Européen du Premier Roman Avril European First Novel Festival April 2017 Festival

■

20 –23 Avril 2017

Eu rop e a n Fi r st Nov e l Fest i va l

■

2 0 –23 A p r i l 2 017

■

Fest i va l

Européen du Premier Roman

Európai Elsőkönyvesek Fesztiválja

■

2017. április 20–23.

2 April 20—23 2017

European First Novel Festival “First novels”, while they do not represent a genre in themselves, offer an as yet unexplored “raw material”. These authors are as yet unknown as writers, and this allows the texts to be approached without prejudice. The yearly parade of first novels is thus an opportunity to clear an emotional and critical path, without signposts. A real dialogue about books can begin with authors who have not been idolised. By their presence, these burgeoning literary talents, bring literature closer to life, and the mystery of writing provides a basis for many exciting and significant encounters. It is also true that in France, for instance, the term “first novel” is an accepted label of standard categorization, used in library catalogues or publisher’s brochures. It is as though book publishers are conscious of their image as the discoverers of new talents; at a minimum they fear passing over that rare pearl, the writer prodigy. The diversity of the publishing market, together with European publishing policy, offer an exciting perspective for encounters and dialogues in a country whose literature is being translated into more and more languages. The launch in Budapest of a regular European Festival of First Novels, provided a chance for today’s young European literary talents, and also to their publishers, to communicate — and also provides an opportunity for possible new translations and publications.

Európai Elsőkönyvesek Fesztiválja  Ha nem is alkotnak külön irodalmi műfajt, az „első regényeknek” megvan az a közös sajátosságuk, hogy az olvasó számára még idegen és felderítetlen terepet jelentenek. Szerzőik íróként egyelőre ismeretlenek: nyugodtan koncentrálhatunk tehát az általuk létrehozott szövegekre, és csakis ezekre. Ily módon igazi párbeszéd alakulhat ki az olvasó és a jelenlevő szerző, illetve műve között. Bontakozó irodalmi tehetségükkel és megjelenésükkel ezek a még nem futtatott írók közelebb hozzák az élethez az irodalmat, az írás rejtélyeit; ez sok érdekes és jelentős találkozásnak lehet az alapja. Az is igaz persze, hogy például Franciaországban az „első regény” olyan bevett címke, amellyel gyakorta találkozunk a könyvtári katalógusokban és a kiadói prospektusok oldalain. Úgy tűnik, a könyvkiadók nagy súlyt fektetnek arra, hogy imázsuk része legyen az új tehetségek felfedezése és kiadása, de legalább is igyekeznek nem elszalasztani azt a lehetőséget, amit egy őstehetség megjelenése jelent az irodalomban. A könyvkiadói piac sokszínűsége és gazdagsága valamint az európai könyvkiadási politika érdekes perspektívát nyújt a különböző találkozásokra és párbeszédekre egy olyan országban, melynek irodalmát egyre több nyelvre fordítják le külföldön. Az európai elsőkönyves szerzők találkozója a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon alkalmat kínál az ismerkedésre a mai Európa fiatal irodalmi tehetségeinek egymással, a közönséggel és persze a kiadókkal is, megnyitja az újabb nyelveken való megjelenés és hasonló további találkozók lehetőségeit.

Programs of The European First Novel Festival 3 Európai Elsőkönyvesek Fesztiválja a 24. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon / European First Novel Festival at the 24th International Book Festival Budapest Millenáris 1024 Budapest, Kis Rókus u. 16—20. www.bookfestival.hu Nyitva tartás / Business hours:  2017. április 20. 12.00—19.00  2017. április 21. és 23. 10.00—19.00  2017. április 22. 10.00—20.00

Programok / Programs a könyvfesztiválon / at the Book Festival Április 22. szombat / Saturday, April 22 10:30—11:30  Márai terem / hall German speaking first novelists Résztvevők / Participants  Gábor Fónyad  Dmitrij Kapitelman  Frédéric Zwicker moderátor / chair  Wilhelm Droste (Goethe Intézet, Osztrák Kulturális Fórum, Svájci Nagykövetség) 10:30—11:30  Hess András terem / hall French first novelist, Olivier Bourdeaut book launch of the Hungarian edition with book signing (Magvető) 11:00—12:00  a B2 díszvendég standon / Guest of Honour stand B2 First novelists from the Guest of Honour V4 countries Résztvevők / Participants  Michal Havran  Maciej Płaza  Szaniszló, Judit  Sára Vybíralová moderátor/chair  Csuhai, István

Pódiumbeszélgetések Az Elsőkönyves Szerzőkkel / First Novelists’ Podium Discussions Április 22. szombat / Saturday, April 22 Millenáris D épület / building, Lázár Ervin terem / hall I. panel  13.00—14.30 / 1:00 p.m. — 2.30 p.m. Házigazda / Hosted by  Gács, Anna Résztvevők / Participants  Ricardo Fonseca Mota  Tudor Ganea  Giorgio Ghiotti  Siri Ranva Hjelm Jacobsen  Gašper Kralj  Maciej Płaza  Roos van Rijswijk  Borna Vujčić  Frédéric Zwicker

4 Európai Elsőkönyvesek fesztiválja programjai II. panel 15:00—16.30 / 3:00 p.m. — 4.30 p.m. Hosted by  Forgách, András Résztvevők / Participants  Olivier Bourdeaut  Gábor Fónyad  Michal Havran  Dmitrij Kapitelman  Szaniszló Judit  Viktor Tzakov  Sara Vybíralová  Hanna Weselius  Nora Szentiványi

Külső helyszínen zajló programok / Off site programs Április 20. csütörtök / Thursday, April 20 10.00—13.00 / 10.00 a.m. — 1.00 p.m. at the Petőfi Literary Museum (1053 Budapest, Károlyi u. 16.) Living Bridges: ELIT Budapest 2017 — literary workshop with European Union Literary Award winning authors, European First Novelists and the Hungarian Society of Writers, Critics and Literary Translators Április 21, péntek / Friday, April 21 10.00—17.00 / 10.00 a.m. — 5.00 p.m. European Writers Meeting — panel discussions on European topics with some international writers of the Budapest International Book Festival 1. panel 10:00—11:30  Literary interferences in the Guest of Honour Visegrad countries  Dora Kapralová  Martin C. Putna  Ignaczy Karpowicz  Maciej Płaza  Veronika  Šikulová  Radoslav Passia chaired by  Gábor Csordás 2. panel  11:30—1:00  EU literary prize winning authors  Jan Nemec  Svetlana Žuchová (Slovakia)  Claudiu M. Florian  Viktor Horváth  chaired by  Mark Baczoni 3. panel  2:00 pm — 3:20 pm  Europe from female perspective  Ivana Dobrakovová  Lidia Amejko  Dora Cechová  Siri Ranva Hjelm Jacobsen  Roos van Rijswijk  Hanna Weselius  Szaniszló Judit chaired by  Zsófia Bán 4. panel  3:30–4:50 pm  Insiders and outsiders view in the young European writing  Gašper Kralj  Gábor Fónyad  Michal Havran  Dmitrij Kapitelman  Sára Vybíralová   Nora Szentiványi chaired by  András Forgách

Tartalom / Contents

6

Olivier Bourdeaut

13

Ricardo Fonseca Mota

20

Gábor Fónyad

28

Tudor Ganea

35

Giorgio Ghiotti

41

Michal Havran

46

Siri Ranva Hjelm Jacobsen

52

Dmitrij Kapitelman

64

Gašper Kralj

71

Maciej Płaza

78

Roos van Rijswijk

86

Szaniszló Judit

92

Nora Szentiványi

100

Viktor Tzakov

105

Borna Vujčić

110

Sára Vybíralová

116

Hanna Weselius

122

Frédéric Zwicker

The wacky tale of an extraordinary couple, for which every day has to be special, seen through their only child innocent eyes. Along with his whimsical mom who changes names every day and his writer father who is as surprising as he is unpredictable, the narrator lives in an apartment filled with weird and wonderful objects, overseen by a demoiselle crane. Every day, the parents dance to Nina Simone’s “Mister Bojangles” over and over. They have deliberately chosen to turn their backs on adult responsibilities in order to enjoy a sometimes risky spontaneity. But the real world finally catches up with them. Olivier Bourdeaut was born in 1980 in a house with no television, so he has been a voracious reader since a very young age. He hesitated for a long time before he decided to write his first novel. A szülők Nina Simone „Mr. Bojangles” című számára táncolnak kisfiuk ámuló tekintete előtt. Szerelmük varázslatos, szédítő, folyamatos ünnep. Házukban csak az öröm, a képzelet játékai, a barátok számára van hely. Az állandó mulatságot a bolondos, elragadó lidércfényként lobogó anya vezeti. Ő ragadja a költészet és a lázálmok örvényébe a szeretteit. Egy nap azonban túl messzire megy, de apa és fia mindent megtesz, hogy elkerüljék az elkerülhetetlent, és az ünnep ne érjen véget soha. Olivier Bourdeaut 1980-ban született, és olyan házban nőtt föl, ahol nem volt televízió, így kisgyerekkora óta falta a könyveket. Alig mert belevágni az írásba, túl kicsinek érezte magát a család könyvespolca előtt. A Merre jársz, Bojangles? az első regénye, magyarul is megjelenik a Magvető Kiadónál.

Finitude, France

Olivier Bourdeaut

Finitude, France 7

En attendant Bojangles Je n’ai jamais bien compris pourquoi, mais mon père n’appelait jamais ma mère plus de deux jours de suite par le même prénom. Même si certains prénoms la lassaient plus vite que d’autres, ma mère aimait beaucoup cette habitude et, chaque matin dans la cuisine, je la voyais observer mon père, le suivre d’un regard rieur, le nez dans son bol, ou le menton dans les mains, en attendant le verdict. — Oh non, vous ne pouvez pas me faire ça ! Pas Renée, pas aujourd’hui ! Ce soir nous avons des gens à dîner ! s’esclaffait-elle, puis elle tournait la tête vers la glace et saluait la nouvelle Renée en grimaçant, la nouvelle Joséphine en prenant un air digne, la nouvelle Marylou en gonflant les joues. — En plus je n’ai vraiment rien de Renée dans ma garde-robe ! […] D’elle, mon père disait qu’elle tutoyait les étoiles, ce qui me semblait étrange car elle vouvoyait tout le monde, y compris moi. Ma mère vouvoyait également la demoiselle de Numidie, cet oiseau élégant et étonnant qui vivait dans notre appartement, et promenait en ondulant son long cou noir, ses houppettes blanches et ses yeux rouge violent, depuis que mes parents l’avaient ramenée d’un voyage je ne sais où, de leur vie d’avant. Nous l’appelions « Mademoiselle Superfétatoire » car elle ne servait à rien, sauf à crier très fort sans raison, faire des pyramides rondes sur le parquet, ou à venir me réveiller la nuit en tapant à la porte de ma chambre de son bec orange et vert olive. Mademoiselle était comme les histoires de mon père, elle dormait debout, avec la tête cachée sous son aile. Enfant, j’ai souvent essayé de l’imiter, mais c’était rudement compliqué. Mademoiselle adorait quand maman lisait allongée sur le canapé et qu’elle lui caressait la tête pendant des heures. Mademoiselle aimait la lecture comme tous les oiseaux savants. Un jour, ma mère avait souhaité emmener Mademoiselle Superfétatoire en ville faire des courses ; pour cela elle lui avait confectionné une belle laisse en perle, mais Mademoiselle avait eu peur des gens et les gens avaient eu peur de Mademoiselle qui criait comme jamais. Une vieille dame à teckel lui avait même dit que c’était inhumain et dangereux de promener un oiseau en laisse sur le trottoir. — Des poils, des plumes, quelle différence ! Mademoiselle n’a jamais mordu qui que ce soit, et je la trouve bien plus élégante que votre pâté de poil ! Venez Mademoiselle rentrons chez nous, ces individus sont vraiment trop communs et grossiers ! Elle était rentrée à l’appartement fortement remontée et, lorsqu’elle était dans cet état-là, elle allait voir mon père pour tout lui raconter dans le détail. Et comme à chaque fois, ce n’était qu’après avoir terminé qu’elle redevenait guillerette. Elle s’énervait souvent, mais jamais longtemps, la voix de mon père était pour elle un bon calmant. Le reste du temps, elle s’extasiait sur tout, trouvait follement divertissant l’avancement du monde et l’accompagnait en sautillant gaiement. Elle ne me traitait ni en adulte, ni en enfant, mais plutôt comme un personnage de roman. Un roman qu’elle aimait beaucoup et tendrement et dans lequel elle se plongeait à tout instant. Elle ne voulait entendre parler ni de tracas, ni de tristesse. — Quand la réalité est banale et triste, inventez-moi une belle histoire, vous mentez si bien, ce serait dommage de nous en priver.

8 Olivier Bourdeaut Alors je lui racontais ma journée imaginaire et elle tapait frénétiquement dans ses mains en gloussant : — Quelle journée mon enfant adoré, quelle journée, je suis bien contente pour vous, vous avez dû bien vous amuser ! […] Mes parents dansaient tout le temps, partout. Avec leurs amis de la nuit, tous les deux le matin et l’après-midi. Parfois je dansais avec eux. Ils dansaient avec des façons vraiment incroyables, ils bousculaient tout sur leur passage, mon père lâchait ma mère dans l’atmosphère, la rattrapait par les ongles après une pirouette, parfois deux, même trois. Il la balançait sous ses jambes, la faisait voler autour de lui comme une girouette, et quand il lâchait complètement sans faire exprès Maman se retrouvait les fesses par terre et sa robe autour, comme une tasse sur une soucoupe. Toujours, quand ils dansaient, ils se préparaient des cocktails fous, avec des ombrelles, des olives, des cuillers, et des collections de bouteilles. Sur la commode du salon, devant un immense cliché noir et blanc de Maman sautant dans une piscine en tenue de soirée, se trouvait un beau et vieux tourne-disque sur lequel passait toujours le même vinyle de Nina Simone, et la même chanson : « Mister Bojangles ». C’était le seul disque qui avait le droit de tourner sur l’appareil, les autres musiques devaient se réfugier dans une chaîne hi-fi plus moderne et un peu terne. Cette musique était vraiment folle, elle était, elle était triste et gaie en même temps, et elle mettait ma mère dans le même état. Elle durait longtemps mais s’arrêtait toujours trop vite et ma mère s’écriait : « Remettons Bojangles ! » en tapant vivement dans ses mains. Alors il fallait s’emparer du bras pour remettre le diamant sur le bord. Il ne pouvait y avoir qu’un diamant pour donner une musique pareille. Pour recevoir le plus de gens possible, notre appartement était très grand. Sur le sol de l’entrée, les grandes dalles noires et blanches formaient un jeu de dames géant. Mon père avait acheté quarante coussins noirs et blancs et nous faisions de grandes parties le mercredi après-midi, sous le regard du cavalier prussien qui servait d’arbitre, mais qui ne disait jamais rien. Parfois Mademoiselle superfétatoire venait troubler le jeu en poussant les coussins blancs avec sa tête ou en les piquant avec son bec, toujours les blancs parce qu’elle ne les aimait pas ou les aimait trop, on ne savait pas, on n’a jamais su pourquoi, Mademoiselle avait ses secrets comme tout le monde. Dans un coin du hall, il y avait une montagne de courrier que mes parents avaient constituée en jetant, sans les ouvrir, toutes les lettres qu’ils recevaient. La montagne était si impressionnante que je pouvais me jeter dedans sans me blesser, c’était une montagne joyeuse et moelleuse qui faisait partie du mobilier. Parfois mon père me disait : — si tu n’es pas sage, je te fais ouvrir le courrier pour le trier !

Waiting for Bojangles I never really understood why, but my father never called my mother by the same name for more than a day or two. Even though she got tired of some names sooner than others, my mother loved that game of theirs, and every morning in the kitchen, I could see her watching my father with excited anticipation, holding her coffee cup or her chin in her hands, as

Finitude, France 9 she awaited the verdict. “Oh no, you wouldn’t do that to me! Not Renée, not today! We’ve got people coming to dinner tonight!” she would giggle. Then she’d turn to the mirror and greet the new Renée with a pout, the new Josephine with a regal stare, the new Marylou with puffed-out cheeks. “Besides, there’s absolutely nothing Renée about my wardrobe!” […] Describing her, my father would say that she was on a first-name basis with the stars in the sky, which seemed strange, because my mother was always exceedingly formal and never called anyone by their first name, not even me. Nor did my mother ever call our Demoiselle Crane by a pet name. That elegant and surprising bird had lived in our apartment, parading her undulating long black neck and the white plumes jutting from her violent red eyes ever since my parents had brought her back from a journey to I don’t know where, from their life before. We called her “Mademoiselle Superfluous” because she served no purpose, except for shrieking loudly for no reason, leaving round pyramids on the parquet, and waking me up in the middle of the night by tap-tap-tapping on the door to my bedroom with her orange and olive-green beak. Mademoiselle was like my father’s stories, very tall, even with her head tucked under her wing to sleep. As a child, I used to try to copy her, but it was pretty tricky. Mademoiselle loved when Mother would lie on the couch to read, and pet her head for hours on end. Like all rare birds, Mademoiselle loved reading. One day my mother decided to bring Mademoiselle Superfluous to town to go shopping; she made her a lovely pearl leash, but Mademoiselle was spooked to see so many people and the people were spooked by Mademoiselle, who shrieked more than ever. An old lady with a dachshund even said that it was inhuman and dangerous to walk a bird on a leash down the street. “Feathers or fur, what difference does it make? Mademoiselle has never bitten anyone, and it seems to me that she’s far more elegant than sour hairy hot dog! Come, Mademoiselle, let’s go home, people here are such commoners, and so discourteous! She came home in high dudgeon, and when she was in that state, she would find my father and tell him everything in great detail. As usual, it wasn’t until after she finished her tale that she went back to her usual jovial self. She got upset easily, but it never lasted long. My father was very soothing for her. The rest of the time, she was rapturous about everything, she found the world’s progress thrilling and she skipped along with it cheerfully. She treated me like neither an adult nor a child, more like a character from a book. A book she loved very dearly, and which could absorb all her attention in an instant. She never wanted to hear about troubles or misery. “When reality is banal or sad, make up a lovely story. You lie so well, it would be a shame to deprive us of your imagination.” So I would make up a story about my day, and she would clap her hands and giggle, “What a fabulous day, my darling child, what a day. I’m so happy for you, you must have had such a wonderful time!” […] My parents danced all the time, and all over the place. With their friends in the evening, just the two of them morning, noon and night. Sometimes I danced with them. They danced in the most outrageous way, knocking over anything in their path, my father flinging my mother into space, catching her by her fingernails after a pirouette, or two, or even three. He would slide her between his legs, twirl her around him like a weathervane, and when he accidentally spun her completely out of control, Mom would wind up plopped on the floor with her dress spread out around her, like a teacup on a saucer. When they danced, they would shake up amazing cocktails, made with paper umbrellas, olives, spoons, and whole collections of bottles. On the living-room couch, in front of a huge black-and-white

10 Olivier Bourdeaut snapshot of Mom diving into a pool in an evening gown, there was a lovely old-fashioned turntable that always played the same Nina Simone album, and the same song: Mister Bojangles. It was the only record that was allowed on that record player ; all other music had to settle for a newer, drabber stereo. The song was truly crazy, happy and sad time, and it always put my mother in the same mood. It was a long song, but it always ended to soon, and my mother would clap her hands and shout, “Let’s play Bojangles again!” So then you had to clutch the arm to put the diamond needle back at the beginning. It took a diamond to produce music like that. We had a very big apartment so that we could invite lots of people over. The front hall was tiled with big black and white squares that formed a huge checkerboard. My father had bought forty black and white cushions, and we had gigantic checker parties after school, under the watchful eye of the Prussian cavalry officer. He was the referee, but he never said anything. Sometimes Mademoiselle Superfluous disrupted the game by pushing the white cushions around with her head or stabbing them with her beak. Only the white ones, but whether it was because she didn’t like them or she loved them so much, we never knew; like everyone, Mademoiselle had her secrets. In one corner of the hall, there was a mountain of mail that my parents had amassed by throwing all the letters they received there, unopened. The mountain was so impressive that I could toss myself onto it without getting hurt: warm and welcoming, it was part of the furniture. Sometimes my father would say, “If you’re a bad boy, you’re going to have to open all that mail to sort it!” Translated by Regan Kramer

Merre jársz, Bojangles? Nem sikerült megértenem igazán, hogy miért, de apám soha nem szólította anyámat ugyanazon a keresztnéven két egymást követő napon. Bár voltak olyan keresztnevek, amelyektől anyámnak hamarabb elment a kedve, mint másoktól, nagyon szerette ezt a szokást, és reggelenként láttam, ahogy a konyhában a csészéjébe dugott orral, nevetős tekintettel, állát a tenyerébe támasztva apámat kémleli, az ítéletre várva. — Ó nem, ezt nem teheti velem! Nem Renée, és nem ma! Ma este vacsoravendégeink lesznek! — tört ki belőle a nevetés, majd a tükörbe nézett, és fintorogva köszöntötte az új Renée-t, méltóságteljesen az új Josephine-t, és arcát felfújva az új Marylou-t. — Ráadásul semmi Renées-s holmi sincs a ruhatáramban! … Apám azt állította, hogy anyám tegezi a csillagokat, amit azért találtam különösnek, mert anyám különben mindenkit magázott, engem is. Anyám a Numídiai Kisasszonyt is magázta, az elegáns és csodálatos madarat, aki velünk élt, és fel-alá sétálgatott a lakásban hosszú, fekete, hullámzó nyakával, fehér tollforgójával és haragos vörös szemével, amióta a szüleim az előző életükből magukkal hozták egy útjukról, ki tudja, honnan. Úgy hívtuk: „Mihaszna Kisasszony”, mert tényleg nem volt semmi haszna, leszámítva, hogy

Finitude, France 11 nagyon hangosan, ok nélkül rikoltozott, kerek piramisokat halmozott fel a parkettán, és éjszakánként felébresztett, amikor narancssárga-olajzöld csőrével bekopogott hozzám. Kisasszony olyan volt, mint apám meséi: állva aludt, fejét a szárnya alá dugva. Kicsi koromban gyakran megpróbáltam utánozni, de ez határozottan nehéz volt. Kisasszony imádta, amikor anya a kanapén fekve olvasott, és közben órákig simogatta a fejét. Kisasszony imádta az olvasást, mint minden tudós madár. Egyszer anyám kitalálta, hogy magával viszi vásárolni a városba; csináltatott neki egy szép, gyöngyös pórázt, de Kisasszony megijedt az emberektől, az emberek pedig Kisasszonytól, mert úgy rikoltozott, mint még soha. Egy tacskós hölgy meg is jegyezte anyámnak, hogy embertelen és veszélyes pórázon sétáltatni egy madarat a járdán. — Tollak, szőr — micsoda különbség! Kisasszony még soha nem harapott meg senkit, és szerintem sokkal elegánsabb, mint a maga szőrös hurkája. Gyerünk, Kisasszony, menjünk haza, hagyjuk itt ezeket a közönséges és durva egyéneket! Anyám nagyon feldúltan érkezett haza, és amikor ilyen állapotba került, mindig bement apámhoz, és részletesen elmesélt neki mindent. És mint általában, csak akkor tért vissza a jókedve, amikor már mindent elmesélt. Anya gyakran volt ideges, de soha nem sokáig, mert apám hangja mindig megnyugtatóan hatott rá. De anya általában inkább lelkesedett mindenért, őrülten mulatságosnak találta a világ menetét, és vidáman ugrándozva követte. Nem úgy bánt velem, mint egy felnőttel, de nem is úgy, mint egy gyerekkel, hanem mint egy regény szereplőjével. És ezt a regényt gyöngéden és mélyen szerette, és bármikor boldogan elmerült benne. Nem érdekelték a gondok és az élet szomorú dolgai. — Ha a valóság unalmas és szomorú, találjon ki nekem egy szép történetet; olyan jól hazudik, hogy kár lenne magunkat megfosztani a hazugságaitól! Így hát elmeséltem a képzeletbeli napomat, mire ő kuncogva, lelkesen tapsikolt: — Micsoda nap, imádott gyermekem, hogy milyen csodás napja volt! Ennek maga miatt is nagyon örülök, biztos ragyogóan szórakozott! A szüleim mindig táncoltak, mindig, és mindenhol. Éjszaka a barátaikkal, délelőtt és délután egymással. Néha én is velük táncoltam. Igazán hihetetlenül táncoltak, mindent félretaszigáltak tánc közben, apám eleresztette anyámat a levegőben, és az ujja hegyénél kapta el egy, két, olykor három piruett után. Majd áthúzta a két lába között, megpörgette maga körül, mint egy köpönyeget, és ha véletlenül teljesen elengedte, anya a földre huppant, és szoknyája elterült körülötte, mint leborított csésze az alátéten. Amikor táncoltak, az üveggyűjteményükből mindig őrült koktélokat kevertek maguknak, kis napernyőkkel, olajbogyókkal, koktélos kanállal. A nappaliban álló komódon, egy hatalmas fekete-fehér fénykép előtt, amely anyát ábrázolta, amint estélyi ruhában beugrik egy medencébe, egy szép, régi lemezjátszó állt; csak egyetlen Nina Simone bakelit forgott rajta, és mindig ugyanaz a szám szólt: a „Mister Bojangles”. Ennek az egy lemeznek volt szabad forognia a lemezjátszón, a többi album egy modernebb és unalmasabb hifitoronyra lett száműzve. A „Mister Bojangles” igazán bolond egy zene volt, szomorú és vidám egyszerre, és anyám is szomorú és vidám lett tőle. A Bojangles mindig sokáig tartott, de túl gyorsan ért véget, mire az anyám élénken tapsikolva felkiáltott: „Tegyük fel újra!” Ilyenkor fel kellett kapni a lemezjátszó karját, és újra a lemez szélére illeszteni a gyémánthegyű tűt. Csak egy gyémánt lehetett rá képes, hogy ilyen szép zenét csalogasson elő.

12 Olivier Bourdeaut Nagyon nagy lakásunk volt, hogy minél több embert meg tudjunk hívni vendégségbe. Az előszobai hatalmas, fekete-fehér padlólapok egy óriási dámajáték-táblát alkottak. Apám vásárolt húsz-húsz fekete és fehér párnát, és szerda délutánonként nagy partikat játszottunk a porosz lovassági tiszt tekintetétől kísérve. Bár ő volt a döntőbíró, soha nem szólt egy szót se. Mihaszna Kisasszony olykor megzavarta a játékot, fejével félrelökdöste a fehér párnákat, és olykor meg is csipkedte őket. Csak a fehéreket, mert nem szerette őket, vagy mert túlságosan is szerette, fogalmunk sem volt, és soha nem tudtuk meg, miért, Kisasszonynak is megvoltak a maga titkai, mint mindenkinek. A szalon egyik sarkában halomban álltak a postai levelek, a nagy kupacot a szüleim hozták létre; minden borítékot ide dobtak, anélkül hogy bármelyiket is kinyitották volna. Olyan szép nagy kupac volt, hogy nyugodtan belevethettem magam, nem esett bántódásom, ez a vidám és puha domb is a lakás berendezéséhez tartozott. Apám néha kijelentette: — Ha rossz leszel, neked kell kinyitnod és szétválogatnod a leveleket. Tótfalusi Ágnes fordítása

Gradiva, Portugal

Ricardo Fonseca Mota

A young Portuguese guy with artistic ambitions moves to Lisbon from the countryside and meets a mysterious old man, Fredo. Two different worlds and lifes intertwine in their friendship which leads the reader to the most sinister tragedies of the 20th century. Oscillating between the past and the present Fredo is not just an appealing story about friendship and ageing it is also an astonishing chronicle of the past century. Ricardo Fonseca Mota (1987) was born in Sintra. Studied Psychology at the University of Coimbra. Throughout his career he collaborated with musicians, theater companies, photographers and plastic artist. He is one of the co-founders of the InterDito theater group. His first novel Fredo has been awarded with the AgustinaBessa Luís Prize as the literary revelation of the year 2016. A regényben egy művészi ambíciókat dédelgető, bizonytalan fiatalember és egy élete végén járó, titokzatos férfi barátságán keresztül nem csak két eltérő élettörténetbe és világba nyerhetünk bepillantást, hanem a 20. század legsötétebb tragédiái is feltárulnak előttünk. A hol Lisszabonban, hol Münchenben, hol Budapesten, vagy éppen San Franciscóban játszódó cselekmény rejtélyekkel teli utazásra csábítja az olvasót. Ricardo Fonseca Mota (1987, Sintra) Coimbrában pszichológia szakot végzett. Számos portugál folyóiratban és kiadványban jelentek meg írásai. Az InterDito színházi társulat egyik alapító tagja. Dolgozott zenészekkel, színházi társulatokkal, fényképészekkel és képzőművészekkel is. Fredo című első regényével elnyerte az év felfedezettjének ítélt Agustina-Bessa Luís Irodalmi Díjat.

14 Ricardo Fonseca Mota

Fredo Abandonado por este céu escuro, preciso de ti. Eu sei que agora podes tomar conta do mundo, mas eu, por enquanto, ainda ando aqui, como toda a gente, a tentar reconstruí lo. As noites deixaram de ter cantigas porque as minhas mãos renunciaram me, como tu. O desamparo dos meus gestos permanece e cresce me a vergonha de estar vivo. Faço dos meus dias um banco de jardim onde me sento, indolente, à tua espera. Eu estou tão triste, Argentina. Hoje foi o teu octogésimo primeiro aniversário e não apareceste. Depois de um serão igual a todos os outros, acordei outra vez sozinho. Suado. Encurralado. Pendurado no nó da minha garganta. Não consigo dormir. Tenho medo de adormecer porque acredito que podes aparecer a qualquer momento e, assim, não vou estar preparado para te ajudar a vestir o pijama. Continua dobrado debaixo da almofada, junto a um raminho de alfazema, como sempre fizeste. Às vezes, quando acordo, cismo que os teus chinelos não estão no mesmo sítio. Porque me visitas apenas quando estou a dormir? Eu sei que vens cá a casa. Sinto o teu cheiro doce, de algodão e malte. Imagino que tens tomado conta de mim. Só peço que não tenhas pena e não me faças viver sem ti nem mais um dia do que o necessário. Ajuda me a compreender. Um beijo. Basta um beijo teu e voarei de novo para casa. (…) Pode ser cruel a eternidade, por isso peço te, pelo amor dos deuses, diz me onde posso encontrar te. (…) Hoje acordei bem cedo. Fiz torradas. Tentei fazer um café com leite como o teu, mas ainda não foi hoje que consegui. Vesti aquela camisa que me fizeste quando celebrámos quarenta anos de casados. Lembras te? Sabes qual é? Uma bordô com bolinhas brancas. Sim, eu sei, é muito quente para agora mas eu puxei as mangas para cima. Ainda vesti o colete terracota de linho por cima. Não ralhes comigo, eu sei que está muito calor. Mas se pudesses saber como fico feliz quando visto as roupas que fizeste para mim! Sem elas fico ainda mais desorientado. Vulnerável. Não sei em que vida estou e eu preciso de sentir me nesta vida que me deste porque foi a única onde fui feliz. Todas as outras me magoaram muito. Vou ser sincero contigo: também é verdade que no dia em que morrer quero estar embrulhado na tua arte, nos teus tecidos. Quero ter te sempre comigo para me sentir mais quente e renegar o medo de ver a nossa história acabar de vez. Visto me, assim, de ti e dos teus serões. Às vezes ando todo torto e não sei escolher a roupa que quero vestir. Acabo por vestir a que está lavada e tenho a impressão de que consigo conjugar todos os padrões que ficam mal juntos. Se estivesses cá não me deixavas sair assim para a rua. Mas não estás, há sete anos que não estás. (…) Como sabes, na tua mesa de costura tenho sempre flores e hoje está lá um ramo de buganvílias. Um cesto de vime cheio com três marias brancas a querer levantar voo do coração verde das folhas, flores leves como uma quimera de luz alfinetada por um ramo espinhoso, tão severo e agudo como um coro de sopranos. Argentina do Canto (1931—2005)

Gradiva, Portugal 15 Fui o primeiro a chegar logo pouco depois de o cemitério abrir. A tua campa de granito amarelo tinha algumas ervas daninhas, poucas. Arranquei as todas. Um dos vasos estava tombado e acolhia um ramo já enxuto e descarnado. Poucos metros ao lado andaram a mexer nas terras, talvez tenham transladado algumas ossadas porque dava a impressão de estarem agora vazios os talhões. Não sei o que fizeram, só sei que tinhas as pedras completamente encardidas de poeira. Dava dó ver te assim, desalinhada e maculada, como se estivesses esquecida. Eu cuidei de livrar te de tamanha indecência e nem uma teia de aranha restou. Cobri te com todas as flores que consegui levar — oitenta e uma gardénias. Ficaste acesa e dava para sentir o brilho da tua presença doce, clara, sedosa e resistente. Coberta assim, acordaste com um desvelo vaporoso, como um lençol clássico torcido num corpo nu ao sol, como um disfarce vitoriano, como a cândida falsidade de um vestido de noiva. (…) Estive lá sentado contigo toda a manhã. Na mochila levei o rádio portátil que usávamos nos nossos passeios. Ouvimos Ten Cents a Dance da Ruth Etting e L’âme des poètes do Charles Trenet. Levei tudo o que gostas. (…) Jurámos que havíamos de morrer os dois, um dia, com o coração exausto de felicidade. Eu só queria saber se conseguiste. Pergunto me se sofreste. Já te perdoaste por me teres deixado sozinho? Rezo muito para que encontres essa força. Foi tudo tão bom. Porque tinha eu de te magoar já depois de não existir nenhuma hipótese de emendar? Todas as vezes que te visito conto te a verdade. Espero que pelo menos uma dessas vezes me tenhas conseguido ouvir. Sabes que nunca teria sido capaz de te esconder um segredo destes. Eu conheço te. Sei que vais dizer sempre que a culpa não foi minha, mas eu sinto muita revolta por não teres sabido a verdade. Amaste um homem toda a tua vida e nunca chegaste a saber quem ele era verdadeiramente. Será que me terias amado da mesma maneira? (…) Agora já estou aqui na nossa cama. Dói me o corpo. Não sei mais o que hei de fazer para te ter comigo. Para já vou permanecer acordado. Tenho as cortinas abertas porque lá fora o luar prateado tem um baloiço que me entretém. Os teus novelos estão abraçados a esta manta onde me escondo desta vida crónica que me conquista. O Erwin dorme e eu não sei que horas são. Feliz aniversário, meu amor.

Fredo Abandoned by these dark skies, I need you. I know that you can now take care of the world, but in the meantime I stay here, like everyone else, trying to rebuild it. Nights no longer have songs because my hands have denied me, like you have. The weakness of my gestures remains and every day I feel more and more ashamed for being alive. I turn my days into a garden bench where I idly sit, waiting for you. I am deeply sad, Argentina. Today was my 81st birthday and you didn’t show up. Once again I woke up completely alone, after an evening like all others. Covered in sweat. As if I was caught in a trap. Hanging from the knot in

16 Ricardo Fonseca Mota my throat. I cannot sleep. I am afraid to fall asleep because I still believe that you might show up at any moment, and if I am sleeping I will not be able to help you put on your pyjamas. They are still here, folded under the pillow, next to a small bouquet of lavender, as you would always leave them. Sometimes when I wake up, I convince myself your slippers are not in the same place. Why do you only visit me when I am sleeping? I know that you have been coming here lately. I can smell your sweet scent of cotton and malt. I imagine you have been taking care of me. I only ask you not to pity me and not to make me live without you for more time than necessary. Help me understand. A kiss. Just a kiss from you and I will fly home again. (…) Eternity can be cruel, that is why I beg you, for the sake of the gods, please tell me where I can find you. (…) Today I woke up quite early. I made some toast. I tried to make that coffee with milk of yours, but once again I failed. I put on the shirt you made for me when we celebrated our 40th wedding anniversary. Do you remember? Do you know which one? That burgundy one with white dots. Yes, I know it is too hot for this weather but I rolled up the sleeves. I also put on that terracotta-coloured linen vest. Please do not be angry with me, I know it is too hot. But if only you knew how happy I am when I put on the clothes that you made for me! Without them, I feel even more lost and confused. Vulnerable. I don’t know exactly in which life I am now, but I need to feel myself in this life you gave me, because it was the only time when I was happy. All the other lives caused me a lot of pain. Allow me to speak frankly with you: the day when I die, I want to be wrapped in your textile works, your art. I want to have you with me forever, so I can feel warmer and deny the fear of seeing our story come to an end. This is why I wear you and all your evenings of work. Sometimes I’m all over the place and I just don’t know which clothes I want to wear. I end up putting on any clean ones and I get the feeling I managed to combine all the wrong patterns. If you were here, you wouldn’t let me go out dressed like that. But you are not here and it has already been seven years. (…) As you know, I always keep some flowers on your sewing table and today there are some bougainvilleas. A wicker basket with three white flowers wanting to fly away from the green heart of the leaves. Weightless petals, like a chimera of light, pierced by a thorny branch, sharp and severe as a soprano choir. Argentina do Canto (1931—2005) I was the first to arrive right after the cemetery had opened. Weeds faintly covered your yellow granite tombstone. I tore them all out. One of the vases had fallen down, with a meagre and dried out bouquet still in it. A few meters away, they were digging the soil, maybe they were moving some skeletons to another place, because there seemed to be empty parcels now. I don’t know what they did, but your gravestone was covered in dust. It was devastating to see you like this, all dirty and untidy, as if you were completely forgotten. I made sure I got rid of such mess and in the end not even a single spider web was left. I covered you with all the flowers I could bring— eighty-one gardenias. You simply lit up and I could feel the brightness of your sweet, clear, silky and resistant presence. You woke up, covered in flowers, with a vaporous devotion like a creased sheet on a naked body under the sun, like a Victorian disguise, like the innocent falsehood of a wedding dress.

Gradiva, Portugal 17 (…) I stayed there sitting with you the whole morning. In my backpack I brought the portable radio that we used to take on our holidays. We used to listen to Ten Cents a Dance by Ruth Etting and to L’âme des poètes by Charles Trenet. I brought everything you like. (…) We promised one day we would die together with our hearts exhausted with happiness. I just wanted to know if you died like this. I ask myself whether you suffered. Have you already forgiven yourself for leaving me here alone? I pray a lot that you can find the strength to do so. Everything was so good. Why did I have to hurt you so much when there was no more chance to make amends? Every time I visit you I tell you the truth. I hope you heard me at least once. You know I would have never been able to keep such a secret from you. I know you. I know you will always say it wasn’t my fault, but it still upsets me that you didn’t know the truth. You loved a man all your life and you never really knew who he was. Would you have loved me the same way? (…) I’m already here back in our bed. My body is in pain. I don’t know what else I can do to have you here with me. For now I will stay awake. I keep the curtains open because I like to watch the subtle vibration of the silver moonshine. I cuddle up to your yarns and under this blanket I hide from the chronic life that conquers me. Erwin is asleep and I don’t know what time it is. Happy birthday, my love. Translated by Bálint Urbán

Fredo Itt ülök magányosan a sötét ég alatt, szükségem van rád. Tudom, hogy most te vigyázol a világra, de én még itt vagyok, és mint mindenki, próbálom újraépíteni azt. Esténként már nem szól a hegedű, a kezeim cserben hagytak, mint te. A testem egyre kevésbé engedelmeskedik nekem, és egyre jobban szégyellem, hogy élek. Egy kerti padot faragok napjaimból, tétlenül ülök rajta, rád várva. Olyan szomorú vagyok, Argentina. Ma volt a nyolcvanegyedik születésnapod, és nem jöttél el. Egy ugyanolyan éjszaka után mint a többi, megint egyedül ébredtem. Izzadtan. Önmagamba zárva. Felakasztva a torkomban lüktető csomóra. Nem tudok aludni. Félek elaludni, mert azt hiszem, bármelyik pillanatban megjelenhetsz, és én ébren akarlak várni, hogy felsegíthessem rád a pizsamádat. Még mindig ott van összehajtogatva a párna alatt egy kis levendulacsokorral, ahogy szeretted. Néha, amikor felébredek, azt képzelem,hogy a papucsaid nem ugyanott vannak. Miért csak akkor látogatsz meg, amikor alszom? Tudom, hogy hazajársz. Érzem az édes illatodat, maláta és gyapot keverékét. Csak azt kérem, hogy ne sajnálj, és ne kelljen egy nappal sem tovább élnem nélküled, mint szükséges. Segíts megérteni. Egy csók. Elég egy csókod, és újra hazarepülök.(...) Lehetsz kegyetlen az örökkévalóságig, ezért az istenek szerelmére kérlek, mondd meg, hol találhatlak meg. (…)

18 Ricardo Fonseca Mota Ma elég korán ébredtem. Pirítóst készítettem. Próbáltam olyan tejeskávét főzni, mint a tiéd, de ma sem sikerült. Azt az inget vettem fel, amit a negyven éves házassági évfordulónkra készítettél nekem. Emlékszel? Tudod melyik az? Bordó, fehér pöttyökkel. gen, tudom, hogy most túl meleg van hozzá, de felhajtottam az ujjait. Felvettem a terrakotta-színű vászonmellényt is. Ne szidj meg, tudom, hogy most nagy a hőség. De ha tudnád, milyen boldog vagyok, amikor a nekem készített ruháidat hordom! Nélkülük még elveszettebb vagyok. Sebezhető. Nem tudom,melyik életben vagyok, de itt kell legyek, ebben az életben, amit te adtál nekem, mert ez volt az egyetlen, amiben boldog voltam. Az összes többi csak fájdalmat okozott. Őszinte leszek veled: azt is tudnod kell, hogy a műveidbe, szöveteidbe öltözve akarok meghalni. Mindig magam mellett akarlak érezni, hogy melegebb legyen, s hogy ne féljek többé attól, hogy történetünk örökre véget ért. Ezért visellek téged, ezért viselem a ruháidat. Néha bizonytalan vagyok, és nem tudom kiválasztani, mit akarok felvenni. Végül azt veszem fel, ami ki van mosva, és az az érzésem, hogy ilyenkor sikerül kombinálnom az összes mintát, ami nem passzol egymáshoz. Ha itt lennél velem, nem engednéd, hogy így menjek ki az utcára. De nem vagy itt, már hét éve, hogy nem vagy itt. (…) Tudod, hogy a varrógéped mellé mindig virágokat teszek az asztalra, és ma egy csokor bougainvillea van ott. Egy fonott kosár, tele bougainvilleákkal, melyeknek virágai mintha most akarnának épp kirepülni a levelek zöld szívéből. A fényesen légies szirmokat tüskés szárak szúrják át, olyan szigorúan és élesen, mint egy szoprán kórus. Argentina do Canto (19312005) Elsőként érkeztem, kicsivel a temető nyitása után. Néhány gyom nőtt sárga gránit sírkövedre. Mindet kitéptem. Az egyik váza felborult, száraz, fonnyadt csokor meredt ki belőle. Pár méterrel odébb túrták a földet, talán néhány holttestet akartak áthelyezni, mert úgy tűnt, mintha üresek lennének a parcellák. Nem tudom, mit csináltak, csak azt, hogy teljesen be voltál lepve porral. Fájt így látni téged, rendezetlenül és koszosan, mintha megfeledkeztek volna rólad. Igyekeztelek megszabadítani ebből a méltatlan helyzetből, letakarítottam a sírt, még egy pókháló sem maradt. Beborítottalak az összes virággal — nyolcvanegy gardéniával —, amit vinni tudtam. Elkezdtél ragyogni, és érezni lehetett jelenléted édes, világos, selymes és erősfényét. Szelíd gondoskodásomnak köszönhetően úgy borítottak be a virágok, mint gyűrött lepedő egy meztelen testet, mint egy viktoriánus jelmez, mint egy csalfa mennyasszonyi ruha. (…) Egész reggel ott ültem veled. Elvittem neked a hátizsákomban a hordozható rádiót, amit mindig magunkkal vittünk a nyaralásokra. Ruth Etting Ten Cents a Dance-ét és Charles Trenet L’âme des poètes-jét hallgattuk. Mindent elvittem neked, amit szeretsz. (…) Megesküdtünk, hogy egy nap majd együtt halunk meg boldogsától kimerült szívvel. Csak azt szeretném tudni, vajon sikerült-e neked. Azon jár a fejem, vajon szenvedtél-e. Már megbocsátottad magadnak, hogy itt hagytál egyedül? Sokat imádkozom, hogy megleld ehhez az erőt. Minden olyan jó volt. Miért kellett fájdalmat okoznom, akkor, amikor már sehogy sem lehetett jóvá tenni? Minden egyes alkalommal, mikor látlak, elmondom neked az igazságot.

Gradiva, Portugal 19 Remélem, legalább egyszer sikerült meghallanod. Tudod, hogy sosem lettem volna képes elrejteni előled egy ilyen titkot. Ismerlek. Tudom, hogy mindig azt fogod mondani, hogy nem az én hibám volt, de nagyon felkavar, hogy sosem tudhattad meg az igazságot. Egész életedben egy férfit szerettél, és sosem tudtad meg, ki volt ő valójában. Ugyanúgy szerettél volna, ha tudod, ki vagyok? (…) Itt vagyok most az ágyunkban. Fáj a testem. Nem tudom, mit tehetnék még, hogy velem legyél. Egyelőre ébren maradok. Nincsenek behúzva a függönyök, mert az ezüstös hold hintája gyönyörködtet. Mellettem vannak a gombolyagjaid a takarón, amit magamra húzok, hogy el tudjak bújni ettől a beteg élettől, ami maga alá gyűr. Erwin alszik, és nem tudom, hány óra van. Boldog születésnapot, szerelmem. Varga Boglárka fordítása

Eduard is a Chukchi scholar at the Institute for Languages and Cultures of the Arctic in Vienna, and is regarded as a young, upand-coming scholar of great promise. He is spending time in a small English town to complete his pioneering linguistic research in peace. He has no intention of establishing contacts with any other people. But the serenity of his small hotel does not last long. Eduard soon makes the acquaintance of the other guest, the tumultuous pianist Pauline. She presents Eduard with a completely different way of thinking and lifestyle. Gábor Fónyad (1983 Vienna), studied Germanic and Finno-Ugric languages in Vienna, Graz, and Brighton. He is a member of Vienna’s Literary Studio, writes for Literatur und Kritik, Lichtungen, Neue Zürcher Zeitung. This is his first novel. Eduárd a bécsi Arktiszi Nyelv- és Kultúratudományi Intézet csukcsológusa. Az intézetében zajló csatározások miatt egy brit kisvárosba vonul vissza, hogy ott fejezze be úttörő jelentőségű nyelvészeti tanulmányát. Acélos munkamorált kényszerít magára, időbeosztását szigorúan szabályozza, és lemond mindenről, ami elterelhetné a figyelmét vagy serkenthetné az érzékeit. De nem sokáig tart a kis panzió nyugalma. Eduárd hamarosan megismerkedik a panzióban lakó zongorista Pauline-nal, és általa az övétől teljesen eltérő gondolkodásmóddal és életvitellel. Gábor Fónyad (1983 Bécs) germanisztikát, általános és finnugor nyelvészetet tanult, középiskolában és egyetemen tanít. A Literaturwerkstatt Wien tagja. Publikál a Neue Zürcher Zeitungban és irodalmi folyóiratokban. Ez az első regénye.

