EURÓPAI SZEMMEL NEMZETKÖZI VISSZHANG II

2 0 0 6 TUDOMÁNYOS SZEMLE

1956 - EURÓPAI

SZEMMEL

N E M Z E T K Ö Z I V I S S Z H A N G II.

NEMZETKÖZI VISSZHANG II.: Gaál Enikő: A magyar '56 hatása az egységesülő holland társadalomra: Catherine Horel: Franciaország és az 1956-os magyar forradalom: Tréfás Dávid: 1956 Svájcban, mint forradalom és restauráció • MEGÉLT FORRADALOM: Stefano Bottoni: 1956 Romániában: Szoboszlay Aladár forradalma: Alekszandr Sztikalin: Két orosz tudós az 1956. évi magyar forradalomról: Sergio Perucchi: Ahol a világ lelke lakott • DOKUMENTUM: Osvald Machatka: Még egy évforduló • MŰHELY: Tóth Eszter Zsófia: Nők 1956-ban: G. Kovács László: A totalitárius diktatúra motívuma Milan Kundera esszéiben • SZEMLE: Szilágyi Imre: A vidék forradalma c. kötetről

LIMES 2006.4 T U D O M Á N Y O S SZEMLE 1956 - EURÓPAI S Z E M M E L NEMZETKÖZI VISSZHANG II.

TATABÁNYA

TARTALOM 1956 - EURÓPAI SZEMMEL II. rész Szerkesztette: L. Balogh Béni

NEMZETKÖZI VISSZHANG II. Gaál Enikő: A magyar '56 hatása az egységesülő holland társadalomra Catherine Horel: Franciaország és az 1956-os magyar forradalom Tréfás Dávid: 1956 Svájcban, mint forradalom és restauráció

5 21 31

MEGÉLT FORRADALOM Stefano Bottoni: 1956 Romániában: Szoboszlay Aladár forradalma 37 Alekszandr Sztikalin: „A magyarok hősiessége elismerésre méltó". Két orosz tudós az 1956. évi magyar forradalomról 51 Sergio Perucchi: Ahol a világ lelke lakott. (Részlet) 65

DOKUMENTUM Osvald Machatka: Még egy évforduló. (Literární listy (Irodalmi Lapok), 1968. június 13.) 79

MŰHELY Tóth Eszter Zsófia: „Mosolyogtak ránk és szánkba adták a jelszavakat". Nők 1956-ban 85 G. Kovács László: A hatalom hipnotikus tekintete. A totalitárius diktatúra motívuma Milan Kundera esszéiben 97

SZEMLE Szilágyi Imre: Forradalom a Dunántúlon. - (A vidék forradalma, 1956. II. kötetéről) 105 * Információk 110 Német nyelvű tartalom (Fordította: Vogelné Takács Gabriella)

111

Limes

5

Nemzetközi visszhang: holland

Gaál Enikő

A magyar '56 hatása az egységesülő holland társadalomra

A II. világháború utáni Hollandiában a hatalom, a munkavállalók és a munkáltatók széles körű együttműködésére volt szükség ahhoz, hogy az öt évig tartó német megszál lás okozta károkból az ország talpra álljon. E z az együttműködés reményt adhatott a háború előtti Hollandiát megosztó, úgynevezett oszloposodás („verzuiling") jelenségé nek feloldására is. A liberális, szocialista, római katolikus és protestáns értékek mentén emelkedett négy „oszlop" ugyanis vertikálisan tagolta a társadalmat. Ezek mentén szer veződött m e g a közélet és a magánélet egyaránt. A pártokon, közintézményeken (isko la, kórház, könyvtár), sportegyesületeken túl, mindegyik oszlopnak megvolt a m a g a rádió-, majd TV-csatornája, és természetesen a saját, írott sajtója is.1 A z 1946-os vá lasztások eredménye - amely n e m sokban tért el az 1937-esétől - azonban arra mutatott rá, hogy a legtöbb ember ragaszkodik a háború előtti felfogásához. Újdonságnak szá mított ugyanakkor a baloldal előretörése. A szocialisták és a kommunisták a második világháború idején ugyanis aktívan részt vettek az ellenállási mozgalomban, ami az emberekben szimpátiát ébresztett. Ezt igazolták az alsóházi választások eredményei 1946-ban, amikor is a szociáldemokrata Munkáspárt (PvdA = Partij van de Arbeid) és a Holland Kommunista Párt ( C P N = Communistische Partij Nederland) a 100 helyből együttesen 39-et foglalhatott el (PvdA: 29, C P N : 10). A katolikusokkal kormánykoalíciót alkotó P v d A és az ellenzékben lévő C P N között azonban egy élesedő elhatárolódás volt kialakulóban. Hollandiában tudniillik egyedül a C P N lépett fel markánsan a kommunista eszmék, és mindenekelőtt a Szovjetunió veze tő szerepének védelmében. (1948-ban például egy pamfletben álltak ki a Szovjetunió csehszlovákiai beavatkozása mellett, és felszólították a holland munkásosztályt a prágai példa követésére.) E z az elhatárolódás az 1956-os magyarországi események kapcsán aztán véglegessé vált. A holland társadalomról és az ottani politikai pártokról egyaránt elmondható ugyanis, hogy világnézetre való tekintet nélkül, szinte egy emberként fog laltak állást a magyar forradalom ügye mellett, elítélve a szovjet beavatkozást. Ebből a (különben megosztott holland társadalomban) spontánul formálódott egységfrontból csak a Holland Kommunista Párt és annak hivatalos lapja, a D e Waarheid maradt ki, határozottan elítélve a magyar forradalmat, üdvözölve a szovjet intervenciót. Ezt ki használva, a többi párt politikai tőkét kovácsolt a magyar forradalom sorsának alakulá sából. A közhangulatra támaszkodva, az indulatoknak olykor gátat sem szabva igye keztek a holland kommunista párt népszerűségét csökkenteni, és politikai tényezőként kiiktatni azt. Nyilatkozataikkal, a különböző szimpátia-megmozdulások szervezésével, valamint a befogadandó menekültek számának növelésével, tulajdonképpen a választó ik elvárásainak tettek eleget. Annak, hogy a „vasfüggöny" másik oldalán történt események ennyire felkavarták a holland közvéleményt, több oka is lehetett. A média szerepe mindenképpen kulcsfon tosságú, mert - amennyire csak lehetett - „testközelbe" hozta az 1956. októberi-no-

Gaál Enikő

6


vemberi Magyarországot. Másrészt pedig Hollandiában a hírek már jó „táptalajra" ta láltak. Előkép Annak ellenére, hogy a két ország távol fekszik egymástól, és történelme során sosem került egymással szoros kapcsolatba, a hollandok 1956-ban n e m először talál koztak Magyarországgal és a magyarokkal. A hollandokban meglehetősen pozitív kép élt a magyarokról; ennek megalapozói - a kétségtelenül pozitív történeti megítélésű, de mégiscsak szórványos nagypolitikai kapcsolatokon kívül - valószínűleg azok az évszá zadokon keresztül szép számban érkező magyar protestáns peregrinus diákok lehettek, akik többségükben jó eredménnyel végeztek a németalföldi egyetemeken, és otthagy ták kézjegyüket a korabeli tudományos közéletben is. E z a több évszázados, folyamatos kapcsolat elmélyítette és megszilárdította a két ország kálvinista egyházai közötti test véri viszonyt, olyannyira, hogy az m é g az 1950-es, 60-as években is élő tudott marad ni. E z pedig igen nagy jelentőséggel bírt akkor, mert a túlélést segítette elő a szocialista Magyarország pusztító egyházpolitikai viszonyai közepette. Egy 1956-os cikk szerint például az akkori Magyarországon szolgáló református lelkészek mintegy 20%-a hol landiai képzésben (is) részesült (Amsterdam, Utrecht, Kampen).2 A 20. században, az I. világháborút követő gyermeküdültetési akció kapcsán már jóval szélesebb közönség ismerkedhetett m e g a távoli, közép-európai országgal. A z újságok hasábjain felhívásokban kerestek nevelőszülőket, eredményesen népszerűsít ve a nehéz sorsú gyermekek befogadását. A z ellenkező irányú, a Hollandiából M a gyarország felé irányuló mozgás a két világháború között indult meg. A holland jóléti társadalom tehetősebb polgárai között divatba jött az utazás, és a m é g fiatal, á m rohamléptekkel fejlődő holland légitársaság, a K L M is megindította járatait Buda pestre. A z újságok Magyarországot népszerűsítő, turisztikai témáit a II. világháború alatt és után fölváltották a politikai híradások. A kétpólusú világrend kialakulását figyelem mel kísérő m é d i u m o k azonban messze n e m jutottak elegendő és reális információhoz a kiépülő vasfüggöny másik oldaláról, így Magyarországról sem. Főleg n e m az 50-es években. Hiszen külföldre, hivatalosan, csak a kommunista szervek által ellenőrzött propaganda juthatott. Talán csak Nagy Imre „új szakasz"-politikája, majd az ezt követő gyors és gyakori személycserék keltették fel jobban a háború utáni holland sajtó kitün tető figyelmét. 1956 őszén azonban egy másik szocialista ország hírei kerültek címol dalra: nevezetesen a „lengyel Tito"-nak nevezett G o m u l k a visszatérése, és az ezzel kapcsolatban felmerült kérdések, melyek egy Tito-féle, n e m szovjet típusú szocialista út lehetőségét sejtették Lengyelországban. A z újságok ugyanakkor figyelmeztettek és hangsúlyozták, hogy minden pozitív elmozdulás ellenére, G o m u l k a és Nagy Imre ese tében is egy, a kommunista körön belüli elitcseréről van csak szó, és messze n e m vala miféle demokratikus átalakulásról.3 Ugyanez az óvatosság jellemezte a magyar forradalom első napjainak kommentár jait is. Ennek ellenére a tudósítások uralni kezdték a címlapokat és vezércikkeket. Ok tóber 26-ára már megállapítást nyert, hogy - a lengyelországival ellentétben - a ma gyarországi megmozdulások nemcsak szovjetellenesek, hanem antikommunista felhang gal is bírnak.4 Ezekután a holland sajtó egészéről, világnézetre való tekintet nélkül

Gaál Enikő

7


elmondható, és ez a cikkek hangvételéből jól kivehető, hogy - a tények közlésén túl nehezen tudott distanciát tartani, és érzelmileg is elkötelezettjévé vált a magyar forra dalomnak. A magyar kérdés, ha csak egy időre is, de teljesen át tudta hidalni a világné zeti különbségeket; a C P N napilapja, a D e Waarheid kivételével, ebben az ügyben együttműködés született a különböző „oszlopok" médiumai között. A média erős anti kommunista hangvétele így jól, és gyorsan tudta mobilizálni a megosztott társadalmat is. Demonstrációk, szimpátiatüntetések A háború utáni Hollandiában a magyar forradalom kapcsán került sor először nagy tömegeket mozgató, jelentős utcai demonstráció-sorozatra. A z emberek az utcára vo nultak, és ott adtak hangot a magyar felkelés iránti szimpátiájuknak, illetve a szovjet magatartás feletti mélységes felháborodásuknak. Bár a megmozdulásokban vallástól, nemtől, életkortól, társadalmi állapottól függetlenül mindenki részt vett, mégis, több ségében a fiatal generáció kifejezőeszközei voltak a gyakran agresszív utcai akciók. A kezdeményező azonban gyakran éppen n e m az utca embere volt. A szociáldemokrata párt (PvdA) október 30-ára, Amszterdamba nagygyűlést hirde tett, ahol többek között Evert Vermeer pártelnök, Ruygers parlamenti képviselő, vala mint Tüski István, Hollandiában élő magyar református lelkipásztor beszéltek, és a magyar nép megsegítésére szólították fel a jelenlévőket.5 Érdekes megfigyelnünk, hogy a szociáldemokrata párt végig élen járt a magyar forradalom melletti szimpátiájának kinyilvánításában, melynek okai elsősorban a már említett belpolitikai viszonyokban keresendők, miként az a hágai magyar nagykövetség Magyarországra küldött decemberi beszámolójából is kiolvasható. „A kommunista ellenes hajszában a szo ciáldemokraták viszik a főszerepet. A szakszervezetük elhatározta, hogy nem tűr m e g tagjai sorában egyetlen olyan munkást sem, akiről feltehető, hogy kommunista, vagy legalábbis szimpa tizál a kommunistákkal. "6 Október 31-én reggelre ismeretlen tettesek átfestették a hágai Magyar Nagykövetség kapuja feletti Rákosicímert,7 a Magyar Népköztársaság hi vatalos címerét {lásd az 1. képet). E z azután történt, hogy október 28-án Nagy Imre a Kossuth-címert tette m e g Magyarország címerévé. A magyar szocialista államot kép viselő nagykövetséget m á s formában is érték támadások az elkövetkező napokban. A tüntetők például meg semmisítették a követség amszterda-

Gaál Enikő

8


mi fényképkirakatát (lásd a 2. ké pet). Ezenkívül fenyegető leve lek sokaságát volt kénytelen fogad ni Kárpáti József, hágai magyar nagykövet. A magyar nyelvű cím zések (pl. „a szovjet tömeggyilko sok magyarországi ügynökének") és megszólítások („Te kommunis ta pribék") arra utalnak, hogy a már korábban emigrált hollandiai magyarok is részt vettek ezen ak ciókban.8 November 1 -én, a kampeni Te ológiai Fakultás diákjai vonultak az utcára hatalmas, „Studenten helpen Hongarije" („Diákok segí tik Magyarországot") feliratú transzparensekkel.9 Másnap Amsz terdamban, a magyar áldozatokra emlékezve, koszorút helyeztek el a D a m - o n (a Hősök terén), a nem zeti hősök emlékművénél, amit két perc néma csend, tiszteletadás kö vetett.10 A z ifjúsági politikai szer vezetek ernyőszervezete, a „De Politieke Jongeren Contactraad", az orosz magatartás elleni tiltakozás jegyében, egy november 2-án, Hágában tartandó demonstrációra szólí totta föl tagjait a leideni tanácskozásán. A szónokok a magyarok bátor és elszánt harca feletti csodálatuknak adtak hangot, és elhatárolták magukat (a „Nieuwe Koers" nevű szocialista ifjúsági szervezet is) a hollandiai kommunisták szégyenteljesnek és megalá zónak ítélt magatartásától. A z összejövetel után menet indult a Külügyminisztérium épületéhez, az alábbi transzparensekkel: „Szabadságot Európánaki", „Vallásszabadsá got, független bíráskodást, demokratikus választásokat!". Petíciójukban a demonstrá lók egybehangzóan szólították fel a minisztert, hogy gyakoroljon nyomást a Szovjet unióra, Moszkva vonja ki csapatait a megszállt övezetből, és ismerje el az önrendelke zést. 11 A z utcai felvonulások, mint az antikommunista érzelmek kifejezési formái, különö sen elszaporodtak november 4-e után, meglepően nagy méreteket öltve. Országszerte szerveztek szimpátiatüntetéseket. A hangulat a fővárosban volt a legforróbb.12 N o v e m ber 4-e vasárnapra esett, így főként a rádióból értesülve a budapesti eseményekről, az esti órákban már Amszterdam több pontján spontán gyülekezés kezdődött. A z emberek tehetetlen dühe C P N - és szovjetellenességbe csapott át. Betörték a „Pegasus" k o m m u nista könyvesbolt és kiadó kirakatát, megtámadták a kommunista szakszervezet ( E V C ) és a baloldali ifjúsági szervezet ( A N J V ) székházait, de a rendőrség n e m avatkozott be. Mikor azonban ugyanezt a M ú z e u m téren a szovjet kereskedelmi kirendeltség épületé vel kísérelték meg, a rendőrség már gyorsan és hathatósan lépett fel. A nap amszterda mi eseményeinek csúcspontja a C P N főépületének (az ún. Felix Meritis) kiürítésére tett

Gaál Enikő

9


kísérlet volt. A rendőrök n e m tudták megakadá lyozni, hogy a tüntetők utcakövekkel dobálják be a pártház ablakait (lásd a 3. képet). A z összegyűlt tömeg skan dálni kezdte: „ D e Waarheid kapot en Felix op slot!" („A Waarheidot tönkre tenni, a Felixet bezárni!"). A táma dók megkíséreltek a D e Waarheid nyomdájába is behatolni (amely szintén az épületben volt), a gépeket összezúzni, valamint az egész épületet felgyújtani. A személyzeten kívül kb. száz szimpatizáns védte belülről a házat, többek között olvasz tott ólommal készülve az ostromlók esetleges betörésére. Csak éjfél körül higgadtak le a kedélyek és csendesült el a környék. Azonban csak egy időre. A november 5-i tömeges megmozdulásokat diáktüntetések indították a fővárosban. A szovjet kereskedelmi kirendeltség irodájának ablakait ismét betörték. A hangulat már igen forró volt, amikor a különböző irányból jövő csoportok a D a m térre érkeztek. A diákoknak m é g n e m volt engedélyük a demonstrációra. A protestáns egyetem (Vrije Universiteit) tanára, Zuidema professzor szólt az egybegyűltekhez, és egy távirat meg írását szorgalmazta, melyben a Szovjetunióval való diplomáciai kapcsolatok megszakí tására szólítják fel a miniszterelnököt. Este 8 órakor már kb. 30 000-es volt a tömeg, ugyanis hivatalosan bejelentett és meghirdetett tüntetésre várták az embereket {lásd a 4. képet). A szervezők képviseletében többek között Amszterdam polgármestere, A. J. d'Ailly, a liberális párt ( V V D = Volkspartij van Vrijheid en Demokratiet), a P v d A (Partij van de Arbeid - szociáldemokrata párt) és a szakszervezetek elnökei szólaltak fel. A tömeggyűlést a televízió egyenes adásban közvetítette. A rendezvény végén el énekelték a Wilhelmus-t (Hollandia himnuszát), melyet a szomszédos templom (Nieuwe Kerk) orgonája kísért. Ezzel azonban m é g n e m értek véget az aznapi események, mert a tömegben valaki elkiáltotta magát: „és most a Félixhez!" És az emberek - főleg fiatalok - megindultak, hogy az akkorra már bedeszkázott C P N épületét újra „megost romolják". Annak ellenére, hogy a rendőrség már felkészültebb volt, a kődobálás a támadóknak ismét sikerült. A rendőrség és a tüntetők között heves harcokra is sor került, melyeknek mindkét részről voltak sérültjei. Nyolc fiatalkorút le is tartóztattak, azonban hamarosan hazaengedték őket. A Felix Meritis épületétől pár utcával arrébb, teljesen m á s jelenetnek lehettek tanúi az újságírók. „Imádkozó menet vonult az éjszakai Amszterdam utcáin" - írta a de Volkskrant című katolikus napilap. „Megindító volt az óvárosban spontán szerveződő és tömegessé váló ima-akció. Több ezer férfi, n ő és gyermek, amszterdamiak és a kör nyékbeli falvak, városok lakói, több ezer katolikus és n e m katolikus araszolt a zuhogó esőben a komor fővárosban. A z utcák, ahol a néma, imádkozó embertömeg vonult, olyan csendesek voltak, hogy csak a cipők csoszogása hallatszott." Valóban nagy volt a

Gaál Enikő

10


kontraszt az imádkozok és a lármás demonstrálók között, akik arrébb, a csatornák men tén, a kommunisták épületeit folyamatosan ostromolták. A katolikusok ezzel a néma tiltakozással kívánták támogatásukról biztosítani Mindszentyt. A magyar érsek ugyanis számukra az ateista kommunizmussal szembeni ellenállás szimbólumává vált. „Több ezer imádkozó hadosztálya" szolgálta - a katolikus lap szerint - „az ellensúlyt a Magya rországot lerohanó páncélos hadosztályokkal szemben ". A rendezvényekre akkora tö m e g áramlott fel a fővárosba, hogy a rendőrségnek erősítést kellett kérnie. A város irányába haladó tömegközlekedési eszközök és a belvárosi parkolók zsúfolásig megtel tek.13 A tüntetések hasonló intenzitással folytak Hollandia majd minden nagyobb városá ban. Hágában ugyanazok az épületek kerültek veszélybe, mint Amszterdamban. No vember 4-én a prinsengracht-i CPN-épület került „ostrom" alá; a tüntetők és a rendőr ség közti közelharcnak itt is lettek sebesültjei. Majd az EVC-iroda és a Pegasus köny vesbolt ablakai estek áldozatul. A szovjet nagykövetség épülete körül kibontakozó he ves harcok szintén áldozatokat követeltek. A rendőrség kordont vont az épület köré.14 November 5-én a D e Waarheid és a szovjet nagykövetség épületénél újabb összecsapás ra került sor. A rendőrök gumibotot is használtak, és figyelmeztető lövéseket adtak le. Másnap sebesültekről tudósítottak az újságok, többek között egy munkásfiúról, akit egy rendőrségi lövedék talált el.15 Utrechtben, november 4-én a D e Waarheid és az EVC-irodák mellett két CPN-párttag üzlete (a V a n der Velde család rádiószaküzlete és az optikus Lindeman üzlete) is áldozatul esett az utcára vonulók dühének.16 A D e Waarheid szerint ez utóbbi esetben antiszemita jelszavak is elhangzottak, mint például:

Gaál Enikő

11


„és most gyerünk a rohadt zsidóhoz!" („en nu naar de rotjood!"). A fent említett utrechti optikussal pedig ezt ismételtették: „zsidó vagyok, kommunista vagyok, zsidó vagyok...".17 A Nieuwe Rotterdamse Courant híradása szerint másnap az utcára vonulók már n e m csak kommunista üzlettulajdonosok boltjait keresték fel. Ennek kapcsán Utrecht tartomány bírósága november 6-ára rendkívüli ülést rendelt el négy fiatal ügyében, akik a november 5-i, Utrecht-belvárosi zavargásokban érintettek voltak. Végül is kette jüket (egy 22 és egy 23 évest) háromnapi fegyházra, két kiskorút pedig 40, illetve 30 gulden pénzbírság fizetésére ítéltek.18 Ugyancsak november 5-én egy, a nagyobb pár tok és szakszervezetek által hivatalosan bejelentett tüntetésre is sor került a Jaarbeurs19 épületében. C. J. de Ranitz polgármester több ezres hallgatóság előtt beszélt.20 A többi várost illetően is megállapíthatjuk, hogy általában a polgármesterek, a parla menti pártok (kivéve a CPN-t) képviselői álltak a tömeg elé, és a beszédek vissza-vissza térő eleme volt Magyarország akkori, és Hollandia német megszállás alatti harcának pár huzama. Így történt ez pl. Rotterdamban az A h o y hallban és az Enschedebena Twente hallban is. Sokak számára volt szimpatikus az összehasonlítás a magyar nép óriási túlerő vel szembeni hősies helytállása Hollandiának a második világháború idején a hatalmas Németországgal szemben vívott küzdelmével. M é g akkor is, ha a második világháború alatti „tömeges" holland ellenállást idéző, megszépítő emlékezet n e m felelt m e g feltétlenül a valóságnak. J. B. Charles író n e m járt messze az igazságtól, amikor az 1956. november 4e körüli napokról így írt: „ez alkalommal kockázat nélkül lehetett bátornak lenni". A rövid előkészületi idő ellenére a demonstrációk meglepően nagy létszámúak vol tak, ahol minden korosztály részt vett. A rendbontásokat azonban főleg fiatalok követ ték el. A szimpátiának és a tiltakozásnak ez a fajta megnyilvánulása november 4-én és 5-én volt a legintenzívebb, a következő napokban már nyugodtabb formát öltött. M á s módszerek és helyszínek következtek. Egyéb civil és állami kezdeményezések Amszterdamban két városrészt, a „Pijp" és a „Rivierenbuurt" Y-alakban választja el egymástól három sugárút. A képzeletbeli Y szárai a II. világháború után a „három nagy"-ról kapták nevüket: „Churchill laan", „Roosevelt laan" és „Stalinlaan". N o v e m ber 4-e után egy spontán akció során a „Stalinlaan" utcanévtáblákat „4 novemberlaan"ra cserélték az emberek. Ezek után egy civil szervezet, felkarolva az ügyet, javaslattal élt az Amszterdam Városi Tanács felé, miszerint a „Stalinlaan" utcanevet módosítsák „Vrijheidslaan"-ra (Szabadság útja).21 A Tanács azonnal napirendre tűzte az indítvány tárgyalását. Egyedül a CPN-tagok voltak a javaslat ellen. Mialatt ez utóbbiak szónokla tokban védelmezték a Szovjetuniót és dicsérték Sztálin munkáját, képviselőtársaik ki vonultak, és az ülésterem kiürült. A testület, a magyarok küzdelme iránti tiszteletből, végül megszavazta a sugárút „Vrijheidslaan"-ra való átkeresztelését.22 ( M é g aznap fel szerelték az ideiglenes táblákat az új utcanévvel.)23 Szintén civil kezdeményezésből („Het Veteranenlegioen Nederland" = „Holland Veterán Légió") kiindulva rendelte el a kormány - az együttérzés jeleként - november 5-ére a közintézmények épületein a nemzeti zászlók félárbocra eresztését, a lakosság nak pedig javasolta a példa követését.24 E z indította Gabriel Smit-et, a de Volkskrant művészeti szerkesztőjét a Zászlók félárbocon című versének megírására, amely novem ber 6-án a de Volkskrant címlapján m e g is jelent.

Gaál Enikő

12


Ugyancsak a felsőbb politikai körök szimpátiájának megnyilvánulása volt az, mikor november 8-án, a „Stichting van den Arbeid" („Munka Alapítvány"), - a kormánnyal egyetértésben, háromperces n é m a csendre szólította fel az ország polgárait. Délben, 12 óra előtt 3 perccel leállt a m u n k a és a közlekedés Hollandiában. Hasonlóan ahhoz, ahogyan azt minden évben május 4-én este 8-kor teszik, a német megszállás alóli fel szabadulás emlékére. (A 2001. szeptember 11-i N e w York-i terrortámadást leszámítva, sem '56 előtt, sem '56 után n e m volt eddig arra példa, hogy Hollandia egy másik ország halottaira így emlékezzen.)25 A megindító, emlékezetes percekről számol be a Trouw: „A vonatok és a villamosok leálltak, a titkárnők csendben ültek írógépjeik előtt, az étterem közepén megállt csészékkel teli tálcájával a pincér. Több ezer gép némult el hirtelen. H á r o m percig mindenki a vérző Magyarországra gondolt. Egy szabadságsze rető ország megindító küzdelmére egy gyilkossal szemben. "26 Magas kormánykörök támogatása és jóváhagyása kellett ahhoz is, hogy a Holland Olimpiai Bizottság ( N O C ) indítványára, mintegy tiltakozásképpen a magyar forradal mat leverő Szovjetunió részvétele ellen - egyedülállóként a demokratikus országok között - hazarendelje Melbourne-ből, az Olimpiai Játékok helyszínéről a nemzeti válo gatottját.27 (Tény, hogy Hollandián kívül ezt Franco Spanyolországa tette m é g meg.) (Lásd az 5. képet.)

Gaál Enikő

13


Ebből a (nyugati viszonylatban is feltűnő) gesztusból is látszik, hogy Hollandia valamelyest radikálisabb felfogást képviselt a Szovjetunió elleni fellépésben, mint szö vetségesei. A z E N S Z Biztonsági Tanácsában, a „magyar ügy kérdésében" a holland követ, kormánya meghagyása szerint, szintén határozottabb elveket képviselt, mint mondjuk az Egyesült Államok. Hollandiának azonban m é g s e m volt elég ereje és lehe tősége a többségi állásponttal szembehelyezkedni. Azaz a magyar forradalom végkime netelét tekintve n e m volt befolyásoló hatása a hozzáállásának.28 A szolidaritásból fakadó tenni akarás a saját mozgástérre szűkült. A Nieuwe Rotterdamse Courant november 5-i számának címlapján az alábbi mondatokat lehetett olvasni. „Mély felháborodást és dühöt váltott ki az a brutális erőszak, csalás és árulás, ahogyan az oroszok visszaszerezték maguknak Magyarországon a hatalmat. Felháboro dást, dühöt, de a magyar nép sorsa feletti gyászt is, hogy e nép szabadsága, melyhez joga van, és amit bátorsággal és politikai vezetéssel visszavett, most újra elveszni lát szik. A mai napon a zászlók félárbocra eresztése a gyász látható jele. A z érzések külön bözőképpen nyilvánultak meg. A n é m a körmenetek és a Szovjetunióval kapcsolatban álló épületek ablakaira repülő kövek, mind ugyanarra utaltak. Felháborodás, düh és gyász, ugyanakkor egyre növekvő nyugtalanság azok körében, akik továbblátnak és gon dolkodnak a mai nap borzasztó eseményein. Másfajta megnyilvánulások is vannak: m á r szervezik a menekülteknek és sebesülteknek való segítségnyújtást. Segítség, de mégsem az a segítség, mint amit a Magyarországról érkező kétségbeesett kiáltások a végsőkig kértek. A segítség, amelyért kiáltottak n e m jött, n e m jöhetett. Felhívás érkezett a világ lelkiismeretéhez. A lelkiismeret ugyan megszólalt, de a világ képtelen volt megállítani azokat az eseményeket, amelyek rosszabbak voltak az igazságtalanságnál. Humanitári us segítséget nyújtottak ugyan, de n e m segítettek a tankok ellen, melyek szétzúzták a magyar szabadságot. A humanitárius segítség olyan, amit mindenki tud nyújtani. A másik fajta segítséghez több kell, mint segítőkészség és emberi érzés. És erre a többre úgy tűnt, hogy a világ n e m képes. "29 A Holland Vöröskereszt Ahogyan láttuk, a magyar ügy iránti fenti elkötelezettséget Hollandiában nem csak november 4-e után lehetett tapasztalni. A magyarországi események hallatán elsőként talán a Holland Vöröskereszt ocsú dott fel, és indított útnak a Magyar Vöröskereszt segélykérésére már október 27-én mintegy 100 000 gulden értékben vérplazmát, amely kb. 1000 ember megsegítésére volt elegendő. 1956. november 12-én - további szállítmány küldése érdekében - vér adást hirdettek. A túljelentkezés miatt 300-an csak januárban kerülhettek sorra.30 A Holland Vöröskereszt a segítségnyújtás terén, mind a személyzet számát illetően, mind az anyagi segítségnyújtás tekintetében, végig az élen maradt: 1956. december 29-én 50, majd 62, szolgálatban álló emberével - Nyugat-Németország után - a második helyen állt. A m i pedig a pénzbeli és tárgyi juttatásait illeti - egy év végi kimutatás alapján, összehasonlítva a többi nyugat-európai vöröskeresztes szervezet magyar ügyben végzett munkájával - relatív, sőt m a j d n e m abszolút első helyet vívott ki magának."

Gaál Enikő

14


Október 29-étől rendszeressé váltak a Holland Vöröskereszt új ságfelhívásai. A természetbeni ado mányok (ruha, élelmiszer) mellett az ismertté lett, magyar célra nyi tott, 777-es számlaszámra várták a pénzfelajánlásokat (lásd a 6. ké pet). Október 31-én a számlán 36 978 gulden volt,32 két nappal később az összeg m á r 175 000 guldenre rúgott.33 November 4-e után különösen látványos volt a növekedés: az Algemeen Handelsblad értesülése szerint november 8-ig 550 000 gulden gyűlt össze. Ezenkívül 400 000 gulden volt a beérkezett egyéb adományok ér téke.34 Október 29-én a Vöröske reszt információs irodát nyitott Hágában, ahol a Magyarországon tartózkodó rokonok és ismerősök után lehetett érdeklődni. Levelek továbbítását is vállalták, á m a küldemények biztos célbaérését n e m tudták garantálni. A Vöröskereszt rendszeresen indított gyógyszer- és élelmiszerszállítmányokat M a gyarországra. A z október 31-én útnak indított rakomány értéke például 70 000 gulden volt.35 A K L M és a Holland Vasutak önzetlen segítsége folytán a szállítás n e m csak gépkocsikon történt. Október 31-től a K L M 24 000 doboz tejet és 4 0 000 kg csokolá dét,ill.kakaót juttatott el a bécsi segélycentrumba, ahonnan az továbbításra került.36 November 4-e után azonban Magyarország határai lezárultak, és annak ellenére, hogy több városban, elsősorban Budapesten élelemhiány volt, a segélyszállítmányokat sem engedték át. Hollandia azonban n e m állította le humanitárius akcióit, és küldeményeit ideiglenesen Ausztriában tárolta.37 (Egy november 6-i szállítmány értéke például meg haladta a 625 000 guldent.) Magyarország csak november 11-én engedte be újra a következő vöröskeresztes konvojt.38 Látva a kritikus állapotokat, a Holland Vöröskereszt magára vállalta 173 000 fő, 6 év alatti budapesti gyermek napi tejellátását 1957. március l-ig. Schotborg, a bécsi holland csoport vezetője a Nieuwe Rotterdamse Courant című lapnak elmondta, hogy a budapesti fogadtatás nagyon megindító volt. A z emberek ujjongva, sokszor virággal a kezükben várták a kocsijaikat. N e m könyörögtek, nyugodtan álltak és vártak a sorukra.39 A Magyarországra küldött szállítmányokon túl, és azzal párhuzamosan, 1956 decemberében a Holland Vöröskereszt mintegy 25 000 magyar menekült gondo zását is felvállalta Ausztriában, valamint fontos szerepet játszott a Hollandiába érkezők fogadásánál is.40 A kizárólag önkéntesekből álló holland csapat a Nieuwe Rotterdamse Courant szerint többek között azért volt különösen népszerű a magyarok körében, mert ha a helyzet úgy kívánta, tagjai orvosi segítséget is tudtak nyújtani.41 A z év végéig a Holland Vöröskereszt összességében 3,5 millió guldent tudott a

Gaál Enikő

15


magyar menekültek szükségleteire fordítani.42 Abban, hogy a Vöröskereszt ilyen gyors és hatékony tudott lenni, sokat segített hírneve és jól kiépült nemzetközi kapcsolatrend szere. Azonban m a g a a holland nép is nagy tradíciót tudhatott m a g a mögött a humani tárius akciók tekintetében. Ezt bizonyította az a számos már működő, vagy akkor létre hozott civil szervezet és alapítvány, amelyeknél a magyar segélykiáltás szintén halló fülekre talált. Civil és egyházi segélyezés A civil szervezetek közül a segélykérésekre elsőként a „Nationaal Comité ter Bestrijding van het Concentratiesysteem" és az „Expoge" („Vereniging van Ex-Politieke Gevangenen" = „Volt Politikai Foglyok Szövetsége") reagált; ezek tagjai hajdani hábo rús ellenállók (1956-ban pedig befolyásos, elismert emberek) voltak, ezért különös szimpátiával viseltettek a magyarországi forradalmárok iránt. M á r október 29-én táp szerekből, vitaminokból és kötszerekből álló szállítmányt indítottak útnak mintegy 10 000 gulden értékben Magyarországra, s az akciót később többször megismételtek.43 Szintén befolyásos emberek szervezték m e g a „Nationale Comité voor Hulp aan Hongarije" („Nemzeti Bizottság Magyarországért") nevű szervezetet, E. Kupers, a Holland Szak szervezetek Szövetsége korábbi elnökének vezetése alatt. Mivel ez m é g a „szabadság napjaiban" történt, november 4-e után - alkalmazkodva a megváltozott viszonyokhoz és teendőkhöz - az alapítók „Nationaal Comité voor hulp aan het Hongaarse volk"-ra („Nemzeti Bizottság a Magyar Népért") módosították elnevezésüket. A Bizottság egy fajta koordináló szerepet töltött be a sokféle segélyező szerv és akció között.44 N o v e m ber 19-ig a számlájukon összesen 1 250 000 gulden gyűlt össze.45 Regionális segélyező szervek is alakultak, pl. a később igen hatékonyan m ű k ö d ő „Amsterdam helpt Hongarije" („Amszterdam segíti Magyarországot"), az amszterdami polgármester, A. J. d'Ailly elnöklete alatt. Abban, hogy november 1-én 30 000 gulden értékben összeállított, 500 db élelmiszercsomag a K L M hozzájárulásával eljusson Magyarországra, az amszterda mi diákság is nagy segítségükre volt. A november 7-re meghirdetett gyűjtéshez a reggeli órákban 7000 db perselyt he lyeztek el a fiatalok Amszterdam utcáin, napközben ezeket rendszeresen ürítettek. Több ezer, 16 év feletti önkéntes vett részt a munkában. Ezen 239 000 gulden gyűlt össze a magyar áldozatok és hozzátartozóik megsegítésére.46 A fiatalok tehát n e m csak a tünte téseken, de a segélyező akciókban is igen lelkes és jó munkaerőnek bizonyultak. „A harcukat tehetetlenül kell végignéznünk, de segélyeinken keresztül ténylegesen m e g m u tathatjuk, hogy velük vagyunk. N e m tudunk nekik mást adni, csak pénzt" - hangzott egy felhívásukban.47 A Holland Diáktanács (a felsőoktatási intézmények hallgatói önkor mányzatainak csúcsszerve) pl. november 1-től ötnapos akciót szervezett, amelynek ke retében a diákok a Vöröskereszt számára gyűjtöttek.48 Hétvégeken pedig - a Vöröske reszt írásos felhatalmazásával a zsebükben -, hazautazva, otthoni családtagjaik és isme rőseik körében is folytatták a perselyezést, bevonva így azokat a településeket is az akcióba, ahol n e m volt főiskola vagy egyetem.49 A diákok egy része azonban n e m elégedett m e g a perselyezéssel, m á s formában is dolgozni akart Magyarországért. Egy amszterdami középiskola 20 diákja (tehát kisko rúak!) is ezzel a szándékkal fordult igazgatójához. Ezért pár napra gyárakban (pl. cso koládégyár), áruházakban (pl. C & A ) fogadták őket dolgozni, mások pedig hétvégeken

Gaál Enikő

16


cipőt pucoltak a főtéren, és az ebből befolyt kis pénzecskéjüket ajánlották föl a magya roknak.50 Munkájukkal a „dolgozó emberek" is adakoztak, pl. az igen népszerű „túlóra akció" keretében. H a a felajánlott túlórákért járó pénzt a munkáltató teljes összegben átutalta a magyaroknak gyűjtő alapítvány számlájára, akkor n e m vontak le belőle adót és járulékokat.51 Néhány művész árverésre bocsátotta munkáit, vagy kiállításokból szár m a z ó bevételeit ajánlotta föl a magyarok megsegítésére.52 Mindenki saját lehetőségei hez és körülményeihez mérten szolgált. A z egyházak is hallatták hangjukat a magyar kérdésben, és kivették részüket a segít ségnyújtásból. Amint azt már jeleztük, imádságaikban is hordozták a magyar forrada lom ügyét. Bernardus Alfrink november 4-én késő este felhívásban fordult a katolikus hívekhez, és imahetet hirdetett Magyarországért. „Minden papot és plébánost kérek, hogy amennyiben módja van rá, a jövő héten minden este álljon m e g egy imádságra, hogy keresztényi gondolataink lankadatlanul a megviselt magyar nép felé irányulja nak."53 Ezenkívül gyűjtéseket is szerveztek. E célból a négy legjelentősebb protestáns egy ház saját alapítványt hozott létre, a „Stichting Admiraal de Ruyterfonds"-ot („de Reyter Admirális Alapítvány"), mely az előzőekben leírtakhoz hasonlóan végezte munkáját. A z egyházi vezetők folyamatosan adtak ki a Szovjetunió magatartását elítélő nyilatko zatokat is. A Haagse Post megjegyezte ugyan: „bár tudjuk, hogy Moszkvában ettől senki sem fog megijedni", az egyházak fellépését m é g s e m tekinthetjük elhanyagolható tényezőnek. A z utcai demonstrációkon és a Magyarország felé indított humanitárius akciókon túl, a hollandok forradalmunk sorsa iránt érzett felelőssége a magyar menekültek szívé lyes fogadásában is megmutatkozott. Ennek kiteljesedése azonban már n e m kapcsoló dik közvetlenül a forradalmi eseményekhez, és hatásával a holland-magyar kapcsola tokban is egy új fejezetet nyit. 1956 utóélete Magyarország hivatalos és hivatásos „arculatformálóinak" igen nehéz volt verseny re kelniük azzal az '56-os képpel, amely a holland közvéleményben a média és a poli tikusok szónoklatainak hatására alakult ki. A magyarországi hivatalos szervek (a rádión kívül) főleg a nagyköveti beszámolókból próbáltak tájékozódni a forradalom külföldi, azon belül hollandiai visszhangjáról. A helyzet nehézségét a Külügyminisztérium is látta, amikor megállapította, hogy a követséggel korábban kapcsolatot tartó holland újságírók is ellenük fordultak, vagy távol maradtak és tartózkodtak véleményt formál ni. Felmérve a hollandiai hangulatot, a hágai követ már 1956 decemberében új propa gandaanyag összeállítását kérte Budapesttől, amelyben új szempontokat kellene érvé nyesíteni.54 A z 1957-es, egyéves évfordulót megelőzve, az '56-os októberi események ről a Külügyminisztérium sajtóosztálya egy nagyszabású dokumentációs kiállítás elké szítését tervezte, kétféle: egy „baráti" és egy „kapitalista" változatban. Azaz egyik a szocialista, a másik pedig a nyugati országokban került volna bemutatásra. E z utóbbi változatban különös figyelmet kapna az események ellenforradalmi jellegének hangsú lyozása. A nyugatról átdobott kémek, diverzánsok szerepe, a Nagy Imre-kormány áru lásának szövegekkel alátámasztott ismertetése, továbbá a tűzszünet alatti „véres ellen forradalmi terrorcselekmények" bemutatása, melyeket „a külföldi imperialista körök

Gaál Enikő

17


által sugalmazott szélsőjobboldali, soviniszta, revizionista követeléseiket szocialista jel szavakkal álcázok" követtek el. A stabilizációs folyamat alátámasztására szintén bősé ges dokumentációs anyag szolgálna. „A kiállítás kb. 120-150 fotóból, ezenkívül ügye sen, szemléletesen összeállított grafikonokból állna, melyet a megfelelő szövegrészekkel, képaláírásokkal, magyar és idegen nyelven itthon készítenénk el" - hangzott az elkép zelés a magyar minisztérium részéről.55 A tervezetre Kárpáti József hollandiai nagykö vet így reagált: „... jelentjük, hogy úgy a nagykövetség, mint itteni barátaink [a Hollan diai Kommunista Párt és a „haladó körök" - G. E.] véleménye szerint a jelzett kiállítás ra az idő m é g n e m érett meg... a kiállítás itteni [hollandiai - G. E.] megrendezésétől egyenlőre tekintsünk el. A kiállítás anyagának összeállítását érdekesnek tartjuk, ezért a kiállítás megrendezésének kérdésére m é g visszatérünk. "56 A Külügyminisztérium ennek ellenére 1957 szeptemberében mégis küldött egy al bumot, és kérte a „követelvtársat", hogy személyesen adja azt át Drees miniszterelnök nek. „Az album célja az, hogy a vezető államférfiak - dokumentumok alapján - láthas sák meg, hogy milyen szerepük volt az imperialista ügynökségeknek az ellenforradalom ban, és annak előkészítésében, mi történt az október 23-át követő időszakban, mi is volt az imperialisták által »nemzeti forradalomnak« propagált felkelés lényege. "57 E törekvés kissé abszurdnak tűnik akkor, ha megnézzük, miként emlékeztek Hol landiában a magyar forradalomra, annak első évfordulóján. 1957. október 21-én a Parlament lovagtermében (trónterem) Drees miniszterelnök, K l o m p é népjólétügyi mi niszter, valamint a felső- és alsóház elnökeinek jelenlétében bemutatták a Magyaror szág lángokban című filmet, melyet a Magyarországon járt nyugati újságírók, fényké pészek dokumentumai alapján készítettek el a nyugatnémet „Kárpát" stúdióban. A film után K l o m p é miniszter asszony tartott beszédet. N o v e m b e r 3-án az amszterdami hősök terén koszorúzásra került sor az ottani polgármester és Kéthly A n n a díszvendég részvé telével. A megemlékezés alatt a királynő engedélyezte a forradalmároktól egy évvel korábban kapott szabadságharcos zászló használatát. Azt, hogy a szociáldemokrata párt ezúttal is élen járt a magyar forradalom ügye melletti kiállásban, mutatja a november 4-ére, a P v d A által szervezett nagygyűlés, melynek vezérszónoka a már ismert arcok mint Vermeer pártelnök és Drees miniszterelnök - mellett az emigrációba kényszerült magyar szociáldemokrata, Kéthly A n n a volt. Összességében elmondhatjuk, hogy Hollandiában állami szervek közreműködésé vel, sőt a kormány egyes tagjainak aktív részvételével, főleg a menekültügyi szerveze tek rendezésében emlékeztek m e g a magyar forradalom első évfordulójáról.58 A közhangulat Hollandiában m é g sokáig n e m tette lehetővé a hivatalos Magyaror szág közeledését. A követségi beszámoló 1960-ban a magyar-holland kapcsolatokat így jellemzi: „Az ellenforradalmi események következtében a viszony megromlott. A holland hivatalos körök, és a budapesti holland követség bojkottálta a követségünkkel, ill. a magyar hivatalos szervekkel való érintkezést. A z ellenforradalom után kulturális vonalon szinte teljes - a holland kormány által támogatott - bojkottról beszélhetünk... "59 1956 azonban n e m csak a szocialista Magyarország és Hollandia hivatalos kapcsola taira volt meghatározó hatással, hanem a holland belpolitikára is. A magyar helyzet kapcsán a hollandiai német megszállásra emlékeztető beszédek, valamint a magyar nép (nemzeti egységéből adódó) kitartó küzdelme óhatatlanul az „oszloposodott" holland társadalom megosztottságára és gyengeségére is felhívták a figyelmet. E z a társadalmi mély-pszichében lezajló felismerés is eredményezhette az egységes kiállást a magyar

Gaál Enikő

18


forradalom ügye mellett, megteremtve a m a g a ellenségképét a C P N - b e n . A szovjet hatalom ellen küzdő szabadságharcosok iránti szimpátiában rejlő egyesítő erőt a hata l o m is megérezte, és a sztálinista C P N kiközösítésével tovább erősítette ezt a folyama tot. Ily m ó d o n válhatott Hollandiában a m a g y a r '56 az „oszloposodás" megszűnését eredményező társadalmi folyamatok katalizátorává. Jegyzetek 1 Tanulmányomban elsősorban a korabeli napilapokat hívom segítségül az 1956-os forradalmunk hol landiai visszhangjának vizsgálatához. 2 Frieze Kourant, 1956. november 3. 3 Nieuwe Rotterdamse Courant, 1956. október 20. 4 Frieze Kourant, 1956. október 26. 5 Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban: M O L ) XIX-J-1-j -Hollandia- 4. d.-29. t.-00757/1. 6 M O L XIX-J-1-j -Hollandia- 4. d.-29. t.-00757/l. 7 Trouw, 1956, november 1. 8 M O L XIX-J-1-j -Hollandia- 4. d.-29. t.-00757/l. 9 Trouw, 1956. november 2. 10 Algemeen Handelsblad, 1956. november 3. 11 Nieuwe Rotterdamse Courant, 1956. november 3. 12 Az amszterdami események forrásai: Trouw, 1956. november 5., 6.; Het Parool, 1956. november 5.; de Volkskrant, 1956. november 5.; Vrije Volk, 1956. november 5.; Nieuwe Rotterdamse Courant, 1956. november 6.; Algemeen Handelsblad, 1956. november 6.; De Waarheid, 1981. november 4.; Harmsen, Ger: De verdediging van Felix Meritis. De Gids, 1966. szeptember 6-7. 141-145. o.; Hellema, Duco: 1956. De Nederlandse Houding ten aanzien van de Hongaarse revolutie en de suezcrisis. Amsterdam, 1990, Jan Mets, 244-247. o. 13 de Volkskrant, 1956. november 5. 14 Trouw, 1956. november 5.; de Volkskrant, 1956. november 5. 15 Algemeen Handelsblad, 1956. november 6.; Het Parool, 1956. november 6.; Hellema: i. m. 247. o. 16 Nieuwe Rotterdamse Courant, 1956. november 5..; De Waarheid, 1981. november 4. 17 De Waarheid, 1981. november 4. 18 Nieuwe Rotterdamse Courant, 1956. november 6. 19 Nagy tömeg befogadására alkalmas csarnok a belvárosban. 20 Het Vrije Volk, 1956. november 6. 21 Algemeen Handelsblad, 1956. november 6. 22 Het Parool, 1956. november 15. 23 Algemeen Handelsblad, 1956. november 14. 24 Algemeen Handelsblad, 1956. november 5. 25 Tóth Miklóssal készített interjú alapján, 1999. április 21., Hága. 26 Trouw, 1956. november 8. 27 Algemeen Handelsblad, 1956. november 7. 28 Hellema: i. m. 241-244. o. 29 Nieuwe Rotterdamse Courant, 1956. november 5. 30 Het Parool, 1956. november 13. 31 Nieuwe Rotterdamse Courant, 1956. december 29. 32 Frieze Kourant, 1956. november 1. 33 Nieuwe Rotterdamse Courant, 1956. november 3. 34 Algemeen Handelsblad, 1956. november 8. 35 Trouw, 1956. október 31. 36 Help Hongarije - oproep van de Nederlandse Jeugd. [Egyszeri kiadvány.] [z. p.] [z. j.] 37 Algemeen Handelsblad, 1956. november 9. 38 Algemeen Handelsblad, 1956. november 12. 39 Nieuwe Rotterdamse Courant, 1956. december 31. 40 Nieuwe Rotterdamse Courant, 1956. december 17. 41 Nieuwe Rotterdamse Courant, 1956. december 31. 42 Nieuwe Rotterdamse Courant, 1956. december 29. 43 Trouw, 1956. október 29.; Trouw, 1956. november 2. 44 Nieuwe Rotterdamse Courant, 1956. október 31. és november 6.; Algemeen Handelsblad, 1956. november 6.

