt eltalálni. Mintha cikcakkban szaladna. Kátya legalábbis ezt hitte, ezt súgta neki a látvány, a mozifilmeken edződött szeme, és aztán igaza is lett. Mert a következő lövés félrement. Hajszálnyival ugyan, de most becsapódott a két fekvő ember fölött a falba, mély lukat ütve benne, a golyóálló mellénytől alig tíz centire. De fölé ment. Pont oda, ahol ez az izomköteg, ez a borzalmas erejű orosz férfi, pontosabban a háta az imént éppen volt. Most már leengedte magát, mert bejutottak a kanapé takarásába. De nem álltak meg. 109
A testőr elképesztő tempót diktált. Nem hagyott időt a rájuk vadászó ellenségnek, akárki legyen is az, hogy gondolkodjon, töltényt cseréljen, váltson. A testőr nem félt, vagy ha igen, akkor is tudta pontosan, ha lassít, ha megpihen, azzal nem nyer semmit, viszont a túlélés esélyét drasztikusan csökkenti. Már csak fél perc, ebben a tempóban már csak fél perc, és kint lesznek. A kanapé túloldalán alig maradt három méter, már csak annyi a nyílt veszélyzóna. De közben már ott is voltak megint a nyílt térben, Kátya pedig ámulva nézte ezt az elképesztő élet-halál harcot. A menekülést. Csodálkozott magán, mert hirtelen sajnálni kezdte, hogy mindjárt vége lesz. Hogy Georgij most már valószínűleg megússza, és tulajdonképpen milyen kár, hogy ezek szerint csak ennyi volt a büntetése. Egyetlen láblövés. André számolt és kalkulált. Az eltévesztett lövés tanulsága egy pillanat alatt ráébresztette, hogy ez így nem sikerülhet. A testőr izmai végig bírni fogják a fekvőtámaszos kúszást, fedezékben tartva GREG-et és a saját fejét. André puskája félrehord, ez nehezíti a lövést, a célpont profi módon ugrál, látja rajta a golyóálló mellényt, úgyhogy még lábon sem érdemes lőni. Mert attól ez a kolosszus nem fog leállni. Ha valaki most levágná mindkét lábát, a karjával akkor is fedezékbe vergődné magát. Fel kell löknie. André ezt az egyetlen megoldást látta csak. Fellökni. A fegyver alsó tárjában a hatból még maradt három könnyű lőszere, de most úgy döntött, hogy külön, kézzel, fentről betesz a tetejükre egy barázdált nehézlövedéket is. Roberto 12-esét. Jöjjön most az, utána pedig majd megint a könnyű lőszerek. André szeme elhagyta a nappalit, mert nem volt más megoldás. Ha most felpattannának, ha tudnák, hogy van öt másodpercnyi résük, akkor mire visszanéz, már eltűnnének a célpontjai. De ők ezt nem sejthetik. Csak vergődve kúsznak, vonszolják magukat, félve, készülve az újabb lövésre. Hogy az bármelyik pillanatban becsapódhat. Bent volt a 12-es. André visszanézett a távcsőbe, és egyetlen pillanatra eszébe jutott Afganisztán. Amikor még idegenlégiósként a tálibokat védő, nekik fedezéket nyújtó ártatlan falusiakat is le kellett 110
lőnie. Nem csak az igazi célpontjait. Mint most is. Belesodródott ez a katona, ez a profi testőr az ő célkeresztjébe, mert menekíti innen André prédáját. Amihez ő csak úgy juthat megint hozzá, ehhez a GREG-hez, csak úgy folytathatja vele a beszélgetést, és közölheti vele az ultimátumot, ha lelövi azt, akit nem is ismer. Azt se tudja, hogy ki ez a testőr. De nem érdekelte. Őt az ilyesmi soha többé nem fogja érdekelni. A magát összehányó kislány sem. Mert ha véletlenül a golyó elé ugrik, akkor odaugrik. A máskor mindig megfontolt Andrét ragályként fertőzte a bosszúvágy. Már nem volt benne megértés, nem tudott többé hideg fejjel gondolkodni. Indulatok nélkül célozni. De nem is akart! André a célkeresztben a kanapétól két méterre talált magának egy biztos rést, a széklábak, a terasz legyezőpálmái és az áttört ablakkeret között. Oda célzott. Mindjárt ott lesznek. Mindjárt bekúsznak elé. Nincs több lehetőség. Ha ez félremegy, akkor kijutnak. André kalkulált, számolta megint a 30 centis esést, a félrehordást, és a parkettaszegélyre, a fal tövébe célzott. Ha rossz lesz a ritmus, ha megint épp ellöki magát a testőr, akkor most legalább nem fölé, hanem alá megy majd a lövés. Akkor nem a fal, hanem GREG kapja a találatot. Ő viszont mellény nélkül valószínűleg azonnal meghal. Kezdhette volna ezzel is. A lövés előtti pillanatban ez volt André utolsó gondolata. Hogy miért is sodródott idáig, miért nem lőtte le két perccel ezelőtt, még aranyvillával a kezében ezt a szemetet. Tisztán és pontosan. Kátya sikoltott. Tatjána, a feleség szintén. A tízéves kislány pedig újra visítva bőgni kezdett. Bár ez inkább már hisztériarohamnak tűnt, kezdődő ideg-összeroppanásnak. A gyerek szaladni kezdett az ajtó felé, de elfelejtette kinyitni, úgyhogy teljes lendülettel nekirohant. Összecsuklott, aztán ő is elhallgatott. Mert a sikoltás után a nők már csendben voltak. Malevics pedig – szintén az ideg-összeroppanás szélén – törölgetni kezdte magáról a testőr szétfröccsent agyvelejét.
111
Szürke volt. Kátya első gondolata, ahogy a döbbenetes látvány sokkjából kezdett magához térni, a szürke szín volt. Hogy az emberi agyvelő szürke. Nem vörös, nem vérszínű, nem lila és nem bordó, ahogy korábban mindig is képzelte, hanem majdnem fehér. Hogy az emberek fejében ezek szerint alig van vér. Most legalábbis úgy tűnt. Az első lövés akkorát lökött a kétméteres izomkolosszuson, hogy a testőr szabályosan leröpült Malevicsről. A lövedék a golyóálló mellénybe csapódott, az ütéstől szétnyílt, mint egy korong, és aztán átadta az erejét a testnek. Felkente a falra a testőrt, aki így elvesztette a fekvőtámasz stabilitását, és ezért önkéntelenül, szinte kábán felült. Szabályosan ráült Malevicsre. Talán egyetlen másodperc telt csak el így, aztán már rá is jött, hogy mi történt, hogy él, persze hogy él, hiszen a mellény felfogta a lövést, viszont – most már tudta ezt is – a feje védtelen. Itt ül kábán, szédelegve, zúgó aggyal, pedig cselekednie kellene. Lebukni, megfordulni, újra Milánó felé mutatni a hátát, védeni a fejét megint. De mire ezt végiggondolta, mire megmozdult volna, addigra már megérkezett a következő lövés. Ennek most másfajta hangja volt. Megint olyan, mint a legelső lövéseknek. Kátya meglepődött, hogy a füle ennyire érzékeny lett, hogy meghallotta a különbséget. Hogy másféle zizzenés jött most a levegőben. Valami gyorsabb, élesebb, precízebb. És a szürke agyvelő szétfröccsent a falon. Némán teltek a másodpercek. Végül aztán Kátya felállt. Ő volt az, aki legelőször magához tért, aki leggyorsabban felfogta, hogy mi történt itt. Hogy a láthatatlan ember, ez a szellem-André Maleviccsel akar beszélni. Ez van. Világos. Érthető. Nem fogja lelőni. Amíg nem beszél vele, addig biztosan nem lövi le. Úgyhogy Kátya felállt, odalépett az asztal túlsó sarkához, és felvette a szőnyegről Malevics telefonját. Pár másodpercig a készüléket nézte, mert azonnal nem találta meg rajta a kihangosító gombot. De aztán megnyomta, és hallva a hangszóró sercegését visszaült a székére. A készüléket a félbemaradt ebéd mellé, az asztal közepére tette. – Beszéljen, André, mit akar! – Kátya hangjában most már nem rémület, hanem kíváncsiság hallatszott.
112
North Salem – New York állam, Egyesült Államok
Larry Mack megfordította a hatalmas, nyers lazacdarabot a hikoridiófán. Különleges, előrecsomagolt deszkadarabokat használt juhar- és mézpácolásban. Scotty szótlanul nézte. Larry birtokának végében, egy kályhaszerű, két méter magas szerkezet mellett álltak. Már melegben, hála istennek. A tőzsdecápa füstölőházában. A külön erre a célra, az alaszkai lazacok hideg füstölésére épített házában. A hangsúly itt és most a hideg szón volt. Hogy hidegen, kis lángon füstöljék meg a húst. Ez volt Larry legújabb hobbija. Évszázadokkal ezelőtt feledésbe merült technikával próbálta tartósítani a lazacszeleteket. Az ő agyát ez a többnyire magányosan végzett szöszmötölés kapcsolta ki leginkább. A füstölés ebben az eljárásban, mint egykor Skóciában, Viktória királynő idején, hidegen történt. A füstölőkályhában alig volt parázs és meleg, mert így a hús felületén lassan képződő réteg magába zárta, páncélként megvédte a nyers lazachúst. A baktériumok nem tudták megtámadni. Larry Mack láthatóan mindent úgy rendezett el az életében, az utóbbi pár évben olyan szokásokat próbált felvenni, hogy azonnal a régi pénz illata lengje őt körbe. De Scotty átlátott rajta. Ismerte ezt jól. Amikor emberek a középosztály tetejére emelkedve golfpályák mellé költöznek, aztán továbbjutva, egészen a felső osztályba, átcuccolnak a 113
lovaspólóklubok környékére. Ha meg esetleg még onnan is tovább emelkednek, a felső osztálynak is a legtetejére, akkor már saját birtokot vesznek, a lovaikra pedig aukciókon licitálnak. Gőzerővel próbálnak visszafelé belesimulni a történelembe. Amerikai létükre brit angolt kezdenek beszélni, úgy ejtik a szavakat, mintha legalábbis olyan családba születtek volna, ahol generációk óta kötelező tradíció Oxfordba járni egyetemre. Larry is. A kaliforniai középiskolai tanár fia, aki Viktória korabeli módon füstölgeti itt neki az alaszkai lazacokat. És annyira imádja azt, hogy pár év alatt fontos ember lett belőle, hogy még neki is, a régi havernak minden második mondatában elpöttyinti a „megmondtam Washingtonnak” szófordulatot. Scotty képes volt ezt nem zokon venni. Nem irigyelni és nem is cinikusan megvetni. Larry ilyen, és kész. Az emberek ilyenek. Ilyenek is. Meg persze másfélék. Scotty annyiféle típust látott már évtizedes régiómatatásai közben, csóró kelet-európai politikust éppúgy, mint dúsgazdag kolumbiai drogbárót. Úgyhogy ha hideg lazacfüstölés vagyonokat érő Bradley füstölőgépeken, külön erre a célra épített házikóban, hát akkor lazacfüstölés. Tök mindegy. – Mondtam Washingtonnak… – Larry épp megfordított egy halszeletet, és még alátett egy almafadarabkát is, mert a lazacban az alma illatát szerette leginkább érezni. – Mondtam Washingtonnak, hogy nincs rendjén a hitelminősítő piac. Hogy mind a három cég amerikai. Kezd gyanús lenni! Épp ott tartottak, hogy kinek mi lesz a dolga. Larry természetesen azonnal összekombinálta, hogy kell majd egy Soros, egy „sopánkodó”, és miután Scotty elmesélte, hogy az Magyarország talán legbefolyásosabb embere lesz, Zimonáj Jáni (még mindig így ejtette Simonyi nevét), és hogy nyugi, ő ezt intézi a régi megbízható magyar kontaktjával, ezek után továbbléptek. Larry láthatóan nem akarta tudni, hogy miként és miért fog ez működni, de kinézte a drogbárókat megjárt Scottyból. hogy az ügynek ez a része rendben lesz. Úgyhogy most épp a hitelminősítőknél tartottak. Mert minden egyes óriásspekulációhoz, országok ellen indított támadáshoz kezdésként kell egy laza kis leminősítés. Amolyan nyitófanfárként! Hogy valamelyik szavahihető hitelminősítő (a világ három legnagyobbja még mindig 114
amerikai, bár a kínaiak ezt egyre jobban rühellik), a Moody's, a Standard & Poor's vagy a Fitch váratlanul rontson egyet vagy még többet is az adott ország, jelen esetben majd Magyarország hitelképességi besorolásán. – Rontani fog. – Ilyenkor mindig sugdolózik. Scotty ezt az egyet nem szerette Larry Mackben. Hogy amikor valami fontosat mond, pontosabban amikor azt akarja jelezni, hogy most fontosat mond, akkor halkabb lesz, mintha legalábbis szerelmes sugdolózás következne, és kilehel magából egy sejtelmes, tulajdonképpen semmit sem jelentő mondatot. Mert ez a „rontani fog”, lássuk be, ez azért kevés. A maga részéről Scotty sokkal többet mondott a Soros-ügy, a sopánkodás nyélbe ütéséről. Hogy ki intézi majd, és kivel. Rontani? Értem, de melyik hitelminősítő és mennyit és miért? Scottynak lettek volna kérdései bőven, de nem merte feltenni őket. Úgyhogy most inkább várt. Nem volt hajlandó megszólalni. hátha Larry néhány további részlettel megtöri a csöndet. De nem törte. Larrynek csak járt a keze tovább. (Valószínűleg a lazacfüstölés volt az egyetlen fizikai munka, amit ez a kopasz ember a keret nélküli szemüvegében valaha is végzett, gondolta Scotty.) Larry rátette a gépre az újabb húsdarabot, az előzőt meg közelről szagolgatni kezdte, vajon elég füstös-e már ahhoz, hogy a baktériumok ne jussanak át a felületén. Scotty el tudta képzelni. Mármint hogy rontani fognak Magyarország besorolásán. Hogy ezt el lehet intézni. Hiszen ő is olvasta azt a pár oknyomozó cikket 2008 után, amikben feltárták, hogy a földkerekség második leggazdagabb embere. Warren Buffett titokban résztulajdonosa a világválság egyik felelősének tartott Moody's hitelminősítőnek. Ami ugye, előtte mindig remek értékelést adott Buffett pénzügyi csoportjáról, és azonbelül is a 260 ezer embert foglalkoztató Berkshire Hathaway ingatlanportfóliójáról. Még az összeomlás előtti hetekben is. Mint ahogy Buffettnek tulajdonrésze volt a válság másik okozójában, a fedezetlen hiteleket osztogató Goldman Sachsban is. Aligha véletlen, hogy Warren Buffett a New York Timesban egész oldalas hirdetésben köszönte meg a washingtoni kormányzatnak, hogy Obama az adófizető kisemberek pénzéből konszolidálta az amerikai bankrendszert. 115
Helyes döntés volt, írta fizetett hirdetésben. Azt meghiszem, gondolta Scotty, és még mindig nem kérdezett semmit. Inkább hallgatott nagy bölcsen. Jobb ha nem is tud ezekről a dolgokról. Ha egy ilyen világban Larry azt mondja neki. hogy Magyarország minősítése valahogy, valakiknél romlani fog, akkor az romlani fog. Pont. – Ezt kóstold meg, kérlek, briliáns íze van, a nyelved megköszöni majd. – Larry tényleg úgy beszél, mintha Oxfordba járt volna. – Tapasztalhatod rögvest, hogy mennyire spektakuláris ebben a lazacban az ízharmónia. Hát megkóstolta. Az ízharmóniát. Elvette a felé nyújtott villán a nyers haldarabkát. Mi baja lehet – nyugtatta magát. Mintha szusi lenne, az is nyers. És miközben rágta a falatot, megkapta a következő, a mai napot lezáró utolsó kérdést. Váratlan, direkt és durva volt, semmi köntörfalazás, nincs arra Larrynek ideje, de ő felkészült erre is. A kérdést hallva viszont be kellett látnia, hogy Larry kiismerhetetlen, és ez benne a zseniális. Adja itt a sznobot. a hidegen füstölés bajnokát, úgy tűnik, hogy csak cseveg, hogy talán nem is figyel őrá kellőképpen, aztán ezekből a kérdésekből azonnal kiderül, hogy micsoda agya van. Ott van a szeren, mondaná erre Vilmos-William, mert neki meg ez a kedvenc szófordulata. Úgy, mint Larrynek a „megmondtam Washingtonnak”. – Ki hülyíti majd meg a médiát? Ki hazudik az éterbe elsőként bele egy jó nagyot? – így szólt a kérdés, és aztán csak nézte őt Larry, le nem vette róla a szemét. Miközben Scotty kiszolgáltatva, szájában épp a nyers és rágós lazacfalattal küszködött, a keret nélküli, négy-dioptriás lencsék nagyítása mögül csak nézte-nézte őt ez az éles, agyas szempár. Nem engedte el. – Az FNC vezető nemzetközi tudósítója – nyelte le a falatot nagy nehezen Scotty ő tényleg az én emberem. Elintézem, Larry, elintézem. A szempár a megnyugtatónak szánt válasz dacára sem engedte el. De nem is kérdezett semmit. Csak nézte még mindig mereven. Scotty pedig megérezte rögtön, hogy ennyi ezek szerint nem elég. Hogy Larry nagyon-nagyon biztos akar lenni a dologban. Mert a kezdő óra a leglényegesebb. A legelső óra. A támadás percei. Hogy akkor, abban az 116
órában, miközben ők majd piacra dobnak mindent, egy olyan nemzetközi gazdasági hírtévé kongassa meg Magyarország fölött a vészharangot, amit a világ minden pontján néznek. CNN, MSNBC. Bloomberg TV vagy igen, az FNC, a Financial News Channel, a pénzügyi hírcsatorna. Mert akkor megindul majd a csürhe, kiszabadul a palackból a tőzsdék agyatlanul spekuláló csordaszelleme. Amelyik múltkor például félreértett egy Hamson Fordról szóló hollywoodi hírt, lefelejtette a Harrisont a név elől, és két óra alatt ötszázalékos részvényárfolyam-esést spekulált bele a Ford autógyárba. Ez egy ilyen hülye világ. – Elintézed? – Már megint ez a halk beszéd. – Ha odajutok, akkor megmondhatom a washingtoniaknak, hogy Scotty elintézi? – Meg – bólintott Scotty, és érezte, hogy még mondania kellene valamit, adni még valamennyi információt. – Kábítószeres aha, Larry, hidd el, a kezemben van. Azt mondja majd Budapestről élő egyenes adásban, amit mi akarunk. Végre elengedte a tekintet. Hát ezért lett Larry Mack az, aki. Scotty az elmúlt fél percben megérzett belőle valamit. És miközben éppen tért magához, Larry már kicsit hangosabban, de megint kérdezett egyet. De ezúttal már nem várt választ. – Tudod, kérlek szépen, mit szoktam én mondani a hölgyeknek, amikor meglátják valamelyik sportkocsimat, és a tekintetükből azt olvasom ki. hogy bizonytalankodnak, vajon melyik ülés is az övék? – Scotty még nem értette, hogy mire akar ezzel kilyukadni a saját felhőkarcolójában hétezer kockázatelemzőt foglalkoztató WhiteStone főnöke. – Pont azt mondom mindig nekik, mint ami a mi közös magyarországi száguldásunkra is érvényes lesz, Scotty. A bankár Miamiból, bőrén a karibi napsütéssel, bizonytalankodva nézett a nagypályásra. – Azt, Scotty, hogy én vezetek. Mindig én vezetek. És ezt el ne felejtsd!
117
Milánó – Olaszország
– Sose lesz vége – nyögte ki harmadszorra ugyanazt a mondatot Malevics. – Sose lesz vége. Feküdt a fal tövében, és már legalább három perce Andrét hallgatta. Kátya is. Meg persze Tatjána, bár ő, a feleség, nem értett jól angolul. Tatjána csak oroszul beszélt és franciául. Mostanra abbahagyta a „bozsemojozást'', és kettétépte a selyemsálját, amit eddig a nyakában viselt. Térd fölött erősen elkötözte a férje lábát. Az örökké a harmadik világháborúra készülő Szovjetunió egykori kisiskolásaként, akibe alaposan beleverték az elsősegélynyújtás alapjait, szorítókötéssel próbálta elállítani a vérzést. Mert nemcsak a festményre leadott első lövés, de Malevics térdére célzott második is kicsit félrement. A sérülés messze nem volt olyan súlyos, mint amilyen lehetett volna, és mint amilyennek látszott. A seb erősen vérzett ugyan, mégsem volt életveszélyes. André közben már elmondott mindent, amit akart. Nem volt mit hozzátennie. Az ő több mint egy évtizednyi történetét, és a lényeget, az üzenetet, hogy szerinte itt legyen ennek most vége. De ez a gőgös orosz rémisztő magabiztossággal vagy valami beláthatatlan okból továbbra is azt ismételgette, hogy sose lesz vége. Megölheti őt André, igen, nosza, rajta, szarházi, lőj csak nyugodtan, essünk túl rajta, így beszélt hozzá az agyvelővel telefröcskölt Malevics, inkább dühből, mint lenézésből – „de akkor még kevésbé lesz vége!” 118
Az orosz férfi most már komolyan vette Andrét. Most már gondolkodott. És persze taktikázott. Hagyta, hogy a fájdalom, a sérülés dühe kiérződjön a hangjából, mert így akarta azt sugározni, hogy vele nincs miről egyezkedni. Mert ezt súgta az ösztöne, ezt a taktikát, hogy csak így élheti túl. Fenyegetőzve, becsmérlő szavakkal és dolgavégezetlenül elkergetve Andrét. Ezt a senkiházit! Mert meg fogják találni. André ezt vegye tudomásul. Az oroszok, a moszkvai piramis egyik katonája, ha már André ezzel a piramissal jön, hogy felmegy a csúcsáig, hát akkor rendben, legyen ez egy piramis. Valaki valamikor úgyis megtalálja Andrét. Egy egyiptomi, érted, ugye, öcsi? Piramis! Malevics minél inkább sarokba szorult, annál arrogánsabbnak és magabiztosabbnak mutatta magát. Elképesztő volt. Váratlan és kezelhetetlen. Az orosz végül, mielőtt pökhendien azt mondta volna a telefon kihangosítójába, hogy akkor most lőjön vagy takarodjon innen André, még azt is az asztal felé ordította, hogy André ezzel a lövöldözéssel csak egyet ért el. Hogy a fiát is halálra ítélte. André elsőre nem is értette ezt a mondatot. A fiát és az ő halálos ítéletét. De Malevics, megint csak megérezve a pillanatnyi csendben a bizonytalankodást, megsejtve a nem is remélt gyenge pontot, innentől méregbe mártotta minden szavát. Okos férfi volt, aki tudta, legalábbis azt gondolta, hogy tudja, hogyan kell a katonákat kezelnie. Együgyű valahol mindegyik. Orosz, francia, amerikai, nincs köztük különbség. Az erőt, csak azt értik. Egy katonával keményen kell beszélni, fenyegetni, fegyelmezni, de sosem félni tőle. Úgyhogy ő most leküzdve a fájdalmat, remegő gyomorral persze és rettegve a bármelyik másodpercben becsapódó haláltól, az apró rézlövedéktől, még mindig támadott és ordított, mint egy páciensét megalázó pszichiáter. – Gyávigyka vagy mi a franc a neve. Most meghal ő is. Neki annyi, te barom! Kinyírjuk az Amerikába exportált kicsi André öcsit. Ez már sok volt. Ez a nap. Vagy inkább az elmúlt 24 óra. Minden, ami Didier hívása óta történt. A merénylet, otthagyni a sérült, síró Adriennt, kirabolni Robertót, megölni a testőrt, és végül Dávidkára emlékezni. Ez így már lelkileg elviselhetetlen. Ez az egész orosz lázálom. Most már nem bírja tovább, ezt már André sem bírja. Pedig ő 119
mindig mindent túlél. Ez az egyetlen sikere az életben, gondolta most, hogy eddig túlélte az életet. Micsoda értelmetlen borzalom. Minél inkább azt akarja, hogy vége legyen, annál inkább csak jönnek, támadnak, ártanak, bántják. De miért? Mit vétett ő ezek ellen? Miért pont ő? Honnan tudhatja ez a nyomorult GREG az ő eltűnt kisfiának a nevét? Mit tegyen? Feküdt a háztetőn, és leengedte a fegyvert. Kivette a fülhallgatót. Nem akarta látni ezt a szobát. Nem akarta hallani ezt a vézna, agyas oroszt, aki véres lábbal is fölényben van vele szemben. Aki része egy szétvághatatlan hálónak, aminek André nem. Amit ő ezek szerint nem is ért. Mert egyedül van. És egyedül nem tud olyan erős lenni, mint ezek együtt. Nem tudja legyőzni és túlélni őket. Dávidka. A kisfia, aki ha ő időben hazaért, bár többnyire sajnos nem, mert örökké dolgozott, mindig azzal fogadta az ajtóban, hogy „papi”. Így szólította őt mindig az a kisfiú egy másik, immár lezárt életben. Dávidka, akit az elmúlt hónapokban szinte el is felejtett. Mert amióta volt Adrienn, és amióta elmesélte neki a zsebében őrzött kisautó történetét, azóta mintha halványulna az emlék. És ettől most hirtelen lelkiismeret-furdalása lett. Mert már nem hordta magával Dávidka játékát, pedig évekig tette egyik zsebéből a másikba utazott vele az emlék, annak a másik életnek ez az apró, pici tárgya. De most már nem volt vele! És ezért és így, ettől a gondolattól, a feltámadó indulattól, az André fejében visszhangzó szótól, a papitól és az élesen látott, újra látott ötéves kisfiú arcától, ahogy ott áll az ajtóban és várja őt haza a munkából, ettől most nagyon gyorsan kezdett történni minden. Mert André mostantól már nem akart erről gondolkodni. A tetőn semmiképp. Nem akart elfolyni érzelmek és emlékek között. És emiatt hibázni! Nem idefigyelve, megint máson gondolkodva elrontani még azt is, ami megmaradt. Ami még talán menthető. Dávidka nincs, az egy másik élet, Adrienn viszont az övé. Ebben az életben, ebben az újban. Miatta, Adrienn miatt kell most idefigyelnie. Úgyhogy hirtelen váltott, kizárta a múltat, és megint hidegfejű katona lett belőle. Mint a genovai utcán, vagy mint Roberto fegyverüzletében.
120
Rövid parancsokat osztogatott. Aki pedig nem engedelmeskedett, ahhoz egyre közelebb csapódtak be a golyók. Tatjána és hisztérikus kislánya egy percen belül az erkélyen állt. Túszok voltak, halottak bármelyik pillanatban. Nem fogja sajnálni őket. Most nem. Kátya végig a füléhez tartja a telefont, és közvetíti, amit csinál. Részére ez a parancs. Megy és magával viszi a garázsba a vánszorgó Georgijt, aki a liftben egyébként összerogyott. De Georgij felesége fején a teraszon ott van közben a célkereszt, és a tízéves kislányáén is. Úgyhogy nem tűnhet el. Georgij körme kaparta a liftgombokat, próbált felállni, vergődve haladni és engedelmeskedni. Mert Georgij Kátyát beáldozta volna, talán Tatjánát, a feleségét is, de a tízéves Irinát már nem volt képes. Ez még ennek az orosznak sem ment. A föld alatti garázsban Kátya meztelenre vetkőztette a vézna Georgijt, közvetítve közben folyamatosan. Veszem le a nadrágját, nincs már rajta ing, igen, a zoknit is. megyünk már, igen. A végén André parancsára Kátya az összes ruhát és Georgij cipőjét a vezetőülés mögé gyűrte. Utána pedig beült a Marussia sarkított, négyzetes kormánya mögé, de első pillantásra nem értette a Forma-1-szerű sportkocsit. Az orosz Ferrarit. A kék-piros monitorokat, a radarkijelzőt, mintha pilótafülke lenne, nem is autó. A meztelen Georgij a lábát szorítva elmotyogta neki a kódot, mert ehhez a sportkocsihoz nem kellett kulcs, csak kód. Ütöm be, igen, mondta a telefonba Kátya, és aztán már indult végre, Tatjána közben az erkélyen sírt, ölelte a tízéves Irinát, Kátya pedig jött fel a garázsból, az ülésen mellette a hófehér testű, meztelen Georgij. Éles jobbkanyar a via Monte Napoleonéra, onnan pedig egy bal, derékszögben a Manzonira. Kátya kiszállt. Ez volt a parancs. Felfelé nyílt az ajtó. a hidraulika szisszenve emelte Kátya feje fölé a vastag, áramvonalas ajtót. Nem nézett hátra, mozdulatlanul állt a kocsi előtt, hagyta járni a motort, a jobb első ülésen a kiszolgáltatott Georgijjal. Percek teltek el így. Várta a túszcserét. Az apa a gyerekéért a teraszon. És a feleségéért. Aztán megérkezett André. Valahonnan. Kátya hallotta maga mögött csukódni az ajtót. A kattanást, ahogy a visszabillenő ajtószerkezet 121
hermetikusan lezár. És hallotta felpörögni a 420 lóerős motort. A Marussia négy másodperc alatt éri el a százat. André már gyorsított, miközben Kátya a parancs szerint oldalra tartotta a kezét. André kinyúlt a leengedett ablakon, és kikapta belőle a telefont. Georgij telefonját. De Kátya közben nem érzett semmit. Talán csak egy pillanatra André kezét. A bőrét. És vége volt. Számára most már vége volt. De mégis hiányzott neki valami. André arca. Mert azt egyetlen pillanatra sem látta.
122
Genova – Olaszország
Ospedale Galliera – olvasta Adrienn a fölé hajoló hófehér köpenyes férfi zsebére hímezve. Galliera kórház. Aztán a felirat alatt a megőszült bajszú, de a haját ennek ellenére feketére festő, hatvan körüli orvos nevét is. Rövidítve a doktort: dott. Paolo Angelo Dalmazzo. Milyen olaszosan dallamos a neve. Adriennek ez volt az első gondolata. Nem az, hogy ki lehet ez a férfi, hogy hol is van ő most pontosan, és hogy vajon mi történhetett vele. Hanem a dottore dallamos neve. Aki most követve Adrienn tekintetét rájött, hogy az altatásból ébredező nő a piros betűs hímzést olvasgatja a köpenyén. Úgyhogy felegyenesedett. Adrienn így rögtön meglátta az orvos háta mögött álló sötétkék egyenruhás, bőrcsizmás csendőröket. Mint Mussolini idejében. Adrienn, bár nem tudta, miként nézhetett ki a fasiszta olasz csendőrség egyenruhája. a vállon keresztbe futó, csatos, fehér bőrszíjról és a fekete bőrcsizmába bújtatott, kicsit buggyos, lovaglónadrágszerű öltözékről mindig azt gyanította, hogy ilyen lehetett. Mert erőt és hatalmat sugároz, mint egykor az olasz fasiszták épületei, ruhái, de még a bútoraik is. A fényes, aranyjelvényes, felcsapott tányérsapkáról már nem is beszélve. Mintha minden részleten Mussolini ujjlenyomatát érezné. És most ezt az egyenruhát látva megijedt. Ösztöne azt súgta, hogy valami nincs rendben. Mert mi másért lennének ezek itt. Egy kórházi szobában, hiszen ez kórház. Itt a dottore, itt a fehér köpeny, ő pedig az ágyban fekszik (fehér, hideg, elhasznált vaságyban), és a válla be van 123
kötözve. Az éjjeliszekrényen hosszú, ropogós grissini zacskóban, előrecsomagolva, pont úgy, mint bármelyik középkategóriás olasz étterem asztalán. Mellette világos, híg, feltehetően édes tea. Ez kórház, tipikus olasz kórház, mit keresnek hát itt a carabinierék? De mire Adrienn felfogta volna a helyzetet, hogy épp az altatásból ébredezik, hogy most hozták vissza a műtőből, mire eszébe juthatott volna André, hogy igen, hol is van André, vele mégis mi lett, tényleg mi van Andréval? – mire kinyithatta volna a száját, hogy ezt megkérdezze, addigra előrelépett az egyik csendőr, szinte durván félrelökte a doktort, és ugyanezt akarta ő is megtudni. – Hol van a férje? – Mussolini. Adrienn azonnal Mussolininak nevezte el magában a csendőrt, mert neki nem volt névtáblája, mint az orvosnak, és parancsolóan beszélt. Erőszakosan. Ahogy jött és félretolta a hímzett nevű Paolo Angelo Dalmazzót. A doktor megkapaszkodott az egyik szék támlájában, és aztán csak állt megbotránkozva. Adrienn rögtön látta a tekintetében, hogy ritkán bánhatnak így vele, de Paolo tudott valamit, mert nem tiltakozott. Inkább csendben tűrte a türelmetlen Mussolini lökését, az éles hangját, ahogy azonnal vallatószobát csinált az ő kórterméből. – Nem a férjem – válaszolta Adrienn, és rögtön elszégyellte magát. Mert hangja védekezőn csengett, mintha legalábbis távolságot akarna tartani Andrétól. Letagadni. Mintha mentegetőzne, hogy az a férfi, aki… aki tényleg, mit is csinálhatott? Mit tett André, ami miatt most őt csendőrök veszik körül? Adriennek ezer kérdése támadt hirtelen, ő akart volna megtudni dolgokat, de az altatószerek lelassították a gondolatait. Annyit fogott csak fel, hogy pont azt kérdezik tőle, amit ő is kérdezne tőlük, hogy mégis hol lehet André? Amiből az következik, hogy ezek szerint André eltűnt. Ami azt jelenti, hogy él! André él! Csak nincs meg. De miért? Mi történhetett azután, hogy az akna felrobbant az ablaküvegen. Adriennek ez most tisztán eszébe jutott, az akna, a robbanás, de megdöbbent azon, hogy semmi másra nem emlékszik. Meglepte az üresség. Hogy ezek szerint lehetséges! Mindent elfelejteni, semmire sem emlékezni. Elveszteni órákat az életéből, mintha kiradíroznák őket. Mussolini megláthatta az arcán ezt a csodálkozást, de
124
félreértette, hiszen honnan is tudhatta volna, hogy pontosan mi jár Adrienn fejében. – Mit nem ért? – Lekezelő, durva maradt a hangnem. – Azt akarjuk tudni, hogy hová lett a férje. – Mintha Adrienn a falnak beszélne. Mussolini továbbra is a férjének tekintette Andrét, de most már legalább lassabban beszélt. Ezek szerint nem nézte ki Adriennből, hogy képes lenne felfogni a helyzetet. Mint ahogy nem is volt rá képes. – Amit az utcán művelt a férje, abból sok jót nem gondolunk róla, úgyhogy minél előbb előkerül, annál jobb neki. Mi van? Adrienn most már végképp nem értett semmit. Nem tudta, hogy André mit művelhetett az utcán, de az ösztöne azt súgta, hogy ne is akarja megtudni. Védekezett. Így védekezett. Hirtelen megfájdult a válla, az orvosra nézett, de a dottore elkapta a tekintetét. Adrienn egyedül volt. Nagyon egyedül. Fertőtlenítőszag áradt mindenhonnan. Most érezte csak meg, hogy fertőtlenítő szaga terjeng a kórteremben. Szinte marta az orrát. André sehol, segítség sehol. Miért hagyta itt? Ha túlélte, és ezek szerint túlélte, akkor miért hagyta őt itt? Adriennt felzaklatta a gondolat, mert nem tudott semmilyen értelmes választ adni a kérdésre. Ha André él, miért nincs itt mellette? – Nem tudom, hová lett a férjem. – Szolidáris akart maradni, nem pedig távolságot tartani, ezért mondta most Mussolininak, hogy André a férje. – De ha előkerül, szóljanak, mert én is beszélni szeretnék vele. – És ez igaz is volt. Aztán behunyta a szemét. A csendőrök vezetője már épp lecsapott volna a válaszra, pontosabban a beismerésre, hogy Adriennek mégiscsak a férje az elmenekült gyilkos. Mert az utcán látottak alapján ő ebben biztos volt. mármint a gyilkosságban. Vajon ezt a nő az előbb miért tagadta le? Hogy a férje. Mussolini épp támadni akart, amikor szabályosan feltépték a kórterem ajtaját. Fekete öltönyös férfi lépett be, csillogó, cicomás aranyjelvényt tartott a magasba. Hétágú korona, alatta lángoló vörös fáklya. – A. I. S. E. – Csak ezt a négy betűt ejtette ki, semmi mást, mintha a betűknek varázserejük lenne. A csendőrök tekintetébe ki is ült a csodálkozás. A kórterembe közben gépfegyveres kommandósok robogtak be, ketten közülük megkerülték Adrienn ágyát, és az ablakhoz 125
léptek. Mintha céloznának valakire ebből a harmadik emeleti helyiségből, úgy tartották a fegyvert a békés genovai utcára. Lent rendőrautók álltak, villogott a tetejükön a kék fény, de a szirénák nem szóltak. Lent csend volt. A kórház kopott, rozsdás vaskapujához vezető utat fegyveresek sorfala zárta le. Ketten az ágy végébe álltak, ketten pedig az ajtóban maradtak. Hallani lehetett, ahogy a folyosón is pozíciókat foglalnak a fekete ruhás, sisakos kommandósok. A doktor persze nem értett semmit. Meg se mozdult. Úgyhogy az öltönyös hozzá intézve a szavakat, az ő szemébe nézve megmagyarázta az első és a harmadik betűt, az A-t és az S-t. – Agenzia Sicurezza. – Ennyit mondott csak. Biztonsági Szolgálat, aztán parancsokat osztogatott. – A nő mostantól a védelmünk alatt áll, veszélyben lehet az élete. Mindent átvettünk, önök pedig lelépnek – legyintett a három gőgös csendőr felé, akik addigra már maguktól is félig kint voltak az ajtón. – Hol van olyan kórterem – fordult az olasz elhárítás és hírszerzés embere a döbbent dottoréhoz hol van olyan szoba itt, aminek nincs ablaka? Ahová még vállról indítható rakétával sem lehet belőni? Adrienn meg csak feküdt az ágyában, és azt szerette volna hinni, hogy ez nem a valóság. Hogy mindaz, amit most lát és hall, csak egy altatás utáni heves testi reakció, túl éles álom. egészen olyan, mintha a valóság lenne, de azért álom! Igazából ez nem vele történik, ugye?
126
Cornizzolo-hegy – Olaszország
André éles kanyart vett az erdei lehajtó felé. Már legalább tíz perce keresett ilyet. Fák mögött megbújó ösvényt, ahol észrevétlenül leállíthatja a nehezen kezelhető Marussia sportkocsit. Milánóból úgy jutott fel északra, a Cornizzolo-hegyre, hogy közben elkerülte az összes autópályát. Szűk, egysávos utacskán kanyargott fel a hegytetőre, több mint ezer méter magasra. Adriennel egyszer már jártak itt, tavaly, egy októberi hétvégén, hogy megnézzék a gyönyörű comói panorámát. Hivatalosan persze nem ez volt az úti cél, hanem a barlangi levegőn szárított lombard sonkák. André az utazás okául akkor ezt találta ki, a sonkakeresést. – Már megint a gyomrod után megyünk – csókolta meg Adrienn, akire néhány hónap alatt átragadt André kulináris kíváncsisága. Ebből a szempontból a magyar férfi már tényleg franciának számított. Hétvégenként akár órákat is képes volt autózni egy finom sajt vagy valamilyen bor után. Új, olasz életükben állandóan levegőn szárított sonkákat keresett. A pármai versenytársait! – Nem a gyomrom, hanem a nyelvem után megyünk – ölelte át akkor Adriennt, helyesbítve a gourmand-ok iránytű-meghatározását, aztán szájon csókolta. Lassan és puhán. Lágyan összeért a nyelvük. André, ahogy most bevette az ösvény felé az éles kanyart, és a lapos, kőkemény rugózású autó a sáros földúton rázkódni kezdett, könyökével megint arcon csapta Georgijt. Az orosz minden élesebb fordulatnál megpróbált felülni és kinézni a mély, öblös ülésből, de André nem 127
hagyta. Georgij még mindig meztelen volt, de a kezét André már hátrakötözte. Milánó után félreállt pár percre. Átvizsgálta GREG ülés mögé gyűrt ruháit. Nem talált bennük sem fegyvert, sem jeladót. Kátyának azért kellett az oroszt levetkőztetnie, mert Milánó kellős közepén nem lett volna idő biztonsági motozásra. De még ezek után is meztelenül hagyta Georgijt, megalázó kiszolgáltatottságban. Csak a kezét kötözte hátra a Roberto üzletéből elhozott rézdróttal. A lábsérülés nem tűnt súlyosnak, de André ennek most örült. Kész szerencse, hogy kicsit félrehordott a vadászfegyver. Mert amikor térden próbálta lőni GREG-et, akkor még nem tudhatta, hogy később elhozza majd magával. És életben akarja tartani. Egy ideig még biztosan. Amióta elindultak, André meg sem szólalt. Csak vezetett, és csendben emlékezett. Adrienn csókjára meg Dávidkára és az élete elmúlt másfél évtizednyi zűrzavarára. Idő kellett, amíg végiggondolja, hogy innen most merre. Hogy merre van a tovább? Az összes telefont szétszedte, a sajátját, a GREG-ét és a Robertóét. Kivette belőlük az akkumulátort. Nem akarta, hogy bármelyiket is bemérjék. Canzóban félúton a hegynek felfelé megállt a kisváros egyik újságos-kioszkja mögött, és végig szemmel tartva a megkötözött oroszt vett egy 30 eurós feltölthető telefonkártyát. Aztán már ment is tovább. A kocsitól minél hamarabb meg akart szabadulni. André nemcsak a bekapcsolt mobiltelefonoktól tartott, hanem a Marussiától is. A sportkocsiban is lehet GPS-jeladó. Kátya az elmúlt órában pedig már biztosan jelentette az emberrablást. Ha az olasz rendőrségnek nem is, az oroszoknak, az orosz vonalnak biztosan. Mert ez emberrablás. Bárkinek a szemszögéből nézve. Csak André szerint túszejtés. Ő túsznak tekintette Georgijt, cserébe Adriennért és Dávidkáért. – Innentől gyalog megyünk – dobta az átvizsgált ruhákat a meztelen Georgijra. Megnyomta a hidraulikusan felfelé nyíló ajtó gombját, és szabályosan kirúgta az oroszt az alacsony sportkocsiból. Nyögést hallott, ahogy a kocsi túloldalán GREG összekötözött kézzel kiesett a hideg földre. Neki még mindig csak GREG volt Georgij, nem is érdekelte az igazi neve. André körbement, eloldozta a véres csuklókat 128
(a rézdrót mélyen belevágott Georgij bőrébe), aztán megvárta, amíg a lábon lőtt férfi kínlódva, egymaga felöltözik. Közben felnyitotta a narancssárga Marussia hátsó motorháztetejét. A Moszkvában gyártott sportautó a Lamborghini és a Ferrari keverékének tűnt. A felfelé nyíló ajtókat az oroszok a Lamborghinitól lophatták, jó esetben másolták. Az átlátszó, félig üveg motorborítást pedig a Ferraritől. André legalább fél percig nem találta a hátsó tengelyre épített hatszelepes motor akkumulátorát. Aztán még egy újabb percig eltartott, amíg a mellépattintott kis kulccsal le tudta választani a csatlakozásokat. El sem kezdte keresni a GPS-jeladót. Így, az áramellátással együtt kapcsolta ki. Ha volt benne egyáltalán. És persze ha ettől kikapcsolt. GREG nem tudott felállni. André egy ideig nézte a kínlódását, aztán belátta, hogy ez így nem fog menni. Messze akart jutni a kocsitól, méghozzá amilyen gyorsan csak lehet, de a lábsérült orosz erre képtelennek tűnt. Menni, haladni vele az erdőben. Az ülés mögött talált egy vékony pokrócot. Begyűrte azt is a nyakán keresztbe vetett tenisztáskába. Aztán újra hátrakötözte GREG kezét, és mintha csak zsák lenne, a hátára vetette az oroszt, a fejét lefelé lógatva. Megmarkolta a lábát a seb fölött, combnál. Aztán elindult vele az erdőben. Hegynek felfelé. Majdnem egy órát ment így. Friss, párás és halk volt az erdő. Sűrű és süppedős. Moha borította a nedves talajt. André figyelte a növényeket. A törpefenyőket és a juharfákat. A meredek tisztásokról néha megpillantotta az Alpok távoli, havas hegycsúcsait. Innen elég messze, már a svájci oldalon. A hóhatár ilyenkor, januárban itt, az Alpok déli lejtőin kétezer méternél húzódik. Úgyhogy a fehérségből ítélve a hegyek vele szemben akár háromezer méter magasak is lehetnek. André ilyesmiken gondolkodott, miközben zihálva cipelte a hátán Georgijt. Néha egy-egy kiszögellésnél lenézett a mélybe, a Comói-tó hatalmas víztükrére. Kezdett lemenni a nap, a kristálytiszta tó nagyrészt már árnyékba borult. Sekély hegyi patakhoz ért. André belelépett a sodró, jéghideg vízbe, de nem ment át a túlpartra, hanem több száz métert gyalogolt lefelé. Vissza, ahonnan jött. Hogy ha megtalálnák az autót, és ha megtalálnák a 129
nyomait, akkor a vízhez érve a rendőrkutyák elveszítsék a szagokat. Hiszen André a patakig mindig felfelé jött, így a logika azt diktálja majd, hogy a kutyák és a vezetőik is felfelé menjenek. Hogy André nyomait a patak túlpartján, a belépési ponthoz képest magasabban keressék. Végül kétszáz méterrel lejjebb döntött úgy, hogy ott már jó lesz. Pár gyors ugrással átlépett a sebes folyású patakon. De a túlparthoz érve térdig elmerült. A víz jéghideg volt, fázott benne a lába, és most már végképp átázott a Szahara-bakancs. GREG eleinte nyöszörgött a vállán, de mostanra már elhallgatott. André azt hitte, hogy talán elaludt. Úgyhogy amikor ismét megállt pihenni (tízpercenként ki kellett fújnia magát), akkor szándékosan jó magasról dobta le az oroszt, az pedig fájdalmasan felnyögött. – Ébresztő, öcsi. – Csak ennyit mondott a zavarodott Georgijnak, akiből mostanra eltűnt a gőgös magabiztosság. Már el sem tudta játszani. André félelmet látott az orosz szemében. A bizonytalanság rémületét. Több mint két órája távolodtak már, jöttek egyre messzebb Georgij meleg, milánói otthonától, és a férfi kezdte sejteni, hogy ennek nem lesz jó vége. Ha egyáltalán vége lesz. Ha túléli. Szédült, mert a feje folyamatosan lefelé lógott, ahogy André a vállán átvetve cipelte. Volt rajta cipő, mégis fázott a talpa, mert kifutott belőle a vér. A bal lábát pedig, ahol a lövés érte, már nem is érezte. Zsibbadt egészen a derekáig. Párszor összegyűjtötte az erejét, és megkérdezte Andrét, hogy merre mennek, de nem kapott választ. Mintha ez a légiós nem is hallaná a kérdést. Bár lehet, hogy tényleg nem hallotta. Annyira másfelé jártak a gondolatai. Georgij ezt a pihenőknél vette észre. Mert amikor csak tehette, André arcát figyelte. Rémisztő volt. Félni kezdett André másfelé járó gondolataitól, mert valahogy azt érezte, hogy már nem is ő itt a célpont. Ő csak egy másodlagos tárgy, akit cipel magával André, mert akar tőle még valamit, de ha majd megkapja, akkor visszafelé már nem is hozza le a hegyről. Mert minek? Mi más várna őrá a hegytetőn, ahol majd otthagyják, hacsak nem maga a halál?
130
André közben az éveket számolta, hogy Dávidka épp idén lenne tizennyolc. Ezek szerint mégis él. Úgyhogy nem is lenne, hanem igenis lesz. Tizennyolc éves lesz! Újra a fülében csengtek Adrienn mondatai. Valószínűleg már meg sem ismerné őt a fia. Ezt állította Adrienn. És ő sem Dávidkát. Hiszen nem is így hívják. Lehet, hogy már magyarul sem tud. Ment a hegyen felfelé, látta a távolban a havas csúcsokat, és Dávidkáról most Adrienn jutott az eszébe. Hogy vele mi lehet. Megműtötték? Biztosan! Vajon megtalálták már az ülésre dobott francia titkosszolgálati azonosítóját? Kérdések, amikkel nem hívhatja fel Adriennt, nem kérdezhet tőle semmit, mert nem kapcsolhatja be a telefonját. Hiszen a mobiljelet követve esetleg megtalálnák. De Dávidkát, a tizennyolc éves amerikai srácot, aki André számára mindig csak egy ötéves kisfiú marad, őt akkor is meg kell keresnie. Évekig kutatott utána, csakis miatta húzott le újabb három évet a légióban. Milyen régen is történt? Szinte már nem is emlékszik. Mert most már csak ürességet érez. Érthetetlen. Szégyen, borzalom, igen. beismeri, de alig-alig érez Dávidka iránt bármit. André kiürült. Bonyolult. Annyira bonyolult. André nem talált tiszta válaszokat, nem tudott rájönni, hogy mit miért érez és tesz. Ment csak felfelé, kitartóan, egyre mélyebbre és magasabbra a hideg erdőben, közben pedig próbálta saját magát megérteni. Annyi évig hitte, hogy csak úgy lehet majd rendben az élete, ha ezt az ügyet lezárja. Ha Dávidkát megtalálja. Ha legalább őt magához öleli. Ha félig összeilleszti az előző életét, a széthullott mozaikot. És mégis. Talán Adrienn miatt. A mindent elsöprő, átmosó, újraíró érzelem miatt. Talán ez az oka, hogy most már sosem hallja Dávidka hangját. Egyszerűen képtelen rá! Hogy meghallja. Csak pár jelenet maradt. Ahogy Dávidka vár rá. Ez, mindig csak ez ugrott be neki. Hogy ő késik, mert már megint tovább dolgozott, mint ígérte, a kisfia pedig rendületlenül vár rá. Áll az ajtóban, és kisautóval a kezében köszön neki. Szia,papi! Lelkiismeret-furdalás. Ez az egyetlen érzelem. Most csak ezt érezte. Két órája már. Lelkiismeret-furdalást. 131
Amióta meghallotta azt az aljas mondatot. Kinyírjuk az Amerikába exportált kicsi André öcsit. Végre lehajította GREG-et egy fa tövébe, mert úgy érezte, hogy most már elég messze jött. Lehiggadva, végiggondolva mindent csak egyetlenegy dolgot akart megtudni tőle. Azt, hogy Dávidka pontosan hol él. Semmi mást. Nem érdekelte, hogy ez a férfi kicsoda, hogy honnan tud az ő kisfiáról, nem akart újra belenézni az orosz mocsokba. És a franciába sem. Az ő elárulásába. Mert magától is sejtette, hogy mi történt. André pontosan tudta, hogy a kilencvenes években mekkora üzlet volt a kiszolgáltatott, szegénységbe döntött Kelet-Európából fehér gyerekeket exportálni. Már a szó is milyen? Exportálni! Új piac, sok pénz. Mert a kommunizmus bukása után a gyermektelen amerikai felső középosztály végre nagy mennyiségben juthatott hozzá nemcsak kínai, mexikói és perui gyerekekhez. Hanem színtiszta fehérekhez is! Magyarországon például az abortuszra jelentkező terhes nőket beszélték rá, hogy pénzért mégis inkább szüljenek. Tízezer dollárért már a terhesség ideje alatt aláíratták velük az örökbe adó nyilatkozatot. Az újszülöttek pedig azonnal Amerikába kerültek. Magyarországon hírhedt bírósági ügy lett ebből. Emberkereskedelem vagy életmentés, harsogták a kilencvenes években az újságok. André akkor még Budapesten élt. De nem sejtette, hogy egyszer majd az ő élete is erről szól évekig. Később aztán a francia idegenlégióban megismerte a sokkal durvább orosz módszereket. A moszkvai maffia üzletmenetét. Dávidkát Budapestről elrabolva feltehetően valamelyik korrupt moszkvai árvaházba vitték, másik nevet kapott, aztán a hivatalos látszatot megőrizve, lekönyvelt regisztrációs számokkal továbbadták Amerikába. Már az új nevével. Fiktív, de precízen dokumentált orosz papírokkal. Exportálták. Mint egy árucikket. Amikor pedig a francia titkosszolgálat feladta Andrét, a jelek szerint – mint az korábban már mással is előfordult – informálisan megosztották az oroszokkal az ő előéletét. Hiszen dosszié volt róla. Amikor a DGSE évekkel ezelőtt beszervezte Andrét, a biztonsági 132
ellenőrzés során az ő régi, magyar neve is előkerült. És az elrabolt kisfiának története. Hiszen a francia elhárítás egészen az oroszok által felgyújtott budapesti étteremig vezette vissza André élettörténetét. Ilyen a világ. Mert ezek szerint most összeértek a szálak. Szándékosan vagy véletlenül, ki tudja? De összeértek. Annyira, hogy ez a GREG már azt is tudja alig 24 órával az után, hogy a franciák cserbenhagyták és elárulták Andrét, GREG azt is tudja, hogy neki van egy fia Amerikában, és hogy a magyar neve Dávidka volt. Gyávigyka. – Harminc percet adok. – André nyugodtan és halkan beszélt. Nem nézett GREG-re. A tenisztáskából vette épp ki a robbanóanyagot, és az orosz férfi hasára nyomta, aztán ragtapasszal rögzíteni kezdte. – 30 perc múlva kapok egy nevet, a fiam mostani, amerikai nevét. Georgij döbbenten nézte, hogy mi történik. Gyűrődött a tokája, ahogy hátrakötözött kézzel megpróbált előregörnyedni és kinyújtani a nyakát, mert látni akarta a tárgyat, amit André ráragaszt. De az első percben még nem fogta fel. Nem ismerte meg a plasztikot. Ezt a lágy, gyurmázható robbanóanyagot, amit az olasz vadászok a Szahara végtelen kőfennsíkjain használnak. Csapdaállításkor nyitnak vele barlangbejáratot. Berobbantják a kőbe száradt, évszázados homokrétegeket. André már kétféle detonátort is belenyomott a puha, tésztaszerű anyagba, amire Georgijnak végre derengeni kezdett a helyzet. – De nem csak a neve kell – folytatta André, még mindig rá sem nézve az oroszra, mert közben a rézdrót csatlakozásaira figyelt, hogy precízen illessze össze őket. A saját telefonkészülékét használta, de nem az eredeti SIM kártyával, hanem az újjal, a feltölthetővel, amit az újságosnál vett. – Kell a cím is! Hogy most hol lakik! Utca és házszám, minden egészen pontosan! Közben a hitelkártya méretű műanyag keretből kipattintotta a kis SIM lapocskát, és megkereste az apró, szürke számjegyeket. Tollal felírta a hívószámot a bőrére, a csuklója belső oldalára, de a biztonság kedvéért az alapkártyát is eltette. Georgij most már értette. Felfogta. André gyilkos robbanószerkezetet illeszt össze a testén. Okos férfi volt, úgyhogy a mobiltelefont látva azonnal rájött arra is, hogy a készülék a jeladáshoz 133
kell. Ez a rohadt exlégiós fel tudja majd robbantani őt, ha felhívja a teljesen új és mindenki számára ismeretlen, eldobható számot. – Job tvoju maty – ordított bele pánikszerűen az erdő esti csendjébe Georgij, oroszul szidva André anyját, és rángatózva vergődni kezdett. Rúgta, dobálta magát a nedves fűben, mintha csak valamilyen mérges állat tapadt volna a hasára, amit most majd valahogy leráz. André odalépett és könyökkel úgy arcon vágta az oroszt, olyan erővel, hogy az rögtön elszédült. Hátrabukott a feje, szétnyílt a szája, és mélyről sóhajszerűen kifújta a levegőt. Aztán pár másodpercig meg sem mozdult. André várt. Eltelt fél perc, amíg Georgijon végre mutatkozni kezdtek a visszatérő élet első jelei. Kinyitotta a szemét, pislogott, aztán megpróbálta felemelni a fejét, de André újra megütötte, csak most erősebben. Georgij még fel sem fogta, hogy mi történt vele az előbb, de már megint fejbe csapták. A mozdulatlanság most egy teljes percig tartott. Georgij ezúttal fegyelmezetten, fejét meg sem mozdítva tért vissza az eszméletbe, ide a hegytetőre, a ráboruló sötétkék ég alá. A fenyőfa, aminek a tövében feküdt, szélesen, a feje mögül tört a magasba. Csak ezt az egy fát látta és a sötétedő eget. Mintha egy kilövésre váró rakéta tövében feküdne. Fölfelé nézett, a henger alakú test csúcsát kémlelte, és persze az eget, ahová a feje mellől dübörgő robbanással hirtelen kilövik majd ezt az óriási tárgyat. A farakétát. Sírdogált. Ez a jó szó. A sírdogálás. Mert Georgij, ez a mindig jólfésült, de fizikai munkát sosem végző moszkvai bennfentes elkeseredetten próbálta magába fojtani a félelem hangjait, és ezért halkan sírdogált. Remegett, szabályosan reszketett a tudattól, hogy bármelyik pillanatban becsapódhat egy újabb ütés. Azt már nem bírná ki. Ezt gondolta. Közben pedig érezte, ahogy André a hasán szerel, ahogy pattintja a telefont, ez most talán a készülék hát-1 apja volt, igen, drótoz. programoz, csipog a mobil, talán már élesíti is be őt, az emberből készített élő bombát. Az öngyilkos arab merénylőkre szerelnek ilyen szerkezeteket. Hirtelen ez jutott Georgij eszébe. Hogy egyszer már olvasott erről. A mobilhívással robbantható testbombáról. A biztosítékról arra az esetre, 134
ha az utolsó pillanatban váratlanul mégis beijedne az öngyilkos arab terrorista, és nem akarna Allahhal találkozni. A távolból figyelő parancsnok ilyenkor átveszi tőle az irányítást, és egy mobiljellel átküldi az élő, hezitáló emberbombát a másvilágra. Nincs menekvés. Ha akar, ha nem, a merénylő felrobban, és vele együtt az utca is. – Csak angolul beszélhet, oroszul egyetlen mondatot sem. Mindent érteni akarok. – André most is ugyanolyan nyugodtan és halkan ejtette ki a szavakat, mint korábban. Mintha meg sem kellett volna ütnie Georgijt. – Garanciát kérek, hogy nem bántják a fiamat. Sem engem, sem őt. Adriennt direkt nem hozta szóba. Nem akarta ráterelni a figyelmet, őt is célponttá tenni. Mert lehet, hogy róla nem is tudnak az oroszok. Egyelőre nem. És ha a genovai rendőrök kitalálják, ha összerakják, hogy valójában mi is történt ma reggel, akkor talán lesz annyi eszük, hogy Adrienn nevét soha, de soha nem adják ki az újságíróknak. – Garanciát – ismételte meg André, aztán a rettegő GREG háta mögé nyúlt, és eloldozta a kezét. De az orosz ezúttal nem akart felülni. Nem mer, gondolta André, és a hátát a fának támasztva felhúzta a férfit. Georgij telefonja már be volt kapcsolva, de a PIN kódját magának kellett beütnie. André az orosz kezébe nyomta a készüléket, és megismételte a lényeget. – Harminc perc, nem több, és csak angolul beszélhet. – Azt is mondani akarta újra, hogy garanciát követel, de erre már nem volt szükség. Nem kellett részletesen, pontról pontra elmagyaráznia a játékszabályokat. Hogy itt és most nincs haladék. Időhúzás. Trükk. Taktika. Ha nem kapja meg, amit kér, akkor GREG halott. 30 perc múlva felrobban. Andrénak erről most nem kellett beszélnie. Mert, ahogy az orosz férfi lenézett a hasára, azonnal meglátta a robbanóanyagra ragasztott mobiltelefont. Ahogy a szétnyitott készüléken fut a stopperóra. A számok a kora este sötétjében kéken vibrálva pörögtek visszafelé. 29 perc 45 másodperc. 44. 43… Georgij Malevics, a modern kori Oroszország milánói helytartója azonnal beütötte a PIN kódját. A versenyfutást a halállal sírdogálva kezdte meg.
135
New York – Egyesült Államok190
– Kedves barátaim, ígérem, hogy ma este ez az egyetlen dolog, ami nem lesz első pillantásra érthető. – Larry Mack szokásos urizáló, brit tónusával beszélt. A hófehér kesztyűs, márványfekete bőrű etióp pincérnők éppen a vendégek elé tették a vacsorát, ő pedig tudományos részletességgel magyarázni kezdte a furcsa küllemű étel eredetét. – A recept 1827-ből származik, egy Eliza Rundell nevű királyi szakács kreációja, pirított rombuszhal csirkeosztrigával. Larry Mack Central Parkra néző tetőtéri lakásában, a lakkozott, csillogó, art deco asztalnál ültek. A Wall Street kormányzója ma este hat vendéget hívott. Hozzá hasonló vagyonkezelőket, akiknek a kezében összefutott az összes lényeges magyar szál. – Ez itt – bökte meg a villájával a rombuszhalból valóban rombusz formájúra kivágott hófehér húsdarabkát – cikórialevélben főtt. Két órán keresztül. A sárga krém pedig mellette kagylóketchup. Abba kellene a halat mártogatnotok, ha kérhetlek szépen benneteket. Amerika legnagyobb alapkezelői, ezek a százmilliárdok sorsáról döntő, ötvenes éveikben járó pénzügyi szakemberek, mintha csak kisdiákok lennének egy kémiaórán, egyszerre engedelmeskedtek a parancsnak és vizsgálták a tányérjukat. Közelebb hajoltak a még gőzölgő ételhez, szagolgatták, és próbálták magukba szívni a múltat. Ami Larrynek annyira fontos. Ugye. Ma este a magángépén külön emiatt reptette ide Londonból a Mandarin Oriental legendás séfjét. A Wall Street amerikai kormányzója úgy kezelte a brit gyarmatbirodalom 136
kulináris történelmét feltámasztó hírességet, az angol arisztokrácia egyik kedvenc szakácsát, mintha legalábbis mindketten évszázados múltú családból származnának, és őseik generációk óta jóban lennének egymással. – A legérdekesebb – beszélt Larry még mindig az ételről és nem a vacsora tulajdonképpeni témájáról, Magyarországról – ez a barna, apró húsdarabka. – Megint bökött egyet a villájával. – A vadon nevelt csirke hátából, a gerince mellől kell kivágni. Ez a csirkeosztriga. Aztán felnézett, hogy megbizonyosodjon a figyelemről. Amikor látta, hogy a hirtelen támadt csendben minden kisdiák felnéz a tányérjáról, akkor mégis a Magyarország elleni akcióra kezdett ködösen utalni. Legalábbis úgy hangzott. – Hátulról kell támadni, orvul, a legérzékenyebb ponton, a gerincnél megroppantani, és egyetlen határozott döféssel leteríteni. – Vajon most a csirkeosztriga kihasításáról beszél, egy tyúk vagy már valóban Magyarország kinyiffantásáról? Ha az asztalnál bárkiben felmerült ez a kérdés, akkor a Wall Street első embere azonnal válaszolt rá. – Ez nem saláta. – A gyönyörű etióp pincérnők szűk, alakjukra simuló selyemruhában most megint beléptek a halványzöld art deco támlás székek mögé, és szinte vezényszóra bőrkötésű dossziét tettek minden tányér mellé. A vendégek érezték a nők édes, izgató parfümjét. – Nem saláta, de azért a vacsorához készült. – És azzal a lendülettel felcsapta a saját mappája első oldalát. – Mint látjátok, nem is lesz annyira költséges vállalkozás. – A dosszié nyitóoldala pontokba szedve, precízen összefoglalta Magyarország térdre kényszerítésének legfontosabb lépéseit. Mindenekelőtt a legelső sorban fekete, vastag számokkal kiemelte az összeget, hogy pontosan mennyire is lesz szükség a cél eléréséhez. És az tényleg nem tűnt soknak. Mármint a pénz. Ahhoz képest semmiképp, hogy a kelet-európai érdekeltségeik miatt kiválasztott hat amerikai vagyonmenedzselő cég vezetőjének a kezében mekkora összegek futottak össze. Innen nézve az ötmilliárd dollár, vagyis ezermilliárd forint, nos, ez nem tűnt jelentős tételnek. Mert ötmilliárd dollár kellett. Ebből három és fél milliárddal a magyar államadósságot, a devizaalapú magyar kötvényeket fogják támadni. Másfél milliárddal pedig a forintot. 137
Kezdtek kihűlni az ételek. Mert most mindenki, mintha csak megint parancsot kapott volna, a dossziéját lapozgatta. Nem bírtak várni. Ezek az emberek semmiképp. Épp azért voltak azok, akik, mert a pénz szaga az ő orrukban mindig elnyomta a finom ételek illatát. Larry kiélvezte a pillanatot. A vendégei arcán látta átsuhanni az elismerést, szinte érezte, ahogy magukban az ő fejfáját szidolozzák. A dicséretre ez volt a kedvenc szava. A fejfaszidolozás! Az önkéntelen bólintásokat pedig helyeslő beleegyezésnek, a koncepció jóváhagyásának vette. Az ebédlő oldalfalán Matisse tűzpiros, kétdimenziós szobabelsője lógott aranykeretben. A Picasso előtti kor modern festészetének egyik ékköve. A képet a parkra néző, üvegfalú helyiségben minden irányból könyvek vették körül. Ahogy az élénk színű Matisse-festményen ábrázolt szobát is könyvek lepték el. Larry Mack ebédlőjében a polcokat új és több száz éves bőrkötésű könyvekkel zsúfolták tele. Vegyesen, összevissza, a padlótól egészen a plafonig. A belsőépítész a szellős, art deco bútorzatot ügyesen keresztezte a könyvek kultúrát, gyökereket és intelligenciát sugárzó sokszínűségével. Remek enteriőrt teremtett a könnyednek tűnő, de nagy tétre menő vacsorákhoz. A szobában most csak a dossziélapok suhogását lehetett hallani, ahogy a vendégek az információsalátát lapozgatták. A főételhez kapott kiegészítőt. És Larry Mack villáját. Annak a hangját. Mert ő közben evett. Hagyta, hogy mindenki megismerkedjen a részletekkel, a számokkal, amiket ő már kívülről fújt. Úgyhogy inkább evett. Ha az óceán túlpartjáról idereptette ezt a szakácsot, akkor mégsem akarta, hogy kihűljön a vacsorája. Legalább az övé ne. Larry Macknek egy hétre volt szüksége ahhoz, hogy cége, a WhiteStone ötezer óriás-számítógépén végigfuttassa az összes lehetséges variációt. Mikor mi történne és hogyan Magyarországon? Egy nappal azután, hogy Scottyval a jéghidegben lovagolt, behívta az irodájába a kockázatelemző osztály vezetőjét, és részletesen elmagyarázta neki, hogy pontosan mire kíváncsi. Régebben, a karrierje kezdetén Larry Mack maga is kockázatelemzőként dolgozott. De elhasalt, és rengeteg pénzt bukott az 138
1987-es válságon. Hitelcsomagokkal üzletelt, és mint szinte mindenki más, ő sem elemezte a sikert. Akkoriban dübörgött az amerikai gazdaság, ömlött a pénz, kinek volt kedve ezzel pepecselni? Tanulni a sikerből? A szerencséből? Megismételni akarta azt mindenki, nem pedig elemezgetni. De '87ben elhasalt, és onnantól kezdve inkább már programozó matematikusnak számított, nem pedig spekulánsnak. A vége az lett, hogy 2008-ban a számítógépei heti kétszázmillió kalkulációt végeztek. Sok ezer alkalmazott programozta beléjük a világ összes apró-cseprő hírét. Ha kisiklott egy vonat Elefántcsontparton, azt éppúgy, mint Peruban a májusi esőzés adatait, milliméterpontosan. A gépek pedig csak számoltak megállás nélkül, kalkuláltak és jósoltak. Prognózisokat állítottak fel. Larry Mack a felhőkarcolónyi számítógépparkot, magát a rendszert Aladdinnak nevezte el. És Aladdin végül gazdaggá tette. Pontosabban az a felismerés, amire Larry Mack a Wall Streeten az elsők között jött rá. Arra, hogy a huszonegyedik század globális világának napi sok millió történését az emberi agy már képtelen átlátni, felfogni és rendszerezni. Olvashat Larry Mack reggeltől estig újságot, akkor sem lesz rá képes. Ma már csak a számítógépek segítségével lehet megalapozott pénzügyi döntéseket hozni. Aladdin, vagyis a gép volt az, aki megjósolta előre a 2008-as világgazdasági összeomlást. Larry pedig az ember, aki erre reagált. Még időben ellene spekulált, és ezzel milliárdokat keresett. Ma már ilyen a Wall Street, csak ezt az átlagemberek nem tudják. Az irodák nemcsak közgazdászokkal, hanem óriás-számítógépekkel vannak tele. A tudatlan, félrevezethető tömeg kiabáló alkuszokat lát csak a tévében, és a képernyő alján futó árfolyamokat. De hogy valójában mi is történik, azt már szinte senki sem érti. Lassan maga Larry se. De neki legalább ott van Aladdin. Ami, vagy hát aki, egy hét alatt kiszámolta Magyarország esélyeit. Mert Aladdinba az összes részletet naprakészen beprogramozták. A több mint tizenkilencezermilliárd forintra rúgó magyar államadósság különböző tételeit. Közben pedig egyszer csak pirosan villogni kezdett egy szám. 139
A tartozás csaknem fele – csilingelt Aladdin – pontosan 8672 milliárd forintnyi tétel devizaadósság. Ez volt a halálos magyar ragály, a devizaadósság. A csirke védtelen háta, spekulánsízlés szerint a legfinomabb falat. Ez sodorta a magyarokat életveszélybe. Ennek ugyanis több mint a fele, 4461 milliárdnyi adósság állampapírokban feküdt. Az utolsó fillérig mind-mind külföldi nyugdíjalapok, befektetők, kockázati portfoliók, hozamvadász magántársaságok és most már tényleg csak Aladdin tudja, hogy ki mindenkinek a kezében. Viszont az ő vagyonukat, ezeknek a társaságoknak és csoportoknak a pénzét, a kezükben lévő magyar adósságot nagyrészt Larry Mack és az ő hat vacsorapartnere kezelte. Aladdin ma reggeli kimutatása szerint pontosan 3876 milliárd forint adósságot a 4461-ből. Ennyi volt náluk. Aktuális árfolyamon átszámolva 19 milliárd dollárnyi magyar állampapírtömeg. Több is, mint kellene. Hiszen Aladdin egyhetes mega-gigaóriástempójú kalkulációja szerint a magyar csirke legyilkolásához (orvul, hátba, gerincbe) összesen csak ötmilliárd dollár kellett. Az art deco asztalnál viszont ma este ennek majdnem a négyszerese ült. – Látom, Larry, a forintot is támadni fogjuk, de azt minek? – A HedgeLauncher bónuszra dolgozó vezére kérdezte ezt. Nem az övé volt a cég, viszont a részvényeseivel kötött menedzserszerződés alapján az éves hozam három százalékát mindig eltehette bonuszként. A Forbes magazin becslése szerint a HedgeLauncher főnöke tavaly 1,4 milliárd dollárt, vagyis 300 milliárd forintot vitt haza. A dossziéjában a kése hegyével összemaszatolta azt az oldalt, ahol a forintspekuláció részleteiről olvasott. – Csak nem Aladdin, a mi rejtélyes és titkos barátunk ötlete ez? A forint ellen menni? Nem tűnt fejfaszidolozásnak. Provokációnak sem, de azért erős volt. Első tartalmi kérdésként a konspiráció egyik alappillérét megkérdőjelezni. Nem dicsérettel kezdeni, általánosságban elismerni a terv felépítettségét onnantól, hogy a magyarokat cserbenhagyja majd az unió, hanem rögtön a forintkérdésre terelni a szót. 140
El kell persze ismerni, hogy valóban ez volt a koncepció legérzékenyebb pontja. Hogy vajon mi legyen a forinttal? Larry nem válaszolt rögtön, nem kapkodott. Nem ellenségek ők, ezen nem fognak összeveszni, de még vitatkozni sem. Ennél a vacsoraasztalnál mindenkire szüksége lesz az elkövetkező hetekben. Innen nem állhat fel senki. Visszatértek az etióp hölgyek, most már rövidebb szoknyában. Ahogy a vacsora során eljutnak majd a desszerthez, ezek a modellek egyre többet fognak megmutatni magukból, mert persze modellek voltak, nem pedig vendéglátó-ipari szakmunkások. Larry figyelte, ahogy a hat férfiból négy azonnal észreveszi a változást. A szoknyarövidülést. – Pirított köménymagos rántott csontvelő. – Larry a forintkérdés magyarázata helyett a tizennegyedik századi angol rizottó receptjét kezdte ismertetni. – A rizs napokig ázott száraz fehérborban. – De közben már érezte, hogy mindenki a válaszra vár. Elég volt ennyi a nyugalom és magabiztosság iskolájából, ideje magyarázatot adnia. A tervet, ez azért jó hír, a forinttámadásig a jelek szerint mindenki érti, és bele is egyeznek. Mert azokat az oldalakat már átlapozták. Larry elképzelése az volt, hogy a magyar államkötvényeket az asztalnál ülők összehangoltan és egyszerre dobják majd piacra. Körülbelül három és fél milliárd dollár értékben. Aladdin becslései szerint ez akár húszszázalékos árfolyamesést idézhet elő, és aztán majdnem ugyanekkora hasznot is eredményezhet. A hirtelen túlkínálat. De itt jön a trükk! Amit első pillantásra nem értenek majd a magyarok, az nagyon leegyszerűsítve a következő. A görögök ellen egyszer már tökéletesen működött, úgyhogy most is fog. A magyar államkötvények nagy részének a hozama öt százalék. Garantáltan öt. Ez az államkötvények lényege. A garancia. Ezért veszik meg őket a befektetők, ezért lehet velük államadósságot finanszírozni. Mert ha esik, ha fúj, biztos a hozamuk. Nem úgy, mint például a vállalati részvényeknek.
141
A hozamszázalék mindig a névértékre vonatkozik, és forintban számolják. Tehát mindegy, hogy esik-e a kötvény árfolyama, vagy emelkedik, az öt forint megmarad. Konkrét példával. Ha egy magyar államkötvény kibocsátáskor 100 forintba kerül és öt százalék a kamata, akkor ez a gyakorlatban öt forint hozamot jelent. Jelenleg ennyit lehet magyar államkötvényeken 100 forint befektetéssel keresni. Öt forintot. Ha a túlkínálat, a pánik, az ország hitelképességének a leminősítése vagy bármi más miatt a 100 forintos kötvény árfolyama, mint egy részvényé, esni kezd, és egy adott pillanatban mondjuk csak 85-öt ér, a magyar állam akkor is köteles kifizetni utána az ötforintnyi hozamot. Vagyis hány százalékot? Mert itt a trükk! Hiszen aki ilyenkor vesz 85 forintért a minden körülmények között öt forintot kamatozó magyar papírból, az már többet keres rajta. Annak a hozama már nem öt, hanem majdnem hat százalék lesz (egészen pontosan 5,88). Hiszen a 85-nek a kötelezően kifizetendő öt forint már az 5,88 százaléka. Egyszerű matematika. Vagyis minél mélyebbre nyomják egy államkötvény árfolyamát, furcsamód, a laikusok számára érthetetlenül, bár egyre kevesebbet ér, egyre vacakabbnak tűnik, közben mégis egyre többet hoz. Így spekulál a spekuláns. Csak fikció, de ha mondjuk 50 forintra esne le a magyar államkötvények árfolyama, az azt jelentené, hogy már tízszázalékos lenne a hozamuk. Szuper, termelné a pénzt rendesen. Minél nagyobb szarban lesz Magyarország – szó szerint ezt mondta erről az ötletgazda, Farkas Vilmos –, annál nagyobbat lehet majd kaszálni a magyarok nyomorán ! Viszont, viszont, viszont… Mi van, ha a magyaroknak épp ilyenkor kell újabb kötvényeket kibocsátaniuk? (És mindig „épp ilyenkor” kell, hiszen Magyarországnak ma már évente sok ezer milliárd forintra van szüksége ahhoz, hogy ki tudja izzadni magából a korábbi, ötforintos hozamígéreteket. Egy eladósodott ország sorsa már csak ilyen.) 142
Szóval, ha a magyar állam pont egy spekulációs támadás idején kényszerül piacra dobni új papírokat, amikor épp esik az árfolyam, akkor hány százalékon is kell a friss, megint 100 forint névértékű állampapírokat Budapesten kibocsátani? Hány forint hozamot kell utánuk ígérni? Hiszen öt százalékon a kutya sem venné meg az új papírokat! Ötforintos hozamért! Ki lenne az az őrült?! Amikor a használt piac tele van 85 forintért árult államkötvényekkel, amik ugye – épp most számoltuk ki – már majdnem hat százalékot hoznak. Furcsa, de ilyenkor még a hatszázalékos hozamígéret is kevés lenne, a hat forint, mert a piacon még akkor is a régi papír pörögne jobban. Hiszen olcsóbb. Csak 85 forint, az új pedig 100! Vagyis a magyar állam kénytelen lenne emelni a tétet, és 6,5 százalékot ígérni. Ha esik, ha fúj, 6 forint 50 fillért. Ha cserébe be kell fagyasztani a nyugdíjakat, akkor be kell. Ha államosítani kell a magánnyugdíjpénztárakat, akkor államosítani kell. Ha vissza kell hívni és újra munkára kell kényszeríteni a 45 éves korukban nyugdíjba vonult rendvédelmiseket, akkor vissza kell hívni őket. Ha kilenc hónapról háromra kell csökkenteni a munkanélkülisegélyt, akkor annyira. Ha privatizálni kell a fél országot, mint a görögök teszik, akkor privatizálni kell mindent, ami még megmaradt. Eladni például a kínaiaknak a magyar vasútvonalakat, katonai repülőtereket, amit csak lehet. De mivel Magyarország korábban már minden ilyen eszközt felhasznált, kivetett bankadót, államosított magánnyugdíjpénztárakat, kisöpörte az utolsó fillért is a padlásról, nem lenne más választása, mint hogy a hat és fél forintok kötelező kifizetését újabb és újabb kötvénykibocsátásokkal finanszírozza. Mint ahogy ezt már évek óta teszi. Viszont ha közben még lejjebb esne az árfolyam, mert összehangoltan, nyilatkozatok, hitelleminősítések vagy csak egyszerű pánik és bizalomvesztés miatt beindulna a spekulánscsürhe, akkor pár nap, és már 7,5 százalékon lenne a kamat. És így tovább. A spirál csak csavarodna, csavarodna, és nem lenne megállás. Menne a lecsóba az ország – ezt megint Farkas Vilmos mondta. 143
Aladdin számításai szerint tízszázalékos állampapírkamatokat Magyarország már nem tudna finanszírozni; ha még akkor sem segítene a magyarokon az Európai Unió, akkor az ország összeomlana. Mint ahogy 2008 októberében egyszer már majdnem össze is omlott. Csak a Nemzetközi Valutaalap 20 milliárd dolláros gyorssegélye mentette meg Magyarországot a pusztulástól. Őket viszont 2010-ben a magyarok kirúgták. Azóta nem kell a pénzük! Szabadságharc, vagy hogy a francba is hívták ezt akkor Budapesten, mosolygott most magában Larry. – A forint, hát a forint szerintem… – és itt most nagyon megnyomta a hangsúlyt, hogy őszerinte ugye, és nem Aladdin szerint – …a forint szerintem a magyarok utolsó fegyvere. Mert a nemzeti bankjuk szerintem azonnal forintot vásárolna a devizatartalékaiból, és ezzel erősítené a forint árfolyamát. Világos. Tényleg. Hát, ez a Larry, ez tényleg kockázatelemző. Ezért Larry a Larry. Most mindenki megkönnyebbülve nekiesett a hatszáz éves csontvelőreceptnek, mert Aladdin, vagyis bocsánat, Larry Mack erre is gondolt. Ezt is észrevette. Hogy a Magyar Nemzeti Banknak van annyi devizatartaléka, hogy vészhelyzetben eurót dobjon piacra, és túlkínálatot okozva 270-280-ról levigye 260-ra az euró-forint árfolyamot. Vagyis amit Larry és csapata nyerne a kamatszázalékon, az ötről esetleg hat százalékra növelt hozamon, azt bebuknák a forintárfolyamon. – Másfél milliárd dollárt szánok erre. – Larry megtörölte a száját. Ez a recept nem ízlett neki. Csontvelő, barbárok ezek az angolok. – Még mielőtt a Magyar Nemzeti Bank felocsúdna, megelőzzük őket és ráöntünk a devizapiacukra egy rakás forintot. Abból lesz túlkínálat, nem az euróból! Az árfolyam pedig felmegy 290-re, sőt, ha szerencsénk lesz, akkor 300-ra, aztán ott tartjuk. Kérdő tekinteteket látott az art deco asztal körül. Mert mindenki azonnal ugyanazt a számot szerette volna tudni. A napok számát. Hogy mennyi ideig kell majd nyomás alatt tartani a forintot? Mekkorák a magyar devizatartalékok? Meddig bírja majd az ellenterhelést a budapesti nemzeti bank?
144
Ezt csak Aladdin tudhatja. Ki képes ennyi apró részletet egy tízmilliós köpet kis országról fejben tartani? Ez járt most az amerikaiak fejében. Csakis Aladdin. – Tíz nap… talán tíz napig bírják majd a magyarok. De mi biztosan tovább. – Larry hangjában nem volt diadal, hangsúlya nem az eszét ünnepelte és nem is az erőt. – Nekünk van több pénzünk. – Egyszerűen csak megállapította a tényeket. Hogy ebben a játszmában ők lesznek az erősebbek. Kegyetlenül hangzott, de ilyen egyszerű volt.
145
Cornizzolo-hegy – Olaszország
A mobiltelefon stoppere 7 perc 23 másodpercet mutatott. André megállította a visszaszámlálást, mert Georgij mostanra begyűjtötte az összes adatot. Gyors volt, váratlanul gyors. André elkeseredve nézte a kimerevedett számjegyeket. 7 perc 23 másodperc. Hány évet pazarolt el értelmetlenül az életéből! Hány évig maradt a légióban feleslegesen, hogy megkeresse Dávidkát, miközben a megfelelő emberek… de ez a szó most megzavarta. Megfelelő? Ezek nem megfelelő emberek, ezek a moszkvai piramis csúcsának rohadékai. André kiszámolta a fél órából összesen felhasznált időt. GREG 22 perc 37 másodperc alatt minden információt begyűjtött. Mintha valakinél mindig is kéznél lett volna egy notesz, amiből, ha kérdezik, bediktálhatja az adatokat, csak André eddig nem tudta, hogy kit is kellene hívnia. Lesújtva állt a robbanóanyaggal megpakolt orosz hasa fölött. Főleg a légióban eltöltött utolsó három évét sajnálta. Teljesen értelmetlenül pazarolta el őket. Egy semmin sem változtató bosszú kedvéért. Aztán figyelme visszatért a mostani feladathoz, és azonnal kivette az orosz férfi kezéből a telefont. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha Georgij nem akarná elengedni a készüléket, de egyetlen szigorú pillantás elég volt, és rögtön abbahagyta az ellenkezést. Most már nem kellett megütni. 146
André a kabátja zsebében talált egy összegyűrt árcédulát, úgyhogy az elmúlt percekben nem a kezére, hanem erre a papírra jegyzetelt. Valahogy nála maradt, és ez már megint Adrienn felé sodorta a gondolatait. Egy nagy darab grana padano sajt árcédulája volt, amit Adrienn pestójához vettek a genovai piacon. Miközben GREG hadarva és zaklatottan bonyolította a hívásokat, André az erkélyükre gondolt. amin Adrienn színes cserepeiben ott sorakoznak a mindennap gondosan meglocsolt bazsalikompalánták. Sosem vettek előre elkészített pestót, ez Adrienn nagyon kevés konyhai kívánságának olaszországi alapszabálya volt. André játszotta kettőjük kulináris parancsnokát, dönthetett bármiben, de a pestónak mindig frissnek kellett lennie. Bazsalikomlevelek az erkélyről, grana padano sajt (jobban szerették, mint a parmezánt), fenyőmag és a kis szemű, taggiasca olajbogyóból préselt olaj. Andrét először meglepte, de aztán inkább már megnyugtatta. hogy a valahonnan bediktált és az Adrienn sajtpapírjára felírt adatokat GREG úgy adta tovább, hogy nem mindent értett közülük. – ZIP kód… mi az a Z1P kód? – kérdezett például egyszer meglepődve vissza az orosz, amikor a fülébe épp a postacímet betűzték. Dávidka amerikai postacímét, mert Moszkvában ezek szerint még ezt is tudták. Úgy tűnt. hogy GREG nem mozog otthonosan Amerikában, mert a ZIP simán csak irányítószámot jelent, de ő ezt nem tudta. Az orosz most már nem sírdogált. Láthatóan azt hitte, hogy ha megoldja ezt a feladatot, akkor végre békén hagyják. Akkor kiszabadul. Mert neki amúgy sincs ehhez semmi köze. Ehhez a baromsághoz, egy kelet-európai korcshoz a büdös Budapestről. Georgij fejében már megint a düh és a gőg veszélyes felhői kezdtek gyülekezni. De azért csak mondta, diktálta. – A ZIP 33… 1… 33… értem. Ennyi? Nincs több szám? – Kezdett betelni a grana padano árcédulája, mert a városnév, az állam, a kerület, sőt már a megye is megvolt. És persze a név. Dávidka mostani neve. Ez ütötte meg leginkább Andrét. A név belémárt. Ez az új. ismeretlen, idegen név. De Dávidka ettől furcsamód nem messzebb került, nem eltávolodott, hanem talán épp emiatt, kicsit most feltámadt a múltból. 147
Mert amíg csak mondták Andrénak, hogy esetleg él, amíg csak lelkiismeret-furdalással gondolt erre a tizennyolc éves srácra, addig valójában, mélyen és legbelül nem gondolta, nem hitte, hogy van esélye. Hogy ezúttal tényleg megtalálhatja Dávidkát. De most már itt van ez a név, a ZIP kód, itt van minden ezen az összegyűrt árcédulán. Adrienn papírján. Úgyhogy André most már elhitte. Messze volt persze, Dávidka messze volt, az óceán túloldalán, Amerikában, mégis közel. Mert André a távolságot időben mérte. Az ő fejében a tizenhárom év tűnt messzinek, amiből már csak egyetlen nap volt hátra. Legfeljebb kettő. Az pedig már nem sok. Dávidka igenis közel van. Nyolcezer kilométerre, persze, de akkor is közel. – A test könnyen kihűl – fordult most GREG-hez, és a túlélés szabályait kezdte magyarázni neki –, sokat kell aludnia. Akár napokon keresztül is behunyt szemmel, alig mozogva, nem küzdve semmi ellen, mert az emberi szervezetben a mozgástól beindul a hőcsere, amitől viszont éhes és egyre szomjasabb lesz. Georgij nem értette, hogy már megint miről beszél ilyen nyugodt, kimért hangon ez a barom. Mi az, hogy aludnia kell? Mikor? Itt? Úristen, ez egy állat. André behúzta az oroszt két fa közé, szélárnyékba, mert ki tudja, hogy a következő napokban milyen idő lesz itt, a hegytetőn. Éjszaka valószínűleg fagyni fog. Közben pedig szinte már segítőkész hangsúllyal tovább sorolta a tanácsokat. – Az ujjait, a kezét és a lábfejét rendszeresen mozgassa meg. Kétóránként, legalább öt percen keresztül. Az segíti majd a keringés fenntartását. Fontos! – A tenisztáskából kivette a pokrócot, és begyűrte GREG teste alá. – Mivel feküdni fog és sokat aludni, ha nem mozgatná az ujjait, akkor teljesen leállna a keringése. Georgij most már felfogta. Ez a paraszt, ez a pahar, itt fogja őt hagyni. A hegy tetején. Januárban, a földön, a paraszt állatja. – Tü pahar – csúszott ki halkan az orosz nyelvű káromkodás a száján. „Te paraszt.” Rángatózni kezdett pont úgy, mint fél órával ezelőtt, amikor a bombát akarta lerázni a hasáról, csak most magát
148
próbálta kiszabadítani. André szigorú tekintete ezúttal már nem állította le. Alulról, az állkapcsánál kapta az ütést. GREG kiismerhető, makacs fajtája a rohadékoknak, André így zárta le magában a kérdést, és mire az orosz visszanyerte az eszméletét, már újra hátrakötözte a kezét. Dróttal egy fához feszítette a karját. Georgij döbbent, halálfélelemmel teli szemmel nézett rá. A magyar légiós ágakat tört, hegyes karókat gyártott, és késsel kis cölöpöket faragott az orosz teste köré. Georgij falfehér lett a pániktól, fejéből kifutott a vér. Idegrendszere úgy reagált, mintha pár perc múlva véget érne az élete. Intenzíven pumpálta a tüdeje és a gyomra felé a vért. Felkészítette a testét a haláltusára. André az orosz férfi hasán hagyta a robbanószerkezetet. A telefont kicsit átprogramozta, aztán újra beélesítette. Georgij pedig most újra sírdogált. Visszatért belé a gyáva félelem. André, bár nem akarta megnyugtatni, azért elmagyarázta neki, hogy mit tesz. Hogy miért szegezi őt a földhöz, légiós technikával, erdei cölöpkaloda szorításába. – Mondtam, hogy garanciát kérek magamnak és a fiamnak is. – De hát kapott, megígérték, megmondták Moszkvában, hogy nem bántják majd, hogy mehet. Georgij hevesen tiltakozott, először magában, aztán ezt sikerült hangosan is kimondania. – Megígérték, mondtam,hogy megígérték. – Amennyire csak bírt, próbált bátran André szemébe nézni. – GREG! – Ő nem Greg, már az agyára megy ez a GREG-ezés, tü pahar, de Georgij ezt most már képtelen volt megmondani Andrénak. Az ő igazi nevét, pedig attól biztos megijedne ez az állat. Hiszen Georgij Malevics nevétől mindenki fél! – GREG, az oroszok ígérete nekem szart se ér. – Ezt válaszolta André. – Szart se! Georgij most hallott először indulatot ennek a rideg, könyörtelen katonának a hangjában. Korábban volt már benne bizonytalanság, érzett kimért nyugalmat is, de indulatot még soha. És ez lesújtotta. Szabályosan letaglózta. Nem is értette azonnal, hogy miért. Hogy ezen a borzalmas hullámvasúton, amin ő már órák óta utazik, miért érzi épp ettől a mondattól lesújtva magát? Hogy az oroszok ígérete szart se ér! 149
De aztán később, amikor a hegytetőn magányosan ráterült a comói éjszaka, akkor rájött. Aludni akart, de persze képtelen volt rá. Georgij Malevicset az igazság sújtotta le. Mert tényleg nem ér semmit a moszkvai ígéret. Hiszen ő maga sem tudta, hogy vajon betartják-e. A következő három napban szinte szó szerint beleőrül majd ebbe a bizonytalanságba. Mert Georgij három napig fogja várni lecölöpözve, mozdulatlanságba szögelve a jéghideg földön, három napig fogja étlenszomjan. üszkösödő lábbal várni a halált. Vagy az életet. A szabadulást. Három napig álmatlanul. André tanácsai dacára ébren, mindig éberen és egyre inkább kihűlve, mindvégig ezen fog gondolkodni. Hogy most mi következik. Hogy felrobban-e a hasa? Hogy a moszkvaiak őt is ejtették-e? Hogy a Megoldó ezek után gyenge láncszemmé nyilvánította már Georgij Malevicset, a milánói helytartót is? Őt, a Szűrőt? Aki megoldott már annyi mindent, csak most ezt az egy ügyet rontotta el. Ezt az egyetlen apróságot, ennek a paharnak a kivégzését. Ekkora lenne az indulat? Ennyire dühös a Megoldó? Ki lehet ez az André egyáltalán, hogy ennyire meg kellett volna halnia? Mert ha igen, ha ejtették őt, Georgij Malevicset is, akkor persze hiába ígérték meg neki és rajta keresztül Andrénak, hogy nem fogják bántani az Amerikába exportált gyerekkorcsot. Akkor épp azért ölik majd meg Gyávigykát, mert Moszkvában pontosan tudják, hogy André rajta bosszulná meg a halott gyereket. De akkor végül is, alaposan végiggondolva, ki kit ítél itt most éppen halálra? Úgyhogy tényleg, a moszkvai ígéretek szart sem érnek… André betömte Georgij száját, a két orrlyukába pedig vékonyra faragott gallyakat nyomott. Kipeckelte az orrnyílásokat. Közben mindvégig magyarázta, hogy mit miért tesz. Hogy a száján GREG mostantól nem kap majd levegőt, ezért az orra semmiképp sem dugulhat be. Az éjszaka párás nyálkája viszont a gallyacskák nélkül beleszáradna az orrába. Eltömné már holnap reggelre. Utána a szeme körül fekete sárral kente be Georgij arcát. Mellékletként elmondta hozzá az újabb hasznos tanácsokat. Ne nézzen 150
soha a havas hegyekre, ne nézzen fehérre és persze a napba se. Ezektől könnyen megvakulhat, mert a test lelassuló keringése miatt a szem hajszálereiből visszahúzódik majd a vér. Ezért keni be most őt fekete sárral. Az valamelyest védi. De ha akarja, akkor szívesen beköti GREG szemét. Az lenne a legjobb. Az orosz viszont azonnal rázni kezdte a fejét, tiltakozott, úgyhogy André ráhagyta. Ha nem, hát nem. Végül fél percre visszakapcsolta Georgij telefonját, és hét nappal későbbre ébresztést állított be rajta úgy, hogy a mobil onnantól kezdve aktív maradjon. Hét nap múlva újra jeleket fog sugározni. Amíg le nem merül. Ha GREG-et keresik kedvenc, rohadt orosz haverjai, akkor ez alapján megtalálhatják. Ha nem, hát nem. Az élet már csak ilyen. Veszélyes. De ha betartják az ígéretüket a 22 perc 37 másodperces noteszfiúk, vagyis nem bántják Dávidkát meg persze Andrét sem, akkor cserébe ő soha nem nyomja majd meg ezt a gombot. – Ezt itt, nézd csak, öcsi! – André megmutatta a gombot, amivel a telefonjáról az orosz hasát felrobbantó hívást el tudja indítani. André levette a kabátját, és betakarta vele Georgijt, részben hogy éjszakánként ne fázzon annyira, részben pedig hogy ha esne az eső, az nehogy zárlatot okozzon a bomba egyszerű drótvezetékeiben. – Mi nem fogunk soha többé találkozni. – Leguggolt, közel hajolt a vézna, mozdulatlanságba drótozott férfihoz, és ezzel a mondattal búcsúzott el tőle. Örökre. GREG veheti ezt ígéretnek vagy éppen fenyegetésnek, aminek csak akarja. Aztán otthagyta. Késő este volt már, mire Genovába ért. Georgij sportkocsijához nagy kerülővel, egészen más úton jutott vissza. A sötét erdőben majdnem húsz percig figyelte egy fa mögül az autót, aztán odament és beindította. De előtte még össze kellett szerelnie az akkumulátort. Az indítókód, amit idefelé megkérdezett, szerencsére működött. GREG nem csapta be. Lefelé a hegyről most újra megállt a Comói-tóra néző kisvárosban, Canzóban. Negyedórán át keresgélt, amíg végre talált 151
egy olyan sötétben parkoló autót, amiről észrevétlenül le tudta szerelni az olasz rendszámtáblát, és feltette a Marussiára. Éhes volt, úgyhogy a Genova felé vezető autópályán megállt vacsorázni egy Autogrill étteremben (dupla adag kávé és négy sajtos tramezzini). A sarokba állított számítógéphez vett harmincpercnyi internetidőt, és elolvasta a híreket. Az újságok és a hírügynökségek egyelőre sötétben tapogatóztak, és mivel a rendőrség hírzárlatot rendelt el. csak találgatni tudtak. A La Stampa az al-Kaidát gyanította a robbantás mögött, a Corriere Della Ser a viszont a szicíliai radikálisokat, akik az olaszországi ÉszakDélkonfliktus kiélezésében érdekeltek. Legalábbis a lap szerint. A sérülteket a Galliera kórházba vitték, erről az ANSA olasz hírügynökség elég részletesen beszámolt a nap folyamán többször is, de neveket nem említett. A Galliera egyébként logikus lépésnek tűnt, mert a reggeli merénylet helyszínéhez az a kórház feküdt a legközelebb. Adrienn is ott lesz. A mobiljáról még mindig nem merte felhívni, mert nem tudta, hogy ki és mennyire intenzíven keresi őt. Az olasz rendőrség valószínűleg, a római elhárítás esetleg, a franciák talán. Az oroszok biztosan. Majdnem éjfél volt már, amikor a kórházhoz ért. Megdöbbent a rendőrségi kordonon, a rengeteg autón, a sebtében felhúzott betonakadályokon. Mintha ostromra készülnének. Állt a távolban, és majdnem fél órán át figyelte az épületet. Aztán feladta. Reménytelen vállalkozás lenne Adriennhez bejutni, és a fegyveres jelenlét miatt értelmetlen is. André most már tudta, hogy nem valószínűleg, talán vagy esetleg keresik, hanem biztosan. Úgyhogy visszaült az autóba, és reggelig vezetett. Megint nem érzett semmit, Dávidka újra eltávolodott, Adrienn is, a légiós agy tisztán és logikusan vitte őt előre. Cselekedett. Működött. Túlélt. Aztán a sebesen suhanó autóban váratlanul megrémült saját magától. Ettől az új Andrétól. Aki most megint képes hidegen, ésszerűen cselekedni, aki képes volt eljönni a kórháztól, otthagyni Adriennt, belátni, hogy esélytelen, hogy nem tud bejutni hozzá. Mégis érzi, mélyen érzi, hogy közben erőszakkal ki kell kapcsolnia, el kell fojtania magában a
152
minduntalan feltámadó bosszúvágyat, a gyilkos ösztönt, ezt az eddig sosem ismert önmagát. Hogy ő erre is képes. Hogy ő ilyen. Ilyen is. Hogy mégis ott van benne a vadállatok ösztöne, ami, ha lankad a figyelme, ha fárad, akkor fékezhetetlenül jön fel, tör a felszínre, és átveszi felette az irányítást. Kikapcsolja a megfontolt Andrét, és elborítja az agyát. És csinál belőle valakit, egy hibázni is képes bosszúálló idegent, akit ő maga sem ismer. Leparkolt. Ismét kávézott az autópályán, ezúttal Torinótól északra. Mert most arra ment. Pavone Canavesénél letért az autópályáról, és újra felfelé autózott a hegyekbe. Nappal innen már láthatta volna a Mont Blanc-t, a hegy olasz oldalát, de most sötét, felhős, hideg éjszaka ült a tájon. Itt is egysávos és kacskaringós úton ment, mint délelőtt Comónál. És ezen is csak nehezen, fél órát keresgélve talált megfelelő, rejtett leállót. Aztán ebben az erdőben is gyalogolt még legalább tíz percet. Végül a tenisztáskával együtt elásta a fegyvereit. Roberto fegyvereit. A napot már Svájcban látta felkelni, Genfben. A francia útlevele nála volt, mert azt mindig magánál tartotta. Ha Genovában leugrott a sarki panetteriába friss kenyérért, még akkor is. Örökké. Mert bármikor bármi történhetett. Didier hívása után aztán meg végképp. A határon, Olaszország és Svájc között most mégsem kérte tőle az útlevelet senki. Ott nincs ellenőrzés. Olaszországból talán már nem tudott volna elrepülni, valószínűleg Franciaországból sem. De Svájc mindig mindenre lassan reagál. Mert ők ilyenek. Svájciak. Még ha kérik őket, akkor sem sietnek semmivel. Legkevésbé az elfogatóparancsokkal. Mindig hagynak pár napos réseket. Gondolkodott Zürichen, de az túl nagy repülőtér. Genf kisebb, érzékenyebb, diszkrétebb. Arab és orosz dúsgazdagok, véreskezű afrikai diktátorok feltűnést kerülő, elegáns kapuja a világra. A svájciak itt csendben kérik majd meg, udvariasan, hogy fáradjon velük, ha a rendszer mégis kidobná a nevét. De nem fogja. Látva a genovai kórház körüli védelmet André ebben egyre biztosabb volt. Hogy a betonakadályok felállítására nem a városi
153
rendőrség parancsnoka adott utasítást. Ehhez már Róma kellett, esetleg Párizs is. A jelek szerint megtalálták az ülésre hajított DGSE-azonosítóját. És Didier, hogy elkerülje a botrányt, most pár napig még biztosan arra vár, hogy ő bejöjjön a hidegről. Didier mindig ezt mondta, John le Carré híres regényének a címét idézgetve mindig arra várt, hogy ilyen helyzetekben az ügynöke, aki átcsúszott a világ szürke, ködös és bizonytalan oldalára, magától visszatérjen. A kém, aki bejött a hidegről. Tényleg jó könyvcím, csak rá most nem érvényes. Már a zsebében volt a repülőjegye a svájci légitársaság LX64-es számú járatára, már szólították beszállásra az utasokat (igaza lett, akadály nélkül jött át az útlevélellenőrzésen), amikor Roberto telefonjáról végre felhívta Adriennt. Ha bemérik a hívást, akkor se lesz a helyzet egyszerű. Ezért használta Roberto készülékét. Mert ez új szám volt, ráadásul Svájcból, egy zsúfolt repülőtérről, ahonnan perceken belül elrepül. Valamerre… Adrienn nem is jött rá, hogy André telefonál. Ismeretlen olasz számnak tűnt, úgyhogy az egyszemélyes, ablaktalan kórházi szobában olaszul vette fel a telefont. Az ajtaja előtt két ügynök ült. De Adrienn nem látta őket. A szomszéd kórterem kiürítve, amiről ő nem is tudott. Az ágyak helyén abban a szobában vezetékek, lehallgató-, bemérő- és rögzítőkészülékek csipogtak. A római biztonsági szolgálat emberei hajnalban érkeztek. Ebben a pillanatban egyszerre hárman is figyelték a bejövő hívást. Adrienn hangja fáradt volt, és elnyűtt. Elkeseredett. És csendes. Talán csak a gyógyszerek. – Pronto – mondta, mert nem tudta, hogy végre André telefonál.