Wortreich Verlag, Austria

Gábor Fónyad

Wortreich Verlag, Austria 21

Zuerst der Tee XI In der Zwischenzeit hatten Oscar und Pauline in einer der Fensternischen, die zu gemütlichen Sitzecken ausgepolstert waren, Platz genommen und konnten so, die zum Church Square führende Lion Street im Rücken, den Innenraum von Fletcher’s House überblicken. Fast ausschließlich Einheimische kamen zum Abendessen hierher — ältere, meist gut gekleidete, rotweintrinkende (aber keinesfalls versnobte) Ehepaare, friedlich daneben tätowierte, ein wenig zur Fettleibigkeit neigende biertrinkende Männer und Frauen mittleren Alters in Begleitung ihrer colatrinkenden Kinder sowie größere, bunt durcheinandergewürfelte Tischgesellschaften. Es war nicht eines jener schmuddeligcharmanten, leicht (oder auch stark) herabgekommen Pubs mit Fettflecken auf dem Teppichboden und vergilbten Taschenbüchern auf dem Kaminsims, sondern eines, das Eleganz entfaltete und dabei dennoch die wohnzimmerliehe Atmosphäre bewahrte: Der Boden war mit großen dunklen Steinplatten bedeckt, auf denen Esstische aus braunem Eichenholz standen. »Ich glaube, er kommt nicht«, sagte Pauline. >>Du hast ihn wahrscheinlich verschreckt«, erwiderte Oscar, der an einem Grissino mit Kümmel knabberte, da sie mit der Bestellung auf Eduard warten wollten. »Meinst du?« »Ich bin mir sicher.« »Vielleicht hätte ich ihm sagen sollen, dass du auch hier bist … « »Du meinst, dann wäre er gekommen?« Jetzt untersuchte Oscar seinen Mittelfinger von allen Seiten und präsentierte ihn Pauline. »Den habe ich mir vorhin verbrannt … beim Händewaschen auf der Toilette. Ich weiß nicht, ob dir das schon aufgefallen ist- es gibt hierzulande nicht einen Wasserhahn, sondern gleich zwei. Der erste Mensch, der in England ein Waschbecken montierte, muss sich gedacht haben: Wir haben warmes Wasser und wir haben kaltes Wasser, also montieren wir einen Wasserhahn für das warme Wasser und einen für das kalte Wasser, damit man weiß, was Sache ist.« »Ich werde aus diesem Burschen nicht schlau«, sagte Pauline, während sie ihr Weinglas betrachtete. »Er sitzt den ganzen Tag in seinem Zimmer und verrichtet seine Arbeit mit einer Verbissenheit, als wäre er in einem sibirischen Straflager und dazu verurteilt, mehrere Hundert Seiten über — worüber eigentlich? — Er hat es mir schon so oft etzählt, aber ich habe es mir nicht gemerkt.« »Und damit das kalte und das warme Wasser«, setzte Oscar seinerseits fort, »nur ja nicht miteinander in Berührung kommen, sind die beiden Wasserhähne gefühlte dreißig Zentimeter voneinander entfernt — das ist ein Ellbogen — oder ein Schienbein — welchen Körperteil die auch immer verwenden, jedenfalls so weit, wie es die Breite des Waschbeckens zulässt. Dabei achtet man stets darauf, dass der linke Hahn- der ausschließlich eiskaltes Wasser spendet — sich ganz am linken Rand des Waschbeckens befindet, während der rechte Hahn — der glühend heißes Wasser ausspuckt — amäußersten rechten Rand klebt.« »Hat er denn irgendeine fürchterliche Schuld auf sich geladen, die er durch qualvolle Arbeit sühnen muss?«

22 Gábor Fónyad »Der Wasserhahn?« Oscar schaute kurz von seinem neuen Grissino auf, das er sich inzwischen genommen hatte. »Nein. Eduard.« »Ach so.« Oscar widmete sich wieder den Sesamkörnern, die er mit dem Fingernagel herunterkratzte. »Und dann trinkt er immer nur Mineralwasser, stilles Mineralwasser! Ist dir das aufgefallen?« Pauline schaute Oscar bei seinem Kampf mit den Sesamkörnern zu. »Manchmal hat man Glück und das Waschbecken ist klein genug, damit die beiden Wasserhähne so nah beieinander sind, dass, wenn man die Handfläche gespreizt ins Becken hält und schnell hin- und herdreht,« — er machte die Handbewegung über dem Tisch nach — »dass sie dann sowohl kaltes als auch heißes Wasser abbekommt. Schlecht ist es hingegen, wenn die beiden Hähne weiter voneinander entfernt sind — dann kann man immer noch versuchen, mit der linken Hand bis möglichst weit in die Mitte des Beckens kaltes Wasser zu schaufeln, während die rechte Hand das Gleiche von der anderen Seite her versucht. Im Idealfall treffen auf diese Weise kaltes und heißes Wasser in der Mitte aufeinander. Das gelingt allerdings nur sehr selten. Aber auch dann hat man keinen Nutzen davon! Und weißt du, warum? Die beiden zu waschenden Hände befinden sich jetzt ja am Beckenrand und nicht in der Mitte, wo das Wasser nun die richtige Temperatur hätte! Die linke Hand erhält einen Kälteschock und die rechte Verbrennungen. Verteufelt, wie?« »Gehört er einer Sekte an«, grübelte Pauline weiter, »deren Mitglieder für Sünden, die sie erst noch begehen werdenwas für Sünden kann ein wassertrinkender Akademiker denn schon begehen?« »Er ist Wissenschaftler«, stellte Oscar fest. Nachdem er auch das zweite Grissino verzehrt hatte, nahm er sich wieder seines Mittelfingers an. »Aber auch Wissenschaftler bestehen aus Fleisch und Blut.« »Ja, das habe ich auch gehört … Zumindest hat er das nie geleugnet.« »Andererseits ist er dafür zu sehr mit seinem Verstand bei der Sache. Er leitet von der Tatsache, dass Menschen aus Fleisch und Blut bestehen, ab, dass auch er aus Fleisch und Blut bestehen muss, da auch er ein Mensch ist.« »Und das reicht ihm vollkommen.(< Oscar presste seinen Mittelfinger gegen ein Glas mit Eiswürfeln, das er inzwischen bestellt hatte. »Er braucht keine weiteren Beweise dafür, dass er grundsätzlich imstande wäre — wie sage ich das? Ganz prinzipiellleitet er die Möglichkeit, etwas zu fühlen, einfach ab. Defektion. — Auf der Toilette hier — entschuldige, wenn ich wieder darauf zurückkomme — sind die Wasserhähne so nah an den Rand montiert, dass ich gezwungen war, meine Finger einzeln gegen die Beckenwand zu pressen, um irgendwie unter den Hahn zu gelangen. Zuerst kam aus dem rechten Hahn lauwarmes Wasser, und ich freute mich schon, auf einen defekten Wasserhahn gestoßen zu sein. — Pardon, Deduktion. Nicht Defektion. Während- ich meine Eduard. -Wahrend ich einen Finger nach dem anderen ins rechte Eck presse, höre ich auf einmal unter mir ein Brummen: Der unter dem Waschbecken versteckte Boiler springt an und aus dem rechten Hahn fließt brennend heißes Wasser! Es war gerade mein Mittelfinger an der Reihe — und schau ihn dir an.« Oscar zeigte Pauline wieder seinen Finger. Ein älterer Herr am Nebentisch schaute mit gerunzelter Stirn herüber. »Man hätte Tee kochen können, einfach indem man einen Teebeutel in den Wasserstrahl gehalten hätte. — Vielleicht tun wir ihm aber auch Unrecht«, schloss Oscar.

Wortreich Verlag, Austria 23 »Dem Wasserhahn?« »Nein, Eduard. Denn auch, wenn er sich keinen Tee zubereitet, geht er doch — nun, du bist eine Dame … Was ich sagen will — wenn er seine Grammatik kurz Grammatik sein lässt und aufsteht, um — wie gesagt, er ist ja immerhin auch ein Mensch — ja, dann wird er sich auch die Hände waschen. Danach. Gerade er! Und er wird sich dabei auch schon mal seine Finger verbrannt haben. Das ist dann ein rational nachvollziehbares Naturereignis mit Wirkung und darauffolgender Ursache- dass in so einem Fall ein Sehrnetz entsteht, dass Gott erbarme.«

Tee Comes First Meantime, Oscar and Pauline sat down in one of the window nooks, made into a cozy little corner by the addition of cushions. This gave them a view of the interior of Fletcher’s House, with Lion Street behind it leading to Church Square. Dinner guests were almost exclusively locals: mostly well-dressed, older couples, red wine drinkers (though not a bit snobby) and, sitting beside them in perfect tranquility, tattooed men and women, middleaged beer drinkers on the chubby side, accompanied by their cola-drinking kids, as well as larger table parties seemingly tossed together in a colorful mix. This was not one of those pubs of dingy charm that had seen better (perhaps much better) days, with blotches of grease staining the carpet and yellowed paperbacks on the mantel. No, this place exhibiteda certain elegance, yet also preserved a living-room feel. The floor was covered with large, dark flagstones, on which rested brown oaken dining tables. “I don’t think he’s coming,” Pauline said. “You probably scared him off,” countered Oscar, nibbling on a caraway breadstick as they waited for Eduard to arrive before ordering. “You think?” “I’m sure of it.” “Maybe I should have told him you were here too.” “You think that would have got him to come?” Oscar examined his middle finger from every angle, then presented it to Pauline. “I just burned it washing my hands in the restroom. I don’t know if you’ve noticed, but around herethey have two faucets, not one. The first person to install a washbasin in England must have figured, Let’s have one for hot and another for cold, so people know what’s what.” “I can’t figure this guy out,” said Pauline, scrutinizing her wine glass. “Sits in his room all day long and works so doggedly you’d think he was in a Siberian prison camp, sentenced to crank out hundreds of pages about — about what, really? He’s explained it to me so many times, but it never registered.” “And to make sure that the cold and warm water don’t come into contact,”continued Oscar, “the two taps are set thirty centimeters apart — the length of an elbow, or a shinbone — or whatever part of the body they happen to use, but in any case as wide as the basin will allow. This ensures that the left-hand tap, the ice-cold one, is always on the very left edge of the sink, and the right-hand one makes sure the boiling-hot water always stays on the far right.“

24 Gábor Fónyad “Maybe there’s some strange sense of guilt that needs atoning forby all this agonizing work.” “You talking about the faucets?” For a second Oscar looked up from his breadstick that he had grabbed in the meantime. “No. I mean Edward.” “I see.” Oscar turned his attention back to the sesame seeds, scratching them off with his fingernail. “And he only drinks mineral water. Uncarbonated! Did you notice that?” Pauline looked over at Oscar as he struggled with the sesame seeds. “Sometimes you get lucky and the washbasin is small enough — the faucets are so close together, if you hold your hand open wide, and jerk it back and forth very fast (here he imitated the motion over the tabletop) you can get both hot and cold. But when the two faucets are farther apart, it’s not so good. You can try to shovel cold water into the middle of the sinkwith your left hand, and hot water from the other sidethe same way, then ideally the cold and hot meet in the middle. But this is rare, and even so, it won’t do you any good. Know why? Now both of your hands still need to be washed, but they’re still on the edge of the basin, not in the middle where the water should be just the right temperature. Your left hand gets a cold shock and the right one gets burned. Crazy, isn’t it? Pauline continued her ruminations. “Maybe he belongs to some sect whose members are about to commit a sin and they… — but what kind of sinning can a water-drinking academic get up to anyway? “ “He’s a scholar,” Oscar specified. Once he had eaten his second breadstick, he turned his attention back to his middle finger. “But even scholars are only flesh and blood after all.” “Yes, I’ve heard that too.At least he’s never denied it.” “And on the other hand, he is too close to have perspective. It all stems from the fact that people are flesh and blood, so he must also be a person, since he is flesh and blood too.” “And that’s more than enough for him.” Oscar pressed his middle finger against a glass of ice cubes that he had ordered in the meantime. “He needs no further proof that he is capable — how to put this? —he just concludes that feeling is possible.It’s a defect. Excuse me for bringing this up again, but in the restroom here, the spigots are mounted so close to the edge that I was had to press my fingers against the wall of the sink one by one to get them wet. First it was lukewarm water from the right tap, and I was glad to have found a defective spigot. Oh excuse me, I meant ‘deduction,’ not ‘defect.’” So while was pressing my fingers — speaking of Edward, I mean — into the right-hand corner one after the other, I heard a hum start up. The boiler hidden under the sink turned on, and all of a sudden scalding hot water came pouring out of the right-hand tap! It happened to be my middle finger’s turn. Just look at it.” Oscar showed Pauline his finger again. An older man looked over from the next table with wrinkled brow. “I’m telling you, that stream of water was hot enough to make tea. But maybe we’re being unfair,” concluded Oscar. “To the tap?” “No, to Edward. Because even if he’s not making himself tea, he still goes to the — well, you are a lady after all… What I mean is, if he would just leave his grammar alone for a

Wortreich Verlag, Austria 25 minute and get up to — like I said, he’s human too — well then he’d wash his hands as well. Afterwards, I mean. Yes, him! And he would have burned his fingers too. It’s a rationally reproducible natural event, with effect and a cause that follows from it — and the result would be pain, God have mercy.” “Aside from the fact,” noted Pauline, “that that last sentence sounds like it came from Edward’s mouth, you are right.” “Then it must have been hellishly painful for him too, and then, well, he must have experienced something like anger and outrage at the injustice done to him. Maybe he even screamed and cursed. Even if it’s hard for me to imagine someone like Edward cussing.” Meantime the inside of Fletcher’s House had filled up, and people were already eating at most of the tables. “I really don’t know whether he isn’t anything but pure thought without a body,” sighed Pauline. “Like a ghost.” “He’s not coming after all. Let’s order,” Oscar determined. “I’m hungry.” Translated by Jim Tucker

Először a tea Oscar és Pauline időközben leült az egyik kényelmes ülősarokká kipárnázott ablakfülkében, háttal a Church Square felé vezető Lion Streetnek, így ráláttak a Fletcher’s House belső terére. Szinte kizárólag helybéliek vacsoráztak itt: az idősebb, többnyire jól öltözött, vörösborivó (de semmiképpen sem sznob) házaspárok mellett barátságosan megfértek a tetovált, kissé hízásra hajlamos, sörivó középkorú férfiak és nők kólaivó gyerekeik társaságában, valamint a nagyobb, tarkabarka asztaltársaságok. Ez nem amolyan koszos-bájos, kicsit (vagy akár nagyon) lepukkant pub volt, zsírfoltokkal a padlón és megsárgult zsebkönyvekkel a kandallópárkányon, hanem olyan, amelyik eleganciát mutatott, emellett mégis megőrizte egy nappaliszoba hangulatát. A padlót borító nagy, sötét kőlapokon barna tölgyfa étkezőasztalok álltak. — Azt hiszem, nem fog eljönni — mondta Pauline. — Valószínűleg elijesztetted — felelte Oscar, aki köménymagos grissinót rágcsált, mivel a rendeléssel meg akarták várni Eduárdot . — Gondolod? — Biztos vagyok benne. — Talán meg kellett volna mondanom neki, hogy te is itt vagy… — Azt hiszed, akkor eljött volna? — Oscar minden oldalról megvizsgálta a középső ujját, aztán megmutatta Pauline-nek. — Megégettem az előbb… amikor kezet mostam a mellékhelységben. Nem tudom, neked feltűnt-e már: errefelé nem egy csap van, hanem rögtön kettő. Az első ember, aki Angliában felszerelt egy mosdókagylót, azt gondolhatta magában: van meleg vizünk és van hideg vizünk, úgyhogy felszerelünk egy csapot a meleg víznek és egyet a hideg víznek, hogy tudjuk, mi a helyzet. — Nem igazodom ki ezen a pasin — mondta Pauline a borospoharát nézegetve. — Egész nap a szobájában ül, és olyan kitartóan végzi a munkáját, mintha szibériai munkatáborban

26 Gábor Fónyad lenne, és arra ítélték volna, hogy több száz oldalt írjon… miről is? Annyiszor elmondta már, de nem jegyeztem meg. — És avégett, hogy a hideg meg a meleg víz ne keveredjen össze egymással — folytatta Oscar —, a két csap egymástól nagyjából harminc centi távolságra van: ez egy könyök, vagy sípcsont, vagy melyik testrészt is használják, mindenesetre olyan messze, amennyire a mosdókagyló szélessége csak engedi. Még arra is ügyelnek, hogy a bal oldali csap, melyből kizárólag jéghideg víz folyik, pont a mosdókagyló bal oldali peremén legyen, míg a jobb oldali, amelyik tűzforró vizet köpköd, a jobboldali perem legszélére tapadjon. — Talán valami rettenetes bűn nyomja a vállát, hogy ilyen gyötrelmes munkával kell vezekelnie? — A csapnak? — nézett fel Oscar egy újabb grissinóról, amit közben kivett magának. — Nem, Eduárdnak. — Ja, vagy úgy — azzal Oscar ismét a szezámmagokra fordította a figyelmét: a körmével kaparászta le őket. — Ráadásul mindig ásványvizet iszik, méghozzá buborékmenteset! Észrevetted? — Pauline figyelte Oscar küzdelmét a szezámmagokkal. — Néha szerencséje van az embernek, és a mosdókagyló elég kicsi, ezért a csapok olyan közel vannak egymáshoz, hogy amikor a tenyerét a medencébe meríti és gyorsan ide-oda forgatja — imitálta Oscar a megfelelő kézmozgást az asztal fölött —, akkor a hideg és a forró vízből is jut neki. Az viszont rossz, ha távol vannak egymástól a csapok: ilyenkor meg lehet próbálni bal kézzel hideg vizet lapátolni a kagyló közepe felé, amilyen messze csak lehetséges, mialatt a jobb kéz megkísérli ugyanezt a másik oldalról. Ideális esetben így a hideg és a meleg víz középen összetalálkozik. Ez azonban csak nagyon ritkán sikerül. És akkor sem sok haszna van belőle az embernek! Tudod, miért? Mert ilyenkor mindkét megmosandó kéz a medence szélén található, nem középen, ahol a víznek éppen megfelelő lenne a hőmérséklete. A bal kéz hidegsokkot kap, a jobb pedig megég. Ördöngős, ugye? — Talán egy olyan szektához tartozik — töprengett tovább Pauline —, amelynek tagjai a majdan elkövetendő bűnökért… de miféle bűnöket követhet el egy vízivó kutató? — Ő egy tudós — jelentette ki Oscar, aki, miután a második grissinót is megette, megint a középső ujjával kezdett foglalkozni. — De a tudósok is húsból és vérből vannak. — Igen, erről én is hallottam… Legalábbis ő ezt soha nem cáfolta. — Másrészt túlságosan az eszével közelíti meg a dolgot. A tényből, hogy az emberek húsból és vérből vannak, levezeti, hogy ő is húsból és vérből van, mivel ő is ember. — És ez teljesen elég is neki. — Oscar a középső ujját nekinyomta egy jégkockákkal telt pohárnak, amit időközben rendelt. — Nincs további bizonyítékra szüksége ahhoz, hogy ő elvileg képes lenne… hogy is mondjam? Elvből hárítja el magától a lehetőségét annak, hogy érezzen valamit. Defekció. Itt, a mosdóban (bocsánat, amiért megint ide térek vissza) annyira közel tették a vízcsapokat a peremhez, hogy kénytelen voltam egyenként a mosdókagyló falához nyomni az ujjaim, hogy valamiképp odaérjenek a csap alá. Először langyos víz jött a jobb oldali csapból, és már épp örültem, hogy egy hibás vízcsappal találkoztam… Bocs, dedukció. Nem defekció. Miközben… úgy értem, Eduárd… Miközben egyik ujjamat a másik után nyomtam a jobb sarokba, egyszer csak zúgást hallottam magam alatt: a mosdó alatt elrejtett bojler beindult, és a jobb oldali csapból tűzforró víz kezdett ömleni. Éppen a kőzépső ujjam volt soron, és nézd csak meg.

Wortreich Verlag, Austria 27 Oscar ismét megmutatta az ujját Pauline-nek. Egy idős úr a szomszéd asztalnál összeráncolt homlokkal nézett feléjük. — Az ember akár teát is főzhetne, egyszerűen úgy, hogy a csap alá tart egy teafiltert. Egyébként lehet, hogy igazságtalanok vagyunk vele. — A csappal? — Nem, Eduárddal. Még ha nem is készít magának teát, akkor is… nos, te nő vagy… Amit mondani akarok: ha rövid időre félreteszi a munkát, és kimegy… mert mint korábban mondtuk, mégiscsak ember ő is, szóval, akkor meg is akarja mosni a kezét. Utána. Pont ő. És akkor majd ő is megégeti az ujját. Ez akkor egy józan ésszel felmérhető természeti esemény, aminek hatása és abból következő oka van: azaz ebben az esetben olyan fájdalom keletkezik, hogy Isten irgalmazzon. — Attól eltekintve — jegyezte meg Pauline —, hogy az utolsó mondat úgy hangzott, mintha Eduárdtól származna, igazat adok neked. — Szóval pokolian fájhatott neki, és akkor, igen, akkor fel kellett fedezzen valami düh- és felháborodás-féleséget az őt érő igazságtalanság miatt. Talán még kiabált és káromkodott is… még ha nehéz is elképzelnem, hogyan káromkodik egy olyan ember, mint Eduárd. Időközben megtelt a Fletscher’s House belső terme, és a legtöbb asztalnál már ettek. — Igazából nem tudom, hogy ez az ember nem csak test nélküli gondolkodásból áll-e — sóhajtotta Pauline. — Mint egy szellem. — Már úgysem jön. Rendeljünk! — döntött Oscar. — Éhes vagyok. Molnár T. Eszter fordítása

Beneath the squalid surface of a small housing estate by the seashore, the young policeman discovers a fantastic world, peopled by the likes of Olube, Borhot, Litoi, Baban, the Turkish Woman, the ageless woman, and Coco, the pimp without lips. Their bizarre stories gradually lend shape to the history of the old fortification, over which there hovers a curse and whose influence on the world around it is far from coming to an end. Tudor Ganea (1983 Bucharest) is an architect, who wrote his first short story in the tenth grade at school, winning first prize in a prose competition. After that, he started writing, mainly short stories, and hasn’t stopped for the last fifteen years. His novel The Casemate marks his publishing debut. Komoran, fenyegetőn áll a tengerparton a régi világháborús német kazamata. Az ott történő furcsa események kivizsgálására kiküldött nyomozó a kis tengerparti városnegyed hétköznapi nyomorának felszíne alatt mesés világra bukkan, amelyet olyan alakok népesítenek be, mint Olube, Borhot, Liţoi, Baban, a kortalan Török Kanca, vagy Coco, a kurvapecér. Fantasztikus történeteikben megelevenedik a régi, elátkozott erődítmény, amely mindmáig hatással van a környező világra. Tudor Ganea (1983 Bukarest) építész, gimnazistaként megnyerte egy prózaíróverseny fődíját, azóta is ír, elvégzett egy kreatív írás tanfolyamot, ezek után döntött úgy, hogy megjelentet egy novelláskötetet, amelynek helyszíne a konstancai Faleză Nord városnegyed, ám ez lassan átalakult egy lélegzetelállító regénnyé, ez A kazamata.

Polirom, Romania

Tudor Ganea

Polirom, Romania 29

Cazemata Cu buzele făcute franjuri şi cu sângele scurgându-i-se pe bărbie şi gât, ajunse în cele din urmă la apă mică şi se ridică în picioare. Ieşi pe plajă, iar valurile mării îi mai culeseră, câteva secunde, râurile subţiri de sânge ce i se prelingeau de pe glezne pe nisipul umed. Străbătu plaja şi ajunse în faţa peretelui de argilă. Urmele roşii ale paşilor săi rămaseră mărturie pe cărarea ce şerpuia în sus, pe dealul falezei, şi pe care tânărul o urca acum gâfâind, pieptiş, iar când mâinile sale — cu tăieturi adânci în palme — se prindeau de tulpini groase de mărăcini înalţi — în căutare de sprijin — sau se agăţau de tufe nemişcate de vânt, castraveţii sălbatici, copţi pe sub frunze, plesneau cu zgomot şi-l împroşcau cu seminţe umede. Ajunse în cele din urmă sus, pe platoul falezei, unde praful fin ridicat de paşii săi îi intră în şanţurile săpate în carnea vie, în care acum i se scurgeau râuri de transpiraţie sărată. Trecu şchiopătând prin şantierul cu blocurile neterminate, ca un rând de măsele stricate înfipte în gingia falezei de argilă, în jurul cărora străjuiau excavatoare ale căror cuve căscau ameninţător spre lună, ieşi apoi printre maşinile din parcarea amenajată pe terenul viran dintre blocuri şi se pomeni în faţa cazematei. Scaunele din fier forjat erau întoarse pe mese cu picioarele în sus, iar înăuntrul barului amenajat în buncăr — a cărui uşă era larg deschisă — nu părea să mai fie nimeni. Ajuns lângă o masă, tânărul puse talpa piciorului pe ea, se prinse cu mâinile de pergola din lemn de deasupra şi se trase cu greu în sus. De pe pergolă ajunse imediat pe terasă şi apoi escaladă turela cilindrică a cazematei, în al cărei beton se deschideau fante de tragere pentru mitraliere. Sus, în cercul terasei turelei, se lăsă pe vine, extenuat, şi scoase de sub micul rug construit din scânduri şi papură uscată — ce părea pregătit din timp — o brichetă cu care aprinse focul. În timp ce flacăra trosnea între tulpinile uscate de papură, tânărul îngenunche. Cu spatele la focul ce creştea în înălţime, începu să-şi mişte rapid mâna dreaptă în zona inghinală. Cu mâna stângă se sprijinea de parapetul din beton al terasei circulare. Când flacăra din spatele său se înălţă şi înroşi faţadele blocurilor din jur, tânărul îşi văzu umbra, crescută acum mare, pe întregul bloc cu patru etaje din faţa cazematei. Deodată, umbra începu să-i tremure încordată în spasme scurte şi tânărul îşi lăsă capul pe spate, cu ochi strâns închişi. Mişcarea mâinii i se domoli încet-încet, până când se opri. Cu capul lăsat pe spate şi fără să privească în jos, îşi înmuie buricele în lichidul vâscos şi cald ce ţâşnise din el şi-şi ridică apoi mâinile cu degetele răsfirate în sus. Umbrele degetelor sale îmbălate pulsau acum pe tencuiala drişcuită a blocului din faţă, încremenite, asemenea mâinilor unui dirijor gata să dea startul unei simfonii. Şi umbrele începură să se mişte: mai întâi falangele, ca nişte vietăţi abia trezite din somn, se îndoiră uşor şi mişunară pe faţada blocului de vizavi, la început timid, apoi din ce în ce mai agresiv, ca nişte imense anaconde în căutarea prăzii, intrând prin ferestre, strecurându-se prin camere înăbuşite de căldura nopţii de vară, coborând prin paturi cu aşternuturi umede, urcându-se pe femei adormite care tresăriră în somn şi-şi desfăcură picioarele când umbra degetelor tânărului se alungi de pe tavane, se scurse pe pereţi, le alunecă pe gât, pe sânii transpiraţi şi li se pierdu între coapsele fierbinţi. Apoi umbrele ieşeau de pe geamurile blocurilor, se retrăgeau pe pervazuri, coborau pe faţadele pline de pete de igrasie, scurgându-se precum tentaculele ameninţătoare ale unei

30 Tudor Ganea gigantice caracatiţe, tăiau caldarâmul şi se opreau iarăşi şi iarăşi în mica baltă cleioasă dintre genunchii însângeraţi ai tânărului, care, respirând din ce în ce mai greu, cu degetele proaspăt înmuiate şi grele de gelul translucid, le arunca din nou pe pereţii scorojiţi, strecurându-le printre draperii de pluş prăfuite, pe sub jaluzele nerulate până la capăt şi roase de molii, prin geamuri întredeschise, scurgându-se de pe tavane sau suind de pe pardoseli în alte şi alte paturi, oprindu-se între picioarele altei şi altei femei, care în acel moment suspina în somn şi-şi arcuia spatele între aşternuturile şifonate. Odată cu slăbirea în intensitate a focului, umbrele mâinilor sale îşi scurtară lungimea încet-încet şi se retraseră de pe zidurile din jur precum corniţele unui melc, din ce în ce mai mici, din ce în ce mai subţiri, până când flacăra mocnită din spatele lui dispăru şi stinse roşeaţa pereţilor, ascunzând din nou blocurile în noapte. Când, mărturie a focului de mai înainte, mai rămase doar un fir subţire de fum ce se ridica vertical înspre cerul fără stele, mâinile obosite îi alunecară pe lângă corp şi căzu din genunchi pe o parte, apoi se rostogoli pe spate. Extenuat, respirând din ce în ce mai greu, cu râuri de sânge şi transpiraţie adunându-i-se într-o baltă ce-i răci spatele fierbinte, mai avu puterea doar să-şi întoarcă privirea înspre mare. Cu ochii la fulgerele îndepărtate din larg şi cu primii stropi de ploaie lovindu-i pielea plină de tăieturi, tânărul îşi numără ultimele două bătăi ale inimii: „unu, doi…”.

The Casemate The green eyed young man leapt from a tetrapod into the sea. He pierced the water with the tips of his feet and began to glide into the depths. As he sank, he released all the air in his lungs, descending to the bottom in the posture of one crucified. He kept his eyes closed and in a short while he felt the pressure of the water in his ears and sinuses. The soles of his feet touched the thick layer of shells on the water’s bottom and he dug his heels into them, raking, pressing, twisting his body like a corkscrew. As he screwed his ankles into the shell stratum, the swell swayed his body and limp arms, which danced like seaweed in the current. From time to time a minuscule air bubble—glittering like a bead of mercury—popped out of the corner of his mouth and rose swiftly. The young man opened his eyes and looked up at the surface, where the moon formed a puddle of light on the waves. When he felt spasms in his lungs, he flexed his knees and propelled himself to the surface, frightening the gobies that had been circling him. He emerged on the surface and took a deep breath. For a time he stayed in the same place, at the end of the sea wall, treading water and moving his arms to keep himself on the surface. After looking for a few seconds at the semi circular beach flanked by the clayey slope of the cliff, he dived and swum underwater. Reaching the seabed once more, he dug his fingers into the sand mingled with shells and dragged himself forward, propelling himself along the bottom. Whenever he slowed down, his other hand clasped a rock or dug into the sand to provide the leverage to thrust him forward again at speed. The shells growing on the rocks that jutted from the sand and against which he hit his body scratched his skin at first, and then they sliced it, laying open his chest, belly, legs, with

Polirom, Romania 31 the cleanness of a scalpel, leaving behind long streaks of blood that spread through the water in the moonlight. Without stopping, he periodically returned to the surface, took a breath, and then dived once more, dragging his body past the sharp edges of hundreds and thousands of shells on the water’s bottom, which ripped open his flesh, covering him in wounds from his eyebrows to his knees and tibias. His body broke through a bank of jellyfish, which then reformed in the streak of blood left in the wake of the young man who furrowed the depths of the bay like a torpedo. With his lips in tatters and with blood flowing down his chin and neck, he finally reached shallow water and stood up. He walked to the beach, and for a few seconds the waves laved the blood that trickled onto the wet sand from the thin wounds on his ankles. He crossed the beach and reached the steep slope of clay. The red prints left by his feet bore witness to his passing on the path that wound up the cliff side, which the young man climbed panting, and when his hands—with deep cuts on the palms—grabbed onto the thick stems of the tall briers for support or clutched at the bushes, the wild cucumbers ripe beneath their foliage burst with a crack and sprayed him with moist seed. He finally reached the top of the cliff, where the fine dust raised by his footsteps settled in the furrows in his raw flesh, through which rivers of salty sweat now flowed. Limping, he crossed the building site of the unfinished housing blocks, which were like a row of rotten teeth protruding from the gum of the clayey cliff, and around which the excavators stood guard, their shovels gaping menacingly at the moon. Then he crossed the car park on the waste ground between the housing blocks and came to the casemate. The wrought iron chairs rested on the tables with their legs in the air, and in the bar inside the bunker, whose door was wide open, there did not appear to be anybody. Going up to a table, the young man planted his foot on it, held on to the wooden pergola above, and dragged himself up with difficulty. From the pergola he immediately reached the roof and then climbed the cylindrical turret of the casemate, in whose concrete there were slots for machineguns. On top, in the circle of the turret roof, he squatted down, exhausted, and from the small pyre of planks and dry rushes, which appeared to have been readied in advance, he took a lighter and kindled a fire. As the flame crackled among the dry rushes, the young man knelt down. With his back to the now leaping fire, he began to move his right hand quickly up and down in the area of his groin. With his left hand he leaned on the concrete parapet of the circular roof. When the flame behind him was high enough to redden the walls of the surrounding buildings, the young man saw his shadow, now grown tall, flickering against the four storey housing block in front of the casemate. All of a sudden, the shadow began to tremble tensely, it jerked, in spasms, and the young man threw his head back, with his eyes tightly closed. The movement of his hand slowly relaxed and finally stopped. With his head thrown back, without looking down, he dipped his fingertips in the warm, viscous liquid that had spurted from him and then raised his hand, splaying the fingers. The shadow of his slobbery fingers now pulsated on the floating plaster of the housing block in front of him. He held his hand motionless, like a conductor about to signal the opening of a symphony. And then the shadows began to move : first the fingers, like creatures awakening, bent slowly and crawled along the wall of the block, timidly at first, then more and more aggressively, like huge anacondas in search of their prey, entering windows, slithering through rooms sultry in the summer night, swooping on beds with damp sheets,

32 Tudor Ganea crawling over sleeping girls, who started in their sleep and spread their legs when the shadow of the young man’s fingers elongated over their ceilings, the shadow glided down walls, slid over throats, over perspiring breasts, and vanished between burning thighs. Then the shadows came back out of the windows, withdrew to windowsills, descended walls blotched with damp, oozing like the menacing tentacles of a giant octopus, they slid over the cobbles and came to a rest once more in the small sticky puddle between the young man’s bleeding thighs. The young man was breathing more and more heavily. Having dipped his fingers in the translucent gel, he cast them over the peeling walls once more, slipping them through dusty velvet curtains, through the gaps under moth eaten Venetian blinds, through half open windows, sliding them across ceilings or making them leap from the floor into yet other beds, pausing between the thighs of yet other women, who in that instant sighed in their sleep and arched their backs beneath their crumpled sheets. As the fire died down, the shadows of his hands gradually grew shorter and retracted from the surrounding walls like the horns of a snail, they became smaller and smaller, thinner and thinner, until the smouldering flame behind them vanished and the red glow was quenched, plunging the housing blocks in darkness once more. When, as a witness to the dead fire, all that remained was a slender thread of smoke rising to the starless sky, the tired hands slid down beside his body and fell off his knees to one side, and then slumped backward. Exhausted, breathing with greater and greater difficulty, with rivulets of blood and sweat collecting in a pool that cooled his burning back, he barely had the strength to turn to look at the sea. With his eyes on the distant streaks of lightning and the first drops of rain lashing his lacerated skin, the young man counted the final two beats of his heart : “One, two…” Translated by Alistair Ian Blyth

A kazamata A zöld szemű fiatalember egy tetrapod hullámtörőről a tengerbe vetette magát. Lábujjával áttörte a víztükröt, majd süllyedni kezdett a mélybe. Süllyedés közben minden levegőt kipréselt tüdejéből, és úgy ereszkedett a mélységbe, mint akit keresztre feszítettek. Szemét lehunyta, orrában és fülében egyre erősebben érezte a víz nyomását. A kagylóhéjakkal vastagon borított tengerfeneket taposta, könnyedén leásott benne a sarkával, testét dugóhúzóként pörgetve lazította a talajt. Most már térdelt a kagylórétegen, testét és ernyedt karjait úgy ringatta a holthullám, mint egy algafüggönyt. Olykor egy-egy apró, csillogó higanygolyócskára hasonlító levegőbuborék hagyta el a száját és emelkedett szélsebesen a magasba. A fiatalember kinyitotta a szemét, felnézett a vízfelszínre, ahol a hold fényfoltként ringatózott a hullámokon. Mikor a tüdejét már görcsös fájdalom szaggatta, térdét behajlítva elrugaszkodott, nagy sebességgel tört felfelé, megriasztva a körülötte keringő sügéreket. A felszínre bukott és levegőért kapkodott. Pár percig egy helyben lebegett a védőgát csúcsánál, a vizet taposta és ütemesen mozgatta a karját, hogy a felszínen maradhasson. Néhány másodpercig az agyagos partfa láltal övezett homokpartot nézte, majd lebukott, és a mélybe úszott. Ismét elérte a tengerfeneket, ujjait a kagylóhéjjal vegyes homokba döfte,

Polirom, Romania 33 és így megkapaszkodva vonszolta a testét előre. Valahányszor lelassult a tengerfenékre simuló teste, megkapaszkodott egy nagyobb kőben, vagy ismét a homokba mélyesztette ujjait, és meg-meghajtva magát nagy sebességgel suhant előre. A homokból kiálló sziklákon megkapaszkodó kagylók eleinte csak megkarcolták a bőrét, később, mint egy boncolókés, igazi vágásokat ejtettek a mellkasán, a hasán és a lábán, úszás közben vékony vérfonalakat hagyott maga után, amelyek lassan feloldódtak a hold által megvilágított vízben. Megállás nélkül úszott a víz alatt, időnként felbukott a felszínre, mély lélegzetet vett, majd ismét lebukott, testét végigvonszolta a tengerfeneket borító pengeéles kagylók százain, ezrein amelyek a szemöldökétől a térdén át a lábszáráig sebesre tépték húsát. Az egyik homokpad körül lebegő medúzaraj szétrebbent, majd újra összeállt, és az öböl mélyén torpedóként úszó fiatalember testéből fakadó vérpászmák után suhant Végül elérte a sekély vizet és felállt, ajka cafatokban lógott, állát és nyakát vér borította. Kiment a partra, a tenger hullámai még néhány másodpercig felnyaldosták a bokájáról a nedves homokba csörgedező vékony vérpatakokat. Átszelte a homokpartot, és eljutott az agyagos lejtőig. Vörös lábnyomai tanúskodtak a partfalra vezető kanyargós ösvényen megtett útjáról, amelyen a fiatalember vánszorgott lihegve; támaszt keresve, mély vágásokkal szabdalt tenyerével néha megkapaszkodott a tüskés bokrok szárában, olykor a szellő által sem bolygatott bozótba gabalyodott, belemarkolt a levelek alatt túlérett tüskés uborkákba, amelyek hangosan szétpukkantak és nedves magvaikkal beborították testét. Nagy sokára feljutott a partfal tetejére, ahol a léptei által felvert finom por belepte az élő húsba vágott árkokat, amelyekben most sós verítékpatakok csordogáltak. Sántikálva átvágott az agyagos földből rohadó fogakként meredező befejezetlen tömbházak között, amelyek körül markolókanalaikat fenyegetően a hold felé tartva kotrógépek álltak őrt, majd átszelte a beépítetlen telket, ahol most autók parkoltak, és a kazamata előtt találta magát. A bunker belsejében berendezett kocsma ajtaja tárva-nyitva állt, a kovácsoltvas székeket lábukkal az ég felé fordítva az asztalokra helyezték, úgy tűnt, sehol egy lélek. Az egyik asztalhoz ment, fellépett rá, megkapaszkodott a deszkákból ácsolt pergolában, és nagy nehezen felhúzta magát. A pergoláról a teraszra jutott, onnan felmászott a kazamata hengeres betontornyára, amelyet gépfegyverek számára kialakított lőrések tarkítottak. Fent, a torony keskeny párkányán kimerülten leguggolt, majd egy előre gondosan odakészített, lécekből és száraz nádból emelt kis máglyarakás alól előhúzott egy öngyújtót, majd tüzet gyújtott. A száraz nádszárak lassan ropogni kezdtek, a fiatalember letérdelt. Az egyre magasabbra kapó tűznek hátat fordítva, jobb kezét gyorsan mozgatta az ágyéka tájékán. Bal karjával a körkörös terasz betonperemének támaszkodott. Amikor a háta mögötti lángok a magasba csaptak, és vörös fénybe borították a környékbeli négyemeletes tömbházakat, a fiatalember megpillantotta saját, hatalmasra nőtt árnyékát a kazamata előtt álló épület homlokzatán. Az árnyék hirtelen reszketni kezdett, szaggatott görcsbe rándult, majd a fiatalember szemét lehunyva hátrahanyatlott. A keze is egyre lassabban mozgott, majd végül megpihent. Fejét továbbra is a földön nyugtatva, oda sem pillantva, a köldöke körül elkezdte szétkenni a nyúlós és meleg folyadékot, amely az imént lövellt ki belőle, majd ujjait szétfeszítve felemelte tenyerét. Most nyálkás ujjainak árnyéka lüktetett a szemközti tömbház durva vakolatán, feszült mozdulatlanságban, mintha egy karmester adna jelt a felcsendülő szimfóniának. És ekkor az árnyékok megmozdultak, előbb az ujjpercek váltak le, mint valami

34 Tudor Ganea kis férgek, amelyeket az imént ébresztettek fel, majd tekeregni kezdtek és lassan felkúsztak a szemközti tömbház homlokzatán, eleinte óvatosan, majd egyre merészebben, mint a prédára leső óriáskígyók, az ablakokon keresztül beszivárogtak a nyáréjszakai hőségtől fülledt szobákba, majd felmásztak az átizzadt lepedőkkel takart ágyakba, rátekeredtek az alvó nőkre, akik álmukban megrezzentek és széttárták lábukat, a fiatalember kezének megnyúlt árnyéka pedig lecsúszott a mennyezetről, lecsordult a falakon, végigsiklott a nyakukon, izzadt mellükön és elveszett a forró combok között. Ezután az árnyékok ismét kiszivárogtak a tömbházak ablakain, visszavonultak az erkélyekre, leereszkedtek a nedvességfoltos homlokzaton, mint egy óriási polip fenyegető csápjai, átszelték a macskaköves utat, majd egymás után felsorakoztak a fiatalember vérző térdei között összegyűlt ragacsos tócsánál. A fiú egyre nehezebben és nehezebben kapkodta a levegőt, az áttetsző nyálkától egyre nehezebb ujjait ismét a hámló falakra vetette, becsúsztatta őket a poros bársonyfüggönyök, a molyrágta árnyékolók, a félig nyitott ablakok mögé, végigcsordult a mennyezeteken vagy átsiklott a padlókon, újabb és újabb ágyakba, más és más nők combjai közé, akik ilyenkor álmukban felsóhajtottak, és derekuk ívbe feszült a gyűrött lepedőkön. A tűz lankadásával egy időben, kezének árnyéka is egyre rövidebb lett, óvatos-lassan visszahúzódott a környező falakról, mint a csigák csápja, egyre kisebb és kisebb lett, elvékonyodott, majd a mögötte lévő tűz ellobbant, a falakról eltűnt a vörös fény, a tömbházakat pedig ismét elrejtette az éjszaka. Mikor a korábbi tűzből már csak egy vékony füstpászma maradt, amely nyílegyenesen szállt fel a csillagtalan égre, fáradt keze lecsúszott a testére, térdre esett majd hátára borult. Kimerült, egyre nehezebben és nehezebben lélegzett, az égő hátát hűsítő vér- és izzadságpatakok kis tócsában gyűltek össze, már csak arra maradt ereje, hogy tekintetét a tenger felé vesse. A távolban cikázó villámokat nézte, és amikor az első esőcseppek felszabdalt testére hullottak, a fiatalember megszámolta szívének két utolsó dobbanását: „Egy, kettő…” Nagy Lajos fordítása

nottetempo, Italy

Giorgio Ghiotti

The main characters in Dio giocava a pallone explore the uneasy transition from adolescence to adulthood that will make them strangers to themselves. The class tests with their football-like strategies of who passes the answers and who copies them, high school days where a good mark means the chance to go to a sunny beach and fall in love, moonlit parties, the careful, forbidden listening to the longings of your body, mad, frenetic races on rigged mopeds along the boulevards and promenades in a nostalgic time-warp, a make believe island that serves as a metaphor for an adolescence that finds you lost as you emerge from it. Giorgio Ghiotti (1994, Rome) is author of a volume of poetry, short stories, interviews and of a novel published recently by the publishing house nottetempo. He works as a journalist and literary critic for journals and newspapers. A kötet szereplői a 90-es évek elején született fiatalok, akik nyugtalanul élik meg a kamaszkorból a felnőttkorba vezető átmenetet. A focimeccs mintájára működő órai dolgozatírás, amikor valaki passzolja a megoldást, mások elkapják és lemásolják, egy jó jegy az iskolában, és akkor szabad a tenger, bulik holdfénynél, saját tested tiltott vágyai, őrült futamok a megbuherált motorokkal, nosztalgikus tengerparti vadnyugat, egy kitalált sziget, a kamaszkor metaforája, amelyből elveszetten kerül ki az ember … Giorgio Ghiotti (1994, Róma) a Sapienza Egyetem bölcsészkarán tanul. Egy verseskötete, egy novellafüzére, egy nőírókkal készített interjúkötete és egy regénye jelent meg eddig. Kulturális folyóiratoknak, lapoknak és portáloknak dolgozik.