Gaál Enikő

19


45 Nieuwe Rotterdamse Courant, 1956. november 20. 46 Trouw, 1956. november 2.; Algemeen Handlsblad, 1956. november 7.; Trouw, 1956. november 8. 47 Help Hongarije - oproep van de Nedelandse Jeugd. 48 Help Hongarije - oproep van de Nedelandse Jeugd. 49 Delftsche Courant, 1956. november 2. 50 Het Parool, 1956. november 12. 51 Het Parool, 1956. november 13. 52 Help Hongarije - oproep van de Nedelandse Jeugd; Nieuwe Rotterdamse Courant, 1956. december 15. 53 Res, Marijke - Fred de Kok: De Hongaarse opstand van 1956. Amsterdam, 1996, 16. o. 54 M O L XlX-J-1-j -Hollandia- 4. d.-29. t.-00757/l. 55 M O L XIX-J-1-j -Hollandia- 4. d.-29. t.-001509. 56 M O L XlX-J-1-j -Hollandia- 4. d.-29. t.-001509/l. 57 M O L XIX-J-1-j -Hollandia- 4. d.-29. t.-004343. K Ü M , 1957. szeptember 27. 58 M O L XIX-J-1-j -Hollandia- 4. d.-29. t.-004525/l. 59 M O L XIX-J-1-j -Hollandia- 4. d.-26. t.-001908. Képek jegyzéke 1. 2. 3. 4. 5. 6.

Új címer a Magyar Nagykövetség épületén. Help Hongarije (egyszeri kiadvány). Tüntetők, a szocialista Magyarország reklámfalánál. Algemeen Handelsblad, 1956. november 5, A Felix Meritis előtt. Algemeen Handelsblad, 1956. november 5. Tüntetés az amszterdami Hősök Terén. Algemeen Handelsblad, 1956. november 6. „A nem kívánatos sporttársak". Algemeen Handelsblad, 1956. november 7. Vöröskeresztes számla a magyarokért. Help Hongarije (egyszeri kiadvány).

Limes

21

Nemzetközi visszhang: francia

Catherine Horel

Franciaország és az 1956-os magyar forradalom

Tanulmányomban mindenekelőtt két aspektust tartok szem előtt: egyrészt a hideg háború kapcsolatrendszerét, másrészt a francia közvélemény hozzáállását és a magyar menekültek befogadását. Így írásom első részében a francia kommunista párt krízisét, míg a másodikban a közvélemény viselkedését, illetve a magyar menekülteknek nyúj tott segítséget mutatom be. A magyarországi eseményekre a francia közvélemény demonstrációkkal reagált a szovjet intervenció előtt. Párizsban, illetve több m á s városban spontán m ó d o n vagy külön felhívásra került sor e megmozdulásokra. Amikor a magyar helyzet rosszabbra fordult és megindult a menekültek áradata a határon át, a helyi és a nemzetközi szerve zetek sokoldalú segélyakciókat szerveztek Franciaországban. A demonstrációkat - az ezeket kiváltó események alapján - három különböző sza kaszra lehet osztani. A z első fázis a diákok megmozdulásával kezdődött november 5én, s ez többé-kevésbé spontán válasz volt az intervenció drámai hírére. A második szakaszt a november 7-i demonstráció vezette be, hogy végül kommunista- és szovjet ellenes dühkitöréssel végződjön. A harmadik és utolsó epizódot két gyűlés határozta meg. Ezek békésebbnek bizonyultak, jelentőségük azonban épp olyan nagy, mint a korábbi eseményeké. Közülük az első a szocialisták november 9-én tartott találkozója, míg a második a deportáltak egyesületei által összehívott gyűlés volt. Kétségtelen, hogy a tüntetések antikommunista jelleget öltöttek, és a párt számára jelentős következmé nyekkel jártak. Tanulmányom második részében kevésbé látványos eseményeket említek m e g , m e lyek azonban sokat elárulnak a francia polgárok magyarokkal való együttérzéséről. A szolidaritás elsőként a szakszervezetektől indult, majd az egyre nagyobb számú gála előadásokkal, jótékonysági akciókkal folytatódott, amelyeket a Vöröskereszt és m á s segélyszervezetek rendeztek. Ebben a hangulatban indított a menekültek javára támo gatási akciót a L'Aurore című újság. A demonstrációk Szinte az összes francia lap írt a diákok tüntetéséről, amelyet november 5-én a Sociétés Savantes R u e Danton-i termében, egy másik összejövetellel együtt tartottak. Valószínűleg e gyűlés legtöbb résztvevője később csatlakozott a diákokhoz.1 A menet a Boulevard Saint Germain-en a szovjet nagykövetség irányába vonult, amely ekkor a Rue de Grenelle-n volt. A követség előtt tartandó tüntetés jelszavait menetközben talál*

A tanulmány német nyelvű változatát lásd Catherine Horel: Frankreich und die Ungarnkrise 1956. In Erwin A. Schidl (Hg.) Die Ungarnkrise 1956 und Österreich. Wien, 2002. Böhlau. 175-186. o. [A szerk.]

Catherina Horel

22


ták ki; ezek egyszerűek voltak, és a következő hetekben mindig megismételték őket: Soviets assassins, Thorez á Moscou [Szovjet gyilkosok, Thorez Moszkvába], stb.2 A rendőrség erőszak alkalmazása nélkül megállította a demonstrációt a R u e du Bac ke reszteződésénél, így az első kezdeményezés további következmény nélkül maradt. Ké sőbb azonban egy csoport, amely nyilvánvalóan az említett gyűlés résztvevőiből került ki, megpróbálta a L'Humanité című kommunista újság irodáit és a kommunista párt székhelyét megtámadni. A demonstrálók randalíroztak, és nagy kárt okoztak mindad dig, amíg a rendőrség - meglehetősen energikusan - szét n e m oszlatta őket.3 A következő nap késő délutánján a Grands Boulevards-on egy szintén diákokból álló tüntetés formálódott, amely mintegy 1000 (a L'Aurore közlése alapján 3000) részt vevőből állt. Céljuk ismét a L'Humanité épülete volt. E z alkalommal azonban már várták a demonstrálókat, s így verekedés kezdődött a kommunistákkal: ablakokból ki dobott üvegdarabok és lövedékek repültek a levegőben.4 Ezután mintegy kétszáz egye temista megtámadta az Association France-URSS Rue d'Anjou-n található irodáit. Habár az összes ablakot betörték, az épületbe n e m sikerült bejutniuk.5 A z egyetemisták szá m o s tüntetésen vettek m é g részt ezenkívül, és különleges akciókat is szerveztek, mint például a La Renaissance nevű kommunista könyvesbolt feldúlását a Rue Racine-n. A francia vidék sem maradt hasonló incidensek nélkül. A legtöbb egyetemi városban számos tüntetésre került sor, a kommunista párt helyi irodáit sok helyen megtámadták vagy feldúlták.6 Érthető m ó d o n a kommunista párt - mint a kelet-európai szovjet elnyomás megin gathatatlan képviselője - vált a felfokozott hangulat célpontjává. A közvélemény és a többi párt dühe szintén a francia kommunisták ellen irányult. A harc élére a szocialista Le Populaire újság állt.7 A sajtó agresszív kifejezési módja a hidegháború e szakaszá ban n e m számított újdonságnak, és a kommunisták sem maradtak adósak a válasszal. Október 23-a óta a „publicisztikai láz" több fokkal emelkedett, mégis a konfrontáció csak november 4-én érte el azt a szintet, amit többé már n e m lehetett csak papíron megoldani. H á r o m nappal a magyarországi szovjet intervenciót követően Franciaországban az érzelmek felfokozódtak, és a tiltakozó rendezvények támogatottsága érzékelhetően megnőtt. 1956. november 7-e, szerda 18 órára tömegdemonstrációra hívták az embere ket a Diadalívhez. Ezen az M R P és a C N I mellett a veteránok nemzeti uniója és az egyetemi szervezetek, mint pl. az U N E F vettek részt.8 A résztvevőket arra kérték, hogy a gyász jeleként fekete nyakkendőt viseljenek. Ezzel párhuzamosan a Force Ouvriére nevű szakszervezet szintén gyűlést hívott össze.9 A megadott időpontban körülbelül 30000 ember gyűlt össze a de l'Étoile tér körül. Számos kormánytag vett részt a de monstráción. A z élen Francois Mitterrand igazságügyi miniszter és M a x Lejeune, a had ügyminisztérium államtitkára vonult, de mellettük ott voltak az ellenzék vezető politiku sai is: Georges Bidault, René Pleven, Robert Schuman, Antoine Pinay, Joseph Laniel és mások. Őket magyar emigránsok kisérték, és mögöttük vonult a hatalmas embertömeg.10 A tüntetők a Champs-Élysées-n vonultak végig. A demonstráció első része nyugalomban zajlott. Amikor azonban a tüntetők a Place de la Concorde-n oszlani kezdtek, egy 5000, többnyire fiatalokból álló menet formálódott, majd Á Cháteaudun és Feu au P.C. [Cháteaudun-ben és Tűz a Kommunista Pártra] jelszavakkal továbbvonult." A z első csoport a Carrefour de Cháteaudun-ra csakugyan megérkezett, és félretolta az ott tartózkodó kevés rendőrt. A tüntetők megrohamozták a kommunista párt köz-

Catherina Horel

23


pontját, amit alig 500 militáns őrzött. Mindkét oldal felkészült az összecsapásra, és kereste is a harcot. Erőszakos cselekményekre és verekedésre került sor. A z utcán lévő tüntetőket az ablakokból különféle tárgyakkal dobálták a kommunisták, és nemsokára bútorok, illetve dokumentumok is kirepültek az utcára. Végül tűz ütött ki, amely kiter jedt az épület egész második emeletére is. A z egymás ellen küzdők helyet kellett bizto sítsanak a tűzoltóknak, azonban a csoportok újraformálódtak és 21 óra körül a Boulevard Poissonniére irányába vonultak, ahol a L'Humanité szerkesztősége volt, s ahol később a legsúlyosabb összetűzésekre került sor.12 A kommunisták eközben mozgósították követőiket: a párizsi „vörös" elővárosokból a munkaidő végeztével sok munkás érkezett erősítésként.13 A legkülönfélébb „fegyve rekkel" szerelkeztek fel, mint pl. szerszámokkal, amelyeket az újság nyomdájából vit tek el. A támadó tüntetők a R u e du Sentier-nél felszedték az utcakövet és összegyűjtöt ték a szerszámokat egy közelben található építkezésről is. A L'Humanité-székház összes ablakát betörték, kiváltva ezzel az addig visszahúzódó rendőrség beavatkozását. Általá nos verekedés tört ki, a sebesülteket a Le Rex mozi alatt található étterembe vitték.14 Végül a rendőrség és a tűzoltóság betört az épületbe, de az összetűzések tovább folyta tódtak, s a Rue de Lancry-n nyílt utcai csata alakult ki. Csak éjfél körül sikerült a rendet és nyugalmat helyreállítani. E z egyike volt azon összecsapásoknak, melyeket Párizs időnként átélt. A z események szomorú eredménye két halott és 107 sebesült volt.15 A kommunista ellendemonstrációra - három-négyezer résztvevővel - a következő nap került sor. A z utcaképet ezúttal is erőszak és zavar jellemezte. A z erőszak, amely kezdetben csupán verbális volt, a budapesti hírek drámaivá válá sának függvényében növekedett. A sajtó fényképeket közölt az ott folyó harcokról. A tiltakozási hullám akkor érte el első csúcspontját, amikor megjelentek az első tudósítá sok az Ausztriába érkezett magyar menekültekről. A Fényképek sokkja mottó alatt az ismert Paris-Match című hetilap megrázó tudósításokkal és képekkel mutatta be a m a gyar forradalom alakulását s a szovjet önkénnyel szembeszálló hős felkelőket. A fény képeket nemsokára az egész francia sajtó átvette, hozzájárulva ezzel a hangulat feltüze léséhez. Ráadásul 1956 novemberében a Paris-Match két francia riportere is áldozatul esett két helyszínen: Jean-Pierre Pedrazzini október 31-én, Budapesten kapott súlyos sebet (néhány nappal később, Párizsban hunyt el), Jean Roy-t pedig Egyiptomban érte halálos baleset. Pedrazzini gyászmenete számos képviselő, diplomata, a párizsi magyar kolónia, valamint nagyszámú szimpatizáns találkozójává vált. November 7-én és 8-án érkeztek m e g az első magyar menekültek Párizsba, akik önként indultak Franciaországba, új hazájukba. Ezt követően a franciák szolidaritás tüntetései nyugodtabb, szinte áhítattal teljes, komor hangulatban zajlottak. November 9-én és 21-én két jelentős rendezvényt szerveztek Párizsban a magyar forradalom javára. A SFIO szocialista párt felhívására, amit a Le Populaire november 7-i számában tettek közzé,16 november 9-én 21 órakor, a wagrami csarnokban került sor egy gyűlésre.17 A résztvevők pontos száma sajnos n e m ismert, mindenesetre az újság arról tudósított, hogy a csarnok roskadásig megtelt.18 A rendezvényen a Nemzet gyűlés Külügyi Bizottságának elnöke, Daniel Mayer elnökölt. Felolvasták Kéthly A n nának,19 a Magyar Szociáldemokrata Párt főtitkárának a levelét, aki ekkor N e w York ban, az ENSZ-ben tartózkodott. A „demokratákhoz intézet szózatát" a Le Populaire m é g aznap megjelentette nyomtatásban. A francia szocialisták Kéthly A n n a személyé ben az elnyomott magyarországi demokrácia szimbólumát látták, valóságos madonna-

Catherina Horel

24


ként tisztelték. November 12-én a Le Populaire jelezte Kéthly A n n a részvételét egy olyan rendezvényen, amit a deportáltak egyesületei szerveztek, és amelyre november 13-án, a Vélodrome d'Hiverben került sor.20 E z a második rendezvény nagy figyelmet kapott a sajtóban, mivel egyrészt szinte minden demokrata érintve érezte magát, másrészt azért, mert a szervezőket n e m lehe tett egyetlen politikai irányzathoz sem besorolni. Sok újság - mint például a Le Populaire november 13-i száma - címlapon tudósított az eseményről. A La Croix, a L'Aurore, a C o m b a t és a Le M o n d e már november 12-én beszámolt az eseményről.21 A z összejöve telen a híres ellenálló, David Rousset elnökölt, aki korábban egy koncentrációs tábor foglya is volt. Őt számos szónok követte. A Le Populaire a következő napi számának első oldalát „Au Vélodrome d'Hiver, le peuple de Paris solidaire des martyrs hongrois" (A Vélodrome d'Hiver-ben [gyűlt össze] a magyar mártírokkal szolidáris párizsi nép) címmel szentelte a rendezvénynek. A z újságok több ezer résztvevőről számoltak be, amit a Le M o n d e is megerősített, de pontos számadatok nélkül. A legtöbb részletet a L'Aurore hozta: „Hier soir au Vél d'Hiv, lagrandefouleparisienne s'est dressée contre les bourreaux de Budapes.t" [Tegnap este a Vélodrome d'Hiver-ben, párizsiak nagy tömege tiltakozott a budapesti hóhérok ellen.] A L'Aurore becslése szerint mintegy 15 000 ember - köztük számos magyar - vett részt a tüntetésen. A lap beszámolt egy különösen megrázó pillanatról is: egy vérfoltos magyar zászló bemutatásáról. A francia kommunisták számára valósággal „kifordult a tengelyéből" a világ a ma gyar forradalom alatt. Amit a francia diplomaták a kelet-európai fővárosokban csak megfigyelőként éltek át, az Franciaországban a kommunista párt számára közvetlen következményekkel járt. A második világháborút követően a párt nagy tekintéllyel bírt Franciaországban, amit csak a jugoszláviai partizánok legendájával lehet összehasonlí tani. A „75 000 kivégzett pártját", ahogy a kommunista párt nevezte önmagát, 1947ben kizárták ugyan a kormányból, mégis m e g tudta mutatni hatalmát olyan óriássztráj kok szervezésével, melyek az egész országot megbénították. Ezt követően is jelentős befolyással bírt, különösen a szakszervezetek soraiban. A z értelmiség körében is oly nagy presztízzsel bírt, hogy a vele kapcsolatban fennálló, egyfajta political correctness mindenfajta kritikát elhallgattatott. A nyilvánosság azonban 1956 őszén hirtelen észre vette, hogy a szovjet páncélosokat nemcsak a nácik ellen vetik be, és hogy Hruscsov elítélte ugyan a sztálini bűncselekményeket, ugyanakkor azonban brutális beavatkozást hajtott végre. Mindenki látta, hogy a kommunisták érvei, mellyel a magyarokat „fa sisztáknak" bélyegezték, elhibázottak. Ismert személyiségek tették közzé a pártból, vagy annak valamilyen mellékszervezetéből történő kilépésük hírét, példájukat több ezer tag és szimpatizáns követte. A z 1956 januárjában tartott általános választásokon a Kommunista Párt a szavaza tok 25,8%-ával m é g Franciaország legerősebb pártja volt. Két évvel később már csak 18,6%-ot ért el, így a háború befejezése óta először esett vissza a támogatottsága a 20%-os küszöb alá. A hanyatlás m é g nyilvánvalóbbá válik, ha a párttagok számának alakulását vesszük figyelembe: 1949-ben a Kommunista Pártnak 900 000 tagja volt, 1961-ben viszont már csak 300 000, tehát mintegy kétharmaddal kevesebb.22 A párt azonban n e m csupán tagjainak számát tekintve, hanem - a prominens értelmiségiek kilépésével - minőségileg is sokat veszített.

Catherina Horel

25


Szolidaritás Azt követően, hogy a Szovjetuniót s a Francia Kommunista Pártot elöntötte a fran cia nyilvánosság dühe és haragja, a médiában a menekültek tragédiája, az emberekről való gondoskodás lépett az első helyre. A különféle segélyakciókban már egészen m á s csoportok vállaltak szerepet, amelyek bizonyosan n e m vettek részt a tüntetéseken. A szolidaritás, a menekültekről való gondoskodás keretei között - ha az összes egyéni gesztust is hozzászámoljuk - több embert érintett, mint akár a legnagyobb demonstrá ció. A sajtónak és a rádiónak köszönhetően a közvélemény gyakran spontánul reagált, mivel megértette a magyar áldozatok rászorultságát. A magyar forradalom az első ilyen jellegű kampányok egyikének adott alkalmat Európában.23 A z akcióban alapvetően két szakaszt kell megkülönböztetnünk, ugyanis már a buda pesti harcok kitörését követően elindult az áldozatok megsegítése. A mozgalmat nem sokára már számos szervezet, egyetemista, szakszervezet támogatta, és különféle ren dezvényekre, véradó akciókra, gyűjtésekre került sor. A francia Caritas (Secours catholique) pénzt gyűjtött és abból eszközöket, gyógyszereket vásárolt, amelyeket az tán Magyarországra szállítottak. A z állam is kivette a részét a segítségből, amikoris katonai repülőgépeket bocsátott az egészségügyi segély célba juttatására.24 Október 23tól november 4-éig számos kezdeményezésre került sor, így pl. a La Croix november 3án a straszburgiak szolidaritásakciójáról számolt be. Néhány óra alatt a Városháza elő csarnoka adományokkal lett tele, miután az Europe 1 rádió felhívást tett közzé.25 A keresztény világ a magyarok iránti könyörületességét nemcsak adományokban, hanem - m é g mielőtt az intervenció elkezdődött volna - imádságokban is kifejezte. A La Croix katolikus újság minden nap beszámolt közös imádságokról vagy misékről. Mindenszentek, Halottak Napja és november 1 l-e (az I. világháború végének emlék napja) alkalmat adtak a megemlékezésre és az együttérzésre. Október 31-én a La Croix és a Combat „Messe pour la Hongrie á Paris "-t hirdetett m e g , amit ugyan a párizsi magyar katolikus misszió vezetett, de a szélesebb közönség számára is elérhető volt.26 A következő nap a La Croix Gerlier kardinális, lyoni érsek és Franciaország prímása felhívását tette közzé, melyben a két vallási ünnep alkalmából a főpap különleges imára szólított fel Magyarországért.27 A z ezt követő héten közös imára került sor, amelyet nagyságrendileg mindenkép pen egyfajta óriási demonstrációval lehet összehasonlítani. A szervezés a La Croix új ság olvasótáborát és lehetőségeit messzemenően meghaladta, sok m á s napilap szintén az ügy szolgálatába állt. A Pax Christi mozgalom, Feltin kardinális, párizsi érsek veze tésével közös imaéjszakára szólított fel november 10-ére a Sacré Coeur-en. A z imádko zás előtt a résztvevők gyalog akartak felsétálni a Montmartre-ra. A találkozási helyek a metróvonalak állomásai (Anvers, Abbesses, Lamarck-Caulaincourt és Cháteau-Rouge) voltak. A L'Aurore a következő nap 10 000 résztvevőről számolt be.28 A szakszervezetek is aktívan közreműködtek a szolidaritástüntetéseken, és n e m csak a Le Populaire jelentette be a kezdeményezését, hanem mások is. A munkásokat gyak ran hívták véradó akciókhoz, továbbá munkabeszüntetéseket és emlékperceket szentel tek Magyarországnak s az áldozatoknak. Strasbourgban az Électricité de France m u n kásai munkájuk egy-egy óráját ajándékozták Magyarországnak.29 A z Entraide Ouvriére adományokat gyűjtött, és a befizetett összegek megszaporodtak. A wagrami csarnok ban tartott szocialista találkozó például 100 000 frankot hozott.30 M e g kell m é g említe-

Catherina Horel

26


nünk, hogy több párizsi színházban előadásokat tartottak, melyek bevételeit a Vöröske resztnek adták át. Egy eset különösen figyelemreméltó. A Médrano cirkuszban - az akkori Franciaország egyik legnagyobbjában - a már hetek óta franciaországi turnén tartózkodó budapesti cirkusz gálaelőadását mutatták be. Mindkét himnuszt elénekelték, majd a közönség a „Vive la Hongrie libre" és „á mort les assassins" [Éljen a szabad Magyarország és Halál a gyilkosokra] jelszavakat kiáltotta.31 A magyar Honvéd és a párizsi Racing labdarúgó csapata november 13-án mérkőzést játszott Párizsban. A Parc der Princes stadion a m a g a 30 000 férőhelyével teljesen meg telt,32 ráadásul a magyarok 4:3-ra megnyerték a mérkőzést. Jó két hétig Franciaország szinte Magyarországnak élt. Minden kis esemény, amely nek valamilyen m ó d o n köze volt Magyarországhoz, szimpátiatüntetéssé alakult. Érthe tően az írott sajtó és a rádió volt e folyamat kiváltója és támogatója, melynek eredmé nyeként az emberek ekkor n e m Algériáról beszéltek. Számos újság n e m csak az aktuá lis magyarországi eseményekről tudósított, hanem - mint a La Croix - kihasználta a lehetőséget, hogy Magyarország történetét és kultúráját több cikkben is bemutassa. A tanulmányokat gyakran emigránsok írták.33 A menekültek tragédiája november 4-től került előtérbe - azelőtt a cselekvés közép pontjában a szovjet represszió áldozataival való szolidaritás állt. Franciaország pénz ügyi, politikai, morális és szellemi támogatást nyújtott. A Vöröskereszt, a Caritas és az állam közösen gyűjtötték a francia lakosság adományait. Minél több menekült özönlött át a határon Ausztriába, a támogatás annál széleskörűbbé vált.34 Mivel a magyarokat n e m lehetett saját országukban megsegíteni, a segítségnyújtás új formát öltött. Mégis, ha megvonjuk a magyaroknak nyújtott francia segítség mérlegét, akkor az eredmény n e m tesz különösen nagy benyomást. A Vöröskereszt pénz- és anyagi ado mányokat mintegy 69 772 351 svájci frank értékben adminisztrált. Ezzel Franciaország csupán a hetedik helyen állt sok kisebb állam, mint Svájc (4.), Hollandia (5.) vagy Svédország (6.) mögött.35 N o v e m b e r 7-én a francia sajtó közölte, hogy a kormány - az osztrák felhívásra válaszul - elhatározta a magyar menekültek egy részének befogadását.„Ilfait appel á tous les Francais et á toutes les Francaises pour l'aider á accomplir ce grand devoir de solidarité humaine." [„Fel kell hívni az összes francia férfit és nőt, hogy segítsenek megvalósítani az emberi szolidaritásnak ezt a nagyfeladatát."]36M é g aznap este meg érkeztek az első menekültek Franciaországba. Őket először a Caritas fogadta, és a R u e Cler-en, valamint a R u e de la Cométe-n található otthonokban helyezte el. A z evangé likus szociális bizottság is fogadott menekülteket és Sévres-ben, valamint Sucy-enBrie-ben szállásolta el őket.37 A harcok kitörését követően a francia kormány miniszteriális bizottságot hozott létre, hogy koordinálja a válság áldozatai számára nyújtott segítséget. A bizottságot Georges Bidault és Lucien Léger professzor vezette, szorosan együttműködve a Vörös kereszttel. A z Orsay vasútállomáson egy egész csarnokot ürítettek ki és adtak át jóté konysági célokra. „Depuis cinq jours et cinq nuits se relaient ici les grands et les petits, des professeurs de la Faculté de médecine et des étudiants, des Scouts, des anonymes, des Francais quoi!" [„Öt nap és öt éjszaka óta gyülekeznek itt nagyok és kicsik, az orvosi egyetem tanárai és hallgatói, a cserkészek, névtelenek és mindenféle francia!"] tudósított a La Croix egyik újságírója, miután hosszabb időt töltött ott, és meginterjú-

Catherina Horel

27


volta Dr. Schuh-t, a Világegészségügyi Szervezet elnökét, aki megerősítette, hogy a menekültek kényszerhelyzetben vannak, és segítségre szorulnak.38 Franciaország mindent elkövetett, hogy a menekülteket méltósággal fogadja. A menekültek nagy száma azonban problémát jelentett. N e m azért, mert a menekülteket a nyugati államoknak be kellett fogadniuk - Franciaország egyébként sem játszott ebben főszerepet -, hanem sokkal inkább abban a hidegháborús megközelítésben, hogy a „legjobbak" menekültek el Magyarországról, akik fontosak lettek volna a kommuniz mussal szembeni ellenállásban. A hidegháború logikája szerint tehát problémát jelen tett volna a Nyugat számára, ha mindannyian emigrálnak. A washingtoni francia nagy követ - Alphand - ebben az értelemben írt levelet november 23-án: „Le nombre des réfugiés dépasserait maintenant 6 0 000. O n cite, á titre d'exemple, le passage en Autriche de tout le corps enseignant et de tous les éléves de l'Université de Sopron.39 Bien qu'on n'ait nullement l'intention de blámer un tel exode, il n'en reste pas moins que les forces de résistance hongroise vont s'en trouver rapidement affaiblies." [„A menekültek létszá m a jelenleg 6 0 ezer főre tehető. Megemlíthetjük példának okáért, hogy Ausztriába me nekült a Soproni Egyetem teljes tanári testülete és összes hallgatója. Jóllehet egyálta lán nem állhat szándékunkban egy ilyen exodus helytelenítése, azért érdemes megje gyezni, hogy a magyar ellenálló erők gyorsan meggyengültek. "]40 A francia kormány november 18-át a magyar menekültekkel való szolidaritás nemzeti napjává tette. A z újságok közzétették G u y Mollet miniszterelnök felhívását, amelyben honfitársainak nagyvonalúságát kérte. „Au moment oú la Hongrie s'est dressée pour recouvrer sa liberté, Francaises et Francais ont vibré á l'unisson de ce peuple héroique, de ces h o m m e s qui mouraient en chantant La Marseillaise. [...] Je sais l'importance de l'effort qui a déjá été fourni. L'ampleur des ruines accumulées et la misére sans n o m qui frappe ce peuple vaillant imposent á chacun de consentir davantage encore. E n donnant généreusement vous ferez votre devoir." [„Abban a pillanatban, amikor Magyarország felkelt szabadságának visszaszerzéséért, a francia férfiak és fran cia nők vállvetve lelkesedtek ezzel a hősies néppel, ezekkel az emberekkel, akik a Mar seillaise-t énekelve haltak meg. [...] É n ismerem a küzdelemnek a m á r felmutatott fon tosságát. A z egyre növekvő romok nagysága és a szavakkal kifejezhetetlen nyomor, amely sújtja ezt a bátor népet, mindenkit m é g jobban a belenyugvásra ösztökél. Így adva át hősiesen a feladatok leendő végrehajtását. "]41 November 19-én több újságban is jelentek m e g fényképek, amelyek erre a napra emlékeztettek. A Combat, az azonos nevű ellenálló mozgalomból született újság például olyan képet választott, amelyen a francia zászló a Cháteau de Vincennes-en félárbocra volt engedve. A képet az alábbi sorok kísérték: „Par une journée de deuil, la France entiére a manifesté sa solidarité avec le peuple hongrois. Tous les drapeaux de la capitale étaient en berne et partout des quéteurs ont sollicité la générosité des Parisiens en faveur de la Hongrie martyre." [„Egy gyásznapon keresztül, teljes Franciaország kinyilvánította együttérzését a magyar nép iránt. A főváros zászlói a gyász színét öltöt ték fel, és a mindenütt felállított gyűjtőhelyek vonzották a párizsiak nagylelkű adomá nyait a vértanú Magyarország javára."] Összehasonlításként, a La Croix című lap O n a quété pour la Hongrie [Gyűjtöttünk Magyarország javára] felirat alatt két kislányt mutatott, akik valójában René Coty köztársasági elnök unokái voltak. N o v e m b e r 10-én a L'Aurore kampányt indított, amely a Magyarországgal való francia szolidaritás kü lönleges aspektusáról tanúskodik. A Les lecteurs de L'Aurore aident les réfugiés hongrois

Catherina Horel

28


[A L'Aurore olvasói segítenek a magyar menekülteken] című cikkben az újság állás ajánlatokat és lakásokat kért a magyar menekültek számára. A szöveg francia és ma gyar nyelvű szakasszal végződött és közvetlenül a menekültekhez szólt, ingyen rendel kezésükre bocsátva a hirdetési részt, hogy ezáltal kereshessék eltűnt rokonaikat és isme rőseiket. A hirdetést a következő napokban többször is megismételték, közölve az aján latokat is, amelyek november 12-e óta a szerkesztőségbe érkeztek. A z olvasók ruhákat és különféle eszközöket ajánlottak fel, egy házaspár magyar gyereket akart magához venni, de állásajánlatok is jelentek m e g szép számmal. A sok ajánlatot november 13-án azonban már n e m tudta megjelentetni az újság, mivel kevés hely állt a rendelkezésére. Ugyanakkor azt lehetett olvasni, hogy „par centaines les lecteurs de L'Aurore aident les réfugiés Hongrois" [„a L'Aurore olvasóinak százai segítik a magyar menekülte ket"]. Bár a következő napokban m é g folytatódott a kezdeményezés, mégis meglehető sen gyorsan befejeződött. Magyarország már november 19-én eltűnt afrancianapilapok címlapjairól, és he lyette a benzinhiány (a szuezi válság mellékjelensége), illetve az algériai háború vált uralkodó témává. A menekültek kérdése csak az olyan hetilapokban, mint a Jours de France és a Paris-Match kapott továbbra is figyelmet, amelyek egész karácsonyig drá mai riportokban mutatták be az osztrák határon kialakult helyzetet. * Mérleget vonva a francia nyilvánosságnak az 1956-os magyar forradalommal kap csolatos reakcióiról, kétféle, egymástól tisztán elkülönülő - és a kor szélsőségesen po larizált hangulatát logikus m ó d o n tükröző - hozzáállással találkozhatunk. A politikai lag aktív franciák hozzáállása éles és egyértelmű volt, mivel vagy tudatos kommunis ták, vagy a szovjet rendszerrel szemben ellenséges beállítottságúak voltak. A z utóbbi csoporthoz tartozók a szovjet intervencióra adott válaszukat nyílt dühben, demonstráci ókon vagy a segélyakciókban való részvételükkel fejezték ki. A keresztény nyilvános ság magatartását is egy sorban találjuk a Magyarország megsegítése mellett elkötelezett emberekével. Végül az „egyszerű" francia emberek - „des Francais quoi" - a média, a rádióriportok, a drámai fényképek által felkavarva, az Orsay vasútállomás előtt álltak sorban, vagy éppen ajánlatot küldtek a L'Aurore-nak. Mindannyian m e g voltak arról győződve, hogy Franciaország maximális segítséget nyújt, - ami azonban n e m volt igaz. A hozzá képest kisebb és Magyarországtól távolabb fekvő országokhoz képest Franciaország csak a hetedik helyen állt a segítségnyújtó államok között. E meglehető sen gyenge érdeklődésnek három fő oka volt. • A kommunista párt még mindig erős helyzete. Ez a társadalom egy részét a ma gyarországi eseményekkel kapcsolatban is befolyásolta, vagy legalábbis passzív viselkedésre ösztönözte. • A hidegháború geopolitikai összefüggései, amelyek lehetetlenné tették a Nyugat katonai akcióját. • A z algériai háború, amely a francia nyilvánosságot természetesen jobban érdekel te a magyar eseményeknél, hiszen 1954 novembere óta saját, sorozott katonáik harcoltak Afrikában. Franciaország, a korábbi gyarmati hatalom számára Észak-

Catherina Horel

29

N e m z e t k ö z i visszhang: francia

Afrika szimbolikus értékkel is bírt, a francia politikai stratégia pedig ráadásul ekkor m á r n e m K ö z é p - E u r ó p a felé irányult. N é m e t b ő l fordította: P r o h á s z k a Péter Jegyzetek 1 A Sociétés Savantes termében megtartott összejövetel, amelyen Daniel Halévy elnökölt, a Combat 1956. november 3-i és 4-i számában az alábbi cím alatt lett meghirdetve: Salut aux insurgés hongrois. [Dicsőség a magyar felkelőknek]. A L'Aurore következő napi számában beszámoló jelent meg róla. 2 Maurice Thorez (1900-1964): a Francia Kommunista Párt főtitkára 1947 és 1964 között. 3 L'Aurore, 1956. november 6., kedd. 4 Combat, 1956. november 7., szerda. 5 Azon a héten különböző újságok számoltak be arról, hogy az egyesületből jelentős személyek léptek ki, mint például Francois Mauriac (L'Aurore, november 6.) és Edouard Herriot (La Croix, november 8., valamint a L'Aurore november 9-i száma). 6 Mint például Nantes-ben. Lásd L'Aurore, 1956. november 7., szerda. 7 A Le Populaire a szocialista SFIO párt orgánuma volt. 8 M R P (Mouvement Républicain Populaire), CNI (Centre National des Indépendants), U N E F (Union Nationale des Étudiants de France). 9 L'Aurore és Le Populaire, november 7. 10 L'Aurore, november 9. 11 A francia nyelvű szövegrészek fordításáért köszönet illeti Szende Lászlót. (A szerk.) 12 Fényképes riportok a Paris-Match és a Jours de France november 17-i számában. 13 A nem kommunista szakszervezetek tagjainak 17 órakor kellett a munkát beszüntetniük, hogy a Force Ouvriére által szervezett gyűlésen részt tudjanak venni. 14 L'Aurore, november 9. A lapban részletes tudósítás található az eseményekről. 15 E két napot követően összesen három halottat találtak, akiknek a neve is ismert. A források különbséget tesznek két elhunyt, akik szerdán haltak meg, és egy harmadik között, aki a kommunista ellentüntetés áldozata volt. 16 Le Populaire, november 7. „Travailleurs! Démocrates! Socialistes! Tous á Wagram pour manifester la solidarité du peuple de Paris envers la Hongrie martyre." („Munkások! Demokraták! Szocialisták! Mindenki [jöjjön] Wagramba, hogy Párizs népe megmutassa szolidaritását a mártír Magyarországgal.) 17 Akkoriban a pár ezer ülőhellyel rendelkező wagrami csarnokban főként bokszmeccseket rendeztek. M a színházként funkciónál, és TV-műsorokat vesznek fel benne. 18 Combat, november 12. Kb. 2000 ember lehetett jelen. 19 A baloldali sajtóban, de nem csupán ott, Kéthly Anna (1889-1976) neve igen gyakran szerepelt. A z újságok széles körben tudósítottak Kéthlynek a Szocialista Internacionálé bécsi kongresszusára való elutazásáról, majd ezt követően arról, hogy a szovjetek megtiltották a Magyarországra való beutazását. Kéthly N e w York-i küldetése izgatottságot váltott ki a francia nyilvánosságban. Rövidesen a magyar nemzet szimbólumává vált.Ígypéldául a Jours de France november 17-i száma a menekültekről szóló riportját az ő fényképével illusztrálta, az alábbi felirattal: Elle représente la Hongrie libre [Ő képviseli a szabad Magyarországot]. Később, amikor az E N S Z a magyar ügyről tárgyalt, a közgyűlés az el nem ismert Kádár-kormány képviselője helyett az egykori Nagy Imre-kormány tagját, mégpedig Kéthly Annát akarta akkreditálni. A magyar forradalom leverését követően Kéthly emigrált és Londonban halt meg. Vö. Documents Diplomatiques Francois [a továbbiakban: D D F ] , 1956, 3. kötet, 222. sz. irat. Francois Seydoux, bécsi nagykövet Christian Pineau külügyminiszterhez intézett levele. 1956. novem ber 23., 389. o. 20 Ez a kerékpár-versenypálya a Boulevard de Grenelle-n volt, és Párizs leghíresebb sportcsarnokai közé tartozott. Ugyanakkor a „szégyen helyének" is számított, mivel a francia rendőrség itt gyűjtötte össze 1942. július 16-án, deportálásuk előtt, a főváros zsidó lakosait. 21 A z elkövetkező gyűlésről másodszor is a L'Aurore informált első oldalán. 22 Sijánszky Jenő: A z 1956-os magyar forradalom. A francia társadalom és a magyar emigráció reagálá sa. In Az 1956-os forradalom és szabadságharc. Budapest, 1997, 203. o. 23 Bernard, Jean-Pierre A.: Novembre 1956 á Paris. In Vingtiéme Siécle n°30, April-Juni 1991, 68-81. o. 24 Mgr. Rodhain, a Caritas vezetője egy segélyszállítmánnyal maga is Magyarországra utazott. Bécsben az osztrák Caritas képviselőivel találkozott, és a La Croix november 6-i számában drámai beszámolót nyújtott a magyarországi helyzetről. Másnap a katolikus újság a következő felhívást tette közzé:„Ilfaut 25 26 poursuivre La Croix, november október l'entraide 31. 3.en faveur des Hongrois" [„Folytatni kell a magyarok megsegítését"] .

Catherina Horel

30

N e m z e t k ö z i visszhang: francia

27 La Croix, november 1-2. A november 7-i kiadásban, november 11-e alkalmából, Gerlier kardinális második felhívása olvasható a „Priéres publiques pour la Hongrie el la paix" [Közös imák Magyaror szágért és a békéért] szervezet számára. 28 L'Aurore, november 12. 29 La Croix, november 13. 30 Le Populaire, november 9. 31 L'Aurore, november 7. 32 Akkoriban a stadion kisebb volt, mint ma. 33 La Croix, november 10. és 12. 34 Vonéche-Cordia, Isabelle: Magyar Október vörös zászló és vörös kereszt között. A Nemzeti Vöröskereszt Magyarországon 1956-ban. Budapest, 1998, 259. o. (A francia nyelvű disszertáció magyar fordítása.) 35 Uo. 185-186. o. 36 Combat és L'Aurore, november 7. Később kiderült, hogy Franciaország 5000 - 10000 menekültet fogadott be, köztük sok elárvult gyermeket. Összesen 8485 menekült maradt Franciaországban (erede tileg 12 000 fővel számoltak). Franciaország e téren nem állt az első helyen, mivel Kanada, majd az Egyesült Államok és Anglia megelőzték. 37 L'Aurore és La Croix, november 9. 38 személy már megérkezett. A z osztrák Caritas válogatta ki, és a miniszterelnök által finanszírozott repülőgép szállította őket Párizsba. 42 személy gépjárművön érke zett, őket az evangélikus szociális bizottság támogatta. A La Croix november 13-i száma Marella apostoli nunciusnak (Mgr. Rodhain, illetve a magyar katolikus misszió részéről R P Rezek kíséretében) a Rue de la Cométe-i otthonban tett látogatásáról számolt be. 38 La Croix, november 6. 39 Miután kb. 80 menekült (köztük több fegyveres) megérkezett Deutschkreutz-ba, a siezenheimi (Bur genland) internálótáborban helyezték el őket. Speckner, Hubert : Das Bundesheer in der Flüchtlingsbetreuung. In Schmidl, Erwin A. (Hg.): Die Ungarnkrise 1956 und Österreich. Wien, 2002, 275-280. o. 40 DDF., 1956, Bd. 3, n° 224, Alphand Pineaunak. 1956. november 23., 393. o. 41 Combat, november 17-18. A Le Populaire már 15-e óta közzétette a kormány hivatalos közleményét. „Le gouvernement francais, désireux de répondre au grand élan de sympathie qui se manifeste en faveur de la population hongroise a décidé de faire du dimanche 18 novembre une Journée nationale de solidarité. Les drapeaux des édifices publics seront mis en berne. Des quéteurspasserontsur la voie publique et chacun voudra, dans la mesure de ses moyens, mais avec la plus grande générosité, apporter sa contribution. Pour permettre aux secours d'étre organisés trés rapidement et avec le plus d'efficacité, il est recommandé de souscrire largement plutőt que de faire des dons en nature, pour permettre au ComitéInterministérielde coordination du secours aux sinistrés de porter immédiatement son effort sur les demandes de premiere nécessité. D'ores et déjá, nombreux sont ceux qui ont fait connaitre leur intention de soulager les miséres quiviennentd'étre connues. C o m m e l'a souligné M. le président du Conseil, tous auront á coeur de répondre a un appel semblable et de donner ainsi un exemple de solidarité entre les peuples. " [„A francia kormány, mivel válaszolni kíván a magyar nép felé irányuló kitörő lelkesedésre és együttérzésre, elhatározta, hogy a november 18-i vasárnapot a nemzeti szolidaritás napjává nyilvánítja. A középületeken gyászlobogókat fognak elhelyezni. A közutak mentén felállított gyűjtőhelyeken mindenki az anyagi lehetőségeihez mérten adakozzon, de minden bizonnyal a legnagyobb nemeslelkűségre számíthatunk. A segélyezés nagyon gyors és hatásos végrehajtása érdeké ben inkább a természetbeni adományok eljuttatását javasoljuk, és megbízzuk a Tárcaközi Bizottságot az áldozatok ellátását szolgáló törekvések koordinálásával, a legszükségesebb igények felmérésével. So kan vannak olyanok, akik már kinyilvánították szándékukat, hogy könnyítsenek a szerencsétlenek helyzetén, és sokan lesznek olyanok, akik csak később fognak segíteni. Amint a Tanács elnöke aláhúzta, mindannyiunk szíve nyitott arra, hogy válaszoljunk a segélykiáltásra, így adva példát a népek közötti szolidaritásról."]