154
New York – Egyesült Államok
A legszebb pincérnő Imanra hasonlított. David Bowie egzotikus, szomáliai származású feleségére. Ez a nő is magas volt és vékony, mint az egykor világhírű szupermodell. Neki is, mint Imannak, hosszú és kecses volt a nyaka. Finoman előreugró csonttal, amin lágyan hullámzott a Larrytől kapott hajszálvékony aranylánc. Az ékszer csepp formájú, apró szemei követték a rézbarna, selymes bőr vonalát, aztán most meglibbentek, ahogy Amina Kelile előrehajolt. – Amina. – Larry szerette kiejteni a nő nevét, mert lágynak és dallamosnak találta. – Mutassa meg az uraknak az üveget! De Amina Kelile már régen ezt tette. Körbe vitte a fekete pezsgősüveget, előrehajolva és izgató bepillantást engedve a dekoltázsába egyesével odatartotta Larry legújabb szerzeményét a vacsoravendégek elé. Azok pedig megcsodálták az ébenfa arc smaragdzöld szemét, mert nem az 1841-ből származó Veuve Clicquot érdekelte őket, hanem ez a nő. Belenéztek a szemébe, és Afrikát látták. A hatból öten rendszeresen vadásztak ott, úgyhogy voltak emlékeik. Aminához hasonlóak. Larry gyűjtő volt, legyen bármiről szó. Az etióp Amina Kelilét például egy kenyai szafarin találta. Mindig ezt mondta, hogy találta. Amina recepciósként dolgozott a Serengeti Park egyik elegáns magánrezervátumában. Elhozta magával Amerikába, mint ahogy Imant is elhozta egykor, szintén Kenyából, egy amerikai fotós. 155
Hát ő meg Aminát hozta. De nem volt köztük semmi. Soha semmi. Larry Mack már régóta félt a gyönyörű nőktől, ezért csak gyűjtötte őket. Egyetlen ujjal sem ért soha Aminához. nem is próbálkozott, mert attól tartott, hogy kudarcot vall, hogy alulmarad az ágyban. De ez egy másik történet volt, Larry rendszeresen jelentkező impotenciája. Merevedési zavarok – enyhítette a bajt diszkrét kifejezéssel élve az orvosa, aki a stresszre fogta Larry felsüléseit. A korábbi kínos éjszakákat olyan csinos nőkkel, akik ha csak a külső szerint választottak volna maguknak férfit, nem pedig a pénztárca vastagsága alapján, akkor soha nem keveredtek volna a kopasz Larry Mack ágyába. De ez a téma tényleg nem tartozott a mai estéhez. Csak majd hetek múlva egy másikhoz… Larry egyszerűen szerette megmutatni a kincseit, a gyűjteménye darabjait, amiből másoknak nagyvonalúan fogyasztani is engedett. Mint például most. Aminából persze nem, csak a pezsgőből. A régi ital egy olyan hajóról származott, ami a Balti-tengeren süllyedt el még a tizenkilencedik században. Az Ăland-szigeteknél, ahová Larry 2011 júniusában csak azért repült el, hogy személyesen licitálhasson az egykori hajóskapitány végre felszínre hozott boraira. Hatszáz hozzá hasonló, feneketlen pénztárcájú gyűjtőnek nem volt jobb dolga aznap, mint felbukkanni az apró finn szigeten, légügyi dugót okozva a mariehamni reptéren. A cannes-i filmfesztivál idején szokott ennyi privát jet egy helyen összezsúfolódni. A vége az lett, hogy ezek az őrült, a pénzt csak milliós tételben számoló dúsgazdagok világrekordokba hajszolták egymást. Soha előtte ennyit régi italokért még nem fizettek, mint akkor azon az icike-picike finn szigeten, Ălandon. – Nyissa ki, Amina, koccintanék egyet a barátaimmal. – Larry látta, hogy az etióp gazella mostanra körbeért. Látta persze azt is, hogy senkit sem az ő 44 ezer dolláros pezsgője hoz lázba, ez a 170 éves csoda, hanem a gyűjteménye másik darabja, Amina Kelile. Sebaj, az is az övé. – Arra fogunk koccintani – emelte meg az egyelőre még üres poharat Larry –, hogy a jövőben is sok olyan miniszterelnököt ajándékozzon nekünk a sors, mint ez az őrült magyar, aki januárban nyit frontvonalakat! 156
Hát igen. Ez volt a baj. Ez volt a legnagyobb baj. Mert akarhatott volna Farkas Vilmos bosszút állni, szerethetett volna Scott Rothstein nagyobb pályán játszani, háborúzhatott volna reggeltől estig Európa és Amerika, és lehettek volna bármilyen, még a ma esti vacsoravendégek előtt is titokban tartott hátsó szándékai Larry Macknek, mégis, ha mindez nem az év elején történik, akkor bizony soha el sem kezdődik. Akkor ők békén hagyták volna Magyarországot. Ha valaha számon kérné bárki is a magyar miniszterelnökön mindazt, ami nemsokára történni fog, akkor ez lenne az egyetlen, személyesen hozzá köthető hiba. Hogy miért pont az év elején? Miért nem várt még legalább három hónapot? Hogyhogy ezt Budapesten nem tudta senki? Mert természetesen Larry Mack és csapata nem azon fog igazán nagyot kaszálni, hogy ötről esetleg hat százalékra viszik fel a hozamokat. Hogy úgy megroppantják Magyarországot, hogy abba belesajdul minden magyar ember dereka. A tehertől, amit utána évekig cipelni fognak. Nem, nem! Larry és bandája azon keresi majd halálra magát, hogy ők maguk kezdik el a magyar államkötvények lavinaszerű piacra öntését. És ezért ők még 100,99, rossz esetben 98 százalékos árfolyamon adják majd el a saját, sokmilliárdnyi papírjukat. Aztán hátradőlnek a foteljeikben és kivárják, hergelik, gerjesztik a csürhét, a pánikoló csordát, zsebükben az eladásokból befolyt és egyelőre félretett pénzzel. Várnak, várnak, várnak. És amikor Aladdin meg persze Larry Mack azt mondja, hogy most, hogy most kell lépni, mert a határpontig sodródott Magyarország, ami nagyjából 85 százaléknál fog megtörténni, akkor azonnal és mindent visszavásárolnak. De lehet, hogy 80-on. Hogy egészen addig várnak. Majd érzik. Mert a csürhével szemben ez az ő igazi tudásuk. Hogy ők érzik. Hiszen nekik valójában eszük ágában sincs csődbe vinni Magyarországot. Persze a kispályás Scotty meg a mikropályás William Wolf ebben reménykedik, de ők mind a ketten hülyék. Hiszen az igazán nagy kasza nem a csőd, hanem a majdnem csőd! Lásd a görögöket!
157
Az utolsó pillanatban, a teljes összeomlás előtti legeslegutolsó percben mégis mindent visszavásárolni. Ebben van a nagy kasza, a milliárdos profit! Nem az egyszázalékos árfolyamrésekben. Az olcsó, használt piaci árkedvezményekben. Ah, dehogy! Milliárdok abból lesznek, ha alacsony áron egy nap alatt mindent visszavásárol Larry Mack és bandája. Aztán hagyják, hogy a csürhe, a kopasztani való ökrök is rájöjjenek, hogy ez megint csak pánik, pillanatnyi hisztéria volt. Mint Argentínában, mint Írországban, mint Portugáliában, mint, mint… Hagyják, hogy végre ők is megnézzék a magyar gazdaság valódi számait, amire a pánik pillanataiban persze a csürhének sosincs ideje. Mert nekik nincs Aladdinjuk. De egyszer csak lesz fél nyugodt napjuk, és akkor ők is rájönnek majd, hogy teljesen felesleges volt pánikszerűen megszabadulni a magyar papíroktól. Hülyeség! Menni a csordával! Mert Magyarország működik. És akkor szép lassan mindent visszavásárolnak majd ők is. Vásárolnak, vásárolnak, és ezzel fokozatosan visszaviszik az árfolyamot oda, ahová igazából való. A 100-as induló árfolyam közelébe. Fél év alatt, mondjuk. És akkor mi lesz? Mi lesz, amikor az év végén, mert ez mindig az év végén történik, kedves magyar miniszterelnök úr, mi lesz, ha az év végén megkérdezik Larryt és barátait azoknak a milliárdoknak a valódi tulajdonosai, akiknek a pénzét ők kezelik, akiknek a vagyonával játszanak? Akkor mit válaszolnak majd nekik? Hát azt, hogy minden megvan. Minden ugyanúgy megvan, mint az év elején. Pont ugyanannyi magyar államkötvényt őriznek a virtuális páncélszekrényeikben, mint január elején. Kicsit lement ugyan az árfolyam (hiszen lehet, hogy addigra még csak 98-ig kapaszkodik vissza) viszont a hozam hatszázalékos. Remek, remek, mondják majd a szingapúri miniszterek, akiknek a pénzét Larry menedzseli, és megveregetik a vállát. Larry pedig karácsonykor felszáll a jetjére, és megy megint szafarizni, nőket gyűjteni Kenyába… miből is? Hát abból a 15, esetleg 20 százaléknyi különbségből, azokból a milliárdokból, amennyivel olcsóbban vissza tudta vásárolni ugyanazt, amit a legelején ő maga adott el. Akkor még teljes áron! 158
A különbözet ugyanis az övé. Az övék. Viszont ha nem lenne fél évük arra, hogy az árfolyamok az elszámolás idejére, az évi egyetlen szingapúri meg nyugdíjpénztári és hasonló raportjaik dátumára visszakapaszkodjanak a kiindulópont közelébe, akkor bele sem kezdenének. Mert akkor az év végi könyvelésnél (a pénzvilágban ez mindig december eleje) nem tudnának elszámolni. Hogy hová lett az, ami januárban még megvolt? És mi történt valójában? – Akkor seggbe rúgnának minket. – Ezt az a vacsoravendég jelentette ki nyers durvasággal, akire láthatóan nem hatott az egész esti brit műelegancia. A pezsgőspoharak viszont most már a kezükben voltak, és miközben összecsilingeltek a vagyonokat érő italok, a millió forintokban mérhető kortyok, ezek a New York-i férfiak tényleg nem értették, hogy Budapestről miként is jöhetett feléjük ilyen magas labda. Hiszen minden normális országban csak ősszel szoktak bennfentes kereskedelemért, korrupcióért, adócsalásért vagy bármi hasonlóért nagyágyúkat letartóztatni. Ellenfelekkel leszámolni! Még Putyin is figyel erre! Még ő is az év vége felé, egy október 25-i napon tartóztatta le Hodorkovszkijt, a világ tizenhatodik leggazdagabb emberét, a legvagyonosabb orosz olajoligarchát! Januárban? A Wall Streetről nézve ilyet csak a hülyék csinálnak…
159
Genova – Olaszország
Adrienn válla rendben volt. De csak a válla. A műtét során rögzítették a sérült csontok szilánkjait, és beillesztettek egy húzócsavart a mélyen szétnyílt seb oldalába, ahol a tapadó izmok a lapockához csatlakoznak. – Kanüláltuk – magyarázta a dallamos nevű dottore Paolo Dalmazzo, de ezt Adrienn nem értette. A folytatást pedig még kevésbé. – Húzócsavaros oszteoszintézist alkalmaztunk, aztán inkább a kanülált kettős rögzítést preferáltunk. Akkor jó. Adrienn mosolyogni próbált, mert bár nem értette az olasz egészségügyi szaknyelvet, az orvos gesztusaiból arra következtetett, hogy a válla rendben lesz. Úgyhogy most már nyugodtan foglalkozhat a lelkével is. Ahhoz viszont a dottoréra nincs szüksége. Ez még tegnap este történt, mármint az orvosi vizit, nem sokkal azután, hogy az olasz biztonsági szolgálat emberei áttolták Adriennt ebbe az ablaktalan szobába. Sárgára meszelt fal és fertőtlenítőszag itt is, az elhagyhatatlan, előrecsomagolt grissinivel. A dottore távozása után az Agenzia Sicurezza azonnal kihallgatta Adriennt, de elég gyorsan békén hagyták. Rájöttek, hogy tényleg nem tud semmit. Náluk mindenesetre sokkal kevesebbet. A szomszéd szobában berendezkedtek a lehallgatásra, és jobb híján abban bíztak, hogy André előbb-utóbb telefonálni fog. Azt, hogy valójában kicsoda André Calvi, és ki állhat a genovai merénylet hátterében, a római központ André DGSE-kártyája alapján 160
fél óra alatt tisztázta a franciákkal. A biztonsági szolgálat Genovába küldött embereitől ezek után már semmi mást nem kértek, csak azt, hogy figyeljenek. De hogy pontosan mire, azt Rómából szándékosan elfelejtették megmondani nekik. Adrienn erről természetesen semmit sem tudott. Ő csak feküdt az ágyában, és a jobb kezével félóránként megnyomta a mobilján a tárcsázás gombot, de André még mindig ki volt kapcsolva. Nem tudott aludni. Először az aggodalomtól, aztán pedig már inkább a haragtól. Miért teszi ezt vele André? Hogy így eltűnik? Mekkora csalódás. Adrienn még magának sem szívesen vallotta be, de amióta megismerte Andrét, szép lassan megingott az élet rendjéről korábban kialakított elképzelése. A saját céljairól hitt összes tézise. Előtte szerette azt gondolni, hogy ő erős, önálló nő, akinek nem kell támasz, aki már kivívta magának, szerencsével persze, de mégiscsak a saját erejéből kivívta a szabadságot. Volt hol laknia, saját lakása Londonban, volt félretett pénze, évekig tartó sikeres modellkarrierje és most már egy új szakmája is, amit tanult, amit szeretett, és ezért meggyőződéssel hitte, hogy sikeres lesz benne. Imádta a jelmeztervezést, ráadásul az egyik legjobb iskolát végezte, a londonit, úgyhogy neki a férfiak csak arra kellettek, hogy örömüket lelje bennük. Mint ahogy a férfiaknak, legalábbis azoknak, akiket Adrienn komolyan vett, ő is csak erre kellett. Semmi hosszú távú elkötelezettség, semmi jövő, amit tervezni kellene, csak szabadság és szerelem. Így élt évekig. De aztán jött André, és ez az aprólékosan felépített világkép pár hónap alatt megrendült. Mert Adrienn (ezt sokáig nem is merte bevallani magának) beleszeretett a biztonságba. A támaszba. Szerette persze ezer más okból is Andrét, de talán ezért szerette a legjobban. Hogy stabil férfi. Mert végre olyan jó volt ráhagyni egy erős társra mindent, ráhagyni az egész életét. Akinek az erejét csak ő ismeri. A mindent túlélő lelkierejét. Annyira könnyű volt Andrét emiatt szeretni. Adrienn azon kapta magát, hogy mégsem akar önálló lenni, bármit prédikált is a barátnőinek korábban. Nem akar független lenni, nem kell neki az irigyelt szingli élet, csak ez a férfi, a támasz, az izmos kar és az a 161
bátorság, az a mindenen átsüvítő és mindent leküzdő bátorság, amivel André mostantól majd őt is viszi végig az életen. Gyereket akart. Adrienn most először az életében gyereket akart. Elsőre nem is értette. Ismeretlen vágy volt, amiről korábban sosem hitte, hogy ő valaha is érezni fog ilyesmit. De most már érzett. Gyereket szeretett volna. André-tól, a támasztól, a biztos ponttól, élete egyetlen biztosnak tűnő pontjától. És ehhez képest most eltűnt. Tényleg, mit képzel? Az első veszélyes helyzetben azonnal eltűnt. Adrienn az álmatlanul töltött éjszaka folyamán azon törte a fejét, hogy vajon ezt csak most érzi így, sérülten és kiszolgáltatva, a sötét szobában egyedül, vagy pár nap múlva is így lesz-e. Hogy ezek szerint csak beleálmodta André-ba a biztonságot, mert már annyira szeretett volna magának egy társat. Kikötni, és nem örökké egyedül hajózni az életben. Most mégis rá kellett jönnie, hogy André egy kalóz. Aki mindig menni fog, és örökre úgysem marad. Ez volt a csalódás igazi oka. Nem pusztán az. hogy André kikapcsolta a telefonját. Nem a pillanatnyi eltűnés. Hanem hogy Adriennben pár óra alatt omladozni kezdett az elmúlt hónapok boldogsága. A sérülés, a műtét, az altatás, ez persze mind-mind felnagyította benne ezeket az apró érzéseket. Rombolta őt a kórházi magány. Mert ezek szerint André is csak illúzió. Csak álom. Vele is az lesz, mint előtte az összes férfival. Hiába az elsöprő, korábban sohasem tapasztalt vonzalom. Nemsokára elkerülhetetlenül érkezik majd a hanyatlás, mert egyszer minden kapcsolat véget ér. Mindegyik. Még sincs olyan, ami kitart. Egyedül marad majd megint. Mert most már André is távolodik. Adrienn szomorúan feküdt az ágyában, fáradtan a vágtató, mégis mindig önmagát ismétlő élettől. Amikor megszólalt a kezében a telefon, azt hitte, hogy André hívja, de gyorsan rájött, hogy nem, mert a szám ismeretlen volt. – Pronto – mondta ezért bágyadtan, az éjszakai lelki tusa csalódottságával a hangjában. – Én vagyok az… Adrienn… hogy vagy?… mit csináltak veled? – Távoli zsibongásból jött André hangja, mintha rengeteg ember lenne 162
körülötte. Úgy tett, legalábbis ezt lehetett a hangjából érezni, hogy próbál úgy tenni, mintha semmi se történt volna. Mintha nem hagyta volna magára Adriennt. Mintha ezt az egészet nem is ő okozta volna. Valamelyik titkával. Adrienn meg sem tudott szólalni. Meglepte, hogy ez most André. hogy végre André, de az elmúlt órák magányában az aggodalmát már rég legyőzte a csalódottság és a düh! – Mi lenne? Mégis mi lenne? Te meg hol vagy? Otthagytál ájultan az utca közepén, emlékszel? Mégis hogy képzelted? – Adrienn szabályosan belekiabált a telefonba, nem is a füléhez tartotta, hanem a szája elé. Nyilallt a háta a heves indulattól, ahogy a felgyülemlett harag és kétségbeesés őt is meglepve kiömlött belőle. – Egy nap múlva hívsz csak fel, ráadásul valami istenverte idegen számról, hogy érdeklődj a hogylétem felől? Fekszem egy kórházi ágyban… EGYEDÜL, André, csavarokkal kibélelve, hát így vagyok, ha tényleg tudni akarod. SZARUL! – Ebből nem lesz beszélgetés. Közös hang. André rémisztően idegennek tűnt, akivel miről is beszélgessen most a telefonban? Azonkívül, hogy ráönti minden dühét, fájdalmát és félelmét. Hogy kiabál vele egy kicsit! Miért nem jön ide? Hol van? Miért csak most telefonál? Annyi kérdés zsúfolódott össze Adriennben, de már egyiket sem volt kedve feltenni. – Hol vagy épp, melyik kávéházban, ha szabad érdeklődnöm nekem is a hogy léted felől? – Igazságtalan, ezt érezte, mégsem tudott elég gyorsan lecsillapodni. Annyi órán keresztül hergelte magát az ablaktalan kórterem magányában, hogy hiába próbált hangnemet váltani, egyelőre nem sikerült. – Hát, azt most nem mondhatom el. Lehallgatnak, Adrienn, biztosan. – Még mindig ez a zsibongó nyüzsgés André körül. Semmi hangsúlyváltás, csak korrekt, kiegyensúlyozott beszéd. André elengedte a pikírt kávéházi célzást a füle mellett. Nem kiabál, de nem is nyugtatja. nem csinál semmit, csak információt közöl. Pontosabban nem közöl, mert nem mondja meg, hogy hol van. Kösz! André ezek szerint már nem is akar harcolni vele. Mintha teljesen érzéketlen lenne. Vele mindenképp! Milyen sötét, ismeretlen oldalai lehetnek ennek a férfinak. 163
Ez járt most Adrienn fejében. Hevesen vert a szíve, mert így ő még soha nem beszélt Andréval, nem veszekedett vele soha, most mégis jólesett. Annyira jólesett. Adrienn nem értette, hogy miért, de jó volt kicsit kiabálni Andréval! De tényleg, hol lehet? Adrienn egészen közel nyomta a füléhez a telefont, és csak mostanra jutott el a tudatáig, hogy André az előbb mit mondott. Lehallgatják őket? Hát az meg kit érdekel!? Ilyen helyzetben! – És ha lehallgatnak? Nem mindegy!? – Újra indulatokkal telve beszélt, még mindig képtelenül arra, hogy lecsillapodjon. Talán a gyógyszerek, az altatás, az infúzió. – Mégis hova a francba tűntél? Otthagytál egyedül az utcán sérülten, majdnem meghaltunk, majdnem MEG-HAL-TAM, te meg kikapcsolod a telefonodat, nem érlek el, nem tudok semmit, közben rendőrök vallatnak rólad, azt mondják, hogy megöltél valakit, meg hogy majd esetleg belőnek az ablakomon… és tolnak összevissza, meg a csavarok a vállamban… nem lehet ablak a szobámban… a rakéták miatt. – Összefüggéstelen kezdett lenni, érthetetlen. Kiömlött belőle az elmúlt 24 óra összes feszültsége, majdnem sírt, de tartotta magát, mert erősnek kell lennie, neki most már megint ez lesz a sorsa, hogy erős legyen. – Adrienn. – A szokásos, fegyelmezett, André-féle megszólítás, hogy Adrienn. Akkor most neki el kellene hallgatnia? Parancs ez vagy micsoda? Adrienn egyre jobban belelovalta magát, mert rosszul, rossz pillanatban, indulatosan indult a beszélgetés. – Ad-ri-enn! – Ez most már kemény, tényleg parancsszerű megszólítás volt, aztán André túlkiabálta őt a telefonban: – Adrienn, magunkat mentettem, magunkat mentem, nem volt más választásom, de ezt most a telefonban tényleg nem tudom elmagyarázni. Lehallgatják, érted? Szerintem többen is! De ez sem hatott. Adrienn érzelemkitörését ezek az érvek már nem tudták megfékezni, ráadásul jött az a mondat, ami ezúttal végképp rossz pillanatban érkezett. – Meg fogom találni Dávidkát, most szerintem tényleg meglesz, mert már tudom, hogy merre van. – Ezt örömmel mondta André, boldogsággal a hangjában, de talán épp ez volt a baj.
164
– Meglesz? Hurrá! Én majdnem maghaltam, de Dávidka, a te fantomgyereked, ő cserébe megint feltűnt az égen. Nem emlékszel, hogy tizenhárom év alatt még azt sem tudtad kideríteni, hogy mi a neve, hogy él-e egyáltalán, és te még mindig abban reménykedsz, hogy találsz valakit, aki látta legalább az árnyékát? – Adrienn ebben a helyzetben képtelen volt együtt érezni. Nem akarta elhinni, hogy tizenhárom évvel Dávidka eltűnése után, amikor ő, André állítólagos szerelme, majdnem meghalt, akkor a férfinak még mindig inkább Dávidka a fontos. A ködös gyerek és a kézzelfogható sérült nő közül a „sejtem, merre van” gyerek után megy. Ezek szerint ez lesz az újabb kalózkodás indoka. Most éppen Dávidka! – És gondolom, most azt fogod előadni, hogy azért nem jössz ide, mert inkább Dávidka után mész? Igaz? Csend lett, hosszú csend. André felől csak a zsibongást lehetett hallani, amiről sem Adrienn, sem a lehallgató tisztek nem gondolták, hogy a genfi repülőtér indulási oldala. – Igaz – vallotta be André őutána megyek épp. – Most már szomorú volt a hangja, mert egyszerűen nem értette ezt a beszélgetést. Hogy mi történt Adriennel, mi történhetett? – Mi a baj? Mi történt veled… édes Adrienn? – Lágyan, szerelemmel kérdezte. Az édes jelzőt, amióta ismerték egymást, még sosem használta. Adrienn legalábbis nem emlékezett rá. Édes? André szájából esetlenül hangzott, főleg itt és most, mégis hatott. Adrienn megtorpant, lefékezett benne az indulat, enyhült a vállában a nyomás, kapott vagy inkább vett újra levegőt, mert valahogy ez az egyetlen szó, az édes, mint egy varázsütés, kitaszította őt az Andréval egyoldalúan vívott veszekedős háborúból. Hirtelen úgy érezte, hogy most megint ott van a levegőben, akármilyen messziről érkezik is, de ott vibrál a telefonban az ő közös frekvenciájuk. Már megint és újra. – Elhagytál, az a baj… egyedül hagytál…. pont most. – Ezt már csendben mondta, halkan, sírva. Vallomásnak tűnt, mély, őszinte, beletörődő mondatnak. Kivárt, de mivel André nem mondott rá semmit, folytatta: – De nem gond, menj csak, ha menned kell. Te ilyen vagy. Egy kalóz. Tudom, most már tudom. – Sírt, hallhatóan sírt, milyen jó mégis, hogy van ez a telefon. Aztán már nem szólalt meg újra, mert az egyetlen szabad és használható kezéből letette a telefont, húzta az arca 165
felé a lepedőt, és törölgette a könnyeit. Próbálta magába fojtani a sírást, legalább a hangokat, próbált nem zokogni, de nem sikerült. André hallott mindent, a genfi reptér zsibongásában is hallotta az elhagyott telefont, hogy a sírás most messzebbről jön. Nem volt ott, de érezte, hogy ő, vagyis a telefon távolabb került. Hogy félretették. André várt, közben szorult össze a tüdeje, a gyomra, értette is meg nem is, hogy mi történik. Legalább egy perc telt el így. Aztán sercegést hallott, kattogást, és egészen közelről szipogást. Adrienn most visszavette a telefont, de pár másodpercig még nem szólt bele, csak a lehelete szuszogott, ott szuszogott André fülében. – Tudod, André, én arról álmodtam… – Adrienn szándékosan múlt időt használt. Már nem sírt, szipognia is alig kellett. – …én egy bátor férfiról álmodtam, aki mindig velem marad, aki elhiteti velem, legalább elhiteti, hogy nem vagyok egyedül. De tévedtem, mert ilyen férfi nincs is. Mit lehet erre mondani? Pár perccel beszállás előtt, 24 órányi élethalál harc után. Vitatkozni? Érvelni? Kiadni magát és Adriennt azoknak, akik ezt a beszélgetést valószínűleg lehallgatják? Tévedés volt, igen, talán tévedés volt nem beavatni Adriennt mindenbe. De nem akarta megrémiszteni! Elijeszteni! André állandóan attól félt, hogy ha Adrienn mindent megtudna róla, akkor kiábrándulna belőle. Mert ő már kiábrándult saját magából. Az életéből. Amiben a túlélés az egyetlen siker! Szerette Adriennben a boldogságát, az örök vidámságát, hogy végre itt egy nő, aki nem aggódik és problémázik mindenen. Aki képes arra, hogy boldog legyen az élet legapróbb dolgaitól úgy, ahogy ő is boldog tudott lenni az előző, a másik életében. De Adrienn csak azért ilyen, mert nem tudja, hogy a felszín alatt a világ milyen borzalmas. André ebben biztos volt. Hogy Adriennek nem szabad többet megtudnia a színfalak mögötti életről, André világáról semmiképp, mert soha többé nem lenne már felhőtlen és vidám nő. Nem tudna az lenni. André ezért érezte úgy, hogy védenie kell Adriennt, az ő boldogságba vetett, szinte naiv hitét. Hiszen kettőjük helyett is Adrienn az, aki gondtalan. Akit már egy szelet finom sütemény is boldoggá tud tenni! És szerencsére felelőtlen, mert igenis felelőtlenül kell élni. Csak úgy jó élni. Görcsösen? Úgy nem lehet, André tudta jól! 166
Az ő titkos felosztásában, amiről soha nem beszélt, Adrienn dolga volt gondtalannak, szabadnak és néha felelőtlennek lenni. Talán ezért nem mondta el neki Didier-t és semmi mást sem. És most sem fogja elmondani azt, ami valójában történik, amit ő tud. Amit csak ő tud. Amiből például az következik, hogy Adrienn nem maradhat Olaszországban. – Tudod, ugye, hogy ha kiengednek a kórházból, akkor nem maradhatsz Genovában? – De Adrienn nem tudta. Miért ne maradhatna? – Már megint Afrika? – A kérdés szemtelen célzás volt a tavalyi év bujdosására. – Valamelyik koszos világvégi ország, André? Ahol megint hónapokig titokban várhatok, remegő gyomorral, mint múltkor is Botswanában, hogy az én bátor kalózom előkerül-e a csatából? Hát, ebből már elegem van! Vagy talán azt képzeled, hogy nekem örökre ez lesz a sorsom? – Adrienn még magának sem vallotta be. de a hosszú éjszaka közepén egyszer már gondolt erre. Persze hogy gondolt. Nem Afrikára, de hogy tényleg elmegy. Arra. igen. Messze, el innen, kiszakad az ő franciás, olaszos életükből. És kezd valahol egy újat. Talán egyedül. Mert ha őszinte magához, akkor ő is tudja, hogy sok hely létezik a világon, ahol ezek után nyugodtan tudna aludni, de a genovai lakásuk, az ő közös életük helyszíne, az biztosan nincs rajta a listán. – Rendben, elmegyek. És tudod, hová? Amint kiengednek a kórhá… – Ad-ri-enn! – Ezúttal is kiabálva fojtotta belé a szót André. – Ki ne mondd a telefonban, hogy hová mész! Le-hall-gat-ják! – Aztán ugyanazt ígérte most is, mint tavaly, az imént felemlegetett botswanai bujdosás előtt. – Megtalállak, ígérem. – De Adrienn ezúttal nem hitt neki. – Vigyázz magadra, André. – Ennyit mondott csak, és kinyomta a telefont.
167
Miami – Egyesült Államok
Február másodikán, pár nappal azután, hogy New Yorkban, Larry Mack vacsoráján összekoccantak a pezsgős poharak, kopott Porsche kabrió fordult Scott Rothstein Hibiscus Island-i házának erődszerű kertkapuja elé. A magas kőfal mögötti pálmafák árnyékában megbújó görög stílusú villa az égszínkék spalettáival állhatott volna bármelyik égei-tengeri szigeten. Bár talán mégsem. Mert ezt az épületet hermetikus biztonsági rendszer védte. A kert végi lagúnában például vízálló kamerákat és detektorokat rejtettek el, amik még a tengeri halak mozgását is figyelték. Ilyen valószínűleg egyetlen görög luxusvillában sincs. A Porsche kormánya mögött ülő baseballsapkás újságíró, Michael Winkler azonnal kapott is a biztonsági rendszerből némi ízelítőt. Világot látott, 52 éves férfi volt, de a fehérre festett téglakerítés sarkára, a kaputelefon mellé akasztott feliratot még ő sem értette. „Tolvajok, rablók, figyelem! DNS-spray-vel védett ház”. Miközben arra várt, hogy Scotty biztonsági emberei beengedjék, azon törte a fejét, hogy vajon mi is lehet a DNS-spray. És hogy az miként tartja távol a betörőket. Öt perccel később, amikor a teniszpálya méretű, hűvös márványverandán állt, és kezet rázott az őt széles mosollyal üdvözlő bankárral, meg is kérdezte ezt. Scotty vigyorogva válaszolt. 168
– Jó, mi, Mike? – Májkínak ejtette a nevet, elnyújtott „i”-vel. – Amszterdamból hozták a biztonságiak, Európában most ez a legmenőbb cucc. Ez persze így még nem volt válasz, úgyhogy a Financial News Channel, az FNC vezető tudósítója küldött is a tekintetével egy kérdőjelet Scotty felé. Mintha csak interjút készítene, úgy csinálta. Félrebillentette a fejét, kicsit összehúzta a szemöldökét, és azt sugározta magából, hogy itt és most bizony nagyon, de nagyon meg lett ám kerülve a kérdés. Abszolút nem a lényegre érkezett a válasz. Miniszterelnöki interjúk esetében is működött ez a technika, hát még akkor Scottynál. – Jól van, öregem, jól van, csak nehogy riporterkedni kezdj itt nekem. – A széles mosoly még most is ott ült Scott Rothstein arcán, mert nem akart ő itt semmit sem eltitkolni. Csak szellemeskedett. – A házacskám szintetikus DNS-t, spéci kis nukleinsavakat spriccel ki magából, csak hogy tudd. kedves tudósító uraság. Fröcsköl bárkinek a nyakába, aki a házamban hívatlan vendég. Válasz közben rámutatott a veranda úszómedencére néző oldalán a halványkék függönyök karnisaira. Az apró, szinte észrevehetetlen lukacskákra a fémcsöveken, aztán a nappali teraszajtóira. Azokon egészen jól látszottak a permetezőfejek. – Legalább 48 órán át lemoshatatlan, és csak ultraibolya fényben látható. – Most Scotty húzta fel a szemöldökét. – A spray használata azonnal élesíti a házat, a riasztórendszert, hívja a rendőrséget, és ugye, a fiúk, az én bogotái óvodásaim is mindig itt vannak. Scotty a villa háromfős kolumbiai biztonsági szolgálatára célzott. Tagbaszakadt, sonkavállú behemótokra. Fehérjével és proteinnel felpumpált gorillákra. A szemöldökfelhúzás pedig azt üzente Mike-nak, hogy Miamiban Scotty bárkit megtalál két nap alatt. Még ha valahogy kijutna is a házból az, aki csodával határos módon bejutott, ő akkor is megtalálja. Nem a rendőrségre fog szaladni. Mert Scotty Kolumbiában dolgozott. Ugyebár! És nem a vattacukor-üzletágban, még mielőtt Mike elfelejtené. De Mike ezt sosem felejtette el. Életveszélyes lett volna. Scottynak sajnos tényleg elég jók a kapcsolatai, ha valakit meg kell találnia.
169
Michael Winkler most már bánta, hogy felvetette a kérdést. Figyelembe véve a mai találkozó témáját és kettejük viszonyát, hiba volt bármit is szóba hozni, ami Rothsteinnek – mert ez egy Rothstein, nem pedig Scotty –, szóval, ami ennek a gátlástalan spekulánsnak csak hajszálnyi esélyt is adott arra, hogy Kolumbiára célozgathasson. Meg az ő ottani kapcsolataira. De most már mindegy. Scotty közben átkarolta Mike vállát, kilépett vele a verandáról, és elindultak az úszómedence keskeny partján. Végigaraszoltak a perzsaszőnyeg sűrűségű pázsiton. Mike az apró, égszínkék mozaikkal kirakott medence alját csodálta. Ahogy a víz mélyén, az antik hellén vázák égetett, citromsárga zománcán megcsillan a kristálytiszta napsütés. Egyetlen felhő sem volt az égen, eső errefelé már három hete nem esett. A hőmérők 25 fokot mutattak. A vízhőmérséklet az uszodában pont annyi volt. mint kint a levegő. Scotty a kétemeletes kockaformákból összeálló dobozszerű, hófehér görög villa mögé kísérte a pénzügyi hírcsatorna 1800 fős stábjának hírességét, első számú kötvénypiaci szakértőjét, aki repült a világban bármerre és azonnal, ha valahol borulni látszott a piac. Scotty a DNS-spray-n kívül egy másik újdonságot is szeretett volna megmutatni Michael Winklernek. – Ez egy jagupárd – szólalt meg végül, amikor odaértek, és aztán várta a hatást. A ketrecben egy furcsa, óriásmacskára emlékeztető, ezüstszürke állat keringett. Sötét, majdnem fekete foltokkal. Bőszen járkált a rács vastag és sűrű rúdjai mellett körbe-körbe. Láthatóan nem akart tudomást venni a két emberről, bár amikor azok a ketrechez léptek, egy pillanatra azért feléjük nézett. – Jagupárd? – kérdezett vissza Mike. – Az meg micsoda? Nem jött rá, lelkendezett magában Scotty, aki úgy tudott büszkélkedni a hibrid vadállataival, mint egy gyerek a legújabb játékával. Neki ez volt a hobbija. Van, aki Afrikába jár oroszlánra vadászni, van, aki régi borokat meg recepteket gyűjt, és van ő, aki hibrid állatokat. A házától nem messze, alig 40 kilométerre kezdődött az Everglades hatalmas, húszbalatonnyi mocsárvilága. Tele borzalmas 170
vadállatokkal, több mint egymillió aligátorral és embereket rendszeresen gyilkoló párducokkal. Talán innen eredt ez a hobbi. Hogy Scotty luxusvillájától alig félórányi autózásra és némi motorcsónakozásra Afrikával versenyre kelő vadvilág tombolt, élén a pumák helyi alfajával, a floridai párduccal. A jagupárdot egy chicagói biológus laboratóriumi körülmények között fejlesztette a Scottyhoz hasonló hibridállat-gyűjtők nagy örömére. – A kolumbiai őserdőből származik az apja, egy ottani jaguár, és innen, az Evergladesből az anyja, egy párduc – magyarázta Scotty a jaguár és a párduc keresztezését-, jagupárd lett belőlük. Nagy ritkaság, a világon összesen csak négy létezik, és ez az egyik. Aztán megint elvigyorodott. Valószínűleg, gondolta Mike Winkler, ebben az esetben annak lehet üzenetértéke, hogy kolumbiai volt a keresztezéshez használt egyik állat, a jaguár. Szinte látta maga előtt, ahogy Scotty ugyanígy, mint most neki, negédes mosollyal mutogatja a bogotái cukrosbácsiknak az állatot, a jagupárdot, azok meg fellelkesedve, egymás szavába vágva kajabálnak, és szintén akarnak egyet. Kérünk, kérünk, mi is kérünk, Scotty. Ismerte őket, borzalom. Élete legnagyobb hibája volt valaha is üzletelni velük, pénzt kérni kölcsön, aztán hagyni, hogy megvezessék. Rohadt dél-amerikaiak. Pedig a tanárai már az egyetemen is ezerszer elmagyarázták neki, hogy gazdasági kérdésekről csak az ír, aki nem ért hozzá. Mert aki ért, az nem flekkdíjért tájékoztatja vacak hírcsatornák bugyuta nézőit az üzletről, hanem maga is csinálja. A saját zsebét tömi degeszre, nem pedig a tévécsatorna tulajdonosáét. Nem azt gazdagítja rabszolgamunkával. Szinte éhbérért ahhoz képest, amennyit a volt évfolyamtársai a tőzsdén összevarázsolnak. Elege lett. Pár évvel ezelőtt. Egyik napról a másikra. Hatéves, kopott Porschéval járkálni a gazdag emberek között, és állandóan őket irigyelni. Pontosan emlékszik arra a reggelre. Buenos Airesben történt, amikor saját magát is meglepve azzal a tudattal ébredt fel, hogy hahó, kispajtás!
171
Annyi helyen jártál már, annyi mindent láttál, és annyi okos embert ismersz, hogy mégis mitől félsz? Neked is sikerülni fog. Hidd el! Az a kis mellékes. Michael Winkler 2010-ben lett Scotty foglya. Azon a nyáron, amikor a szörnyű esőzések miatt rekordmélységbe zuhant az argentin búzatermés. Neki viszont megsúgták, ráadásul nem is akárki, hogy az oroszok emiatt a saját búzájukat pár héten belül ráöntik majd a világpiacra. Mert ott ugye, az oligarcháknak mindegy, felőlük akár éhezhetnek is az emberek Szibériában, de ezt ők akkor sem fogják kihagyni. Ezt a ritka nagy seftet a búzával. Mike épp interjút készített Buenos Airesben az egyik argentin kormánytaggal, aki a beszélgetés után, amikor már nem forgott a kamera, azt javasolta neki, hogy ha teheti, akkor most vegyen búzaopciót a tőzsdén, egy hónapos fizetéssel. Tuti tipp! Mert addigra nincs az az isten, hogy ne essen le a búza ára, hiszen az oroszok el fogják árasztani a piacot. Mike pedig, akit akkor már nyomasztott a fia kábítószerezése, a felhalmozott családi adósság, a felesége halálos autóbalesete, a miami házat terhelő jelzálog, egyszer az életben megszegte tanárai belésulykolt szabályát, és persze hogy végzetes hibát vétett. Mert májkí, akit évek óta préselt már az élet, kölcsönkért Scottytól. Pontosabban fedezetet. Hiszen úgyis csak egy hónap múlva kell majd fizetnie, 30 napos lesz az opció, és addigra persze hogy lejjebb mennek az árak. Megmondták neki a bennfentesek. Mike érti ezt, most tényleg tudja, világos, mi baj lehet? Kapzsi volt. Ötmillió dollárt játszott meg (áttételesen Scotty kolumbiai haverjai adtak kölcsönt), számára felfoghatatlan vagyont. Scotty volt a biztosíték. Mike 15 százalékos áresésben reménykedett. Esetleg húszban. 30 nap alatt keresni 15 százalékot ötmillió dolláron… az… az… 750 ezer dollár. A 20 százalék pedig egymillió. Minden problémát megoldott volna. De aztán épp fordítva történt. A svájci székhelyű Glencore, a világ legnagyobb nyersanyag-közvetítő cége nyilvános közleményben szólította fel az oroszokat, hogy mivel nemcsak Argentínában rossz a 172
termés, hanem Oroszországban is, a moszkvai kormány azonnal vezessen be a búzára kiviteli tilalmat. Hogy spekulációs céllal ne lehessen külföldre eladni az orosz búzát, hiszen az esetleg éhínséget okozna a 140 milliós Oroszország bizonyos területein. Ezt pedig egy olyan demokratikus állam, mint Oroszország, egyszerűen nem engedheti meg magának. Az éhezést, amit kapzsi spekulánsok okoznak! A svájci Glencore akkora felhajtást csinált, hogy a moszkvai kormány két nappal később engedett a nemzetközi nyomásnak, és elrendelte a búzakivitel tilalmát. A búza világpiaci ára pedig az argentin és most már az orosz búza hiányában pár nap alatt 20 százalékkal megemelkedett. Később kiderült, hogy a Glencore még az oroszokra ráparancsoló sajtóhadjárat előtt titokban és persze alaposan bevásárolt búzából, így az áremelkedés után volt mit eladnia. A Glencore a Financial Times beszámolója szerint 659 millió dollárt keresett ezen a búzaspekuláción 2010-ben egy hét alatt. Az áremelkedésen. Mint minden ilyen esetben, természetesen most is felmerült a korrupció gyanúja. A svájciak által esetleg megvesztegetett orosz agrárminiszter neve például, aki elrendelte a kiviteli tilalmat, hetekig keringett a világsajtóban. Mégsem történt semmi. Most sem. Mert nem szokott. Az Egészségügyi Világszervezet szerint az áremelkedés következtében pár hét leforgása alatt tízmillió afrikai esett az éhségküszöb alá. A Glencore viszont zsebre tette a 659 millió dollárt, ami összejött Mike és a hozzá hasonló nagyokosok elbukott pénzéből. Mike a nemlétező pénzéből 750 ezer dollárnak integetett, amivel azóta is tartozik Scottynak. Aki persze azonnal kifizette a kolumbiaiakat, mert nekik még ő sem mert tartozni, viszont cserébe azóta fogja őt. Magához rendelgeti, és hol ezt, hol azt kér tőle. Mert Scotty nem pénzt akar visszakapni, hiszen az Mike-nak úgysincs, hanem szolgáltatásokat. Apró híreket innen-onnan, ide-oda. Mint most is. Budapest. Ezúttal oda kellene mennie. Élő egyenes adásban kelteni a pánikot. Jogosan kelteni, érvelt már legalább fél órája Scotty, mert a 173
zűrzavarban pár óra alatt úgyis elmosódik majd, hogy eredetileg ki kezdte. Mindig elmosódik. Hiszen tényleg piacra kerül sokmilliárdnyi magyar államkötvény, úgyhogy tényleg pánik lesz. Igazi! Nem kell hazudni, Mike. Nem fog téged senki sem cseszegetni. Sőt, megdicsérnek majd a főnökök, hogy májkí már megint előre tudta. Hát ezért ő a mi büszkeségünk, a vezető nemzetközi tudósítónk! – Tudom, Mike, így lesz, úgyhogy ne félj, most sem lősz mellé. – Már visszamentek a házba, és a légkondicionált nappali hűvös, lefüggönyözött homályában ültek. A veranda márványburkolata befutott ide is küszöb nélkül, mintha csak az uszodától egészen idáig folyna egybe a tér. Mindegyik asztalt színes, intarziás kőből faragták. Mike a közelmúltban sok ilyet látott Görögországban, mert amióta Athén az összeomlás szélén vergődik, ő visszajáró vendégnek számít a görög fővárosban. – Gondolj a fiadra. – Ezt utálta, ezt a mocskos zsarolást. Matt-tel zsarolni őt. Matthew Winklerrel, az ő jövőre egyetemista fiával, aki eleinte füvet szívott, de most már kokainra váltott. Az is a kolumbiaiak bűne. A kokain. Matt, aki pár éve csak vele él, anya nélkül, mert Susan ugyanazt csinálta, mint ő apaként. Dolgozott és robotolt. Jó példát szeretett volna mutatni a fiának, Mattnek. Szorgalmat és kitartást. Susan lakásügynökként gürcölt, hogy fenntartsa az ő Coconut Grove-i felső középosztálybeli életüket. Matt ennek ellenére mindig csak azt ordította nekik kamaszként, amikor épp ráértek összeveszni vele, hogy ha felnő, na, akkor egy dolog biztos. Neki nem lesz olyan szar rabszolgaélete, mint a szüleinek. „Szűzi és májkí, a két seggfej” – így beszélt velük Matt, és közben látszott a szemén, hogy a suli vécéjében már délelőtt füvezett. Susan belefáradt. És Mike, a férje, már soha nem fogja megtudni, hogy tényleg baleset volt-e. Pár hónappal a jelzáloguk összeomlása után, amikor beroskadt a floridai ingatlanpiac, és a házuk már kevesebbet ért, mint amennyi az összes banki teher volt rajta. Susan szikrázó napsütésben szakította át autójával a szalagkorlátot a Key West felé vezető úton, egy majdnem három kilométer hosszú hídszakaszon. A végtelen, kék eget látta zuhanás közben.
174
A kedvenc helyüket. Amikor még nem volt Matt, csak ők ketten, akkor hétvégenként mindig leautóztak Miamitól délre, a majdnem 200 kilométer hosszú Florida Keys-i félszigetre. Mesterséges félszigetre, hogy pontosítsunk, mert a 4500 apró szigetet nem a természet kötötte össze, hanem az ember. A tenger felett végtelenségbe szaladó, nyílegyenes hidakkal. Amikor nem volt még Matt, ők pedig ültek a betonlábú hidak szélén, Susan állandóan azzal viccelődött, hogy ha egyszer meg kellene halnia, akkor ő itt szeretne. A végtelen, szikrázóan üres és égszínkék karibi tenger látványával a szemében. Hát, Mike ezért tudta, hogy nem baleset volt. Susan elmenekült. És itt hagyta neki a drogos Mattét az összes problémájával együtt, amit ő aztán még megfejelt a búzaspekulációval. – Gondolok rá, Scotty – mondta beletörődve Michael Winkler, igen, gondol a fiára. – Mást se csinálok nap mint nap, amióta egyedül nevelem, amióta visszapofázik állandóan, és amióta a te kolumbiai haverjaid élelmiszerén él. Hah… ez a Mike, ez kezd elfáradni. Így gondolta Scott Rothstein. az ismert jagupárdgyűjtő. Mert mit kell ezen ennyire mellre szívni? A Matthew gyerek kokain-függő, és kész. Van ilyen. Pipában szívja crackként. Kis kavicsokat vásárol apuka pénzén. Úgyhogy Scotty elengedte a füle mellett a célzást. Nem ő adja neki az anyagot, nem az ő pénztárcájából lopja hozzá a gyerek a pénzt, nem ő mutatta be a dílereknek, akik egyébként, csak a korrektség kedvéért, nem is kolumbiaiak, hanem zselés hajú emigráns cubanók Miami 800 ezres kubai negyedéből, a Little Havannából. Csak a hőzöngő Mike csúsztat itt már megint és direkt. De hát épp ezt kedveli benne, ezért lesz alkalmas a budapesti feladatra is. Mert már rég magasról tojik a tényekre, kicsi ferdítés ide vagy oda, őt ez már nem hozza lázba. – A cracket a fiacskád a Little Havannában szedi össze, úgyhogy Castróval beszéld meg a kérdést, Mike, ne velem. – Enyhén pattintotta csak vissza a kolumbiai célzást, mert nem akart vitatkozni. Meg különben is, ő nem az ügyvédje, hanem csak a pénzügyese a bogotaiaknak.
175
Mike válaszolt erre valamit, de Scotty azt már nem hallotta. Milyen érdekes, hogy ezek szerint nemcsak az agya képes azonnal átkapcsolni, lényegesebb dolgokra koncentrálni, hanem már a füle is lehalkít minden zajt. Ennek a májkínak is a magyarázkodását, a fia, a crack, a felesége, a búza… Mégis mit képzel, ki a nyavalyát érdekel? Neki halkít a füle, és ilyet, lássuk be, csak a nagypályások füle csinál. A miami lakberendező negyed, a Design District görög bútorboltjából egyedi darabként vásárolt narancssárga mozaikasztalon most pirosra váltott Scotty telefonja. Diszkrét jel volt, ahogy a zöld fényvillanások színe megváltozott. Nem kísérte hang, nem jött zizegés, mert kultúrember mobilja olyat nem csinál. Hogy berregve ugrálni kezd az asztalon. Scotty, miközben a szeme nézte, de a füle már nem hallotta Mike-ot, könnyed, természetes mozdulattal vette fel az asztalról a készüléket. Izgalmat érzett. És az ritka kincs. Lázba jönni ügyektől. A mobilon William Wolf sürgős üzenete vibrált. Csupa nagybetűvel: ..KEZDŐDIK! SIMONYI HOLNAP FELSZÁLL. AMERIKÁBA REPÜL A SUPER BOWL-RA. NEM FOG MEGÉRKEZNI! 24 ÓRÁNK MARADT.” Scotty nézte az üzenetet, háromszor is elolvasta egymás után. Mike befejezte a dumálást. Scotty ezt most meghallotta, a csendet meghallotta a füle, ahogy Mike végre elkussolt. Az újságíró őt nézte, Scotty pedig a telefonját. Minden rendben lesz! Scotty agya egyesével fésülte át az apró részleteket, minden szereplő minden lépését. Úgy érezte, hogy igenis ő az, aki itt vezet, aki ezt a játszmát irányítja, nem is Larry. Hiszen nála futnak össze a szálak lentről és föntről, a kispályákról és a nagyról. Ezt az üzenetet is ő kapta, nem Larry. Hékás! – Indulás. – Úgy hangzott, mint egy parancs, bár tulajdonképpen az is volt, csak Michael Winkler, az FNC vezető tudósítója első pillanatban nem értette. Indulás hová? Innen el, húzzon már el? Ezt akarja Scotty? Vagy mégis mi az, hogy indulás?
176
Scotty rögtön észrevette. Mármint Mike zavart tekintetét, úgyhogy azonnal pontosított. – Indulás Budapestre! Ketyeg az óra, májkí, indul a csapd le csacsi. És megint vigyorgott!
177
Berkeley – Kalifornia, Egyesült Államok
Bírta szusszal. Tekerte a bicajt, feszült a combja, most már állt a pedálokon, legalább három perce nem pihent meg az ülésen, és csak taposott, nyomta, dülöngélt, járt alatta a bicikli. Még ötszáz méter, kívülről ismerte az út minden pontját, most jön felfelé a jobbkanyar, aztán a hosszú egyenes, az lesz a legkegyetlenebb. Mindennap végigcsinálta. Mire felér, csuromvíz lesz, mert február elején néha már itt, a hegyen is egész meleg van. Elvégre ez Kalifornia. Berkeley. Az átlag ilyenkor 15 fok, de ma több is lehetett, majdnem 20. Sütött a nap, felhő egy szál se, esőre semmi esély, de az év első hónapjaiban arra itt amúgy is várni kell, néha hetekig is. Tehát akkor most a jobbkanyar, igen, és jön a hosszú egyenes, amit amúgy imád, mert minden bal taposásnál kifordul kicsit a teste, előredől a váll, ő pedig jobbra néz, és ott is marad a tekintete. Figyeli a vörös hidat, a Golden Gate-et, a San Franciscó-i panorámát, amit már akkor is szeretett, mielőtt ideköltözött. Már ezért az ötszáz méteres szakaszért megérte a biciklizés. Másfél éve járt a Berkeley egyetem toplistás és apu pénztárcáját rendesen csapoló üzleti iskolájára, a Haas School of Businessre. – 77 054 dollár, édes fiacskám. – Neki ilyen apja volt. Aki még az 54 dollárt is nyilvántartotta a szemeszterenkénti tandíjból a 77 ezren felül. Bankár a szentem, nincs mit tenni, gondolta a biciklista a gazdag családba született csemeték műlazaságával. 178
Csak megkésve szabadult ki a szülői fogságból, a mindent számon kérő 24 órás fegyelemből. Mert a nevéhez méltónak kellett lennie. Anyu szerint legalábbis. Minden keményebb retorzió után ezzel az indokkal kért tőle elnézést. A saját anyja. „Apád miatt, tudod.” Pedig ő az volt, tényleg, fegyelmezett. Szorgalmas, igyekvő, de most már szabad is. 77 054 dollár. 21 éves István fiacskája évente ennyibe került Simonyi Jánosnak, Magyarország egyik leggazdagabb emberének. Meg még amennyibe ezen felül. Kezdjük például a házzal, ami felé most biciklizett. Már a címe is mindent elárult, de az áráról mindenképpen sokat sejtetett, mert a Panoramic Wayn, az egyetem fölé magasodó hegy legtetején állt. Durva, napi két kilométeres tekerés, végig felfelé (reggel persze süvítő száguldás a mélybe, átmelegedő fékpofákkal), de megéri. A teraszról tiszta napokon, mint ez a mai is, egészen a Csendes-óceánig el lehet látni. Panoráma, és nem is akármilyen. Lent, a San Franciscó-i öböl bal oldalán, a sokszor ködben úszó város felhőkarcolói, középen a világhírű híd, alatta az Alcatraz börtöne, mögötte az óceán, jobbra pedig a Golden Gate nemzeti park sűrű, zöld foltja. Apu nem vette meg a házat („és ha majd átmész a Harvardra, fiacskám, akkor Bostonban is veszünk egyet?”), csak bérelte. Ez sem volt persze kevés. De neki tök mindegy. Bulizni a bérházban is lehet, tanulni is, amit pedig ő egyébként szeretett. Volt ugyan egy Chevy Silverado pickupja, ami nem is kocsi, hanem már majdnem teherautó („a kocsi egyszerűen kötelező Amerikában, ott nem is ismerik a járdát mint olyat, te pedig, fiacskám, nem tudsz mindenhová biciklivel menni” – így szólt az apai jó tanács), de azért ő bicajozott, ahová csak bírt. Az egyetem közel volt, az épület előtt pedig a még Amerikában is borzalmas méretűnek számító Silveradóval képtelenség lett volna leparkolni. Nem létezett akkora hely. Mondjuk járda se, az is igaz. A giga-teherautóhoz egyébként nem ő, hanem az anyukája ragaszkodott. („Az biztonságos kocsi, Istike, nagy, és vasból csinálták, hallgass apádra. A Silverado megvéd. Halálra aggódnám magam, ha nem abban ülnél” – ez volt anyu.) A bicajnak mindig könnyen talált helyet. Általában a tanszéki könyvtár elé, a megállni tilos tábla oszlopához lakatolta. 179
Szóval, ha matekolt, és mindent összeadott, kocsi, házbérlet, tandíj meg amit még költ, kaja és repjegyek, anyu kedvéért havonta egyszer haza Magyarországra („Kaliforniából? Basszus, anya!”) és a saját szórakoztatására hétvégenként ide-oda Amerikában, akkor az elmúlt másfél év apunak körülbelül 300 ezer dollárjába fájt. 60 millió forintba. Cserébe viszont Istike a világ egyik legjobb közgazdasági iskolájába jár, és majd ha hazatér… hát igen, ha egyáltalán hazatér. Apu azt szeretné, naná, hogy vegye át a családi vagyont, legalább a Simonyi portfolió élelmiszer-ipari cégeit, de Istike… hát, ő még nem tudja, hogy mit szeretne. 21 évesen. Itt jó, az biztos, sportolni, tanulni, bulizni, egyetemistának lenni. Mindjárt a hosszú egyenes végére ér. Húzódott le, amennyire csak bírt. oldalra, az árok felé, mert hallotta, ahogy mögötte a hosszú, meredek szakasznak nekirugaszkodik egy autó, hallotta, ahogy a szűk, majdnem egysávos úton felbőg a motor. Már majdnem érezte is a szelét, itt volt mellette, nyomta félre. Nyomta! Hééé… héé… akarta mondani Simonyi István, de már nem tudta, mert a pickup truck, ez az övéhez nagyon hasonló kisteherautó félretolta őt, be az árokba. Állt a biciklin, küzdött még egy pillanatig, talán meglesz az egyensúly, próbálkozott, ügyes volt, mégsem sikerült. Zuhant fejjel előre, eszébe jutott a bukósisak, hogy azt ő sosem hord, a feje, kapta ijedten félre a homlokát, látta a fát, hajolt el, nehogy beüsse, sikerült, esett el mellette, kikerülte, igen, most jön a fű, mélyen, zuhan, csapódás… és kész. Csörömpölt a bicaj, a lába az elején még a pedálba akadt, de ahogy a fejes sikerült, elszakadt ő és a tárgy, a bicaj pedig félrerepült. Nyikorgás, az autó fékez, hát még jó, barmok, erre később tisztán emlékezett. Hogy először még azt hitte, hogy baleset. Csapódnak az ajtók, igen, ez már akkor gyanús volt, hogy egyszerre, szinte ugyanabban a másodpercben nyílt mind a négy ajtó. Lépések, aszfalt, fű, jönnek utána, de egy szót sem szól senki. Simonyi István most fordult hátra, kezdett volna tápászkodni, de amikor épp emelte a fejét, mégis megütötte valami. Most nagyon hiányzott neki a bukósisak.
180
Sötét löttyenést érzett a koponyájában, mintha az agyát tocsogó vízben ráznák, de csak egy pillanatra. Egyetlen pillanatra. Mert utána már nem volt semmi. Se hang, se érzés, semmi. Csak kába sötétség. A mexikóiak gyakorlott mozdulatokkal ütötték le, hajították a biciklit a kisteherautó platójára, őt pedig a hátsó ülésre, és már mentek is tovább. 10 másodpercig tartott, nem tovább. A 300 ezer dolláros Istike kámforként tűnt el hazafelé, egy hosszú, egyenes szakasz végén, amire nem látott rá senki, csak néhány kaliforniai mamutfenyő.
181
Miami – Egyesült Államok
Ezért? Megéri ezért a három percért a mindennapi rohadt gürcölés? Megérte meghalni miatta? Susan, megérte? Az FNC hírcsatorna kötvénypiaci tudósítója, Michael Winkler a háza előtt állt, háttal az épületnek. Délután öt óra volt. Felnézett az ilyenkor még mindig szikrázóan napos floridai égre, Susan felé, mintha legalábbis az öngyilkos feleség ott lebegne fölötte, pedig Mike nem is volt vallásos ember. Nem hitt a mennyországban, nem hitt a napi gürcölést elviselhetőbbé tevő semmilyen humbugban. Se a jóistenben, se a kábítószerben, se az alkoholban, semmiben. Háttal állt 780 ezer dollárnyi adósságának, mert már rá sem szeretett nézni. Az elúszott pénz, a napi 12 órányi gürcölés oka, egy kétemeletes, könnyű vázszerkezetes amerikai „családi ház” formájában magasodott mögötte. Családi ház!? Hát igen… az ő családja. Meg az ő háza. Itt nem volt kerítés, mint Scotty lakhelyén, csak simára nyírt pázsit minden épület előtt és cölöpre állított tűzpiros fém postaláda, mert a leveleket a postás ebben az utcában már nem vitte el az utolsó húsz méteren a házak küszöbéig. Ebben a negyedben pontosan ekkora hely jutott a járdától a házig nyúló előkertnek, 20 méter. Épp elfért rajta egy szép magnóliafa, aztán kész. Az amerikai felső középosztály fröccsentett egyenjóléte. Ház, fű, ház, fű, ház… ja, meg persze a piros postaládák. 182
Ez nem a tengerben mesterségesen feltöltött luxusszigetek egyike volt, ahol Miamiban a Scotty-félék laknak, hanem csak a Coconut Grove. Csak. Hát ez jó! Csak. Ha elnéz jobbra, akkor három házzal odébb némi, de tényleg csak némi tengert lát. Vizet. Apró kékséget, mert a Biscayne-öböl egy kicsit azért megcsillan a zsákutca végén, a töltés mögött. Hát ezért! A csendes zsákutcáért és a kék csíknak tűnő víz látványáért, ezért fizetett ő legalább félmillió dollárral többet. Mert a könnyű vázszerkezetes ház önmagában nem ér ennyit. Tipikus, három hónap alatt felhúzható amerikai futószalagtermék. Rosszabb környéken már 200 ezer dollárért is lehet kapni ilyet. Miami túloldalán mondjuk, az Everglades felé. Húsz mérföldre innen. Így aztán hazaérve a munkából mindennap leparkolta az autóját a ház oldalában, és kisétált a nemlétező kerítés vonalához. A járda szélére. Ahonnan jobbra pillantva láthatta az öböl vizét. Némileg láthatta. Kék csík formájában. Három percet szokott itt állni, nézni az extra félmillió dollárnyi kilátást, mert ha bement a házba, akkor már bárhol lehetett volna, akár az evergladesi 200 ezer dolláros oldalon is. Bentről már nem látszott sem a víz, sem az öböl, csak a magnóliafa. Megérte? Ezért a rohadt háromperces álldogálásért? A kék csíkért az utca végén, amiről szinte csak ő tudta, hogy a töltés mögött ott a víz? A vendégek észre sem veszik, mindig ki kell cibálni őket a vacsoraasztal mellől és megmutatni nekik az utca végén a „kilátást”. Remek, megérte. Megérte, Susan, jó, hogy belehajszoltál ebbe, kösz szépen, aztán jól elhúztad a csíkot. Mike Winkler szerette a halott feleségére kenni a dolgokat. Susan már nem lehetett itt, hogy esetleg visszabeszéljen, hogy emlékeztesse Mike-ot: ez az egész az ő ötlete volt. Igenis az övé! Nagyobb házba, pontosabban jobb helyen álló házba költözni, mint amit valójában megengedhettek volna maguknak. Mike sznobsága, a felső középosztályhoz tartozás görcsös és nevetséges vágya sodorta őket ebbe a helyzetbe. Mike képes volt például kiabálni az akkor még csak tizenegy éves Matt-tel, ha a kisfiú nem tűrte be az inggallérját a pulóver nyaka alá. 183
„Csak a prolik hordják kívül a gallérjukat” – nevelte agresszíven a kisfiút, ha ez egyáltalán nevelésnek számított. Aztán ezredszerre is kiselőadásba kezdett arról, hogy ő bizony olvasta az „Osztálylétrán Amerikában” című könyvet, és azt most már Mattnek is jó lenne kívülről fújnia. Egy tizenegy éves gyereknek. Mert akkor pontosan tudná, hogy a felső középosztály tagjai, vagyis ők, igenis mindig betűrik a gallérjukat, és amúgy is, ha felnő, akkor Matt csak a hétvégén hordhat majd pulóvert, mert hétköznap ő bizony öltönyben fog járni. „Pont ez különböztet majd meg téged a sima középosztálybeliektől – szólt az apai prédikáció –, ők eggyel alattad lesznek az osztály létrán. Nekik nincs öltönyös állásuk.” Aha… mondta a kisfiú. Matt sosem ihatott kólát, mert az osztálylétrás könyv szerint a kóla a prolik itala. Sült krumplit sem ehetett, csak nagyon ritkán, mert tilos volt elhíznia. „Mi szálas termetűek vagyunk, nem kövérek. Magasak és nem porba fingó prolik. Érted? Nem mekák.” A világlátott pénzügyi tudósító így hívta a mexikóiakat, mekáknak. Amikor a háromperces kilátásnézés után most végül belépett a házba, orrát azonnal megcsapta a spangli szaga. Fél órája maradt már csak, mindjárt itt lesz érte a taxi, hogy kivigye a reptérre, sietnie kellene, hogy elérje a frankfurti gépet, onnan pedig a budapesti csatlakozást, de ez akkor is sok. Erre hazaérkezni a családi házba, hogy a fia már megint füvezik. Az ajtóban ledobta a táskáját, és egyenesen Matt szobájához ment. Kopogás nélkül akart benyitni, de az ajtót zárva találta, úgyhogy köszönés helyett azonnal ordítani kezdett a gyerekkel. Közben hevesen rángatta a kilincset. – Nyisd ki az ajtód, különben berúgom, te drogos hülyegyerek! – Ez volt náluk a stílus. A felső középosztályban. Matt unott képpel nyomta le a kilincset, csak résnyire nyitotta ki az ajtót, aztán hátralépett. Hagyta berontani a szobájába ezt a dúvad barmot. A kezében még ott parázslott a gyűrött spangli. Legalább a felét elszívta már, mélyre tüdőzve, úgyhogy pirosan csillogott a szeme. Álmosan, lassan reagált, apját mégis sikerült egy gyors kérdéssel megelőznie. 184
– Te meg mit keresel itthon, apucikám? Nem kéne még pár órát a rabszolgaketrecedben robotolnod? Eddig úgy tudtam, hogy téged csak sötétedés után engednek ki. Vagy nem? – Mike majdnem megütötte a fiát. A napi feszültség, a budapesti út, az újabb sarokba szorító csicskáztatás, hogy ő, mint egy pulikutya, csaholva szaladjon Magyarországra, ahová Scotty épp küldi őt, aztán csinálja is meg, amit kér tőle, hazudjon jó nagyot az éterbe, végül pedig remegve várja a gazdi simizését, nos, ez mostanra már akkora adag lázadásdózist halmozott fel benne, hogy ezúttal nagyon meg akarta ütni ezt a penetráns gyereket. Nem szokta verni, de most fogja. Aztán valahogy mégis legyűrte magában a késztetést, mert csomagolnia kellene, a rosseb egye meg. Ahelyett, hogy itt nézi a drogos fejű Mattét, ahogy ez a hülyegyerek félrebillent tekintettel, mélabús apátiával őt vizslatja. Mintha legalábbis az állatkertben bámulna egy majmot. – Mi a büdös franc van már megint a kezedben? – Csak ennyire futotta tőle, erre az ezerszer feltett sületlen kérdésre. Amire többnyire fél órával később szokott jönni a válasz, amikor Matt meglátja a kezében az esti feszültségoldó whiskyt, és szó szerint megismétli neki az ő korábbi kérdését. – Mi a büdös franc van már megint a kezedben, apuci? – Matt álláspontja szerint ugyanis a tömény alkohol kártékonyabb, mint a fű. De Mike Winkler most új választ kapott, eddig még sosem hallott, szinte költői ihletésű felsorolást. – Fű, spangli, zöld dzsoint, dzsodzsa. – Matt pár másodpercre elhallgatott, és ködös tekintettel, merengve nézte a cigarettapapírba sodort marihuánát. De aztán folytatta a fű összes létező elnevezésének a skandálását: – Dzsanga, gandzsa, mokesz, trükkös cigi, haska, na, hát ez van a kezemben. Kábszer, tatesz, ha tudni akarod! Netán te is kérsz egy szippantást a korai hazatérés örömére? Reménytelen. Nem érdemes vele vitatkozni. Majd rájön, amikor nyáron, az érettségi után kiderül, hogy semelyik egyetemre nem veszik fel. Akkor majd lesz nagy pofára esés. Mehet a hátralévő éltében pincérnek valamelyik hamburgersütödébe, vedelheti a kólát, és végre halálra zabálhatja magát sült krumplival. Végül is mi köze van neki ehhez? Ő, a szorgalmas Mike Winkler mást se csinált egész életében,
185
mint dolgozott és próbált követendő példát mutatni a fiának. A példa erejével nevelni ezt az okostojást. Aztán mégis ez lett a vége. De most már mindegy. Felnő lassan ez a 18 éves, kábszeres idióta, aztán húzhat a pulóveres prolik közé, őrajta pedig legalább ennyivel is kevesebb lesz a teher. – Budapestre megyek – váltott témát, mert pár mondatban, akármilyen volt is a viszonyuk, mindig elmondta Mattnek, ha bizonytalan időre a világ másik felére repült. – Tudod egyáltalán, hogy az hol van? Matt nem reagált, nem bólogatott, hanem megint félrebillentett fejjel nyomta az állatkerti mélabús majom-bambulást. Vörös szemmel. Úgyhogy Mike folytatta. – Budapest, Európa, Magyarország, földrajzóra, kisfiú! Épp készülnek úgy összenyekkenni, mint a te agysejtjeid is fognak egyszer. Putty, és kifolyik majd belőled az összes szar, amit évek alatt felhalmoztál benne. Hát, most a magyarokból fog kispriccelni, remélem, világos? De hát hogy lenne az? Ennek a frusztrált, napi két órát a miami pénzügyi negyed szmogjában autózó Mike Winklernek most semelyik mondata nem volt világos. Majd a repülőn, ott esetleg megnyugszik. Mert csak ott szokott. Pontosabban ott tud. Nem vacsorázik, mert a gépen ő már az étel szagától is rosszul lesz, viszont cserébe iszik majd sokat. Ott fog ma este is whiskyzni a Lufthansa kontójára. De még mielőtt hátat fordított volna, mielőtt elindulhatott volna a lépcsőn felfelé, a hálószobájába, hogy a szekrényéből elővegye az örökké becsomagolt, útra kész bőröndjét, még történt valami. Már épp azon járt az esze, hogy a mindig készenlétben álló táskába ezúttal csak tiszta alsónadrágokat és zoknikat tesz bele, meg persze egy kabátot, mert Magyarországon hideg lesz, borzasztó tél, szóval a fejében már épp itt tartott a felkészülés listáját végigfuttatva, amikor Matthew kerek, egész mondatokban a fejéhez vágott egy gondolatot. Olyan súlyosat, amit órákig fog emészteni. A harmadik pohár whisky fogja csak kimosni a fejéből a tiltakozást, a felháborodást, már egészen mélyen bent repülve az óceán fölött. Soha nem vallja majd be magának, de Matt ezúttal a lényegre tapintott. 186
– Még mielőtt megint azt gondolnád, fater, hogy mekkora barom a fiad, aki nem akarja a te szorgalmas életedet utánozni, és valamelyik híres egyetemen egy nagyon tekintélyes gazdasági diplomát szerezni, még azelőtt felhívnám a figyelmedet arra… – Matt most látványosan beleszívott a spanglijába – …arra. hogy a hozzád hasonló nagyon okos, nagyon képzett, nagyon tekintélyes és nagyon erkölcsös emberek pár éve szétcseszték a világot, 2008-ban, ha jól emlékszem. Aztán a demokrácia jegyében az állami költségvetésen keresztül lenyúlták a hozzám hasonló, de pár évvel már idősebb szerencsétlenek nagy nehezen összekapart pénzét, és kisegítették belőle saját magukat. Ezt csináltátok, nem? Az adófizető kisemberek lóvéjából helyreállítottátok a szétbarmolt rendszereteket, és azóta te megint az óceán felett repkedsz fel és alá, laksz a nyomorultak pénzéből hitelezett kétemeletes házadban, csücsülsz majd most is egy budapesti luxusszállóban, és megint azon fogsz gondolkodni, hogy két nyaralás között mekkorát is rúgj a hülyegyereked seggébe. Aki nem hajlandó a te értelmetlen, seggfej életedet utánozni. Baszd meg, fater, baszd meg! Mike erre nem szólt egy szót sem. Nem tudott. Csak csendben megfordult, elindult az emeletre, pakolt, kabátot keresett, és amikor az utcán kettőt dudált a taxi, durrogva leráncigálta az emeletről a gurulós bőröndjét. Az ajtóból búcsúzóul még hangosan visszakiabált, hogy „elmentem, szevasz”, és már kint is volt, keresztülvágott a hatalmas magánkert giga húsz méterén, beült a taxiba, és kábán, az összes ház elé ugyanakkor ültetett, ugyanolyan magnóliafák lombkoronáját számolgatva hagyta, hogy a négykerekű, sárga vasdoboz kivigye őt a repülőtérre. Matt pedig szívta tovább a spanglit. Elege volt, de kinek nem? És kiből nem? Amikor az ajtócsapódás után két perccel megszólalt a kapucsengő. Matt hirtelen nem is értette, hogy már megint mit hagyhatott itthon az apja. Mert a fater állandóan elfelejt valamit. De ezek szerint most még a kulcsát sem hajlandó elővenni, biztos a taxiban hagyta, a táskájában, jellemző, a nagyokos. Matt lassan, a tövig szívott füves cigitől kábultan csoszogott a bejárat felé. Félrekattintotta belülről a zárat, és kinyitotta a hófehér ajtót.
187
– Na most épp mit felejtettél… – Idáig jutott. A kéz olyan erővel ragadta meg a torkát, szorította és nyomta a gégéjét, hogy szabályosan beléfojtotta a szót. A mondat vége fennakadt a levegőben, miközben Matt teste fölemelkedett a padlóról. A kéz mögött egy kar volt, a kar mögött egy ember, az emberben pedig buldózererő. A lendület, ahogy ez a munkagép betört az ajtón, és a levegőbe taszítva a falhoz csapta őt, olyan erejű volt, mint egy matadorokat fölöklelő dúvad bikáé. Matt meg sem tudott szólalni. Még fel sem fogta, hogy mi történik vele, amikor már egy másik kar is lesújtott rá. Nem az, amelyik a torkát szorította, amelyiknek a hosszú ujjai átérték a nyakát, hanem az a kar, amelyiknek a keze most ökölbe szorult, és mint egy suhanó baseballütő, letaglózva fejbe csapta. Kicsit megszédült és rogyni kezdett a padló felé. Erőtlenül, sokkal könnyebben, mint ahogy máskor a spanglitól szokott. Ő legalábbis ezt érezte. A baseballütő közben átváltozott, szétnyílt a tenyér, most már nem ökölbe szorult, hanem felé nyúlt, és ez a kar is rákulcsolt a nyakára. Tekerte, mintha csak le akarná birkózni, húzta csavarodva a föld felé, de derékmagasságban megállt vele, nem nyomta tovább, hanem magához szorította. Húzta a hasa felé, a kabát alá, mert bő, fekete kabát volt a buldózeren. Matt feje beszorult, nem látott semmit, mert a fekete kabát, mint egy sátor, befedte. Az izmos kar folyamatosan feszítette, tekerte a fejét, levegőt is alig kapott, mozdulni sem tudott, csak az arcával érezte a buldózer hasizmait, a hurkákat, a borzalmas erőt. Most már húzták, szaladtak vele, a lába ütötte a lépcsőfokokat, tudta, igen, érezte a lépéseket, most mennek vele lefelé, a kövek, a fű, a járda, megismerte a bejárati ajtótól a kocsiútig vezető húszméteres szakasz minden rezdülését, pattogott a lábfeje, ahogy vonszolták, húzták végig a kerten. Aztán meglökték, a feje kicsúszott a kabát alól, taszították, esett hátra, arccal a ház felé, egy villanásra még a becsapott bejárati ajtót is látta, a magnóliafa tetejét. Agya mindent fényképezett, katt-katt, de aztán beütötte a fejét. Mostantól egy ideig kábán lebegett a sodró áradásban, ebben a kavargó örvényben, ami felkapta, és pár másodperc alatt elsodorta az előszobából.
188
A levegőben úszva nézte egy kocsi ajtaját, a keretet, most már belül volt, látta a kárpitozott ülést, és érezte, hogy bőrborítású. De miért fontos ez, miért vesz észre ilyeneket? Szinte még a bőr szagát is érezte, és katt-katt, újra fényképezett az agya, mert végre észrevette azt is, aki befelé lökte. A buldózert. A fekete kabátos férfit, aki egyetlen másodperccel ezelőtt eldobta őt, behajította az autóba. De nem hagyták egyedül, mert már nyúlt is utána egy másik kar hátulról, nyúlt a feje előtt keresztbe, megint a nyaka köré, mert újra azt szorították. A nyakát. A buldózer utánalépett, ő is beült az autóba, aztán kiabált valamit, de Matt nem értette. Ismeretlen nyelven beszélt a fekete kabátos férfi, ez. az őt magával rántó örvény, de Matt közben megérezte a rándulást is. Becsapódott az ajtó, és meglódult az autó. – Kuss, köcsög, kuss, ha élni akarsz. – Most már angolul beszélt a buldózer, akinek a feje olyan volt. mintha építőkockából faragták volna. Szögletes és kopasz. Akcentussal böfögte felé a parancsot, közben suhant a kocsi, az építőkocka-fejű ember pedig végre levette róla a tekintetét. Nézett hátra, oldalra, láthatóan próbálta felmérni a helyzetet. Matt nem értette, hogy mit és miért, de egy pillanatra most úgy érezte, hogy a buldózer megijed, igen, ijedtség villan a szemében, és aztán hirtelen oldalra pillant. Matt háta mögé, ijedtség ez, látszik, de aztán akkora lökés szakadt át rajtuk, az autón, a testükön, hogy Matt már nem tudta szemmel tartani az építőkocka tekintetét. Oldalról csapódtak beléjük, olyan erővel durrantak az autójukba csörömpölve, szakadva, szilánkokat hányva, mintha Matt egy hangstúdióban ülne, és ezerféle minihangszóró különkülön vad effektet dübörögne a fülébe. Lebegett. Most már végképp lebegett. Süketség következett, a sok hang kioltotta egymást, és csend lett. A nyakát szorító fogás megszűnt, mert mögüle a férfi előreröpült, a két első ülés közé. A fékre lépő sofőr a kormányra bukott, a légzsákok durranva lőtték tele magukat levegővel. Matt az ütközés erejétől előrecsapódott, belefejelt a buldózer koponyájába. A kopasz építőkockába! Valahogy azt érezte, hogy
189
pörögnek, mint egy felhúzott óra elszabadult stoppermutatója, propellerként a tengelyük körül. De aztán megálltak. Abbahagyták a spirált, leestek a szilánkok, most már inkább csak nyikorgott a csattanás utózaja, túl voltak a becsapódó ütközésen. Matt körül a három férfi, mert most már látta őket mind. hárman voltak, tápászkodni kezdett, mindenki vissza a helyére, rendezni a sorokat. Az első ülések közül már mászott is ki a nyakát korábban szorító izomköteg, még pár másodperc, és a karbilincs újra lefogja őt. És ekkor. Ekkor, mintha csak egy szafariautó betört ablakán keresztül hörgő, vérgőzös vadállat vetné közéjük magát, szemből, igen, szemből, a szilánkokra tört szélvédő közepén berobbant a térbe egy suhanó árny. Matt szabályosan megdermedt a látványtól. Mint egy párduc. Matt nézte, ahogy az árny mindkét kezében fém villan, ahogy viharként zúdul az első ülésre, és jobb lába a sofőr ágyékán landol. A párduc karja úszott a levegőben, mert a közéjük robbanó vadállat az egyensúlyt kereste. Teste lendült és dőlt előre, úgyhogy támaszkodnia kell majd mindjárt. A kezében a fém, mintha kés lenne, Matt úgy látta, mintha kés lenne, igen, a csillogó fém a nyak felé lendül, a sofőr nyaka felé, ott fog megtámaszkodni és szúrni. Matt sejtette, egyetlen pillanattal korábban már tudta, hogy ez fog történni. Aztán már látta is. ahogy a sofőr nyakán bemegy a kés elöl, és hátul, a fejtámlánál kijön. Spriccelt a vér Matt arcára, a sofőr vére, aztán a nyekkenő hörgés elérte a fülét. De közben a párduc bal karja már lendült is tovább, közeledett feléjük, támaszkodott és nyúlt hátrafelé. Matt mögé, jött erre, szúrt, keresztülhasította a sűrű, véres, nyikorgó levegőt, és igen, közben már újra szorította őt hátulról a kar, amikor aztán a kés, a bal kézben megvillanó kés fröccsenve megtámasztotta a párduc egyensúlyát Matt mögött, az őt hátulról közben már megint fojtani próbáló férfi vállában. Egyből enyhült a szorítás, a kés közben a sofőr nyakából szisszenve csúszott kifelé, újra lendületet vett, most már ez a csillogó fém is hátrafelé jött, a hátsó ülésekhez, jobbra, a párduc furakodott, a levegőben hadonászó kockafejű ember kezét egyetlen villanással kicselezte, és már érkezett is az újabb ordítás, a fájdalom rémisztő hörgése. Matt még hallotta a háta mögött a vállba kapott döfés 190
roncsolását, de most ezt utolérte ez a másik hang is itt, őelőtte, ahogy a buldózer combjába belevágott kés hasította, nyitotta szét az emberi húst. Pár másodpercig tartott. Ahogy az ablakon bezuhant a vérengző párduc, és jobbra, balra, aztán megint jobbra lesújtott. Csak a húst, az emberi hús hasadását lehetett hallani, ahogy szakad cafatokra, és az ordítást, aztán már tépte is őt a kar, lökte kifelé Matthew-t az autóból. Egy pillanatra hallotta még a maguk mögött hagyott nyögést, a tápászkodó véres nyomort azután, hogy ez a ragadozó párduc pusztítva keresztülsüvített az őt elrabló kocsin. Aztán már kint volt. Kiszabadult. De nem lett vége, mert most már ez a férfi is taszította, lökte őt. Megint egy autóba, de nem durván, csak határozottan. Nem beszélt hozzá, csak sodorta befelé az összetört másik autóba. Matt azonnal átlátta a helyzetet. Még kábán, befüvezve is felmérte, összerakta, hogy ez az a második autó, amelyik oldalról, derékszögben beléjük rohant. A keresztutcában közben lassított a forgalom, kirohantak a sarki házból. Reagálni kezdett a környék a zöldövezet nyugalmát megzavaró karambol hangjaira. De Matt ezt már nem látta, csak amikor beesett az autóba, mindössze egyetlen pillanatra érzékelte az éledést, aztán már csapódott is az ajtó, és ők lendültek hátrafelé. Tolattak! Csörömpölve kitolattak a felöklelt másik autóból, kijöttek a gyomrából. Működik, valahogy ez jutott most Matt eszébe, hogy az összetört autó működik. A férfi közben váltott, a párduc most sebességbe kapcsolta az automata kocsit, aztán csikorogva kitört előre. Eltalálta újra a fellökött autó elejét, csörömpölés megint, újra hallani lehetett a fájdalmas ordítást egészen közelről, mintha felhangosították volna a szenvedést, ahogy elsuhantak a késsel végigdöfködött emberek gyötrelme mellett. Aztán az egyenes. Meglendült az autó, sebességet fogott, és Matt a hátsó ülésen felült. Mert oda lökte őt ez a férfi, hátulra. Egyedül, szabadon. Hatott rá a fű, a dzsoint, a dzsodzsa, a dzsanga, gandzsa vagy mokesz, ki hogy szereti, úgyhogy a tompa kábultság elnyomott Mattben mindenféle pánikot, félelmet és ijedtséget. Pár másodperce mentek csak, de neki máris úgy tűnt, hogy az elmúlt másfél perc nem is vele történt. 191
Csak egy filmjelenet volt. Csak a moziban látta. De érdekes volt, nem semmi. Haver! Hátradőlt az ülésben, és vigyorgott. Hangosan felnevetett. Befüvezve nézett jobbra, nézett balra, ahogy suhantak a Coconut Grove-i házak között, aztán előre, erre a párducra, aki némán menekül. Mert menekül, ez látszik rajta. – Hát te meg ki a rosseb vagy, bakker, ki a büdös franc? – Még mindig nevetett. Buli ez, haver! Tuti buli! A párduc csak fél perccel később válaszolt. Akcentussal ez is, ma este ezek szerint ez a divat. Nem tudni rendesen angolul. – Az apád, Matthew Winkler, én vagyok az igazi apád. – Aztán átváltott egy régi, ősi nyelvre, amit Matt valamikor nagyon-nagyon régen mintha beszélt volna. A másik, imádott, elrabolt meseéletében. De értette. Matt Winkler értette. Befüvezve is értette. – Az apukád, Dávidka, én vagyok az apukád… édes, kicsi fiam. És Matt azt látta a visszapillantó tükörben, hogy a párduc sír. – Most már itt vagyok. – André ezt mondta még magyarul. Aztán némán száguldott tovább. Süvítve menekült.