36 Giorgio Ghiotti

Dio giocava a pallone Il nostro secolo breve Rombavano i motori, rombavano belli e potenti nella strada dietro scuola dalle sei del pomeriggio che ormai non ci passava piú nessuno di lí. Qualunque giorno ci andassi, puoi giurarci, c’era sempre qualche d’uno a dar gas e correre fino alla fine della strada dove c’era la rotonda e l’incrocio e a destra il mondo intero e a sinistra piú nulla, una strada sterrata che a volte si finiva fuori pista e si alzava un polverone a frenarci sopra veloce, a impennarsi quasi. Ci scommettevano, anche. Persino il grande grosso grasso preside Lalli ce lo trovammo, una sera, che seguiva tutto contento le gare dietro scuola, e fingeva di non esserne a conoscenza come un bambino che ha disobbedito alle regole, ma come gli è piaciuto, e mille volte lo rifarebbe. Lo vedevi, il grande grosso Lalli, puntare anche diecimila lire sulla sua due ruote vincente, sempre lei, la Guzzi Stornello rosso-fiammante di Lucari. Pronti per la partenza… via!, e partivano girando l’acceleratore fino in fondo, fino alla fine della strada fino alla rotonda. Qualcuno finiva sulla sinistra e veniva inghiottito dalla polvere, ma la rosso-fiammante di Lucari finiva sempre sulla destra a far vincere cinquantamila lire al buon Lalli. Voi però non avete visto niente, va bene preside, grazie ragazzi, prego si figuri, a fine anno vi… insomma, avete capito no?, grazie signor preside. Cosí il caro vecchio Lalli si assicurava l’anonimato e il posto di lavoro senza dire niente, persino Lucari quest’anno avrebbe fatto promuovere dopo tutti i soldi che gli aveva fatto fare alle scommesse di moto. Benedetta la Guzzi di Lucari, a lei la gloria nei secoli dei secoli, amen. Nessuno avrebbe mai puntato su Anselmi o Cortina o Sinoli; noi, poi, come avremmo voluto vincerla una di quelle meravigliose gare clandestine quando chiudeva scuola, sfidare la rosso-fiammante e darle da mangiare la polvere, guadagnarci la puntata e la stima di Lalli e correre dritto giú fino alla rotonda e poi casa e poi dire per una volta, una sola: ho vinto qualcosa. Non avevamo mai vinto nulla, e Lalli non avrebbe puntato piú di cento lire sul nostro bolide inesistente che viaggiava veloce nei nostri occhi, e alla fine staccava la Guzzi Stornello e vinceva col giubilo di tutti i presenti. Che gara, congratulazioni. A volte fa bene illudersi, non troppo, il giusto tanto per non morire troppo velocemente, per non darla vinta completamente al disincanto di certe età e certi secoli lunghi che non finiscono piú. Cosí un giorno che piovve da matti all’improvviso riempimmo il barattolone coi soldi della terapia della signora Pelago — diceva che a nulla sarebbero servite le pasticche, che il vuoto d’amore non si cura mica come un mal di pancia, e anche il mal di pancia a volte è per vuoto d’amore — e ci aggiungemmo tutti gli spicci che avevamo nelle tasche e nei giacconi e nei cassetti dentro casa. Quello fu il giorno piú breve del nostro secolo breve, quello che piovve da matti e si mise a tuonare e poi il sole insieme alla pioggia e l’arcobaleno nel cielo sopra la scuola, e quel giorno la luce durò per undici ore e poi la notte di nuovo, e il secolo divenne piú breve ancora dopo quella giornata di lampi e di tuoni e di matti. E tutto d’improvviso, che qualcosa di grande doveva accadere per forza con un cielo cosí, come se Dio ci avesse scelti, inviati in missione per suo conto, proprio noi che nessuno avrebbe mai scelto, su cui nessuno avrebbe mai puntato. Ma il giorno che venne fu pieno di sole che picchiava la testa, e il barattolone lo svuotammo e lo lavammo e ci rientrarono i biscotti di Ida, e quel

nottetempo, Italy 37 giorno del nostro secolo breve, quello dopo i tuoni e la pioggia e il casino universale che suonava allegro come un ammonimento, ce ne tornammo a casa con un vecchio rottame di moto Morini 50 usato stra-usato che non si capiva bene la forma, e il colore, e come faceva a camminare su quelle ruote piccole a raggi, ma iniziò a prendere forma del nostro sogno di sempre mentre stanchi e felici lo spingevamo a fatica sulla strada di casa. Ci addormentammo io e Pelago nel suo garage vegliando sul Morini 50, non aveva piú i parafanghi, la ruggine si era mangiata la vernice e avremmo dovuto lavorarci per farlo camminare da solo, perché non si accendeva e aveva qualche filo bruciato, sicuro. La Guzzi 125 di Lucari avrebbe riso di lui, l’avrebbe mandato a sinistra a sparire nella polvere, a vergognarsi in silenzio nella gioia infantile del caro vecchio Lalli. E adesso puntaci un soldo che noi ci puntiamo una vita. Chi ci perde di piú? Ti va di giocare? Noi non giochiamo con i sogni, adesso ci punti tutto e se perdi lo promuovi il povero Pelago che ha occhi con dentro un diamante che voi avete gettato nella polvere senza curarvi di nulla, ciechi che siete col cuore troppo piccolo. Che fai, adesso, te la rischi? Stringi la mano e vediamo come va a finire. In bocca al lupo. Crepa rossa brum-brum.

God played football The engines roared, beautiful and powerful they roared in the street behind the school from six in the afternoon on, since by that time nobody passed by any longer. No matter what day I went, you can bet there was always someone ready to hit the gas and zoom to the end of the road where the roundabout and the crossroads were, with the whole world on the right and nothing at all on the left—a dirt road where you sometimes ended up off the track, stirring up a thick cloud of dust and hitting the brakes, to pop a wheelie, or almost. People bet on it, too. One evening we even caught the great big fat headmaster Mr. Lalli, who happily watched the races behind the school, pretending to be unaware of it all, like a child who has disobeyed the rules—but oh, how he enjoyed it and would do it again a thousand times. You could see him, the big, fat Lalli, betting up to ten thousand lira on his winner, always her, Lucari’s flaming red Guzzi Stornello. Ready to go...go!, and they were off, gunning it all the way to the end of the road and the roundabout. Somebody ended up on the left and was swallowed by the dust, but Lucari’s flaming red machine always finished on the right, to win fifty thousand lira for good Mr. Lalli. You didn’t see anything though, right Mr. Headmaster? Thanks boys. You’re very welcome. At the end of the school year I’ll...well, you get it, don’t you? Thanks Mr. Headmaster. That way, dear old Lalli ensured his anonymity and job without saying anything; that year he would have even Lucari promoted, after all the money he had made him win through the motorcycle bets. Lucari’s blessed Guzzi, glory be to her for ever and ever, amen. Nobody would have ever bet on Anselmi or Cortina or Sinoli; and as for us, how we would have loved to win one of those wonderful clandestine races when school was over, to challenge the flamingred contender and make her eat dust, to win Mr. Lalli’s bet and respect and to race straight down to the roundabout and then home again, saying for once, just once: I won something. We had never won anything, and Mr. Lalli would not bet more than a hundred lira on our

38 Giorgio Ghiotti nonexistent fireball, which, in our eyes, went fast and in the end pulled ahead of the Guzzi Stornello and won amid the jubilation of everyone present. What a race! Congratulations! Sometimes illusion is good for you, not too much, just enough to keep you from dying too quickly, from giving in completely to the disenchantment of certain ages and of certain long centuries, which never end. So one day, when it was raining cats and dogs, we suddenly filled our big jar with the money gathered for Mrs. Pelago’s therapy—she said pills were of no use, that love’s emptiness cannot be cured like a bellyache, and also that a bellyache is sometimes due to love’s emptiness—and we added to it all the small change we had in our pockets and jackets and in the drawers at home. That was the shortest day of our short century, when it rained cats and dogs and began to thunder, and then the sun along with the rain and the rainbow stood in the sky above the school, and that day the light lasted for eleven hours and then came the night again, and the century became even shorter after that day of lightning, thunder, and cats and dogs. And suddenly, as if something great had to happen with such a sky, as though God had chosen us—sent us on a mission on his behalf, precisely us who no one would ever have chosen, no one would ever have bet on. But the day that came was full of head-pounding sun, and we emptied out and washed the big jar, and Ida’s biscuits went back into it again, and that day of our short century, the one after the thunder and the rain and the universal mess which sounded cheerful as a warning, we returned home with an old wreck of a Morini 50 motorcycle so used and overused that it was impossible to tell exactly its shape and colour and how it could run on those little spoked wheels, but it began to take the shape of our life’s dream as we pushed it with effort, tired and happy, along the road home. Pelago and I fell asleep in his garage holding watch over the Morini 50, which was now fenderless, with the rust that had eaten its paint, and we would have needed to work quite a lot to make it run by itself, because the engine wouldn’t turn on and had some wires burned, for sure. Lucari’s Guzzi 125 would laugh at it, would send it to the left to disappear in the dust, to be ashamed in silence, to the childish joy of dear old Mr. Lalli. And now bet a penny on it, for we are betting a life. Who stands to lose most? Want to play? We’re not playing with dreams. Now you bet everything on it, and if you lose you’ll promote poor Pelago, who has eyes with a diamond in them that you threw into the dust without caring at all, blind and small-hearted as you are. What, now, you’ll risk it? Shake hands, and let’s see how it ends. Good luck. Red crack vroom-vroom. Translated by Dr. Gian Luca Borghese

Isten focizott A mi rövid évszázadunk Dübörögtek a motorok, gyönyörűen, hatalmasan dübörögtek az iskola mögötti úton este hat után, amikor már senki sem járt arrafelé. Bármelyik nap odamehettél, holtbiztosra vehetted, hogy mindig van ott valaki, aki gázt ad és elsüvít az utca végéig, a körforgalomig, jobbra az egész világ, balra meg a nagy semmi, egy földes út, amelyikről néha le lehetett

nottetempo, Italy 39 sodródni, és olyan porfelhő szállt fel róla, ha az ember hirtelen fékezett, hogy majdnem elszálltál. Fogadni is lehetett. Még a nagy hájpacni iskolaigazgatóval, Lallival is összefutottunk egyik este, teljes megelégedéssel figyelte az iskola háta mögött rendezett futamot, és úgy tett, mintha nem is tudna róla, akár egy kisgyerek, aki tudja, hogy megszegett egy szabályt, de annyira tetszik neki, hogy bármikor megcsinálná újra. Láthattad a hájpacni Lallit, amint tízezer lírát is képes volt feltenni a nyerő kétkerekűre, mindig ugyanarra, Lucari tűzpiros Guzzi Stornellójára. Indulásra felkészülni… rajt!, és nekilódultak, egészen az utca végéig, a legvégéig, a körforgalomig. Volt, aki lesodródott balra, és elnyelte a porfelhő, de Lucari tűzpiros gépe mindig a pályán maradt, és ezzel a jó öreg Lalli ötvenezer lírát nyert. De nem láttatok semmit, hogy is láttunk volna, igazgató úr, jól van, gyerekek, köszönöm, ugyan, semmiség, igazgató úr, különben év végén… szóval értitek, ugye?, köszönjük, igazgató úr. A jó öreg Lalli így biztosította magának a névtelenséget és az állását, nem szólt egy szót sem, abban az évben még Lucarit sem fenyegeti bukta, azok után, hogy a motorjának köszönhetően az igazgató egy halom pénzt nyert rajta. Áldott legyen Lucari Guzzija, övé a dicsőség, mindörökké, ámen. Soha senkinek sem jutott volna eszébe az Anselmire vagy a Cortinára vagy a Sinolira fogadni; mi meg hogy szerettük volna egyszer megnyerni ezt a csodás, illegális iskola utáni futamot, kihívni a tűzpiros gépet, porba nyomni a pofáját, megnyerni vele Lalli tétjét és megbecsülését, elvágtatni az utca végéig, a körforgalomig, aztán haza, és azt mondani egyszer, végre-valahára: nyertünk. Sosem nyertünk semmit, és Lalli száz lírába se fogadott volna a mi nem létező paripánkra, amely a mi szemünkben vágtatott, és maga mögé utasította a Guzzi Stornellót és mindenki szeme láttára dicsőséget aratott. Micsoda futam, gratula! Néha jó dolog álmodozni, de nem túlságosan, csak éppen annyira, hogy ne haljunk meg túl gyorsan, hogy ne adjuk meg magunkat a bizonyos életkorokra jellemző kiábrándultságnak és bizonyos hosszú évszázadoknak, amelyek nem akarnak véget érni. Így hát egyik nap, amikor őrülten zuhogott az eső, hirtelen megtöltöttük a bádogdobozt Pelago mama pszichológusra félretett pénzével — azt mondta, úgysem használnának a tabletták, meg hogy a szerelem okozta űrt nem lehet úgy gyógyítani, mint egy hasfájást, meg hogy néha a hasfájást is a szerelmi űr okozza —, összeadtuk az összes aprót, amit a dzsekink zsebeiben meg otthon a fiókok alján találtunk. Az volt rövid évszázadunk legrövidebb napja, amikor őrülten zuhogott az eső, még dörgött is, akkor volt a nap meg az eső meg a szivárvány az égen az iskola fölött, és azon a napon a fény tizenegy órán át tartott, és aztán megint éjszaka, és az évszázad még rövidebb lett az után a villámlásos és őrült mennydörgéses nap után. Valami nagy dolognak mindenképpen történnie kellett egy ilyen napon, ilyen ég alatt, mintha az Úristen választott volna ki bennünket, valami küldetést bízott volna ránk, pont miránk, akikre soha senki sem bízott volna semmit, akire soha senki sem fogadott volna. De másnap hét ágra sütött a nap, csak úgy tűzött a fejünk tetejére, kiürítettük a bádogdobozt, kimostuk, visszatettük bele Ida kekszeit, és rövid évszázadunknak azon a napján, az általános zűrzavar, a zivatar és mennydörgés másnapján, amely olyan vidáman zengett, mint egy figyelmeztetés, hazavittünk egy ősöreg roncsot, egy Morini 50-est, úgy le volt strapálva, hogy jóformán az alakját, a színét is alig lehetett kivenni, az is csoda volt, hogy egyáltalán gurult azon a két kicsi, küllős kerekén, de egyre inkább formát kezdett ölteni mindenkori álmunkban, miközben kimerülten és boldogan toltuk-taszigáltuk a hazafelé vezető úton. Elaludtunk, én és Pelago náluk, a garázsban, miközben őriztük a Morini 50-est, sárvédője sem volt, megette a rozsda a festését, nem kis munkánkba kerül, mire rábírjuk, hogy

40 Giorgio Ghiotti önjáró legyen, ugyanis be sem indult, száz százalék, hogy valamelyik vezetéke is leégett. Lucari Guzzi 125-öse ki fogja röhögni, lelöki az útról a porba, hogy ott szégyenkezzen némán, magában az öreg Lalli gyermeki örömére. Na, most tegyél fel ránk egy lírát, mi feltesszük az életünket. Ki veszít többet? Benne vagy? Mi nem az álmainkban játszunk, most tegyél fel ránk mindent, és ha veszítesz, átengeded szegény Pelagót, akinek gyémánt ragyog a szemében, akit érzéketlenül a porba taszítottatok, hiszen vakok vagytok, a szívetek nem nagyobb, mint egy babszem. Na, mi lesz, vállalod a rizikót? Csapj a kezembe, és meglátjuk, mi lesz. Nagy kalappal. Hajrá, brum-brum. Lukácsi Margit fordítása

Marenčin PT, Slovakia

Michal Havran

What’s the link between book warehouses and heroin, and why have descendants of Balkan magicians and magic mirror operators turned up in Bratislava? A search for the origins of language and crime take the protagonists of this novel to St. Petersburg, from where they can eye Central Europe from a distance. God is Illiterate is a junko-theological story without a love plot about interpretations and a secret city on the Danube. Michal Havran (1973) studied classics and English language and literature at the Comenius University in Bratislava and protestant theology in Strasbourg. He is currently working on his doctorate in political theology at the École pratique des hautes études in Paris. He is the moderator of the TV talkshow Dinner with Havran and a columnist with the daily SME. Hogyan függ össze a könyvraktár a heroinnal? S miért jelentek meg Pozsonyban a balkáni varázslóknak és mágikus tükrök kezelőinek leszármazottai? A regény főhősei a régi temetőből egy bűntett nyomai követve egészen Szentpétervárig jutnak, hogy onnét tekintsenek vissza Közép-Európára. Hova vezet ez a szerelmi bonyodalmaktól mentes, titkos Duna-menti helyről szóló történet? Az Analfabéta a 90-es évek nyers pozsonyi valóságáról ad képet. Mocskos kulisszák, misztikum, pontos irodalmi, zenei utalások, ízes nyelv, bizarr figurák. Michal Havran (1973) klasszika-filológiát és anglisztikát tanult a pozsonyi egyetemen, majd protestáns teológiát Strasbourgban. Jelenleg Párizsban folytat doktori tanulmányokat. Rendszeresen publikál a nyomtatott és az elektronikus sajtóban, közéleti tévés vitaműsort vezet.

42 Michal Havran

Analfabet V 87. sa sovietske média prvýkrát bulvárnejšie venovali sérii vrážd. Vo Vilniuse niekto vraždil taxikárov. Vrah nastúpil do auta pred hlavnou stanicou, nechal sa odviesť do lesov za mesto a tam taxikára zabil kameňom. Telo vytiahol, odvliekol do pripraveného auta a odviezol do svojej vrahúnskej dače pri jazere. Keď zmizlo sedem taxikárov a polícia stále nevedela, kto je za zmiznutia zodpovedný, zavolali do Moskvy na inštitút súdnej psychológie, odkiaľ vyšetrovateľovi poradili Dworkina z Petrohradu, ktorého mu hneď aj prepojili. Sergej Ivanovič sa zbalil — vyšetrovateľ mu povedal, že ho budú potrebovať asi týždeň, aby iam pomohol urobiť profil vraha — a namiesto na letisko sa nechal odviezť taxíkom na hlavnú stanicu. „Do Vilniusu som dorazil večer, v piatok večer. Vyšiel som pred stanicu, malo ma čakať policajné auto, no nikto ku mne neprišiel. Vrátil som sa do haly, hľadal som číslo na vyšetrovateľa, ale vo vrecku som našiel iba adresu hotela, kde som sa mal ubytovať. Predtým som bol vo Vilniuse niekoľkokrát. Chodievali sme tam vlastne do Európy. Keď som s manželkou zatúžil po Viedni alebo Prahe, odcestovali sme do Vilniusu. Tam bol sovietsky režim znesiteľnejší, neskôr, keď sme sa vracali za Gorbačova, ho už ani nebolo cítiť, manželka mi raz v hoteli povedala, že by sme mohli na severe ostať žiť, ale Vilnius nemal dobré divadlo ani operu, no mala európsku pouličnosť, ľudia boli vonku aj napriek chladu, prvýkrát som tam videl kaviarne s vyhrievanými terasami a ľudí, čo len tak sedeli, bez hanby a výčitiek, v pracovnom čase, zatiaľ čo Doneck, Záporožie a celé Predkaukazsko zvárali a odlievali fikciu komunizmu.“ Nalial svojim návštevníkom druhú šálku čaju, podal porcelánovú misku s varenjim a pokračoval. „Do čaju si dajte varenje, cez vojnu si dávali Rusi do úst cukor, aby sa im precedil čajom, ale varenje je chutnejšie. Vrátil som sa teda, aby som vám to dopovedal,“ oznámil ako človek, ktorý sa tretíkrát rozviedol a svojej novej milenke musí, rovnako ako predchádzajúcim, nanovo vyrozprávať, ako ho opustila žena, ako proti nemu postavila deti a vlastných rodičov, no rozhodol sa, že už nebude klamať a povie jej všetko, aby vedela, že napriek rozčarovaniu sa neľutuje a stále verí, že dokáže milovať dlhšie ako tri mesiace bez toho, že by ho k tomu neviedla iba zvedavosť, „pred stanicou som taxík nenašiel, tak som sa rozhodol, že sa k hotelu prejdem. Ubytoval som sa a zobral z recepcie výstrižky novín, týkajúce sa môjho prípadu, ku ktorým mi vyšetrovateľ pridal ešte časť spisu a nejaké fotografie.“ „Vyzeralo to takto.“ Dworkin sa načiahol k ovládaču malého televízora, zo skrinky vytiahol perom popísanú videokazetu a vložil ju do prehrávača. Zastavil obraz, štátna televízia vo Vilniuse natočila niekoľko záberov prvých tiel, s detailom na rezné rany. Pozreli sa bližšie. Telá boli čisté a ležali na pracovnej mäsiarskej doske. „V tej dači, ako som vám spomenul,“ pokračoval Dworkin a lyžičkou si dával do úst varenje „mal môj prípad miestnosť na drenáž krvi z tiel. Taxikárov zavesil dole hlavou, podľa pitvy boli ešte vtedy živí, a nechal ich vytiecť. Krv opúšťala telo desiatimi otvormi, do ktorých zaviedol kanyly a odchádzala hadičkami do niečoho, v čom varili Litovci džemy, nie takéto, toto je jemné varenje, z drobného ovocia, podľa novgorodského receptu rodičov mojej manželky, slúži iba na dochutenie čaju, ale silné džemy z veľkého ovocia, myslím slivky, alebo marhule, ktoré

Marenčin PT, Slovakia 43 sa musia dlho miešať, aby zhustli. Lenže to som nevedel, v spise som mal iba fotografie z miesta činu, video pochádza z obdobia, keď sme našli daču. Pozeral som večer poľskú televíziu a listoval v článkoch. Prekvapilo ma, že o prípade písali bulvárnejšie, ako som bol zvyknutý. Vo Vilniuse som čítal články, ktoré zdôrazňovali takpovediac jedinečný rozmer vraždy a pamätám si, že som zaspal posmelený, pretože pohľad niektorých novín sa blížil k tomu, čo sme sa snažili robiť na našom ústave.

God is Illiterate 1987 was the first time that Soviet media carried graphic accounts of murders. A series of taxi drivers had been murdered in Vilnius. The perpetrator would hail a taxi outside the city’s main railway station, get the cabbie to drive him to the woods on the outskirts of town, and smash is head with a rock. He would drag the body out of the cab and bundle it into a car he had parked there earlier, and drive it to his lakeside datscha. After seven cabbies had disappeared and the police still had no clue as to who was responsible, they contacted the Institute of Forensic Psychology in Moscow who referred them to Dworkin in Petersburg, and put them through to him straight away. Sergei Ivanovich Dworkin packed his bag — he was sent to Vilnius for about a week to help draw up the murderer’s profile — and hired a cab to take him to the railway station rather than the airport. “I arrived in Vilnius on a Friday night. I walked out of the station where a police car was supposed to be waiting, but there was no one to meet me. I went back into the station and searched my pockets for the phone number of the investigating officer but found only the address of the hotel booked for me. I’d been to Vilnius a few times before. I used to visit with my wife: for us it was almost like a trip to Europe. Whenever we had a sudden craving for Vienna or Prague we’d head for Vilnius. The Soviet regime was more bearable there, and under Gorbachev it was barely noticeable. My wife once said she wouldn’t mind staying in the north for good but Vilnius had no good theatres or opera, even if it did have European street life, with people sitting outside despite the cold. This was the first time I saw cafés with heated patios where people hung out without shame or regret during working hours while all of Donetsk, Zaporizhia and the North Caucasus was busy constructing a communist fiction.” Dworkin poured his visitors another cup of tea, passed around a saucer with some varenye fruit jam, and continued. “Do put some varenye in your tea. During the war Russians would clench a sugar cube between their teeth and drink their tea through it, but varenye tastes better. Well, to go on with my story, I came back,” he declared, like a three-times divorced man who feels compelled to share with his latest mistress, as with all his previous ones, the same story of how his wife had left him, how she’d set their children and her parents against him, yet he was determined to put an end to the lies and come clean to assure his new love that in spite of all these disappointments he didn’t feel sorry for himself and still believed he could stay in love for more than three months without being driven solely by curiosity. “And since I couldn’t find a taxi outside the station I decided to walk to the hotel. I checked in and at the reception was handed some press cuttings

44 Michal Havran relating to my case, which the investigating officer had left for me along with part of the case file and some photos. “Here’s what it looked like,” Dworkin said as he reached for the remote of a small TV set. He found a video cassette covered with handwriting in a cupboard and slotted it into the VCR. When he got to the Vilnius state television footage of the first victims he pressed pause, zooming in on the cuts on the bodies. The visitors took a closer look. The bodies were clean and laid out on a butcher’s block. “In this datscha I mentioned,” Dworkin went on, spooning up some varenye, “my patient had set up a room for draining blood from the bodies. He would hang the cab drivers head down, still alive, as the autopsy showed, and let them haemorrhage to death. The blood would drain from the bodies through ten incisions into which he had inserted cannulae, and flow into the kind of pot Latvians use for making jam, not like this one here, this is quality varenye, but rough jam made of larger fruit like plums or apricots, the kind you have to stir for a long time to make it thicken up. But I didn’t know that, the file contained only a photo taken at the scene, the video was shot later, after the datscha was discovered. In the evening I watched Polish TV and browsed through the articles. It surprised me that the coverage was more graphic than I was used to. The articles I read in Vilnius highlighted the unique, as it were, scale of the murders and I remember going to sleep encouraged because the approach taken by some of the papers was quite close to what we tried to do at my institute.” Translated by Julia and Peter Sherwood

Analfabéta A szovjet média ´ 87-ben foglalkozott először bulvárszinten a gyilkosságsorozattal. Vilniusban valaki taxisokat ölt. A gyilkos a főpályaudvar előtt szállt be a kocsiba, majd a város mögötti erdőbe vitette magát, és ott egy kővel agyonverte a taxisofőrt. Kiráncigálta a testet, elhúzta a már ott parkoló autóba, aztán elszállította a tó mellett fekvő dácsájába. Miután hét taxisnak nyoma veszett, és a rendőrség még mindig nem tudta, ki a felelős az eltűnésekért, felhívták a moszkvai törvényszéki pszichológiát, ahol a nyomozók az üggyel a szentpétervári Dworkint bízták meg. Azonnal kapcsolták őt. Szergej Ivanovics összecsomagolt — a nyomozó azt mondta, nagyjából egy hétig lesz rá szükség, hogy segítsen a gyilkos profiljának elkészítésében —, de a reptér helyett a főpályaudvarra vitette magát. Este értem Vilniusba, péntek este. Kimentem a pályaudvar elé, egy rendőrautónak kellett volna ott várnia rám, de senki nem jött. Visszamentem a terembe, a nyomozó telefonszámát kerestem, de a zsebemben csak a hotel címét találtam, ahol a szállásom volt. Korábban többször is jártam már Vilniusban. Olyan volt, mintha Európába mennénk. Ha a feleségemmel kedvünk szottyant egy kis bécsi vagy prágai hangulathoz, Vilniusba utaztunk. Ott elviselhetőbb volt a szovjet rezsim, de később, a gorbacsovi érában ezt már nem érzékeltük. A feleségem a szállodában egyszer azt mondta, hogy akár itt is maradhatnánk, északon.Vilniusban ugyan pocsék volt a színház, pocsék az opera, viszont az utcáknak volt némi európai jellege. Az emberek a hideg ellenére kinn jártak. Ott láttam először fűtött teraszokat a kávéházak előtt, és embereket, akik csak ültek, szégyenérzés és bűntudat nél-

Marenčin PT, Slovakia 45 kül, munkaidőben, miközben Donyeckben, Zaporozsjéban és az egész Elő-Kaukázusban épp a kommunizmus fikcióját forrasztották össze és öntötték formába. Újabb csésze teát töltött, átnyújtotta a porcelán tálacskát a főzettel. Öntsetek a teába a főzetből. A háború alatt az orvosok cukrot raktak a szájukba, hogy azon szűrjék át a teát, de a főzet finomabb. Szóval vissza, hogy befejezhessem — folytatta, mint az olyan ember, aki harmadszor is elvált, és a korábbiakhoz hasonlóan az új szeretőjének is mindent el kell mondania arról, hogyan hagyta el őt az adott nő, hogyan uszította ellene a gyerekeit és a saját szüleit, de eldöntötte, nem fog többé hazudni, ezért mindent elmond neki, csak hogy tudja, a csalódottsága ellenére nem sajnál semmit, és még mindig azt gondolja, három hónapnál tovább is tud szeretni valakit, anélkül hogy csupán a kíváncsiság vezérelné — a pályaudvar előtt nem sikerült taxit fognom, ezért úgy döntöttem, gyalog indulok a szállodához. Ott bejelentkeztem, a recepcióról elvittem néhány újságcikket az esetről, amelyekhez a nyomozó egy iratrészletet és néhány fényképet is adott. Így nézett ki a dolog. Dworkin a kis tévé távirányítójáért nyúlt, a szekrényből előhúzott egy tollal összefirkált videokazettát és a lejátszóba dugta. Megállította a képet. A vilniusi állami televízió csinált néhány felvételt az első áldozatokról, külön kiemelve a vágott sebeket. Közelebbről is megnézték őket. A testek tiszták voltak, és egy hentespulton hevertek. Abban a dácsában, ahogy ezt már említettem — folytatta Dworkin, és nyelt egy kiskanálnyi adagot a főzetből —, ezzel az esettel foglalkoztam. A testekből kifolyt vér a helyiség folyadékelvezetőjébe csorgott. A taxisokat fejjel lefelé akasztotta fel, a boncolás szerint akkor még életben voltak, és hagyta, hogy elvérezzenek. A vér tíz nyíláson át távozott a testből, amelyekbe katétereket vezetett, és a műanyagcsöveken át valami olyasmibe folyt le, mint amiben a litvánok a lekvárt főzték — persze nem ilyet, mert ez finomfőzet, apró gyümölcsből készül, a feleségem szüleinek novogordszki receptje alapján, és csak a tea ízesítésére szolgál. A nagy gyümölcsökből főzött erős dzsemekre gondolok itt elsősorban, a szilvára vagy a barackra, amelyeket sokáig kell kavarni, hogy besűrűsödjenek. Csakhogy ezt nem tudtam, az akták közt mindössze helyszíni fényképek voltak, ez a videofelvétel pedig abból az időszakból származik, amikor megtaláltuk a dácsát. Este megnéztem a lengyel tévét, aztán az újsághírek közt lapozgattam. Meglepett, hogy az esettel többet foglalkozott a bulvár, mint korábban. Vilniusban olyan cikkeket olvastam, amelyek úgymond a gyilkosság egyedülálló jellegét hangsúlyozták, és emlékszem, hogy felbátorodva aludtam el, mert néhány újság az intézetünkben alkalmazott módszereket követte. György Norbert fordítása

A sense of longing for something you’ve never known nor possessed is at the heart of the novel Island. The book has two main strands: one set in the present, when the protagonist travels to the Faroe Islands, and the other set in the past, when her grandmother emigrated from there. Her grandparents are Faroese, but her mother was born in Denmark. Together, Mother and daughter go ‘home to the islands’, as they still call it, and visit the landscape and extended family the protagonist has heard about her whole life. Her grandfather reads to her from The Odyssey, and now she is following her inherited homesickness north. Siri Ranva Hjelm Jacobsen (1971) majored in Literature and has written for a variety of newspapers and magazines. She grew up in Denmark with a Faroese family. Ø (Island) is her debut novel. A Sziget című regény középpontjában a sóvárgás áll. Sóvárgás olyasvalami után, amit nem ismersz, és nem is birtokolsz. A könyv két fő szálon fut: a jelenben, amikor a főhős éppen a Feröer-szigetekre utazik, és a múltban, amikor a nagyanyja kivándorolt ​​onnan. A lány nagyszülei feröeriek voltak, de édesanyja már Dániában született. Anya és lánya „hazamegy a szigetekre”, ahogy mindmáig emlegetik, gyönyörködnek a tájban, és meglátogatják a kiterjedt családot, amelyről a lány annyit hallott egész életében. Nagyapja felolvas neki az Odüsszeiából, és a lány követi öröklött honvágyát Északra. Siri Ranva Hjelm Jacobsen (1971) irodalom szakon végzett, írásai különböző újságokban és folyóiratokban jelentek meg. Dániában nőtt fel, feröeri család gyermekeként. Az Ø (Sziget) az első regénye.

Lindhardt og Ringhof, Denmark

Siri Ranva Hjelm Jacobsen

Lindhardt og Ringhof, Denmark 47

ø Ankomsten Vi landede i Vágar lufthavn om morgenen. Før, over Atlanterhavet, lyttede jeg til stemmernei kabinen. Den islandske pilot, der taltedansk og færøsk med samme, lidt fugtige læsp.Suðingarnes særlige sprogtone. Den mere sindigenordenfjordske. Jeg anstrengte mig for at forstå de søvnige udvekslinger mellem sæderne.Tænkte igen på den unge færøske musiker, derlænede sig frem på et tilrøget christianshavnerværtshus og sagde, »du? Du kan jo ikke engangudtale dit eget navn.« »I kan godt bare snakke,« havde Bára sagt,»min veninde er halvfæring.« Turen fra Kastrup til Vágar er kort, men indflyvningenføles endeløs. Fjeldet læner sig tungtmod maskinen. Det grønne fylder vinduet.Rækker ind. Jeg lukkede øjnene det sidste stykke.Hvis der går får, kan man nå at se de gule øjenslidser, et splitsekund før vingerne skraber forbi. Jeg havde fået en snaps og så én til snaps.Det hvinede stadig i ørene. Så snart vi slap ud af flyet, kiggede Tarantellenog jeg efter et sted at ryge. Mor sagde noget om bagagen og forsvandt. Under et stort skilt med RYGNING FORBUDTstod en klynge færinger og røg. Én havdemedbragt askebæger. Et tungt, cremehvidt et.Samtalen drev med røgen. Man havde arrangeret sig i en kreds om armenmed det fremstrakte porcelæn. Jeg løftedemin lightersom en plasticorange billet, så blevvi lemmet ind. Det handlede om politik. En kvinde i æggehvid sweater slog fast, at det var godt, Færøerne havdehaft forstand til at holde sig ude af Europa.Den rodebutik. Hun pustede myndigt ud gennemnæsen. Alle i kredsen nikkede. En lille dame i blå vindjakke kvitterede med det åhja, der kanvære et spørgsmål eller ubetinget samtykke, ogsom her var det sidste. Lufthavnens ankomsthal var grålighvid. Denmåde transit snavser væggene til på. Gennemglasset ud til parkeringspladsen så jeg fjeldet.Dybgrønt. Skyerne drev lavt langs autoværnet.Jeg længtes efter luften. Duften af færøskluft. Tarantellen rømmede sig. Hans ansigt svævedeover kredsens frisurer som en venlig, fuldskæggetballon. Nu sank han lidt sammen i ryggenforat komme i øjenhøjde. Færøerne, indvendte hanhøfligt var jo sådan set med i Europa. Ret beset befandt vi os, også vi her i lufthavnen, i Europa. Kredsen af pulsende færinger så ham an. Ikkeuvenligt. Ingen nikkede. Så tog den myndige til orde. Hun slog over idansk og svarede langsomt og tydeligt, ømt nærmest,som til et genstridigt får. »Nej. Her er vi ikke i Europa.« Tarantellens hånd med cigaretten hang lidt ogsvævede, så gjorde den et tøvende udfald. Færøernevar ikke med i EU, det var klart, det varikke Europa på den måde. Men sådan rent geografisk?Hvis man kiggede i et atlas? Kvinden smilede. Jeg kendte det smil fra minmor. Kvinder indløser det i bonus, når de harlevet det meste af livet. Kredsen smilede også,variationer over et tema, kvinderne ømt, mændenelidt forlegent.

48 Siri Ranva Hjelm Jacobsen »Nej,« sagde hun. »Meget kan du have ret i,men dér tager du fejl.« Med sin Prince 100 indtegnede hun det hele ien blød cirkel. Fjeldene, de dybe fjorde og dunkletunneller. »Dette er ikke Europa. Dette er Færøerne.« »Hette er Føroyar,« gentog en mand i uldsweater.Et blidt åhja nynnede kredsen rundt. Tarantellen åndede ind. Langsomt. Jeg trådteet lille skridt til siden og sigtede med hælen efterhans fod. Vi fandt vores kufferter, lejebilen. Det var minmors idé, at vi skulle tage herop. Hun trængtetil at komme hjem efter alle begravelserne, sagdehun. Alt den afsked. Vi kunne tage en ferie sammen.Få set familien. Hun vidste godt, det var mig, der længtes. Jeg havde sagt det. »Jeg kanikke engang udtale mit eget navn.« Så planlagdehun turen. Når man ankommer til Færøerne, ved alle besked,så snart hjulene rammer landingsbanen.Det er ikke til at sige hvordan. Man nøjes måske med at ringe til den tante, man skal bo hos, ellerman lander inkognito og tager en nat på hotel, men når man siden banker uanmeldt på hos enbedstefarbror, en halvonkel, på en helt anden ø,er det, »nå. Der var I.« Det gælder ikke nødvendigvis i alle familier. Mor havde ringet til grandtante Ása. Vi skullevidere til Suðuroy. Senere, i bilen, fnes Tarantellen stadig. »Det kan man sgu da ikke bare bilde sig ind!« Han sagde noget mere, noget om store tanker ismåsamfund, om fjeldhobbitter. Det var kærligtnok, men netop det, ømheden i hans måde atmore sig på, gjorde mig vred. Jeg ville sparke tilforsædet. Så lod jeg være. I stedet mumlede jeg. »Hjem hører ikke nødvendigvis under geografien.Heller ikke hvis man kigger i et atlas.« Den første tunnel på vejen mod færgen slubredeos ind. Min mor lænede sig frem over rettet.Sammenknebent. Ind i stenmørket.

ø The Arrival We landed at Vágar airport in the morning. Earlier, over the Atlantic, I had listened to the voices in the cabin. To the Icelandic pilot, who spoke Danish and Faroese with the same vaguely moist lisp. To the peculiar Suðingar sound. The slower one from the north fjords. I strained to understand the sleepy exchanges between the seats. Thought again of the young Faroese musician leaning forward in a smoky Christianshavn bar and saying, ‘You? You can’t even pronounce your own name.’ ‘You can just talk,’ Bára had said. ‘My friend’s half Faroese.’ The journey from Kastrup to Vágar is short, but the approach feels endless. The mountains lean heavily against the machine. Green fills the window. Reaches in. I closed my eyes for the last bit. If sheep walk by at the right moment, you glimpse their yellow slitted eyes a split second before the wings scrape past. I’d had a schnapps, then another. There was still a whine in my ears.

Lindhardt og Ringhof, Denmark 49 As soon as we’d been let off the plane, the Tarantula and I looked for a place to smoke. Ma said something about the bags and disappeared. Beneath a large NO SMOKING sign a clutch of Faroese were lighting up. One had brought an ashtray. Heavy, creamy white. The conversation drifted with the smoke. They’d arranged themselves into a circle around the arm holding the outstretched porcelain. I held up my lighter like a plastic orange ticket, and we were ushered in. Politics was the current topic. A women in an egg-white pullover was insisting it was a good thing the Faroe Islands had had the wit to keep out of Europe. What a shambles. She puffed authoritatively through her nose. Everyone in the circle nodded. A small lady in a blue windbreaker responded with åhja, which can be a question or unqualified assent, and which here was the latter. The arrivals hall was a greying white, the way transit dirties walls. Through the pane of glass and beyond the car park I saw the mountains. Deep green. The clouds drifted low along the crash barrier. I needed air. The scent of Faroese air. The Tarantula coughed. His face bobbed above the hair-dos in the group like a friendly, full-bearded balloon. Now he stooped his back a little to meet their eye-level. The Faroe Islands, he objected politely, were in Europe, actually. All of us, when you thought about it, including the people in the airport right now, were in Europe. The circle of puffing Faroese surveyed him. Not unkindly. Nobody nodded. Then the authoritative woman spoke up. Switching into Danish, she answered slowly and clearly, almost tenderly, as though to an obstinate sheep. ‘No. We’re not in Europe here.’ The Tarantula’s hand with its cigarette hung poised there for a moment, then made a hesitant salvo. The Faroes weren’t part of the EU, that was clear, it wasn’t Europe in that sense. But purely geographically? If you looked at the atlas? The woman smiled. I knew that smile from my mother. It’s a freebie women get to claim once most of their life is lived. The circle smiled too, variations on a theme, the women gentle, the men somewhat embarrassed. ‘No,’ she said. ‘You may be right about lots of things, but there you’re mistaken.’ With her Prince 100 she sketched it all in a soft circle: the mountains, the deep fjords, the dark tunnels. ‘This isn’t Europe. This is the Faroe Islands.’ ‘HetteerFøroyar,’ repeated a man in woolly jumper. A mild åhjahummed around the circle. The Tarantula inhaled. Slowly. I took a little step to the side and aimed my heel at his foot. We found our suitcases, the rented car. This visit was my mother’s idea. She was longing to go home after all the funerals, she said. All those goodbyes. We could have a holiday together. See the family. She knew quite well that the longing was mine. I’d said so. ‘I can’t even pronounce my own name.’ And so she planned the trip. The moment the wheels hit the landing strip, everybody on the islands knows that you’ve arrived. It’s impossible to say how. Maybe all you do is ring the aunt you’re staying with, or you land incognito and spend the night at a hotel, but knock unannounced at your grandfather’s brother’s or half-uncle’s house on a completely different island and you get: ‘Well well. So there you are.’ Though that’s not necessarily true of all families.

50 Siri Ranva Hjelm Jacobsen Ma had rung Great Aunt Ása. We were travelling onward to Suðuroy. Later, in the car, the Tarantula kept giggling. ‘It’s not something you can just decide!’ He said other things, too. Something about big ideas in small communities, something about mountain hobbits. It was affectionate enough, but it was precisely the fondness in his way of joking that made me angry. I wanted to kick the front seat, but didn’t. Instead I muttered. ‘Home isn’t necessarily a question of geography. Not even if you’re looking at an atlas.’ The first tunnel on the way to the ferry slurped us up. My mother leant forward over the wheel. Tightly narrowed. Into the stony darkness. Translated by Caroline Waight

ø A megérkezés Reggel landoltunk Vágar repterén. Előzőleg, az Atlanti óceán fölött repülve, a hangokra figyeltem a kabinban. Az izlandi pilótára, aki dánul és feröeriül is egyformán pöszén, kissé nyálasan beszélt. Hallgattam a különleges suðingari hanglejtést és a lassabb, északi fjordmenti dallamot. Iparkodtam, hogy megértsem az ülések között álmosan folyó párbeszédet. Újra eszembe jutott a fiatal feröeri zenész, aki a füstös christianshavni kocsmában előre dőlve mondta: — Te? A saját nevedet se tudod rendesen kimondani. — Megértitek majd egymást — mondta Bára—, a barátnőm félig feröeri. Kastruptól Vágarig rövid az út, de a leszállás egy örökkévalóságnak tűnik. A hegyek súlyosan dőlnek a gépnek. Az ablakot kitölti a zöld. Behatol. Az utolsó darabon lehunytam a szemem. Ha birkák járnak épp arra, egy pillanatra látni lehet ferde, sárga szemüket, mielőtt a szárnyak elhúznak mellettük. Felhajtottam egy snapszot, aztán még egyet. A fülem folyamatosan zúgott. Alighogy kikecmeregtünk a gépből, Tarantellával kerestünk egy helyet, ahol cigizni lehet. Anya mondott valamit a csomagról, aztán eltűnt. Egy jókora DOHÁNYOZNI TILOS tábla előtt egy csoport feröeri cigarettázott. Az egyik hamutartót is hozott. Beszélgetésük a füsttel együtt tovaszállt. A cigizők kört alkottak a porcelántálkát tartó kéz körül. Feltartottam az öngyújtómat, mint egy narancssárga plasztik jegyet, erre bevettek maguk közé. Politikáról beszélgettek. Egy tojáshéjszínű pulóvert viselő nő leszögezte, hogy szerencsére a feröerieknek volt eszük és kívül maradtak Európán. Micsoda egy kóceráj. Fensőbbségesen fújta ki a füstöt az orrán át. Mindenki bólogatott körülötte. — Na ja — válaszolt egy alacsony, kék dzsekis nő, ami sok mindent jelenthet, többek között feltétel nélküli egyetértést is, és ez esetben ezt jelentette. A reptér érkezési csarnoka szürkésfehér volt, amilyenre az átmenő forgalom tudja koszolni a falakat. A parkolóra nyíló ablakon át láttam a hegyet. Mélyzöld színben játszott. A felhők lassan vonultak a szalagkorlátok mentén. Levegőre vágytam. A feröeri levegő illatára. Tarantella a torkát köszörülte. Arca a körbenállók haja fölött lebegett, mint egy kedves, szakállas lufi. Egy kicsit begörbítette a hátát, hogy a többiek szemmagasságába kerüljön.