Limes

31

Nemzetközi visszhang: svájci

Tréfás Dávid

1956 Svájcban, mint forradalom és restauráció

Az 1956-os magyarországi forradalom Svájcban kettős reakciót váltott ki. Miköz ben a svájci közvélemény a forradalom iránti lelkesedését fejezte ki, egyfajta háborús készenlét is kialakult. A svájci konzervatív politikai erők az „olvadás" és a „békés együttélés" politikáját, amely az 1955-ös évet jellemezte, n e m tartották hitelesnek. Pe dig a nemzetközi feszültség enyhülése reményre adhatott okot: úgy tűnt, hogy az oszt rák államszerződés, a nagyhatalmak genfi konferenciája, az együttműködés kezdete az atomtechnológia területén, valamint Európa két felének óvatos közeledése nyomán a világ túl van a hidegháború legfagyosabb időszakán. A z 1956-os magyarországi ese ményekről szóló első svájci híreket úgy is fel lehetett fogni, mint az új klíma gyümöl cseit, mindaddig, amíg le n e m verték a forradalmat, hiszen november 4-e már nyoma tékosan figyelmeztetett a hidegháború realitásaira. A szovjet katonai akció látszólag azon svájci köröknek adott igazat, amelyek mindig is óva intettek a kommunizmussal való kiegyezéstől. Mialatt 1956 ősze Magyarország számára végzetes eseményeket hozott, Svájcban furcsa történések zajlottak, amelyek a háborús, illetve a háborút követő élmények újra éledését eredményezték; a menekültek befogadása, a segélyek, a háborús hisztéria, a tisztogatások (ezúttal a kommunisták ellen) nagyban kapcsolódtak ahhoz a képhez, amelyet a II. világháború alatti, majd közvetlenül a háború után tanúsított viselkedé sükről alkottak saját magukról a svájciak. A II. világháború alatti magatartásról szóló vita Ejtsünk néhány szót röviden Svájcnak a II. világháborúban játszott szerepéről. A későbbi állításokkal ellentétben, Svájc 1939 és 1945 között szinte valamennyi olyan elvét elvetette, amelyek a késői 30-as években felállított identitás-konstrukciójának az alapját képezték. A semlegessége formálisan fennmaradt ugyan, mégis szoros gazdasá gi együttműködést folytatott a Harmadik Birodalommal. A nácik Svájcon keresztül bonyolították le pénzügyi tranzakcióikat és a rablott arany értékesítését. Svájc ezenkí vül rendszeresen megtagadta a zsidó menekültek beutazását, kiszolgáltatva őket a biz tos halálnak. A svájci hadsereg megerősítette állásait az Alpokban, és egy német táma dás esetén egymás után adta volna fel az összes mélyebben fekvő területet, ahol a nagyvárosok is voltak. Mindezek ellenére a II. világháborúra való emlékezésre lénye gében a nemzeti egység érzése nyomta rá a bélyegét, továbbá az önellátási küzdelemre és az „aktív szolgálat" idejére való visszaemlékezés, - amikor is az ország minden talpalatnyi zöld területét a földművelésre használták ki m é g a városokban is, illetve a svájci hadsereg megszállta az országhatárt. Mindazon nélkülözések után, amelyek két ségtelenül meghatározták a svájci mindennapokat, a háború befejezését megkönnyeb büléssel és azzal az érzéssel vették tudomásul, hogy „most az egyszer megúszták". A z

Tréfás Dávid

32


ország kormánya azt a végső következtetést vonta le, hogy mindenben helyesen csele kedett. Néhány svájci nemzeti szocialistát és fasisztát hazaárulásért megbüntettek, szá m o s német, illetve olasz állampolgárt kiutasítottak az országból. Ezzel az ügyet lezárt nak tekintették. Azonban m á r a háború alatt, majd az ezt követő első években is voltak hangok, amelyek élesen bírálták a svájci magatartást, különösen a menekültpolitikát. A bázeli jogtudós, Carl Ludwig vezetésével felállítottak például egy bizottságot, amely hozzá férhetett a rendőrségi aktákhoz. A bizottság jelentése már 1955-ben elkészült, de a kormány várt m é g annak nyilvánosságra hozatalával. A magyar felkelés ilyen szem pontból pont „jókor jött". Példamutató viselkedéssel utólag ugyanis tisztára lehetett mosni a háború alatti svájci politikának a jelentésben is feltárt szégyenfoltjait. Ezek után aligha meglepő, hogy Svájcban m a elsősorban a több mint 10 000 ma gyar menekült befogadására emlékeznek, és kevésbé a belpolitikai turbulenciákra. A magyar események kapcsán Svájc valamennyi belső kényszere ismét felszínre került, és n e m túlzás azon állítás, hogy a Magyarországon kezdődő „restauráció" Svájcot is pró bára tette. Miközben ugyanis kísérlet történt arra nézve, hogy a hadsereget és ezzel együtt a „szellemi honvédelem" antikommunista értelmezését utólag megerősítsék, a kulisszák mögött tovább zajlott a business as usual, zavartalanul folytatódott a kereske delem Kelet-Európával, és megvoltak a diplomáciai kapcsolatok is.1 Svájc számára Magyarország sorsa n e m igazán bírt jelentőséggel. A z 1956-os ma gyar események inkább egy történelmi jellegű vitára adtak alkalmat arról, hogy mi a „helyes magatartás" egy nemzetközi krízis esetén, és ennek kapcsán hogyan kell megol dani a belpolitikai konfliktusokat. Mindez kihívást is jelentett a svájci identitás-konst rukció szempontjából. A világháború hagyatékával való bánásmód Walter Matthias Diggelmann író volt valószínűleg az első, aki 1965-ös, vitatott regényében (Die Hinterlassenschaft; magyarul: A hagyaték) rámutatott az 1956-ra való svájci reagálás és a II. világháborús élmények közötti szoros összefüggésre, amidőn hősének, a német-zsidó Dávidnak az alábbi szavakat adja a szájába. „»Nekünk, svájciaknak«, mondja, »végre fel kell ébrednünk! Nekünk is van fel dolgozatlan múltunk, szégyent és gyalázatot hoztunk magunkra. Itt az idő, hogy ezt tisztázzuk. A m i T-ben történt, és ez megtörtént, csak úgy volt lehetséges, hogy nálunk m é g mindig ugyanaz a szellem uralkodik, mint a 30-as és 40-es években. A z antikom munizmus, ahogy ezt nálunk, Svájcban űzik, csak egy menekülés...«"2 Svájcban először mély megdöbbenés volt érezhető a magyarországi események mi att. A magyar nép harca a kommunista rendszer és a „segítségül" behívott Vörös Had sereg ellen csodálatot váltott ki. Napirenden voltak a szolidaritási tüntetések, mint ahogy egész Nyugat-Európában. M á r októberben elkezdték a pénz- és természetbeni adomá nyok gyűjtését Magyarország javára: szinte n e m volt olyan egyesület vagy napilap, amely ne igyekezett volna részt venni a gyűjtésben. A kétségtelen együttérzés mellett ezáltal egy bizonyos versenykényszer is létrejött. Novemberben, az első menekültek megérkezése után, a lakosság segítőkészsége rájuk is kiterjedt. A segítőkészség része

Tréfás Dávid

33


volt annak a kollektív identitás-konstrukciójának, amely Svájcot először „semleges nek", később azonban „szolidárisnak" és „univerzálisnak" definiálta. E z az identitás-konstrukció a II. világháború utolsó hónapjaiban keletkezett, mint egy ellenhatásként Svájc akkori, megtépázott nemzetközi imázsára. A náci Németor szággal való szoros együttműködés és a zsidó menekültek tízezreinek a határnál történt visszautasítása ugyanis egy pozitív ellenkép megteremtését igényelte. Emellett sajátos „szereposztás" uralkodott: a „semlegesség" gyakorlása az államnak volt fenntartva, amely ezáltal a business as usualt úgy politikai, mint gazdasági területen tovább folytathatta. A z „univerzalitás" ebben az értelmezésben azt jelentette, hogy az érvényes volt a föld valamennyi államára, tehát a kereskedelmet tovább folytathatták a kommunista orszá gokkal, vagy például a rasszista Dél-Afrikai Köztársasággal is. A „szolidaritás" viszont a privát segélyszervezetek és az egyházak feladata volt. A z utóbbiak, mint „erkölcsi instancia", felemelhették a hangjukat a világ igazságtalanságai ellen, ugyanúgy, mint a világszerte olvasott svájci sajtó vagy a magánkezdeményezéssel szervezett tüntetések. A svájci külpolitika fenti irányvonala az 1956-os magyar forradalom kapcsán is jól szemléltethető: a kormány hivatalos politikája kezdettől fogva arra az eleve kilátástalan sorsú javaslatra korlátozódott, amellyel a nagyhatalmakat tárgyalóasztalhoz akarta ül tetni úgy, mint 1955-ben, továbbá a Svájci Vöröskereszt segítségével megszervezett segélyszállítmányokra, valamint az 1956 novemberében beiktatott magyar kormány bosszúálló tevékenysége elleni háromperces tüntetésre. Bár a „szolidaritást" szolgáló segélyakciók össze voltak hangolva, a kormány mégis a fennálló és az újonnan alapított (privát) segélyszervezetekhez fordult. A z erkölcsi ítéletet az egyházakra, a sajtóra és a tüntetőkre bízta. E g y olyan helyzet állt így elő, amelyben a „hivatalos" identitás-konstrukció és a társadalom között egyfajta egyetértés született, és átmenetileg közösség formálódott az a m ú g y heterogén svájci társadalom ból. A menekültek A 10000 magyar menekült befogadása nem csupán önzetlen felebaráti szeretetből történt, legalább is ami a svájci politikai vezetés szándékait illeti. A z 1955-ös osztrák államszerződés aláírása óta Svájc egyre nagyobb mértékben érezte magát fenyegetve. Katonai körökben rámutattak arra, hogy a Magyarországon tartózkodó szovjet csapa tok és Svájc keleti határa között hatalmi vákuum van. Így érthető az akkori államelnök, Markus Feldmann félelme, aki november közepén a 40000, Ausztriában tartózkodó menekültet minden szempontból jelentős kockázatnak vélte a katonailag m é g mindig védtelen ország számára.3 A menekültek befogadását Feldmann stratégiai meggondolá sokkal hozta összefüggésbe. „Ausztria tehermentesítésével a saját érdekeinket is szol gáljuk; feltétlenül el kell kerülnünk, hogy a szovjet-oroszoknak a »rend fenntartása« címén ürügyük legyen a beavatkozásra Ausztriába. "4 Ezek után aligha okoz meglepetést, hogy Svájc - Ausztriához hasonlóan - vala mennyi magyar menekült számára nagyon gyorsan megadta a politikai menedékjogot. Eleinte csak 2000 menekült befogadásáról volt szó, a kontingenst azonban már a követ kező napokban megduplázták. További 6000 menekültet csak átmenetileg kellett volna átvenni, de a potenciális befogadó országok megtagadták az átvételt. A Svájcba érkező magyaroknak nehezükre esett a menekülésük néha rendkívül prag-

Tréfás Dávid

34


matikus indítékait feltárni. A z események korabeli ábrázolása szerint Svájcban alig érdeklődtek a menekülés okai iránt, és - a svájci identitásfogalom szellemében - magá tól értetődően feltételezték a politikai okokat. A magyar menekülteket sajátos „svájci" tulajdonságokkal ruházták fel. A mai szemlélőnek újra m e g újra feltűnnek a korabeli tudósítók azon próbálkozásai, hogy „közös múltat" kreáljanak, amely a svájciaknak a Habsburg Birodalom és m á s nagyhatalmak (legutóbb a náci Németország) elleni küz delmére vonatkozóan értelmezhető. Így kell értelmezni azon nyilatkozatokat is, hogy a magyarok Svájcért is áldozzák az életüket, vagy az olyan újságcikket, amelynek a címe Winkelried Ungarn.5 Ú g y látszott, hogy m é g egyfajta közös kultúra megteremtésére, illetve az érdekek egyeztetésére is m e g voltak az alapfeltételek. A svájciak és a magyarok - nyilvánvalóan a „lényüknek megfelelő" antikommunista életfelfogás szintjén - összetalálkoztak. A z antikommunista felfogás Svájcot és a magyar menekülteket egy belső határvonalon belül határozta m e g , miközben a k o m m u n i z m u s , illetve a szovjet-oroszok - a külső határokon kívül - a közös ellenséget alkották. A fenyegető ellenségképet földrajzilag főleg a szovjet befolyás alatt álló területekre vetítették ki, de a közvetlen környezetben is voltak nyomai. A z oroszokat a mitikus történelemfelfogás alapján stilizálták, s ez bizonyos hasonlóságokat mutatott a középkor óta a Keletről kialakított képpel, ahová egyébként hagyományosan a magyarok is tartoztak.6 Így váltak a mongol származású vörös katonák hamarosan Dzsingisz kán utódaivá. A magyar védőbástya-metaforát (lásd: a „Nyugat megvédése"), amelyet Szerbia, Lengyelország, Ukrajna és m á s országok is a magukénak követelnek, a régi „ellenségekkel" (mongolok, törökök) hozták összefüg gésbe: így lettek az oroszokból „hordák" és „hitetlenek". Ennek az értékelésnek az alapja - legalábbis részben - valószínűleg a Svájcban is meglévő szlávellenesség volt. Miközben a kommunizmust a magyarok lényétől idegen dologként ábrázolták, a Szov jetunió vonatkozásában egyszerűen azt feltételezték, hogy a politikai rendszer és a nép megfelelnek egymásnak. Említést kell tennünk a svájci kommunisták, valamint az alternatív gondolkodású személyek elleni kilengésekről, azaz arról, ami „T-ben történt" az előbbi Diggelmannidézet kapcsán. „T-ben", azaz a Zürich közelében fekvő Thalwilben, pogromszerű ak ciót rendeztek egy kommunista művészettörténész és családja ellen, többek között a Neue Zürcher Zeitung aktív támogatásával. Mindezt úgy könyvelhetjük el, mint a sváj ciak „hozzájárulását" a magyarok harcához a közös ellenség ellen - függetlenül attól a ténytől, hogy a menekülteknek valójában csak egy része harcolt aktívan a rendszer ellen, s csak egy részük volt kifejezetten antikommunista beállítottságú. A z antikom munista akciók - a különféle árucikkek szükségleten felüli összevásárlásával és a Molotovkoktélok szétosztásával együtt - a háborútól való lappangó félelem, illetve a háborús szellem eredményei voltak. Svájc fenyegetettségi érzése egy, a „célnak megfelelő, ésszerű összefogást" és a hivatalos identitás-konstrukció alternatívájának a korlátozását eredményezte. Ezek csak az „univerzalitás" komponensében voltak kihívóak, amennyiben a tüntető lakosság szé les körei a Kelet-Európával való kereskedelem leállítását követelték. A veszélyeztetettségi érzést rituálék szilárdították meg. Ehhez tartoztak a szünet nélküli tüntetések az örökké ismétlődő jelszavakkal, az „egyhangúlag" megfogalmazott határozatok, a Magyarország javára szervezett gyűjtések és a különböző felajánlások a menekültek megsegítésére.

Tréfás Dávid

35


A z , hogy a magyar menekültek ilyen arányú befogadása egyáltalán lehetséges volt, természetesen az irántuk érzett bizonyos szimpátiával magyarázható. Másrészt ez a Magyarországról való ismereteket is kifejezésre juttatta, a sztereotípiákkal teli alapis mereteket, amelyeket 1956 őszén minden napilapban és egyéb helyen újra m e g újra közöltek. E z a tudás, amely a zene, irodalom, utazási beszámolók, úti élmények, játék filmek és - n e m utolsó sorban - a jelenlévő emigránsok elbeszélései által terjedtek el, azt az illúziót táplálták, hogy a svájciak és a magyarok tulajdonképpen nagyon közel állnak egymáshoz. Semlegesség, mint identitás A semlegesség és szolidaritás értelmezése Svájcnak a második világháború, illetve az ezt követő időszak alatti magatartásából adódott, és n e m az akkori jelent tükrözte. A már említett nemzetközi konferencia összehívásának a gondolata azon elképzelésnek felelt m e g , amely szerint a semlegesség semmiképpen n e m tétlenséget, h a n e m felelős séget jelent. A svájci külügyminiszter ( M a x Petitpierre, aki Svájc nemzetközi közvetítő szerepét emelte ki) és az akkori államelnök (Markus Feldmann, aki nyíltan antikom munistának vallotta magát) közötti vita n e m utolsó sorban a II. világháború öröksége fölötti vitára vezethető vissza. Svájc túlméretezett, a szolidaritás jegyében fogant 1956-os segélyakciója a II. vi lágháború utáni „ D o n Suisse"-szel, azaz „Svájc adományával" hasonlítható össze. Itt fellelhetünk éppúgy párhuzamos fejleményeket, mint közvetlen összefüggéseket. Mind két akciót egyfajta kiengesztelésként fogták fel, mindkét akcióban az (állami) szerve zők elvárták a lakosságnak a szolidaritás melletti egyértelmű hitvallását, és - sok pro paganda bevetésével - tényleges összefogást értek el. A humanitás hagyományának az éltetése arra volt hivatott, hogy a svájciakat egységbe tömörítse, és megfékezze a pár tok közötti civakodást. A z 1956-os menekültek nagyvonalú befogadása egyben korri gálta a II. világháború alatti szégyenletes menekültpolitikát és annak utólagos igazolá sát. Ebből a szemszögből 1956 egy második lehetőséget nyújtott arra nézve, hogy Sváj cot a szabadság, a demokrácia és a humanitás mentsvárának lehessen tekinteni. 1956 a svájciaknak a háború alatt és közvetlenül a háború utáni időkben teremtett identitáské pe karikatúrájának tűnik. Bizonyos körök „restaurációs" fáradozásai a forradalom ide jén újra beszűkítették az identitás diskurzusát. Valamennyi kritikusan gondolkodó pol gár gyanússá vált, és ezáltal a társadalom közösségéből való kirekesztését kockáztatta, azt, hogy az élesen körülrajzolt hűségszövetség határain kívül marad.7 Jegyzetek 1 Bár növekedett a Kelettel való kereskedelem leállítására vonatkozó politikai nyomás, komoly vitára nem került sor. Vö. Hug, Peter - Martin Kloter (szerk.): Aufstieg und Niedergang des Bilateralismus: schweizerische Aussen- und Aussenwirtschaftspolitik 1930-1960: Rahmenbedingungen, Entscheidungsstrukturen, Fallstudien. Zürich, 1999, 113. o. 2 Walter Matthias Diggelmann: Die Hinterlassenschaft. München, 1965, 280. o. 3 Feldmann, Markus: Tagebuch 1923-1958. Quellen zur Schweizer Geschichte. Szerk.: Peter Moser. Basel, 2002, Schweizerische Gesellschaft für Geschichte, 229. o. 4 Uo. 232. o. 5 Winkelried háborús hős a svájci nemzeti mitológiában. 1386-ben, a sempachi csatában, egy halálmeg vetően bátor tette vitte győzelemre a svájciakat a Habsburgok ellen.

Tréfás D á v i d 6

7

36

N e m z e t k ö z i visszhang: svájci

A német történetírás értékelését, amely szerint a magyarok azonosak a hunokkal, a 13. században átvették a magyar krónikások, így ez hozzátartozott a magyarok saját magukról alkotott képéhez is. A német történetírásban csak a 15. és 16. században, a török háborúk árnyékában történt egy paradigma váltás, „amikor a magyarok félelmetes háborús rátermettségét erénnyé emelte, és az addig civilizálatlan barbárokat a kereszténység nemes védelmezőivé magasztosította." Márta Fata: Ungarn in der deutschen Historiographie. Einleitende Fragestellungen. In Fata, Márta (szerk.): Das Ungarnbild der deutschen Historiographie. Schriftenreihe des Instituts für donauschwabische Geschichte und Landeskunde. 13. kötet. Stuttgart, 2004, 11-22. o. Vö. Kurt Imhof: Wiedergeburt der geistigen Landesverteidigung: Kalter Krieg in der Schweiz. In Kurt Imhof, Heinz Kleger, Gaetano R o m a n o (szerk.): Konkordanz und Kalter Krieg. Analyse von Medienereignissen in der Schweiz der Zwischen- und Nachkriegszeit. Reihe Krise und sozialer Wandel, Band 2. Zürich, 1996, 173-247. o.

Limes

37

Megélt forradalom

Stefano Bottoni

1956 Romániában: Szoboszlay Aladár forradalma A kilencvenes évek során a korabeli szereplők emlékiratai, valamint az oral history módszereit hasznosító kutatók munkája fényt derített az 1956 őszétől 1957 tavaszáig Romániában m ű k ö d ő informális ellenzéki hálózatokról és rendszerellenes szervezkedé sekről. Ekkor ismerte m e g a romániai nyilvánosság a közel negyven évig elhallgatott, Szoboszlay Aladár vezette konspiráció-kísérletet.1 A z eddigi kutatások inkább a kudar cos történet következményeivel, az 1958-ban megrendezett és tíz halálos ítélettel vég ződő „Szoboszlay-perrel" foglalkoztak, kevesebb figyelmet szentelve a mozgalom fej lődéstörténetére, politikai erőforrásaira és társadalmi beágyazottságára. Erre teszek most kísérletet a román állambiztonsági szolgálat levéltárban ( A C N S A S ) 2 folytatott kutatá saim alapján.3 A közeg Az összeesküvő csoport motorja Szoboszlay Aladár katolikus pap volt, aki 1925ben született Temesváron, egy szerény jövedelmű családban. (Édesapja vasutas volt.) A második világháború végén a szülei Magyarországra költöztek. Aladár sorsa más képp alakult. 1943-ban érettségizett az akkor Magyarországhoz tartozó Kolozsváron, majd a Márton Áron gyulafehérvári püspök által irányított katolikus teológia kurzusait hallgatta. Ezt követően visszatért szülővárosába, ahol 1948 októberében pappá szentel te az egy évvel később letartóztatott Pacha Ágoston püspök. Szolgálatának első állomá sa 1952-ig Magyarpécska - a Temesvárhoz és az akkoriban hermetikusan lezárt ro mán-magyar határhoz közeli község - volt. Miközben rendszeresen hallgatta a nyugati rádióállomásokat, szkeptikusan, de némi kíváncsisággal szemlélte a román kommunis ta rendszer rendkívül gyors és brutális kiépítését. A z új hatalom térfoglalását n e m ve tette meg: rövid ideig aktív tagja is volt az 1950-ben létrehozott békepapi mozgalom nak. (Az 1958 elején lefolytatott bűnügyi vizsgálat Szoboszlay rendszerellenességét kissé erőltetett logikai fordulattal - visszadátumozza 1950-re, amikor „lefektette az államellenes összeesküvés alapjait".)4 Noha 1955-ig Szoboszlay valójában semmilyen „ellenséges" tevékenységet n e m fejtett ki,5 az '50-es évek elején fokozatos politikai reszocializációs folyamaton ment keresz tül, elsősorban Reusz Klára Erzsébet matematika-tanárnővel való megismerkedése ha tására. A két fiatal igen eltérő szocio-kulturális környezetből származott: Klára egy aradi magyar-zsidó, nagypolgári életvitelű és baloldali értékrendű családban született 1928-ban. Apja, dr. Reusz Miklós vállalattulajdonos (az 1950-1953 közötti washingto ni magyar követ, Weil Emil sógora)6 az 1948-as államosítások után, saját polgári ott honától is megfosztva, egykori cégénél kényszerült elhelyezkedni mérlegképes köny velőként. A harmincas években Reusz Miklós egyébként néhány évig Budapesten élt, ahol az illegális kommunista mozgalmat pártolta, majd 1942 és 1944 között Aradon -

Stefano Bottoni

38

Megélt forradalom

dacolva az Antonescu-diktatúra zsidótörvényeivel is - több antifasisztát bújtatott. A második világháború után a Magyar Népi Szövetséget támogatta: az 1946-os romániai választások alkalmával egy millió lejt adományozott az aradi tagozat kampányához.7 Klára, aki a román fasizmus idején járt iskolába, n e m csak osztotta családja meggyőző dését, hanem az új rendszer híveihez is csatlakozott mint párttag, nőszervezeti és A R L U S tag.8 A z a kommunista rendszer, amely anyagilag tönkretette a jól m e n ő családi vállal kozásból induló „Flóra" likőrgyárat, Klárának, mint zsidó származású nőnek, mégis addig elképzelhetetlen szakmai (egyben kikapcsolódási) lehetőségeket nyújtott. Aladár és Klára 1951-ben ismerkedtek meg; hamarosan intellektuális rokonszenv és érzelmi vonzódás szövődött közöttük. Figyelmen kívül hagyva a társadalmi konvenci ókat, stabil kapcsolatot építettek ki egymás között - valószínűleg a lány apjának tudta nélkül.9E kapcsolatot autós kirándulások (Szoboszlay szenvedélyes utazó volt, és több ször kísérte Klárát Predeálra, Vatra Dornei-ra, Tusnádfürdőre), kultúráról és politiká ról folytatott beszélgetések, közösen hallgatott előadások, valamint francia nyelvű tár salgások is erősítették. Viszonyukat csak Aladár 1957. szeptemberi, majd Klára 1958. januári letartóztatása szakította meg.10 Szoboszlay világszemlélete A kibontakozó diktatúra éveiben Szoboszlay Aladárt különösen vonzották korának politikai és társadalmi kérdései. Amikor 1952 körül papírra kezdte vetni gondolatait, sokat merített a húszas-harmincas évekbeli „krízisirodalom" klasszikusainak, Stefan Zweig, Oswald Spengler és Ortega y Gasset11 modernitáskritikájából. A z 1952-1956 közötti időszakra datálható politikai és társadalompszichológiai írásaiban sajátos szink retizmus lelhető fel; ez ötvözte a Reusz Klára által közvetített társadalmi progresszió és igazságosság gondolatát a katolikus társadalom-felfogással, amit az 189l-es Rerum Novarum, majd az 193l-es Quadragesimo A n n o 1 2 című enciklikák hirdettek, tükrözve a keresztényszociális eszme, valamint a m u n k a erkölcsi értéke által jellemzett amerikai kapitalizmus-modell iránti mély rokonszenvét.13 A Fejlődésben című írásban például a tudatosság mélyebb rétegeit átformáló misztikum ötvöződik a politikai racionalitást követelő, aktív társadalmi cselekvés szükségességének elismerésével. Bár n e m valószínű, hogy ismerte George Orwell 1948-ban kiadott 1984 című regé nyét, saját élettapasztalatából kiindulva Szoboszlay kiváló érzékenységgel ragadta m e g az általa egyformán megvetett totalitarizmust, a fasizmus és a k o m m u n i z m u s által meg nyilvánuló modernitás újszerűségét. „A XX. századnak sok találmánya van, a legnagyobbak, a legtökéletesebbek, a leg általánosabbak: a megfélemlítési módszerek. Blokád, kiéheztetés, imperializmus, hábo rúk, osztályharc, atom, lágerek, vallatás, börtön stb. Ebben a tengerben él m a az em ber."14 Helyzetfelmérése pontos és kíméletlen: a modern totalitárius állam véget vetett az emberközpontú társadalomnak. „A rendszer tökéletes. Már nem félünk a vadállatoktól, nem félünk a vihartól, véde kezünk a tűz s vízözönnel szemben, de félünk a rendszertől. Akitől félünk, nem híres

Stefano Bottoni

39

Megélt forradalom

tábornok, nem nagy hadvezér, n e m is az ördög, n e m is ember hanem egy dolog, emberi alkotás: a gép a rendszer. Egy mechanizmus. Nincs kivel tárgyalni, nincs kitől irgalmat könyörögni, nem tudunk senkivel beszélni. N e m is találkozunk emberekkel, mindenki be van állítva a gépezetbe mindenki része a gépnek. Próbáltam beszélni mint ember ember hez rendőrtisztekkel, kiderült, hogy nekik m á r rég nincs akaratuk, rég elvesztették m á r önállóságukat, bennük valami m á s él n e m az ember hanem valami dologi. Nincs szive; van a gépnek szive? Nincs logikája, csak az amelyiket a volántól diktálnak. Eljutottunk a »fejlődés« a m a magas fokára, ahol eltűnt az ember! Mit vártok a társadalom gépeze tétől? Jogot vagy szeretetet? Először alkossátok m e g újra az embert. Nincs kivel beszél ni, a dolgoknak nincs fülük. A modern embernek van oka félni. Hogyne félne egy a vasúti sínekhez kötött ember a mozdonytól, az úton heverő sebesült páncélostól. Nagy utat kell m é g megtennünk míg a társadalomban megint emberek lesznek, egyéniségek szervezetek helyett." A kommunista hatalom azonban korántsem megdönthetetlen. „Annak a tíz embernek, aki a masina élén áll csak azért van hatalma mert mi adjuk nekik, azzal, hogy mindenre fejet hajtunk s mindenben engedelmeskedünk. Tanítsuk m e g az urakat, hogy csak abban engedelmeskedünk amit jónak látunk. Tíz zsarnokkal szemben, tíz bátor ember kiegyenlíti az egyensúlyt ha egyidőben s illetékes helyen lép nek föl." Az egymással szembenálló politikai és katonai tömbök között 1955-ben megindult enyhülési folyamatot Szoboszlay - több más, kelet-európai ellenzéki gondolkodóhoz hasonlóan - a szocialista tábor válságaként, a közelgő felszabadulás előjeleként értel mezte. Gondolatai és aggodalmai középpontjában akkor már az erdélyi kérdés és a román-magyar konfliktus lehetséges megoldása állt. A z 1956 tavaszán15 írt fontos el méleti szövegében (Confederatio) a finom hangolású pszichológiai elemzés mellett a másság elutasításának mechanizmusairól már egyfajta politikai programot is olvasha tunk. „Új dolgot hirdetni, nagy vállalkozás. És ha még csak új lenne, egy dolog amire m é g nem gondolt senki, s nem vetették m é g el az előítéletek tengerét. H a körülnézünk csak előítéleteket látunk, ha hozzányúlunk máris sértődést okozunk. Érdekes megfigyel ni az emberek arcjátékát, amikor magyarok románoknak s románok magyaroknak felve tik problémáikat. Egy ijedtség megy végig az emberek arcán. Ez a légkör kérem amiben élünk, s most tessék ily körülmények között barátkozást kiépíteni. H a egy magyar ember egy románnal véletlenül összebarátkozott, akár a villamoson, akár az üzleti életben, sőt férj és feleség barátságukat kizárólag annak köszönhetik, hogy egymással a témáról nem beszélnek, mint magyar s mint román nem mutatkoznak be egymásnak. A hűvösség jele mutatkozik azonnal amint a problema véletlenül fölmerül, az idegesség jele látszik rajtuk, feszélyezve érzik magukat. H a régi ismerősök szeretnék tartani a barátságot, ezért kerülik a témát s udvariasságból hazudnak egymásnak. R o m á n és magyar között m a a barátság csak addig áll fönn míg a téma fölmerül, akkor m é g udvariaskodnak egy kicsit, de mind kettő úgy érzi, hogy ennek a barátságnak vége. H o g y ők tulajdonképpen

Stefano Bottoni

40

Megélt forradalom

n e m is barátkozhatnak, mert áthidalhatatlan szakadék van közöttük. A két part között oly nagy a távolság, hogy fel sem lehet mérni."16 Az etnikumközi feszültséget Szoboszlay a modern nemzeti gondolkodás gyümöl csének és az Európa peremvidékein versengő, megkésett államépítési projektek követ kezményének tartotta. Volt-e alternatívája a nemzeti kizárólagosságnak? A z egyetlen megoldást Szoboszlay egy dunai konföderációban látta, egy olyan többnemzetiségű államalakulatban, amely felölelte volna Ausztriát, Magyarországot és Romániát, s amely nek fővárosa a magyarul és románul egyformán hangzó Arad lett volna. Egy Budapes ten és Bukarestben egyszerre végrehajtott államcsínytől remélte továbbá a kommunista diktatúra alóli felszabadulást és az erdélyi kérdés megoldását.17 Utópiájában megtalál hatóak nemcsak a történelmi példák (a dualista monarchia, a Kossuth torinói száműze tésében kidolgozott dunai államszövetség gondolata), hanem az európai integrációs modell is, amely éppen azokban a hónapokban tette m e g első lépéseit a kontinens nyu gati felében. Sőt, dunai konföderációja része lett volna egy Páneurópának nevezett, nemzetek fölötti európai szervezetnek. „Paneurópát nem lehet megvalósítani oly feltételek mellett, hogy a már rég kiala kult határok mögött élő népek részben lemondjanak nemzeti szuverenitásukról, de a Dunai Confederatiot sem. E Confederatioban n e m lehetnek határkérdések s határigé nyek. M i n d a három nemzetnek egyszerre kell lemondania egyéni szuverenitásáról s a Confederatióra vonatkozó szuverenitásáról. M i n d a három nép nemzeti élete az integer államban kell történjék. A nemzeti élet legyen független az államtól, akkor is ha az állam anyagilag s adminisztratíve támogatja a nemzeti törekvéseket. Vagyis valamennyi állami funkcionárius az államnak s n e m a nemzetnek tisztviselője. A nemzet tisztviselő je, a nemzet építője valamennyi kulturmunkás, tanító, író, művész mindazok akik strickt nemzeti kulturérdekekkel foglalkoznak. S foglalkozzanak is minél intenzívebben, ehöz [sic!] tökéletes szabadságuk van s minden igényelt támogatást az államtól megkapnak, de a tanító, író, művész sohasem lesz m a g a az állam." Szoboszlay rugalmas államalakulatnak képzelte el a konföderációt, amelyben az osztrák-magyar monarchia mintájára „közös ügyek" maradtak volna a honvédelem, a pénzügy és a külpolitika. A többnemzetiségű államokat sújtó versengésre a társadalom etnikai pilléreinek elismerésére épülő identitás-politikában találta m e g a megoldást. „A népek nemzetpolitikájukat a nemzetiségi kultuszminisztériumokon keresztül inté zik. A Confederatios államnak egy központi birodalmi kormánya van s annyi kultuszmi nisztériuma ahány tagállam (nemzet) vesz részt a Confederatioban. A kultusz ügyek finanszírozása a birodalmi kormány feladata."18 Szoboszlay a megalakítandó állam társadalmi berendezkedésére is reflektált. A ka pitalizmussal szemben című írásában a „nagytőke" visszatérése ellen foglalt állást. „Nem vagyunk kapitalista ellenesek, hiszen célunk, hogy minél több embert s idővel mindenkit magántulajdonhoz m e g magántőkéhez juttassunk. N e m vagyunk szocialisták, azonban ez n e m jelenti, hogy n e m lesz dolgunk a kapitalistákkal, legalább is a nagytő-

Stefano Bottoni

41

Megélt forradalom

kével. A z ok egész egyszerű s könnyen érthető. A nagytőkésnek épp oly kellemetlen a részvényesítés, mint a nationalizálás [sic!]. Igaz a részvényesítés által m e g m a r a d a magántulajdona; de ő m é g többet akar, ő mindent akar. Vagy mindent, vagy semmit! Ez a mentalitás s[z]ülte a kommunizmust. [...]A keleteurópai államok abban a szeren csétlen szerencsés helyzetben vannak, hogy a kommunizmus által megszabadultak a nagytőkétől. Nekünk a nagytőkések sokat n e m árthatnak; ha n e m alusszuk el az időt. A nagytőke iránti lelkesedés tízéves kommunizmus ellenére sem érzékelhető. E z a tíz év nemcsak a proletárdiktatúrát juttatja eszünkbe, hanem azokat is akik ezt a tíz évet meg engedték, azokat akik erélyesen léptek fel Iránban pl. az olajért, Koreában, Görögor szágban kikötőkért, de ráértek amikor a keleteurópai »emberről« volt szó. Egyszóval megvannak a szempontjaink minek következtében magunkról akarunk gondoskodni. A nagytőke, n e m »mi« vagyunk.19 Az 1958. április 18-án zajló per tárgyalásán a következőket nyilatkozta gazdaságpo litikai nézeteiről. „Minden munkás részvényese is legyen a gyárnak, ahol dolgozik, s fizetése mellett részesüljön a gyár részvényeiből befolyó nyereségből is. A z agrárkérdéssel kapcsolat ban, a program a földek szétosztását irányozta elő a parasztok között, 10-15 hektárt számítva egy családra, annyit, amennyit képesek lettek volna megművelni; a tagosítás fakultatív lett volna; a volt földbirtokosok pedig családonként 500 hektárt kaptak vol na, szántóföldet, a gyümölcsösöket kivéve, mivel azok egy érzékeny problémát képeznek. A párt megalapításának gondolata abból adódóan vetődöttfel, hogy az ország lakossá ga körében, főként a mezőgazdasági szektorban dolgozók közt elégedetlenséget szültek a kormány gabonabeszolgáltatással kapcsolatos intézkedései és a parasztokra nehezedő túlságosan magas adók." Az 1954-55 között végbement politikai szemléletváltását, amit írásai is tükröznek, Klára mellett jelentősen befolyásolta a máriaradnai kolostorban, kényszerlakhelyen élő Ferencz Béla (Ervin atya) szerzetessel kötött barátsága. Mivel Szoboszlay aradi mino rita plébánosként békepapnak számított, ezért a mozgalomból való kilépéséhez, „meg téréséhez", az ellene meghirdetett „bojkott" feloldására volt szükség, amit Ferencz Er vin vállalt el. A tudós szerzetes, aki a leuveni egyetem szociológiai karának volt a hallgatója és jól ismerte a keresztényszociális eszmerendszert, segítséget nyújtott az általa igen képzettnek tartott Szoboszlay Aladárnak az írások, majd a pártprogram megalkotásához. Hálózatépítés Gondolatait Szoboszlay először Reusz Klárával osztotta meg, és amikor 1955 nya rán elhatározta a Keresztény Dolgozók Pártja ( K D P ) nevű illegális szervezet megalakí tását, őt kérte fel, hogy gépelje le és fordítsa francia nyelvre a főbb írásait, főleg a K D P programjának első vázlatát.20 Bár a pártprogramot Szoboszlay egyedül fogalmazta meg, előzetesen több ismerősével konzultált. Klára nézeteinek hatása például a nők társadal mi pozícióját tárgyaló fejezetben érződik. A K D P ellenezte az abortusz gyakorlatát (kivéve a súlyos betegség esetét), és semleges álláspontot képviselt a válással szemben;

Stefano Bottoni

42

Megélt forradalom

a nők jogait illetően liberális volt a szemlélete, kinyilvánítva a m u n k á h o z és a társadal mi elismeréshez való jogot.21 Gazdasági kérdésekben, mint láttunk, a nemzetkoncepci óra épülő - noha a nacionalizmust, mint a kizsákmányolás politikai gyakorlatát elutasí tó - államberendezkedés tervéhez egy, a Konrad Adenauer nyugatnémet kancellár ne vével fémjelzett szociális piacgazdasági program társult. A z 1955-tel kezdődő gyakori utazásai egyértelmű politikai célt szolgáltak: tagokat és támogatókat toborozni az általa létrehozott szervezethez. Egyetlenként az 1956-ban Erdélyben feltűnt magyar szervezkedők között, Szoboszlay 1955-56-ban olyan kap csolati hálót épített ki, amely túllépett az etnikai határokon, és földrajzilag Temesvártól Bukarestig terjedt, noha fő toborzási helyszíne a Magyar Autonóm Tartomány volt.22 Leghűségesebb társa a m á r említett Reusz Klára és Ferencz Ervin szerzetes, továbbá Huszár József volt báró és nagybirtokos, illetve Alexandru Fíntinaru, egykori nemzeti parasztpárti politikus és ügyvéd volt. Klára azonban igyekezett megfelelni az „új világ" politikai követelményeinek, konvencióinak, és 1955-től kezdődően n e m vett részt az ellenzéki hálózatépítésben. Szoboszlay nagyrészt a kommunista rendszer „alámerültjeiből", a megalázott, ki semmizett, hagyományos városi és falusi elitek tagjaiból toborozta híveit, akik tulajdo nuktól megfosztott földbirtokosok, könyvelőkké vagy segédmunkásokká erőszakosan „átrétegzett" nagyiparosok, kényszerlakhelyre száműzött nemesek (csak egykori gró fokból23 és bárókból nyolcan voltak), zaklatott papok és szerzetesek (mintegy tizen öten), továbbá konzervatív politikai meggyőződésű ügyvédek, középbirtokosok, kö zépiskolai tanárok voltak. A z összeesküvők többsége diplomás volt, m é g a földműve lők egy része is elvégezte a középiskolát.24 A kollektivizálás-ellenes parasztlázadások kal és a hegyekben tevékenykedő fegyveres bandákkal ellentétben, a Szoboszlay által életre keltett hálózat átfogott néhány várost is, az egész mozgalom alapját pedig utópisztikus jellegük ellenére is -jól meghatározott politikai programok képezték. És m é g egy részlet, amely a román hatóságokat alapos fejtörésre késztethette: a mozgalom nyelve a román etnikumú tagok körében is a magyar nyelv volt. A politikai szolidari tás, a sorsközösség érzete ugyanis m é g az etnikai különbségeket is másodlagossá tette. A z összeesküvők életútja későbbi vakmerőségükre is magyarázatot ad. A z Arad közeli Pécskán lakó Alexandru Fíntinaru görög katolikus, kisiparos csa ládban született 1895-ben. Miután a Monarchia hadseregében altisztként végigharcolta az I. világháborút, jogi doktorátust szerzett és jó nevű ügyvéd lett Aradon. A húszas évek végétől a Iuliu Maniu vezette Nemzeti Parasztpárt városi vezetőségének volt a tagja, egészen a párt 1947-es feloszlatásáig. A kommunista rendszer iránti ellenszenvé nek politikai és vallási indíttatása is volt. A Szoboszlayval való első találkozására a pécskai római katolikus templomban lezajlott mise alkalmával került sor, 1952-ben. A görög katolikus Fíntinaru ugyanis, aki egyébként tökéletesen tudott magyarul, n e m fogadta el a kényszeregyesülést az ortodox egyházzal, és inkább a latinul és magyarul celebrált római katolikus misékre járt titokban. Első kihallgatása alkalmával már elis merte, hogy hamar rájött: Szoboszlayval „ugyanazokat a politikai eszméket vallják".25 A z ő feladata 1955-56 folyamán a román nemzetiségű tagok toborzása volt. Fíntinaru többször is Kolozsvárra és Bukarestbe utazott, hogy - kihasználva az ügyvédi praxis évei alatt kifejlesztett kapcsolatrendszerét - „beszervezze" két kollégáját, illetve rajtuk kívül az új, vezető réteg egyik személyiségét, a brassói traktorgyár igazgatóját, Gheorghe Filip mérnököt, akit az üzemben dolgozó Tiberiu fián keresztül ismert meg.26 A „jelöl-