192
Budapest – Magyarország
– Élvezni fogod, hidd el. – Valika megint az élvezet ígéretével nyugtatgatta a férjét. Még csak fél órája szálltak fel, a Falcon 900-as épphogy elérte a repülési magasságot, de Simonyi János már most szívesen visszafordult volna. A felesége ezt azonnal észrevette rajta. Úgyhogy a kettőjük közti ősi szereposztás szerint rögtön nyugtatgatni kezdte az Országos Jelzáloghitelbank, az OJH elnök-vezérigazgatóját. – Jó meccs lesz, remek amerikai foci, hidd el, a kedvenc csapatod játszik, a Pittsburgh Steelers. – Nekem aztán biztosan nem a kedvencem, tiltakozott magában Simonyi, de hangosan nem mondta ki. A felesége az elmúlt másfél évben, amióta István Amerikában tanult, még azt is kitalálta helyette, hogy neki melyik a kedvenc amerikaifoci-csapata. Mintha Valika nem tudná, hogy neki en bloc az amerikai foci nem a kedvence, csakis az európai futball. De Valikának mindkettő ugyanaz volt, labdával játszották ezt is, azt is. Értette egyébként a különbséget, csak az asszony (Simonyi magában mindig asszonynak hívta a feleségét) minden alkalmat megragadott, hogy láthassa az Amerikában tanuló Istikét, az ő egyetlen kisfiát. Ez az egész hétvégi kirándulás is Valika ötlete volt. Elrepülni New Orleansba, a Super Bowlra, végigunatkozni, ahogy vasrácsos sisakban barmok módjára öklelik fel egymást 150 kilós feketék (na jó, van köztük néhány fehér is). Csak azért, hogy utána együtt vacsorázzanak Istvánnal. (Simonyi soha nem istikézte a fiát, ez asszonyi elhajlás volt, 193
de a maga részéről már belefáradt abba, hogy emiatt Valikával veszekedjen.) Szóval vacsora, aztán már irány is vissza Budapestre, újabb tíz óra a levegőben, az egész kör másfél nap, ennek több mint a fele repülőn. Bravó, asszony! De nem szólalt meg. A fiát végül is nagyon szerette. Simonyinak a munkán kívül csak a fia számított. (Valika egyre lejjebb csúszott a rangsorban.) Másfél évvel ezelőtt óriási háborút vívott önmagával, amíg végre le tudta győzni az apai érzelmeket. Szíve szerint Budapesten járatta volna Istvánt egyetemre, hogy láthassa szinte mindennap, de az agya persze tudta, hogy ez mekkora marhaság lenne. A fiának igenis a világ legjobb egyetemei közül kellett választania, mert egyrészt volt ugye, a családi vagyon, amit majd igazgatni fog, másrészt pedig… másrészt már a színvonal miatt is. Hogy István, a második generáció, ha felnő, akkor végleg lerúghassa magáról Kelet-Európát. Beszélje tökéletesen az angolt, legyen olyan minőségű és képzettségű ember, aki bárhol a világon megállná a helyét. Ezt kívánta neki. A legjobbat. Mert tényleg nagyon szerette a fiát. Repül hát tíz órát, ha kell, mert persze hogy ő is szeretné látni a srácot. A meccset nem, de Istvánt igen. Aki tegnapelőtt este még lelkesen mesélte a telefonban (azóta nem sikerült felhívni, ki volt kapcsolva, fura…), hogy a meccs félidejében Lady Gaga lesz a sztárfellépő, és persze hogy megy New Orleansba, örül nagyon, szuper, már veszi is a repülőjegyét. Simonyi csak hümmögve bólogatott, és a hívás után megkérdezte Valikát, hogy mégis ki az a Lady Gaga. A nála tíz évvel fiatalabb Valika természetesen tudta. Odaráncigálta őt a dolgozószoba számítógépe elé, és megmutatta ennek a hihetetlenül ízléstelenül öltöző, pávián kinézetű énekesnőnek a klipjét (ez volt Gagáról a véleménye, de ezt is megtartotta magának). Lady Gaga és az ő fia. Önkritikus pillanataiban belátta, hogy a második generáció abban is különbözik tőle, tőlük, a kelet-európai, egykor kommunista világ nulláról milliárdossá avanzsált elitjétől, hogy a második generációnak már nemcsak pénze van és lesz élni, de elképzelése is hozzá. Meg energiája. Neki ugyanis, ha igazán őszinte, az utóbbi kettő nincs. Elképzelése és energiája. Hiába a milliárdok, nem nagyon tudja, hogy mire költse őket. Házak, birtokok, gyárak, repülő, 194
ennyire futja csak. Unalmas dolgokra. De hogy ő másfél nap alatt körberepülje a földet egy koncertért, amit még élvez is, ráadásul pontosan tudja, hogy kit akar meghallgatni, sőt még tetsszék is neki az a zene, tetsszék neki egyáltalán bármilyen zene, és ezt közben bírja energiával, harminc ilyen órát, hát ez már nem ő. Az biztos. Ha őszinte önmagához, akkor bevallja, hogy ő még a bort sem szereti, és nem is ért hozzá, hiába van Tokajban borászata. Az csak amolyan, a magyar elit köreiben újabban kívánatos státusszimbólum. Borértő földbirtokosnak lenni. Simonyi nem tanult meg élni, nem úgy nőtt fel, hogy tudná, melyik évjárat igazán finom Bordeaux-ban. Gőze sem volt arról, hogy melyik kastélybirtok, melyik cháteau borát kellene ott megkóstolnia. Talán majd István. Mert Simonyi a hatvan felé közeledve a milliárdjai dacára is – nyersen fogalmazva, és ő mindig nyersen fogalmazott – csak egy Nyugaton lenézett, posztkomcsi újgazdag volt. Legbelül tudta ezt jól, talán épp ezért irtózott a szótól. Mert az Economist, a kedvenc hetilapja még mindig így jellemezte a kelet-európai régiót. Posztkommunistának. Magyarországot pedig újabban nem Közép-Európához, hanem az Észak-Balkánhoz sorolta. Szörnyű. Nouveau riche, a kelet-európai új pénz, mutogattak egyszer rá pökhendien francia gyárosok a monacói tenisztorna VIP-sátrában. A jelenetet azóta sem tudta elfelejteni. Annyira megalázóan viselkedtek vele. A sokgenerációs párizsi burzsoák lenéző megvetését még ma is ott érezte a bőrén. Szinte égette. Simonyi agyas, okos ember volt, ezt állította róla mindenki, úgyhogy megtanulta türelmesen viselni az ilyen helyzeteket, de most már azért kerülte őket. Megmaradt inkább provinciális magyar embernek, ez van, söpörte le végül mindig Valika érveit. És csak azért sem vett házat a Riviérán, dacból, és nem olvasott utána a bordeaux-i boroknak. Egyszerűen nem volt hozzá kedve. És kész! Ezt persze rosszabb pillanataikban Valika mindig a fejéhez vágta, hogy nem sportol, tunyul, lassul, fárad. Nő a pocakja, puffad a szeme, lassan csak egy szűk csíkon néz majd ki a világra. Mert a svábhegyi 195
házukba kétnaponta ellátogató masszőr ezen egymaga nem tud segíteni. Ha ő csak lustán fekszik. Valika panaszkodott, szemrehányást tett, hogy ő miért csak Magyarországon érzi jól magát, külföldön legfeljebb a világvégi tengerpartokon. Seychelle-szigetek, Mauritius, Tahiti, ilyesmi. Ahová elvitte a jet, és ahol csak olyan nyugatiakkal találkozhatott (nem az igazi szupergazdagokkal), akikkel szemben a pénze megvédte. Esze ágában sem volt a Cőte d'Azuron jachtot vásárolni, Monacót megutálta örökre, mert ott az ő egész vagyona csak egy közepes méretű hajóra lett volna elég. Tele lennének körülötte a kikötők sokkal nagyobb, helikopterleszállós monstrumokkal. Az árnyékukban még napozni sem tudna rendesen. Simonyi János soha nem szerette érezni, hogy ő csak egy pici szemétdomb királya. Hogy a világban vannak sokkal, de sokkal nagyobb szemétdombok, és azoknak is vannak királyai. Jobb nem tudni erről. Nyugalmasabb. Most is már percek óta emésztette a hírt, amit a Financial Times mai számában olvasott. Itt, a gépen, amióta felszálltak. Londonban előző nap kirúgták a Marks & Spencer üzletlánc vezérigazgatóját, laza nyolcmillió fontos bánatpénzt hajítva utána. Az új főnöknek pedig a tulajdonosok adtak ötmillió fontot csak úgy, a szerződéskötés örömére. Mintha futballisták lennének. Hárommilliárd forintnyi bánatpénz és majdnem kétmilliárdos összeg a frissen leigazolt új vezetőnek. Összesen ötmilliárdba került a vezérigazgató-csere! Micsoda méretű szemétdomb lehet ez az Anglia. Igen, István jó helyen van Amerikában. Kapaszkodjon, ameddig csak bír, ott, abban a világban jusson magasra. Mert valójában sejtette, a fiával folytatott telefonbeszélgetésekből, István lelkes hangjából Simonyi János már rég összerakta, hogy a fia aligha fog visszatérni Magyarországra. Aligha… – Simonyi úr – lépett oda hozzá a parancsnok a hófehér bőrfotelek között, a mahagóni ablakpárkány mellé állva –, önt keresik a gép műholdtelefonján. Angolul mutatkoztak be, és a Super Bowl-mérkőzés kapcsán szeretnének valamit mondani. De nem tudom, hogy ki hívja, mert az úr nem mutatkozott be.
196
Ez furcsa. Egyrészt a műholdtelefon, mert azon repülés közben legfeljebb a titkárnője szokta felhívni, de ő is csak nagyon sürgős esetekben. A magánélete, az idő, amit a családjával tudott tölteni, szent és sérthetetlen területnek számított. Ő nem szokott bánatpénzt fizetni azoknak a kirúgott titkárnőknek, akik ezt képtelenek felfogni. Valika is hallotta a kapitányt, és ő is furcsállta a helyzetet. Egymásra néztek, de aztán Simonyi a kezét nyújtotta, bólintott, és átvette a kapitánytól a műholdkészüléket. A fehér egyenruhás, kisportolt, elegáns pilóta megfordult és távozott. – Yes. – Simonyi ennyit mondott csak, mert utálta az angol telefonbeszélgetések kötelező nyitó szófordulatát. Neki most azt kellene mondania, hogy „Simonyi beszél”. Hát ki más? Szóval „yes”. Valika csak azt látta, hogy a férje ettől a pillanattól kezdve síri csendben figyel. Aztán pár másodperc múlva fölegyenesedik a fotelben, a készüléket egyre közelebb nyomja a füléhez, mintha nem hallaná pontosan, amit mondanak neki. – Asszony, kapcsold ki a telefonodat! – Asszony? Őt így sohasem szólítja a férje! Ő igenis Valika! Vajon mi történhetett? János olyan ingerült lett hirtelen, zavart, ideges… vagy mégis mi ez?… zavar, igen? –A telefonodat! – szólt megint rá Simonyi, most már nagyon türelmetlenül. Valika kapkodva túrni kezdte a Louis Vuitton utazótáskát. A szürke, sakktáblakockás új dizájnt, amin már nem is lehetett észrevenni a lógót. Hol van, hol van? Tényleg, úristen, elfelejtette kikapcsolni. De miért baj ez? Nem tudta, hogy mi lehet a gond, János meg csak tartja a füléhez a műholdkészüléket, és olyan feszülten nézi az ő kezét, ahogy nyomja ki a telefon kapcsolóját, hogy ő mindjárt elejti a mobilt. Kapcsolj már ki, te nyomorult vacak, na végre, bip-bip, kész, fekete, leállt. – Az akkut is. – Újabb ideges parancs. – Vedd ki az akkut is. – Na, ezt már végképp nem értette Valika, de még mielőtt visszakérdezhetett volna, Simonyi a saját készülékét is felé nyújtotta, és mellékelt hozzá egy utasítást: – Szedd szét az enyémet is! Itt valami nincs rendben. Ez azonnal látszott a férjén, a kapkodó tekintetén. Orsolya, az egyik stewardess is azonnal észrevette ezt. Már épp terített a korai ebédhez a fényes, erezett mahagóniasztalon. Herendi porcelánból vacsoráznak majd, és lesz születésnapi torta is, mert János 197
épp itt, a gépen tölti be az 59-et, de a tortáról egyelőre nem tud. Japán juzuszelet, 25 évvel ezelőtti nászútjuk kedvence Tokióból. Valika rendelte, és Orsolyával bonyolította. De a légiutas-kísérő keze most hirtelen megállt, megmerevedett, ahogy az evőeszközöket épp a tányérok mellé tette, és figyelt. Ösztönei bajt súgtak. De mire végiggondolhatta volna, Simonyi János már hozzá beszélt. – Orsolya, kérem! – Összetalálkozott a tekintetük. – Van itt valami torta, egy juzuszelet!? – Kérdés volt inkább, nem megállapítás, mert Simonyi úr honnan is tudhatott volna a tortáról. Orsolya azonnal Valikára nézett, most az ő tekintetük találkozott, de szavak nélkül is megértették egymást, és eldöntötték, hogy itt most valami olyan történik, ami felülírja a gondosan előkészített meglepetést. Valika bólintott, Orsolya pedig válaszolt. – Igen, a születésnapi tortája, elnök úr. – Orsolya nem simonyiurazta a bankvezért. A stewardess számára az igazgatóság-elnöki pozíció volt a legfontosabb rang, amit a milliárdos betöltött, ezért szólította így. Elnök úrnak. Simonyi pedig ráhagyta. Orsolya már indult is, még mielőtt mondták volna neki. Magától is hozta a tortát. Tűsarkú cipőben szaladt a süppedős, vajszínű padlószőnyegen a pilótafüke felé. Ott volt jobbra, a mahagóniajtós konyhában, a mahagónidíszítésű hűtőszekrény felső polcán a juzuszelet. A bankvezér Falcon 900-asán mindent mahagónival borítottak és hófehér bőrrel kárpitoztak. A foteleket és az ablakok körüli felületeket mind-mind kézzel varrt, fehér, cserzett farkasbőrrel húzták be. – Fel fogják robbantani. – A férje szájából olyan egyszerűen hangzott ez a mondat, de mégis érthetetlenül. Mert mit? Mit robbantanak fel? Valika tekintetében inkább kérdés volt, mint kétségbeesés, bár a „robbantani” szó furcsán hangzott itt, tizenkétezer méter magasan a levegőben. Aztán Simonyi megmagyarázta. Hogy a gépet eltérítik, átveszik felettük az irányítást. Jöjjön ide a teljes személyzet, üljenek le melléjük. A pilóták is, igen. Mind a hatan bezsúfolódtak az azonnal robotirányításra kapcsolt Falcon 900-as hátsó végébe. A két pilóta (ők azért a nyitva hagyott ajtón keresztül próbálták figyelni a műszereket), a két légiutas-kísérő és 198
Simonyi meg persze Valika. A bankvezér zavartan, magára erőszakolt hidegvérrel folytatta a műholdtelefonban kapott utasítások közlését. Hogy ez most csak demonstráció lesz. Finom fröccsentése a tortának, hogy mindenki felfogja, lentről valakik fel tudják robbantani őket. A lézernyomtatóval. Mert az igazi bomba a nyomtatóban van. Mind a hat ember tekintete azonnal a hófehér bőrfotel mellé állított nyomtatót kereste. Aztán Simonyi ugyanazt mondta a telefonba, mint amit a legelején, amikor felvette. – Yes. – Ha látni akarja a demonstrációt, akkor mondja, hogy igen. Yes, látni akarja, bár sokkal inkább csodálkozás volt emögött, semmint megfontolt, igazi kétkedés. A citromra nagyon hasonlító ízű japán gyümölccsel, a juzuval töltött piskótás tortát Orsolya a legtávolabbi asztalra tette le. Annak ellenére szétnyitotta a dobozt, hogy erre senki sem kérte, de valahogy automatikusan kicsomagolta. Így aztán pár másodperc múlva, amikor pukkanást hallottak a süti mélyéről, a krém szétkenődött mindenhol. Az egész gép, a gyönyörű hófehér farkasbőrborítás az üléstől a plafonig, a mahagóniasztalok és a szőnyeg, mintha csak egy centrifugába hajították volna a tortát, juzutöltelékkel fröccsent tele. A ruhájukra kenődött, Simonyinak belement a hajába, és belespriccelt a bal szemébe. Mégsem szólaltak meg. Nem volt egyetlen sikoly, semmilyen hang sem, csak néma csend. Elképesztően egyedül érezték magukat. Mindenki külön-külön. Mintha csak vezényszóra reagálnának, egyszerre néztek a pilótafülke ajtaja fölé szerelt helyzetjelző monitorra. 12 500 méter magasan repültek. Simonyi, miközben letörölte a tortakrémet az arcáról, megint a füléhez emelte a telefont, és közben a nyomtató felé nyúlt. Figyelték őket. A gép utasterében valahol kamera lehetett elrejtve, mert azonnal rászóltak, hogy esze ágában se legyen a nyomtatóhoz érni. Egyszerűen csak dőljön hátra, és akkor nem lesz semmi baj. Közölje a pilótával, hogy útirányt változtatnak, az pedig kérjen ehhez engedélyt. Mindent hallanak, amiről ők a gépen beszélnek, monitorozzák a légi irányítással folytatott beszélgetéseiket, észreveszik, ha visszakapcsolnák a mobiltelefonjaikat. Szóval nem érdemes próbálkozni.
199
Mostantól túszok. Foglyok. Ahogy tetszik. Távirányítású emberrablás áldozatai. És ha épségben akarnak leszállni, akkor Simonyi most kiadja az utasítást az új menetirányról. A vonal ezek után megszakadt. A három hajtóműves Falcon 900-as robotpilótára kapcsolva, hat utassal a fedélzetén, 950 kilométeres sebességgel suhant Németország légterében. Senki sem mozdult, mindenki az elnök úrra várt. Síri csendben. Most már legalább egy perce. – Yengema – szólalt meg végül Simonyi a kapitány felé fordulva. – Sierra Leonéban van, az ország déli részén. Yengema, ott fogunk leszállni.
200
Miami – Egyesült Államok
Angolul beszélgettek. Mert csak úgy tudtak. Matthew valamelyest értette ugyan a magyar szavakat, emlékezett még néhányra, de beszélni már nem tudott. Sőt még arról sem volt fogalma, hogy a nyelv, amit ezek szerint kicsit ért, az a magyar. Meg amúgy is, ő nem Dávidka, hanem Matthew. Leginkább. Hát ez nem lesz egyszerű. André, mielőtt az összetört autóval félreállt, legalább fél órát ment a semmibe, a sötétedő Miami legzűrösebb negyede, Little Haiti felé. Suhantak az ócska, földszintes dobozépületek között. Az ablakokat itt rozsdás vasrácsok védték mindenütt. A cementfalak telepingálva színes festményekkel. Miami talán legcsóróbb negyede ez, a kábítószer-kereskedelem és a latin drogbandák birodalma. Az unatkozó menekültek úgy, mint otthon, Haitin, napközben itt is összefestették a koszos tűzfalakat. Tenyerükben kék földgolyót magasra tartó zöld arcú gyerekek, fekete csuhás papok, vallásos lázban vöröslő szentek együgyű rajzai mindenütt. Krisztus és a perzselő kereszt. Alig égtek a lámpák, sok mellékutcában nem is volt közvilágítás. André csontsovány kutyákat kerülgetett. A gazdátlanul kóborló állatok az üzletek elé záráskor kitett szemeteszsákokat túrták, feltépték a nejlonzacskókat, felborították a kukákat. Az üres utcákon az enyhe szél csörömpölve, az aszfalthoz karcolva terelgette az üres kólás dobozokat. A villanyvezetékek megereszkedtek, 201
hangosan verdesték az összetört fedelű buszmegállók tetejét. Az évtizedes neonlámpák sercegve, zárlatosan villogtak a két dollárért hazai ízeket, főtt disznólábszárat ígérő büfék bejárata fölött. Úgy tűnt, hogy Little Haiti nem is az Egyesült Államokban van. André 2004-ben, még légiósként járt az egykori francia gyarmaton, az eredeti Haitin, de most alig látott különbséget. Azon a bevetésen a szigetország lángokban álló fővárosából, a zavargások dúlta Port-auPrince-ből menekítették ki a francia állampolgárokat, de Miaminak ez a negyede alig különbözött az általános karibi nyomortól. Ami elől a haitiak évtizedek óta ide menekültek. André nem ismerte Amerikát. Egyetlenegyszer járt csak itt, nem Miamiban és nem is Floridában, hanem két állammal nyugatabbra, Louisianában. Pár éve a madisonville-i nagy amerikai halkiállításon vásárolt magának csendes-óceáni Crassostrea osztrigákat, amikről úgy hírlett, hogy túlélik a Földközi-tenger egyre esősebb tavaszait. Áttelepítette őket Nizza mellé, a béziers-i osztrigafarmjára. De neki Amerika ennyi volt. És az a 26 óra, amit a landolás óta Miamiban töltött. A repülőtéren autót bérelt, és négy órát keringett a városban, főleg a házak fölé épített, betonoszlopokon álló autópályákon, hogy a térképet figyelve magába táplálja az öt és fél milliós Miami fő irányait. Még Genfben, a reptéren vett egy olyan floridai útikönyvet, ami főleg Miamira koncentrált. Alig talált ilyet, mert a turistáknak szánt kiadványok főleg az innen ötórányi autózásra található Orlandóról és a környékén elterülő Disneylandről szóltak. Mire leszállt Miamiban, a fejében volt sok minden, de mégis meglepték az Európában szokatlan kontrasztok. Little Haitit mindössze két kilométeres híd választotta el Miami Beach luxusától, a jachtok, a tízmillió dolláros házak elitnegyedétől. André számára még a francia Riviéráról érkezve is szokatlan fényűzésnek tűnt, ahogy Miami Beachen este színes fényorgonák világítják meg a hatalmas villák botanikus kertjeit, a szabályos rendbe ültetett pálmasorokat. De innen, Little Haititól Dávidka otthona, a Coconut Grove sem volt messze. Alig tizenöt percet kellett csak déli irányban autózni, és André máris elérte a tévésorozatokból, például a Született feleségekből jól
202
ismert felső középosztálybeli jólétet. Amerika rendezett, világszerte sóvárogva irigyelt külvárosi, zöldövezeti biztonságát. Haitin is biztosan ezeket a sorozatokat nézik. Végül egy 45 dolláros, kopott motelben aludt, ahol fizethetett készpénzzel, ahol nem kértek tőle útlevelet, és ahol a kocsival a szobája ajtaja elé parkolhatott. Amikor ma hajnalban óvatosan, dobogó szívvel elindult Dávidka címe felé, öt percig nem előzte meg azt a buszt, aminek a hátán egy híres helyi plasztikai sebész 2800 dollárért gyors mellnagyobbítást ígért. Amerikán csodálkozott, vagy csak nem akart sietni? Maga sem tudta. Egész nap követte Dávidkát. Próbálta felfedezni benne a saját vonásait, de egyelőre nem sikerült. Ment mögötte az iskola felé, nézte, ahogy az amerikai középiskolások félliteres, papírpoharas kávéjával megérkezik a suliba, és követte, amikor Dávidka ebéd után a Little Havanna negyedbe ment cracket venni. (Próbált nem belegondolni abba, amit lát, válaszokat sem keresni, csak cserkészni, figyelni, követni. Kábítószer? Dávidka? Talán mégsem az ő fia? Rossz a cím?) Estére már majdnem meg is győzte magát. Hogy ez biztosan csak tévedés. Hogy GREG becsapta. De miközben a kocsiból figyelte a Coconut Grove-i házat, megjelent egy sötétkék autó. Félreállt. Kiszálltak belőle orosz arcú emberek (André rögtön megismerte a kaukázusi pofacsontokat). Profin szóródtak, helyszínt jártak be, visszaültek. És akkor már tudta, hogy mégis Dávidka. Nem volt nála fegyver, csak kések, amiket előző este a Little Haiti negyedben vett. Mert tegnap már járt itt. Késekért és egy eldobható telefonért. Ezért jött most vissza. Mert tudta, hogy a törött autóval Little Haiti egyik sötét utcájában átvészelhető lesz az éjszaka. A miami rendőrség ebbe a negyedbe sötétedés után már be sem merészkedik. Délután volt, öt óra. Figyelte Dávidka házát. Elbújt a kocsijában. Zsebében a kései, aztán észrevette a taxit, a sárga autó a ház elé parkolt, hallotta dudálni, látott egy férfit beülni és elmenni vele, feltehetően Dávidka mostohaapját. Két perc múlva az oroszok kiszálltak az autójukból, és… …és most itt vannak. 203
– Micsoda baromság ez, egész éjszaka itt fogunk dekkolni? – Dávidka egyáltalán nem akart dávidkásan viselkedni. Matt volt ő, akit hagyjanak már békén, a kurva életbe! Tuti buli volt, persze, de mostanra megértette a helyzetet. Ezek szerint ez a Fater-Numero-Kettő hozta rá a bajt. Mert ha tizenhárom év után nem érezne hülyemód ingerenciát arra, hogy épp most koslasson utána, akkor ő ezekben a percekben is nyugodtan szívhatná a füvet otthon, miután a Fater-Numero-Egy végre elhúzott Magyarországra. – Ez is micsoda baromság – fordult most olyan hangsúllyal Andréhoz, mintha legalábbis valamelyik gimnáziumi haverjával beszélgetne. – Fater-Numero-Egy elhúz a retkes Budapestre, Fater-Numero-Kettő meg előkerül onnan. Be volt lőve. André alig tudta követni, hogy Dávidka angolul mit beszél, mert olyan erős kamaszszlenget használt. Nem cracket vett délután, hanem „rozsdát”, oxidadót. Ezt André azonnal észrevette, tudta, látta, ismerte. Megjárta ő a világ pöcegödreit. A fia kokainmassza, kerozin, benzin és oltatlan mész keverékét szívta. Ezt is pipával kellett letüdőzni, ötödannyiba került, és pár alkalom után totális függőséget okozott. A normál kokainhoz képest a hallucinációs hatása dupla erős volt. Ez egy 18 éves gyerek. Megfogta a fejét. Olyan erősen, hogy Dávidka mozdulni sem tudott. – Rozsdát szívsz. Matt? – Most először nem Dávidkának szólította. – Elment a te józan eszed? Hiba volt. Rájött azonnal. A drogról beszélni. De André képtelen volt megbirkózni a helyzettel. Mit kellett volna tennie? Nem volt már apa rég. Elszokott tőle. Hogyan tudott volna okosan társalogni, rávezetni, elkerülni, érvelni és közben nem vitázni, nem kioktatni? Rohadt oroszok! Ordítani szeretett volna, forrt benne az indulat. Amikor idefelé a repülőn épp nem a Miami-útikönyvet olvasgatta, hanem csak bámulta az ablakból a felhőket, akkor állandóan párbeszédeket improvizált, és elképzelt találkozásoknak futott neki. Hogy majd mit mond! Mit mesél! Volt, amikor elkezdte legelőiről a történetet, egészen Budapestről, a felgyújtott étterméről, mesélt Szilviáról, Dávidka édesanyjáról, el akarta mondani, hogy mit tud. És meg akarta kérdezni, hogy Dávidka mire emlékszik. Mi történt 204
pontosan? Rémlik még neki valami? Aztán André elképzelte azt is, hogy ő mit mesélne magáról, hogy vele mi történt azóta. Ettől a gondolattól többnyire megijedt, mert hát miként is lehetne elmesélni az ő elmúlt tizenhárom évét. Úgyhogy visszamenekült az útikönyvbe. De aztán tíz perc múlva már megint a felhőket nézte, és újra nekilendült, csak most más irányból. Ilyenkor egy egészen más párbeszédet játszott el magában, amiben már egészen más dolgokról volt szó. De erre nem készült fel. Ez eszébe sem jutott. És nem is tudott mit kezdeni vele. Egy 18 éves drogossal. Akiben képtelen volt meglátni az ötéves Dávidkát, akárhogy kereste, nem talált belőle semmit. Egyetlen mozdulatot sem. Nem ismerte fel benne saját magát, nemcsak külsőre, de egyetlen gesztusban, egyetlen pillantásban sem. Matthew minden porcikája cáfolta a genetikát, hogy annak bármi jelentősége lenne. Cáfolta az összes, André által valaha is olvasott szülői kézikönyvet, amik azt állították, hogy hatéves korig a gyerekekben a szülők hatására kialakul és rögzül minden olyan magatartásforma, amely szerint leélik a hátralévő életüket. Marhaság, gondolta most az összezavarodott André. – Mégis mire számítottál, Fater-Numero-Kettő, hogy a nyakadba borulok? – Matthew sértő hangon beszélt, bántani akarta, és ebből André megérezte, hogy a fia bezárkózott. A drog, de lehet, hogy valami más hatására ezek szerint úgy döntött, hogy nem akarja fellapozni a régi mesekönyvet, az ő óvodáskori, előző életét. – És most majd te ugyanúgy oktatsz engem, mint Fater-Numero-Egy? Prédikálsz arról, hogy mit szívhatok és mit nem? Én meg a válladon sírok, hogy bocsi, apu, bocsi, bocsi, ne haragudj rám!? André lassan fújta ki a levegőt. Hátradőlt, elengedte Matthew fejét, és behunyta a szemét. Film pörgött a fejében, kockák, életképek, pillanatok. De már nem akarta látni őket. Hirtelen úgy érezte, hogy soha többé nem akarja hallani a „szia. papi”-kat, nem akarja összekötni a régi, lezárt életét ezzel a mostanival. Mégsem akarja. Ő most így védekezett. Kímélte a lelkét, mert érezte, hogy ha ez az örvény most elkezdené lefelé húzni itt, ezen a sötét utcán, a távolban sercegő piros neonfelirat vibrálásában, akkor ezt már nem viselné el. Újra meghasadna benne valami, mint tizenhárom évvel ezelőtt, amikor állt az üres budapesti lakás ajtajában. Kifosztva, család, 205
élet és cél nélkül. Még egyszer ezt nem tehetik meg vele. Most már meg kell óvnia… …magát. Ettől. Kinyitotta a szemét. Nem nézett Matthew-ra, csak kifelé, balra, keresztül a sötét ablakon. Kint vibrált a piros fény. Megvillant a visszapillantó tükörben. André elfordította róla a tekintetét, zavarta a sercegés, mert fáradt volt, majdnem lecsukódott a szeme, aludni akart. Örökre. Mintha ezt érezné. Hogy elég volt. Aludni akart, és egy másik világban felébredni. És eközben újra hiányozni kezdett neki Adrienn. Kotorászott a zsebében. Elővette a tegnap beszerzett eldobható telefont, és bekapcsolta. Matthew nézte André kezét, hogy vajon mit csinál, kit hív fel, de aztán látta, hogy csak egy sms-t akar elküldeni. André számokat ütött be, végül rátette a kezét a küldés zöld gombjára. Most megint hátradőlt, behunyta a szemét, és sóhajtva kifújta a levegőt. Nem gondolt semmire, nem számolt, nem gyártott új stratégiát, csak hagyta, hogy kiüresedjen körülötte a tér, az idő és a sors. Így ült mozdulatlanul. Legalább egy percig. Végül aztán megnyomta a gombot. Olaszországban, a Cornizzolo-hegy csúcsának közelében, a sűrű erdőben hatalmas durranás visszhangzott. A Comói-tóra ekkor már órák óta sötét és hideg éjszaka terült. A robbanás után felszálló füstöt így sehonnan sem lehetett látni. Másnap reggel a felkelő nap sugarai lesznek az első rácsodálkozók. Megvilágítják majd a földből kiszakadt kátyúszerű lyukat. Aztán meleget lehelnek a fatörzsekre fagyott emberi húscafatokra.
206
Yengema – Sierra Leone
Hat órát repültek, több mint ötezer kilométert. Az első húsz percben egymást nyugtatgatták. A válságban, mert ők ezt válságnak nevezték, a gép fedélzetéről varázsütésre eltűnt a hierarchia. Feleség, elnök, stewardess és pilóta, foglyok voltak ők mind, szinte egy csapat. Simonyi továbbra is próbálta megőrizni hidegvérét, hogy ezzel vívjon ki tekintélyt. De ettől még nem jöttek rá semmire. Hogy mi és miért történik velük. – Kuss! – Húsz perc múlva ezt parancsolták nekik a műholdtelefonban, úgyhogy csend lett a gépen. Orsolya szorgalmasan takarítani kezdte a szétfröccsent torta maradványait, Valika pedig odaült János mellé. A vállára hajtotta a fejét, érezték egymás szívverését. Simonyi átölelte a feleségét, néha belecsókolt az illatos hajába (Valika évek óta mangóillatú sampont használt), és magukban, néma csendben gondolkodtak. Simonyi tulajdonképpen még azt sem tudta pontosan, hogy hol van Sierra Leone. Afrikában persze, de az ország nevéről mindössze egy film jutott az eszébe. A fia unszolására évekkel ezelőtt megnézett Véres gyémánt című film. Nyomor, meleg, dzsungel, polgárháború, ilyesmi. Miért pont oda mennek? Kattogott az agya, Valika szinte érezte, ahogy a férje gondolkodik, de Simonyi egy idő után feladta. Majd kiderül, ezt gondolta. Most már saját magát is a képzelt hidegvérével szuggerálta. 207
Simonyi nem tudta, hogy Sierra Leone nem lesz végállomás. Hogy nem oda mennek, nem az a cél. Yengema csak egy ötvenperces zsilip. Ennyi idő alatt megtörténik majd ott minden, aminek történnie kell, aztán már mennek is tovább. Átkelnek az óceánon, és az eredeti úti céljuktól nem is olyan messze landolnak majd. Csak kétezer kilométerre, mindössze kétórányi repülésre New Orleanstól, a Super Bowl helyszínétől. A Véres gyémánt című film emléke félrevezette Simonyit. Sierra Leone zűrös és koszos hely, igen, de az afrikai országban több mint tíz éve már véget ért a polgárháború. Charles Taylor, a mozifilmben is emlegetett bandavezér réges-rég a Hágai Nemzetközi Bíróság cellájában sínylődik. Nem, Sierra Leone azóta már megváltozott. Gyémántbányász-rablócsempész helyből mostanra Afrika első számú narkóállama lett. Na jó, csak a második, állandó versenyben az aranyéremért a szomszédos Bissau-Guineával. A véres gyémántok után most ez az üzlet is dollármilliárdokkal kecsegtetett. Pár év alatt Sierra Leone lett a kolumbiai és mexikói drogkartellek Európába vezető átrakodó állomása. A zsilip. Remek kis raktár, gördülékeny, megfelelően korrupt és velejéig szétrohadt állam, ami persze így már nem is volt állam. Merthogy szétrohadt. Évtizednyi polgárháború tisztította meg a terepet mindenféle működőképességtől, és tette vonzóvá a latin-amerikai drogbárók számára. Országimázs Mr. Taylor módra. Köszönjük, Charles! Ha ezt tudta volna Simonyi, és tudták volna a pilóták, akkor nem lepődnek meg, amikor a Falcon 900-as a yengemai kifutópályán landolt. Nem csodálkoznak a tükörsima aszfalton, amit megirigyelhetett bármelyik amerikai vagy éppenséggel európai magánjet-repülőtér. De hát a drogbárók is ilyen gépekkel jártak. Úgyhogy a kifutópályát leaszfaltoztatták maguknak. Viszont minden más már tényleg Sierra Leoné-s volt. A hat magyar az ablakokra tapadva nézte az 50-es évek magyar buszpályaudvaraira emlékeztető repülőtéri épületet. Kopott, omladozó fogadócsarnokot láttak, szürke paneldobozt. Simonyinak átfutott az agyán, hogy vajon szovjet befolyási övezet lehetett-e ez az ország is? De nem tudta a kérdésre a választ, mert őt sosem érdekelte Afrika. Eltekintve persze a 208
privát rezervátumok levadászható vadvilágától, mert abban otthonosan mozgott. Precízen ismerte a namíbiai, tanzániai és ugandai kilövési árakat. Kiégett, száraz, lapos hely suhant el a szemük előtt. A gép lassított. Az ablakon keresztül is érzékelték a forróságot. a port, a láthatóan eső nélkül vánszorgó hónapokat. A trópuson voltak, csak nem a szokásos turistaparadicsomaik egyikében. Az első tiszt már majdnem az ócska fogadóépület irányába fordult a géppel, amikor az irányítótorony jól érthető angolsággal (Sierra Leone 1961-ig brit gyarmat volt) arra kérte, hogy maradjon a pályán, és kövesse a nemsokára elé kanyarodó felvezető autót. Alig telt el egy perc, és nyitott tetejű terepjáró vágódott eléjük, platóján állványra erősített géppuskával. A fegyverbe zöld egyenruhás, koromfekete arcú katona kapaszkodott. Terpeszben állt, és a pilótafülkére célzott. Ujjai folyamatosan a ravaszon. A kapitány és az első tiszt lassan egymásra nézett, nem szólaltak meg, de egyre hevesebben vert a szívük. Nyugtalanító látvány volt ez, számukra ismeretlen, soha nem tapasztalt veszély. A terepjáróban elöl két ősz hajú férfi ült, sapkát egyikük sem viselt. És nem is néztek hátra. Az ajtó nélküli zöld, katonai autóból a jobb oldali kilógatta a bakancsát, feltehetően a melegtől izzadó lábát hűtötte menet közben, a süvítő levegőben. Jobbra kanyarodtak, le a kifutópályáról, de továbbra is aszfaltozott úton. Itt már döcögött a felület, de a felvezető autó ment tovább rendületlenül. Újabb kanyar, most egy fasorba értek, aztán szemben megláttak egy raktárépületet. Annak tűnt, mert hangárnak túl kicsi volt. Egészen messze eljöttek már, a repülőtéri épületet innen nem lehetett látni. A bakancsos férfi még mozgás közben ugrott le a terepjáróról. Aztán egyből a döbbent tekintetű, őt bámuló pilótákra nézett, és integetett. A gép oldalára mutatott, ujjaival pedig lefelé pöccintgetett. Nyissák le az ajtót – egyértelmű, olvasható jelzést adott. Mit tehettek volna. Egy géppuska csövébe néztek épp, úgyhogy az első tiszt felállt, és az ajtóhoz lépett. Mielőtt lenyomta volna a záróreteszt, Simonyira pillantott, aki apró bólintással adott neki engedélyt. Hiszen úgysincs választása, vagy van?
209
A légkondicionált repülőbe, mintha csak meleg láng fölé hajoltak volna, hirtelen forró afrikai pára áramlott. A huzat magával hozta a port is meg az apró, száraz, sárga fűszálakat. Nem látták ugyan, de már hallották felfelé jönni a fürgén pattogó bakancsokat. Pár másodperc múlva az ajtónyílásban előrehajolva ötven körüli férfi lépett a Falcon 900-asba. – Mr. Simonyi. – Széles mosoly ült az arcán. – Isten hozta önöket a Sierra Leone-i földi paradicsomban! Welcome, welcome! Akcentusa volt. Nagyon erős angol akcentusa. Az alacsony, tömzsi, ősz hajú férfi terpeszben, csípőre tett kézzel állt meg a magyarok előtt. A borostás arc, a katonai jellegű öltözet, a bakancs, a zöld nadrág és a sok-zsebes, felhajtott ujjú, barna ing dacára sem tűnt erős, strapabíró embernek. Valika a férfi ráncait számolta. Neki ugyanis azok tűntek fel legelőször. Az egymás alatti csíkokban hullámzó, völgyszerű homlokmélyedések. A férfi szemöldöke is ősz volt. A bajsza pedig hiányosan nőtt, olyan pontokat lehetett látni rajta, ahol nem eredtek meg a szőrszálak. A férfi szeme mélyen ült, állandó árnyékban, hunyorított is hozzá, mert ezek szerint soha nem hordott napszemüveget. – Madame, Nazario a nevem. – Ráncos arc, még mindig terpeszben pöffeszkedve, most Valika felé fordult, mert észrevette, hogy a három nő közül a legidősebb vizsgálja őt a legalaposabban. Simonyi viszont kerülte a tekintetét. A bankelnök kinézett az ablakon, mert közben újabb terepjáró érkezett, és ezen már hatan ültek, négynek a hátán géppisztoly. – Ugye, megengedi a nagyságos asszony, hogy rágyújtsak? Nazario erre a költői kérdésre természetesen nem várt választ. Már ki is vette a mellényzsebéből a sötétbarna, aranygyűrűs szivart. A másik kezével közben a nadrágzsebében kotorászott, gyufát keresett, úgyhogy most mindenki lefelé nézett, kísérték a tekintetükkel az ujjait. Észrevették a pisztolyt. Nazario a nadrágjába csillogó ezüstpisztolyt dugott. Az övén nem hordott fegyvertáskát, hanem csak beszorította a pisztolyt a hasához, előre. Mint aki idefelé szaladtában felkapott egyet az asztalán heverő sok fegyver közül. Merthogy neki annyi van. Sercegett a gyufa, Nazario pedig forgatni kezdte a szájában a szivart, és távolról beszippantotta a lángot. A szivar végét nem tartotta a tűzbe, erre nagyon vigyázott, csak a forró levegőt szívta felé. A dohány a 210
melegtől lassan parázslani kezdett, úgyhogy Nazario újra megforgatta. Egyenletesen gyújtotta meg, szakértelemmel. Végül kivette a szájából, szembefordította magával, ráfújt, figyelte, ahogy a vörös parázstűz minden apró pontot átjár, belekap a szivar sötét borítólevelébe, feketén megégeti, aztán bólintva jóváhagyta a procedúra eredményét. Meggyulladt, jól szelel, rendben lesz. A még lángoló gyufát belepöckölte a legközelebbi hófehér fotelbe. Az pár centis, fekete kört égetett a farkasbőrbe. Simonyi ekkor szólalt meg. Mostanáig csak nézte ezt az alacsony embert, akiből a termete dacára áradt a fölény, a durva, gátlástalan magabiztosság. A besüvítő port még elviselte Magyarország ellenkezéshez nem szokott egyik királya, a szivarfüstöt is, de a kiégetett bútor látványa ellenállásra serkentette. Mert mégis meddig fogja ő ezt vágóhídra küldött marhaként, némán tűrni? – A fotel, uram, a fotel. – A nagy ellenállásból ennyire futotta csak. A hófehér bőr féltésére, mert Nazario közben már lépett is felé, és megragadta a fejét… …de aztán nem csinált semmit. Vigyorogva egészen közel hajolt a mozdulatlanságba dermedt Simonyihoz, és a homlokához húzta a fejét. Száraz, kemény bőre volt, a bankelnök érezte a mély ráncokat. Ellenkezés nélkül tűrte, hogy Nazario markolja a fülét, és vigyorogva sugdolózzon hozzá. – Mi barátok leszünk, apuskám. haverok. – Ő volt az, igen. Simonyi most már biztosan megismerte a hangot a műholdtelefonból. – És meglátod, a következő napokban csodákat fogunk együtt művelni, varázsolni fogunk, te meg én, mi ketten! A következő napokban? Simonyi gondolatai száguldani kezdtek, mert ez volt az első konkrét információ. Nem tudott semmit, hogy hová mennek és miért, de most legalább megsejtette, hogy meddig is fog ez a lázálom tartani. Napokig! – Untyum-puntyum, ne szarj be! – Nazario elhúzta a fejét Simonyi homlokától, lehuppant mellé, és barátságosan a combjára csapott. – Csak nem fosni, ebben a festői környezetben éppúgy ez az alapszabály, mint majd a következőben is. Nem befosni, apuskám.
211
Következőben? Tehát továbbmennek! Simonyin valószínűleg észre lehetett venni, ahogy agya az összes apró morzsába belekapaszkodik, mert Nazario megint a combjára csapott. – Agyalsz, látom! Következő ország meg eljövendő napok! A gagyi agyaddal nyeled az elejtett részleteket. Tudni szeretnéd, hogy miért is leszünk mi ketten haverok? Hát ja, mindig így kezdődik… – sóhajtott a tömzsi ember, és aztán, mintha csak egy olyan mozi vetítőtermében lenne, ahol nemsokára majd érdekes filmet vetítenek, hátradőlt, és keresztbe vetette a lábát. Nagyot szívott az illatos dohányból, és a füstöt egészen közelről Simonyi fülébe fújta. De a bankvezér meg sem mert mozdulni. Rezzenéstelenül ült tovább, nem fordította el a fejét, tűrte, ahogy a meleg, égett füst és a büdös száj lehelete beléhatol. A fülébe, az orrába, a szeme alá. Tekintete Valikát kereste. Felesége döbbenten nézte őt, valamit üzent is a szemével, de Simonyi nem jött rá, hogy mit. Azt, hogy most ellen kellene állnia? Ezt üzeni Valika? Vagy azt, hogy nyugalom? Mégis mit? De nem mert megszólalni, magyarul beszélni. Lassan már levegőt sem mert venni. Aztán elkezdődött a mozielőadás. Nazario vigyorgott, kivette a szájából a rágógumit (eddig észre sem vették, hogy a szivar mellett rágózik is), előrehajolt, és alulról a fotel lábához ragasztotta a rózsaszín gumit. – Így nem látja senki – egyenesedett fel, viccnek szánva a magyarázatot, miközben négy fegyveres lépett a gépbe. A kabinbejáratnál álló két pilótába karoltak. Erőszakosan húzták őket kifelé a repülőből. – Buzik, nektek takarodó! – kiabált utánuk Nazario, és még ugyanazzal a lélegzettel Orsolya felé fordult: – Csinibaba, mondd csak, tartotok ti ropit ezen a puccos repülőn? Orsolya nagyot nyelt, látszott a nyakán, ahogy kiszáradt torkában próbálja lefelé küzdeni a nyálat. Megrázta a fejét. Nem, nincs ropi. Kintről közben kiabálás hallatszott, a pilóták magyar nyelvű tiltakozása, miközben hátrakötözték a kezüket. Simonyi kinézett, mert nem tudott nem odanézni. Valika is próbálkozott, de ő most már távolabb, a gép másik oldalán ült, neki fel kellett volna állnia, hogy kilásson. De nem mert.
212
– Simonyi úr, mit csinálnak ezek? – Ezt kiabálták a pilóták, de hát mit tudta ő. Mit tudta, hogy mit csinálnak! Úristen, hát ezek azt hiszik, hogy ő a felelős? Hogy tud bármit is? Itt mindenki meghülyült? Nazario megint a combjára ütött. Eddig ez volt a legnagyobb, szinte fájt. – Ez. aranyapám. ez egy Glock 17-es. – Kezében tartotta a pisztolyát, előhúzta, miközben Simonyi az előbb kifelé nézett. – Azt szeretem benne, hogy a markolata változtatható! Háromféle fogásvastagságot lehet rajta beállítani ujjmérettől függően. Simonyi kezébe nyomta a fegyvert. Szabályosan belecsapta a tenyerébe. A bankvezér lenézett, mintha nem is a saját keze lenne, csak mereven bámulta a hideg fémtárgyat. Mert hideg volt. Ez tűnt fel neki, hogy ebben a rohasztó, száraz forróságban szinte jólesik a fém hűvöse. Hogyan maradt ez eddig hideg? – Mondom, hogy haverok leszünk. – Nazario nevetve kapta ki a kezéből a Glockot. – Sőt már azok is vagyunk, nem, te barom? Tele van golyóval, szitává lőhettél volna, de te nem bántottad a barátodat. Helyes! Nazario felpattant, és elindult a gépből kifelé. A pisztoly a markában maradt, nem dugta vissza az övébe. Egy pillanatra lassított Orsolya mellett, a csinos nő próbált félrehúzódni, nem ellépni, csak a testsúlyát billenteni, hogy ne tűnjön pániknak, menekülésnek a mozdulat, de azért mégis elhúzódhasson a hirtelen kifelé rohanó ráncos arcú férfi útjából. De Nazario megállt. Neki is a füléhez hajolt, neki is belefújt egy kis füstöt, Orsolya is érezte a bűzt, a szájszagot, és ő sem mert megmozdulni. – Ropit akarok, Nazario bácsi ropit szeretne, bühüm-bühüm. – Úgy csinált, mintha sírna. – Mire visszajövök, legyen valami harapnivaló, kispicsa! Öt másodperced maradt. És tényleg csak annyi időt adott. Mert összesen öt másodpercig tartott. Ahogy Nazario kilépett a gépből, Simonyi elvesztette szem elől. A magyar bankár tekintete továbbfordult az ablak felé, ahol majd biztosan megjelenik ez a borzalmas ember, lent, a lépcső alján. Ezért és így látta meg. Odaért a tekintete. A két pilóta hátrakötözött kezéhez,
213
ahogy betömött szájjal térdelnek a betonon. Egymás mellett. Szinte összeért a válluk. Mint egy mozifilm, tényleg olyan volt. Jött Nazario, jobbról belépett az ablakkeretbe, belépett a képbe, már emelte is a pisztolyt, és tak-tak. Hangosan, fémesen csattant a két lövés. Egyetlen másodpercnyi szünettel követték egymást. Nazariónak ennyi idő elég volt ahhoz, hogy a fejbe lőtt kapitányról átemelje a Glockot az első tiszt tarkójára. Tak-tak. Mint két kuglibábu, úgy dőltek el arccal előre. Elöl kijött a fejükből valami sugárszerű fröccsenés, de Simonyi ezt már nem látta, tisztán semmiképp, mert a szeme, az agya, a memóriája vagy valami, amit ő most nem kontrollált, amit képtelen volt kordában tartani, blokkolta a látványt. Homályos lett a tér, Simonyi feje előrezuhant, gyengén koppant a Falcon 900-as plexiüvegén, és aztán úgy is maradt. Az ablak tartotta a fejét, miközben ő lihegett, fújtatott, tört belőle föl a félelem, a soha nem érzett remegés, lehelete párásította az ablakot, most már tényleg nem látott ki, aztán rándult a nyaka, jött föl a gyomrából a forró savturmix, és böffenve kitört belőle. Simonyi elhányta magát, lejjebb csúszott a feje, nyitva maradt a szája. Csöpögött belőle a hányással keveredő nyál, hörögve vette a levegőt. Nem ájult el, mert még küzdött, de aztán kifutott belőle a vér. és belekábult az életnek ebbe a furcsa dimenziójába. Nem hallott maga körül semmit és senkit. Így teltek a másodpercek. Nem is tudta, mennyi. Végül aztán Nazario ordítása riasztotta vissza ide, a repülő utasterébe. Most már a stewardesseknek is menniük kellett. – Kispicsák, nektek is takarodó! – Simonyi kábán, homályos tekintettel fordult a hang felé, de a homlokát közben még mindig a plexinek támasztotta. Hallotta Orsolya sikolyát, hallotta, ahogy tűsarkú cipőben lelökik a nőt a lépcsőn. Krisztina, a másik légiutas-kísérő ekkor már nem volt sehol, a gép viszont tele lett fegyveresekkel. – Nyugi, haver, fogd fel igazi mozinak. 3D-s, 5.l-es hanghatás. Tisztára igazi, mi? – Ez a vadállat megint vigyorgott, miközben két ismeretlen férfi lépett a gép pilótafülkéjébe. – Tankolunk, aztán húzunk 214
innen az én igazi kedvenc földi paradicsomomba. Mert ezt a koszfészket rühellem, te nem? Megint egészen közel hajolt Simonyihoz, aki közben épp az ingujjába törölte a száját. – Te nem? – ordított rá Nazario – Te… nem rühelled? Halljam, mondd hangosan Nazario bácsinak, hogy igen, rühellem Sierra Leonét. Nazario bácsi, mert itt kinyírták a pilótáimat, és megerőszakolják a stewardesseimet! Mondd, halljam! A pisztoly még mindig a kezében volt, azzal ütötte arcon Simonyit. Az alig 160 centis mexikói férfiba, mert Nazario mexikói volt, és az egyik legerősebb drogkartell, a La Familia emberrablásaiért felelt, ebbe a tömzsi férfiba döbbenetes erő szorult. Simonyi arca felszakadt, és véres foltot hagyott a hófehér bőrkanapén. A bankvezér beleesett a saját hányásába. – Rühellem Sierra Leonét, Nazario bácsi. – A mexikói újra felmondta Simonyinak, amit meg kellene ismételnie. – Mert itt kinyírták a pilótáimat, és megerőszakolják a stewardesseimet. Mondd, te barom, különben a fejedre teszem a nyomtatódat! De Simonyi nem tudott megszólalni. Próbált feltápászkodni a saját cuppogós, most már vérrel is keveredő gyomortartalmából, és közben úgy érezte, hogy szétég a feje. Hogy olyan meleg a homloka, mint egy tűzgolyó. Lüktetett benne a vér, zúdult az ereiben végig, de nem tudta, hogy vajon a halálfélelem, a megaláztatás vagy a bizonytalanság okozza-e a testében ezt a tomboló, forró borzalmat. A Falcon 900-ashoz közben megérkezett egy Sierra-Oil feliratú kerozinos autó, és tankolni kezdték a repülőt. Nazario óvatosan emelte meg és nyújtotta ki a gépből a nyomtatót. Most már nem lesz rá szüksége, vigyék tőle jó messze. Aztán visszaült Simonyi mellé, simogatni kezdte a fejét, mint egy kiskutyának, amit a magyar bankár hagyott, viselt és tűrt. Nazario, aki példaképének Moreno Gonzálezt, vagyis El Más Locót, a Legőrültebbet, a mexikói La Familia drogkartell alapítóját tartotta, Simonyi füléhez hajolva sugdosta: – Légyszi, légyszi, mondd már, hogy te is rühelled Sierra Leonét. Annyira el szeretnék innen húzni, légyszi, légyszi, de amíg te nem
215
akarsz, addig itt maradunk. Barátom vagy, tudod, csak ha te kéred, akkor megyünk. Hátradőlt, gondos mozdulatokkal újra meggyújtotta a mostanra már kialudt szivart, aztán percekig pöfékelt, mintha csak tényleg egy jó filmet látna a moziban. Elégedett arccal fújta ki a füstöt. Tekintete a sarokba húzódott Valikára esett, aki fejét a kezébe temetve sírdogált. Fel ne merjen állni, ide ne merjen jönni, Nazario szeme ezt a parancsot lőtte az asszony felé. Már befejezték a tankolást, mire Simonyi végre akadozva. mint egy idomított pincsikutya, megtört egóval elismételte a mondatot. Aztán elindultak Salvador felé!
216
Miami – Egyesült Államok
A kocsiban aludtak. André ébredt előbb, és hirtelen megijedt, hogy Dávid otthagyta (mostantól így fogja szólítani, ezt eldöntötte, nem Mattnek vagy Matthew-nak, de nem is Dávidkának). Az elmúlt napok annyira kiszívták Andréból az erőt, az összes energiát és akarást, hogy este tízkor tompa álomba zuhant. Utoljára talán légiósként aludt ilyen mélyen, hosszú évekkel ezelőtt. Reggel viszont az első fényre felébredt. Dávid ott szuszogott mellette, a drogosok eszméletvesztett testtartásában. Hátrabillent fejjel, nyitott szájjal. André percekig nem mozdult, csak nézte a fiát. Egészen közelről tanulmányozta az arcvonásait, megint saját magát kereste benne, és aztán Dávid meggyilkolt édesanyját, Szilviát is. Most először figyelte meg a ruháit, a kopott, de jó minőségű farmert és a fűző nélküli papucstornacipőt. Aztán feltűnt neki a nagybetűs pólófelirat, amit este, a sötétben valahogy nem olvasott el: „Mindenkit utálok! És te vagy a következő!” Aha… Felébresztette. Menniük kell. Itt hagyni az összetört autót, és eltűnni ebből a negyedből. Egy órával később már Miami Beachen ültek, az art deco negyed turistákkal zsúfolt utcájában. Közel a vízparthoz, a Lincoln Road sarkán, egy kubai kávézóban. A levegőben érezni lehetett az innen pár száz méterre hullámzó óceán párás sóját. Dávid távolságtartón viselkedett. de legalább már nem volt szándékosan ellenséges. Úgy tett. 217
mintha az előző nap meg se történt volna. Törölte a naptárból, és kiiktatta az agyából. André arra készült, hogy kérdéseket fog kapni tőle, és majd magyarázkodnia, védekeznie kell. Hogy mit és hogyan csinált, amikor pár másodperc alatt késsel a kezében átviharzott az oroszok kocsiján. Honnan volt nála kés, hogyan került egyáltalán oda, kik voltak ezek, és milyen érzés nyakon szúrni valakit? Vagy bármi! Legalább egyetlen nyomorult kérdés! De semmi! Dávid nem volt rá kíváncsi. Most úgy próbált elviselhetetlen lenni, hogy tojt André fejére. Magasról. Nem akarta hallani, hogy miért és hogyan tudta őt kimenekíteni a bajból, hogy André valójában kicsoda. Mintha Dávidot tegnap nem is próbálták volna elrabolni vagy éppen bántani. Talán a drog. Talán ez működik így. Nem hagy nyomokat. Emlékeket. André nem értette, de nem is erőltette. Miközben a törött kocsit Little Haiti egyik elhagyott parkolójában hagyták, Dávid a levegőben lógó kérdések feltétele helyett inkább tanácsokat osztogatott. Azt javasolta, hogy André azonnal hívja fel az autókölcsönzőt, kora reggel, igen, és nekik jelentse be az autó ellopását. Mintha csak most venné észre, hogy a kocsi nincs is a motel előtt. A rendőrségnek ezek után már nem kell szólnia. A feljelentést majd az autókölcsönző megteszi. Itt ez így működik, de a kulcsot hagyja az autóban, mert a belőtt drogosok, akik a verdákat többnyire elkötik, mindig benne hagyják. Amerika ilyen hely, Miami mindenképp. André észrevette, hogy ha nem ő beszél, ha hagyja, hogy Dávid azt mondjon, amit csak szeretne, akkor az segít. Akkor tompul kettőjük között a feszültség. Ha látszólag rábízza magát. Amit el sem kell játszania, mert Amerika neki amúgy is új terep. Így keveredtek az art deco negyedbe, ez is Dávid ötlete volt. Elvegyülni a kőpapagájokkal díszített régi, színes épületek és a leégett arcú turisták között. Akik ilyenkor, február elején, az európai havas tél elől ezerszám menekülnek a floridai napsütésbe. André és Dávid Miami óceánparti zsúfoltsága mögé rejtőzött. Itt napközben is fürdőnadrágban bicikliznek az emberek, vagy éppen szörfdeszkákat cipelnek a hónuk
218
alatt. Minden második sarkon szusiéttermek demonstrálják, hogy itt nagyon, de nagyon egészséges életet él mindenki! – Ez a kedvenc helyem, a legszuperebb! Nyugi, André, nincs benne célzás, chillout, higgadás! – Dávid most már Andrénak szólította FaterNumero-Kettőt, és percenként nyomta neki a chilloutokat. Ez volt a szavajárása. Amolyan töltelékszó! Higgadás, chillout! Közben pedig a kubai kávézó zöldes neonfeliratára mutatott. Furcsa helyzet volt, André nem is tudta hirtelen, hogy higgyen-e a magyarázatban. Hogy tényleg nem direkt jöttek-e ide. Az ötmilliós Miami sok ezer kávézója közül épp ebbe. David's Café 2, vagyis Dávid kávézója 2. – Az egyes számú kávézó lent van a Tizedik utcánál – magyarázta Dávid a kettest a Dávid kávézója elnevezésében. Andrénak ez persze nem sokat mondott, mármint a Tizedik utca. Azon kívül persze, hogy Amerikában az utcákat sok helyütt számokkal jelölik, nem pedig nevekkel. Frissen facsart cukornádlét ittak. A kubai pincér saját kezűleg préselte bele a nyers, méteres cukornádakat a darálóba. A lé először jégkockákon folyt át, és csak utána csöpögött bele a műanyag poharakba. Édes volt és hűvös. Finom. Andrénak ízlett. Szerette a cukornádat, de nem mondta. Kérdés nélkül nem kezdett bele a légiós múltba, a délamerikai helyszínekbe, a cukornádba, amit néha kenyérként evett az őserdőben, vagy hát inkább szívott és rágott, mert napokig nem volt más tápláléka. Jobb ötlet híján figyelmesen hallgatta, ahogy Dávid a kubai cukornádról magyaráz. Mert most csak mondta beleéléssel, megállás nélkül. Hogy a kubai cukornád szerinte valahogy zamatosabb, mint a floridai. És itt. a David's Caféban az van. Kubai cukornád. Ne kérdezze André, hogy honnan szerzik, hiszen Kuba embargós ország, de valahogy megszerzik. Állítólag Mexikón keresztül. – Mekkora köcsög ez a Castro. – Dávid elhintette a cukornádlére alapozott világképét a füvet szívók mindenhez értő másnaposságával, aztán hozzátett még egy bölcsességet is, feltehetően valamelyik pólójáról: – Castro lehugyozta saját magát. Az istenbarma azt hiszi, hogy őt a siker fűti, miközben az csak a meleg pisi, amiben ázik. 219
André meg sem szólalt. Arcizma sem rándult. Csak üres tekintettel figyelt. Aztán a 18 éves Dávid, Castro ide vagy oda, havannai kukoricalepényt rendelt, hideg karamellás sült tejjel a tetején. Flan, ami ugye sokkal jobb, mint a franciák verziója, mert ők ráégetik a cukrot. Ráégetik, nem? Ez kérdés volt, és Andrét visszarántotta ide, ebbe a beszélgetésbe. Elkalandozott. Már épp a genetikára gondolt, hogy a maga abnormális módján mégiscsak lehet benne valami. Hiszen az első dolog, ami a drogon meg Castro gyalázásán kívül érdekli ezt a srácot, az a cukornád, a kukoricalepény és a flan. Ételek. Ízek. André végül előhozta a témát, mert valaminek azért történnie kellett. Haladniuk a megoldás felé. Úgyhogy Dávid legyen szíves és hívja fel az apját Budapesten, már biztosan megérkezett, és számoljon be neki a tegnap este történtekről. Végül is ő az apja, tudnia kell róla. Most már nem esett André nehezére. Ezt mondani. Hogy valaki más Dávid apukája. Kérdezze meg tőle, hogy most mi legyen. Hová menjen Dávid, mert André szerint haza semmiképp. Egyelőre a Coconut Grove-i ház közelébe se. De akkor kihez? – OK. chillout, higgadás. – Matthew belátta, hogy beszélnie kell Fater-Numero-Eggyel, nincs mit tennie. Utána pedig végre elszívhatnának már egy cigit. Hiszen legalább két órája ébren vannak. Persze hogy füveset, naná! A suli szerencsére mára ugrott. Hála istennek. Van indoka. Milyen jó lenne kódorogni pár napot, erre gondolt most Matthew. Amíg a fater Budapesten rohad, amíg nem jön haza onnan, és ameddig ez az André párduc, az ő felnőtt génbankja és DNS-másolata itt csimpaszkodik a nyakán, addig tulajdonképpen egészen logikus indoka lenne. A zűrzavar. Lógni a suliból a zűrzavarra hivatkozva. Tuti! Bingó! – Van itt egy internetkávézó, jó szar a kávéjuk, de van egy csomó gépük. – Dávid, miközben beszélt, a lepotyogott utolsó kukoricaszemeket is megette a koszos műanyag asztalról. – Tudnék ott skypolni Mike-kal ingyen, ha esetleg be van kapcsolva a nagyokos csili-vili laptopja. – Gúnyos grimasszal zárta a mondatot, de Andrénak nem ez tűnt fel, hanem a Mike. Hogy Dávid most nem faternak hívta az apját, hanem Mike-nak, mintha csak az ő lelkét akarná ezzel kímélni. 220
– Oké, beszélj skypon Mike-kal, lássuk, mit tanácsol. – André ennél már nem tudott óvatosabb és semlegesebb maradni. Semmit. Mike nem tanácsolt semmit. Tegyenek belátásuk szerint, de valóban, a házba ne menjenek vissza. Majd ő felhív valakit Budapestről, és odaküldi a Coconut Grove-i házhoz. Ők menjenek addig esetleg Savannah-ba. Matt nagybácsikájához. Igen, André vigye oda Mattét a legközelebbi rokonhoz, és adja át Richard bácsinak. – Ja, és apám azt üzeni neked, hogy kösz. – Ez egészen hihetetlen, gondolta André. Semmi reakció a vér szerinti apa előkerülésére? Vagy Dávid ezt egyszerűen csak elhallgatja? – Budapesten most nagy szar van, ezért nem tud azonnal visszajönni, épp összeomlik az ország vagy micsoda, bár a fater ezt már ecsetelte egyszer, még mielőtt elhúzott oda. André kérdő tekintettel nézett rá, de arckifejezése nem a hírnek szólt, mert azt meg sem hallotta. Magyarország összeomlását. Az ő felhúzott szemöldöke most a „kösz”-re vonatkozott. Abban kételkedett, hogy Mike Winkler, a mostohaapa tényleg nem üzent neki semmit. Az örökbe fogadott fia halottnak hitt apjának? De Matt félreértette, mert azt hitte, hogy André arcán a kérdőjel a magyar ügynek szól. Úgyhogy azt próbálta megmagyarázni. – Pár nap alatt befuccsol Magyarország, ennyi – ismételte meg chillout stílusban az apja tegnap délutáni és ma reggeli mondatait. – Amcsi bankárok kicsinálják az országodat, André. És ezek képesek rá, én tudom. Ismerem az apám fajtáját! Úgyhogy higgadás. Összenyekkennek nemsokára a magyarjaid, kispriccel belőlük a szar! Mégsem hülyegyerek, mondta volna bárki, aki hallja a tegnapi és a ma reggeli beszélgetéseket. Hiszen Dávid még mindig szó szerint emlékezett az apja tegnap délutáni szavaira, Magyarország kicsinálására! André pedig most már végre meghallotta… Mike Winkler hosszú percek óta mozdulatlanul ült a budapesti Hilton szálloda ablaka előtt. ..Dunára néz” – a budai Vár elegáns hoteljában így adták oda neki a fertőtlenítőszagot árasztó, padlószőnyeges egyenszoba plasztikkulcsát. Most ugyanolyan sötétzöld, lábtartós fotelben terpeszkedett, ölében a laptopjával, mint amilyenben Tokióban, 221
Sydney-ben vagy éppen Athénban szokott elterülni. Az ottani Hiltonokban. A cég, az FNC hírcsatorna az ő beosztásához ezt a szállodaláncot rendelte. Precíz amerikai könyvelők dolga volt figyelni minden egyes dollárcentre. A hierarchiára, a rangra. A stábot Bécsből küldték, nekik csak háromcsillagos szállodajárt, méghozzá lent, a városban, az olcsóbb pesti oldalon. Ez is az FNC belső előírása volt, válsághelyzetekben soha nem alkalmazni helyieket, mert az komplikációkat szülhet. Érintheti őket az országukról szóló tudósítás, az operatőr esetleg nem hajlandó olyan snitteket készíteni, amiket sértőnek érez a hazájára nézve. Arab országokban ez sűrűn előfordul, de Kelet-Európa is a nagyon önérzetes emberek lakhelye. Miamiból nézve mindenképp. Úgyhogy bécsi stáb, és két órán belül már itt is lesz Budapesten. Mike kifelé nézett az ablakon, azon a két négyzetméteren, ami megkülönböztette ezt a Hiltont a világ más városaiban működőktől. Ugyanaz a szappan. az ágy keménysége, még a tévékészülék is, nem beszélve a fogható csatornákról (köztük volt az övé, az FNC is), egyedül csak a kilátás tér el. Mike a behavazott magyar Parlamentet látta, a jeges Dunát. Az Országháztól kicsit jobbra most észrevett egy másik szürkészöld kupolát. Az is a lapos pesti oldalon emelkedett az épületek fölé. Viszont erről a kupolatetőről, ami a Parlamenthez hasonló magasságú volt, az amerikai újságíró nem tudta, hogy vajon micsoda. Szép, cizellált épület két harangtoronnyal, úgyhogy templomnak látszott, bazilikaféleségnek. Akár Rómában is állhatna. Scotty rohadjon meg. A fiával folytatott beszélgetés után ez volt Mike tömör véleménye. Hogy Scotty rohadjon meg, de nagyon. Mert ezek szerint az elkövetkező napok budapesti tréfája mégsem lesz annyira tiszta, sima és legális ügy, mint ahogy Scotty a hülye hibrid jagupárdját mutogatva Miamiban állította. Ezek szerint, amit tőle most elvárnak, mégiscsak annyira súlyos csúsztatás, akkora hazugság, hogy biztos, ami biztos, el akarták rabolni a fiát, hogy zsarolhassák vele, ha ő esetleg meggondolná magát. Vagyis meg kellene gondolnia magát? Ez itt a kérdés! Meg kellene?
222
Mike Winkler agya kutatott, mazsolázott, elemzett minden apró részletet, ami ezekben a percekben az eszébe jutott. Matt, a fia (aki a tegnap őt ért támadásról szinte semmit sem tudott mondani neki, hiszen a történtekről szántszándékkal nem beszélt Andréval), Matt csak az emberrablási kísérlet kudarcáról számolt be és arról, hogy váratlanul megmentette őt egy gyilokgép. Matt ezt a szót használta, a gyilokgépet, valami André-ra, vagy hogy is hívják a múlt ködéből hirtelen felbukkanó vér szerinti apát? A rohadék Scotty erre persze aligha számított. Egy ilyen fordulatra! Mike a szobai kávéfőzőből kipréselt híg, gépi kávé forró csészéjét forgatta a kezében, és közben a porcelán oldalán a Hilton Szálloda emblémáját piszkálgatta a körmével. De a gondolatai messze jártak Budapesttől. Scotty vadbarom kolumbiai testőrgorillái jutottak az eszébe, akik a háttérben ezek szerint valamit elhibáztak, mert valahogy csak-csak kiszivárgott az akció híre. Matt elrablása, az esetleges zsarolási terv, és a másik oldalról váratlanul megjelent a színen a fia eredeti spermabankja, ez az André. Mert ezek szerint van másik oldal is. Mibe keveredtem? Ez volt a következő kérdés, amit az információtéglákból precízen építkező újságíróagy saját magától megkérdezett, miközben a budapesti szálloda magányában a forró kávét szürcsölgette. Mibe keveredett? Igazából nem látta át a szálakat, de mivel minden pontosan belepasszolt az ő elképzeléseibe és a rendelkezésére álló összefüggésmorzsákba, most mégis azt hitte, hogy érti, ami történik. Főleg Bernard Madoff miatt. A 150 évnyi börtönbüntetésre ítélt New York-i tőzsdecápa 2009-es ítélethirdetése óta ugyanis Mike Winkler nyugtalanul aludt. A 65 milliárd dolláros csaláson ért, de korábban érinthetetlennek hitt Bernard Madoff sittre vágása számára azt bizonyította, hogy manapság már a Scotty-félék meg persze a haverjaik, például Larry Mack és bandája sincsenek biztonságban. Ha Madoff dutyiba kerülhetett, ha már őt sem kímélték, akkor Scottyék is bármikor ott végezhetik. És velük együtt ő is. Hiszen az ilyen budapesti ügyekben ő is bűnrészes.
223
A Madoff-ügy megrendítette Mike Winkler önbizalmát. Azóta sokkal óvatosabb lett. Most pedig, a fia el-rablási kísérlete után, amit személyes üzenetnek vett, hiszen ezek szerint Scotty zsarolni akarta őt, ha esetleg nem asszisztálna a magyarok kirablásához, szóval ez így mind együtt Mike Winkler fejében megvilágosodás-szerűen összeállt. És ezért most visszatért az első kérdéséhez. Hogy ezek után meggondolja-e magát? Biztos, hogy ezt neki végig kell csinálnia? És aztán Scottyval együtt rács mögé kerülnie? Az egyetlen és persze legijesztőbb elem Larry Mack részvétele volt. Csak miatta nem tudta azonnal eldönteni, hogy mit tegyen. Csak miatta nem szállt ki rögtön! Mert ő, az 1800 alkalmazottal működő Pénzügyi Hírcsatorna, az FNC vezető kötvénypiaci tudósítója, ő, Mike Winkler, ő bizony átlátott Larryn. Mert neki ez a munkája. Átlátni, érteni, mozaikokat összerakni. Elhitte ezt magáról. Mike Winkler a budapesti Hilton Szálloda zöld foteljában terpeszkedve biztos volt abban, hogy Larry Mack nem azért konspirál Magyarország ellen, mert ezzel sok pénzt szeretne keresni. És nem is azért, mert piros pontokat akarna gyűjteni az Európa és Amerika között dúló gazdasági hidegháborúban. Azzal például, hogy Magyarország kényszerszanáltatásával durván gyomorszájba vágja az itt beruházó európaiakat, főleg a németeket. Nem, Larry nem emiatt csinálja. Mike biztos volt benne. Magyarország térdre kényszerítése Larry fejében nagyon hosszú láncolatba illeszkedik bele. Írország, Görögország, Portugália, a spanyolok és még jó néhány európai nemzet problémaerdejébe. Az Európai Unió és a közös pénz, az euró történelmi csörtéjébe a dollárral. Mert ez a lényeg. A legnagyobb, legfontosabb elem ebben az egész magyar szarságban. Amit persze soha senki nem fog nyíltan bevallani. De akkor is erről van szó, ezt Mike valahogy megsejtette. És igaza volt! Scotty és a haverja, William Wolf, meg Larry hűbéresei, a többi nyamvadt vagyonkezelő milliárdos nem lát bele Larry lapjaiba, de ő, Mike Winkler igen. Mert ő ebből él! Az újságírók „belelátásából”.
224
Az FNC vezető kötvénypiaci tudósítója tisztában volt azzal, hogy jelenleg az amerikai dollár a világ tartalékvalutája. Tucatnyi országban hivatalosan elfogadott fizetőeszköz. A valaha kinyomtatott dollárcímletek 80 százaléka nem is Amerikában forog, hanem szerteszéjjel a világban. A legutolsó afrikai minidiktátortól kezdve az újgazdag orosz oligarchákig mindenki amerikai dollárba menekíti a pénzét. Még a kínaiak is. Még ők is főleg amerikai kötvényekben és amerikai vállalatokban tartják a megtakarításaikat. Nem pedig a saját valutájukban, a kínai jüanban. Ezért aztán nem is érdekük, hogy a dollárral baj legyen. Hogy elveszítse az értékét! Hiszen taccsra küldenék vele saját magukat, az évtizedes felhalmozásaikat. Vagyis a vergődő amerikai gazdaság utolsó esélye maga a dollár. A legendás zöldhasú. A világ egyetlen olyan pénze, amely generációk óta változatlan. Amiből, ha hatvan évvel ezelőtt valaki elásott pár milliót a kert végében, az unokája pedig most megtalálja, akkor már mehet is vele bevásárolni. Mert a dollár nem változik. Legfeljebb elhasználódik, de soha egyik rajzolatát sem vonták ki a forgalomból. Szinte örök idők óta ugyanazok a címletek, a méret, minden. Ehhez képest hol van már az 1940-es évek német márkája, görög drachmája, francia frankja, magyar pengője, forintja, hol vannak ezek az európai pénzek, papírok, címletek. Múzeumban! A dollár. Csak a dollár nem változik. Van agyuk az amerikaiaknak. Jól kitalálták. Mert így bármekkora lehet az amerikai költségvetési hiány, lehet akármekkora a munkanélküliség, lassulhat a gazdaság, megtörténhet Amerikával bármi, ami más országokat már réges-rég csődbe vinne, mégis, ameddig a dollár a világ tartalékvalutája, addig Amerika biztonságban van. Az euró viszont ezt most tönkreteheti. A tartalékvalutaságot. És ne áltassa magát senki, mert igenis ez a cél. Gátlástalanul, kimondatlanul, de akkor is ez a cél. Európa magának, az eurónak szánja a világ tartalékvaluta-szerepét. Azt akarja, hogy mindenki, akár még a legaljasabb bűnözők is, bárhol élnek a világon, inkább euróban tartsák a pénzüket, ne pedig dollárban. Mert ez tenne jót Európának. Megtanulták a leckét Amerikától!
225
Mi másért lenne a legnagyobb eurócímlet 500-as? Ami átszámolva 700 dollárt ér. Miközben a legnagyobb dollárcímlet csak 100-as. Direkt csinálták, hiába tagadják ezt az európaiak. Hiszen amióta van euró, azóta bármelyik szaros drogkereskedő hétszer akkora összeget tud beletenni ugyanabba a táskába, amiben előtte dollárt cipelt, csempészett, rejtegetett. Az euró jobb pénz. Kisebb helyen, szűkebb térfogaton több fér el belőle. Hétszer annyi! Ez zajlik a háttérben. Mert a világ pénzeinek a negyede fekete megtakarítás. És akinek a valutájában ezeket az összegeket tartják, ezt a 25 százalékot, az hátradőlhet a foteljában. A színfalak mögött évek óta dúl a harc a világ tartalékvalutaszerepéért. És ebben a csatában ütni a görögöt, az íreket, a spanyolt, a magyart, a jelenlegi és a leendő euróországokat mind-mind a dollár fölényét erősíti. Mert az euróval szemben félelmet kelt, bizonytalanságot. Ma már nincs is olyan amerikai pénzügyi guru. aki ne jósolta volna meg legalább egyszer az euró összeomlását. Mert gyűlölik! Mert ez az érdekük. Az összeomlás. Hát ezért szállt be Larry Mack. Mike biztos volt benne. Mert Larry nem csak a gazdagságra hajt, neki az már kevés. Ő befolyást akar, világbefolyást, amerikai kormányzati kézrázást, elismerést, hódolatot. Nélkülözhetetlenséget. Szerepet Amerika jólétének a megőrzésében. A kormányzati ciklusokon is átívelő hatalmas Európa-Amerika sakkjátszmában Larry magának akarja az egyik legerősebb bábu szerepét. Őt ma már csak az ilyesmi hozza lázba. És ha ez így van, mert így van, akkor ez a játszma most és itt Budapesten nem Scottyról szól, nem az ő pitiáner vágyairól, néhány milliárd forintról. Egyáltalán nem erről. Hanem esetleg, de tényleg csak esetleg, sokkal többről. Mert akkor ennek az ügynek a képzeletbeli aktája már réges-rég ott hever a Fehér Ház, az amerikai elnök asztalán. De ha így van, akkor ebből sosem lesz Madoff-ügy. Bíróság, börtön és büntetés. Akkor kiszállni belőle, az az igazi veszély. Mike Winkler nem tudta, hogy mit tegyen. Görcsölt a hasa, szinte hallotta, ahogy a belei kavarognak és morognak. Ideges gyomorfekély
226
kerülgette. Tapintani lehetett volna, ahogy a nyakában lüktet az ér, a pulzus, a vér. Izzadni kezdett, inge szabályosan átnedvesedett rajta. Ez már nem a családjáról szólt, nem az öngyilkos Susanről és az örökbe fogadott Mattról, akit a jóisten ezek szerint egy magyar vadbarom génjeivel töltött fel, úgyhogy persze hogy kábszeres. Erre hogyhogy nem gondolt eddig? A gének az okai mindennek. Matt egy bűnöző hülyegyereke, nem is az övé. Meg amúgy is Susan akarta örökbe fogadni, nem ő. Nem, ez már nem erről szól. Nem az ő adósságáról, hiteleiről, nem a búzaspekuláció veszteségéről, hanem az életéről. Szó szerint az életéről. Fizikai értelemben. Ismeretlen, veszélyes pályára tévedt. Amilyenre előtte még soha. Épp ennél a gondolatnál tartott, amikor a kezéből kicsúszott a kávéscsésze. De nem kapott utána, csak nézte, ahogy a padlószőnyegen szétterül a híg, fekete lé. Látta, ahogy a vastag szövet magába issza. Közönyösen figyelte, ahogy a szőnyeg lassan elnyeli a meleg folyadékot. Nem kávénak tűnt. Olyan volt, mint egy vérfolt. Sötét. A fekélyes gyomrú Mike Winkler lázrohamszerű félelmében a saját vérét látta szétfolyni a budapesti szállodában.
227
San Salvador – Salvador
Csak a hangok és a szagok maradtak. Simonyi János hátrabilincselt kézzel és bekötözött szemmel hánykolódott a szűk autó hátsó ülésén. Nem tudta, hol lehet. Még a kontinenst sem árulták el neki, nemhogy az országot. Elvesztette az időérzékét, mert Nazario nem sokkal az afrikai felszállás után lesötétítette a repülőt. Lefüggönyözte az összes ablakot. Valikával többé nem beszélhetett, a gép ellenkező végébe ültették őket. Talán tíz órát repülhettek, de a magyar bankár ezt csak sejtette, mert Nazario elvette tőle az óráját, a tollát, a telefonját, mindenét. Az órákig csendben sírdogáló Valikától pedig a táskáját. Simonyi szemét már a repülőn bekötözték, legalább két órával a landolás előtt. Gyorsan megszokta a sötétet, szinte meglepte, milyen könnyen megy. Az ember alkalmazkodik. Vidéken nőtt fel, és most mélyről, nagyon mélyről előjöttek benne az elfelejtett, stramm gyerekkor tartalékai. Bírni fogja! Hiszen épp azért lett belőle az, aki, mert másoknál sokkal jobban viseli a gyűrődést. A harcot, a háborút, a szellemi csatákat. Az egymást gyilkoló kelet-európai emberek bajnoka ő, úgyhogy nem fogja könnyedén megadni magát. Akarjanak tőle bármit is! Simonyi tudata már a csatára készült. Túl volt a kezdeti sokkon, és gyűjtötte az erőt. Szuggerálta magát. Agyának egyik oldalrekesze pár óra alatt kikapcsolta Valikát. Mintha a felesége ott se lenne. Lelke mostanra túljutott a pilótái fejbe lövésén, a 228
stewardessek eltüntetésén is. Nem érzett semmit. Csak magára koncentrált. Nem direkt és nem szándékosan, inkább csak az agya reagált így. Nem szeretett most senkit, nem féltett senkit, csak saját magát. Legalábbis ő így érezte. Az egó, az lehet az oka. De akkor is ez van, legalább önmagát ne csapja be, gondolta Simonyi János a feketeségben, bekötött szemmel. Aztán amikor huppant a gép, durván hátrafeszítették a karját, és bilincs kattant a kezén. Belökték ebbe az autóba, annyira szűk helyre, hogy a térde odaszorult az első ülés háttámlájához. A limuzinja, a megnyújtott Audi jutott az eszébe, amiben akár el is feküdhetne. De mostanra a budapesti élet olyan messzire távolodott tőle, szinte elveszett a múltban, mintha már hetekkel ezelőtt eljött volna onnan. Furcsa. Nem félt, valami miatt már nem félt. Nem is értette. A kezdeti pánik elhomályosult, mert arra a következtetésre jutott, hogy ha bántani akarnák, akkor nem utaztak volna vele ennyit. Nem cipelnék ide, akárhol legyen is ez az „ide”. Akarnak tőle valamit, ami valószínűleg nem az élete. És tőle nem akarhatnak semmi olyat, amit ne adna oda cserébe az életéért. Ilyen egyszerű. Simonyi legalábbis ezt gondolta. Hogy ilyen egyszerű. Úgyhogy nem félt. Legalábbis azt hitte, hogy nem fél! Meleg volt. Fülledt, párás meleg. Érezte az izzadságot a légkondicionáló nélküli ócska autóban. Mert ócska volt. Rugói nyikorogva dolgoztak a kocsiút kátyúiban. Micsoda város lehet ez, micsoda hely. Ennyi bukkanó, ilyen utak. Simonyi majdnem eldőlt, de valaki ülhetett mellette, mert ilyenkor mindig durván visszalökték a helyére, fejét újra nekitámasztották az ablaküvegnek. Pár másodperc múlva viszont már billent megint a következő kátyúnál. Hátrabilincselt kézzel nem tudott kapaszkodni. Ez nem lehet Afrika. Erre gondolt. Bekötözött szemmel, a fekete sötétségben figyelte a hangokat és a szagokat. Mint a vak emberek, 229
most ő is a fülével és az orrával próbált látni. Nem lehet Afrika, mert ott száraz a februári meleg. Mint amilyen Yengemában volt pár órával ezelőtt. Ez a pára… a sűrű, izzadt, nedves levegő. Talán Ázsia. Vagy DélAmerika? Mi lehet Sierra Leonétól nyolc-tíz órányi repülésre? A kocsi dudált, a sofőr rángatta a kormányt, kerülgetett valamit, az utca zsivaja halkan beszűrődött az autóba. Simonyi nem értette a beszédet. Túl halk volt. Nem tudta kivenni, hogy a forgalomban elhangzó kiabálások milyen nyelven szólnak. A szagok. Mintha banán, tömény banán illatát érezné állandóan. Utcai árusok. Talán azok. Ázsia? Inkább az. gondolta most Simonyi, de képtelen volt olyan országot találni a maga elé képzelt térképen, ahol őt ilyen egyszerűen, bekötözött szemmel, megbilincselve lehetne a forgalmas utcákon szállítani. Hiszen ül. Az utcáról láthatják a fejét. A kocsi nem megy gyorsan, ezt valahogy érzi, a rángatásokat, a gyorsulást, a lassulást. Biztos belátnak az üvegen, látják, hogy bekötözték a szemét, hogy ő túsz. Vagy sötétítettek lennének az ablakok? Simonyi pörgette az agyát, szívta be a szagokat, fülelt, figyelte a hangokat, mert képtelen volt leállni, megnyugodni. Az életösztön, erre gondolt. Biztosan az teszi ezt vele. Fél órával később már egy koszos, olajszagú garázsban ült még mindig hátrabilincselt kézzel, lába kemény vasszékhez láncolva. A szeméről viszont most levették a kötést. Valika nem volt sehol. Először őt kereste maga körül, forgatta a fejét jobbra-balra, de csak a vigyorgó Nazariót találta. Az ő ráncos arcát, megint vastag, parázsló szivarral a szájában. Autógumik, emelő, szerelőlyuk, olajfoltok és legalább öt autónak elég hely. Szerviz vagy valami garázsféle lehet. Ő pedig az üres tér kellős közepén. És persze Nazario. Senki más. Csak ők ketten. – Pajtikám, pajtikám – fújta ki a füstöt a mexikói. Most már nem aranyapám, haver vagy apuskám volt a megszólítás, mint Sierra Leonéban, hanem pajtikám. – Látom a szemeden, hogy megint agyalsz.
230
Hogy hol a büdös francban is lehetsz, ugye? Ez a féreg rágta bele magát a vörösborral hígított agyadba. Vörösborral? Miért gondolja ez a törpe, hogy ő vörösbort iszik? A magyar milliárdos ilyen részleteken akadt fenn, mert a lánc, a bilincs, a meleg és Nazario lekezelő agressziója, ez a színes, igazi világ mégis megijesztette. Eddig tartott csak a nagy ellenállás. A hit, hogy ő nem fél. Jobb volt bekötözött szemmel. Jobb volt a sötétség. Bátrabbnak érezte akkor magát. – Amíg idehozzák a kedvenc laptopomat, addig hajlandó vagyok barkochbázni veled. – Nazario az egyik esztergapad mellől odahúzott egy koszos, olajos széket, Simonyi elé lökte, és a háttámlájára támaszkodva, lovagló ülésben ráhuppant. – Ebben a kicsike kis országban ölik meg a legtöbb embert a világon. Ezer lakosra számítva persze. Na, találd akkor ki, hogy vajon melyik kloákája lehet ez a Föld nevű, rohadó almának! Cuki kis hely, tuti, hogy imádni fogod. Föl sem fog tűnni, ha te is az egyik csatornában végzed. Simonyi nyelni próbált, de kiszáradt a torka. Gyűjtötte a nyálat a szájában, fogai közül a nyelvével szívta ki a maradék nedvességet, de megfájdult tőle a szájpadlása. Nem tudott nyelni. Az ideges félelem, az hatott rá így. Nazario pedig folytatta. – Baromi hülye kis ország ez, hidd el, agyalágyult mottóval a címerében. – Nazario hirtelen felpattant a székről, magasra emelte a mutatóujját, és mintha színpadon szónokolna, hangosan szavalt: – Diós, unión y libertad! Isten, összefogás és szabadság. Aztán leült, és figyelte Simonyi arcát, aki azonnal felfogta a spanyol szavakat, hogy Nazario spanyolul beszél, vagyis ez mégsem Ázsia. A mexikói hagyta, hogy a magyar bankár elmentse magában ezt az amúgy semmire sem jó információmorzsát, és közben szép lassan belefújta a szivarfüstöt Simonyi szemébe. Egészen közelről. – Pajtikám, jobb, ha megjegyzed ennek a cuki, gyilkos, szarházi, gengszter, drogkereskedő, seggfej barom országnak a jelszavát, mert ez az a három dolog, amiben neked itt biztosan sosem lesz részed. – Megint felpattant, és El Más Locót, a példaképét, a La Familia drogkartell alapítóját, a Legőrültebbet utánozta: – Diós, unión y 231
libertad! Isten, összefogás és szabadság! Hát Isten szarik a fejedre, senki sem fog összefogni érted, hogy megmentsen, úgyhogy csókolhatod a szabadságod segglyukát, pápá, integess neki, mert megszívtad. Vigyorogva támaszkodott újra a szék háttámlájára. Őrült volt, semmi kétség, gyakorló elmebeteg. Salvador pont azt a szerepet tölti be Közép-Amerikában, mint amit Sierra Leone Afrikában. A kolumbiai és mexikói drogkereskedők átrakodó állomása. A zsilip. Az Egyesült Államokba tonnaszám öntött kokain, a dél-amerikai „fehér hó” transzport-bázisa. A kokain ezerféle halmazállapotban pörög át Salvadoron. Paszta, por, folyékony crack vagy párologtatott koncentrátum formájában. Ki hogy szereti. Újabban pedig már „rozsdaként” is csomagolva, masszába hígítva benzinnel, kerozinnal és oltatlan mésszel. De miért pont Salvador? Miért épp ez az egynegyed magyarországnyi, zsúfolt, hatmilliós kis ország lett a zsilip? Talán az évtizedes polgárháború, a halálbrigádok és a kokainszállítást megkönnyítő hosszú óceánpart miatt. Az egyik legerősebb Los Angeles-i bűnszervezet, a Mara Salvatrucha például tele van a salvadori polgárháború menekültjeivel. A népirtásszerű öldöklések elől Amerikába szökött gyilkosokkal. A Mara Salvatrucha becslések szerint tíz-tizenötezer fős maffiaklán. Az FBI az elmúlt tizenöt évben ezerszám kényszerdeportálta a tagjait. Hazaszállította őket Közép-Amerikába, és kitette a gyilkosokat a San Salvador-i repülőtéren. Pont ott, ahol Simonyi János gépe is landolt. Szakértők szerint az FBI ezzel helyrehozhatatlan károkat okozott, mert így és ezért épült ki végleg a tökéletes salvadori zsilip. Los Angeles felé félúton. Összeértek a szálak és a gyilkos kezek. Ehhez már csak az kellett, hogy a széteső, kaotikus országban a salvadori kormány feladja a gazdaságpolitika minimális látszatát is, és 2001 – ben a lovak közé dobva a gyeplőt az amerikai dollárt tegye meg
232
az ország hivatalos fizetőeszközévé. Salvadorban a pénzautomaták ma már éppúgy dollárt adnak ki, mint bármelyik Los Angeles-i utcasarkon. Így aztán a kokainkereskedelem szempontjából Salvadornál nincs is jobb hely. Mexikónál is tutibb bűntanya. Dollárelszámolású bázis, épp elég messze Amerikától, közös határ nélkül, de azért elérhető távolságban. Ezért vertek most már a mexikóiak is itt tanyát. Nazario meg a többiek. Simonyi János erről persze mit sem tudott. A lelkiállapotát tekintve egyébként talán jobb is volt neki így! – Szóval, pajtikám… – El Más Loco legjobb tanítványa, az őrült Nazario, a lába elé hajította a félig égett kubai szivart, és összetaposta. Leheletéből kesernyés bűz áradt. A mexikói ritkán mosott fogat. – Pajtikám, ez lenne itt a te kis szíved csücske, az asszonypajtikád. Hevesen pislogott, mint aki nem hisz a szemének, miközben a széthajtható tábori asztalra nagyméretű laptopot tett az egyik segédje, egy tetovált arcú, kopasz bumburnyák. A fehér atlétatrikós börtöntöltelék a homlokára cirkalmas nagybetűkkel a MARA szót tetováltatta (a Salvatrucha klán teljes neve ezek szerint nem fért ki). De ezt Simonyi észre sem vette, ő rá sem nézett a tömzsi izomkolosszusra, mert azonnal a felé fordított számítógép képernyőjét figyelte. Kék villanással megjelent rajta egy Skype videohívás jele. Mint a hagyományos telefonok, úgy csörgött, búgó hangon, aztán az élő, egyenes adás képe az egész monitort kitöltötte. Valika látszott a kamera kicsit életlen képén. – A lujdzsivuccsi táskáját megtartottuk – szellemeskedett Nazario, szántszándékkal hibásan ejtve a Louis Vuitton márkanevet. – Viszont nézd csak azt a kis csillogó injekciós tűt a nyakacskájánál! Olyan, mint egy szaroszki. – Most meg a Swarovski ékszerhálózat nevével poénkodott. Simonyi döbbenten meredt a képernyőre. Valikát ugyanúgy vasszékhez láncolták, mint őt. Hátrakötözték a kezét. De neki még mindig el volt takarva a szeme, szájába pedig beletömtek valamit, de ezt a homályos képernyőn Simonyi nem látta pontosan. Talán rongy lehet,
233
mert Valika fulladozik tőle. Hátulról két izmos, atlétatrikós és szintén homloktetovált MARA-férfi fogta a felesége fejét. Az egyikük tényleg injekciós tűt tartott Valika nyakához. Egészen közel, szorosan az állkapcsa alá. Simonyi felesége nyüszítve küzdött, a Skype videohívás élesen közvetítette a hangját. A laptop hangszórói tisztán továbbították a Valika torkából feltörő nyögést, a pánikszerűen kipréselt nyüszítést. De a Mara Salvatrucha klán két vadbarma kidagadó erekkel mozdulatlanságba feszítette a majdnem ötvenéves magyar nőt. Akárhonnan jött is a Skype-hívás, ezek is ugyanolyan tetovált, hordóhátú borzalmak voltak, mint Nazario segítője itt, ebben a garázsban. Homlokukon betűk, karjukon egymásba érő női fejek, kék, szőnyegszerű tetoválások. Szinte az egész testüket elborította ez a furcsa fétisjel. Simonyi kidülledt szemmel, mindenről és mindenkiről megfeledkezve ordította el magát, mintha legalábbis a hangerő leküzdhetné a távolságot és ezeket a Nazariókat is. – Valikám, hallasz? Vali! – Nyakán megfeszültek az erek, a kényelmes magyar bankárból hirtelen előtört az indulat, a sarokba szorított állatok életösztöne. – Valika, itt vagyok, itt vagyok, Valikám! – Most már ő is nyüszített, hangja sírásba hajlott, keveredett benne a kétségbeesés, a düh és az élni, a szabadulni akarás. Bokáján megfeszültek a láncok, és borulni kezdett a székkel együtt. Nazariónak gyors mozdulattal kellett elkapnia. Belemarkolt Simonyi hajába, és a százkilós magyar férfit a hajánál fogva visszabillentette a dőlésből. Félmaréknyi hajszál a tenyerében maradt. Szabályosan kitépte Simonyi fejbőréből. Undorral az arcán a szivar mellé hajította a hajcsomót, mint egy taknyos zsebkendőt. – Nahát, nahát – vigyorgott –, még a végén kiderül, hogy szereted a lujdzsivuccsi táskás öreg nyanyeszt. – Felállt és tapsolni kezdett. – Ünnepeljük meg ezt a hatalmas, kontinenseken átívelő szerelmet – adta utasításba az összes tetovált, hordóhátú salvadorinak, akik azonnal tapsolni is kezdtek, Skype-on innen és túl. Aztán amikor abbamaradt a tenyércsapdosás. Valikát rögtön ugyanúgy lefogták, mint korábban. Az injekciós tűt megint az állkapcsa alá nyomták. – Lenne itt néhány gépelt utasítás, amit én nem értek, mert a te köpet kis országod ismeretlen
234
hangyanyelvén írták őket. – Nazario az ingzsebéből összehajtogatott papírt vett elő. – A Föld nevű, rohadó alma melyik búskomor nyelvével a szádban pottyantott téged ide anyuci? Na, melyikkel? Mert ezt a levelet bizony azon a nyelven írta a barátod, a gazdag főhangya! Meglengette a papírt Simonyi arca előtt. Olyan közel, mindössze pár centire, hogy kitakart vele mindent. Simonyi csak életlen, fekete betűket látott. Egy telenyomtatott oldalt. – Tudod, pajtikám, nem kell ám válaszolnod Nazario bácsi kérdéseire! Hogy mi is a te anyanyelved! Áhh, dehogy! – Bosszankodó tekintetet vetett rá, és sértettséget színlelt. – Viszont így azt fogom hinni, hogy nem veszel komolyan. Az pedig elkeserít, bühüm-bühüm. – Megint műsírdogált, mint egyszer már a repülőn. Valószínűleg ez volt az egyik kedvenc jelenete. Aztán felpattant, és színpadias pátosszal széttárta a karját. – Libertad, szabadságot lujdzsivuccsinak. Barbiturátot a nyakába! Az égnek emelte a kezét, és úgy nézett az autószerelő műhely koszos plafonjára, mintha legalábbis az lenne a mennyország. – Diós y libertad! Isten és szabadság! Simonyi Nazario értelmetlen nagyjelenetét figyelte, de aztán észrevette a mozgást a Skype képernyőn, ahogy Valika nyakát vasmarokkal lefogják, és egyetlen hirtelen mozdulattal belenyomják az injekciót. Valika nem is rándult. Olyan hirtelen csuklott össze, úgy bukott le a feje, zuhant össze a válla, hogy Simonyi képtelen volt ilyen gyorsasággal felfogni a száguldó pillanatok értelmét. Bambán meredt a képernyőre, látta, ahogy a két tetovált vadbarom ellép Valika mellől, kicammognak a képből, és csak a felesége marad ott ernyedten, mozdulatlanul. Nazario odaugrott a laptophoz, és puszilgatni kezdte a képernyőt. – Szegény lujdzsivuccsi meghalt. – Ránézett Simonyira, aki vizenyős tekintettel, egyetlen hang nélkül, kábán meredt maga elé. – Kapott a nyakincájába egy kis barbiturátot, mint minden rendes amerikai halálraítélt. Értem már ezeket az amcsikat, tuti méreg, meg se nyekkent a nyanyesz!