Lindhardt og Ringhof, Denmark 51 A Feröer-szigetek, vetette közbe udvariasan, úgyszólván Európához tartoznak. Valójában mi mind, itt a repülőtéren is, Európában vagyunk. A pöfékelő feröeriek köre ránézett. Távolról sem barátságtalanul. Senki se bólintott. Ekkor a fensőbbséges nő szóra nyitotta a száját. Átváltott dánra, és lassan, tagolva, majdnem gyöngéden mondta, mintha egy makacs birkához beszélne. — Nem. Mi itt nem vagyunk Európában. Tarantella cigarettát tartó keze ernyedten lehanyatlott, majd habozó mozdulatot tett. Persze, világos, hogy a Feröer-szigetek nincsenek benne az EU-ban, nem olyan értelemben tartozik Európához. De pusztán földrajzilag? Ha az ember ránéz egy atlaszra? A nő mosolygott. Anyámtól ismerem ezt a mosolyt. Azok a nők szoktak élni ezzel a kiváltsággal, akik már leélték életük nagyobb részét. A kör tagjai is mosolyogtak, mint megannyi variáció egy témára, a nők gyöngéden, a férfiak kissé zavartan. — Nem — mondta a nő. — Sok mindenben igaza lehet, de ebben téved. Prince 100 cigarettájával egy puha körként vázolta fel az egészet. A hegyeket, a mély fjordokat és a sötét alagutakat. — Ez nem Európa. Ez Feröer. — Hette er Føroyar — ismételte egy gyapjúpulóveres férfi a saját nyelvén. Lágy „na, ja” lebbent át a körön. Tarantella nagyot lélegzett. Lassan. Egy kis lépést tettem oldalra, és sarkammal megcéloztam a lábát. Megtaláltuk a bőröndjeinket, autót béreltünk. Anyám ötlete volt, hogy menjünk fel a szigetre. Szüksége van rá, hogy hazamenjen ennyi temetés után, mondta. Az a sok búcsú. Együtt tölthetnénk a szünidőt. Meglátogatnánk a családot. Jól tudta, hogy rég vágyom oda. — A saját nevemet sem tudom kiejteni — mondtam neki. Erre megtervezte az utat. Amint a kerekek elérik a kifutópályát Feröeren, már mindenki tudja, hogy megérkeztél. Hogy honnan, azt nem lehet megmondani. Jóllehet az ember csak azt a nénikéjét hívja fel, akinél lakik majd, vagy inkognitóban érkezik meg, és szállodában tölti az éjszakát, mégis, amikor bejelentés nélkül bekopog egy nagy-nagybácsi vagy unoka-nagybácsi ajtaján, még ha egy másik szigeten is, ezzel fogadják: — Na, hát megjöttetek. Bár lehet, hogy nem minden családban van így. Anya Ása nevű nagynénjének telefonált. Tovább kellett mennünk Suðuroy-be. Később az autóbanTarantella még mindig kuncogott. Hogy mit ki nem találnak ezek! Még másokat is mondott a kis országok magukról táplált nagy gondolatairól, meg a hegyi hobbitokról. Tulajdonképpen kedvesen mondta, de éppen az a gyöngéd hangú csúfolódás dühített fel. Kedvem lett volna belerúgni az első ülésbe. Aztán hagytam a fenébe. Helyette azt motyogtam magam elé: — Az otthon nem feltétlenül földrajzi kérdés.Hiába nézed az atlaszt. Elnyelt minket az első alagút a komphoz vezető úton. Anyám ráhajolt a kormányra. Hunyorgott. És belementünk a sötétségbe. Kertész Judit fordítása

Here is a man whose heart is full to bursting but who claims not to believe in anything. Perhaps, thinks his son, he will find his home in the Holy Land? Or a new self-image in his Jewish identity? And what about the son’s own identity? He’s a ‘quota refugee’, half-Jewish with a Ukrainian passport, who has ended up in Berlin. Where does he actually belong? My Invisible Father’s Smile is a passionate and insanely funny walk through a minefield of paradoxes—and a son’s heartstirring declaration of love for his father. Dmitrij Kapitelman (1986, Kiev) moved to Germany with his family as quota refugees when he was eight. He studied political sciences and sociology at the University of Leipzig and attended the German journalism school in Munich. He works as a freelance journalist in Berlin and releases music as “Dheema”. Mielőtt Dmitrij Kapitelman elindult volna apjával Izraelbe, kirándulásaik a helyi üzletekre szorítkoztak — annak idején, a 90-es években, amikor a német skinheadek felgyújtottak egy menekültszállót. Ma pelményit és krími pezsgőt árul az apa, és ugyanolyan otthontalannak érzi magát Németországban, mint annak előtte Ukrajnában. Meglehet, gondolja a fia, hogy talán a Szentföldön tisztába jön az identitásával. Vele együtt. A Láthatatlan apám mosolya a paradoxonok aknamezején tett szívszorítóan mulatságos séta. Dmitrij Kapitelman (1986, Kijev) nyolcévesen került a családjával „kvótamenekült”-ként Németországba. Politológiát és szociológiát tanult a Lipcsei Egyetemen, majd újságíróiskolát végzett Münchenben. Jelenleg szabadfoglalkozású újságíróként él Berlinben, és zenét szerez „Dheema” néven.

Hanser, Germany

Dmitrij Kapitelman

Hanser, Germany 53

Das Lächeln meines unsichtbaren Vaters Und plötzlich gibt es keine Frage, die ich meinem Vater dringender stellen möchte. »Papa, warst du eigentlich schon mal in Israel?« »Nein.« »Möchtest du denn nach Israel?« »Ja, das wäre eigentlich gut.« »Eigentlich gut?« »Eigentlich gut.« »Wieso wäre das eigentlich gut?« »Ich habe dort noch eine Briefmarkensammlung.« Das Leben meines Vaters ist vom Selbstverständnis geprägt, ein Jude zu sein. So stellt er sich jedenfalls dar. Die entscheidenden Wendungen in seinem Leben führt er darauf zurück. Geht es ihm prächtig, lobt er sein Judenglück. Fängt er sich eine Erkältung ein, beklagt er es. Wenn er Dustin Hoffman als Rain Man (einer von Papas Lieblingsfilmen) brillieren sieht, vergisst er nie mit stolzem Grinsen anzumerken, dass Dustin Hoffman auch ein Jude sei. Mit dem religiösen Judentum hat er dagegen abgeschlossen. Traditionen befolgt er keine. Schweinefleisch isst Papa am liebsten mit Schweinefleischsoße. Allerdings soll sein Begräbnis auf einem jüdischen Friedhof stattfinden. Was genau es also für meinen nichtreligiösen Vater bedeutet, Jude zu sein, das blieb für mich bis heute unsichtbar. Die Wahrheit ist: Mein Vater, Leonid Kapitelman, ist unsichtbar. Und deshalb möchte ich nach Israel mit ihm. Weil ich die Vorstellung habe, dass er sich in Israel offenbart. Und anscheinend hat er dort sogar Besitztümer. »Eine Briefmarkensammlung?« »Eine Briefmarkensammlung. Ich habe sie 1993 weggegeben.« »Es wäre also eigentlich gut, Israel zu besuchen, weil du dort noch eine Brief­ markensammlung hast?« »Ja.« »Gibt es denn sonst noch Gründe?« Mein Vater überlegt. »Ein Teeservice mit Rubinen habe ich auch noch in Israel.« »Ein Teeservice mit Rubinen?« »Es ist ein sehr schönes Service.« »Ein Teeservice mit Rubinen und eine Briefmarkensammlung. Sonst gibt es keinen Grund für dich, nach Israel zu fahren?«

54 Dmitrij Kapitelman »Und weil es gut ist, sich mit vielen Juden zu umgeben.« Zu dem »gut« muss angemerkt werden, dass Papa das Wort polesna verwendet. Wir sprechen russisch miteinander. Die direkte Übersetzung von polesna wäre »heilsam«. Oder »wohltuend«. Es ist also gut / heilsam / wohltuend, sich mit Juden zu umgeben. »Und wir könnten meine Freunde besuchen. Ich habe sehr viele Freunde in Israel. Sie sind damals aus der Ukraine nach Israel ausgewandert. Ich würde sie sehr gern wiedersehen.« Beinahe wären wir damals auch nach Israel ausgewandert. Die Visa waren schon bewilligt, die Koffer gepackt. Doch dann kam Deutschland. Die Einreisegenehmigung in die BRD erhielt unsere Familie wiederum nur, weil mein Vater als Jude galt. Wir waren willkommene Wiedergutmachungsjuden. Das war 1994, seitdem sind wir hier, dennoch hat Papa Deutschland nie als neue Heimat akzeptiert. Ich glaube, weil er diesem Land den Holocaust nicht verziehen hat. Das sagt er so nicht. Aber wenn ich es ausspreche, verneint er es auch nicht. Oder begnügt sich mit einem säuerlichen »Na ja, das stimmt so nicht unbedingt«. So als würde er versuchen zu versichern, dass ihm das versalzene Essen schmeckt. Während er Löffel um Löffel unter dem Tisch auskippt. Angenommen, ich irre mich und mein Vater hat Deutschland den Holocaust tatsächlich vergeben — vergessen, wie Menschen mit einem Stern unsichtbar gemacht wurden, hat er ganz gewiss nicht. Doch manchmal gibt es Momente, in denen er ganz frei von allem zu sein scheint. Dann erlebe ich plötzlich einen überschwänglichen, irgendwie sozial euphorischen Vater, der jeden Menschen für seinen Freund hält. Aber diese Momente sind sehr selten geworden. Ich betrachte Papa, wie er hinter der Wursttheke seines Russische-SpezialitätenGeschäftes in Leipzig steht und etwas ungeschickt in eine Krakauer beißt, so dass sie ihm fast aus dem Kürbiskernbrötchen plumpst. Grau, beim Kauen krümelnd, unkonzentriert, so steht er vor mir, eingetönt in das teilnahmslose Surren der Kühltruhen. Käufer sind gerade keine zugegen, und ohne Kundschaft wirkt Papas »Magazin« zurückgelassen. So ähnlich wie er selbst in Deutschland. In der Ukraine war das anders, glaube ich. Ja, er hat dieses Land gehasst, weil es ihn wie schon seine Vorfahren schlecht behandelt hat. Es war sein Zuhause, aber keine Heimat. Die akademische Karriere als Mathematiker blieb ihm dort verwehrt,weil das Sowjetsystem keine Juden an der Spitze sehen wollte. Aber soweit ich mich erinnern kann, lebte mein Vater in Kiew ein selbstbestimmteres und erfüllteres Leben. Er winkte Taxis mit Dollarnoten herbei. (Ein Mann mit einem Dollarbündel in der Hand war im Kiew der frühen neunziger Jahre quasi unübersehbar. Aber Papa und die Dollars, das ist noch mal eine eigene Geschichte.) Er zog mit meiner schönen moldawischen Mutter durch die Theater, Restaurants und Kinos der Stadt. (…) Wenn meine Eltern Freunde einluden, riss Papa Witz um Witz und genoss es sichtlich, im Mittelpunkt zu stehen. Nicht immer verstand ich seine doppelsinnigen Pointen, aber ich sah, dass alle über sie lachten, und war sehr stolz auf Papa.

Hanser, Germany 55 Mit großem Vergnügen schaute ich in die Gesichter unserer Gäste, die meinen Vater erwartungsfroh, gütig und voller Achtung anstrahlten. Und in sein glückliches Gesicht schaute ich,aus dem silbergrüne Augen funkelten, unter seinen lustigen schwarzen Locken, in die ich immer greifen und in denen ich wuscheln wollte. Ich war sieben Jahre alt und wusste nicht,dass es so etwas wie unsichtbare Väter gibt. In Deutschland geht Papa nicht mal an Silvester vor die Tür. Und wenn doch, dann ist er eigentlich fortwährend damit befasst,die Verpackungen der Raketen aufzusammeln, die meine Mutter zigarettenrauchend abfeuert. Wohlgemerkt vor dem eigenen Haus, damit die Tür, vor die er getreten ist, nicht zu weit aus dem Sichtfeld gerät und der Fluchtweg nicht zu lang wird. (…) Sein Leben spielt sich ab zwischen dem Magazin und der Wohnung, im Herbst geht er im Wald Pilze suchen — dort, wo ihn auch keiner sieht. Und seit er weiß, dass jeden Montag Legida gegen alles demonstriert,was nicht nach Sauerkraut riecht, meidet er auch die Innenstadt. Warum dieser Rückzug ins Kleine und Enge? Woher all die Verstörtheit, der Kleinmut? Der von mir meistgeliebte Mensch ist ein Enigma. Es ist sehr schwer, einem Enigma wirklich nahezukommen. Vielleicht ist mein Vater einfach ein irreführender und widersprüchlicher Charakter, der auch unter anderen Umständen nirgends dazugehören würde. Oder er ist unsichtbar geworden, weil das Leben als Jude in der Ukraine und im Ostdeutschland der Neonazis ganz viel von ihm ausgelöscht hat. Ich weiß es nicht. Ich hege lediglich Vermutungen. Ist mein Vater so, wie er ist, weil er ein Jude ist? Oder hält ihn diese Selbstdefinition davon ab, der übersprudelnd warmherzige Allerweltsfreund zu sein, der er eigentlich gern wäre? Deshalb Israel. Ich sehne mich nach einem unverstellten Blick auf meinen unsichtbaren Vater und hoffe, ihn dort zu bekommen. Und es eilt. Papa verträgt schon die deutsche Hitze schlecht, wogegen er Blutdruck senkende Tabletten einnimmt. Wie soll es erst mit der nahöstlichen Sonne werden? Ich unterschreibe bald vielleicht einen richtigen Redakteursvertrag. Mit festen Bürozeiten und der ganzen reiseverderbenden Pest. Vielleicht bleibt mir nicht mehr viel Zeit, um meinen unsichtbaren Vater zu Gesicht zu bekommen. Ich freue mich, dass er die Idee »eigentlich gut« findet, auch wenn ich weiß, dass weder das Teeservice noch die Briefmarkensammlung ausschlaggebend dafür sind. Aber was dann? Wie wird Leonid Kapitelman wohl reagieren, wenn er vor der Klagemauer steht? Wenn er weinen darf? Weinen über die Ukraine, die er dafür hasst, dass er sie nie lieben durfte. Weil sie von ihm nicht geliebt werden wollte. In der er aber dennoch zwei Drittel seines Lebens verbrachte. (…) Und weinen über Deutschland, das er nie verstanden hat und das ihn vielleicht nie verstehen wird. Deutschland, wo er aufgehört hat, im Sommer zu baden oder mit meiner Mutter ins Kino zu gehen, und wo er den wilden rinak gegen das öde Kaufland eintauschte. Weinen über das Deutschland, das er nicht lieben will. Und dem auch relativ egal ist, ob Leonid Kapitelman noch auf die Idee kommt, es zu lieben.

56 Dmitrij Kapitelman Jetzt rede ich hier die ganze Zeit über Unsichtbarkeit und stelle mich selbst nicht mal vor. Verzeihung. Mein Name ist Dmitrij Kapitelman. Oder einfach Dima. Ich nehme an, Sie haben bereits bemerkt, dass ich eine besondere Beziehung zu meinem Vater hege. Zu meiner Mutter, Vera Romashkan, übrigens auch. Wir lieben uns bedingungslos, allerdings ist diese bedingungslose Liebe an viele Bedingungen geknüpft. Meine Mutter ist keine Jüdin. Sie wurde im moldawischen Saroki geboren und verheiratete sich irgendwann nach Kiew. Nach religiöser Auslegung bin ich also kein richtiger Jude, nur ein halber, eine Art Mängelexemplar. Denn die Konzession, sich als Jude zu bezeichnen, wird nach mütterlichen Lieferteilen erteilt. Eine Humaninventur-Methodik, die meine Mutter als akkurat akzeptiert: »Du bist ein Halbblüter, Söhnchen. Allerdings muss man meine fünfzig Prozent genau genommen noch mal in verschiedene Bestandteile splitten. Die jüdische Hälfte ist also das Klarste, was du hast.« Ausschließlich väterlicherseits Jude zu sein ist wie eine exklusive und lebenslange Mitgliedschaft in einem Schwimmbad, dessen Becken nie mit Wasser gefüllt ist. (…) Deshalb beschließe ich in regelmäßigen Abständen, keine Überlegungen mehr über mein jüdisches Erbe anzustellen. Es gibt so viele interessantere Fragen als die eigene Abstammung. (…) Jeder Mensch entscheidet selbst darüber, was er sieht, wenn er in den Spiegel schaut. Das habe ich gelernt in meinen achtundzwanzig Jahren. Ich glaube weder an Gott noch an genetischen Determinismus. Erst recht nicht an den ganzen politischen Gruppenschwachsinn, der aus beidem gestrickt wird. Ich habe das Recht, in diesem Land als Erster auf Partys zu tanzen, auf Mannschaftsbildern der Kreuzberg Tigers aufzutauchen und Legida-Idioten »HAUT AB!« entgegenzubrüllen. Bei der letzten Demo entwarf ich sogar einen eigenen Schlachtruf und brüllte den besorgten Bekloppten entgegen: »Ver-saaaager! Ver-saaaa-ger!« Sorry, aber jeder, der Flüchtlinge beneidet, muss ein Versager sein. Die anderen Gegendemonstranten fanden das witzig und stiegen mit ein. Das Wort zugehörig schreibe ich grundsätzlich lieber so: zu gehörig. Ich bin politisch gebildet, unabhängig und selbstbestimmt. Zugegeben: auch sehr verloren und alleingelassen manchmal. Dann fürchte ich, dass ich nicht mal ein halber Unsichtbarer bin, sondern einfach jemand ohne Gestalt. Nicht wissend, wer ich bin, und nirgendwo zu Hause. Schlimmer noch: Nicht wissend, wer oder wo ich gern wäre. Nur gewiss, einen irreparablen Makel in mir zu tragen. Dann tagt mein Inneres Gericht und beschließt: »Falschjude Dmitrij K., eigentlich mit allem und mehr ausgestattet, um glücklich zu sein, wird aufgrund von Eigenverschulden zu einem kläglichen Leben ohne Selbstverständnis verurteilt!« Papa und ich, wir fahren nach Israel. Ja, und bei dieser Reise geht es auch um mich, um mein unsichtbares Ich.

Hanser, Germany 57

My Invisible Father’s Smile And suddenly there is no question I more urgently want to ask my father. “Dad, have you ever been to Israel?” “No.” “Would you like to go to Israel?” “Yes, that would be good, actually.” “Good, actually?” “Good, actually.” “Why would that be good, actually?” “I still have a stamp collection there.” My father’s life is characterised by his self-understanding that he is a Jew. That’s how he presents himself, anyway. It is this to which he puts down the turning points in his life. When he is feeling wonderful, he praises his Jewish luck. If he catches a cold, he deplores it. When he watches Dustin Hoffman’s brilliant performance as Rain Man (one of Dad’s favourite films), he never forgets to point out with a proud grin that Dustin Hoffman is a Jew too. But he is done with religious Judaism. He doesn’t follow any traditions. Dad likes his pork best with pork gravy. But he wants to be buried in a Jewish cemetery. What exactly being Jewish means to my non-religious father is something that has remained invisible to me to this day. The truth is that my father, Leonid Kapitelman, is invisible. And that’s why I want to go to Israel with him. Because I have the idea that he’ll reveal himself in Israel. And apparently he even has possessions there. “A stamp collection?” “A stamp collection. I gave it away in 1993. “So it would be good, actually, to visit Israel because you still have a stamp collection there?” “Yes.” “Are there any other reasons?” My father considers. “I still have a ruby tea set in Israel.” “A ruby tea set?” “It’s a very nice set.” “A ruby tea set and a stamp collection. There’s no other reason for you to go to Israel?” “And because it’s good to surround oneself with lots of Jews.”

58 Dmitrij Kapitelman It must be said that Dad uses the word polesna for “good”. We speak Russian to one other. A direct translation of polesna would be “salutary”. Or “beneficial”. So it’s good/salutary/ beneficial to surround oneself with Jews. “And we could visit my friends. I have a great many friends in Israel. They emigrated from Ukraine to Israel. I would be very pleased to see them again.” We nearly emigrated to Israel too. The visas had already been issued, the cases packed. But then Germany came along. Again, our family only got an entry permit to the FRG because my father was considered to be a Jew. We were welcome restitution Jews. That was in 1994, we’ve been here ever since, yet Dad never accepted Germany as his new home. I think that’s because he has never forgiven this country for the Holocaust. He doesn’t put it like that. But when I say so, he doesn’t deny it. Or he contents himself with grouching, “Well, that’s not exactly true”. As if trying to affirm that he is enjoying oversalted food. While dropping it spoonful by spoonful under the table. Assuming I’m wrong and my father actually has forgiven Germany for the Holocaust, he has most certainly not forgotten how people with a star were made invisible. But sometimes there are moments when he seems to be completely free of everything. Then I suddenly experience him to be an exuberant, somehow socially euphoric father who regards every human being as his friend. But those moments have become very rare. I observe Dad standing behind the sausage counter of his Russian deli in Leipzig, biting rather awkwardly into a kielbasa, almost making it slip out of his pumpkin-seed bread roll. Grey, dropping crumbs as he chews, unconcentrated, he stands before me, blending in with the indifferent hum of the freezers. There are no buyers around just now, and without customers, Dad’s magazine looks abandoned. Like he himself in Germany. In Ukraine it was different, I think. Yes, he hated the country because it treated him badly, just as it had treated his forefathers badly. It was where he lived, but not his home. He was barred from an academic career as a mathematician because the Soviet system did not want to see any Jews at the top. But as far as I can remember, my father lived a more selfdetermined and more fulfilled life in Kiev. He hailed taxis with dollar notes. (A man holding a bundle of dollars was practically impossible to miss in Kiev in the early nineties. But Dad and the dollars are another story). He toured the city’s theatres, restaurants and cinemas with my beautiful Moldavian mother. (…) When my parents invited friends over, Dad told one joke after another and took visible pleasure at being the centre of attention. I didn’t always understand his ambiguous punchlines, but I saw everyone laughing at them, and was very proud of Dad. I took great pleasure in looking into the faces of our guests beaming expectantly, kindly and full of respect at my father. And I looked into his happy face from which his silverygreen eyes sparkled below his pretty black curls that I always wanted to grab and tousle. I was seven and didn’t know there were such things as invisible fathers.

Hanser, Germany 59 In Germany, Dad doesn’t set foot outside the door, even on New Year’s Eve. But if he does, he spends all his time picking up the wrappings of the rockets my mother lights as she smokes a cigarette. He does this in front of his own house, mind you, so the door through which he has stepped outside doesn’t slip too far from his field of vision and his escape route isn’t too long. (…) His life is played out between the shop and the apartment, in autumn he goes looking for mushrooms in the forest — another place where no one can see him. And since he knows that every Monday Legida demonstrates against anything that doesn’t smell of sauerkraut, he also shuns the city centre. Why this retreat to smallness and narrowness? What has led to all the distress, the timidity? The human being I love most is an enigma. It’s very hard to get really close to an enigma. Maybe my father is just a misleading and contradictory character who wouldn’t belong anywhere, even under different circumstances. Or he became invisible because life as a Jew in Ukraine and in the East Germany of the neo-Nazis obliterated a great deal of him. I don’t know. I just have my hunches. Is my father as he is because he is a Jew? Or does this self-definition prevent him from being the effervescent, warm-hearted everybody’s friend that he would actually like to be? That’s where Israel comes in. I’m longing for an unobscured view of my invisible father and hope to get it there. Soon. Dad copes badly even with the German heat, and takes tablets to lower his blood pressure. So how will he cope with the Middle Eastern sun? I might be signing a proper editorial contract soon. With fixed office hours and the whole trip-spoiling plague. There might not be much time left for me to catch sight of my invisible father. I’m glad he thinks the idea is “good, actually”, even though I know that neither the tea set nor the stamp collection is a crucial factor. So what is? How will Leonid Kapitelman react when he stands in front of the Wailing Wall? When he’s allowed to cry? To cry for the Ukraine he hates for not letting him love her. Because she didn’t want to be loved by him. But where he still spent two-thirds of his life. (…) And to cry for Germany, which he has never understood and which perhaps will never understand him. Germany, where he has stopped going swimming in summer or to the cinema with my mother and where he exchanged the boisterous rinak for the barren Kaufland supermarket. To cry for the Germany he doesn’t want to love. And which for its part is pretty indifferent to whether it will ever occur to Leonid Kapitelman to love it. Now I’ve been talking all this time about invisibility and haven’t even introduced myself. Sorry. My name is Dmitrij Kapitelman. Or just Dima. I expect you’ve already noticed that I have a special relationship with my father. And with my mother, Vera Romashkan as well, by the way. We love one another unconditionally, but this unconditional love is tied to many conditions. My mother isn’t Jewish. She was born in Saroki, Moldavia and at some point moved to Kiev to get married. According to the religious interpretation, that means I’m not a real Jew, just half a Jew, a kind of faulty specimen. The license to refer to oneself as a Jew comes on the basis of maternally supplied parts. A human inventory method that my mother accepts as accurate: “You’re a half-blood, sonny. But to be precise, you have to split my fifty percent down into their various consistent parts. So the Jewish half is the clearest thing you have.”To be a Jew solely on my father’s side is like having exclusive and

60 Dmitrij Kapitelman life-long membership of a swimming pool which is never filled with water. (…)That is why, at regular intervals, I decide to stop thinking about my Jewish heritage. There are so many more interesting questions than one’s own lineage. (…) Every human being decides for himself what to see when he looks into the mirror. That is something I’ve learned in my twenty-eight years. I believe neither in God nor in genetic determinism. And definitely not in all the political group feeble-mindedness that is concocted from both. I have the right in this country to be the first person to dance at parties, to appear on team pictures of the Kreuzberg Tigers and to scream “GET LOST” at Legida idiots. At the last demo, I even came up with my own rallying cry and screamed “Loooooosers! Loooooosers!”at those people with their crazy concerns. Sorry, but anyone who envies refugees has to be a loser. The other counterdemonstrators thought that was funny and joined in. Instead of saying “all right”, I prefer to say “too right”. I’m politically aware, independent and self-determined. Admittedly, very forlorn and abandoned sometimes, too. Then I fear I’m not even half an invisible person, just someone shapeless. Not knowing who I am and nowhere at home. Worse, not knowing who or where I would like to be. Only certain that I’m irreparably flawed inside. Then my Inner Court convenes and decides: “False Jew Dmitrij K., equipped, actually, with all you need and more to be happy, is sentenced on grounds of personal negligence to a miserable life without self-understanding!” Dad and I — we’re going to Israel. Yes, and this trip is also about me, about my invisible self. Translated by Jim Tucker

Láthatatlan apám mosolya És egyszer csak nincs semmi, amit sürgősebben szeretnék tudni apámtól. — Papa, voltál te már tulajdonképpen Izraelben? — Nem. — Elmennél Izraelbe? — Igen, tulajdonképpen jó lenne. — Tulajdonképpen jó? — Tulajdonképpen jó. — Mért lenne tulajdonképpen jó? — Van ott nekem egy bélyeggyűjteményem. Apám számára magától értetődő, hogy zsidó. Legalábbis így képzeli. Élete döntő fordulatait erre vezeti vissza. Ha jó dolga van, a zsidó szerencsével magyarázza. Ha megfázik, azt kárhoztatja. Ha Dustin Hoffmant látja brillírozni az Esőemberben (papa egyik kedvenc filmjében), sosem felejti el büszke mosollyal megemlíteni, hogy Dustin Hoffman szintén zsidó. A vallásos zsidósággal viszont leszámolt. A hagyományokat nem követi. Disznósültet papa legszívesebben disznósültzafttal eszik. Mindazonáltal zsidó temetőben temessék el.

Hanser, Germany 61 Szóval hogy pontosan mit jelent vallástalan apám számára az, hogy ő zsidó, mindmáig láthatatlan maradt számomra. Az igazság az: apám, Leonyid Kapitelman, láthatatlan. És ezért akarok elmenni vele Izraelbe. Mert úgy képzelem, hogy Izraelben megmutatkozik. És úgy látszik, még tulajdona is van Izraelben. — Egy bélyeggyűjtemény? — Egy bélyeggyűjtemény. 1933-ban váltam meg tőle. — Szóval tulajdonképpen jó lenne elmenni Izraelbe, mert van ott egy bélyeggyűjteményed? — Igen. — Más indokod nincsen? Apám elgondolkodik. — Egy rubintokkal díszített teáskészletem is van Izraelben. — Egy rubintokkal díszített teáskészleted? — Egy rubintokkal díszített teáskészletem meg egy bélyeggyűjteményem. — Egyéb indokod nincs, hogy Izraelbe menjél? — És mert sok zsidótól körülvéve lenni jó. A „jó”-hoz hozzátartozik, hogy apám a polezna szót használja. Oroszul beszélünk egymással. A polezna szó szerinti fordítása „üdvös”. Vagy „jótékony hatású”. Szóval sok zsidótól körülvéve lenni jó/üdvös/jótékony hatású. — És meglátogathatjuk a barátaimat. Nekem nagyon sok barátom van Izraelben. Annak idején Ukrajnából vándoroltak ki oda. Szívesen újra látnám őket. Mi is majdnem Izraelbe vándoroltunk ki annak idején. A vízumokat már megkaptuk, a bőröndöket is már becsomagoltuk. Csak később jött Németország. Az NSZK-ba meg csak azért kapott a családunk beutazási engedélyt, mert apám zsidónak számított. Jó szívvel látott jóvátételi zsidók voltunk. Ez 1994-ben történt, azóta itt vagyunk, papa mégsem fogadta el sosem a hazájának Németországot. Azt hiszem azért, mert nem bocsátotta meg az országnak a holokausztot. Nem mondja ezt így ki. De ha én kimondom, nem tagadja. Vagy megelégszik azzal a kesernyés megjegyzéssel, hogy: „Na ja, ez azért nem egészen így van.” Mintha azt akarná bizonygatni, hogy ízlik neki az elsózott leves. Miközben kanalanként az asztal alá löttyenti. Feltételezve, hogy tévednék, és apám tényleg megbocsátotta volna Németországnak a holokausztot — azt, ahogy az embereket egy csillaggal láthatatlanná tették, biztos nem felejtette el. De néha vannak pillanatok, amikor mintha ledobná magáról ezt az egészet. Olyankor egy áradozó, valahogy szociálisan euforikus apában van részem, aki mindenkit a barátjának tart. De ezek a pillanatok nagyon megritkultak. Nézem a papát, ahogy az orosz specialitások boltjának felvágottas pultja mögött áll Lipcsében, és kicsit ügyetlenül beleharap a krakkói kolbászába, majdnem kipottyan a tökmagos zsemléből. Szürkének, rágás közben morzsázónak, szétszórtnak látom, körbezúgva a részvétlen mélyhűtőpultoktól. Vevők épp nincsenek, és kuncsaftok nélkül papa „kisbolt”ja elhagyatottnak hat. Valahogy olyannak, mint ő maga Németországban.

62 Dmitrij Kapitelman Ukrajnában ez máshogy volt, azt hiszem. Igen, gyűlölte azt az országot, mert rosszul bánt vele, ahogyan már az felmenőivel is. Az otthona volt, de nem a hazája. Nem engedték meg neki, hogy matematikusi pályára lépjen, mert a szovjetrendszer nem akart zsidókat látni az élen. De amennyire vissza tudok emlékezni rá, apám függetlenebb és tartalmasabb életet élt Kijevben. Dollár bankjegyekkel intette le a taxikat. (Egy olyan embert, aki dollárköteget lobogtatott a kezében, a kilencvenes években nem lehetett nem észrevenni. De papa meg a dollárok, az egy másik történet.) Szépséges moldáv anyámmal járta a város színházait, éttermeit és mozijait. […] Ha a szüleim vendégeket hívtak, papa csak úgy dobálózott a viccekkel, és szemlátomást élvezte, hogy a középpontban állhat. Nem mindig értettem a kétértelmű poénjait, de láttam, hogy mindenki nevet rajta, és büszke voltam a papára. Nagy élvezettel néztem vendégeink arcába, akik várakozásteljesen, jóságosan és tiszteletteljesen bámulták apámat. És belenéztem papa boldog arcába, ahonnét elővillant ezüstzöld szeme, meg a vidám fekete fürjei alá, amikbe mindig legszívesebben beletúrtam volna. Hét éves voltam, és nem tudtam, hogy léteznek láthatatlan apák. Németországban papa még Szilveszterkor sem teszi ki a lábát az ajtón. Ha meg mégis, akkor folyton azzal van elfoglalva, hogy összekapkodja a rakéták csomagolását, amiket anyám cigarettázva kilő. Félreértés ne essék, a saját háza előtt, nehogy az ajtó, ami elé kilépett, eltűnjön a látóteréből és túl hosszú legyen a visszamenekülés útja. […] Az élete a kisbolt és a lakás között zajlik, ősszel kimegy az erdőre gombát szedni — oda, ahol senki sem látja. És amióta tudja, hogy minden hétfőn tüntet a Legida minden ellen, ami nem savanyúkáposztaszagú, a belvárost is kerüli. Mire való ez a visszahúzódás a kicsibe és szűkbe? Honnét ez a zavarodottság és kishitűség? Az ember, akit legjobban szeretek, egy enigma. Nagyon nehéz ügy egy enigmához igazán közel kerülni. Talán egyszerűen csak megtévesztő és ellentmondásos jellem az apám, aki más körülmények között sem tartozna sehová. Vagy láthatatlanná vált, mert a zsidó lét Ukrajnában és a neonácik Kelet-Németországában nagyon sok mindent kitörölt belőle. Nem tudom. csak feltételezgetek. Azért olyan az apám, amilyen, mert zsidó? Vagy épp ez az önmeghatározás tartja vissza attól, hogy az a kitörően melegszívű emberbarát legyen, aki voltaképpen szívesen lenne? Na, ezért Izrael. Közvetlenül szeretném látni láthatatlan apámat, és azt remélem, hogy ott megkapom. És sürgős. Papa már a német hőséget is rosszul tűri, vérnyomáscsökkentő tablettákat szed ellene. Mi lesz akkor a tűző közel-keleti napon? Az is lehet, hogy nemsokára aláírok egy igazi szerkesztői szerződést. Kötött munkaidővel meg minden utazásromboló rémséggel. Talán már nincs is sok időm, hogy meglessem láthatatlan apámat. Örülök, hogy „tulajdonképpen jó”-nak tartja az ötletet, még ha tudom is, hogy nem a teás szervíz vagy a bélyeggyűjtemény a döntő. De akkor mi? Vajon hogyan fog Leonyid Kapitelman arra reagálni, ha ott áll majd a Siratófal előtt? Ha szabad lesz sírnia? Sírnia Ukrajna miatt, amit gyűlölt, mert sosem szerethetett. Mert az ország nem akarta, hogy szeresse. Ahol azonban mégis csak leélte az élete két harmadát. […]

Hanser, Germany 63 És sírnia Németország miatt, amit sosem értett meg, és ami őt talán sosem fogja megérteni. Németország miatt, ahol felhagyott azzal, hogy nyáron fürödjön vagy anyával moziba menjen, és ahol a vad piacot becserélte a sivár üzletvilággal. Sírni Németország miatt, amit nem akar szeretni. És aminek szintén tök mindegy, hogy eszébe jut-e Leonyid Kapitelmannak, hogy szeresse. Egész idő alatt láthatatlanságról beszélek itt, és még csak be sem mutatkozom. Bocsánat. Dmitrij Kapitelman vagyok. Vagy egyszerűen csak Gyima. Gondolom, észrevették már, hogy különleges kapcsolat fűz az apámhoz. Anyámhoz, Vera Romashkanhoz egyébként szintén. Feltétel nélkül szeretjük egymást, mindazonáltal számos feltételhez kötött ez a feltétel nélküli szeretet. Anyám nem zsidó. Ő a moldáv Szarokiban született, és aztán valamikor Kijevbe ment férjhez. Vallásos értelemben tehát nem vagyok igazi zsidó, csak fél, afféle selejtáru. Mert az engedély, hogy zsidónak mondhassam magam, az anyai anyagrész után járna. Anyám akkurátus humán-nyilvántartási módszere szerint: „Félvér vagy, fiacskám. Mindenesetre, ha jobban megnézzük, az én ötven százalékomat még tovább szálazhatnánk különböző részekre. Szóval a zsidó fél a legtisztább, amid van.” Kizárólag apai oldalról zsidónak lenni olyan, mint valami kizárólagos és életfogytig tartó tagság egy olyan úszómedencében, amit sosem töltenek fel vízzel. […] Ezért rendszeres időközönként elhatározom, hogy ne törjem a fejem a zsidó örökségemen. Olyan sok érdekesebb téma van, mint a saját származásunk. Minden ember maga dönti el, mit lát, ha a tükörbe néz. Ezt már megtanultam a huszonnyolc évemmel. Nem hiszek sem Istenben, sem a genetikus determinizmusban. És az egész politikai csoporthülyeségben, amit a kettőből összezagyválnak, pláne nem. Jogom van hozzá, hogy elsőként táncoljak a bulikon ebben az országban, hogy megjelenjek a Kreuzbergi Tigrisek csapatképén, és ráordítsak a Legida-dinkákra, hogy „KOPÁS!”. A legutóbbi tüntire még saját csatakiáltást is szereztem, és azt ordítottam a zavart zakkantak felé, hogy „Lú-úúúúzer! Lú-úúúúzer!” Bocsi, de aki irigyli a menekülteket, az csakis lúzer lehet. A többi ellentüntető viccesnek találta, és ők is beszálltak. A migráns szó helyett mindig a menekültet használom. Politikailag képzett, független és szuverén vagyok. Bevallom: vagyok elveszett és magára hagyatott is néha. Aztán attól félek, hogy még csak egy fél láthatatlan sem vagyok, hanem csak valami alaktalan valaki. Aki nem tudja, ki, és mindenhol otthontalan. Sőt, még rosszabb: Aki nem tudja, ki vagy hol szeretne lenni. Csak annyi a biztos, hogy letörölhetetlen szégyenfoltot hordozok. Aztán összeül a belső bíróságom, és ítéletet hoz: „Dmitrij K. álzsidót, aki voltaképp mindennel, sőt még többel is rendelkezik a boldogsághoz, saját hibájából önismeret nélküli nyomorúságos létre ítéljük!” Papával Izraelbe utazunk. Ja, igen, az utazás rólam is szól, az én láthatatlan énemről. Blaschtik Éva fordítása

The protagonist has no name. What he does have, however, is a somewhat unusual job. He is a palliative caregiver, who efficiently — perhaps even too efficiently — looks after the dying. When he has work — that is, when people around him are dying — he seems to have things more or less under control. When he has no work, his world seems to be slowly falling apart. He is getting increasingly desperate and lonely. Questions of death, suicide, homicide, euthanasia and guilt are skilfully sutured into the caregiver’s paranoid inner world. Gašper Kralj (1974, Ljubljana) is living in Catalonia since 2010. He has a PhD in Social Anthropology, and his activism led him from Slovenia to Latin America. He is the translator of the most groundbreaking authors writing in Spanish. Expiry Date is his first novel. A főhős palliatív gondozó, aki talán túlzottan is hatékonyan viseli gondját a haldoklóknak. Hogy enyhítsen az őt munka közben, de még inkább munka után nyomasztó szorongáson, naplót ír. Azért is, hogy ne felejtsen. Ha van munkája, azaz emberek halnak meg a közelében, akkor mintha ura volna a helyzetnek. Különben… A gondozó üldözési mániás belső világába beleszövődnek a halál, az öngyilkosság, a gyilkosság, az eutanázia, a bűn végső kérdései. Gašper Kralj (1974, Ljubljana) szociális antropológiából doktorált, aktivizmusa Szlovéniából egészen Latin-Amerikáig vitte. Az irodalmi fikció, az emlékek intim és kollektív használata és a történelem felfogásmódjai foglalkoztatják. 2010-től Katalóniában él. Számos kiváló spanyol író szlovén fordítója. A Szavatossági idő az első regénye.

Založba, Slovenia

Gašper Kralj

Založba, Slovenia 65

Rok trajanja Obrnil sem ga, da ne bi dobil preležanin, mu vbrizgal samo inzulin in v strahu, da se ne bi prehladil, iz predala pod vitrino s spominki s svetovnih potovanj vzel svežo posteljnino. Preoblačenje postelje zahteva svojevrstno rutino, izurjene prijeme in nekaj grobosti. Če človek ležé na hrbtu lahko še dvigne križ, se zadeve lotim pri nogah. Rjuho zataknem pod vzmetnico in grem z njo pod stegni, vse dokler ne zatipam plenic. Izkoristiti je treba stisk zadnjice, dvig in trenutek v zraku, ko rjuho z enim samim sunkom potegnem čim višje. Drugi del je precej enostaven, še posebej če gre za posteljo s pregibnim vzglavjem. Vzglavje dvignem skoraj navpično (ne do konca, da umirajoči zaradi nenadne spremembe težišča ne omahne naprej) in z eno roko zadržim njegovo telo v ravnovesju. Z drugo roko mu grem za hrbet, na pamet poiščem krajca in ju, drugega za drugim, potegnem čez rob. Potem rjuho napnem ob straneh in vsa stvar je v manj kot dveh minutah končana. Če je človek negiben in pri otipavanju ne kaže sramu, se zadeve lotim s strani. Več dela je s preoblačenjem pižame in menjavo plenic, vendar mi ta dan nič ni bilo pretežko. Kot bi se hotel zamotiti, pregnati spomine na pogreb in nesmiselne pogovore v baru, sem vse naredil še bolj zavzeto in natančno kot običajno. Ko je bila postelja preoblečena in starec v sveži spalni srajci in novih plenicah, sem se usedel za mizo, da bi uredil zapiske. Prejšnji dan od jutranje zmede naprej nisem napisal skoraj nič več. Zato se mi je zdelo, kot da je petek izgubljen … Šele ko sem to zapisal, mi je zares prišlo v zavest, da sem tega dne prvič prespal v Kunstovem stanovanju. In ko sem se zbudil, najprej nisem vedel, kje sem. Sanjal sem, da mi je nekdo umrl, nekdo, ki mi je bil blizu, vendar se njegovega imena v sanjah nisem mogel spomniti. Slišal sem samo grozljiv krik, ki je prihajal od umirajočega, čeprav sem vedel, da ne more biti res, saj je bil človek že mrtev. Ležal je sredi sobe, med številnimi brezobličnimi trupli ljudi, ki so umrli v neki nesreči. Kakor v mučnih sanjah, v katerih sanjamo, da smo se zbudili, ampak more ni in ni konec in si samo želimo, da bi čim prej zaspali nazaj, tudi v drugo, ko se zares zbudimo, še nekaj trenutkov ne vemo, ali gre tokrat zares ali še vedno sanjamo, sem se še nekaj časa premetaval v postelji, gledal v strop, v okno, v garderobno omaro; mislil sem, da sanjam, da sem se zbudil v nekem neznanem prostoru, tujem stanovanju ali zakotnem hotelu in da bodo tudi ljudje, ki jih bom srečal na hodniku, v dvigalu, v jedilnici, v parku, v trgovini, na ulici, samo neznanci. Zato sem preventivno poskusil zaspati nazaj … vse dokler ni zazvonil telefon. Potem je bilo vseh dvomov konec. Bila je Katarina. Klicala je s pokopališča. Čakamo te! Spet zamujaš. Nisem zamujal. Ura je bila 8.45. Imel sem še petnajst minut. In nisem bil zadnji na pokopališču. Še Jušič mlajši je prišel za mano. Ampak, kaj se je zgodilo v petek? Nehal sem zapisovati podrobnosti, ki so me samo begale in s katerimi sem poskusil list popisati samo zato, ker sem na njegov rob napisal petek, 18. maja. Pomislil sem, da bi se moral lotiti nečesa materialnega, nečesa, kar ima smisel, nečesa, kar me bo dvignilo pokonci. Odložil sem beležko in najmanj uro in pol gledal v prazno. Šele potem sem list iztrgal, ga zmečkal, vrgel v koš in začel generalno čistiti stanovanje. V dnevni sobi sem najprej obrisal prah in umazanijo, še zlasti lepljive madeže, ki nastanejo zaradi malomarno (brez podstavkov!) odloženih orošenih skodelic in vlažnih kozarcev. So prava gojišča bakterij. Razen tega škodujejo pohištvu, dvigujejo lak. Našel sem jih na

66 Gašper Kralj polički z glasbenim stolpom in stojalom za cedeje, na mizici s televizorjem, celo na ročaju naslonjača sem opazil grozljivo krožno sled. V kuhinji sem bil posebej pozoren na kuhinjsko korito, pipo, s katere sem odstranil kamen, vendar ugotovil, da le navidezno in začasno, saj so se sivkasti madeži ponovno prikazali, ko se je pipa posušila, in sem moral postopek še dvakrat ponoviti, da je predmet dobil svoj prvotni lesk, in odtok, s katerega sem odvil lepljivo mrežico, in ugotovil, da so tam poleg razkrojenih ostankov hrane tudi sramne dlake! Podobno ali še hujšo svinjarijo sem moral pozneje odstranjevati s pip in strgati z mrežic na odtokih lijakov v kopalnici in stranišču. V školjko sem zlil isto tekočino, ki sem jo razredčeno natočil v lijaka in kad, in se, medtem, ko sem čakal, da kislina naredi svoje, lotil starčeve sobe, brisanja knjižne police, vitrine s spominki, nočne omarice in mizice, s katerih sem prej umaknil medicinske pripomočke, škatlice in stekleničke z zdravili, jih obrisal in jih potem, ko sta se omarica in mizica posušili, po abecednem redu zložil nazaj. Delovno mizo sem očistil že prejšnji dan. Natančno pa sem se posvetil bolniški postelji. Pazljivo, da starca ne bi zbudil, sem spoliral vse, od kolesc do prečke z alarmom nad starčevo glavo. Kunst je posteljo pripeljal od nekod, kjer se je na njej dolgo nabiral prah, ali pa jo je, kar je še huje, uporabljal kakšen pacient iz ene od tistih zanikrnih bolnišnic, v katerih pri čiščenju vedno pozabijo na najbolj očitne reči (posteljne okvire, spodnje strani mizic, notranje predale nočnih omaric, površine poličk pod televizorji in podobno). V svoji novi spalnici pa sem zlezel na stol in obrisal za prst debel sloj sivkaste zmesi z vrha garderobne omare. Potem sem iz posteljnega okvira vzel vzmetnico in jo pregledal v strahu, da bom na njej odkril madeže sperme ali urina. Madeži, če so bili, so bili nevidni, in sklenil sem, da je ne vržem med kosovne odpadke in zamenjam z novo. Potem sem se vrnil v kuhinjo. Hladilnik je bil na srečo skoraj prazen in razen piščančjih prsi, ki so ostale v zamrzovalniku, v njem ni bilo nič tako pokvarljivega, da ne bi preživelo odtajanja. (Sklenil sem, da bo prsni kos moj prvi kuharski poskus.) Obrisal sem pult in stvari iz hladilnika zložil poleg očiščenega pomivalnega korita. V pomivalni stroj sem stresel sol in dolil dodatek za lesk, ki sem ga našel med drugimi čistili. Odstranil sem zasušene packe s keramičnega štedilnika in s kovinsko gobico očistil pečico. Z dišečim detergentom sem obrisal vsa okna (v starčevi sobi sem pri tem narahlo otresel tudi zaveso) in ogledala na hodniku pa v kopalnici in še na stranišču in jih zdrgnil s časopisnim papirjem. Ko sem že držal za metlo, sem v spodnjem predalu omare le našel sesalec. Preden sem posesal dnevno sobo, sem zvil preprogo in jo stepel kar na ograji ob vhodu v blok. Sesanje sem končal v spalnici in se v istem vrstnem redu prostorov, dnevna soba, kuhinja, stranišče, kopalnica, hodnik, starčeva soba in moja spalnica, lotil pomivanja. In potem, ko sem že mislil, da sem na koncu, sem za notranjim robom spalničnih vrat nepričakovano odkril nov vir umazanije, pajčevinaste kosme mehkih, skorajda nevidnih smeti, ki jim vešče gospodinje ljubkovalno pravijo mucke.