Stefano Bottoni

43

Megélt forradalom

tek", noha egyetértettek a terv általános elveivel, elutasították az akcióban való aktív szerepvállalást. Ennél sikeresebb volt Huszár József bárónak a tervezett államcsíny előtti hónapok ban végzett mozgalmi tevékenysége. Huszár 1913-ban született Bécsújhelyen, hivatá sos tiszti családban. A második világháborúig több száz hektáros birtokkal rendelkezett a Bánságban. Miután az 1945-ös földreform után birtokait elvesztette, kénytelen volt alkalmi munkákból élni, így például gyógyszerhamisítványok előállításából és orszá gos forgalmazásából, vagy az 1953-ban alapított képkeretező műhelye bevételeiből. Pécska határmentisége arra is lehetőséget nyújtott, hogy Magyarországról csempésszen árut - és információkat a szomszédos ország helyzetéről.27 Huszár tevékenységének köszönhetően 1956 nyaráig Szoboszlay hálózata már kb. negyven tagot számlált: a legtöbben Pécskán, Aradon, Temesváron, Marosvásárhelyen és a Székelyföldön (Csíkszereda, Torján) éltek. A székelyföldi kulcsszereplő T a m á s Imre csíkszeredai tanító volt, akivel Szoboszlay 1954-ben ismerkedett m e g Temesvá ron. A következő év októberében Szoboszlay megosztotta barátjával a K D P programját és céljait; miután meggyőzte a csatlakozásról, azzal bízta m e g , hogy terjessze ki a szervezet tagságát családtagjaira és a többi tanítóra.28 T a m á s és családja két ismerősük kel, a nyugalmazott közalkalmazott Orbán Istvánnal és T a m á s Dezső tanítóval együtt 1956 első hónapjaiban a Szoboszlay szervezte székelyföldi kis hálózat motorjává vált.29 Szoboszlay a környéken tevékenykedő plébánosoktól és szerzetesektől szerzett infor mációk alapján m e g volt győződve arról, hogy a Magyar A u t o n ó m Tartományban van a legnagyobb „forradalmi potenciál", és a lakosság tömegesen támogatja a tervét.30 A kísérlet 1956 késő tavaszán az SZKP XX. kongresszusa által kiváltott változásreményt fe szültség és kiábrándulás váltotta fel a szovjet tömb országaiban. Szoboszlayt egy szege di kapcsolata arról értesítette, hogy Magyarországon bármikor kitörhet a fegyveres forradalom.31 A z információ és a Romániában tapasztalható mozdulatlanság arról győzték meg, hogy elérkezett a cselekvés pillanata. Május 18-án Szoboszlay hat hónapra érvé nyes, magyarországi beutazási vízumot kapott. Bár hivatalosan családlátogatási céllal utazott Magyarországra, ekkor már elhatározta, hogy hálózatépítésre használja fel láto gatását. Június végén konspiratív gyűlést szervezett Orbán István csíkszeredai lakásán, amelyben öt összeesküvő előtt első ízben ismertette a tervezett akció részleteit. A meg valósítandó államcsínyt egy székely fegyveres csapat és a román hadseregnek a regáti Caracal helységben állomásozó tankegysége hajtotta volna végre. A M a g y a r A u t o n ó m Tartományból vonattal érkező, 150 fősre tervezett, felfegyverkezett csoport Brassó felé vette volna az irányt, ahol a terv szerint fellázítja a traktorgyárban dolgozó több ezer munkást, majd elfoglalja a Brassó melletti B o d községben található rádióállomást, közzétéve a „keresztény dolgozók kormányának" kiáltványát. Ezután vonattal folytatta volna útját Bukarestbe, ahol a mozgósított katonai hadosztag segítségével elfoglalja a stratégiai pontokat: a rádiót, a postát, a repülőteret és a Belügyminisztériumot.32 1956 nyarán Szoboszlay azt hihette, hogy létrejött a régóta vágyott bukaresti kap csolat is. Akárcsak korábban, a hálózatépítésben most is döntő szerepet játszottak a rokoni kapcsolatok. A Szoboszlay által „beszervezett" román hivatásos tiszt ugyanis az a Constantin Drágánita őrnagy volt, akinek a felesége, Iris Maria Drágánita, a m á r

Stefano Bottoni

44

Megélt forradalom

említett Fíntinaru unokahúga volt. Constantin Drágánita 1920-ban született a dél-ro mániai Turnu-Mágurele-ben, és 1956 januárjától volt a Caracalban lévő katonai bázis páncélos osztagának ( U M 03292) parancsnoka. A felesége, Iris Maria ideális kapcsolat személynek mutatkozott: a nagyszalontai születésű Maria nagybátyja ugyanis a szintén Nagyszalontán született Mogyorós Sándor, az R M P Politikai Bizottságnak nagyhatal m ú tagja volt.33 Július 16-tól augusztus 2-ig Szoboszlay Magyarországon tartózkodott.34 Budapesten arra törekedett, hogy kapcsolatot teremtsen az 1945—47 között működött polgári pártok képviselőivel, de egyedül csak dr. Schmidt Gézával sikerültbeszélnie.35Személyesen is megtapasztalva a magyar politikai változások mélységét (1956. július 18-án Rákosi Mátyás lemondott az M D P első titkári posztról), visszatérése után Szoboszlay augusz tus 20-ára tűzte ki elképzelt forradalmának időpontját.36 Később - belátva, hogy az augusztus 23-i román nemzeti ünnepet megelőzően fokozódik az állambiztonsági szer vek ébersége - megváltoztatta az időpontot, és az augusztus 29-ére virradó éjszakát választotta. A puccskísérletet megelőző két hétben tevékenysége szinte frenetikussá vált. A u gusztus 14-15-én az észak-erdélyi radnai kolostorba szervezett zarándokúton vett részt; itt megbízta egyik hittársát, az esztelneki kolostorban élő Mezei M ó z e s Levente szerze test, hogy utazzon Bukarestbe, és előzetesen vegye fel a kapcsolatot a romániai katoli kus hierarchiával.37 Ugyanezekben a hetekben Huszár József Marosvásárhelyre utazott, hogy találkozzon néhány ismerősével, köztük Orbán Károllyal, aki az 1945 előtti vidé ki nemesség tipikus képviselője volt: földbirtokos, 1940-1944 között az Erdélyi Párt tagja. Orbánnak egyébként, aki hat nyelv ismeretével büszkélkedhetett, és angol felesé ge volt, az összeesküvők a külügyminiszteri tisztséget szánták.38 1956. augusztus 20-a körül Fíntinaru Bukarestbe utazott, hogy - Szoboszlay utasí tását végrehajtva - feltárja az összeesküvők tervét unokahúgának, és meggyőzze őt, utazzon el férjéhez.39 Constantin Drágánitától, akinek a leendő kormányban a honvé delmi miniszteri posztot szánták, azt kérték, hogy egységével segítse az akciót. Iris Mariának n e m volt bátorsága Caracalba utazni, de megígérte, hogy telefonon keresztül felveszi a kapcsolatot férjével. Bízva az asszony által megígért segítségben, Fíntinaru, Szoboszlay és Huszár elkezdték összpontosítani erőiket a Székelyföldre. Egy utolsó megbeszélést követően, amit Fíntinaru aradi lakásán tartottak augusztus 25-én,4" más nap a csoport egy 500 kilométeres útra indult Csíkszereda felé. Itt tartották m e g au gusztus 27-én a mindent eldöntő találkozót, mintegy tíz összeesküvő részvételével. A z akcióterv szerint Gyenge Dezső, hargitafürdői állatkereskedő egy tucatnyi falubelivel, Huszár vezetése alatt, vonattal utazott volna Bukarestbe.41 Csíkszeredából ugyanakkor egy másik, népesebb összeesküvő csoport is indult volna Brassóba. Brassóba ugyanakkor az augusztus 28-ára virradó éjszakán csak Huszár, Szoboszlay és a feltételezett székely „hálózat" feje, T a m á s Imre tanító érkezett meg. 28-án, miköz ben T a m á s visszautazott Csíkszeredába, Huszár és Szoboszlay (aki a „Zomora 7" fedő nevet adta magának)42 folytatta útját Bukarestbe, számítva arra, hogy a megbeszélt, éjjel 11 órai időpontra a többi összeesküvő is megérkezik az Északi pályaudvarra. Ugyan akkor 28-án reggel, az 1956 elején beszervezett fiatal tanító, Orbán Péter Csíkszeredá ból Hargitafürdőre utazott, hogy kiderítse, miért n e m indultak el a Gyenge által veze tett emberek. A távolmaradók arra hivatkoztak, hogy n e m állt rendelkezésükre semmi lyen anyagi forrás a hosszú és költséges fővárosi utazáshoz. Orbán Péter és társa, Ta-

Stefano Bottoni

45

Megélt forradalom

m á s Dezső ennek ellenére úgy döntöttek, hogy mégis elindulnak Bukarestbe; T a m á s egy csomagot is vitt magával, ami egy pisztolyt és tíz töltényt tartalmazott.43 M é g el sem hagyták a Székelyföldet, amikor észrevették, hogy a sepsiszentgyörgyi vasútállo máson elmaradt a rokoni szálakon keresztül megkeresett támogatók csatlakozása.44 Szoboszlay és Huszár, miután a bukaresti pályaudvaron hiába várták társaik megér kezését, visszatértek a Magyar A u t o n ó m Tartományba. Abban a meggyőződésben, hogy Magyarországon küszöbön áll a forradalom kitörése, elkezdtek dolgozni - a döntő pillanatban azonban törékenynek bizonyult - szervezetük megerősítésén. Szeptember ben és októberben Szoboszlay nyolc, a Magyar A u t o n ó m Tartomány különböző váro saiban és falvaiban, illetve szülővárosában, Temesváron élő személlyel vette fel a kap csolatot azzal a céllal, hogy kiszélesítse a lázadás bázisát. Egyik ismerősén, Ráduly Géza gelencei plébánoson keresztül (sikertelenül) megkísérelte bevonni az akcióba a Székelyföldön tevékenykedő egyetlen ellenálló partizáncsoportot, amelyet Pusztai Fe renc vezetett.45 A több ezer lejre rúgó utazási költségek fedezésére szolgáló forrásokat regénybe illő módon, egy bizonyos Pataki Zoltán által készített, hamis szentképek árusításából fe dezték. Pataki ezen felül, a szervezet tagjaként m é g egy 25 töltényt tartalmazó pisztolyt is szerzett Huszárnak.46 A z abszolút prioritás azonban továbbra is Drágánita őrnagy beszervezése volt. Október elején Fíntinaru ismét Bukarestbe utazott, de a tiszt ekkor is a katonai bázisán teljesített szolgálatot. Fíntinaru elmagyarázta a tiszt feleségének, hogy közel van az akcióba lépés pillanata, és arra kérte, figyelmeztesse a férjét.47 1956. október 23-án úgy tűnt, hogy minden korábbi kudarc ellenére, valóban elér kezett az évek óta várt pillanat. Miután Budapesten népfelkelés tört ki, vakmerő utópi ájuk is átalakíthatónak tűnt egy kockázatos, de n e m megvalósíthatatlan akcióvá. Októ ber 24-én Huszár rejtjeles üzenetet kapott az akkor már inkognitóban a Székelyföldön tartózkodó Szoboszlaytól: haladéktalanul utazzon oda, mivel újabb kísérlet követke zik.48 26-án Huszár utolérte társát Csíkszeredában; a várost a második kísérlet kiindulá si pontjaként jelölték meg. Ugyanaznap Szoboszlay Bukarestbe utazott, hogy m e g győzze Iris Maria Drágánitát, utazzon el férjéhez az ajánlattal, és hozzon végre elköte lezett választ. Másnap Maria elutazott a caracali katonai bázisra;49 a férjével való be szélgetése drámai jelleget öltött a katonatiszt által tett tanúvallomás alapján. „1956 októberének végén a magyarországi események miatt már riadókészültségben álló egységet készítettemfel. Egy adott ponton felhívott telefonon a feleségem, aki meg kérdezte, mikor jöhetne meglátogatni Caracalra. Eredetileg n e m egyeztem bele, hogy akkor meglátogasson, utána viszont elfogadtam. Amikor odaérkeztem, beszélgetés köz ben egyszer azt mondta, hogy nálunk is rövidesen kifog törni egy ellenforradalom, amit nagybátyjától, Alexandru Fíntinarutól tudott meg, aki meglátogatta Bukarestben és azt mondta neki, vegyen részt egy Keresztény Dolgozók Pártjának nevezett szervezetben. E n g e m nagyon megdöbbentett és felzaklatott, amit a feleségem közölt velem, megütöt tem, majd azon tépelődtem, hogy jelentsem-e fel, de n e m volt bátorságom megtenni."50 Férje egyértelmű (és racionálisan érthető) elutasítása ellenére Iris Maria egy sikeres beszervezésről számolt be Huszárnak és Szoboszlaynak, mivel vallomása szerint n e m merte bevállalni a kudarcot két olyan határozott, tiszteletet parancsoló személyiség előtt.

Stefano Bottoni

46

Megélt forradalom

Iris Maria és az összeesküvők közötti félreértés végzetes következményekkel járt a tervezett államcsínyre és több tucat egyéni sorsra is. Szoboszlay és Huszár ugyanis az Iris Maria által garantált részvételi hajlandóságot fegyveres támogatásként értelmezték, és megkezdték az október 28-ra tervezett második kísérlet előkészítését. A terv lénye gileg n e m tért el az augusztusitól. A résztvevők, akiknek a számát Szoboszlay mintegy 150-re becsülte a per során,51 Sepsiszentgyörgyön gyülekeztek volna, hogy innen Bras só irányába folytassák útjukat. Íme Szoboszlaynak a per során szolgáltatott összefogla lója a zavaros 28-i akcióról. „Elutaztam Bukarestből, és [Csíkszeredában] újból felkerestem Orbán Istvánt, aki nél gyűlést tartottam T a m á s Imre, Huszár József, Orbán Péter és Gyenge [Dezső] rész vételével. Ebből az alkalomból megbeszéltük a középületek elfoglalásához szükséges emberek felkészítését, arra számítva, hogy Bukarestben kitör a lázadás. Ugyanezen a gyűlésen beszéltünk a fegyverek beszerzéséről is, amelyet egy sepsiszentgyörgyi raktár ból szándékoztunk megszerezni. A z egyik emberünk azt mondta, hogy Kovásznán m á r megkezdődött a lázadás. Erre olyan utasítást adtam Orbán Istvánnak, hogy gyűjtse össze az embereit, menjenek Kovásznára, majd az ottani lázadókkal együtt induljanak el Sztálinvárosba [Brassóba]. A fegyverzettel kapcsolatban arról is beszéltünk, hogy sze rezhetnénk fegyvert esetleg a csíkszeredai Állami Bank őrségétől is. A sepsiszentgyörgyi fegyverszerzés Konyára volt bízva. T a m á s Imre feladata volt a csíkszeredai megmozdu lás megszervezése. Arról volt szó, hogy Kónya [Kézdivásárhelyről] átjön Sepsiszent györgyre az embereivel, és innen [a] vezetésem alatt felutazunk Brassóba az akció vég rehajtása végett. Huszár Józseffel együtt érkeztünk Sepsiszentgyörgyre, s bár arról volt szó, hogy várni fognak bennünket az állomáson, senki n e m volt ott, úgyhogy elindultunk a város fele. A városban a Milícia és a Securitate éppen razziázott, és mindenkit igazol tattak. Minket is leigazoltattak, de elengedtek, s továbbfolytattuk utunkat. Közben mind kettőnknél volt pisztoly és megfelelő mennyiségű töltény, amelyeket félelmünkben el dobtunk [az Olt folyóba]."52 Akárcsak augusztusban, a tervezett akció merészségtől megrémült összeesküvők annak ellenére, hogy Magyarországon ezúttal valóban összeomlott az egypártrendszer - n e m jelentek m e g a kitűzött időpontban. A második kudarc ellenére, egészen a m a gyarországi második szovjet beavatkozásig, Szoboszlay és Huszár folytatta a toborzást s a katonai raktárak ellen irányuló támadásának tervezését.53 N e m törődve a veszéllyel, a szükségállapotban levő Bukarestbe is visszatértek november első napjaiban, hogy segítsenek Iris Máriának és ez utóbbi Irén Doina Popa nevű húgának, valamint két barátnőjüknek abban, hogy a képzelt forradalmat s az új kormányt éltető szórólapokat készítsék és terjesszék. Szoboszlay tevékenységének e második fázisát a nemzeti köve telések radikalizálódása jellemezte, ami a vizsgálat során fel is keltette a nyomozók figyelmét. A z október végén, Torján tartott találkozón megbeszélték az erdélyi kérdés lehetséges megoldásait is, beleértve a Magyarország javára eszközölendő területi reví ziót.54 Egy brassói katolikus pap a vizsgálat során azt nyilatkozta: október 30-án Szoboszlay megjelent előtte, hogy kifejtse neki az államcsíny tervét, kijelentve, misze rint előzőleg megbeszélte azt Márton Áron püspökkel, aki kedvező választ adott.55 Szoboszlay valóban felkereste Márton Áront, akit - erkölcsi tekintélyének köszönhető-

Stefano Bottoni

47

Megélt forradalom

en - minden akkori erdélyi magyar „ellenzéki" n e m csak egyházi, hanempolitikaive zérnek is tekintett. A lebukás és a per A Szoboszlay-csoport lebuktatása annak az 1956 utáni, széleskörű retorzióba illesz kedett, amelynek során Románia-szerte 1957 és 1962 között hozzávetőlegesen 30 ezer személyt tartóztattak le, és közel 15 ezret ítéltek el politikainak minősített vétségek miatt.56 A lebukás körülményeit ötven év távlatából sem könnyű tisztázni. Szoboszlayról és Huszárról már 1953-tól információkat gyűjtött a Securitate, amely a két ellenzéki sze mélyiség környezetébe beépítette a „Iosif" fedőnevű ügynököt. „Iosif" (aki egykori földbirtokosként, Huszárékhoz hasonlóan) az új társadalom peremén helyezkedett el, és a megélhetését csak feketézéssel, valamint Magyarországra irányuló embercsempé szettel tudta biztosítani.57 A letartóztatással való fenyegetéssel beszervezett „Iosif az elkövetkező években nagyon értékes és megbízható forrásnak bizonyult a nyomozók számára.58 A rendelkezésre álló iratok alapján azonban úgy tűnik, hogy bár további ügynököket is használtak az ügyben, 1957 tavaszáig az állambiztonsági szervek kevés információval rendelkeztek az ellenzéki hálózatról, és n e m tudtak a kétszeres állam csíny-kísérletről sem. A z egyik társa szerint Szoboszlay jól tartotta be a konspiráció alapvető szabályait, és szervezete tagjainak gyakran tudomásuk sem volt egymásról, akárcsak a K D P vezérének terveiről. 1957. április 13-án a Belügyminisztérium Temesvár tartományi Igazgatósága H u szár József és Lukács István ügyében ellenőrző nyomozást indított, amit június 6-án csoportos felderítő nyomozássá minősített át. 1957. szeptember 10-én Szoboszlay Ala dárt, Huszár Józsefet és Lukács Istvánt a rendőrség őrizetbe vette csalás vádjával, majd 14-én a temesvári városi Népbíróság néhány hónapos fegyházra ítélte őket.59 Két nap pal később azonban fordulatot vett az ügy. A három elítélt a tartományi Securitate parancsnokságához került, ahol az általuk létrehozott államellenes szervezetről kezdték őket vallatni. A z egymást sűrűn követő (de kizárólag nappal történő) kihallgatások amelyeket a kihallgató tisztek románul és magyarul folytattak, a kihallgatott személy nemzetiségének, valamint nyelvismeretének függvényében - részletes vallomásokat eredményeztek.60 Ezek eredményeként egy hónap alatt a Securitate képes volt rekonst ruálni a „hálózat" minden szálát: a székely csoportokat, a Drágánita-házaspárt és annak bukaresti ismerőseit, valamint a B á n s á g b a n élő támogatókat, elsősorban a magyarpécskaiakat. 1957. szeptember végétől országos méretű akció vette kezdetét, melynek során 1958. február 8-ig (akkor tartóztatták le az utolsó gyanúsítottat: Aurel D a n ortodox papot, Szoboszlay és Fíntinaru jó ismerősét) közel kétszáz személy került előzetes letartóztatásba, vagy lett tanúként kihallgatva.61 A z 57 személyt érintő csoportos per 1958. április 17-23-a között zajlott le a temes vári katonai törvényszéken. A vád - a Büntetőtörvénykönyv 199. cikkelye szerint: „merénylet a R o m á n Népköztársaság külső és belső biztonsága ellen" - n e m hagyott kétséget a per súlya felől. A katonai ügyész halálbüntetést kért az összes vádlottra; a május 30-án kihirdetett ítélet, bár n e m követte az ügyészség javaslatát, rendkívül sú lyosnak bizonyult: tíz halálbüntetés, öt életfogytiglani kényszermunka. További 21 gyanúsítottat 15-től 25 évig terjedő kényszermunkával, és ugyanannyi személyt 4-től

Stefano Bottoni

48

Megélt forradalom

12 évig terjedő kényszermunkával vagy szigorított fegyházbüntetéssel sújtottak.62 Ha lálra ítélték Szoboszlayt, Huszárt, Fíntinarut, valamint Lukács Istvánt, a temesvári tá mogatójukat, aki a vád szerint büntetett előéletű, s a nyilaskeresztes párt tagja volt. A székelyföldi csoportból hat főt ítéltek halálra: T a m á s Imrét, T a m á s Dezsőt, Orbán Ká rolyt, Orbán Istvánt, K ó n y a Istvánt és Á b r a h á m Árpádot. Reusz Klárát, aki Szoboszlay Aladár személyében egy kiváló képességű, társait is lenyűgöző férfiba szeretett bele, 25 év kényszermunkára ítélték. Édesapját nyolc hónapos előzetes letartóztatásba helyez ték, ő röviddel szabadulása után, 1960-ban halt meg. Drágánita őrnagyot, akit letartóz tatása előtt néhány hónappal léptettek elő alezredessé,63 10 év szigorított fegyházra ítélték, a feljelentés elmulasztásáért. Feleségét, Iris Mariát első fokon halálra ítélték, majd a Legfelső Bíróság július 24-én életfogytig tartó kényszermunka-büntetésre vál toztatta az ítéletet.64 1958. augusztus 29-én a Katonai Bíróság elrendelte a főbenjáró ítéletek végrehajtását. A tíz halálraítéltet golyó által végezték ki 1958. szeptember 1én, Temesváron.65 A halálra-, illetve szabadságvesztésre ítéltektől elkobozták teljes ingó- és ingatlanvagyonukat; ezt a Securitate hajtotta végre, együttműködésben a helyi néptanácsokkal. A z elítéltek feleségeit elválásra kényszerítették férjeiktől, sok esetben lakhelyük elha gyására is kötelezték őket. A börtönbüntetésre vagy kényszermunkára ítéltek az 1964ben meghirdetett amnesztia során szabadultak,66 de n e m tűntek el a rendszer szeme elől: mindannyiukat megfigyelés alatt tartották, gyakran egészen 1989-ig. Záró gondolatok A Szoboszlay-féle összeesküvés egyfajta látlelet az ötvenes évek romániai társadal m á n a k megrázkódtatásairól. Fontosnak tartom kihangsúlyozni az ellenzéki magatartá sú csoport valós létezését és társadalmi beágyazottságát; az esetet kutatók egy része ugyanis kizárólag az állambiztonsági szervek nacionalista találmányának tekinti a több tízezer oldalas periratot kitevő, és az általam „Szoboszlay-csoport"-nak tekintett háló zat több éves működését. Természetesen n e m v o n o m kétségbe, hogy a kihallgatótisztek által kierőszakolt vallomások, a (számos esetben) kiforgatott mondatok ideális terepét képezték egy erősen demonstratív jellegű pernek, és persze azt sem állítom, hogy Szoboszlay kísérlete valóban megdönthette volna a román kommunista rendszert. Szoboszlay Aladár konspirációja inkább társadalmi cselekvésről vall, s e tényt tekintettel a román kommunista diktatúra zárt légkörére - figyelemreméltónak tartom. A rendhagyó életvitelű katolikus pap hálózatának „magyar" jellege volt: a mindegy százra tehető, közvetlen „kontaktszemélynek" több mint fele a Székelyföldről vagy a bánsági, zömében magyarlakta Magyarpécskából származott. Ugyanakkor n e m szabad figyelmen kívül hagyni Szoboszlay merész etnikai és társadalmi integrációs kísérletét sem. N o h a kudarcot vallott azon törekvésében, hogy egy bánsági, városi-polgári kör nyezetben fogant szervezetet t ö m e g m o z g a l o m m á alakítson, ennek ellenére sikeresen tudott mozgósítani egy marginalizálódó, de bizonyos társadalmi-kulturális tőkével to vábbra is rendelkező elitcsoportot. A romániai 1956 legeredetibb egyénisége, Szoboszlay Aladár n e m annyira cselekedeteivel, mint inkább „képzelt forradalmával", írásaival és világszemléletével váltotta ki a hatalom bosszúját, amely végül a halálba vezette őt és társait.

Stefano Bottoni

49

M e g é l t forradalom

Jegyzetek 1 A visszaemlékezések közül lásd pl. Pietsch Miklós: Börtönnapló. Pomáz, 2002; Péterszabó Ilona: '56 után 57-en a temesvári perben. Arad, 2002; Tófalvi Zoltán: A z '56-os forradalom visszhangja Romá niában, Erdélyben. Századok, 1998. 5. sz. 989-1018. o.; Gagyi-Balla István: 56 Erdélyben. C D - R O M a Magyarok Világszövetsége Erdélyi Társaságának kiadásában. Bevezető tanulmány + 26 életinterjú erdélyi 56-osokkal. Kolozsvár-Budapest, 2000; Interjú Bánffy Istvánnal, Lőrincz Károllyal, Vajna Lászlóval. Oral History Archívum (Budapest, 1956-os Intézet). Dolgozatomhoz felhasználtam továbbá Ferencz Béla (Ervin atya) életútinterjúját, amely 1991. november 13-án készült Budapesten. A kazettát az Országos Széchényi Könyvtár Történeti Interjúk Tára őrzi. 2 Arhiva Consiliului National pentru Studierea Arhivelor Securitátii. 3 A C N S A S fond P [Bűnügyi irattár], dosar 157. [157. iratcsomó], 56 volume [56 kötet]. A z eljárás hivatalos megnevezése: „Vizsgálat Szoboszlay Aladár római katolikus pap Keresztény Dolgozók Párt jának nevezett ellenforradalmi szervezetéről". (13. kötet, 476-479. o.) A Kolozs tartományi katonai Bíróság 1958. május 30-án kihirdetett 1957/719. sz. ítélete. 4 A C N S A S fond P, dos. 157., v. 12., f. 5. 5 Szoboszlay által a per folyamán tett nyilatkozatai. A C N S A S fond P, dos. 157., v. 13., f. 109-113. 6 Weil Emil életrajzi adatait lásd Magyar Életrajzi Lexikon II., 1029-1030. o. 7 A C N S A S fond P, dos. 157., v. 13., f. 250-252. 8 A C N S A S fond P, dos. 157., v. 13., f. 258.; ( A R L U S = román-szovjet baráti társaság.) 9 Ezt sugallja a Klára apja által a katonai bíróság tagjaihoz benyújtott kegyelmi kérelem. ( A C N S A S fond P, dos. 157., v. 13.) 10 Ezt Klára elismerte a temesvári börtönben lezajlott első kihallgatásakor, 1958. január 9-én. ( A C N S A S fond P, dos. 157., v. 3., f. 138.) 11 A z intellektuális hatások könnyen felismerhetőek a hét füzetnyi kéziratot kitevő írásaiban; ezeket a hatóságok 1957-ben koboztak el a letartóztatását követő házkutatáson, s a Securitate levéltárában őrizték, a pertárgyakat tartalmazó iratcsomókban. ( A C N S A S fond P, dos. 157., v. 10-11.) 12 A katolikus modernizmusra való utalásokat találhatunk az Egyéniség című írásában. Például: „a kato likus állam közepében az emberi személyiség áll". ( A C N S A S fond P, dos. 157., v. 11., f. 176.) 13 A munkamorál újrafelfedezésének tulajdonított, központi szereppel kapcsolatban lásd a pártprogram gépelt, román nyelvű szövegét. ( A C N S A S fond P, dos. 157., v. 11., f. 527-539.) 14 A C N S A S fond P, dos. 157., v. 11., f. 84. A Szoboszlay Aladár kézirataiból, illetve a perirat többi dokumentumából vett idézeteket az eredeti helyesírás szerint közöljük. 15 A szövegben nem szerepel keltezés, csupán utalás Tito 1956. májusi, franciaországi útjára. 16 A C N S A S fond P, dos. 157., v. 11., f. 496. 17 A C N S A S fond P, dos. 157., v. 3., f. 74-77. 18 Confederatio [1956]. A teljes szöveget közli Stefano Bottoni: A hontalan forradalmár - Reflexiók Szoboszlay Aladár ügyére. Magyar Kisebbség, 2004. 3. sz. 143-160. o. 19 A kapitalizmussal szemben [1955 vagy 1956]. A C N S A S fond P, dos. 157., v. 10., f. 274-284. 20 A C N S A S fond P, dos. 157., v. 3., f. 141. 21 A C N S A S fond P, dos. 157., v.11.,f. 527-539. 22 A tíz halálraítéltből hatan, az 57 elítélt közül 28-an a Magyar Autonóm Tartományban, 19-en Aradon, Temesváron vagy a környező településeken laktak; hatan éltek Bukarestben, egy Kolozsváron, egy pedig Brassóban. 23 Köztük Mikó László, aki a második bécsi döntést követően Maros-Torda vármegye főispáni tisztséget is betöltötte. 24 A z elítéltek személyi adatait a minden vizsgálati dossziéba becsatolt életrajzi nyilvántartólap ismerteti; a dosszié tartalmazza a vádlottról begyűjtött hírszerzési anyagot és a letartóztatást követő kihallgatások jegyzőkönyveit. 25 A C N S A S fond P, dos. 157., v. 3., f. 74. 26 A C N S A S fond P, dos. 157., v. 3., f. 75. 27 Huszár vallomása szerint Szoboszlaynak kapcsolatai voltak Szegeden. 28 A C N S A S fond P, dos. 157., v. 5., f. 109. 29 Szoboszlay székely kapcsolatai - saját szakmai vagy rokoni kapcsolathálójukból kiindulva - megpró báltak új tagokat toborozni Csík és Gyergyó járások községeiben. Legalább két esetben viszont súlyos konspiratív hibát követtek el azáltal, hogy Szoboszlaynak olyan személyek beszervezését jelentették, akik valójában elutasították a KDP-hez való csatlakozást. ( A C N S A S fond P, dos. 157., v. 11., f. 111.) Amint az a per során is kitűnt, hazudtak neki, attól tartva, hogy amennyiben bevallanák a rájuk bízott 31 30 Erre feladat A3.,perben f.a körülményre 76. teljesítésének 1958. április Huszár kudarcát, 19-énJózsef elhangzott elvesztenék hivatkozik nyilatkozatok. a egyik bizalmát. kihallgatása A C N S A S során. fond P, A Cdos. N S A157., S fond v. P, 13., dos. f. 157., 109-113. v.

Stefano Bottoni

50

Megélt forradalom

32 A Tamás Dezső és társai terhére végzett vizsgálatok állásáról szóló beszámolóból. Temesvár, 1957. december 7. A C N S A S fond P, dos. 157., v. 5., f. 261-262. 33 Vekov Károly történész szerint 1958 után Gheorghe Gheorghiu Dej-ben felmerült a gondolat, hogy mással nem tudván őt vádolni - e rokoni kapcsolatot próbálja meg felhasználni a Mogyorós ellen indítandó politikai támadás során. Dej akkor mondott le tervéről, amikor a '60-as évek elején Mogyo rós súlyosan megbetegedett. (Vekov Károly közlése, Bukarest, 2004. január 26.) 34 A C N S A S fond P, dos. 157., v. 10., f. 7. A Romániából való kilépés és visszatérés időpontjait a csak néhány évvel korábban megnyitott kürtösi határátkelő munkatársai szolgáltatták - utólag - a Securitaténak, ezzel cáfolván Szoboszlay verzióját. ( A C N S A S fond P, dos. 157., v. 1., f. 44.) Szoboszlay ugyanis megkísérelt alibit biztosítani magának, azt állítva, hogy csak augusztus második felében utazott Magyarországra. 35 A C N S A S fond P, dos. 157., v. 12., f. 18. 36 A C N S A S fond P, dos. 157., v. 16., f. 56. 37 A C N S A S Fond Informativ, dos, 2450. (Mezei Mózes Levente személyes dossziéja), v. 1., f. 2. 38 A C N S A S fond P, dos. 157., v. 7., f. 37. 39 A C N S A S fond P, dos. 157., v. 3., f. 214. 40 A C N S A S fond P, dos. 157., v. 2., f. 250. 41 A C N S A S fond P, dos. 157., v. 5., f. 56-58, 111. 42 A C N S A S fond P, dos. 157., v. 5., f. 151. Orbán Péter kihallgatása, 1957. november 5. 43 A C N S A S fond P, dos. 157., v. 5., f. 151. Orbán Péter kihallgatása, 1957. november 5. 44 A C N S A S fond P, dos. 157., v. 5., f. 111. 45 A C N S A S fond P, dos. 157., v. 12., f. 12. A nyomozást lezáró jelentés. 46 A C N S A S fond P, dos. 157., v. 2., f. 252. 47 A C N S A S fond P, dos. 157., v. 3., f. 214. 48 A C N S A S fond P, dos. 157., v. 2., f. 154. Huszár József kihallgatása, 1957. november 23. 49 A C N S A S fond P, dos. 157., v. 3. f. 215. 50 A C N S A S fond P, dos. 157., v. 13., f. 132. 51 A C N S A S fond P, dos. 157., v. 13., f. 111. 52 A C N S A S fond P, dos. 157., v. 13., f. 112. 53 A C N S A S fond P, dos. 157., v. 12., f. 26-27. 54 A C N S A S fond P, dos. 157., v. 6., f. 28. Ábrahám Árpád őrizetbe vételének meghosszabbítási paran csa. 55 A C N S A S fond P, dos. 157., v. 3., f. 515-518. Ráduly István kihallgatása, 1957. november 4. 56 Stefano Bottoni: Kényszerből stratégia: a román állambiztonság válaszlépései a magyar forradalomra (1956-1958). In Fedinecz Cs. - Ablonczy B. (szerk.): Folyamatok a változásban. Budapest, 2005, Teleki László Alapítvány, 221-254. o. 57 A C N S A S fond P, dos. 157., vol. 16., f. 1-3. Rövid összefoglaló a Szoboszlay Aladár római kat. pap által vezetett K D P nevű ellenforradalmi szervezetről. [Dátum nélkül, de feltehetően 1958 ősze.] 58 „A szerveinkkel való együttdolgozás során hatékonynak bizonyult a felderítő munkában, őszintének és objektívnek. A csoport tagjainak részéről figyelemreméltó bizalmat élvezett, mivel Pécska község ben a népi-demokratikus rendszerrel szemben ellenséges elemként ismerték mind az általa elfoglalt álláspontok, mind társadalmi osztálya miatt." ( A C N S A S fond P, dos. 157., vol. 16., f. 1.) 59 A C N S A S fond P, dos. 157., v. 27., f. 18. 60 A C N S A S fond P, dos. 157., v. 16., f. 3. 61 Lehetetlen pontosan megállapítani az őrizetbe vett személyek számát. Tófalvi Zoltán és Vekov Károly becslései szerint 200 és 400 között mozgott a letartóztattak száma. Kutatásaim alapján az alacsonyabb becslést tartom valószínűbbnek. 62 A C N S A S fond P, dos. 157., v. 13., f. 476-479. 63 A C N S A S fond P, dos. 157., v. 35., f. 34. 64 A C N S A S fond P, dos. 157., v. 35., f. 71. 65 A C N S A S fond P, dos. 157., v. 15., f. 12-13. Az ítélet végrehajtásáról szóló utolsó rendelkezések. 66 Az elítéltek közül többen a Duna-delta lágereiben haltak meg. Az adatok a börtönévekről szóló személyes iratokban (v. 37-38).

51

Limes

Megélt forradalom

Alekszandr Sztikalin

„ A m a g y a r o k hősiessége elismerésre m é l t ó " Két orosz tudós az 1956. évi m a g y a r forradalomról

Mihail Szuszlov, az SZKP KB Elnökségének tagja 1956 októberének végén Anasztasz Mikojannal együtt Budapestre utazott, hogy befolyást gyakoroljon az ott kibontakozó drámai események menetére, de n e m járt sikerrel.1 N e m sokkal Moszkvába való vissza érkezése után, Szuszlov új feladatot kapott a párttól. N o v e m b e r 6-án, az októberi for radalom évfordulója alkalmából beszédet kellett mondania a pártvezetés ünnepi ülésén. A következő napon a Pravda, Szuszlov beszédét idézve a következőket írta: minden szovjet ember „örül annak, hogy a magyar munkások győzelmet arattak az ellenforra dalom felett".2 Bár azokban a napokban teljesen félretájékoztatták a szovjet sajtót,3 Szuszlov és társai a pártvezetésben tisztában voltak a valósággal. A történetírás sok olyan esetet ismer, amikor szovjet állampolgárok tiltakoztak ve zetőik magyarországi politikája ellen. Megemlíthetjük például a röplapokat terjesztő moszkvai és leningrádi egyetemistákat, akik több évnyi börtönnel fizettek a tettükért, vagy a jaroszlavli iskolást, Vitalij Lazarjancot, az egyik nagy gyár igazgatójának a fiát, aki november 7-én „El a kezekkel Magyarországtól!" feliratú transzparenssel a kezében ment el a felvonulásra.4 A K G B jelentéseiben több ismert művész és tudós szűkebb körben tett kritikai kijelentését is rögzítették. Közéjük tartozott Lev Davidovics Landau (1908-1968), a világszerte híres fizikus, akadémikus, leendő Nobel-díjas. A Magyarországon zajló eseményeket Landau forradalomnak nevezte. A történte ket „nemes ügy"-nek minősítette, amely „egy igen örvendetes esemény", amikor is a „hős nép" a szabadságáért harcol, beleértve a barikádokra igyekvő 13-16 éves fiúkat is. „Nagy forradalmárok méltó utódai [...] Kész vagyok meghajolni Magyarország előtt [...] A magyarok hősiessége elismerésre méltó" - mondta egyszer baráti körben.5 A neves fizikus úgy vélte, hogy a magyar nép „elnyomói ellen" kelt fel. S n e m csak egy „szűk magyar klikk" ellen. Landau n e m fogta vissza az indulatait, amikor a szovjet vezetőket jellemezte: „az országot irányító bűnözők úgy döntöttek, hogy vérrel festik be magukat". Kijutott Kádár Jánosnak is, a „bábnak": „a mieink rábízták, ő m e g ott hatal maskodik".6 Fontos emellett megemlíteni, hogy az akadémikus következetes volt a n e m egyedül csak a Szovjetunióra jellemző imperialista politika elítélésében. Élesen bírálta például Angliát, Franciaországot és Izraelt is a Szuezi-csatornát államosító Egyiptom elleni katonai akció miatt. „Az egyiptomiak lelkesítenek, az izraeliek aljas, alávaló lakájok [...] Én, mint hazátlan kozmopolita, a legnagyobb utálattal tekintek rájuk." Landau megnyilatkozásában nyilvánvaló irónia bújt meg: az 1940-es évek végén, a Sztálinhoz köthető antiszemita kampány idején őt, mint sok más, zsidó származású szovjet értel miségit, éppen azzal vádolták, hogy szimpatizál Izraellel és a fiatal államot pártfogoló, egyik nemzethez sem túlságosan kötődő zsidó pénzügyi oligarchia köreivel. V a n egy másik érdekes tanúság is arról, hogy a szovjet értelmiség egy része miként viszonyult a Magyarországon és környezetében zajló eseményekhez: Szergej Szergejevics


52

Megélt forradalom

Dmitrijev (1907-1991) történész naplója. Dmitrijev a Moszkvai Egyetem professzora, a 19. századi orosz történelem egyik legelismertebb szakértője volt. A napló feljegyzé seit az Otyecsesztvennaja Isztorija című orosz lap 1999-2000. évi számaiban közölték.7 A z elmélyült történészprofesszor, aki mindig is figyelemmel követte a szovjet blokk országaiban zajló eseményeket, m é g a szűkösebb sajtóhírek alapján is következtetni tudott a dolgok kedvezőtlen állására. 1953. június 12-én, mindössze néhány nappal az N D K - b a n lezajlott tömegmegmozdulások előtt, Dmitrijev egy figyelemreméltó tényre tett utalást a naplójában. Azt írta: a N é m e t Szocialista Egységpárt Központi Bizottságá nak Politikai Irodája (Politbüro) „elismerte, hogy komoly hibákat követtek el Németor szág keleti zónájában a politika és az élet minden területén. [...] Tehát, elismerte, hogy teljesen tarthatatlan az irányvonal, hogy a szocializmust néhány év alatt meghonosít sák. Nyilván ennek a politikának lett a következménye az N D K elnéptelenedése, a (mun kás) lakosság tömeges menekülése Nyugat-Németországba. Most azzal próbálkoznak, hogy egy sajátos N E P segítségével visszafordítsák a naivabbakat és visszaszerezzék a maradók elvesztett bizalmát ? D e hát ki hisz ezeknek a nép nyakán ülő kísérletezőknek ? " „Ilyen kísérletezők - folytatta gondolatát a professzor - Kelet-Európa több országában is vannak. Igaz, a németeknek volt hova menekülniük, a két Németország léte lehetővé tette ezt a kísérleti egér helyzetében lévő németek számára."8 M á s népeknek n e m volt erre lehetősége. A magyarországi események egybeestek Pablo Picasso moszkvai kiállításának ide jével, ami az első ilyen rendezvény volt azután, hogy az „enyhülés" kezdetével kissé kinyílt a vasfüggöny. A kiállítást az ortodox párttagok ellenállása ellenére, döntő mér tékbenIljaEhrenburg erőfeszítéseinek köszönhetően sikerült megszervezni. November 3-án, a kiállítás megtekintése után hazatérő professzor, aki a munkáiban többször írt az 1849. évi magyarországi cári intervenció oroszországi visszhangjáról, egy n e m túl hosszú, de igen kifejező bejegyzést írt. „Mindenhol a magyarországi eseményekről beszélnek. Ebből ítélve, n e m ma, hanem holnap fog megindulni a szovjet katonai intervenció Magyarország ellen. Eltiporják a magyar népet, és m é g egyszer vérrel fogják öntözni Magyarország földjét." A moszkvai történészt n e m csalta m e g az előérzete. Dmitrijev „fekete vasárnapnak" nevezte november 4-ét. A naplójában nemcsak rög zítette az eseményeket, de precíz értékelést is adott róluk. „ M a a Magyarország elleni szovjet intervenció ténye nyilvánvaló lett, és ezt a szovjet kormány is nyilvánosságra hozta. Persze, ehhez egy kisegeret is segítségül hívott. Ilyen egérke volt a karmesteri pálcánkra Budapesten felbukkanó, Kádár János vezette úgynevezett forradalmi mun kás-paraszt kormány. [...] Szégyen orosznak lenni. Azért szégyen, mert bár a magyaro kat n e m az orosz nép tiporja el, hanem a szovjet kommunista hatalom, igaz, az orosz nép hallgat, úgy viselkedik, mint egy rabságban lévő nép. [...] Alszik a lelkiismerete, megtévesztették a tudatát, n e m tiltakozik ezek ellen a mocskos dolgok ellen. N e m lehet szabad egy nemzet, amelyik m á s népeket nyom el."9 Ezek a feljegyzések arra utalnak, hogy az orosz értelmiség egy részének a lelkiismerete n e m aludt. A z októberi forradalom évfordulójának napjára vonatkozó bejegyzésekben n e m maradt említetlenül azon ülés, amelyen Szuszlov a „teljes szovjet nép" nevében m o n dott beszédet. „Ezek országunk szégyenletes napjai. M é g a hazai hivatalos lapok tudó sításai alapján is azt lehet mondani, hogy a szovjet hadsereg erői folytatják Magyaror szág elfojtását, és magyar vért ontanak a földjén. Azok a képmutatók pedig, akik tegnap


53

Megélt forradalom

összegyűltek a Sportpalotában az októberi forradalom 39. évfordulójának alkalmából, tapsoltak, amikor Szuszlov a magyarországi ellenforradalom leveréséről beszélt."10 A m í g a magyar rádióhallgatók gyakran szerezhettek információt a nyugatról érkező „hangok" alapján, addig a szovjet állampolgárok döntő többségének erre n e m volt módja, hiszen a nagy távolság lehetővé tette a külföldről érkező adások zavarását. Dmitrijev, aki Moszkvában lakott, a hivatalos híreken kívül el volt vágva mindenfajta információs forrástól. Következetesen n e m hitt a pártpropaganda lózungjaiban. „ H a az ember a napisajtót olvassa, elfogja a kétség. Tele van szemenszedett hazugságokkal, dezinformációval, a mindenki által tudott dolgok elhallgatásával, az olvasó iránti legnyíltabb és legszemérmetlenebb bizalmatlansággal és tiszteletlenséggel. Egy dolog vitathatat lan. A magyarországi népfelkelésnek nemzeti-felszabadító jellege van. A felkelés lénye gében véve teljes győzelmet aratott, elűzte a régi kormányt és a régi kormánypártot, új hatalmat hozott létre és új pártokat alakított. A szovjet fegyveres intervenció leverte ezt a felkelést. D e csak erővel, durva anyagi erővel, fegyverrel és erőfölénnyel tudta lever ni. Majdnem egy hónap kellett ahhoz, hogy leverje. [...] Mik a következmények? Fegy veres úton és vérontás árán a Szovjetunió vezette szocialista tábor látszategységét sike rült megőrizni. A z együttélés eszméjén repedések keletkeztek. A szocialista tábor morá lis-politikai egységéről m á r n e m lehet beszélni."" N o v e m b e r 27-én pedig a következő sorokat jegyezte be. „Jobb, ha n e m is említjük a szerencsétlen Magyarország sorsát. Szégyen orosznak lenni."12 Landau m é g kritikusabban viszonyult a hivatalos szovjet információkhoz. „Kinek higgyünk? A hóhéroknak?" - kérdezte. Honfitársainak döntő részével ellentétben, le hetősége volt arra, hogy otthonában rendszeresen hallgassa a nyugati rádióadásokat, ezért n e m vette készpénznek a magyarországi eseményekről szóló ellenőrizhetetlen hí reket. Landau például úgy vélte, hogy a budapesti utcai harcoknak nemcsak az állam biztonsági szervek munkatársai estek áldozatul. A szigorú cenzúra ellenére, bizonyos információk, amelyek mégis átszivárogtak a sajtóba, alapot adtak arra, hogy mélyebben bele lehessen gondolni az eseményekbe. A közölt események logikája ugyanis korántsem esett egybe a hivatalos verzióval. Így például, amikor Dmitrijev elolvasta a Pravda magyarázatát a csehszlovák vezetőnek, Antonin Novotny-nak a Csehszlovák Kommunista Párt Központi Bizottsága december eleji plénumán elhangzott beszédéről önálló következtetéseket vont le. „Novotny beszé de alapján, amelyben kritizálta Titót, látható, hogy Novotny 100%-ban sztálinista (s mint ahogy az összes igazi sztálinista, természetesen leninistának nevezi magát). Szinte fáj olvasni azokat a kijelentéseit, melyek szerint Csehszlovákiában biztosított a teljes rend. Egyébként ezek mennyiben különböznek a magyar Gerő Magyarországra vonat kozó hasonló kijelentéseitől, amelyeket az 1956. október 23-ikát közvetlenül megelőző napokban tett? Vagy mennyiben különböznek Malenkov beszédétől, amelyeket az S Z K P XIX. kongresszusán mondott el 1952 októberében? Alapjában véve semmiben. És hogy milyen is a valóságos felvirágzás és a példás rend Magyarországon és a Szovjetunió ban, az első esetében 1956. október 23-tól vált világossá, a második esetében pedig 1953. március 5-től kezdve egyre inkább világosabbá válik."13 A Moszkva irányvonalától egy jottányit sem eltérő Novotny-val összehasonlítva, az olasz kommunista vezető, Palmiro Togliatti nemcsak összehasonlíthatatlanul nagyobb intellektussal rendelkezett, de ami m é g fontosabb, egészen m á s helyzetben volt a hazá jában; ez lehetővé tette számára, hogy lényegesen nagyobb szellemi leleményességről