235
Simonyi szája szétnyílt, csöpögött belőle a nyál, mint amikor lelőtték a pilótáit, mert hirtelen volt már nyála, de most nem lenyelte, hanem bambán hagyta kifolyni a nyelve alól. Nem volt már itt, elutazott, betévedt valamiféle ismeretlen térbe. – Nézzük csak, nézzük csak – folytatta a nagyjelenetet egyetlen másodpercnyi szünetet sem hagyva Nazario. Magasba emelte a mutatóujját. – Kit is hívjak most fel? Áhh… megvan. – Hangosan összeütötte a tenyerét, mint aki rájött a megoldásra. Mozgatni kezdte a laptop kurzorát, ráment egy másik zöld Skype-címre, és elindította az újabb videohívást. Megint hallani lehetett a csörgést, búgott a készülék, és aztán megint kitöltötte a beérkező élő kép az egész monitort. Simonyi nem nézett oda, csak lógatta a fejét, csöpögött a nyála. Másfelé járt. Így aztán nem látta a vasszéket a képernyőn. Rajta a megláncolt embert, akinek szintén be volt kötve a szeme, és rongyot tömtek a szájába. A nyakához pedig ugyanúgy injekciós tűt tartottak. – Légyszi, légyszi. – Az elmebeteg Nazario Simonyit kérlelte. – Légyszi, olvasd el a magyar hangya levelét, és légyszi, tegyél meg mindent, amit kér, mert a következő injekciót már a bicajos csóka kapná. Bizony, bizony! Simonyi lassan fölemelte a fejét, és a laptop irányába fordította. Nem sírt, de a szeme mégis könnyes volt. Mintha nagy dioptriás lencsék lennének, a könnycseppek elhomályosították a látását. Nagyon lassan tisztult a kép, hunyorgott, pislogott, és csak fokozatosan látta meg a képernyőt, az elmosódott alakot a széken, de aztán egyre kivehetőbb lett minden. Pár másodperc alatt eltűnt a homály, és a magyar milliárdos a salvadori mocsokban, a vasszékhez láncolva nagy nehezen észrevette a fiát. Istvánt és az állkapcsa alá nyomott injekciós tűt…
236
Budapest – Magyarország
A portfolio.hu volt a leggyorsabb. A gazdasági és tőzsdei hírekre specializálódott magyar honlap két órával a reggeli kereskedés kezdete után már gyorsgrafikont közölt a forintárfolyam váratlan zuhanásáról. A megkérdezett pénzpiaci elemzők egyelőre a sötétben tapogatóztak. Főleg a friss lengyel munkanélküliségi adatokkal és a szokatlanul hideg tél miatt a kelet-európai régióban váratlanul megnövekedett energiaszükséglettel magyarázták az ötforintos árfolyamesést. Délben már az összes komolyabb magyar honlap vezető hírként közölte, hogy tömeges eladási hullám kezdődött a magyar államkötvények piacán. A budapesti újságírók londoni elemzőket hívogattak, leginkább a Nomura-csoport befektetési szakértőit, de a külföldi hírügynökségek egyelőre nem vették át a hírt. Csak a Reuters gyorsjelentése említette meg, hogy információi szerint az amerikai hitelminősítők Magyarország kockázati besorolásának átértékelését fontolgatják, mert a pár napja közzétett makrogazdasági adatok messze elmaradnak a várakozásoktól. Délután egy órakor az FNC nemzetközi pénzügyi hírcsatorna tudósítója élőben jelentkezett a budapesti Parlament épülete elől, és megbízható információkra hivatkozva azt jelentette, hogy a magyar államkötvények bóvlikategóriába történő leminősítésétől tartva amerikai nyugdíjalapok ma reggel megkezdték a bizonytalannak és túl magas felárúnak ítélt magyar papírok eladását. Az FNC azt állította, hogy interjút kért a magyar nemzetgazdasági minisztertől és a 237
kormányfőtől is, de a budapesti kabinet egyelőre nem hajlandó kommentálni a piacon zajló folyamatokat. Nem sokkal ezután zuhanni kezdtek a legkeresettebb magyar részvények, a Richter, az OTP, a Mol és már az OJH, az Országos Jelzáloghitelbank rendkívül stabilnak tartott papírjai is. A Financial Times a jelenség tempóját a 2008. októberi magyar állampapíreladásokhoz hasonlította, amikor rövid idő alatt 1600 milliárd forintnyi magyar kötvénytől szabadultak meg a külföldi befektetők. A Financial Times megemlítette azt is, hogy akkor, 2008-ban csak a Nemzetközi Valutaalap húszmilliárd dolláros gyorssegélye mentette meg az északbalkáni régió vezető országát, Magyarországot. Most viszont erre biztosan nem lesz mód, mert Budapest korábban felmondta az együttműködést a Valutaalappal. Az irányadó magyar részvények kereskedelmét ezek után húsz percre felfüggesztették a tőzsdén, miközben a forint árfolyama stabilizálódni látszott a reggel óta elvesztett nyolcforintos árfolyamzuhanás szintjén. Az FNC tudósítója délután négykor ismét élőben jelentkezett Budapestről, és azt állította, hogy a forintesést a Magyar Nemzeti Bank beavatkozása állította meg, mert 150 millió eurót dobott piacra és adott el pár óra leforgása alatt. Az FNC hírét most már felkapta a világ, mert a budapesti nemzeti bank beavatkozásáról szóló információ azt sugallta a nemzetközi hírügynökségek szerkesztőinek, hogy Magyarországon lényegesen nagyobb a baj, mint ahogy pár órával korábban gondolták. Magyar idő szerint este hat órakor már az összes nagy nemzetközi hírcsatorna élőben kapcsolta tudósítóit Budapestről. A CNN és a Bloomberg képet is sugárzott, ugyanúgy a Parlament kivilágított épülete elé állítva a tudósítóját, mint az FNC reggel óta. A CNBC kicsit lemaradt, ők még csak telefonon jelentkeztek be a magyar fővárosból, de három órával később megérkezett Bécsből a CNBC kelet-európai régióba akkreditált New York-i tőzsdeszakértője, és behozva a lemaradást negyedóránként jelentkezett be élőben az addigra ágyba bújt Magyarországról. A magyar miniszterelnök este tíz órára budai villájába rendelte a nemzetgazdasági minisztert, a nemzeti bank elnökét és a Budapesti Értéktőzsde vezérigazgatóját. Magyarázatot várt tőlük a nap folyamán lezajlott eseményekre, de egyikük sem tudott megbízható választ adni. 238
Mind a hárman azt hajtogatták, hogy a magyar gazdaság adatai, mutatói és tartalékai alapján teljesen érthetetlen, ami történik.
239
New York – Egyesült Államok
Adrienn nem bírta tovább elviselni az indiai sofőr hollywoodi zenéjét. A csilingelő kánont, ahogy a koszos, sárga taxiban a tempós, balalajkaszerű cuppogás dübörgött. „Csuktá hé… keszire… jáhárárá” – ilyesmi recsegett a kazettás magnóból, aminek a hangerőszabályzóján tenyér méretű, kagylóra festett négykarú Visnu isten himbálózott. – Lehetne kicsit halkabban? – Adrienn az utasteret a sofőrtől elválasztó biztonsági plexiüvegen kopogtatott. De az indiai nem hallotta, mert a zene túl hangosan bömbölt, a New York-i taxisok kirablását megakadályozó átlátszó válaszfal pedig elnyelte a kopogás zaját. Adrienn most már dörömbölni kezdett. A sofőr végre észrevette, hogy utasa akar tőle valamit. – Hal-kít-sa le! – Adrienn majdnem kiabált. A turbános indiai hatalmas fejbólogatások kíséretében azonnal letekerte a hangerőt. Kapkodva nyúlt a magnóhoz, úgyhogy zavarában leverte Visnut. A műszerfal alá hajolt, és tapogatózni kezdett a lába körül, próbálta megkeresni a kagylóképet. Nem is nézte az utat. Adrienn megrökönyödve figyelte, ahogy az indiai harminc mérföldes tempóban, vakon vezet a háromsávos New York-i forgalomban. De a turbános fej pár másodperc múlva visszatért, szerencsére megtalálta a hindu istent, fölegyenesedett, lehelgette kicsit a kagylót, aztán a turbánjához dörzsölve kifényesítette. Visnu visszakerült a helyére. Csend lett, csak a szitáló New York-i eső maradt és a spriccelő víz, ahogy a szélső sávban előzve állandóan belehajtottak a lefolyók körüli 240
hatalmas tócsákba. A metrószellőzők, mint minden giccses amerikai filmben, most is gőzölögtek a melegtől, mert a nulla fok körüli februári télben a rácsokból feltörő levegő füst-szerűen párolgott. Már átjöttek Queensen, és áthajtottak a kétszintes Williamsburg hídon is. Ez már Manhattan volt, az alsó, a déli rész. Adrienn a barátnőjéhez tartott, a SoHóba, egy kedves kis tetőtéri lakásba. Évekkel ezelőtt egyszer már eltöltött pár hónapot a brazil lány ötödik emeleti apartmanjában, az ablaka előtt rozsdásan nyikorgó tűzlépcső árnyékában. Ide menekült. Tegnap jött ki a genovai kórházból, aláírta, hogy a saját felelősségére távozik, a biztonsági szolgálat emberének pedig megadta a telefonszámát. Ennyi volt. Elengedték. Most már elhitte, amit André a telefonban mondott, hogy esetleg lehallgatták őket. Mert mi másért hagyták volna őt ilyen könnyedén elsétálni. Lefordíthatták a beszélgetésüket, sejthették, hogy összevesztek, hogy ő tényleg nem tud semmiről semmit, történhetett sok minden. Adrienn nem szerette a konspirációkat. Épp ebből lett elege. Nem akarta megfejteni, hogy ő most miért is lehet itt. Csak örült neki. Örült, hogy idejött. Szerette New Yorkot, még ilyenkor télen is. A város lüktetését, az ingereket, a színeit, a méretét, az igaziságát. O csak így nevezte ezt. Igaziságnak. Még a koromfekete, kovácsoltvas tűzlépcsőt is szerette az ablaka előtt, mert valódi volt. Mert kellett, használták, mert nem a szépség számított ebben a városban, hanem az, hogy minden működjön. Hogy ha tűz van, akkor el lehessen menekülni. Holnap jelentkezik majd a londoni ügynöksége itteni irodájában, mert pár hónapig biztosan modellkedni fog. Így döntött. Otthagyta a jelmeztervező munkát Milánóban, bízva abban, hogy előbb-utóbb itt is talál majd állást. New Yorkban még talán könnyebben is, mint Milánóban. Itt sokkal több film forog, addig pedig modellkedik. Jövőre lesz harmincéves, épp az amerikai piacra való. Érett, kiegyensúlyozott nő, akiből árad a nyugalom, és aki ezért tökéletes arc az amerikai fehér középosztálynak szánt családi termékek reklámfilmjéhez. Pelenka, fagyasztott pizza, reggeli zabpehely, a lehetőségek határtalanok. Mosolyogva képzelte maga elé a 241
reklámforgatásokat. Mellécsapnak egy vagy két édi-bédi gyereket, idilli konyhákban csivitel majd velük, miközben szép lesz és vonzó, eljátszva a tökéletes amerikai anyukát. Adrienn pénztárcáját a következő hónapokban a sosem változó amerikai álom tömegtermékei fogják feltölteni, a reklámszereplésekért kapott gázsi. Mogyoróvajkrém, citromillatú konyhai csapfényesítő. Ilyenek! Ezt remélte. És hogy közben az idő majd mindent megold. Hogy André megváltozik. Vagy ő megváltozik. Esetleg mindketten, vagy egyikük sem. Hogy lesz valahogy, és megtalálják egymást megint. Mert meg kellene. Hiszen nincsenek már egyedül, pontosabban nemsokára már nem lesznek egyedül. Ezt gondolta Adrienn, de nem Dávidka miatt. Más oka volt rá… A taxi befordult a West Broadway sarkán, ezek már a SoHo ismerős épületei. Az alacsonyabb, otthonosabb Manhattan. A felhőkarcolók, a Wall Street érthetetlen negyede, a mindenkit összenyomó százemeletes Góliát-világ, amit Adrienn csak távolról szeretett nézni, ez most már a háta mögé került. De ő amúgy sem ezen gondolkodott. Az indiai sofőrtől kiharcolt csendben éppúgy, mint New York felé a repülőn, Adrienn tucatszorra emlékezett vissza a dottoréra. A dallamos nevű Paolo Angelo Dalmazzóra. Az ő mondatára. Ahogy az orvos elbúcsúzott tőle. Ahogy megkérdezte, hogy tudja-e. De micsodát? Tényleg nem tudja, kisasszony, tényleg nem? De Adrienn még akkor sem értette. Mert nem érezte. Furcsa, de egyáltalán nem. Adottore pedig ott, búcsúzáskor, a kórterem ajtajában egyetlen másodperc alatt meggyógyította a sebeit. A vállában és a lelkében. Nem gyógyszerekkel, nem injekciókkal, nem a műtéttel, hanem egyetlen rövid mondattal. Bár Adrienn még mindig nem hitte el, hogy igaz. Hogy tényleg! Hogy ez velük megtörténhet! Hogy gyerekük lesz. Nekik… André erről persze nem tudott. Még arról sem, hogy Adrienn Amerikában van. Ő New Yorktól kétezer kilométerre, Miami külvárosában zötykölődött egy ócska, tizenöt éves Chevrolet 242
Camaróban. Ezerötszáz dollárért vették Dáviddal, mert így nem kellett visszamenniük a Coconut Grove-i házhoz (lehet, hogy az oroszok figyelik), és azt sem kockáztatták, hogy a kocsibérlés, a hitelkártyahasználat miatt esetleg rájöjjön valaki, hogy ők merre mennek. Savannah felé autóztak, Dávid nagy-bácsikájához. Északra, Georgia államba. És beszélgettek. Most már beszélgettek.
243
San Salvador – Salvador
Simonyi kezét eloldozták. Mégsem tudta megfogni a papírt. Tartani remegés nélkül. A vér, talán az hiányzott, a keringés, a lüktetés. Elzsibbadtak az ujjai. Amikor meglátta a fiát. Istvánt, némán előrebukott a feje. Enyhe ájulás volt, de csak pár pillanatig tartott, mint amikor a fáradt sofőr egyetlen másodpercre elalszik a kormány mögött. Ébred azonnal, az út majdnem ugyanott tart, mint az imént, mégis érzi, hogy elaludt. Hogy volt egy üres pillanat. Egy szakadás. Simonyi is ezt érezte. Hogy leterítették és eltéptek benne valamit. Mire felocsúdott, már kikapcsolták a Skype-ot. István nem volt sehol. Csak a garázs maradt és Nazario öntelt arca. A gőgös öröm a tekintetében, amelyből áradt az együgyűség. Mint amikor a sokkal okosabb szülő sakk-mattot ad az óvodás gyerekének. És mégis büszke magára, az eszére. Az erőfölény dacára kiélvezi a sikert. Mintha a parti bármikor is egyenlő felek küzdelme lett volna. Simonyi nem kiabált. Most már nem akart megvadult lóként kitörni a karámból, mint amikor Valikát meglátta. István és a nyakához szorított injekciós tű, ebben a sakkjátszmában már csak a matt volt. A beletörődéssel fogadott utolsó lépés. Legyőzték, értette, megértette. És ez látszott is rajta. Ezért oldották el a kezét, mert nem kellett már tartani tőle. Hadd fogja csak a papírt, hadd olvassa el a teendőit, ezt 244
gondolta Nazario. Eméssze csak a magyarok hangyanyelvén hozzá intézett parancsokat. A mexikói egykedvűen szemlélte ezt a tokás, kényelmes embert, akinek minden porcikájából áradt a jólét. Nazario szerette megtörni az ilyeneket. Szabályosan élvezte. Simonyi ápolt körme, rendszeresen gondozott frizurája, kisimult bőre, finom szövetből varrt ruhája, ezek így mind együtt kifejezetten irritálták Nazariót. Mert érezte, hogy ez valahogy csak a gazdagok sajátja. Ezek az apró részletek. Mert nekik nincsenek gondjaik, mert sosem állnak buszmegállóban, nem szívják a szmogot, az étrendjükről mások gondoskodnak, nincs vitaminból, halból, puha ágyból, nőből, légkondicionálóból és még ki tudja, hogy mi a francból, hiányuk. Valahogy meglátszik rajtuk a pénz. A gazdagokon látszik, hogy gazdagok. Ha kövérek, ha soványak, ha trikó van rajtuk, ha szmoking. Látszik! Nazario emberrabló tapasztalata ilyen kontinenseken átívelő bölcsességeket keringetett az elméjében. Neki valahol ugyanolyan volt ez a magyar milliárdos, mint a múlt hónapban az argentin sörgyáros. Ugyanolyan. Gazdag. Rühellte őket, úgyhogy kifejezetten sajnálta, amikor a megrendelő, ez a William Wolf megtiltotta neki lujdzsivuccsi kinyiffantását. Nazariót bosszantotta, hogy az asszonypajti csak barbiturátot kaphatott, egészen precízen nátrium-tiopentált. Amit tényleg használnak az amerikai méreginjekciós kivégzéseknél, ez igaz, de a barbiturát ott csak az első fázis. A halál látványát, az összecsuklást idézi elő, de valójában nem öli meg az elítéltet. A barbiturát nem halálos méreg, hanem csak irtózatos erejű altatóanyag. A halált igazából a méregkoktél két másik alkotórésze okozza. A pankuronium, ami izombénulást idéz elő, és aztán a kálium-klorid, ami végleg leállítja a szívet. William Wolf viszont azt parancsolta, hogy Simonyi felesége maradjon életben, mert később még szüksége lesz rá. – Mégis miért, ha szabad megkérdeznem nagyméltóságú uramat. – Nazario a megrendelőkkel is nagyszájúskodott. 245
– Nem szabad. – Ennyi volt csak a válasz, és aztán követte a munkáért kifizetett tetemes összeg speciális letétjére vonatkozó olyan bonyolult banki konstrukció, amit Nazario nem is értett. Csak a főnöke. – Kuss, te barom! – Ennyit mondott a főnök, egy szintén ápolt körmű, sima bőrű és puha arcú mexikóvárosi figura, Nazario pedig azonnal elhallgatott. Aztán elkullogott. Tudta a helyét. Tudta, hogy az észt ő csak a salvadori garázsokban oszthatja. De most itt volt, ugye, a garázsban, ahol ő a főnök, úgyhogy irtózatos erővel lábon rúgta Simonyit, amolyan gondolatlezárásként. Enyhe bosszúból… de miért is? Merthogy nem nyírhatta ki az asszonypajtást? Vagy mert elkussoltatták Mexikóvárosban? Ilyenekért? Talán. Vagy csak úgy. Mert jólesett neki. Nem mindegy? Miért kell mindennek okot keresni?! Ez lett volna Nazario válasza. Simonyi kezébe fokozatosan visszatért az érzés, lassult a remegés, a betűk most már alig rázkódtak. Úgyhogy el tudta olvasni a magyar nyelvű utasításokat. Kába volt, legyőzött, lassult aggyal gondolkodott, mégis azonnal megértette, hogy mit is akarnak tőle. Elrablása óta abban hitt, hogy majd váltságdíjat kérnek. Hogy erről lesz szó! Tőle, a milliárdostól akarnak majd milliárdokat. Cserébe a szabadulásáért. Most mégis azonnal megértette, hogy a tét egészen más. Nem őt rabolták el, hanem egy egész országot. Simonyi okos ember volt, átlátta rögtön. Mert ha ő valóban elad hárommillió saját részvényt, 15 milliárd forintnyi tulajdont az OJH-ból. az általa vezetett bankból, akkor az Országos Jelzáloghitelbank másnap összeomlik. Magyarország egyik legnagyobb, legerősebb bankja. Ha kiderül, hogy az elnökvezérigazgató, az egyik legnagyobb tulajdonrész birtokosa megszabadul a saját papírjaitól, akkor mindenki meg akar majd szabadulni tőlük. A betétesek pedig az összeomlástól félve megrohanják az OJH fiókjait, kiveszik a pénzüket, és ezzel ők maguk omlasztják végleg össze a bankot. Ördögi terv. Ördögi, mert Simonyi azonnal megértette, hogy ez micsoda dominóhatást válthat ki Magyarországon. Megtoldva azzal a 246
nyilatkozattal, amit neki egy órán belül ki kell adnia videointerjú formájában. Hogy szerinte Magyarország finanszírozhatósága a következő napokban súlyos nehézségekbe ütközhet, de az Országos Jelzáloghitelbank befektetői nyugodjanak meg, mert a bank felkészült a forintgyengülésre. Úristen! Hiszen ezzel fogja kiváltani a pánikot. Hogy nyugtatni akar, miközben tulajdonképpen azt mondja ő, a szavahihető bennfentes, hogy az ország finanszírozhatósága veszélybe került, és fel kell készülni a forintgyengülésre. Ezt a hülyék is érteni fogják. De a spekulánsok és a befektetők mindenképp. Mert neki sajnos hinni fog a piac. És megvadul majd mindenki. Eladnak mindent, amit csak tudnak. Ez katasztrófa. Ki találhatta ezt ki? Mennyire precíz és gátlástalan trükk ez! Simonyi csak tartotta a kezében a papírt, és most megint egyre jobban remegtek az ujjai, de már nem a zsibbadástól. Hanem mert szép lassan felfogta, hogy ezek, legyenek akárkik is, sokkal többet vesznek el tőle, mint az életét. Mert ha ezt megteszi, akkor a Simonyi név hallatán hosszú évekkel később, még a halála után is köpni fognak a magyarok. Hogy mit művelt velük. Nemcsak az életét akarják, hanem a becsületét is. Azt is elrabolják tőle örökre. Valika jutott az eszébe, de nem a halála, hanem az aggódó tekintete, ahogy ránézett, amikor tegnap először megcsörrent a repülőn a műholdtelefon. Mintha Valika már akkor érezte volna. A szeme. Simonyi most olyan élénken látta maga előtt Valika tekintetét, mintha a felesége még ebben a pillanatban is őt nézné. Kifutott a fejéből a vér, arca falfehér lett, és a színfalak mögötti Budapest kulcsfigurája, Magyarország egyik vezetője elaludt a kormánynál. Ájultan zuhant össze, magával rántva a lábához láncolt vasszéket. – Na, ebből elég. – Erre a magyar mondatra ébredt. Hatalmas, hideg tócsában feküdt. Rögtön rájött, hogy leönthették vízzel, de nem emlékezett rá. Nazario a lábánál matatott, próbálta kioldozni a láncokat. 247
Simonyi nem érzett elég erőt ahhoz, hogy felálljon, inkább a hátára gördült. Úgyhogy most ott is átjárta a hűvös víz. Jólesett. A fülledt hőség izzadt kínlódása után a hűsítő víz majdnem olyan volt, mintha úszómedencébe dobták volna. Pedig a háta alatt csak vékony, milliméternyi vízfolt terült el. Inge szivacsként szívta magába a folyadékot. Kinyitotta a szemét. Feje mellett terpeszben, mint egy ágaskodó villanyoszlop, sovány, napbarnított férfi állt. Farmernadrág, barna póló, rövid haj. Ő mondta magyarul, hogy elég, hogy ebből elég. – A drágalátos Valikád már a másvilágon költi a pénzedet, az ottani táskaboltokban. – Farkas Vilmos, alias William Wolf keresztbe tett kézzel, rá nem jellemző módon, halkan beszélt. – Feltéve, ha a mennyországban is elfogadják a rohadt bankod hitelkártyáját, Janikám. De jobb, ha tudod, hogy te nem úszód meg ilyen könnyen! Egyetlen, szaros injekcióval! Annyira ismerős volt a hang, viszont teljesen ismeretlen az arc, főleg innen, alulnézetből. – Jancsi, te rohadt áruló! Te szarházi spicli – folytatta ez az ismerős hang. – Pattanj föl, mert ha én seggbe rúglak, akkor zúgva szállsz New Orleansig, azt garantálom. Simonyi nem értette… Ki lehet ez a férfi? Hogy került ide? Honnan ismeri Valikát és a táskamániáját? Aztán ez a jancsizás is! Biztos direkt beszél így vele! Mert tudja, hogy ő ezt utálja. Annyira ismerős a hangja. – Van arról neked halvány elképzelésed is, Jancsikám – tette fel a kérdést az ismeretlen arcú férfi ezen a múltból felderengő hangon –, sejted te, hogy miért is szívsz most itt? Hogy miért kell határozott, széles karmozdulatokkal integetned az összeharácsolt milliárdjaidnak? Farkas Vilmos felállította a vasszéket, amin eddig Simonyi ült. Kényelmes mozdulattal, keresztbe vetett lábbal foglalt rajta helyet, aztán várta a választ. Az OJH elnök-vezérigazgatója közben még mindig a víztócsában feküdt. – Ki… vagy te? – Simonyi akadozva szólalt csak meg, de azért érthetően. Visszategezte a rejtélyes hangú magyart, és a kérdésre kérdéssel válaszolt.
248
– Hogy ki vagyok én? – pattant fel a székről Farkas Vilmos pár másodperccel azután, hogy leült rá. Ezek szerint mégsem annyira nyugodt, mint ahogy a keresztbe vetett láb sugallta. – Hát, gondolkozz. – Fel-alá járkált, és hosszú történetbe kezdett. – Emlékszel még, Jancsikám, hogy ki volt az a barátod, aki tíz évvel ezelőtt becipelte az irodádba azoknak a magyar állami óriásvállalatoknak a vezetőit, akik a belső szabályzatuk szerint kénytelenek voltak bankportfóliókban tartani a megtakarított és rájuk bízott közpénzeket? Simonyira nézett, aki közben már felült a víztócsában, de nem kapott választ tőle. Arcán csak ijedt csodálkozást lehetett látni. Simonyi nem értette a történetet. Hogy hová is akar ezzel kilyukadni a dühös magyar férfi, mert dühös, az látszik rajta. – Jancsi, Jancsi. – Farkas Vilmos most újra elindult, kezét a háta mögé kulcsolta. Nem nézett Simonyira, csak a saját lába elé, ahogy a garázs olajfoltjait kerülgette puha kígyóbőr cipőjében. – Milliárdokat vittem be hozzád, állami milliárdokat. Nem emlékszel? És te spekuláltál velük! Meg a saját pénzeddel. Ellentétes pozíciókban. – Széttárta a karját, és fejét értetlenkedve rázta, mint aki még ma sem hiszi el, hogy ez megtörténhetett Magyarországon. – Negatív viszontbiztosítás, ezt papoltad nekem, vagy már elfelejtetted? Feltetted az állami pénzt az egyik irányban és a magánpénzt a másikban. Mint a ruletten. Piros vagy fekete! Bármi történt aznap a piacon, valamelyik tét biztosan vagyonokat hozott. A másik meg elúszott. És zárás előtt… – most megint megtorpant, és lángoló szemmel Simonyira nézett, akinek kezdett derengeni, hogy ki is lehet ez a férfi – …minden este, záráskor rákönyveltétek a veszteséget az állami vállalatra. Ügyes, belső trükk. Ki vette volna észre? Mindig az állam bukott, akármi történt valójában a piacon, micsoda pech! És mindig a magánemberek, ti ketten, az állami vállalat korrupt vezetője és persze te, ti mindig nyertetek. Emlékszel, baaaazdmeg, emlékszel, te mocsodék? Emlékszel még, hogyan is lettél gazdag? Hogy ugyanonnan loptunk, a kuuurva, áruló anyádat! Vagy már elfelejtetted? Vörös szemmel, kidülledt erekkel ordított Simonyi-val, öt centi közelségből. Simonyi érezte a fröcsögő, dühödt nyálat az arcán, miközben a gyomrát facsarni kezdte a felismerés. Mert már tudta. Nem
249
értette, nem volt képes megmagyarázni az arcot, a bőrt, a vonásokat, de tudta, hogy Farkas Vilmos ordít vele. A Vili. Ez meg hogy került ide? Simonyi hallgatott, mert hát mit is válaszolhatott volna erre a dühkitörésre. Farkas Vilmos öt centire lihegett az arcától, előredőlve, mozdulatlanul, mint egy vadállat, aki nem tudja eldönteni, hogy felfalja-e a prédáját. Teltek a másodpercek. Nazario a sarokban, egy esztergapadnál talált magának másik széket. Most már azon ült, és megint rágyújtott. Szivarfüstje elérte az érthetetlen hangyanyelven ordibáló William Wolf orrát. A magyar férfi Nazarióra, a füst forrására nézett, aztán néma csendben, de még mindig lihegve újra leült a saját székére. Simonyi maradt a tócsában, aztán rövid szünet után válaszolt. – Te többet loptál – mondta halkan. Mintha itt és most érv lehetne az, hogy ki mennyit lopott. Ráadásul ezt még egy másik sértéssel is megtoldotta: – És sokkal tovább loptál, még tavalyelőtt is. Nem te jöttél fel véletlenül Moszkvában a metróalagútból? Nem te fúrtál el egészen odáig? Vilikém! – Ez volt a válasz a jancsizásra. A Vilikém. A Moszkva pedig finom jelzése annak, hogy Simonyi mindenről tud. Az ő fülébe is eljutott a négymillió dolláros pitiánerkedés, a moszkvai bankszéfben tönkrepörgetett pénzjegyszámlálók legendája. De Farkas Vilmosnak ez már mindegy volt. Ő kiszállt akkor és ott, igen, Moszkvában. Simonyi pedig épp ezért dobta föl őt a magyar miniszterelnöknél. Mert ott merte hagyni ezeket a tolvajokat. Mert neki elég annyi, amennyit az elmúlt tizenöt évben zsebre vágott. De ezeknek, és az ezek Simonyi összes otthon maradt, és mindig mindenkihez alkalmazkodó tolvaj haverját jelentette, ezeknek sosem elég. – Nem te voltál az, Jancsikám… – Farkas Vilmos Nazario felé integetett, aztán az ujjaival úgy csinált, mint aki szivarozik. A mexikói nem értette azonnal a jelet, de amikor a magyar férfi Nazario szájára, pontosabban a szivarjára mutatott, akkor végre felfogta. Már pattant is, és mire William Wolfhoz ért, már elő is húzott egy másik szálat az ingzsebéből. A szivarvágós öngyújtóját is odaadta Williamnek, aki közben folytatta: – Nem te voltál az, aki odaállhatott volna a magyar miniszterelnök elé a forintcsere ötletével? Hiszen megbeszéltük. 250
Istenünkre megfogadtuk, hogy soha nem fogunk egymásnak esni, mi, az ötszázaléknyi okos, agyafúrt ember! Megesküdtünk, nem? Farkas Vilmos szivarral és öngyújtóval a kezében hagyta leülepedni Simonyiban ezt a mondatot. Rá sem nézett a tócsában ázó bankárra. Hadd gondolkodjon csak a válaszon. A maga nyugtatására ugyanolyan aprólékossággal meggyújtotta a szivarját, mint ahogy korábban Nazario tette. A mondat végén az ötszázaléknyi agyafúrt emberre vonatkozó célzás Simonyi kedvenc bölcsességére utalt. Ő mondta mindig, hogy a magyar társadalom pont olyan, mint a többi. A tetején ötszázaléknyi okos, agyafúrt ember, az alján ötszázaléknyi sötét csőcselék. A kettő között pedig kilencvenszázaléknyi mocsár, a tömeg, az átlagemberek, akik oda mennek, ahová az ország vezetői küldik őket. Simonyi ezt most mégis elengedte a füle mellett. Mert a másik ügy, a pénzcsere emlegetése sokkal jobban megütötte. Ez volt ugyanis az első olyan mondat, amiből végre megértette Farkas Vilmos indulatait. Hogy Vili miért is érzi úgy, hogy Simonyi aljasul, szántszándékkal becsapta őt. Hogy elárulta. Hát persze, a forintcsere. Évekkel ezelőtt, amikor még összetartottak, amikor még nem egymást nyírták a magyar oligarchák, egy válicka-völgyi szarvasvadászat után, a vacsora végén felállva koccintottak a pénzcserére. A fogadalmukra. Hogy ha valaha is a tönk szélére jutna Magyarország (és most odajutott), akkor ők nem egymást nyírják majd, hanem igenis meggyőzik a forint lecseréléséről az éppen aktuális magyar miniszterelnököt. A feketegazdasággal velejéig átitatott Magyarországon ugyanis a forintcsere sokkal több pénzt pumpálna az állami költségvetés kasszájába, mint az ő kifosztásuk, elszámoltatásuk, vagyonelkobzásuk. Többet, mint a nyugdíjpénztárak államosítása, többet, mint bármilyen bankadó, telekommunikációs sarc vagy éppen áfaemelés. A magyar feketegazdaság becsült mérete körülbelül a nemzeti össztermék húsz százaléka. Az emiatt évente elmaradó adóbevételek 2500 milliárd forintra rúgnak. Nagyon leegyszerűsítve: a magyar 251
kisemberek párnája alatt, legyenek akárkik is, számla nélkül mutyizó villanyszerelők vagy éppen zsebre dolgozó taxisok, az ő párnájuk alatt sok ezer milliárd forint rejtőzik (hiszen ezeket az elcsalt, soha le nem adózott jövedelmeket senki sem meri a bankban, hivatalos számlán tartani). Ha tehát a magyar állam kreálna néhány pénzhamisítási ügyet (a szarvasvadászat utáni vacsorán anno ez volt a bankárok ötlete), akkor ezekre a bűnügyekre, a forint rossz minőségére hivatkozva új tíz- és húszezres címleteket lehetne Magyarországon forgalomba hozni. Ami ugye a bankszámlákon tartott legális pénzek esetében egyáltalán nem okozna problémát. De mi lenne a párna alatti adózatlan feketevagyonnal? Mi lenne, ha az állam az otthonról behozott, százezer forint fölötti összegeket csak akkor cserélné be új pénzre, ha a tulajdonosa bebizonyítaná (az adóbevallásával például), hogy az összeg legális. Mi történne ilyenkor? Hát az, hogy sok ezer milliárd forintnyi megtakarítás válna semmivé. Az emberek inkább elégetnék a kályhában. Ordítanának, káromkodnának, szidnák a miniszterelnök jó édesanyját, de képletesen vagy a valóságban is elégetnék! Mert a feketepénzeket senki sem merné becserélni. Hiszen félnének az adóellenőrzéstől, a vagyonvizsgálattól. Az érvénytelenné vált régi címleteket viszont már nem tudnák elkölteni. Így kellene lecsapolni a magyar feketegazdaságot és az adózatlan jövedelmeket. Mint egy mocsarat. A kilencvenszázaléknyi buta csürhét – a bankárok ezt gondolták pár évvel ezelőtt, miközben a Válickavölgyben egymáshoz koccintották a pezsgőspoharaikat. Aztán a magyar kormány az új pénzből nyomtathatna magának a kámforrá vált vagyonok helyére saját milliárdokat. A Magyarországon forgalomban lévő forintmennyiség a pénzcsere után sem változna, mindössze a párnák alól eltűnő pénz teljes mennyisége varázsütésszerűen bekerülne az állam zsebébe. Ropogós, frissen nyomtatott húszezresek formájában. Ez jobb, mint a nyugdíjpénztárak államosítása volt. Ez még annál is több pénzt hozna a konyhára. Ezermilliárdokat. Erre célzott Farkas Vilmos, amikor azt kérdezte, hogy Simonyi miért nem győzte meg a forintcseréről a pénzhiánnyal küszködő magyar
252
miniszterelnököt. Hogy miért dobta inkább oda őt, magukat az oligarchákat? Simonyi miért lett áruló? – Nem volt választásom – nézett fel a tócsából Simonyi, és látva Vili színpadias meglepődését, az egykori barát felhúzott szemöldökét, próbálta megmagyarázni a helyzetet. – Hiába mondtam neki, ez a miniszterelnök nem hajlandó a tömegek ellen politizálni. Nem is értem… Ez őszintének tűnt. A fújtatás, az enyhén kifordított tenyér, a tanácstalanság jelei. – Azt mondta, emlékszem a szavaira… – Simonyi összehúzta a szemét, mint aki pontosan akarja idézni az elhangzottakat – …azt mondta, hogy a nép felkötné őt az első lámpavasra. – Baaaszd meg, Jancsi! – Farkas Vilmos megint felpattant a székről. – És ezt te bevetted? Hogy Pufi meg Csöpi, ha hirtelen olyan magyar világban találnák magukat, ahol már nem lehet mindent „okosba” elintézni, elcsalni, párna alá rejteni, ahol számlát kellene adniuk, meg adózni, és a fővállalkozó visszaszedetné velük a girbegurbán lerakott kurva csempéjüket, akkor ezek az emberek bosszúból felhúznák az első lámpavasra a miniszterelnököt? Hogy emiatt bukna meg? A nagy frászt! Nem lázadna itt senki, hanem leszarnák és elmennének pecázni! Magyar emberekről beszélünk, cseszd meg, Jancsi! Bárgyú, béketűrő birkákról! Súlyos csend lett, mert Simonyi nem válaszolt. Pufi és Csöpi, ez ütött, ezek a látszólag nem is idetartozó csemperakós érvek. Mert Simonyi a lelke mélyén pontosan tudta, hogy valahol tényleg erről van szó. Hogy ki milyen Magyarországot akar! Beleértve őt, a miniszterelnököt, a Csöpiket, a Pufikat, Farkas Vilmost és mindenkit. A magyarokat. Végül Vilmos szólalt meg, és közölte, hogy most bizony neki sincs választása. Most már neki sincs. Úgyhogy Simonyi menjen, és fürödjön egyet. Szedje rendbe magát, mert a szomszéd szobában, egy New Orleans-i városkép előtt nemsokára videointerjút fog adni. Mintha az amerikai városban lenne. Ahová ugye eredetileg elutazott focimeccset nézni.
253
Miközben ezt mondta, bekapcsolta a laptopot, behívta a Skype-on Istike kikapcsolt képét, és felnagyította, hogy Simonyi premier plánban láthassa a fia nyakához szorított injekciós tűt. Így érvelt, a valahol túszként fogva tartott huszonegy éves srác, István látványával. Aztán zárásként még közölte, hogy Simonyi egy szarházi hernyó. Egy gerinctelen senki! Hagyta, hogy az indulatai meglátsszanak rajta, hogy Simonyi érezze, ő most tényleg nem tréfál. Hogy gyűlöli az OJH elnök-vezérigazgatóját, ezt a hernyót, ezt a férget, az egykori barátot. És amikor meglátta Simonyi arcán az értetlenkedést, hogy mi ez a hernyózás, elszavalta neki a kedvenc magyar versét. Hadd eméssze ez a szemét áruló! Úgy mondta, mint az iskolai ünnepségen a lelkes diák, aki azért jobb, ha a színészpályával mégsem próbálkozik: Mikor a hernyóból lepke lett, kérkedve repkedett, hogy fényben keringve mind tovább csillogtassa hímporát.
–
A derék kutyának képére mégis kiült az utálat. Villogj csak fent, te szép féreg, nem lesz nagyobb az értéked! Hernyó maradsz, bár fent keringsz. Nem a szárny szab itt mértéket, hanem a gerinc.
254
Budapest – Magyarország három órával később
A pénzügyi hírcsatorna, az FNC budapesti beszámolója. A képernyő jobb felső sarkában piros alapon „breaking” felirat (most érkezett, fontos). „Helyszínen tartózkodó tudósítónk jelentése szerint pánikreakciót váltott ki a Budapesti Értéktőzsde kereskedelmében, hogy Magyarország egyik leggazdagabb embere, a régió kifejezetten stabil pénzintézetei közé sorolt Országos Jelzáloghitelbank elnökvezérigazgatója egy órával ezelőtt hárommillió darab saját tulajdonú részvényét dobta piacra, és váltotta át azonnal euróra a befolyt vételárat. Elemzők szerint a jelzésértékű eladás, ami Mr. János Simonyi becsült magánvagyonának az egytizedét teszi ki, arról tanúskodik, hogy Magyarország pénzügyi stabilitása megrendülőben van. A részvényértékesítés további eladási hullámot gerjesztett, az elmúlt órában az OJH részvényárfolyama harminc százalékkal csökkent. A bank részvényeivel a kereskedést pár perccel ezelőtt felfüggesztették, ami szakértők szerint elindíthatja a bankbetétesek rohamát. Mr. Simonyi, aki jelenleg New Orleansban tartózkodik, közleményben próbálta megnyugtatni a bank befektetőit, a kisrészvényeseket és a betéttulajdonosokat, biztosítva őket arról, hogy az OJH felkészült a forintgyengülésre. Mr. Simonyi, aki a kialakult helyzetről láthatóan idegesen nyilatkozott az amerikai városban, úgy vélte, hogy 255
Magyarország finanszírozhatósága a következő napokban súlyos nehézségekbe ütközhet.” Itt megjelent a képernyőn Simonyi János, aki a New Orleans-i 6-os csatorna, a WDSU lógóval díszített mikrofonjába beszélt. Fehér ingben, piros nyakkendőben, de zakó nélkül nyilatkozott. A bejátszott interjúrészlet mindössze nyolc másodpercig tartott. „Meg vagyok győződve arról, hogy a forint nincs veszélyben, devalváció nem fenyeget. Magyarország stabil, nincs ok pánikra.” Az Országos Jelzáloghitelbank vezetői megrökönyödve bámulták a képernyőt. Megszakították a válságértekezletet, amikor Simonyi sajtótitkára a lehalkított tévéképernyők egyikén észrevette a főnök fotóját. A hosszú asztal végében egymás melletti készülékeken futott a világ öt fontos hírcsatornája. A CNN, a CNBC, a Bloomberg, az FNC és a FOX Business. A bank vezetői a magyar híreket nem is figyelték. Egyetlen magyar csatornát sem néztek. A tét ennél sokkal nagyobb volt, és ők pontosan tudták, hogy a bank sorsa nem Magyarországon dől el. Mire a sajtótitkár felhangosította az FNC adását, addigra a hírolvasó már ott tartott, hogy Magyarország pénzügyi stabilitása megrendülőben van. Aztán látták Simonyit is a New Orleans-i háttér előtt, és hallgatták, ahogy a főnökük azt mondja, nem fenyeget devalváció. Devalváció? Néma csendben egymásra néztek, és most már végképp nem értették, mi történik itt. Órák óta képtelenek voltak utolérni Simonyit, aki egyszer csak megjelenik az éterben, és devalvációról beszél. Kiejti a szót a száján, pedig ezért máskor a fejüket szokta venni. Mindenki erre gondolt. Látták maguk előtt a százkilós bankárt, ahogy ököllel veri az asztalt, hogy értsék már meg, érthető nyelven kell beszélniük. A devalvációt nem értik a magyar emberek. Mondjanak leértékelést, ne nagyzoljanak itt neki idegen kifejezésekkel. És akkor most ő beszél így? Devalváció! Mi történt Simonyival?
256
Daytona Beach – Egyesült Államok
Jo… han… na… – André a Facebook kezdőoldalán, a keresőrovatba pötyögte be a betűket. – Na… pole… tani… ta. Ez volt Adrienn titkos neve a világhálón. Az övé pedig Principe de Calabria, vagyis a calabriai herceg. Londoni megismerkedésük emlékére, mert amikor egy ottani kávézóban először találkoztak, akkor Adrienn épp Passuth László regényét, a Nápolyi Johannát olvasta magyarul. – Ha valaha bármi baj érne minket – nézett André hónapokkal később Adrienn szemébe már Genovában –, akkor ezek lesznek az álneveink. Így találjuk majd meg egymást a Facebookon. Adrienn lett a regény főhőse, Johanna nápolyi királynő, André pedig az ő megkoronázott férje, András calabriai herceg. Károly Róbert magyar király fia. Végre megtalálta. Üres adatlap volt, egyetlen fotó, ismerős és eseményemlékeztető nélkül. Johanna Napoletanita. André most ráment a saját oldalára, keresztbe linkelt, és az adatlap rubrikája alatt piros karikát talált. A calabriai herceg üzenetet kapott. Adrienn… Ráklikkelt, de még nem nézte meg. Hátradőlt a szétnyitott kempingszéken, és az óceánparti homokban Dávidot kereste. Most éppen merre lehet? A srácnak nem volt még jogsija, de már tudott vezetni. Hát André hagyta. Dávid ötlete volt, hogy Daytona Beachnél jöjjenek le a főútról, 257
keresztül az egyik lagúnahídon, és száguldozzanak egyet a betonkeménységű, hófehér homokon. A NASCAR autóversenyeket ötven éven át rendezték itt, a sűrű, tömött homokon, de mostanra csak a strandolok maradtak. A sportkocsik bent keringenek a város lenyűgöző, ovális versenypályáján. A Dávid-félék pedig a faterok elkunyerált autóival, mintha vidámparkban dodzsemeznének, fel-alá száguldoznak a végtelenbe vesző, majdnem száz méter széles homokos óceánparton. Az itt hagyott, régi versenypályán. André kezdte megszokni, hogy Amerikában minden hatalmas. A Daytona Beach-i homokos dodzsempálya éppúgy, mint itt, az asztalon, a laptop mellett ez a majdnem egyliteres mojito koktél. Életében nem látott még ekkora italt, de a parton caplató emberek hasméretét látva nem is nagyon akart rászokni az amerikai adagokra. Az útszéli mexikói gyorséttermekben André már az előétellel jóllakott. Ő is, mint Dávid, a ropogós crispy burritókat szerette. Tele hideg salátával és csípős grillcsirkével. Főleg ebben a melegben. Most is legalább harminc fok volt, vakító napsütés, egyetlen felhő nélkül. Az internetbár az óceánparti pálmafasor árnyékában, hatalmas, hófehér sátorban üzemelt. Egy volt csak a sok száz hasonló sátor közül. Ruhabolt, söröző, búvárfelszerelések. újságos, ameddig csak a szem ellát. Amerika és a méretek. A kocsik alig tíz méterre száguldoztak az asztalától, a kemény talajon mégsem verték fel a port. Aztán egy széles sáv következett a strandolóknak, utána pedig már a víz, az óceán. Az üres semmiből érkező magas hullámokkal és az állandó széllel. Jólesett Andrénak. A levegő a nyomáskülönbség miatt egyenletesen áradt a végtelen kékség felől, mintha közepes fordulatra kapcsolt légkondicionáló fújná. Ez volt a téli Florida titka, az örök, könnyű szél! Próbált úszni, de ez azért nem a Riviéra. Nem az ő kedvenc otthona. Itt csak lassan mélyül a víz, és ahol már nem ér le a lába, ott a hullámok kellemetlenül dobálják. A víz erős mozgása kitépi a homokos óceánfenékről a sűrű tengerifüvet, a hosszú, legalább félméteres szálakat. André karja úszás közben állandóan beléjük gabalyodott.
258
Úgyhogy feladta. Inkább lenyomott néhány száz fekvőtámaszt a kőkemény parton, közben pedig azon csodálkozott, hogy a tenyere alig süllyed a homokba. Amikor nekikezdett a következő adagnak, már nem is találta meg az előző fekvőtámaszok nyomát. Hogy akkor épp hol volt a tenyere. Soha nem látott még ilyen kemény homokot. André nem találta meg Dávidot, biztos messze ment. A szikrázó napsütésben a szeme fokozatosan szokott csak vissza a számítógép csillogó képernyőjéhez. Adrienn sokat írt. Hogy jól van, gyógyul a sebe. és hogy New Yorkba utazott. Ezt elárulja. Mert ugye ezt elárulhatja? Legalább itt, az ő titkos Faeebook-oldalukon. Így mindenesetre André tudja, hogy hol kell keresnie. Ha tényleg meg akarja keresni. És így tovább. André megkönnyebbült, hogy ez már egy másik Adrienn. Aki megnyugodott. Összeszedte magát. Talán azt is megértette mostanra, hogy a helyzet tényleg nem egyszerű. És ő majd úgyis megy, ha már mehet. Adrienn nem hozta szóba Dávidot, nem hozott szóba semmi mást. Csak annyit írt, hogy érdekes híre van (ezt a szót használta, az érdekest), de azt majd szóban. Talán Skype-on. De ha André gondolja, akkor hívhatja is, mert vett egy eldobható készüléket hatvan dollárért. Megadta a számát a New York-i előhívóval együtt. Aztán még annyit tett hozzá, hogy ha Andrénak van ideje, nézze meg a híreket valamelyik magyar honlapon, mert az valami katasztrófa, ami otthon történik. Nekik az otthon Magyarországot jelentette. „Mikor leszel itthon?'' Ha ezt kérdezte Adrienn, az a genovai lakásukat jelentette. „Mikor leszünk otthon?” Ez pedig az örökké tervezett, első közös magyarországi hazautazásukra vonatkozott, amit André állandóan halogatott. – A tavalyi dolgok miatt most még nem megyünk. – Csak ennyit mondott Adriennek, de részletesebben soha nem fejtette ki. Adrienn pedig nem kérdezte, hogy mik is ezek a tavalyi dolgok. Nem merte. De Magyarország a hazájuk volt, és akárhány éve éltek is külföldön, mindig figyelemmel követték, ami otthon zajlik. Nem voltak képesek elszakadni, de nem is akartak.
259
Dávid csak fél órával később került elő. André addigra már megírta, hogy ő is Amerikába jött, de mást nem. Florida nevét meg sem említette, még ezen a Facebook-oldalon sem. Tömören, tényszerűen közölte Adriennel, hogy megtalálta Dávidot. A kábítószeres srácot. És hogy most gondolkodik. Szövevényesek a szálak. Adrienn adjon neki időt. Ennyi. Semmi több. Aztán megnézte a magyar híreket is, és megdöbbent, mert nem értette az egészet. Amikor aztán Dávid előkerült, megkérte, hogy kérdezzen rá az apjánál, mégis mi ez. Mert André emlékezett, hogy Mike Winkler mit is üzent legutóbb Magyarország kicsinálásáról („kifolyik a magyarokból a szar” – Dávid így tolmácsolta a szavait), és mostanra Dávid már elmesélte neki azt is, hogy a nevelőapja pontosan mivel foglalkozik. André egyszerűen csak kíváncsi volt, semmi több. Pusztán érdeklődött, és fel sem fogta, hogy mibe nyúl. Az óceánparti hűsítő szélben, a félig üres mojitós pohárral az asztalán honnan is gondolhatta volna, hogy pár óra múlva az életéért fog küzdeni. Hogy élet-halál harc lesz ebből megint… – Mondd meg a gyilokgép apádnak. – Mike Winkler ezt a fordulatot az elmúlt tíz percben most már ötödször használta. Elege lett, nagyon-nagyon elege. Eleinte csak a hülye fiából, aki most épp el akart költözni tőle. Mert a hirtelen felbukkant magyar spermabank, aki ezek szerint még mindig az apjának képzeli magát, ekkora marhaságot ültetett el Matt szűk agyában! Ősztől főiskolára akar menni, addig meg elvonóra, kitisztulni, az életet újrakezdeni. – Újrakezdeni… 18 évesen? Elment a te józan eszed? – Nem is értette. Az FNC tudósítója már megint itt ült, ebben a fertőtlenítőszagú budapesti szállodaszobában. Maga elé képzelte a vegyszereket, hogy a távollétében micsoda kemikáliaháború dúlhatott itt. Az előző nap kiborított koromfekete kávénak ma már semmi nyomát nem találta a puha padlószőnyegen. Mégis, mi történt a fiával? Mit csinált vele ez a spermatenyészet? Haza kellene mennie, hogy beszéljen Matttel, normálisan. Nem csak Skype-on, miközben a gyerek előtt hatalmas pohár koktél pihen (látja a kameraképen), a háttérben, az óceánparton meg tangabugyis csajok. 260
Iskola helyett! Mike Winkler most már saját magán sem igazodott el. Szereti ő egyáltalán ezt a gyereket? Az ő génjeitől tökéletesen mentes, örökbe fogadott Mattét! Vagy tulajdonképpen nem is bánná, ha mostantól a vér szerinti apját boldogítaná? Vigye, ha kell neki! Eleinte ebből volt elege, az újabb otthoni zűrből. De amikor Matt azt kezdte el mondani az élet újrakezdésének indokaként, hogy neki már két anyját is halálba kergette a sors, egyet Budapesten az oroszok, egyet meg Miamiban a felső középosztályt majmoló idióta, sznob apja, na, azon Mike végleg kiakadt. Ezt hallva már az egész rohadt életből lett elege. Budapestből, igen, Budapestből is, Scotty baromságaiból, az őt zsarolva fogó rohadékból, a bankárokból en bloc, beleértve Larry Macket és a bankárállatfaj minden korcs mutációját,elege lett mindenkiből. Hogy mindig őt anyázzák, bármit csinál, mindig ő szívja meg. Dögöljenek meg mind. Ez a szarházi spermabank is, aki az ő háta mögött oltja a fiát a másik anyjával, valami budapesti szajhával, mert egy ilyen tuskónak ki más lehetett a felesége. Kikből jön ki ilyen aljas gyerek, aki neki a Skype-on Susan halálát úgy dörgöli be, mintha legalábbis ő tehetne arról, hogy a volt felesége itt hagyta ezt az egész trágyadombot. Sőt, nemcsak hogy itt hagyta, hanem búcsúzóul még a nyakába is öntötte. Elég volt, kész, ő kiszáll. Mike Winklerben forrt az indulat, és amikor Matt hallhatóan a vér szerinti, de őt tizenhárom évig elfelejtő apja kíváncsiságát akarta kielégíteni, és afelől érdeklődött, hogy mégis mi folyik Magyarországon, hát akkor… akkor ő át sem gondolva a választ, hirtelen felindulásból jól összeeresztette élete összes szarkavaró aljadékát. Scottyt meg akik mögötte állnak, ezzel a tuskó spermabankkal meg Matt-tel, ha a fia ezzel a barommal tart, nem pedig őrá, a nevelőapjára hallgat. Összeeresztette őket, hadd hulljon a férgese. – Mondd meg a gyilokgép apádnak. – Mike száját ekkor hagyta el ötödszörre ez a szófordulat. – Mondd meg neki, hogy Scotty bácsi a hunyó. Őt faggassa ki, mert csak Scotty bácsi tudja leállítani ezt az egész magyar szarságot!
261
Matt bambán nézte őt a Skype képernyőjén. Ezek szerint nem emlékszik Scottyra, úgyhogy Mike magyarázni kezdte: – Scotty bácsi apádnak az a pocakos barátja, akinek a Ferrarijában két órát töltöttél, amikor tavaly meglátogattuk. Nem emlékszel? – De Matt most már emlékezett. A Hibiscus Island-i házra, a hat férőhelyes garázsra tele jobbnál jobb verdákkal, köztük a Ferrari kabrióval, amit nem indíthatott el, viszont beleülhetett. Inkább a garázsban gyilkolta az időt, mint hogy hallgassa a fatert, ahogy ennek a hájfejnek nyalja a seggét. Szörnyű volt csak nézni is, ahogy az apja meghunyászkodik a gazdagok előtt. – Ja, emlékszem – mondta Matt, és persze hogy 18 éves fejjel nem ismerte fel ezt a csapdát. Mert a budapesti Hilton Szálloda kényelméből az apjának esze ágában sem volt ecsetelni, hogy Scotty házát micsoda biztonsági rendszer védi. A buldózerhátú kolumbiai orángutánokat meg sem említette. – A tuskóagyú apád azért ne a főbejáraton kopogtasson. – Ennyit mondott csak, mert arra gondolt, hogy ha már összeereszti ezeket a barmokat, akkor izgalmas legyen a kezdő felütés. A magyar spermabank menjen úgy, ahogy máskor is biztosan szokott, az ablakon, a tetőn vagy bármi máson keresztül, a lényeg, hogy elszabaduljon a pokol. Hulljon a férgese. A hívás után elégedetten terült el a zöld, lábtartós Hilton-fotelban. Akárhonnan nézte is, ő csak jól járhat. Ha a tizenhárom év után hirtelen felbukkanó vér szerinti apa megszívja, akkor egy gonddal kevesebb. Ebben a verzióban visszakapja a fiát, és majd ő, csakis ő dönti el, hogy merre tovább. Hogy levakarja-e magáról Mattét vagy sem. Hogy elhúzzon egy főiskolára, egy hamburgersütödébe, a kijózanítóba vagy bárhová. Ha viszont a magyar spermabank ügyes lesz, akkor Scotty szívja meg. Ő, Mike Winkler akkor is jól jár. Mert végre levakarják róla azt a szemetet, és akkor ő kiszáll, mert végre vége. Neki így is, úgy is jó! De ezt csak hitte…
262
Berlin – Németország
Nem telefontéma volt. A magyar állampapírok tömeges eladásának harmadnapján, amikor a budapesti nemzeti bank a forint árfolyamának megőrzésére lassan már egymilliárd eurót költött, és amikor a Nemzetgazdasági Minisztériumban először hangzottak el az összehangolt pénzügyi támadásról szóló hipotézisek (konkrét bizonyítékok egyelőre nem voltak), nos, ennek a harmadik napnak a reggelén Magyarország miniszterelnöke felszállt a Malév menetrend szerinti berlini járatára. Fél nyolckor indult, és két órával később a kimondhatatlan nevű Herman von Schwainitz kancelláriaminiszter kíséretében a berlini Reichstagra néző hipermodern kormányépület hófehér lépcsőjén ment felfelé. Európa nyolcvanmilliós motorjának, ennek a Németország nevű gazdasági behemótnak a parancsnoka a dolgozószobájában várta. A magyar miniszterelnök egyedül érezte magát. Túlságosan is egyedül. Tegnap késő este kezdeményezte ezt a találkozót. A négyszemközti megbeszélést a két ország külügyminisztere alig negyven perc leforgása alatt szervezte meg. A miniszterelnök most járt itt először, ebben a lélektelen, letisztult épületben. Őt ez sokkal inkább forgalmas buszpályaudvarra emlékeztette, mint kancelláriára. Semmi fényűzés, semmi hivalkodás. A fémkorlátok, a fehér márványfalak, a tiszta padlószőnyegek a puritán, spórolós német kormányzati politikát voltak hivatva a látogatók képébe dörgölni. A második emeleti folyosón, a kancellár szintjén lógott ugyan 263
néhány festmény a falon, korábbi német államférfiak elnagyolt, modern portréi, de ezek is szegényes, egyszerű keretben. Meglepő volt. A budapesti Parlament ehhez képest disneylandi csodapalota. Cicomás birodalma egy gazdag, dúskáló ország vezetőinek. Bárcsak… bárcsak dúskálnánk a pénzben! Na ja… Szinte kínos volt épp most egy ilyen épületet látni és közben erre gondolni. Kinyitották előtte az ajtót, a testőrök lemaradtak, és a magyar kormányfő belépett Németország nemrégiben megválasztott új vezetőjéhez. A kancellár felállt az asztalánál, de nem lépett semerre, csak várt rá, hogy ő odajáruljon elé. Borzasztó érzés volt. Szinte megalázó. A kancellár azonnal úgy bánt vele, mint egy kisiskolással, akit most majd jól megszid a tanár bácsi. Ebből az egyetlen mozdulatból, az asztal mögött maradó kancellár néma várakozásából tudta, hogy hiába jött. Feleslegesen. Ha itt, ebben a percben sarkon fordulhat, ha elnézést kérhet, hogy bocsánat, tévedés, felejtsük el, akkor még megspórolhatná a következő egy órát. A finom, kulturált leckéztetést, ami persze udvarias helyzetértékelésnek lesz álcázva, de mégis precízen és könyörtelenül elhelyezi Magyarországot az európai térképen. Ő persze nem értett egyet. Természetesen egészen másképp látta a helyzetet, és készült is arra, hogy ezt elmondja. De most még várt. Türelmesen hallgatta a selyempapírba csomagolt szemrehányásokat, amiket a német ipari lobbi érdekeit képviselő, bajor származású kancellár arisztokratikus eleganciával pöccintett felé. A magyarországi német bankok pár évvel ezelőtti különadóztatását, az élelmiszerláncok extraadóját, az E.ON elleni lépéseket és így tovább, a kancellár csak mondta és mondta. Talán a Magyar Telekom megsarcolása fájt neki a legjobban. – Ezt mégis hogy képzelték önök, magyarok? – A kancellár hátradőlt a vékony fémkarfás székben. A rugalmas szerkezet lágyan engedett, fékezte, lassította a mozdulatot. – A Magyar Telekom többségi tulajdonosa a Deutsche Telekom, annak pedig a többségi tulajdonosa a német szövetségi állam, vagyis a német adófizetők. – Most már nagyon kioktató volt a hangnem. – Amikor önök mindenféle extraprofitra 264
hivatkozva felhergelik a szavazóikat a Magyarországon befektető külföldi cégek ellen, és különadókat vetnek ki rájuk, akkor a szó szoros értelmében a szorgalmas, spórolós német emberek zsebéből veszik ki a pénzt. Nem holmi szivarozó, pocakos milliárdosokéból! – A német kancellár a bőrszéken ülve kidüllesztette és megveregette a hasát, mintha ő is egyike lenne az ilyen utálni való dúsgazdagoknak. – Önök meglopnak minket, németeket! Önök, akik nem spóroltak, nem dolgoztak szorgalmasan, csak henyéltek, eladósodtak, felélték a hiteleiket. Mégis hogy képzeli ezt Magyarország? A kancellár mindezt egy szuszra, tisztán, tagoltan mondta el. Hangjában nem lehetett érezni indulatot, egyszerűen csak tanár bácsisan kioktatta a tízmilliós, mini-Magyarországnak, ennek a zűrös. Balkán felé csúszó országnak a kormányfőjét. A magyarok 1989 óta annyi, de annyi csalódást okoztak a Nyugatnak. Annyira másmilyenek voltak, mint amilyennek korábban Berlinben, Párizsban vagy éppen Londonban képzelték őket. Főleg 1956 emléke alapján. Ez járt most a német kancellár fejében, miközben a Deutsche Telekom fájdalmáról, a spórolós, csoda szorgalmas német emberfajtáról beszélt. És ez már sok volt. Tényleg sok. Ez a felsőbbrendűség, amit hiába próbált nyugodt hangvétellel leplezni, kiérződött a német államférfi szavaiból. A gőg! – És önök hogy képzelik? – A magyar miniszterelnök kérdése a levegőben maradt, mert nem mondta meg rögtön, hogy mire gondol. Inkább lassan előredőlt a fekete bőrszéken. Elengedte a hideg acélkarfát, és rákönyökölt a takarékos, pár centi vastag asztallapra. Félresöpörte a közéjük állított rózsákat (mit keresnek itt rózsák, micsoda műmájerek ezek a németek, gondolta a mozdulat közben). Aztán amikor már nem lehetett a virágok mögé bújni, akkor a magyar kisdiák választékos némettudással visszabeszélt a meglepődött tanár bácsinak. – Mégis hogy képzelik, hogy a bankjaik értelmetlen, becsapós hitelekkel adósságba kergetik fél Kelet-Európát, a portugálokat, a spanyolokat, a görögöket. Tudatlan emberek millióit! Aztán amikor
265
azok beleroppannak a teherbe, akkor, vegyük például a görögöket, pökhendien lusta tzatzikievőknek csúfolják őket. A kancellár nem is értette, hogy a magyar kormányfő miről beszél, de már nem kellett sokat várnia a magyarázatra. – Mégis hogy képzelték azt 2011 közepén, hogy az eladósodott görögöket, tulajdonképpen persze a Görögországban veszteségeket elszenvedő, kapzsi német bankokat csak akkor hajlandók kisegíteni, ha Athén ötvenmilliárd eurónyi vagyont privatizál? – A magyar kormányfő akcentusán érződött az indulat. – Arra kényszerítették a tzatzikievőket, hogy adják el a legértékesebb állami vagyont. A pireuszi kikötő termináljait például, az athéni vízműveket, az ottani szerencsejátékvállalatot és persze, ha már a csoda becsületes Deutsche Telekom szóba került, előírták nekik, hogy adják el a görög állami telefontársaság 46 százaléknyi tulajdonrészét is. Mint mi magyarok egykor a Matávot, a mi telefontársaságunkat! A német kancellárnak kezdett nem tetszeni ez a hang, ez a történet, és ezért udvariasan fölemelte a kezét, mint aki szót kér, de nem kapott. A magyar miniszterelnök most már befejezi, ha törik, ha szakad, látszott rajta. – Ha jól tudom, kancellár úr – váltott kicsit enyhébb, nyugodtabb hangvételre a magyar politikus, mert érezte, hogy így időt nyer –, ha jól tudom, a telefontársaság majdnem ötvenszázalékos tulajdonrészéért a görögöknek járó milliárdokat a Deutsche Telekom már be sem utalta Görögországba, hanem egyből azokhoz a német bankokhoz küldte, amiknek Athén tartozott. Mi történt tehát? – Költői kérdés volt természetesen. – Egyik német vállalat utalt a másik német vállalatnak, ők a pénzükhöz jutottak, miközben a görögök soha nem is látták azokat a milliárdokat, amiket most majd mégis nekik kell visszafizetniük. És nyögni is fogják évekig. Cserébe mindezért a behemót német állam zsebre tette a görög telefontársaságot, még az is az önöké lett, nem csak a hitelek kamatai. Sőt a németek olyan arcátlanok, hogy ezek után elvárják, hogy a lusta tzatzikievők mindezt még meg is köszönjék nekik. – A magyar miniszterelnök hirtelen felállt a székből, az oldalához szorította mindkét kezét, és lehajtotta a fejét. Úgy szavalta a következő mondatokat, mint a bűnbocsánatot. – Köszönjük szépen, kedves, szorgalmas német emberek, hogy ilyen rafináltan kifosztottatok 266
bennünket. Hogy tönkretettétek Görögországot. A Frankfurtban kibocsátott eurótokkal, a bankjaitokkal. – Újra leült. – Úgyhogy az ön kérdését idézve, kancellár úr, én is azt szeretném tudni, hogy mégis hogy képzelik ezt önök, németek. Ezt a fajta európai rendet? Ezt a modern kori leigázást? Megnyugodtak. Ezek után furcsamód megnyugodtak. Megváltozott a hangnem. A kancellár emberére talált, de őt ez nem bosszantotta, hanem valahol mélyen szórakoztatta. Rájött, hogy nemcsak egy hőzöngő populistával van dolga, ahogy a tanácsadói ígérték neki, hanem egyúttal érzelmes, a víziójában csökönyösen hívő emberrel is. Aki küzd, és akivel persze ő egyáltalán nem ért egyet, de attól még megpróbálhat szót érteni vele. Próbált is. De a lényegen ez sem változtatott. Németország most sajnos nem segíthet. Az Európai Unió sem. A magyaroknak 2011-ben alá kellett volna írniuk az európai versenyképességi paktumot, nem pedig kimaradniuk belőle. Aztán a tízszázalékos magyar társasági adóval még jól alá is vágni az uniónak. Adóversenyezni a Nyugattal, nem pedig kooperálni. Úgyhogy Magyarország most kénytelen lesz egymaga megbirkózni ezekkel a pénzügyi problémákkal. A német kancellár szinte bocsánatkérően, mentegetőzve közölte, hogy ő már azzal a finn típusú választási ígérettel került hatalomra, hogy az uniós országokon mostantól csak úgy segíthet Németország, ha azonnal tulajdont, értékesíthető vagyont is kap cserébe. Mint a görögöknél. A pártját támogató nagyvállalati lobbi pedig először is kéri vissza a milliárdjait. Ha Magyarország erre hajlandó lesz, eladni például a termőföldjeit, az ásványvízkészletét meg még amije maradt plusz újabb kötvénykibocsátásokkal fedezni a visszajáró különadókat, na, majd akkor jöjjön vissza a kisdiák. Addig viszont ő csak annyit tud mondani innen, Berlinből, hogy hajrá, Magyarország! Farkas Vilmosnak lett igaza. Európa cserbenhagyta Budapestet. Borítékolható volt előre.
267
Budapest – Magyarország
„Magyar pokol” – a Financial Times ezzel a címmel számolt be arról az elképesztő budapesti hírről, mely szerint az Országos Jelzáloghitelbank elnök-vezérigazgatóját, Simonyi Jánost elrabolták, és előző napi részvényeladásai, valamint a nyilatkozata mögött kényszer állhat. A brit lap közölte, hogy az egyik legmegbízhatóbb és mindig jól informált amerikai pénzügyi hírcsatorna, az FNC Budapestre akkreditált tudósítója, Michael Winkler élő, egyenes adásban több egymástól független forrásra hivatkozva jelentette be mindezt. A Financial News Channel londoni és New York-i irodáiban égtek a telefonvonalak, de Mike Winkler budapesti beszámolójáról csak annyit közölt a csatorna, hogy „kitartunk munkatársunk információi mellett, és rövidesen újabb híreket közlünk, amint szerkesztőségünk azok hitelességéről is meggyőződik”. Ezek után húsz perccel az FNC londoni stúdiója arról számolt be, hogy egyelőre nem tudják megerősíteni, de minden jel szerint a három nappal ezelőtti magyar államkötvényeladási hullám mögött összehangolt akció állhat, amiben néhány tekintélyes amerikai vagyonkezelő spekulációs szándékaira utaló nyomok is felfedezhetők. North Salem-i házának dolgozószobájában Larry Mack már kerek egy órája meredt döbbent arccal a képernyőre. Amerikában még csak reggel kilenc óra volt. Larry visszaküldte New Yorkba a helikopterét, úgy döntött, ma nem megy be az irodájába, hogy Manhattan közelében se 268
lehessen őt látni. Az FNC elképesztő bejelentését azonnal átvette a CNN és a CNBC is (Amerikában ezeket a csatornákat többen nézték, mint az FNC-t), de szerencsére az ő nevét és vállalatát, a WhiteStone-t egyik hírben sem említették. Fel akarta hívni Scottyt, ezt a kispályás barmot, de azonnal ejtette az ötletet. Mert mostantól nem is ismeri. A telefonjára pedig vigyázni fog, hiszen utólag ellenőrizhetik a híváslistáját. Madoffot is egy ilyen hiba sodorta el… Százötven évre a börtönbe! Mike Winkler, miután bezsebelte a gratulációkat és a hitetlenkedő vállveregetéseket (New Yorkból személyesen hívta fel őt az FNC egyik főrészvényese), elégedetten koccintott saját magával a budapesti Parlamentre néző kávézóban. Egyelőre minden jól alakult. Bátor húzásnak gondolta az élő, egyenes adásban előadott produkciót, amiről senkit sem értesített előre, még a vezető szerkesztőt sem az amerikai stúdióban. Abban bízott, hogy így még annál is jobban sülhet el minden, mint ahogy a fia spermabank apja és Scotty csatája ígérte. Mike óvatos volt, Larry Macket, a Wall Street pápáját esze ágában sem volt megemlíteni, ő csak Scottyt szánta prédának, sodorja el őt ez az ár, és Scotty magyar haverját, de nagyon. Fulladjanak bele mindketten, meri így Scottyval együtt a 750 ezer dollárnyi tartozás is el süllyed majd örökre. Talán… Magyar idő szerint délután négy órára végre a budapesti média is összeszedte magát. Az index.hu arról számolt be, hogy magyar rádióamatőrök, akik hobbiból repülésirányítási frekvenciákat figyelnek, Simonyi repülőgépét pár nappal ezelőtt egészen Sierra Leonéig kísérték, és még arról is tudnak, hogy a Falcon 900-as onnan Salvador felé kért légi folyosót (a rádióamatőrök azt gyanították, hogy a bankár magáncélokra használja a vállalati gépet, ami adócsalás lenne, ezért figyelték már fél éve az útjait). Mindez megerősíteni látszott a Simonyi elrablásáról az FNC-n bejelentett hírt. Harminc perc múlva az Index információiról az FNC is tudósított, ami érthetőnek tűnt, hiszen a rádióamatőrök megfigyelése az ő verziójukat támasztotta alá. Egy órával később az OJH közleményben hozta Magyarország tudomására, hogy az ő belső információik is Simonyi elrablását erősítik, 269
mert például a New Orleans-i interjúban a magyar bankár a devalváció szót használta. A bank vezetői most azt állították, hogy ők ezt már akkor sem értették, hiszen az elmúlt években épp Simonyi volt az, aki szigorúan megtiltotta nekik a devalváció szó használatát. Ködös, de azért érdekes információ volt. Este hat órakor az addigra Berlinből hazatérő magyar miniszterelnök újabb válságértekezletet hívott össze. A nap folyamán érkező hírek, melyek alapján először mindenki azt gondolta, hogy a piacok talán megnyugszanak tőlük, épp ellenkező hatást váltottak ki. A Budapesti Értéktőzsde mostanra már bezárt, de a hatórányi időeltolódás miatt a New York-i kereskedés még intenzíven zajlott. A beérkező hírek és kereskedelmi adatok sajnos azt bizonyították, hogy Simonyi elrablásának híre csak olaj a tűzre. Nem megnyugvást hozott, hanem hisztériát! A kockázati alapok és feltörekvő piaci befektetők gyors, kapkodó reakciója a további, még intenzívebb eladás lett. Szabadulni mindentől, ami magyar. A kötvényspekulánsok sok ezer kilométer távolságból, bár nem értették, hogy mi történik Magyarországon, abban azért a képernyőjükre meredve biztosak voltak, hogy valami nagyon nincs rendben. Óriási ott a káosz, ha már csúcsbankárokat rabolgatnak, úgyhogy jobb lesz menekülni Budapestről. Pont úgy, mint 2008-ban. – Csürheszellem – kommentálta a jelenséget a nemzetgazdasági miniszter, aki szerint az elmúlt órákban a piac kimondta Magyarországról a halálos ítéletet. – Végünk. – Ennyit motyogott csak maga elé halkan. A miniszterelnök képtelen volt megbarátkozni a helyzettel, és továbbra is kitartóan követelte a válságértekezlet résztvevőitől, hogy gondolkodjanak, mit lehetne most tenni. A nemzeti bank elnöke azt tanácsolta, hogy hívja fel a magyar származású Soros Györgyöt, a spekulánskirályt. – Hátha a Gyurinak lesz ötlete… Larry Mack mégiscsak kérte a helikopterét. Be akart repülni kedvenc New York-i éttermébe ebédelni, hadd lássák a Wall Streeten, hogy ő milyen kemény fickó, micsoda játszmát vezényel már megint. Pár órányi válsághelyzet után ugyanis elcsendesedni látszott a tenger, szelídültek a felkorbácsolt hullámok. Minden maradt a régiben, sőt még fel is gyorsultak a folyamatok. A csürhe beindult, most már maguktól 270
mennek majd a dolgok. Larry annyira megkönnyebbült, hogy még az is az eszébe jutott, hátha Scotty, ez a rafinált kis patkány direkt csinálta az egészet. Kézivezérelte a Simonyi elrablásáról szóló hírek bejelentését. Veszélyes játszma volt, de briliáns. Ez a Scotty tényleg nagypályás szeretne lenni, cseszné meg. Lassan talán az is lesz, ha ilyeneket tud.
271
San Salvador – Salvador
Látta a várost. Banánárusok, tényleg. Ezek szerint idefelé bekötött szemmel mégis jól érezte a szagokat. Simonyit épp ezekben a percekben vitte a reptérre Farkas Vilmos és bandája, Nazario meg a tetovált fejű segéd. – San Salvador. – Vili csak ennyit mondott neki a terepjáró ablakán kinézve, mintha jutalmazni akarná a szenvedésekért. Mert most már végre megtudhatja, hol is rohadt. Megérdemli ezt az információt. Melyik koszfészekben patkolt el majdnem, hiszen úgyis elmennek innen. Gyors és váratlan döntés volt, vele mégsem közölték az indokát. Csak hogy mennek, és kész. Vili láthatóan máshol járt, máson gondolkodott. – Istikét nemsokára láthatod plusz a reptéren ér majd egy meglepetés. – Ennyit árult csak el, de meglátva Simonyi arcán az ijedséget, mert neki ezek szerint a meglepetés szó ebben a helyzetben inkább rosszat jelentett, mint jót, Farkas Vilmos megtoldotta a mondatot: – Helyreáll a családi béke, na, meglátod nemsokára, Jancsi, nyugi! Nem értette, hogy miért történik ez még mindig vele, hiszen ő mindent megcsinált. Mindent eladott, mindent elmondott. Bele a kamerába. Lenullázta magát erkölcsileg, anyagilag, mindenhogy. Cserébe viszont élt, és még talán István is él. Ezzel vigasztalta magát. 272
Csak morzsákat fogott fel az átláthatatlan borzalomfolyamból. Nem voltak érzései, mert belefáradt, hogy bármit is érezzen. Kiürült, kicsurgott belőle az élet. Annyira lemerült, hogy a fejét az ablakhoz támasztva utazott. Zötykölődött keresztül a padka és járda nélküli városon, az útszéli vasrácsokon húst sütő büdös, füstölgő bisztróárusok tömegén. Nem érdekelte Salvador. Nem akart emlékeket, koszos utcaképeket, piacokon tolongó salvadori arcokat magával vinni. Behunyta a szemét. Nem akart innen semmit. Csak elmenni. Annyira fáradtnak és elhasználtnak érezte magát, hogy amikor felszállt a repülőre, mikor meglátta a meglepetést, az ő Valikáját, aki ezek szerint mégis él, meg se szólalt. Farkas Vilmos lentről nem hallott hangokat. Csak állt a lépcső alján, hagyta egyedül fellépkedni Simonyit, intett Nazariónak és a tetovált birkafejnek, hogy várjanak ők is, aztán fülelt. De nem hallott semmit. Nem szűrődött ki sírás jajveszékelés, öröm, semmi a repülő nyitott ajtaján, még egy csók hangja sem. Vilmos nem értette. Mi történhetett Simonyival? Ennyire összetört? Bár végül is kit érdekel! A budapesti fordulat után aligha valószínű, hogy pár napnál tovább életben maradhat! Akkor meg nem tök mindegy, hogy mit érez ez a rohadt, gerinctelen hernyó? Farkas Vilmost sokkolta a magyarországi bejelentés híre, hogy kiderült: Simonyit elrabolták. Scotty is őrjöngött. Ordítoztak egymással a műholdtelefonban, mindegyik a másikra gyanakodott, de aztán arra jutottak, hogy ez csak az FNC újságírójának partizánakciója lehetett. Hitt Scottynak, mert a pocakos bankárcsöke vény hisztisen jajveszékelt Miamiból, és Larry Macktől, a tőzsdecápától rettegett, aki most majd ki fogja őt nyírni. Hogy képzeli róla William Wolf, hogy ő áll ennek a hátterében, hiszen ez neki rosszabb hír, mint Williamnek. Próbáltak megnyugodni, és úgy döntöttek, hogy várnak. De nem sokkal később Farkas Vilmos, amikor a magyar weboldalakat nézegette, észrevette az index.hu hírét a rádióamatőrök bejelentéséről, hogy pár napja Salvadorig követték Simonyi gépét. Mennie kell. Tudta rögtön. Vissza Miamiba, ezer okból. A Falcon 900-as ott könnyebben elvegyül, és persze ők maguk is. San Salvadorban csak három ilyen gép parkolt a reptéren. 273
Homestead, az lesz az irány. Miamitól kicsit délre a NASCAR-pálya, ahol a hétvégén Ford 400-as versenyt rendeznek. A homesteadi reptéren a következő három napban tízpercenként és százszámra szállnak majd le a jetek. Senkinek sem fognak feltűnni, azt meg azért megnézné magának, ahogy a köcsög magyar rádiógenyák lehallgatják az amerikai légi irányítást. Ott azért még nem tartunk. Dögölnének meg ezek is! A magába zuhant Simonyi előtt finoman megvillantotta az esélyt, hogy Amerikában esetleg láthatja majd az Istikét. Ezt alátámasztandó visszalökte a karjába Valcsikát, úgyhogy Simonyi továbbra is együtt fog működni. Ha leszálláskor személyes útlevél-ellenőrzés lenne, mint ahogy nem lesz, mert a magángéppel amerikai minirepterekre érkező gazdagok esetében a papírokat a pilóta szokta megmutatni a VIP-kontrollban, de ha mégis lenne, Simonyi akkor sem fogja elszólni magát. Istike miatt. Farkas Vilmos a leszállópályához rendelte a lakóbuszát, a Veranda 600-as Motorhome-ot, ezt a négyszázezer dolláros csodát. A Veranda volt az autóverseny-mániás amerikaiak álma, tizenkét kerekes megabusz, aminek az oldalaiból szobafalakat lehetett kifelé tolni, sőt még egy erkélyt is. Parkolás után negyven négyzetméteres, márványpadlós, háromszobás luxuslakássá alakult. A vagyonokat kereső NASCAR-pilóták mindegyike ilyenekben lakott, az ovális versenypálya kellős közepén. A dübörgő autócsodákra kevésbé kíváncsi feleségek, ha már kicipelték őket egy futamra, általában azzal töltötték az idejüket a körbe-körbe keringő autók figyelése helyett, hogy távcsővel vizslatták a milliókat érő lakóbuszokat. Melyik sztár épp milyenben lakik. És persze kivel. Milyen nőkkel? Aztán csacsogtak róla hevesen. A gazdagok ugyanilyen Motorhome-okkal érkeztek, mert akkor ők is beparkolhattak a pálya közepére, a leg-tutibb helyre, a pilóták mellé. Olyan volt ez, mint a Forma-l-ben a Paddock Club-jegy, közvetlenül a bokszutca fölött, a csapatok garázsainál. Sok száz ilyen lakóbusz vándorolt versenyről versenyre Amerikaszerte. Kiváló rejtekhely lesz, gondolta William Wolf, és Nazario egyetértett vele. Állandó mozgásban, elrejtőzve a tengernyi busz és sok százezer ember között. 274
Rádiós köcsögök, tekergethetitek a potmétereiteket. De ez csak az egyik indoka volt. A kevésbé lényeges. Farkas Vilmos valójában azért akart visszamenni Amerikába, pontosabban Miamiba, hogy Scottyval seftelhessen. Mert most már ott kell lennie. Felgyorsultak az események. Salvadorban, rácsatlakozva az itteni vertyogó, telefonos internetre, túl messze érezte magát. Hiszen a végkifejlet óráiban akár perceken is múlhat bármi. Vagyonok! Neki Miamiban kell lennie. Mert Farkas Vilmos, alias William Wolf nem volt buta fiú, kispályás vagy ilyesmi. Csak hagyta, hogy a nagyfiúk ezt gondolják róla. Akik lenézték, és természetesen kihagyták a buliból. De azért ő felkészült. Arra, hogy akkor is beszáll. A legalján. Amikor a legmélyebben lesznek az árfolyamok. Akkor fog bevásárolni. Milliárdokért, forintban számolva milliárdokért. Egészen pontosan negyvenmilliárdért. Farkas Vilmos hagyta a nagyágyúkat invesztálni, árakat lenyomni, hozamszázalékokat feltornászni, hagyta őket, hogy a mélybe taszítsák Magyarországot. Hogy a nagy, képzeletbeli hullámvasúton elinduljon a hazája lefelé. Mert ő tudta, hogy ez igenis csak egy hullámvasút. Hogy van mélypontja, de van csúcsa is, és a mélyponton a Larry Mack-félék mindig megrántják a kocsikat felfelé. Ő ott, a legalján pattan majd fel erre a hullámvasútra. Nem fogja bambán nézni, hogy mások száguldozzanak vele, miközben az egész az ő ötlete volt. Nyolcvan százalékon fog vásárolni, vagy legyen a mélypont akármennyi is. Aztán utazik ő is hirtelen, száguldva felfelé, a magasba. Kiélvezi, hogy helyreáll Magyarország (miután remélhetőleg eltakarodik a miniszterelnök), és az árfolyamok az év végére megint száz százalék közelébe jutnak. Nemcsak Larry Mack fogja zsebre tenni ezt a 20 százalékos árfolyam-növekedést. Hanem ő is. Az pont tízmilliárd forint lesz. Baaaszd meg, Simonyi, és baaaszd meg te is, te parasztgyerek, te szarkupac (a miniszterelnököt becézte
275
magában így, mert a nevét még néma csendben sem volt hajlandó kiejteni). Mégis mit képzelnek ezek? Ennyire hülyének nézik őt? Hát ennyire! De nem baj, most megy Scottyhoz, mert érzi, súgja az ösztöne, hogy közeleg a mélypont. Ahol be kell majd hirtelen szállnia. Mert az kizárt, hogy Scottyt ne vették volna be. Hogy legalább neki ne mondanák meg, hogy MOST! Most kell vásárolni, Scottykám. Hát ezért megy vissza. Behajítja Simonyit meg a táskamániás lujdzsivuccsit (Nazario milyen jó kis nevet talált Valcsikának, lujdzsivuccsi), szóval behajítja a lakóbuszba őket, és már megy is Scottyhoz. Meglepi őt a Hibiscus Island-i házában…
276
Miami – Egyesült Államok
André nem veszi komolyan, ez a baj. Amikor Dávid feldobta, hogy esetleg menjenek vissza Miamiba a ferraris hájfejhez, akiről az apja megmondta neki Skype-on, hogy ő a hunyó, hogy Scotty bácsit kell kifaggatni, mert csak ő tudja leállítani a budapesti szarságot, akkor ezt André nem vette komolyan. Bele sem gondolt, hogy mi sülhet ki ebből, mindenféle veszélyérzet nélkül bólintott rá az ötletre. Mert az óvatos légiós agy épp kikapcsolt. Talán mert mással volt elfoglalva. Már megint a zűrzavaros mozaikéletét próbálta összerakni. Egy számára tulajdonképpen ismeretlen országban a vadidegen fiával, aki legjobb esetben is csak valamiféle ismerőse lehet… majd mikor is? Ha már nem kábítószerezik? Ha észhez tér, és elrendezi a nevelőapjával az életét? Vagy mikor? Közben majdnem szétesett a végre megtalált másik élete, az Adrienn-mozaik. Sőt már szét is esett, hiszen csak napok maradtak a korábban biztonságosnak álmodott francia világukból. Vagy annyi sem! Adrienn New Yorkba jött, közben a francia titkosszolgálat feltehetőén már keresi Andrét, vissza nem mehet, embert ölt, megint egy oroszt, sőt kettőt is, kész káosz. Kell majd neki egy új, most már harmadik élet. Új név, új szövetséges, új védelem. El sem tudta képzelni, hogyan! Miképp, kitől, mikor? Ezt hogy oldja majd meg? Az életben mindig a rosszak győznek, jutott most André eszébe az elmúlt évek tömör tanulsága. Bár 277
Genovában és Milánóban legalább megint javított az arányokon. Két mocskos orosszal kevesebb. Furcsamód ez most, utólag nem kötelező feladatnak tűnt, hideg fejjel végrehajtott légiós küldetésnek, mint régen, hanem valami egészen másnak. Hiszen ezúttal nem parancsnak engedelmeskedett, hanem önmagának. Genovában az utcán és Milánóban a háztetőn az ösztöne, a feltámadó bosszúvágya előtt hajtott fejet. Személyes ügy volt ez, nem pedig valamiféle küldetés. Igen. És ebben az értelemben André számára ismeretlen terep. Nem tudta volna megfogalmazni, de valahol mélyen kétséget kezdett érezni, bizonytalanságot, hogy vissza lehet-e innen térni. Hogy kiengedve magából az indulatot, képes lesz ő valaha rendezni az életét Dáviddal, és visszatalálni Adriennhez? Lehetséges, hogy ennek az egyre zavarosabb történetnek a végén egy olyan André tér majd vissza Adrienn ágyába, akit azért még lehet szeretni? Akinek maradnak értelmes céljai? Scotty bácsit faggatni? Hát jó, menjenek. Magyar szál, talán ezért. Tudat alatt André most ilyesmit érezhetett. Hogy ez legalább egy cél! Valamiféle értelmes cél! Mert esetleg jó pontokat szerezhet vele Budapesten, ahonnan majd kaphat új életet, nevet, védelmet, inkognitót, hívják bárhogyan is. Magyarországon keresztül esetleg kimenekülhet ebből a résből. Egyelőre nem volt jobb ötlete. Ez is csak ködösen. Felderengő érzés, tudatalatti sejtés volt csupán. Talán ezért egyezett bele, hát rendben, menjenek vissza Miamiba. Nem gondolta végig, hogy egyébként tényleg, miért is. Most még nem akart Adriennhez menni, csak ez járt a fejében, mert ugyan hová? New Yorkba, mintha mi sem történt volna velük, vele? Elbújik majd Adrienn ágya alá, és vár, hogy mikor és ki találja meg? Hogy mikor jönnek érte? Reménytelen. Viszont ha minden maradna a terv szerint, és fél nap múlva leadná Dávidot a nagybácsikájánál, mert Savannah most már csak tízórányi autózásra volt, akkor onnan valamerre mennie kellene. Egyedül. Úgyhogy a Scotty bácsis ügy szinte kapóra jött. Időt nyer vele. Mégsem vette komolyan. Kicsit talán Dávidra is hatni akart, 278
megmutatni neki magából valamit, valami mást. Az eszét? A logikáját? Nem tudta volna pontosan megfogalmazni, de tudat alatt ez is munkált benne. Nem csak olyan embernek tűnni, aki képes végigsöpörni az autók utasterén, nyakba szúrva a kidülledt szemű oroszokat. Mutatni magából valami mást is. Valószínűleg ezért, talán ez volna az indoka… A Hibiscus Island-i ház minden tekintetben rendkívülinek számított. Scott Rothstein biztonsági rendszere, a DNS-spray-től kezdve a lagúna vizében elrejtett kamerákig, láthatatlan, de hermetikus védelmet nyújtott. Scotty persze nem a betörőktől félt. A 2008 utáni szép, új világban az amerikai szövetségi ügyészség már soha többé nem nézett úgy a Scotty-féle bankárokra és tőzsdespekulánsokra, mint előtte. Nem a kapitalizmus motorjának, a gazdaságban pörgő hatalmas pénzmennyiség olajozóinak tekintette őket, hanem bennfentes információkkal kereskedő potenciális csalóknak, tisztelet a kivételnek. A híres, hírhedt magyar származású befektető, Soros György legendássá vált, önkritikus mondatát sűrűn ismételgették az FBI folyosóin: „Én is emberi lény voltam, még mielőtt üzletember lettem!” Csak egyetlen példa, a 2011. májusi statisztika. Abban a harmincegy napban negyven brókert jelentett fel az amerikai államügyészség, tizenöt kockázatitőkealapnál találtak bűncselekményre utaló jeleket, bennfentes információkkal folytatott csalásokat. Ebben a hónapban, 2011 májusában született az amerikai gazdaságtörténet eddigi legsúlyosabb ítéletsorozata, összesen tizennégy esetben osztottak ki tizenkilenc évnyi börtönt bennfentes kereskedelemért. A legnagyobb hal, aki abban a hónapban horogra akadt. Raj Rajaratnam volt, a Galleon milliárdos alapkezelője, aki százmillió dolláros óvadék ellenében védekezhetett szabadlábon, mielőtt évtizedekre rács mögé került. Úgyhogy Scotty óvatos lett. Telepakolta a házát mindennel, amivel csak lehetett, mert remegett attól, hogy az FBI esetleg az ő Hibiscus Island-i otthonát is bepoloskázza. Meg kellett akadályoznia, hogy az FBI észrevétlenül bejusson a házába, mert ha ez megtörténik, akkor a helyzet onnantól már menthetetlen. Az FBI lehallgatókészülékeinek 279
eltávolítása ugyanis bűncselekmény. Amerikában egyetlen legális biztonsági cég sem vállalta, hogy kisöpörje a tőzsdemachinátorok lakásait. Hogy az FBI ellen dolgozzon. Scotty még a kolumbiai barátainál is csak annyit tudott elérni, hogy azok rendszeresen átfésüljék a házát, és megmondják neki, ha esetleg baj van. Hát a verandán már baj volt. És a hálószobájában is. A hálószobájában, csesszék meg! Az FBI bepoloskázta az ágyát! Mocskos állatok. Soha többé nem tárgyalhat semmiről ezekben a helyiségekben. – Csak dugom ott a csajokat, hallgassák az ő nyivákolásukat az alulfizetett szarzsákok. – Az FBI embereire célzott, miközben a kert sarkában azt magyarázta az őt váratlanul meglátogató William Wolfnak. hogy miért is volt hiba idejönnie. Ebben a házban úgysem tudnak már semmiről sem nyugodtan beszélni. – A verandát és a hálószobámat már csak dugásra használhatom. De a jövő héten a kolumbiaiak megint átsöprik a házat, és a végén még kiderül, hogy mostantól már a konyhában is csak a csajok seggével szabad foglalkoznom – vigyorgott, mert azért láthatóan nem rázta meg a dolog. – Az FBI csinál szextanyát a házamból. – Mentegetőzve tárta szét a karját. – Ők a felelősek azért, hogy előbb-utóbb itt csak dugni lehet! Aztán előhúzta a zsebéből a telefonját, és a bal alsó sarokban nyomkodni kezdte az egyik gombot. Egymás után ugráltak a kijelzőn a házban elrejtett kamerák, a kerti megfigyelők és a víz alatti monitorok képei. – Pöpec, mi? – Megveregette William hátát, és a lagúna partján leültek két kényelmes kanapéfotelra. Kint, a szabad ég alatt azért még nyugodtan beszélgethettek. A mágnes halkan kattant a Bentley alvázán. A GPS-jel-adő a kéttonnás autó jobb első ajtaja alá tapadt, a gombostű méretű megfigyelő kamera pedig mellé, a jeladó oldalára. Mindkettőt kémboltban, spy-shopban vették, az amerikai élet érthetetlen vadhajtásában. Ezek az üzletek a magándetektívek számára néha még az FBI felszereléseinél is profibb eszközöket árultak. Újabbakat, fejlettebbeket. Legálisan!