Expiry Date I turned him around so he would not get bedsores, injected him with insulin and, for fear he might catch a cold, got clean bed linen from out of the drawer under the glass cabinet filled with souvenirs from journeys around the world. Changing a bed requires a peculiar

Založba, Slovenia 67 routine, takes a certain knack, and a little roughness. If the person can still lift the small of their back, I start at the foot of the bed. I tuck the sheet under the mattress and keep pulling it up under the thighs until I feel the diapers. One needs to take advantage of the moment of squeezing the buttocks, the lifting and the moment in the air, which is when I pull the sheet in a single move as high as possible. The second part is pretty simple, especially if the bed has an adjustable head. I raise the head to an almost upright position (not all the way, for the dying person might keel over due to the sudden change in their centre of gravity) and hold the body in a suspended balance with my one hand. With my other hand, I reach behind the person’s back, feel blindly for the sheet and pull it up and over the edge. Then I tuck in the sides of the sheet, pulling them taut, and the whole thing is over in under two minutes. If the person cannot move and shows no shame when touched, I go in from the side. Changing their pyjamas and diapers requires more effort; but that day nothing seemed too strenuous. As if I wanted to divert my thoughts, banish my memories of the funeral and the meaningless conversations at the bar, I performed everything even more zealously and painstakingly than usual. Once I’d gotten the bed made and the old man in clean nightgown and diapers, I sat down at the table to put my notes in order. After the commotion the morning before, I’d hardly written anything. This is why it had felt to me as if Friday had been lost … Only after I had written everything down did it really dawn on me that it had been the first night I’d ever slept in Kunst’s apartment; how when I’d woken up, I didn’t know where I was at first. I had dreamt that someone had died, someone close to me, but in my dream I couldn’t remember their name. I only heard a horrific cry coming from the dying person, but I knew this couldn’t be the case, for the person was already dead. They had been lying in the middle of the room, among several shapeless corpses of people who had died in an accident. Like in the kind of nightmare in which we dream that we have woken up yet the nightmare keeps going and all we can hope for is to fall asleep again as soon as possible, where even when we wake up for the second time, for real, we still aren’t sure for some moments whether it’s waking or dreaming — like that, I’d spent some more time tossing and turning, looking at the ceiling, out the window, at the closet; I’d thought I was dreaming, that I’d woken up in an unknown space, someone else’s apartment or perhaps a murky hotel, and that the people, too — those whom I’d encounter in the hall, the elevator, the dining room, the garden, the shop, the street — would be no one but strangers. This was why, as a precaution, I’d tried to fall back asleep … until the phone rang. All doubts fled. It was Katarina. She was calling from the cemetery. We are waiting for you! You’re late again! I wasn’t late. It was 8:45. I still had fifteen minutes. And I was not the last to arrive at the cemetery, either. Jušič, Jr., arrived after me. But what happened on Friday? I stopped writing down the confusing details, which I tried to put on paper only because I wrote Friday, 18 May at the edge of the page. I thought I should do something tangible, something that would make sense, something uplifting. So I put down the notepad and stared blankly into space for at least an hour and a half. Only then did I tear out the paper, crush it and throw it into the trash bin, and start cleaning the apartment thoroughly. In the living room, I first wiped up the dust and dirt, especially all the sticky stains left behind by sloppily (without coasters) laid down wet cups and wet glasses. Stains are a real hotbed for bacteria. Besides, they damage furniture, cause the paint to peel off. I found

68 Gašper Kralj them on the shelf with the hi-fi and the CD stand, on the TV stand — there was even a horrible circular mark left on the arm of the armchair. In the kitchen, I paid particular attention to the kitchen sink, the faucet — from which I scrubbed away the limescale only to find out that I was only seemingly, temporarily, successful, for the grey stains reappeared as soon as the tap was completely dry, and so I had to repeat the procedure twice in order to restore the tap’s original shine — and the drain, from which I removed the sticky mesh and found caught in it not only the putrid remains of food but even pubic hair! Later on, I had to remove the like and even worse crud from the taps and scrape the muck and filth from the meshes in the sink drains in the bathroom and out of the toilet. I poured the same liquid dilution I’d poured into the sinks and bathtub into the toilet and, while waiting for the acid to do its job, started cleaning the old man’s room, wiping down the bookshelf, the glass cabinet of souvenirs, the bedside table and the small table, from which I first removed all medical instruments, boxes and bottles of medicine, wiping them down, and, once the bedside table and the little table were dry, put everything back in alphabetical order. The workbench, I had cleaned the day before. Now, I started cleaning the hospital bed meticulously. Carefully, so as to avoid waking up the old man, I polished everything, from the wheels to the crossbar with the alarm above the old man’s head. Kunst had ordered the bed delivered from somewhere where it had collected dust for a long time, or perhaps, which is even worse, it had been previously used by a patient in one of those filthy hospitals where the cleaners always forget to clean the most obvious things (the bedframes, the undersides of the tables, the inner drawers of bedside table, the shelves beneath the TV sets and so forth). In my new bedroom, I climbed on a chair and wiped the thick layer of greyish gunk off the top of the closet. Then I took the mattress out of the bedframe and inspected it, fearing I might discover sperm or urine stains. The stains, if there were any, were invisible, so I decided not to throw it out and replace it with a new one. Then I returned to the kitchen. Fortunately, the fridge was almost empty and, in the freezer, except for some chicken breasts left there, there was nothing too perishable in it that it could not endure the defrosting. (I decided to use the breasts in my first cooking experiment.) I wiped down the counter and put the items from the fridge next to the scrubbed kitchen sink. I put salt in the dishwasher and added the shine liquid that I’d found among the other cleaning products. I removed the dried stains from the ceramic stove top and cleaned the oven with some steel wool. Using scented glass cleaner, I cleaned all the windows (I also gently shook out the window curtains in the old man’s room), the mirrors in the hallway and in the bathroom and the toilet, rubbing them all off with newspaper. Then, only once I already had the broom in my hands, did I finally found the vacuum cleaner in the bottom drawer of the closet. Before vacuuming the living room, I rolled up the carpet and gave it a thorough beating on the fence next to the entrance to the apartment building. I finished vacuuming in the bedroom and then proceeded to wash the floors in the same order: the living room, the kitchen, the toilet, the bathroom, the hall, the old man’s room and my bedroom. And then, just when I thought I was finished, I unexpectedly discovered a new lode of dirt behind the inside corner of the bedroom door: those cobwebby balls of soft, almost invisible dirt that skilful housekeepers euphemistically call “fluff”. Translated by Polona Petek

Založba, Slovenia 69

Szavatossági idő Megfordítottam, hogy ne legyenek fölfekvései, csak az inzulint adtam be neki, és attól tartva, hogy esetleg megfázhat, egy fiókból elővettem a friss ágyneműt, a fiók fölötti vitrinben mindenféle országokban tett utazások emlékei sorakoztak. Az ágynemű áthúzásához egyfajta rutinra, begyakorlott mozdulatokra és némi gorombaságra van szükség. Ha a hátán fekvő ember még fel tudja emelni a csípőjét, a munkát a lábánál kezdem. A lepedő végétt betűröm a matrac alá, aztán behúzom a combok alatt egészen a pelenkáig. Ki kell használni azt a pillanatot, amikor az érintéstől összeszorítja a fenekét és megemelkedik, ilyenkor a lepedőt egyetlen mozdulattal kell minél magasabbra rántani. A többi már elég egyszerű, különösen, ha mozgatható fejrészes ágyról van szó. A fejrészt majdnem függőlegesre állítom (nem teljesen, hogy a haldokló a hirtelen súlypontváltás miatt előre ne dőljön), és fél kézzel egyensúlyban tartom a testét. A másik kezemmel a háta mögé nyúlok, fejből tudom, hol a lepedő két sarka, és egyiket a másik után kihúzom és ráfeszítem a matrac két sarkára. Aztán a lepedőt kétoldalt is a helyére igazítom, az egész nem tart két percnél tovább. Ha az ember mozdulatlan, és az érintésre nem regál szégyenkezéssel, az egészet oldalról kezdem. Több munka van a pizsama- és pelenkacserével, de aznap semmi nem esett nehezemre. Mintha szerettem volna elterelni a figyelmet, elűzni az emlékeket a temetésről és az értelmetlen kocsmai beszélgetésekről, mindent a szokásosnál odaadóbban és pontosabban végeztem. Amikor az ágyat már áthúztam, és az öreg is friss hálóinget és új pelenkát kapott, leültem az asztalhoz, hogy rendezzem a papírokat. Előző nap a reggeli zűrzavar után szinte semmit nem írtam le. Ezért úgy tűnt, mintha a péntek kimaradt volna a sorból... Csak amikor ezt leírtam, akkor jutott el a tudatomig, hogy aznap első alkalommal aludtam Kunst lakásában. És amikor fölébredtem, először nem tudtam, hol vagyok. Azt álmodtam, hogy valakim meghalt, valaki, aki közel állt hozzám, bár a neve álmomban nem jutott eszembe. Csak az iszonyú sikolyt hallottam, a haldoklóét, noha tudtam, hogy nem lehet igaz, hiszen az ember már halott volt. Ott feküdt a szoba közepén, számos alaktalan emberi holttest között, akik valami szerencsétlenségben vesztették életüket. Mint valami rémálomban, amelyekben azt álmodjuk, hogy fölébredtünk, de a rémálomnak sehogy sincs vége, és már csak arra vágyunk, hogy mielőbb visszaaludjunk, vagy mint amikor tényleg fölébredünk, és még néhány pillanatig nem tudjuk, hogy most akkor végre fölébredtünk-e, vagy még mindig álmodunk, még egy darabig hánykolódtam az ágyban, a mennyezetet bámultam, az ablakot, a gardróbot; arra gondoltam, hogy álmodom, hogy egy ismeretlen helyen ébredtem, egy idegen lakásban vagy félreeső hotelban, és hogy az emberek is, akikkel találkozni fogok a folyosón, a liftben, az ebédlőben, a parkban, a boltban, az utcán, mind ismeretlenek lesznek. Ezért védekezésképpen megpróbáltam visszaaludni... egészen addig, amíg meg nem szólalt a telefon. Akkor minden kétségnek vége szakadt. Katarina volt az. A temetőből hívott. Várunk rád! Megint késel. Nem késtem. Háromnegyed kilenc volt. Volt még tizenöt percem. És nem is utolsónak értem oda. Az ifjabbik Jušič utánam futott be. De mi is történt pénteken? Abbahagytam a részletek följegyzését, amelyek megzavartak, és amelyeket csak azért próbáltam följegyezni arra a lapra, mert azt írtam a szélére, péntek, május 18. Arra gondoltam, hogy valami konkrét dologba kell fognom, valamibe, aminek van

70 Gašper Kralj értelme, valamibe, ami a fölszínen tart majd. Letettem a noteszt és legalább fél óráig csak meredtem a semmibe. Csak utána téptem ki és gyűrtem össze a lapot, dobtam a szemétbe, és nekiláttam a lakás nagytakarításának. A nappaliban először letöröltem a port és a piszkot, főleg a ragadós foltokat, amelyek úgy keletkeznek, hogy oda se figyelve, (alátét nélkül!) rakják le a párás bögréket és nedves poharakat. Igazi baktériumtenyészetek. És még a bútornak is ártanak, fölpúposítják a lakkot. Volt belőlük a hifi polcán, a cédétartón, a tévéasztalkán, még a fotel karfáján is észrevettem egy borzasztó kerek nyomot. A konyhában külön odafigyeltem a mosogatóra, a csapra, amelyről eltávolítottam a vízkövet, noha megállapítottam, hogy csak látszatra és időlegesen, mert a szürke foltok ismét megjelentek, amikor a csap megszáradt, és az egész eljárást még kétszer meg kellett ismételnem, hogy a tárgy visszanyerje eredeti fényét, meg a lefolyóra, amelyről lecsavaroztam a ragadós rácsot, és megállapítottam, hogy a bomló ételmaradékon kívül még szeméremszőrzet is van benne! Hasonló, még nagyobb disznóól fogadott a csapokon és lefolyórácsokon a fürdőben és a vécében. A csészébe ugyanazt a folyadékot öntöttem, amit fölhígítva a lefolyócsövekben és a kádban is használtam, és közben, amíg vártam, hogy a sav megtegye a magáét, nekiláttam az öreg szobájának, a könyvespolc, az emlékekkel teli vitrin, az éjjeliszekrény és az asztalka letörlésének, amelyről előzőleg leraktam az orvosi eszközöket, az orvosságos dobozokat és üvegcséket, megtörölgettem, majd amikor az éjjeliszekrény és az asztalka megszáradt, ábécérendben visszaraktam mindet. Az íróasztalt még előző nap letakarítottam. Ekkor a betegágynak szenteltem minden figyelmemet. Óvatosan, hogy az öreget föl ne ébresszem, mindent kiglancoltam, a kerekektől kezdve az öreg feje fölötti rúdig, amire a riasztót szerelték. Kunst egy olyan helyről szerezte az ágyat, ahol sokáig porosodott, vagy, ami még rosszabb, egyikéből azoknak a hanyag kórházaknak, ahol takarításkor mindig megfeledkeznek a legnyilvánvalóbb dolgokról (ágykeret, az asztallap alsó oldala, az éjjeliszekrény belső falai, a polc tévé alatti részei stb.). Új hálószobámban fölmásztam az asztalra és letöröltem a ruhásszekrény tetejéről az ujjnyi vastag szürke masszát. Majd az ágykeretből kiemeltem a matracot, és alaposan megvizsgáltam, attól rettegve, hogy sperma- vagy húgyfoltokat találok majd rajta. Ha voltak is ilyen foltok, láthatatlanok maradtak, és arra jutottam, hogy nem dobom a lomok közé, és nem cserélem újra. Ezután visszatértem a konyhába. A hűtő szerencsére szinte teljesen üres volt, és a mélyhűtőben maradt csirkemellen kívül semmi romlandó nem volt benne, ami megsínylette volna a leolvasztást. (Elhatároztam, hogy a csirkemell lesz alanya az első főzési kísérletemnek.) Letöröltem a pultot, és a hűtőből kipakoltam mindent a kitakarított mosogató mellé. A mosogatógépet feltöltöttem sóval és öblítőszerrel, amelyeket a többi tisztítószer között találtam. Eltávolítottam a rászáradt koszt a kerámialapos tűzhelyről, és a fém dörzsivel megtisztítottam a sütőt. Illatos tisztítószerrel lemostam minden ablakot (az öreg szobájában eközben egy kissé kiráztam a függönyt is), meg a tükröket a folyosón, meg a fürdőben és még a vécében is, és újságpapírral szárazra dörzsöltem. Csak amikor már kezembe vettem a söprűt, akkor találtam meg a szekrény aljában a porszívót. Mielőtt fölporszívóztam volna a nappalit, föltekertem a szőnyeget, és kiporoltam az épület bejárata melletti kerítésen. A porszívózással a hálóban végeztem, és ugyanabban a sorrendben, nappali, konyha, vécé, fürdő, folyosó, az öreg szobája és az én hálószobám, nekiláttam a fölmosásnak. És amikor már azt hittem, hogy végeztem, a hálószobaajtó mögötti sarokban váratlanul egy új forrását fedeztem fel a kosznak, a puha, szinte láthatatlan szemét pókhálószerű pelyheit, amelyeket az ügyes háziasszonyok kedvesen pormacskáknak neveznek. Rajsli Emese fordítása

W.A.B., Poland

Maciej Płaza

Sluggy is a warm and colourful story about a young boy growing up in the Polish provinces in the 1980’s. Most interesting are the hero’s parents: his reserved, religiously minded, timid, yet also gentle and affectionate mother; and his father, domineering and filled with anger, a megalomaniac and a workaholic with a mission. The father disappears, then one day he simply shows up again. In the figure of this tireless reformer prepared to improve the world at the cost of all those in it, Płaza offers a grand metaphor for a modernization that brings both wellbeing and destruction. Maciej Płaza (1976) is a prose writer, literary theorist and translator of English literature. His debut book, Sluggy, won him this year’s GDYNIA Literary Prize and he is also a finalist for this year’s Nike Literary Award. A kötet a lengyel vidéken töltött gyerekkorról és a felnőtté válásról szól. A háttérben a második világháborútól a Visztula hatvanas évekbeli áradásain át az 1981-es hadiállapotig és a kommunizmus végnapjaiig különféle történések egyszerre visszhangoznak, míg az előtérben a beavatás kalandja zajlik: a címszereplő Kölök mélyed el családja szövevényes történeteiben, és megízleli az élet első tiltott gyümölcseit. Szépítés nélkül, realista módon, karcos érzékenységgel, humorral és hévvel szövi elbeszéléseit, melyekben a hívő anya és a szkeptikus apa küzd a fiú lelkéért. Maciej Płaza (1976) író, műfordító, bölcsészdoktor, Stanisław Lemmonográfus. Kisvárosban, Sandomierzben nőtt fel; Poznańban él. Első prózakötete egyike az utóbbi évek legnagyobb visszhangot kiváltó lengyel írói bemutatkozásainak.

72 Maciej Płaza

Skoruń Ojciec nie wrócił tego dnia ani następnego, ani jeszcze następnego, a matczyna złość przeszła w rozdygotaną rozpacz. Ilekroć próbowałem się czegoś dowiedzieć, matka zaczynała krzyczeć, że ojciec wyjechał. I potem aż do świąt trwały dziwne dni, kulawe, bo od zniknięcia ojca nagle skończyła się szkoła. Wydawało mi się, że jedno z drugim jakoś musi się łączyć: ojciec uczył w szkole, więc skoro zniknął, szkoła została odwołana. Siedziałem w chałupie i na razie się nie martwiłem, bo sen o pogrzebie jakoś mi się zapomniał. Siedziałem zatopiony w trzaskającej zimie, w nieobecności ojca, która była jak zima, biała, spokojna i okrutna, i w smutku matki, który z kolei nie miał w sobie nic nadzwyczajnego, bo matka rozpaczała przy byle okazji, cała była ulepiona z niepokoju i rozpaczy, tak jak ojciec ze złości i siły. Przyłapałem się na tym, że robię to, co zimą robił ojciec: próbuję odgarniać śnieg sprzed furtki, zagapiam się w okno, wślipiam się w krzyżówki, z których nic nie pojmuję, albo w gazety, stare, bo nowe przestały się pojawiać. Matka włączała wieczorami telewizor, czasem radio, ale mnie przepędzała, więc słyszałem piąte przez dziesiąte. Zresztą nie bardzo mnie to ciekawiło; zniknięcie ojca wydawało mi się sprawą między nim a mną, nie sądziłem, bym mógł dowiedzieć się czegoś z telewizji. I czas jakoś spełzł do świąt, kiedy to, jak myślałem, ojciec musi się pojawić, w święta przecież wszystko stara się być inne niż zwykle, choć czasem daremnie. Pojawił się jednak tylko stryj Bogdan. Jak zawsze na święta zabił świnię i w przeddzień Wigilii przywiózł nam szynkę, baleron, kiełbasy, boczki, słoninę, pasztetówkę, kaszankę, zajączka — skarby, skarby. Ale wytargał je nie z wymoszczonej gazetami skrzynki po jabłkach, jak zawsze, tylko z beczki po zlewkach. Brzydziłem się dotknąć tego wszystkiego, choć kiełbasy pachniały, aż kręciło się w głowie. — Mata, co wasze — powiedział, wtaczając beczkę do sieni; buty otupywał ze śniegu. — Co się gapisz, skoruniu? Bierz, ganiaj wieszać na strychu. Gapiłem się na beczkę. — Nie brzydźta się, wyparzona — burknął. — Wiozłem w beczce, żeby mi wojsko nie zabrało. — Stoją tu gdzieś? — zaświszczała matka płaczliwie. — Przy moście. Modliłem się, żeby mi do tej beczki nie zajrzały, skubańce, bo wódkę piły, rozgrzane na gębach, zgłodniałe. Jakby zobaczyły, co wiozę, miałybyśta święta o jajkach i twarogu. Biednaś ty, Rita — powiedział do matki — że się temu twojemu chce w partyzantkę bawić. Wziąłem w ręce pęta kiełbas, leciutko ścięte mrozem, ale buchające czosnkiem, pieprzem, tłuszczem. Matka zachlipała. — Nie puszczą go — powiedziała. — A tam, pieprzysz. — Wiem swoje. W szkole zebrania organizował. Jeździł do fabryki, robił dymy. Strajk był. Jednego go wzięli z całej wsi, nie puszczą, przetrzymają dla przykładu. — Głupiaś ty jak i on. Zaczekaj, chłopaku. — Znieruchomiałem z pętami nawiniętymi na ręce. Stryj stał, wciąż w kożuchu, ściągnął tylko uszankę, poprawił włosy nad czołem, pogładził się po wąsie. Spoglądał to na matkę, to na mnie. — Nie zanoś. Ładuj z powrotem. Nie będzieta same w święta w pustej chałupie siedzieć.

W.A.B., Poland 73 — A jak wróci? — Martwisz się, że nie wróci, kobito, czy że wróci? Przywiezę was z powrotem zaraz po świętach. Pojechaliśmy więc do Bogdana. Nad chałupami i polami wisiała biała, dymna cichość. Minęliśmy bokiem miasteczko i śmy pojechali w stronę Wisły, na Kamieniec. Kawałek dalej ze śniegów sterczał komin, garbiła się fabryka, obok szkoła, wszystko czarne, zamarłe. Przez chwilę mignął na tej czerni blady cień, spłachetek dymu czy pary, może duch. Przy moście stała ciężarówka z łańcuchami na kołach, trzech żołnierzy grzało się przy koksowniku, czwarty wyskakiwał z szoferki z butelką żytniówki. Widać poznali stryjowego żuka, bo ten z wódką, choć wpierw chciał nas zatrzymać, po chwili machnął ręką, żeby jechać. Gdyśmy wjechali na most, Bogdan odetchnął. — Po kiego to wojsko? — spytałem. — Mróz jest — uciął stryj. — Klęska żywiołowa. Rozwożą ludziom opał. — Nam jakoś nie dowieźli. — Ale dowiozą. — W telewizji gadali co innego. — Nie wierz w to, co gadają w telewizji. — Ojciec tak samo gadał — mruknąłem, ale już cicho, do siebie. Nie powiedziałem nic więcej, nie pytałem. Byłoby lepiej, gdybyśmy zostali w domu. U stryja jedliśmy te szynki jak na stypie. Stryjostwo przesiadywali w kuchni, palili, niemrawo popijali Bogdanową przepalankę i ględzili z matką o nieobecności ojca, ale ja tego nie słuchałem, bo nic nie rozumiałem i wiedziałem swoje — a raczej nie wiedziałem, ale wolałem już własną niewiedzę od cudzej. Zaczęło mi się wtedy kluć w głowie, że może będę musiał jakoś zastąpić ojca, ale nie w gospodarstwie, niby jak? — byłem małym knypkiem — i nie matce, matki nie dało się nawet porządnie uspokoić; myślałem raczej o tym, by zastąpić go sobie samemu, dla siebie. Gdy po Nowym Roku matka znów posłała mnie do szkoły, moje pokłębione domysły przestały mi się zgadzać. Przez chwilę pomyślałem, że skoro szkoła znów działa, ojciec może już wróci, ale jednak nie wrócił. Wtedy znów przypomniałem sobie starego straganiarza i mój sen o pogrzebie.

Skoruń Sluggy Father didn’t return that day or the next, nor the day after; mother’s anger turned into trembling despair. Whenever I’d try and ask anything, mother would start shouting that father had gone away. After that, the strange days limped on all the way till Christmas, because from the time father had disappeared the school had suddenly shut down. It seemed to me that the two things must be related: father taught at the school, so since he’d vanished, school had been cancelled. I stayed at home and at first I wasn’t worried, because I’d somehow forgotten the dream about the burial. I sat there, plunged in the bitter winter, in the absence of my father, which was like winter — white and still and harsh; and in the sorrow

74 Maciej Płaza of my mother, which was nothing unusual, since my mother would lapse into despair for any reason at all, she was made of nothing but despair and agitation, just as father was made of anger and force. I caught myself doing what father did in wintertime: I tried to sweep the snow in front of the gate, I looked out the window, I stared at the crossword, which I couldn’t make head or tail of, or at old newspapers, since new ones stopped coming. Mother would turn on the television in the evening, or listen to the radio, but she’d send me out of the room, so I didn’t hear much. In fact it didn’t really interest me; father’s disappearance seemed a matter between him and me, I didn’t think I could learn anything about it from the television. And the time passed till Christmas, when, to my mind, father would have to come back, since at Christmas everything tries to be different than usual, though it doesn’t always succeed. But only Uncle Bogdan came. As always at Christmas, he’d slaughtered a hog, and on the day before Christmas Eve he brought us ham, pork neck, sausages, bacon, back fat, liver sausage, blood sausage, along with a hare — all kinds of treasures. But he’d brought them not in an apple crate lined with newspaper as he usually did, but in a slop barrel. It disgusted me to touch any of it, though the sausages smelled so good it made your head spin. “This is your share,” he said as he rolled the barrel into the hall. He stamped the snow from his boots. “What are you staring at, Sluggy? Go hang it all up in the attic.” I was looking at the barrel. “Don’t worry, I scalded it clean,” he growled. “I brought it in a barrel so the damn soldiers wouldn’t confiscate it.” “Are they around here?” mother said in a shrill, tearful voice. “By the bridge. I was praying they wouldn’t look in the barrel, because they’d been drinking, their tongues were loosened, and they were hungry. If they’d seen what I had with me you’d be eating eggs and curd cheese for Christmas. It’s really too bad for you, Rita,” he said to mother, “that your man likes playing at partisans.” I picked up some loops of sausage; they had a light covering of frost, but there was a strong smell of garlic, pepper, fat. Mother whimpered. “They won’t let him out,” she said. “Don’t talk crap.” “I know what I know. He was organizing meetings at the school. Going to the works, kicking up a fuss. There was a strike. He was the only one from the whole village that they took, they won’t let him out. They’ll keep him as an example to the others.” “You’re as big of a fool as he is. Hang on, kid.” I froze with the sausages looped over my arm. Uncle stood up, still in his sheepskin coat; he took off his cap, straightened his hair at the front, and smoothed his moustache. He looked from mother to me and back. “Don’t take it to the attic. Put it back in there. You’re not going to spend Christmas in an empty house.” “What if he comes back?” “Woman, are you worried about him coming back or not coming back? I’ll bring you home right after the holiday.” So we went to Bogdan’s. A white, smokey stillness hung over the houses and the fields. We skirted the town and took the Kamieniec road toward the Vistula. A short ways further a chimney jutted out of the snow; the hunched factory stood by the school, both buildings black and still. For a moment a pale shadow — a wisp of smoke or steam, or maybe a ghost —

W.A.B., Poland 75 flashed against the blackness. By the bridge there was a truck with chains on its tires; three soldiers were warming themselves at a brazier, while a fourth jumped down from the cabin with a bottle of rye vodka. They evidently recognized my uncle’s van, because the guy with the vodka was about to pull us over, but then he waved us on. Once we were on the bridge Bogdan breathed a sigh of relief. “The heck is the army there for?” I asked. “It’s because of the cold weather,” uncle said abruptly. “Natural disaster. They’re delivering fuel to everyone.” “We didn’t get any.” “You will.” “That’s not what they said on television.” “Don’t believe what they say on television.” “Father said the same thing,” I murmured, but quietly, just to myself. I didn’t ask any more questions. It would have been better if we’d stayed home. Eating that ham at uncle’s, it felt like we were at a wake. Uncle and aunt sat around in the kitchen, smoking, drinking uncle’s moonshine in a dull kind of way, and talking on and on with mother about father’s absence; but I didn’t pay any attention because I didn’t understand a thing, and also because I knew some things myself — or rather, I didn’t know them, but I preferred my own ignorance to somebody else’s. It was then that I started thinking about how I needed to take father’s place. Not in the house, because I couldn’t do that — I was just a chit — and not for my mother, no one could even calm her down properly; rather, to take his place with myself, for myself. When mother sent me back to school after the New Year, my whirling guesses stopped making any sense. For a moment I thought that since the school was open again, father would come back. But he didn’t. Then I remembered the old soda water seller and my dream about the burial. Translated by Bill Johnston

Kölök Fater Apám nem jött vissza se aznap, se másnap, de még a következő napon sem, anyám dühe pedig kétségbeesett nyugtalanságba fulladt. Ahányszor csak megpróbáltam kiszedni belőle valamit, anyám üvölteni kezdett, hogy apám elutazott. Aztán ilyen furcsán, sután teltek a napok egészen karácsonyig, mert apám eltűnésével hirtelen véget ért az iskola is. Azt hittem, kell legyen valami köze egyiknek a másikhoz: apám az iskolában tanított, úgyhogy ha egyszer eltűnt, lefújták a sulit is. Ültem otthon és akkor még nem aggódtam, mert valahogy elfeledkeztem arról a temetésről álmomban. Ültem a csikorgó téli hidegbe, apám hiányába süppedve, ami olyan volt, mint a tél: fehér, nyugodt és kegyetlen; anyám szomorúságába süppedve, amiben viszont a világon semmi szokatlan sem volt, mert anyám bármin képes volt elkeseredni, mintha kétségbeesésből és feszültségből tapasztották volna, ahogyan erőből és dühből apámat. Azon vettem észre magam, hogy azt csinálom, amit apám is

76 Maciej Płaza csinált telente: próbálom ellapátolni a kapu elől a havat, bámulok ki az ablakon, meresztem a szemem a keresztrejtvényekre, amikből egy szót sem értek, vagy az újságokra — régiekre, mert új már meg sem jelent. Esténként anyám bekapcsolta a tévét, néha a rádiót, de engem elhajtott, úgyhogy csak fél füllel hallgattam. Különben sem érdekelt valami nagyon; apám eltűnése olyasvalaminek tűnt, ami csak kettőnkre tartozik, nem gondoltam volna, hogy bármit is megtudhatnék a tévéből róla. Így vánszorgott el valahogy az idő karácsonyig, amikor is, legalábbis én azt hittem, apám bizonyára felbukkan majd, hiszen ünnepekkor minden próbál más lenni, mint egyébként, még ha elő is fordul, hogy hiába. De csak a bátyja, Bogdan bukkant fel. Mint mindig, most is leölt egy disznót karácsonyra, és Szenteste előtt egy nappal hozta nekünk a sonkát, a füstölt lapockát, kolbászt, császár-, meg zsírszalonnát, májast, véres hurkát, tojásos fasírtot — kincsek, micsoda kincsek. De nem az újságpapírral bélelt régi almás ládából cibálta elő, mint mindig, hanem egy moslékos vödörből. Eszem ágában sem volt hozzányúlni bármihez is, pedig a kolbásznak olyan illata volt, hogy egész beleszédült az ember. — Na, ez a tieteké — mondta a nagybátyám, ahogy beszuszakolta a hordót a pitvarba; letopogta a csizmájáról a havat. — Mit bámulsz, kölök? Fogjad, fussá’ akasztani a padlásra. Csak bámultam a hordót. — Ne fújjá’ má’, kiforráztam — mordult rám. — Hordóba’ hoztam, e’ ne vigyék nekem a katonák. — Itt vannak valahol? — sipítozott síri hangon anyám. — A hídná’. Azon imádkoztam, bele ne nézzenek nekem a kopaszok a hordóba, mer’ a vodkájukat megitták, kinyílt a pofájuk, megvolt az étvágy. Ha látták volna, mit hozok, tojás lesz nálatok, meg túró karácsonyra. Kell is ez neked, Rita — mondta anyámnak —, játssza itt a férjed a partizánt. A kezembe vettem egy karika kolbászt; megfagyott kicsit a hidegben, de fokhagyma-, bors- és zsírszagot árasztott. Anyám felzokogott. — Nem engedik ki — mondta. — Beszéled itt a hülyeséget. — Tudom én azt. Ott szervezte a gyűléseket, bent az iskolában. Ment a gyárakba, csinálta a fesztivált. Sztrájkoltak. Őt vitték be egyedül az egész faluból, nem fogják ezek elengedni, bent tartják, hogy mindenki lássa. — Hülye vagy te is, meg az is. Várjá’, gyerek. — Dermedten álltam a karomra aggatott kolbászkarikákkal. A nagybátyám felállt — még mindig rajta volt az irha, csak az usánkáját vette le —, elsöpörte a hajat a homlokából, végigsimította a bajuszát. Anyámra nézett, aztán meg rám. — Fe’ ne vidd. Tegyed csak vissza. Nem fogtok nekem itt karácsonykor egyedül ülni az üres házba’. — És ha megjön? — Most azon aggódsz, hogy nem jön, vagy azon, hogy megjön, te asszony? Visszahozlak én titeket rögtön karácsony után. Úgyhogy elmentünk Bogdanhoz. Fehér, füstös csend függött a földek és a házak felett. Megkerültük a várost és elindultunk a Visztula felé, Kamieniecbe. Valamivel odébb kémény nőtt ki a hóból, ott domborodott a gyár, mellette az iskola; fekete volt minden, kihalt. Egy pillanatra felvillant valami sápadt árnyék ebben a nagy feketeségben; füstgomolyag lehetett vagy pára, szellem talán. A híd mellett ott állt a teherautó, láncokkal a kerekén. Három

W.A.B., Poland 77 katona melegedett a koksz-kályhánál, a negyedik éppen akkor ugrott ki a vezetőfülkéből egy üveg rozsvodkával. Látszott, hogy ismerős volt nekik a nagybátyám zsukja, mert az, amelyiknél a vodka volt, először meg akart minket állítani, de aztán mindjárt intett is, hogy mehetünk. Bogdan felsóhajtott, ahogy a hídra értünk. — Minek ide hadsereg? — kérdeztem. — Fagy — vágta rá a nagybátyám. — Elemi csapás. Tüzelőt visznek az embereknek. — Nekünk csak nem hoztak. — Kiviszik még. — A tévében mást mondtak. — E’ ne hidd, amit a tévébe’ mondanak. — Apa is ugyanezt mondta — morogtam, de már halkan, csak úgy magamban. Meg se szólaltam, nem is kérdezgettem többet. Jobb lett volna, ha otthon maradunk. Úgy ettük a nagybátyáméknál azt a sonkát, mintha temetésen lennénk. Üldögéltek a feleségével a konyhában, cigarettáztak, szépen lassan eliszogatták Bogdan kisüstijét és apám eltűnéséről dumáltak anyámmal, de arra oda se figyeltem, mert semmit sem értettem, meg tudtam, amit tudtam — pontosabban inkább nem tudtam, de inkább a saját tudatlanságom, mint a másé. Akkor kezdett szöget ütni a fejembe, hogy talán nekem kell majd pótolnom valahogy apámat, de nem a gazdaságban, mert mégis hogy? — kis tökös voltam. De nem is anyámnak, anyámat még megnyugtatni se lehetett rendesen; inkább arra gondoltam, hogy magamnak, magamért kellene pótolnom. Amikor szilveszter után anyám megint iskolába küldött, a zavaros kis feltevéseim sem álltak össze többet. Egy pillanatra azt hittem, hogy ha az iskola újrakezdődött, talán apám is hazajön végre, de mégsem jött haza. Akkor aztán újra eszembe jutott az az öreg kofa, meg az álmom arról a temetésről. Kellermann Viktória fordítása

Unholy fearlessly tackles the difficult topics one usually shies away from. What will you do, faced with the end of your life — will you stand by the choices you previously made, or change course while you still can? In striking, evocative language, Roos van Rijswijk explores how the sanctity of family may not be as holy as we want it to be, while questioning the existence of unconditional love that one often takes for granted. Roos van Rijswijk (1985 Amsterdam) studied literature, she’s a literary critic, wrote columns for Advalvas, and published short stories in the majority of Dutch literary magazines and on several renowned literary websites. She recently appeared as a guest on the Dutch tv-show vpro Boeken.In 2014 she co-founded the first Dutch literary prize for short story collections. She is currently working on her second novel. A regény bátran néz szembe egy elrontott anya-fiú kapcsolat áldatlanságával, rendbehozásának nehézségeivel. A 34 éves Miguel két éve nem látta az anyját, amikor el akart köszönni tőle, és elmondani, hogy más országba költözik, nem hagyta szóhoz jutni. Most, hogy önálló egzisztenciát teremtett magának, tenne még egy kísérletet, hogy szót értsen az anyjával, aki egyedül maradva, naplót vezetve, egy pszichiáter segítségével próbál számot vetni elrontott életével. De megint elmennek egymás mellett. Roos van Rijswijk (1985 Amsterdam) irodalomkritikus, az Advalvas koluminstája, elbeszélései jelentős holland irodalmi folyóiratokban és website-okon jelennek meg. Egyik alapítója az első olyan holland irodalmi díjnak, amelyet elbeszéléskötetek kaphatnak. Jelenleg második regényén dolgozik.

Querido, The Netherlands

Roos van Rijswijk

Querido, The Netherlands 79

Onheilig 1 Leeg, mijn huis voelt leeg, of misschien ben ik het zelf, want hier is niets veranderd. En dat terwijl ik steeds voller word, een lijf gevuld met zwarte stippen, hoewel ik niet zeker weet of die erbij komen of dat die stippen andere dingen opeten. Ik probeer de gezwellen toe te spreken ’s nachts, ik zeg: kunnen jullie niet gewoon naast wat er al was bestaan, naast mijn ingewanden, mijn botten, ik draag jullie, jullie zijn mij, ik ben jullie. Waarom dat eindige, bedoel ik. Maar tijdens het preken tegen mijn lijf dwaal ik af. Of ik val in slaap, op slechte dagen val ik in slaap. Later worden dat de goede dagen, later is over een maand, twee maanden, wie zal het zeggen. Ik woon niet hoog genoeg om me uit het raam te laten vallen. Zelfs als ik uit het zolderraam op het dak klim is de val te kort om zeker te weten dat ik doodga. Er zouden ongezonde ledematen knakken en ze zouden me in het ziekenhuis in leven houden terwijl dat geen zin heeft omdat het toch allemaal zal stoppen, ze zouden op de gebroken botten dingen zien zitten die er niet horen, het is walgelijk, ik ben de ziekte. Die ben ik altijd al geweest, in zekere zin, het zit in je dna zei de arts, maar ze zei ook dat mijn levensstijl me niet geholpen heeft. Ze zei dat alsof het een keuze was, zoals sommige mensen zich identificeren met hun motor, of met het feit dat ze veel sporten, zoals de naturisten die in mijn jeugd ook de hele tijd verkondigden dat ze het liefst vrij waren. Dat is een naturist, zei mijn vader over een van zijn werknemers, die gaat in het weekend in zijn blootje badmintonnen. Een levensstijl dus, ik was iemand met een levensstijl. ¥ Bij alles wat ik zie denk ik dat het misschien wel de laatste keer is dat ik het zie. Feit is dat die dingen er hetzelfde uitzien als ze eruitzagen voordat het de laatste keer was, en ook dat al die laatste keren nog weken (maanden? jaren?) verder kunnen liggen. Zomerregen, rode auto’s, het wuivende park, een onooglijk klein hondje met een jasje aan. Gisteren slenterde er een uitgeblust straatorkest onder mijn raam langs, de instrumenten sleepten bijna over de grond en de muzikanten zeiden helemaal niets, ze waren van de metro onderweg naar de markt en natuurlijk regende het, de zomer is herfstig. Mijn sigaret was bijna op en ik stak er nog een aan om ze na te kijken, en aan de overkant van mijn straat stonden twee jongens in de keuken, een zwarte en een witte. Ze zwaaiden naar me, want dat doen we altijd. Het zijn studenten of jonge vrienden die ik in het wild niet zou herkennen omdat ze in dat raam horen, in het gele licht van hun keuken, en ik hoor in mijn raamkozijn met een sigaret tussen mijn vingers. Soms krijgen zij mijn kranten, de donkere jongen komt ze me dan brengen. Een aai over zijn bol wil ik hem geven, hij zegt u en mevrouw. Ik durf hem niet te vragen waar hij vandaan komt; Miguel haatte het als mensen dat deden, nog meer dan wanneer hij in de stad voor toerist gehouden werd. I am not a tourist, I live here. Ik moet er niet aan denken dat alle laatste keren nog dagen, weken of maanden verder liggen. Kan het niet gewoon klaar zijn? ¥

80 Roos van Rijswijk ‘U heeft kinderen,’ zei de arts. ‘Ja.’ Ik weet niet of mijn leven begon of eindigde toen Miguel kwam, ik neig naar dat laatste. Het eindigde toen ik doorhad dat hij zou komen, toen het te laat was om hem tegen te houden. Het enige onverwachte wat die jongen ooit gedaan heeft, op zijn plotselinge verhuizing naar nota bene Duitsland na, is geboren worden op de wc van de Bijenkorf. Zo banaal dat je het niet verzinnen kunt, ik zocht een angoratrui en kreeg ineens ontzettende kramp. Toen kwam Miguel. Zijn naam kreeg hij pas een paar dagen later, op de dag dat Alfons hem aangaf op het gemeentehuis. Doe maar wat, had ik gezegd, in de volle overtuiging dat ik later nog wel eens van dat kind zou gaan houden. Miguel. Alfons had hem de voornaam van zijn verwekker gegeven. Het is mijn zoon niet, zei hij, laten we de schijn niet ophouden. Hij nam een paar dagen vrij aangezien hij toch de directeur was, aaide de zwarte haren van het jongetje, wist precies wanneer Miguel moest drinken. Liet me steeds die vingertjes en teentjes zien. ‘Jongen toch, jongen toch,’ mompelde hij soms boven de wieg, alsof Miguel zich enorm in de nesten gewerkt had. We stuurden geen geboortekaartjes. Elke keer als ik mijn zoon zie verbaast het me hoe oud hij is geworden. Als ik over hem droom, droom ik hem klein, een kleuter of een jongen van een jaar of tien. Soms is hij zeventien en nog net niet het huis uit. Dan komt hij langs, in het echt, ik ben wakker, en heeft hij grijze haren door het zwart heen, stoppels, lijntjes in zijn gezicht. Hij wil me geen foto geven omdat hij bang is dat er iets van hem achterblijft in dit huis, en omdat hij niet voor zich wil zien dat ik naar die foto kijk; hij hoeft dat niet te zeggen, ik weet dat, ik ben zijn moeder. Ik ben je moeder, zeg ik tegen hem. Laat me niet alleen. Hij zegt: je hebt toch buren, vrienden, je zus, Leendert. Ik zeg: er is niemand. Hij zwijgt. Vraagt al lang niet meer om geld. De laatste keer dat ik mijn zoon zag is meer dan twee jaar geleden. ¥ Ik heb aan Jacoba gevraagd of ik álles op moet schrijven. Ze zei: alleen wat je wilt. Ik zei: ik wil helemaal niks meer. Zij: waarom maak je er dan geen eind aan, dat heb je vaak genoeg geprobeerd en dood ga je toch. Dat komt nog wel. Ze is erg begripvol, hard ook, gevormd door haar vak. Jaar in, jaar uit praat ze met mensen die aan het sterven zijn. Mij verzocht ze te gaan schrijven. Niet om vrede te krijgen met mijn sterfelijkheid, dat zit wel goed, maar om te ontdekken waarom ik ondanks alles toch tegenover haar op die stoel zit. Als je er geen eind aan maakt, kun je net zo goed andere dingen doen. Ze hoeft het niet te lezen, zegt ze, ik moet het voor mezelf doen. Sterven terwijl ik wacht. Toen ze zei dat ik het voor mezelf moest doen en daaraan toevoegde dat dat ook wel eens mocht, iets alleen voor mij, moest ik huilen en Jacoba dacht waarschijnlijk dat dat was omdat ik me erkend voelde. Als je stervende mensen begeleidt moet je soms over je principes heen stappen, moet ze gedacht hebben, en ze schoof die van haar opzij om te doen alsof ze vond dat ik een nobel mens geweest ben. Wat heeft het voor zin een halfdode de les te lezen?

Querido, The Netherlands 81 Het schrijven is vervreemdend, of eigenlijk vooral het teruglezen, alsof ik brieven lees van een ander, iemand die sterft — brieven zonder aanhef, aan niemand geschreven. Aan wie kan ik schrijven?