54

Megélt forradalom

tegyen tanúbizonyságot akkor, amikor igazolni kellett a szovjet beavatkozás szükséges ségét Magyarországon. Togliattinak az Olasz Kommunista Párt VII. kongresszusán, 1956 decemberében elmondott beszédét a Pravda teljesen elferdítette, „letisztította", és a propaganda-nyelvezet szabályai szerint közölte. E z n e m maradhatott észrevétlenül a tapasztalt történész, forráskutató Dmitrijev előtt. „ A Pravda m a átköltésben és kiha gyásokkal közölte Togliattinak az Olasz Kommunista Párt kongresszusán elmondott beszédét. Minden fontos dolgot, ami közvetlenül érdekelheti a szovjet kommunistákat ebben a beszédben, a gondolatzárást jelző pontokkal cseréltek fel. A z S Z K P K B orgánu m a fél közvetlenül átadni a szovjet kommunistáknak azt, hogy mit gondol a nagy olasz kommunista!"14 A professzor a legfőbb titoista ideológus, Edvard Kardelj által a szovjet sajtóban közölt kritikájára is reagált. Kardelj a jugoszláv Szkupstina december 7-i ülésén el mondott beszédében igyekezett távolságot tartani a Szovjetunió magyarországi politi kájától, és kifejtette, miként értelmezi a munkástanácsok szerepét a szocializmusban.15 A két ország vezetőinek a felfogása közötti eltérést Dmitrijev mindenekelőtt abban látta, hogy (a szovjetektől eltérően) a jugoszlávok nyilvánosságra törekedtek, az egész világgal szerették volna megismertetni nézeteiket. Dmitrijev reagált Jurij Pavlovnak (Francovnak) a Pravda december 18-i számában megjelent cikkére. Dmitrijev szerint a cikk értelme a következőkben rejlett. „Miért beszéljünk az igazságról, amikor nekünk n e m éri meg, hogy beszéljünk róla? - kérdezi Kardeljt a moszkvai cikk szerzője. Most egységre lenne szükségünk. H a ebben akadályozhat minket az igazság, akkor (legalább egy ideig - vigasztalja ezzel az igazságszeretet iránt hűségeseket Pavlov) n e m kell ki mondani ezt az igazságot, s n e m kell írni róla. A z igazságról alkotott ítélet n e m lehet mindenki kiváltsága. Csak titokban, saját körben, és n e m kiteregetve a saját szennye sünket, m e g kell egyeznünk egymás között abban, hogy mit tekintünk »igazságnak« a holnapi napra. Aztán lehet ezt a kidolgozott igazságot úgy tálalni az egész közvélemény előtt, mint az Igazságok Igazságát. Röviden szólva, n e m szabad kivinni a kritikát a pártgyűlések zárt ajtóin kívülre. Legyen szó akár Titóról, Kardeljről és bárkiről, akit ez érint, de tudassák Hruscsovval, Szuszlovval, Novotny-val, Enver Hodzsával és egyéb vezetőkkel, vezérekkel a nézeteiket. Egy bizalmas levélben ismertessék m e g a nézeteiket Thorezzel, vagy m é g valakivel. D e hogy lehet az, hogy nyilvánosan, az egész világ előtt ismertetik a nézeteiket?"16 Dmitrijev úgy vélekedett: a szovjet vezetők meggyőződése arról, hogy a népet irá nyítani kell a k o m m u n i z m u s felé vezető úton, n e m feltételezi a nép egészséges gondol kodásában való hitet. D e hát miként is lehetne azt megengedni, hogy minden egyes kommunista (mi több, minden egyes állampolgár) keresse az igazságot, és tudatosan ítélkezzen a politikáról? A felső pártvezetés logikájának megfelelően a tömegeknek dolgozniuk kell, növelniük kell a termelést, és n e m szabad beleavatkozniuk olyan dol gokba, így a politikába, amihez n e m értenek. Tehát nincs szükségük arra az igazságra, amely kiemelheti őket az engedelmességből és az alázatosságból, s amely haszontalan a kommunista párt vezető szerepének biztosítása szempontjából. A szovjet rendszer antidemokratikus jellegéről (amelynek lényegén egyáltalán n e m változtatnak azok a deklarációk, hogy a tömegek részt vesznek az állam irányításában) vallott figyelemreméltó gondolatok vezérmotívumként haladnak végig Dmitrijev nap lóján. N e m sokkal az S Z K P 1956. februári, X X . kongresszusa után, a rendőrség és a hadsereg apparátusára támaszkodó pártbürokrácia osztatlan ünnepéről írt, arról, hogy a


55

Megélt forradalom

„bürokrácia, az adminisztráció, a centralizáció és a demokratizmus megtiprása" jelen leg is „uralkodóak és meghatározóak, bár 1953-tól némi következetlen és határozatlan lépéseket tettek a felszámolásukra". A professzor mély meggyőződése szerint a demok ratizmus megteremtése lehetetlen az egypártrendszer megőrzése mellett: „ n e m létezhet demokrácia valódi (és n e m csak papíron deklarált) sajtószabadság és valódi személyi szabadság nélkül. Ezek biztosítása pedig lehetetlen akkor, ha arra az egyedüli, ráadásul kormányzó párt apparátusának diktatúráját hívjuk segítségül."17 Kell-e arról beszélni, hogy a fentiek mennyire voltak lázadó gondolatok a X X . kongresszus irányelvei szem pontjából, amely irányelvek semmilyen mértékben n e m törték m e g a párt egyedural mát? Dmitrijev jól látta: elvi eltérések vannak a saját nézetei és a hruscsovi vezetés felszínes decentralizációja között, s n e m titkolta, hogy szkeptikusan viszonyul mind Hruscsovnak a X X . kongresszus február 25-i zárt ülésén elhangzott szenzációs beszédé hez (a beszédre vonatkozó információkat a pártgyűléseken felolvasták), mind az S Z K P K B 1956. június 30-i határozatához, amely precízebben húzta m e g a határokat Sztálin és a sztálinizmus kritikájában.18 A professzor szerint Hruscsov és környezete igyekszik mindent a „múlt mértéktartó kritikájára" korlátozni és „véget vetni mindenféle gondo latnak" a jelenleg „fennálló politikai rezsimről": mindenféle gondolatnak a szovjet tár sadalom szerkezetének deformációjáról, arról, hogy a személyi kultusz gyökerei, amit legfeljebb hibásnak nyilvánítottak, a szovjet rendszer természetében keresendők. Dmitrijev meggyőződése szerint tehát mindkét dokumentum eltereli a figyelmet a lé nyegről, és azon hatalmas erők megnövekedéséhez járulnak hozzá, amelyek ennek az úgynevezett „személyi kultusznak" a hordozói.19 A magyar forradalom és a leverésére hozott könyörtelen intézkedések úgy Dmitrijevnél, mint Landaunál, csak alátámasztották nézeteiket a szovjet rendszer ere dendő lényegéről, amely rendszer m é g Lenin idején alakult ki, és egyáltalán n e m vál tozott m e g azáltal, hogy az S Z K P X X . kongresszusán szenzációs m ó d o n leleplezték Sztálint. N e m volt véletlen, hogy Landau több mint szkeptikusan reagált a „ha Lenin lett volna a..." típusú véleményekre. Azokban a napokban, amikor folyt a vérontás Budapest utcáin, Moszkvában, Landau környezetében olyan híresztelések keringtek, melyek szerint a zavargások átterjednek Csehszlovákiára is. A szovjet fizikus a pozitív változások jelét látta ebben. Amit a magyarok tettek, nézete szerint „érdemes lenne átvenni". Landau arra törekedett, hogy szélesebb perspektívába helyezze a magyaror szági események jelentőségét. „Azt, amit a magyarok tettek, óriási vívmánynak tekin tem. Elsőként törték meg, valójában egy megrázó csapást mérve napjaink jezsuita esz méjére. [...] Nagyszerűnek vélem, hogy ez a jezsuita mítosz megtörik." Landau vélemé nye szerint - amit rögzítettek a K G B jelentéseiben - a magyar forradalommal megnyílt egy lehetőség, amit korábban nehéz lett volna elképzelni. E z a forradalom kitörésének a lehetősége volt a szovjet blokk egyik országában, sőt, a világkommunizmus központ jában, a Szovjetunióban. „ M é g egy éve úgy tűnt, hogy nálunk nevetséges a forradalom ra gondolni. D e ez m á r n e m nevetséges. Éppen most zajlik, és n e m abszurd."20 Landau feltételezte, hogy belátható időn belül katonai fordulat fog bekövetkezni a Szovjetuni óban. Ő m a g a is kereste az igazságot: „ez most egy teljesen reális dolog, azzal együtt, hogy a kormány ennyire népszerűtlen és a nép gyűlöli az uralkodó osztályt". Mivel úgy vélte, hogy a szovjet rendszer a fő forrása a viszálynak a Földön, hozzáfűzte még. „ H a ez a rendszer békés úton nem omolhat össze, akkor a harmadik világháború elkerülhe tetlen az összes szörnyűségével együtt. [...] H a ezt a rendszert háború nélkül számolják


56

Megélt forradalom

fel, teljesen mindegy, hogy ez egy forradalom vagy természetes fejlődés révén fog bekö vetkezni, akkor egyáltalán nem lesz háború. Így hát ennek a rendszernek a békés úton történőfelszámolása általában véve az emberiség sorskérdése." Dmitrijev már jóval realistább m ó d o n értékelte a szovjet rendszer perspektíváit, mint Landau. 1956 novemberének elején moszkvai értelmiségi körökben a Moszkvá ban és a Donyec-medencében kitört sztrájkokról terjedtek el hírek. Ezek állítólag a termelési normáért járó bér csökkentése elleni tiltakozásul robbantak ki. Dmitrijev, aki ezt tüneti jelenségnek vélte, n e m táplált illúziókat a szovjet rendszer gyors megváltozá sa iránt. A sztrájkok tényét kommentálva november 7-én a következőket írta. „Ezek a népi elégedetlenség ösztönös megnyilvánulásai. Ebben nincs semmiféle öntudat, nin csenek politikai jelszavak. Ezek a megnyilvánulások erőtlenek a hatalmas szovjet párt apparátussal és a birtokában lévő propagandaeszközökkel szembeni küzdelemben." Dmitrijev akként összegezte további gondolatait, hogy a „diktatúra és a demokrácia egymással kibékíthetetlen. H a a diktatúra mellé állunk, akkor a »demokráciára« csak díszként van szükségünk, s a »demokráciánk« valójában despotizmus. És az is marad. Persze, amikor a diktatúra érdekében mindent elnyomunk, és mindent alárendelünk ennek a diktatúrának, akkor a »demokráciát« csak az emberek által alkotott birkanyáj részére építjük, amely be van csapva, és m e g van elégedve azzal, etetik és adnak neki munkát."21 A z új hatalom magyarországi „konszolidációja" egyre eltökéltebbé tette a szovjet sztálinistákat. Hazánkfiai, akik a „marxi-lenini eszmék tisztaságának őrei, kissé felélén kültek, s a védekezésből támadásba mennek át" - írta Dmitrijev november 20-án, emlé keztetve Gorkij szállóigéjére: „ha az ellenség n e m adja m e g magát, megsemmisítik". Egyébként „ha megadja magát, akkor is megsemmisítik, csak sokkal lassabban".22 A pártgyűlések légköre egyre inkább az 1948-1950-es évek „ostorozott" vitáira emlékez tette, amikor a Szovjetunióban küzdöttek a „burzsoá kozmopolitizmus" ellen: „a sztá linisták mindenhol észrevehetően felélénkültek".23 Egy hónap múlva, november 30-án, annak hatására, hogy a pártgyűlésen megvitat ták az S Z K P K B n e m nyilvános levelét, amelyben elítélték a szovjet értelmiség túlsá gosan szabados „viselkedését", a következőket jegyezte le: „az itthoni ügyek afelé ha ladnak, hogy »szorosabbra fogják a gyeplőt«". A túlságosan szabados viselkedés alattfolytatta Dmitrijev - természetesen a gondolkodás önálló megnyilvánulását kell érteni. „Szabados gondolkodás" alatt kell érteni mindent, ami n e m egyezik m e g szóról szóra a jelenlegi napilapok cikkeivel.24 M é g azok is, akik úgy vélik, hogy a „liberalizmus idő szaka m é g n e m ért véget és a demokratikus játékszabályokat m é g n e m szüntették meg", m e g vannak győződve arról, hogy a „liberalizmus" és a „demokrácia" csak szigorúan korlátozott határok között létezhetnek.25 „Az erről az évről alkotott összbenyomásaim n e m túl kedvezők" - konstatálta december 31-én.26 N e m sokkal azelőtt, Hruscsov az S Z K P K B decemberi plénumán elmondott beszédében kifejtette véleményét az ország ban történtekről és azokról a feladatokról, amelyek ezzel kapcsolatban a hatalom előtt állnak. „ Úgy érzem, hogy nálunk a párton belül n e m egészen helyesen értelmezték az S Z K P XX. kongresszusának döntéseit. Több ezer embert engedtünk ki a börtönből. D e ott n e m csak makulátlanok voltak. Ott voltak olyanok is, akik egyáltalán nem nevezhe tők makulátlannak, így trockisták, zinovjevisták, jobboldaliak, és mindenféle söpredék. Most őket is kiengedtük. Néhányukat visszavettük a pártba. A többségüket, a makulát lan embereket, helyes volt visszavenni a pártba, ezért gondoskodással és figyelemmel


57

Megélt forradalom

kell törődnünk velük. D e visszavettünk olyanokat is, akik pártunk ellenségei. Ó k most mindenféle ostobaságotfecsegnek, az elvtársak pedig félreálltak és semlegesekké lettek. Ez helytelen. Ellen kell állni ezeknek az embereknek, s ki kell zárni őket a pártból, ha tovább fogják folytatni bomlasztó munkájukat a pártban, vagy le kell tartóztatni őket. Nincs m á s kiút. A megfelelő m ó d o n kell véghezvinnünk a párton belüli demokráciát, a munkásdemokráciát, de az ellenség ellen könyörtelenül harcolnunk kell, máskülönben méltatlanok leszünk arra, hogy vezessük a pártot és az országot."27 A szavak ebben az esetben n e m váltak el a tettektől. A z 1957-1958. évi naplófel jegyzéseiben Dmitrijev is írt a sztálini reakció lassú térnyeréséről az ideológia és kultú ra terén, a pártgyűléseken ismét divatba jövő, önkritikát tartalmazó beszédekről. A sajtó felhívta a párt irányvonalától eltérő véleményt védelmező írókat, hogy gyakorol janak önkritikát, és élesen bírálta őket. A z egyik cikket,28 amit felolvastak a pártgyűlé sen, Dmitrijev a következőképpen kommentálta. „Semmilyen különbség nincs a Szovjet Írók Szövetsége és a Kommunista Párt között. Itt is, ott is megkövetelik a teljes véle ményazonosságot. A pártfegyelem, a titkár iránti engedelmesség, törvény az írószövet ség (ami elvileg egy szabad alkotói szövetség) és a pártszervek számára. " A cikk szer zője fel volt háborodva azon, hogy a bírált kiadvány (az Irodalmi Moszkva című alma nach) szerkesztőbizottságának tagjai „hallgatnak a velük szemben megfogalmazott vá dakkal kapcsolatban. N e m védik magukat (csak próbálnák meg!), n e m tesznek vallo mást (mi sem könnyebb, csak ezt akarják tőlük!), hanem egyszerűen csak hallgatnak. E z az álláspont lehetővé teszi, hogy sokaknak feltegyük a kérdést: kivel tartanak, az Írószö vetséggel vagy a hallgatásba burkolózó tagjaival? D e hát a magyar írók, az ő szövetsé gük is, egészében véve igyekezett egyenesen fogalmazni és bátran védeni az érdekeiket. És mi történt? A szövetségük működését beszüntették, a tagjait pedig börtönbe vetet ték."29 A magyarországi események közeli tapasztalata bármely gondolkodót erre az analógiára vezette volna. Természetesen Dmitrijev professzor sem volt ez alól kivétel. A moszkvai értelmiségiek közti beszélgetések során (amelyeket Dmitrijev m e g is jegyez a naplójában) gyakran szóba került, miszerint Hruscsov egyszer egy művészek kel folytatott beszélgetésében (1957. május 13-án) azt mondta, hogy a személyi kultusz elleni küzdelem „időszaka már elmúlt". Ugyanott, az ifjú éveire visszaemlékező szó nok elmondta, milyen veszélyes az, amikor a gyerekek a tűzzel játszanak, mivel ez egy olyan játék, amelynek végén tűzvész keletkezhet; mellesleg figyelmeztette a hallgatóit arra is, hogy a hatóságoknak megvannak az eszközei arra az esetre, ha fel kellene venni a küzdelmet a tűzzel vagy azokkal, akik a tűzzel játszanak.3" „Sapiente sat - emlékezett Dmitrijev az ókori mondásra -, n e m sok kell ahhoz, hogy visszatérjünk Sztálin művei nek kiadásához és egyúttal egész politikájához. [...] A z a kurzus, ami a régi alapok restaurációjára irányul, tehát lényegében arra, amit képletesen és egyúttal nagyon pon tosan „sztálinizmusnak" lehet nevezni, teljesen világossá vált. [...] Egyre hűvösebb a légkör." A professzor emellett megjegyezte, hogy a „nemzetközi helyzet is hozzájárul ahhoz, hogy az otthoni dolgaink a »visszájukra fordultak«".31 Dmitrijev minden szkepticizmusa mellett, amikor összevetette a tényeket, n e m vi tathatta el Hruscsov azon törekvését, hogy „kijavítsa" és „jobbítsa" a Sztálin nevéhez kötődő rendszert. „Igen, vannak arra utaló jelek, hogy Hruscsov és környezete követke zetlen küzdelmet vív Sztálin személyi kultusza hibáinak és hiányainak (milyen tapintatos kifejezések!) kijavítására" - ismerte el 1957. július 12-i naplóbejegyzésében. Igaz, a szubjektív erőfeszítések n e m hozták m e g a szükséges eredményeket, mivel új politikai


58

Megélt forradalom

deklarációkkal és új ideológusokkal (például a sztálini egyeduralmat felváltó „kollektív vezetéssel") fedik el a korábbi mechanizmust. A „proletariátus diktatúrája" valójában a K B diktatúrája, amelyben az első titkár, a római pápához hasonlóan, ellentmondást n e m tűrve megállapítja, hogy mi m a az igazság és mit kell hazugságnak tekinteni. „ A m í g él, és amíg betölti az első titkári posztot, tévedhetetlen", és csak az utódja tudja nyilvánosan bejelenteni elődje hibáit, csak ő tudja elítélni „életfogytig kitartó kultu szát." 1957. július 18-án, alig egy hónappal a párton belüli Malenkov-Kaganovics-Molotovféle ellenzék letörése után, a professzor teljes határozottsággal konstatálta: „az egyed uralmi rendszert lényegében teljes egészében visszaállították".32 Dmitrijev minél figyel mesebben követte a Szovjetunión belüli belpolitikai változásokat, annál többször tett utalást a propaganda minden lehetséges eszközével meghonosított új személyi kultusz tüneteire. Megjegyezte, hogy az új kultusz megteremtésében gyakran ugyanazok a sze mélyek fejtenek ki különös aktivitást, akik alig egy-másfél évvel azelőtt, a X X . kong resszus után, a párt érvényben lévő irányelveinek megfelelően, a legharciasabban lép tek fel Sztálin leleplezése mellett. Ezek a dolgok összefüggnek egymással: az új kultusz számára szabaddá kell tenni az utat. „ Úgy tűnik, hogy a személyi kultusz megdöntőinek többsége csak azért volt Sztálin ellen, mert m á r halott: következésképpen, először is, n e m volt olyan veszélyes megdönteni, másodszor is a megdöntése automatikusan egy másik vezér megerősödését jelenti a megüresedett helyén. A vezér m á r megvan, csak véglegesen ki kell fényesíteni, és ki kell kenni a klasszikus vezérhez illő mázzal. A leg jobb eszköz az új vezér dicsfényének megteremtésére, ha szembeállítják a régi vezérrel, ez utóbbi elhalványítása az előbbi számára szükséges máz. M é g lehet egy picirit fecseg ni és pletykálni erről (természetesen csak a kulisszák mögött, egymás közt és bizalmi emberekkel). D e m á r nincs messze, amikor ez a »piciri« véget ér, és a hasonló szabad gondolkodásért üldözni fogják és bebörtönzik az embert" -jegyezte fel Dmitrijev 1958. május 4-én.33 A z 1930-as években s az 1950-es évek elején Oroszországban - folytatja a gondola tait - kiváló tapasztalatokra tettek szert az egységes szellemiség bevezetésében, amihez az ország most néhány évi szünet után kezd visszatérni. Nyilvánvaló, n e m a személyek ről van szó, hanem arról, hogy a fennálló rend és társadalmi szerkezet n e m létezhet ilyen tapasztalatok nélkül. „ N e m Sztálin hozta létre a rendszert, hanem a rendszer szülte m e g Sztálint. Ez a rendszer a szemünk láttára egy új személyt szül meg, aki a személyi kultusz »létrehozója« és hordozója halála után kialakuló ürességet tölti be. Egyszóval, meghalt a király, éljen a király!" „A vezetőt egyre sűrűbb tömeg veszi körül, amelyet a csatlós barátok köréből kikerülő, jellegtelen, új hangadók alkotnak. Tehát, a történe lem szekere halad tovább, és teszi a dolgát."34 A hruscsovi vezetés politikáját figyelemmel követve, Dmitrijev a különböző szóla m o k különös, szeszélyes összevisszaságát fedezte fel: „a legmagasabb szintű találkozó szükségességét hangoztatjuk, miközben a legtolakodóbb m ó d o n bosszantjuk az Egyesült Államokat, és Amerika-ellenes propagandát folytatunk"; eltávolították a vezetésből a X X . kongresszus ellenzőit - „na és akkor mi van? A dogmatikusok ünnepelnek, azokra pedig, akik önállóan próbálnak gondolkodni, a revizionizmus címkéjét ragasztják."35 Dmitrijev megjegyezte, hogy a „revizionizmus" szó az egyik leginkább használt kifejezéssé vált, „s bunkóként szolgál azok megsemmisítésére és elhallgattatására, akik igyekeznek gondolkodni és mérlegelni".36 Amellett jellemző, hogy senki n e m határozta


59

Megélt forradalom

m e g pontosan, mi is az a revizionizmus. „ H a revizionizmuson mindazt értjük, ami n e m áll összhangban Hruscsov legutóbbi beszédével, akkor ennek a fogalomnak a határai láthatatlanok. Lehetséges, hogy az, ami m a m é g n e m áll összhangban a legutóbbi be széddel, az holnap összhangban lesz Hruscsov új beszédével. Akkor hogyan is állunk ezzel? Hiszen rengeteg beszédet m o n d " -jegyezte m e g Dmitrijev 1958. január 5-én.37 Fél év múlva figyelemreméltó esemény történt: a revizionizmus nemcsak megsze mélyesítve lett a vádlottak padjára kerülő Nagy Imre és társai személyében, hanem ami m é g fontosabb, az egész világ láthatta: a revizionizmus n e m csupán egy olyan „téves" nézet, amit kritika és elítélés illet, de bármely revizionista „eltévelyedést" felfújhatnak odáig, hogy halálbüntetéssel járó bűncselekmény legyen belőle. A N a g y Imre elleni eljárásról szóló hír sem maradt említetlen a professzor naplójában. 1958. június 25-én, 10 nappal az ítélet meghozatala után, a következőket jegyezte fel. „Az, hogy embereket a politikai nézeteik miatt ítélnek el, a n e m demokratikus államférfiak sajátja: IV. Rette gett Ivánra, Sztálinra, a régmúlt spanyol királyokra jellemző. D e sajátja a jelenlegi szovjet kormányzatnak is. Azt mondják: ilyen a proletariátus diktatúrájának a természe te, a büntetésekben a diktatúra ereje nyilvánul meg. D e valóban az erő megnyilvánulá sa az, amikor az elvek ellen ágyukat szegeznek, a kritikusokat pedig lelövik? A »revizionistákat« természetesen el lehet kapni, táborba lehet zárni, le lehet lőni, sárral lehet dobálni. D e az elveiket, a »revizionizmus« ideológiáját ilyen módszerekkel legyőzhe tik?" N e m , feleli a saját m a g a által feltett kérdésre Dmitrijev, mindössze megszűnnek egy ideig külső formájukban létezni.38 A Nagy Imre elleni per megmutatta, hogy a politikai konkurensek eltávolításának módszerei, amelyek Sztálin idején váltak bevetté, korántsem tűntek el a múlt ködében, m é g azok is használhatják és alkalmazhatják őket, akik nyilvánosan megtagadták a halott vezért. Természetesen az idő kerekét n e m lehet visszaforgatni, vélte Dmitrijev, és az eretnekek megsemmisítésének módszerei a Szovjetunióban kissé mások, mint 1937-1953 között. „Korábban az embereket úgy hallgattatták el, hogy lelőtték, vagy koncentrációs táborba küldték őket. " Most a végletes megoldásokhoz ritkábban folya modnak. Lehet, hogy Borisz Paszternakot, akit ugyan kizártak a Szovjet Írók Szövetsé géből azután, hogy átadta a Nyugatnak a Doktor Zsivagót, és a propaganda Dilasszal és Nagy Imrével említi egy lapon, n e m fogják letartóztatni. A z egész ügy azzal végződik, hogy nagy lármát csapnak körülötte - folytatta gondolatait a professzor 1958 őszén, a Paszternak-elleni kampány kellős közepén, a Nobel-díj odaítélésével kapcsolatban. „Most mások a módszerek. A módszerek különbözőek, de a lényegük azonos. A diktatúra n e m engedi m e g a szabad gondolatot. D e hát, hogy milyen módszerekkel, ez egy másodlagos kérdés. Végső soron minden módszer alkalmas, ha a cél eléréséhez vezet. A győztesek nek mindig igazuk van, őket sosem ítélik el. D e hát ki is ítélhetné el őket? Talán ők saját magukat »önkritikával«?"39 Dmitrijev m e g volt győződve arról, hogy a demokratikus értékek legyőzhetetlenek; ezt az a tény is igazolja, hogy bármely, m é g a legkegyetlenebb diktatúra is törekszik arra, hogy megmutassa a kormányzás más formái feletti fensőbbségét, mindenekelőtt éppen a demokratikus szabadságjogok biztosításának tekintetében. A nyugati demokrá ciát egy olyan modell nevében tagadják, amit magasabb rangú demokráciának nevez nek. „Hősies erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy megmutassák, miszerint nálunk [a Szovjetunióban - A. Sz.] létezik a véleményszabadság, a vélemények ütközte tése, s léteznek viták. Mesterséges módszerekkel váltották ki a sajtó »kritikáját« a Lenin-


60

Megélt forradalom

díj Bizottság döntésével kapcsolatban. Egyszóval teljesen úgy, mint a kiváló demokra tikus országokban! A z egyes napilapoknak is »különbözik« a véleménye. D e ezek csak olyanok, mint a bengáli tűz, egy tűzhöz hasonlatos hideg fény, s n e m a gondolat és a lelkiismeret által vezérelt, mindent beterítő kritika lángja. N e m létezhet közvélemény akkor, amikor a párt első titkára egyedül határozza meg, hogy mi a jó és mi a rossz. Milyen valóságos demokráciáról lehet beszélni akkor, amikor minden a társadalom felügyelete nélkül történik, és mindent megmagyarázva, post factum tálalnak?"40 1957 őszén a moszkvai egyetemen letartóztatták a fiatal történelemtanárok egy cso portját, amelynek tagjai, figyelembe véve a magyarországi események tanulságait, „az általánosan elfogadott és az egységes szellemiségtől eltérő" gondolatokat fogalmaztak meg.41 Így hát „kissé megerősítjük az egységes szellemiséget és az erkölcsi-politikai egységet Oroszországban!" -jegyezte m e g keserűen Dmitrijev, a letartóztatásokra vo natkozó híreket kommentálva.42 A z ezt követő hónapokban újra és újra visszatért erre a témára, minden egyes esetben igyekezvén felbecsülni azt az árat, amit a társadalom és az állampolgárok kénytelenek fizetni a hatóságok által deklarált, de valójában csak látszólagos „erkölcsi-politikai egységért". „ N e m lehet megtagadni az emberektől azt a jogot, hogy a saját fejükkel gondolkodjanak. Igaz, le lehet fejezni őket. D e vajon min alapszik a szovjet társadalom erkölcsi-politikai egységének tézise? Azon, hogy egyrészt a rendszernek hatalmában áll lefejezni egyeseket, másrészt azon, hogy a képmutatást hallgatólagosan elismerik? Ez az erkölcsi-politikai egység csak a diktatúra képviselői nek önámítása", ami gyengeségükről és rendszerük hazug mivoltáról tanúskodik.43 * 1958. december 31-én Dmitrijev igyekezett megvonni néhány év mérlegét. „Véget ért a valódi és látszatingadozások, az új politikai irányvonal, az új tartalom és új for m á k keresésének ötéves időszaka. A Sztálin halálával talán kissé megingó egyeduralom, rövid ideig tartó hatalmi harcok után, ismét visszaállt. Hruscsov elfoglalta Sztálin he lyét, posztját, elsajátította az elhunyt politikájának lényegét, látszatra megváltoztatta ugyanannak a politikának néhány külső módszerét, a külső burkát. Látható, hogy ez a helyzet természetes és törvényszerű. Nagyobb kockázat nélkül feltételezhető, hogy bárki is győzött volna a hatalomért küzdők közül az elmúlt öt évben, úgyis visszaállította volna az egyeduralom elvét. Hruscsov ebben az értelemben semmivel sem rosszabb és semmivel sem jobb a vereséget elszenvedő vetélytársainál. Sőt, talán inkább jobb, mint mondjuk Berija vagy Molotov. Ezek ketten Sztálint m é g külső módszereiben és külső formáiban is lemásolták volna, sokkal jobban utánozva őt, mint Hruscsov."44 Dmitrijev szerint a revizionizmus elleni küzdelem kezdetével eltemették azokat a reményeket, amelyeket a X X . kongresszus táplált, s visszafordultak a külső mázolás, a tömjénezés és a kritika ellehetetlenítése felé. „Az irodalom visszatért a régi kerékvágás ba, csak dicsőít és ódákat zeng", a „tudományban pedig a dogmatikus sztálinisták nyo m á s a észlelhető". Dmitrijev ugyanakkor történészként tudta, hogy a történelmi fejlődés hullámzó, ezért sosem vesztette el az optimizmusát. M a j d n e m 30 év múlva, 1985 már ciusában, azokban a napokban, amikor Gorbacsov került a Szovjetunió élére, a 78 éves professzor - a naplójára bízva személyes gondolatait arról, hogy szükség lenne az orosz nép 20. századi történetének megírására - megjegyezte: „az orosz nép n e m veszett el,


61


n e m tűnt el m é g a mostani időkben, a 20. század végén sem. Létezik, él, és változik. Élni fog és változni fog."45 Így hát, bármennyire is t ö m e g e s volt az „ a g y m o s á s " a Szovjetunióban, n e m m i n denki esett kísértésbe, h o g y a k ö n n y e b b i k utat válassza és kész ideológiai kliséket ve g y e n át, s n e m mindenki engedte m e g , h o g y elaltassák a lelkiismeretét napról napra ismétlődő formulákkal arról, miszerint az imperializmus fenyegeti a szocialista v í v m á nyokat, stb. Dmitrijevnek és L a n d a u n a k (és n e m c s a k nekik) volt erejük arra, h o g y ellenálljanak a gigantikus propagandagépezet hatalmas n y o m á s á n a k , s ezzel 1 9 5 6 őszén megőrizzék az orosz értelmiség becsületét.46 Oroszból fordította és szerkesztette: Seres Attila Jegyzetek 1 A z október 24-30. között Budapestről Moszkvába küldött jelentéseiket lásd Hiányzó lapok 1956 történetéből. Dokumentumok a volt S Z K P levéltárából. Válogatta, az előszót és a jegyzeteket írta: Vjacseszlav Szereda és Alekszandr Sztikalin. Budapest, 1993, 18-21., 25. sz. iratok. 2 Pravda, 1956. november 7. 3 A magyar forradalom előestéjén egy olyan jelentőségteljes eseményről, mint például Rajk László október 6-i újratemetése, említést sem tettek a szovjet sajtóban. Október 24-én reggel a szovjet napilap ok is úgy jelentek meg, hogy semmilyen információt nem közöltek a magyarországi forradalom első napjáról. A z S Z K P propagandáért felelős szervei nyilván abból a feltevésből indultak ki, hogy a felkelést sikerülni fog egy nap alatt leverni Budapesten, és csak ezt követően van értelme közölni az olvasóval az „imperialisták" által támogatott „ellenforradalmi puccskísérlet" sikertelenségét. Október 25-én a Pravdában már megjelent a T A S Z S Z közleménye, jellemző címen: A népellenes kaland bukása Budapesten. A z azt követő napokban - a kommunistaellenes megmozdulás végső „bukására" várva - a címeket kissé variálni kellett úgy, hogy közben azok értelmét nem változtatták meg. Így például október 26-án az újság egy válogatást közölt a T A S Z S Z jelentéseiből A budapesti népellenes kaland bukása felé címen, október 28-án pedig a lap tudósítója, Szergej Krusinszkij (szerzői aláírás nélkül) A népellenes kaland bukása Budapesten címmel közölte írását. Mellesleg ilyen egyoldalú, azonos típusú címek nemcsak az újságírói hivatás fogyatékosságairól tanúskodtak, hanem világosan tükrözték a magyarországi események dinamikáját. Ezt azonnal észrevette a legfőbb magyar kommu nista napilap szerkesztősége. Október 30-án a Pravda szerkesztőségét meglátogatta a budapesti szovjet nagykövetség titkára és a Szabad Nép tudósítója, akik kifejtették, hogy nem értenek egyet a lap véleményével, és átadták a Szabad Nép Molnár Miklós polemikus cikkét tartalmazó, október 29-i számát. (Lásd Molnár Miklós: Válasz a Pravdának. 1956 sajtója. Október 23 - november 4. Válogatás. Magyar krónika. Budapest, 1989, 133-134. o.) Azt javasolták a Pravdának, csak rövid hírt közöljön arról, hogy a cikke szerkesztésekor nem rendelkezett pontos információkkal a magyarországi esemé nyekről. Ez azért is lenne fontos, mondták, mert a Pravda álláspontját Magyarországon a szovjet nép álláspontjaként fogják értelmezni. Pjotr Szatjukov, a Pravda főszerkesztője és helyettese, Danyiil Kraminov azt jelentették az S Z K P K B titkárának, hogy lapjuk szerkesztősége úgy véli, „nem célszerű vitába bocsátkozni" a Szabad Néppel. (Lásd Szovjetszkij Szojuz i vengerszkij krizisz 1956 goda. Dokumenti. Red. J. Orehova, V. Szereda, A. Sztikalin. Moszkva, 1998, 453-454. o.) A z október végi, november eleji magyarországi helyzet arra késztette a Pravdái, hogy beismerje, korábban túlságosan optimistán értékelte az eseményeket „bukásként", de nem mondott le arról, hogy „ellenforradalmi kalandnak" minősítse azokat. A z S Z K P napilapja néhány napig rendkívül szűkösen informálta olvasóit a magyar országi eseményekről, és csak november 3-án kezdte meg a következő napra tervezett katonai akció összpontosított propaganda-előkészítését, válogatott anyagok közlésével. A TASZSZ-nak a Magyar országi helyzetről című közleményében az állt, hogy „az. utóbbi napokat a fővárosban és vidéken az ellenforradalmi bandák kegyetlenkedései éstombolásaijellemezték. Kirabolták több társadalmi szerve zet és pártszerv helyiségeit, tömeges leszámolások és gyilkosságok történtek politikusok ellen." Ezzel az anyaggal egybevágott A szocialista országok barátsága és egysége sérthetetlen című szerkesztőségi cikk is, amelyben az S Z K P ismert október 30-i deklarációját a szocialista országokhoz fűződő viszony alapjairól úgy interpretálták, hogy rávezessék az olvasót a szovjet katonai beavatkozás elkerülhetetlen ségének gondolatára, a magyarországi „forradalmi vívmányok" megmentése érdekében. November 4-én reggel a Pravda egy nagy vezércikket jelentetett meg El kell vágni a reakció útját Magyarorszá gon címmel. 4 Lásd K G B által az S Z KazP országban K B számáraészlelt készített jelentéseket amegmozdulásokról. forradalom évfordulójának ünnepén, 1956.a november 7-én szovjetellenes (Rosszijszkij

A l e k s z a n d r Sztikalin

62


goszudarsztvennij arhiv novejsej isztorii [Orosz Állami Legújabbkor-Történeti Levéltár, a továbbiak ban: R G A N Y I ] , f. 5. op. 30. gy. 141. 1. 67-68.) Ugyanitt található meg az akkoriban terjesztett egyik szovjetellenes röplap is. (Uo. 1. 14-15.) A magyarországi forradalom szovjetunióbeli, elsősorban oroszországi visszhangjára lásd J. V. Akszjutyin: Hruscsovszkaja „ottyepel" i obscsesztvennie nasztroenyija v SZSZSZR v 1953-1964 gg. Moszkva, 2004, 186-198. o. Lásd továbbá a különféle dokumentumgyűjteményekben publikált iratokat: Doklad Ny. Sz. Hruscsova o kultye licsnosztyi Sztalina na X X szjezgye KPSZSZ. Dokumenti. Otv. red. K. Ajmermaher. Otv. szosztavityel: V. J. Afianyin. Moszkva, 2002.; Kramola. Inakomiszlie v SZSZSZR pri Hruscsove i Brezsnyeve. 1953-1982 gg. Rasszekrecsennie dokumenti Berhovnovo szuda i Prokuraturi SZSZSZR. Pod redakciej V. A. Kozlova i Sz. V. Mironyenko. Otv. szosztavityel: O. V. Edelman. Moszkva, 2005.; A magyarországi események baltikumi visszhangjára lásd E. J. Zubkova: Vlaszty i razvityie etnokonfliktnoj szituacii v SZSZSZR, 1953-1985. Otyecsesztvennaja Isztorija, 2003. 4. sz.; A magyarországi forradalom kárpátaljai vissz hangjára lásd Dupka György - Horváth Sándor: 1956 Kárpátalján. Dokumentumgyűjtemény. Buda pest, Ungvár, 1993. A z orosz társadalomban a magyarországi eseményekről alkotott vélemények és értékelések meglehetősen széles spektrumon mozogtak. Ennek illusztrálására elég összehasonlítani az említett jaroszlavli iskolás tettét a gorkiji autógyár egyik munkásának levelével arról, hogy Hruscsov, miután örökségbe kapta Sztálintól Kelet-Európát, rögtön „eltapsolta" Magyarországot az ügynök Titó bandájával együtt. 5 Landau álláspontjára lásd a K G B titkosítás alól feloldott ügyirata alapján készült publikációt: „Po dannim agenturi i operatyivnoj tyehnyiki..." Szpravka K G B S Z S Z S Z R ob akagyemike L. D. Landau. Gyekabr 1957 g. Publikacija Sz. Sz. Ilizarova. Isztoricseszkij Arhiv, 1999. 3. sz. 151-161. o. A tanulmány rövidítve megjelent: Obscsaja gazeta, 1999. 47. sz. 15. o. Landaunak a K G B ügynökei által rögzített kijelentéseit a továbbiakban az Isztoricseszkij Arhiv című lapban megjelent publikáció alapján közöljük, az oldalszámok feltüntetése nélkül. 6 Egy másik orosz értelmiségi, Alekszandr Ljubiscsev leningrádi professzor 1956 decemberének végén Kádár kormányával kapcsolatban történelmi párhuzamot vont: 1849-ben m é g Ferenc József is jogo sult lehetett Magyarország törvényes uralkodói címére, de „Kádárt semmilyen szempontból nem lehet törvényes kormányfőnek tekinteni". A. Ljubiscsev: Vengerszkaja tragegyija. Publikacija M . D. Golubovszkovo. Novoe vremja, 1991. 43. sz. 41. o. 7 A z 1956-1958 közötti naplóbejegyzéseket lásd Otyecsesztvennaja Isztorija, 2000. 2-4. sz. A további akban a Dmitrijev-idézetek pontos közlési helyére a lapszám és oldalszám feltüntetésével hivatkozunk. 8 Otyecsesztvennaja Isztorija, 1999. 5. sz. 150. o. 1953. június 12-i bejegyzés. 9 Uo. 2000. 2. sz. 149. o. 1956. április 11-i naplóbejegyzés. 10 Uo. 1956. november 7-i naplóbejegyzés. 11 Uo. 150-151. o. 1956. november 24-i és december 11-i naplóbejegyzések. 12 Uo. 150. o. 1956. november 27-i naplóbejegyzés. 13 Uo. 151. o. December 12-i naplóbejegyzés. (1953. március 5. Sztálin halálának a napja.) 14 Uo. December 11-i naplóbejegyzés. 15 A z igazság kedvéért m e g kell jegyezni, hogy Edvard Kardeljnek a Szövetséges Népi Szkupstina ülésén elmondott december 7-i beszédét a Szovjetunióban is publikálták, méghozzá a legfőbb elméleti párt lapban, az S Z K P egyik „puha" ideológusának, Alekszej Rumjancevnek a polémikus cikkével. Lásd Kommunyiszt, 1956. 18. sz. 35-51. o. Rumjancev a szocialista politikai gazdaságtan szakértője volt, később az Ö r m é n y Szocialista Szovjet Köztársaság leendő alelnöke. Lásd A. Rumjancev: Szocialisztyicseszkaja gyejsztvityelnoszty i „tyeorija" tov. E. Kardelja. Uo. 11-34. o. 16 Otyecsesztvennaja Isztorija, 2000. 2. sz. 151-152. o. 1956. december 19-i naplóbejegyzés. 17 Uo. 2000. 2. sz. 143-144. o. 1956. június 3-i naplóbejegyzés. 18 A z S Z K P K B 1956. június 30-i határozata A személyi kultusz és következményei leküzdéséről. Lásd Pravda, 1956. július 1. 19 Otyecsesztvennaja Isztorija, 2000. 2. sz. 144. o. 1956. július 2-i naplóbejegyzés. 20 N e m a Szovjetunióra, hanem a szovjet blokk országaira vonatkoztatva, hasonló gondolatokat fogalma zott m e g 1956 decemberében Ljubiscsev. „A magyar felkelésig úgy tűnik, kizártnak tartották a szovjet rezsimmel szembeni aktív belső ellenállást. A magyarok bebizonyították, hogy a harc lehetséges." A. Ljubiscsev: i. m . 43. o. Ahogy kitűnik a K G B jelentéseiből, a magyarországi események sokakat arra késztettek, hogy elgondolkodjanak a proletariátus fellépésének lehetőségéről a Szovjetunióban is. Így például Vlagyimirban, a városi komszomol konferenciájára meghívott, 35 éves munkatapasztalattal bíró kommunista „ahelyett, hogy a jelen lévőfiatalemberekneka korosztálya által a munkában és a háborúban véghezvitt hőstettekről beszélt volna, egy provokatív gondolatot fogalmazott meg arról, miszerint Magyarországon a munkásosztály lázadt fel, és ez. a Szovjetunióban is megtörténhet." Lásd J. 21 V. 22 Uo. Otyecsesztvennaja Akszjutyin: 150. o. 1956. i. m. Isztorija, november 193. o. 2000. 20-i naplóbejegyzés. 2. sz. 149. o. 1956. november 7-i naplóbejegyzés.