280
André korábban már hallott a csaló üzlettársak és hűtlen feleségek jogos lebuktatásával indokolt és ezért Amerikában engedélyezett kémfelszerelési szakboltokról. Mégis döbbenten nézett körbe az üzletben, amikor Dávid a Biscayne Boulevard-on megálljt parancsolt neki az ottani spy-shop előtt. Vettek ezt-azt, leginkább azért, mert szórakoztatónak találták, és André majdnem mindenről el is tudta magyarázni, hogy micsoda. A jelvevők Dávid táskájában maradtak, André csak a mágneses GPSminiadókat vitte magával és a mikrokamera mobiltelefon méretű figyelőmonitorát. Dávidot kitette az egyik osztálytársánál, nem is bánták már, hogy kis időre vége az összezártságnak, legalább levegőhöz jutnak mindketten. Már épp ideje volt. Aztán André eljött körbenézni. Egyelőre csak ennyit akart. Helyszínt felmérni, semmi többet. Esze ágában sem volt becsengetni, kérdezősködni. Csak körbenéz, ez volt a terv. A Hibiscus Island-i ház robusztus kapuját egy hatalmas legyezőpálma mögül figyelte. Próbálta felbecsülni a négy méter magas kőfal mögött, az ápolt fák árnyékában meghúzódó görög stílusú villát. Már olvasta a kapucsengő melletti feliratot: „Tolvajok, rablók, figyelem! DNS-spray-vel védett ház”. Ekkor jött a Bentley, és miközben az egyenruhás sofőr arra várt, hogy a kapu elcsússzon a sínen, André a kocsi takarásában előkúszott a pálma mögül, és az alvázra kattintotta a mágneses jeladókat. Mert hát miért ne? Legalább hasznát veszi a kamerának, ha már úgyis megvették, és az apró videoképet látva bent is kicsit körülnéz. De felesleges erőfeszítés volt. Figyelte a monitoron a semmit, mert az autó végigsuhant a görög villa előtti parkon, aztán megállt egy piros Ferrari mellett. Ennyi volt, semmi több. André nem lett okosabb. Fél óra múlva úgy döntött, hogy szemből ennek semmi értelme. Így nem lesz okosabb. Inkább körbemegy, és hátulról, a víz felől nézi meg a házat. Hátha onnan többet lát. Még mindig nem akart semmi mást, csak felmérni Scotty otthonát. Hogy ki is lehet ez az ember. Látta a gazdagságot, a pénzt, az erőt. Ekkor gondolta először, hogy csak óvatosan. Ösztöne halványan már jelzett. Hogy csak vigyázni, nem is olyan egyszerű ez. 281
Odaúszik és körbenéz, döntötte el magában, aztán már megy is vissza Dávidhoz. Amikor a mesterséges szigetre vezető hosszú híd oldalában a meleg lagúna vizébe ereszkedett, akkor már éber volt, és figyelt. Lebukott a víz alá, szokta a szeme a sót, a homályt. Nagy levegővétellel úszott, egészen szorosan a kertek végében, a mólók alatt, csak ritkán felbukkanva, óvatosan. Levegő, merülés, lassú mozdulatok, nem felkavarni a vizet. Visszafelé számolta a telkeket, a házakat. A görög villa a hídtól a hatodik volt. Mindjárt odaér. Még egy telek, és ott lesz. Nagy levegőt vett, megint lebukott, és most már oldalról a víz alatt végre meglátta a hófehérre festett, kék cölöpös mólót. Ez is görögös, úgyhogy ez a ház lesz az biztosan. Úszott a víz alatt, és figyelt. Csak figyelt. Nem voltak szándékai, ha most hirtelen megkérdezik tőle, hogy tulajdonképpen mit is keres itt, mit csinál, talán nem is tudott volna válaszolni. Dávid. Adrienn, Magyarország, a fia, az oroszok, a széthulló mozaikélete, mit tudta ő. Csak itt volt. Valahogy idekeveredett. A víz felerősítette a hangokat. Mintha a közvetlen közelében fúrótornyok indultak volna be, nyikorogva, csörömpölve kezdett valami működni itt, a víz alatt. André nem jött a felszínre, érezte, hogy valami váratlan, előre nem kalkulált dolog történik. Nappal volt, fényes nappal, jól látott, mégis, most az egész tenger az eddiginél is jobban kivilágosodott. Víz alatti reflektorok villantak minden irányból, előtte és mögötte is. Fogyott a levegője, de ő, mint egy horgászketrecbe szorult ragadozó hal, maradt még lent, a víz alatt. Pedig már látta. Látta, hogy mi csörömpöl és nyikorog. Látta a körülötte emelkedő vasrácsokat, ahogy az óceán lagúnájának fenekéről, mint egy cápakalitka, körbeveszi őt a sűrű ketrec. És akkor a levegő is elfogyott. Fel kell mennie, nincs mit tenni, fel kell emelkednie.
282
Amikor a felszínre bukott, a kert sarkából automata, mozgásérzékelő fegyverek néztek vissza rá. Azok is maguktól jöttek elő, a fű alól emelkedtek ki. Két férfi állt a kert végében, a lagúna partján, egy kövér és egy sovány, egyelőre André csak ennyit vett észre, és hogy a pocakos a házból feléjük szaladó behemót fegyveresekhez kiabál. Gép ez, egy automata biztonsági rendszer fogta el, André megértette rögtön. A lábával biciklizett, így tartotta magát a felszínen, miközben mindkét kezét a feje fölé emelte. Megadta magát… Olyan gyorsan történt minden. És érthetetlenül. Céltalanul. Értelmetlenül. Mert hát miért? Végül is miért? Miért csinálják ezt vele? Mit akarnak tőle? Elfogása után pár perccel már egy deszkához kötözve feküdt, arccal a plafon felé, egy ablaktalan, levegőtlen, hófehér falú szobában. Még kint, a kertben hátulról tarkón ütötték, úgyhogy most szédelegve próbálta felfogni, vajon merre is lehet. Hol van? A deszkát egy megdöntött asztallaphoz szögelték. André karját szorosan a teste mellé húzták, és a feszítőszíjakba is szögeket ütöttek. Meg sem tudott mozdulni. Nem beszélt hozzá senki, és amikor ő akart megszólalni, akkor az épp legközelebb álló fegyveres azonnal ütötte, aztán betömte a száját. André feje lefelé lógott, mert az asztalt a deszkával együtt enyhén megdöntötték, és így a lába magasabbra került. A vér kezdett a fejébe szállni. Száguldott az idő. André még fel sem fogta, hogy mi és miért történik vele, máris megkötözve feküdt ebben a számára új országban, az ismeretlen Miami egyik villájában, vadidegen emberek között. Valami miatt, feltehetően egy ügy kapcsán, amihez neki semmi köze. Semmi, de semmi köze! És ezt még el sem tudja mondani, mert már a száját is betömték. GREG-re gondolt, az olasz hegyen felrobbantott oroszra, akit ő majdnem ugyanígy rögzített mozdulatlanságba cölöpökkel, földbe vájt ékekkel. Nem volt értelme ellenállni. Amikor a bankárok testőrei a lagúna partjára értek, akkor már nemcsak a fű alól kiemelkedő automata, 283
mozgásérzékelő fegyverek szegeződtek rá, hanem a három izomkolosszus pisztolyai is. Lassan vezényelték ki a vízből, profin tartva rá a fegyverüket. Egyik a fejére, a másik a lábára célzott, miközben a harmadik széles ívben megkerülte hátulról. Satuként szorította hátra André karját. Aztán jött a tarkóütés. Kommandós, kivédhetetlen mozdulatsor volt. A behemótok combvastagságú karjában az övénél kétszer több erő feszült, hirtelen nem is tudta elképzelni, vajon hol tenyésznek ilyen emberállatok. Mit ehetnek, milyen proteinsűrítményeket préselnek ezek magukba? Spanyolul beszéltek egymással, nem a bankárok, hanem ez a három, tankméretű testőr. Talán dél-amerikaiak, André erre gondolt még kint, a kertben, de aztán már tuszkolták is ide, az épület felé összekötözött kézzel, a fejére zsákot húzva. Miután odaszögelték a deszkához, csak akkor vették le róla a sötét, csuklyaszerű anyagot. Most próbálta felmérni a helyiséget. Nem látott ablakokat, de ajtót sem. Biztosan a föld alá, egy alagsori szobába hozták, mert nem kötözték be a száját. Akár ordíthatna is, ezek szerint úgysem hallanák. – Nocsak, nocsak. – Az öltönyös, kövérebb férfi lépett oda hozzá. Amerikai angolt beszélt. – Ez meg micsoda? –A mikrokamera minimonitorát lengette a kezében, egészen közel André szeméhez. Megtalálhatták a zsebében. Szerencsére beázott, már nem vette a jeleket. A férfi nadrágja majdnem André fejéhez ért, olyan közel állt hozzá. – Csipogni kellene, apuskám, mert mi most elég idegesek vagyunk. – Ránézett a társára, egy ötven körüli, vékony, szintén jól öltözött férfira. Vele beszélgetett a lagúna partján, amikor André felbukkant a víz alól. – Érdekel minket, hogy mi a büdös francot keresel te itt, és ki küldött meg ilyenek. Honnan a francból kerültél épp most a házamba? Méltóztatnál válaszolni a kérdéseimre? Aztán bólintott, mintha csak jelt adna. André szájából kirántották a beletömött rongyot, de még mielőtt levegő után kapva megszólalhatott volna, megint a fejére húzták a csuklyát. Ez tehát Scotty, a kettő közül csak ő lehet Scotty bácsi, mert tényleg kövér és hájfejű. André próbálta ilyesmivel lekötni az agyát, hogy melyikük is Scotty, mert így nem gondolt arra, ami most következik.
284
Mert ő már tudta. Érezte, ahogy a csuklyára egyesével vékony, leheletkönnyű zsebkendőket terítenek. Egymás után, egyre több réteget. Egy… kettő… aztán a harmadik. André rájött, hogy ki sem nézik belőle az őszinte választ. Hogy amit mondana, az esetleg igaz. Inkább kínozni fogják, ezzel kezdik bemutatkozás helyett, és majd csak utána, amikor már retteg tőlük, akkor fognak komolyan beszélgetni. Amikor már megértették vele, hogy nem tréfálnak. André kinyitotta a száját, próbálta széles csőként a torkán át szívni a levegőt, tölteni a tüdejét, de az arcán a vastag anyag és rajta a három új réteg már alig engedett keresztül bármit. A kőpadlón megrúgtak egy fémedényt, a zsák ráboruló sötétségében André hallotta, ahogy a feje alá igazítják, talán egy vödör, abba csurog majd a víz. Egy perc, kettő? Mennyit fog kibírni? Scotty, ez igenis Scotty, terelte az agyát megint valami másra, hogy ne gondoljon a vödörre és a zsákra a fején. Közben már csöpögött a víz, lassan önteni kezdték az arcára. A háromrétegnyi zsebkendő először még magába szívta, aztán a csuklya is. Hálid Sejk Mohamed. André érthetetlen módon, a félelem zavarában, amikor a lábán végigfutó izomremegés a deszkát kezdte rázni, egy kuvaiti terrorista nevét skandálta magában. A vízbe fojtásos amerikai kínvallatás rekordtartójának, a fulladást legtovább és legtöbbször kibíró arabnak a nevét ismételgette. Honnan bukkant fel benne ez a név? Ki tudja! Agyának melyik rejtett, évekkel ezelőtt kikapcsolt apró skatulyájából? Hálid Sejk Mohamed, kattogott André memóriája ellenőrizhetetlenül, kiszökve a kontroll alól, Hálid Sejk Mohamed, aki Guantánamóban ezt két percen át bírta. Mások legfeljebb harminc másodpercig. A víz mostanra átáztatott mindent, elöntötte André arcát, folyt a torkába, mert már nem csepegtették, hanem döntötték rá valamilyen edényből. Becsukta a száját. Be kellett csuknia. Így viszont nem kap levegőt. Többé soha! Mégis le kellett zárnia ezt a rést, a száját, nem volt mit tenni, mert a légcsövébe nem engedheti be az azonnal fullasztó vizet. Görcsös, önkéntelen reflex volt. uralhatatlan testi reakció. Többé nem venni levegőt! 285
Alámerült. Most már olyan volt, mintha víz alatt len ne, nem maradt más lehetősége, csak visszatartani a levegőt. Erre készült eddig is, úszni a vízben egyetlen, hatalmas levegővétellel, tartani, ameddig csak bírja. André még mindig nem adta föl, még most is küzdött, az utolsó leheletéig. Ő ilyen volt. Erős. Nem akart elmenni innen, kiszédülni, kiájulni, kihalni ebből a világból. Veszíteni ilyen bután, véletlenül. A csuklyán halványan átszűrődött a fény, André mégsem látott már mást, csak foltokat a zsák durva, vastag szövésén át. Scotty, igen, ő lesz az, Scotty, aki most egyre távolibbnak tűnő hangon kiabál hozzá, pedig itt van, itt áll mellette, érzi. – Ki küldött, te görény, ki a büdös franc, és miért? – Ezt ordította Scotty, de André most már nem hallotta. Eltelt egy perc, homlokán szétáradt a víz, szinte már bent érezte a csont alatt, a vödör pedig csobogva megtelt a fejénél. Hálid Sejk Mohamed, skandálta megint, Hálid Sejk Mohamed. A légió „túlélés és kiszabadulás” tréningjein verték ezt belé, mindig másra gondolni, mindig valakire, aki kibírta. Vagy legalább sokáig bírta. Hirtelen megemelték az asztalt, érezte, ahogy döntik, a feje egyre jobban lefelé lógott, a víz most már akadálytalanul folyt az orrába, megtelt vele az arca, a folyadék nyomta a szemét, és akkor… akkor már nem bírta tovább, és végül mégis levegőt vett. André tüdejéből elfogyott az élet, a lüktetés, az oxigén, de ő még most, ebben a kétségbeesett pillanatban is tudatosan próbálta magába szippantani az életet adó levegőt. Csak lassan,fokozatosan. Nem szabad hirtelen! Mert még mindig ellenállt. Mégsem sikerült. Az átvizesedett csuklya és a három-rétegnyi vékony zsebkendő, mint egy összeragasztott maszk, hiába vett André lassan levegőt, mégis azonnal rátapadt az arcára, és betömte a száját, aztán az orrlyukát. Nem kapott levegőt. Viszont a víz mostantól akadálytalanul ömlött a torkába! Többé már nem tudta összezárni a száját. Fulladt, most már 286
pánikszerű rohammal fulladt, tűnt el belőle a levegő, és ettől hirtelen semmi másra nem volt képes gondolni, csak az életére, az elfogyó életére. Mert itt és most minden elszakadt. Még André is elszakadt. Eddig tartott benne az ellenállás, a túlélő tréning, a szabályok, a belévert fókusz. Eddig, ennyit ért csak az egész. Másfél percet. Most már ösztönösen, lihegve vette a levegőt, pontosabban csak akarta venni, de helyette vizet nyelt, minél több levegőre vágyott, annál több vizet. Tele lett a torka és a légcsöve, telt a tüdeje, fulladt, csontjai ropogva repesztették belülről a vállát. Bekanyarodott egy sötét, halálos folyosón. André izmai utolsó ellenálló lázadásukban még egyszer, utoljára véresen megfeszítették a leszögelt szíjakat, belülről rúgtak egy borzalmasat, és aztán magyarul, az anyanyelvén feltört belőle a haláltusa végső ordítása: MIÉRT? Ezt a szót hörögte André, azt kérdezte, hogy miért. De kevés volt. Most már ez a végső erőfeszítés, az ellenállás évtizednyi belétréningezett ereje sem tudta kiszakítani őt a szabadságba, a harmadik, a legújabb életébe. Elvették tőle az elsőt, és most elveszik tőle a másodikat is. Harmadik életet pedig nem kap. Itt, a földön ő már valószínűleg nem kap több esélyt. Megölték, akit szeretett. Szilvia suhant át rajta, Szilvia arca, aztán a második élete is villant egyet, de nem Dávid, hanem a megint csak ötéves Dávidka, vakuként sercent a játék autós kép a lakásajtóból, szia, papi, és aztán André elemelkedett. A vízbe fojtásos kínzás, a waterboarding, ahogy a CIA szakzsargonja nevezi, nemcsak azt a hatást kelti, mintha vízbe fulladna a deszkához szögelt fogoly, hanem tényleg a vízbe fojtás maga. André szűk, fekete folyosóhoz ért, most már nem is akart újra levegőt venni. Adrienn arcát látta villanni, aztán az elmúlt fél órát, mint egy villámgyors diafilmet. Végigrántott képkockákat, ahogy a rácsok feljönnek körülötte a víz alól, a fűből kiemelkednek a fegyverek, a három robusztus testőr, látta most őket is, az ő kiégett fotójukat, aztán a fejére húzott csuklyát, és most már ideért, összeért a felpörgő negyvenévnyi élet ezzel a sötéten beléfolyó vízzel. A kábító 287
feketeséggel, ami most, mint egy pukkanó, kiégő villanykörte, huss… Andréra terült… elsötétedett… és ő végre kiszabadult. Megszűnt körülötte a világ. – A kuuurva anyádat, Scotty, ez magyar! – Farkas Vilmos kidülledt szemmel ordított a félholtra kínzott és ernyedt test fölött. Ez az ismeretlen férfi fulladozás közben felfoghatatlan okból azt a magyar szót hörögte, hogy miért. – Hogy a büdös, rühes, fosszagú életbe került ez ide? Most ijedt meg először. Az FNC budapesti tudósítójának, Scotty emberének az árulásán még egész könnyen túltette magát, de ezen már nem. Ez már véresen komolynak tűnik. A nyomában vannak. Itt, Miamiban. A magyarok! Hogy a francba lehet ez? Farkas Vilmos nem értett semmit. Már Simonyi elrablásának élő adásban bejelentett hírét se nagyon! Scotty patkány haverját, a rohadt kis porevőt Budapesten, de ezt aztán már végképp nem. Most először érezte úgy, hogy kicsúsznak a szálak a kezéből. – Keltsék életre! – rúgott alulról a deszkába. André kába teste belerázkódott a dühödt mozdulatba, miközben Farkas Vilmos ráförmedt Scotty kolumbiai gorilláira. – Hozzák vissza, seggfejek. Nem azt mondtuk, hogy öljék meg, hanem hogy beszélni akarunk vele. Barmok! Szíve szerint lekevert volna valamelyiknek egy frászt, egy súlyos pofont, mert valahogy le akarta vezetni a dühét, de egyik kolumbiait sem érte fel. Persze jobb ez így, szerencsésebb. Nem pofozkodni velük. Még egyszer hatalmasat rúgott a deszkába, miközben az egyik tölgyfa karú kolumbiai úthenger leszedte Andréról a csuklyát. Visszabillentették az asztalt, most már a feje került magasabbra, miközben egy másik izomkolosszus olyan erővel nyomta meg a tüdejét, hogy André szájából sugárban préselődött ki a víz. A deszkából kitépték a szögeket, és eloldozták a szíjakat. Felültették. Mostantól függőleges pozícióban tartották. Profik voltak. Tudták, mit csinálnak, és hogyan. A vízbe fojtásos kínzás protokollja három-négy ilyen kört engedélyez, mert annyit még túl lehet élni. Roncsolhatja persze az agysejteket, a légzőszerveket, okozhat szívrohamot, trombózist, tüdőembóliát, pánikszerű légzészavart
288
és ezzel valóban fulladást, de kitartó, erős emberek mégis képesek három, esetleg négy kört kibírni belőle. Scotty csak állt bambán. Fél percig meg se szólalt, mert ő sem értett semmit. William Wolf idegösszeroppanás-szerű dührohamát éppúgy nem, mint ezt a játékszert itt előtte, ezt a félig vízbe fojtott korcsot. Magyar? Mit makog itt össze William? Hogy ez magyar? – Honnan veszed, hogy magyar, meghibbantál, William? – Nem megmondta neki, hogy maradjon a seggén? Hogy soha ide ne jöjjön! Az ő házába! És mi lett a vége? Hogy William ráhozott valami kommandóst, mert ez a fickó kiképzett katona, ez látszik, olyan ellenálló korcs, mint a sziklaszirt. Másfél percig bírta a vízbe fojtást egyetlen artikulálatlan ordítással. Összesen eggyel! Az lett volna magyar? Az a hörgés? Meghülyült ez a William? – Azt ordította magyarul, hogy miért! – magyarázta idegesen, mindkét kezével a haját túrva Farkas Vilmos, közben pedig Scottyra gyanakodott. Scotty baromarcú újságíró haverjára. – A te rohadt embered, az nyomott fel minket Budapesten, baaaszd meg! – Még mindig kiabált. Fel sem fogta, hogy a megkínzott magyar férfi közben már visszanyerte az eszméletét, hogy esetleg már észleli a hangokat, hogy tudat alatt rögzítheti a számára most még érthetetlen mondatokat. Farkas Vilmos biztos volt abban, hogy Scotty haverja, az FNC újságírója hozta rájuk a bajt. Mert ezek szerint nemcsak Simonyi elrablását jelentette be nyilvánosan Budapesten, hanem a színfalak mögött felnyomta őket is, leginkább persze Scottyt. Vajon miért? És pontosan kiknek? Innen továbbgördült benne a gondolat, hiszen persze, igen, Scotty villájához jött ez a magyar, de valószínűleg inkább őutána. Farkas Vilmos nyomába küldték. Egy magyart a magyar után. Ez viszont azt jelenti, hogy minden megállapodásuk dacára ez a barom Scotty kifecsegte az ő szerepét. Az FNC tudósítójának biztosan, de lehet. hogy másoknak is. Amikor idáig lépett a képzeletbeli sakkjátszmában, és erre az ijesztő következtetésre jutott, akkor újra kiömlött belőle a feszültség. – Miért árultál el, Scotty, bemondtad a nevem a hernyó újságíró haverodnak? Meg vagy te hibbanva! – Most már majdnem Scottyt ütötte meg, őt amúgy könnyebb is lenne, mint a kolumbiaiakat. Nem kell hozzá ágaskodni, lábujjhegyre állni, hanem csak lefelé 289
megsuhintani ezt a kis köpcös seggdugaszt. – A tudósító külön állatfaj, nem tudtad? A kábszeres köcsög fiával? Hogy bízhattál meg benne? Scotty most megint hallgatott, meg se szólalt, nem válaszolt, mert őrjöngés helyett ő inkább gondolkodott. Mindkettőjük helyett gondolkodott. Mert neki sehogy sem állt össze a kép. Valami nem stimmelt. Hiszen ha a magyarok William után nyomoznak, akkor mit keresett az ő lagúnájában ez a sziklaszirt. Akkor William mozgását követve miért nem találták már meg Simonyit a lakóbuszban. Ez nem logikus… Ha viszont ő, Scott Rothstein került valahogy képbe, akkor meg miért pont egy magyart küldtek? És amúgy is: kik küldték? Scotty egyre több kérdésre akart választ kapni. Williamnél viszont okosabb volt. A kába magyart nézve ő rájött, hogy ezt nem itt, az alagsorban kellene megbeszélniük. Úgyhogy kihívta a kertbe Williamet. Tíz perc múlva tértek vissza. Kérdésekkel egy papíron. Amiket most William fog feltenni. Méghozzá magyarul. Mert nekik igenis tudniuk kell mindent. Ha beledöglik ez a sziklaszirt, akkor is! Ki ez a férfi, ki küldte, honnan, és miért pont ide? Plusz, mert ezt a kérdést is felírták maguknak, hová rejtette a jeladót, aminek a beázott monitorát megtalálták a zsebében. Az hol van? A jeladó! André tulajdonképpen nem tért magához. Hiába préselték ki belőle a vizet, hiába ültették fel és pofozták vissza az életbe, az első vízbe fojtást annyi ideig próbálta elviselni, akkora erővel harcolt ellene, hogy amikor végül mégis legyőzte a fulladás, akkor már sokkal közelebb volt a halálhoz, mintha azonnal és gyorsan feladta volna. Guantánamóban is azt jegyezték fel az amerikai vallatótisztek, hogy aki az első fullasztásnál nem próbálta sokáig visszatartani a levegőt, azzal a terroristával utána tovább lehetett „játszani”. Könnyebben bírta a második, a harmadik, esetleg még a negyedik kört is. Bár lehet, hogy nem szabad hinni nekik. Elvégre pont ezek az amerikaiak voltak azok, akik a nyilvánosság előtt gyáva kutyaként becsmérelték a vízbe fojtásos kínzást legtovább kibíró kuvaitit, akinek a nevét André tudatalattija skandálta. Az amerikaiak azt nyilatkozták Hálid Sejk Mohamedről, rombolni próbálva a körülötte éledő legendát, 290
hogy „épp csak bevizeztük az arcát, kicsit megmosdattuk, és ő máris bugyborékolva összehányta magát”. Szóval, ki tudja? Egy biztos, a ClA vízbe fojtásos módszere kiütött szinte minden korábban bevetett vallatási technikát. Minden olyat, amiről a laikusok sokkal jobban féltek volna. Kitépni André körmeit, harapófogóval lecsípni az ujjait (a kolumbiai drogmaffia kedvelt módszerei), ezek mind csak fájdalmat okoztak volna neki, külső fájdalmat. A waterboarding technika viszont a testén belül terítette szét a kínt, és okozott halálközeli élményt. Ezért félelmetes ez a kínzás. Hiszen a haláltól mindenki fél, sokkal jobban fél, mint mondjuk a rettenetesen hangzó és persze borzalmasan fájdalmas körömletépéstől. Mert érezni az élet végét, és tehetetlenül várni rá, az a legborzasztóbb emberi élmény, nem pedig bármiféle fájdalom. André tudta már, tudta, hogy tényleg így van. Annyira kábán, szinte félholtan támolygott vissza erre az oldalra, az élet kijárati kapujához, ami mögött újra a sötétség várta, hogy nem is hallotta a kérdéseket. El sem jutott odáig, hogy eldöntse, kiadja-e Dávidot, az ő nevét és az örökbe fogadó apát, Mike Winklert? Vagy inkább vigye magával ezeket az információkat a halálba? Hiába kérdezték, ő már nem tudott válaszolni. A második fullasztásba belemenekült. Azonnal lenyelte a vizet, mert gyorsan át akart érni a kapun a sötétségbe. Csak el innen. A halálba. Eszébe jutott a kapszulája, az orosz bérgyilkosnak adott tabletta, a milánói utca betonja, mintha látta volna újra a szláv fejet, a pánikot, mintha vágyott volna ő is erre, a méregkapszulára, a gyors halálra. De nem, ez nem is az orosz arca, hanem az övé. Most tükörben nézi saját magát, és látja a rettegést a máskor bátor szemben, a saját tekintetében, de a tükör egyre homályosabb, pára, talán pára ez, de már a lámpa sem ég, egyre sötétebb van… és huss… megint vége. André megint kiszabadult. Fél perc, most csak ennyit bírt. Mert már nem akarta tovább bírni!
291
– Nem válaszol ez a görény! – Farkas Vilmos ezt angolul őrjöngte ki magából, Scotty felé fordulva, miután fél percig magyarul hadarta a kérdéseit, beleordítva őket a deszkához szögelt férfi arcába. – Inkább meghal, baaaszd meg! Ezt megint magyarul mondta, ezt a káromkodást, de csak magának. Egyre jobban pánikba esett. Próbált gondolkodni, de nem tudott. Ő, aki annyi mindenre felkészült, aki kitalálta az összes apró részletet, a hamis papíroktól kezdve a kubai plasztikai műtéten át mindent, ezt az egész nyavalyás konspirációt, ő most itt áll egy rohadt görény félholt teste mellett, és képtelen bármit tenni. Mert ez a barom inkább megdöglik, de akkor sem mond semmit. Farkas Vilmos képtelen volt megérteni. Hogy lehet ez? Inkább meghalni, de akkor sem beszélni? Nem tudta persze, hogy a kolumbiai gerillák az első fullasztással túlkínozták Andrét, ezért gondolta most, hogy a sziklaszirt csak ellenáll. Ami ugye, érthetetlen. Még a haláltól sem fél? Rettenetes érzés volt. Arra gondolni, hogy őellene, Farkas Vilmos ellen olyasmi készül, most már olyan szálakat mozgatnak valakik, hogy a végrehajtójuk inkább meghal, de akkor sem árulja el a megbízóit. Borzasztó. Nem is akarja látni. Öljék meg, tüntessék el, takarítsák már el ezt a görényt a szeme elől. Farkas Vilmos térdre rogyott, és Scotty meg a kolumbiaiak megrökönyödésére sírva fakadt. Ő félt és ő sírt az ijedtségtől, nem a deszkára feszített magyar. Scotty arra tudott csak gondolni, hogy ezek szerint túlfeszítették a húrt. Találtak egy senkiházi nyomorultat az automata biztonsági ketrecben a víz alatt, és most már annyira belelovalták magukat, odáig gerjesztették a felesleges hisztériát, hogy William a pániktól sírógörcsöt kapott. Ennek véget kell vetni. Elég volt! Williamre még szüksége lesz, magához kell térnie, meg kell nyugodnia, mert a végén még tényleg olyat tesz, akkorát hibázik, hogy ők mind mennek a lecsóba. Ezt szokta mondani William, nem? Hogy mennek a lecsóba! 292
Farkas Vilmos közben két kézzel karmolta a fejét, túrta rövid, őszülő haját, de továbbra sem tudott megnyugodni. – Jól van már, na, Vili, nyugi! – Scotty most először szólította Vilmost a régi magyar nevén, Vilinek, és nem Williamnek. Megveregette a vállát. – Elrendezzük, süti lesz, megdugunk néhány csajt, aztán elfelejtjük ezt a délutáni hülyeséget, ezt a korcsot, rendben? Farkas Vilmos nem is hallotta Scottyt, a nyugtatást, mert most épp azon csodálkozott, hogy miképp is juthatott idáig. Kívánni egy ember halálát? Egy vadidegenét, akit most látott életében először, alig egy órával ezelőtt. Hogy történt ez? Mégis kívánta, érezte, hogy kívánja. Hirtelen megértette a gyilkosok indulatait, pedig korábban soha nem hitte, hogy tényleg van ilyen, hogy normális emberek is ölhetnek embert, hogy gyilkolhatnak. Farkas Vilmos mindig is vadállatoknak tartotta azokat, akik halált osztanak. Ellentétben saját magával, aki okos és higgadt tolvaj a legendásan megfontolt fajtából. De nem gyilkos. Most viszont az lesz, gyilkos lesz ő is, mert innen ez az ember élve el nem megy, az biztos. – Kinyírod, Scotty? – kérdezte az amerikai bankárt, miközben lassan felállt. – Ugye, kinyírod? – Kérés volt, majdnem könyörgés. – Én? – Scotty eljátszotta, hogy megdöbben, aztán kitört belőle a szokásos nevetés, széles vigyorral az arcán. – Majd az aligátorok, Vilikém. Egymillió éhes száj vár rá az Everglades mocsarában. Majd azok megeszik vacsorára ezt a szarházit, de az is lehet, hogy az aligátorok elől elmarják a párducok. – Miért nem a jagupárd? – Farkas Vilmos kezdett visszalazulni a poénba. Nyugodtságot akart színlelni, ezért célzott Scotty hibrid ragadozójára. – Az ennél finomabb falatokhoz szokott – kacsintott Scotty, de közben arra gondolt, hogy William megőrült. Az ő házában embert ölni? Vért folyatni? DNS-nyomokat hagyni, miközben FBI-kamerák vannak a hálószobában és a verandán?! Williammel mostantól jobb lesz vigyázni, ez az eszement magyar láthatóan nem beszámítható. 293
– A jagupárd nem eszik magyar húst. – Na, ezt most megérti-e Vili, ezt a célzást? – Viszont az Evergladesben a párducok és az aligátorok imádni fogják! Verekszenek majd érte. Scotty a kolumbiai gorilláira nézett, és életében másodszor adott ki ilyen utasítást. Pár évvel ezelőtt egyszer már elhangzott a szájából valami hasonló egy rohadt venezuelai adós kapcsán. Az a görény hárommillió dollárral lógott neki. A parancs akkor ugyanaz volt, mint most, André esetében. – Az Everglades mocsarába vele!
294
Budapest – Magyarország
A mélyrepülés még pénteken is folytatódott. A Budapesti Értéktőzsde hitelpapír-szekciójában történelmi mélypontra zuhant a magyar állampapírok másodlagos kereskedelme. „A használt piac vergődik.” Az újságírók az alapvetően tájékozatlan magyarok számára így fordították le az eseményeket. „Senkinek sem kellenek a magyar papírok!” A közvéleményt mégsem hozta lázba a hír, mert az embereket csak az euróhoz rögzített svájci frank árfolyama érdekelte, hiszen abban a valutában sok százezren adósodtak el Magyarországon, viszont a kormányok egymás után következő adósmentő próbálkozásai sorra kudarcba fulladtak. A frank két éve nem volt olyan drága, mint ezen a reggelen. Közben az Államadósság-kezelő Központ hivatalos közleményben jelentette be, hogy a hirtelen megemelkedett hozamokra és kamatokra tekintettel elhalasztja a következő hét közepére tervezett, tízéves futamidejű magyar állampapírok aukcióját. A bejelentésre azonnal reagáltak a londoni stratégiai elemzők, bölcs döntésnek nyilvánítva a magyar lépést, mert az aukcióról szerintük úgyis látványosan távol maradtak volna a befektetők. „Bojkottra lehetett számítani” – írta Nigel Rindeall, a BGC Capital Markets nagy tekintélyű vezetője. Az elkeserítő számok, valutaárfolyamok és hozamkulcsok egyre átláthatatlanabb hömpölygéséből kiemelkedett az a hír, ami az FNC Budapestre akkreditált tudósítójának hazarendeléséről szólt. Mike 295
Winkler, aki két nappal korábban azzal vált ismertté Magyarországon, hogy élő adásban jelentette be Simonyi János elrablását, a jelek szerint nem tudta hitelt érdemlően bizonyítani állításait. Az Interpol megkeresésére reagálva ugyanis az amerikai szövetségi légügyi hatóság, a Federal Aviation Administration közölte, hogy a milliárdos magyar bankár repülőgépe Homesteadben, Floridában parkol (nem pedig Salvadorban), méghozzá kéthetes időszakra kiváltott engedéllyel. A dúsgazdag Simonyi lehet bárhol – indult be a magyar bulvárújságírók fantáziája –, feltehetően a karibi térségben hajózik. A kommentátorok bölcs döntésnek tartották, hogy részvényei eladása óta nem nyilatkozik, és felfogta, hogy ha bármit tenne, az a jelen helyzetben csak ártana a piacnak. A Magyarországon tomboló válság tükrében Simonyi bankjának korábbi észrevétele a „devalváció” szó használatáról most már csak jelentéktelen apróságnak tűnt. Ilyen részletekkel egyik újságíró sem kívánt szöszmötölni. Amerikában viszont az FNC tudósítójának visszahívása érdekes láncreakciót indított el. A rockthetruth. blogspot, amely az amerikai tömegmédia hazugságainak leleplezésére koncentrált, azonnal kinyomozta, hogy az FNC tévétársaság legnagyobb befektetői között sok olyan vállalat található, amiknek a vagyonát Larry Mack cége, a WhiteStone menedzseli. A nevüket elhallgatni kívánó informátorok azt állították, hogy 24 óra leforgása alatt több mint 150 millió dolláros utazási és turistahirdetést vontak vissza az FNC műsoraiból olyan országok, amik vagyonát részben szintén Larry Mack kezeli. A háttérben állítólag mindegyik a budapesti tudósító visszahívását kérte, cserébe az újabb reklámköltésekért. Ezen a szálon elindulva az egyik legtekintélyesebb amerikai értelmiségi hetilap, a New Yorker pénteki száma 14 oldalas cikket közölt Larry Mackről. Az érzékelhetően több hónapos munkával született írás megjelentetésére a Magyarország elleni pénzügyi spekuláció csak hivatkozási alap volt. A New Yorker nem rejtette véka alá, hogy Larry Macket és a kezében összpontosuló befolyást egészségtelen jelenségnek tartja az amerikai kapitalizmus evolúciója szempontjából. Larry jellemét is intenzíven támadták, azt állítva, hogy a korlátlan hatalom elkorcsosítja az embereket. A New Yorker finoman 296
célozgatott a milliárdos pénzügyi guru zűrös magánéletére, a nőkkel kapcsolatos furcsa, néha szexuális kudarcokba, néha viszont erőszakoskodásba fulladó ügyeire. A lap enyhe párhuzamot vont közte és a korábban nemi erőszak vádjával New Yorkban letartóztatott, aztán bizonyítékok híján a bíróságról mégis szabadon távozó másik pénzügyi hatalmasság, a Nemzetközi Valutaalap egykori vezetője, Dominique Strauss-Kahn között. Igazi karaktergyilkosság volt. Adrienn félnaponta írt André titkos, álnéven bejegyzett Facebookoldalára, mégsem kapott választ. Közben intenzíven követte a magyarországi eseményeket. Ő nemcsak a magyar honlapok híreit olvasta, hanem amerikai újságokat is, például a New Yorker írását Larry Mackről. Adriennt nem a pénzügyi machinációk ragadták meg, és nem is a kritika, ami az egyre kevesebb ember kezében összpontosuló egyre nagyobb hatalomnak szólt, hanem maga Larry Mack. A Wall Street megjátszottan arisztokratikus pápája, aki gyűjtőszenvedélyét aukciókon éli ki, lovakra és ősrégi borokra licitál. Larry Mack ha New Yorkban töltötte a napját, mindig ugyanabban az olasz étteremben ebédelt, a San Pietróban, az amerikai pénzügyi elit egyik kedvenc helyén. Az olasz szakács csak az ő kedvéért – mazsolázott a pikáns részletekben a New Yorker – rendszeresen elkészíti híres emberek utolsó ételeit. A halál előtti falatokat. Múlt héten például Elvis Presley „utolsó vacsoráját” kóstolta meg Larry Mack: pirított mogyoróvajas, sült banános szendvicset.
297
Evergladesi mocsárvilág – Egyesült Államok
A dübörgő légcsavar hangja majdnem beszakította André dobhártyáját. Műanyag racsnival hátrakötözték a kezét és összeszorították a bokáját. Így vitték a vascsónak padlójára hajítva. A fején nem volt csuklya, hadd tudja, hová is viszik. Innen élve úgysem tér vissza. A mocsárjáró néha ráfutott az Everglades apró agyagszigeteire, de nem akadt meg, hanem rázkódva átsuhant rajtuk. A kis dombokat alig lehetett látni a vizet elborító fű miatt. André ilyenkor nagyot huppant a fémpadlón, és rázuhant a csuklójára. Észrevétlenül eltekeredett, az oldalára fordult, mintha csak épp így esett volna vissza. Próbálta kímélni a csontjait. Fél órája jöttek már. Scotty a magasított ülésbe szíjazva vezette a lapos és széles kádra emlékeztető fémcsónakot, aminek a végében trapézállványon másfél méter átmérőjű légcsavar pörgött. Mint egy óriási ventilátor, olyan volt. Repülőgép-propeller, körbevéve acélráccsal, nehogy valaki véletlenül nekiessen. A világ legnagyobb édesvízi mocsárvilágában csak ilyen légcsavaros szerkezetekkel lehetett közlekedni. A lapos fémteknő alá, vagyis a vízbe semmi sem érhetett, mert a hagyományos motorcsónakok propellereire azonnal rátekeredett volna a sűrű, egyméteres vízifű. A mocsárjárókat a légcsavarok szele, 298
tulajdonképpen a légnyomás röpítette előre a „füves vízben”, ahogy az Everglades cuppogó világát az őslakosok, a szeminol indiánok hívták. A szeminolok cölöpökön álló kunyhókban éltek, és évszázadokig békében, nyugalomban vadásztak a „füves vízben”. Az amerikaiak, a fehér emberek a tizenkilencedik század elejéig be sem merészkedtek ide, ebbe a buja dzsungelbe, a milliónyi aligátor, párduc és vadállat félelmetes vízi világába. A légcsavaros mocsárjárókon még manapság is mindig kéznél van a fegyver, mert hiába védi vaspáncél a csónakokat, az aligátorok néha még így is megtámadják az embereket. A floridaiak rengeteg véres történetet ismernek, mert errefelé a szülők kiskoruktól kezdve rémisztgetik ilyenekkel a gyerekeket, akik aztán felnőnek, és utána már ők ijesztgetik a saját gyerekeiket. Az utóbbi évek legfeketébb napjait 2006 májusában jegyezték fel, amikor alig három nap alatt négy floridait ettek meg az aligátorok, vaspáncélos mocsárjárók ide vagy oda. Scotty ült tehát a magasított széken, és tekergette a vaskormányt, miközben a csónak harmadik utasa, a legvastagabb karú kolumbiai gorilla fáradt szemmel Andrét figyelte. Látta, hogy még mindig kába. Neki legalábbis úgy tűnt. Scotty és a kolumbiai néha sokatmondóan egymásra nézett, aztán halványan elmosolyodtak. Jól tudták, hogy ha a vízbe fojtásos kínzás aléltságából ez a magyar korcs kicsit erőre kapna, és a mocsárba hajítva képes lenne felfogni, hogy mi történik vele, az aztán jó mulatság lenne! Emlékezetes aligátormunka. Sokkal élvezetesebb dolog, mintha a végtagjait bénultan, ijedség és öntudatra ébredés nélkül harapdálnák le a vadállatok. Scotty ráadásul nemcsak az aligátorok, hanem a párducok megjelenésében is reménykedett, nemhiába volt ő a híres hibridállat gyűjtő. A floridai párduc nyakra támad, metszőfogai az ember állkapcsát célozzák, és hát az… az aztán izgalmas. Scotty, ez a pocakos, petyhüdt bankár imádta az Evergladest. A kényelmes Miamitól karnyújtásnyira elterülő hatalmas vadvilágot, ahol fél óra autózás és fél óra légcsavaros mocsárjárás után úgy érezhette magát, mintha legalábbis Afrika egyik legveszélyesebb, legvadabb vidékén járna. 299
Mert ez tényleg az volt, veszélyes és vad vidék. Egyetlen órára Miami légkondicionált felhőkarcolóitól. Nincs is ehhez hasonló sehol a világon. Ilyen kettősség, ennyire közeli kontrasztja az emberek betonés az állatok növénydzsungelének. William nem akart eljönni, persze hogy nem akart, a beszari kutyája. Mert William csak parancsokat szeret osztogatni. Az ő kényes magyar gyomra a látványt már képtelen elviselni. Nazario fingassa Simonyit, Scotty meg ezt a szarkupacot, William ezek szerint így kezeli. A piszkos munkát végezzék el helyette mások, hogy rohadna meg! Ilyen kényeskedő, picsogó buzeráns lett ez a William Wolf – így gondolta Scotty, az evergladesi hős. Bezzeg ő, aki Kolumbiában a drogbárók mellett edződött. Ő szinte már élvezi is az ilyet, főleg persze ha van benne indulat. És most volt. A lassan leereszkedő nap irányába suhantak, pont nyugatnak tartva. Scotty rendületlenül nyomta a gázt, mert jó messze akart kerülni az Evergladest középen átszelő 90-es főúttól. André egyre mélyebben vette a levegőt. A süvítő szél, a közelgő este hűvöse kitisztította a tüdejét. Próbált összegörnyedni, hogy kipréselje magából a maradék vizet. Meg minden mást is, ami csak kijött a torkán. Kétszer hányt, de ennek most örült. Nem elszédült tőle, hanem megkönnyebbült, erősebbnek érezte magát. Fejében kezdett összeállni ez a kilencven fokkal elfordított világ, ahogy félrebillent fejjel a kolumbiait és Scottyt figyelte lentről, a csónakpadlóról. André nem nyitotta ki a szemét, csak vékony, milliméternyi résen engedte be a fényt. Még kábultságot színlelt, de már érzékelt mindent, percről percre egyre élesebben. Menjenek még, menjenek. Ezt kívánta magában, időt, minél több időt. A testére fókuszált, kezdte érezni a szívét, a ritmust, a vérnyomást. Készült. Még mindig nem adta fel… Húsz perc múlva álltak csak meg. A nap a végtelen, csillogó mocsártenger szélén narancssárgára festette az ég alját. Scottynak tetszett. Tényleg olyan, mint Afrika. Ahogy a nap eltűnt a horizonton, rögtön hűvösebb is lett. A februári estéken itt néha még tíz fokot is esik a hőmérséklet pár perc alatt. A 300
magas kormányfotelben ágaskodva és a fejét jobbra-balra forgatva Scotty olyan helyet keresett, ahol nem lát aligátorokat. A három-négy méteres, néha féltonnás ragadozóktól természetesen ő is félt, csak igyekezett, hogy ez ne lássék rajta. Nagy legénykedett. Most épp hangosan okoskodott a floridai párducokról, a puma itteni alfajáról. Néhány tucat élt csak belőle ezen a vidéken, de a hírük mégis megrémisztett mindenkit. Villámgyorsan vadásznak, és áldozataikat többnyire hátulról támadják meg. Scotty dicsérte a párducot, aztán remélve, hogy ez a korcs a csónakfenéken felfogja a kioktatást, azt is elmesélte részletesen, hogy az itteni aligátor ezerkilós erővel csapja össze az állkapcsait, és az bizony világrekord. Úgy ám! A kolumbiai behemót közben csak nézte és egyre fáradtabban hallgatta Scottyt. Várta a parancsot, hogy most mi legyen. Végül aztán Scotty elhallgatott. Lelépett a magasított ülésről, és zsebre dugott kézzel megállt André mellett. Nézte, ahogy hátrakötözött karral, kábán fekszik. Vesztesen. Eszébe jutott, ahogy a kert végében az automata rács megfogta ezt a szemetet, aki inkább a halálba megy, de akkor sem mond nekik semmit. Bár lehet, hogy a tudata már rég elment. Nincs is magánál, látszik rajta. Sajnos. Fel sem fogja majd, amikor perceken belül a kubai, haiti, kolumbiai és felsorolni is nehéz, hogy hányféle alvilági banda kedvenc floridai módszerével kivégzik. Aligátorfogakkal darálják le, aligátorgyomorban savasítják, és aztán pár nap múlva barna foltként felszívódik a mocsár algamezőiben. Remek. A miami rendőrség statisztikái bizonyítják, hogy Floridában, ahol évtizedekig dúlt az alvilági bandaháború területekért játéktermekért, drogpiacokért és persze az éjszakai szórakozóhelyekért, furcsamód alig kerültek elő hullák. Majdnem ugyanannyi áldozatot szedtek a floridai maffialeszámolások, mint a Las Vegasiak, de itt csak harmadannyi hullát találtak. A kaszinóváros környékén, a nevadai sivatagban a jelek szerint nehezebb észrevétlenül elásni a holttesteket, mint az Evergladesben megetetni velük az aligátorokat. – Vagdosd össze! – Scotty a lábánál heverő magyart nézte, de a kolumbiaihoz beszélt. – Aztán jó étvágyat a környéken mindenkinek a ma esti vacsorához! 301
Megfordult. Nem akarta végignézni, ahogy testőre letépi Andréról a trikót, és hosszan, keresztbe belevág a hasába. Csak a bőr felszínén, ideoda rángatva a kést, hogy a hajszálerek is szakadjanak, és ezért a seb intenzíven vérezzen. Scotty hallotta, ahogy a kolumbiai most a karokat is felhasítja. Két hosszú vágás szaladt végig André vállán, egészen a könyékig. Scotty visszafordult, mert a magyar száján egyetlen hang sem jött ki, és ez meglepte. Félholt, sajnos. Bassza meg! – Elrontottad a saját szórakozásodat, kisokos. – Enyhe taslit adott az André mellett guggoló kolumbiai kopasz fejére, viccesen, hogy ejnyebejnye, túlkínoztad, a fene vigye el. Láthatóan ez volt Scotty arcára írva. – Na, menjünk – nézett aztán a narancssárga horizont felé. – Mindjárt besötétedik. Pocakját maga előtt tolva visszamászott a légcsavaros mocsárjáró magasított székébe, és beindította a propellert. A motor olyan hangosan dübörgött fel, hogy Scotty nem is hallotta a csobbanást, ahogy a kolumbiai, mint egy zsákot, behajította a vérző, összekötözött Andrét a mocsár vizébe. Scotty gázfröccsöt adott, megtekerte a kormányt, egy pillanatra még látta, ahogy a félholt magyar landol a vízben, megfullad, mielőtt megennék, erre gondolt Scotty, aztán egy villanásra még látta a vízben szétterülő vért is. De közben már sebességbe kapcsolt, és eldübörgött. Néma csend maradt utána és a végtelen vadvilág. Meg persze André, aki visszatartotta a levegőt. Tartotta és várt. Várt, hogy elhaljon a csónakdübörgés. Közben pedig nyomta a sáros algába a sebeit. Nyomta a hasát, a kifordult, összebilincselt karját, nyomta, ahogy csak bírta…
302
Budapest – Magyarország
Szerette a pálinkát. Főleg a különleges, vadgyümölcsökből készített párlatokat. Régi egyetemi szobatársa, aki a közelmúltban jogászból inkább főzőmesterré avanzsált, igazi remekműveket alkotott. Erdeimálna-pálinkát például az Őrségből. Magyarország miniszterelnöke a magánrezidenciáján, a nappali kandallója mellett állt, tenyerét a ropogó tűz elé tartotta, és közben a pálinkásasztalon sorakozó üvegeket nézegette. Vadalma-, vadkörte- és ribizlipálinka, most szinte mindegyiket megkívánta. Fárasztó, borzasztó hete volt. Olyan jó lenne egy korty. Félpohárnyi málnapálinka, esetleg vadkörte, ennyi lazulást ő is megérdemel. Legalább néhány percig elfelejtené, hogy Magyarországot az elmúlt napokban a tönk szélére sodorta a nyugati spekulánsszél. Ez a számára ilyen mélységekben eddig ismeretlen és aljas kapzsiság. Pár órával ezelőtt végre meghozta a döntést. Már évek óta fontolgatta az ötletet, de csak az elmúlt öt nap reménytelen szélmalomharcában érett meg benne végleg a gondolat. Az elhatározáshoz szükséges indulat. Megtekerni a magyar hajó kormánykerekét, és élesen déli irányba fordulni vele. Távolodni a Nyugattól. Vadkörte, ezt választotta. Mert egy kortyot akkor is inni fog. Vendéget vár, igen, kemény alku lesz, de akkor is. A pálinka ebben a helyzetben tulajdonképpen gyógyszer, neki minden jobban sikerül, ha kicsit ellazul. 303
A miniszterelnök fedeles pálinkáspoharat használt, egy zalai üvegfúvó igazi remekét. Amint beletöltötte a pálinkát, mintha csak apró edény lenne, lecsukta a fedelét. A párlat körteeszenciái így nem illannak el. Mielőtt belekortyol, az orrába szívja majd a vadkörte tömény, nyers illatát. Dél-Dél, így hívták ezt. A Nyugattól elforduló robusztus erejű országok tengelyét. Ez volt a TÉGLÁK szövetsége, az angolul BRICSnek rövidített államok Amerika- és Európa-ellenes összefogása. A téglákat jelentő BRICS betűszó öt országot jelölt. Brazil. Russia, India, China és South-Africa, vagyis Brazília, Oroszország, India, Kína és Dél-Afrika tengelyét. Magyarországnak ott a helye. Náluk, ezeknél az országoknál, az ő védőhálójukkal körülfonva, és nem a szerinte hanyatló, spekuláns, munka nélkül vagyonokra vágyó, ész nélkül mindent felélő, elfogyasztó, herdáló, elkorcsosult nyugati világban. A miniszterelnököt érzékelhetően felzaklatták az elmúlt napok. Nem mutatta ki senkinek, de összeomlóban volt benne egy eddig stabilnak hitt világkép. A Soros Györggyel folytatott tegnapelőtti telefonbeszélgetés alatt döbbenten ismerte föl, hogy Magyarország mibe keveredett. Hogy az egymást gyilkoló Európa és Amerika háborújának a kellős közepébe tévedt. Amiért részben ő a felelős. És ennek a porszemnyi kis népnek a tagjai, a magyarok, ebbe akár bele is pusztulhatnak. El kell hát hajózni innen. Másfelé kell szövetségeseket keresni! Miért is ment Németországba? Minek? Hogy megalázzák? A magyar miniszterelnök olvasta, kívülről fújta az összes Dél-Dél statisztikát. Hogy ezek az országok egymással lassan már nagyobb összegben kereskednek, mint a Nyugattal. Kína többet fektet be a földgolyó déli féltekéjén, Dél-Amerikában, Afrikában és DélkeletÁzsiában, mint az északi oldalon. Pedig azért lássuk be, ott sem költ keveset, hiszen például az amerikai államkötvények legnagyobb tulajdonosa ma már a kínai állam. A 14 ezer milliárdos amerikai államadósság sorsa nagyrészt Kínától függ, miközben Kína valutatartaléka 3200 milliárd dollárra rúg. A többlet, nem az adósság!
304
Kína ma már többet hitelez a fejlődő világban, főleg a déli féltekén, mint a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap együttesen. Kínaiak finanszírozzák az argentin vasúthálózat megújítását éppúgy, mint Ghánában az erőműfejlesztéseket vagy éppen Szudánban az olajkitermelést. De lépésről lépésre jönnek már Magyarországra is. 2011 közepe óta folynak például a tárgyalások a Kínai Vasútépítő Társasággal a magyar vasúthálózat korszerűsítéséről. Felmerült már egy kínai teherforgalmi repülőtér építése és a Malév felvásárlása éppúgy, mint logisztikai és kereskedelmi központ létesítése Magyarországon. Napelemgyártól kezdve citromsavüzemen át LED-összeszerelő vállalat létesítéséig sok mindenről tárgyal a két ország, de ezek Magyarország számára egyelőre csak apró kiigazítások, alternatív lehetőségek. Mozgástérnövelés. Ami kevés. Mert most már határozottan meg kell tekerni a kormánykereket, de nagyon! Nem szöszmötölni, gatyázni, óvatoskodni, hanem menni, kanyarodni a Dél, a TÉGLÁK, de azonbelül is leginkább Kína felé. A miniszterelnök beszívta a körte illatát! Elmosolyodott, mert eszébe jutott Karcsi, a régi évfolyamtárs. Szinte látta maga előtt, ahogy főzőmesterként a pálinkával szöszmötöl. Boldog ember, gondolta most irigykedve, és belekortyolt az italba. Mintha igazi gyümölcsbe harapott volna, a torkában érezte a perzselő lávát, ahogy a tömény pálinka a gyomra felé halad. Karcsi, az. arany kezű flótás! Épp kikapcsolt, már épp sikerült pár percre a pálinka segítségével elfelejtenie a gondokat, amikor bejelentették a vendéget. Végre megérkezett. A magángépe több mint egy órája szállt le Budapesten, a miniszterelnök azóta várt rá. Soros György hozta össze a találkozót, Gyuri ennyit tudott segíteni. Hogy megkérte a Rothschild unokát, jöjjön el személyesen a magyar fővárosba, és találkozzon négyszemközt vele. – Báró úr – mondta a miniszterelnök, és Lionel Rothschild felé lépett. Meglepődött, ahogy kézfogás közben végigmérte a brit üzletember öltözetét. – Épp egy pohár magyar pálinkát ittam, megkínálhatom önt is? A miniszterelnök elengedte a negyvenes éveit taposó arisztokrata kezét, és a hegymászóruháján csodálkozott. A Rothschild unoka viszont pálinkaügyben tűnt tanácstalannak. 305
– Mint az olaszok grappája – magyarázta a miniszterelnök a kanapé felé mutatva – vagy a német snapsz, csak mi nem gabonából, hanem gyümölcsből főzzük! – Valami egzotikust – szólalt meg végre a báró kedvenc szófordulatával. A pénzügyi szaklapok őt tartották a világ egyik legtöbb időt a levegőben töltő üzletemberének. Keresztül-kasul körberöpködte a földet, mostanra már végképp elveszítve a fonalat. Hol milyen időjárás, évszak vagy napszak van épp? A „valami egzotikust” varázskifejezése működött mindig és mindenhol. Rio de Janeiróban, egy napfényes churrascaria-étteremben brazil szénbányákról tárgyalva ugyanúgy lehet egzotikus húst kérni, mint másnap Ausztráliában egzotikus teát a pénzügyminiszter titkárnőjétől. Rothschild báró belesüppedt a felkínált kanapéba, és miközben a miniszterelnök a pálinkásüvegekhez lépett, ő megmagyarázta a ruházatát. – Nepálból jövök, Gyuri hívása ott ért utol. – Hallani lehetett, ahogy az erdei málna kristálytiszta párlata a fedeles pohárba csorog. – Mert a Kínai Befektetési Társaság elnökével épp ott másztam hegyet. Témánál vagyunk, gondolta a miniszterelnök még mindig a pálinkával pepecselve. Most tette rá a pohárra a kis kupakot. Ezek szerint a báró már teríti is a lapokat. Soros György valószínűleg képbe hozta, a repülőn pedig biztosan volt ideje tájékozódni, úgyhogy felesleges kerülgetni a lényeget. Tudja, miért jött, ő pedig tudja, hogy miért hívta. Lionel Rothschild amúgy is arról volt híres, mások szerint persze inkább hírhedt, hogy elképesztő tempóban köti az üzleteket. Az indonéz szénbányászati társaságához például öt nap alatt szedett össze hétszázmillió dollárt. Egyszer Londonban, a Green Parkban álló családi palotájából átsétált a szemközt lakó orosz oligarchához, ahol írd és mondd, tizenöt perc alatt szerzett hatvanmillió fontot, majdnem százmillió dollárt. A történetet megírták az újságok. Ennyi idő alatt egy snapszot sem lehet normálisan meginni, gondolta a magyar kormányfő, vagy grappát vagy pálinkát, vagy épp ki mit szeret. – Tudja-e, miniszterelnök úr, hogy mit mondott nekem a kínai befektetések százmilliárdjai felett döntő apró kis emberke ott, a nepáli hegy legtetején? – Nemcsak információ volt a szavaiban, hanem 306
nyugatias gőg is bőven. – Azt mondta, hogy ha valaki taktikai érzék nélkül akarja megvalósítani a stratégiáját, akkor az éppúgy veszíthet, mint az, aki csak taktikázik anélkül, hogy lenne stratégiája. Nyújtotta a kezét, kérte a pálinkáját, mert a magyar miniszterelnök a mondatot hallva megállt a szőnyeg közepén, és annyira belemerült az elhangzottak értelmezésébe, hogy végül elfelejtette odaadni a bárónak a poharat. Lionel Rothschild észrevette ezt, úgyhogy még egyszer nekirugaszkodott, és leegyszerűsítette a mondandóját. Tényleg elképesztő tempót diktált, még a végén tizenöt perc múlva innen is távozik. – Azt szeretném megtudni, miniszterelnök úr, hogy a Kína irányába nyitás önnél stabil, elhatározott, hosszú távú stratégia, vagy csak az elmúlt napok kikényszerítette rövid távú taktikai lépés? – A kanapéról kérdő tekintettel nézte a még mindig a szőnyeg közepén álló magyar kormányfőt. – Stratégia vagy taktika? – A végén erre a két szóra szűkítette le a lényeget. Hát most már stratégia, válaszolta, de csak magában a miniszterelnök, mert itt és most inkább neki lettek volna kérdései. A kötött garbópulóveres bárót nézte, ahogy a magas, szikár, majdnem kétméteres arisztokrata, a napóleoni háborúk óta mindent és mindenkit túlélő Rothschild család világhálójának legifjabb sarja belekóstol a málnapálinkába. Saját tempója szerint a miniszterelnök megkérdezte volna tőle, hogy ízlik-e neki, de érezte, hogy ebben a magánrepülős globális pörgésben erre most nincs idő. Keserűen gondolt arra, hogy ez a hajsza, ez az ész nélküli sebesség, a földgolyón fel-alá száguldozó kártyajátékosok tempója borította meg az elmúlt napokban Magyarországot is. És ő most épp egy ilyen fickótól kér segítséget, mert a mai világnak ez a paradoxonja. Most már a kínaiakhoz is a nyugatiak kezét fogva vezet az út. – Amikor a báró úr és apró termetű kínai barátja a nepáli hegytetőről lenéztek a világra – tette föl a kérdést, mert végül is mit veszíthet –, akkor meddig láttak el? Milyen messze? Tudna-e Kína a magyarokon segíteni, ha Magyarország esetleg stabil építőelem, szépen faragott TÉGLA lenne a kínai építményben?
307
Okos, ezt gondolta Lionel Rothschild. Okos és gyors felfogású! Már Gyuri is dicsérte neki a magyar miniszterelnököt, a munkatársai pedig elétették a dél-magyarországi széntartalékok térképeit (a báró a maga részéről ezért jött, csak még nem árulta el), de azért maga sem gondolta, hogy az elmúlt öt nap ennyire sarokba szorította Magyarországot. Idefelé repülve nem hitte, hogy tényleg üzletet tud majd itt kötni! Most mégis ezt érezte! Ennek az esélyét. – A hegytetőről úgy láttuk… – válogatta meg a szavait óvatosan, mert tudta, hogy a magyar kormányfő azonnali megoldást vár tőle, és ha nem kap, akkor vége a pálinkázásnak. Akkor holnap reggel már másik kapcsolaton fogja törni a fejét. – Úgy gondoltuk, egészen New Yorkig ellátva a magasból, hogy amikor két nap múlva, hétfő reggel ismét kinyitnak a tőzsdék, akkor a spekulánsok elkezdik majd visszavásárolni a magyar papírokat. A miniszterelnök ettől félt. Ettől a választól. Hogy már csak a szombat és a vasárnap maradt. A hétvége! Ha Magyarország ennyi idő alatt nem talál megoldást, akkor a világtőzsdék spekulánsai hétfő reggel a mostani nyolcvanszázalékos szinten visszavásárolják a magyar kötvényeket. Amiből az következik, hogy tízmillió magyar nyakába fog szakadni az elmúlt napok húszszázalékos áresésének a kigazdálkodása. Magyarország nem megy csődbe, épphogy nem, de a következő években belerokkan ebbe a húsz százalékba, ezekbe a milliárdokba, a megnövekedett kamathozamokba, a forintárfolyam okozta inflációba. Ebbe a szemétségbe. Mint a görögök! A spekulánsok pedig, miután pár hónap múlva helyreállnak az árfolyamok, természetesen az egészet bezsebelik. Valakinek viszont ki kell fizetnie azt, amit ők Magyarországról hazavisznek. Nincs ingyensajt, ugyebár, mert pénz nem terem a fán! És ebben a leosztásban a magyar emberek milliói fogják kifizetni a spekulánsok milliárdjait. Rejtett adóemelésekben, rosszabb iskolákban, vacakabb gyógyszerekben, drágább benzinben, hepehupás utakban és még ki tudja, mi minden másban. Kína TÉGLÁ-jává válni ehhez képest semmiség. Eladni nekik Magyarországot, beengedni őket Európába a magyar kiskapun
308
keresztül, mindez csak enyhe influenzának tűnt a spekulánsok fekete pestiséhez képest. – És akkor most mit tegyünk? – A miniszterelnök mindössze ennyit kérdezett, mert tudta, hogy nincs jó megoldás. Csak egy kevésbé rossz. Mostantól ez lesz a hosszú távú magyar stratégia, mindig a kevésbé rosszat választani. Azt lódítani az embereknek, hogy Magyarország szabad és független ország, pedig már régen nem az. Újra nem az. Két évtizednyi illúzió ér most itt véget, úgyhogy csak az a kérdés, hogy a magyarok mikor fognak erre rájönni. Tőle persze ne várják, hogy elmagyarázza nekik, hogy épp ő törje le az önbizalmukat. A Karcsifélék főzzék csak a pálinkájukat boldog nyugalomban. – Akkor tehát mi a teendő? Hogy szól a nepáli hegytetőről érkező ajánlat? – fejezte be végül a kérdést. Ha stopperórával mérik, akkor pontosan tudták volna, hogy épp most tartanak a találkozó nyolcadik percénél. Lionel Rothschild ekkor mutatta meg a teljes paklit, az összes kártyát. Első hallásra szövevényes megoldásnak tűnt, de csak a részletek, az időzítés, a percpontosan megtervezett lépések miatt. A lényeg mindezek ellenére valójában nagyon egyszerű volt. Kína még a budapesti tőzsde hétfői nyitása előtt (ott szerencsére hat órával előrébb jár az idő) államközi megállapodás keretében százszázalékos árfolyamon felvásárolja az elmúlt napokban piacra dobott összes magyar államkötvényt. Magyarországot így nem éri veszteség, a kínai állami hitelminősítő pedig felfelé módosítja a magyar államadósság besorolását. Ezzel megszűnik az árfolyamkockázat, az inflációs nyomás, és megnyugszik a forintpiac is. Keleti irányból mindenképp! Cserébe, és ez volt a lényeg, mert mindig van valami cserébe, a Kínai Befektetési Társaságot irányító apró kis emberke azt szeretné, ha Magyarország bebizonyítaná.,hogy nemcsak taktikázik, hanem valóban hosszú távú stratégiai barátságot köt Kínával. Ennek keretében a magyarok adják el a Lionel Rothschild irányítása alatt álló, de kínai többségi tulajdonú Vollor globális szénbányászati vállalatnak a MázaVáralja szénmezőt. A miniszterelnök első hallásra nem is értette, annyira meglepődött. Hogy micsodát? De Rothschild báró a hegymászó bakancsában és a 309
halszálkás tweednadrágjában azonnal sorolta az ilyen részletességgel még a miniszterelnök számára is ismeretlen számokat. – A Máza-Váralja szénkészlete 438 millió tonna. A világ tavalyi szénfelhasználása 932 millió tonna volt. A magyar szénbányák újranyitása hatezer munkahelyet teremtene a Baranya-Tolna térségben. – A báró a telefonképernyőjén húzogatta leföl az e-mailjeit. Azokból nézte ki az adatokat, és mondta rendületlenül. – A kitermelt szén fele Magyarországon maradhatna kedvezményes, 120 dolláros tonnánkénti átadási áron. Ez 1,2 milliárd köbméter fűtésre használt földgázt válthatna ki. és évente 250 millió dollárral javítaná a fizetési mérleget. – A miniszterelnök döbbenten figyelt. – A többi szenet a kínaiak a saját maguk által épített, Magyarországot keresztülszelő tehervasúton elszállítanák egy másik BRICS-országba, az oroszokhoz, és rajtuk keresztül végül Kínába juttatnák. Ahhoz a szénhez Magyarországnak semmi köze nem lenne, akárhogy alakul is a szén világpiaci árfolyama. Az a szén a kínaiaké. Örökre, cserébe a százszázalékos árfolyamon történő azonnali kötvényvásárlásért. Hát erre használják, gondolta a miniszterelnök. Ezért halmozták fel a 3200 milliárd dollárnyi valutatartalékukat. Ilyen kis akciókhoz. Így tették zsebre egyik napról a másikra az athéni kikötő konténerterminálját is Pireuszban, amikor a görögök megszorultak. – Take it or leave it – mondta a kanapén hátradőlve Lionel Rothschild. Vagy így, vagy sehogy, körülbelül ezt jelentette. Nincs alku, kell vagy sem. A magyar miniszterelnök felállt, és visszasétált a kandallóhoz. Nézte a ropogó tüzet, a vörös lángokat. Türtőztette magát, hiszen miért is haragudna erre a báróra. Csak végzi a dolgát, hiszen a világ ilyen. Kicsiben ő is ugyanezt teszi Magyarországon. Annál az igazság, akinél az erő. De egy ekkora sakktáblán ilyen brutális nyíltsággal éreztetni Kína erejét, ezt még neki is emésztenie kellett. A berlini tárgyalás jutott most az eszébe. Miközben a tűz felé fordította a poharát, és nézte a sárgás fény vibrálását a kristálytiszta pálinkán keresztül, a magyar miniszterelnök nem tudta eldönteni, hogy a német kancellár szobájában érezte-e rosszabbul magát, vagy most itt,
310
a sajátjában, amikor egy telefonképernyőről bediktálták neki a hazája árát. Irigyelte Karcsit megint. Neki van igaza. Nem tudni erről semmit, kimaradni belőle. Csak járni az erdőt, és málnát szedni!
311
Evergladesi mocsárvilág – Egyesült Államok
André, amikor a kolumbiai testőr kihajította a csónakból, teleszívta a tüdejét levegővel. Lába elérte a fél méter mély mocsár alját, és belesüppedt a puha iszapba. Mellkasa viszont már emelkedett a beszívott levegőtől. Szép lassan emelkedett. Egy perce maradt, legfeljebb kettő. Ennyi idő alatt a vízben szétterjed a vér illata, azt pedig megérzik az aligátorok. Tudta jól. Az Everglades átlagos mélysége alig harminc centi, de azért van, ahol három méter mély. A fűszálak miatt viszont sehol sem látni le az aljára. A mocsárvilág, bárhonnan nézzük is, végtelen, egységes vízfelületnek tűnik. Érzékelhetetlen a mélysége. André megfeszítette a lábát, bokája kicsit lesüllyedt az iszapban, de azért sikerült fölfelé nyomnia a testét. Amikor elérte a felszínt, lassan kidugta a fejét. Kifújta, aztán újra beszívta a levegőt. A sűrű fűszálak között nem látott aligátorokat. Ezért dobták pont ide, hát persze. Mert féltek, nehogy az aligátorok megtámadják a csónakot. Inkább belevágtak az ő testébe, hiszen a vérét így majd viszi a víz, a ragadozó hüllők pedig azonnal megérzik a prédát. Scottyék elmenekültek, még mielőtt az aligátorok elmarták volna Andrét. És esetleg őket is. Próbált visszaemlékezni. Mit is olvasott idefelé a repülőn? Az Everglades tulajdonképpen egy hatalmas folyó. Nyolcvan kilométer 312
széles és kétszáz kilométer hosszú. Tónak, állóvíznek tűnik, de valójában folyó. Mozog benne a víz! Az óriási, félmagyarországnyi vízfelület, mielőtt elérné a sós óceánt, összesen ötven métert esik a kétszáz kilométernyi úton. Ezért folyik annyira lassan, hogy az áramlását észre sem lehet venni. Naponta összesen harminc métert halad. Az Evergladesben ennyire lassan cammog a víz. De azért folyik. André most újra lemerült, és a testét átadta a víznek. Összeracsnizott bokája még mindig az iszapban támaszkodott, karja hátrakötve, sebeiből pedig áradt a vér. Az emberi préda szaga lassan szétterült a folyóban, ő most mégsem gondolhatott erre. Csak a vízre. Az áramlásra. Azt kell megéreznie. Ujjai, arca, bőre, füle, André minden apró testrésze érzékeny szenzorként próbálta kitapintani, megérezni az áramlást. A mozgást. Hogy merről jön a víz. Az a napi harminc méter, az óránkénti alig több mint egy méter. Ami egy perc alatt, amennyi ideje neki összesen maradt, legfeljebb csak három centit halad. Ezt kellett megéreznie. Ezt a három centimétert. A molekulákat, a víz lassú, terjedő, tompa leheletét. Figyelt, fókuszált. Nem gondolt semmire, nem érezte már a sebeit, a vágást, a vérző csípést a vízben, hanem csak koncentrált a térre, csukott szemmel és nyugodt tudattal. André szívverése lelassult, teste fokozatosan része lett a víznek, a lassú, milliméternyi áramlásnak. Hátulról jön… ezt érezte… kicsit jobbról… és hátulról. Szaladtak a másodpercek, telt az idő, fogyott az esély. Pörögnie kell, most már pörögnie. Nem várhat tovább. Ha jobbról jön a víz, akkor balra lesz sekélyebb. Mert arra talán van egy agyagdomb. Az tereli jobbra az áramlást… De most már mindegy is, hogy így van-e. Mert más esélye úgysincs. Hang, hangokat kell adnia. Az aligátor akkor támad, ha az ember öt méternél közelebb kerül hozzá, mert az már az aligátor védett, saját területe. De támad akkor is, ha éhes és vérszagot érez. Viszont a sebesült, jajveszékelő emberhez az aligátor lassan közelít, és mindig vár. A hallása nem tökéletes, ezért a hangok óvatossá teszik.
313
Úgyhogy most kiabálnia kell! Megtanították erre a légióban, küzdeni aligátor, krokodil, ragadozó pirája és még sokféle állat ellen. Beleverték a dzsungelkiképzések kegyetlen heteiben, hogy miként kell csapdát állítani, mérgező fegyvereket készíteni, túlélni, csigákat, hangyákat, proteint enni. Életben maradni. Ha nem is legyőzni a vadállatokat, de legalább túlélni a támadásaikat. Fegyverrel persze, szabadon. Nem pedig így, összekötözve. André, mint amikor a tornaórán a gyerekek hengerként gurulnak a földön testük mellé szorított karral, most ugyanúgy rántotta meg a vállát és vett lendületet. Bokája lökte a puha iszapban, süppedt, nem talált kapaszkodót, de a felsőteste lassan azért átfordult. Íjként megfeszült, mert most már nem a háta nézett az égnek, hanem a hasa, a lába viszont még mindig lefelé lógott, a mélybe. És aztán pördült… és pördült újra… egyre gyorsabban. Indult be a fúrófejszerű lendület. André ordított, ahogy csak a torkán kifért, lába lassan elemelkedett, most már kiegyenesedett az egész teste, és a víz felszínén lebegett. Beindult ez az amorf, vízi úthenger, nyírta a kiálló fűszálakat, az éles növény közben vágta a bőrét, de André csak pörgött és közben artikulálatlanul kiabált, hörögve fújta ki a vizet, ordította a hangokat, söpört, haladt, ment a füves, sűrű semmibe. A biztonságba vagy a halálba. Attól függ, hogy mi várja a parton, ha egyáltalán van itt part. Balra. Arra kell mennie. Fél perc múlva is csak a fű hasította a testét, mert nem ért talajt. Aztán fogyni kezdett az ereje, lelassult a pörgés, de ő nem adta fel. Már eltelt egy egész perc, de ő még mindig csak ordított, egyre jobban eltelve vízzel, a fröcskölő mocsárvilág algás, kocsonyás burkával. Süllyedt, most már süllyedt lefelé. A hentergő, fúrófej szerű pörgés a teste mellé szorított kar bénultságával annyira lelassult, hogy az emberi propeller már nem tartotta a felszínen. Érezte, hogy merül lefelé, hogy a forgásoknál nem kap levegőt, igen, már ez történik, most már vizet szív magába levegő helyett, tele a szája a ragadós algával, a torka is, fullad megint, mint a deszkalapon Scottynál, mégiscsak ez lesz a vége, a vízbe fulladás.
314
André gúzsba kötött rabteste most még egyszer összeszedte minden erejét, és felpörgött, mint a célegyenesben a sprintfutó. Egyetlen másodpercre felküzdötte magát a süllyedésből a víz fölé, és beszívta… …az utolsó, nagy adag levegőt. Aztán visszazuhant a víz alá, a csendbe, a tompa térbe, ahol többé már nem tudott kiabálni, hangokat adni, csak csobogva lötykölte maga körül a vizet, és merült, süllyedt menthetetlenül. De még mindig pörgött. Vitte az ösztön, a soha fel nem adni parancsa, és úgy ereszkedett egyre mélyebbre, hogy a teste egyre lassabban ugyan, de azért forgott a tengelye körül. Most leért. Megérezte a puha, iszapos folyófeneket. A fűszálak tövét. Itt már nem volt olyan mély a víz, mint korábban. Vagy csak képzeli? Hogy kisebb a mélység? Olyan gyorsan leért… Még itt is próbált pörögni, de a levegője elfogyott, nem bírja már tovább, talán csak tíz-húsz másodperce maradt. Megakadt, a testére most rátekeredtek a fűszálak. A forgást abba kell hagynia. Össze fogja csomózni magát. André minden erejével maga alá húzta összekötözött lábát, a talpát pedig a puha, iszapos talajba nyomta. Megpróbált kiegyenesedni. Viszont ahogy a súlyával a mocsárfenékről felállt, lába azonnal süppedni kezdett, érezte elsüllyedni a bokáját, aztán a teste csúszott még lejjebb, egészen a térdéig. Itt lesz vége, erre gondolt itt, a lágy sárban, a néma magányban. Így fog véget érni az élete. Pánik futott át a szívén, igen, a szívén, nem is az agyán. Az elkeseredés, az értelmetlen buta halál szívszorító… szomorúsága. Mert most ezt érezte. A szomorúságot. Milyen furcsa… gondolta André… szomorúan meghalni. Aztán hirtelen mégis megtapadt a lába, és nem csúszott lejjebb. A mocsár nem szippantotta tovább, de túl mélyen volt már, feje a víz alatt. Nem maradt levegője. Elfogyott az idő, az erő, az oxigén, elfogyott körülötte az élet. André emelte, ösztönösen próbálta felfelé nyújtani a fejét.
315
Nem lázadt a halál ellen, most már nem harcolt. Nem reménykedett. Csak reflexszerűen nyújtózott felfelé a levegőért, az életért. És… és most mégis megérezte… …a hajával érezte meg. A víz tetejét, az algafelszín hártyáját, mint egy kiterített zöld szőnyeget a homlokán. A haján. Öt centi. Ennyi kellene a levegőhöz. André most már nyelte a vizet, már fulladt, mint amikor a csuklyát locsolták rajta, és ő levegő után kapott. De az emberi reflex ilyen. Levegő kell neki, és közben mégis nyeli a vizet. André teste rángatózni kezdett, valahonnan mélyről előtört belőle az utolsó, a legvégső harci görcs, a kitartás, a küzdés legyűrhetetlen akarata! Aztán szinte magától összeállt a mozdulat is, hullámzott a teste, mint egy hal, egy óriási méretű hal, emelte a fejét, bicsaklott hátra a nyaka, tolta felfelé a száját, igen, már emelkedik, kicsit sikerült… három centi még, talán már csak kettő, fel, André rúgott, hullámzott, most már az ujjai is pöckölték a vizet, az életösztön megmozdította az utolsó izmokat is, mindent, ami csak kavarni tudta a vizet. Há… hááh… háá… szívta az algát… háááh… és aztán végre a levegőt. Kint volt, fenn volt. A tüdejébe tódult az élet, ő pedig csak hullámzott, mozgatta a testét, és hápogva tartotta a száját a felszín felett. De a hangja, azzal mi lett? Ordítani, André, ordítani, szuggerálta azonnal magát, próbált hörögni. Lassan tért belé vissza az erő, aztán pár másodperc múlva végre újra feldübörgött a tüdejéből a kipumpált levegő, és ordított megint. Mint a sebzett vad, amelyik csak megy, menekül! André újra ordítva kezdte pörgetni magát. Valahonnan visszatért belé az élet utáni vágy, nem volt már szomorú, mégsem adta fel. nem, ő nem ilyen, hirtelen megint küzdeni akart, mert látta Adriennt, ahogy nézi őt, és miatta is. Nem halhat meg így, nem lehet vége itt. André, gyerünk… súgta felé Adrienn. A vízben forgó emberi test most megint a felszínen pörgött, haladt, ment balra, de amikor fél perccel később újra kimerült, és süllyedni kezdett, akkor a karja, a lába, a feje már agyagot fogott. Egy kicsi dombot. Apró életet. Szilárd felületet.
316
Pont amilyenek a fémteknőjű csónakot dobálták. André összekötözött teste erre kapaszkodott fel, vitte őt a lendület, az életösztön, a pörgés, ez az apró győzelem. Hogy kint volt, hogy partot ért. Eddig nem is gondolt az aligátorokra. A fulladás újabb lázálma kisöpörte a fejéből ezt a veszélyt. Hogy mi lesz, ha ragadozó hüllők közé kerül? Ha ezen a dombon, ezen a szakaszon csak egyetlenegy is itt van az Everglades egymillió aligátorából. Ha az egyiknek épp ez a saját öt métere. André most megállt, elhallgatott. Várta a találkozót. Várta a sorsát! Hogy vajon egyedül van-e ezen a néhány négyzetméteren. A hátán feküdt, és az eget nézte. Mozdulatlanul. Nem félt, már nem félt. Lesz, ami lesz. Majd a sors ítélkezik felette. De nem történt semmi. Fordult még lassan párat, távolodott néhány métert a parttól, de nem gördült túl messze. Maradt azért az aligátortérben, mert ahol az aligátor az úr, oda a többi állat nem merészkedik. Ide, a víz közelébe. Még a párducok sem. Sötétben semmiképp. Az aligátorok vadászidőszakában, ami most következik, este és éjfél között. Ilyenkor retteg és csendben marad a természet minden gyengébb faja. Tehát André is. De közben ő itt fog feküdni mozdulatlanul, ezen a pár méteres partszakaszon. Mert őt itt nem támadja meg a vérszagot érző párduc és semmilyen más ragadozó. Mert megvédi az aligátorveszély. A víz pedig közben lassan, centinként, elviszi innen a vérét. És az aligátorok máshol keresik majd. Talán. Itt kell maradnia, mozdulatlanul, ezen a pár négyzetméteren . Nincs más választása, csak így élheti túl. A rémesen hosszú floridai éjszakát… Teltek az órák egyetlen apró rezzenés nélkül. André nem mozdult. Aztán elaludt, ami jót tett neki. Aludni és lelassuló szívveréssel pihenni. Mert az állatok megérzik az ilyet. A feszült, ijedt figyelmet éppúgy, 317
mint a magabiztos nyugalmat. És az alvás nyugalmat sugároz. Erőt. Andréból alvás közben önbizalom áradt a láthatatlan élőlények tucatjai felé. A vágások sebcsíkjaira már ráalvadt a vér, de valahonnan mégis előbújtak a piócák. Megérezték a vérszagot. André erre felébredt és aztán hang nélkül tűrte a fájdalmat, ahogy a piócák a bőrébe fúrják magukat. Főleg a lábán, a combjába. Hagyta, elviselte. Neki most tilos mozognia és összekötözött kézzel amúgy sem tudná kitépni őket, odanyúlni. Bennszakadna a fejük. André érezte a szívásokat, ahogy a piócák eltelnek a vérével, és aztán beszorulnak a bőre alá. Próbált másra koncentrálni, a szívverésére, a légzésére, a nyugalomra, és a végén megint elaludt. Korán világosodott. Emlékezett a Little Haiti negyedben töltött éjszakára, Dávidra és a kocsiban ébredésre. Hajnali négy óra lehet ilyenkor? Mikor jön föl a nap a februári Floridában? A francia idegenlégió túlélési kézikönyve 386 oldalas. André kívülről fújta még ma is. Évekkel a leszerelése után. Az összes növényt, állatot, a klímaövezetek jellemzőit éppúgy, mint a sérülések gyógyítását, a természetben található lehetséges fegyverek és eszközök listáját. 386 oldal! Nem ült fel, csak így, fekvő helyzetben nézett körbe. Nem akart a növényzet fölé emelkedni. Megláthatják a vadállatok. Fűrészfű, a patagóniai verzió. Azonnal észrevette. Megnézte még egyszer, hogy jól látja-e. Igen, ez az, nem tévedés. Hát ez volt az a pillanat. A másodperc, amikor André először gondolta úgy, hogy túlélheti. Eddig csak a néhány órával megnyújtott életében hitt, mert képtelen volt feladni. Elszakítani a sors fonalát. De a fűrészfű, az más. Az már valódi esély. André lassan mozdult, és csak nagyon óvatosan lökte magát előre. A fűrészfű másfél méterre lehetett tőle. Két vastag szál a vízifű sűrű erdejében. André vadászszeme mégis észrevette. A mesterlövész precíz tekintete. 318
Amikor odaért, az oldalára fordult, és a hátrakötözött kezével tépni kezdte az aljnövényzetet. Nem a fűrészfüvet, mert ahhoz még nem ért hozzá. Tele lett a keze szalmaszerű, száraz szálakkal, ez lesz a kesztyűje. Mert a patagóniai fűrészfű már a felszín fölött is olyan éles, hogy amikor megmarkolja, levághatja vele az ujjait. De a mélyben, a gyökérzetnél. ott még ennél is élesebb, ott már acélpengeszerű. Görnyedten tolta a hátát a fűrészfű felé, óvatosan tapogatta ki ujjával az egyiket, a vastagabb szálat. Köré tette a maréknyi száraz fűszálat, aztán megmarkolta. Tekert egyet a csuklója körül, hogy ki ne csússzon. Aztán a hasára dőlve a teljes testsúlyával meghúzta a fűrészfüvet. Megmozdult. André újra ráfogott, megint a tövénél. Húzta még egyszer. A növény éles szára, mintha satuból kellene kirántania, csak lassan emelkedett, nehezen csúszott ki a földből. Legalább három centi széles lehetett, és egyetlen milliméter vastag. Mint egy penge, egy jobbfajta, éles kés. André az ujjai végével minden újabb rántás előtt megtapogatta, és amikor már úgy érezte, hogy a mélyből, a föld alól felhúzta a legélesebb pontot, hogy épp az van a talaj szintjénél, akkor odaszorította a racsnis műanyag bilincset, és a fűrészfű élével lassan fűrészelni kezdte. Nem kapkodott, inkább az átmelegedő műanyag olvadásában bízott, a tempós mozdulatok gerjesztette hőben, mint egyszerűen csak a fű élében. Nem szabad kicsorbulnia! Legalább tíz percig tartott. Aztán a bilincs hirtelen elpattant, és André zsibbadt keze szétvált. Majdnem felemelte, már majdnem a feje fölé tartotta a karját, hogy kiűzze belőle a zsibbadást, amikor rájött, hogy ezt nem szabad. A növény szintje fölé semmi sem emelkedhet. Párducok, aligátorok. Várt és pihent. Mozgatta az ujjait, a csuklóját, a tenyerét. Visszatért belé az élet. Aztán elfűrészelte a lábbilincset is, és végleg kiszabadult. Kihúzta a másik fűrészfüvet, és hegyes csonkokat vágott le az egyikből. Összehajtotta, késpenge hosszúságban. Gyorsan dolgozott. Hasította végig a fű gyökérszálait, félcentis csíkokat készített, és aztán laposan kúszva eljutott egy mocsárciprusig. Hosszú, letört ágat keresett, abból reccsentett le egy fogásnyi darabot. A hegyes fűrészfű élét a félcentis csíkokkal odaszíjazta a markolathoz. 319
Megvolt az első fegyvere. Egy kés. De ez még nem volt jó semmi másra, csak az újabb fegyverek készítésére. André laposan feküdt, most már távolságot tartva a víztől, az aligátoroktól. Keze gépies mozdulatokkal járt, a légióban stopperórák nyomása alatt belénevelt protokoll szerint. Túlélt, miközben a fejében egy 386 oldalas kézikönyvet lapozgatott. Egy óra múlva már volt két kése és egy hegyes lándzsája. Nyílvesszővégeket is faragott, mert íjat is akart készíteni, de ahhoz előbb találnia kell valamilyen rugalmas fát és fonható indát. Ez az Everglades, biztosan nő benne mangrovefa. Az pont jó lenne. Fekete nadálytövet viszont szerencsére talált (278. oldal), ezt keverte össze egy pálmagyökér olajával. A fogával préselte ki, aztán bekente a sebeit. A nadálytő fertőtlenít és hegesít. André fűszálakból font magának széles pólyát, azzal tekerte be a karját, mert nem akarta, hogy a vágásokat éles napsugár érje. Nadrágja szárából pedig gézszerű csíkokat hasított. A hasán azzal kötözte be a sebét. Mindezt fekve, laposan, végig kúszva, kerülve a vizet. Sohasem emelkedve a vízifű szintje fölé. Amikor elkészült, akkor állt csak fel. Nézte a végtelen horizontot, a semmit, az üres tájat. A nap elárulta az égtájakat, hogy merre van észak. Arra kell mennie. A 90-es út felé. Az Everglades mocsarát átvágó egyetlen emberi létesítményhez, az élet fonalához. Keresztül a vadvilágon, ameddig csak bele nem ütközik a drótkerítéssel védett kocsiútba. Nem tudta, milyen messze lehet. Próbált visszagondolni a tegnap esti fényekre, ahogy a csónakpadlón féloldalt fordulva figyelt, és most úgy emlékezett, hogy Scotty főleg nyugatnak tartott. Tehát a majdnem egyórányi száguldás nemcsak lefelé hozta őt, délre, egyre távolabb a főúttól, hanem inkább oldalra, nyugatra is. Tizenöt kilométer? Ennél talán nem került messzebb. Tudta, hogy futnia kell, tempósan, kitartóan, megállás nélkül. Végig sekély vizet keresve, keringve a vízifű húsz-harminc centis lápjában. Olyan lesz, mint a sivatag. Megszokja majd a szeme, mint a homokot, és érezni fogja ennek is a mélységét. 320
Az aligátorok a szárazföldön és a sekély vízben mindig csak a náluk lassúbb prédára csapnak le. Legfeljebb tizenöt kilométeres sebességgel képesek támadni, úgyhogy neki ennél gyorsabbnak kell lennie. Legalább hússzal szaladnia, ami már a hosszútávfutók tempója. Nem fogja végig bírni. Néha majd megáll. Ha elfárad, elbújik és pihen. André örült, hogy még most is a magas szárú Szahara-cipőjét hordja, ehhez a futáshoz nem is tudott volna jobbat elképzelni. A bal kezébe fogta a két kést, a jobba pedig a lándzsáját. Indulnia kell! Már épp lendült volna, amikor… .. .amikor meghallotta. A háta mögül. A szél hozta a hangot, ahogy a vízifű suhogott, ahogy a levegő ritmusa hirtelen megváltozott. André megérezte, inkább csak érezte, nem pedig hallotta. Mostanra már annyira együtt élt a tájjal, ráhangolódott tegnap este óta, belélegezte a természetet. Újra működött a belétréningezett ösztön, és ezért megérezte. Azonnal pördült, mint a villám. Kereste az állat szemét. Bele kell néznie. André megtöltötte a tüdejét, kidüllesztette a mellét, és szélesre tárta a száját. Mutatta a fogait, vicsorgott, bár még mindig nem tudta, hogy pontosan merre. Hogy hol van? Merre lehet a szeme? Ezen múlik most minden, hogy észreveszi-e. Hogy még azelőtt észreveszi-e, hogy az állat rátámad. André vicsorogva, fogait mutatva préselte ki magából a riasztó morgást, próbálta utánozni a tigrisek hörgő torokhangját, megemelte a karját, és széles terpeszbe állt. Nagynak akart látszani, a lehető legnagyobbnak. És akkor végre meglátta. A vízifűben lapult, és őt nézte. Találkozott a tekintetük. Ott álltak mozdulatlanul a harc, a támadás előtt. Egymást nézték. André és a floridai párduc.