Unholy 1 Empty, my house feels empty, or maybe it’s just me, because nothing has changed around here. Meanwhile I keep getting fuller, a body full of black spots, although I’m not sure whether they become part of what’s already there, or if they eat away at other things. I try to talk to the tumours at night, I tell them: can’t you just exist alongside what’s already there, my intestines, my bones, I carry you, you carry me, you are me, I am you. I mean, why this ending. But I’m trailing off while preaching to my body. Either that or I fall asleep. On the bad days, I fall asleep, but later those days turn into the good days, later is just a matter of one or two months, who can even tell. I don’t live high enough to fall out of the window. Even if I’d be able to climb through the window up in the attic, the fall isn’t brute or long enough to effectively kill me. A mass of unhealthy limbs would snap, they’d be trying to keep me alive in the hospital even though it’d be useless — it’ll all end anyway, they’d see the things that don’t belong on these broken bones, it’s disgusting, I’ve become the disease personified. I’ve always been the disease, in a way, as it’s in my dna like the doctor said, but she also said my lifestyle didn’t help either. She said it as if it was a choice, the way some people base their identity on their motorcycle or because they play a lot of sports, just like the nudists in my youth said they wanted to be free all the time. That’s a nudist, my father would say about one of his employees, he plays badminton naked on the weekends. So it’s a lifestyle, I was now somebody with a lifestyle. ¥ I keep thinking that it might be the last time that I see the things that surround me. But even if it is, they still look the same way they did before, when it wasn’t the last time, and that perhaps those last times are still weeks (months? years?) ahead of me. Summer rain, red cars, the waving fields, an unsightly little dog wearing a little coat. Yesterday a wornout fanfare passed underneath my window, the instruments practically scraping the pavement while the musicians were completely silent, walking from the subway to the market and of course it was raining, summer here is like autumn. I almost finished my cigarette and lit another one to keep watching them, those two boys in a kitchen across the street, a black one and a white one. They waved at me, because we always do so. They’re students or young friends whom I wouldn’t recognize out in the wild because they belong in that window, in the yellow light illuminating their kitchen, and I belong in my window frame holding a cigarette. Sometimes they get my newspapers and the dark boy brings them to me. I want to pat him on the head, he calls me ma’am. I’m afraid to ask him where he’s from; Miguel used to hate it when people asked him that question, even more than when he was mistaken for a tourist in the city. I am not a tourist, I live here.

82 Roos van Rijswijk All these last times could be days, weeks or months from now, I don’t even want to think about it. Can’t it just be over and done with? ¥ “You have children,” the doctor said. “Yes.” I’m not sure if my life began or ended when Miguel arrived, I’m leaning towards the latter. It ended when I figured out he was on his way, when it was too late to stop him. The only unexpected thingthat boy has ever done, besides moving to Germany of all places, was being born in the restroom of department store De Bijenkorf. It was so mundane that I couldn’t even have made it up, I was looking for an angora sweater when I suddenly got these tremendous cramps. Then came Miguel. He got his name a few days later though, on the day Alfons went to register him at city hall. Just think of a name, I told him, fully convinced I would someday love that child. Miguel. Alfons named him after the man who conceived him. He’s not my son, he said, let’s not keep up appearances. He took a couple of days off, being the managing director and all, and would stroke the boy’s black hair, knew exactly when Miguel needed to drink. Kept showing me those little fingers and toes. “Oh my dear boy, my dear boy,” he would mumble at times, bent over the crib, as if Miguel had gotten himself into some serious trouble. We didn’t send any birth announcements. Every time I see my son, I’m surprised at how old he has become. When I dream of him, I picture him smaller, as a toddler or a ten year old. Sometimes he’s seventeen and still living at home. When he comes over in real life, I am awake, and there are gray hairs showing through the black stubbles, the lines in his face. He refuses to give me a photo of himself because he is afraid that something of him will linger in this house, he doesn’t want to picture me looking at his photo; he doesn’t even need to say this out loud, I simply know it, I am his mother. I am your mother, I tell him. Don’t leave me alone. He says: you have neighbours, friends, your sister, Leendert. I say: there is nobody. He remains silent. Stopped asking for money a long time ago. The last time I saw my son is more than two years ago. ¥ I asked Jacoba whether I need to write down everything. She said: only what you want. I said: I don’t want anything anymore. She: why don’t you just end it, you’ve tried plenty of times and you’ll die one way or another anyway. In due time. She’s very understanding, but a tough one, shaped by her trade. Year after year she talks to people who are dying. She asked me to write. Not to come to terms with my mortality, there are no worries there, but to discover why I’m sitting in that chair opposite to her in spite of everything. If you’re not gonna end it, you might as well do something else. I don’t have to let her read it, she says, I should do it for myself. Dying while I wait. When she said I should do it for myself and added that it was about time that I did anything at all for

Querido, The Netherlands 83 myself, I cried, and she probably thought I did so because I felt acknowledged. Sometimes you have to abandon your principles when you counsel dying people, she must have thought. She pushed hers aside so she could pretend I was a noble human being. What’s the point of lecturing the ones in purgatory? Writing is alienating, or actually reading is, like I’m reading letters written by someone else, someone who’s dying — letters without salutations, addressed to no one. Who can I write to? Translated by IrwanDroog and AdindaVeltrop

Áldatlan 1 Üres, úgy érzem, üres a házam, vagy talán én magam vagyok üres, mert itt semmi nem változott. Mindeközben én egyre teltebbé válok, testem fekete göbökkel telik meg, de nem igazán tudom, hogy a göbök az eddigiekhez adódnak, vagy épp felfalják a többit. Éjszakánként próbálom meggyőzni a daganatokat, hogy inkább éljenek békésen mindamellett, ami eddig is ott volt, a zsigereim, a csontjaim mellett, magamban hordozlak benneteket, ti vagytok én, én vagyok ti. Miért épp ez a vég, gondolom. Miközben a testemnek prédikálok, elkalandozom. Vagy elalszom, rosszabb napokon elalszom. Később ezek lesznek a jobb napok, azt senki nem tudja megmondani, hogy ez a később egy vagy két hónap múlva lesz-e. Nem lakom elég magasan ahhoz, hogy kizuhanjak az ablakon. Ha a padlásablakon át kimásznék a tetőre, még akkor is túl rövid lenne az esésem útja ahhoz, hogy egészen biztosan meghaljak. Beteg végtagok reccsennének, a kórházban életben tartanának, aminek, persze, semmi értelme nem lenne, hiszen egyszercsak úgyis leáll minden, a törött csontokon majd egyáltalán nem odavaló dolgokat találnak, undorító az egész, én magam vagyok a betegség. Mindig is az voltam, bizonyos értelemben, a génjeiben hordozta, mondta az orvos, de hozzátette, hogy az életformám sem igazán segített. Ezt úgy mondta, mintha én választottam volna, ahogy néhány ember azonosul a motorjával, vagy azzal, hogy sokat sportol, vagy az ifjúságom nudistái, akik fennhangon hirdették, hogy az ember érezze magát szabadnak. Az ilyet hívják naturistának, mondta apám egy kollégájáról, aki hétvégenként meztelenül szokott tollasozni. Életforma tehát, és én olyasvalaki vagyok, akinek életformája van. ¥ Bármit is látok, felmerül bennem, hogy talán ez az utolsó alkalom, hogy látom azt. Tény, hogy a dolgok ugyanúgy néznek ki, mint korábban, amikor nem utoljára láttam őket, és talán az utolsó alkalmak még hetekkel (hónapokkal? évekkel?) odébb vannak. Egy nyári zápor, a piros autók, a hívogató park, egy kabátba öltöztetett csúf kiskutya. Tegnap egy kifulladt fúvószenekar vonszolta magát végig az ablakom alatt, a hangszerek szinte a földet súrolták, a zenészek egy szót sem szóltak, a metrómegállóból a piacra tartottak éppen, és persze esett az eső, őszies nyarunk van. Miközben utánuk bámultam, lassan a cigarettám végére értem, még egyre rágyújtottam, az utca túloldalán lévő konyhában két fiú állt, egy fekete és egy fehér. Integettek nekem, ahogy mindig szoktuk. Diákok vagy ifjú barátok

84 Roos van Rijswijk lehetnek, akiket a vadonban nem ismernék fel, mert itt a helyük, ebben az ablakban, a konyha sárgálló fényében, én is az ablakkeretemhez tartozom, ujjaim közt cigarettával. Néha a kihordó hozzájuk dobja be az újságaimat, és akkor a fekete fiú az, aki áthozza őket. Szeretném megsimogatni a kobakját, úgy szólít, hogy ön és asszonyom. Nem merem megkérdezni, melyik országból származik. Miguel gyűlölte, ha az emberek ezt tették, még annál is jobban, mint amikor turistának nézték a városban. I am not a tourist, I live here. Nem kellene arra gondolnom, hogy a legutolsó alkalmakig még napok, hetek vagy akár hónapok telnek el. Nem lehetne egyszerűen vége az egésznek? ¥ — Van gyereke, igaz? — kérdezte az orvos. — Igen. Nem tudom, hogy az életem akkor kezdődött vagy akkor fejeződött-e be, amikor Miguel megérkezett, hajlok rá, hogy inkább az utóbbi. Akkor fejeződött be, amikor megtudtam, hogy jönni fog, amikor már túl késő volt, hogy megakadályozzam az érkezését. Az egyetlen váratlan dolog, amit a gyerek valaha csinált, azon kívül, hogy hirtelen elköltözött otthonról, ráadásul pont Németországba, hogy a Bijenkorf áruház vécéjében született meg. Ilyet kitalálni sem lehet, annyira elcsépelt, épp angórapulóvert kerestem, amikor hirtelen szörnyen görcsölni kezdtem. Akkor érkezett meg Miguel. A nevét csak néhány nappal később kapta, azon a napon, amikor Alfons regisztráltatta a városházán. Csinálj már valamit, biztattam, abban a meggyőződésben, hogy később majd megszeretem ezt a gyereket. Miguel. Alfons az őt nemző férfi keresztnevét adta neki. Nem az én fiam, mondta, semmi szükség fenntartani a látszatot. Kivett néhány szabadnapot, hiszen mégiscsak ő volt az igazgató, időről időre megsimogatta a kisfiú fekete haját, pontosan tudta, mikor kell Miguelnek innia. Újra és újra megmutatta nekem apró ujjait és lábujjait. Te gyerek, te gyerek mormogta időnként a bölcsője fölé hajolva, mintha Miguel rossz fát tett volna a tűzre. Senkit nem értesítettünk a baba érkezéséről. Minden alkalommal, amikor meglátom a fiamat, meglep, hogy megöregedett. Ha álmodom róla, álmomban mindig kicsi, még totyog, vagy tíz év körüli kisfiú. Néha tizenhét éves, és még épp nem költözött el otthonról. Aztán látogatóba jön, a valóságban, amikor ébren vagyok, és fekete hajába ősz szálak vegyülnek, arcát ráncok barázdálják. Nem ad fényképet magáról, mert fél, hogy itthagy valamit önmagából ebben a házban, és mert nem akarja látni, hogy a képét nézegetem. Ezt nem kell mondania, ezt tudom, én vagyok az anyja. Én vagyok az anyád, mondom neki. Ne hagyj egyedül! Ő azt feleli: de hát itt vannak a szomszédaid, barátaid, a nővéred, Leendert. Azt mondom neki: senki sincs. Hallgat. Már rég óta nem kér pénzt. Több mint két éve láttam utoljára a fiamat. ¥ Megkérdeztem Jacobát, hogy mindent leírjak-e. Azt válaszolta: csak amit akarsz. Mire azt mondtam: én már semmit sem akarok. Ő: akkor miért nem vetsz véget mindennek, elég sokszor megpróbáltad már, és úgyis az lesz a vége, hogy meghalsz. Az még hátra van.

Querido, The Netherlands 85 Jacoba nagyon megértő, de közben kemény is, a szakmája formálta ilyenné. Folyamatosan haldokló emberekkel beszélget. Azt kérte tőlem, hogy írjak. Nem azért, hogy megbékéljek a saját halandóságommal, azzal semmi gondom, hanem azért, hogy felfedezzem, hogy mindezek ellenére miért ülök még mindig vele szemben a széken. Ha nem vetsz véget az egésznek, akár bele is vághatsz más dolgokba. Nem feltétlenük akarja elolvasni őket, mondja Jacoba, a magam számára kell csinálnom. Várakozás közben meghalni. Amikor azt mondta, hogy a magam számára kell csinálnom, majd hozzátette, hogy ilyet lehet, egyszer valamit csak magam miatt megtenni, elsírtam magam. Jacoba valószínűleg azt gondolta, azért, mert úgy éreztem, elfogad engem. Ha az ember haldoklókat segít, néha fel kell adnia az elveit, gondolta biztosan, és félretette a sajátjait, hogy úgy tegyen, mintha nagyszerű emberként éltem volna az életemet. Mi értelme megleckéztetni egy olyan embert, aki már féllábbal a sírban van? Az írás elidegenít önmagamtól, vagyis inkább a visszaolvasás, mintha valaki más leveleit olvasná az ember, valakiét, aki haldoklik — megszólítás nélküli levelek, címzettek nélkül. Kinek is írhatnék? Máthé Veronika fordítása

The world of a thirty-something woman in Hungary unfolds from this book, with familiar, everyday problems—loneliness, relationships, life in an office—presented from a fresh and original perspective. Judit Szaniszló, who is also a blogger, writes clear and simple stories in a style that is immediately accessible and yet of high literary quality. These are cheeky, acerbic and sensitive stories—one reviewer dubbed it as ‘a literary reality show.’ Judit Szaniszló (1977, Miskolc) lives in Budapest, making a living as editor at a publisher of trade books. She started blogging in 2002, and has been publishing short prose pieces in prestigious literary journals since 2008. Örkény Theatre performed a one-act drama written from her blog entries. She was awarded with the György Petri Award in 2015. Pimasz, szomorú, és erőteljes — Szaniszló Judit történetei egészen újfajta fénytörésben mutatják be mindennapi életünk problémáit: a magánytól való félelmet, a társas kapcsolatok és a hivatali élet nehézségeit. Közérthető történeteket ír magas minőségű irodalmi stílusban. Egy harmincas éveiben járó, hol egyedül, hol kapcsolatban élő nő mesél a családjáról és munkahelyi mindennapjairól. Az okos, érzelmes és fanyar rövid történetek főhősét könnyű megszeretni. Szaniszló Judit (1977, Miskolc) magyar—esztétika szakon végzett. Blogot ír évek óta Zetor Leila néven, 2008 óta jelennek meg írásai a  Holmi, az Élet és Irodalom, az Ex Symposion hasábjain és a Kultúrpart portálon. Az Örkény Színházban egyfelvonásos dráma készült a blogszövegeiből. A Petri György-díjas szerzőnek a Beenged az első kötete.

Magvető, Hungary

Szaniszló Judit

Magvető, Hungary 87

Beenged Az nem A tudni az nem youtube prezentáció. A megvilágosodni az nem index címlap. A beszélni az nem magyar. Az érezni az nem kétfelvonásos. A meglátni és megszeretni az nem artmozi. A megkapni az nem az utolsó éjszakai metró. A csábítani az nem videójáték. A feldobni az nem levitáció. A leesni az nem intenzív osztály. Az őszintének lenni az nem vallás. A gyónni az nem adóbevallás. Az átlátni az nem jövőheti műsorújság. A boldognak lenni az nem csokigyár. A felismerni az nem államilag finanszírozott képzés. Az együttérezni az nem összehasonlító élettudomány. A különélni az nem egy rosszul szigetelő gipszkartonfal. Az otthagyni az nem két keresztbe rakott kanál. A hanyatt esni az nem szexualitás. A körbenyalni az nem gasztronómia. A zenélni az nem összhangzattan. Az utazni az nem kilométeróra. A megérkezni az nem üres benzintartály. A bizonytalankodni az nem szegénységi bizonyítvány. A részegnek lenni az nem saskabaré. Az írni az nem közösségi oldal. Az élni az nem üzenetrögzítő. Grétit a férje Volt egy klubunk is a Grétiékkel, Sajtklub, ez volt a neve, 15 évesek voltunk. Mindenkinek szeretnie kellett a sajtot, meg persze jó fejnek kellett lennie, ez volt a legfontosabb. Gréti mindig szerelmes volt valakibe már akkor is, és mindig hirtelen és fanatikusan és kínosan. Akkor éppen Garybe, a hosszúkás fejű, kétméteres angoltanárunkba, akinek volt ugyan egy ilyen kis ékszerdoboz menyasszonya, de a Grétit ez hidegen hagyta. Szóval be kellett venni Garyt is a klubba. Bösajt, az volt a Böbe, Sajti, az volt a Gréti, Sajtka, az volt a Kati, Jusajt, ez meg voltam én. Volt újságunk is. A Garynek nem emlékszem a sajtnevére, de hát gondolom, az se volt valami meglepő és bonyolult. Jártunk a Bükkbe is kirándulni, Gréti hozta a suli fénymásolójában sokszorosított Csíznyúzt vagy valami hasonló nevű félbehajtott hülyeséget, amiben ilyen hahotaszintű viccek voltak, meg receptek, meg tanítottuk Garyt a csúnya magyar szavakra, és Gréti egyszer csinált otthon Garynek Milka csokit is, kakaó-

88 Szaniszló Judit porból, olvasztott vajból, meg minden. Semmi köze nem volt a Milka csokihoz, de ez ment akkoriban, házi Bounty, házi Mars, házi Ferrerro, meg ilyenek. Vett egy törzskönyves meglepetés magyar vizslát is a Garynek, amikor az bejelentette, hogy visszamegy Amerikába. Hiába mondtuk mi Grétinek, Gréti, nem kéne az a kutya, az oké, hogy mondta, hogy szereti a kutyákat, de hát érted, hát hogy. Repülő, Amerika, eltartani, meg a többi. Ő azért csak berakta azt a szegény remegő kutyát egy dobozba, piros szalagot kötött a nyakába, és vihogott, hogy el ne szóljátok magatokat, hülyék. Irtó vihogós volt a Gréti, mindig a szája elé tette az egyik kezét, aminek a középső ujja alatt egy szemölcs volt, és úgy, ezt látom most is. A kutyának persze nagyon örülve volt, de mondta a Gary, hogy oh, sorry, én ezt nem tudom magammal vinni. Úgyhogy lett még egy kutyája Grétinek a Berta mellé, aki amúgy egy marha okos foxterrier volt. A Berta meghalt azóta, Gréti is, szerintem már a vizsla is. Amikor hívott Kati, hogy Grétit december 23-án megölték, még élt Apa, és együtt szörnyülködtünk rajta, rázott a hideg, sírtam, meg minden. És még Gréti életében derült ki az, hogy he, figyelj már, te a Grétivel jártál egyetemre? Ja, beszarás, mi? Aztán pár hónapra rá meg az, hogy Jézusom, képzeld, a Grétit megölte a férje. Repce Áll a gyerek a vonatajtóban, cigány. Ül a család szanaszét mögötte, kinek hol lett helye, cigányok. Hét cigánygyerek, cigány. Egyik szebb, mint a másik, taknyosak kicsit, cigányok. Nem taknyosabbak, mint más gyerek ilyen időben, de cigányok. Leülnek, pedig cigányok. Más is izzad, másnak is van szaga, mint mindenkinek ilyen időben, de ők cigányok. Kármennek hívják az egyiket, jó hogy, mert cigány. Az apja erős mozdulattal újragumizza a kislány haját, a kislány szája lefelé görbül, cigány. Aztán az orrát is megtörli apa zsebkendővel, cigány. Az egyik nem mer mellém ülni, fél a kutyától, mert cigány. Apa mondja, gyere Alexka, nem bánt a kutya, megígérem, pedig cigány. Leül, mosolyog, megköszöni, pedig neki is van jegye, cigány. Kérdezi az egyik fiatal cigányasszony mellettem úgy csak bele a levegőbe, nem is tőlem, hogy mi ez a szép sárga, ami nyílik ilyenkor, én meg válaszolok, pedig cigány. Repce, mondom a cigányasszonynak. Az mit jelent, kérdi tőlem, cigány. Nevetek, mondom, hát, most megfogtál. A repce annyit jelent, hogy repce, ez a neve. Értem, mondja a cigány. Alexka mindig útban van, feláll, most pont a közlekedő folyosóban bambul, és nem férnek el a rendes nénik meg a bácsik mögötte, mert cigány. Megütlek, te cigány, mondja az anyja, a cigány. Nem gondolja komolyan, mosolyog. Akarja mutatni, hogy ő tudja, hogy cigány. Ő igenis neveli a gyereket, pedig cigány. Alexka, ne állj a vonatajtó elé, és vigyázz Kármenkára, mert cigány. Alexka, cigány vagy. Nigella Legyen bennünk sajnálatból, könyörületből, őszinte és manipulatív adhatnékból is egy kicsi, sózzuk, keserítsük ízlés szerint, sűrítsük annyi anyaggal, amennyit felvesz, ne tartsuk vissza, keverjük folyamatosan, különben odakap, becsomósodik, és ami a legfontosabb: ne legyünk már nyúlbélák fájdigálni, oszlassunk el életünk legfelső tortaemeletén túlkompenzálást és alámenést is egyaránt, hadd csorogjon a lentebbi szintekre ráfele napközispiskóta-formába. Hidegen tároljuk, közvetlenül tálalás előtt szívlapáttal szabjuk remekbe.

Magvető, Hungary 89

Let in Is not Knowing is not a TED talk. Enlightenment is not online headlines. Speaking is not Hungarian only. Feeling is not a one-act. Addicted to love is not a comedy flick. Coming through is not the last subway home. Enticement is not a video game. A boost is not levitation. A fall is not intensive care. Honesty is not religion. Confession is not your tax returns. Seeing it through is not next week’s program guide. Being happy is not a chocolate factory. Recognition is not a publicly funded course. Empathy is not a comparative life study. Separation is not a paperthin partition wall. Leaving is not two spoons crossed. To take it lying down is not a sex life. Eating out is not fine dining. Making music is not acoustical harmonics. Traveling is not a speedometer. Arriving is not an empty gas tank. Poverty is not in poor taste. Being drunk is not stand up comedy. Writing is not social media. Living is not an answering machine. Gréti by her husband We had this club with Gréti and some friends. The Cheese Club we called it, a pack of 15-year-olds. Liking cheese was requisite, as well as being cool, that goes without saying. Gréti had always been in love with someone even back then, ever suddenly, fantastically, awkwardly so. At the time it was Gary, our oblong-headed 2-meter tall English teacher, who had this gem of a fianceé, not that Gréti cared. So we had to take Gary into the club. Böbe was Briebe, Gréti was Greta Feta, Kati went by Kattige Cheese, and Juquefort, that was me. We even had a fanzine. I don’t remember Gary’s cheese name, but it must have been something straightforward like all of ours. We went hiking around the mountains, and Gréti brought along copies of CheeseNews or whatever we called our one-page rag xeroxed at the school machine, folded down the center and filled with really cheesy humor and recipes, and we were teaching

90 Szaniszló Judit Gary rude words in Hungarian and Gréti once even gave Gary a home made Milka bar, from cocoa powder and molten butter and all that. It was nothing like a real Milka bar but that was just how we rolled, home made Bounty and Mars bars, Ferreros, you name it. She bought a pedigreed Hungarian vizsla pup, her surprise to Gary, who’d just announced his returning to the States. We could talk till we were blue in the face, telling her Gréti, the dog is just too much, sure he said he loves dogs but you know how this’ll go down. Plane, America, caring for a pet, add it up. She just stuck that trembling pup into a box and tied a red ribbon round its neck, giggling like don’t you dare blab, morons. She was a great giggler, was Gréti, her mouth always covered and her hand had a mole beneath the middle finger, that’s how she giggled, I can see it so clearly. That dog was mighty well received of course, but Gary was like oh, sorry, I can’t take it with me. So Gréti got a new dog besides her old dog Berta, that was a super intelligent fox terrier. Berta has long since died. Gréti as well, and I guess the vizsla died too. When Kati called and told me Gréti was killed on the 23rd of December, Dad was still alive and we both freaked out and shivered and I cried and all that. And Gréti was still alive when we were like oh, you were at Uni with Gréti, huh? Yeah, well what do you know! Then a few months later it was Oh my God, get this, Gréti was killed by her husband. Translated by Daniel Danyi Rapeseed The child is standing in the carriage doorway, a gypsy. The family is sitting behind, higgledy-piggedly, wherever they happened to find room, they’re gypsies. Seven gypsy kids, gypsies. Each more attractive than the next, a little snotty, gypsies. No snottier than other kids this time of the year, but gypsies. They sit down, though they’re gypsies. Others also sweat, others also smell, like everyone this time of the year, but they’re gypsies. One’s called Kármen, just as well, because she’s a gypsy. Her father purposefully adjusts her hairband, the corners of the little girl’s mouth curve downwards, she’s a gypsy.Then her father wipes her nose with a handkerchief, she’s a gypsy. Another, afraid of the dog, dares not sit beside me. The father says, it’s all right, Alexie, the dog won’t bite, I promise, though she’s a gypsy. She sits down, smiles, says thank you though she has a ticket, she’s a gypsy. One of the young gypsy women beside me asks, not me, just speaking into the void, what’s that lovely yellow thing flowering just now, and I reply, though she’s a gypsy. Rapeseed, I say to the gypsy woman. What does that mean, she asks, she’s a gypsy. I laugh and say, well, you’ve got me there. Rapeseed means rapeseed, that’s what it’s called. Right, says the gypsy. Alexie is always getting in people’s way, she gets up, now she’sgawping about inthe middle of the corridor outside, and the nice ladies and gentlemen can’t get past, because she’s a gypsy. I’ll give you a thrashing, you gypsy you, says her mother, the gypsy. She doesn’t mean it, she smiles. She wants to show that she knows she’s a gypsy. That she really is a good parent,though she’s a gypsy. Alexie, don’t stand in the doorway, and keep an eye on little Kármen, because she’s a gypsy. Alexie, you’re a gypsy. Nigella Let there be in us a little pity, compassion, and a genuine and manipulative willingness to yield, add salt, embitter itaccording to taste,

Magvető, Hungary 91 thickenup with as much matter as it will absorb, don’t stint, stir continuously, otherwise it will burn and congeal, and most important:let’s notbe whiny wimpswith our aches and pains, on the topmost cake-tier of our life let’s dispense with bothovercompensation and submission equally, let it dribble down to the lower levels in the shape of day-care sponge fingers. Store in a cool place, immediately before serving use a heartspade to shape to perfection. English translation © 2016 Peter Sherwood

In a small apartment in Budapest in 1970, a young couple is leaving their old existence behind. All they manage to bring with them is their little baby and a suitcase. They are fleeing their homeland, Hungary, and a political system built on fear. The baby’s grandmother is left behind, alone. The Apartment is the grandmother’s story, narrated with sorrow and distance by her adult granddaughter, who joins what she knows about her grandmother with the things that cannot be known. It is a novel about living far away from your closest ones, and about an escape that would forever mark the lives of those who left — and the one who remained. Nora Szentiványi was born in 1969 in Budapest and raised in Gothenburg, Sweden. She has been living in Norway since 1997. The Apartment is her first book, longlisted for the Book Bloggers’ Prize. Egy budapesti kis lakásban 1970-ben egy fiatal pár otthagyja addigi életét. Nem visznek mást magukkal, csak a kisbabájukat meg egy bőröndöt. El akarnak menekülni a hazájukból, egy félelemre épült politikai rendszerből. De a kisbaba nagymamája ottmarad, egyedül. A lakás a nagymama története, amit együttérzéssel mesél el időközben felnőtt unokája a távolból, összerakva mindazt, amit tud róla, azzal, amit nem lehet tudni. Regény ez arról, hogy milyen távol élni a legközelebbi hozzátartozóktól, és egy olyan menekülésről, amely örökre rányomja bélyegét az életére azoknak, akik elmentek — és annak is, aki ott marad. Nora Szentiványi 1969-ben Budapesten született, a svédországi Göteborgban nőtt fel. 1997 óta Norvégiában él. Leiligheten norvégul írt, Book Blogger díjra jelölt első regénye.

Forlaget Oktober, Norway

Nora Szentiványi

Forlaget Oktober, Norway 93

Leiligheten Hun viser meg fotografiene. Det finnes et lite bilde av meg da jeg kanskje er ti måneder, jeg sitter oppreist og ser rett inn i kameraet og viser frem de to fortennene i underkjeven. Noe pepitarutete i bakgrunnen som jeg vet er mammas kåpe, den som hun selv har sydd, jeg har sett den på andre fotografier. Det er da jeg holder i det fotografiet at mormor forteller om den dagen. Hun sier at den første gangen hun så dette fotografiet ligge fremme i leiligheten, så ble hun så redd. At hun snakket med en venninne om det. At hun fortalte om det til venninnen. At det var noe med det fotografiet. Det så ut som et passbilde. Hun hadde funnet det i leiligheten. Men venninnen roet henne. Det er helt sikkert ingenting. De ville ha sagt noe, i så fall. Tenk ikke på det. Ikke tenk på det, det er sikkert ingenting. Men jeg vet jo, for jeg har sett fotografiet, maken til dette, hjemme hos oss, og jeg vet, for jeg har hørt dem si det når det fotografiet har vært fremme, at det var passbildet ditt. Det var det fotografiet som var i mammas pass. Du og mamma hadde samme pass, du var i mammas pass, og det der er fotografiet. Så hun ante det. Hun visste det til og med. Innerst inne visste hun det. Og det er da jeg sitter med det fotografiet i hånden at hun forteller om den dagen. En liten bit av den dagen som jeg ikke har hørt. Den biten av dagen som er mormors bit. Hun forteller at hun gikk hjemmefra som vanlig. Hun ga meg en kos og sa ha det til datteren sin, og hun sier at pappa ropte ha det inne fra baderommet. De ville at alt skulle være som vanlig. Hun skulle ikke ane noe. Ingenting skulle hun ane. Hun skulle gå på jobben uten å ane. Uten å ane gikk hun på jobben den dagen. Jeg holder fotografiet i hånden, og hun forteller om den dagen. Guttene bygger lego, mannen min leser, og hun forteller. At de sa ha det, sånn hverdagslig som man gjør, man holder på med morgenrutinene sine, noen er på badet, man gir den lille en kos, vinker til henne, og så går man hjemmefra. Da hun kommer hjem fra jobb, er døren låst. Hun sier at det var som om hun visste det med én gang hun oppdaget at døren var låst, selv om det ikke var så merkelig at den var låst, de kunne jo være ute, det var ikke slik at de alltid var hjemme når hun kom hjem. Mamma kunne være ute på tur med meg. Pappa kunne være på jobb, eller han kunne være på trening. Likevel var det som om det var noe. At hun fikk panikk. At hun løp ut i bakgården for å se om vi var der. Vi er ikke i bakgården, og hun løper inn igjen. Graver etter nøkkelen i håndvesken. Hvordan hånden hennes skjelver slik at hun ikke får nøkkelen inn i låsen. Hun står utenfor døren med nøkkelen i hånden og skjelver og skjelver. Er skrekkslagen, vet ingenting, men vet likevel. Til slutt kommer hun inn og ser alt sammen. Det er rotete i leiligheten, de har hatt så kort tid på å pakke, de har bare hatt tid til å rive med seg det viktigste. En koffert med bleier og babyklær, og et klesskift til seg selv. Det er alt de får med seg. De har løpt rundt og revet med seg ting, og det har blitt rotete i leiligheten. De rakk ikke å rydde etter seg. Jeg vet ikke hvorfor de hadde det så travelt. Det var vel ganske enkelt fordi båten skulle gå. De skulle reise med båt, en turistbåt på Donau. Og de var veldig redde. De kunne ikke tenke klart. Det er rotete i leiligheten, og det ligger noen påbegynte brev fremme. De begynner: Mor, ikke let etter oss, vi har reist. Ingenting mer. Hun klarte ikke å skrive noe mer. Hun prøvde

94 Nora Szentiványi flere ganger, men det ble ikke mer. Vi har reist, vi lar høre fra oss, ikke let etter oss. Mor, vi reiser. Ikke let etter oss. Hun avslutter ingen av dem. Hvorfor skrev hun ikke brevet tidligere? Når hun var alene med meg, når hun hadde tid? Hun var vel redd for at moren hennes skulle finne det. Det sier noe om hvor trangt det var i leiligheten, tenker jeg. At man ikke kunne holde selv et brev hemmelig. Man kan se det for seg. Hvordan de holder på med morgenstellet. Hvordan mamma holder på med meg. De later som om alt er som vanlig. Alt er som vanlig. Alt er som vanlig. Mormor gjør seg klar til å gå, koser litt med meg, vinker. Og så, så fort ytterdøren lukkes, setter de i gang. Kanskje de bare har en halvtime. De har regnet ut at de kan klare å komme seg på den båten om de er ute av leiligheten en halvtime etter mormor. Eller kanskje mormor er litt sent ute akkurat den morgenen. Kanskje de trodde at de hadde en time, og så blir det bare en halvtime. Eller kanskje de trodde at de hadde en halvtime, og så blir det bare ti minutter. Ti minutter, tjue minutter, en halvtime. På ti minutter skal de pakke sammen livet sitt og forlate leiligheten. Man må huske på at de har en baby også. Alle som har hatt en baby vet hvor vanskelig det kan være å passe tiden. Plutselig har hun bæsjet og man må begynne fra begynnelsen. Hun skriker og er misfornøyd. Hun er sulten. Eller hun bare nekter å samarbeide når man skal kle på henne. Hun føler foreldrenes oppløsningstilstand og blir redd og skriker, og plutselig har de tjue minuttene gått. Man kan se det for seg. De drar frem kofferten, åpner skuffer, drar frem klær. Bleiene. En koffert med tøybleier og en med klær. Undertøy, strømper, en skjorte til pappa, en kjole til mamma. Toalettsaker. Men en koffert blir fort full. Når jeg reiser med familien min, har vi gjerne tre store kofferter med oss. Tenk bare på sko! De hadde nok bare de skoene de hadde på føttene. Eller tenk på vintertøy. Kåper, jakker, varme gensere. Nei, de kunne ikke ta med noe slikt. Det var mai da de flyktet, og de må ha tenkt at før det blir kaldt vil vi kunne kjøpe nye jakker og kåper og luer og støvler. Hvor de nå skulle få penger fra. Jeg ser det for meg, hvordan de løper rundt og pakker, og så setter mamma seg ned ved kjøkkenbordet med penn og papir og begynner: Mor, ikke let etter oss, vi har reist. Vi lar høre fra oss så fort vi kan. Hun ser på pappa. Hva skal jeg skrive, sier hun. Jeg vet ikke, men du må skynde deg nå. Men jeg må skrive noe mer, sier hun. Hun ser på det hun har skrevet. Nei, det går ikke. Har du pakket alt du skal ha, spør han. Hun løper inn på soverommet, leter blant tingene, prøver å tenke rasjonelt, skal jeg ta med denne, nei, den tar for mye plass. Men denne genseren. Nei. Festkjolen som hun føler seg så pen i? Kommer ikke på tale. Den pepitarutete kåpen som hun selv har sydd? Du får sy en ny. Nå går vi. Men brevet … Hun tar et nytt ark og setter seg, denne gangen i stuen. Mor, vi har reist … Den lille gråter. Kom nå. Du må komme. Det blir ikke noe brev. Mormor står i gangen. Hun står i gangen og skjelver. Hun ser på rotet i leiligheten. De åpne skuffene, klærne som er blitt vraket og ligger på sengen. Hun ser alt sammen fra der hun står. Hun ser de påbegynte brevene. Hun trenger ikke å lese dem. Hun må vite at det ikke kan stå noe vesentlig i dem, om hvordan de har tenkt å flykte eller hva de har for plan, om de har noen. Ingenting avslørende. Hun stavrer ut i kjøkkenet og setter seg. Ser på brevet

Forlaget Oktober, Norway 95 som ligger på kjøkkenbordet. Tar det opp. Hun trenger ikke å lese det, men hun leser, om og om igjen. Om og om igjen. Ikke let etter oss, mor. Vi har reist.

The Apartment She shows me the photographs. There’s a small picture of me when I’m maybe around ten months old, I’m sitting up and gazing into the camera, showing off my two bottom front teeth.I can see ahoundstoothpattern in the background that I know to be Mum’s coat, the one she sewed herself, I’ve seen it in other photographs.It’s as I’m sitting with that photograph in my hand that Grandma tells me about that day. She tells me that the first time she saw this photograph lying out in the apartment, she felt afraid. That she spoke to a friend. That she told her friend about it. That there was something about the photograph. It looked like a passport photo. She’d found it in the apartment. But her friend calmed her down. It’s probably nothing. They would have said something if that were the case. Don’t give it a second thought. Don’t worry about it, it’s probably nothing. But I know, because I’ve seen the photograph, seen one just like it at home, and I know, because I’ve heard them say so when that photograph has been out, that it was your passport photo. It was that photograph that was in Mum’s passport. You and Mum shared a passport, you were on your Mum’s passport, and that there is the photographthey used. So she hadsuspected. She had known, even. Deep inside, she had known. And it’s as I’m sitting with that photograph in my hand that she tells me about that day. A small part of that day that I haven’t heard about before. The part of that day that’s Grandma’spart to tell. She tells me that she left the house as usual. She gave me a cuddle and said goodbye to her daughter, and she tells me that Dad shouted goodbye to her from the bathroom. They wanted everything to be as it usually would.The idea was that she wouldn’t suspecta thing. Nothing at all. She was supposed to go to work without suspecting a thing. Without suspecting a thing, she went to work that day. I’m holding the photograph in my hand, and she tells me about that day. The boys are playing with their Lego, my husband is reading, and she tells me about that day. About the fact that they said goodbye, just like they usually would, everyone in the midst of their morning routines, someone in the bathroom, and you give the little one a cuddle, wave her goodbye, then leave the house. When she gets back from work, the door is locked. She tells me that it was as if she knew straight away,as soon as she discovered that the door was locked, even though the fact thatit was locked wasn’t all that strange in itself, they could be out, after all, and it’s not as if they were always at home when she got in. Mum could be taking me out for a walk. Dad could be at work, or he might be at training. Even so, there was something about it. She panicked. She ran around to the backyard to check if we were there. We aren’t in the backyard, and so she runs back inside. Digs around inside her handbag, searching for her key. Her hand trembles, and she can’t insert the key into the lock. She stands outside the door with the key in her hand, and she trembles and trembles. She is terrified; she knows nothing,yet knows all the same. Eventually she makes it inside, where she sees everything.

96 Nora Szentiványi The apartment is a mess, they’ve had so little time to pack, there’s only been time for them to grab the absolute essentials. A suitcase filled with nappies and baby clothes, plus a change of clothing for themselves. It’s all they manage to take. They’ve dashed around the apartment grabbing their things, and the place has been left in a mess. They didn’t have time to tidy up after themselves. I don’t know why they were in such a hurry. It was probably just because the ship was ready to leave. They wereto travel by ship, a tourist vessel on the Danube. And they were terrified. They couldn’t think clearly. The apartment is a mess, and an array of half-finished letters have been left lying out. They begin: Mother, don’t look for us, we’ve left. Nothing more. She never managed to write anything else. She made several attempts, allto no avail. We’ve left, we’ll be in touch, don’t look for us. Mother, we’re leaving. Don’t look for us. She never finishes any of them. Why didn’t she write the letterearlier? When she was alone with me, when she had the time? She was probablyafraid that her mother would find it. That says a lot about how cramped the apartment was, I think to myself. The fact that you couldn’t even keep a letter secret. You can picture it for yourself.The way they busy themselves with their morning routines. The way Mum busies herselflooking after me. They pretend as if everything is the same as always. Everything is the same as always. Everything is the same as always. Grandma is getting ready to leave, cuddles me, waves. And then, as soon as she closes the front door behind her, they get moving. Maybe they only have half an hour. They’ve worked out that they’ll be able to board the ship in time if they make it out of the apartment half an hour after Grandma leaves. Or maybe Grandma is running late on that particular morning. Maybe they thought they had an hour, but then that hour turned into half an hour. Or maybe they thought they had half an hour, but that turned into ten minutes. Ten minutes, twenty minutes, half an hour. In the space of ten minutes, they have to pack up their lives and leave the apartment. You have to remember the fact that they have a baby, too. Anyone who’s had a baby knows how hard it can be to keep an eye on the time. Suddenly she’s dirtied her nappy and you have to start all over again. She screams, she’sdisgruntled. She’s hungry. Or she simply refuses to cooperate when you want to get her dressed. She senses her parents’ state of dissolution and feelsafraid and starts screaming, and before you know it, those twenty minutes have disappeared. You can picture it for yourself. They pull out the suitcase, open drawers, pull out clothing. Nappies. One suitcase filled with cloth nappies and another filled with clothing. Underwear, tights, a shirt for Dad and a dress for Mum. Toiletries. But a suitcase fills up quickly. When I travel with my family, we tend to take three large suitcases with us. Think ofthe shoes alone! They probably just took the shoes they were wearing. And the winter clothing. Coats, jackets, warm jumpers. No, they couldn’t take anything of the sort. It was May when they fled, and they must have thought we canbuy new jackets and coats and hats and boots before the cold sets in. Wherever it was they thought they’d get the money fromto do that. I can picture it for myself, the way they run around packing, and Mum sitting down at the kitchen table with pen and paper to hand and writing: Mother, don’t look for us, we’ve left. We’ll be in touch as soon as we can.

Forlaget Oktober, Norway 97 She looks at Dad. What should I write? she asks him. I don’t know, but you need to hurry now. But I have to write more than this, she says. She looks at what she’s written. No, it won’t do. Have you packed everything you want? he asks. She runs intothe bedroom, looking through her things, tries to think rationally, should I take this, no, it’ll take up too much room. But what about this jumper? No. The party dress she feels so pretty in? Out of the question. The houndstooth coat she sewed herself? You can sew a new one. We’re leaving now. But the letter… She takes a new sheet of paper and sits down, this time in the living room. Mother, we’ve left… The little one is crying. Come on, now. You need to come. She never does finish writing. Grandma is standing in the hallway. She is standing in the hallway, trembling. She looks at the mess in the apartment. The open drawers, the discarded clothing left behind on the bed. She can see everything from where she is standing. She sees the half-finished letters. She doesn’t need to read them. She must knowthey containno informationof any consequence, nothing about how they intended to flee or what their plans are, if they have any. Nothingrevealing. She staggers into the kitchen and sits down. Looks at the letter lying on the kitchen table. Picks it up. She doesn’t need to read it, but she does so, over and over again. Over and over again. Don’t look for us, Mother. We’ve left. Translated from the Norwegian by Rosie Hedger

A lakás Megmutatja a képeket. Van köztük egy kis fotó rólam, talán tíz hónapos lehetek, egyenes háttal ülök, belebámulok a kamerába és mutatom a két alsó metszőfogamat. A háttérben pepita mintás anyag, anya kabátja az, ő maga varrta, láttam már más képeken is. Ezt a képet tartom a kezemben, mikor nagymami mesélni kezd arról a napról. Azt mondja, nagyon megijedt, mikor ezt a képet meglátta a lakásban. Beszélt az egyik barátnőjével. Elmesélte neki is. Volt valami különös ebben a képben. Olyan volt, mint egy útlevélkép. A lakásban találta. De a barátnője megnyugtatta. Egészen biztosan nem jelent semmit. Szóltak volna, ha mégis. Ne törődj vele. Ne is gondolj rá. Biztosan nem jelent semmit. De én tudom, mert láttam már ezt a képet, a párját, otthon nálunk, igenis tudom, mert hallottam, azt mondták, mikor ez a kép előkerült, hogy az útlevélképed. Ez a kép volt anya útlevelében. Közös útleveletek volt anyával, benne voltál anya útlevelében, ez az a kép. Szóval sejtette. Sőt tudta. Mélyen legbelül tudta. És mikor ezt a képet tartom a kezemben, nagymami mesélni kezd arról a napról. Elmeséli a nap egy kis darabkáját, amit még nem hallottam. Azt a darabját a napnak, ami az övé. Azt meséli, reggel úgy ment el otthonról, mint általában. Megpuszilt, elköszönt a lányától, apa pedig, azt mondja, a fürdőszobából kiáltott ki. Azt akarták, hogy minden olyan legyen, mint általában. Nehogy gyanút fogjon. Nehogy megsejtsen valamit. Azt akarták, hogy gyanútlanul menjen dolgozni. Gyanútlanul ment dolgozni aznap. Tartom kezemben a képet, és arról a napról mesél. A srácok legóznak, a férjem olvas, ő pedig mesél. Úgy köszöntek el,

98 Nora Szentiványi mint bármelyik közönséges napon, mikor az ember köszön, és közben végzi a dolgát, van, aki éppen a fürdőszobában, a kicsi kap egy puszit, integet neki, aztán elmegy. Mikor hazajön a munkából, az ajtó zárva. Azt mondja, mintha egyből tudta volna, mi a helyzet, mikor az ajtót zárva találta, jóllehet nem volt abban semmi különös, bárhol lehettek, nem voltak mindig otthon, amikor hazaért. Anya akár levegőzni is lehetett velem. Apa munkában lehetett vagy edzésen. Mégis, olyan volt, mintha ez jelentene valamit. Pánikba esett. Kirohant az udvarra, hogy megnézze, nem vagyunk-e ott. Nem talál az udvaron, és vis�szarohan. A kulcsot keresi a táskájában. Annyira remeg a keze, hogy nem talál bele a kulccsal a zárba. Áll az ajtó előtt kezében a kulccsal, és remeg, egyre csak remeg. Teljesen megrémül, semmit sem tud, és mégis tudja. Végül bejut a lakásba, és meglátja az egészet. A lakásban rendetlenség, nagyon kevés idejük volt a csomagolásra, csak a legszükségesebbeket volt idejük magukhoz ragadni. Egy bőrönd, amiben pelenka van meg babaholmi, és egy váltás ruha saját használatra. Ez minden, amit magukkal visznek. Végigrohantak a lakáson, összeszedték a dolgaikat, rendetlenség maradt a lakásban. Nem volt már idejük összerámolni. Nem tudom, mért volt olyan sietős. Gondolom azért, mert egész egyszerűen el kellett érniük a hajót. Hajóval mentek, turistahajóval a Dunán. Nagyon féltek. Képtelenek voltak tisztán gondolkodni. Rendetlenség van a lakásban, szanaszét hever néhány elkezdett levél. Így kezdődnek: Anya, ne keress, elmentünk. Ennyi. Nem volt képes többet írni. Többször is megpróbálta, de nem sikerült többet írni. Elutaztunk, majd jelentkezünk, ne keress. Anyu, elutazunk. Ne keress. Egyik levelet sem fejezi be. Mért nem írta meg előre a levelet? Mikor egyedül volt velem, mikor ráért? Attól tarthatott, hogy az anyja megtalálja. Ebből is látni, milyen szűken voltak a lakásban, erre gondolok. Még egy levelet sem lehetett titokban tartani. Mintha látnám. A reggeli készülődést. Anya velem foglalatoskodik. Úgy tesznek, mintha minden a szokásos lenne. Minden olyan, mint rendesen. Nagymami indulni készül, megpuszil, integet. És aztán, ahogy az ajtó becsukódik, hozzáfognak. Lehet, hogy csak egy fél órájuk van. Kiszámították, hogy még elérik a hajót, ha nagymami után fél órával ők is elhagyják a lakást. De lehet, hogy aznap reggel nagymami később indul. Talán arra számítottak, hogy lesz egy órájuk, és végül csak egy fél óra lett belőle. Vagy azt hitték, fél órájuk van, és csak tíz perc maradt. Tíz perc, húsz perc, egy fél óra. Tíz perc alatt kell összecsomagolni a teljes életüket és elhagyni a lakást. Ne feledjük, hogy van egy kisbabájuk is. Tudja mindenki, akinek valaha volt kisbabája, hogy milyen nehéz kiszámítani az időt. Hirtelen bekakil, és lehet kezdeni mindent elölről. Ordít és raplis. Éhes. Vagy egyszerűen nem hajlandó együttműködni öltöztetéskor. Megérzi a szülei zavarodottságát, megrémül, bőg, és húsz perc el is ment hirtelen. Nem nehéz elképzelni. Előveszik a bőröndöt, kihúzzák a fiókokat, kiveszik a ruhákat. A pelenkákat. Az egyik bőröndbe textil pelenkák, a másikba ruhák. Alsónemű, harisnya, apának egy ing, anyának egy ruha. Pipereszerek. Hamar teli lesz a bőrönd. Mikor a családommal utazunk, általában három nagy bőröndöt viszünk magunkkal. Gondoljunk csak a cipőkre! Bizonyára nem volt más cipőjük, csak ami a lábukon volt. És mi van a téli holmival? Kabát, anorák, pulóver. Nem, ilyesmit nem vihettek magukkal. Május volt, mikor elmenekültek, azt gondolhatták, vesznek majd új anorákot, kabátot és sapkát meg csizmát, mire beköszönt a hideg. Csak lesz rá valahonnan pénzük. Elképzelem, amint fel-alá rohangálnak és csomagolnak, aztán anya a konyhaasztalhoz ül, kezében toll és papír, és elkezd írni: Anyu, ne keress, elutaztunk. Jelentkezünk, amint tudunk.