Alekszandr Sztikalin 23 24 25 26 27 28 29 30

31 32 33 34 35 36 37 38 39 40 41

42 43 44 45 46

63


Uo. 151. o. 1956. november 29-i naplóbejegyzés. Uo. 152. o. 1956. december 30-i naplóbejegyzés. Uo. 151. o. 1956. december 12-i naplóbejegyzés. Uo. 152. o. 1956. december 31-i naplóbejegyzés. A gyorsírással lejegyzett szöveget ld. R G A N Y I , f. 2. op. 1. gy. 197. 1. 114-115. A z ismert író, Konsztantyin Fegyin Az író és az élet című cikkéről van szó, amely a Pravda 1957. június 16-i számában jelent meg. Otyecsesztvennaja Isztorija, 2000. 3. sz. 156-157. o. 1957. június 16-i naplóbejegyzés. Lásd „A vi szigyitye, kak szurok, i o demokratyii govoritye". Visztuplenyie Ny. Sz. Hruscsova na szovescsanyii piszatyelej v C K K P S Z S Z 13 maja 1957 g. Isztocsnyik, 2003. 6. sz. 77-88. o. „Letartóz tatások előszelét lehetett érezni, annál inkább, hogy Hruscsov a beszédében azt mondta, a magyaror szági lázadás nem robbant volna ki, ha még idejében leültettek volna két-három hangoskodót" emlékezett erre Venyiamin Kaverin író. Ottyepel 1957-1959. Sztranyici russzkoj szovjetszkoj lityeraturi. Moszkva, 1989, 375. o. Otyecsesztvennaja Isztorija, 2000. 3. sz. 155-156. o. Naplóbejegyzések 1957 első feléből. Uo. 157. o. 1957. július 18-i naplóbejegyzés. Uo. 2000. 4. sz. 151. o. 1958. május 4-i naplóbejegyzés. Uo. 152. o. 1958. május 4-i naplóbejegyzés. Uo. 150. o. 1958. március 31-i naplóbejegyzés. Uo. 153. o. 1958. október 11-12-i naplóbejegyzés. Uo. 149. o. 1958. január 5-i naplóbejegyzés. Uo. 153. o. 1958. június 25-i naplóbejegyzés. Otyecsesztvennaja Isztorija, 2000. 3. sz. 156. o.; Uo. 4. sz. 155-157. o. 1957. június 15-i és 1958. október 25-i naplóbejegyzések. Uo. 2000. 4. sz. 151. o. 1958. április 30-i naplóbejegyzés. A z ún. „Krasznopevcev-ügyre" lásd Voproszi Isztorii, 1994. 4. sz. A moszkvai egyetem történelemta nárai közül a fiatalabb generációhoz tartozó Igor Volgin, a 19. századi történelem neves szakértője azt írta, hogy a magyarországi események „kettős érzést" váltottak ki belőle és a barátaiból. „Egyrészről, bármennyire is furcsa, őszinte együttérzést a felkelőkkel. Azt kívánom, hogy győzzenek. Alternatív információ hiányában ösztönösen úgy éreztem, hogy a tankjaink megjelenése Budapesten gaztett, s az egész történetben valamilyen aljas hazugság van jelen. D e másrészről egyáltalán nem akartam, hogy a szocialista tábor meggyengüljön, vagy ne adj' Isten, teljesen szétessen. Világosan láttam, hogy a felkelők igaz ügyért harcolnak, a szabadságért, de a fegyveres harcot nem helyeseltem." Lásd L. B. Polikovszkaja: „Mi predcsuvsztvie, predtecsa...". Ploscsagy Majakovszkovo: 1958-1965. Moszkva, 1997. 37-38. o. Moszkvai és leningrádi diákkörökben ugyanakkor ennél radikálisabb vélemények is voltak. A z ifjúság egy része hajlamos volt úgy tekinteni magyar kortársaik megmozdulásaira, mint követendő példára, a tettekhez való vezérfonalra. 1957-ben például a Gorkij Irodalmi Intézet műfor dítói szemináriumának résztvevői hevesen reagáltak a magyarországi eseményekkel kapcsolatos hiva talos szovjet verzióra. Mindannyian felugrottak a helyükről, s azt kiabálták: „Magyarországon forra dalom volt! Nálunk is olyan forradalom kellene, mini amilyen Magyarországon volt!" Lásd A. Pizsikov: Isztoki disszigyensztva. Mologyjozs poszle X X szjezda K P S Z S Z . Szvobodnaja miszl XXI, 2003. 12. sz. 78-79. o. Lásd továbbá Sztugyencseszkoje brozsenyie v S Z S Z S Z R (konyec 1956 g.). Vsztupityelnaja sztatyja: J. G. Burtyin, K. A. Ljubarszkij. Voproszi Isztorii, 1997. 1. sz. Otyecsesztvennaja Isztorija, 2000. 3. sz. 158. o. 1957. szeptember 17-i naplóbejegyzés. Uo. 2000. 4. sz. 156-157. o. 1958. október 25-i naplóbejegyzés. Uo. 159. o. 1958. december 31-i naplóbejegyzés. Uo. 2000. 6. sz. 151. o. 1985. március 13-i naplóbejegyzés. Egyébként nemcsak a konzervatív Dmitrijev és a liberális Landau, hanem más, a szocialista eszmékkel rokonszenvező értelmiségiek is elítélték a Szovjetunió magyarországi politikáját.Ígypéldául Ljubiscsev professzor 1956. december 25-én a következőket írta. „A magyar felkelés nem ellenforradalom, hanem valódi népi, és emellett progresszív felkelés, annak ellenére, hogy valószínűleg elég nagyszámú ellenfor radalmi erő és közönséges bűnöző is befészkelte magát." Progresszív, mivel a hatalom birtokosai Magyarországon csakúgy, mint a Szovjetunióban, minden hivatalos nyilatkozat dacára, nem a munká sok és a parasztok, hanem a„pártoligarchákúj sztálini osztálya, és ennek az osztálynak a megdöntése progresszív feladat, annak ellenére, hogy ezt a kapitalista elemek átmeneti megerősödése kísérte". Azt követően, hogy a szocialista eszme a teljes megtestesülésében sztálinizmussá korcsosult, „ha egyszer a »kommunizmus vagy fasizmus« antitézis helyett a nép és az. értelmiség elé a »(fasizmushoz rendkívül kapitalizmus Sztálin előtt hasonlító) az.idején, elkövetett sztálinizmus oldalára de most hibákért, állna, sem. vagymíg Hiszen mivel kapitalizmus« a mi abár kapitalista pártbürokratáink a„Szovjetunió antitézisét mindenállandóan állítanák, kifejezetten hiányossága azt akkor semmiért bizonygatta, mellett a népfelelősséget sem gondolkodás felelnek" hogy avisel szocializmus nélkül Nemcsak a zsebe a


64


a népi tömegek kívánságának köszönhetően épül, igaz, ha a tömegek élesen ellenzik a szocialista diktatúrát, akkor a szovjet kormány tankokkal és hadbírósággal kezd el érvelni." H a Hruscsov folytatta Ljubiscsev - úgy igyekszik gyalázni Sztálint, hogy közben nem ítéli el a sztálinizmust, akkor a magyar forradalom arra készteti a gondolkodó embereket, hogy ezt okvetlenül megtegyék. A magyarországi események jelentősége - összegezte Ljubiscsev - abban rejlik, hogy ez volt„asztáliniz musra mért első, nemzetközi méretű iszonyatos csapás, ami éppen azáltal vált fontossá, hogy nem kapitalisták mérték rá, hanem munkások és progresszívfiatalok".Ljubiscsev: i. m. 42-43. o.

Limes

65

Megélt forradalom

Sergio Perucchi

A h o l a világ lelke lakott1 (Részlet)

[...] Jelenetek a második szovjet beavatkozásból2 A világsajtó által publikált szép fényképek arra szolgáltak később a KGB-nek és Kádár rendőrségének, hogy azonosítsa a magyar hazafiakat. E g y jó nagyításon n e m kerülik el a figyelmet a szovjetek ellen elkövetett gaztettek, a rendezvényeken és a temetéseken való indokolatlan jelenlétek, egy megsemmisített tank előtt elejtett m o soly, a halottakat siratók beteges könnyei. A z óriásnagyítás a legrejtettebb gondolato kat is feltárhatja. Íme a bizonyítékok igazi királynője. Én n e m vagyok hivatásos fotós, a fényképet, mint eszközt, az írott oldal segítő jeként használom. Azokban a napokban a filmre is gondolnom kellett, amelyet Bécsben hagytam, és nyilván n e m vehettem ki egy optikai szaküzlet kirakatából, ahol az üveg a robbanások következtében kitörött. Senki sem merészelte rátenni arra a kezét, m é g a tolvajok is sztrájkoltak. Egy diák azonban nekem ajándékozott egy pár Kelet-Németor szágban gyártott tekercset, kitűnő minőségűt, ahogy azt később megállapíthattam. November 6-án, kedden, a második beavatkozás harmadik napján, ezúttal a fényké pezőgéppel visszatértem a Thököly utca és a Dózsa György út találkozásánál levő, a jegyzeteimben „a partizánok házaként" szereplő egyik épület legfelső emeletére. O n nan fentről egy égett szovjet páncélost lehetett látni a Dózsa György úton. A Thököly utca szabad volt, de mindenki tudta, hogy több tank is jön majd. Maritza3 bombákat készített. Húsz év körüli lehetett, szeme nevetős, orra kicsit turcsi, szája szépen metszett, haja szőkésbarna volt, amely kilátszott a kucsma alól. Fázott, így sálját a nyakán magasra tekerve, kabátját pedig jól begombolva viselte; a keze berepedezett és kicsit véres volt. Arra kértem, menjen az ablakhoz, ahol egy fiatal, szigorú arcú férfi, katonazub bonyban, egy géppisztollyal az utcát kémlelte. Beállítottam az objektív nyílását, de nehéz volt megfelelő szöget találni, mert a fény a férfire esett és árnyékban hagyta Maritza arcát. Mielőtt kattintottam volna, a fegyverre mutatva azt kérdeztem: - D e n e m veszélyes egy ilyen fényképet publikálni? - Ú g y érti, ha az oroszok meglátják? És mi m é g életben vagyunk? Valószínűtlen... Fényképezzen csak, legalább látszik, hogy léteztünk!... A férfihez fordult: - Európában senki sem tudja, hogy létezünk... A házra vonatkozó jegyzetek között egy félig kitörölt nevet találok: Corvac Maria,4 azt viszont n e m tudom, hogy Maritza a Mária kicsinyítője-e. A fénykép itt van előttem, és n e m lett publikálva. Remélem, hogy Maritza és társai élnek m é g , de ahogy azt ő is mondta, ez n e m nagyon valószínű. Megérkeztek a szovjet páncélosok és szétmorzso-

Sergio Perucchi

66

Megélt forradalom

lódtak az aknákon. A z o n a reggelen n e m volt idejük arra, hogy az épületet teljesen szétlőjék, de a nap folyamán és másnap visszatértek. Először szerdán megjelent a gya logság is. Kicsi a lehetősége, hogy az a csoport valamelyik másik ellenállási gócba távozott. Néhányan viszont a második beavatkozás elejétől kezdődően fáradhatatlanul így tettek.

Negyed óra múlva jönnek a harckocsik... Budapest, november 6. kedd reggel a Thököly utca és a Dózsa György út találkozásánál levő ház legfelső emeletén Maritza és társa a szovjeteket várja. A fénykép elkészülte után mintegy negyed órával a Thököly utca felől érkezett egy hadoszlop, így minimális annak a valószínűsége, hogy a két hazafi életben maradt. (Sergio Perucchi fényképe) N o v e m b e r 4-e hajnalán a hitszegő szovjet támadás elsöpörte a főváros külső védel mét. Miközben az első lövések eldördültek, én továbbra is a D u n a Hotel egyik szobájá ban aludtam. M a j d a lépcsőn lefelé menet, m é g félálomban egy olyan embertől hallot tam a forradalom hírét, akit addig az egyik legkevésbé lelkesnek véltem, ha ezt lehet így mondani. Egyetlen szót mondott csupán, olaszul: - Átkozottak! A földszinten, a bársonydíványok és a nehéz, kirojtozott függönyök között egy csoport hazafi rontott be, külvárosi alakok, élükön egy szőke, kócos fiúval, aki előző leg híreket hozott, most viszont a vezetőjüknek látszott. Kezével intve egy kis külön terembe hívott bennünket, és egyáltalán n e m mutatkozott valami barátságosnak. - A z olasz újságíróknak - mondta jó olaszsággal - egyáltalán n e m kell félniük az oroszoktól... Nyugodjanak m e g , Önöket barátoknak tekintik.

Sergio Perucchi

67

Megélt forradalom

Most is olaszul beszélt, mint máskor, de nyelvünk használata azon a mini-sajtókon ferencián m e g nem érdemelt kiváltságnak tűnt. A z egyik amerikai kolléga, kissé bosszúsan m e g is kérdezte tőlem: - Miért beszél olaszul? - N e m tudom, válaszoltam, talán mert csak olaszul tud, vagy mert pillanatnyilag mi vagyunk többségben. Hárman vagy négyen voltunk, a legnagyobb létszámban. A többiek n e m tudom hol lehettek. A fiú így folytatta: - Öt orosz hadoszlop tart Budapest felé. - Honnét tudják? - A parancsnokságról jövünk. - Ki irányítja Budapest védelmét? - A z egyik honvéd tábornok. - A tankok már a városban vannak. - Igen, ezekkel elbánunk. D e a fővároson kívül tíz orosz hadosztály van Magyaror szágon. - Honnét tudják? - M á r mondtam, hogy a parancsnokságról jövünk... Most m e n n ü n k kell... N e m adjuk m e g magunkat, most sem, hogy Magyarország magára maradt. Intett fiatal, szinte gyermekarcú embereinek és a kijárat felé indult. Követtem őket a szállodán kívül. Azok a Pál utcai fiúk a halálba indultak. A folyó irányában, egy utcasaroknál tűntek el a s z e m e m elől. A z utolsót közülük, termetre és életkorra nézve is a legkisebbet, talán az egyetlen egyszerű katonát, a forra dalom Nemecsekjét, szinte összenyomta a devai-guitar, a szovjet automata puska, ame lyet a mellén átvetve vitt. A Parlament tere felé menve tértem vissza, a hátsó bejárat felé indultam, amely egyszer már szerencsét hozott nekem, és amelyet úgy, mint előzőleg, most is két páncé los őrzött. A lövegtoronyban levő szovjetek azonban ezúttal n e m olvastak. Készültség ben voltak a városra nehezedő aggasztó csendben, amelyet néha távoli lövések zaja szakított meg. Furcsán felrázott, amikor római tájszólásban a nevemet hallottam: - Se-rgioo! - úgy, ahogy az a neorealista filmekben híressé vált. Egy velencei, Bontempi5 hívott a Paese-től, egy furcsa, magyar színekkel letakart, zöld, fehér, piros gépkocsiból. Messziről legalábbis bárki így gondolhatta volna. Csak közelről értettem meg, hogy a lepel n e m más, mint egy olasz zászló, zöld, fehér és piros, amelynek m e g kellett volna védenie bennünket a szovjetektől, feltéve, hogy ők felfogják a különbsé get.6 Miközben beszálltam, Bontempi elmagyarázta, hogy Franco nagykövet7 küldött értünk, aki a követségre hívta az olaszokat. Egyedülálló, teljes mértékben megismételhetetlen volt az autóval átszelt város lát ványa, Európa történelmének abban a szinte irreális pillanatában. Határtalan arzenál készült a védelemre. Minden párkányból, minden ablakból, minden ajtóból fegyver állt készenlétben, hogy elsüljön. A Majakovszkij utcán barikádok emelkedtek. Előbbre fi atalok egy csoportja az útburkolatot bontotta. Némelyik oldalsó, szűk utcában bútorok, felszerelések halmozódtak fel, mint Párizsban, 1830 júliusában, amikor is a hadifelsze relést tekintve m é g az „őskorban" éltek. A harckocsik érkezését várva az elhagyatott Sztálin téren8 fegyveres fiatalok hasaltak sakktáblaszerűen elszóródva; A város várako-

Sergio Perucchi

68

Megélt forradalom

zott: a csepeli munkásoktól kezdve az Akadémia9 diákjain át, a honvéd katonáktól kezdve, akiket, ha szovjet kézre kerülnek, az agyonlövéstől n e m menthet majd m e g az egyenruha, a lányokon, gyerekeken át. Fegyverek bukkantak elő a ledöntött Sztálin szobor csizmáiból, a viaduktokból, a kőkerítésekből, a padokból, a telefonfülkékből... A z autózás pontosan tíz órakor fejeződött be. Franco nagykövet nagyon előzéke nyen fogadott bennünket, szállást és napi ellátást adott, alvásra matracot bocsátott a rendelkezésünkre, az információkat illetőleg pedig kiváltságos helyzetet biztosított a számunkra; elég, ha a rádióra gondolunk. N e m hagytam csomagot a szállóban, mivel n e m volt, hiszen minden Bécsben maradt. Miután bemutatkoztunk, kimentem a város ba, ahol m é g mindig csend honolt, egyre súlyosabb csend. Sok idő telt el az érkezés óta. A zsebemből papírlapokat vettem elő, és néhány jegyzetet kezdtem írni a városon való áthaladásról. D e azonnal abba is hagytam. Tény leg, most olvasom, hogy „tíz óra harminc perckor az égbolt darabokra szakadt." Egyszerre lőttek a páncélos lövegek és az automata fegyverek, aknák robbantak, az eltalált épületek magukra omlottak. A z úton csakhamar feltűntek a tankok, amelyek Budapesten hamarosan megszokott képpé válnak, olyanokká, mint más városban a ta xik: Kádár taxijai. * A Joszif Sztálinról elnevezett harckocsik, amelyek hatalmasak voltak, mint egyes, a diktátor tiszteletére felállított szobrok, úgy tűnt, a közönyét is megörökölték. Ú g y mozogtak, mintha sétálnának, egészen addig, amíg az aknák vagy a Molotov-koktélok, vagy akár egy magyar zászló, amelyet azért tűztek a tank hátsó részére, hogy az magára vonja a többi páncélos ágyútüzét, megállásra n e m kényszerítette őket. Amikor időben reagálhattak (és a legkisebb fenyegetésre reagáltak is), a lövegek lassan fordultak arra, ahonnan a vélt támadás érkezett és megsemmisítették, legyen az egy telefonfülke, egy épület vagy egy embercsoport. Egyszer, pontosan a Sztálin tér határán, ahol éppen Bontempivel tartózkodtam, valamely rejtélyes és tekintélyes hang hívására két Joszif Sztálint láttunk a méreteikhez képest elképzelhetetlen sebességgel száguldani. Komikus hatást keltettek. Sebezhetőek voltak azok a vastagbőrűek, láttuk, úgy megcsúsztak egy ásványolaj, szappan és lúg keveréken, hogy a pilóta teljesen elveszítette a kocsik felett az uralmat. H o g y ki sütött kenyeret azokban a napokban Budapesten? A Thököly úttól nem messze volt egy pékség friss, jó, ropogós kenyérrel. A kamionokról is osztották, s azt hiszem, vidékről érkezett. Sorban álltam a többiekkel (a fényképeken, amelyeket akkor készítettem, többnyire idősebb asszonyok láthatóak), akik előre akartak engedni, mert külföldi voltam, vendég. Aztán mindegyikük elment azzal a nagy kenyérrel, amelyet jobb karjukra téve úgy tartottak, mint egy gyermeket. A z egyik asszonynak (egy tá nyérral letakart, jó adag gulyást tartalmazó lábossal a kezében) két vagy három kenyere is volt, amit egy hatalmas táskába dugott és elszaladt. A gyerekeinek vitt enni valame lyik ellenállási gócba. Minden rendben ment, egyetlen pánikjelenet nélkül... de félel metesen zengett az összeomlások visszhangja, az épületek egyfajta gyászos lehelettel történő összerogyásának a zaja az ágyúdörgés során. Volt, aki megpróbált a rendes körülményekhez hasonló valamit fenntartani. Két szerelmes a nagy park homályába burkolva olyan szorosan gyalogolt egymás mellett, hogy egyetlen személynek látszott csupán.

Sergio Perucchi

69

Megélt forradalom

A fák között egyszer csak egy szürreális kép tárult fel: hatalmas bőröndöt cipelve egy harminc év körüli, a legszebb ruhájába öltözött néger asszony közeledett felém. Franciául beszélt, megkérdeztem hát tőle, hova megy. - A z állomásra - válaszolta. - D e hiszen a vonatok n e m közlekednek. - N e m baj, majd várok, fel akarok szállni az első vonatra, ami Budapestről indul. A velem levő Giorgio Bontempi kissé cinikus megjegyzést eresztett m e g : - Partir c 'est mourir un peu. A z asszony egy pillanatig gondolkodott, majd így szólt: - Bonjour! - és továbbállt. Hidegek és ködösek voltak azok a novemberi napok. A z orosz utcanevek között (Vorosilov utca, Lenin körút, Gorkij fasor, Moszkva tér) kicsit vaktában közlekedtünk. Budapest elegáns utcáját, amelyet gyakran hasonlítanak a Via Venetóhoz, október 23án m é g Sztálin útnak nevezték. Később Magyar Ifjúság útjára keresztelték át, de a második beavatkozás után leverték az új feliratot.10 Összeszedtem a szél hordta papírlapokat. Most is előttem van Király Béla egyik november 7-i, indigóval írt rendelkezésének másolata és az Igazság néhány száma. Vannak nyomdában készült, gépelt és sokszorosított röplapjaim. Néhányat lefordíttat tam a munkásokkal és a diákokkal, amelyek robbanóanyagaikról egy pillanatra elvon ták a figyelmüket. A többit a szél hirtelen fuvallata felkapta és az úton előbukkanó páncélosok felé vitte. A harckocsilövegnél ülő, illetve az, aki ott benn a döntéseket hozta, kiszámíthatat lan ember volt. M i a már elmondottakhoz képest bizonyos szempontból pozitív tapasz talattal rendelkeztünk. Bontempivel és Matteo D e Montével, a római Il Messaggero kiküldött tudósítójával éppen csak elhagytam egy házat, ahol a hazafiak új Molotovkoktélokat állítottak elő, amikor a kihalt utcán egy tank tűnt fel előttünk, lövege pedig bennünket vett célba. A toronyból a szovjet kelet egyik fiatalja golyószórójával fel ügyelte az utcát. Egy kerítésre támaszkodva, mozdulatlanul, szemtől szemben az állan dóan ránk célzó katonával, néhány méterről ragadhattuk m e g tekintete kifejezését, amelyet kíváncsinak mondanék. Kölcsönösen marslakóknak tekintettük egymást. Ezután a pán célos után egy másik jött, aztán m é g egy másik; tudtuk, hogy halálos csapda várja őket. Egyébként jól látszott a nálam lévő bekapcsolt Rolleyflex, amelyet tévedésből fegyver nek is lehetett volna nézni. - Megúsztátok, de ezeket a találkozókat el kell kerülni -jegyezte m e g egy diák. N e m volt könnyű elkerülni azokat a találkozásokat. Giorgio Bontempivel a nagy park határán túl egy kicsit távolra vetődtünk. Giorgio egy kockás papírra jegyezte az útvonalat: jobbra, balra, egyenesen. Mint Hüvelyk Matyi meséjében, így tudtuk a haza felé vezető utat. N e m emlékszem most az utca nevére, de azt hiszem, valamelyik szov jet marsallról nevezhették el, az viszont biztos, hogy az egyik oldalsó utcáról behajtott Joszif Sztálin egyik példánya. A z egyik épület bejáratához húzódtunk. - Dobd el azt az átkozott gépet! - szólt Giorgio, hátával az ajtóhoz tapadva, mint én. Kicsit előbbre hajoltam és abban a pillanatban, amikor a fényképezőgépet jobb kezemmel a hátam m ö g é toltam, egy másik kézre leltem s egy hangot hallottam: - C o m e in! Immediately! A hang erős volt, hiszen túlszárnyalta a harckocsi zaját. Bal kezemet előrenyújtot tam, hogy m a g a m m a l hívjam Bontempit, beléptünk, az ajtó pedig becsukódott.

Sergio Perucchi

70

Megélt forradalom

A z oázisra egy földszinti apartmanban bukkantunk, amely feljegyzéseimben „az amerikai házaként" szerepel. Valóban, ilyen meglepően csak az Egyesült Államokból érkezett terjedelmes csomagok tehették lehetővé a budapesti védelem támogatását. Mintha egy bécsi operettből léptek volna elő, két lánytestvér süteményt készített és a tankok elmenetelét várta, hogy azután egy diákcsoportnak elvihesse azokat a Maja kovszkij térre. D e az is lehet, n e m emlékszem pontosan, hogy valaki eljött értük. M e g kínáltak bennünket is. N e m Sacher-torta volt, de nagyon hasonlított rá. Finom volt és kitűnő volt a sárgabaracklikőr is, amelyet akkor kóstoltam m e g a kicsit zavaros aljú, aranysárga borral együtt. A családot egy nagyon hosszú ideig Amerikában élő apa, egy régi, budapesti család ból származó anya és két bámulatba ejtő lány alkotta. Bontempi, aki egyetlen alkalmat sem szalasztott el, hogy a barátait zavarba hozza, elmondta, hogy én egy hónappal azelőtt, R ó m á b a n fürödtem utoljára. E z n e m volt egészen igaz, de a házigazdák azt kívánták, meleg vízben fürödjek meg. Eufóriás állapotban távoztunk. * Az elmúlt években gyakran tettem fel magamnak a kérdést, vajon van-e igazi sírja az Akadémia négy diákjának, akiket november 7-én a szovjetek öltek meg; 1956-ban és utána ugyanis n e m tartották tiszteletben azt, amit Antigoné idejében isteni törvények nek neveztek. És a kegyelmet sem. Közülük kettő szobrász, kettő pedig festő volt: Kovács József húszéves, Komondi Sándor huszonhat éves, Bódis Antal tizennyolc éves, Csűrös Zoltán pedig huszonnégy éves. A b b a n a sorrendben másolom ide, ahogy azt Éva a noteszembe írta. Mind a négyen a M E F E S Z (Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetsége) tagjai voltak, amely október 19-én a Hármashatár-hegy egyik vendéglőjében jött létre, négy nappal később pedig a forradalmat kirobbantotta. Újabb adatok: József és Zoltán árva volt, József és Antal pedig a meggyilkolásuk pillanatában fegyvertelen. Antalról tudtam, hogy n e m szereti a fegyvereket. Persze n e m azért, mert félt. 0 ajánlotta fel, hogy elkísér a Keleti pályaudvarra, ahol a vasutasok ellenállása s a biro dalmukat alkotó vas, füst és szénvidék legyőzhetetlennek tűnt a feltört vágányok, a felborított vagonok között. N e m értünk oda az állomásra, egy alacsony fal mögött levő hídon kötöttünk ki, amelyet állandóan lőttek. Antal nagyon nyugodt volt: - Ezek n e m nekünk szólnak... Elég, ha várunk. A lövések néhány perc múlva be is fejeződtek. A visszafelé vezető úton egy kis csoport hazafival találkoztunk, akik libasorban siklottak el a fal mentén. Parancsnokuk megállt, megölelte Antalt, régi osztálytársát. A testvériesség legfőbb jeleként pedig egy pisztolyt akart neki ajándékozni, amely, látva, hogy mi mindenféle fegyverrel volt felszerelve, egyáltalán n e m kerülhetett neki sokba. Antal udvariasan, de határozottan nemet intett. Ismét megölelték egymást. (Egy szót sem értettem, de a jelenet teljesen világos volt előttem.) - A városban te vagy az egyetlen fegyvertelen - mondtam neki, amikor ismét útnak eredtünk. - T e is az vagy. - Igen, de ez nekem megengedhető, én szemtanú vagyok.

Sergio Perucchi

71

Megélt forradalom

- Igaz, n e m szeretem a fegyvereket - ismerte el -, de tény, hogy n e m szeretek ölni... m é g egy ávóst sem; ha egy ávós megadja magát, én többé n e m utálom... csak a kötelességemet teljesítem, mit képzelsz... Megállt, karon fogott és bólintott a gondolatára: - Mennyi idő eltelt ez alatt a két hét alatt! MintConrad11egyik hőse, Antal október 23-a után átlépte nemzedéke árnyvonalát, a fiatalság árny vonalát, és halálra volt már ítélve. 0 , a legfiatalabb, de a barátai is. A z olasz követség közelében, az elegáns Vorosilov utca egyik villájában ismertem m e g őket, amelyet a háború után a Szépművészeti Akadémia diákjainak a rendelkezé sére bocsátottak. Éva vezetett el hozzájuk (az ő vezetéknevét akkoriban áthúztam, de egy nagyítóval most sikerül elolvasnom: Meritz vagy Moritz).12 M á r a második beavat kozás derekán jártunk, a város az ágyúlövéseket visszhangozta, lövedékek süvítettek, amelyek kiindulópontját képtelenség volt megérteni. Ebben a légkörben É v a nyugod tan gyalogolt két hatalmas kenyérrel a karja alatt. Csaknem az út felén jobbra fordult, kinyitott egy nagy kaput és belépett. A teraszról diákok egy csoportja megtapsolta, mint ahogy egy kosarat dobó játékost szoktak. K ö vettem őt, ő pedig anélkül, hogy megfordult volna, mondott valamit, amelyet én egy „jöjjön csak"-nak értelmeztem, és valószínű, hogy az is volt. A diákok rögtön körénk tömörültek, de ahelyett, hogy interjút adtak volna, arra kényszerítettek, hogy én vála szoljak a ő kérdéseikre. Egy kis franciával, némettel - többen jól beszéltek közülük olaszul is - az Akadémián könnyen megértettük egymást. Egy előadóterem katedráján találtam m a g a m , ahol október 23-ig rendes órákat tar tottak. Elmondtam, hogy egy kommunista, képes hetilap megbízásából vagyok M a gyarországon, amelyet valószínűleg ismertek, egyrészt mert az újság engedélyezett volt, s talán azért is, mert művészként érdekelhették őket a lap színes művészeti repro dukciói és a filmművészetnek szentelt oldalai. (József, aki elment, miközben beszél tem, egy mappával tért vissza, amelyben pont azokat a színes képmellékleteket gyűjtöt te össze.) Folytattam, mondván, hogy nyáron, a poznani események után Lengyelor szágban jártam. - Spezialist! -jegyezte m e g egy lány. Nevetésben törtek ki, és talán egy kicsit zavartan, én is csatlakoztam hozzájuk. Poznan nagyon közel állt ahhoz, ami Magyarországon éppen megtörtént. (A forrada lom pontosan a lengyel tábornok, B e m emlékműve alatt, a lengyelekkel való szolidari tás nevében kezdődött. Azokban az órákban a Varsói Rádióban a későbbiekben híressé vált szavak hangzottak el: - Lengyelország átlépte a Rubicont... Októberi tavasz van!) Elkezdtek kérdezni. Lengyelországot illetőleg azokban a napokban én optimista voltam. Reménykedtem, hogy Gomulka tehet valamit a magyarokért, közvetíthet vagy legalább megment néhány emberi életet. - Semmit n e m tehetnek - mondta Antal -, náluk is otthon vannak az oroszok. - Ti számítottatok a második beavatkozásra? - kérdeztem. Egymásra néztek. Valaki azt mondta: - Végső soron van aki igen, de senki n e m mondta ezt ki. - Lukács11 n e m hitte... - mondtam - vagy kimondatlanul talán ő is csak gondolta, legalábbis szerda estig. - Beszéltél Lukács professzorral?

Sergio Perucchi

72

Megélt forradalom

D e r Philosoph ismét D e r Professor lett. Röviden elmeséltem a beszélgetést. Béla így szólt: - Ő az! Ráismerek. Látod, Lukács örül, hogy T h o m a s M a n n róla mintázta m e g a Varázshegy jezsuitájának, Naphtának az alakját, a valóságban azonban ő felvilágoso dottabb Settembrininél. A húszas évek vitáitól kezdve, hajólmegfigyeled, '49 „vitájá ig", amikor is ő ellenezte azt a „változást", ami ebbe a helyzetbe sodort bennünket... és most is, hajólmegfigyeled, észreveszed, hogy a professzor a szabadságot védi. Termé szetesen jezsuitaként teszi ezt, hiszen azt magyarázza, hogy bár az ő szabadsága n e m olyan, mint az amerikaiaké, mégis lehet könyvet nyomtatni, kiállítást szervezni és emi att n e m kerül senki börtönbe. Egy barna hajú fiú beszélt, aki alig volt több húsz évesnél. A többiek iróniával szemlélték: - Ő Béla, a mi Philosoph-unk. Ezen az úton ő gondolkodik mindenki helyett. Béla elismerte, hogy filozófiát szeretett volna tanulni, de azt orosz tanárok oktatták, akik n e m ismerték sem a filozófiát, sem a magyar nyelvet, és akiknek azonos szinten levő magyarok segítettek. Pontosan, ahogy Lukács mondta, Hegel enciklopédikus is mereteit az egyetemes tudatlanság váltotta fel. A z eredetileg másra szolgáló villa a célnak nagyon megfelelt: a hálószobák, az aulák, az olvasótermek, minden egy kicsit szűkös és szegényes, de funkcionális volt. A diákok 75%-át tették ki a munkás- vagy parasztszármazásúak, tehát ez a 90%-os orszá gos aránynál alacsonyabb százalékot jelentett. N e k e m legalábbis így mondták. Leve zettek a pincébe, és számomra úgy tűnt, mindenképpen m e g akarták velem ismertetni a tapasztalatlanságukat is. Miközben a tejesüvegekbe tett robbanókeverékeket készítet ték, baleset történt. N e m értettem jól, hogyan, mert rövidzárlatról is beszéltek... Rob banás történt, súlyos sebesültekkel és látható következményekkel. - E z n e m egészen a ti mesterségetek -jegyeztem meg. - N e m - ismerte el der Philosoph - n e m a mi mesterségünk. Áldott az az ország, amelynek nincs szüksége robbanóanyagokra. A z Akadémiának ezen a tagozatán négy különböző szak működött: festészet, szob rászat, grafika és színházművészet. N e m marxista-leninista intézmény volt tehát, mint ahogy azt írták. N e m politikai kultúrájú iskola lévén, az eszmei nevelésre ezért rendkí vül nagy hangsúlyt fektettek: hetente négy óra orosz, plusz öt óra marxizmus-leniniz mus. A z alaptananyag két évig Sztálin műve, A Szovjetunió Kommunista bolsevik Párt jának története volt, ezután egy év ún. politikai gazdaságtan, a negyedik évben pedig Sztálin: A dialektikus és történelmi materializmus című munkája következett, a negye dik fejezet második pontja, a Párttörténet, mintegy harminc oldal, amelyben a hányin gerig el kellett mélyedni. A társadalmi hovatartozáson és családi jövedelmen alapuló diáksegélyek bonyolult rendszerében egy változó kvóta szerepelt, amely a tanulmányi eredménytől, de m é g inkább a „sztálinizmus"-ban (így helyes nevezni) való előmeneteltől függött. Ezt jól ismerte K o m o n d i Sándor, akinek a tanulmányait - hanyag szorgalma miatt - büntetésből egy évre felfüggesztették, jóval azelőtt, mielőtt a szovjet lövedékek vég legesen leszámoltak volna vele. (Sándornak egyebek mellett n e m tetszett, hogy az ün nepeken a szovjet himnusz a magyarnál előbb hangzott fel, így egyszer felállás nélkül merte azt végighallgatni.) E főiskola diákjai kezdettől fogva részt vettek a mozgalomban. Zoltán visszaemlé-

Sergio Perucchi

73

Megélt forradalom

kezett arra a történelmi október 23-ra. Délután fél háromkor a Vorosilov utcaiak a Petőfi téri tizenkétezer diák között voltak, amikor az újonnan született szervezetet, a M E F E S Z - t Forradalmi Diáktanácsra keresztelték. A két és fél mérföldre levő B e m tér felé tartó felvonulás a Kossuth utcában nyugodtan kezdődött, de a menet egyre nőtt, és B e m tábornok emlékműve alatt már százezer fő gyülekezett. - É n azt m o n d o m , legalább százezer - ismételte Zoltán - egy tenger volt... a ten ger, amely feltámadt. Évának, akit olyan nyugodtnak ismertem meg, ekkor megfeszültek az idegei, szeme pedig kivörösödött: - Kifulladásig énekeltünk. A Marsigliese-t énekeltük. Csak n e m hallott valaki ben nünket Franciaországban!? Éva színházi rendezőnek tanult, jól ismerte Pirandello színházát, tanulmányozta gazdag szerzői utasításait. Most azonban felemelte a hangját: - ...Mégsem! Pirandello tiltott, n e m lehet bemutatni. Vajon miért? Mivel károsítja Pirandello a traktorgyártást? A sztálinvárosi munkásnépesség, harmincezer fő, ebben a pillanatban azért öleti m e g magát, hogy vége legyen ennek az idióta cenzúrának. T e láttad őket, a munkásokat? (Október utolsó napjaiban elmentem a Csepel-szigetre. A műhelyekben, ahol esz tergagépeket és radiális marógépeket gyártottak, olyan munkásokat ismertem meg, mint Torinóban, Párizsban, Hamburgban, ugyanazzal az arckifejezéssel, ugyanazzal a m a gatartással. Itt azonban ők a személyi lapokkal álltak harcban, az igazgatói irodákban, ahol az ellenük szóló feljelentések sorakoztak. - Igaz, ami le van írva - szólt egy öregember -, azokat a dolgokat én mondtam a vendéglőben... És volt ott valaki, aki besúgott. M é g egy pohárral sem lehet szabadon meginni!... Sok feljelentés alá volt írva, így a gyári tanácsnak arra is gondolnia kellett, hogy miként akadályozza m e g a bosszút.) - Most jön a munkások pillanata - jegyezte m e g Éva -, azok n e m adják fel. A gyárfalak egyesítenek, ahogy azt az iskolában tanították nekünk. A munkások soha n e m engednek, légy nyugodt, Olasz! N e m azt mondta „Italiano", hanem a magyar megfelelőjét, azt, hogy „Olasz". Hoz zászoktam ehhez, egy erdei meséből vett szép névnek tűnt számomra.

Húsz évvel később, G e m o n a del Friuliban egy Budapesten már látott kép jelent m e g előttem. A nagy földrengés elsüllyesztette egy ház egyik felét, míg a másik fele, képte len egyensúlyban, állva maradt pontosan felosztott szobákkal, folyosókkal, fürdőszo bával, mint egy maketten. Egy kicsi lányszobát meggyaláztak a csecsebecsékkel, a színészek fényképeivel, az iskolai füzetekkel, a szerelmes levelekkel, a mindenki előtt ismertté váló titkokat őrző naplóval egyetemben. Ilyen dolgok hevertek szanaszét Bu dapest utcáin, a kitépett villanyhuzalok, a kitört lampionok, a törött lámpák, a város cserepei között. És halottak. Kedd este dörögtek az ágyúk, miközben a szélroham száraz faleveleket, port repí tett, s ruhafoszlányokkal, törött műanyagjátékokkal, dedikált fotókkal, füzetlapokkal, újságoldalakkal vegyes hamufergeteget formált a szinte kopár fák körül.

Sergio Perucchi

74

Megélt forradalom

Egy címoldalon, amely három nappal azelőtt, november 3-án, szombaton jelent m e g , a szalagcím számomra is érthető szavakat tartalmazott: az elnök körül széles ko alíciót tömörítő, legújabb kormány tagjainak a listáját. Ott volt N a g y miniszterelnök és külügyminiszter, aztán Tildy, Kovács, Szabó, Kéthly Anna, Kelemen, Fischer, Bibó, Farkas, Losonczi és Kádár miniszter, végül pedig Maiéter honvédelmi miniszter. A nemzetközi jog szerint m é g hivatalban levő, legitim kormány összesen tizenkét tagja, akik közül kettőt, Nagyot és Maiétert később felakasztottak, egyet, Losonczit, a bör tönben megöltek, Bibót életfogytiglani, Tildyt pedig hatévnyi börtönbüntetésre ítéltek. Másoknak sikerült átlépniük a határt. A sorban a tizenegyedik a Kádár János nevet viselte, és ezúttal n e m névazonosságról volt szó. Szinte teljesen besötétedett, sietve az ismerősebb utcák felé indultam, amikor hal lottam, hogy engem hívnak: -Olasz! A z Akadémia diákjainak egy csoportja jött szembe velem, közöttük Antal és József is. Antal kivette a kezemből az újságlapot és tekintetével végigfutotta azt. A miniszte rek listája alatt Németh László egy írása szerepelt, az egyik legnagyobb magyar íróé, az agyoncenzúrázott Galilei szerzőjéé. - Holnap lefordítom neked - ígérte Antal. Széles mozdulatokkal integettek és továbbmentek a park felé. Megálltam és tekinte temmel követtem őket. Antal is megfordult: - Szia Olasz! * Néztem a város egén bemutatót tartó két vagy három szovjet MIG-et. Láttam, amint elegáns alakzatban leereszkednek, majd ismét felemelkednek; n e m volt senki, aki útju kat állja. Azt hallottam, hogy éppen a M I G - e k adták m e g a kegyelemdöfést a Kilián laktanyának, Maiéter volt fellegvárának, amely meghatározó szerepet játszott a forra dalom kezdetén. Ezt a légitámadást, amelynek a hírét akkoriban megerősítették, füllel n e m lehetett megkülönböztetni a többi lövéstől. Amikor a szovjetek november 7-én hajnalban behatoltak a laktanyába, csak halottakat és sebesülteket találtak. Szürke hajnal hasadt azon a napon, a köd a D u n a felől emelkedett a budai d o m b o k felé. A tüzérség onnan fentről a Csepel-sziget felé lőtt. A Thököly utcán a szovjet gyalogság először nyomult előre a nyitott tornyú páncélosok kíséretében; Újpestről, a negyedik kerületben viszont könnyűfegyverek ropogása hallatszott. Amikor néhány percre elhallgatott a páncéloslöveg, az újpesti lövések igazolták, hogy az ellenállás tovább folytatódott. Béla mosolygott ezen a családias hangon, hiszen az magyar volt, magyar. A dübör gések viszont az oroszoktól jöttek. A gyalogság megjelenésekor attól lehetett tartani, hogy ezúttal a válogatott csapattestek, a K G B különleges kiképzésű egységei is harcba szállnak, hogy átfésüljék a házakat, hogy a helyszínen agyonlőjenek bárkit, akinél fegy vert találnak, vagy aki ellenséges magatartással gyanúsítható. H o g y deportáljanak. Délfelé kisütött a nap. A Városliget nagy parkjába fiatal fegyveresek egy csoportja érkezett. Egyikük, karjára hajtott újságokkal, a rikkancs szerepét játszotta: - Igazsági A legfrissebb hírek! Amikor közelebb ért, láttam, hogy csomag helyett csupán egyetlen példány volt

Sergio Perucchi

75

Megélt forradalom

nála. É n is játszottam a szerepem, adtam neki egy forintot, és a visszajáró negyven fillérrel együtt megkaptam az Igazságot, amely olaszul azt jelenti Veritá. Visszamentem hát a Vorosilov utca felé, mint bármelyik szabad és békés országban, egy annyira frissen nyomott újsággal, hogy a tinta bepiszkította a kezemet. A z I. évfo lyam 12. száma volt, de a 13-nak kellett volna lennie, mert a szombati a 9. számot jelölte. A vasárnapi meglepetés nyilvánvalóan arra kényszerítette az újság készítőit, hogy egy számot átugorjanak. Aztán a b o m b á k alatt ismét nekiálltak az írásnak, a szedésnek, a nyomtatásnak és a terjesztésnek. A vezércikk Eörsi István egyik verséből állt, amely a Szomorú biztató címet viselte, és egy másik november 7-i napra, a szent pétervári Auróra cirkáló ágyúlövéseire hivatkozott. A z Igazság a formátumával is árulkodott: a tény, hogy csak egyetlen lapra nyomtat ták, azt mutatta, az idő ugyancsak szorítani kezdett. A z ár is hiányzott, az a bizonyos „ára 6 0 fillér" (tíz fillérrel több a Népszabadságnál), amelyet a rikkancs hazafinak fizettem. 0 sem vette észre azt a jobb oldali ürességet fenn, rögtön az „1956. november 7. szerda" felett. Azon az éjjelen n e m volt sok diák az Akadémia teraszán. Béla m é g egyszer elma gyarázta nekem, hogy a második szovjet beavatkozás nélkül mivé válhatott volna M a gyarország: - ... a proletár Svájccá, érted?... Szabadság, mint nyugaton, de egyenlőség és igaz ságosság is... A szavakat egyre hangosabban kellett kiejtenie, hogy túlharsogja a fegyverek zaját, miközben arcát megvilágították a magas lángok, amelyek tőlünk jobbra, a Városliget parkját nappali fénybe borították. Égett a mezőgazdasági palota magas barokk homlokzata; a városban már számtalan máglya lángolt s egyre több fogott tüzet. Ezeket, mint egy-egy fényes gombolyagban, a nyomot hagyó lövedékek csóvája kötötte össze és burkolta körül. Azt, hogy a négy diákot megölték, másnap, Évától tudtam meg. H o g y sírhatnékjának ellenálljon, ajkait összeszorította és a szavakat fájdalmasan préselte ki magából: - Tegnap reggel ölték m e g őket... - mondta - n e m voltak együtt mind... Komondit és Csűröst a harc során... Kovácsot és Bódist, amikor már vége lett, amikor fegyverte lenek voltak, de így is meggyilkolták őket... A mieink közül másik négy is meghalt, katonák, akik a mi főiskolánkból kerültek ki... N e m , n e m ismered őket... Őket is meg gyilkolták... N e m tudott többet mondani, a szemében tarthatatlan düh, kegyetlen fájdalom tük röződött. Aztán m é g így szólt: - Vége van, Olasz! Soha többet n e m látjuk őket és minden úgy lesz, mint azelőtt. A láthatatlan győztesek Nem volt vége, sem Budapesten, sem vidéken; az ellenállás egész Magyarországon tovább folytatódott. A megszállók kezére kerülő rádió elismerte: „A rend a fővárosban m é g n e m állt helyre." A romos falakat befedték Grebennik tábornok rendeletei, ame lyek a fegyverek átadására szólítottak fel és kivégzőosztagokkal fenyegetőztek, ame lyek egyébként már munkába álltak. A szovjetek elértek néhány eredményt, az ország ra egyre szorosabb hálót terítettek, amely végül elszigetelte az ellenállási gócokat, és az idő múltával m e g is fojtotta azokat.