321
New York – Egyesült Államok
Előző este, pár órával az előtt, hogy Andrét a mocsárba hajította Scotty és a kolumbiai gorilla, Adrienn épp a San Pietro bárpultjánál ült. Öt utcára volt New York hatalmas, zöld szívétől, a Central Parktól, mégis úgy érezte, hogy akár Milánóban is lehetne. A barista olasz, a koktélosfiú szintén, a ki-be rohangáló séfről már nem is beszélve. Heves karmozdulatok kíséretében mámmá miáztak, mert folyamatos csúszásban voltak. Péntek kora este volt, és New York-i szokás szerint a vendégek szinte mind egyszerre érkeztek vacsorázni. És persze türelmetlenül követelőztek, mert fáradtak voltak az egész heti strapától. Amikor Adrienn a kávégép mellé ült, a barista hangos ciao, mia bellát küldött felé. Szia, szépségem! Olaszok, nem vitás! Érdeklődött, csak azért jött ide. André most már majdnem egy napja eltűnt, és ez nyugtalanította. André utolsó, kétsoros Facebook-üzenete úgy szólt, hogy Dávid nevelőapja egy amerikai újságíró, akiről kiderült, hogy jelenleg épp Budapestről tudósítja az FNC nevű pénzügyi hírcsatornát. Azóta viszont semmi. Adriennek ez így együtt már gyanús volt. Valahogy megérezte a bajt. Egyrészről ugye a hírek… az egyik legbefolyásosabb magyar bankár elrablása… a spekuláció, aztán az az apró részlet, amit csak ma reggel vett észre. Hogy a Simonyi túszul ejtéséről beszámoló amerikai tudósító épp az FNC riportere. Dávid mostohaapja? Micsoda? 322
Az utolsó betűig mindent azonnal újra elolvasott angolul és magyarul. Most már nem pusztán a kíváncsiság hajtotta, hanem az André miatti aggodalom is. Rosszat sejtett. A mostohaapa kulcsfigurának tűnik, miközben Andrénak nyoma vész. Mi történik itt? Tennie kell valamit. Azonnal mindent megírt Andrénak, legfőképp azt a legújabb hírt (magyarul olvasta az origo.hu-n), hogy az Interpol megtalálta Floridában Simonyi gépét, és ezek után hazarendelték Budapestről az FNC tudósítóját, Dávid nevelőapját. „André, légyszi, hívj fel, ha ezt veszed – írta a Facebookon Adrienn ez az új számom!” És újra megadta a New York-i mobilját. Kora délután már annyira ideges volt, hogy nem tudott semmi másra gondolni, csak arra, hogy André biztosan bajban van, ő ezt érzi, tudja. Megint elolvasta a New Yorker írását Larry Mackről, a WhiteStone milliárdos elnök-vezérigazgatójáról, és amikor újra ahhoz a részhez ért, ami a hatalmas vagyonokat kezelő férfi kedvenc étterméről, a San Pietróról szólt, akkor már öltözött is. Megnézi magának. Az éttermet biztosan, de ha ez a Larry véletlenül ott lenne, akkor őt is. Azt írta a lap, hogy a San Pietro a kedvenc helye. Ha New Yorkban tölti a napját, akkor mindig abban az étteremben ebédel. Pénteken pedig még ott is vacsorázik. Adrienn ennek pontosan értette az okát, mert olvasott a New York-i elit furcsa szokásairól. Pénteken az üzletemberek már nem ebédelnek, mert majd úgyis kiadósat vacsoráznak. Délben csak virslit esznek az irodaházak előtti gyorsbüfékben. Adrienn mindig viccesnek találta, ahogy péntek délben a Wall Street sarkán a bankárok ezerdolláros öltönyökben állnak sorba a tologatható utcai büfék előtt, hogy olcsó, citromsárga mustárral telenyomják szivacs-puhaságú, kétdolláros hot dogjukat. Közben pedig százmilliós cégfelvásárlásokról beszélgetnek. Négy órával később viszont már sok száz dolláros éttermekben méregdrága borokkal koccintanak. Itt volt tehát a San Pietróban, mert tudat alatt itt akart lenni. Benne a történetben. Legalább a díszleteiben. Adrienn ösztönösen jött ide, mert New Yorkban ez volt az egyetlen olyan hely, ahol Andréra rácsatlakozhatott. Ő így érezte. Mert ez az étterem is része annak a térnek, amiben most André mozog. Láthatatlanul persze, metafizikai 323
értelemben, de valahogy mégis része. Ha Adriennt megkérdik annak az okáról, hogy most miért is ül ennél a bárpultnál, akkor más válasz aligha jutott volna az eszébe. André miatt! Azért! A kávé is olyan volt, mint Milánóban. Rövid, sötétbarna, és alig ér a csésze feléig. Kért rá olaszul egy kis tejhabot – „un poco” –, aztán küldött egy mosolyt a sziaszépségem barista felé. – Caffé macchiato? – kérdezett vissza az olasz, és elvette Adrienn elől a csészét. Kicsit megdöntötte, hogy a kávé barna felülete nagyobb legyen, aztán hirtelen mozdulattal habos tejet löttyintett bele, és közben rezegtetve megrántotta a kezét. A hófehér tej, mint egy pici faágacska, apró, leveles mintát rajzolt az eszpresszó tetejére. A barista úgy nyújtotta át, mint igazi kincset. Belenézett Adrienn sötét szemébe, és várta a bella, a szépség dicséretét. – Capolavoro. – Igazi remekmű, mosolygott megint Adrienn, és nem volt szíve beleinni, tönkretenni. Egy hangosan nevetgélő társaság közben majdnem a székkel együtt föllökte, olyan figyelmetlenül masíroztak el a háta mögött az előre lefoglalt asztaluk felé. Adrienn épp menekítette a kávéját a kiömléstől, egyensúlyozta a csészét, amikor a bárpult tükrében megpillantotta a társaság élén vágtató Larry Mack kopasz fejét. Úristen, ez tényleg ő lenne!? Nyugi, Adrienn, nyugi, csak semmi kapkodás! De hiába csillapítgatta magát, a szíve hevesen vert. Amikor idejött, valójában nem is hitte, hogy tényleg belebotlik majd a férfiba. Úgyhogy most őszintén meglepődött, és kicsit meg is ijedt, hogy mégiscsak itt van a Magyarország elleni spekuláció egyik hús-vér, igazi szereplője! Nem értette Larry Macket, hogy miért jár ide. New York tele jobbnál jobb és érdekesebbnél érdekesebb éttermekkel. Miért autózik fel mindennap a San Pietróba, Manhattan északi negyedébe délről, a Wall Streetről? Vagy talán ide is helikopterrel jár? Hát persze, gondolta Adrienn, a helikopter, tényleg! Hiszen a San Pietro egy mélyvörös márvány felhőkarcoló aljában működik. Larry biztosan ennek a tetején landol, és csak lejön a lifttel. Ezek szerint igazat írt az újság, Larry Mack tényleg egy újgazdag seggfej. 324
Helikopterrel jár étterembe. A New Yorker persze nem így fogalmazott, hanem sokkal finomabban írta körbe a jelenséget, de aki értett angolul, az pontosan le tudta fordítani az üzenetet. Larry Mack seggfej. Adrienn korábbi párja, Vlagyimir, az orosz oligarcha nem volt ilyen gazdag és ennyire befolyásos ember, de a pénz őt is meghülyítette. Bár Larryről azt is írták a lapok, hogy őt a vagyon állítólag már nem érdekli. Csak a befolyás. Hogy a döntései mögött egyetlen logikát lehet csak felfedezni, az pedig nem a gazdagodás, hanem hogy rajta múljanak a dolgok. Adrienn kortyolgatta a kávéját, és közben a bártükörben Larry Macket figyelte. Nem volt teljesen kopasz, csak körülbelül a fejbúbja közepéig. Mint egy szerzetes. A füle mellett még volt haja, innen úgy tűnt, hogy gondosan fésülgeti is. Inkább látszott vörösnek, mint barnának. De az étterem hangulatfényei narancssárgán világítottak, és a plafonon selyemszálakra felfűzött kristályszemek úgy csillogtak, hogy az becsaphatta a szemet. Lehet, hogy igazából barna hajú, csak a fények miatt tűnik vörösnek. Intelligens feje van, ez kétségtelen. Keret nélküli, vékony szemüveget visel, apró lencséket, mint az egyetemi professzorok. Hosszú, vékony orr és vékony száj. Viszont nagyon fehérnek tűnik a bőre még ebben a sárga fényben is. Magánjettel a Karib-tenger innen már túl messze van? A napsütés? Télen is New Yorkban kell fagyoskodni. sohasem kikapcsolódni? Adrienn nézte a férfi arcát, és közben fantáziált. Szeretett így játszani. Embereket látva a sorsukat, az életüket elképzelni. Ráadásul Larry Mack esetében volt már némi kapaszkodója, hiszen sok mindent olvasott. Tudott ugye, a helikopterről, a magángépéről, és ehhez képest a férfi bőre most tényleg túl fehérnek tűnt. Munkamániás. Adrienn annyira belefeledkezett a képzelgésbe, az arc mögé fantáziált jellemrajz felállításába, hogy a bártükörben észre sem vette Larry Mack tekintetét. Hogy a tőzsdecápa is őt nézi. Miközben elegánsan uralkodott a négyfős asztaltársaságon, és épp a tűzpiros, lexikonvastagságú borlapból válogatott, láthatóan őt figyelte. Egyre
325
hosszabban nézett fel az italok bőrkötésű listájából, és szabályosan szemezett vele a tükörben. Adrienn nem kapott levegőt. Tekintete zavartan a csészéjébe menekült, aztán elég gyorsan vissza a tükörbe, mert első pillanatban el sem hitte. Ez a férfi tényleg azt képzeli?… Ez hihetetlen. Társaságban ül, és közben mégis ilyen nyíltan, szinte gátlástalanul nézi a bárpultnál ülő nőt. Micsoda magabiztos férfigőg. Az „úgyis mindent megkapok” önteltsége. Az a tekintet. Ami abból sugárzik. Szent isten! Ismerte ezt a típust jól. Globális jelenség éppúgy, mint a Larry arcára kiülő arrogancia, ez volt Adrienn véleménye. Férfiak esetében nemzeti hovatartozástól függetlenül, tisztelet a kivételnek, az arrogancia és a magabiztosság egyenes arányban nő a pénzzel. Bár a kopasz fejük a pénztárcájuk vastagodásával egyáltalán nem változik, ugyanúgy kopasz marad, a hasukon a háj pedig egyre csak vastagodik, mégis azt képzelik, hogy egyre jobb nő jár nekik. Az összes pocakos. petyhüdt filmproducer, bankár, gazdag és öreg milliomos, mind-mind harminc évvel fiatalabb szépségkirálynőkkel szeretne járni és ágyba bújni. Láthatóan ez a Larry is. Ilyen egyszerű fiú. Átvágja a fél világot, de közben képtelen harminc másodpercnél tovább félrevezetni egy szép nőt. Azonnal kitárulkozik. Szinte szánalmas. Hiszen ő nem is mosolygott rá, nem küldött semmi jelet, nem kokettált. Nem volt semmi olaszos ciaobellázás! Larry Mack mégis nyomul. Vagy nem? Vagy csak nézi a szép nőt a bárpultnál, mert már unja a hozzá hasonlóan ronda férfiakat az asztalánál? Lehet, hogy csak erről van szó? És inkább Adrienn érti őt félre? A kávé elfogyott. Kérnie kellene még valamit. Tekintetével a baristát kereste, aki még mindig ugyanolyan lelkesen rohangált a pultban, és pont úgy pörgött a keze, mint amikor Adrienn ideült. Az olasz fiatalember észrevette, hogy a mia bella szeretne tőle valamit, és azonnal bemutatkozott. Ez már a második rendelés, ilyenkor Milánóban már szabad. Sőt kötelező! De csak lazán, félvállról.
326
– Mario – kacsintott Adriennre, aki felkapta a nevet, és alkoholmentes koktélt kért. A baba miatt ő most már nem ihat igazit. – Bellinit szeretnék. Mario. – Aztán a jól megérdemelt mosolyt is kiosztotta a srácnak. – Prosecco di Conegliano – emelte le Mario a fehér, alkoholmentes velencei pezsgőbort a polcról, Adrienn pedig bólintott. Igen, abból remek lesz. Mario a barack-pürével ugyanolyan ügyesen keverte össze a proseccót, mint ahogy a kávét is az előbb a tejjel, és fél percen belül letette az olaszok egyik kedvenc koktélját, a Bellinit Adrienn elé. – Prego, mia bella – mosolygott Mario. – Grazié, Mario – mosolygott vissza Adrienn. Így ment ez olaszosan, könnyedén, szinte lebegve. Semmi tolakodó férfi arrogancia. Mario nem egy Larry a Wall Streetről, hanem olasz. Adrienn most megint felnézett. Két perc telt már el, ennyi időt nyert a Bellinivel és Marióval. Újra belepillantott a tükörbe, és a még mindig őt figyelő Larry szemébe nézett. Kihívóan, bátran. Nem gondolta végig, hogy miért, csak belenézett. Mert ő nem fog megijedni, talán azért. Mégis mit képzel ez a férfi magáról? Meg ha már úgyis idepottyant, akkor miért ne játszhatna vele egy kicsit. Mert mi történhet? Végül is mi? Az első harminc másodperc lelepleződése, Larry mohó tekintete magabiztossá tette Adriennt, mert úgy érezte, hogy uralni tudja a helyzetet. Egy ilyen férfit ő a tükörben is képes kezelni. Úgyhogy most visszanézett rá, állát megtámasztotta kecses, hosszú ujjain, és csak nézett Larry szemébe, amíg a férfi végre megijedt, és visszamenekült az unalmas férfitársaságba. Na, erről ennyit, mosolygott magában Adrienn, és ivott egy korty Bellinit. Jobb lábát keresztbe tette a bal combján, és hagyta, hogy fekete, testhez simuló szoknyája közben kicsit feljebb csússzon. A színes kavicsokkal kirakott szűk, tűsarkú csizma majdnem a térdéig ért, de a szoknya most pár centis rést nyitott a combján. Adrienn vékony gazelladerekát, pont ahol már kezdett a karcsúsága látszani, a hetvenes évek divatjára emlékeztető blézer takarta el. Mélykék volt, és indiai selyemből varrták. A ruha válla a nyaknál összeszűkült, de körben azért látni engedte Adrienn kulcscsontját és egy pici bőrt is a hátán. A blézer 327
alól kivillant a melltartó vékony, lila csipkepántja. Diszkréten, izgatón. A tükörben jött még ehhez a pezsgőkoktélt kortyoló érzéki ajak. A dús, telt, tökéletes vonalú száj, amivel Adrienn évekkel ezelőtt még jégkrémreklámokban ingerelte a férfiakat. Ez az ajak most szétnyílt és a pohárhoz tapadt. A legújabb milánói irányt követte, mert jelmeztervezőként erre érzékeny volt. Az új trend lényegét a Fendi divatház tervezője fogalmazta meg a legtalálóbban, amikor azt mondta, hogy a huszonegyedik századi nyugati nő egyszerre legyen klasszikus, kifinomult, de azért sejtesse a vad, primitív oldalát is. A nőstényt! Egy ápolt, elegáns nő ma már nem vehet fel csábító, szexi ruhákat mély kivágással, mert az ócskává teszi. A cél, hogy a felszínen a nő ártatlanságot sugározzon. A mélyben viszont lássuk meg benne a kurvát. Szó szerint ezt mondta a Fendi divattervezője. A smink színei, a nő illata, egy kivillanó melltartópánt, annak a színe, ez mind-mind a mélyben megbújó vadmacskát ígérje a férfiaknak. A nappal elegáns nő éjszaka ribanc, ez most a trend. Hát Adrienn trendi volt. Ma az volt. A felszínen klasszikusan visszafogott elegáns nő, aki azért megvillantotta az éjszakai oldalát is. Hogy akkor bizony ő ribanc. Ha akarja, akkor az! Játszott a ruháival, szinte munkaköri ártalom volt ez nála. Amikor az André miatti aggodalmában kora délután úgy döntött, hogy idejön, akkor nem készült ugyan semmire, de felvette ezt a jelmezt. Mert bármi megtörténhet, sosem lehet tudni. És tessék, meg is történt. Úgyhogy végül is nincs min csodálkoznia, kiprovokálta, magára vessen. Amikor kiitta az utolsó korty Bellinit, és a tükörben az asztaltársaságra nézett, hirtelen már nem látta Larry Macket. Valahová elmehetett. Biztosan menekül, gondolta Adrienn, de tévedett. – Larry Mack – mondta egy mély hang. aminek gazdája bal oldalról lépett Adriennhez. Ott állt a bárszék mellett lila nyakkendőben és sötétkék, halszálkás öltönyben. Úgy mutatkozott be, mintha a Larry és a Mack mindenkit rabul ejtő varázsszó lenne. Amitől Adriennek most el kellene ájulnia. És ő majdnem el is ájult. Meg sem tudott szólalni…
328
Evergladesi mocsárvilág – Egyesült Államok
Kit gyűlöl? Rá kell gondolnia! Ki az, akit annyira gyűlöl, hogy ha most meglátná, akkor a véréig hatolna az indulat, és elöntené őt a vadállatok gyilkos ösztöne? Amit aztán megérezne a párduc is! Ezt nevelték Andréba. Az agy ilyen kontrollját, kutatni az érzelmek, az indulatok között. Scottyt képzelte maga elé. Az őt majdnem vízbe fojtó, aztán aligátorok közé hajító rohadt bankár arcát. A párduc közben felállt, a fűszálak fölé emelkedett, hiszen észrevették. Lesből most már úgysem tud támadni. Tekintetük egymásba fúródott, de André már nem a foltos ragadozónak az arcát látta, hanem Scottyét. Szuggerálta magát, és mint egy trükkfilmben, ennek a villámgyors vadállatnak az ő képzeletében most hirtelen emberfeje lett. Tekintetével már nem is a párduc szemét döfte, mert az indulat, ami benne forrt, már nem ennek a ragadozónak szólt, hanem Scottynak. A tapinthatatlan, átlátszó térben egyre erősebb elektromos hullámként sugárzott a vicsorgó Andréból a gyűlölet, a pusztítás rémisztő vágya a párduc felé. És az megérezte. Oldalt lépett, kezdte körbejárni Andrét. Fordulni utána, sosem elengedni, emlékezett André a párductámadás kivédésének fő szabályára. Az állat soha, de soha nem láthatja meg az ő hátát, miközben hátrafelé is tilos lépnie, mert az menekülés lenne, gyengeség, és ha azt észrevenné a párduc, akkor azonnal lecsapna rá. 329
Az izmos ragadozó közben egy láthatatlan kör vonalán kezdett szaladni, körülbelül húsz méterre tőle. Gyorsult, vágtatott. André a kör közepén állva utánafordult, még mindig kidüllesztett mellel és szemmel, fogaival tigris módjára vicsorogva, villantva az erejét. Nem engedni a háta mögé. Szűkült a kör. A párduc rájött, hogy túl nagy az ív, nem tud az áldozata háta mögé kerülni. Úgyhogy most rövidebb lett a kör kerülete, a párduc már alig tudta a kanyart venni, mert a füves terepen kifelé csúszott a lába. André csak fordult, pördült, rejtette a hátát, és ahogy közeledett a párduc, ő egyre hangosabban hörgött. Aztán az állat villámgyorsan megfordult. Most ellenkező irányba szaladt, André alig bírta követni. Majdnem megbotlott a saját lábában, mert nem akart hátrafelé lépni, menekülésnek tűnő mozdulatot tenni. Kicsit megbillent, elvesztette az egyensúlyát, és csak a tempó, a saját fordulásának a lendülete mentette meg az eleséstől. Ahogy a párduc után fordult, még botlás közben is felemelve tartotta a lándzsáját, és lőtte ki magából a gyűlöletet, az igazi, valódi indulatot a Scotty-fejű macska felé, te mocskos állat, te szemét, szuggerálta magát André, most már kiabált, szinte ordított. Magyarul szidta a párducot, rohadt, mocskos Scotty, gyere, na, gyere, támadj, te szemét! André az ordítozással szabályosan transzba hergelte magát, aztán váratlanul előrelépett. Mintha ő támadna. A párduc pedig a vágtató körben azonnal kijjebb húzódott, őrizte a mostanra már csak tízméternyire szűkült távolságot. Most, most, érezte meg André a rést, a lehetőséget, az esélyt, és lépett egyet megint, a párduc pedig újra nagyobb ívre nyitott. Aztán lassultak a léptei. Fordult, megint visszafelé szaladt, de lassított, igen, már lépked, meg fog állni. És meg is állt. Nézték egymást újra. Megint találkozott az emberállat és a párduc tekintete. A vadon két ragadozója némán vitatkozott, hogy kinek is nagyobb az ereje.
330
Most jön, talán most lesz az a pillanat. André, figyelj, könyörgött saját magának a transzba esett légiósagy, tudva, hogy ezen múlik majd minden. Észrevenni azt a rezdülést. Nem lehet majd látni, csak érezni. Sejteni. Amikor a párduc lelke hátralép. A lába nem, csak a lelke. Nem lesz látható mozdulat, csak egyetlen hullám a térben. A vadállat apró rezdülése. Amikor eldönti, hogy mégsem támad, de csak akkor nem, ha őt sem támadják meg. Ha abban a pillanatban, megérezve a természet rádióhullámát, ez az emberállat azonnal azt sugározza felé, hogy ő sem akar támadni, hogy a párduc elmehet nyugalomban, megfordulhat, mert nem ront majd rá a vicsorgó, hangos, lándzsás, kétlábú szörny. Ha André is azonnal visszavonul. Mert a párduc sosem lép hátrafelé. Nem tolat. A párduc vagy megfordul, vagy sem. Óvatosan sosem távozik. Araszolgatva, meghunyászkodva, kegyelemben részesülve. De ha megfordul, akkor a hátát mutatja, amire ő maga is minden más prédánál lecsapna. André, figyelj, érezz, koncentrálj, súgta most az agya. A párduc állt. tekintetük újra egybeforrt. Ez már nem Scotty. André azonnal törölte a trükk-képet a fejéből, és most már megint a párduc arcát látta. Néma csend. Csak a fűszálak suhogását lehetett hallani. ahogy a szél halkan rezgeti őket. És ekkor megtörtént. Talán csak egyetlen milliméternyi rándulás volt, egy apró. pici orrmozdulat jobbra, de a mesterlövész szem mégis észrevette. És lépett azonnal! André vakmerően belelépett a sorsba, mert ilyenkor nem lehet gondolkodni, hogy biztosan ez volt-e az. Nem, nem, ilyenkor lépni kell. Hátrafelé. És összezárni a lábat. Leengedni a kezet. A párduc csak állt mozdulatlanul. André pedig lépett még egyet. Ha rosszul érezte, ha elhibázta, ha nem találta el a párduclélek ritmusát, akkor a vérengző vadállat most gyengeséget fog sejteni, és előrelendül. Két másodperc alatt átsüvít a kettejük közötti távolságon. És akkor vége. 331
De André nem gondolt erre, hanem inkább törölte arcáról a gyűlöletet, menj, mehetsz, gondolt most Kátyára, az orosz összekötőre, akit Milánóban elengedett. Ezt az érzelmet akarta magából sugározni, az elengedést. A párducnak most ezt kell éreznie a természet láthatatlan hullámain. Menj, Kátya, nem bántalak. A párduc oldalt fordult, de még mindig André felé nézett. Még nem engedte el az ember szemét. Még figyelt. Nem fordult meg, nem mutatta a hátát. Aztán lépett egyet, kettőt, aztán megint egyet, most már nem a kör vonalán, hanem egyenesen, oldalra. A foltos, kecses izomtömeg távolodott. Lassan, de már távolodott. Menj, Kátya, menj, gondolta André. Elengedlek, nem bántalak! És a párduc ment. megfordult, lépett, gyorsított, és büszkén elkocogott. Kegyelemben részesítette Andrét, a párduc magában biztosan ezt gondolta, mert André azt akarta, hogy ezt gondolja. Ő meg csak állt leengedett karral, patyolattiszta, faragott késekkel és egy lándzsával. Egyikről sem csöpögött vér, mert ő élt, a vadon néma vitájának pedig vége szakadt. André megfordult. Északnak nézett, aztán a lába elé. Szoknia kell. A szeme rá fog hangolódni, tudta, akarta. A fűszálak, a fény, a víz, a mélység. Előrelépett, indult ellenkező irányba, ő is kocogott, mint a párduc, aztán gyorsított, és most már szaladt, szinte vágtatott. Felsőteste előredőlt, karját felhúzta, egyensúlya a derekához közelített, mert így a süppedések. a fröcsögő víz, a bokáig érő iszap csak alig fékezték. André úgy szaladt, mint egy mohikán…
332
Miami – Egyesült Államok
Scotty még előző este, amikor a Bentley-jében visszasuhant az evergladesi aligátoretetésből, úgy döntött, hogy kubai nőket akar! Félvér, hosszú combú, Barbie baba szemű buta libákat, akikkel bármit meg lehet csinálni. Elvégre megígérte ennek a beszari Williamnek. Hogy dugni fognak! Hogy elfelejtik a délutáni hülyeséget, ezt a magyar korcsot. Az aligátoreledelt. Szó szerint ezt ígérte neki. Így aztán amikor visszaért a Hibiscus Island-i házába, összeszedte a magyar alkoholistát, mert William most meglepően sokat ivott. – Jamaica ajándéka William bácsi májrákjához? – kapta fel viccelődve a rumosüveget William elől. Félig üres volt. Hoppá, hoppá! – Szedd össze magad, öcsi, mert a pajtikád pia helyett meleg kubai puncikat rendelt neked. És a lányok már nagyon várnak egy szivarozásra. Azt hitte, jó poén. Mert közben a szivardobozból elővett két remekbe szabott kubai csempészárut, és ezzel most jól összezavarta Williamet. Hogy a kubai lányok kire is várnak, és melyik szivarra? Barom! Ez volt Farkas Vilmos reakciója – bastard! –, de Scotty nem szívta mellre. Csak vigyorgott és tuszkolta Williamet a ház előtt várakozó Bentley felé. A kormánynál a kolumbiai óvodásagyú tankember ült. A látványosan dülöngélő William halvány kísérletet tett rá, hogy kikapja Scotty kezéből a megmaradt jamaicai rumot, de nem sikerült. 333
– Bastard – ismételte meg. William láthatóan nem tudta feldolgozni a délutáni eseményeket. Scotty legalábbis ezt gondolta, és egyre kevésbé értette. William szemrebbenés nélkül felbérelte a hírhedt Nazariót, az akcióban lepuffantották a pilótákat, Simonyit székhez láncolták, kamuból kinyírták a feleségét, elrabolták a fiát, és ez mind nem rázta meg Williamet, csak az a kis pancsolás délután a szuterénben? Mi a franc? – Remélem, Simonyi pilótáinak az emlékét is leöblítetted jamaicai rummal. – Már a hangtalanul suhanó Bentley-ben ültek, és épp ráfordultak a Hibiscus Islandről kivezető hídra. – Vagy csak azon siránkozol, amit én csinálok? Ez már nem is volt annyira barátságos kérdés, úgyhogy William fölegyenesedett. Úgy tűnt, próbál kijózanodni. Hangos csuklásokat produkált, és azt kezdte magyarázni, hogy amit ő nem lát, az nem is zavarja. A pilótákat valahol valakik egy másik kontinensen intézték el. Ő ugyan hallotta a hírét, de semmiképpen sem rendelte meg. Simonyit pedig csak lelkileg zsarolták, nem kínozták, a felesége aludt néhány órát, és a fiuk is egyben van. Ő bizony senkit sem bántott, és nem is akar. Na, ez már sok volt Scottynak. Hát pár órával ezelőtt nem ez a hülye ráncigálta az ő nadrágját, és könyörgött neki sírva, hogy: „Kinyírod, ugye, Scotty?” Mármint azt a szarházi görényt. Mert ezek is William szavai. Ő hívta szarházi görénynek az aligátoreledelt, aki hogy „a büdös, rühes, fosszagú életbe került ide?” Nem William kérdezte ezt tőle? Ezen aztán még kerek tíz percig tépték egymást. A Bentley közben átért az öt kilométer hosszú Mac-Arthur hídon, és már ráfordult Miami Beachen az óceánparti útra. Akkor hagyták végre abba. – A fegyvereket a gyengék találták ki, hogy erőegyensúlyt teremtsenek. – William ezzel a közhelyes bölcsességgel zárta le a vitát, ami sok szempontból meglepte Scottyt. Egyrészt mert túl mély mondat volt ahhoz képest, hogy William beszlopált fél üveg jamaicai rumot, másrészt pedig mintha William magára célzott volna. Önkritikusan, hogy itt bizony most ő volt a gyenge. Neki kellettek a fegyverek! Megálltak. 334
A Mango's Tropical Café előtt hosszú sor kígyózott. Miami egyik csúcsszórakozóhelyén a péntek este már csak ilyen. A kocsiból is jól lehetett látni a félmeztelen kubai táncosnőket, ahogy bent a bárban a tomboló zenére, színes diszkófények villogásában táncolnak az asztalokon. A pálmafás teraszon elhúzták az ajtókat, a bejárat így legalább tizenöt méter szélesre nyílt, és folyamatosan nyelte el Miami krémjét. A kötélkordon mögött a robusztus ajtónállók épp kezdték visszafogni a tömeget. Bent már annyian voltak, hogy a várakozók sorából csak úgy lehetett bejutni, ha valaki kijött. – Bemegyünk, pajtikám? – kérdezte békülékenyen Scotty, de William nem mozdult. A kocsi üvegén keresztül úgy bámult a gondtalan, alkohol-, drog- és nő-mámorban fürdő emberekre, mintha azok a Holdról érkeztek volna. Az ő esze egészen máshol járt. A rum nem ártott neki. Mert nem is ivott. Scotty távollétében kiöntötte az üveg nagy részét, csak egyetlen pohárkával húzott le, hogy Scotty a szagáról azt higgye, részeg. Hogy ma este már nem kell rá odafigyelnie. Hogy félgőzzel is elbír Williammel. Pedig Farkas Vilmos józan volt, nagyon is józan. Negyvenmilliárd forint megmozgatására készült, élete legnagyobb játszmája fordult épp a célegyenesbe, úgyhogy kit érdekel ilyenkor a rum meg a sok kubai csaj. Scotty azért nem lesz nagypályás soha, mert ilyen könnyen elhiszi róla, hogy ő kispályás. És most már valószínűleg nem is figyel rá. Nem eléggé! Úgyhogy Farkas Vilmos megpróbálta. – Mikor szállnak be Larryék? – Olyan ártatlan hangsúllyal kérdezte, annyira mellékesen, mintha csak azt szerette volna megtudni, hogy Scotty hozott-e magával szivarvágót. – Mikor kezdenek el visszavásárolni? – Könnyedén hullajtotta el a kérdést, pedig atombombát csomagolt bele. Mert hiszen honnan is tudhatná William Wolf, hogy az egész akció lényege nem is az, amit Scotty ígért és hazudott neki. hogy csődbe viszik Magyarországot, hanem épp ellenkezőleg, az benne a tuti, hogy a csőd előtti pillanatban majd mindent szépen visszavásárolnak. De Farkas Vilmos, alias William Wolf ezek szerint tudta. Mert rájött, mert ő igenis nagypályás. 335
És ez ebből a kérdésből azonnal és világosan kiderült. Scotty viszont, bár már vágyott a szivarozásra, a kubai Barbie babákra és egy jó péntek esti dugásra, mindezek ellenére észrevette. Meghallotta az atombombát süvíteni. Fáradtan ugyan és csak félig figyelve a részeg Williamre, de meghallotta. Akármennyire tompult az ébersége, és akármennyire fölhergelte az elmúlt tíz perc ezek szerint mesterségesen generált vitája, Scotty most mégis tisztán felfigyelt a kulcsszavakra. A „mikorra” és a „Larryre”. Itt a vége, kész. A hetek óta szervezett összes apró elem egyetlen másodperc alatt kártyavárként omlott össze a Tropical előtti óceánparton, péntek este 11 óra 34 perckor. Ezek szerint mind a ketten a másikat próbálták megvezetni. És ezt most már tudják is egymásról. Mit lehet ilyenkor tenni? Innen hogyan tovább? Az ügykellős közepén? Hiszen még tart! Ráadásul Larry neki sem súgta meg a választ, dühöngött magában Scotty. Mármint hogy mikor! Mert Larry valahogy elintézte, hogy Mike Winklert hazarendeljék Budapestről, és azóta nem hajlandó fogadni Scotty hívását. Larry ezek szerint ejtette őt, távolságot tart, berágott a simonyis kiszivárogtatás, a patkány Mike árulása miatt. És ezért most rá haragszik, őrá. Scottyra. A hangszigetelt Bentley-ben csak a Tropical felől nagyon halkan beszűrődő diszkózenét lehetett hallani. – Tudod, William, mit gondoltam én rólatok, magyarokról , amikor Budapesten éltem? – Scotty az egyik puha kubai szivart görgette az ujjai között, és pár másodpercig csöndben azon gondolkodott, hogy biztosan végig akarja-e mondani ezt a gondolatot. De aztán nekirugaszkodott: – Azt gondoltam, hogy a magyarok olyan turistahajóban utaznak, ahol mást akar a furkálódó, egymást tépő tisztikar, és mást a legénység. De mást akar lent a gépház személyzete is, miközben az utasok tömegei káromkodva arról panaszkodnak, hogy ők nem is erre a hajóra vettek jegyet. – William figyelt, mert most már tudta, hogy Scotty nem szedte be a részegeskedő cselt, és meghallotta a kulcsszavakat. – Az üzemanyag közben fogyóban, de a hajón mégis az utolsó leheletükig egymást tépik a magyarok. A fedélzeten természetesen egyetlen mentőcsónak sincs, ennek ellenére a magyarok a 336
fából készült utasszállító hajójukból rálőnek minden páncélozott hadihajóra, ami csak arra jár. Befejezte, ennyi volt. William vagy megérti, vagy sem. Mert ezek szerint akármennyi pénzt szerzett, akkor is magyar maradt, a szarházi fajtából. Aki pont azokat akarja becsapni, akik melléállnak. A háttérben a saját pecsenyéjét sütögeti, mert neki nem elég, hogy eléri a célját, és esetleg megbukik a magyar miniszterelnök, hogy valószínűleg nemsokára a milliárdjaival együtt visszamehet a jamaicai kényelmes házába, hanem még a hátuk mögött titokban, az ő oldalvizükön szarrá is akarja keresni magát. Nem beszállni a tetején, 100-on, amikor invesztálni is kellett volna, hanem csak az alján, amikortól ömlik a lóvé. Micsoda gerinctelen senkiházi. Farkas Vilmos nem szólalt meg, mert mit is mondhatott volna. Hogy Scotty vágta át őt? Hogy az elejétől fogva csak arra kellett nekik, a nagypályásoknak, hogy elvégezze helyettük a piszkos munkát, Simonyi meg-zsarolását. Meg hogy őt eleve mindenből ki akarták hagyni? És ki is hagyták? Ő csak örüljön annak, hogy esetleg megússza szabadlábon? Hogy lyuk van a seggén? Rohadnál meg, Scotty, ezt gondolta Farkas Vilmos, te képmutató, álszent amerikai hájfej. – Az a baj veletek, amcsikkal… – ennyit azért visszapöccint Scottynak, csak a saját önbecsülése miatt is, mert Farkas Vilmosnak azért volt olyan – …az a baj veletek, hogy még mindig mindenkit indiánnak néztek szerte a nagyvilágban. Minket, magyarokat is. – Scotty levágta a szivar végét. Rá sem nézett Williamre, inkább a precíz mozdulatra koncentrált. – Indiánoknak néztek, akiknek az a dolguk az amerikaiak által vezényelt világban, hogy panaszkodás nélkül szenvedjenek, vágyak nélkül éljenek, aztán a végén, és ez a legszebb, a zsírunkból meggazdagodott Amerika azt is kéri tőlünk, hogy énekelve haljunk meg. Hálásan mindezért! Mint az indiánok egykor. Hát a nagy szart, Scottykám! Ennyiben maradtak. Scotty kinyitotta az ajtót, a Tropical tomboló zenéje hurrikánként csapott a fülükbe. Dübörgött a péntek esti floridai láz, a kubaiak cukros, fenékriszálós élete. Amikor ráléptek a piros szőnyegre, a színes reflektorok elvakították őket. Nyílt előttük a sor, Scotty úgy suhant át a kordonon, maga után húzva Williamet, mintha ő 337
lenne itt a király. És az is volt. Élet, halál, pénz, szenvedés, vágyak kicsi ura, a miami szemétdomb egyik ismert fejedelme. – Holnap reggel elkocsizunk Nazario testvérhez. – Scotty ordítva hajolt William füléhez, mert túl kellett harsognia a dobhártyatépő zenét. – Aztán mind a ketten végignézzük, ahogy kinyiffantja Simonyit és a becses családját. Farkas Vilmos próbálta a karját kiszabadítani, de Scotty nem hagyta. – Nem úszód meg, William – ordította Scotty. – Ez lesz a mi közös kis titkunk. Lehet, hogy a kolumbiai barátaim még pár képet is készítenek rólad emlékbe, ahogy az elesett nagyvad mellett térdelsz. Mintha egy afrikai vadászzsákmány lenne. A Simonyi-agancs. Aztán pedig elhúzol a jó büdös francba! És soha többé meg ne lássalak!
338
Evergladesi mocsárvilág – Egyesült Államok
André már fél órája rossz irányba szaladt. Oldalra. Fröcsögött az algás víz a lába alatt, kitartóan vágtatott, mégsem talált átjárót. Nem tudott fölfelé, északnak menni, mert bármennyiszer látott is rést a fű, a víz és az apró dombok egybemosódó tengerében, mindig kiderült, hogy ott egyre csak mélyül, iszaposodik a terep. Arra nem mehet. Mert az aligátorok az ilyen mélyebb vízben bújnak el. Ott viszont már ők lennének a gyorsabbak, nem pedig az úszó vagy iszapban cuppogó André. Legalább tízszer fordult már vissza az észak felé keresett utakról, szaladt elkeseredve hátrafelé, aztán megint oldalra, nyugatra. Közben tíz-tizenöt méterről többször is látta a mozdulatlan hüllőket, az aligátorok csontszerű, kőkemény hátát, ahogy a víz és az apró dombok találkozásánál a napon fekszenek. Néha egymás hátán. Kis helyeken összesűrűsödve pihentek, de aztán egy ideig nem látott többet. Később viszont megint nagyobb csapat következett, tucatnyi állat egy helyen. Csak sejtette az okát. Hogy miért verődnek csoportokba. Talán a jóllakott reggeli pihenés az oka. Ilyenkora leglustábbak. André tudta jól, hogy legfeljebb két-három órája maradt. Nincs már több ideje. Dél körül megint mozdulni fognak, keresni, érzékelni, vadászni. Úszni! Szétszóródni. 339
Úgyhogy szaladt. Tartotta a tempót, közben a szeme nemcsak az átjárót kereste, hanem az íjhoz is egy mangrovefát, de még mindig nem talált. Most már tökéletesen érezte a végtelen, lapos táj ritmusát, észrevette benne a broméliák tűzpiros, csillagszerű virágait, és rájött, hogy azok csak az agyagdombokon nőnek. Vízben soha. Úgyhogy útjelzőknek használta a piros pontokat, mindig a broméliák felé szaladt, mert a távolba kémlelve a fejében képzeletbeli vonalakkal összekötötte a kis szigeteket, az agyagdombokat. Követte a sekély, cikcakkos utat, mégsem a jó irányban haladt. Aztán hirtelen derengeni kezdett neki, hogy ezért tarthattak Scottyék is ugyanerre, nyugat felé. Mert ezek szerint az Everglades mocsarát a 90-es úttal párhuzamosan átszeli egy mély folyócsík, ahol a légcsavaros csónakok száguldani tudnak. Át kell rajta vágnia. Nincs mit tenni, át kell úsznia a keresztcsatornán. Találni egy pontot, ahol nincs aligátor, bemerészkedni a vízbe, és átúszni a túloldalra. Onnantól pedig majd megint sekély lesz a vidék, igen, hiszen innen már látja is. Északra tele van piros virágokkal minden, csak itt, őelőtte húzódik ez a mély sáv. Folyó a folyóban, keresztbe, mint egy széles vizesárok. Lassított, aztán megállt. Gondolkodott. Esélyek, veszélyek, ez járt a fejében. Mehetne tovább a rossz irányba, viszont arra tényleg nincs semmi, csak nagyon messze, pár napnyi szaladásra Florida nyugati oldala, a Mexikói-öböl. Az Evergladesből arrafelé nem lehet kijutni, mert odáig képtelenség elvergődni. Nincs annyi ereje. Már egy napja nem evett, megkínozták, legyengült, most szalad, fogy az energiája, ráadásul feleslegesen pazarolja az erejét, mert rossz irányba halad. Védőoltást is minél előbb kapnia kellene, órákon belül, mert kizárt, hogy a hosszú, nyílt vágások, a sárba nyomott sebei, a tüdejébe keveredő rohadó alga ne okozott volna valamilyen vérfertőzést. Legalább egy Td-vakcina kell neki, valamiféle tetanuszkészítmény, minél hamarabb. Ha életben akar maradni, akkor tehát át kell vágnia. Nincs más választása. André végiggondolta, kiszámolta, felfogta. 340
Ez még hátravan. Legalább húsz percig kereste a megfelelő pontot. A legkeskenyebb átjárót. Végigkutatta jobbra és balra a folyót, alaposan. Négyszáz méterre egymástól talált is két aligátorcsoportot. Köztük fog átmenni. Félúton. Precízen kilépte a kétszáz métert, és most már percek óta laposan feküdt a fűben. Figyelt. Az aligátorok tizenöt-húsz percig képesek egyetlen levegővétellel a víz alatt maradni, ennyit biztosan várnia kell. Kereste a mozgásokat, figyelt minden apró rezzenést. A vízfelület szinte meg se moccant. Nem kavarogtak benne örvények és apró hullámok. André megnyugodott, mert ebből arra következtetett, hogy nincs mozgás a víz alatt. Nem úszik, nem rejtőzik semmi ezen a rövid szakaszon. Csak az aligátoroktól félt. Vízikígyó vagy ragadozó hal neki az átgázolás pár másodpercében nem árthat. Vérengző pirája az Evergladesben szerencsére nem él. Egyetlen dolog zavarta csak, hogy a csatornaszerű keresztfolyó felszínén nem látott füvet. Mély lehet itt a víz, erre gondolt. Mert a vízifű a meder aljáról már nem tud olyan magasra nőni, hogy kibukkanjon a felszínen. Vagyis ezen a folyószakaszon képtelenség keresztülszaladni, Andrénak itt úsznia kell. Nem is érdemes lépkednie, mert előbb-utóbb úgyis elfogy a lába alól a talaj, aztán beiszaposodik, süllyed, elnyeli és lelassítja. Itt úsznia kell. Amilyen gyorsan csak tud. André felállt, letelt az idő. Nem látott veszélyt, de azért tudta, hogy ez mégsem ilyen egyszerű. Bármikor történhet valami. Lenézett a kezére, a két késre és a lándzsára. Ezeket nem hagyhatja itt. Kellhetnek még. A túlpart körülbelül harminc méterre lehetett. A lándzsát talán át tudja dobni. A kések viszont túl könnyűek. A nadrágján nincs öv, ami alá beszoríthatná őket. Köveket keresett, de nem talált. Pedig azokat rákötözhetné súlyként, és akkor a késeket is át tudná hajítani. Végül a bakancsához kötötte őket a cipőfűzőjével, így talán nem veszíti el a késeket. Zsebében még őrizte a nyílvégeket, a fűrészfűből kifaragott éles darabkákat. Most száraz szalmát keresett, azzal tömte be a zsebét, nehogy a vízben, úszás közben elveszítse a nyílhegyeket. 341
Aztán hátralépett, és a saját oldalán próbaként elhajította a lándzsát, mert érezni akarta a súlyát, de leginkább meggyőződni arról, hogy a könnyű tárgyat laposan is el lehet harminc méterre dobni. Sikerült. Úgyhogy most lendületet vett, és mint egy gerelyhajító, nekifutva átsuhintotta a fűrészfű végű lándzsát a víz felett. Nem ívben dobta, nehogy a földbe csapódva véletlenül tönkremenjen a puha, hegyes vége, hanem csak laposan. Két-három méterrel a vízfelszín felett, hogy a lándzsa csúszva landoljon, kímélje a hegyét. Figyelte, megjegyezte, hogy hová esik, mert majd meg kell találnia. Látott egy magasabb páfrányt, mögötte esett le, kicsit jobbra. Akkor hát mennie kell. André ösztöne most mégis bajt súgott. Nem látott semmit, ami veszélyes lenne, de a fejében valahogy mégis ott lappangott a baj kísértete. Valami nincs rendben. Figyelt, fülelt, hallgatózott megint, de most sem vett észre semmit. Talán csak a fáradtság, biztos az okozza ezt a pillanatnyi érzést. Nem szabad törődnie vele. Úgyhogy nekilendült. Futott, és mintha egy úszómedence partjáról ugrana fejest, belevetette magát a rezzenéstelen, sima vízbe. Röpült néhány métert, aztán ékként hasított a folyóba, és már úszott is. Ahogy csapta a feje mellett a vizet, mindig felnézett, minden karmozdulatnál. Egyszer jobbra, egyszer balra. Nem fog sokáig tartani, húsz másodperc, ezt gondolta André, legfeljebb harminc, attól függ, hogy a túloldalon a part mennyire szilárd, hogy ott mennyire lesz könnyű felállnia. Húzta a vizet maga alatt összeszorított ujjakkal, zárt tenyérrel, mindjárt bent lesz a közepén, ez már a félút, koncentrált a mozdulatokra, de aztán valahogy mégis meghallotta a távoli csobbanást. Nem innen, nem a feje mellől jött a hang, hanem messziről. Furcsa volt, mégsem nézett azonnal oda. Csak a következő karcsapásnál. Amikor újra a jobb oldalon kellett levegőt vennie, csak akkor hagyta kint a víz fölött a fejét, tartotta a nyakát, a karja közben megint húzott, de André tekintete ott maradt, jobbra nézve, mert kereste a csobbanást. A hang eredetét, hogy az honnan jött. Könnyen észrevette. Mert oldalról, pont jobbról támadott. Felúszhatott, csak ez történhetett. Ez volt André első gondolata. Nem a 342
menekülés, nem annak az esélyei, hanem hogy megkeresse az okot. Vajon mi történhetett? Az aligátor még legalább negyven méterre lehetett tőle, de már teljes sebességgel csapkodott, és mint egy motorcsónak, úgy hasította a vizet André felé. Ezt nem vette észre? Miért? Pedig érezte, hogy valami nincs rendben, mégsem látta meg. Biztos megbújt az ő oldalán, valahol messze, lejjebb a folyón. André most belecsapta a fejét a vízbe, többé már nem nézett jobbra és balra, nem vett levegőt, nem pazarolta arra az időt, hogy kiemelje a fejét, csak szélvészként pörgött a karja, bal. jobb. bal, jobb, bal, minden létező erejével rántotta, tépte a vizet. Föntről, egy képzeletbeli képernyőről nézve olyan lehetett, mint egy videojáték. A harminc méter széles folyó, amin keresztbe úszik egy pont, már éppen túljutva a táv felén. Pörög, habzik a víz körülötte. Jobbról viszont közeleg egy háromszor olyan gyors pont, kétszer akkora habot prüszkölve, és jól láthatóan az első pont felé tart. Melyik ér a céljához előbb? A keresztbe úszó, lassúbb pont a parthoz, vagy a sokkal gyorsabb, oldalról közelítő pont ehhez az első ponthoz? Hol a lándzsa? André a sötét, lüktető csapások közben most erre gondolt. A fülében hallotta az aligátor sodrását, ahogy tombolva közelít. Kettőjük között talán csak tíz méter maradt. Felnézett, már csak három méter a part, kettő, most iszapot ért a karja, érezte, ahogy a tenyere belecsap a puha sárba, ússz még. ússz. André, ebben nem lehet felállni. Hallja, ahogy az aligátorfarok csapja, ostorként üti a vizet, apró pillantás oldalra, már látja a száját, mindjárt itt lesz. André belemarkolt a part füves sarába, tépte a talajt, húzta ki magát, nem nézett hátra, mégis mintha látta volna, annyira pontosan érezte, ahogy az állat ellöki magát a vízben, ahogy mögötte kiemelkedik. André hirtelen megrántotta a lábát, és aztán hallotta az irtózatos csattanást, ahogy az állkapocs összecsap a bokájánál, szinte még a szelét is érezte, de csak a szelét, mert az aligátor elsőre nem találta el. Pár centit tévedett.
343
André most már agyagot fogott, cipője megkapaszkodott, combja megfeszült. Dőlt előre, szeme falta a tájat, mint egy nagyítóban, úgy látott most már mindent, hol van, merre, kereste a páfrányt, ott lesz mögötte a lándzsa, kicsit jobbra. Hiss… suhh… az aligátor talpai csapkodva szaladtak André mögött a fűben, nyílt szét az ösvény, mint egy fűnyíró, úgy pusztította a féltonnás állat a tájat, mert nem adta fel, jön, tapos mögötte. Ott van a páfrány, André már látja, és szalad felé. Szerzett egy kis előnyt, de ahogy előrehajolt, picit lelassult, mert szétnyitott tenyérrel pontosan akarta a lándzsát felkapni, nem foghatja majd meg újra, nem lesz idő igazítani. Már elsőre ott kell megmarkolnia, ahol majd az erőt beleadja. Ezért lassított kicsit, hogy ne hibázzon. és így elfogyott az előny. Megint hallotta maga mögött az emelkedést, ahogy az aligátor ugrik, rugaszkodik. Ez lesz az utolsó kísérlet, aztán már nem jön tovább. Távolodnak a víztől, az aligátor igazi vadászterületétől, úgyhogy ezt kell még kivédenie, gondolta André, már csak ezt kell elkerülnie. Mintha szakadékon ugrana át, úgy lökte el magát felfelé. A jobb lábáról szökkent, a balt pedig közben már a hasához húzta, aztán emelte a jobb lábát is felfelé. összezárta a térdét, mintha csak guggolni akarna a levegőben. Minél magasabbra, fel, távol a talajtól, egy méter, talán több is, húzni be a lábat, mert jön alulról ez az ezerkilós állkapocs, az André után küldött markológép erejű csapás, a mindent összezúzó borzalmas, állati erő. André teste felfelé úszott a levegőben, de közben már fordult visszafelé, mert az ugrás pillanatában jobbra rántotta a karját, és megcsavarta vele a repülő emberi izomköteget, az idegenlégióst, aki tudta, hogy a szemre kell céloznia. Az aligátor szemére. A leggyengébb pontra, a védtelen félgolyókra, a tájékozódás kidülledt hártyáira. André reptében emelte a karját, most már hátrafelé nézett, teste a képzeletbeli szakadék fölött úszott, de ő közben már élesen látta a felé csapó szájat. És akkor döfött. A mozgó, levegőben közeledő nyálkás golyót látta csak, a recés, zöld testből jobb oldalon kiemelkedő szemdülledést.
344
De a fűrészfű éle mellément. André kicsit félreszúrt, bárcsak centiket. Mégsem lehetett kiszállni, abbahagyni, újra próbálkozni. A lassított film pörgött tovább, André pedig, mint egy rúdugró a dárdájával, úgy támaszkodott most meg a kőkemény, felé ugró állaton. Érezte, ahogy az aligátor a rúddal együtt odább löki, miközben ő már két kézzel a lándzsájába kapaszkodik. Az éles, fűrészfű végű bot az aligátor szeme mellett az áthatolhatatlan, páncélkeménységű bőrhöz feszült, a fejmozdulat pedig a dárdával együtt a súlytalan, kontroll nélküli semmibe lökte Andrét. Mint amikor a jégkorongban a kapu előtt viaskodó játékos még egy utolsót kapar, és mielőtt elsodornák, még egyszer utoljára megpróbálja eltalálni az apró korongot, most ő is úgy csapott kétségbeesetten egy végsőt. Sercegő hangja volt… Egyensúlyát vesztve röpült félre, nem is látta már az állatot, csak a kezével érezte. De azzal megérezte. Az apró ragadást. Ahogy a lándzsa csúszik a recés aligátorfejen, ahogy megszalad a puha nyálkában. Ahogy a fűrész éle kettévágja a kidülledt szemet, ahogy a nyálkás testrész puhán szétfolyik a lándzsa végén. André a kezében érezte a vakság zizzenését. Pörögve zuhant a földre, az aligátor hörgését alig hallotta, mert ő épp a füves agyagon landolt. Fülében összekeveredtek a hangok és a sebesség ereje. Mire megfordult, mire felnézett, addigra már csak a ragadozó irtózatos erejű farokcsapását látta közeledni. André a földhöz tapadt, beleharapott az agyagba, és a betonostor elzúgott a feje felett. A szele, a suhintása olyan erős volt, mintha csak egy elszabadult kamionkerék hasítaná ketté halálos robajjal a teret. Dübörgött a föld, ahogy az aligátor elvágtatott. André rémülten karmolta az agyagot. Mintha földrengés rázná a tájat, úgy robajlott vissza a vízbe az aligátor. Ahogy jött, úgy ment. Megállás nélkül, könyörtelen tempóban. De vége volt. André percekig mozdulatlanul feküdt. Képtelen volt felállni.
345
Újra meg újra végigélte a húsz másodpercnyi halálos csatát, látta megint minden kockáját. Csak utólag, amikor visszaemlékezett, csak most ijedt meg igazán. Percek múlva is vert a szíve, pedig már rég vége volt. De átért, úgyhogy futhatott megint.
346
New York – Egyesült Államok
Larry Mack akkor állt föl az asztalától, amikor végképp úgy érezte, hogy ha még fél percig nézi a bárpultnál ezt a nőt, akkor menthetetlenül erekciója lesz. Itt, vacsora közben. Nem tudott már odafigyelni a kockázatelemző részleg vezetőjére, a beosztottjára, aki még most, este is dolgozott, és a magyarországi papírok visszavásárlásáról beszélt neki. Hogy azt hétfő reggel kellene. – Mármint micsodát? – kérdezte robothangon Larry, miközben a nő ajkát nézte, ahogy a hideg, vízcseppekkel teli koktélos pohár hozzáér. A tükörben a nyelvét is látta, a rózsaszín húst, ahogy a nő kicsit előrenyújtotta, amikor a lé, a narancssárga ital kétoldalt beleömlött a szájába. Larry szeme lelassította a képet, szinte kéjesen élvezte, ahogy a koktélcseppek a képzeletében kifehérednek, és a nő ajkára spriccelnek. Mert Larry most már spriccelni, fröccsenni látta a nő nedves ajkán, ezen a szétnyílt őrjítő szájon a… a mit is? – Hogyhogy micsodát? – kérdezett vissza a nagyon igyekvő, de a szálat elveszítő kockázatelemző, és előrehajolt, szinte bele Larry képébe, mert észrevette, hogy a főnöke nem figyel. – Mit kérdeztél, Larry? De Larry maga sem tudta, hogy mit kérdezett, mert csak homályosan követte a beszélgetést. Rémlett neki, amit hall, valahol mélyen biztosan el is raktározta, hogy hétfő, persze, igen, majd akkor, két nap múlva, jövő hét elején indul az akció a magyarok ellen, de ez valahogy most nem érdekelte. Csak az erekciója. A ritka, szinte ajándéknak számító 347
erekció. Amikor Larry képzeletében egy valahol megpillantott hús-vér nő végre összeért a papírképek csábításával. Mert erre a nőre ott, a bárpultnál ő így tekintett. Adrienn látványától Larrynek erekciója támadt! A merevedési zavar, amit az orvosa ezzel a mindent elfedő udvarias „zavar” kifejezéssel illetett, nos, ez valójában sokkal súlyosabb probléma volt annál, semmint hogy azt bárkinek részletezte volna. Még az orvosának sem természetesen. Lelki sérülés, kudarcok sorozata az ágyban olyan nőkkel, akiket a szeme megkívánt, tetszettek neki, de aztán amikor arra került a sor, arra ugye, hogy… na, akkor Larry felsült. – Nem áll fel. – Először még csak meglepődve, mindenféle rossz érzés nélkül, viccelődve kommentálta a jelenséget az épp aktuális kudarc alanyának, az egyetemi évfolyamtársnak, a lány tekintete mégis örökre az emlékezetébe vésődött. Azóta is látja maga előtt a megvetést, mert az megvetés volt, szánalom, lenéző sajnálkozás. Mintha leprás lenne! Hogy micsoda férfi ő. Vagyis hogy nem férfi! Pontosabban nem mindig férfi. Mert néha azért igen! Amikor például nem hús-vér nővel bújik ágyba, amikor csak magában, nyugodtan papírképeken nézi a szexi álomnőket, amikor csak képzeleg, akkor nincs semmi gond. Nincs merevedési zavara. Akkor bezzeg nincs. Évek alatt párhuzamosan gyűltek a valódi kudarcok és a fejében a fotók, az őt felizgató újságnők memóriaképei. Egy idő után azzal próbálkozott, hogy bárki volt vele az ágyban, ő egy papírnőre gondolt. A kezével érintett igazi húsról azt képzelte, hogy az csak a papírlányé, akinek a fotóját elkeseredetten, behunyt szemmel próbálja felidézni, és rá gondolva ezt az igazi nőt igyekszik megdugni. Olyan keményen, ahogy magányosan megy neki, amikor csak egyedül fekszik az ágyában. Amikor merev! Larry mindig behunyt szemmel szeretkezett, közösült, dugott, mikor mennyire volt stabil az erekciója, és ezért mikor melyik szót használta. Puhán szeretkezni vagy keményen dugni? Ebből és így lettek a potenciazavarok. Bocsánat, használjuk inkább az orvosi kifejezést, merevedési zavarok. Hol sikerült az este, hol pedig nem. Aztán egy idő után arra gondolt, hogy az lenne a megoldás, ha 348
azokra a nőkre hajtana, akiket a papíron lát. Az újságokban! Hiszen azok felizgatják, rájuk gerjed, velük tökéletesen működik. Addigra már volt is ehhez elég pénze, de azért a valóságban ez nem ilyen egyszerű. Felhívni a Penthouse szerkesztőségét és elkérni a 89. oldalon terpeszben térdelő modell telefonszámát? Vagy mégis hogyan? Ő, Larry? Vagy szóljon a titkárnőjének, hogy oldja meg ő? Képtelenség. Haladt felfelé a ranglétrán, és egyszer csak rájött, hogy a merevedési zavar újabb csavart vett, mert az ő pozíciójában ez már semmiképpen sem tudódhat ki. Nem terjedhet el róla, mert az a Wall Street-i macsóvilágban közröhej tárgyává tenné. Larry. akinek nem áll fel. Legalábbis nem mindig áll fel. Onnantól kezdve távol-keleti utakon és Dél-Amerikában próbálkozott, de az escort-szervizek ötszáz dolláros női sem hoztak megoldást. Mert róluk nem volt fotó. Nem papírnőként léptek Larry életébe, hanem már hús-vér igaziként, és így már nem is működött velük a szex. Larry végül feladta. Két éven keresztül a közelébe sem ment a nőknek, csak gyűjtötte őket. Amine is ilyen volt, egyetlen ujjal sem ért hozzá, soha nem is próbálkozott. Kenyából egyszerűen csak elhozta az etióp ébenfa szépséget, az ő bársonyos bőrét. Maga körül tartotta, semmi több. De két év szünet után hirtelen úgy érezte, hogy valami megváltozott. Ha olyan izgató, érzéki nőket látott, olyan szép, ápolt, szexi csodákat, akikről a fantáziája el tudta képzelni, hogy a Penthouse oldalaira valók, hogy szinte az újság lapjain is láthatná őket papírképként, négykézláb, nos, ha ilyen nőket vett észre valahol, akkor Larrynek azonnal ott, a helyszínen erekciója támadt. Ha őket az ágyába tudta csalni, ezeket a hús-vér bombázókat, akik a képzeletében papírnőkké változtak, akkor már nem kellett behunynia a szemét, akkor már velük szeretkezett. Őket dugta, igen dugta, mert Larry ilyenkor már kemény volt, erős, férfias, igazi kan, igazi macsó, aki ledöfte ezeket a nőket az ágyában. Szinte megerőszakolta. Ráadásul, mintha büntetni akarná őket a más nőkkel korábban elszenvedett kudarcokért. egyre durvábban bánt velük. Az erekciója perceiben.
349
Ha meglátott egy ilyen nőt, akkor már nem hezitált. Tudta, elhitte, biztos volt benne, hogy ezzel a nővel nem lesz kudarc, felsülés, már nem rettegett a megalázó helyzettől, a nők megvető tekintetétől. Végre magabiztos volt, mert lehetett. Ilyenkor nem érdekelte a magyar kötvények visszavásárlása, hogy az hétfőn, kedden vagy karácsonykor történik majd, mert Larryt ilyenkor már széttépte a vágy, egy nő leigázásának az esélye. Az erekció. Meg tudta volna Adriennt erőszakolni. Ott, a bárpultnál. Úgyhogy zsebre dugta a kezét, szorította az erekcióját, meg ne lássa ez a nő. Nyugodtnak próbálta tettetni magát, kimondta a nevét, bemutatkozott. – Larry Mack – mondta Larry Mack. Adrienn legalább öt másodpercig nem csinált semmit, csak nézte a félig kopasz, szemüveges férfit. Vörös, most már látta jól. Mégis mit mondjon? Hogy jó estét, én meg Adrienn vagyok? Cikáztak ide-oda a gondolatai, aztán kicsit esetlenül odanyújtotta a kezét, mert Larry már másodpercek óta felé tartotta a sajátját. – Johanna Napoletanita. – Úristen, mekkora hülye vagyok. Azonnal megbánta, de már nem volt mit tenni. Zavarában, nem is tudta, hogy miért, de bemondta a titkos Facebook-nevét. Adrienn, gondolkodj! Larry határozottan megfogta Adrienn kezét, vagyis inkább csak az ujjait, közben pedig a dioptriák mögött kicsit összehúzta a szemöldökét, mintha nem értette volna jól a nevet. Adrienn kihasználta az esélyt, és helyesbíteni próbált: – Dzsohán Neápole, tulajdonképpen – rögtönzött ügyesen, kicsit elmaszatolva, másképp kiejtve egy hasonló hangzású nevet. Hátha Larry nem jegyezte meg az elsőt! A férfi végre elengedte az ujjait. A szemöldökráncolás viszont maradt, úgyhogy Adrienn az iménti zagy vasághoz fűzött még némi magyarázatot. Most már kezdte visszanyerni a lélekjelenlétét. – A Dzsohán régi szaracén női név, az állítólagos kalóz őseim emlékére. Anyu biztos sok koktélt ivott, amikor kitalálta. – Mosolyogni is tudott egyet, és a kiürült bellinis poharára mutatott, mint aki nem esett messze a fájától, és bizony, ha neki gyereke lenne, annak ő is
350
valami hasonlóan őrült nevet találna ki. Koktélozás közben természetesen. – Jó estét, kedves Dzsohán – mondta Larry nagyon komolyan, és zavarba esve a furcsa, meseszerű névtől, újra elkapta Adrienn kezét. Ugye, nem, jesszus, csak nem fog kezet csókolni? Hát de… Larry vékony, csíkszerű szája Adrienn bőrén landolt. De közben azért tiszteletteljes, arisztokratikus távolságot tartott, és mintha Adrienn lenne az angol királynő, nem nyomott rá cuppanós csókot. Larry csak egyetlen pillanatra ért a kezéhez. Íme, a kékvérű műnemes, gondolta Adrienn, mert erről is olvasott. – Én Larry vagyok, a Macket felejtsük is el – legyintett könnyedén Mr. Mack, hallva a nő akcentusát, és azt remélve, hogy ez a gyönyörű borostyántest esetleg nem is tudja, hogy ő kicsoda. Milyen jó lenne! Még annál is jobb, mint remélte. Ha Larrynek nem kellene Larry imázsával harcolnia. Ha nem lennének elvárások, ha ez a nő, amikor majd elkapja őt egy ennél sokkal intimebb helyzetben, akkor nem úgy nézne rá, hogy na, vajon mire is képes a nagy Larry Mack. A tőzsdecápa tekintete a lila csipkés melltartópánt vonalát követte, egészen a selyemblézer kivágásáig, ahol izgatóan eltűnt a semmiben, a karcsú női test bársonybőrén, befelé, lefelé, mélyre. Larry erekciója újra hevesebb lett, érezte, hiszen fogta a zsebében. – Épp a barátaimmal vacsorázom… – Larry a levegőben hagyta a félmondatot, mint egy feldobott labdát, és valamiféle jelet keresett a nő tengermély szemében, ami alapján eldöntheti, hogy miként is folytassa. Akar esetleg csatlakozni? Kérdezze tőle ezt? Mert már volt ilyen. Volt már nő, akivel ez megesett, aki a bárpulttól azonnal odaült hozzá. Mert akkor a sok aktakukac elhúz, mint a vadlibák, félbehagyják a vacsorájukat, mert veszik ám a lapot, a pincér pedig takarít, terítéket cserél, és két percen belül már csak Larry lesz és ez a nő. Aztán még előttük a péntek este, az éjszaka, a hétvége… Larry Mack képzelete már szaladt, vágtatott előre. Most mégsem látott jeleket, pedig a nő visszanézett rá, bele az ő szemébe, de nem sugallt semmit, és ezért Larry nem is tudta, hogy miképp fejezze be ezt a „barátaimmal vacsorázom” mondatot.
351
– Látom, hiszen ősi kalózszemem van. – Kacérkodik vele, igen, kacérkodik ez a nő. – Észrevettem, hogy az étterembe ma este enni jöttek, nem pedig mosogatni! Ez most hidegzuhanyként érte. Ez a pórias, szinte durva szó, a mosogatás. Mégsem lesz ez olyan egyszerű, úgyhogy visszavonulás, gondolta Larry. Vissza a védővonalak mögé, de csak lassan, nyugodtan. Nem adta fel persze, mert ő nem olyan, főleg azokkal a nőkkel, akiktől nem fél, akik esetében semmi sem súgja neki a felsülést. Villantania kell, megmutatni, hogy ő kicsoda, sejtetni legalább egy picit a hatalmat, a pénzt, a befolyást. Mindig ez a legjobb taktika. Most már sajnálta, hogy ez a szexi drágakő mégsem tudja, hogy Larry Mack kicsoda. Mennyivel egyszerűbb lenne úgy! Nem olvas ez a nő például New Yorkert? Ezek szerint nem, de sebaj, nem az agyát akarja megdugni, hanem egy egészen másik testrészét. Ez a gondolat, ez az öngerjesztő macsótempó megint annyira magabiztossá tette, hogy előadta a villantós tervet. – A szaracén kalózokhoz nem értek, de ha már hajós népek vannak az ősei között, akkor mit szólna a kisasszony egy kellemes utazáshoz a Titanicon? – Adrienn hirtelen nem értette, hogy miként kerül a Titanic ide, a San Pietróba, és ez valószínűleg meg is látszott a tekintetében, mert Larry mosollyal nyugtázta a nő zavarát. – Vasárnap szűk baráti körnek tartok a házamban történelmi ebédutazást. – Volt ebben a mondatban minden, hogy ő tartja, a házában tartja, meg történelmi, értsd: kulturált. Kapja csak fel ez a nőcike valamelyiket közülük. – Végigesszük a Titanic elsüllyedésének estéjén az első osztályú utasoknak felszolgált tízfogásos menüt. Nincs kedve hozzá? Larry nem várta meg a választ, hanem az igentől vagy a nemtől teljesen függetlenül úgy döntött, hogy megadja a telefonszámát. Ezek után mást már úgysem tehet. Kivette a zsebéből a kezét, mert a mosogatás lelombozó emlegetése óta már kivehette, nem volt mit takargatnia. A zakójából hófehér, dombornyomású névkártyát húzott elő. Nem volt rajta más, csak a neve, Larry Mack. Mint régen, a brit arisztokraták vizitkártyáin. Majd ő eldönti, hogy mit ír rá és kinek. – Érdekesen hangzik – válaszolta Adrienn, és figyelte, ahogy a férfi vékony, arany töltőtollal felírja a kártyára a mobilszámát. Rájött a 917352
es előhívóból, hogy ez mobil. – És mit vacsoráztak Astorék, Jacob és Madeleine, a gyémánttal díszített mentőmellényükben? Larry kezében megállt a toll. Felnézett Dzsohánra, erre a rejtélyes akcentusú, érzéki hölgyre, mert Astorék felemlegetése az ő fejében azonnal semlegesítette a mosogatós célozgatást. Lehet, hogy ez a nő nem olvas New Yorkét, de az Astorék mentőmellényéről elejtett félmondata azért sokat sejtet. Mert arról talán már sokan hallottak, hogy a Titanic elsüllyedésekor életét vesztette az akkori kor egyik leggazdagabb arisztokratája, a New York-i ingatlanmágnás, John Jacob Astor. De hogy a felesége, Madeleine, értesülve a jéghegy ütötte lékről, mintha mi sem történt volna, szépen felvette hófehér estélyi ruháját, a nerckabátját, arra pedig a mentőmellényét, aztán pedig mindezek tetejére a gyémánt nyakékét és az igazgyöngy karkötőit, majd nyugodtan elment vacsorázni, hát erről ki hallott? Hogy Astorék így ették végig a menüt? Mentőmellényben! Nem sokan. Vajon ki lehet ez a nő? Larry nagyon kíváncsi lett, most már az agya is izgalomba jött, nem csak az ágyéka. – Árpakrémes osztrigát ettek például – szórta az információt csak úgy, mellékesen Larry, befejezve közben a telefonszám felírását. – Meg almaszószos gőzölt kacsát, pirított bébirépával. Átnyújtotta a kártyát. Dzsohán gyönyörű szeme a számokat olvasta, ujjai a Larry Mack név dombornyomását tapintották. Hozzáért az érzéki, vékony ujjaival, ez már ő. az ő teste, képzelte Larry, még ha csak dombornyomásban is. Ösztöne azt súgta, hogy mennie kell. Úgy lenne elegáns és méltó. Most elmenni! Mert több lesz ez, mint egyszerű dugás. Talán. Ebben reménykedett. – Hívjon fel, ha vasárnap eljönne, mert akkor elküldöm a helikopteremet. – Ez aztán a briliáns végszó, gondolta elégedetten Larry Mack, aztán összecsapta a bokáját, meghajolt, mintha ő lenne a süllyedő Titanic kapitánya, Dzsohán pedig Lady Astor. – Mademoiselle, vasárnap várom. – Azzal a tőzsdecápa távozott.
353
Miami – Egyesült Államok
– Próbálom, látod – mondta Dávid, vagyis Matt, miközben bevette a szájába a bal kisujját, és cuppogva cumizta –, próbálom a kisujjamból kiszopni, de látod, hogy nem megy! Elfeküdt a nappali kanapéján, és onnan nézte Fater-Numero-Egyet, Mike Winklert, aki hatvan perccel ezelőtt landolt Miamiban. Mike a repülőtérről befelé tartva felhívta a fiát, és amikor kiderült, hogy Matt mégsem ment el Savannah-ba a spermabankkal (Mike konzekvensen így hívta Andrét), akkor összeszedte a gimnáziumi osztálytársánál. Most épp azt akarta megtudni tőle, hogy mégis hová lett a spermabank. – Nem tudom, cseszd meg, honnan a francból tudnám. – Matt még mindig a kisujját szopogatta. – Tegnap délben azzal ment el Scotty bácsihoz, hogy legfeljebb két óra múlva felhív, de azóta nem került elő. Honnan a francból tudnám, hogy hová lett? Ez volt Mike egyes verziója. Amikor Scotty győzi le a spermabankot, és nem fordítva. Ezek szerint ez történt! André patkolt el! Miért van akkor ezen ő most meglepődve, elvégre a saját ötlete volt, nem? Összeengedni őket! Csakhogy azóta történt néhány dolog. Mikeot hazaküldték Budapestről, kezdjük például ezzel, mert Larry Mack keze odáig is elért. És őt biztosan Scotty hergelte fel! Eltaktikáztam magam, most már így látta, mindenki megússza majd, csak én nem. Súlyos hiba volt élő adásban bemondani Simonyi elrablását, bánta már nagyon, mert ezek szerint mégsem lesz ebből a Scottyt és cinkosait börtönbe küldő Madoff-ügy. 354
Dávid egyáltalán nem értette a nevelőapját. Mit hisztizik ez itt? Járkál fel-alá a nappaliban, mint egy vakegér. Fogja a fejét, és sopánkodik. Mitől lett André hirtelen ilyen fontos neki? Hogy hol van. Szerelmes belé, vagy mi a nyavalya? Dávid nem hallott Scotty bácsi biztonsági rendszeréről, de arról sem, hogy az apja igen. Mike természetesen nem kötötte a fia orrára, hogy Andrét szántszándékkal küldte csapdába. Dávid csak feküdt a kanapén, és baromira unta már ezt a műcirkuszt. – Mindig mondtam, fater, hogy füvezned kellene. – A zsebében kezdett kotorászni, a sodorható cigarettapapírját kereste. – Ilyenkor lenyugtatna! Higgadás, chillout, állandóan ezt papolom neked, nem? Kis füvecske a legelőről, és kitisztulna az agyad, kimenne az a sok fos belőle, amit állandóan belepakolsz. – Egyelőre csak a gyufáját találta meg. – Meglátnád végre a lényeget, hogy tök feleslegesen nyüstölöd magad! Dávid szánalmasnak találta a nevelőapját. A kis pattogó mitugrász, aki olyan baromira okos és fontos embernek képzeli magát, aztán persze közben jól be van szarva, mert az aranyseggű haverjai ezúttal nem fogják kirángatni a trágyaléből. Dávid körülbelül ennyit gondolt az elmúlt napokról. Hogy ez megint egy trágyáié. Igyon belőle, aki szereti. André meg majd előkerül, ha akar. Ha nem, hát nem. Jött és ment, ennyi volt. Ezek szerint tényleg csak egy spermabank. – Ugye, nem fogsz a nappaliban füvet szívni? – Mike kidülledt szemmel nézte, ahogy a fia rászórja a cigarettapapírra a barnás-zöldes aprított marihuánát. – Nem arról papoltál nekem két napja, hogy újrakezded az életedet, hülyegyerek? – Neked csinálom, öreg, nem érted? Nyugtató! – Dávid megnyalta a papír egyik szélét, hogy ha felgöngyöli, akkor majd összeragadjon. Mike feladta. Nincs már neki ehhez energiája. Hogy a fiával a drogon veszekedjen. Hiszen ő az életével játszik, épp Scotty kolumbiai gorillái járnak a fejében, ez a habkönnyű agyú, kisujj szopogató suhanc meg közben fűvel kínálja. Szinte sírhatnékja támadt. Mert el sem tudta képzelni, hogy ebből hogyan tud majd kimászni. Scotty minimum azonnal behajtja rajta a búzaspekulációs tartozást. Mike körbenézett a nappaliban, mintha azt
355
akarná számba venni, hogy minek is fog búcsút inteni. Mert a háznak annyi. Fuccs. Elbukta. Rosszabb esetben Scotty nem éri be ennyivel, hanem ráküldi a pribékjeit, akkor meg ő is ott fogja végezni, ahol André. Amiről persze nem tudja, hogy hol van, de biztos nem egy luxusszálló elnöki lakosztálya, korlátlan szobapincér-szolgáltatással. Csöngettek. Elsőre meg sem hallotta, annyira belefeledkezett az önsajnálatba. Matt magasba tett kézzel integetett neki a kanapéról, miközben épp a füves cigi első slukkját tüdőzte le, mert ezek szerint inkább megtartotta magának. – Csöngettek, fater. – Ez a lusta, neveletlen hülyegyerek meg se mozdul, csak fekszik tovább a kanapén, mintha mi se történt volna. – Nem emelnéd fel a seggedet, hogy megnézd, ki az? – kérdezte Mike, még mindig Scottyn gondolkodva, meg a jagupárdján, mert kinézte belőle, hogy Andrét behajította a hibrid állat ketrecébe. Borzongott már a gondolattól is. Emlékezett a vicsorgó vadállat tépőfogaira, és halványan átfutott az agyán, hogy milyen lehet, amikor a jagupárd belemar az ember combjába. Amikor tépi a húst, a csontot. Scotty nem normális! Mike erre jutott. – Na, azt várhatod. – Matt még mindig a kanapén feküdt, és már megint visszapofázott. Sőt még ki is röhögte a saját nevelőapját. Ez a korcs. – Azt várhatod, hogy én ebben a házban még egyszer kinyissam a bejárati ajtót. Majd ha fagy, az meg itt Miamiban sosem fog! Dávid hangosan felnevetett a saját poénján, miközben újra csöngettek. Úgyhogy a Scottytól és az ő kolumbiai gorilláitól remegő Mike végül kivette az üvegvitrinből az aligátorpuskáját, csőre töltötte, és lassan odament az ajtóhoz. Kilesett a kémlelőnyíláson. Magas, sötét hajú. negyven körüli zilált férfit látott, átvérzett kötésekkel a bal és a jobb karján. Ez meg ki a franc? André másfél óra után pihent meg először. Szaladt a broméliák tűzpiros cikcakkján, végig a sekély vízben. Amikor lassulni kezdett a tempója, rögtön pihenőhelyet keresett, és végre megpillantott egy mangrovefát. Fél órát maradt. Az indákból spárgaerősségű kötelet sodort, a lombkorona tetejéig mászva pedig talált egy friss, két centi átmérőjű, 356
rugalmas ágat. Elkészítette az íjat, ki is próbálta, de végül nem kellett használnia. Fél órával később ugyanis, amikor már újra a 90-es út felé szaladt, dübörgő robajt hallott, erősödő és közeledő süvítést. Jobbra fordult, a légcsavarhang felé, és kiabálva, a karját magasba tartva keresztezte a turistahajó útját. Észrevették. „Airboat Tour USA” – ez a felirat állt a húszszemélyes, dupla légcsavaros mocsárjáró oldalán, ami tele volt fényképezőgépes németekkel, akik a harmincfokos hőség dacára is hosszú ujjú ingben és bokáig érő, összecsomózott végű nadrágban főttek a napon, moszkitóriasztó spray bűzét árasztva magukból. Retteghettek a vadvilág rájuk leselkedő borzalmas ragadozóitól, a három milliméteres szúnyogoktól, úgyhogy alaposan felkészültek a mai napra, mielőtt a bevásárlóközpontok steril, légkondicionált levegőjéből vakmerően kimerészkedtek az ismeretlenbe. De sebaj, a lényeg, hogy észrevették Andrét. Összébb húzódtak, mert már senki sem mert a csónak szélén ülni azután, hogy André előadta a mesét, ami szerint ő egy ehhez hasonló csónakból esett ki tegnap, egy élesebb kanyarban, de hála istennek, ők most erre jöttek és megmentették. „Gott sei Dank” – erre a kifejezésre még emlékezett a gyerekkori németórákról, de a kedélyek csak nem akartak megnyugodni, úgyhogy André hosszas sajnálkozásba kezdett, amiért ő hebrencs franciaként nem volt olyan alapos, mint ezek a kedves, precíz németek. Ők bezzeg okosan kiválasztották az Everglades legeslegbiztonságosabb mocsárjáró turistaügynökségét, az Airboat Tour USA-t, amivel még soha ilyen baleset nem történt. Bizony ám! A csónakon végigfutott a megkönnyebbülés. Tizenöt perccel később, visszatérve a mocsári kikötőbe, Andrét azonnal elsősegélyben részesítették, a sebeit kitisztították és fertőtlenítették, kapott egy tetanuszoltást, aztán beült a németek buszába, akik ragaszkodtak hozzá, hogy Robinson Crusoe-t ők vigyék vissza Miamiba. Az íjat egy tízéves srácnak ajándékozta, a lándzsa a buszsofőré lett. az egyik kés pedig a légcsavaros mocsárjáró pilótájáé, aki az egész ügy alatt meg sem szólalt. Majdnem hatvanéves, sokat 357
látott, cserzett arcú helyi volt, aki természetesen nem vette be ezt a maszlagot. Kiesni egy mocsárjáróból? Na ja!… André ezt rögtön észrevette a szemében, de egyetlen pillantással megbeszélték. A pilóta vagy félt Andrétól, és ezért nem mert megszólalni, vagy csak szolidárisán viselkedett, de az biztos, hogy síri csendben maradt. Esze ágában sem volt belekeveredni. Kipottyant a hajóból? Rendben, akkor kipottyant. De hogy mikor, hol és hogyan, az csak maradjon Robinson Crusoe és a miami alvilág titka. Ő nem akart tudni róla. Andrét a Biltmore Hotel előtt tették ki, a Coral Gables negyedben. André régi autója, amit Scotty görög villájának a közelében hagyott, innen messzebb volt (húsz kilométer), mint ahol Dávidék laktak (az legfeljebb öt-hatkilométer lehetett). Ráadásul a kocsi kulcsát is elvesztette, úgyhogy felesleges érte mennie. Ha egyáltalán ott van még az autó, mert arról az elegáns környékről már biztosan elvontatták azt a rozzant Chevroletet. Az ilyen látvány zavarni szokta az ott lakó Ferrariés Bentley-tulajdonosokat. A szállodával szemben látott egy nyilvános telefont, mert még létezik ilyen Amerikában. Járdaszéli vasrúdra csípőmagasságban felerősített törhetetlen acélszerkezet. Nem fülke telefonkönyvvel vagy ilyesmi, mint Európában, hanem csak egy huligánbiztos vasdoboz fémkagylóval, acélgombokkal. Collect call, vagyis R-beszélgetés. Amerikában ilyet még mindig lehet. Nem volt pénze, úgyhogy beütötte Adrienn számát, és miközben a számítógépes hang azt kérdezte a hívott féltől, hogy a saját számlája terhére fogadja-e a hívást, az jutott André eszébe, hogy valahol egyszer azt olvasta: az amerikaiak június harmadik vasárnapján bonyolítják a legtöbb collect callt. Apák napján. A gyerekek. Még a felköszöntő telefon is a fater számlájára megy. – Édes Adrienn. – Ennyit tudott csak mondani, aztán fél percig néma csendben hallgatta, hogy Adrienn sír. Közben megint a párducot látta. Adrienn hangja, sírása és lélegzése váratlanul visszarepítette Andrét az Evergladesbe, és szinte hallotta az aligátor összecsapódó állkapcsát a háta mögött, újra érezte a folyómeder alján rácsavarodó fűszálakat, 358
végigélt ott, a járdaszélen megint mindent, és aztán boldogan hallgatta a sírást. Nem szólt Adriennek, hagyta, hadd sírjon, állt inkább a forró fémtelefonnal a markában, és örült, hogy hallja ezt a sírást. Hogy hallhatja. Olyan közel volt… az aligátor, a párduc, a fű, a mocsár, a fulladás… most fogta csak fel, hogy mennyire közel volt az élet vége… hogy nincs többé Adrienn. De volt. És most itt sír. Versengve kértek egymástól bocsánatot, szinte már vicces volt, ahogy túlkiabálták egymást, hogy te ne haragudj! Megbeszéltek sok mindent, majdnem fél órán át. Dáviddal kezdték, aztán a nevelőapjával, Mike-kal folytatták, és mentek végig ezen a szálon. Adrienn elmesélte a friss részleteket, hogy Mike-ot hazarendelték Budapestről, mesélt Larry Mackről. hogy ő kicsoda, és hogy tegnap este találkozott vele. – Képzeld, meghívott magához vasárnapi ebédre. – Adrienn közben már nevetett, hát hülye ez a Larry, valami ilyesmit lehetett a hangsúlyából kihallani, mit képzel ez magáról. Édes André! Te meg most itt vagy nekem megint. Az evergladesi kalandot André csak érintette, nem akarta Adriennt ennél is jobban megijeszteni, de Scotty azért szóba került, meg egy magyar bankár is, valami William, aki tudhat ezt-azt Simonyiról. Mert Andrénak rémlett a név. A William! Most ő is maszatolt, mint Adrienn tegnap a San Pietróban a bemutatkozásnál, hogy ő nem Johanna, hanem Dzsohán. André nem fejtette ki, hogy pontosan hol és mikor hallotta ezt a William nevet, nem volt szó vízbe fojtásos kínzásról, félholt állapotról, a feje fölött zajló ordítozásról Scotty és William között, hogy „a te rohadt embered, az nyomott fel minket Budapesten, baaaszdmeg”. André nem mondta el, hogy honnan dereng ez neki, csak ködösített valamit egy udvariatlan kérdezősködésről, meg persze Dávid elkallódásáról. Akit most megy, és megkeres megint. André itt már kezdett belekavarodni, megint arra gondolt, hogy Adriennt kímélnie kellene, úgyhogy rövidre zárta azzal, hogy még marad, papírokat is szereznie kell, újakat, egy másik életet, új
359
inkognitót, mert a végén elbújnak majd megint, ők ketten, de ígéri, ígéri, hogy többé nem tűnik el, hanem telefonál, facebookozik. Amikor letették, Adrienn csak nézte a mobilját, mert az kiírta a beszélgetés, a collect call idejét. Huszonhét perc, ami alatt megint nem került szóba a lényeg. Mert megint úgy érezte, hogy nem most és nem így, nem telefonban akarja elmondani. Hogy nekik gyerekük lesz! Dávid felült a kanapén. – Bazee… – A füves cigi füstje mellett ez az elfulladó káromkodás csúszott ki a száján, amikor az ajtóban Andrét látta kezet fogni Mikekal. Numero-Egy a Numero-Kettővel. – Faterkáim, nektek szeretnetek kell ám egymást! – Próbált laza és vicces maradni, de még a marihuána ködében is megérintette a dolog. Érteni persze nem értette, de megütötte a lelkét. A sebek, a vágások, André elgyötört arca, ezek valahogy mind azt súgták neki, hogy a háttérben fontos dolgok zajlanak, amit talán most mégsem kellene elhülyéskednie. Eszébe jutott André Daytona Beach-i mondata arról, hogy a világban mindig a rosszak győznek, és csak néha lehet az arányokon javítani. A ferraris Scotty bácsi, aki persze nem bácsi, hanem egy genya, ami ki is ül a pofájára, Dávid szemében maga volt a győztes Rossz. Akikről André beszélt! A fater is, mármint a Numero-Egy, közéjük tartozik, a rosszak közé, csak ő egy lúzer is még emellé! Akik pár napja kiráncigálták őt ebből a házból, na, azokról már ne is beszéljünk! De ez az André, ez a Fater-Numero-Kettő inkább a jó oldalon áll. Úgy tűnik. Ezt súgta az ő füves ösztöne. Nem emlékezett arra, hogy eddigi sivár életében, amit most éppen újra akart kezdeni, látott-e valaha is ilyet. Mármint olyasvalakit, aki a Jó oldalon áll. Bazee… olyan ember nincs is! Úgyhogy felült és figyelt. André nem értett még mindent, de az ő fejében azért már kezdtek összeállni a mozaikkockák. Amikor kezet fogott Dávid szikár termetű nevelőapjával, furcsamód nem a fia jutott róla hirtelen az eszébe, nem azt a férfit látta meg benne, aki helyette nevelte fel a tőle elrabolt kisfiút, aki helyette élvezte ki a már soha vissza nem térő gyerekéveket. André az újságíróban most valaki mást látott. Számára Mike Winkler az 360
elmúlt 24 óra lehetséges megoldása volt, nem pedig az elmúlt tizenhárom évé. – Mike, lenne néhány kérdésem – ült a kanapéra Dávid mellé André, és levette a trikóját. Az újságíró csak annyit felelt, hogy neki is! – Kérsz vizet? – Dávid döbbenten nézte a hosszú vágást André hasán, miközben az „Airboat Tour USA” feliratú, kicsit átvérzett pólót André a halványkék padlószőnyegre hajította. Az egész szoba nagyon amerikai volt. Hatalmas, falba süllyesztett televízió, üvegasztal, műarany csillár, üvegvitrines tálalószekrény, teletömve matricás műporcelánnal a felső középosztálybeli szupermarketből, ahol külön erre a célra tartott színes bőrű alkalmazottak csomagolnak el mindent a vásárlók helyett, aztán kiviszik az árut a parkolóba, és beteszik a csomagtartóba. A fehérek, a Mike Winkler-félék csak fizetnek! – Kösz. – André elfogadta a felkínált vizet, Dávid pedig elindult a konyha felé. Mike soha nem kapott még vizet a fiától, úgyhogy automatikusan utánaszólt, hogy ő is kérne, mert nem akart lemaradni vagy inkább alulmaradni. Dávid majdnem hátrafordult, hogy akkor hozz magadnak, fater, most mégis kihagyta ezt a beszólást. – Oké. – Ennyit motyogott csak maga elé, és folytatta az utat a konyhába. André a következő öt percben elég világosan elmesélte, hogy mi történt Scotty házában. Mike eközben egyetlen szóval sem említette, hogy ő tudott a házat védő elképesztő biztonsági rendszerről. A vízből feljövő rácsokról egyébként tényleg nem hallott, úgyhogy azokról értesülve őszintén megdöbbent, nem tűnt mesterkéltnek a csodálkozása. Dávid száját még elhagyta néhányszor a „bazee” kifejezés, például a rácsos történetnél, de az ő szerepe a vízfelszolgálásban kimerült. A helyzet akkor vett pengeéles fordulatot, amikor André felidézte a vízbe fojtás utáni aléltságában hallottakat Mike-nak. – Azt mondta ez a William nevű, magyarul biztosan értő ember – próbált meg André visszaemlékezni a pontos szófordulatra –, hogy miért árultál el, Scotty. Igen, valami ilyesmit kérdezett, és azt kiabálta, hogy Scotty, cseszd meg, miért mondtad be a nevemet a hernyó újságíró haverodnak? Valahogy így. – André Mike szemébe nézett. – Ebben a történetben, már bocsánat, Mike, de te lennél a hernyó újságíró, 361
aki ismeri William nevét, mert elárulták neki, úgyhogy meg kell kérdeznem tőled, hogy végül is ki ez a William. Nem hitte el… Mike Winkler nem hitte el. A helyzet sokkal súlyosabb, mint gondolta. Scotty és William már azért ki akarta nyírni Andrét, ezt a spermabankot, aki vizet kap az ő fiától, mert Scotty közelébe merészkedett, és feltételezték róla, hogy tud valamit. Hát akkor mit fognak vele csinálni, aki maga a forrás? Aki a feltételezett információkat Andrénak átadta. Ült néma összezuhantságban, az életét, most már az életét féltve. Nem a karrierje, a háza, a nevelt fia a tét, hanem az élete. Megint látta maga előtt Scotty kertjét, a ketrecet és a jagupárdot. Tennie kell valamit, és erre semmi más esélye nincs, mint hogy André tesz helyette valamit. Vagyis amit tud, azt el kell mondania neki. André mozgatórugóit persze nem értette. Miután ez a spermabank túlélte az Everglades lázálmát, miért nem húz el innen a jó büdös francba? Ki előtt akar itt felvágni? Mit hősködik? Mert azt a maszlagot neki elő ne adja, hogy a hazája sorsa érdekli, meg ilyenek! Kiszabadítani Simonyit satöbbi! Baromság! Biztos a bosszú! Más oka nem lehet. Ami végül is kapóra jön, gondolta Mike Winkler, aki csak a tervezőasztal mellől ismerte az életet. Egész pályafutása során csak számokat látott, és azokban gondolkodott. Inflációban, nemzeti össztermékben, GDPnövekedésben, sosem hús-vér emberekben. Mint egy politikus, elvégre közöttük élt, őket interjúvolta. Neki az oroszok kelet-európai térnyerése, gyilkosságai és zsarolásai csak statisztikai számok voltak. Hogy Romániában magasabb-e a bűncselekmények felderítettsége, vagy Magyarországon? A korrupciós barométer 79 vagy 86? Az államkötvény hozama 5,35 vagy 6,25 százalék? O sosem látta meg az Andrékat, az igazi életeket. Nem tudott sorsokban gondolkodni, igazságérzetben, szenvedélyben és szerelemben, nem tudta elképzelni, hogy milyen lehet elrabolt életekből talpra állni, magyarból franciává válni, aztán megint mindent elveszíteni. Hontalanként, papírok nélkül, vágott sebekkel ülni az ő nappalijában. Mike Winkler ezt el sem tudta képzelni. Mike számára André csak statisztika volt. egy strigula, az évente másokon bosszút álló ezrek egyike, akinek most be kellene csatornázni 362
az indulatait Scottynak. Mert hátha André bosszúja eltakarítja Scottyt, és így megoldódnak Mike problémái. Nincs más esélye. Úgyhogy elmondta, amit tudott. A gép Homesteadben szállt le, Simonyit szerinte áthozták Amerikába. Larry irányítja az akciót. Nem akarják beborítani Magyarországot, hanem a mélyponton mindent visszavásárolnak majd. William valamiféle álnév, mert a férfi bennfentes magyar, aki a miniszterelnök bukásában reménykedik. Így áll bosszút rajta valamiért! Lényegében ennyi. És ha André gondolja, akkor ő most szívesen felhívja Scottyt, és megkérdezi, hogy merre van. Ártatlanul, szinte mellékesen. Oké? Hátha elszólja magát! Dávid nézte, hogy most mi lesz. Erre mit mond André? Az arányjavító! André felállt, és válasz helyett néma csendben kivette Mike kezéből az aligátorpuskát. Az Everglades környékén élő floridaiak ilyesmihez könnyen kapnak engedélyt. Nézte a kalibert, a vállához emelte, a súlyát próbálgatta, a tartását. Hüvelykujja egyetlen pöccintésével szétnyitotta középen. Dávid csak lesett, mert ilyet filmekben szokott látni. Ahogy André keze lekapta a csövet, pörgette és a szeme elé tartotta, a fény irányába, hogy belülről is megnézze a nútokat, a lövedéket megpörgető hornyokat. Dávid nem tudta volna megfogalmazni, hogy mi az, amit érez, de a tudatalattija az arányjavítás esélyeit értékelte épp. Hogy Scotty bácsi felkötheti… valami ilyesmi suhant át az agyán, de az arcán ez nem látszott meg. – Bazee… – ennyit mondott csak. – Oké – szólalt meg végül André hívd fel Scottyt, hátha felveszi. – Aztán Dávidhoz fordult, és kinyújtotta a kezét. Nem mondott semmit, csak a szeme sugallta, hogy hé, mi lesz, ide vele. Dávid pedig, mintha hipnózisban lenne, már nyúlt is a zsebébe, és dobta André felé a jel vevőt. Rögtön tudta, hogy a kémboltban vett apróságok közül épp ez kell neki, az ötszáz méteres körzetben jeleket fogó, mobiltelefon méretű szerkezet. Amit az apja, az ő igazi apja rábízott. Hát megvan, parancsnok, nesze. Mike közben felállt, mert ideges volt, nagyon ideges. Nem tudott ülve telefonálni. Remegő ujjal nyomta be Scotty számát, aztán hallotta, hogy a telefon kicsöng… 363
Homestead – Egyesült Államok
– Harminchat és fél mérföld, uram. – Pontosan ennyit jöttek Scotty görög villájától a NASCAR-pályáig, Homesteadbe. Miamitól végig délnek a fizetős autópályán,a mindkét irányban négysávos FloridaTurnpike-on. A kocsit a kolumbiai izomagyú óvodás vezette. Ő olvasta le a távolságot a Bentley fedélzeti komputeréről, amikor Scotty megkérdezte tőle, hogy mégis mennyit jöttek. Már szombat kora délután volt, a délelőttöt végigaludták. Simonyi halála pár órát azért még várhatott. A kubai Barbie babák miatt, ugye. Farkas Vilmos egyetlen ujjal sem ért hozzájuk, ő csak a Tropical bárpultjánál üldögélve bágyadtan nézte, ahogy Scotty a vitájuk után tíz perccel úgy fogdossa a csajok fenekét, mintha mi sem történt volna. Mintha nem is az imént ért volna véget a barátságuk, és mondta volna ki Scotty a halálos ítéletet Simonyira. Farkas Vilmos órákig magányosan üldögélt és figyelte, ahogy Scotty a félvér táncosnőkkel eltűnik a hátsó bokszokban, aztán pár perc múlva vigyorogva visszatér. Iszik még egy tequilát tisztán, jég nélkül, aztán megint pásztázni kezdi az asztalon vonagló csajokat. Odabattyog valamelyikhez, félrelökdösi a nő kerek popsiját vizslató férfiakat, rákönyököl az asztalra, és alulról a lába közé nézve mond valamit a kubai táncoslánynak. Aki rögtön mosolyog, vadabbak lesznek a mozdulatok, a rángások, mert a kis köpcös biztos olyan összeget 364
böffentett felé a mélyből a tomboló hangzavarban, ami a hátsó bokszban elég jó óradíjat, vagyis inkább percdíjat sejtetett. Máskor ő is élvezte volna. Williamnek is tetszettek a kőkemény karibi fenekek, a tangabugyik, a bronzbarna combokon vibráló fények, de ma este nem. Ő most csak Jamaicára tudott gondolni, hogy holnap visszamegy oda. Persze nem a házába, mert az mindaddig embargós marad, amíg az sms-küldő rendőrfőnök nem értesíti, hogy felszállt a füst. Hogy béke van! Bár ezt magától is tudni fogja. Látja majd, hogy Larry & Co. (Farkas Vilmos magában így nevezte ezt a spekuláns bandát, Larry részvénytársaságának), szóval hallja majd, ha a részvénytársaság megbuktatta a magyar miniszterelnököt. Mert akkor záros határidőn belül leszállnak róla, ebben egészen biztos volt. Új főnök Magyarhonban, új széljárás, új vezér, aki tudja majd, hogy kihez tilos nyúlnia. Hiszen Magyarországon ez mindig is így volt, nem azok buknak, akiknek kellene, hanem azok, akiket kidob a viharos tengerbe a magyar turistahajó egymással veszekedő tisztikara. Ebben Scottynak sajnos igaza van. Tehát Jamaica. Az ő pici kis kávéültetvénye a Kék hegyen, a Blue Mountain tetején, az utolsó vésztartalék, nem messze a Strawberry Hill Hotel kényelmétől, ahová reggelente majd átbattyog enni, inni, úszni és a magasból nézni a főváros, Kingston esti fényeit. Farkas Vilmos így tervezte. Már ma este, szombaton ott lesz, holnap pedig rácsatlakozik a szálló wifirendszerére, beélesít mindent, és hétfőn reggel bevásárol kétszázmillió dollárért, azaz negyvenmilliárd forintért. Nem fog várni Larry jelzésére, mert végül is minek. Lehet persze, hogy esik még ennél is lejjebb a magyar államkötvények árfolyama, de valóban igaza van Scottynak: miért legyen ennyire kapzsi? Elég lesz az a nyolcmilliárd is, amennyit keres. Vagy csak hat. De nem fogja az élete árán a tízet hajszolni, az most már biztos. Úgyhogy rendben, legyen jó napja ennek a seggdugasz, köpcös rohadéknak, oké, elhúz innen, legyen mindenki boldog. Simonyit pedig nem fogja sajnálni, miért is sajnálná? Neki köszönheti ezt az egész borzalmat, a koslató menekülést, az új nevet, a hamis papírt, ennek a szemét, mocsok árulónak, aki feldobta őt a miniszterelnöknél.