Forlaget Oktober, Norway 99 Apára néz. Mit írjak, kérdi. Nem tudom, de igyekezz. De írnom kell még valamit, mondja. Elolvassa, amit írt. Nem, ez nem megy. Bepakoltál mindent, ami kell, kérdi apa. Anya berohan a hálószobába, a holmik közt keresgél, megpróbál racionálisan gondolkodni, vigyem ezt, nem, ez túl sok helyet foglal. Ezt a pulóvert. Nem. Az ünneplő ruhát, amiben olyan szépnek érzi magát? Szó se lehet róla. A pepita mintás kabátot, amit ő varrt? Varrsz majd egy újat. Most indulunk. És mi lesz a levéllel … Új lapot vesz elő, leül ezúttal a nappaliban. Anyu, elutaztunk … A kicsi sír. Gyere már. Igyekezz. A levélből nem lesz semmi. Nagymami az előszobában áll. Áll az előszobában és remeg. A feldúlt lakást nézi. A kihúzott fiókokat, a szétdobált ruhákat az ágyon. Az egészet látja onnan, ahol áll. Látja az elkezdett leveleket. El sem kell olvasnia. Alighanem tudja, hogy nem lehet bennük semmi lényeges arról, hogyan képzelték a menekülést vagy, hogy mi a tervük, ha egyáltalán van valamilyen tervük. Semmi árulkodó jel. Bebotorkál a konyhába és leül. Nézi a levelet a konyhaasztalon. Felemeli. Nem szükséges elolvasnia, de olvassa újra meg újra. Újra meg újra. Ne keress, anyu. Elmentünk. Petke Emese fordítása

The novel “Boeing-747”, a tense and tempo-ridden thriller, at a first glance the novel seems an adventure and action packed immigrant’s tale — only for the reader to gradually unveil under this surface layer after layer of hidden messages about the author’s perspective of the “grand scheme” meanings of life, love and death. Victor Tzakov (1962) was born and raised in Bulgaria, where he graduated with a philosophy degree from the State University of Sofia and worked as a journalist. In 1989 he emigrated to Canada. Author of nearly a thousand journalistic publications, commentaries, essays, op-eds and book and film reviews, he also became successful as a screenwriter for TV and cinema in Canada. After the short stories, his first novel “Boeing-747” was critically acclaimed in his home country. A Boeing-747 igen aktuális migráns regény élesszemű megfigyelések, egymást gyorsan követő epizódok formájában. A hős/antihős úgy dönt, hogy elhagyja Bulgáriát és Kanadába emigrál a berlini fal leomlása idején, az új korszak hajnalán. Ki van téve az emigráns lét viszontagságainak, szórólapokat osztogat mínusz negyven fokban, minden ügyessége és alkalmazkodása ellenére csak egy házasság révén sikerül meg- és felkapaszkodnia a kapitalizmus dzsungelében. Viktor Djakov (1962) Bulgáriában született, ott nőtt fel, filozófia szakon végzett, újságíróként dolgozott. 27 évesen került Kanadába, ahol egy idő után a forgatókönyvírásig vitte. Számos újságcikk, elemzés, irodalmi- és filmkritikák, novelláskötetek szerzője. Blogot is ír irodalmi és művészeti témákról. Szófiában él a családjával. Ez az első regénye.

Ergo, Bulgaria

Victor Tzakov

Ergo, Bulgaria 101

Boeing -747 Ще разкажа за четиринайсетте си години в Канада, воден от убеждението, че всеки на тази планета има поне по една интересна история за разказване. Знам, че точно сега е времето да я разкажа, но не знам защо е точно сега. Знам също, че когато завърша разказаното, ще знам защо точно сега е времето да го разкажа.

¥ На 10 ноември 1989 година, когато Тодор Живков бе свален от власт, в София имаше един-единствен частен ресторант — на пазара „Димитър Петков“. Същата вечер попаднах в него с двама приятели. Заведението беше с талашитени стени и побираше четири маси за клиенти — другарите разрешаваха частната иmщиатива, но с мярка, още се ослушваха откъде ще задуха вятърът. Тъкмо научих от моята компания какво се е случило през деня и се чу пукот от отварянето на шампанско. Някой тихичко се изхили, а после настана ледено мълчание. След четирийсет и пет години комунизъм всички знаеха, че е рано за празнуване и се гледаха един друг с подозрение: кой ли ще се окаже информаторът, защото информаторите на героичните ни служби още съвсем не бяха безработни. Така започна преходът. За завършване и до ден днешен не съм чул някой да говори.

¥ И тъй като не очаквах нищо добро от прехода, бях решил да напусна колкото се може по-трайно България. Бях на двайсет и осем години, репортер във вестник „Земя“, тогава доста голям вестник с централна тема селското стопанство, понеже тогава го имаше. Писателят Марк Твен беше казал, че навярно е единственият журналист, работил в земеделски вестник, без да разбира нищо от земеделие. Всъщност сме поне двама. Завършил съм философия в Софийския университет. Бях женен, с двама сина и в напреднала фаза на развод. Преди този напредък бяхме решили да емиrрираме семейно, сега на мен се падаше честта да изпълня докрай решението. С други думи, положението и квалификациите ми не насърчаваха особено нито емигриране, нито оставане. На следващия ден аз и още трима от моя „самолет беглец“ излязохме от една монреалска станция на метрото и се зазяпахме в четирите посоки на кръстовището. Сигурно чак от следващата метростанция си е личало, че сме новопристиmали. Покрай мен мина уличен клошар, който буташе количка с целокупното си имущество. Спря усмихнат до мен и ми пъхна нещо в ръката, което дори не

102 Victor Tzakov посмях да погледна. Стигна до най-близкия ъгъл и преди да изчезне завинаги от живота ми, се обърна и ми помаха с нова усмивка. Чак тогава погледнах в ръката си — беше ми дал десет долара. После всичко, което ми се случваше в тази страна, заставаше между тези два спомена. Като в рамка.

Boeing-747 I will tell the story of my fourteen years in Canada, led by the belief that everybody on this planet has at least one interesting story to tell. I know that now is the best time to tell this story, although I don’t know why. But I do know that when I finish telling it, I will know why now is the best time to tell it. ¥ On November 10th, 1989, the day when our senile buffoon of a dictator Todor Zhivkov was toppled from power, there was only one privately owned restaurant in Sofia — at the “Dimitar Petkov” market. In the evening that followed that day, I and two friends ended up in that still nameless restaurant. The joint had plywood walls and only four tables for clients — the comrades had started allowing some private initiative, but within quite humble limits, since they did not know the exact direction of the Soviet winds of perestroika yet. Just as my friends were informing me of the event of the day, the popping sound of a champagne bottle came from the kitchen. Somewhere a client giggled spontaneously and then an icy silence promptly prevailed. After forty-five years of communism everybody knew it was too early for celebrations — besides, Zhivkov was brought down by his fellow communists who were still in power. Everybody looked at each other with suspicion, trying to guess who would turn out to be the secret service informer — because the informers of our heroic services were far from being jobless yet. It was the day after the Berlin wall fell. This is how the so called “transition period” began for my country. As for its completion — to this day I haven’t heard anybody speak about it. ¥ And since I was not holding my breath for anything meaningful to emerge from that “transition”, I had already decided to leave Bulgaria… permanently if I could. I was twenty-eight and was working as a reporter for a newspaper called “Earth” — a publication focused on agriculture and for a good reason — at that point, there was still agriculture in the country. Mark Twain once said that he would probably be the only journalist ever who worked in an agricultural newspaper without having any clue about agriculture whatsoever. In fact, that makes at least two of us — I had graduated philosophy at the Sofia University. I was married, had two sons and was in a fairly advanced stage of a divorce.

Ergo, Bulgaria 103 In other words, neither my family situation nor my qualifications were particularly encouraging for either emigrating or staying where I was. ¥ …On the next day, I and three buddies from our “escape plane” were standing near a subway station in Montreal and looking up and down the streets in indecision — it was probably obvious as far as from the next station that we were new in town. A street bum passed by me pushing a cart with what was probably his entire belongings in it. He stopped, smiled, placed a small piece of paper in my hand and kept moving on. I don’t know why I couldn’t dare look at what he gave me. Before he turned the nearest corner, he looked back at me and gave me the best smile I’d ever seen so far — and then disappeared from my life forever. I looked at my hand — the paper was a ten dollar bill. So many things were to happen in my years to come in Canada, but these two memories were to encompass everything between them for me. Like a frame.

Boeing-747 Mesélek a kanadai tizennégy évemről, attól a meggyőződéstől vezérelve, hogy a világon mindenkinek van egy elmesélnivaló érdekes története. Tudom, hogy éppen most van itt az ideje annak, hogy elmeséljem, de nem tudom, miért éppen most. Azt is tudom, hogy az elbeszélésem végén tudni fogom, miért éppen most volt itt az ideje . ¥ 1989. november 10-én, amikor Todor Zsivkovot leváltották, Szófiában csak egyetlen étterem volt magánkézben a Dimitar Petkovról elnevezett piacon. Aznap este ott jártam két barátommal. Az étterem fala farostlemezből készült, összesen négy asztala volt — az elvtársak engedélyezték a magánvállalkozást, de csak mértékkel, mert még figyelték, honnan fúj majd a szél. Éppen akkor értesültem a baráti társaságomtól, mi történt aznap, és pezsgősdugó durranása hallatszott. Valaki halkan elröhögte magát, aztán fagyos csönd támadt. Negyvenöt évnyi kommunizmus után mindenki tisztában volt vele, hogy korai lenne még ünnepelni, és az emberek gyanakodva méregették egymást: vajon melyikükről derül most ki, hogy besúgó? A hősi szolgálatok informátorai ugyanis egyáltalán nem voltak még munkanélküliek. Így kezdődött a rendszerváltás. Befejezéséről mind a mai napig senkitől sem értesültem. ¥ Minthogy semmi jót sem vártam a rendszerváltástól, úgy döntöttem, hosszú időre elhagyom Bulgáriát. Huszonnyolc éves voltam, riporterként dolgoztam a Zemja c. lapnál, akkoriban nagy példányszámú, főleg mezőgazdasági témájú újság volt, merthogy akkor még megvolt a mezőgazdaság. Mark Twain író mondta magáról, hogy valószínűleg ő az egyetlen földműveléssel foglalkozó újságíró, aki nem ért a földműveléshez. Lehet, hogy már ketten

104 Victor Tzakov vagyunk. Filozófiát végeztem a Szófiai Egyetemen. Nős voltam, két fiú apja válófélben, a válásnak egy előrehaladott stádiumában. Az előrehaladott stádiumot megelőzően még családostul akartunk megpattanni, most nekem jutott a megtiszteltetés, hogy véghezvigyem ezt a döntést. Szóval, helyzetem és képzettségem nem buzdítottak se disszidálásra, se pedig ittmaradásra. ¥ … Másnap a “repülőgép-szökevények” közül negyedmagammal feljöttünk az egyik montreali metróállomásból, és négyfelé bámulni kezdtük az előttünk álló kereszteződést. Bizonyos, hogy egészen a következő állomásig lehetett látni rajtunk, hogy újonnan érkezők vagyunk. Elhaladt mellettem egy hajléktalan, aki egy bevásárlókocsiban tologatta a teljes vagyonát. Mosolyogva megállt mellettem, és a markomba nyomott valamit, amit nem mertem megnézni. A legközelebbi sarokhoz érve, még mielőtt örökre eltűnt volna az életemből, visszafordult, és integetett, mosolygós arccal. Csak akkor néztem meg, mi van a markomban — tíz dollárt adott. Később, akármi is történt velem ebben az országban, mind e közé a két emlék közé szorult. Mintha keretben játszódott volna.

Host, Czech Republic

Sára Vybíralová

Ten characters live apparently ordinary lives, yet each is infected with neuroses and unfulfilled desires. Their attempts to live their own lives fall short somehow, complicated by the efforts of others to do the same. Once the moment of critical mass is achieved, certain irreversible processes are triggered … and this represents either an end or a beginning, death or, at last, the onset of life. Maybe there’s a big bang somewhere beyond the window, and not even the universe knows how to go on. These sophisticated stories are the epitome of a self-confident debut. Sára Vybíralová (1986) is a teacher and translator from the French. She divides her time between Prague and Paris. She has published poems and short pieces of prose in magazines. Trigger is her first book. Tíz, látszólag közönséges életet élő szereplő. Különböző mértékben, de mindegyiküket megfertőzték a be nem teljesült vágyak és a neurózis. Próbálnak egyedül boldogulni, ami önmagában sem könnyű, de megnehezítik a többieknek ugyanerre való elszánt törekvései. A kritikus érték elérése azonban visszafordíthatatlan folyamatokat indít el… Eljön a vég vagy a kezdet, vagy meghalnak, vagy végre elkezdenek élni. Vagy valahol az ablakon túl bekövetkezik az ősrobbanás és nincs tovább… Sára Vybíralová (1986) cseh írónő francia és történelem szakon végzett a Károly Egyetemen, ahol jelenleg doktori tanulmányait folytatja. Francia nyelvtanárként és fordítóként dolgozik. Felváltva él Prágában és Párizsban. Versei és rövid prózái több folyóiratban is megjelentek, a Romlás az első prózakötete.

106 Sára Vybíralová

Spoušt ťˇ Něco se pokazilo Nejdřív bylo hezky a pak se něco pokazilo: uklízečka zrovna v domě setřela schody a chodby, takže ztmavly a leskly se, a v horku, které do domu prosakovalo z ulice pootevřenými okny, vzlínalo vlhko a bylo cítit saponátem a namokřenými kamennými obklady a já jsem zrovna nesla po schodech nahoru prádlo, které jsem nechala uschnout na dvorku, aby vonělo tím těžce kořeněným, jakoby italským vzduchem, který ten den plnil město, s přídechem pizzy s bazalkou a ředidla, co se používá v docích, nesla jsem prádlo po schodech nahoru v náručí, protože jsem si zapomněla vzít prádelní koš, nebo spíš jsem ten den nedokázala myslet na něco takového jako prádelní koš, nedokázala jsem myslet vůbec na nic, jak jsem tak čekala, zběsile, bezhlavě čekala, nedokázala jsem se soustředit na nic jiného než na čekání, na nehybný vzduch a příjemně se vlekoucí prázdnotu odpoledne a na svoje čekající nohy a ruce, tělo, které jsem udělala tak krásné, jak to jen šlo, jak jsem se to jen za ty roky naučila, a o kterém jsem věděla, že s časem už bude jen čím dál upachtěnější ozvěnou toho, jak vypadá dnes, s vlnami šampónem vonících vlasů, afektovaně červenými rty, hladkou kůží bosých nohou, a které jsem obalila pozorností a péčí jako panenku, protože ten den se měl vrátit Kristián, bonbónek, líblinks, zázrak, šerí, amóremío, krteček, zkrátka Kristián, a měli jsme jít do Louvru a pak přes most nad řekou, po které poplují šlapadla, nahoru do parku, a pak jsme se měli milovat, to se rozumělo, a já jsem čekala tolik, že jsem mohla samým čekáním vyskočit z kůže, že jsem mohla na těch schodech rozhodit prádlo kolem sebe a pak vyskočit z kůže, a věděla jsem, že jsem přinejmenším z poloviny směšná, jak tak cupitám po schodech, naboso, s prádlem v náručí, se rtěnkou a v mušelínových šatkách, a jen ze druhé poloviny k nakousnutí, ale to nevadilo, stačilo mi, že jsem skandální, že jsem něco jako nevkusný dortíček, něco takového jsem chtěla ten den být pro Kristiána, a tak jsem šla po schodech a myslela na to, a pak se něco pokazilo a v tom vlhkém horku chodby se náhle zešeřilo a mě napadlo, co kdybych někoho potkala, to by mohlo být hloupé, někoho ze sousedů, kdo by to nechápal, protože sám dnes na nikoho nečeká, a pak mě napadlo, co kdybych potkala toho souseda seshora, toho cizince s divným jménem, které jako by se skládalo ze samých r, který žije sám jen se svými huňatými vousy a vždycky mě zdravívá, jako by váhal, jestli se má zastavit a ještě něco dodat, a ve chvíli, kdy mě to napadlo, jsem slyšela, jak v jednom z horních pater někdo zabouchl dveře, zamkl a schází po schodišti dolů a představovala jsem si, jak se soused Querleroux zastaví i se svými vousy a pachem plísně a koženkové bundy a docela přestane váhat, jak se zastaví a vezme mě oběma rukama beze slova za ramena a nacpe mě za dveře nějakého bytu, svého, mého, nebo bytu někoho úplně jiného, a tam mě znásilní jako v nějakém filmu, ve kterém má být divák trochu vzrušený a trochu sladkobolně rozhořčený, a já nebudu moct protestovat, protože v těchhle šatech a v tomhle navoněném těle, které celý den nic nedělalo, jsem přímo učiněná k tomu, aby mi někdo nafackoval nebo mě znásilnil, či přesněji řečeno k tomu, aby mi nafackoval nebo mě znásilnil soused Querleroux, a ne někdo jiný, jako třeba Kristián, na kterého tak dlouho přiblble čekám, a aby to s tím dnem vonícím Itálií šlo všechno do háje, a tehdy už bylo doopravdy všechno v háji a já jsem si vůbec nebyla jistá, jestli mám vážně chuť jít

Host, Czech Republic 107 na nějakou schůzku do Louvru, jako dortíček mezi ostatní dortíčky a usmívat se a mrkat, a když mě pak Querleroux míjel, vůbec se neusmál tím způsobem jako obvykle a neměl žádnou lesklou bundu jako z gangsterky, ale jen ošoprtaný baloňák, a já jsem si přitiskla prádlo k tělu, aby nebyl vidět ten stupidní výstřih a ty volánky, a Querleroux mě obešel se sklopenýma očima a vmžiku byl na schodech pode mnou a zdál se mi najednou nějak malý a hubený a vyplašený, když jsem se za ním otočila a dívala se, jak se na vývrtce schodů pode mnou točí kolem dokola jeho lesknoucí se pleš.

Trigger Something went wrong First it was fine and then something went wrong: the cleaning lady just wiped the stairs and corridors in the house so they became dark and shiny and, in the heat that leaked into the house from the street through open windows, moisture rose and it smelled of detergent and wet stone tiles and I was just carrying the washing up the stairs which I had left to dry in the courtyard to absorb the smell of that heavily spiced, as if Italian air that filled the city that day, with an overtone of pizza with basil and the solvent used in the docks, I was carrying the washing upstairs in my arms because I forgot to take a laundry basket or rather, on that day I could not think of such a thing as a laundry basket, I could not think of anything at all, as I waited, frantically, blindly waited, I could not concentrate on anything other than on the waiting, on the still air and the pleasantly lingering emptiness of the afternoon, on my waiting legs and arms, the body that I made as beautiful as I could, as I have learned to do over the years and about which I knew that, with time, it would be becoming only a more and more worn-out echo of what it looked like today, with waves of hair smelling of shampoo, lips red in an affected way, the smooth skin of bare feet and which I wrapped into attention and care like a doll because that was the day when Kristián was to return, the candy, the Liebling, the miracle, the chéri, the amore mio, the mole, simply Kristián, and we were supposed to go to the Louvre and then across the bridge over the river, along which the pedalos float, up to the park, and then we were supposed to make love, it was understood, and I had waited so long that I could jump out of my skin due to all that waiting, that I could throw the washing on the stairs around me and then jump out of my skin and I knew that I was at least half ridiculous, scurrying up the stairs, barefoot, with the laundry in my arms, wearing lipstick and in a muslin dress, and only from the other half sexy but it did not matter, it was enough for me to be scandalous, to be something like a tacky tart, something like that I wanted to be that day for Kristián, and so I went up the stairs and was thinking about it, and then something went wrong and in that humid heat of the corridor, the light suddenly dimmed and it occurred to me: what if I met someone, it might be silly, some neighbour who would not understand because they themselves are not waiting for anyone and then it occurred to me: what if I met the neighbour from upstairs, that foreigner with a strange name that seemed to consist of nothing by “r’s” who lives alone just with his bushy beard and always says hello as if hesitating whether to stop and add something more, and at the moment it occurred to me, I heard someone

108 Sára Vybíralová on one of the upper floors slam the door, lock it and walk down the stairs and I imagined neighbour Querleroux stop with his beard and the smell of mould and his leatherette jacket and absolutely stop hesitating, stop and grab my shoulders with both hands without saying a word and shove me behind the door of a flat, his, mine, or the flat of someone else completely, and then rape me like in a film in which the spectator should be a little excited and a little bittersweetlyindignant, and I would not be able to protest because in this dress and in this perfumed body that did nothing all day, I am absolutely fit for being slapped by someone or raped, or, more precisely speaking, for being slapped and raped by my neighbour Querleroux and not someone else, such as Kristián for whom I have been so long and idiotically waiting and for that day smelling of Italy and all to go to hell, and at that time, everything was really all in hell and I wasn’t even sure if I really desired to go to a meeting in the Louvre, as a tart among other tarts, and to smile and blink, and then when Querleroux was passing, he didn’t smile at all his usual way and had no shiny jacket like from a gangster film but only a seedy raincoat and I pressed the washing to my body, so that stupid neckline and the ruffles could not be seen and Querleroux walked around me with his downcast eyes and in an instant was on the stairs below me and he seemed, all of a sudden, somewhat small and skinny and frightened, when I turned around after him and watched how, on the corkscrew of stairs below me, his gleaming bald head kept revolving all around. Translated by Tomas Mika

Romlás Valami elromlott Először minden szép volt, aztán valami elromlott: a takarítónő éppen feltörölte a házban a lépcsőt és a folyosót, úgyhogy megsötétedtek és fénylettek, és a melegben, ami beszivárgott a résnyire nyitott ablakon, felszívódott a nedvesség, és érezni lehetett a felmosószer és a nedves burkolat szagát, és én éppen vittem fel a lépcsőn a mosott ruhát, amit hagytam a kis udvaron megszáradni, hogy attól a súlyosan fűszeres, mintha olasz levegőtől illatozzon, ami aznap ellepte a várost, leheletnyi bazsalikomos pizzával és a dokkokban használt hígítóval, vittem fel a ruhát a lépcsőn a karomban, mert elfelejtettem ruháskosarat vinni, vagy inkább nem voltam képes aznap olyasmire gondolni, mint a ruháskosár, képtelen voltam bármire is gondolni, ahogy ott vártam, eszeveszettül, fejetlenül vártam, képtelen voltam bármi másra koncentrálni, mint a várakozás, a mozdulatlan levegő és a délután kellemesen vánszorgó üressége, és a várakozó kezem és lábam, a testem, amelyet olyan széppé tettem, amennyire csak tudtam, amennyire azt az évek alatt megtanultam, amelyről tudtam, hogy idővel egyre kimerültebb visszhangja lesz csak annak, ahogyan ma kinéz, a sampontól illatozó hajam hullámaival, amelyeket figyelemmel és gondoskodással bugyoláltam be, mint egy babát, mert azon a napon kellett, hogy visszajöjjön Kristián, a cukorka, a liebling, a csoda, a serí, az amóremíó, a kisvakornd, egyszóval Kristián, és a Louvre-ba kellett volna mennünk, aztán át a hídon a folyó felett, amelyen vízibiciklik úsznak, fel a parkba, aztán szerelmeskednünk kellett volna, magától értetődő, és én annyira vártam, hogy

Host, Czech Republic 109 már a várakozástól majd kiugrottam a bőrömből, hogy szétdobáltam volna magam körül a ruhát azon a lépcsőn, és kiugorhattam volna a bőrömből, és tudtam, hogy legalábbis félig nevetséges vagyok, ahogy ott tipegek a lépcsőn, mezítláb, ruhákkal a karomban, kirúzsozva, muszlinruhácskában, és csak a másik felem zabálnivaló, de ez mit sem számított, elég volt nekem, hogy botrányos vagyok, hogy olyan vagyok, mint egy ízléstelen cukorfalat, ilyesmi akartam aznap lenni Krisztián számára, úgyhogy mentem a lépcsőn, és arra gondoltam, de aztán valami elromlott, és a folyosónak az a nedves forrósága hirtelen elsötétült, nekem pedig eszembe jutott, hogy mi lenne, ha találkoznék valakivel, az kellemetlen lehetne, valakivel a szomszédok közül, aki ezt nem értené, mert ő maga nem vár ma senkire, aztán eszembe jutott,hogy mi lenne, ha találkoznék azzal a fenti szomszéddal, azzal a külföldivel, akinek a furcsa neve mintha csupa r betűből állna, aki egyedül él a bozontos bajuszával, és mindig köszön nekem, mintha habozna, hogy megálljon-e, és hozzáfűzzön-e valamit, és abban a pillanatban, amikor ez eszembe jutott, hallottam, ahogy az egyik felső emeleten valaki becsapta és bezárta az ajtót, és jön lefelé a lépcsőházban, és elképzeltem, ahogy Querleroux szomszéd megáll a bajuszával és a penész és a műbőr kabátja szagával, és kicsit sem habozik tovább, ahogy megáll, és szó nélkül megfog mindkét kezével a vállamnál fogva, és betuszkol egy lakás, a sajátja, az enyém, vagy valaki egészen más lakásának ajtaja mögé, és ott megerőszakol, mint valami filmben, amiben a nézőnek kicsit izgatottnak és kicsit édesbúsan elkeseredettnek kell lennie, és én nem fogok tudni ellenkezni, mert ebben a ruhában és ebben a beillatosított testben, amely egész nap semmit sem csinált, közvetlenül arra szolgálok, hogy valaki felpofozzon vagy megerőszakoljon, vagy pontosabban mondva arra, hogy Querleroux szomszéd felpofozzon vagy megerőszakoljon, és nem valaki más, mint mondjuk Kristián, akire olyan régóta bambán várok, hogy a fenébe ezzel az Olaszországtól illatozó nappal, és akkor már a fenébe mindennel, és én egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy tényleg van-e kedvem elmenni egy találkára a Louvre-ba, cukorfalatnak a cukorfalatok közé, és mosolyogni és pislogni, aztán amikor Querleroux elment mellettem, egyáltalán nem mosolygott rám olyan módon, mint máskor, és nem volt gengszterfilmes, fénylő dzsekije, csak egy ócska ballonkabátja, és én a testemhez szorítottam a ruhát, hogy ne lehessen látni azt a hülye kivágást meg a fodrokat, és Querleroux lesütött szemmel megkerült, és egy szempillantás alatt alattam volt a lépcsőn,és egyszeriben valahogy kicsinek és soványnak és rémültnek tűnt, amikor utána fordultam, és néztem, ahogy a lépcsőfordulóban körbe-körbe forog alattam a fénylő kopasz feje. Peťovská Flóra fordítása

“Necessary evil” combines the young adult genre with a political allegory by exploring complex issues of society in a simple high school setting. We can follow several key characters as they struggle with youthful problems such as love, friendship and grades, which only get worse once their school turns into a battleground. Borna Vujčić was born in 1993 in Zagreb. He graduated in 2012 and went on to study dramaturgy at the Academy of dramatic art. He acquired his BA degree in 2016, and got involved in various theatre projects during his studies: he staged two feature-length plays: “It could be said like that“ in 2013 and “Stamp“ in 2015. He was nominated for Best new play by Teatar.hr. In 2016, he enrolled to obtain a master’s degree in Drama and screenwriting. He lives and studies in Zagreb. A Szükséges rossz politikai allegóriaként is felfogható ifjúsági regény, komplex társadalmi kérdéseket vizsgál egyszerű iskolai környezetben. A nagyratörő Maks bekerül egy végzős osztályba, és próbálja átvenni a vezetést. Hatalomvágyát siker koronázza mindaddig, amíg egy hasonlóan jól szervezett osztály nem keresztezi az útjukat, amelynek tagjai szintén az élre akarnak törni az iskolai versenyben. Különböző szereplők felől látjuk az eseményeket, szerelmek, barátságok, iskolai osztályzatok körüli bonyodalmakat, miközben az iskola csatatérré válik. Borna Vujčić (1993, Zágráb) dramaturgiát, dráma- és forgatókönyvírást tanul a zágrábi színiakadémián. Színházi társulatokkal dolgozik. Két egész estés darabját bemutatták be eddig. Szerepelt a frankfurti könyvvásáron. Ígéretes drámaíró, ez az első regénye.

Biblioteka Nokaut, Croatia

Borna Vujčić

Biblioteka Nokaut, Croatia 111

Nužno zlo  Dvadeset i devetero akača taj je dan okončalo u miru i toplini svojih domova, sigurno uz toplu večeru i ugodan razgovor s roditeljima. Maks se na svoj prvi dan nastave osvrtao sam, prešetavajući se krovom učeničkog doma na periferiji grada. Obrok mu nisu pripremili ni majka ni otac, već djelatnik obližnje pekare. Dojmove o školi nije imao s kim podijeliti, pa ih je po svojim mislima prevrtao sam. No, razloga za žaljenje nije imao — Maks se osjećao bolje nego ikad. (…) Iako nije smio na krov učeničkog doma, nije mogao odoljeti tom nikad dostupnijem vidikovcu na koji se na granici večeri i noći. Žućkasta beskonačnost noćne rasvjete obasjala je zemlju nebrojenih mogućnosti, što je za njega bio Zagreb, sjajem za koji se nikako nije mogao odlučiti je li ljepši od raskoši koju pruža danje svjetlo. Važnije od takvih odluka bilo je stvoriti stajalište o satima koje je tog dana ostavio za sobom. Što je više o tome razmišljao, 4.a činio mu se sve tvrđim orahom. Više puta mu se dogodilo da izgubi kontrolu nad razgovorom zbog njihovog zajedničkog jezika koji je njemu daleko od materinjeg. Kako je većinu procijenio kao dobronamjerne ili barem korektne pojedince, znao je da ga neće do kraja odbaciti — ali je li istinsko prihvaćanje potpunog stranca u tako čvrstu skupinu uopće ostvarivo? Kako probiti taj glomazni zid povezanosti, internih šala i zajedničkih uspomena? Imao bi on s kime popušiti cigaretu ili dogovoriti ponavljanje pred važan ispit, ali ne bi to bilo to. Uvijek bi na stanovnike učionice br. 15 gledali kao na 4.a... i onog Maksa. Promatrao je ono malo zvijezda što nebo nad Zagrebom može ponuditi i zaintrigiralo ga je kako su među njima rijetke one čiji se sjaj vidi bez obzira na to odakle ih se gleda. On nije namjeravao izblijedjeti kao sve zvijezde koje sad nije mogao vidjeti, a pred koji tjedan kroz prozor svoje sobe mogao bi ih brojati do besvijesti. Prije je slutio, ali sad je znao — on je predodređen da postane Sjevernjača. Kao i bilo kome tih godina, nutrina bi mu često vrvjela neobjašnjivim osjećajima, ali želja za uspjehom koja je u njemu silovito plamtjela bila je ono u što je u životu najsigurniji. U vještičji kotao života najradije bi bacao silovit i bezuvjetan trud s prstohvatom lukavosti u iščekivanju slatkog napitka postignuća. Postalo mu je jasno da on mora biti taj koji će 4.a promijeniti iz korijena, prilagoditi ga na način da si u njemu stvori mjesto. Cilj koji si je zacrtao više nije smio ne ostvariti: on je u najdoslovnijem smislu te riječi morao u velegradu stvoriti važna poznanstva i započeti uspješan život nakon studija na nekom hvaljenom fakultetu. Na koncu, što mu drugo preostaje? Živjeti i umrijeti u kavezu onog nakaradnog poštanskog broja kojeg bi jedva zapamtio i prvak u nabrajanju decimala broja pi? Završiti gimnaziju u kojoj se ocjene ne dijele prema znanju, nego simpatiji, roditeljskim uslugama ili prizvuku prezimena? Pa nakon toga robovati za nadnicu u nekom prašnjavom kiosku i pamtiti ljude po cigaretama koje kupuju? Pa čak bi se i s takvim životom radije pomirio nego se suočio s podsmjesima svih koji su prognozirali njegov purgerski krah. Kako je vrijeme prolazilo, ono što je Emina spomenula u šali, Maksu se sve manje činilo kao šala. U mjestu predsjednika razreda vidio je jedini izlaz zbog više razloga — nije tu samo

112 Borna Vujčić očita dopadljivost istaknutog položaja. Svoj je novi razred upoznao kao složnu zajednicu, to apsolutno stoji — ali unatoč tome, beskrajno neučinkovitu. Kao što mu se spomenulo u silnim razgovorima koje je toga dana vodio, mjesta koja su proteklih polugodišta zauzimali na ljestvici uspješnosti nisu baš bila vrijedna čestitki. Ma što čestitki, ni zahvale na sudjelovanju! Pa kako ti ljudi uopće misle upisati fakultet? Osim ako postoji kakvo Sveučilište sloge i simpatije za koje nije čuo, četvrta godina školovanja svima će značiti posljednju rundu na šanku znanja, obrazovni fajrunt nakon kojeg više neće biti prilike za povoljan odabir životnog puta — bili oni toga svjesni ili ne. Zašto ih on ne bi malo osvijestio? (…) Otvorivši nekoliko dokumenata na laptopu započeo je pedantnu pohranu ideja. Pisuckao je govor do kojeg je vjerovao da će doći prilikom odabiranja predsjednika, pa bi pribilježio podsjetnik za neki razgovor koji mora obaviti s nekim potencijalnim izvorom koristi. No većinu vremena ipak je samo bacao nasumične zamisli na virtualni papir i kasnije im nalazio prikladno mjesto. Maksov je proces uzeo maha — ono što je počelo kao zgodno rješenje za organizaciju razreda neočekivano se tijekom večeri razgranalo u nešto za što nije imao pojma da čuči u njemu. Nakon par sati neprestanog i mahnitog zapisivanja, premišljanja i odluka, pogled na sat ga je prestrašio — uzalud mu planovi ako se drugi dan nastave ne probudi na vrijeme! Iako je s najboljom namjerom legao oko 2, prije su se jutarnji vrapci susreli radi cvrkućućih rasprava nego što se on susreo sa snom. Moglo je i gore, pomislio je, zamislivši se u hladnoj i kletoj paralelnoj stvarnosti u kojoj nema kave.

Necessary evil Twenty-nine pupils, from class A have brought the day to an end in the warmth and peace of their homes, no doubt with a warm supper and a pleasant conversation with parents. Maks was reflecting on his first school day alone, pacing the roof off the pupils’ dorm in the suburb of the town. His meal had not been prepared by his mum or dad but a shop assistant from a nearby bakery. He had no one to share his impressions of school so he was mulling them over all alone. However, he had no reason to feel sorrow — Maks had never felt better. (…) Although he wasn’t allowed on the roof of the pupils’ accommodation he couldn’t resist that never more accessible viewpoint as dusk closed in. A yellowish infinityof street lights illuminated a land of limitless opportunities, which Zagreb was for him,with such splendour that he could not make up his mind whether it was more beautiful than the grandeur the daylight offers. More important than making up one’s mind on that was to find his stance on the hours he had left behind him that day. The more he thought about it, the more class 4A seemed to him a harder and harder nut to crack. On a number of occasions, he found that he had lostthe thread of conversation due to their slang which was far from his own dialect. He

Biblioteka Nokaut, Croatia 113 assessed the majority as well-meaning or at least decent individuals, he knew that hewould not be completely cast out — but is true acceptance of complete stranger in such a close-knit group even possible? How to break through that enormous wall of relationships, internal jokes and joint memories? He would always have someone to have a cigarette with or arrange revision before an important exam, but that would not be acceptance. They would always view the inhabitants of the classroom no 15 as class 4A …and that Maks. He was looking at those few stars that the sky above Zagreb has to offer and it intrigued him that among them are rare those whose light can be seen regardless to where they areviewedfrom. He had no intention of fading away like all the stars he now could not see, and only a few weeks ago he could have counted them forevermore from his bedroom window. Before he had predicted, but now he knew-he had been chosen to become the North Star. Identical toanyone his agehis inside would often be overrun with unexplainable feelings, but a desire for success which burnt violently within him was what he was the most certain of. He would gladly throw vigorous and unconditional effort with a pinch of cunningness in the witches cauldron of life awaiting the sweet potion of success. It became clear to him that he would have to be the one who was going to change 4A from the core, adapt it so there was a place for him in it. He could not achieve the aim he set out: he had, in a true meaning of the word, to forge important acquaintances in the city and commence a successful life after achieving a degree at one of the acclaimed universities. After all, what else was left for him to do? The alternative to live and die in the cage of that hideous postal number which could not be memorised even by a champion in reciting Pi’s number ? To complete the grammar school where marks are not given according to one’s knowledge but as a result of nepotism such as affection, parents’ merit or the sound of your surname? And after thatbrake your back working for a slave wage in some dusty newspaper stand remembering people by the cigarettes they buy. He would have rather put up with such a life then face the smirks of all those who were predicting his purger’s1 fall. As the time passed by the thing Emina had mentioned as a joke to Maks started to seem less and less like a joke He saw the position of class president as the only way out for more than one reason — it wasn’t just the obvious attractiveness of the prominent position. He had met his new class as a homogeneous community, and that absolutely stands, despite them being immeasurably inefficient as a unit. As it had been mentioned to him, in numerous conversations that day, the positions they were placed in the success tables were hardly worth celebrating. Never mind the commendations they were not even worth a certificate of participation! How do these people even think they will enrol at university? Unless there is an University of unity and affection that none has heard of, the fourth year of education will to everyone mean the last round at the bar of knowledge, educational time at the bar if you like, after which there will no longer be an opportunity for an advantageous choice on the path of life — whether they are aware of it or not. Why shouldn’t he enlighten them a little? (…) After opening a few documents on his laptop,he started meticulous a list of ideas. He was drafting a speech he would, so he believed, have to give when it came to election of the class president, making a memo periodically for a dialogue he must have with some 1  slang for a person whose ancestors were born and bred in Zagreb

114 Borna Vujčić potential person of influence. However, most of the time he spent throwing random ideas down on virtual paper for which he later found appropriate place Maks’ process gained momentum — what started as a cute solution for the class organisation in the course of the evening unexpectedly branched out into something he had no idea he had lurking within himself. After a few hours of continuous and frantic note taking, rethinking and decisions, a glance at the time petrified him — all his plans would be in vain if he didn’t wake up on timeon the second day of school! Although he went to bed with the best intentions at around 2 a.m., no sooner had his head hit the pillow than he heard the morning sparrows meet up for a chirping debate. It could have been worst, he thought, imagining himself in the cold and cursed parallel reality where there was no coffee.

A szükséges rossz Huszonkilenc A-osztályos tanuló a nap végét békében, otthona melegében töltötte, kellemes beszélgetésben a szüleivel egy finom, meleg vacsora mellett. Max azonban egyedül tekintett vissza az iskolában eltöltött első napra, fel-le sétálgatva a város peremén található diákotthon tetején. Ételét nem édesanyja, vagy édesapja készítette, hanem a közeli pékség alkalmazottja. Nem volt kivel megosztania benyomásait az iskoláról, így gondolatban maga vette sorba őket. Ám nem volt oka panaszra — Max jobban érezte magát, mint eddig bármikor. (…) Bár tilos volt felmenni a diákotthon tetejére, nem tudott ellenállni ennek a kilátónak, mely sosem volt elérhetőbb közelségben, és melyre most, az est és az éjszaka határán felmászott. Az éjszakai világítás távolba nyúló sárgás fénye beragyogta a végtelen lehetőségek földjét, amit Zágráb jelentett a számára, olyan fénnyel, melyről sehogy nem tudta eldönteni, szebb látványt nyújt-e a nappali fény ragyogásánál. Ám ennek eldöntésétől fontosabb volt véleményt alkotnia az órákról, melyeket e napon maga mögött hagyott. Minél többet gondolkodott rajta, a 4.a osztály annál keményebb diónak tűnt számára. Több alkalommal is megtörtént vele, hogy elvesztette a fonalat a beszélgetésben a többiek által használt közös nyelvezet miatt, amely az ő számára az anyanyelvétől oly távolinak tűnt. Mivel az volt a benyomása, hogyaz osztály tagjainak többsége jóindulatú vagy legalábbis korrekt, tudta, hogy nem fogják őt teljesen elutasítani — de megvalósítható-e egyáltalán, hogy egy vadidegent valóban befogadjanak egy ilyen megszilárdult csoportba? Hogyan törhető át az őket összekötő kötelék, az egymás közötti élcelődéseknek és a közös emlékeknek e hatalmas fala? Habár lenne kivel elszívnia egy cigarettát, vagy megbeszélnie, hogy közösen átismételjék az anyagot egy fontos vizsga előtt, ez mégsem lenne az, amire vágyott. A 15. számú tanterembeliekre mindig úgy tekintenének, mint a 4.a osztályra … és arra a bizonyos Maxra. Figyelmét arra a néhány csillagra fordította, melyet a Zágráb feletti égbolt kínált, és izgatta a tény, hogy kevés az olyan csillag, melynek fénye mindenünnen látható, tekintet nélkül arra, honnan nézik. Neki nem állt szándékában elhalványulni, ahogy ez azokkal a csillagokkal történt, melyeket most nem láthatott, pedig mindössze pár héttel korábban

Biblioteka Nokaut, Croatia 115 szobája ablakából a végtelenségig számlálhatta őket. Korábban is sejtette, de mostanra bizonyossággá érett benne — arra hivatott, hogy Sarkcsillaggá váljék. Mint az ő korában másoknak is, bensőjében gyakran megmagyarázhatatlan érzések kavarogtak, de a benne erőteljesen lángoló vágy a siker után volt az életében a legfőbb bizonyosság. Az élet boszorkányüstjébe legszívesebben a nagy és feltétel nélküli erőfeszítést dobta volna, egy csipetnyi ravaszsággal, hogy elkészítse a siker édes italát. Immár világosan látta, hogy neki kell lennie annak, aki a 4.a osztályt gyökeresen megváltoztatja, oly módon, hogy helyet teremtsen benne magának. Többé nem tehette meg, hogy ne valósítsa meg a maga elé kitűzött célt: neki, a szó legszorosabb értelmében, fontos ismeretségeket kellett kötnie a nagyvárosban, és sikeres életet kezdenie valamelyik jó nevű egyetem elvégzése után. Végső soron, milyen más lehetősége maradt? Annak a semmitmondó postai irányítószámnak a ketrecében élni és halni, melyet nehezen jegyezne meg még a pi szám tizedesjegyeinek felsorolásában élen járó ember is? Elvégezni a gimnáziumot, ahol az érdemjegyeket nem tudás, hanem szimpátia, a szülők által nyújtott szolgáltatások és a diákok családnevének hangzása alapján osztogatják? Majd utána éhbérért dolgozni egy koszos bódéban, és az embereket az általuk vásárolt cigaretta márkája alapján megjegyezni? Ám még az ilyen élettel is szívesebben kiegyezett volna, mintsem hogy szembesülnie kelljen azok gúnyolódásával, akik előre megjósolták, hogy Zágrábban elbukik. Ahogy telt-múlt az idő, az, amiről Emina tréfásan beszélt, Max számára egyre kevésbé tűnt viccesnek. Az osztálytitkári pozícióban látta az egyetlen kiutat, több okból — nem csak azért, mert az vonzó volt számára. Új osztályát valóban összetartó közösségként ismerte meg, mely azonban ennek ellenére hihetetlenül kevés eredményt tudott felmutatni. Ahogy azt a nap folyamán folytatott sok-sok beszélgetés során többször is megemlítették neki, az elmúlt félévekben az eredményességi listán elfoglalt helyezéseik nem voltak igazán üdvözlésre méltók. Nemhogy üdvözlésre, de még arra sem voltak érdemesek, hogy megköszönjék nekik a részvételt! Hát hogyan akarnak ők egyetemre bejutni? Hacsak nem létezik egy Összetartás és Szimpátia Egyetem, melyről még sosem hallott, a középiskola negyedik éve mindenki számára az utolsó rundót képviseli a tudás bárjában, egy oktatási fájrontot, mely után többé nem lesz lehetőség egy számukra kedvező életút kiválasztására — akár tisztában vannak ezzel, akár nincsenek. Miért ne tudatosítaná ezt bennük? (…) Laptopján kinyitott néhány dokumentumot, és elkezdte pedánsan lejegyezni ötleteit. Felvázolta beszédét, melyet az osztálytitkár-választás alkalmával akart megtartani, valamint emlékeztetőket készített néhány beszélgetéshez azokkal, akik esetleg hasznosak lehettek számára. Ideje nagy részében azonban csak véletlenszerűen felbukkanó gondolatait jegyezte le a virtuális papírra, melyeket később áthelyezett a megfelelő helyekre. A folyamat, mely elindult Max fejében, lendületet vett: az, ami az osztály megszervezésére irányuló megoldásként indult, az est során váratlanul olyasmivé nőtte ki magát, amiről nem is sejtette, hogy ott rejlik benne. Néhány óra megszakítás nélküli, őrült jegyzetelés, agyalás és döntéshozatal után egy pillantás az órájára megijesztette — hiábavalók a tervei, ha a második tanítási napon nem ébred időben! Bár 2 óra körül lefeküdt és szándékában állt elaludni, a verebek előbb ültek össze egy kis reggeli csiripelésre, minthogy az ő randevúja az álommal összejött volna. Rosszabb is lehetne, gondolta, beleképzelve magát egy hideg és átkozottul rossz párhuzamos valóságba, melyben nem ismerik a kávét.