Sergio Perucchi

76

Megélt forradalom

D e hova lettek a fantom munkás- és parasztkormány pártfogói? Kétszer: 9-én, pénteken és 10-én, szombaton jártam a Kommandatúra székhelyén, a M a x i m Gorkij utca rózsaszínre festett épületében. Magyaroknak m é g árnyékát sem láttam. A szovjet őrnagy jól informáltnak tűnt. Amikor meglátta Matteotti képviselő útle velét, emlékezett az apjára, akit a fasiszták '24-ben megöltek. Volt némi ismerete az olasz újságok szalagcímeiről. Pénteken elmentem a Külügyminisztériumba is, ahol azt lehetett feltételezni, hogy a bürokrata rutin a helyzet magaslatán áll, mert Magyarország nemzetközi jelenléte valamely m ó d o n mindig biztosított volt. Csak egy frenetikusan elfoglalt, mindenütt jelenlevő nőre emlékszem. A földszinten találkoztam vele, egy asztal mögött, amint azt tanácsolta, hogy menjek az első emeletre, ahol egy másik asztal mögött ismét rábuk kantam szeretett pecsétjei és tintája társaságában. N e m talált sok embert, aki segített volna neki. D e hova bújtak a hivatalosan győzteseknek kikiáltott „revenants"-ok? A rádióból Marosán államminiszter m e g n e m hallgatott hangja hallatszott, amely bizonyos megfontoltsággal azt mondta: - Fegyverek és fegyveresek rejtegetése súlyos szankciókat von m a g a után. Mások, m é g mindig a fegyverátadást illetőleg, a lakóbizottságokhoz, a művezetők höz és a portásokhoz fordultak. E hangokat senki n e m hallgatta meg. Egyébként a

Magyaróvár gyászban a mészárlás után. Jobbról az első Sergio Perucchi, a Vie Nuove nevű hetilap kiküldött tudósítója. (Sergio Perucchi fényképe)

Sergio Perucchi

77

Megélt forradalom

győztesek, azok a magyarok, akik a páncélosok után visszatértek, teljesen láthatatlanok voltak. Azt is lehetne mondani, hogy átlátszóak, mint a levegő, ha a levegő azokban a napokban átlátszó lett volna Budapesten. N o v e m b e r 10-én, szombaton délután a kis gőzösöknek a D u n a felől néha felzendülő szirénája volt az egyetlen jel, amely az oly távoli békét idézte. A K o m á r o m felé vezető úton három autó, tizenhárom olasz újságíróval, elhagyta a fővárost. Autónk, a F I A T 600-as, szegény dudájával kért utat a hatalmas tankoktól és a m a n d u l a s z e m ű gyalog ságtól, miközben a vezető megpróbált ráérezni a páncélosok kifürkészhetetlen hangula tára. A hosszú felvonulás két oldalán, ugyanúgy, mint ahogy az emberek a nagypénteki körmenetkor sorfalat állnak, szovjet gyalogsági katonák sorakoztak. Elég barátságos parasztfiúk, akik azonban olyan benyomást keltettek, mint akik n e m tudják, hogy hol vannak és miért. Szókincsük a „fasist" szóra szorítkozott, egy körkörös mozdulat kísé retében, amely érthetően a „fasisztákkal" teli síkságot jelezte. Délután négy órakor m á r sötétedett, hétre pedig éjszaka lett. K o m á r o m közelében, egy folyamatban levő hadművelet miatt, megállítottak bennünket. Kilenc órakor jött egy értünk aggódó szovjet ezredes, aki elmagyarázta, hogy a helyzet valóban veszélyes és a saját érdekünkben n e m adhat felhatalmazást az út folytatásához. Tatáig vezetett bennünket, szálláshelyére, a honvéd tisztnövendékek iskolájába. Fáztunk és éhesek voltunk. E g y nagy üvegablakos teremben, az ebédlőben forró árpakávét, szalonnát, balatoni libamájpástétomot és fekete kenyeret adtak. M i k ö z b e n ettünk, az ablakban egy fegyvertelen tiszt m a g a s sziluettje jelent m e g . Beesett arcú, keserű alak, az egyetlen, aki m a g y a r egyenruhát viselt. 0 talán azért maradt, hogy felmérje a károkat, amelyeket egy háborúzó hadsereg n e m képes n e m előidézni, és amelyeket általában n e m térít m e g . Hosszasan nézett bennünket, majd hátraarcot csi nált, és lassú léptekkel eltávolodott a hóban. M á s n a p fagyos hajnal köszöntött ránk. A „fasiszták" ellen folyó hadműveletek m i att 1956. november 11-én csak 11 órakor értünk az osztrák határra. Olaszból fordította: Walcz Amarylisz Jegyzetek 1 Sergio Perucchi 1925-ben született. A Padovai Egyetem Jogi Karának elvégzését követően 1953-tól 1958-ig dolgozott a Vie Nuove című olasz képes hetilapnál. Az 1956-os forradalom idején e hetilap kiküldött tudósítójaként járt Magyarországon. Visszaemlékezését - korabeli jegyzetei alapján - 1996ban írta, és a forradalom 40. évfordulójának tiszteletére rendezett, udinei konferencián tette közzé. A visszaemlékezés teljes szövegét olaszul lásd Ungheria 1956 - La cultura si interroga. (La rivoluzione patriottica e democratica d'Ungheria nello specchio di letteratura, storia, pubblicistica, politica, diplomazia, economia, arte.), A cura di Roberto Ruspanti, Rubbettino, Soveria Mannelli, 1996, 161188. o. (A fordító jegyzete. A továbbiakban: W . A.) 2 A következő oldalak az 1956. november 4-vel kezdődő időszakról szólnak. (A szerző jegyzete.) 3 A lány neve, amely valószínűleg Marika vagy Marica lehetett eredetileg, Perucchi korabeli jegyzetei ben így szerepel, ezért a szövegben továbbra is így írjuk. (W. A.) 4 A szerző valószínűleg a Kovács vezetéknevet írta le fonetikusan. A lány teljes neve tehát Kovács Mária lehetett. (W. A.) 5 Giorgio Bontempit a Paese nevű olasz újság küldte Budapestre a forradalom idején. (W. A.) 6 A két ország zászlaja között az a fő különbség, hogy az olasz zászló színei függőleges sávokban, a magyaré pedig vízszintesekben helyezkednek el. A két lobogót szinte lehetetlenség megkülönböztetni, ha az olasz trikolór, mint ebben az esetben, egy mozgó autó tetejére van terítve. (A szerző jegyzete.) 7 Fabrizio Franco budapesti olasz nagykövet. (W. A.) 8 A tér a Dózsa György út mentén húzódott. (W. A.)

Sergio Perucchi 9 10 11 12 13

78

Megélt forradalom

A szerző visszaemlékezésében következetesen Akadémiának nevezi a Magyar Képzőművészeti Főis kolát, ezért a fordító is ezt az elnevezést használja. (W. A.) A szerző a mai Andrássy útra utal. (W. A.) Joseph Conrad. (W. A.) Éva vezetékneve, a szerző korabeli jegyzeteit átnézve, valószínűleg Móritz volt. (W. A.) A szerző 1956. október 31-én délután találkozott Lukács Györggyel, akit a négy nappal korábban átalakult Nagy Imre-kormányban a népművelési tárca vezetésével bíztak meg. (W. A.)

79

Limes

Dokumentum

Osvald Machatka

M é g

egy

évforduló1

(Literární listy, 1968. június 13.)

„A bírósági eljárás peranyaga is megmutatta és bebizonyította, hogy Nagy Imre és társai korábbi revizionista, burzsoá-nacionalista beállítottságuknak megfelelően, tör vényszerűen jutottak el a burzsoázia legreakciósabb imperialista erőivel való szövetség hez, a munkáshatalom, a népi-demokratikus rendszer, a dolgozó magyar nép és a szoci alista haza elárulásához." (A Nagy Imre perében hozott ítélet szövegéből)2 A perről és az ítéletről szóló hírt 1958. június 17-én hozták nyilvánosságra. N a g y Imrével együtt három barátját is kivégezték,3 akik 1956 októberének végén az M S Z M P előkészítő bizottságának tagjai voltak.4 Többeket sok évi börtönbüntetésre ítéltek, N a g y Imre közeli munkatársa, Losonczy Géza pedig meghalt a fogságban. E z volt a vége az 1956 őszén lezajlott magyarországi eseményeknek, s annak az életpályájának, amelyet a magyar politikus és tudós, N a g y Imre tett meg, aki a sztálinistákhoz intézett szemre hányó szavaival - „megfeledkeztetek az emberről, a társadalmi viszonyokról s a hozzá juk fűződő morális és etikai problémákról" - már előre jelezte a mát. Fejtő Ferenc, a magyar származású francia publicista azt írta, hogy N a g y Imrében az erkölcsi pátosz, a méltóság és a becsületesség a teoretikus félszegségével és a szemé lyes dinamizmus hiányával párosult. Ú g y hírlik, N a g y Imre a fogság idején egészen a kivégzése előtti utolsó pillanatig írt. A bíróság által fejére olvasott vádakat visszautasí totta. A korábbi perek számos, valóban véletlenszerűen kijelölt áldozatától eltérően a sztálinizmus céltudatos és meggyőződéses ellenfeleként halt meg. Földműves családból származott; a kommunista mozgalommal Oroszországban is merkedett m e g az első világháború idején, előbb hadifogolyként, majd a Vörös Hadse reg katonájaként. Emigrációjának hosszú éveit is a Szovjetunióban élte le. A parasztság iránti vonzalma és a magyarországi agrárproblémák ismerete m á r a harmincas évek elején arra késztette őt, hogy vitába szálljon a Magyar Kommunista Párt akkori, igen csak szektás vezetésével. N a g y Imre n e m azonosult a parasztságot a forradalom poten ciális, a szociáldemokráciát pedig legfőbb magyarországi ellenségének tekintő felfo gással. A z 1938-as év nyarán Németországgal és a magyar irredentizmussal szemben kiállt Csehszlovákia védelmében. Nagy Imre 1948-ban n e m értett egyet Rákosinak a mezőgazdaság kollektivizálására vonatkozó terveivel, s ezzel a két politikus között kialakult az első komoly konfliktus. A Rákosival folytatott hiábavaló viták után kijelentette, hogy a sors, amelyet a magyar parasztságnak szánnak, rossz út a szocializmus felé. A z 1953-as esztendő őt igazolta. A kegy vesztettség és a mellőzöttség évei után miniszterelnökként lépett színre, s új gazda ságpolitikát hirdetett m e g , amelynek ki kellett vezetnie az országot a gazdasági hanyat lás állapotából. Programja, amelyet 1953 nyarán hirdetett m e g , a gazdasági és a politi kai életben is a korábbi gyakorlat megváltoztatását tűzte ki célul. N a g y Imre elutasítot ta az önellátásra irányuló törekvéseket és a nehézipar erőltetett fejlesztésének koncepci óját. A jövőben a könnyűiparnak, s mindenekelőtt az elhanyagolt földművelésnek kel-

Osvald Machatka

80

Dokumentum

lett előtérbe kerülnie. N a g y Imre a parlamentnek is vissza akarta adni eredeti feladat körét, a kormányt pedig az államügyek irányításának teljes jogú szervévé kívánta átala kítani. A z értelmiséget és a parasztságot társadalmilag, az önkény áldozatait pedig bíró sági úton kellett volna rehabilitálni. Terveit azonban n e m válthatta valóra. Akadályukká vált az a kompromisszum, melynek értelmében Rákosi és hívei továbbra is vezetői pozíciókat töltöttek be a párt ban és a nemzetgazdaságban. N a g y Imrét 1955-ben kormányzati tisztségétől és egyete mi katedrájától is megfosztották, revizionistának bélyegezték és kizárták a pártból. Ismét mellőzötté vált, s folytatta a szocializmussal kapcsolatos elképzeléseinek megfo galmazását; észrevételeit a M a g y a r Dolgozók Pártja központi bizottságának is elküldte, naiv m ó d o n arra törekedve, hogy megvédelmezze a nézeteit és elhárítsa a revizionizm u s vádját. Ezeket a szocializmussal foglalkozó eszmefuttatásokat néhány nyugat-eu rópai országban később könyv alakban is kiadták. A totalitárius diktatúrát érintő bírálatának és humanista szocializmus-felfogásának köszönhetően N a g y Imre úgy jelenik m e g előttünk, mint a demokratikus és nemzeti princípium jelentős képviselője a szocializmuson belül. Nagy abból a felismerésből indult ki, hogy a totalitárius rendszer, az idegen minták lélektelen másolása és a szervi lizmus elválaszthatatlan egymástól. Azt írta, hogy a szovjet tapasztalatok átvételének következményeként a népi demokráciák népi és demokratikus jellegüket is elveszítet ték. Ebből fakadóan a demokráciához való visszatérést a nemzeti sajátosságok tisztelet ben tartásával és a szocializmushoz vezető önálló utak kialakításával kapcsolta össze. A z ország szuverenitása és függetlensége az ő szemében a nemzeti sajátosságok érvény re juttatásának nélkülözhetetlen feltételét jelentette. Rákosinak a Szovjetunióval szem beni szervilizmusa és a szocialista országok közötti egyenlőtlen viszonyok arra a felis merésre juttatták, hogy a függetlenség záloga a katonai tömböktől való távolmaradás, a semlegesség. Tudatában volt viszont annak, hogy valamiféle azonnali megoldásról szó sem lehet, mert a szocialista országok magatartása és a nemzetközi helyzet a semlegesség tekintetében fontos tényezőt fog jelenteni. Nagy Imre elképzelései szerint Magyarország nak n e m az lett volna a jövőbeni szerepe, hogy egy katonai tömörülés passzív tagja maradjon: nemzetközi aktivitásával a semlegessé válás feltételeit kellett megteremtenie. N a g y Imre rokonszenve a számára e tekintetben példát jelentő Jugoszlávia iránt ebből a felfogásból fakadt. A szocialista világ politikusai közül valószínűleg elsőként írta le, hogy a jugoszláv kommunisták politikai és elméleti alapelveiben n e m a marxiz mustól való elhajlást, burzsoá ideológiát vagy imperialista ügynökök koncepcióját kel lene látni, hanem a marxizmus alkotó szellemű érvényre juttatását az ország feltételei között. Jugoszláviát azonban n e m kívánta minden tekintetben követni. Munkái arról tanúskodnak, hogy a munkásönkormányzatok, a decentralizáció és egyéb jugoszláv sajátosságok iránt változatlanul közömbös maradt. A z ottani politikai rendszer a jelek szerint n e m volt rá ösztönző hatással. Magyarországot illetően n e m vette fontolóra több politikai párt létezésének a lehetőségét, miközben másutt n e m zárta ki a többpártrend szert. A demokrácia zálogát mindenekelőtt a párton belüli demokráciában és a polgá rok aktivitásában látta. M á r akkor, 1955-ben annak a manapság nálunk oly korszerűnek számító felfogásnak adott hangot, mely szerint a párt vezető szerepe n e m érvényesülhet automatikusan, n e m alapulhat szubjektív óhajokon, hanem folyamatosan a valós társa dalmi befolyás mércéjét kell alkalmazni rá. Emellett „a hatalmasságok kisöprésére" alkalmas fegyverként „a tömegek kritikájának" érvényesülését is követelte.

Osvald Machatka

81

Dokumentum

A z októberi események kezdetén, a 23-ról 24-re virradó éjszakán ismét ő lett a miniszterelnök; tagságát a Magyar Dolgozók Pártjában helyreállították. Olyan időszak ban állt a kormány élén, amikor az események megelőzték őt; olyan helyzetek alakul tak ki, amelyekkel korábban n e m számolt- új politikai pártok, munkástanácsok jöttek létre. A z M D P a m a g a kilencszázezer tagjával megszűnt létezni. N a g y Imrére kívülről és belülről is nyomás nehezedett. Sokszor olyan embernek tekintik őt, akit magukkal sodortak az események, s képtelen volt cselekedni. A tanúságtételek némelyikében az olvasható, hogy a kormányzati funkció átvétele után néhány napig valóban n e m volt semmiféle befolyása az eseményekre, mert az állambiztonsági szervek ellenőrzése alatt állt. Véleményem szerint Nagy Imre n e m volt közönséges falevél a viharban, hanem tudatosan törekedett Magyarország semlegességének elérésére, s úgy gondolta, elérke zett a megfelelő pillanat. Annál inkább, mert a semlegesség és a Varsói Szerződésből való kilépés követelése azokban a napokban a közvélemény által nagy erővel képviselt össznemzeti követelés volt - az október végén megalakult Magyar Szocialista Munkás párt vezetősége is azonosult vele. Kiderült azonban, hogy ennek a vezetőségnek - N a g y Imrét is beleértve - csekély érzéke volt a nemzetközi viszonyokhoz. A nemzetközi helyzet ugyanis rendkívül kedvezőtlennek mutatkozott - elegendő a szuezi válságot említenünk. A publicisták némelyike Nagy Imre egyik sajátos tulajdonságára hívja fel a figyelmet - annak az embernek a naivitására, aki a valóság ellenében is megőrzi illúzióit és saját elméleteinek a rabja. P. Zinner amerikai történész a Revolution in Hungary című könyvében5 azt írja, hogy Nagy Imrét elragadta a döntés helyességébe vetett hit (a Varsói Szerződésből való kilépésről van szó - O. M . ) , és lelkesen beszélt arról, hogy a Szovjetunió méltányolni fogja a „semleges, de őszintén baráti Magyaror szág" létét. „Meggyőződése, mely szerint az oroszok egyet fognak érteni azzal, hogy egy »független, de baráti ország« terüljön el a határaiknál, elképesztő", írja Zinner, „de minden jel arra utal, hogy őszinte volt." A miniszterelnök által a nagyhatalmakhoz intézett, Magyarország semlegességének garantálását célzó felhívás6 egy olyan pilla natban született, amikor a szovjet tankok már özönlöttek az ország belseje felé; kétség beesett lépés volt csupán és a nemzetközi viszonyokhoz való csekély érzék bizonyítéka. A z országban uralkodó zűrzavar és a fegyveres bandák garázdálkodása megfelelő alkalmat nyújtott a szovjet csapatok beavatkozására, melyet a szocializmus védelmének szükségessége motivált. Tito már emlékezetes, 1956. november 11-i pulai beszédében bírálta Nagy Imre belpolitikájának határozatlanságát. Tito elnök akkor azt mondta, hogy Nagy Imre kormánya semmit sem tett a rend helyreállítása érdekében, helyette viszont kinyilvánította az ország kilépését a Varsói Szerződésből. „Mintha ez lett volna akkor a legfontosabb", jegyezte m e g Tito, „mintha a Varsói Szerződésből való kilépés jelentett volna valamit." Tito tisztában volt azzal, hogy N a g y Imre kormányának n e m volt szabad ürügyet szolgáltatnia a beavatkozáshoz, s mindenekelőtt a hazai viszonyok konszolidálására kellett törekednie, hogyha az októberi napokban spontán m ó d o n meg jelenő pozitív elemekre alapozva egy új típusú szocializmust akart megteremteni. A jugoszláv vezetők elsősorban a munkástanácsokra gondoltak, amelyek véleményük szerint egy új, demokratikus szocializmus alapjává válhattak volna. E. Kardelj7 találóan fogal mazta m e g a szovjet beavatkozás értelmét és N a g y Imre tévedésének mibenlétét, ami kor kijelentette, hogy a szovjet intervenció esetében n e m a szocializmus problémái játszottak döntő szerepet, hanem sokkal inkább a nemzetközi sakktáblán kialakult erő viszonyok.

Osvald Machatka

82

Dokumentum

Attól kezdve, hogy kényszerűen Romániába távozott (ahova állítólag a szovjet rend őrség hurcolta el, amikor elhagyta a budapesti jugoszláv nagykövetséget),8 egészen a peréig, N a g y Imre volt az a céltábla, amelyre a Jugoszláviának szánt össztűz zúdult. Őt a nemzeti k o m m u n i z m u s ideológusává, a nemzeti kommunizmust pedig hazaárulássá és a szocialista tábor egységének szétverését szolgáló eszközzé nyilvánították. M e g jegyzendő, hogy a nemzeti k o m m u n i z m u s vált a N a g y Imre elleni per fő motívumává. A perről szóló közlemény túlságosan is emlékeztet bizonyos, mifelénk jól ismert bíró sági dokumentumokra, tőlük eltérően azonban anonimitásba burkolózik. N e m tartal mazza a pert lefolytató személyek nevét, a per időpontját és helyszínét, elhallgatja az ítélet végrehajtását.9 A közlemény szerint N a g y Imrére rábizonyították, hogy vezető szerepet játszott az ellenforradalmi felkelés előkészítésében. Megvádolták, hogy oda haza és a nemzetközi színtéren is a legreakciósabb erőkkel szövetkezett. A z ítélet szö vegének stílusa a Kominform10 1949-ben meghozott, a „Titóról és kémeinek s gyilko sainak bandájáról" címet viselő határozatára emlékeztet. Tények helyett politikai frázi sokat és szidalmakat tartalmaz (pl. azt a megállapítást, mely szerint N a g y Imre és cso portja „a »nemzeti k o m m u n i z m u s « kalózlobogójával lépett fel", s ehhez hasonlókat). A magyar jog szakértőinek némelyike arra hívja fel a figyelmet, hogy a közlemény híján van a magyar jogalkotást jellemző ún. stylus curialis-nak, s hogy a szovjet és magyar állambiztonsági szervek rosszul leplezett akciójáról van szó. N a g y Imre halála m é g inkább diszkreditálta a szocialista világot, s ezt az antikom munisták céljaiknak megfelelően ki is használták. A szocialista országokban örömuj jongással fogadták, a világ demokratikus közvéleménye azonban tiltakozott. A jugo szláv kormány is tiltakozó jegyzékkel reagált: megkérdőjelezte a per törvényességét, visszautasította a vádat, mely szerint N a g y Imre elárulta a szocializmust, s azon véle ményének adott hangot, hogy halála egy ideológiai ellenfél likvidálását jelentette. N a g y Imre kivégzése jeladás volt a jugoszláv revizionizmus elleni kampány megin dítására, melynek első lépéseként drasztikus bírálatnak vetették alá a Jugoszláv K o m munisták Szövetségének 1958. áprilisi programját. E z a kritika volt a bosszú azért, hogy Jugoszláviát n e m sikerült a „szocialista táborba" visszaterelni. Ezen túl pedig preventív célzatú fenyegetés volt a többi szocialista ország valamennyi revizionistájának s mindazoknak a címére, akik valamiféle nemzeti k o m m u n i z m u s megvalósítására törekedtek. Többek között a Lengyel Egyesült Munkáspárt vezetősége is megszólalt: a párt mind ez ideig némileg másképp ítélte m e g a magyarországi eseményeket, s a szo cialista országok többi kommunista pártjától eltérően, n e m tekintette őket egyértelmű en ellenforradalmiaknak.G o m u l k a 1 1egyetértését fejezte ki az ítélettel, és cáfolta, hogy tiltakozott a kivégzés ellen. A Politika című jugoszláv lap június 23-i számában arról írt, hogy N a g y Imre kivégzése szörnyűséges fenyegetés azokra nézve, akik ellenzik a sztálini politika újjáélesztését, s romlást idéz elő Jugoszlávia és a többi szocialista or szág viszonyában. A szocializmushoz vezető önálló utak elvetése és a nemzeti k o m m u nizmus elleni hisztérikus hadjárat nagyon is jellemző volt erre az időszakra. N a g y Imrének a szocializmussal kapcsolatos elképzelései angolul és franciául is megjelentek, franciául az alábbi kifejező címmel: A kommunizmus, amely n e m feledke zik m e g az emberről.12 Kívánatos volna, hogy nálunk se maradjanak ismeretlenek azok a gondolatok, amelyek oly sok mindent előrevetítettek, s m a már valószínűleg kevésbé ijesztőek. Fordította és jegyzetekkel ellátta: G. Kovács László

Osvald Machatka

83

Dokumentum

Jegyzetek 1 Osvald Machatka (1927-, cseh történész, publicista) itt közreadott írása eredetileg az 1968. évi cseh szlovákiai reformkísérletben igen fontos szerepet játszó folyóirat, a Literární listy {Irodalmi Lapok) 1968. június 13-i számában, Také jedno vyrocí címmel látott napvilágot - különös véletlenként épp azon a napon, amikor Alexander Dubcek (1921-1992) vezetésével csehszlovák párt- és kormánykül döttség érkezett Budapestre. A „revizionista" szellemű írásra természetesen Magyarországon is felfi gyeltek: a Népszabadság június 27-én Azoknak, akik nem tanultak címmel rövid, s magától értetődően kritikus és elutasító hangú cikket közölt, amely egyértelműen a hivatalos álláspontot tükrözte. A cikk szerzője - Gosztonyi János főszerkesztő - leszögezte, hogy bár a nyugati propagandisták előszeretettel használják ki az 1956-os eseményekhez kapcsolódó évfordulókat ellenséges hangulatkeltésre, erőfe szítéseiket nem koronázza siker. Próbálkozásaikkal azonban nem hagynak fel: „Legutóbb Nagy Imre kivégzésének tizedik évfordulóját találták egyes nyugati rádiók és újságok alkalmasnak arra, hogy feltegyék agyonjátszott lemezeiket. A z igazságnak tartozunk annak megállapításával, hogy ebbe a kórusba már Nyugaton is kevés sajtóorgánum kapcsolódott be. Annál sajnálatosabb, hogy a szomszé dos, baráti Csehszlovákiában is akadt ugyanakkor egy lap, a Literarni Listy [sic!], amely most állt be a sorba. Neki sem lesz azonban több sikere, mint azoknak az ellenséges propagandahangoknak, amelyekkel ez esetben egy követ fúj." Mivel Osvald Machatka lényegesen pozitívabb képet rajzolt Nagy Imréről, mint a hivatalos magyar propaganda és történetírás, Gosztonyi fontosnak tartotta általánosság ban, de kétségkívül az egykori miniszterelnökre (is) célozva leszögezni, hogy a szocializmus „áruló iról" csak elítélően lehet vélekedni, mert „az osztályellenséghez álltak át, a kezére játszottak" és „sok haladó ember, sok becsületes forradalmár életének kioltásáért felelnek". A Népszabadságban közrea dott válaszreakció burkolt fenyegetést is tartalmazott mindazok címére, akik változtatni akarnának az ország politikai viszonyain (s következésképp a nemzetközi erőviszonyokon): „Aki a szocialista rend szer ellen támad, azzal szemben az államhatalom eszközeivel is harcolni kell. Ez volt és ez marad az. elvünk." Machatka cikke kétségkívül irritálta a Kádár-rendszer kisebb-nagyobb rangú korifeusait, amit az „ideológiai harcban" kiemelkedő szerepet játszó Berecz János 1970-ben megjelent, M i a csendes ellenforradalom? című könyve is tanúsít. (A publikációt a Kossuth Könyvkiadó adta ki a Napjaink kérdései c. sorozatban.) Berecz - miután koncepciójának megfelelően ismerteti Machatka eszmefuttatását - „durva rágalomnak" minősíti azt a feltételezést, hogy Nagy Imre pere és elítéltetése a szovjet és a magyar állambiztonsági szervek akciója volt; a dátumok fentebb említett egybeesését szem előtt tartva, erősen sérelmezi, hogy a Literární listy cikke épp akkor jelent meg, amikor a csehszlovákiai kommunista vezetők„Budapestentárgyaltak és hasznos tapasztalatokat szerezhettek az. ellenforradalmi támadás felszámolásának módjáról". (Berecz: i. m. 37. o.) Berecz Machatka írásán kívül az akkori csehszlovák vezetőket is kárhoztatta, akiknek „érdekük lett volna e támadás leleplezése, de helyette a C S K P elnöksége »helytelen éstapintatlan«dolognak nevezte a cikk megjelentetését". (Uo.) Csehszlovákia 1968. augusztusi megszállása és az utána következő „rendteremtés" azonban viszonylag rövid időn belül lehetetlenné tette a M é g egy évfordulóhoz hasonló „eretnek" írások legális közlését - a nyolcvanas évek végéig legfeljebb az „ellenforradalmi" publicisztika iskolapéldáiként kerülhettek szóba. 2 A szövegrészt az alábbi kiadványból idézzük: A z igazság a Nagy Imre ügyben. Budapest, 1989. A Századvég Kiadó és a Nyilvánosság klub közös kiadása, 198. o. A z ítélet szövege ugyanebben az évben egy másik kötetben, a Tóbiás Áron által szerkesztett In memoriam Nagy Imre. Emlékezés egy miniszterelnökre címet viselő, gazdag kortörténeti anyagot felvonultató könyvben is megjelent. (549557. o. A művet a Szabad Tér Kiadó adta közre.) Miként Osvald Machatka írásából is kiderül, az ítélet megismerését nem a küszöbön álló rendszerváltás tette lehetővé: propagandisztikus megfontolásokból a Kádár-rendszer illetékesei sem haboztak közzétenni - a kivégzéseket követő napon a Népszabadság publikálta azt, nem sokkal később pedig bekerült a forradalmat a torzítás és a befeketítés szándékával felidéző Fehér Könyvek sorozatának 1958-ban kiadott utolsó, 5. kötetébe (10-16. o.), amely a Nagy Imre és bűntársai ellenforradalmi összeesküvése címet kapta. (A sorozat előző, az Ellenforradalmi erők a magyar októberi eseményekben című kötetei 1957-ben láttak napvilágot; a Fehér Könyveket a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának Tájékoztatási Hivatala adta ki.) A z ítélet szövegét az akkori igazság ügy-minisztérium „közleményként" bocsátotta ki, Osvald Machatka is ezt a kifejezést használja. 3 A szerző e ponton téved: a néhai miniszterelnökkel együtt nem három, hanem két elítéltet végeztek m é g ki: Maiéter Pált és Gimes Miklóst. A tévedésre azonban magyarázattal szolgálhat, hogy a június 17-i közleményben említik először a Nagy Imre-per vádlottai közé sorolt, de már korábban elítélt és 1958. március 24-én kivégzett Szilágyi Józsefet. A hatóságok n e m csak az ő haláláról hallgattak, de a Losonczy Gézáéról is, aki nem sokkal 1957 karácsonya előtt hunyt el a börtönben, minden valószínű ség szerint az erőszakos mesterséges táplálás következtében. (A hivatalos közlemény szerint „betegség 4 zók Ferencet következtében" A jóvátehetetlenül Pártjaésaz Vásárhelyi elnökség haltdiszkreditálódott meg.) Miklóst döntése A többi -nyomán börtönbüntetésre vádlottat s a forradalom 1956. - Donáth október ítélték. alatt Ferencet, a31-én széthullás feloszlott, Tildyállapotába Zoltánt, s utódpártként Kopácsi került Magyar Sándort, m é g Dolgo ezen Jánosi a

Osvald M a c h a t k a

5 6

7

8

9 10

11

12

84

Dokumentum

napon megalakult a Magyar Szocialista Munkáspárt. A cikkben kissé pontatlanul említett Intéző Bizott ságnak Nagy Imre, Donáth Ferenc, Losonczy Géza, Kopácsi Sándor, Kádár János és Lukács György is tagja volt. A szerző teljes neve: Paul E. Zinner; munkája 1962-ben jelent meg N e w Yorkban és Londonban az University Press kiadásában. Nagy Imre november 1-én rádióbeszédben jelentette be, hogy a „magyar nemzeti kormány a magyar nép és a történelem előtti mély felelősségérzettől áthatva a magyar nép millióinak osztatlan akaratát kifejezve kinyilvánítja a Magyar Népköztársaság semlegességét." A semlegesség kinyilvánítása termé szetesen a Varsói Szerződésből való kilépést is jelentette. A miniszterelnök a döntést még aznap közölte Jurij Andropov szovjet nagykövettel és Dag Hammarskjölddel, az E N S Z főtitkárával, akitől a semle gesség garantálásának reményében azt kérte, hogy az E N S Z tűzze napirendre a magyar kérdés megol dását. A z egyre intenzívebb és fenyegetőbb szovjet csapatmozgások hatására Nagy Imre a következő napon, 2-án újabb táviratot küldött Hammarskjöldnek, melyben arra kérte az E N S Z első emberét, hogy „ szólítsa fel a nagyhatalmakat Magyarország semlegességének elismerésére, és utasítsa a Bizton sági tanács a szovjet és a magyar kormányt a tárgyalások azonnali megkezdésére." Mint tudjuk, a segélykérés nem lehetett több pusztába kiáltó szónál: Moszkvában október 31-én megszületett a döntés a forradalom katonai erővel történő leveréséről, s Hruscsovék abban a tudatban hozhatták meg hatá rozatukat, hogy a nyugati hatalmak nem fognak cselekvően föllépni Magyarország védelmében. (Nagy Imre november 1-i rádióbeszédének részletét Ómolnár Miklós: 12 nap, amely... 1956. október 23. - november 4. című, 1989-ben, Debrecenben, a Szabad Tér Kiadónál megjelent kötetéből idézzük [378. o.]; az E N S Z főtitkárának küldött november 2-i távirat szövegét ugyanonnan, a 407. oldalról.) Edvard Kardelj (1910-1979), szlovén politikus, a jugoszláviai kommunista mozgalom neves repre zentánsa. Tito legközelebbi munkatársai között tartozott, meghatározó szerepe volt a „jugoszláv szocializmus" ideológiájának kidolgozásában; 1948 és 1954 között külügyminiszterként, 1953-tól 1963-ig miniszterelnök-helyettesként, az 1963 és 1967 közötti időszakban pedig a szövetségi gyűlés elnökeként tevékenykedett. Nagy Imre és munkatársainak, híveinek, valamint azok családtagjainak 43 főből álló csoportja a Magyarország ellen indított szovjet támadás első óráiban, november 4-én reggel kért és kapott mene déket a jugoszláv nagykövetségen. Ez a viszonylagos biztonság azonban nem tartott sokáig. A magyar és a jugoszláv illetékesek megegyezése nyomán - s miután Kádár János garantálta, hogy a csoport tagjai szabadon hazatérhetnek, s nem fenyegeti őket felelősségre vonás - Nagy Imre és társai november 22-én elhagyták a követség épületét. Csakhamar kiderült azonban, hogy csapdába csalták őket: a csoportot szállító autóbuszt a K G B fegyveresei eltérítették és Mátyásföldre, a szovjet államvédelmi hatóság ottani parancsnokságára irányították. A Kádár-kormány prominens személyiségei közé tarto zó Münnich Ferenc a csoport tagjainak felajánlotta a „megtérés" lehetőségét, amivel azonban nem kívántak élni. Másnap, 23-án repülőgépen a romániai Snagovba internálták őket. Innen Nagy Imrét és több, „főbűnösnek" tartott társát 1957. április 17-én - immár fogolyként - visszaszállították Budapest re, hogy lefolytassák ellenük a hosszasan és nagy gondossággal előkészített pert. Ez az állítás téves, mivel a közreadott szöveg utolsó, LXII. pontja az alábbiakat rögzíti: „Az ítélet jogerős. A halálos ítéleteket végrehajtották." A Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodájának az orosz elnevezésből kialakult rövidítése. A z 1947-ben, szovjet kezdeményezésre létrejött Kominform korántsem csak a tájékoztatást szolgálta: mindenekelőtt koordinációs központként működött, melynek révén Sztálin érvényesíthette befolyását a közép-kelet-európai országok kommunista pártjainak körében. (A saját útját járó titói Jugoszláviát kivéve, amellyel a Szovjetunió és csatlósai 1948-ban szakítottak.) Wladyslav Gomulka (1905-1982), lengyel kommunista politikus, 1956-1970 között a Lengyel Egye sült Munkáspárt Központi Bizottságának első titkára. A kommunista önkényuralom áldozatának nim buszával, reformer hírében álló vezetőként került a párt s következésképp az ország élére, melynek lakossága a rendszer humanizálását és demokratizálását várta tőle. Ő azonban képtelen volt túllépni ideológiai korlátain, s bukott politikusként kellett távoznia a hatalom csúcsáról. A szóban forgó könyv Nagy Imre 1955-1956 folyamán papírra vetett, a politikai és a gazdasági élet kérdéseihez kapcsolódó vitairatait és beadványait tartalmazza. Magyarul először 1957-ben, majd a forradalom idején elmondott beszédek szövegével kiegészítve, A magyar nép védelmében címmel 1984-ben jelent meg, magától értetődően nem Magyarországon. A szerző által említett angol és francia kiadások a következők: Imre Nagy on Communism: in defense of the N e w Course. [Nagy Imre a kommunizmusról: az új irányvonal védelmében.] N e w York, 1957, F. A. Praeger Publishers. (Máso dik kiadása: 1957, Westport, CT, Greenwood Press.); Un communisme qui n'oublie pas l'homme, précédé d'un Portrait d'Imre Nagy par Francois Fejtő. [A kommunizmus, amely nem felejti el az embert. Libre". Bevezetőként Fejtő Ferenc Nagy Imréről írott portrévázlatával.] Paris, 1957, Plon „Tribune

85

Limes

Műhely

Tóth Eszter Zsófia

„Mosolyogtak ránk és szánkba adták a jelszavakat" Nők 1956-ban

1. Az 1956-os női szerepek keretei Az 1956-os forradalmat a „férfiak forradalmának" szokták nevezni. Ennek fő oka, hogy mind az ellenforradalom, mind a forradalom ábrázolásakor a történészek több nyire olyan kérdésekre kerestek választ, amely a férfiak „politikacsinálását" helyezte a középpontba.1 Vizsgáljuk meg: miként élték m e g a nők 1956-ot? Hatott-e a korszak egyenjogúsító beszédmódja a nők forradalomban való részvételére? A hagyományosnak tartott társadalmi elvárások szerint a női élet kiteljesedéséhez n e m tartozik hozzá az aktív politikai szerepvállalás.2 A hagyományos női szerepfelfo gások szerint a nő elsősorban anya, feleség, tevékenységeinek színtere az otthon, ahol családját ellátja, gyermekeit neveli, érzelmi jellegű szerepet tölt be: biztosítja a család tagoknak az „otthon melegét". E felfogás szerint a nő a gyermekneveléssel, családellá tással járó lekötöttségek miatt n e m is vágyakozik a politika színtereire, legfeljebb ab ban az életkorban, amikor viszonylag szabadabb: a serdülőkor és a férjhezmenetel kö zötti időszakban, vagy gyermekeinek „fészekhagyása" után, hacsak a nagymamai teen dők n e m foglalják le idejét. A z 1956-os szerepvállalásokat értékelve, a hagyományos női szerepnek megfelelni vágyó nők közül kevésnek adatott m e g a lehetőség arra, hogy főszereplőként élhesse m e g 1956-ot. Viszonylag kevés nő ellen indult büntetőeljárás a megtorlás során, és kevesen kerültek be a kollektív emlékezetbe. A z 1956-ról szóló történeti munkákban szemmel láthatóan alacsony a nők reprezentációja. 1956 befogadás-történetében, az ötvenhatos legendákban a nők szimbolikus alak ként, hagyományos szerepkörüktől idegen „harcos amazonként", vagy a felkelőket se gítő főző- és ápolószemélyzetként, esetleg szeretőként jelennek meg. Ki ne emlékezne az október 23-i tüntetés kezdetéről készült filmfelvételeken látható, ablakban álló, cí meres zászlót lengető, fehér ruhás fiatal lányra? A z 1956-os fényképeket nézegetők szeme előtt esetleg m é g megjelenhet a géppisztolyt szorongató, felkelő lányok képe is, - de arról, hogy e napokat miként élték m e g a nők, sokkal kevesebbet tudunk. A nőkkel többnyire akkor készültek interjúk a forradalom napjairól, ha a férfiak szerepvállalásaira tudtak emlékezni, vagy politikus férfi hozzátartozójaként olyan rend kívüli esemény részesei voltak, mint a snagovi fogság.3 Kivéve persze azokat az esete ket, ha m a g u k is - fegyveres csoportok tagjaiként - férfias szerepeket játszottak az eseményekben, vagy a fegyveres felkeléssel kapcsolatban teljesítettek szolgálatot or vosként, ápolónőként. Interjút készítettek azokkal is, akik valamilyen fontosnak tartott esemény, pl. sortűz, vérengzés, lincselés szemtanúi voltak. A z elfoglalt politikusférjeknek biztos hátteret nyújtó, a bebörtönzött házastársat váró, a kivégzett férj, élettárs, testvér, apa emlékét ápoló nőket tartották arra érdemes-


86

Műhely

nek, hogy megörökítsék, mint a férjjel kapcsolatos, a kollektív emlékezet számára is tanulságokat hordozó történetek hiteles közvetítőit. Persze a jól megformált történetek átadására elsősorban a vezető politikusok feleségeit és az értelmiségi foglalkozású nő ket tartották alkalmasoknak. Kevésbé tűntek érdekeseknek pl. a munkástanácstagok feleségeinek 1956-os élményei. 1945 után törvények sora született a n e m e k közötti diszkrimináció teljes eltörlésére vonatkozóan. Ezek biztosították a nők számára az általános választójogot, a korlátlan egyetemi felvételit, és lehetővé tették számukra olyan szakmák élethivatásszerű vá lasztását, amelyek korábban csak a férfiak számára voltak nyitottak.4 A második világ háború után megnőtt a regisztrált női munkavállalók száma. A nők alacsony presztízsű, sok esetben ún. női tulajdonságokra épülő munkahelyen helyezkedtek el, rekonstruálva ezzel a családon belüli munkamegosztás hagyományos mintáját.5 A politikai hatalom a nők egyenjogúsításának ürügyén a munkahelyeken különböző „csatornákat" hozott lét re, hogy a nők úgy érezhessék, politizálhatnak, holott e szervezeti formák csak látszat megoldásokat eredményeztek. Hiába léptek be a pártba, a Magyar N ő k Demokratikus Szervezetébe, hiába függtek politikai jelszavak munkapadjaik fölött, hiába kaptak szta hanovista kitüntetést - a nők politikai aktivitása, politika iránti érdektelensége n e m változott m e g egyik napról a másikra. Bár egyre jobban érdeklődtek a kor beszédmód jának megfelelő „politikai viták" iránt, úgy tűnik, csak az értelmiségi nőknek adatott m e g az a lehetőség, hogy - alkalmazkodva a pártzsargonhoz - egyetemistaként, író ként, pártideológusként megvitassák, közzétegyék politikai nézeteiket. A nők 1956-os szerepvállalásában m é g s e m az „új idők szelének" hatása volt domi náns, hanem az a törekvés, hogy megfeleljenek hagyományos női szerepeiknek. Ennek oka az is lehetett, hogy a törvényekben deklarált egyenjogúság és a forradalom között röpke tíz-tizenkét esztendő telt el, amely az évszázados hagyományok, beidegződések megváltoztatására n e m volt elegendő. A kisgyerekes családanyáknak n e m is nagyon lett volna idejük a háztartás ellátása mellett az utcára menni, és tevékenyen részt vállal ni az események alakításában. A z 1956. október 23-i tüntetés kezdetén elsősorban egyetemista diáklányok vagy értelmiségi elitfoglalkozású nők voltak jelen, ezt követően az eleinte csak szemlélődő háziasszonyok, vagy a munkából hazasiető nők (még akár iskolás gyerekkel) is csatla kozhattak a menethez. Vajon mi késztette a háziasszonyokat, akiket korábban egyálta lán n e m érdekelt a politika, hogy az egyértelműen politikai jelszavakat skandáló tö meghez csatlakozzanak? A kollektív tömegakciók idején megfigyelhető, hogy az addig passzív szerepre kárhoztatott nők közül igen sokan közel kerülnek az utcai látványossá gokhoz, demonstrációkhoz. A z eleinte csak szemlélődő, a kirakatok helyett a tömeg hullámzását bámuló nők jelentős része talán n e m feltétlen a politikai jelszavak mögött húzódó jelentések miatt kapcsolódott be a jelszavak skandálásába, hanem az eufórikus hangulat, az egymáshoz tartozás tudata új szereplehetőséget nyújtott nekik. Olyan sze repet is megvalósíthattak, amelyben egyenrangú társként tüntethették fel magukat a jelenlévő, magukat emancipáltnak tartó diáklányok és értelmiségi nők mellett. M á s részt az olyan rendkívüli eseménysorozat, mint egy tüntetés, a m ú g y is felborítja a hét köznapok rendjét. Egy 18 éves lány, aki barátnőivel ott volt a B e m téren, így írt naplójában az esemé nyekről: „A jogászok megismertek minket, hogy középiskolások vagyunk, behúzkodtak a sorba minket, mosolyogtak ránk és szánkba adták a jelszavakat. [Kiemelések - T. E.