365
Hát most majd megszívja, meg anyuci is, Valika, a nagyarcú gyerekükkel együtt, akinek csak a San Francisco-öbölre néző kétemeletes villa felelt meg egyetemistaként. A magyar nyomor! Na ja… Az egymást irtó tisztikar élete! A terv korábban persze az volt, hogy életben hagyják Simonyiékat, és a hajuk szála sem görbül, hiszen épp ez volt a lényeg. Hogyha később kiszabadul, akkor Simonyi mindenkinek elmondhassa a kikényszerített nyilatkozat hátterét. Hogy az komplett hazugság volt, nem igaz belőle semmi, Magyarország igenis rendben van, meg persze az ő bankja is. Mehetnek az árfolyamok felfelé! De ha megölik? Hát, most már az is ugyanezt idézi elő majd, Scotty nem hülye. Hiszen Mike-nak hála kiszivárgott, hogy Simonyit elrabolták, amit most még senki sem vesz komolyan, de két hónap múlva majd már elhiszik. Ha addigra sem kerül elő! És annak ugyanaz lesz a hatása, mintha az eredeti terv szerint szabadon engedték volna. Hiszen tudni fogják a befektetők, hogy ezek szerint a nyilatkozata mégsem volt komoly, csak a túszejtői kényszeríthették ki belőle a halála előtt, és ettől az árfolyamok ugyanúgy elindulnak felfelé, mint ahogy eredetileg tervezték. Hideg logika, kegyetlen, de igaz. Scotty sajnos okos ember. Pengeélesen látja, hogy mostantól mindegy, mi lesz Simonyi sorsa. Nem fontos már életben maradnia. De mivel Farkas Vilmos raboltatta el, a meggyilkolása is őt kompromittálja majd, és Scotty örökös túszává teszi. Farkas Vilmos ezért fog hallgatni, a sírba visz mindent, hiszen az életével játszana, ha beszélni kezdene. Ezért mennek most Homesteadbe, ezért vannak megszámlálva Simonyi percei. Őmiatta ölik meg. William Wolf miatt. – Merre mész innen, William? – Az ablakban már látták a hatalmas NASCAR-pálya tojás alakú körét, a két és fél kilométeres, ovális betonteknőt. – Mert mész, ugye?! Örökre! Megbeszéltük tegnap este, megígérted! Nem ígérte meg, ez túlzás, de megbeszélték, igen. Scotty mondta, ő meg bólintott. Ezek szerint annyira rajta akarja tartani a szemét, hogy mellékesen, mint ahogy ő tegnap este azt próbálta megkérdezni, hogy
366
mikor kezdenek Larryék visszavásárolni. Scotty most ugyanilyen észrevétlenül meg akarja tudni tőle, hogy hol fog elbújni. De ő észrevette. Neki is feltűnt. Most Scotty is lebukott. Mégsem érdemes hazudni neki. most még nem. William eltűnik majd, persze, de egyelőre jobb, ha Scotty nem fog gyanút. – Jamaica. – Tömör, egyszavas választ adott, de Scotty csodálkozva összeráncolta a szemöldökét, hogy pont oda. vissza? De a pillantása azt is jelezte, hogy ez kevés, ennél azért pontosabb választ szeretne. – A Kék hegy tetejére megyek, van ott egy kis kávéültetvényem, azon húzom majd meg magam, amíg elül a vihar. – Hát, azt jól teszed, te kispályás. – Scotty bólintott, aztán már témát is váltott, és arra kérte Williamet. hogy navigálja a kolumbiai óvodást, merre is van a lakóbusza. Amikor a Veranda 600-as Motorhome mellett kiszálltak a Bentleyből, majdnem kiszakadt a dobhártyájuk. Épp a másnapi futam időmérő edzései zajlottak. A Ford 400-asok dübörögve keringtek körülöttük, mert ők pont az ovális NASCAR-pálya kellős közepén álltak. Scotty nem hallotta, de megérezte a rezgést, hogy a zsebében csörög a telefon. Felpöccintette a fedelét, és felnevetett, amikor meglátta a képernyőn a hívó nevét. Mike Winkler. A rohadt kis köcsög. Ezek szerint visszatért. Na, hát ő lesz a következő, akinek kitekeri a nyakát. – Mi van, te mocsok strici, lógsz nekem 750 ezer dolcsival, ugye, tudod? – Köszönés helyett ordította ezt a telefonba miheztartás végett, de a hangját elnyomták a majdnem háromszázzal száguldozó autók. Scotty a bal füléhez szorította a készüléket, a jobb fülére pedig rányomta a tenyerét, de még így is alig hallotta Mike-ot. – Mit akarsz, te áruló szarzsák?… Hogy hol vagyok most?… Hát ahhoz neked meg mi közöd, te sutyerák!? – Azzal ki is nyomta a telefont. – Mit képzel ez magáról? – fordult Williamhez –, mégis mit képzel? Hogy mer egyáltalán felhívni? Scotty láthatóan nem értette Mike-ot. Rázta a fejét, de aztán észrevette a Veranda lakóbuszt, megnézte alaposabban is, és füttyentett egyet. Ezt persze nem lehetett hallani, elnyomta a hangzavar, de a csücsörítéséből erre lehetett következtetni. – Behívsz egy kávéra? – fordult ordítva Williamhez, aztán bőszen integetve előhívta a Bentley-ből a kolumbiait. A Veranda vezetőfülkéje 367
felé mutogatott. – Mászás, mászás, majmocska. – így beszélt a gorillával, de a kolumbiai tűrte. – Megint te fogsz vezetni! Ebből aztán Farkas Vilmos azonnal rájött, hogy nemsokára a Simonyi család is az Evergladesben végzi.
368
Budapest – Magyarország
A Köztársasági Őrezred parancsnoka ellenezte. Számára védelmi szempontból megengedhetetlen lépésnek tűnt, hogy Magyarország miniszterelnöke felszálljon egy külföldi magánszemély, jelen esetben Lionel Rothschild báró magángépére. De az idő szorította a kormányfőt, és nem volt más választása. Magyarországon szombat délután kettőt mutattak az órák, Sanghajban pedig már este nyolcat. Ha most elindulnak, akkor is csak helyi idő szerint holnap reggel szállnak le a kínai nagyvárosban. Ha azonnal tárgyalni kezdenek, és esetleg vasárnap délig tisztázzák az összes részletkérdést, még akkor is kérdéses, hogy sikerül-e minden vásárlást és kötvénytranszfert idejében lebonyolítani, a hétfő reggeli kereskedés budapesti és londoni megindulása előtt. New York az időeltolódás miatt szerencsére csak hat órával később nyit majd. A miniszterelnök válságstábot állított fel, a hétvégére berendelték a Magyar Nemzeti Bank teljes vezérkarát, bizalmasan értesítették a legnagyobb kereskedelmi bankok vezetőit, és informálisan együttműködést kértek az osztrák tulajdonú Budapesti Értéktőzsde irányítóitól is. A Miniszterelnöki Hivatalban nyolcfős nemzetközi jogászcsapat dolgozott azon, hogy mire a miniszterelnök leszáll Kínában, pontosan meg tudják neki mondani, hogy az Európai Unióval kötött magyar szerződések alapján mekkora a mozgástere. Mi az, amit a piacok 369
kihagyásával Magyarország megtehet anélkül, hogy megszegné az unió versenyszabályait. Amikor a miniszterelnök fellépett a Boeing Business Jet fedélzetére, már tökéletesen tisztában volt Rothschild báró hátsó szándékaival. Még az esti tárgyalás után precíz háttér-tájékoztatást kért a máza-váraljai szénmezőről meg általában a szénbányászat és ezenbelül Kína ellátási helyzetéről. A magyar kormányfő most már pontosan tudta, hogy Kína elképesztő tempójú ipari fejlődése kritikus energiahiánnyal küszködik, a robogó kínai expressz szó szerint kifogyhat az üzemanyagból. Hideg téli hétvégéken, mint amilyen a mostani is, Kína szénerőműveinek átlagosan csak tizenkét napnyi széntartalékuk van, de például a Pekinggel szomszédos Hopej tartományban már csak ötnapnyi. A szénenergia ára az 55 dolláros kőolajénak felelt meg. Vagyis ha az olaj világpiaci ára ennél magasabb, akkor már a széntüzelésű erőművek a gazdaságosabbak. Semmi sem szól ellenük, legfeljebb csak környezetvédelmi szempontok, de azok Kínában egyelőre senkit sem érdekelnek. Az olaj barrelenként most épp 120 dollárba került, kétszer többe, mint a szénenergia, úgyhogy még jó, hogy Rothschild báró, a kínaiak csicskája, repült mindenhová, ahol szenet talált. És Magyarországon talált bőven, mert a hetvenes-nyolcvanas évek szocializmusában a magyarok minden szénbányát bezártak, ami anno logikus lépésnek is tűnt. Az akkori tizenöt dolláros olajárak mellett. A magyar miniszterelnök többnyire menetrend szerinti járatokkal utazott, a kormány csak nagyon ritkán bérelt neki különgépet. Általában az OTP és a Mol közös tulajdonú Falcon 900-asát vagy a Demján Sándor-féle TriGránit Golfstream gépét, de azok ehhez a jethez képest most rozsdás vasdobozoknak tűntek. A kormányfő soha életében nem látott még ilyen repülőt. A kétemeletes belső tér minden eleme üvegből készült. Az összes fal, lépcső és bútor. A miniszterelnök a második szinten lépett a gépbe, a talpa alatt, az üvegpadlón keresztül Rothschild báró autóit látta. A raktérben egy koromfekete Hummer terepjáró, egy Aston Martin kabrió és egy tűzpiros, ezüstvázas Ducati sportmotor parkolt patyolattisztaságban. A rögzítőláncokat bearanyozták, a kerekeket pedig színes spotfényekkel világították meg. A báró landolhatott bárhol a világon, mindig tudott valamivel közlekedni. Szegény, mindent túlélő Rothschildok. 370
A miniszterelnököt elkísérte a Terrorelhárító Központ két, iraki háborút is megjárt testőre, a nemzetgazdasági miniszter, a nemzeti bank elnöke és a fiatal kormányszóvivő. A tolmács vonattal érkezik majd Sanghajba a pekingi magyar nagykövetségről. Gyorsan ott lesz, mert a Peking-Sanghaj expressz óránként 350 kilométeres sebességgel száguld. Hát, nem a MÁV menetrend szerinti járata Balatonöszödre, az biztos, gondolta keserűen a miniszterelnök, és elindult Kínába, hogy eladja Magyarországot…
371
Homestead – Florida
– Pajtikáim, háhá, odanézz, baromarc – tárta szét a karját Nazario, mintha legalábbis az egyik híres NASCAR-pilóta jött volna hozzá vendégségbe, akit ő most bizony meg fog ölelni –, itt van az egész kiscserkészcsapat! A baromarc, akinek oda kellett néznie, Nazario tetovált fejű vadbarma volt, a hatalmas MARA felirattal a homlokán, amire ugye, már nem fért ki a Salvatrucha klán teljes neve. Scotty és William belépett a légkondicionált, behúzott függönyű, hatalmas lakóbuszba. Szinte vágni lehetett a füstöt, mert Nazario unalmában egyik szivarról a másikra gyújtott. – Csüccsenj le, öcsi. – Ez már Scotty szájából jött, aki Kolumbiában réges-rég megtanulta a Nazario-féle nagyarcokat kezelni. Alacsony termete és petyhüdt alkata dacára is volt valami a hangjában, valami homályos, nehezen meghatározható flegma gőg, ami csak azoknak a hangsúlyában van meg, akik tényleg flegmák. Nemcsak eljátsszák, mint Nazario, hanem tényleg azok, mert a pénz azzá tette őket. Scotty, ahogy tegnap a kubai táncoslányok asztalától pocakos kis disznóként magabiztosan félrelökte a kisportolt amerikai srácokat (mert csórók voltak hozzá képest), ugyanúgy tette most Nazariót is a helyére. A mexikói a „csüccsenj le, öcsi” három szavából is azonnal kihallotta a fölényt, úgyhogy két fokozattal rögtön visszavett. Elvégre ezek itt a megrendelők. 372
Simonyi, Valika és Istike a hatalmas márványpadlós lakóbusz végében, a behúzott függönyű hálószoba franciaágyán feküdt. Mindhárman hátrakötözött kézzel, egymás mellett. A plafonról lógó tévé be volt kapcsolva, és éktelen hangerővel bömbölt a fejük fölött. Azon is a Ford 400-as futam időmérő edzése zajlott. Ugyanaz dübörgött bent, mint kint. Ha elordítják magukat (a szájukat most nem kötötték be), akkor a kiabálásuk aligha jutott volna el bárkihez is abban a három másodpercben, amennyi idő a hálószoba ajtajában ülő tetovált baromarcnak kellett ahhoz, hogy hentesbárd méretű, lapaj tenyerével lecsapja a próbálkozót. De nem próbálkozott itt senki. A huszonegy éves Istike tűnt a legelgyötörtebbnek, valószínűleg agyonszenvedte magát a csomagtartóban. Három napig tartott, amíg idezötykölődtek vele Kaliforniából. – Te lennél a kedves Nazario? – vette át végleg az irányítást Scotty, miután a mexikói félresöpörte az üres kólásüvegeket a nappali kanapéjáról, és az utasításnak engedelmeskedve valóban lecsüccsent a süppedős bútor párnái közé. Farkas Vilmos szíve szerint az egész bagázst az Evergladesbe küldte volna, mert dühében levegőt sem kapott attól a trágyadombtól, amit ezek a mexikói falusi parasztok az ő luxusbuszában műveltek. A márványpadlón széttaposott sajtszeletek, eldobált barackmagok, összetört vizesüveg. A mikrosütő ajtaja nyitva, szétfröccsent virsli nyomaival belül és a konyhafalon. Még jó, hogy nem a szoba közepére pisálnak. De aztán erről eszébe jutott, hogy mi lehet vajon a vécéjében, és még inkább az Evergladesbe kívánt innen mindenkit. Nazario közben fejbólintással válaszolt Scottynak, hogy bizony ő lenne az az imént emlegetett kedves Nazario. A szivart ki nem vette volna a szájából, csak pöfékelt tovább. Kezdte felmérni Scottyt. Kivárt. Homloktetovált segédje pedig csak ült bambán és háttal nekik, a hálószoba ajtajában, és mereven figyelte a megkötözött Simonyi családot. Neki ez volt a dolga. Lecsapni őket, ha csak egyetlen hangot is adnának, vagy megmozdulnának az engedélye nélkül.
373
Scotty tekintete végigfutott a széttolható oldalfalú lakóbusz széles terén, felmérte ő is a kuplerájt, aztán a szeme megpihent a három összekötözött kezű túszon. – Látom, a csirkefarm rendben van. – Scotty Simonyira és a családjára célzott. – De a ketrecet nem kellett volna összeszarni… – Itt viszont elakadt egy pillanatra, mert azt látta, hogy a mexikói közben előhúzza a fegyverét, és az ölébe veszi, ujja a ravaszon. A Glock 17esre rápottyant egy kis hamu, ahogy Nazario hetyke fejmozdulattal és enyhe vigyorral Scottyra nézett, hogy folytassa, csak folytassa. Hajrá! Scotty nem tette szóvá a csillogó ezüsttárgyat, hanem könnyed simulékonysággal azonnal a barátságosabb énjét vette elő. – Viszont ha már így alakult, akkor ideje véget vetni a mulatságnak, nem gondolod, te mexikóvárosi lovag, te gyöngyszem, akit örökre a szívünkbe zárunk. – Próbált a magabiztosság és a negédesség között lavírozni. – Mi lenne hát az, amit távozásod előtt kívánsz, mert eljött a nagy pillanat, távozni kell. Köszönjük nemes szolgálatodat, muchas grazias. thank you, merci. danke schön, szpasziba! – Azzal Nazario felé lépett, nyújtotta a kezét, lássuk, mi történik, elengedi-e a fegyvert a mexikói. De az nem engedte el. Inkább a szivarra harapott rá, és mintha a fegyvert tartó jobb keze el lenne törve, a szivartól megszabadult balját tartotta oda Scottynak, aki egyéb lehetőség híján azt rázta meg. – Lóvét, hát azt kívánok, pajtikám, sok-sok lóvét a megállapodás szerint – Nazario előrehajolt, hogy jobban lássa Williamet, akit Scotty most kicsit kitakart. – Nem is én, hanem a család, ugye, William? – A La Familia drogkartellre célzott. Farkas Vilmos ekkor lépett közbe. Határozottan megfogta Scotty vállát, hátrahúzta, és szigorú tekintettel leállította. Mit vagánykodik itt ez a seggdugasz, azt sem tudja, hogy ő kivel, hol, hogyan és mennyiről állapodott meg. Mi az, hogy csak elküldi innen Nazariót anélkül, hogy ezt vele előtte megbeszélte volna. Nem ez volt az alku, nem is így lesz a zárás, Scotty egy balfék, teljesen meghülyült! Az életükkel játszik! Ez a barom mexikói körülbelül két másodperc alatt mindenkit fejbe lő, ha Scotty még egy percig tovább hergeli.
374
– Na, most már elég! – Ennyit tett még a szigorú tekintetéhez hozzá, aztán odaült Nazario mellé, bele a trutyiba, és megbeszélte vele a dolgot. Kerek másfél órát vártak. Ennyi időbe telt, amíg Nazarióért és tetovált barátjáért végre megérkezett a lesötétített limuzin onnan, ahonnan jönnie kellett. A részletek, ideje már felfognia, nem tartoznak Scottyra. Neki most kuss! Majd az Evergladesben vagánykodhat. Ennyi idő alatt William mobiltelefonos utalása is átment a Bank of America gyorstranszferjén, és a fasttrack azonnal lehívható készpénzcsomagja eljutott a megfelelő helyre. Aztán kivárták még azt is, amíg bizonyos emberek visszaigazolják Nazariónak a pénz átvételét egy nagyon távoli országban. Cseszd meg. Scotty, majdnem összebarmoltad itt a dolgokat, végig ez járt Farkas Vilmos fejében. Tényleg jó lesz innen végre elhúzni, és ma este már a Blue Mountain tetején inni a jamaicai rumot. Erre az egész agyrémre pedig csak mint lázálomra visszagondolni néha, rosszabb pillanatokban. De most már megvoltak. Nazario odalépett a hálószobaajtóhoz. kivette a szájából az éppen aktuális szivarcsonkot, és bepöccintette a franciaágyra. – Egy élmény volt. pajtikák. – Majd mintha valamiféle középkori francia muskétás lenne, olyan karmozdulatokat tett, mint aki lekapja a láthatatlan tollas kalapot, és voilá, meghajol a királyné előtt.– Lujdzsivuccsi, sose feledd, ha az öreg tateszed nem képes már megdugni rendesen, hívd nyugodtan Nazario bácsit, mert én imádnám a táskádat telepakolni. A mintás lujdzsivuccsidat! Röhögve megpördült, karon fogta a maga kis tetovált barmát, motyogott neki valamit spanyolul, aztán pont olyan tempóban nyargalt le vele a busz lépcsőjén, mint amilyen lendületesen pár nappal ezelőtt fellépett Simonyi gépére Sierra Leonéban. Farkas Vilmos becsukta mögötte az ajtót. Ezzel némileg megszűnt a hangzavar, kint rekedt a száguldó autók dübörgése, de még így is borzalmas volt a zaj, egyszerűen már nem lehetett elviselni. Legalább a tévét le kellene halkítani.
375
– Húzzunk már innen, Scotty. – Tényleg ezt kívánta, miközben a kilincs még mindig a kezében volt. A kolumbiai gorilla épp beindította a lakóbusz motorját, mert Scotty néma bólintással kiadta neki a parancsot, aztán lehuppant a megüresedett kanapéra. Fáradt volt ő is a zajtól. Nazariótól, mindentől. Beleértve Williamet és a Simonyi klán összes tagját, mindenkit. Egy pillanatra behunyta a szemét, úgyhogy Scotty nem is látta. Ahogy a négyszázezer dolláros, 12 kerekes lakóbusz szélvédőjét átszakította a magnum kaliberű vadászlőszer. Szemből jött, valahonnan. Se látni, se hallani nem lehetett, inkább csak érzékelni a hangzavart, amit okozott. A szélvédőbe ütött lyukon keresztül azonnal betört a száguldó autók dübörgése, a Forma-l-nél is hangosabb NASCARverseny. Ezt lehetett hallani, nem a lövést. Farkas Vilmos látta, hogy fröccsen a kolumbiai fejéből kitörő vér. Ahogy ott ül a magasított vezetőülésen, mint egy kamionsofőr, markolja a kormányt, és a milliónyi szilánkra törő szélvédő tejüvegszerűen elfehéredik előtte. Aztán hátulról, a koponyájából kiszakad egy kistányérnyi korong, kilő a csont, mintha csak elhajítottak volna egy diszkoszt, és a szétnyíló résen sugárban spriccel a vér. Mint egy slaugból. Farkas Vilmos később sem tudta megmagyarázni. Ezt látva miért nem gyökeredzett földbe a lába? Hogyhogy azonnal megmozdult? Miképp volt akkora lélekjelenléte, hogy már fordult is és lépett ki a buszból még azelőtt, hogy a kolumbiai leesett volna a vezetőülésről? De kint volt. Farkas Vilmos a lövés után három másodperccel már érezte az aszfaltot a lába alatt, már lépett, már menekült. Talán a kilincs miatt. Mert a kezében volt. Épp becsukta Nazario mögött a busz ajtaját, és még fogta a kilincset. Talán ezért. Mert ha ő is a kanapén fekszik, mint Scotty, akkor valószínűleg ő is ott ragad. De így szaladt, menekült, rohant a többi lakóbusz között, cikázott, szedte a lábát, el innen, csak el. Nem tudta, mi történt, kik lőttek, és miért. Talán Nazario, igen, Nazario volt. mert lám-lám, mégsem viselte el Scotty pökhendi szívatását, hiszen ez egy mexikói, ő bezzeg megmondta, te barom állat, Scotty.
376
Amikor kilépett az ajtón, még majdnem megbicsaklott a lába a remegő félelemtől, a leszakadt koponya fröccsenésétől, a látványtól, de most, hogy már szalad, vágtat és rohan, most, hogy eltelt legalább fél perc, már nem is fél annyira, már hátranéz, igen, nem követi őt senki, úristen, hát ennyit a kis köpcös rohadékról, Scotty jól megszívta. Nazario visszajött, baaaszd meg, ordított magyarul bele a dübörgő kocsik hangzavarába, baaaszd meg, Scotty, muchas grazias. Nazario, megoldottad helyettem, thank you! Farkas Vilmos megúszta. A bankár ismét megúszta!
377
Miami – Florida
André megölelte Dávidot. A konyhában álltak, a srác esetlenül lógatta lefelé a karját, mert nem tudott mit kezdeni ezzel az érzelemkitöréssel. André viszont átölelte a fiát, hozzáhajolt, és bár érezte, hogy a srác próbál elhúzódni, ez akkor is az ő búcsúperce volt. Megküzdött érte. Úgyhogy pár másodpercig nem engedte el. Beleszagolt a hajába, aztán magán is meglepődve ügyetlenül fejen puszilta, mert felismerte az ötéves Dávidka illatát. Vagy inkább csak fel akarta ismerni. Dávid meg se szólalt, az elmúlt napokban nem ez volt az első dolog, amit nem értett. – Most tényleg lehet, hogy egy ideig nem jövök vissza. – André belekezdett ugyan a mondatba, de nem tudta, hogy miképp folytassa. – Nem mintha elpatkolnék. – Na, ez hülyén hangzik, tudta rögtön. – De ha az elrabolt magyar bankár előkerül, akkor elsodorhatnak az események. Akkor talán nem lesz már időm visszajönni. Ezért tehát ez a nyálas ölelkezés, a nagyjelenet, gondolta most Dávid. Elhúz a fater! – De egyszer majd biztos jövök, tudom már, hogy hol élsz, a számodat, az e-mailedet. – Látta, hogy a fia nem veszi komolyan. Nem érti, hogy Andrénak miért kell ilyen hirtelen elmennie. – Lejár a papírom, Dávid, az útlevelem – próbált valamiféle magyarázatot adni, de a srác ezt a csavart már végképp nem értette a francia útlevelemnek 378
fuccs, túl sok nap telt el ahhoz, hogy ne lenne rajta a nevem az egész rendszeren, minden határellenőrző pont számítógépén. Amerikában biztosan. André ezzel csak újabb zavart okozott, mert most már a genovai merényletkísérlet részleteit is el kellett volna magyaráznia. Meg a párizsi titkosszolgálat parancsnokának a logikáját a kémekről, akik mindig kapnak pár napot, hogy bejöjjenek a hidegről. De ezek a napok elteltek, Bernard Didier ajándéknapjainak annyi, úgyhogy Andrénak mennie kell így is, úgy is. Mit mondhatna erről itt, a konyha kellős közepén? Meséljen Dávidnak az ablaktörlővel hasba szúrt oroszról? Magyarázza el neki, hogy ő most épp emiatt menekül? Erre tényleg nincs se idő, se pedig… se pedig bizalom, igen, bizalom, hogy ezt ő biztosan elmondhatná Dávidnak. Ennek a labilis… drogosnak. Még a gondolat is fájt, nemhogy kimondani a szót. Az akaratgyenge Dávid, aki az ő génjeit cipeli. – Újrakezded, ugye? – Megfogta a fia vállát, kicsit előrehajolt, és kereste a szemében a választ. – Magadért, csakis magadért! – Ez volt az eddigi legködösebb mondat, igazi közhely, gondolta André, de Dávid pontosan értette. Hogy mit is kellene újrakezdenie. Visszanézett az apjára, erre a vadidegen, hozzá akcentussal beszélő férfira egy másik kontinensről, akinek egyáltalán nem ismeri az életét, a sorsát, csak valami múltbéli ködöt, amire ő mindig is félt visszaemlékezni. Tizennyolc évesen arra gondolni, hogy mi is történt vele tizenhárom évvel ezelőtt. Az valaki másnak az élete. Mindig így védekezett. Egy ismeretlen kisfiúé. Úgyhogy hagyják őt ezzel békén. Olyan, mint egy rossz, csöpögős film. Ha ilyet lát, mindig kijön a moziból. Dávid visszacsukta a lelkében a kiskaput, mert mégsem volt kedve átlépni rajta. – Oké, André, újrakezdem. – Hangosan sóhajtott, hogy hagyják már őt békén, és André rögtön tudta, mert a szemében is látta, hogy nem fogja újrakezdeni. Most biztosan nem. – Az amerikai filmekben ilyenkor szokott jönni az a rész, hogy ugye. megígéred? És a szereposztás szerint most bele kell csapnod a tenyerembe, hogy igen, megígérem. – André magasba emelte a kezét,
379
próbálta elviccelni a beszélgetés végét, mert szomorú volt, de nem akarta, hogy ezt Dávid meglássa rajta. A lemondást. A csalódást. – Ja, megígérem, tutira-csapott unottan a tenyerébe a srác, és visszaindult a nappaliba. André az aligátorpuskához még egy doboz töltényt is kért Mike-tól, kölcsönkapta a kocsiját, és egy perc múlva már halk kattanással húzta be maga mögött az ajtót. Elment megkeresni Scottyt, Simonyit és a többieket, de tulajdonképpen a saját életét… A kémboltban vásárolt jeladó hullámait ötszáz méteres körzetben lehetett csak fogni. Távolabbról már nem. Úgyhogy az ötmilliós Miamiban a Dávidtól visszakapott jelvevő aligha vezethetett Scotty nyomára. Az ilyen szerkezetek amúgy is csak arra jók, hogy az amatőrök, többnyire a féltékenykedő férjek észrevétlenül követhessék a feleségük autóját. Tisztes távolságból, nem pedig a nyakában lihegve és így esetleg lebukva. Viszont az elem hetekig működik bennük, úgyhogy André jeladója is ott pityegett Scotty Bentley-jének az alvázán. Mégsem ez vezetett a nyomára. Hanem a hangzavar. Amikor ugyanis Scotty beleordított a telefonba, hogy mégis mi köze van Mike-nak, ennek a sutyeráknak ahhoz, hogy ő hol van, akkor süvítve zúgtak körülötte a versenyautók. És ez elárulta. Mert André már tudta Adrienntől, hogy Simonyi gépe Homesteadben landolt, és ott is parkol. Megírták a magyar újságok. Ezek után pedig a hétvégi NASCAR-verseny zúgását hallani a telefonban épp elég indok volt ahhoz, hogy André adjon magának egy esélyt. Hátha ott van Scotty és William, sőt esetleg még Simonyi is. Így történt. Háromnegyed óra múlva André már a lakóbuszok között sétált, és a jeladó pityegését kereste. A kétszázezres NASCAR-pálya körüli dupla drótkerítésen könnyen átjutott. Mások is átmásztak, a jegy nélkül maradt érdeklődők százszámra csimpaszkodtak a lelátók fémszerkezetén. Ráadásul ő csak a parkolóba ment. Húsz perc alatt találta meg a Bentley-t, és azonnal meglátta az őt majdnem halálra kínzó kolumbiait is. Egy aranybarna, hatalmas lakóbusz kormánykereke mögött ült. A gorilla, aki behajította Andrét az Evergladesbe. 380
Percekig figyelte a buszt, elbújva két másik között. A kanyarokban élesen megdöntött ovális versenypálya közepén százszámra parkoltak ilyen lakóbuszok. Soknak a tetején, kempingszéken ültek az emberek, nem is vettek a lelátóra jegyet, hanem innen, jéghideg sörrel a kezükben nézték a versenyt. Remek helyük volt! 360 fokos körben tudták követni az autókat, a pálya kellős közepéről. Ha pedig melegük lett a szikrázó napsütésben, akkor csak lemásztak a lakóbusz oldalára felfüggesztett létrán, és hűsöltek kicsit a légkondicionált mobil lakásukban. André körbejárta a kamionméretű hatalmas járművet. Mindig a takarásában maradva, nehogy a kolumbiai észrevegye. Hátul végre talált egy apró rést a függönyök szélénél. Ennyi elég is volt neki. Az ablak alatti franciaágyon ugyanis hárman feküdtek összekötözött kézzel. Hatvan körüli férfi, kicsit fiatalabb nő és egy srác, talán a fiuk. André eddig csak Simonyi elrablásáról tudott, nem pedig az egész családéról, de ezzel most nem foglalkozott. A hálószoba ajtajában tetovált fejű izomkolosszus gubbasztott, a háttérben pedig, a kamionnyi lakóbusz nappalijában három másik férfi. André felismerte Scottyt és Williamet. Viszont a szivarozó harmadik, egy ősz hajú, latin férfi ismeretlennek tűnt. Mexikói lehet, kolumbiai, talán perui? André nem tudta megállapítani. Nagy ívben visszament, és keresett egy ehhez hasonló buszt. Két sorral odább talált is egy Veranda 600-ast, Alaposan megvizsgálta a szélvédőjét. Látta az üvegben a fűtőszálakat, a hatalmas, osztatlan felületet. Elég valószínűnek tűnt, hogy ha belelőne, akkor a teljes felület szilánkosra törne, viszont a szélvédő az apró lyuktól még nem szakadna be. Vagyis el fog fehéredni, mint egy tejüveg, és a lövés utáni pillanatban már olyan lesz, mintha a szélvédőt lefüggönyözték volna. Többé nem lehet majd belátni rajta. Ami rossz is meg jó is. Rossz azért, mert André ezek után már nem lőhetne többet, hiszen nem látna semmit. Viszont jó is, mert mások sem látnak majd be a buszba. A robajló autóverseny kapóra jött. André biztos volt abban, hogy ha egy busz alól lőne, az alváz alá szorítva a hangokat, akkor a versenyautók hangzavarában legfeljebb csak valami furcsa, durranó zaj lenne a lövés, amit azonnal elnyomna a kocsik folyamatos dübörgése. 381
Harminc méterrel távolabb talált egy üres versenyautó-szállító kamiont, végül az alá feküdt. A bal hátsó kerék takarásába. Innen jól látta a kormánynál ülő kolumbiait és a busz oldalajtaját is. A válltáskájából ekkor vette csak elő az aligátorpuska alkatrészeit, és fél perc alatt összeszerelte. Aztán várt. A buszban nyolcan voltak, közülük öt potenciális ellenség. Ez így még reménytelen. Azt feltételezte, hogy Williamnél és Scottynál talán nincs fegyver (bankárok vagy micsodák), a többi háromnál, a kolumbiai sofőrnél, a szivarosnál és a hálószobaajtóban őrködő drebáknál viszont biztosan. Nincs esélye. Egyelőre nincs. Úgyhogy maradt a kerék takarásában, és figyelt. Az erőviszonyok akkor változtak meg látványosan, amikor egy lesötétített, fekete Lincoln Towncar gördült a Bentley mellé. A lakóbuszból fél perc múlva kilépett a szivaros és a drebák (vagyis két fegyver), és beültek a limuzinba. Javultak az arányok. Most már valószínűleg csak a kolumbiainál van fegyver, a három túsz pedig hátul, a körülményekhez képest fedezékben fekszik. A limuzin elment. A lakóbusz ajtaja pedig becsukódott. Aztán a kolumbiai is beindította a Veranda 600-as motorját. Ők is elmennek? Nem maradt több ideje. Megértette rögtön, hogy támadnia kell. André az aligátorölő puska célkeresztjével megtalálta a kolumbiait, aki őt félholtra kínozta. A bugyuta arcról az Everglades mocsárvilága jutott az eszébe. Ez csak egy akadály, nyugtatta magát. Egy kolumbiai élőlény, akit persze nem fog sajnálni, hiszen nincs miért. Megérdemli, mint már annyian. Andréban nem volt érzelem, csak a szokásos, feladat előtti lüktető dobogás, az éber figyelem, ahogy ilyenkor végigfut benne az energia. Mint amikor a lóverseny rajtja előtti pillanatokban a startgép vasajtaja még visszafogja az állatokat, de ők már törnének ki, vágtatnának. Andrénak, aki ölt már ezerméteres távolságból is, és akit a francia idegenlégió egyik legjobb mesterlövészének tartottak, neki innen, 382
harminc méterről fejbe lőni a kolumbiait olyan egyszerű feladatnak tűnt, mint az átlagembereknek a bejárati ajtó kulcslyukába beletalálni. A lakóbusz motorja felbőgött, André meghallotta, és a következő másodpercben vágtató lóként tört ki a startgépből. Megrántotta a ravaszt, elsütötte a fegyvert, és egyetlen másodperc alatt behúzta a függönyt a kolumbiai arca előtt. Számára ez ennyi volt, tejüvegesítés, semmi több. Rohant a dupla csövű fegyverrel, húsz méter, fogyott a távolság, most már csak tíz méterre az ajtó. André emelte a puskát, mert szét akarta lőni a kilincset is. Hiszen lehet, hogy belülről rázárták! Nem akadhat el, mert kell a meglepetés, a buszban most még a szétfröccsent vér sokkja dermeszt meg mindenkit. Andrénak van pár másodperce, hogy végigsöpörjön bent, a meglepetés erejével üssön, csapjon jobbrabalra, amerre kell. De váratlanul kinyílt előtte az ajtó. és kilépett rajta valaki, már csak öt méter, igen, ez William! Az ajtó tárva; vajon most merre menjen? André egyetlen pillanatra lelassult, mert döntenie kellett. Nem szaladhatott kétfelé. Ha William után kap, elveszíti a benti dermedést, azt a pár másodpercet, a pillanatnyi előnyt, amit a függönnyel és a kolumbiai szétlőtt fejével megszerzett. És akkor vége. Esetleg vége. Mert Scottynál is lehet fegyver! És neki csak az ajtóra kell céloznia. Oda, ahol André érkezik! Ő viszont nem tudja pontosan, hogy Scotty merre lehet, hiszen vaktában lép majd be a busz hatalmas terébe. A fejében mindez egyetlen pillanat alatt lepörgött, kétlépésnyit lassult csupán, de aztán már nyúlt is a kilincs felé, és elengedte Williamet. Hadd menjen. A lépcsőn felfelé ugorva látta a vért, az agyvelőt, a márványpadló vörösét, úgyhogy nem is nézett jobbra, a kolumbiaival már nincs több dolga. Amikor belépett a nappaliba, lába kicsit megcsúszott, közben pedig balra pillantott, az utastérbe, és azonnal meglátta Scottyt, aki mereven, tágra nyílt szemmel bámult maga elé. Nem, nincs a kezében fegyver! André figyelte a távolban a hálószobát is, hallotta a hátrakötözött kezű emberek riadt ordítását. A konyha mellett észrevett egy vécét, látta 383
a becsukott ajtaját, közben pedig már lépett Scotty felé, még egy méter, rögtön eléri. A puska most megint eldördült a kezében, mert André csípőmagasságban szétlőtte a vécét, hiszen lehetett benne bárki, elszámolhatta, tévedhetett. A túszok élnek, igen látja őket mind. A szűk térben az eldördülő puska robaja újabb sokkhullámot vetett. Scotty felnézett rá, szinte transzban, felnézett erre a felé száguldó viharra, aki most már lendíti a puskatust, és ő megismeri, igen, ez az a rohadék a mocsárból. Hogy került ide, ez, ugye, csak valami lidérces tévedés, ilyesmire gondolhatott Scotty, de nem maradt több ideje, mert már alulról az állkapcsához ért a puska, és a feje fölfelé billent. Éles nyilallást érzett a nyakában, nem, ez inkább a torka. Scotty nézett a magasba, mint tegnap este is a kubai táncoslányok bugyija alá. csak most nem vibráló combokát látott, hanem szikrákat, csilingelő sercegést, aztán már csak a sötétséget. Nagy nyekkenéssel terült el a kanapé mocskában, kirepülő fogakkal. Apró húsdarab pörgött ki a szájából, a puskatus csapása közben félbeharapott nyelve. Két-centis, véres csonk. André megállt, tekintete végigsöpört a buszon, tiszta a terep, a túszok élnek. Pánikban ordítottak, mert még nem értették, hogy őket most mentik, és nem gyilkolják. André visszafordult, nyúlt a kilincs után, és berántotta az ajtót. Halkabb lett a kinti robaj, de csak kicsit, mert a szélvédő rése már engedett. André magyarul szólalt meg, életében most először mondta az anyanyelvén, amit franciául már kétszer is, amikor túszokat mentett egyszer Irakban és egyszer Afrikában. – Önök szabadok! – Ez az előírás, ezt kell ilyenkor kiabálni, szinte ordítani a kulcsszót, a szabadságot. Nem utasítást adni, csendet kérni, mert ilyen helyzetekben bármilyen parancs érthetetlen, sőt még nagyobb zavart kelt. – Önök szabadok – ismételte meg André megint magyarul, a lábához ejtve a fegyverét. A három összekötözött ember hirtelen elhallgatott, bár még nem fogták fel a mondat jelentését, mert agyuk sokkal lassabb volt, mint az őket elsodró események. Egyelőre még csak próbálták megérteni, hogy mi is történik velük. André az ablakhoz lépett, résnyire elhúzta a függönyt, és William után nézett. De ő már eltűnt, nem volt sehol. – Szabadok! – mondta André újra rájuk 384
pillantva, és a zsebéből kést rántott elő. Eloldozta a Simonyi családot. – Mennünk kell máris – nyúlt a legelgyötörtebbnek látszó fiatalember hóna alá. Ha őt húzza maga után, akkor a szülei úgyis követik, és jönnek majd ők is. Scotty felnyögött, tápászkodni akart, de az orra alatt becsapódó rúgás, a saját házában egyszer már látott Szahara-bakancs éle és ereje a homlokcsontja felé tolta az orrát. Ez már erősebb volt, mint az előző csapás, az a kis finom nyelvszeletelés. Ömlött a vér Scotty arcából, a kettéhasadt nyelvéből, a felszakadt orrából, mindenhonnan. Vörös csíkot húzott, ahogy André elkapta a lábát, és rántotta maga után, mint egy leterített állatot. Scotty ájult feje a márványpadlón pattogott. Két ütés és három másodperc átrendezte az életét. Mint egy villámcsapás, olyan volt. Vagy még annál is váratlanabb. André szabályosan odahajította Scottyt az ajtó elé, aztán felvette a fegyverét, és a vezetőülésből lefordult, átlyukasztott fejű kolumbiaihoz lépett. A kulcsot kereste, a Bentley kulcsát. A jobb nadrágzsebben volt. Valika elájult, ő nem bírta tovább, de Simonyi éber maradt. Tartotta a feleségét, mert most már érezte, sejtette, hogy ez tényleg a menekülés. Akárki is ez az ember, akárhonnan került is elő, el fogja őket vinni innen. Ez el. Látszik rajta. Simonyi az elmúlt napokban már annyiszor vetett számot az életével, már annyiszor mondott le mindenről, annyiszor fogadta meg, hogy mostantól másképp lesz, másképp él, hogy most már egyedül is elszaladt volna, keresztül a téren és az időn. A visszakapott élete felé. Valahogy nem érdekelte a körülötte kaszáló halál, kevésbé zaklatta fel, mint ha filmen látná. Hiába volt itt mindennek igazi hangja és szaga, hiába taposott igazi agyvelőben és vérben, ő mindezt szabadságként élte meg, és tombolt benne a tettvágy. Az újjászületés vágya. Majdnem megkérdezte, hogy mit segíthetne. És aztán segített is. Mert André kilesve az ajtón, ellenőrizve mindent jobbra és balra, egy Bentley felé cipelte őket. Simonyi pedig ebben a szabadságtranszban a kulcsot kérte, hogy ő majd vezet. Mert ismeri ezt az autót. 385
André egy pillanatra megállt, gondolkodott, de tudta, hogy látott már ilyet, és hogy nem szabad. Az adrenalin viszi csak ezt az embert, és még két perc, legfeljebb három, aztán összezuhan. Pánikrohamban görnyed majd a hátsó ülésen, visszatér a valóságba, és úgy fogja érezni, hogy ő egy senki. Nem ura semminek, se az életének, se a halálának. Ezt érzi majd. Mert hasonló helyzetekben mindenki ezt érzi. Úgyhogy nem vezethet. – Csak indítsa be! – dobta Simonyi felé a kulcsot, és visszament Scottyért. Nem lépett fel a lakóbusz lépcsőjén, egyszerűen csak benyúlt Scotty lábáért, és megrántotta az állattetemet. A kövér amerikait egyszerűbb volt így szállítani, húzni végig a földön. Scotty feje ájultan pattogott a gumilépcsőn, de az utolsó foknál André alátette a lábát, mintha csak egy focilabdát venne le. Nem hagyta, hogy a koponyája odacsapódjon az aszfalthoz. Scottyra még szüksége lesz. Nem halhat meg cipelés közben. André húzta még pár métert, aztán a lakóbusz kereke alá gurította a miami bankárt. Nem láthatták meg! Közben már járt a Bentley motorja, Simonyi ezek szerint engedelmesen beindította, és most beszállt ő is hátra a hümmögő Valikához meg a holdkórosként támolygó Istvánhoz. Egyikük sem fogta fel, hogy mi történik, csak Simonyi. André lassan hátratolatott, és a behemót autóval olyan szorosan állt meg a lakóbusz mellett, hogy amikor visszament a kerék alá lökött Scottyért, át kellett ugrania a Bentley csomagtartója fölött, annyira szűk volt a rés. Nem bajlódott Scottyval, mert az idő ellenük dolgozott. Nem kötözte meg, csak behajította a csomagtartóba. Elmenni innen azonnal. Ez a cél! William nem érhet vissza, nem találhatja meg őket, hiszen ki tudja, hogy feladta-e. Hogy ki mindenki van még itt, a közelben? Simonyi kiszabadítása kevesebb mint két percig tartott. A kolumbiai fejlövése után egy perc ötven másodperccel már egy Bentley kanyarodott ki a NASCAR-pálya parkolójából. Mentek az Everglades felé. André alig tévedett. Simonyi Jánost tényleg csak 5-6 percig vitte előre az adrenalin, közben ölelgette a fiát és Valikát, akik még most sem fogtak fel semmit. Mintha altatóinjekciók kábulatában vergődnének, 386
kókadtan dülöngéltek ide-oda, miközben André élesen vette a kanyarokat, és felkeveredett a Bentley-vel az autópályára. Simonyi ekkor még ujjongott, előrehajolva veregette André vállát, leengedte az ablakot, friss levegőt szívott, tombolt, nyelte magába a szabadságot. Aztán hirtelen összezuhant. Ráborult a homály, arcát a kezébe temette, és a nyálát szíva síró, nyivákoló, rettegő hangokat préselt ki magából. Mint egy sarokba szorított korcs. Most fogta csak fel, amit látott, ami történt vele, hogy a halál mennyire közel suhant el mellette. André vezetett és türelmesen várt. Majd rendbe jönnek az idegei, idő kérdése minden. Így is történt. Húsz perccel később Simonyi megkérdezte, hogy mit hallott André, mi történik Magyarországon. Nem magával foglalkozott, nem azt akarta tudni, hogy André miként találta meg. Nem érdekelte, hogy a megmentője kicsoda, miért egyedül szabadította ki őket, tud-e bármit is Nazarióról, és elmondhatja-e egyáltalán, hogy mi zajlott itt. Simonyi ezt mind nem akarta tudni, csak azt, hogy mi a helyzet Magyarországon. A történet lényege érdekelte. Mert pontosan tudta, hogy ő csak egy apró szál ebben a hatalmas szövevényben. Az elmúlt napok magányában Simonyi erre azért rájött. A nagy sztori itt nem ő, hanem Magyarország! Sőt! André pedig elmondta, amit tudott. Amit olvasott, amit Adrienntől hallott, próbálta elmesélni az összes részletet. Közben Valika is magához tért, kezdett felocsúdni, bele is kérdezett néha, de Simonyi ilyenkor mindig megfogta a csuklóját, simogatta, átölelte, „hagyjad csak mesélni, Valikám”, mondta a feleségének, aztán Andréra figyelt megint, kérte, hogy ott folytassa, ahol épp abbahagyta, ne figyeljen Valikára. – Mondja, fiam, tovább! – Ilyen volt most a hangvétel, szinte mint amikor egy középszintű vezető Simonyi elé téved a bankjában, és morzsákat mesél neki valamiről, az egyik építőkockáról, ami úgyis csak
387
a főnök fejében illeszkedik bele a nagy egészbe. Mert csak Simonyi fejében áll össze az épület. Középszintről átláthatatlan. A kiszabadult bankvezér nem kérdezte azt sem, hogy hová mennek, mert most ez sem volt lényeges. Elfogadta, hogy szabadok, és tudat alatt azt érezte, hogy jó kezekben vannak, hogy már nem eshet bajuk. André ennek ellenére továbbra is csak „mondja, fiam” maradt, a nevét még mindig nem kérdezte meg. André ezt persze nem bánta, mert így egyszerűbb volt. Amikor Larry Mack szóba került, André a visszapillantó tükörben Simonyi arcát figyelte. A történet összes addig említett szereplőjéhez képest Simonyinak ez a név láthatóan sokkal többet mondott. Kifejezetten felizgatta. Az FNC tudósítója például egyáltalán nem hozta lázba, nem akarta kibogozni azt a mellékszálat, nem érdekelte, hogy Mike Winkler honnan is tudhatott az emberrablásról. De Larry Mack igen. Ő fontosnak tűnt. Simonyi most először szakította félbe Andrét, és kérdezett. – Hol van jelenleg ez a Larry? Erről tud valamit, fiam? Magyarországon, Európában? Mit írnak a lapok? Hallott erről bármit? – Nem egy kérdés volt ez, hanem egyszerre mindjárt öt, bár tulajdonképpen mindegyik re ugyanaz a válasz. Mert André tudta, biztosan tudta, hogy hol van Larry Mack. – New Yorkban van a hétvégén. – Simonyi észrevette a gyors és határozott választ, és ezen elgondolkodott Talán mégsem véletlen, hogy ez a férfi egyedül jött érte, lehet, hogy sokkal többet tud annál, mint amennyit elárul. Úgyhogy visszakérdezett. – Mitől olyan biztos ebben, fiam? – Amikor pedig megkapta a választ, akkor már sejtette, hogy Magyarországnak van még egy esélye. Mert az élet kegyesen felkínál egy soha vissza nem térő lehetőséget. – Ismerek valakit, aki holnap hivatalos Larry Mack házába egy zártkörű ebédre. – Ezt mondta André. Simonyi pedig lejjebb csúszott a Bentley kartámlás ülésfoteljében. Gondolkodott. Most már mindenképpen beszélni akart a magyar miniszterelnökkel. Azok alapján ugyanis, amit hallott és amit tudott, amit csak ő tudott, érett benne egy terv. Magyarország utolsó esélye… 388
Nyolcvan kilométert tettek meg. A felét nyílegyenesen északnak, aztán derékszögben elfordulva nyugat felé. Negyven kilométert autóztak az Evergladesen keresztülvágó 90-es főúton. André pár órával ezelőtt ugyanitt járt, csak akkor ellenkező irányba haladt. De azért még emlékezett. A német turisták buszából látott pár helyet, ahol mocsárjárókat lehet bérelni. A főúthoz csatlakozó, kerítéssel védett mólókon úgy sorakoztak egymás mellett a négyszemélyes, propelleres csónakok, mint a biciklikölcsönzőben a kerékpárok. „Csak saját felelősségre” – hirdették hatalmas, útszéli plakátok az óránként 69 dollár 99 centes bérletet. Végül választott egyet. Túlment rajta legalább 300 métert. Ott parkolt csak le félrehúzódva, távol a mólótól, egészen szorosan a kerítés mellett. Innen, az út széléről küldött sms-t Mike-nak, hogy Homesteadben pontosan hol hagyta a kocsiját. A slusszkulcs a bal hátsó kerék mögött. És kösz! Dávid-Matt-nek pedig üdv! Simonyi nem értette, hogy miért álltak meg, mégsem kérdezte. Ő csak André telefonját látta maga előtt, azt akarta elkérni. – Megkaphatom, fiam? – nyújtotta a kezét, de André nem adta oda a készüléket. Utasításokat osztogatott olyan letisztult, határozott hangnemben, hogy Simonyi most már egyetlen pillanatig sem hasonlította ezt a férfit valamelyik középkategóriás beosztottjához. Inkább figyelt. Először a személyi asszisztensével beszéljen Magyarországon. mert most neki kell intézkednie. Budapestről! Oldja fel Simonyi magángépének homesteadi hosszú távú parkolási engedélyét. Két órán belül elviszik a jetet. – Menni fog? – André úgy beszélt Simonyival. mint egy közlegényt bevetésre küldő parancsnok. A bankvezér bólintott, meg se szólalt, eszébe sem jutott visszakérdezni. hogy mégis hová? Merre repülnek ők innen két óra múlva? – Charterszolgáltatásban kell két pilótát bérelnie. Átrepülünk az óceánon. Európában lesz a váltás. Ez is menni fog? – Simonyi megint néma csendben bólintott. – Magyarországon szerintem egyelőre senki ne tudja meg, hogy kiszabadult, csak az asszisztense. –
389
A bankár ezzel teljes mértékben egyetértett. Ez is része volt a fejében alakuló tervnek. – Magam is így gondolom, fiam – válaszolta Simonyi, de nem mondta meg, hogy miért. Andrét pedig nem érdekelte, ő csak Amerikából akart kijutni Simonyi gépén, egy magánrepülőn, ellenőrzés nélkül, és közben nem szeretett volna semmiféle felhajtást. Neki ez volt a terve. – Fél óra múlva itt leszek – nyújtotta végül oda a készüléket –, addig nem mehetnek innen sehová, még ki se szállhatnak! Parancsnak hangzott, de hát az is volt. Simonyi arcán halványan átfutott némi tiltakozás, de most sem szólalt meg, csak némán bólintott. André biztos, ami biztos alapon a kocsikulcsot azért zsebre tette, aztán kiszállt. Messze eljött a bérlőhelytől, itt már nem láthatta meg senki, mégis alaposan körülnézett, mielőtt kinyitotta volna a csomagtartót. Scotty hunyorgott, amikor a Bentley sötét rabcellájában hirtelen rátört a szikrázó floridai napsütés. – Kiszállunk – jött angolul a parancs a fekete árny felől, aki körül, mint egy elrontott fényképen, kiégett az ég. Scotty csak azt érezte, hogy a sötét alak, aki biztosan ez a rohadt, mocsártúlélő barom, megmarkolja a nyakát, amitől ő hirtelen nem is kap levegőt, és kifelé rántja. Fejjel előrefelé esett, betont fogott, aztán szédülve tapogatózott, és próbált feltápászkodni. A kocsiúton homályosan meglátta a szájából kicsöpögő vér apró vörös foltjait. A félbeharapott nyelvével érthetetlen hangokat hörögve próbált tiltakozni, de közben megint elsötétült körülötte minden. A tarkóján éles nyilallást érzett, ami aztán lágy, bizsergető hullámzást indított el a testében. Szinte jól is esett. Elaludt. Dübörgő hangzavarra ébredt, elveszítve időt és teret. Szeme most megint szokni kezdte a fényt úgy, mint az előbb, amikor a Bentley csomagtartójába ömlött be a vakító napsugár. De az mikor is történt? Csak percekkel vagy órákkal ezelőtt? Vajon mennyi idő telhetett el azóta? Fűszálakat látott, zöldet, mert arca a földbe fúródott. Megérezte, hogy hátrakötözték a kezét, ez új, eddig ismeretlen érzés volt, és hiába próbálta mozgatni a karját, nem sikerült. 390
Egyre tisztábban hallotta a dübörgést. Mi lehet ez? A bordái, igen, fájnak a bordái, most erre gondolt. Fokozatosan visszatért belé az élet, és érezni kezdte a csontjait. A nyilallást. Most ez volt a legerősebb fájdalom. A leharapott nyelvét már alig érezte, az már csak csípett. Erről most eszébe jutott, hogy a kocsi csomagtartójában majdnem belefulladt a saját vérébe, amikor a torkába levegő helyett megállíthatatlanul ömlött az édes vér. Mert édes volt. De aztán kitalálta a megoldást, mert a Bentley egy idő után abbahagyta a kanyargást, és ő már nem gurult a sötét csomagtartóban ide-oda. Akkor végre hasra tudott tekeredni. Homlokát a kocsi aljához támasztotta, hogy a vér kifelé folyjon a szájából, ne pedig a torkában lefelé. De most már nem érezte. Ezt nem. Nem fulladt. Nem annyira. Ezen már túl volt. Most a bordái fájtak. Rémlett egy zuhanás, hogy leesett valahonnan, és eltörte őket. Biztosan azért fajnak. Mégsem emlékezett. Scotty ájultan élte végig, ahogy André átlöki őt a másfél méter magas drótkerítésen, ahogy pocakos, elhízott teste a túloldali fűbe zuhan. A kocsiutat a vadvilágtól elválasztó acélhálón hátrakötözött kézzel borult át, és közben eltörte öt bordáját. André addigra már odaparkolta a kibérelt mocsárjárót. Aztán Scotty után mászott, és miközben a miami szemétdomb kiskirálya magához tért, miközben fűszálakat kezdett látni, André a lábánál fogva berántotta a mocsárjáróba, belelökte a csónak elejébe, és elindult vele az Everglades végtelen mocsárvilágába. Az aligátorok közé… Simonyi valóban az asszisztensét hívta. És valóban kérte tőle a Falcon 900-as parkolásának feloldását. Aztán a két pilótát is és egy feltehetően Európába vezető légi folyosó kijelölését. De ezt később úgyis pontosítják. Betartotta azt is, hogy a szabadulása titokban marad. Csak az asszisztense tudhat róla. Meg a miniszterelnök, mert vele most mindenképpen beszélnie kell. Magyarország sorsa múlhat rajta, mondják meg neki. Keltsék fel, érjék utol, ha a Holdon van, akkor is. 391
Simonyi ezt a kártyát soha nem játszotta ki. Ilyet ő még nem mondott, hogy szerinte, Simonyi János elnökvezérigazgató szerint Magyarország sorsa a tét. Ezek szokatlanul nagy szavak voltak tőle, úgyhogy komolyan is vették. Tizenegy percig tartotta a vonalat. Kerek tizenegy percig. Számára most elviselhetetlenül sokáig, de aztán persze mindent megértett. A magyar kormányfő épp repülőn ült, már belépett Kína légterébe. Rothschild báró gépén érték utol, két órával a sanghaji landolás előtt. Technikailag rendkívül bonyolult hívás volt, irányítótornyok és műholdtelefonok továbbításával, így aztán hét emberen mégiscsak keresztül kellett futnia. Öt magyaron és két kínain a gép aktuális repülési körzetében, a csengtui légi irányításnál. Vagyis mire a fáradt hangú magyar miniszterelnök meghallotta a telefonban Simonyi hangját, addigra már heten tudták, hogy a bankár kiszabadult. Azonnal nemzetbiztonsági kérdés lett belőle. A kormányfő megdöbbent Simonyi mondandóján, a túszejtés röviden elmesélt történetén, és egyetértett vele abban, hogy egyelőre nem derülhet ki, a bankár hol van, és jelenleg épp mit csinál. Ha leteszik a telefont, ígérte a miniszterelnök, azonnal szól a szakszolgálatoknak, és az elhárítás mind az öt magyar érintettet azonnal felkeresi személyesen. A két kínaival viszont nehezen tudnak bármit kezdeni, bár ők aligha jelentenek problémát. Csengtuban honnan is tudnák, hogy ki az a férfi, akinek a hívását most a magánjetre továbbították. A kormányfő ezek után tíz perc alatt összefoglalta Simonyinak a lényeget, a teljes képet. Az elmúlt napok tragédiáját. Semmi olyat nem mondott, amit Simonyi – André beszámolója alapján – ne sejtett volna. Csak Kínával lepte meg. Mert Simonyi nem gondolta, hogy a miniszterelnök magától is elszánja magát erre a lépésre. Hiszen annyiszor beszéltek már róla. Kínában is közösen voltak a Dél-Dél kapcsolat ügyében, hogy Magyarország nyisson a TÉGLAországok irányába. Ez nekik, kettőjüknek régóta fontolgatott, közös tervük volt. Egy gyökeres gazdaságdiplomáciai fordulat.
392
Amikor Simonyi az Everglades mocsárvilágának kellős közepéről telefonált, akkor tulajdonképpen arra készült, hogy meggyőzi a kormányfőt a kínai menekülő-útról. Hogy most aztán már tényleg elérkezett az ideje. De a miniszterelnök ezek szerint magától is rájött. Bár nem tökéletesen. Rosszul. Drágán. Kapkodva. Amikor a kormányfő felvázolta neki a részleteket, a széntartalékokkal kapcsolatos alkut és a kínaiak száz százalékon tervezett magyar kötvény visszavásárlását, akkor Simonyi megint lejjebb csúszott a Bentley hátsó foteljébén. Mert most már tudta, hogy mégiscsak telefonálnia kellett. Hiszen ezek szerint ő az egyetlen, aki kitalálta, hogy mi lenne a legjobb megoldás. A briliáns csel a legvégén. Larry Mack… a kínaiak… pár órán belül… a húszszázaléknyi rés… amikor Magyarország csődjén Magyarország keresne… van rá esély… próbáljuk meg! A miniszterelnök elképedve hallgatta Simonyit, főleg amikor a bankár arra emlékeztette, hogy mi is történt 2011. július 21-én a görögökkel. Hogy az micsoda csavar lenne most magyar részről! Mekkora húzás! A miniszterelnök gyorsan felfogta Simonyi ötletének lényegét, és megértette, hogy neki mit kellene Sanghajban elérnie, hogy milyen ösvényre is kellene a kínaiakat észrevétlenül rácsalnia. Aztán arra gondolt, hogy most mégsem szeretne az évfolyamtársával, a pálinkamester Karcsival cserélni. Most nem! Mert ekkora tétben játszani, a sakktáblán ilyen bonyolult csapdát állítani, így tőrbe csalni a spekulánsokat, bankárokat, zsaroló befektetőket, tulajdonképpen izgalmasabb bárminél. Hátradőlt a Boeing üvegülésében, a tűzpiros párnán, és miközben a szeme Rothschild báró fedélzeti borospincéjének átlátszó üvegfalára tévedt, áldotta a szerencséjét. 393
Hogy van Simonyi… …és hogy valaki kiszabadította. Még épp idejében, két órával a sanghaji landolás előtt… – Sok oka van annak, hogy miért rögtön az Everglades-be jöttünk. – André leállította a légcsavaros motort, hogy ne kelljen a dübörgését túlkiabálnia. Tizenöt perce távolodott már a főúttól, és ennyi elég is volt ahhoz, hogy képzeletben áthajózzon egy másik kontinensre. Itt ez már Afrika megint. Érintetlen vadvilág. Emberi életnek és mozgásnak semmi nyoma. – Vegyük számba őket. – Mármint az okokat, erre célzott André, hogy miért is jöttek ide. Scotty keze továbbra is össze volt kötözve, a lába viszont nem. Elszaladhat, ha akar, gondolta André, érdekes kocogás lenne. Scotty nyelve már nem vérzett, csak sűrű, fehér nyálka folyt ki belőle, amit eleinte lenyelt, de most már inkább próbált kiköpni. Scotty csak most jött rá, hogy az emberi testben minden fontos. Semmi sem felesleges. A nyelvéből leharapott apró csonk híján már köpni sem tud rendesen, a váladék a szája szélén folyik ki. Nyelni is képtelen, csak fulladozik minden próbálkozásnál. Beszéde pedig hörgő nyögéssé alakult, artikulálatlan böfögéssé. Egy hiányzó, rohadt kis húsdarab miatt! – Szóval, akkor az okok, halljam őket, számolok. – André az ökölbe szorított kezén most kinyújtotta a hüvelykujját, és egyest mutatott. Várta az első indokot. – Me… gh… iil… aharsss… gag… nyi… – Ezt képtelenség megérteni. Scotty hörgött, próbált érthetően beszélni, de nem sikerült. Újra nekiveselkedett: – me… rr… ity… ahha… rs… gagni. – Mert itt akarsz hagyni? Jól értem? – André próbálta lefordítani ennek a patkánynak a kínlódását, de közben rájött, hogy erre neki nincs ideje. Meg kedve se hozzá. Végigszórakozni hosszú perceket, kiélvezni Scotty halálfélelmét, mert ő az ilyet amúgy sem élvezi. Még az ilyen szarházi, gőgös, Vlagyimir-féle patkányok megérdemelt elrohadását sem szereti nézni. Vlagyimir… Róla most Adrienn jutott az eszébe, az élet lidérces fordulatai, hogy Vlagyimir monacói halála után fél évvel megint
394
összehozta őt a sors egy ilyen gazdag, gátlástalan szarházival. Csak ez most nem orosz, hanem amerikai verzió. Made in USA! – Segítek – vette át a szót Scottytól, és az ujjain számolva felsorolta az evergladesi kirándulás okait. – Először is nekem nincsenek fizetett smasszerjaim, akik a házam alagsorában vízbe fojtással vallatnának bárkit, nekem csak az aligátorok segítenek. Vészterhes mondat volt, de még mielőtt Scotty belegondolhatott volna, André kiegyenesítette a mutatóujját, és most már kettőt számolt. – Másodszor nekem időm sincs. – Ezt így, önmagában nem is lehetett érteni. – Harmadszor pedig lennének, ugye, kérdéseim – nyíltak az ujjai, most már a negyedik is –, végül tanítanék neked valamit az Evergladesről, de azt csak itt, a helyszínen tudom elmagyarázni. Scotty reménykedni kezdett. Olyan nyugodt és tárgyszerű a hangvétel. Ez a szarházi magyar söpredék leckét akar adni neki elegáns jó modorból, türtőzteti magát, nem tombol, próbál úgy csinálni, mintha nem is lenne dühös a majdnem haláláért, alakítja itt a nagyfiút, vagy mi van, mi a franc van… Scotty gondolata, ami önmegnyugtatásként indult, a reménykeltően nyugodt hangvételről a végén mégis kétségbeesésbe fulladt. Hogy fog innen kiszabadulni? Hogy a rossebbe? Kurva William, rohadna meg az összes magyar! Hol van? Tényleg, hol a francban van William? Hová lett az a szemét? Scotty csak most fogta fel, ennyi idő, utazás és szenvedés után, hogy egyedül van. Hogy Farkas Vilmos megpattant. A rohadék! Vagy az egyik magyar elengedte a másikat? Na, az kizárt, hiszen Vili is… Scotty épp itt tartott a pániktól tobzódó gondolatdzsungelben, amikor André következő kérdése szinte mindenre választ is adott. Arra legalábbis, hogy Vili ezek szerint elszökött, valahogy kislisszant a lakóbuszból. Felszívódott, nem pedig szabadon engedték. – William konkrétan egyébként kicsoda, és most hol lehet? Ennyit akarok csak megtudni, semmi mást. Aztán már megyünk is. – Megyünk? Scotty ezt az utolsó szót hallotta meg az egész kérdésből, és most hirtelen megértette az összes korábban felsorolt indokot. Mind a négy pontot. Az elsőt, ugye, hogy ha nem válaszol, akkor smasszerek híján ez a tahó az aligátorok közé dobja. Esetleg oda, vagy valami ilyesmi. Nincs ideje, az volt a második indoka, tehát gyorsan akarja a választ, mert 395
türelmetlen. És ha Scotty akadékoskodik, akkor jönnek a smasszeraligátorok. De az mind nem számít, mert neki nincs mitől félnie! Hiszen a baromarcút ezek szerint csak William érdekli. Nem is ő! Nem Scott Rothstein, hanem a másik magyar. Hogy az hol van! Mert hát persze! Háhá… nem megmondta Williamnek is, hogy ilyenek a magyarok. Egymást irtják! Ez a szaros rajta keresi a rohadék Vilit, hát megkapja, baaaszd meg, irtsátok egymást, leszarom. Ezt gondolta Scotty, és nyögni, hörögni kezdett érthetetlenül. Hadarta, mondta volna a választ, mit védje ő azt a rohadt genyát! Irtsa csak ki Vili bácsit ez a magyar barom, etesse meg az aligátorokkal, harapják egyesével le a két lábát annak a szemét budapesti csalónak, aki át akarta vágni őket, Scott Rothsteint és Larry Macket. Itt tartott épp az agyában tomboló dühroham, amikor André a háta mögé nyúlt, és eloldozta a kezét. Papírt adott neki meg egy ócska, eldobható műanyag tollat. A leharapott nyelvű Scotty pedig, mint egy jól nevelt kisiskolás, aki szorgalmasan írja a leckét, azonnal kaparta is a választ: „ William Wolf, alias Farkas Vilmos. Azt mondta, Jamaicára megy. Háza van ott, de nem abban, hanem a Blue Mountain tetején akar elbújni. Pontosan nem tudom a címet, de kávéültetvénye van ott. Ezt mondta. Valószínűleg a Strawberry Hill Hotel közelében. Ha megtalálja, mondja meg, hogy Scotty azt üzeni, rohadjon meg.” Kifejezetten jó ötletnek tartotta ezt az utolsó mondatot. Elhatárolódni Williamtől, jelezni az egyik magyar tahónak, hogy ő is utálja a másik magyar tahót. Közös az ellenség, érted, öcsi, ugye? Az ellenséged ellensége a barátod! Scotty a barátod! Hahó, baromarc, érted!? Én is utálom Farkas Vilit, vetted? André már akkor olvasta a választ, amikor Scotty még remegő kézzel kaparta a betűket. De most kézbe vette, és újra átnézte. – Még valami? – nézett Scottyra, aki hevesen rázta a fejét, és ezt André el is hitte neki. Meg amúgy is, neki ennyi elég volt. Sőt kifejezetten pont jó. Jamaica. Zűrös hely, felszívódik ott. Tökéletes. Csak nem visszamenni Európába. És persze minél előbb kifelé Amerikából. André mindössze ennyit akart. Jamaica pont jó lesz arra, amire neki most 396
szüksége van. Magától sem tudott volna jobb helyet kitalálni. Talán csak Guatemalát. Eredetileg az volt az ötlete. Hogy Simonyival ott teteti ki magát, és Guatemalában tűnik el. De Jamaica is megteszi. Ha megtalálja Williamet, ha nem. Szinte mindegy is! Az csak a bonusz lenne. Hiszen ő egészen mást akart Farkas Vilmostól, mint amit ez a kis rohadék gondol. Mert Scotty most biztosan azt hiszi, hogy André bosszút akar állni. Hogy azért keresi Farkas Vilmost, hogy megfizessen neki. Milyen egyszerű fiú ez a Scotty. Ezek a Vlagyimirok mind. Föntről, nagyon magasról néha már nem is látják a lényeget. A milánói GREG, az is ilyen volt. – Rendben, akkor hát mehetünk. – André újra beindította a légcsavart, berobbant a motor, a fémcsónak pedig rándulva előreugrott. Scotty megkapaszkodott, hiszen szabad volt a keze. André most már nem kötözte meg. Jó jelnek vette ezt is. Túl van rajta. Tényleg túl. Bassza meg! Közel volt. Közel, hogy megszívja. De most már túl lesz ezen az egész nyavalyán. Szombat este van, a kórházakban működik az ügyelet. Scotty annyira megkönnyebbült, hogy már azon gondolkodott, melyik miami kórház lehet ma este ügyeletben. A nyelve, a bordái, valahogy biztosan tudnak rajta segíteni. Olyan nincs, hogy valaki örökre ilyen szerencsétlen makogó egérré alakul. Cseszd meg! Csak van valami protézis, spéci műtét, valami. A lóvé nem számít, hát az aztán neki tényleg nem. Milyen hülye nap volt ez is. Elege van, de nagyon. André nézte az amerikai szarzsákot, ahogy magabiztosan a csónak szélébe kapaszkodik, ahogy az arcára kiül, hogy elhiszi, itt a vége, hogy túl van rajta. Pedig ő megmondta neki, számolt, ott tartotta a negyedik ujját is a levegőben. Közölte vele, hogy lesz itt egy kis lecke az Evergladesről. André tudta, hogy hová tart. A széles keresztfolyóhoz, a nyugat felé szaladó mocsárcsatornához. Az aligátorokhoz. – Scotty! – Rákiabált, hogy a bankár a légcsavar dübörgése közben is meghallja. – Tudod, mi volt a hiba? Hogy mit nem szabad legközelebb csinálnod? 397
Scotty láthatóan nem értette, hogy André miről beszél. Úgyhogy el kellett magyarázni neki. – Az aligátorok sosem támadják meg a csónakot, ha a vízben is van zsákmány. – Scotty most már figyelt. – Súlyos hiba volt engem pont olyan helyen kidobni a csónakból, ahol nem láttatok aligátort. Nyugodtan a közelükbe mehettetek volna! Scotty veszélyt érzett, valami kezdett nem stimmelni neki. Ez a szöveg! Meg különben is: merre mennek? Most vette csak észre. Nem is erre van a főút, a kocsit másfelé parkolták le. André közben magyarázott tovább, túlordítva a mocsárjáró dübörgését. – Legközelebb, ha ki akarsz nyírni valakit az Evergladesben, akkor nyugodtan vidd egészen közel az aligátorokhoz, és ott lökd a vízbe. – Mi van, miről beszél ez? Meghülyült? Scotty kapkodni kezdte a fejét, hogy ugye, nem? Ugye, nem aligátorok felé mennek, nem azokat keresi ez a sötét barom? – Ez a leggyorsabb megoldás, meglátod mindjárt. Mert az aligátorok ráharapnak az emberre, és leviszik a mélybe. Nem széttépik, csak ha nagyon küzd ellenük. El ne felejtsd! – André tanár bácsisan emelte föl a mutatóujját. – Csak azt eszik meg élve, aki harcol velük. Normál esetben a víz alatt tartják, amíg megfullad. Scotty döbbenten nézte Andrét, szaladt, menekült volna el innen, de hová? Ugorjon ki a csónakból, bele a mocsárba? Megfordult, nézte a suhanó vizet, mert a mocsárjáró most süvített, André pedig már látta a távolban a keresztfolyót. Úgyhogy be is fejezte a leckét. – Összefoglalva tehát a lényeget – kiabált rá Scottyra, aki most rettegő szemmel nézett rá –, nem megenni fognak, haver, hanem megfojtani. Pont az történik majd veled, mint amit a smasszerjaid csináltak velem. Vízbe fojtás. Aligátormódra. Felfogtad, ugye? Miközben ezt mondta, André elengedte a kormánykereket, odalépett a pániktól mozdulni sem tudó Scotty-hoz, és könyökkel homlokon csapta. A köpcös amerikai elszédült, kóválygott, de nem ájult el. Képtelen lett volna felállni, verekedni, harcolni, Andrét a vízbe lökni. De azért magánál volt. Kábultan nézte a szürkülő eget, a floridai estét. Az utolsó naplementéjét. Fuccs.
398
Amikor André végül belökte az Evergladesbe, és elfordította a csónakot, Scotty a víztől azonnal magához tért. Kapálódzott kicsit, fordult előre, hátra, hol is van, ezt lehetett az arcáról leolvasni. André két aligátort látott a folyómeder két oldalán. De egyik sem mozdult. Pedig esteledett. Ilyenkor éhesek már, kezdődik a vadászat. Scotty hörgött valamit. Andrénak kiabált, de nem lehetett érteni. Aztán úszni kezdett a csónak felé. Meglátta az aligátorokat, és ösztönösen rájött, hogy a partok felé nem úszhat. Neki menekülnie kell az aligátoroktól, nem pedig feléjük úszni. Úgyhogy közeledett. Ügyetlen csapkodással tempózott a csónak felé. André már épp arra gondolt, hogy meg kellene fordulnia, és kicsit odább mennie, távolabb, mert Scotty a végén még ideér. De a bal parton végre megmozdult az aligátor. Felverte a kapálódzó úszás. És most már indult a másik is, a jobb partról. André érzékelte a sebességüket, látta Scotty tempóit, és azonnal felmérte, hogy nem kell a csónakkal semmit csinálnia. Scotty nem fog ideérni. Esélye sincs. Talán a második, a jobb partról induló, az kapja majd el. Kicsit közelebbről indult, és gyorsabb is. Egyetlen, hatalmas állkapocscsattanás volt. Irtózatos erejű. André gyomra megrándult a hangtól, az ezerkilós harapófogó rettenetes erejétől, de nem Scotty miatt. Hiszen csak ma reggel történt. Ugyanez a hang, ugyanez a robaj ló csapás zúgott el a sarkánál. És erről ez az ember tehet. Aki most már nem volt sehol. Az aligátor levitte a mélybe, fojtotta, fullasztotta. Volna. Fullasztotta volna, ha csak egy aligátor csap le Scotty-ra. De ketten akarták a vacsorát, és a vadvilága víz alatt összeveszett a finom falaton. Nem lehetett látni semmit, csak az örvénylő fröcskölést, a motorcsónakszerűen felvert habot és néha a propellerként kicsapó aligátor-farkakat. A két állat a mélyben őrjöngve verekedett a zsákmányért, és közben széttépték Scottyt. Fél percig tartott. Aztán a víz megnyugodott, az aligátorok eltűntek. Egyik sem jött fel, a víz alatt vitték el, amit az emberi cafatokból megszereztek.
399
André csak állt a csónakban, és nézte, miként csinálják ezt az igazi nagyvadak. Könyörtelenül gyilkolnak, ez a szó jutott most az eszébe, az aligátorok könyörtelenül ölnek. Parancs nélkül dolgoznak, saját akaratból, szabadon. Követik az ösztöneiket. Azon kapta magát, hogy tetszik neki. Most tetszik! Aztán megijedt saját magától, a gondolattól, hogy miként is érezhet ő ilyet. Mi lett belőle? Percek múlva csak egy lassan terjedő vörös folt maradt a víz felszínén. Aztán eloszlott az is… Amikor André visszaért. Simonyi egyetlen szóval sem kérdezte tőle, hogy hová tűnt a csonka nyelvű hájpacni. Mint ahogy korábban sem kérdezte meg, hogy hová viszi. Sejtette persze, de nem érdekelte. Ő egészen másról akart ezzel a rejtélyes magyar férfival beszélni. Álltak a Bentley mellett a szürkülő este hűvösében, Simonyi pedig csak mondta és mondta. Valika és István bent ült a kocsiban, miközben a bankvezér André értelmére próbált hatni. Logikusan érvelt, és kitartóan. Ezt a magányos harcost most be kell vonnia a tervébe! Nincs más választása. Megbeszélték a miniszterelnökkel. Rá kell bírnia, hogy segítsen. Nem neki, Simonyinak vagy a miniszterelnöknek, hanem Magyarországnak! Simonyi legalábbis ezt állította. Így érvelt. Minden irányból kísérletezett, próbált André közelébe férkőzni, megsejteni, hogy vajon mi mozgathatja ezt a mély, elgondolkodó erőt. Ezt a robusztus nyugalmat. Simonyi mindig így tárgyalt. Ezt tanította minden beosztottjának. Ez emelte őt oda, ahová feljutott. Ez a fajta emberismeret. Ez a technika! „Mitől ketyegnek?” – ő mindig erre akart rájönni, mert Simonyi szerint valójában minden ember csak egy óra, a szív fedőlapja mögött egy bonyolult szerkezettel, amit ha mozgatni akarunk, felhúzni, működtetni, akkor előbb rá kell jönnünk, hogy az az óra, az az ember mitől ketyeg? Most már persze megkérdezte Andrét, hogy mi a neve. És megkérdezett mást is. Aztán elmagyarázott neki sok mindent. Hogy valójában kicsoda Larry Mack. Hogy mi zajlik a háttérben. Hogy mit 400
tesz majd a magyar miniszterelnök Sanghajban, de ehhez nekik tudniuk kellene azt, hogy… André tíz perc után árulta el, hogy az „ismerőse”, aki másnap hivatalos Larry Mack házába, tulajdonképpen kicsoda. Aztán még újabb tíz percig tartott, amíg a két férfi a Bentley mellett alkut kötött. Amíg kiderült, hogy André mitől is ketyeg. Hogyan lehetne most rajta segíteni? Mit kér ő cserébe!? Újabb öt percig tartott, amíg kitalálták, hogy André „ismerősének” pontosan mit kellene tennie. Miképp, hány órakor, hol és hogyan? Aztán megint eltelt tíz perc, mert André ennyi ideig beszélt telefonon Adriennel. Aki azonnal beleegyezett. Sőt kifejezetten meg akarta csinálni. Segíteni. Hogy André megkapja Magyarországtól azt, amit Simonyi most cserébe megígért. Sikerülni fog, mert ez Adrienn terepe, úgyhogy nyugi, André, meg ez amúgy is az ő életük, magukat mentik, nem is Magyarországot. Nem Simonyi országát, hanem a saját életüket. – Nem igaz, André? – kérdezte őt a messzi New Yorkból ez a nő, aki most bátrabb volt nála és okosabb. A távolból minden sokkal tisztábban látszik, ezt gondolta André. Hát legyen. Megcsináljuk, és aztán vége. Amikor letette a telefont, ugyanazt mondta Simonyinak, amit a beszélgetés végén Adriennek. – Hát, legyen. Megcsináljuk, és aztán vége!
401
New York – Egyesült Államok
– Jó napot, Larry, itt Dzsohán Neápole beszél. – A kalózlány? Micsoda meglepetés! A Titanic menüje, ezek szerint az érdekli. Ha jól sejtem. – Miért. Larry, ne az érdekeljen? – Hát… arra gondoltam… – Arra gondolt, milyen kár, hogy csak a menü érdekel. Ugye? De hát mi másra is lehetnék én kíváncsi? Egy egyszerű nápolyi kalózlány! – Dzsohán! Olyan csinosan volt legutóbb felöltözve, nem, elnézést, talán nem is a csinos a megfelelő szó erre… szexi, ha mondhatok ilyet! – Larry… – És annyira tájékozottnak tűnt Lady Astor ruhájával kapcsolatban, hogy azóta azt próbálom elképzelni, vajon mit fog felvenni, ha felém jár? – Mit fogok felvenni? Hát maga szerint mit hordtak a nők a Titanicon, Larry? Mármint olyan estéken, amikor épp nem süllyedt el? – Koktélruhát, Dzsohán, leheletkönnyű, mélyen dekoltált koktélruhát! Valahogy így képzelem! Vacsora közben látni lehetett a bőrüket, érezni az illatukat… – Áhá… – Úgy öltöztek fel, hogy tudták, azon a hatalmas hajón még rengeteg olyan helyiség van, ahol egészen más dolgokat is lehet művelni, nem csak enni. Főleg a szabad, hétvégi napokon. 402
– Larry, STOP! Tudom, hogy a világ a Titanic óta sokat fejlődött, és fel is gyorsult, de azért ennyire nem. Oké? Ne kapkodjon, nem kell sietni. A maga hatalmas háza, mert felteszem, hogy akkora, mint a Titanic… – Hát, majdnem… – .. .a háza nem fog elsüllyedni. Ott marad. Nem kell az első ebéd alkalmával az összes szobáját kipróbálni. – Ugye, Larry? – Hát nem… Oké… igaza van. – Rendben, akkor most térjünk rá a Titanic méretű ház helyszínére! Végül is ezért telefonálok. Hogyan jutok magához, Larry, merre lakik? – Az mindegy is, Dzsohán, hiszen küldök helikoptert, megígértem. Csak azt mondja meg, hogy Manhattanben hol lakik? Északon vagy délen? Mert ott lakik, ugye? – Itt, igen… – Szóval merre? – Larry, én nem ülök helikopterre, az az igazság… soha… okom van rá, de most inkább ne kérdezze, hogy miért! – Hát… rendben… nem baj, akkor elmegy a sofőröm, mondja meg a címét, leírom, és holnap délben felveszi a limuzinom. – Larry, nagylány vagyok, hahó! Nem kell helcsi, limcsi, nem kell semmi, csak egy cím, és a kalózkislány holnap felbukkan. Ilyen egyszerű ez Itáliában, nem kell túlvariálni. Larry gondolkodott. Nem szokta megadni a címét, mert neki tulajdonképpen nincs is. Ez egy birtok. És aztán ott van a biztonsági ellenőrzés. Az is annyira bonyolult. Főleg mióta két olyan arab ország vagyonát is ő kezeli, ahol állandósultak a korrupt vezetők elleni tiltakozások, az egyikben épp múlt héten lövetett az államfő a tüntető diákok közé. Ezen küldje holnap keresztül a nőt, akivel le akar feküdni? Na nem… majd odaszól, hogy ne zaklassák. Dzsohán láthatóan nem a felhajtásra bukik. Fogadok, hogy Nápolyban mopeddel jár. Micsoda dögös kis kurva… – Oké, de azért nem mopeddel jön, ugye, Dzsohán?
403
– Nem, Larry, tudom, hogy a helikopterből nem tűnik fel, de kint jéghideg február van! Ilyenkor nem mopedezem, fagyit sem eszem, niente gelato, és a szél sem fog a koktélruhám alá fújni, ne is álmodjon róla. És még mielőtt beindul a fantáziája, Larry, most közlöm, hogy lesz rajtam bugyi! Micsoda csábító kis ribanc, mindjárt erekciója lesz, már a hangjától is! – Oké… szóval… a címem. Írja, Dzsohán? – Si, Larry. Írom. erre várok már két perce. – North Salembe kell jönnie, New Yorktól északra. Végig a 684esen, aztán Purdysnél rá a 116-os főútra, az majd egyenesen behozza a városkába. Ahogy meglátja a tábláját, rögtön lesz jobbra, kicsit visszafelé egy út, arra kell rákanyarodnia. Keeler Lane, ez még ki lesz írva. Utána viszont már semmi, csak jönnie kell egy mérföldet, végig az erdő mellett. Balra talál egy sorompót, ott kell hozzám befordulnia. Már tudni fognak az érkezéséről, feltéve, ha most megmondja nekem, hogy milyen kocsival jön. Nagy, kovácsoltvas kaput lát majd, azt keresse. Kinyitják, és csak jöjjön végig az erdei kanyargós úton, egészen a házig. Címem nincs, csak ez a bonyolult útvonal, ha már nem helikopterezik. – Régi, bordó Alfa Spider! – Mármint micsoda? – Larry, maga kérdezte az autót! És most mondom, hogy egy édes kis Alfa Rómeóval megyek. – Ja, persze…Oké! Várom, holnap délben… egykor! Micsoda izgató kis dög!