Hanna Weselius collates her uniquely enchanting novel from fragments, the shards of mirrors in which we see reflections of many images of women. The stream-of-consciousness text immediately sweeps us up and along. Times, places, and perspectives change; who is speaking matters less than what is seen and how it feels. Alma! is a rich, expressive novel about art and the world we live in. Hanna Weselius (b. 1972) has studied literature, journalism, and photography and worked as a photojournalist, artist, and author. She currently teaches photography at the university level. Weselius has been awarded prizes for her poetry, and in 2015 she won the Year of the Book writing competition, sponsored by WSOY, with her manuscript for Alma!, which was also won the Best Debut of the Year 2016 Award. A finn szerző töredékekből rakja össze Alma Mahler alakját megidéző varázslatos regényét, tükörszilánkokból, amelyek különböző nőképeket mutatnak. A tudatfolyamszerű szöveg magával ragadja az olvasót különböző korokba, helyszínekre. A perspektíva folyton változik, nem az a fontos, hogy ki beszél éppen, hanem hogy mit lehet látni és érezni. Az Alma! gazdag és kifejező regény a művészetről és a korról, amelyben élünk. Hanna Weselius (b. 1972) irodalmat, újságírást és fotózást tanult, fotós újságíróként dolgozott. Jelenleg egyetemen tanít fotóművészetet. Díjakat nyert a verseivel, Alma! c. első regényével 2015-ben megnyerte a WSOY az Év Könyve irodalmi pályázatát és a Helsingin Sanomat legjobb elsőkönyvesnek ítélt díját is 2016-ban.

WSOY, Finland

Hanna Weselius

WSOY, Finland 117

Alma! Wien 1909 KAS! ALMA on kuin onkin jättänyt pikku Annan keittiöpiian hoivattavaksi ja purjehtinut kermakakkuhameessaan läpi kaupungin. Koko matkan hän on poikkeuksellisesti näyttänyt siltä kuin tietäisi mihin on menossa. Hän on puikkelehtinut torien poikki päätään kääntämättä ja ylittänyt valoisat, leveät, keltaisia lehtiä kahisevat mukulakivibulevardit, ja nyt hän on tullut Tapaninkirkon etelätornin juurelle. Siinä hän seisoo, ja nyt näen että hän epäröi. Hän huojuu kuin tuulessa. Sitten hän tarttuu helmastaan kiinni, nostaa sitä ja astuu sievällä nappikengällään torniin menevien portaiden ensimmäiselle askelmalle. Kop. Kop, kop, kop, kuulen tornin kiviseinustalle askelten etääntyvän kun Alma nousee. Aika pian hänen vauhtinsa hidastuu. Urheileminen ei sovi naiselle, niinhän, Alma? Sinunkin vetreä vartalosi on jäänyt hoitamatta, sinä et ole synnytystesi jälkeen voimistellut, et rasittanut ruumistasi hikeen, fyysisen sietokyvyn rajoille. Et ole tuntenut sitä syvää iloa joka seuraa äärimmäisestä rääkistä, etkä sinä onneton ole tainnut hikoilla kunnolla miehenkään kanssa, et täyttyä siitä laukeamisen ilosta joka panee nauraa hohottamaan. Voi mitä tuhlausta, voi mikä sääli! Sellainen ei sovi naiselle, niinhän, Alma, niinkö, Alma? Siinä sinä nyt kuitenkin urheilet, yhtäkkisestä ponnistuksesta hämmästyneenä kuin vuosikaudet burqan alla vetelöitynyt afgaaniäiti, urheasti kiipeät olemattomilla lihaksillasi noita kuluneita kiviportaita kohti tornin ylimpiä ikkuna-aukkoja, ja nyt minä kysyn vakavissani sinulta oletko sinä tosissasi. Tämäkö on se ponnistus johon sinusta on, Alma? Alma huohottaa. Hänen vauhtinsa hidastuu, hidastuu. Hiki pisaroi hänen imeskeltävän ihanalla ylähuulellaan ja kaarevalla otsallaan ja valuu hänen kuvauksellista nenäänsä pitkin. Äärirasitukseen tottumattomat pehmeät reidet tihkuvat maitohappoa. Tämän kaiken minä kuvittelen, koska seison alhaalla tornin juurella enkä näe mitään. Alma nousee, hitaasti ja hämmästyttävän tasaisesti ja sitkeästi hän nousee kaikki seitsemänsataaviisikymmentäseitsemän askelmaa, pääsee ylös ja lyyhistyy penkille tornin syvennykseen. Hänen sydämensä takoo. Hän sylkee suustaan verenmakuista sitkeää limaa. Onneksi hänellä on tiukka korsetti, muuten hänen kylkensä varmaan ratkeaisivat ja hänen sydämensä putoaisi lattialle. Hitaasti hänen hengityksensä tasaantuu ja raajoihin leviää turta raukeus. Onkohan tämä ensimmäinen kerta kun Alma tuntee endorfiinin? Wien levittäytyy Alman silmien alla kuin sädehtivä kartta. Hyvällä säällä tästä voi nähdä Unkariin asti. Tuolla alhaalla risteilevät tuhannet kadut, tuolla levittävät kaupat katukäytäville tuoksuvia vihanneksiaan. Tuolla astelevat tuhannet säyseät hevoset rattaiden edessä, ja hevosten välitse puikkelehtivat automobiilit. Tuolla liehuvat kiehuvassa vedessä pestyt valkoiset lakanat pyykkinaruilla, ja tuolla tärkkäävät kotiapulaiset emäntiensä puuvillaisia alushousuja. Jossain tuolla istuu pikku Anna korkealla tuolilla keittiön ison puupöydän ääressä, ojentelee pulleita paljasvarpaisia jalkojaan ja tunkee riemuissaan suuhunsa vastapaistettua vehnäleipää. Kaikki tuo välähtelee auringossa kuin verkko täynnä hopeakylkisiä kaloja. Kaikki tuo surisee ja soi korkeita säveliä.

118 Hanna Weselius Miten täältä muka voisi tulla alas muuten kuin lentämällä? Minä seison sokeana Tapaninkirkon etelätornin juurella varjossa. Tämä on ensimmäinen kerta pitkään aikaan kun en ole varma Almasta ja siitä mitä hän aikoo seuraavaksi tehdä. Minä huudan sisäänpäin, nielen ilmaa kuin vatsastapuhuja. Alma! Minä sanoin sinulle että lähde ulos mutta en minä käskenyt sinun kiivetä sinne ja kuvitella hyppääväsi ilmaan. Et sinä osaa lentää. Sinä osaat säveltää. Sävellä, minä pyysin. Ja pyydän edelleen, rukoilen. Tule pois sieltä. Älä reagoi suruun kuin nainen, Alma, taistele! Kerää helmasi ja kävele ne perkeleen portaat alas. Nyt tornista erkanee jotain valkoista ja syöksyy alas. Ei. Ei, Alma! Tämä on minun syytäni. Minä olin liian kärjekäs ja kärsimätön, taas, kuten aina. Tämä on kaikki minun syytäni, minä en osaa pitää suutani kiinni. Minä en osaa kohdata toista ihmistä sellaisena kuin hän on. Minä vaadin aina liikaa. Minä olen itse piiskannut itseäni niin paljon etten pysty antamaan toisillekaan heidän heikkouttaan anteeksi. Minä halveksuin ja painostin ja syyllistin sinua vaikka olisi pitänyt tukea. Minä en nähnyt sinua. Minä… Ei jumalauta. Se on päivänvarjo! Se on Alman naurettava pitsinen parasolli. Se kopsahtaa mukulakiveen kuin nonparelleissa kieritelty sokerikikkare. Minä lähden liikkeelle heti, minä hengitän raskaasti ja kävelen jäykin jaloin päivänvarjon luo ja nostan sen maasta ja piilotan sen mustan viittani sisään. Alma! Minä toivon painokkaasti että sinä et enää käytä päivänvarjoja. Jos sataa, käytä miesten sateenvarjoa. Mustaa, tukevaa, puuvartista, sellaista joka suojaa lentävältä kuralta eikä lehahda käsistä mihin tahansa tuuleen.

Alma! WOULD YOU LOOK at that! Alma has left little Anna in the care of the kitchen girl and gone sailing through the city in her cream-cake dress. For the duration of her journey, exceptionally, she has looked as if she knows exactly where she is going. She has woven her way through the squares without turning her head and crossed the bright, wide cobblestone boulevards rustling with yellow leaves, and now she has arrived at the foot of the southern tower of St. Stephen’s Cathedral. There she is standing, and now I can see she is hesitating. She is swaying, as in the wind. Then she grabs her skirt, lifts it, and, in her dainty buttoned shoe, takes her first step on the staircase leading to the top of the tower. Clack. Clack, clack, clack, I can hear the steps on the stone grow more distant as Alma climbs up the stairs. Pretty soon her pace slows. Exercising is not an appropriate pastime for a woman. Right, Alma? Your limber body, too, has been neglected. You have not exercised since giving birth, you have not strained your body to a sweat, to the limits of physical resilience. You have not felt the profound joy that follows extreme exertion, nor have you, poor thing, even broken a real sweat with a man, been filled with the joy of climax that makes one roar with laughter. Oh, what a waste, what a pity! That’s not an appropriate pastime for a woman. That’s true, Alma, right, Alma? But here you are exercising, as confused by the sudden effort as an Afghan mother left to grow soft for years under a burqa, here you are gallantly climbing those weathered stone

WSOY, Finland 119 stairs with your nonexistent muscles towards the uppermost openings in the tower, and now I am asking you, in all earnestness, if you are serious. Is this the effort you are capable of, Alma? Alma is panting. Her pace slows and slows. Beads of sweat form on her succulent upper lip and curved forehead and drip down along her beautifully sculpted nose. Her soft thighs, unaccustomed to exertion, are coursing with lactic acid. I am imagining all of this, because I am standing at the foot of the tower and cannot see anything. Alma climbs, slowly and confoundingly evenly and diligently, climbs up all seven hundred and fifty-seven stairs, reaches the top and collapses onto the bench in the niche of the tower. Her heart is pounding. She spits out thick mucus that tastes of blood. Thankfully she is wearing a tight corset. Otherwise her ribs would probably come apart and her heart would fall to the floor. Slowly her breath steadies and a numb lassitude spreads to her limbs. Could Alma be experiencing endorphins for the first time? The city of Vienna sprawls out under Alma’s eyes like a radiating map. From here, in good weather, you can see all the way to Hungary. Down there, thousands of streets cross one another; there, shops set their fragrant vegetables out onto the pavements. There, thousands of tame horses step in front of carriages, and automobiles weave their way between them. There, white sheets washed in boiling water flutter on clotheslines, and over there, housemaids starch their mistresses’ cotton underclothes. Somewhere down there, little Anna is sitting on her high chair in front of the large wooden table, stretching out her plump, bare-toed feet as she delightedly shoves just-baked wheat bread into her mouth. All of this flashes in the sun like a net full of silver-flanked fish. All of this whirs and rings out in high-pitched melodies. How could one come down from here in any other way than by flying? I stand blindly in the shade at the foot of the southern tower of St. Stephen’s Cathedral. This is the first time in a long time that I am not sure about Alma and what she intends to do next. I scream internally, swallowing the air like a ventriloquist. Alma! I said you should go out but I did not tell you to climb up there and imagine you were jumping into the air. You do not know how to fly. You know how to compose. Compose, I demanded. And I demand again, I pray. Come down from there. Do not react to grief like a woman, Alma. Fight! Pick up your skirt and walk down the goddamn stairs. Now, something white diverges from the tower and swoops downwards. No. No, Alma! This is my fault. I was too acerbic and impatient, again, like always. All of this is my fault, I do not know how to keep my mouth shut. I do not know how to confront another person as she is. I always demand too much. I have always whipped myself so much that I am unable to forgive others for their weakness. I sneered at you and pressured you and blamed you when I should have supported you. I did not see you. I... No, goddamn it. It’s the parasol! It’s Alma’s ridiculous lace parasol. It slams onto the cobblestones like a sugar turd rolled in nonpareils. I set forth immediately, I breathe heavily and walk with stiff steps towards the parasol and pick it up off the ground and hide it under my black cape. Alma! I emphatically request that you no longer use a parasol. If it rains, use a men’s umbrella. A black, sturdy, umbrella with a wooden pole and handle, the kind that protects from flying mud and will not be flung from your hands by the slightest wind. Translated by Alexandra Kellner

120 Hanna Weselius

Alma! NOCSAK! ALMA mégiscsak a cseléd gondjaira bízta a kis Annát, és habostorta-szoknyájában átvitorlázott a városon. Az egész úton kivételesen úgy látszott, mintha tudná, hová tart. Keresztülvágott a tereken, nem nézett se jobbra, se balra, átment a zizegő sárga levelekkel borított világos, széles, macskaköves, bulvárokon, és most ért a Stephansdom déli tornyának tövéhez. Ott áll, és látom, hogy habozik. Hajladozik, mintha szél fújná. Aztán megfogja a szoknyája szélét, felemeli és csinos, gombos cipőjével a toronyba vezető lépcső első fokára lép. Kopp. Kopp, kopp, kopp, hallom a távolodó lépteket a torony kőfaláról visszaverődni, ahogy Alma fölfelé halad. Lendülete hamarosan lelassul. A  sportolás nem nőnek való, ugye, Alma? A te hajlékony törzsed is el lett hanyagolva, nem tornáztál a szüléseid után, nem terhelted meg a testedet izzadásig, nem jutottál el a fizikai terhelés határáig. Nem érezted azt a mély örömöt, amit a gyötrelem okoz, és férfi sem izzasztott még meg igazán, te szerencsétlen, nem töltött el az élvezés öröme, amely kacagásra fakasztja az embert. Jaj, micsoda pazarlás, milyen kár! Ilyesmi nem nőnek való, ugye, Alma? De most mégis sportolsz, a hirtelen megerőltetéstől meglepődve, mint egy afgán anya, aki évekig burqában lézengett; nem létező izmaiddal hősiesen mész fel ezeken a kopott lépcsőkön a torony legfelső ablaknyílásaihoz, és komolyan kérdezem tőled, nem viccelsz? Ez az az erőfeszítés, amire képes vagy, Alma? Alma liheg. Sebessége lassul, egyre lassul. Izzadság gyöngyözik szívnivalóan gyönyörű felső ajkán és ívelt homlokán, s lefolyik festőien szép orrán. Végletes terheléshez nem szokott, lágy combjaiban pezseg a tejsav. Mindezt elképzelem, mert lent állok a torony tövében és nem látok semmit. Alma halad felfelé, lassan és hihetetlenül egyenletes, kitartó tempóban, mind a hétszázötvenhét lépcsőfokon, felér. és a torony beugrójában leroskad egy padra. Szíve erősen ver. Vér ízű, ragacsos nyákot köp. Szerencsére szoros fűző van rajta, különben biztosan szétrepedne az oldala és a szíve kiesne a padlóra. Légzése lassan egyenletessé válik, végtagjai tompán ellazulnak. Ez lenne az első alkalom, amikor Alma endorfint érez? Bécs csillogó térképként tárul Alma szeme elé. Jó időben ellátni Magyarországig is. Ott lent ezernyi utca keresztezi egymást, a boltosok kirakják a járdákra illatos zöldségeiket. Szelíd lovak lépdelnek ezerszám kocsik elé fogva, a lovak között automobilok lavíroznak. Kifőzött fehér lepedők lengenek a ruhaszárító köteleken, cselédek keményítik úrnőik vászon fehérneműit. Valahol ott ül a kis Anna magas székében a nagy fa konyhaasztal mellett, kinyújtja dundi lábacskáit, és frissen sült kenyeret dug örvendezve a szájába. Ezüstszínű halakkal teli hálóként csillog minden a napfényben. Minden csupa zsongás és dallam. Hogyan is lehetne innen másképp lejönni, mint repülve? Vakon állok a Stephansdom déli tornyának árnyékában. Hosszú idő óta ez az első alkalom, hogy nem vagyok biztos Almában, és nem tudom, mit szándékozik tenni. Magamban kiabálok, nyelem a levegőt, akár egy hasbeszélő. Alma! Én mondtam neked, hogy mozdulj ki, de azt nem, hogy mássz fel oda, és képzeld el, milyen kiugrani a levegőbe. Nem tudsz repülni. Te zenét tudsz szerezni. Komponálj, azt kértem. És továbbra is erre kérlek, könyörögve kérlek.

WSOY, Finland 121 Gyere el onnan. Ne reagálj úgy a bánatra, mint egy nő, Alma, küzdj! Emeld fel a szoknyád szélét, és gyere le azon az átkozott lépcsőn. Most valami fehér válik el a toronytól és zuhan lefelé. Nem. Alma, nem! Az én hibám. Túl éles és türelmetlen voltam, megint, mint mindig. Minderről én tehetek, nem tudom befogni a számat. Nem tudok elfogadni egy másik embert olyannak, amilyen. Túl sokat követelek. Annyit hajtottam magam, hogy nem tudom másnak sem megbocsájtani a  gyengeséget. Megvetettelek, kényszerítettelek és hibáztattalak, holott támogatnom kellett volna téged. Nem láttalak. Én … Az istenit. Ez egy napernyő! Alma nevetséges, csipkés paraszolja. Úgy koppan a macskakövön, mint egy cukorgyöngyökben megforgatott nyalóka. Azonnal elindulok, nehezen lélegzem, merev léptekkel megyek a napernyőhöz, felemelem a földről és fekete köpenyembe rejtem. Alma! Nyomatékosan kérlek, ne használj többé napernyőt. Ha esik, használj férfi esernyőt. Fekete, erős fanyelűt, amely megóv a repülő sártól, és amelyet nem kap fel mindenféle szél. Huotari Olga fordítása

Photo © Anna-Tina Eberhard

At the age of 91, the dement Johannes Kehr is put into a nursing home. He exploits his faked dementia to steal desserts, hide the walking frames of disagreeable neighbors and to take liberties. Soon, however, his acting becomes more challenging: the more familiar the home becomes, the greater the danger is that he will be exposed. When Annemarie, the love of his youth, turns up, his old affection is rekindled. A sensitive literary debut, both imaginative and intense. Frédéric Zwicker was born in 1983 in Lausanne and carried out his civilian service in a nursing home. He studied German and has performed as a slammer, was a gag writer for Giacobbo/Müller, writes the lyrics and sings in the band Knuts Koffer and works as a journalist, blogger and columnist. This is his first novel. Johannes Kehr 91 évesen, megözvegyülten és demensen szeretetotthonba kerül. Megjátszott demenciáját arra használja, hogy süteményt lopjon, eldugja a barátságtalan szomszédok járóeszközeit, és nagyobb szabadságot vívjon ki magának.A színjáték azonban mindinkább kihívássá válik; minél jobban beilleszkedik az otthonba, annál nagyobb a lelepleződés veszélye. Mikor véletlenül felbukkan ifjúkori szerelme, Annemarie, újra fellobban az egykori vonzalom. Pontos megfigyelésekre épülő, érzékeny, és intenzív irodalmi bemutatkozás. Frédéric Zwicker (1983 Lausanne) újságíró, blogger, kolumnista A civil szolgálatot egy szeretetotthonban teljesítette. Germanisztikát tanult, slammerként lépett fel, ma a Knuts Koffer nevű zenei for­má­ ció­ban zenét szerez, dalszöveget ír, játszik és énekel. Ez az első regénye.

Hanser, Switzerland

Frédéric Zwicker

Hanser, Switzerland 123

Hier können Sie im Kreis gehen Willkommen im steingewordenen Euphemismus Pflegeheim, willkommen in der Fata Morgana, im Zauberschloss, das inmitten einer profanen Welt thront, in der selbst die Liebe in Pheromone, Neurotransmitter und Fortpflanzungstrieb zur Weitergabe der eigenen Gene zerlegt ist. Paradoxerweise ist es ausgerechnet die Wissenschaft, diese nimmersatte Magiezerstörerin, die die Zaubersprüche ins große Lehrbuch der Pflegeheimzauberkunst geschrieben hat. Und es braucht tatsächlich mächtige Magie, um dieser Misere der westlichen Welt beizukommen. Denn es ist so: Kein Mensch will ins Pflegeheim, kein Mensch fühlt sich wohl dabei, Angehörige ins Pflegeheim zu bringen. Das Erste, was jeder zu sehen bekommt, der sich dem Heim nähert, ist das Ziegengehege, das nicht zufällig rund um einen alten, majestätischen Baum herum angeordnet ist. Die Ziegen sind die Vorposten. Sie klettern auf Steine, stellen sich auf die Hinterbeine, um die tief hängenden Blätter zu naschen, balgen sich und meckern laut und lustig. Der altehrwürdige Baum und die Ziegen flüstern zusammen die Worte Kraft, Weisheit, Würde und Lebensfreude. Pflegeheime sind prächtige Häuser mit vielen großen Fenstern. Und keine Farbe blättert, kein Scharnier quietscht, kein Rohr ist verstopft. Pflegeheime altern nicht. Um die ewige Jugend zu garantieren, sind Haustechniker eingestellt, plastische Chirurgen, die rund um die Uhr sofort zur Stelle sind, sollte eine Alterserscheinung auftreten und der Korrektur bedürfen. Und dann ist da die Gartenanlage vor oder hinter dem Haus, wo Saisonales blüht und Gewächse ausgerissen und in aller Stille entsorgt werden, bevor ihr Zerfall sichtbar wird. Verdorrte Blätter und Ästchen sieht man nicht. Vögel singen, Blumen blühen, Ordnung herrscht, das Leben in voller Kraft. Hier können sie im Kreis gehen, die Insassen, oder sie werden im Kreis herumgeschoben. Eine Runde, vielleicht zwei, wenn die Pflegerin selber frische Luft braucht. Tiere und Pflanzen bewirken bei den Alten Erstaunliches: Sie machen sie glücklicher! Und wem haben die Alten ihr Glück zu verdanken? Natürlich wissenschaftlichen Studien! Ja, es ist tragisch, dass die Kinder sich nicht um ihre Eltern kümmern können und sie im Heim unterbringen müssen. Die Kinder haben nun einmal immer mehr zu tun, und die Alten überleben ihre Selbständigkeit immer häufiger. Der Teufel soll die Kinder aber holen, wenn sie nicht alles daransetzen, den Alten ihren unvermeidbaren Heimlebensabend so angenehm wie möglich zu gestalten! Wenn sie Tiere wollen, dann bringen wir ihnen gleich einen ganzen Zoo. Freche Ziegen vors Haus, muntere Kanarienvögel auf die Etagen, schnurrende Katzen und dann und wann noch die Frau mit ihrem Therapiehund, der allen schön artig das Pfötchen gibt. Aber Tier- und Pflanzenvielfalt machen noch keine glückliche Alte. Die will sich auch nützlich fühlen. Deshalb strickt sie Schal um Socke um Handschuh, welche die Angehörigen beim Heimfest kaufen, begeistert von der tatsächlich erstaunlich hohen Qualität der Handarbeit. Auch die Kunst kommt nicht zu kurz! Nicht alle haben Lust, aber manche doch, und von den anderen kann auch hin und wieder einer überredet werden. Mit der Kunst kann noch mehr gezaubert werden als mit dem Handwerk. Überall im Heim hängen Bilder, die von

124 Frédéric Zwicker Bewohnerinnen und Bewohnern in künstlerischer Arbeit hergestellt wurden. Die machen hier Kunst, versteht die Besucherin, schöne Kunst. Und tatsächlich, die aufgehängten Bilder sehen kunstvoll aus. Einige Insassen sind Talente, anderen können die Aktivierungsdamen unter die Arme greifen. Sie kennen Techniken, mit Hilfe derer auch der zittrigste Tattergreis ein Bild malen kann, welches nach etwas aussieht. Sie tunken Baumblätter in Farbe und machen Abdrücke, pausen Motive durch, schneiden Vorlagen aus und so weiter. Und sollte eine Hand wirklich einmal komplett außer Kontrolle geraten, führen die Aktivierungsdamen diese widerspenstige Hand so, dass das Endprodukt endlich doch schön wird. Und da erkennt manch ein Sohn staunend: Mein Vater nuschelt zwar nur noch Unsinn in seinen ungepflegten Bart, scheißt sich in die Hose, fällt alle paar Tage auf die Schnauze, schreit herum und weiß nicht, wer ich bin. Aber dieses schöne Bild hat er ganz allein gemalt. Übrigens gehe auch ich recht oft in die Malstunde und versuche mich an einem kleinen Landschaftsbild. Wer ein Pflegeheim betritt, der wird offenen Mundes staunen über die Freundlichkeit, die da herrscht. Lächelnde Pflegerinnen und lächelnde Insassen, so weit das Auge reicht. Die Wände vom Empfang bis zur obersten Etage hinauf sind gepflastert mit Fotos von glücklichen Alten. Darin sind sie gut, die Pflegerinnen, im Knipsen, wenn die Insassen lächeln. Die Kameras sind immer dabei, wenn Ausflüge unternommen, wenn die Alten in den Garten gekarrt und mit Diabetikereis abgefüttert werden. Dann surren und klicken sie, die Wundergeräte, um die Freude einzufrieren und für eine geheuchelte Ewigkeit an die Wände zu klatschen. Hier im Heim sind die Alten glücklich, anders kann es sich der Besucher nicht denken, und die gegenwärtige Traurigkeit in den Zügen der Bewohner hat sich nur vorübergehend eingenistet, kommt wahrscheinlich von der Erschöpfung nach der letzten Norovirus-Epidemie. Die Flure glänzen, Putzfrauen sorgen auf jeder Etage dafür, dass Kot und Urin weggewischt werden, bevor alles stinkt oder eine Besucherin sich reinsetzt. Sie putzen vom Morgen bis zum Abend. Erst wenn die Besuchszeiten vorüber sind, dürfen sich auch die Putzfrauen verabschieden, um sich zuhause um den Dreck ihrer Männer und Kinder zu kümmern. Und trotzdem sind sie die nettesten Menschen im Haus. Wer einen Angehörigen in ein Pflegeheim bringt, verliert die Kontrolle. Das Pflegeheim kümmert sich nun um ihn, fällt die Entscheidungen und informiert in vielem nach eigenem Gutdünken. Es ist die Abteilungsleiterin, die mit den Angehörigen spricht. Andere dürfen keine Informationen weiterleiten. Die Leiterin meiner Abteilung ist sehr streng, was die Informationspolitik betrifft, und sie gibt den Angehörigen bereits im ersten Gespräch zu verstehen, dass nun sie die Verantwortung trägt. Schon die Erlaubnis an eine Ehefrau, im Pflegeheimzimmer ihres Ehemannes eigenhändig nach eigenem Geschmack ein Bild aufzuhängen, klingt aus ihrem Mund wie eine unerhörte Barmherzigkeit. Und auch sonst regiert sie, Frau Eisenschmied, wie treffend, mit eiserner Hand. Sie ist auf dem neuesten Stand der Forschung. Sie macht ihre strengen Gesetze nicht zum Spaß. Sie hat sicher gelesen, es sei zu unserem Wohl. Auch bei der größten Hitze darf kein Durchzug gemacht werden, weil Durchzug den Alten schaden könnte. Nein, Frau Cagliari darf nicht sitzen bleiben, weil das Herrn Tadiceks Stuhl ist. Sie muss aufstehen, auch wenn sie sich wimmernd am Tisch festkrallt und Herr Tadicek beteuert, es sei ihm egal, heute mal auf Frau Cagliaris Stuhl zu sitzen. Daniel, der Zivildienstler, legt das schmutzige

Hanser, Switzerland 125 Besteck zu geräuschvoll in den dafür vorgesehenen Plastikeimer. Alle müssen raus auf den Balkon, um das schöne Wetter zu genießen und draußen zu essen. Alle, auch Frau Cagliari, die sich am Tisch festkrallt. Auch Frau Fasser, die heute viel lieber drinnen essen will. Es stimmt: Auf der Etage herrscht Ordnung. Es wird weniger gezankt und intrigiert als auf anderen Etagen. Frau Eisenschmied weiß, wer wann neu eintritt, wer wann mit Verwandten den Tag verbringt und nicht im Heim isst, wessen Leiche in welchem Zimmer liegt. Und die Pflegerinnen haben nicht viel Grund, sich über den Dienstplan zu beklagen, weil dieser so fair wie möglich ist. Auf anderen Etagen geht es menschlicher zu und her. Das wirkt sich auch im Negativen aus. Und trotzdem sehe ich in Frau Eisenschmieds Kittel manchmal eher einen Versuchslabor- als einen Pflegerinnenkittel. Ganz immun gegen den Pflegeheimzauber bin auch ich nicht, nicht wahr, Kätzchen?

Here you can go in circles Welcome to the turned-to-stone euphemism called nursing home, welcome to the fata morgana, the enchanted castle in the midst of a profane world where even love has been neatly vivisected into pheromones, neurotransmitters and the reproductive instinct for the transmission of one’s genes. Paradoxically, it is science of all things, this insatiable shatterer of magic, who wrote the mystical spells into the big textbook of nursing-home wizardry. Powerful sorcery is indeed wanted to come to grips with this misery of the western world. Because the fact is that no one wants to move to a nursing home, and no one feels at ease moving relatives there. The first thing everyone gets to see when approaching the nursing home is the goat pen, arranged purposefully around an old, majestic tree. The goats are the outposts. They climb on the rocks and stand on their hind legs to nibble at the low-hanging leaves, they put up a mock tussle and bleat loudly and merrily. In unison, the venerable tree and the goats whisper the words of strength, wisdom, dignity and vitality. Nursing homes are sumptuous buildings with many large windows. No paint peeling, no door hinge squeaking, no pipe clogged. Nursing homes never grow old. On-site engineers are employed to guarantee everlasting youth, like plastic surgeons available around the clock to correct any manifestation of old age that might creep up and clamor for repair. And then there is the garden in front of the house and in the rear, with seasonal plants in full bloom. Withering herbs are torn up and silently disposed of before their decay becomes visible. No dry leaves or twigs are to be discovered. Birds sing, flowers bloom, order reigns supreme, everyone in full sap and ready to go. Here they can go in circles, those who walk, and the others will be pushed in their wheelchairs. One roundturn, or maybe two if the nurse also feels she needs some fresh air. Animals and plants have an amazing effect on the old folks: They make them happier! And who takes credit for all this happiness? Scientific study, of course! Admittedly, it’s a tragedy that children are no longer able to take care of their parents and have to take them to an institution. The fact is that the young people have more and more to do, and more and more old people outlive their ability to live on their own. But to hell with the offspring

126 Frédéric Zwicker should they not do everything in their power to make the old people’s evening of life as pleasant as possible. If they want animals, we’ll bring them a whole zoo. Darling baby goats in front of the house, jolly canaries on every storey, purring cats, and every now and then the lady with the therapy dog who urbanely shakes paws with everybody. But animal and plant diversity are not enough to make a happy old lady. She wants to feel useful, too. Therefore, she knits shawl after stocking after glove for sale at the annual nursing home party. The visiting relatives will buy them, admiring the quality which is in fact exceptionally high. Neither is there want of art! Everybody doesn’t feel like it, but some do, and every now and then some of the unwilling surrender to persuasion. Art’s potential for magic even exceeds that of the handicrafts. The paintings artfully produced by the resident men and women grace every wall of the home. This institution is a center of art, goes the message, a place of beauty. And mind you, the works on the wall look artistic enough. While some of the inmates are talented, the others are given a helpful hand by the activation ladies. These ladies master techniques to help even the shakiest old chap paint an impressively looking picture. They dip leaves in paint and stamp imprints, they trace motifs, cut out patterns and so on. And should a jittery hand get out of control despite all this nudging and prodding, the activation ladies will guide it such that the end product finally looks good anyhow. And so, many a son realizes in stupefaction that his old man who ordinarily just mumbles poppycock into his bedraggled beard, shits in his pants, tumbles down on his ass every couple of days, screams and shouts and forgets who he is. But he painted this lovely picture all by himself. By the way, I attend the painting lessons quite often and try my hand at a small landscape. The visitor to a nursing home will be surprised and overwhelmed by the friendliness he encounters. Smiling nurses and smiling residents as far as you can see. The walls from the reception up to the top floor are plastered with photos of merry oldies. The nurses are masters in the art of pressing the release when the inmates are smiling. Cameras are always at hand when excursions are undertaken or when the old folks are carted out into the garden and fed the special icecream for diabetics. There they wheeze and click, the magic machines freezing all the merriment that will laterbe stuck up to the walls for a false-faced eternity. The aged are happy in this home, anything else is beyond imagination for the visitor, and the sadness in the faces of the residents has only crept in momentarily, maybe due to the post-remission exhaustion after the recent norovirus epidemic. The floors sparkle. The cleaning women on every storey see to it that excrements and urine are wiped away to avoid that visitors be molested by evil odours or even sit down on a chair smeared with some body fluids. They wipe and wipe from morning to night. Only when the visiting hours have ended are the charladies allowed to take leave, so they can mop up the dirt their husbands and children have left at home. Despite their thankless toils they are the most likable humans in the building. Bringing a relative to a nursing home means losing control. The institution takes care of her now, makingthe decisions and sharing information at its sole discretion. The department head will speak to the relatives. No one else is allowed to transmit information. The head of my department is very strict with regard to information policy. Relatives are made to understand in the course of the very first meeting that from now on she is the

Hanser, Switzerland 127 one in charge. When she authorizes a wife to decide on the hanging of a painting in her husband’s nursing-home room, it sounds like an unprecedented act of charity on her part. Equally in all other matters, MsEisenschmid rules with an iron fist, she bears her name well. She is totally up-to-date in the latest research. It’s not that she enjoys making those strict regulations. She has certainly read that this is for our best. Even in the most suffocating heat, there must be no draft because a draft could harm the old persons. And no, Ms Cagliari cannot remain seated, because this chair is MrTadicek’s. She must get up, even if she whimpers and claws at the table, even if MrTadicek assures that it’s no problem, he doesn’t mind sitting on Ms Cagliari’s chair for once. Daniel, the civilian service employee makes too much noise putting the dirty cutlery into the plastic tray. Everybody has to go out on the balcony to enjoy the beautiful weather and to eat outside. Everybody, even Ms Cagliari who clings to her table. Even MsFasser who would much rather eat inside today. Truth be told: order rules on MsEisenschmid’s floor. There is less quarrelling and badmouthing than on other floors. MsEisenschmid knows who moves in and when, who spends the day with relatives and does not have lunch at the home, whose dead body lies in what room. And the nurses have little reason for complaining about the service schedule because it’s as fair as possible. On other floors the human factor counts for more, and that can also have negative consequences. And yet to me, MsEisenschmid’s jacket resembles rather that of a laboratory technician than that of a nurse. Even I don’t seem completely immune against the nursing-home magic, don’t you think, kitty? Translated by Albert Zwicker

Itt lehet körbe járni Isten hozott a szeretetotthonban, e kővé vált eufemizmusban, Isten hozott a fata morganában, az elvarázsolt kastélyban, amely egy olyan profán világ közepén trónol, ahol még a szerelmet is feromonokra, neurotranszmitterekre és a saját gének továbbadását szolgáló szaporodási ösztönre boncolták szét. Paradox módon éppen a tudomány, ez a telhetetlen mágiaromboló az, amely a szeretetotthon-bűvészet nagy tankönyvébe beírta a varázsszavakat. És tényleg mindenható mágia kell ahhoz, hogy a nyugati világ e mizériáját megértsük. Mert úgy áll a dolog, hogy senki emberfia nem akar szeretetotthonba menni, és senki emberfiának nem esik jól, hogy hozzátartozóit a szeretetotthonba vigye. Az első, amivel mindenki, aki az otthonhoz közeledik, szembesül, az a kecskekarám, amely nem véletlenül települt egy méltóságteljes öreg fa köré. A kecskék az előőrs. Fölmásznak a sziklákra, hátsó lábra állnak, hogy csemegézzenek a lecsüngő levelekből, dulakodnak, és hangosan és vidáman mekegnek. A tekintélyes famatuzsálem és a kecskék együtt súgják az erő, bölcsesség, méltóság és életöröm szavakat. A szeretetotthonok pompás épületek számos nagy ablakkal. Sehol egy málló vakolat, sehol egy nyikorgó zsanér, sehol egy eldugult cső. A szeretetotthonok nem öregednek. Az örök ifjúság garantálására karbantartókat alkalmaznak, plasztikai sebészeket, akik a nap

128 Frédéric Zwicker huszonnégy órájában azonnal a helyszínen teremnek, ha öregedési tünet lépne fel, és javítást igényelne. És ott van még aztán, a ház előtt vagy mögötte, a virágos kert a szezonális virágaival, ahol a növényeket kitépdesik és szép csöndesen eltakarítják, még mielőtt hanyatlásuk láthatóvá válna. Sehol nem látni száraz leveleket és gallyakat. Nyílnak a virágok, dalolnak a madarak, rend uralkodik: íme az élet ereje teljében. Itt tudnak körbe járni a gondozottak, vagy itt tolják őket körbe-körbe. Egy kör, talán kettő, ha az ápolónőnek is szüksége van friss levegőre. Az állatok és növények bámulatos hatással vannak az idősekre: boldogabbá teszik őket! És kinek köszönhetik boldogságukat az idősek? Természetesen a tudományos tanulmányoknak! Igen, tragikus, hogy a gyerekek nem tudnak gondoskodni szüleikről, és otthonban kell elhelyezniük őket. Csak hát a gyerekeknek egyre több a dolguk, az idősek meg egyre gyakrabban élik túl az önállóságukat. De az ördög vigye el a gyerekeket, ha nem követnek el mindent, hogy a lehető legkellemesebbé tegyék az időseknek életük elkerülhetetlen alkonyát! Ha állatokat akarnak, mindjárt egy egész állatkertet hozunk nekik. Szemtelen kecskéket a ház elé, virgonc kanárimadarakat az emeletekre, doromboló macskákat, és egyszeregyszer még azt a nőt is a terápiás kutyájával, amelyik mindenkinek jól nevelten pacsit ad. Ám az állati és növényi változatosság még nem teszi boldoggá az idős embert. Az hasznosnak is akarja érezni magát. Ezért, ha nő, egyre-másra köti a sálakat, zoknikat és kesztyűket, amiket a hozzátartozók megvásárolnak az otthonünnepen, álmélkodva a kézimunka tényleg bámulatosan jó minőségén. A művészet sem marad hoppon! Nem mindenkinek van kedve hozzá, de egyeseknek igen, és olykor-olykor a többiek közül is rá lehet beszélni valakit. A művészet még a kézimunkánál is nagyobb varázslatokra képes. Mindenfelé az otthonban képek függnek, amiket a gondozottak állítottak elő művészi munkával. Ezek itt művészetet produkálnak, látja be az ide látogató, szép művészetet. És tényleg, a kirakott képek művészi hatást keltenek. Némelyik gondozott tehetséges, mások a foglalkoztatásvezető hölgyektől kaphatnak támogatást. Ők ismerik a technikákat, amelyekkel a legreszketegebb aggastyán is képes olyan képet festeni, ami kinéz valahogy. Faleveleket festékbe mártanak, és lenyomatokat csinálnak, motívumokat satíroznak át, mintákat vágnak ki, és így tovább. Ha meg egyszer végképp elvész az uralom egy kéz fölött, a foglalkoztatásvezető hölgyek úgy terelik azt az engedetlen kezet, hogy a végtermék végül mégis szép lesz. És akkor egyik-másik fiú álmélkodva állapítja meg: apám ugyan már csak értelmetlenségeket motyog az ápolatlan szakállába, időnként a gatyájába csinál, két-három naponta pofára esik, össze-vissza kiabál, és nem tudja, hogy ki vagyok. De ezt a szép képet ő festette, egészen egyedül. Mellesleg én is elég gyakran beülök a festés órára, és megpróbálkozom egy-egy kis tájképpel. Aki belép egy szeretetotthonba, tátott szájjal fog ámulni az ott uralkodó szívélyességen. Mosolygó ápolónők és mosolygó gondozottak, ameddig a szem ellát. A falak a recepciótól a legfelső emeletig boldog idősek fotóival vannak kitapétázva. Ebben jók az ápolónők, a kattintgatásban, amikor a gondozottak mosolyognak. A kamerák mindig kéznél vannak, amikor kirándulni mennek, amikor kigurítják az öregeket a kertbe, és diabetikus fagylalttal etetgetik őket. Olyankor surrognak és kattognak a csodamasinák, hogy kimerevítsék, és egy színlelt örökkévalóság idejére a falakra pacskolják az örömöt.

Hanser, Switzerland 129 Lám, itt az otthonban boldogak az idősek, nem is gondolhatja másképp a látogató, és a jelenlegi szomorúság csak átmenetileg fészkelte be magát a vonásaikba, valószínűleg a legutóbbi norovírus-járvány utáni kimerültségtől van. A folyosók ragyognak, minden emeleten takarítónők gondoskodnak arról, hogy az ürülék és vizelet fel legyen törölve, még mielőtt minden bűzleni kezd, vagy beleül egy látogató. Takarítanak reggeltől estéig. Csak ha a látogatási idő lejár, búcsúzhatnak el a takarítónők is, hogy odahaza a férjük és a gyerekeik piszkával törődjenek. És mégis ők a legkedvesebb emberek a házban. Aki behozza egy hozzátartozóját a szeretetotthonba, az elveszti fölötte a kontrollt. Mostantól a szeretetotthon törődik az illetővel, ő hozza meg a döntéseket, és sok mindenről a saját belátása szerint tájékoztat. A hozzátartozókkal az osztályos főnővér beszél. Mások nem adhatnak tovább információkat. Az én osztályomon, ami a tájékoztatási politikát illeti, nagyon szigorú a főnővér, már az első beszélgetés alkalmával értésére adja a hozzátartozóknak, hogy mostantól övé a felelősség. Az ő szájából már az is hallatlan kegynek hat, ha egy feleségnek megengedi, hogy a férje szeretetotthonbeli szobájában saját kezűleg, saját ízlése szerint rakjon ki egy képet. Eisenschmied asszony egyébként is vaskézzel kormányoz, nem hiába hívják vaskovácsnak. Ismeri a kutatás legújabb eredményeit. Szigorú törvényeit nem viccből találja ki. Bizonyára olvasta, hogy ez van a javunkra. A legnagyobb hőségben sem szabad huzatot csinálni, mert a huzat árthat az időseknek. Nem, Cagliari néni nem maradhat ülve, mert az Tadicek bácsi széke. Fel kell állnia, akkor is, ha vinnyogva kapaszkodik az asztalba, Tadicek bácsi pedig esküszik rá, hogy mindegy neki, ha ez egyszer Cagliari néni székén kell ülnie. Daniel, a civilszolgálatos túl zajosan rakja be a piszkos evőeszközt az e célra szánt műanyag vödörbe. Mindenkinek ki kell mennie az erkélyre, hogy élvezze a jó időt, és a szabadban ebédeljen. Mindenkinek, Cagliari néninek is, aki két kézzel kapaszkodik az asztalba. Fasser néninek is, aki ma sokkal szívesebben ebédelne bent. Szó se róla: az emeleten rend uralkodik. Kevesebb a veszekedés és áskálódás, mint más emeleteken. Eisenschmied asszony tudja, mikor érkezik új lakó, ki mikor tölti rokonaival a napot, és nem az otthonban étkezik, melyik szobában kinek a hullája fekszik. És az ápolónőknek sincs sok okuk, hogy panaszkodjanak a beosztásuk miatt, mert az a lehető legigazságosabb. Más emeleteken emberségesebb a légkör. Ennek megvan a negatív hatása is. Én Eisenschmied asszony köpenyét olykor mégis inkább látom laboratóriumi, semmint ápolónői köpenynek. Teljesen én sem vagyok immunis a szeretetotthon varázsával szemben, nem igaz, cicuskám? Adamik Lajos fordítása

In cooperation of:

DÁN NAGYKÖVETSÉG

Bolgár Kulturális Intézet

The European Commission support for the production of this publication does not constitute an endorsement of the contents which reflects the views only of the authors, and the Commission cannot be held responsi­ble for any use which may be made of the information contained therein.

Az elsőkönyvesek könyvei és a róluk készült kiadványok a Fesztivál D3-as standján / Books and publications of the first novelists at Festival stand D3 Önálló melléklet az elsőkönyvesekről az Élet és Irodalom 2017. április 14-i számában / Special supplement on the First Novelists in the April 14 issue of the weekly Élet és Irodalom

ISSN 2559-8511 Published by Magyar Lettre Internationale Alapítvány in cooperation with the Hungarian Publishers and Booksellers Association and the European Cultural Foundation, Budapest Edited by: Eva Karadi ([email protected])  Design by: Katalin Csizmadia (Katart-Tipografika, e-mail: [email protected])  Layout by: Attila Szabó (Houdini Bt., [email protected])  Printed by: Visit Printing House Budapest