404
Sanghaj – Kína
Több mint négyszáz méter magasan, puha bársonyfotelekben ültek. A miniszterelnöknek adták a legjobb helyet, az ablak mellett, ahonnan a legszebb kilátás nyílt. Lesújtva nézte a várost a halványkék üvegen keresztül. Volt már ő Kínában, igen. De csak Pekingben. Csak, ez is milyen vicces. Csak Pekingben. Hát persze… Ő már azt sem tudta feldolgozni. És akkor most Sanghaj. Innen, négyszáz méter magasból a lába elé terítve! Simonyival és két tucat magyar üzletemberrel apró hangyáknak érezték magukat, amikor tavaly a kínai főváros irtózatos fejlődését és gazdagságát meglátták. Még egymásnak sem vallották be, de azt a sokkot nehezen dolgozták fel. Simonyi fogalmazta meg a legdurvábban: – Csóró kis senkik vagyunk, miniszterelnök úr, csórók! – Szó szerint ezt mondta, mert ő a milliárdjain csücsülve bezzeg mondhat ilyet. Magyarország miniszterelnökében ott és akkor dőlt meg az összes sztereotípia, a nyugatiak buta gőgje a kommunista Kínáról. Megvilágosodásszerűen. Azóta gondolkodik a TÉGLÁK-on, a gazdasági nyitáson, mert látta az autópályáikat, az épülő felhőkarcolóikat, a valóságban is megérintette, tapintani tudta az évtizedek óta tartó kilencszázalékos gazdasági fejlődést. Ezt az úthengerszerű dübörgést. De Sanghaj most még a tavalyi, pekingi előkészítő tréning dacára is feldolgozhatatlannak tűnt. Magyar szemmel nézve érthetetlennek. 405
Dühítő volt! Hallotta, az érzékszervei vették, amikor a repülőtérről a sanghaji Világkereskedelmi Központ 492 méter magas felhőkarcolója felé tartottak, és Rothschild báró közben azt magyarázta, hogy 15 éve a Pudong negyed még lapos mezőgazdasági terület volt. Rizsföld. Igen, hallotta. De már akkor sem értette! Hiszen ez egy Manhattan. Hogy épülhetett fel 15 év alatt a semmi kellős közepén egy komplett felhőkarcoló-város? Hogyan? Most nézi az ablakból, négyszáz méter magasról, és nem érti. Mintha New Yorkban lenne, majdnem a talpáig ér a többi épület. Toronyházak végtelen tengere hömpölyög, ameddig csak a szem ellát. – Az a Csin Mao torony, a világ hetedik legmagasabb épülete – kapta el a magyar miniszterelnök csodálkozó tekintetét a Kínai Befektetési Társaság elnöke. A lépcsőzetes, piramistetejű felhőkarcoló hiába volt a földkerekség hetedik legmagasabb toronyháza, lényegesen alacsonyabbnak tűnt, mint az, amiben most ők ültek. –Az pedig ott, hátrább, a folyó partján, az a tévétoronyszerű, gömbtetejű, forgó étteremmel a kilátójában, az a Keleti Gyöngy-torony. 468 méter magas. Arra is büszkék vagyunk. – Az apró termetű Csian Csang-kan összezárt lábbal ült. és egymáshoz szorított ujjakkal, katonatiszti fegyelmezettséggel mutogatta neki a várost. A magyar kormányfő rájött, hogy ha továbbra is hagyja, hogy meglátsszon rajta a csodálkozás, akkor Csian feltehetően Sanghaj összes jelentős épületéről mesélni fog neki. Az pedig, elnézve a város méretét, sokáig tartana. Úgyhogy összeszedte magát. Most már sejtette, hogy nem véletlenül hozták ide, a 95. emeleti tárgyalóba. Biztos másokkal is ezt teszik. Ki tudná ezt a látványt azonnal és magabiztosan feldolgozni, aztán keményen, makacsul tárgyalni a kínaiakkal. Tele önbizalommal. El kell ismerni, hogy ügyesek. – Ez itt – érezte meg azonnal a témaváltás szükségességét a Kínai Befektetési Társaság elnöke –, ez itt az egyik kedvenc fotóm Csou Enlajról. A fekete, majdnem üres tárgyalóasztal fölött (csak ásványvizes kancsó és kristálypoharak voltak rajta) aranykeretes, megbarnult képet 406
nyújtott a magyar miniszterelnök felé. A fotón sűrű, dús szemöldökű és hátrafésült hajú apró ember könyökölt egy bambuszszék karfájára, kezében teáscsésze. Csou En-laj a képen kicsit hasonlított a férfira itt, a miniszterelnökkel szemben. Csian Csang-kan, a befektetési társaság elnöke is mandzsettás inget viselt, ő is apró, vékony gallérú, sötét zakót hordott. Mint a fotón az egykori kínai miniszterelnök. A magyar kormányfőt meglepte ez az öltözet. Nem nyugatias szabású, divatos öltöny volt, hanem keveréke a mérnökemberek nyakig gombolt, funkcionális vászonköpenyének és a nyakkendős ápoltságnak. A spórolós rendezettségnek. Valamiféle kínai megnyilvánulása a szorgalmas, kisigényű, a földi hívságokra nem igazán fogékony emberi léleknek. Furcsán hatott. Ültek a csillogó felhőkarcoló-város tetején, és a miniszterelnök úgy érezte, hogy ez az ember itt, vele szemben kevésbé illik ebbe a képbe, mint ő maga Magyarországról. És bizonyos értelemben így is volt. Hiszen például ezt a felhőkarcolót, amibe őt feltehetően tárgyalástechnikai szempontból hozták, hogy azonnal ránehezedjen Kína súlya, nos, ezt nem is kínaiak tervezték, hanem a Kohn Pedersen Fox iroda New Yorkban. A dizájnnak, a külsőnek, az őt lenyűgözni hivatott összes hatásnak pont annyi köze volt Kínához, pont annyira volt kínai, mint mondjuk Rothschild báró. Semennyire! A Magyar Nemzeti Bank elnöke és a nemzetgazdasági miniszter két emelettel feljebb a szerződéseket készítették elő a Pekingből ideérkezett tolmács segítségével. A miniszterelnök angolul tárgyalt a kínai gazdasági vezetővel. Hatszemközt, mert Rothschild báró is itt ült még, vele szemben. A kínai oldalon! Újra megnézte a fotót, és aztán Csian Csang-kanra pillantott. Várta a magyarázatot, hogy a kínai miért is nyomta a kezébe ezt a portrét. – Talán hallotta, miniszterelnök úr Csou En-laj híres mondatát, amit a francia forradalom tanulságairól mondott 1971-ben. – A százmilliárd dollárok sorsáról döntő kínai férfi előrehajolt, és szénsavas ásványvizet töltött mindkettőjüknek. Zárt lábbal, még mindig katonás fegyelemmel. Rothschild báróra egyikük sem figyelt. – Henry Kissinger, az akkori amerikai külügyminiszter kérdezte a francia forradalomról, és Csou En407
laj, az én kedvenc kínai miniszterelnököm, aki ezt az egész gazdasági nyitást levezényelte – mutatott körbe most Csian Csang-kan összezárt ujjú tenyere a felhőkarcolótengeren –, ő azt válaszolta Kissingernek az 1789-es francia forradalom tanulságairól 1971-ben, hogy még nincsenek, mert még korai lenne megmondani. Majd az idő megmutatja, várjunk még egy kicsit a gyors következtetések levonásával. Jó kedéllyel elnevetgélt a saját történetén, mintha vicces lenne, nem pedig tanulságos! Aztán ivott egy korty vizet. A magyar miniszterelnök nem hagyta, hogy eltereljék a figyelmét, nem sétált bele a csapdába. Tudta már, hogy itt minden erről szól. A felhőkarcolók, a régi kép, a francia forradalom tanulságai. Kínai cikázás ide-oda, évezredes tárgyalástechnika. Észrevétlen cselek a sakktáblán, hogy ő képtelen legyen kibogozni a szálakat. Ne vegye majd észre a lényeget. Úgyhogy figyelt és koncentrált. Magyarországról alkudoznak, még mielőtt elfelejtené, bár egyelőre nem úgy tűnik. Mivel a magyar kormányfő nem reagált, és még mindig csendben ült, a kínai gazdasági vezető befejezte a gondolatot, és nyekkenve odakente az asztalra a könyörtelen tényeket. – De ez csak Kissinger és a Nyugat humbugja. Csou En-laj nem így értette. Tudom, mert a halála előtt beszéltem vele erről. Önök Európában és Amerikában persze azt szeretnék hinni, hogy mi, kínaiak, az évezredes kultúránkkal türelmes, évszázadok perspektívájában gondolkodó, megfontolt emberek vagyunk. – A miniszterelnök mégiscsak kezdte elveszíteni a fonalat. – Pedig nem! Mi türelmetlenek vagyunk, miniszterelnök úr, és mohók! Most akarunk meggazdagodni, ne legyen ennél az asztalnál félreértés! Mert csak pár évünk van, legfeljebb évtizedeink. Mi is meghalunk önökkel együtt. Nem fogjuk rövid távon finanszírozni Magyarországot csak azért, mert önök azt szeretnék hinni, hogy a kínaiaknak hosszú távú szempontjaik vannak. Nekünk is csak rövid távúak vannak, miniszterelnök úr, holnapiak! Ma vagyunk éhesek, és legkésőbb holnap jól szeretnénk lakni. Nem kétszáz év múlva! Aztán levegővétel nélkül, egy szuszra elmesélte, hogy anno a kínai tolmács tévedett. Kissinger francia forradalomra vonatkozó kérdését rosszul fordította, és Csou En-laj azt hitte, hogy a három évvel korábbi, 408
1968-as párizsi diáklázadásokra vonatkozik a kérdés. Mert annak a tanulságait még tényleg korai lett volna 1971-ben levonni. Úgyhogy félreértik Kínát. Súlyos hiba. Most kell a pénz, az üzlet, nem kétszáz év múlva! A kínaiak nem azért robotolnak naphosszat, hogy az elkényelmesedett, kapzsi nyugatiak még mindig jól éljenek. Hogy legyen sok olcsó ruhájuk meg tévékészülékük. A bamba kínai rabszolgák verejtékéből. Őbelőlük, az ő izzadságukból. Hát nem! Lehet, hogy New Yorkban meg Londonban ez volt az eredeti terv, de azóta fordult a kocka. Most már a kínaiak akarnak jól élni a nyugatiak kárán. És már kezdenek is. Mert ők azok, akik dolgoznak, a Nyugat viszont lazsál. Ilyen egyszerű! A gondolat lezárásaként pedig ismét körbemutatott a városon. Furcsa tárgyalás volt. Semmilyen korábbira nem hasonlított. A Kelet szókimondó, nyers, direkt ereje japánoktól eltanult őszinteséggel. Semmi álságos, udvariaskodó, európai diszkréció. A tárgyalások kezdete óta szinte csak Csian Csang-kan beszélt. Nyugaton vigyáztak volna az egyensúlyra. Itt viszont az erőviszonyok arányában osztották fel a perceket. Kicsit egyoldalúnak tűnt, de a kínai vezető még ezek után is folytatta. – Ez a víz remek – emelte meg a poharát –, kóstolja csak meg, miniszterelnök úr. Kíváncsi vagyok, megismeri-e az ízét? A magyar kormányfő belekortyolt a poharába, de el sem tudta képzelni, hogy most milyen ízt kellene felismernie. Ásványvíz. Kicsit pezseg. Ennyi. Olyan, mint bárhol a világon. Arcán valószínűleg meglátszott, hogy ezt a fordulatot már végképp nem érti, az ásvány vízkérdést, és tekintetébe most már némi bosszankodás is vegyült. Mi ez a játék? Miért nem a lényegről tárgyalnak? Azt hitte, hogy Rothschild báró ennél jobban előkészítette a dolgokat. Hiszen idefelé a repülőn végig csak telefonált és intézkedett. Pedig hát épp ez volt a lényeg. Az ásványvíz. – A szénkészletekről kötött megállapodásunk lezártnak tekinthető – rendezte le egyetlen, hirtelen mondattal a Máza-Váralja szénmező sorsát a Kínai Befektetési Társaság elnöke –, viszont miközben ön idefelé repült, mi kiszámoltuk, hogy a szén nem ér annyit, mint amennyit mi adunk. Magyarországnak holnap reggel összesen nyolcmilliárd dollárra lesz szüksége. Úgyhogy cserébe kérünk a magyar 409
ásvány vízkészletből is! A hatvan százalékát annak, ami összegyűlik Magyarország alatt. A pénzünkért cserébe a Kárpát-medence vízkészletének a kétharmadát is meg szeretnénk kapni! Csian Csang-kan hátradőlt a süppedős bársonyfotelben, és megitta az italt. Rothschild báró zavartan kinézett az ablakon, most ő kezdte a felhőkarcolókat csodálni. A magyar miniszterelnök pedig csak ült és próbált uralkodni magán. Úgy markolta a fotelkarfát, hogy a körme majdnem felszakította a kárpitot.
410
North Salem – Egyesült Államok
A sorompónál csak azért állította meg az őr, mert meg akarta nézni ezt a cicababát. A komornyik szólt neki, a komornyiknak pedig Mr. Mack. Nemsokára érkezik egy hölgy bordó Alfával, ne zaklassa. Nem arab terrorista. Egy hölgy? Hát ez egy cicababa! Régi európai filmekben szokott ilyet látni, nem Amerikában. És ebben nem is tévedett olyan nagyot. Adrienn mai jelmeze a hatvanas évek Olaszországát idézte. A dolce vitát, a háború utáni Itália boldog, édes életét. A nyugdíja előtt álló őr, egy harmadik generációs szicíliai, próbálta feltűnés nélkül kiélvezni a látványt, ezt a Gina Lollobrigidát. Mert a képzeletében úgy látta, hogy a lehajtható vászontetős Alfát fiatalkora szexszimbóluma vezeti. Ez a cicababa tényleg olyan volt, mint Gina Lollobrigida. Most irigyelte csak igazán Mr. Macket. Adrienn tavaly bukkant rá Milánóban arra az üzletre, ahol használt vintage-ruhákat árultak. A szezonális divatmánia ellen tiltakozó, saját stílust kereső olasz nők újabban a letűnt korok kosztümjeit viselték. Elkérték a nagymamájuktól, amit még őrzött, vagy vettek a vintagekereskedésekben. Bár a férfiak is. Egész Olaszország imádta például Lapo Elkannt, a Fiat klán zűrös életű tagját, aki a nagypapája, a Fiat legendás felvirágoztatója, Gianni Agnelli régi öltönyeit hordta. Nadrágjai legalább tíz centivel voltak rövidebbek, a bokájáig sem értek, kilátszott a színes zoknija, Lapo 411
mégis olyan eleganciával viselte a kopott holmikat, ahogyan csak az igazán stílusos európaiak tudják. Önbizalommal, magabiztosan. Adrienn, miközben átjutott a sorompón, majd a kovácsoltvas kapun, és kanyarogva elindult Larry háza felé, megigazította a színes virágokkal telerajzolt koktélruha vállpántját. Majdnem lecsúszott róla, miközben tekerte a kormányt. Tényleg lollobrigidás volt: a legendás színésznő hordta úgy foltméretű, apró ruháit, hogy pántjukat egészen kitolta a válla szélére, mint egy kacér fehérneműt. Ami ugye ölelés közben bármikor lecsúszhat. Megőrültek érte a férfiak, mert azonnal beindult a fantáziájuk. Hát, ez a pánt most vezetés közben akart lecsúszni. Adrienn ma ugyanazon a pórázon tartja majd a kiéhezett Larryt, mint a San Pietróban. A felszínen ártatlan, elegáns nőnek fog tűnni, akiben azért ott bujkál a vadmacska. Jobb lapockájánál, húsz centire a vállától még nem gyógyult meg a seb, a hetek múlva felszívódó öltések még benne voltak a hátában, de a ruha ügyesen takarta a varratokat, a ragasztást. Kanyargott a juhar erdőben az értelmetlenül kóválygó kocsiúton. Ezt már ismerte Angliából. Évszázadokkal ezelőtt az ottani felső osztály szokása volt. hogy a kastélyhoz vezető út ne egyenes legyen, hanem kacskaringós. „A hiábavalóság kánona” – így hívták ezt a britek, és a gazdagság ősi jelének tekintették. Értelmetlenül kanyarogni sík területen csak azért, hogy az arisztokratákhoz vendégségbe érkezve mindenkinek azonnal leessen a tantusz. Rögtön megértsék, hogy ezen a birtokon nem kell mindent megművelni, mert olyan gazdag a háztulajdonos, hogy ő bizony a földjét értelmetlen útkanyarokra is elherdálhatja. Annyi van neki! Ha emelkedne a táj, az a hiábavalóság ellen hatna, mert az együgyű látogató a végén még azt hinné, hogy a kanyarok szükségesek, hiszen a kapaszkodást szolgálják. Ezen a North Salem-i lapos tájon ilyen kacskaringós utat építeni a mai korban, ezzel a „hiábavaló kánonnal” köszönteni minden látogatót mindent elmondott Larry-ről. De nem baj, gondolta Adrienn, akkor is végigcsinálom, képes leszek rá. Amikor meglátta a hatalmas uradalmi épületet, a meredek palatetőt és a borostyánnal befuttatott terméskő falakat, akkor állt végleg össze a kép a fejében. Nézte az ősi normann épületet, a brit arisztokrácia 412
kedvenc stílusát, előtte a tágas felhajtóval és a „hiábavalóság kánonjának” újabb jelével, a felszórt kavicsággyal. Mert ahhoz, ugye, szolga kell, aki összeszedi a ráhulló leveleket, és mindennap fel is gereblyézi, hogy a kődarabkák szűzies rendezettséget árasszanak, eltűnjenek az előző napi keréknyomok. Az aszfaltburkolat vagy a díszkő micsoda pórias megoldás lenne, ugye, Larry? Micsoda bugris csóróságot árasztana. Borzalom! A felhajtó ívén lendületesen fordult, pattogtak az Alfa kerekei között a kavicsok, de nem azért, hogy valamelyik alkalmazottnak holnap kora reggel majd több munkája legyen. Hanem mert Adrienn sietett. Látta már a megfelelő helyet, a bokrokat a parkolóhely oldalában, ahová neki most vissza kell tolatnia. André megmondta! Az Alfa csomagtartójával szorosan kell ráállnia valamelyik zöld, sűrű növényre. Hát, ez jó lesz. Sietve tolatott, mert már jött is a komornyik. Ahogy Adrienn kilépett a kocsiból, a tűsarkú szandál kicsit megsüllyedt, micsoda baromság, kavicsok, de aztán már integetett is, hogy jó napot, megyek, és közben észrevétlenül megnyomta a csomagtartó gombját, hallotta a kattanást, nyitva van, rendben. – Mademoiselle, az úr már várja. – Hát, azt meghiszem, gondolta Adrienn, és mintha csak sárban csúszkálna, próbált a kavicságyon eltipegni a ház bejáratáig. A csokornyakkendős komornyik felé nyújtotta hófehér kesztyűs kezét, de Adrienn nem kapaszkodott belé, inkább a kiskabátját adta oda. Most már úgysem fogja felvenni, hadd csöpögjön Larry nyála, lássa csak a lecsúszni készülő vállpántokat. Bent voltak. Larry hagyta, hogy a ház beszéljen helyette. Hogy hasson. Hadd ájuljon el a nő! Ezért nem jött elő azonnal, inkább kicsit várt. Ez biztosan fontos eleme a Larry-féle csajozós technikának, gondolta Adrienn. Hagyja, hogy a nőket a komornyik végigvezesse a halion, át a nappaliba (a komornyik erre a helyiségre egyébként egy tizenhetedik századi brit kifejezést használt, a drawing roomot). – Foglaljon helyet, kisasszony! Parancsol esetleg egy forró teát, látom, átfázott. Mr. Mack mindjárt jön. – Mr. Mack? Csak ilyen póriasan? Semmi lord, báró vagy ilyesmi? Hogyhogy még nem vett magának valami kutyabőrt? Nem, nem kérek teát, rázta a fejét Adrienn, 413
aztán tényleg hagyta, hogy a ház hasson rá. A belsőépítész remek munkát végzett, igazi élmény volt körbenézni. A hófehér ablakkeretek elegáns kontrasztban álltak a koromfekete selyemfüggönyökkel. A falakon francia gobelinek, a sötétbarnára lakkozott antik parkettán pedig dús, megkopott perzsaszőnyegek. Néhány kínai rózsafabútor, itt-ott afrikai állatbőrök és szétszórva lovakról készített régi olajfestmények. Világot látott, nagy múltú család sarja lakik itt, ordította Adrienn felé a szoba, olyan férfi, akit még ebben a rohanó, elkorcsosult világban is lenyűgöz a százötven évvel ezelőtt rekordokat felállító versenylovak eleganciája, ahogy büszkén nézik a végtelen és üres angol tájat. – Dzsohán, a kalózlány. – Larrynek ezek szerint ez lett a fétise. Egy kalózlányt szeretne megdugni. Ebben reménykedik. Adrienn hagyta, hogy a tőzsdecápa azt higgye, működött a csajozós eszköztár, a komornyik meg az összes belsőépítész által összehordott katyvasz. – Melyik a kedvence, Larry? – mutatott köszönés nélkül a lovak portréi felé, egyelőre rá sem nézve a férfira, hadd eméssze kicsit a jelentéktelenség ijesztő élményét. Közben pedig próbált olyan arcot vágni, mint akit a bambán ácsorgó állatok sokkal inkább lázba hoznak, mint Larry felbukkanása. – A Magasföldi Lovag – vágta rá azonnal Larry, és beszaladt a képbe, mármint Adrienn elé, kitakarva a festményt. Épp hogy csak nem kezdett el integetni, hogy hahó, kalózlány, én is itt vagyok. – Az 1800as évek elején megnyerte az angol Hármas Koronát. – Kivárt egy kicsit, hogy vajon Adrienn átérzi-e ennek a döbbenetes súlyú információnak a jelentőségét, de mivel nem látta rajta a megrökönyödést, felsorolta mind a három lóverseny nevét. – Megnyerte a 2000 Guineast, aztán az Epsomi Derbyt és végül a St. Leger Stakest is. – Hát, az jó. – Mi mást tudott volna erre mondani? Hogy tényleg, még a St. Legert is? Hogy ezernyolc-százvalahányban? Na ne, Larry, ezt nem mondhatja komolyan! De Adrienn semmi ilyesmit nem kérdezett, csak odalépett a festményhez, egy múltba vesző hófehér négylábú olajportréjához, és igyekezett úgy előrehajolni, hogy közben lecsússzon a bal vállán (a sérült jobbon persze ne) Gina Lollobrigida ruhája. – Upsz – kapott utána ártatlanul, zavart mosoly kíséretében, amikor aztán le is csúszott. Ügyesen alakította a kacér libuskát. Larry most már bánta, hogy nem ment vele a kép közelébe, mert akkor nem 414
csak a gyönyörű, íves hátát látta volna Dzsohánnak, hanem szemből is… de legalább oldalról… valamit… egy icipicit a testéből? – Hol süllyed el ebédkor a Titanic? – pördült meg Adrienn, és otthagyta Larryt álmodozni –, mert az árpa-krémes osztriga elég érdekesen hangzott, amikor a San Pietróban említette. – Megállt a nappali bejáratában, nekitámaszkodott az ajtófélfának, és keresztbe fonta a karját. A melle ettől kicsit megemelkedett, a virágos koktélruha dekoltázsából pedig halványkék selyemcsipke villant elő. Adrienn tanácstalanságot színlelve a szájába vette a mutatóujját. Mint amikor egy csinos diáklány nem tudja a választ feleléskor. – Merre van az ebéd, Larry? A kalózkislány nagyon éhes ám. – Libuskásan búgott a férfinak, mert ösztöne azt súgta, hogy ennél a mindenkit maga alá gyűrő férfinál ez jön be leginkább. Erre gerjed. Ha egy nő nem okoskodik, de azért kicsit szemtelen, és közben kellőképp butuska. Durván viselkedhet az ágyban, Larry szemében most ezt látta Adrienn. Ahogy nézte őt, ahogy falta a testét, mindenét. Vadul, erőszakosan igázhatja le a nőket, mert egy ilyen önbizalomhiányos sznob lágyan sohasem szeretkezik. Veszélyes játék ez! Adrienn most először gondolt bele, hogy a tűzzel játszik. Természetesen nem volt más vendég. Hirtelen mindenki lemondta. A harmincszobás házba nem érkeztek semmiféle baráti kör tagjai, akiknek Larry történelmi ebédutazást tarthatott volna. Ők voltak csak ketten. Meg persze a népes személyzet! Mielőtt enni kezdtek, Adriennek meg kellett csodálnia Larry Michelin-csillagos éttermeket megszégyenítő, ipari méretű konyháját, ahol heten dolgoztak kettőjük tízfogásos ebédjén. A séf francia volt, akivel Adrienn figyelmetlenségből váltott pár szót franciául, de ezt azonnal meg is bánta. Nem illett a butuska libuska képéhez, hogy az olasz és az angol után most még egy harmadik nyelven is megszólaljon. De szerencsére Larry nem vette észre, mert annyira el volt foglalva önmagával. Játszotta Adrienn előtt az eszét, és kioktató hangnemben okoskodott a majdan eléjük kerülő hatodik fogásról. A Japánból fagyasztva hozott köbei marhahús szerinte nem volt elég vastagra vágva. A sörrel itatott marhák vesepecsenyéjének szélesebb
415
végéből készített „Filét Mignon Lilli”, Larry ezt állította, a Titanicon ennél vastagabb volt. Honnan a fenéből tudná, ezt gondolta Adrienn, ő is ott volt? A Párizsból idereptetett séf természetesen nem vitatkozott. Elnézést kért, vág újat, már pácolja is azonnal a perui spárgalébe. Elnézést, Mr. Mack, igyekszünk. Az ebédlő falán megint csak lovakat ábrázoló olajfestmények lógtak annyi különbséggel, hogy ezeken már ember is ült. Most már nemcsak a ló, hanem az ember is a végtelen és üres angol tájat bámulta. Adrienn végigkíváncsiskodta az ebédet, úgyhogy ezzel kapcsolatban kénytelen volt meghallgatni Larry eszmefuttatását arról, hogy ezeken a képeken a lovasok a fontosak, ők a hírességek, nem pedig a paripák. Vagyis ezek paripák, konstatálta Adrienn, de arra már nem akart rákérdezni, hogy miért nem egyszerűen csak lovak? Az biztos túl pórias elnevezés lenne. A paripa sokkal jobb! Tényleg. Végül egyébként a festmények kínálták a legjobb alkalmat. Azokat fogja ebéd után végignézni, mert olajképek ebben a házban láthatóan mindenhol vannak. Részei az arisztokratikus kisugárzásnak. Ez lesz az apropó. Adrienn így tud majd szobát választani. André megmondta, hogy az emeletre ne menjenek, ha van egyáltalán emelet. Hát van. Feltehetően ott sorakoznak a hálószobák, ami nem túl szerencsés, mert sokkal jobb lenne a földszinten egy helyiség. Felmenni tilos, André a lelkére kötötte. És Adrienn értette is, hogy miért. A kávé után a kalózlány Larry legnagyobb örömére idegenvezetést kért. Mert ő bizony most szeretné megnézni ebben a kunyhóban az összes állatka képét, de jó messze ám a séf bácsitól. Olyan falakon lógjanak azok a vadállatok, Larry, ahonnan a kiabálásuk nem hallatszik el a konyháig. Larry nyelni is alig tudott. Mert a kalózlányok bizony nem hagyják magukat, Larry, ők ellenállnak. Nem teríti le őket egykönnyen semmilyen csődör, ha már tele van velük a fal, fiúparipákkal ugye, és ezért ezt a szót itt biztosan lehet használni. Lehet használni, lehet, bólogatott vigyorogva Larry. Láthatóan nagyon élvezte a beszélgetést. Jó irányba haladt.
416
Ez ment hosszasan, és amikor húsz perccel később, már festménynézegetés közben Adrienn meglátta a földszinti könyvtárszobát az épület sarkában, kinyitható verandaajtókkal, mégis lefüggönyözhetően, akkor elszánta magát. Ez jó lesz. Ez a szoba. Minden úgy helyezkedik el benne, ahogy André mondta. Most már csak… …csak ki kell… …de nem sikerült! Larry nem bírta tovább. Két órája hol erekciója volt, hol nem. Ha csak ránézett erre a kis kurvára, aki direkt hergelte, mert hergeli, ebben biztos volt, azonnal izgalomba jött. A kis dög is akarja, hiába is tagadná, látszik rajta, csak nem mondja! Larry a menü utolsó fogásai közben már nem egyszerűen csak izgató szexfotókat képzelt Adriennről maga elé, hanem kifejezetten durva pornóképeket. Hogy mi mindent fog ezzel a nővel művelni. A fantáziavilágában már háromszor megerőszakolta, kétszer az ebédlőasztalon, egyszer pedig az előbb, amikor a kék tapétás dolgozószobájában nézelődött. Úgy járkál ez a ringyó a házában, mintha keresne valamit. Hát, szerencsére van itt néhány szoba, úgyhogy csak járkáljon. Billegesse a seggét, emelje a hosszú combját, menjen már végre felfelé a lépcsőn, hadd nézze meg hátulról és aluról is. De nem akar. A felső szint nem érdekli a ribancot, csak a lenti szobák, a képek. De ez már a könyvtárszoba, az utolsó helyiség sajnos, a ház sarka, több nincs, és ha tényleg nem jön fel a hálószintre, akkor vége, akkor… Larry ezekben a percekben tökéletesen meg tudta érteni a Világbank korábban nemi erőszakkal vádolt elnökét, a francia Dominique StraussKahnt. Mert igenis van olyan pillanat, amikor egy férfi az ő fajtájukból, miután egész héten a világ milliárdos gondjaival vesződött, nem bír már uralkodni magán. Heti 168 órában kell elfojtaniuk minden jelét a vágyaiknak, az érzelmeiknek, és az ezernyi számítógépük méltó társaként, érzelemmentes robotként döntéseket hozni minden rohadt percben valamiről vagy valakiről. Néha emberek százezreinek a sorsáról. Micsoda stressz! Ki tud úgy élni, hogy ha a mondataiba véletlenül beletéved az „esetleg” szócska, akkor az a piacon ötvenmillió dollárba kerül mínuszban vagy pluszban. Mert miért is mondta arról a cégről 417
Larry Mack, hogy esetleg ér annyit. Hát ezek szerint mégsem ér? Csak esetleg? És puff, már annyi is. Mármint annak a cégnek és a benne dolgozó embereknek, a családjuknak, mindenkinek. Mert ő nem figyelt egyetlen nyomorult „esetleg”-re. Ilyen lett a világ, és akárki akármit mond is, nincs ember, aki ezt élvezi. Nőket jól megdugni, az az élvezet, nem vállalatokat döfködni. Csoda, hogy Dominique kijött a szállodai zuhanyzóból, és nem bírt uralkodni magán, amikor épp előrehajolva találta azt a kis, kemény seggű afrikai ringyót, ahogy az ágyon négykézláb próbálta a lepedőt kihúzogatni? Hát nekiesett. Na bumm! Dominique abban a percben kiengedte magából az „esetlegek” felgyülemlett feszültségét. Nem kellett volna az afrikai ribancnak előrehajolva lepedőt simítgatnia. Ez a tanulság, csesszék már meg! Mi az, ami ebből nem világos? Ennek a nápolyi ringyónak pedig nem kellett volna ilyen vékony vállpántos ruhát felvennie, ami alól kilátszik a selyem melltartója. Neki meg majd ez lesz a tanulság, a megtanulandó lecke! Larry Mack úgy támadt Adriennre, mint egy vadállat. Azt sem tudta, mit csinál, csak az ösztöne, az vitte előre. Nem bírta már fékezni magában a vágyat, az „esetleg”-világ fegyelmezett, örök rendjét, egy pillanatra felnyitotta a gátat, és onnan már nem volt visszaút. Nekiesett vágyai ribancának. Ujját belenyomta Adrienn szájába, tolta le a torkába, igen, így fogja a kőkemény farkát is beledöfni ebbe a ringyóba. Mindenhol, mindenébe. Ráugrott hátulról, a szőnyegre teperte, és teljes súlyával ráfeküdt. Bal kezével befogta a nő száját, mert sikítani akar ez a kis dög, mindjárt szétpofozza, bár végül is minek, ordítson csak, annál jobb. Annál izgatóbb. Érezni és hallani, ahogy küzd és harcol ellene, de az ő férfias ereje akkor is legyűri majd ezt a törékeny, selyembőrű babát. Olyan jó lesz meggyalázni, szétcincálni. Ordítson csak, úgysem hallja senki, a konyha ide legalább harminc méter. Ő pedig becsukta maguk mögött a könyvtárszoba ajtaját, ami hangszigetelt bőrajtó. Larry Mack ugyanúgy járt, mint azok az egyébként intelligens férfiak, akik utólag képtelenek megmagyarázni a tettüket. Hogy mi szállta meg őket azokban a percekben, hogyan is történhetett. Miért
418
nem álltak le? A tesztoszteron, az tehet róla. A vegyületek, a hormonok, az ember kontrollálhatatlan állati ösztöne. Később mindig erre fogják. Vagy a nőre! Igen, a kacér nőre, mert miért is játszott velük? Larry sem látja majd be soha, hogy egészen másról volt itt szó. Arról, hogy évek alatt a zsigereibe ivódott a tudat, hogy ő bármit megtehet. Országokkal, tömegekkel vagy egyetlen nővel. Mint a Világbank elnöke, akire az ügyészségnek végül persze nem sikerült a bűncselekményt rábizonyítania, vagy mint a Wall Street összes többi erőszakoskodója. Mert akad rá példa bőven. New Yorknak azon a néhány négyzetkilométerén, a pénzügyi negyedben kiugróan sok a nemi erőszak. Nem Larry Mack az első eset! És nem is ő az utolsó! Valójában arról van szó, hogy ezek a férfiak nem szeretik az ellenkezést. Nekik ne mondják, hogy nem! Nincs olyan, hogy nem! Nincs és kész, ha ők azt gondolják. hogy igen. akkor az IGEN! Hátrafeszítette Dzsohán karját, tartotta, húzta, és közben kirántotta a nadrágjából a szíját. Sikított a nő, próbált kúszni előre, menni a verandaajtó felé. de ezt ő nem fogja hagyni. Kifelé akar menekülni? A kertbe? Elképesztő ez a ribanc, már kapaszkodik, nyitná kifelé az ajtót, le is nyomta a kilincset, de Larry most hátulról irtózatos erővel fejbe csapta. Jólesett, élvezte. Elröpült ez a kis nápolyi prosti. Larry utánalépett, melléállt, megfordította, és megint belenyomta a szájába az ujját, aztán a combjára térdelt. Most már megvan, tekeri a bőrövet a nő csuklójára, egy kör, kettő, még mindig kiabál, André, André, ki az az André, baaazd meg, te kis kurva, mégis annyira izgató, ahogy vinnyog, ordít, sír, igen, sikíts csak, úgyse hallja meg senki, nem is kell már többé ütni, mert minek. Megvan, a csat végre összeért, a ribanc most már meg sem tudja mozdítani a karját. Larry térdelt a könnyes szemű Adriennen, ezt akartad, ugye, ezt, te kis kurva, ordította Larry, aztán a nyálas ujját Adrienn lába közé nyomta, nézzük, mennyire nedves ez a kis olasz cafat, szét fogja kefélni, úgyhogy a végén lábra se tud majd állni. Benyúlt a szoknya alá, tényleg van rajta bugyi, de most már nincs, mert Larry letépte. Visíts csak, kiabálj az Andréd után, akárki legyen is az, és közben élvezd Larry bácsi kőkemény farkát. Ezt gondolta a Wall Street királya, és letolta a nadrágját… 419
Sanghaj – Kína
– „Minden hadviselésnek törvénye kell legyen, hogy… dombról lefelé jövőkkel ne szálljunk szembe… körülzárt seregnek biztosítsunk egérutat, végső szorultságban levőket ne nyomorgassunk tovább…” 1 – Mintha verset szavalna, a magyar miniszterelnök ezzel az idézettel válaszolt a kárpát-medencei ásványvízkészlet eladására. Így mondott nemet. Finoman, elegánsan, tartással. Most már nem markolta a fotel karfáját, mert felismerte Csian Csang-kant, és megnyugodott. Életében most először találkozott vele, de valójában már régóta ismerte. Olvasott róla sokat. Arról a kínai hadvezérről, aki ide-oda cikázik, mint ez a férfi is. Felhőkarcolók, Kissinger, francia forradalom, az elsárgult, régi fotó és aztán az ásványvíz. Felismerte. Valójában ez itt vele szemben Szun-ce. A kétezer-ötszáz évvel ezelőtti kínai hadvezér újjászületett mása, aki A hadviselés törvényei szellemében tárgyal vele. Kínában minden középiskolás olvassa a hadviselés örök érvényű Bibliájának tartott ősi könyvet. A tizenhárom fejezetre bontott bölcsességözönt. Hát ő is olvasta. Az egyik kedvence. Idézni tudna belőle, mint ahogy most idézett is. „Dombról lefelé jövőkkel ne szálljunk szembe” – ők lennének a kínaiak. Jönnek le a dombról, hömpölyögnek a maguk irtózatos erejével, mert ezek most már az ő éveik itt, a huszonegyedik 1
Tőkei Ferenc fordítása
420
század elején. De Szun-ce tanításait követve Magyarország nem fog szembeszállni velük. Kitér a dombról lefelé hömpölygő felhőkarcolóerő elől. Hiszen gyengén és kiszolgáltatva nincs értelme Kínával tárgyalni. Literenként egyezkedni Európa egyik legnagyobb és legértékesebb ásványvízkészletéről? Kuncsorogni, hogy ne vigyék el mind? Ebbe ő nem megy bele. Inkább a büszke halál. Stratégia és nem taktika! Hát nem ezt várták tőle? Miért nem eszerint tárgyal vele ez a férfi? Hogyhogy nem ismeri fel a saját tanítómestere kétezer-ötszáz éves alapszabályát: „körülzárt seregnek biztosítsunk egérutat, végső szorultságban levőket ne nyomorgassunk tovább”. Ezek lennénk mi, magyarok, a körülzárt sereg. Ő segítségért jött Sanghajba, nem pedig halálos döfésért. Magyarország legyilkolásáról nem itt fog egyeztetni, így gondolkodott a magyar miniszterelnök, és ez most meg is látszott rajta. A felháborodás ereje. – „Vannak… utak, amelyeken nem szabad járnunk” – válaszolta lassan, szintén verset szavalva a Kínai Befektetési Társaság elnöke –, „vannak hadseregek, amelyeket nem szabad megtámadnunk, vannak városfalak, amelyeket nem szabad megostromolnunk.” Szun-cét idézte ő is, elképedve a magyar miniszterelnökön. Alig észrevehetően biccentett. Katonásan összefeszített ujjai hirtelen ellazultak, leengedte a kezét, aztán keresztbe tette a lábát. Soha, még soha nem volt senki, aki a nyugati emberek közül megsejtette volna benne, kiérezte volna belőle Szun-cét. Az ő kedvencét, a legendás kínai stratégát. Ez a negyvenes éveiben járó magyar az első. Lionel ezek szerint jól választott. Most Rothschild báró felé is biccentett. És mintha visszapörgetnének egy filmet, letörölve a szalagot, hogy újra lehessen kezdeni a forgatást, Csian Csang-kan most előrehajolt és feltett egy kérdést. Ez volt ma az első. Mintha csak most kezdenék. – Mit kíván tőlünk, tisztelt miniszterelnök úr? Hogyan tudnánk önöknek segíteni? – A tisztelt szón volt a hangsúly, ezen az apró változáson. A szövetség megköttetett. Ennyi volt. Ilyen egyszerű. Vagy inkább ennyire bonyolult. 421
– Kicsit másképp csinálni, mint ahogy terveztük. – A kormányfő azonnal belekezdett Simonyi János tervébe, mert itt volt a rés, amire várt. – „Minden csatában egyenes támadással vehetjük fel az érintkezést az ellenséggel, de cselvetéssel győzünk” – idézte megint Szun-cét, és ez már annyira tetszett a kínai férfinak, hogy hangosan felnevetett. Rothschild báró. aki most épp azon törte a fejét, hogy vajon mi az, ami másképp lesz, mint ahogy eltervezték, kezdte úgy érezni, hogy kicsúsznak a dolgok a kezéből. Hogy lassan nem lesz képes követni ezt a több ezer éves idézetekkel folytatott tárgyalást. – Másképp? – vágott közbe élesen, szinte udvariatlanul. – De hiszen megegyeztünk Budapesten. Csian Csang-kan úr már rábólintott a szénkészletekről kötött megállapodásunkra, és mi tisztáztuk a magyar államkötvények felvásárlását is. Mit kellene ezenkívül másképp csinálnunk, miniszterelnök úr? Rossz szó a féltékenység, a magyar kormányfő mégis valami ilyesmit hallott ki a báró szavaiból. De még mielőtt válaszolhatott volna, a kínai gazdasági vezér közbeszólt. – Az ásványvízügyet elhalasztjuk. Arról majd máskor, más körülmények között tárgyalunk. Amikor Magyarország már nem lesz körülzárt sereg. Ma reggel az egérútról lesz szó. A barátaink kimenekítéséről. Semmi másról! De hát a miniszterelnök, vagyis hát Simonyi csele is erről szólt. Csakis az egérútról. Egy apró, technikai trükkről. A nyolcmilliárd dollárt Kína holnap ne költse el a magyar államkötvények 100 százalékos árfolyamú felvásárlására, hanem adja inkább kölcsön egy évre Magyarországnak. Ne is mind a nyolcat, hanem egyelőre csak 6,4 milliárdot. Annyi is elég. Hiszen az elmúlt napokban a másodlagos kötvénypiacon 80 százalékra estek vissza az árak. A kölcsönkapott pénzből Simonyi terve szerint Magyarország felvásárolná a saját kötvényeit 80 százalékos árfolyamon, aztán megvárná, amíg év végére minden visszamegy 100 százalékra. Hiszen pár nap múlva úgyis ki fog derülni, hogy Simonyit elrabolták, hogy az egész csak spekuláció volt. És amikor már megint nyolcmilliárdot ér az egész csomag, Kína csak akkor venné meg Magyarországtól, akkor viszont már százszázalékos, teljes áron.
422
Csian Csang-kan és Rothschild báró néma csendben ült, néztek és csodálkoztak. Kínát nem éri veszteség, folytatta a miniszterelnök. Kínának a magyar mentőakció így is ugyanannyiba kerül, mint amennyit tervbe vett. Amennyit eredetileg is rászánt. Nyolcmilliárdba. A különbség csak annyi, hogy az árfolyamnyereség 1,6 milliárd dollárja nem a spekulánsok, a Larry Mack-félék zsebében kötne ki, hanem a magyar állami költségvetésben. Az több mint háromszáz milliárd forint. Ennyivel csökkenne a magyar államadósság, plusz a kamatterhek. Erősödne tőle a forint, az inflációs nyomás pedig csökkenne. A vállalati szektorban ez újabb százötven milliárdos spórolást jelenthet. A kettő együtt már majdnem ötszáz milliárd forintot. – Okos, de tilos ilyet csinálni. – Rothschild báró azonnal kapcsolt, hiszen az Európai Unió piaci szabályai tiltják a tagországoknak, jelen esetben a magyaroknak, hogy névérték alatt felvásárolják a saját kötvényeiket. – Nem tiltják – vágta rá azonnal a miniszterelnök, és most Simonyi János szavait idézte. Így fog védekezni Brüsszelben is, ha az unió központjában számon kérik rajta, hogy mégis hogy merte megmenteni a saját országát. – 2011 júliusában a görög adósságállomány rendezésekor az unió megengedte Görögországnak, hogy diszkontáron, vagyis névérték alatt visszavásárolja a kötvényeit, és így csökkentse az államadósságát. Úgyhogy van rá precedens! 12,6 milliárd euró értékben a görögök ezt egyszer már megtették! – Feltéve, hogy mindez sikerülne… – Rothschild báró még mindig akadékoskodott, bár mostanra már csak egyetlen érve maradt – …miből gondolja, miniszterelnök úr, hogy Larry Mack és társai holnap reggel órákon át bambán hagyják majd, hogy ezt Magyarország megtegye? Elalszanak, elfelejtenek felkelni, kinyomják a telefonjukat, nem kapcsolják be a számítógépeiket? Mégis hogy képzeli, miniszterelnök úr? – Pont így!
423
North Salem – Egyesült Államok
Larry Mack nyaka majdnem kitörött. Már épp szétfeszítette Adrienn combját, amikor megmozdult mellette a szoba. Nem a talpa alatt a föld, a parketta vagy a szőnyeg, hanem balról, függőlegesen az egész épület. Mintha a könyvtárszoba fala jött volna közelebb, mert ilyen csapás, erő és keménység csak a kőben lehet. Ilyen borzalmas zúdulás. Két csigolyája megrepedt, miközben lerepült Adriennről. Simonyi János gépe előző nap végül csak késő éjszaka szállt fel Floridából, és mégsem Európa felé vette az irányt. Nem is Jamaicára, ami André eredeti terve volt, hanem maradtak még pár órát az Egyesült Államokban, és északra repültek, egy apró városka repülőterére, Danburybe. Majdnem három órát utaztak, és miután még sötétben landoltak, mindenki fennmaradt a gépen. Kaptak reggelit a földi kiszolgálástól, papírpoharas kávét és friss bagelt mazsolás krémsajttal. Két óra múlva kivilágosodott. Simonyi és családtagjai továbbra is a gépen maradtak, és a bankár megpróbálta utolérni a magyar miniszterelnököt. De Sanghajban még mindig zajlottak a tárgyalások, ami aggasztotta Simonyit, mert itt, Amerikában, a keleti parton már reggel hat óra volt. Ami Sanghajban este hat. Vasárnap este hat… Közeledett a hétfő, pörögtek az órák! André a reptéren Simonyi költségére sofőrös autót bérelt. Nem ismerte a környéket, ezért így könnyebb volt tájékozódnia és olyan 424
üzleteket találnia, melyek már vasárnap kora reggel kinyitnak. Fél hétkor ment el, és hosszú órákkal később tért vissza. – Mindent kaptam. – Ennyit mondott csak, és visszaszállt a gépre. Vártak. Teltek az órák. A bordó Alfa Romeo fél egykor érkezett. Simonyi az ablakból nézte, ahogy André megöleli a nőt, hosszasan így maradnak, sugdolóznak egymás fülébe, aztán szemérmesen meg is csókolják egymást, de André kabátja mögé bújva, mert tudják, hogy a gépből nézik őket. Amikor eltelt pár perc, Simonyi és Valika kiszállt, bemutatkozott, megismerkedett a képeslapokba illő szépségű magyar nővel, és sok szerencsét kívántak nekik. André apró, fekete tárgyat ragasztott Adrienn szandáljának a talpára, a tűsarok tövébe (Simonyi nem jött rá, hogy jeladó, meg kellett kérdeznie), aztán André beszállt a régi, legalább harmincéves Alfa Spider csomagtartójába. Adrienn megtapogatta a szandálon a ragasztást, beült a mogyorófa kormány mögé, és elmentek Larry Mackhez. North Salem, a New York-i elit irigyelt lakóhelye alig tíz kilométerre volt innen, Danburytől. Ezt persze már a reptéren is érzékelni lehetett, mert a vékony kifutópálya mellett több tucat szuperszonikus magánjet parkolt. Simonyi keserűen számolgatta, hogy Danburyben Magyarország félévi nemzeti jövedelme porosodik magánrepülőgépek formájában. Azt beszélték meg, hogy André amerikai helyi idő szerint legkésőbb éjfélkor visszaér. Mert akkor már fel kell szállniuk. Menniük kell majd innen, ezer okból… A sorompós kapun könnyedén átjutottak. Adrienn a megbeszéltek szerint, amikor már a juharerdőben kanyargott, kétszer megrántotta a kormányt ide-oda, jelezve a csomagtartóban gubbasztó Andrénak, hogy szerinte az őr nem fogott gyanút, úgyhogy minden oké. Mielőtt rákanyarodott volna a házhoz vezető felhajtóra, Adrienn idegesen a szandáljához kapott, igen, rendben, még mindig ragad, aztán már fordult is.
425
André érezte, ahogy tolatnak, okos kislány, ezek szerint talált bokrot, rejtekhelyet. Aztán hallotta a kattanást is, Adrienn a megbeszéltek szerint nyitva hagyta a csomagtartót. André kerek egy órát maradt az autóban. Senki más nem érkezett, nem jöttek kocsik. Ebből rájött, hogy nem lesz több vendég. Beleillett sajnos a képbe, de korábban mégsem gondoltak rá. Hiba volt. Larry Mack valószínűleg lemondta az ebédet, és az összes vendégét lepattintotta, hogy egyedül maradhasson a nővel, aki tetszik neki. Rossz hír ez, nagyon rossz! Mert így változik a helyzet, Adriennek az egész ebédet egyedül kell végigcsinálnia. André azt gondolta, hogy ez sokkal kiszámíthatatlanabb feladat, mint ha meghúzódhatna a többi vendég között. Hiszen nagy társaság esetén egyszerűbb lenne elkóborolnia a hatalmas házban, mondjuk egy pohár teára, és közben belülről kinyitni valamelyik ajtót vagy ablakot. Azt beszélték meg, hogy ha ez sikerül, akkor Adrienn leveszi a jeladót a szandáljáról, és elrejti a kinyitott ajtónál a szőnyeg alá, vagy valahova, ahol senki sem veszi észre. André pedig fogva a jeleket rájön, hogy pontosan hol tud a házba bejutni. Ez volt a terv! Abban ugyanis biztosak voltak, hogy egy ilyen kastélyban népes a személyzet, és André feltételezte, hogy a biztonsági szolgálat is aktív, még ha nincsenek is szem előtt. Valószínűleg rengeteg elektromos megfigyelő eszközt használnak. André nem akart még egy olyan hibát, amilyet Scottynál követett el. Ha az aligátoreledellé változott bankár olyan védelmi rendszert épített ki magának Miamiban, ami víz alatti automata rácsokkal fogta el Andrét, akkor el tudta képzelni, hogy mi veszi körbe a Larry Mackféléket. Ezért nem volt más választásuk, mint Adrienn segítségével jutni be a házba. Egyszerűen nem volt más lehetőség! A terv legkockázatosabb részének eredetileg azt gondolták, amikor Adrienn valahogy majd ráveszi Larryt, hogy a Wall Street-i cápa küldje
426
haza a személyzet tagjait, de legalábbis a szolgálati lakásukba, ha van nekik olyan. Biztosan nem Larry házában laknak, az kizárt. Adrienn a tűzzel játszik, tudta ezt André is, de nem volt jobb ötletük. Addig izgatni, csábítgatni, Adrienn ujja köré csavarni ezt a férfit, amíg pincsikutyaként csaholva engedelmeskedik, és egy izgalmas estében vagy egy még annál is izgalmasabb éjszakában reménykedve saját maga tisztítja meg a terepet. A vendégektől (akik végül nem is jöttek), a személyzettől, az őröktől, mindenkitől. Ezek után megérkezik André, és változik a menetrend. Larrynek mégsem lesz izgalmas éjszakája. Ez volt a terv. De persze minden másképp alakult. Amikor André kimászott az Alfa csomagtartójából, rögtön a bokrok közé rejtőzött. Volt nála egy közepes minőségű távcső, amit még reggel vett egy éjjel-nappal nyitva tartó szupermarketben. Ezzel vizsgálta át a ház külsejét centiről centire. Megtalálta a kamerákat. Főleg a palatető alá rejtették el őket, és a fal vonalát figyelték. Nem volt túl sok belőlük, de azért sajnos épp elég. Mégis maradt néhány olyan holt tér, ahol André a ház közelébe férkőzhetett. Megbeszélték Adriennel, hogy az emeletre semmiképpen sem megy fel, mert oda André nem tudna észrevétlenül felmászni. Egy ilyen ház esetében az kizárt, úgyhogy a behatolási pontnak nem szabad fent lennie. Majdnem három óra telt már el, amikor az Adrienn cipőjéről érkező jel végre mozogni kezdett. André nem tudta, hogy pontosan mi történik, de ezek szerint Adrienn keresi a behatolási pontot. Egy ajtót vagy ablakot, amit észrevétlenül ki tud nyitni. André követte a jelet, végig a ház bal oldalán. Egészen a sarokig. Nem mehetett közelebb, mert a tetőkiugráson két kamerát is látott, és nem tudta, hogy azoknak a képe hová fut be. Aztán váratlanul meghallotta Adrienn hangját. Halkan szűrődött ki valahonnan. Őt hívta szinte sikítva. André szíve akkorát dobbant, mintha kitépték volna. Baj van, tudta rögtön, valami baj. Rohant a házhoz a jel felé, hirtelen már nem is érdekelték a kamerák, hogy 427
meglátják-e vagy sem, pánikba esve próbált benézni az ablakokon, de nem látott semmit. Szaladt ide-oda. Hol van Adrienn? Úristen, hol van? Remegett a kezében a monitor, Adriennt jobban feltette, mint saját magát valaha is, úgyhogy képtelen volt józanul gondolkodni. Mibe keverte? Csak ez járt a fejében. Teltek a másodpercek, de még mindig nem talált a hatalmas házon egyetlen rést sem, ahol belát, ahol bejuthat. Aztán valahol kinyílhatott egy ajtó, tőle balra, igen, mert Adrienn kiabálása onnan jön, most már tisztábban hallja. Sokkal hangosabb, a sírása most már élesebben hallatszik. André, André. igen, neki kiabál, ő pedig, mint egy megszédült állat, rohan, néz, keres, honnan jön a hang, hol van Adrienn? Végül meglátta. Meglátta ezt a vadbarmot, ahogy Adriennen térdel, ahogy a kezét összeszíjazta. André olyan sebességgel, olyan lendülettel süvített feléjük, hogy egyetlen pillanat alatt elfogyott előtte a tér. Átlépett az ajtón, nem is fogta fel, hogy kinyitotta-e, vagy csak suhant rajta keresztül, át az üvegen, mert ő csak Adriennt látta, tolult a fejébe a vér, és már lendült is a karja. Benne volt az izmaiban tizenöt év, az összes szerelem és a düh. Ha Adriennen most egy tigris tápászkodik, annak is nekiesett volna puszta kézzel, de ez csak egy ember volt. Esélytelen. Olyan erővel csapta meg Larry Macket, mint egy vaskezű Transformer a robotvilágból. Felkente a szemközti falra, mint a szart. Majdnem kettétörte a nyakát. – Húsz év, te söpredék, húsz év – ordította André, miközben olyan erővel szorította a tőzsdecápa torkát, hogy az nem kapott levegőt. – Húsz évre mész a sittre ezért. Nemi erőszak? Te barom! Hány kamera vette? Három? – André látványosan felnézett a könyvtárszoba plafonjára, és a szemével keresni kezdte az elrejtett mikrokamerákat. Larry Mack pedig belesétált a csapdába. Országok sorsának éles eszű ura sajgó nyakkal, megrepedt csigolyákkal és vérző füllel nem vette észre, hogy tőrbe csalják. Neki csak Dominique Strauss-Kahn járt a fejében, és a Világbank egykori vezére ellen felhozott vádak. A bulvármédia mocska és az öröm, hogy ebben a szobában szerencsére nincs kamera. Mert Larry Mack privát életterében sehol sincs. 428
Majdnem agyoncsapták, furcsamód mégsem bánta az ütést. Mert kijózanította. Szinte jól is jött. Még épp idejében. Magához tért tőle, és rájött, hogy mit művel. Úgyhogy ha pánikot érzett, az nem André miatt volt. Nem tőle félt, hanem attól, hogy romba dőlhet az élete, ha az erőszakkísérlet kiderül. Mint ahogy Strauss-Kahn karrierje is romba dőlt, még ha nem sikerült is semmit rábizonyítani. Larry Mack ebben a pillanatban még el sem tudta képzelni, hogy a tét ennél jóval nagyobb. Így tehát amikor meghallotta a kérdést, hogy hol vannak a kamerák, szabályosan megkönnyebbült. A kérdéstől könnyebbült meg. Mert erről eszébe jutott, hogy hát tényleg, itt, a könyvtárszobában nincs is kamera. Egy se! Vagyis ez a pofozkodó hülye hiába reménykedik valamilyen felvételben, hiába vizslatja a plafont, nem talál majd semmit. Nem vette fel senki! Nincs se kamera, se felvétel. Nem fogják tudni rábizonyítani az erőszakot. Hiszen meg se dugta Dzsohánt, csak akarta. Túl korán pofozták le erről a szutykos kis ringyóról. Nem lesz spermafolt vagy ilyesmi. Úgyhogy a fájdalom dacára Larry Mack megkönnyebbült, kedve lett volna vigyorogni. Csak nem tudott. – Nincs is kamera, te vadállat – szuszogta ki magából óvatlanul a választ, és ettől ebben a pillanatban… .. .Magyarország megmenekült. Mert ezek szerint nem lesz senki, aki segítene Larry Macknek. Mert nem látták, hogy mi történt, és még most sem látják. Pedig André ettől félt. Hiszen minden ezen múlott. Ezen dőlt el. Hogy látták-e, ahogy ő az imént leterítette Larry Macket! Hogy figyelik-e ezekben a másodpercekben is a szobát? Mert ha igen, akkor a biztonsági őrök már fegyverrel a kezükben rohannak feléjük. De Larry bevette a cselt, és kifecsegte, hogy itt nincsenek kamerák. Úgyhogy valószínűleg most egyetlen ember sem szalad a könyvtárszoba irányába, nem fogják másodperceken belül rájuk törni az ajtót, kiragadni innen ezt az erőszakos barmot, megmenteni a fél világ urát, közben pedig Andrét elfogni, hiszen nem látta senki, hogy mi történt. Sehol, semmikor, senki, sehonnan. Ezért van hát csend és nyugalom. És most már így is marad. Csend lesz és nyugalom, gondolta André, és egyetlen jól irányzott homlokütéssel lecsapta Larry Macket. 429
Percekig csak ölelte Adriennt. – Ssss… – fújta a fülébe a nyugalmat, és szorította magához a gubbasztó, összegörnyedt testet. – Ssss… minden rendben lesz, túlvagyunk rajta. – Közben pedig, mintha Adrienn szomorú kisbaba lenne, lágyan ringatta. Akkor engedte csak el, amikor mozdulni látta Larryt. André odalépett az amerikaihoz, úgy hajolt le hozzá, mint egy leejtett tárgyért, és irtózatos erővel megint homlokon csapta. Larry szájából nyállal keveredő vér fröccsent, és kábán elterült. André visszaült Adriennhez, ringatta megint. – Ssss… – újabb percek teltek el. Csendben, nyugalomban. Simogatta a hátát, óvatosan megnézte a vállán a sebet, mert a kötés kicsit átvérzett. Adrienn hagyta, hogy lehúzza róla a ragasztást, de aztán André visszanyomta, mert a varratok szerencsére épek maradtak, bármi történt is abban a vészterhes egy percben. Mert annál, ugye, nem tartott tovább?! André azt remélte, hogy azonnal meghallotta a bajt, még az elején, és tényleg csak egyetlen percig tartott Larry erőszaka. Amíg ő bejutott. De nem merte megkérdezni, inkább tovább ringatta Adriennt. Amikor már úgy látta, hogy Adrienn összeszedte magát, hogy túl van a sokkon, mert felfogta, hogy sokkal nagyobb baj is történhetett volna, akkor magára hagyta, és kezelésbe vette Larryt. A nadrágszíjjal, amit Adrienn kezéről levett, hátrafeszítette a tőzsdecápa karját. Fémszálas ragtapaszt vett elő, azzal rögzítette a lábát, aztán a fejét is többször körbetekerte, alaposan leragasztotta a száját. Hagyott az orránál egy kis lyukat, hadd kapjon levegőt. A második ütéstől még mindig kába és szédelgő férfi most vaksin pislogott, mert valahová elrepült a szemüvege. André elővette a zsebéből a 79 dollár 99 centért vett Smith & Wesson pisztolyt, és a hideg fémet Larry homlokához nyomta. Tökéletes játék fegyver volt. Az igazi precíz mása valódi acélból, annyi különbséggel csak, hogy az elsütő szerkezet belseje hiányzott, és a reteszt lehegesztették. De még a súlya is gramm-pontosan megfelelt az eredetinek. Gyerekjáték, made in USA! Larry persze honnan is tudta volna. Ő csak egy pisztolyt érzett a homlokánál, egy igazit, hiszen az ütések is igaziak voltak, meg a düh is, 430
ami felkente őt a falra. És persze közben már arra is rájött, hogy korai volt az öröm, épp az a baj, hogy a könyvtárszobában nincsenek kamerák. Adrienn elbújt a legtávolabbi sarokba. Összegörnyedve, háttal gubbasztott a földön, befogta a fülét, mert nem akart semmit sem látni és semmit sem hallani. Csak a gyerek járt a fejében. Hogy megsérülhetett-e? Mennyire volt durva, ahogy a teraszajtónál Larry megütötte? Amikor odébb zuhant, igen, akkor elesett, és pont rá a hasára. Próbált visszaemlékezni, hogy az mennyire lehetett súlyos? Nagyon? Egyszerűen nem tudta felidézni. Ettől sírdogált, most már ettől. Hogy esetleg elvesztette a gyereket. Hogy elveszítheti. Olyan gyorsan történt minden, annyira váratlanul, nem is volt közben magánál. Most már csak arra emlékezett, hogy visít, próbál rugdalózni, kiszabadulni, de a nyomás akkor sem szűnik, térdelnek rajta, de aztán egyetlen pillanat alatt vége. Husss! Mint egy varázsütés, úgy érkezett André. Lesöpörte róla ezt a borzalmat. Larryn, az erőszakon, a traumán szinte már túl is volt, most már csak a gyerek miatt aggódott, hogy vele mi lesz. Még mindig nem mondta el Andrénak, mert a telefonban nem lehetett, a reptéri kifutópályán sem, de most sem fogja, most a legkevésbé, itt, épp ebben a helyzetben. Szörnyű. Rossz jelnek vette, hitt a sorsban, és ebben az elgyötört, megbicsaklott pillanatában azt hitte, biztosan azért rendezte úgy az élet, hogy eddig soha nem volt megfelelő alkalom elmondani Andrénak a gyereket, mert nekik nem is lesz. Mert elment a baba. Most biztos elment. Adrienn csak gubbasztott, és nyelte a könnyeit. – Ez egy videojáték, görények királya, úgyhogy jól figyelj. – André olyan erősen nyomta Larry homlokához a pisztolyt, hogy a cső végével felsértette a bőrét. – Meg lehet halni benne, de túl is lehet élni, vagy el lehet szegényedni. Ebben a játékban sokféle opció létezik! Csak választanod kell! Van, aki a végén börtönbe kerül, vagy visszamegy az első szintre, és ott kezdi a játékot újra. Nekigyürkőzhet az életének megint, mondjuk Brazíliában. Mert a videojáték szabályai szerint papírok nélkül, levágott végtagokkal dobják ki a repülőből egy riói szeméttelepen. Szuper kis videojáték, hidd el, te görény. 431
A félig kopasz Larry Mack kezdte felfogni. Lassan, de már kezdte. Túl magasan élt ő ahhoz, hogy ilyen gyorsan feldolgozzon egy ekkora zuhanást. Ennyire mélyre! Öt perc alatt. De azért már kezdte érteni a helyzetét, miközben az agya még tiltakozott. Elvégre a saját háza könyvtárszobájában fekszik, győzködte magát, hiába kötözték meg, ez akkor is az ő háza. Az ő élettere. Úgyhogy mégsem lehet akkora a baj! Ez csak pillanatnyi zavar, de majd valahogy túllesz rajta. Így gondolkodott az optimista Larry Mack. A másik viszont, a pesszimista, az a Larry most már kezdte felfogni, hogy megtörténhet. Egyetlen apró hiba, és igenis megtörténhet. Még vele is. Ez itt mégiscsak egy igazi pisztoly a fejéhez nyomva, ha a saját házában történik mindez, ha nem. Akkor is egy pisztoly. – Először is a személyzetnek takarodó. – André a videojáték szabályrendszerét kezdte ismertetni. – Larry Mack egyedül szeretne maradni a hölggyel, ne zavarják. Holnap reggelig hagyják békén! – Megkocogtatta a férfi homlokát, mert mintha Larry nem figyelt volna kellőképpen, csak üres tekintettel meredt maga elé. – Aztán a nagyon okos telefonjáról Larry görény ír egy e-mailt a New York-i és a londoni irodavezetőjének, hogy magyar kötvényeket kedd reggelig nem szabad vásárolni, bármi történik is a piacokon. És ekkor a tőzsdecápa megértette. Ekkor értette meg! Azonnal rájött, hogy miről van szó. Mert eddig fogalma sem volt róla. Eddig csak azon törte a fejét, hogy miként kerülhetett ide ez a férfi és honnan. Dzsohán védőszentje. És miért? De most már értette a játszma lényegét, hiszen kockázatelemző volt vagy micsoda. Agya ezerrel száguldott végig az esélyeken, a lehetőségeken és a potenciális veszteségeken. A fejében pedig néhány másodperc múlva már ott is volt a szám, hogy valójában mekkora is itt a tét. Kiszámolta rögtön. Mennyit is fognak veszíteni? Mert fognak, az világos. Valamire mégiscsak kell ezeknek az az egy nap kedd reggelig. Akárkik legyenek is. Másfél milliárd dollár. Larry százmillió dollárral kevesebbet kalkulált, mint Sanghajban a magyar miniszterelnök, de ez ekkora tételnél elhanyagolható különbség. Másfél milliárd dollár. Ennyit ér tehát az ő élete. Ez Larry Mack ára.
432
Sok vagy kevés? Azon kapta magát, hogy még ebben a lidérces helyzetben is a tiszta, logikus matematika segít rajta leginkább. Mert hiszen hányan is érnek ennyit a világon. Ilyen sokat? Másfél milliárd dollárt! Büszke volt magára, egyszerűen büszke. Soha nem hallott még olyan túszejtésről, ahol ekkora lett volna a váltságdíj! Ha bólint, ha megteszi, ha elkönyveli ezt a veszteséget, akkor feltehetően otthagyják a videojáték legfelső szintjén. Nem küldik vissza a kezdőkockára. Rióba például, a szemétdombra. Larry kockázatelemző agya azonnal átlátta, hogy ezek az akárkik csak akkor jutnak hozzá a másfél milliárdjukhoz, ha őt rajtahagyják a videopályán. Ha életben marad. Ha két nap múlva újra bemegy dolgozni. Ha bemehet! Mintha mi sem történt volna. Mert ha nem, ha szagot fog bárki is, ha ez az egész a nyilvánosság számára is kiderül, akkor borul a sakktábla, és akkor, bár őt nyilván nem fogják megkímélni, lóvé sem lesz, az biztos. Vajon kik ezek? Kiknek dolgozik Dzsohán és ez a hidegvérű állat? Hát. majd kiderül. Pár hónap múlva biztosan. Mert látni fogja, hogy kinél csapódott le az a másfél milliárd! Aztán majd eldönti, hogy mit tesz. Hogy mit tehet. Ha egyáltalán tesz bármit is, mert nem kispályások ezek, az azért látszik. Larry Mack ennyire hideg fejjel gondolta végig a helyzetét még ezekben a kiszolgáltatott percekben is. De hát ettől volt ő Larry Mack. Bólintott. Alku. Ennyi, kész, ha nem lenne megkötözve, már bele is csaphatnának egymás tenyerébe. André olvasott az amerikai tekintetéből, látta a bólintást, úgyhogy most újabb részlettel árnyalta a videojáték szabályait. Simonyi ezt a lelkére kötötte. Hogy ez legyen az üzenet. Nagyon fontos. Larry Mack ezt küldje szét a cégén belül és a partnereinek, akárkik is azok. – Holnap Kína is eladja az eddig még megtartott magyar államkötvényeit, ezért kell keddig várni. – Simonyi sok mindent tudott Larry Mackről, elvégre ő is rendszeresen járt Davosba, a világ politikai és gazdasági vezetőinek évente megrendezett csúcstalálkozójára. Aladdinról ott hallott, André pedig tőle. – A szétküldött e-mailekben, ez a lényeg. Lány, Aladdinra kell hivatkozni – döbbentette meg André a 433
leragasztott szájú amerikait a csoda okos számítógéprendszerre, a bennfentes matematikára. Ha bárki kérdezné. Mert Aladdin szerint, ugye, a kínai eladások miatt holnap tovább fognak esni a magyar árfolyamok. Ezért kell még egy napot várni. Larry Mack ismét bólintott, de most már nem akarta tudni, hogy kik ezek. Csak fizetni. Menni a pénztárhoz, és örökre elfelejteni ezt az egészet. Mert ha ennyi mindent tudnak, akkor lehetnek ezek Scotty és az ő kolumbiai haverjai éppúgy, mint esetleg a kínaiak, akik persze hogy nem eladni fognak holnap, hanem épp ellenkezőleg, vásárolni. A kínaiak, csesszék meg, akikkel neki eddig még soha nem sikerült üzletet kötnie. Lehet bárki az ügy hátterében, aki gátlástalanul kombinálja az agyat a pisztollyal. Aki most lenyúlja előle a pénzt. Ellopja tőle azt, amit ő akart ellopni. Az ilyenekkel ő nem fog ujjat húzni. Egy ilyen erős kombinációval. Azokkal, akiknek van annyi pénzük, hogy holnap reggel 80 százalékos árfolyamon vásároljanak fel mindent őhelyette, miközben Dzsohánokat küldenek, modern kori Mata Harikat meg acélpisztolyos deszantosokat. Az ilyenekkel jobb nem kikezdeni, ezt gondolta Larry Mack. Pedig megtette, csak már elfelejtette. André, hogy teljesen biztos legyen a dolgában, még mielőtt levette volna Larry szájáról a ragasztást és a kezéről az övet, vázolta a videojáték többi szereplőjének a helyzetét. – Simonyi kiszabadult, Scottyt megették az evergladesi aligátorok – sorolta a megnyugtató információkat. – William Wolf pedig nemsokára a videojáték első szintjén kezdi újra, papírok és valószínűleg végtagok nélkül egy jamaicai szeméttelepen. Innen már minden rendben ment. A személyzet hazament, a komornyikot másnap délelőtt tízig Larry nem akarta látni. A fehér kesztyűs skót azonnal sejtette, hogy miről lehet szó, és ő is diszkréten távozott. Larry elküldte az e-maileket, és szólt az asszisztensének, hogy másnap később fog bemenni, ha egyáltalán bemegy, mert neki is lehet néha magánélete.
434
Larry személyi asszisztense volt az, aki lemondta a Titanic-ebéd többi meghívottját, úgyhogy a komornyikhoz hasonlóan ő is sejtette, hogy nő lehet a dolog hátterében. Mindenki diszkréten falazott Larry Mack pár órás eltűnéséhez, felkészültek, hogy hárítanak, ha valaki hétfő délelőtt mégis azon problémázna, hogy miért nem látja a tőzsdecápát a pénzpiaci „radarképernyőn”. Sötétedés után felmentek Larry emeleti hálószobájába. Adrienn nyugalmat erőltetve magára elmesélte Andrénak, hogy Larry ebéd közben a környék dúsgazdagjai miatt sopánkodott. Birtoka keleti oldalán a kerítést és a biztonsági rendszert pár hete meg kellett nyitnia a szomszéd telkek felé. Ennek az volt az oka, hogy korábban ott lovas ösvény vezetett keresztül, és a többi North Salem-i milliárdos kikérte magának, hogy nem tudnak a gyönyörű tájon átlovagolni, mert Larry lezárta. „Ki az a Larry Mack?” – kérdezte a címoldalán felháborító arcátlansággal a helyi, ezerötszáz példányban megjelenő hetilap, a North Salem Sentinel. A pár száz stabil olvasó összvagyona generációk óta több volt. mint tízmillió magyaré együttvéve, úgyhogy az újgazdag Larry jobb belátásra tért, és engedett… André éjfél után nem sokkal ezen az ösvényen jutott ki. Adrienn maradt. Így beszélték meg. Adrienn addigra már megértette, hogy André csak Simonyi jetjével tud biztonságosan kijutni Amerikából, és azt is tudta már, hogy mit akar Jamaicán. Hogy mire van onnan szüksége… Megbeszélték, hogy legközelebb pár hét múlva találkoznak majd valahol Dél-Amerikában, addig Adrienn nyugodtan maradjon New Yorkban. Egyelőre nem mennek vissza Európába, kivárják, hogy Simonyi betartja-e az ígéretét. Nem búcsúzkodtak, mert jobb volt így. Nem terhelni újra a lelküket. Vigyázz magadra, kalóz, Adrienn csak ennyit mondott. Larry, bár eleinte tiltakozott, végül nem volt más választása, bevette az altatótablettákat. Déli tizenkettő előtt nem fog felébredni. Adrienn reggel kilenc körül autózik majd el, mintha az éjszakát tényleg együtt töltötte volna Larry-vel. Figyeljék a házat bárhonnan és akárkik, semmi
435
rendelleneset nem tapasztalnak majd. Gina Lollobrigida a heves éjszaka után kicsit ziláltan suhan el a bordó Alfában. Az egykori öttusázó André csak azután ült lóra, hogy Larry már elaludt. Újra megkötözve és leragasztott szájjal természetesen, amit majd Adrienn szed le róla közvetlenül azelőtt, hogy ő is elmenne. Larrynek pechje volt. Mert André az istállóból pont az egyik négymillió dolláros angol telivérjével távozott, szőrén ülve meg a lovat. Szegény állat soha nem tért vissza, mert a Danbury repülőtér biztonsági emberei, miután másnap reggel megtalálták a legelésző állatot, a harminc kilométerrel távolabbi naugatucki lómenhelyre szállították. Onnan már nem került vissza Larry istállójába. Apapírok szerint ugyanis fertőző beteg volt, így azonnal le kellett vágni. A négymillió dolláros állat tetemét elégették, a hivatalos dokumentumok legalábbis ezt bizonyítják. A lómenhely vezetője két hét múlva egy szerencsés örökségre hivatkozva váratlanul felmondott, és nyugdíjba vonult. Amerika ellenkező oldalán, Kaliforniában vásárolt magának házat. Simonyi Falcon 900-asa éjszaka egy után pár perccel szállt fel Danburyből, és négy órával később landolt Jamaica fővárosában, Kingstonban. André kezet rázott Simonyival, aki ismét megnyugtatta, hogy Magyarország mindent betart majd az alkujukból, ezt ő személyesen garantálja. André két héten belül mindent megkap, nyugodt lehet. Simonyi magyar idő szerint délelőtt 11 óra 23 perckor indult el hazafelé, Magyarországra. Jamaicán sötét volt, még nem kelt fel a nap. A Budapesti Értéktőzsde hitelpapír-szekciójában akkor már majdnem két és fél órája zajlott a kereskedés…
436
Budapest – Magyarország
A budapesti tőzsdén dolgozók percre pontosan meg tudták volna határozni, mikor gondolták először, hogy hétfőn valószínűleg soha többé meg nem ismétlődő napot töltenek a munkahelyükön. A hitelpiaci szekció ugyanis a kilenc órai nyitás előtt tizenöt perccel már megindítja az úgynevezett „ajánlatgyűjtési szakaszt”. Ez precízen 8 óra 45-kor kezdődik, és aztán pontban kilenckor átfordul a szaknyelven „szabadszakasznak” hívott teljes sebességű kereskedésbe. A bennfentesek később megesküdtek rá (főleg a barátnőiknek dicsekedtek ezzel az esti felvágós vacsorák közben), hogy ők bizony már 8 óra 50kor tudták, mi fog történni, mert ők annyira bennfentesek. A valóságban persze gőzük sem volt semmiről. Csak nézték a képernyőkön pörgő számokat, és nem hittek a szemüknek. A magyar állampapírok felvásárlása a különböző alapokon, forgalmazókon, bankokon és kereskedőházakon keresztül olyan tempóban indult meg Európa-szerte, elsősorban persze a másodlagos piacokon, hogy két órán belül megváltoztak az úgynevezett screen price-ok, azok a „képernyős árak”, amelyek egyetlen számba sűrítve fejezik ki a különböző befektetési és vagyonkezelő alapok hozamát. Ezeket figyelve és az átlagemberek szintjére butítva déli tizenkettő felé már azt jelentették az internetes hírportálok, hogy a péntek este 80-on záró magyar papírok 83-as százalékértéknél tartanak. Bár hogy ez pontosan mit jelent, azt persze a tömegek nem értették. 437
Az újságírók közben rendkívüli szerkesztőségi értekezleteket tartottak, égtek a telefonvonalak, mindenki próbálta megérteni, hogy az elmúlt hét eseményei után vajon most mi történik. Ez valami fordulat? Még sincs nagy baj Magyarországon? A hírszerkesztők ösztöne nagy sztorit súgott. A felhívott szakértők számára viszont az derült ki, hogy az újságírók már magát a gazdaságnak ezt a szegmensét sem értik, nemhogy a konkrét eseményt. Úgyhogy a telefonban először gyorstalpaló tanfolyamokat tartottak a bulvárújságíróknak kötvényekről, hozamokról, másodlagos kereskedésről, a forintban és devizában számolt magyar államadósságról, kincstárjegyekről… De aztán feladták. Mert az újságírók állandóan csak azt kérdezték tőlük, hogy mennyi? Mennyi pénz ez? Mondjanak egy nagy és érthető, a tömegek fantáziáját megfogó számot. Egy összeget. Milliárdokat vagy valamit! A média így működik, magyarázták most az újságírók a saját szakmájukat a pénzügyi szakértőknek. És a szakértők ebből rájöttek, hogy egy olyan országban, ahol a közbeszéd általában a kereskedelmi tévék valóság-show-iról, jó esetben a szappanoperák fordulatairól vagy esetleg a pártok népszerűségi indexéről szól, mintha a közélet is csak egy izgalmas sportverseny lenne, ott az újságírók többsége is ehhez fog érteni. A valóságshow-khoz, szappanoperákhoz, pártpolitikához. Azért persze próbáltak számot is mondani, egy, „mennyit” de nehéz volt ezt ilyen szintre lebutítani. A 80-ról 83-ra, mondta ki végre valaki, körülbelül kétszáz millió dollárt érhet, negyven milliárd forintot. Ekkora hozamot. De mivel nem volt világos, hogy pontosan kinek, hogy most ezen ki keres, a média nagy része meglódult és keresni kezdte a spekulánsokat, hogy vajon kik állhatnak a háttérben. Személyeket akartak, neveket, mert tudták, hogy a sztori csak így eladható. X vagy Y ennyi és ennyi milliárdot keresett pár óra alatt. Az ilyet zabálják a külvárosban. Felzaklatja őket, ez kell a népnek, mondták a szerkesztőségvezetők. Úgyhogy pár óra múlva már keretes cikkekben összefoglalók jelentek meg az elmúlt évek budapesti tőzsdei manőverein legtöbbet keresők nevével. Gyorsan összeállt a hazai és külföldi nagybefektetők listája. Aztán el is kezdték közülük a magyarokat hívogatni, mert ahhoz nem kellett nyelvtudás, de természetesen ez nem ilyen egyszerű, a 438
kitérdelt farmernadrágos újságírók már a dúsgazdagok legelső titkárnőjéről lepattantak. Akit meg véletlenül utolértek, az persze azt nyilatkozta, hogy az egészről semmit sem tud. Mint ahogy nem is tudott, de ezt nem hitték el neki. Minél hevesebben cáfolta valaki, hogy neki bármiféle köze lenne a megkeresett milliárdokhoz, annál inkább azt sugallták az újságírók, hogy benne van, ő biztos, hogy benne van. Magukat megnevezni nem kívánó informátorok megbízható forrásból tudják – ezt írták, mint mindig, amikor csak találgattak. Azt, hogy a milliárdok a magyar állami költségvetésben kötnek ki, senki sem sejtette. A történések kulcsmozzanatát egyetlen lap, újság vagy hírportál sem szagolta ki. És ezzel véget is ért a történet. Kora délután már 85-nél tartott a magyar papírok árfolyama a spekulációs támadás előtt 100-nak tekintett értékhez képest, de addigra az újságírók már elvesztették az érdeklődésüket. Hiába kerestek, nem találtak szappanoperás fogást ezen a híren. Pedig igyekeztek. Közben a legutóbbi tévés párkereső műsor győzteséről, akinek hét különböző nővel folytatott szexuális kalandját majdnem kétmillióan nézték heteken keresztül Magyarországon, azt nyilatkozta a volt barátnője, hogy a srác latens meleg. A lapok és internetes hírportálok azonnal témát váltottak, és mint amikor egy vitorlás hajó kanyarodik, az árboca pedig átlendül, a média is ugyanekkora svunggal fordult a mindenkit izgató ügy felé: vajon homokos-e a 45 négyzetméteres, húszmillió forintot érő lakóparki lakást nyerő, és ezért ma már „dúsgazdag” fiatalember. A gazdasági szaklapok és weboldalak természetesen professzionális és alapos beszámolókat készítettek, tele száraz és unalmas grafikonnal, ide-oda hullámzó piros vonalakkal, de a tömegek ezeket nem olvasták, mert nekik ez a hír nem „jött át”. A miniszterelnököt, aki kora délután ért vissza Magyarországra, tizenöt percenként tájékoztatták a részletekről, ömlöttek hozzá az adatok. Az a néhány beavatott szakember, főleg a nemzeti bankban és a Nemzetgazdasági Minisztériumban, akik tudták, hogy valójában mi zajlik, sőt páran még részt is vettek benne, ők a körülményekhez képest óvatos optimizmussal figyelték a fejleményeket. Érdekes részletinformációnak tűnt, hogy a jelek szerint csak egyetlen spekuláns 439
számított a hétfő reggeli felvásárlási dömpingre, egy anonim amerikai befektető. De ha nemzetiségét tekintve nem is volt biztos, hogy amerikai, azt tudni lehetett róla, hogy amerikai alapokon keresztül vásárolt reggel 40 milliárd forint értékben. Aztán kora délután – teljesen érthetetlen módon – 42 milliárdnál kiszállt. Mindent eladott, miközben az árfolyamok még mindig percről percre emelkedtek. A nemzeti bankban értetlenül figyelték, hogy mi történik, mert ilyet még senki sem látott. Mi vehet rá valakit, hogy eladjon, miközben épp milliárdokat kereshetne, ha nem csinál semmit. Ki lehet az, akinek van 40 milliárdja, mégis ilyen hülye? Nem értették. Simonyi János, az OJH elnök-vezérigazgatója este nyolc órakor landolt Budapesten, és másnap délelőttre sajtótájékoztatót hívott össze. A magyar média címoldalára végül is az ő beszámolója alapján került ismét vissza a Magyarország elleni spekuláció, mert volt végre egy történet hús-vér emberrel, túszejtéssel, dúsgazdagsággal, sírdogáló feleséggel, elrabolt egyetemista sráccal, minden elemmel ahhoz, hogy a bulvársajtó napokig csócsálja. Így is történt, Simonyi János még a hétvégi újságoknak is a címoldalán szerepelt. A lapok szakértőket, terrorelhárítókat, túsztárgyalókat interjúvoltak, és próbálták megfejteni a rejtélyesnek tűnő fordulatot, hogy az emberrablók miért is engedték szabadon Simonyit. Mivel a milliárdos ennek a részleteiről nem volt hajlandó nyilatkozni, lappangó módon, először csak blogbejegyzésekben, aztán jól informáltak kommentárjaiban elindult a világhálón a pletyka, ami aztán a végén már mindenki általános meggyőződése lett Magyarországon. Simonyi milliárdokat fizetett váltságdíjként, de természetesen ezt nem árulhatja el, hiszen az életveszélyes lenne, ezért hallgat ennyire kitartóan a szabadulása részleteiről. A miniszterelnök elé szerda délelőtt tették le a Nemzeti Adó- és Vámhivatal jelentését arról, hogy előző este a magyar adózás történetének legnagyobb, egyösszegű befizetése érkezett az adóhivatal számlájára. A korábban Magyarországon élő ismert bankár, Farkas
440
Vilmos euróban fizetett, aktuális árfolyamon összesen hatvannyolc és fél milliárd forintot.
441
Buenos Aires – Argentína két héttel később
Adrienn úgy érezte, mintha egy budapesti kávéházban ülne. Az argentin fővárosban volt, igen, de maga körül mégis Budapestet látta. Mert az Avenida de Mayón, eltekintve persze az üzletek spanyol felirataitól, könnyen azt képzelhette bárki, hogy ez Budapest. Hogy a kávé mellé Adriennek most a magyar fővárosban hozzák a második tortaszeletet. Pont olyan volt itt minden, ezen a sugárúton, mint Pesten, a Nagykörúton. Ugyanolyan épületek ugyanabból a korból, ugyanolyan klasszicista stílusban. Olvasott már erről korábban is, de mielőtt megérkezett, nem akarta elhinni, hogy a két főváros között tényleg ekkora a hasonlóság. Nagyobb, mint Bécs és Budapest között. Az 1930-as években a Café Tortoni, aminek most az ablakánál ült, a Buenos Airesbe emigráló magyaroknak köszönhetően a budapesti New York kávéház társintézménye lett. Hát, meglátszott rajta. A hosszú fekete kötényes, csokornyakkendős pincérek ezüsttálcával a kezükben szaladgáltak a vörös márványoszlopok, a kristálycsillárok és az aranykeretes festmények között. A székek nem Párizst, hanem sokkal inkább a letűnt monarchia egykori kávéházi stílusát utánozták. Az italok mellé itt még mindig adtak egy kis pohárnyi szódavizet, a sütemények pedig… hát, a sütemények isteniek voltak. A Torta Mojada például, amiből Adrienn most már a második szeletet ette, mert hetek óta megőrült az édességért, szóval a Mojada torta cukros szirupba áztatott 442
magyaros csokipiskóta volt marcipánnal a tetején és hatalmas adag tejszínhabbal a tányéron. Adrienn még emlékezett rá, hogy kiskorában a budapesti cukrászdákban ezt Sarokszeletnek hívták. Hát. Buenos Airesben még mindig lehetett ilyet kapni, úgyhogy most behozta a lemaradást. Épp a szájához emelte a falatot, amikor az ablakban William Wolfot pillantotta meg. Nem késett, ezúttal nem, pedig szokott. Kigombolt, hófehér vászoning volt rajta, szellős nadrág, szandál és panamakalap. Buenos Airesben ilyenkor nyár van. Februári hőség, több mint harminc fok. Hát, van stílusa, mosolygott magában Adrienn, és bekapta a villáról a falatot. William Wolf belépett a Tortoni faragott tölgyfa ajtaján, és Adriennt kereste. Amint meglátta az ablak mellett, már indult is felé, de épp amikor az asztalhoz ért, odalépett egy pincér. Itt még nem felejtették el a monarchia korabeli kávézók alapszabályát, vagyis hogy már azelőtt kérdezni kell, hogy a vendég leülne. Hadd érezze azonnal a figyelmet. – Mit kérek? – nézett segítséget kérve Adriennre William Wolf, hiszen látta az asztalt, a tortát, a kiürült kávéscsészét. Ő még csak pár órája szállt le az argentin fővárosban, Adrienn viszont láthatóan már ismeri a terepet. – Cortadót az úrnak – fordult a pincérhez Adrienn, aztán Williamre nézett, és megmagyarázta: – Az tulajdonképpen eszpresszó, kis tejjel és kevés habbal a tetején. Ezt szereti, nem, William? – A William nevet meg nyomta, túlhangsúlyozta, és mosolygott mellé szélesen. – Én igazából ezt a mosolyt szeretem, amiből azonnal látszik, hogy boldog vagy, vidám és gondtalan. – William Adrienn felé hajolt, de pár centire megállt az ajkától, mégsem csókolta meg. – Lehet itt egyáltalán csókolózni? Mit szólnak hozzá az argentinok? Adrienn nem hajolt el, ottmaradt az ajkával pár centire, érezte William leheletét, és még mindig mosolygott. Kicsit elfordította a fejét, úgy tett, mint aki nagyon gondolkodik. – Hát… itt, a szomszédban van egy tangóiskola, láttam bemenni a párokat… nem tűnik szemérmes népségnek. – Akkor jó – mondta William, és megcsókolta Adriennt.
443
Mikor leült, körbenézett, felmérte a terepet. Kipillantott az utcára is, aztán vissza Adriennre és az elpusztított tortamennyiségre. Mitől lett ennyire édesszájú? Épp erre gondolt, amikor Adrienn már nem bírta türelemmel. – Na, mutasd már, hadd lássam, hogy nézel ki? William Wolf benyúlt a hófehér ing mellényzsebébe, és egy vörös színű brit útlevelet vett elő. Átnyújtotta Adriennek. Ő nem nyitotta ki azonnal, csak tapogatta, forgatta. Évekig élt Londonban, úgyhogy sok ilyet látott már. Az aranycímer, az oroszlán, a korona. – „United Kingdom of Great Britain and Northern Ireland” – olvasta fel hangosan Nagy-Britannia teljes nevét az útlevél borítójáról. Aztán belelapozott. Nem hitte el. Tényleg igazi. Ujjai a vízjelet simogatták, aztán az iránytűnyomatos fotót, az útlevélszámmal átlyukasztott regisztrált oldalakat. – Kettő volt neki – mondta André, mert látta Adrienn arcán a csodálkozást. – Egyet biankónak tartott, hogyha később megint átműttetné az arcát, akkor majd ezt használhassa. Az eredeti, az övé, az ő fotójával, az már nincs meg. Elégett! Adrienn felnézett az útlevélből, mert ezt most hirtelen nem értette, hogy mit is akar ezzel André mondani. Ő viszont értette a tekintetet. Értette, hogy Adrienn mit szeretne megkérdezni, csak talán nem meri. – Nincs több William Wolf, Adrienn, csak ez az egy, csak én. És nem is lesz másik. – De Adriennek ennyi láthatóan még nem volt elég. Ez a válasz. Most már ő is benne volt. Kicsit benne. Úgyhogy ezúttal már nem kell őt kímélni, mint múltkor, Vlagyimir esetében. Mert azóta sem tudja tulajdonképpen, hogy vele végül is mi történt. Hogy Vlagyimir miképp halt meg. – Él, Adrienn, túlélte, és most majd újrakezdi az életét. Megint Farkas Vilmos a neve, tisztességes, adófizető magyar állampolgár lett belőle. – André ennél többet nem fog mondani, ez azért látszott rajta. Mint ahogy nem fog mesélni arról sem, hogy mi lett az elmúlt két hétben Simonyi és a magyarok ígéretével. Mert André egyelőre még
444
nem kapta meg az új magyar személyazonosságát. De most már lehet, hogy nem is lesz rá szüksége. Megoldotta saját maga… Még mielőtt Adrienn újra próbálkozott volna, André gyorsan témát váltott. – Mióta vagy te ilyen édesszájú? Hát így történt, ezzel az ártatlan, óvatlan, témaelterelő kérdéssel. Mert hát mitől is? Mitől kezd egy nő egyszer csak édességet kívánni, jó sok édességet. Hát mitől, André? Vajon mitől? André persze nem tudta, mert egyrészt tizennyolc éve történt. Szilvia akkor volt terhes Dávidkával, másrészt, ugye, egy kisfiúval. Szilvia ezért akkoriban sósat kívánt, legfeljebb savanyút. De sosem édeset. Ilyesmire André nem emlékezett, tehát magától nem jött rá. Úgyhogy vezetni kellett. – Azt mondtad, emlékszem, azt mondtad nekem a telefonban, hogy hiába találtad meg Dávidkát, most már soha nem kaphatod vissza azokat az éveket, amíg felnőtt, és te nem lehettél ott. – André nem értette, hogy Dávid, az ő fia most hogyan kerül ide. De aztán eszébe jutott, hogy valóban, ezt tulajdonképp még nem is beszélték meg nyugodtan, alaposan. Úgyhogy figyelt, mit is szeretne tudni Adrienn, mire kíváncsi. – Nem kaphatod vissza azt a tizenhárom évet, amit elvettek tőled. Ezt mondtad. Senki sem hozhatja már vissza, hogy nem láttad felnőni a kisfiadat. Adrienn benyúlt a táskájába, és elővette a három nappal ezelőtti ultrahangfelvételt. A babával minden rendben volt. Nem sérült meg, Larry Mack ütéséből szerencsére nem lett baj. Hosszú heteknek kell majd még eltelniük, mire végre kiderül, hogy kislány lesz-e vagy kisfiú, de valószínűleg kislány. Adrienn ebben hitt. Érezte, tudta. Ezt súgta az ösztöne. Valahogy ezt súgta megmagyarázhatatlanul. A várandós nők (Adrienn utálta a terhes kifejezést, mert ez nem teher) többnyire akkor kívánnak édeset, ha kislányuk lesz. Akkor émelyegnek reggelente a terhesség első heteiben úgy, mint ahogy mostanában ő. És még sorolhatná. Az összes népi bölcsesség mind ugyanazt súgta Adriennek, minden efelé mutatott. Hogy nekik kislányuk lesz. Magyarázat nélkül, egyszerűen csak odaadta a fényes papírra kinyomtatott ultrahangfotót Andrénak. Ő meg nézte a tortaszeletre 445
hasonlító háromszögfoltot, a fekete-fehér maszatot, és nem értette. Látta a papír szélén a digitális számokat, a dátumot, egy orvos nevét. Dr. Korich, New York, vajon ki lehet ez? És amúgy is, mi ez? 5,5 megahertz, most ezt látta, ezt olvasta a fotó szélén… de aztán lassan, végre derengeni kezdett. Egy hathetes magzatnak az ultrahangképen még nincs gyerekformája. Még csak egy folt. Talán ezért tartott ennyi ideig. Rájönni, felismerni. De aztán André összeránduló ujjai hirtelen meggyűrték a lapot, most már szaladt, száguldott, távolodott innen az élete, és alig hallotta, mit mond Adrienn. Halkan, távolról jött csak a hang, súgta felé az élet, a nagybetűs sors, hogy visszakapja az éveket, mert nem vették el tőle örökre. Kiérdemelte megint. Az újabb esélyt. Ha most már marad, ha megígéri, hogy semmi más nem lesz fontosabb. Ha most már itt marad, benne, ebben az életben! Vagy csak képzeli? Csak ő képzeli száguldó, boldog fantáziával, hogy ez belépő megint? Hogy a papírfecni tulajdonképpen egy gyerek. Egy mini-Dávid vagy mini-Adrienn, mindegy is, szeretni fogja, bárki lesz, fiú vagy lány, nem számít, csak az, hogy igen, van igazság, mégiscsak van igazság. Megpróbálhatja megint. Talán sikerül majd, talán képes lesz legyőzni saját magát, a múltat, a sok szörnyűséget, amit tett és amit vele tettek. És amit már nem lehet elfelejteni. Megígérte. Néma csendben magának, mindenkinek, a sorsnak, az életnek. Ott, a Tortoni kávéházban ígérte meg, ezen a forró februári délutánon. Esküszöm, hogy itt leszek! Esküszöm Dávidkára, miatta is. Hogy végig, örökké, amíg csak élek! Vele leszek! Fél percig is eltartott, amíg végigtombolt benne ez az érzelem, amíg fel mert nézni a képről, amíg végre belenézett Adrienn szemébe. Aki közben csak figyelte őt, és sugározta az erőt. André érezte, hogy nem szabad pislognia, most nem szabad, mert a szeme tele lett könnyekkel. – Ha majd itt lesz velünk ez a csöpp kalózkislány – mondta melegen Adrienn –, akkor szaladni fog a pincérhez, és harcolni fog vele, hogy miért késik ennyit a cortado. – André nem bírta tovább, és pislogott. – Rángatja majd a pincér kötényét, hogy hé, pincér bácsi, hallod, hé, hol
446
van már a papi kávéja?! Harcol majd érted, meglátod. Mert ő is nagyon szeretni fog téged, nem csak én!
447