87

Műhely

Zs.] »Ki a magyar zászlóval!« - kiabáltuk, és az ablakokból zászlók szálltak alá lyuka san, mert kivágták belőlük a címert. Egy néni egészen kihajolt az ablakon és teljes erejéből tapsolt. A Lánchíd csak úgy rengett alattunk, ahogy átmentünk rajta. Figyel tem az embereket, ahogy megálltak a hídon a tüntetést nézve. »Gyertek velünk!« kiabáltuk, az arcokon tétovázást, örömet vettem észre."6 A tüntetés iránt persze mindenki érdeklődött, de elsősorban a fiatalabb korosztály hoz tartozó nőket volt nehéz otthon tartani. H a ők csatlakoztak a tüntetéshez, időlege sen kivonhatták magukat a családi felügyelet alól. „ A felvonulásra n e m engedtek el, hiába siettem, pedig végül is bemondta a rádió, hogy megengedik. M é g el kellett vin n e m valami csomagot a bátyáméknak, akik abban a Nemzeti Színháznál laktak a Rákó czi úton. Körülbelül öt-hat körül szabadultam el otthonról."7 A kollektív tömegakciókban résztvevő férfiak számára azonban jóval nagyobb m o z gásszabadság adatik meg, mint a nők számára: egy férfi - megvetése jeleként - szinte bármit megtehetett a ledöntött Sztálin-szoborral, míg egy nőnek jóval visszafogottab ban illett viselkednie. Ezt tanúsítják a ledöntött Sztálin-szobor szétfűrészeléséről készí tett fényképek is, amelyeken a Sztálin-szobrot „trancsírozó" férfiak mellett legfeljebb csak „csintalanságot" elkövető, mosolygó nőket látunk. „Akkor m á r tele volt a Rákóczi út, tele volt az egész Körút, és mire visszaértem a Peterdy utcába, ahol akkor laktunk, addigra m á r azt kiabálták az emberek, hogy gye rünk a Sztálin-szoborhoz, az pedig ott volt, n e m messze tőlünk. Hazarohantam és mond tam anyáméknak, hogy nagy tüntetés van, mindenki az utcán van, kiabálják, hogy le a kommunistákkal és szabad, független Magyarországot, m e g hogy rengetegen mennek a Sztálin-szobor felé. Akkor apám is eljött velem [kiemelés - T. E. Zs.], és kimentünk a Sztálin-szoborhoz. Akkor m á r rajta voltak az acélkötelek, és teherautóval próbálták húzogatni, de hát nem jött le. Emlékszem, akkor lángvágókat hoztak, és kezdték a csiz máját vágni. Közben jött egy hír, hogy menjünk a Rádióhoz, mert ott könnyfakasztókkal m e g nagynyomású vízzel oszlatják a népet, és n e m engedik, hogy a pontokat beolvassák a rádióba. Teherautóval átmentem a Rádióhoz. Akkor m é g n e m voltak lövések, de n e m sokkal azután, hogy odaértünk, elkezdődött a lövöldözés. Úgyhogy én m á r a Rádiónál elkezdtem a vöröskeresztes szolgálatot, mert valamikor tanultam elsősegélynyújtást, mert az kötelező tanfolyam volt a gimnáziumban" - emlékezett vissza Sebestyén Mária.8 A tüntetésen résztvevő nők többsége, amikor meghallotta a lövöldözést, döntéshelyzetbe került (akárcsak a férfiak), s ezt háromféleképpen oldhatta meg. A z első és legérthetőbb reakció a biztonságos hazamenetel volt. Azoknak a nőknek, akik mindenáron közösséget akartak vállalni a harcoló férfiakkal, két lehetőség kínálkozott: ápolónőként vagy fegyveres harcosként tevékeny segítői, alakítói lettek az eseményeknek. M í g az ápolónői szerep a hagyományos női szerepeknek felelt meg, addig a fegyve res harcos szerepe a női szerepből való kilépést jelentette. A nők többsége csak Florence Nightingale9 vagy Zrínyi Ilona szerepében tudott aktív résztvevőjévé válni a tömegak cióknak. Csak az értelmiségi nők egy szűk körének volt arra lehetősége, hogy önreflektáló m ó d o n élje m e g a történéseket, de m é g az értelmiségi feleségek közül is sokan szimbolikus cselekedetekkel (pl. kávéfőzés, szendvicskészítés a vitatkozó politikusfér fiaknak) demonstrálták, hogy ők azért m é g jó feleségek és anyák. A híreket váró házi asszonyok szerepköre annyiban alakult át a normál hétköznapokhoz képest, amennyi ben az háborús helyzetben lenni szokott: sorban álltak élelmiszerért, aggódtak férjeik


88

Műhely

távolléte miatt. A következőkben ezen szerepkörök megvalósulását és funkcióit értel mezem. 2. Hagyományos női szerepek 1956-ban A forradalom napjaiban a nők viselkedésmódját erőteljesen befolyásolta az, hogy milyen foglalkozásuk volt és milyen családi háttérrel rendelkeztek. Voltak, akik azon nal ismét háborús állapotokra kezdtek berendezkedni. E z a nők számára elsősorban azt jelentette, hogy biztosítaniuk kellett családjuk ellátását. Elsőként álltak be a kenyere kért kígyózó sorokba, megvitatták a híreket és rémhíreket, és n e m nagyon próbálkoz tak azzal, hogy a közlekedés lebénulása és az állandó fegyverropogás mellett bejussa nak a munkahelyükre. A forradalom kollektív tömegakcióinak színterétől n e m messze előfordult, hogy kívülről - a fegyverropogás zaja ellenére - szinte változatlannak tűnt a mindennapi élet. A Köztársaság térről és környékéről így írt naplójában Ember M á ria. „ A felkelők teherautóit állandóan lőtték valakik a háztetőkről, megesett azonban az is, hogy a háztetők egymással keveredtek harcba. Fentről időnként üres rézhüvelyek gurultak a járdán. Akkor indultam tovább, be a Szövetség utcán, amikor egy ágyú érkezett: feketére mázolt, rozogának látszó jószág, oldalán Kossuth-címerrel. A mellék utcákon közben nyugodtan rugdosták a rongylabdát m á s gyerekek. A z asszonyok a gan gon perlekedtek, és klopfolták a szőnyegeiket."'" M á s o k fontosnak tartották, hogy (a nehézségeket leküzdve) bemenjenek a munka helyükre, bár útközben fegyverropogást hallhattak, és igazoltathatták őket. A gyárban, ha n e m volt munka, a férfiak az érdekvédelmi szervek, a munkástanácsok megalakítá sán buzgólkodtak. Milyen szerep jutott ebben a nőknek? A Csepel Vas- és F é m m ű v e k Kerékpárgyárában a dolgozók 80%-a például nő volt, döntő többségükben segédmun kás vagy betanított munkás. A munkástanács 1956. október 30-i, alakuló jegyzőköny vét 34-en írták alá tagként, köztük három nő, - pedig a munkástanácsot kifejezetten reprezentatív szervnek szánták, és elnökéül is fizikai munkást választottak." A nőknek adminisztratív szerep jutott: a munkástanács jegyzőkönyveinek vezetése, tüzelőutalvá nyok kiállítása stb. A munkástanács bürokratizálódásával megjelentek a szerv körül sürgölődő titkárnők is. A Csepel Vas- és F é m m ű v e k Központi Munkástanácsának elnö kének pl. külön titkárnője volt. A munkástanács megalakításában tevékenyen részt vevő férfiak egyáltalán n e m biz tos, hogy beszámoltak feleségeiknek a gyári, politikai ügyekről.12 Ebben a közegben n e m a nők feladatának tekintették a gyári,ill.a politikai ügyek alakításának felelőssé gét. A z elsősorban vidéki, női munkaerőt nagy számban foglalkoztató munkahelyeken, pl. a háziipari szövetkezetekben azért nőket is beválasztottak a munkástanácsokba. Munkástanács-elnöknek egyetlen gyárban választottak nőt, de ő is műszaki értelmiségi volt.13 A z értelmiségi foglalkozású férjek feleségei közül sokan ezekben a napokban is megfeleltek a hagyományos szerepelvárásoknak. Október 24-én egy újság főszerkesz tőjének a felesége, „kedves, csinos asszony... nagytakarítást rendezett, és sejtelme sem volt róla, mi játszódik le a városban".14 A z o k a feleségek, akiknek férje aktív politikai szerepet vállalt, általában otthon maradtak. Hallgatták a rádiót, barátaikhoz mentek megvitatni az eseményeket, várták férjeik telefonhívását, vagy felkerekedtek, bemen tek a városba, és megpróbáltak találkozni vele.15


89

Műhely

A fegyveres felkelők bázisaihoz közel lakók életét igencsak megbolygatták a forra dalom eseményei. A felkelőkkel szimpatizálók kifejezték a szolidaritásukat. Volt, ahol a „rettentő hideg, kegyetlenül esős, rossz idők" miatt megszánták a hősnek tartott felke lőket, és behívták őket egy-egy teára, levesre.16 A férfiak emlékezetében tehát a nők alapvető toposzként - úgy jelentek meg, mint akik segítettek, szolidaritásukat fejezték ki. Ezek a jótékonykodó, támogató, a férfiakat élelemmel ellátó magatartásformák jól illeszkedtek a hagyományos női szerepelvárásokhoz, hiszen ezek a nők olyan szerepe ket valósítottak meg, amelyeket tőlük békeidőben is elvártak. A főváros utcáin halottak, sebesültek hevertek, ezért szükség volt a sebesültellátás hoz értőkre. A visszaemlékezésekben a nők szolidaritását legjobban a sebesülteket kö töző és szállító ápolónők jelenítik meg. Sok sebesültápoló nő „jelentéktelen", magától értetődő cselekményként ábrázolja saját tettét, a férfiak visszaemlékezéseiben viszont ezek a nők is „hősökként", mondhatni „szentként" jelennek meg. „A sebesültszállítás vagy mentés... úgy történt, hogy lekiabáltak vagy leszaladtak értem a T o m p a u. 10. pincéjébe, hogy jöjjek gyorsan, mert most találtak el valakit. Akkor én rohantam. Olyan is volt, hogy... mentem egyik kapuból a másikba, és figyeltem, hogy aki most átszaladt, az át tudott-e érni az utca túlsó oldalára... H a láttam, hogy az utca közepén esett össze valaki és... tudtam, hogy járóképes, akkor odakúsztam hozzá és m o n d t a m neki, hogy próbáljon oda eljutni, ahol... a kis teherautónk állt, amivel szállítottuk a sebesülteket" - emlékezett vissza Sebestyén Mária ápolónő.17 A z ápolónők hosszabb-rövidebb időre kiszakadtak mindennapi környezetükből, és a fegyveresekkel tartottak. A sebesültellátó nők a harcok szünetében teát főztek, krumplit pucoltak, átkötözték a sebesülteket. Rajtuk kívül m á s nők is voltak a fegyveresekkel: a visszaemlékezésekben ők mint feleségek, szeretők, vagy mint „forradalmi romantikára éhes fiatal lányok" jelentek meg, akik ugyancsak az élelmiszerellátásban vettek részt: főztek, az élelmiszer-szállító kocsikról és a kinyittatott boltokból osztották az élelmi szert, nemzetőr-igazolványokat állítottak ki.18 Amikor a női visszaemlékezők a forradalomról beszélnek, gyakran mesélik el - a forradalmi romantikához kapcsolódva - saját szerelmi történetüket is. Hajnal Klára családja egy teára, meleg levesre hívta be Bárány Jánost, a T o m p a utcai fegyveresek vezetőjét, aki aztán vissza-visszatért hozzájuk. 1956. november 15-én m á r együtt pró báltak sikertelenül Nyugatra menni. Bárány János kivégzése után Hajnalék a férfi fény képét évekig a falon tartották, saját családi képeik mellett. Hajnal Klára Bárány János menyasszonyaként vonult be az 56-os legendáriumba. A felkelőcsoportok tagjairól készített újságtudósítások ezzel szemben n e m foglal koztak a „szerelmi szállal", hanem a fegyveresek férfias szerepmintáknak megfelelő viselkedését emelték ki. A Bárány Jánosról megjelent újságcikk őt magát szerénynek festi le, aki sikereivel n e m kérkedik, az olvasó azonban Bárány társaitól megtudhatja az „igazságot": parancsnokuk bátor, saját életével sem törődik, társait menti, és mindenki „Bordósipkás Jancsiként" ismeri. A harcok során, bár kilőtték alóla az erkélyt, sikerült kimenekülnie a házból.19 A női szereplőktől alig várták el, hogy politikai véleményük legyen az események ről: az ő feladatuk annyi volt, hogy jól tudjanak főzni, esetleg jártasak legyenek a betegápolásban. Ezzel a szerepelvárással alkalmazkodtak ahhoz a korábbi gyakorlat hoz, amely szerint a nők politikai állásfoglalása sokkal kevésbé fontos, mint a férfia-


90

Műhely

ké.2" Sőt, egy nő politikai hovatartozását elsősorban a férje politikai állásfoglalásai révén ítélték meg. H a egy nőt a megtorlás során perbe fogtak, az eljáró hatóságok gyakran próbálták a magánéletét is befeketíteni; ez a férfiaknál alig fordult elő, a hamis vád az ő esetükben inkább köztörvényes bűncselekmények elkövetése volt. H a egy nő szeretőt (szeretőket) tartott a forradalom napjaiban, azt a nyomozóhatóságok nagyobb bűnnek ábrázolták, mintha egy férfi tette volna ugyanezt. 3. A „férfiasnak" minősülő női szerepek Milyen közegből érkeztek azok a nők, akik úgy érezték, hogy nekik is fegyveres ként, a „barikádokon" van a helyük? N e m elsősorban az egyetemisták közül. „Bennün ket n e m engedtek az egyetemista fiúk harcolni. Csak röpcédulákat gyártottunk. N e m mintha mi n e m mentünk volna. D e fegyverrel... É n n e m is mertem volna. É n n e m tudnék megtanulni lőni."21 Bár a női résztvevőkről n e m állnak rendelkezésre részletes „statisz tikák", mégis, annak a néhány nőnek az életrajza, akik fegyvert fogtak, alkalmas né hány következtetés levonására.22 Ezek alapján a fegyveresen harcoló nők elsősorban olyan fiatal lányok voltak, akik állami gondozásban vagy sokgyermekes családban ne velkedtek fel, és az ezzel járó hátrányokat önálló életük elindításakor nem, vagy csak nehezen tudták leküzdeni. Alkalmi munkákból éltek, esetleg gyári segédmunkásként dolgoztak. Többük családalapítási próbálkozása is kudarcot vallott, és gyerekei állami gondozásban nevelkedtek. A fegyveres harctól talán azt várták, hogy tehetnek valami olyat, amely tágabb horizontot biztosít életüknek. „ S e m m i tudatos forradalmiság nem volt bennem, amikor odamentem. Persze, ha én olyan nagyon elégedett lettem volna az életemmel, ha nekem olyan nagyon tetszett volna az, ami volt, akkor valószínűleg nem kötök ki a barikádokon" - emlékezett vissza Wittner Mária.23 Érdekes, hogy visszaem lékezéseikben ezek a „férfiasnak" minősülő szerepet vállaló nők sem úgy értelmezik életútjukat, miszerint azért harcoltak, hogy politikai célokat valósítsanak meg, hanem inkább úgy jelenítik m e g önmagukat, mint akik sodródtak az eseményekkel. A sajátos „női" életút-rekonstrukciónak persze ugyanúgy részesei az interjúkészítők is. Talán ők is jobban elfogadják azt, ha egy nő véletlenszerűen, minden politikai gondolat nélkül csatlakozott egy tömegakcióhoz, mintha egy férfi mondaná el ugyanezt. A z o n nők számára, akik a „férfias" szerepeket tartották fontosnak, szinte semmi m á s lehetőség n e m volt, minthogy fegyvert ragadjanak. A visszaemlékezők között akadt, aki ezt m á r a gyerekkorára visszavetítette. „ H a lányok is lehettek volna katonák, én bizony az lettem volna... Nagyon fiús voltam, m e g volt egy öcsém, és mindig fiúkkal játszottam. A számháború volt a kedvencem, babázni sose szerettem."24 Ezek a nők katonákként viselkedtek: fegyverük volt, lőttek, Molotov-koktélokat készítettek és a tankokra dobálták őket, lőszert gyűjtöttek, őrséget álltak. Visszaemlékezéseikben a fegy verrel harcoló nők a férfiakkal egyenrangú félként tüntetik fel magukat. „ É n ugyan olyan voltam nekik, mint egy fiú. Ugyanolyan bajtárs voltam" - hangsúlyozta egy fegyveres csoport női tagja, aki visszaemlékezése szerint az egyik közért vezetőjét gép pisztollyal kényszerítette arra, hogy az nyissa ki a boltot és ossza szét az emberek között az élelmet. E történet szimbolikusan is megjeleníti, hogy a visszaemlékező milyen erősnek szeretné láttatni önmagát. Ezzel szemben néhány nappal később megmutatko zott, hogy m é g s e m egyforma a bajtársaival, mivel férje kérésére a csoport vezetője már


91

Műhely

n e m engedte ki a fegyveres csoport főhadiszállásáról. „- Erzsikém, most maradj itt, mert itt van rád szükség! -Főzni kellett, m á r vagy száz ember jött-ment az épületben, m e g ott voltak a sebesültek, azokat is el kellett látni, m e g gondoskodni kellett róla, hogy ne legyen anarchia. "25 A visszaemlékező így egyik napról a másikra - a fegyveres felkelő szerepköréből kiesve - ismét a nőiesnek számító ápolónő és szakácsnő szerepé ben találta magát. A forradalom napjaiban a bizonyos elemeiben „férfiasnak" is minősíthető magatar tás egyes értelmiségi nők visszaemlékezései alapján elemezhető. A z értelmiségi foglal kozású nők egy része vagy a munkahelyén, vagy baráti körben részt vett a bizottságok megalakításában, az események értékelésében, az újságszerkesztésben, a röplap-sok szorosításban. Ember Mária újságíró sorbaállás közben is riportíráson gondolkodott. „Teherautó ról frissen sült kenyeret kezdenek árulni, felbomlik a sor. »A pékek, a pékek helytállnak!« - gondolom hálásan. Viharkabátos férfi szólít fel minket a kocsi tetejéről, készít sük ki előre a pénzt, kiszámolva, ne tőle várjuk, hogy visszaadjon. A tömegben spontán pénzváltási folyamatok zajlanak le, a ponyva alól kettesével nyújtják le a vekniket. H a igazi újságíró lennék - szoktam m a g a m a t ezzel gyötörni, hogy n e m vagyok »igazi« — akkor most megtudakolnám, honnan jöttek, hánykor keltek, hányan vannak bent a sütö dében, ügyeletet tartanak-e a kemence körül, de restelleném itt feltenni a »termelési riport« kérdéseimet, jobban szeretek egy lenni a tömegből, pedig vihetnék mellesleg egy kis helyszíni tudósítást a lapnak. "26 A forradalom napjaira jellemző „értelmiségi téblábolás" - aminek lényege, hogy az értelmiségiek nagy része n e m fogott fegyvert, hanem vitatkozott, felhívásokat fogal mazott, bizottságokat alakított - ebben a visszaemlékezésben kiegészül a sorbaállással, akárcsak az egyetemeken, a baráti összejöveteleken a szendvicskészítéssel, a telefon ügyelettel, az „ajtónállással". A visszaemlékező nemcsak szemlélődik, hanem rögtön értelmezni is próbálja az eseményeket, amelyekbe belecsöppent. A megfigyelés egyben szakmai kihívás is számára: riportot akar készíteni, azonban kitér a kihívás elől. Ennek oka egyrészt az értelmiségi töprengő, önreflektáló vergődése, hogy „szakmájának" n e m igazi „mestere". Másrészt a visszaemlékező úgy ábrázolja, hogy az ötvenes években megélt konfliktusok tartják őt vissza az értelmiségi szereptől. A z egyedüli olyan kollektív akciók 1956-ban, amelyeken csak nők jelentek meg, a nőtüntetések voltak. A z 1956. december 4-i és 5-i budapesti nőtüntetéseket27 számos hasonló vidéki megmozdulás követte: 1956. december 6-án Gyulán, 7-én Székesfehér váron, Esztergomban, Pécsett, 9-én Miskolcon, 10-én Egerben rendeztek nőtüntetése ket. E megmozdulásokat, mivel kollektív politikai tömegakcióknak minősíthetőek, az emberek könnyen értelmezhették volna úgy is, hogy a nők „férfias" szerepkörben vi selkedtek, tüntetést szerveztek. Ezzel szemben, mint a női mozgalmak általában, a ko rabeli gondolkodásmódban ez a tüntetés is férfiak által szervezett mozgalom részeként jelent meg. A Nagybudapesti Központi Munkástanács tagjait ugyanis sokáig a tüntetés megszervezésének vádjával illették, mintha a nőtüntetés e szervezet egyik kiegészítő tevékenysége lett volna. A félreértés oka az volt, hogy a Központi Munkástanács ( K M T ) sajtófelelőse december 5-én a nőtüntetést éltető cikket jelentetett m e g a tanács tájékoz tatójában, - holott két nappal korábban a K M T elnöksége m é g elvetette a nőtüntetés melletti szöveges megemlékezések és emléklapok kiadását.28 A budapesti nőtüntetés rendezését - a visszaemlékezések szerint - 1956. december


92

Műhely

1-én határozta el A b o d László, Eörsi István, Gáli József és Obersovszky Gyula. A tervük az volt, hogy a szovjet katonai megszállás egy hónapos évfordulóján felvonulást rendeznek a forradalomban elesett hozzátartozók emlékére, amelyen csak nők vesznek részt. A november 4-i szovjet katonai bevonulást kötötték össze a „forradalom összes áldozatára emlékezés" gondolatával; a kezdeményezés, különösen azért, mert csak nő ket vonultattak fel, kifejezetten az érzelmekre ható, kollektív akcióvá vált. A Péterfy Sándor utcai kórházban illegálisan szerkesztett, Élünk című újság december 4-i száma ezt a „maszkulin" diskurzusban formálódott tüntetéstervezetet közvetíti a nőknek. A felhívás olyan retorikai eszközöket alkalmaz, amelyekről a szerzői úgy gondolták, hogy olyan érzelmi húrokat pendít m e g a nők számára, melynek alapján többen vesznek majd részt a tüntetésen.29 A cikk címe (Magyar Anyák! Lányok! Asszonyok!) utal azokra a röplapokra, ame lyeket a tüntetés előkészítéseként sokszorosítottak. A első helyre a nők legfontosabb szerepét, az anyaságot helyezi. A cikk szerint a magyar történelemben gyakran előfor dult az, hogy a nők a legkritikusabb pillanatokban álltak helyt, megmentve a hazát. Két nőalakot emel ki: Zrínyi Ilonát és D o b ó Katicát. D o b ó Katica szimbólumként sűríti az egri nők szerepét a vár török ostroma alkalmával, és sok hasonló vonása van Zrínyi Ilonával, annak ellenére, hogy az utóbbi várparancsnokként „állt helyt a hazájáért", ahogy a „férfiak szoktak". Mindkét esetben háborús állapot volt, amikor végveszély esetén egyes nők egy időre abbahagyták a háztartás vezetését, és elsősorban n e m a gyerekek nevelésével foglalkoztak, hanem fegyvert ragadtak, szurkot öntöttek az ellen ség fejére, a cikk szerint „bátor, megalkuvást n e m ismerő szellemben". 1956 decembe rében, a szovjet bevonulás után egy hónappal, a nők feladata természetesen n e m a várvédelem volt, hanem a halottakra való emlékezés. A z emlékezés gesztusa pedig - a cikk szerint - n e m a „férfias" szerepmintákhoz köthető, hanem női feladat. Hiszen a „friss sírok" az ő fiaikat, férjeiket rejtik. A nőknek tehát azért ajánlatos részt venniük ebben a politikai tömegakcióban, mert férjüket vagy fiaikat elvesztették, és magát a családot érte ezzel sérelem. A nőknek az írás szerint pont azokat a tulajdonságaikat kell felhasználniuk a tünte tésen, amelyekben eltérnek a férfiaktól. A női felvonulás tehát más, mintha férfiak menetelnének, hiszen a cikk szerint annyira hatásos, hogy a nőket m é g a „golyó sem fogja". Ebben a kijelentésben benne foglaltatik az is, hogy a nőkre n e m lőnek, mert egy sebesült, halott nő látványa elviselhetetlenebb, s inkább válhat szimbólummá, mint a férfi, akinek feladata a családjának és hazájának védelme, és ennek érdekében „normá lis" áldozatnak számít m é g az élete feláldozása is. A budapesti tüntetés 1956. december 4-én, a Hősök terén zajlott le. T ö b b ezer nő vonult fel gyertyával a kézben, némán; virágokat helyeztek el az Ismeretlen Katona sírjánál, majd kitűzték a lyukas zászlót. A karhatalom a szovjet tankok segítségével feloszlatta a tüntetést. A felvonulás szimbolikus eszközei a tüntetés eredeti koncepció jának feleltek meg: a gyertyák és virágok a hősökre való emlékezést, az Ismeretlen Katona sírjának felkeresése pedig a hazáért elesett férfi hozzátartozó emlékének ápolá sát jelképezte. A z elkövetkezendő hónapokban, években, évtizedekben a forradalom ban aktív szerepet vállaló, és ezért a megtorlás során elítélt, kivégzett férfiak női hoz zátartozóinak - a kényszerűen vállalt családfenntartáson kívül - a férfi és a forradalom emlékének ápolása vált a fő szerepükké. 1956 novemberében m é g reális lehetőség volt a külföldre távozás, korabeli szóhasz-


93

Műhely

nálatban a disszidálás. Inkább a férfiak tűntek kalandvágyóbbnak, de akik közülük itthon maradtak, azokat lehet, hogy társaik győzték m e g a kinti élet nehézségeiről, hiszen a nőket gyakran ábrázolják úgy, mint akik jobban tartanak az ismeretlentől, a beilleszkedés nehézségeitől. „A kolleganőmék nagyon ki akartak menni. A férjemet nagyon megagitálták. És akkor mondta, hogy menjünk. D e akkor m á r ezeket vagy két szer visszaterelték. Azt mondtam a férjemnek, hogy tudod mit, ha akarsz, menjél, én n e m megyek. Mert ha elkap a honvágy, én visszajövök. Úgy össze... n e m vesztünk össze, csak mondta, hogy te n e m akarsz jönni. M o n d t a m nem. N e k e m ez megfelel. M o n d t a m , hogy nehogy azt hidd, hogy ott kolbászból van a kerítés. N e m tudok beszélni. Megtanulni n e m olyan könnyű a nyelvet. Aztán végül is belenyugodott. Maradtunk."30 Azoknál a családoknál, ahol tartani lehetett attól, hogy a férjet letartóztatják, más ként merült fel az emigrálás lehetősége. E z esetben a feleségek inkább ösztökélték a férjeiket, hogy menjenek külföldre. „Anyu mindig példálózott, hogy ez is elment, az is elment. Főleg, hogy többször elvitték, és anyu félt, hogy n e m engedik vissza. E z be is jött."31 Ezekben a szerepváltozatokban a feleségek elsődleges szempontnak a férj biz tonságát tartották, ezáltal is megőrizve a család teljességét. A fegyveres nők közül is többen a Nyugatra való menekülést választották. Voltak, akik külföldön munkába álltak, de aztán a büntetlenséget ígérő propaganda hatására hazatértek. A megtorlás során hat nőt végeztek ki. Többségük fegyveres felkelőcsoportban har colt, akárcsak azok, akiket életfogytiglanra, vagy 15 éves végrehajtandó szabadság vesztésre ítéltek. A fegyveres nők közül azok, akik a büntetőhatóságok látókörébe ke rültek, n e m részesültek enyhébb bánásmódban a férfiaknál, csak azért, mert nők vol tak. Hároméves végrehajtandó szabadságvesztésre ítéltek pl. olyan nőt, aki röpcédulaterjesztésben vett részt, vagy 10 hónapra vidéki munkástanácstagot. A z események kör nyezetében sürgölődőket, mint pl. a munkástanács titkárnőjét, jegyzőkönyvvezetőjét, bár eljárás alá általában n e m vonták, de többször kihallgatták, zaklatták őket. Tanús kodtak a „másik oldal" képviselői is: akiket a forradalom napjaiban leváltottak, letar tóztattak, többször is ismertethették történetüket a hatóságok előtt. A bírósági eljárás során ott ültek a női népi ülnökök is, akiknek hozzátartozói a forradalom napjaiban lettek lincselés, gyilkosság áldozatai. A több éves szabadságvesztésre ítélt nők közül volt, akit n e m engedtek ki az 1963as amnesztiával, mert egyes tetteiket a bírósági ítéletben - a megtorlás során alkalma zott hatósági gyakorlatnak megfelelően - köztörvényes cselekedetként értékelték.32 Akiknek a büntetését ilyen jellegű „köztörvényes" bűncselekmény is sújtotta, azok csak az 1970-es évek elején szabadultak. Mellettük elsősorban a család, a szülők, a testvérek álltak ki, ritkább esetben egy patronáló barát, de férj, élettárs szinte soha, mert vagy ő is börtönben volt, vagy a börtön előtti kapcsolat n e m bizonyult tartósnak. A fentiek közül a rendszerváltás után a legismertebbé Wittner Mária vált. A z ő életútját nemcsak az emelte ki a társai életútja közül, hogy a rendszerváltás időszakában aktív szerepet vállalt 56-os szervezetekben, hanem az is talán, hogy az ő élettörténete illeszkedik a legjobban a forradalmi narrációhoz. Ő ugyanis n e m magányos harcosnő, hanem története összefonódik kivégzett barátnője történetével. Havrila Bélánét a forra dalom napjaiban ismerte meg, együtt harcoltak a felkelőcsoportban. E g y perben mind kettőjüket halálra ítélték, majd Wittner Mária ítéletét másodfokon életfogytiglanra vál toztatták. A z első és másodfokú tárgyalás között eltelt hét hónapot ugyanabban a halá-


94

Műhely

los zárkában töltötték. A legmegindítóbb kép a történetből a két barátnő búcsúzásának pillanata. „Kinyílt az ajtó és hívták. Összeborultunk, aztán bejött két fegyőr, megfogták, kézen fogták és kivitték. Csak néztem utánuk, míg be n e m csapódott az ajtó. Pici kis n ő volt a Kati, egyenesen, feltartott fejjel ment. Sokszor felmerült bennem a gondolat, Kati utolsó képe, hogy vajon én, ha eljutok odáig, vajon én milyen lettem volna."33 Azoknak az asszonyoknak, akiknek társait börtönbüntetésre ítélték, egyedüli csa ládfenntartóként kellett kitartaniuk a börtönévek során. M á r a letartóztatástól kezdve különböző életstratégiák segítségével próbáltak megküzdeni a helyzettel. Volt, ahol a letartóztatottak feleségei összejártak, segítették egymást. A z ítélet megszületése után állásaikat elvesztették. H a n e m állt mögöttük megfelelő családi, baráti háttér, akkor csak a beszélőkre utazás alkalmával tudták a többi sorstárssal megbeszélni a „külvilág" eseményeit. A börtönből kiszabadult férj újrarendeződve látta a családi szerepeket, hiszen az évek során az anya volt a családfenntartó. A z eredeti családmodell ezt köve tően vagy visszaállt, vagy konfliktusok, súrlódások árán, de az apának el kellett fogad nia a megváltozott szerepeket.34 A kivégzettek hozzátartozói közül az emlékezet fenntartásában azok játszottak sze repet, akik családjaikban n e m folytattak „tabusító kommunikációt". Közülük többen m á r az 1980-as években részt vettek október 23-i tüntetéseken, az 1956-ról szóló kerekasztal-beszélgetésekben. Számukra persze a férfi nemcsak 1956 szimbólumaként, h a n e m férjként, apaként, testvérként is meghatározó volt. „Mert én azt hiszem, hogy akkor volnék az ő halálának cinkosa, ha énbennem ő úgy halna meg, hogy csupán csak egy szimbólumot csinálnék belőle, és amellett, aminek ő szimbóluma lett, több m á s igaz emberrel együtt, amellett n e m élne bennem ő úgy is, mint egy gyarlóságaival küzdő, mérhetetlenül életszerető, végtelenül tisztességes és mérhetetlenül szeretett ember"35 emlékezett vissza apjára Losonczy Anna, Losonczy Géza lánya. * A sokszínű női szerepek közül 1956 befogadás-történetében is a hagyományos női szerep vált dominánssá. A z 1956-ban megjelenített női szerepek majd mindegyike nél külözte a férfiaktól való függetlenedést. A női szerepek konfliktusai n e m váltak az 1956-ra való emlékezés részévé; e tény nemcsak a nőtörténet iránti közömbösségből fakadt, h a n e m 1956 politikatörténeti olvasataiból, amelyek egyértelműen a férfiakat jelenítik m e g főszereplőként - n e m véletlenül. A nők politikai szocializációja szempontjából 1956 n e m jelentett fordulópontot. A férjnek való alárendeltség a politikai kultúra tekintetében továbbra is magától értetődő nek számított a mindennapi beszédmódban. A z „anyai-nemzeti" keretben keletkezett női szerepek között a politikai tekintetben autonóm nő alakja csak néha sejlik fel. A nők politikai kultúrájának változásához 1956 talán csak annyiban tett hozzá valamit, hogy olyan szolidaritás-vállalási szerepeket tett számukra lehetővé, amelyekben kilép hettek a család keretei közül. Jegyzetek 1 A tanulmány az O T K A T 49595 számú kutatása keretében készült. E témakörben a legjobban használ ható összefoglaló tanulmányt lásd Borbála Juhász: Women in the Hungarian Revolution of 1956. The Women's Demonstration of December 4th. In Construction. Reconstruction. Women, family and politics


2 3 4 5 6 7

8 9

10 11

12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32

33 34 35

95

Műhely

in Central Europe. Ed. Andrea Pető and Béla Rásky. Budapest, 1999, C E U , The Program of Gender and Culture, 19-31. o. Neményi Mária: Csoportkép nőkkel. Budapest, 1999, Új Mandátum Könyvkiadó, 10. o. A velük készült interjúkat lásd Ember Judit: Menedékjog. Budapest, 1989. (A film szövegkönyve.) Pető Andrea: Nőhistóriák. Budapest, 1998, Seneca, 9. o. Neményi: i. m. 7. o. Arrabona Júlia: 1956-os napló. Egy 18 éves lány feljegyzései. História, 1989. 3. sz. 33. o. Sebestyén Mária: „Aki vérzik, azt el kell látni". In Pesti utca - 1956. Válogatás fegyveres felkelők visszaemlékezéseiből. Szerk.: Bindorffer Györgyi és Gyenes Pál. Budapest, 1994, Századvég Kiadó 1956-os Intézet, 139. o. Uo. Florence Nightingale (1820-1910). Jómódú angol családból származott, de érdeklődése hamar a szegénység, a szociális igazságtalanságok felé fordult. 1854-től a krími háborúban - Sidney Herbert honvédelmi miniszter megbízása nyomán - megszervezte, hogy a kórházakban nők ápolják a sebesül teket. Őt tekintik a háborús időszakban a sebesültekkel, elesettekkel foglalkozás példaképének. Ember Mária: Mindent késve. Naplójegyzetek, 1956. október 24-31. Beszélő, 4. évf. 1993. 42. Melléklet, 26. o. Az 1956-os Intézet Különgyűjteménye az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) Kézirattárában. B 3768/57/1. Tolnai Károly és társai pere. A Kerékpárgyári Munkástanács 1956. október 30-i jegyző könyve és K. E. munkástanácstag visszaemlékezése. Az interjút készítette Tóth Eszter Zsófia. 1998. március. Interjú özv. M. K.-néval. Készítette Tóth Eszter Zsófia. 1998. február. Életútját részletesen lásd Interjú Békefi Gabriellával. Az 1956-os Intézet Oral History Archívuma, 260. számú interjú. Ember Mária: i. m. 4. o. Horváth Miklós: Maiéter Pál. Budapest, 1995, Osiris-Századvég - 1956-os Intézet, 145. o. Szabó Józsefné, Hajnal Klára, Bárány János menyasszonya visszaemlékezése. Eörsi László: Ferencvá ros. 1956. Budapest, 1997, 1956-os Intézet, 219. o. Sebestyén: i. m. 140-141. o. Például a Ferenc téri csoportban. In Eörsi: i. m. 160. o. Magyar Ifjúság, 1956. november 3. In 1956 sajtója. Vál.: Szalay Hanna. Budapest, 1989, 446-447. o. Pető: i. m. 158. o. P. É. visszaemlékezése. Az interjút készítette Tóth Eszter Zsófia. 1999. április. Minta: Kivégzett nők életútja. In 1956 kézikönyve 111. Pesti utca 1956. Női interjúk. Wittner: i. m. 17. o. Márton Erzsébet: „... Mindennap át kellett élnem, hogy elvisznek valakit akasztani." In Pesti utca 1956... 151. o. Hrozova Erzsébet: „Akire lőnek, az visszalő". In Pesti utca - 1956... 35. o. Ember Mária: i. m. 9. o. Leírásában az alábbi műre támaszkodtam leginkább: Juhász: i. m. Horváth Sándor: A Központi Munkástanács története. Első Század, 1998. 1. sz. 184-185. o. Élünk, 1956. december 4. In Az. 1956-os magyar forradalom. Szerk. Litván György. Budapest, 1991, Tankönyvkiadó, 109. o. Interjú S. J.-né munkásnővel. Készítette Tóth Eszter Zsófia. 1999. november. Kőrösi Zsuzsanna - Molnár Adrienne: Titokkal a lelkemben éltem. Az. ötvenhatos elítéltek gyermekeinek sorsa. Budapest, 2000, 1956-os Intézet, 40. o. Például a lezárt közértek kinyitását és a lakosság élelmiszerrel való ellátását társadalmi tulajdon sérel mére elkövetett lopásként értelmezték. Erről részletesen lásd Kahler Frigyes: Joghalál Magyarorszá gon 1945-1989. Budapest, 1993, Zrínyi, 33. és 38. o.; Szakolczai Attila kritikája a Sortüzek 56 című kötetről. In Évkönyv 111. Budapest, 1994, 56-os Intézet, 316. o. Wittner: i. m. 26. o. Részletesen lásd Kőrösi - Molnár: i. m. Ember Judit: Menedékjog 1956. Budapest, 1989, Szabad Tér Kiadó, 123. o.

Limes

97

Műhely

G. Kovács László

A hatalom hipnotikus tekintete A totalitárius diktatúra motívuma Milan Kundera esszéiben

A Milan Kundera életművét többé-kevésbé ismerő magyar olvasók pontosan tud ják, hogy az Európában immár több mint másfél évtizede letűnt kommunista rezsimek nyomasztó korszakának emlékezete milyen fontos szerepet játszik az író könyveiben. E z a tény magától értetődő, hiszen az 1929-ben született Kundera életének jelentős, 1948-tól 1975-ig tartó része1 a Szovjetunió csatlósállamává lett, a kommunista párt egyeduralmát elszenvedő Csehszlovákiában telt; így az emberi lét meghatározó kérdé sei iránt intenzíven érdeklődő és a közéleti szerepvállalástól sem elzárkózó értelmiségi ként2 számos - groteszk és keserves, de felbecsülhetetlen értékű - tapasztalatot szerzett a diktatúra mibenlétét illetően.3 E tapasztalatok közvetlenül vagy áttételesen a művek ben is kifejezésre jutnak. S z e m előtt kell tartanunk azonban, hogy Kundera irodalom felfogásától - miként m a g a is nyomatékosan hangsúlyozza4 - távol áll a történeti és/ vagy társadalomkritikai elemzés igénye, a politikum irodalmiasítása: őt az egzisztenci ális alaphelyzetek izgatják, az emberi sors legmélyebb összefüggéseit igyekszik feltár ni. A z alábbiakban Milan Kundera kötetekben megjelent s magyarul is olvasható esszé it5 idézzük fel az alcímben meghatározott téma szemszögéből. A z általunk választott motívum természetesen a regényeiben is hangsúlyosan jelen van, és beható vizsgálatot igényel; ettől azonban (a terjedelmi okon túl) azért is tekinthettünk el súlyos hiányérzet vagy lelkiismeret- furdalás nélkül, mert a tágabb kontextus megismerését és a szaksze rű elemzést igénylő olvasóknak néhány éve rendelkezésre áll Kvétoslav Chvatík nagy szerűmonográfiája,6amely Kundera írásművészetének történeti mozzanataira is rávilágít. * Az esszék legfőbb ihletforrásait számba véve azt látjuk, hogy a „regény művészeté nek" problematikáján kívül elsősorban az általa különösképpen tisztelt írók és zene szerzők (többek között Francois Rabelais, Miguel de Cervantes Saavedra, Gustave Flau bert, Hermann Broch, Franz Kafka, Ernest H e m i n g w a y , Witold Gombrowicz, Leos Janácek, Igor Sztravinszkij) és a legkiemelkedőbbnek tartott irodalmi alkotások (nagy részt az imént említett mesterek regényei) késztették Kunderát arra, hogy e különös képpen igényes, de írói habitusának tökéletesen megfelelő műfaj révén fejtse ki gondo latait. A történelmi vonatkozásoknak nincs meghatározó szerepük, de korántsem elha nyagolhatóak - s döntő többségük az általunk választott témakörhöz kapcsolódik. A személyes tapasztalatot az esszékben is messzemenően hasznosító író a legkülönbözőbb szempontok felvillantásával juttatja kifejezésre a totalitárius rendszerekről, mindenek előtt a kommunista diktatúráról s az alapjául szolgáló „világmegváltó" eszméről alko tott véleményét, amelyet élettörténete is hitelesít.

G. Kovács László

98

Műhely

A pártállami rendszerekről kibontakozó kép csak addig tűnik töredékesnek, amíg az egyéni életút fontos momentumaihoz kapcsolódó visszapillantásokat s az általában rö vid, olykor aforisztikus tömörséggel megfogalmazott eszmefuttatásokat n e m helyez zük egymás mellé; ha ez megtörtént, nyilvánvalóvá válik, hogy az „elszórt" megjegy zések a szóban forgó diktatúrák alapvető sajátosságait fedik fel. (Tegyük hozzá, hogy a teljesség igénye nélkül. A teljességet' azonban n e m kérhetjük számon az írón, akinek végképp n e m állt szándékában az önkényuralmi rezsimek természetét minden tekintet ben feltáró analízis kidolgozása.) A z esszéíró Kundera tehát a művészet, s mindenekelőtt az irodalom világába kalau zolja olvasóit, de újra és újra s óhatatlanul azokkal a történelmi megpróbáltatásokkal és vészhelyzetekkel szembesül, amelyeket a náci és a kommunista utópia megvalósításá nak kísérlete idézett elő. A m a g a konkrétságában - érthető m ó d o n - kiváltképpen az utóbbi kerül szóba, míg a német nemzetiszocializmus és az európai fasizmusok korának tapasztalatai főleg az általánosítások szintjén érhetők tetten. A z író a k o m m u n i z m u s ideáinak jegyében lezajlott kísérlet következményeiről és tapasztalatairól szólva több alkalommal is hangsúlyozza, hogy a „sarló-kalapácsos" dik tatúrát külső hatalom kényszerítette szülőhazájára és Közép-Európára: a „kommunista Nagy-Oroszország".7 E hatalom az egész térséget letérítette a fejlődés addigi, a Nyuga téval párhuzamos útjáról, s a régió országait a „politikai nem-lét"8 állapotába juttatta, „egész Európa lehetséges sorsának előképévé", „az alkony laboratóriumává"9 változtat va Közép-Európát. A Szovjetunió álcájában hódító, gyarmatosító szándékú Oroszor szág Kundera véleménye szerint önmaga képére akarta átformálni az érdekszférájába, majd hatalmába került államokat, holott „Oroszország... messze van tőlünk, egy másik világ".10 Csehszlovákia 1968. évi megszállásáról szólva is azt tartja fontosnak hangsú lyozni, hogy „miután megfosztottak bennünket nemzeti szuverenitásunktól, nemcsak egy másik országhoz csatoltak, hanem egy másik világhoz is, a kelet-európai világhoz, amely az egykori bizánci múltban gyökerezve saját történelmi problematikával rendel kezik. .. és saját kommunizmussal is."11 A Prágai Tavaszhoz fűződő reményeket néhány hónap alatt szertefoszlató invázió ról12 Kundera m é g sok évvel később is erős érzelmi nyomatékkal, drámai tónusban ír. „Az én életemben ez egy tűzvész volt" - szögezi le ez ideig utolsó kötetének Egy elfelej tett születés című fejezetében," majd néhány sorral lejjebb így idézi fel akkori lelkiál lapotát: „úgy éreztem... hogy kis országomat megfosztották függetlenségének utolsó maradványaitól, hogy örök időre lenyelte egy hatalmas, idegen világ." A z agresszió benne is a kilátástalanság érzetét keltette. „Orosz katonák cirkáltak az utcákon, és én elképedve gondoltam arra, hogy egy ilyen megsemmisítő erő m e g fog akadályozni ben nünket abban, hogy azok legyünk, akik voltunk..."14 A kommunista uralom alá került országok szerencséjére azonban a „megsemmisítő erő" legfeljebb késleltetni tudta a történelem soron következő fordulatát, de n e m akadályozhatta m e g azt. Alig több mint húsz évvel a csehszlovákiai reformkísérlet erőszakos berekesztése után a közép-kelet európai diktatúrák kártyavárként omlottak össze. Bukásuk lehetővé tette annak felis merését, hogy az egykori küzdelmek n e m voltak hiábavalóak, s térségünk országai nehezen alábecsülhető szerepet játszottak az újabb sorsfordulat feltételeinek megterem tésében. E szerep kapcsán Kundera is figyelemre méltó gondolatokat fogalmazott meg: „A XX. században, az első világháború után több független állam alakult a Habsburg Birodalom romjain, s valamennyi, kivéve Ausztriát, harminc év múlva Oroszország uralma

G. Kovács László

99

Műhely

alá került: merőben új helyzet ez a közép-európai történelemben! Szovjetellenes lázadá sok hosszú korszaka következett, Lengyelországban, a vér áztatta Magyarországon, majd Csehszlovákiában és megint Lengyelországban, hosszasan és erőteljesen; azt gondo lom, a XX. század második felének Európájában nincs csodálatosabb, mint a lázadá soknak ez az aranylánca, amely negyven év alatt aláaknázta a Keleti Birodalmat, kor mányozhatatlanná tette, és megkondította fölötte a lélekharangot."15 A z író meggyőző erejű, szép szavai a büszkeség és az elégtétel érzésével tölthetnek el mindenkit, aki szellemi értelemben is közép-európainak tudja magát. A z országainkat megnyomorító zsarnokság elleni lázadások valóban az 1945 utáni Európa történelmének legnagysze rűbb fejezetei közé tartoznak, s az sem vitatható, hogy alapjaiban rengették m e g a „Keleti Birodalmat". A félelmetes impérium bukásának azonban egyéb feltételei is voltak: végzete beteljesedésében a nyolcvanas években kialakult világpolitikai konstel láció és a Szovjetunió orvosolhatatlan válsága is nélkülözhetetlen szerepet játszott. * A totalitárius diktatúra az eddig elmondottakon túlmenően mindenekelőtt két as pektusból kerül szóba Kundera esszéiben: az egyén alávetését, megbéklyózását célzó mechanizmusok és a szellemi értékekhez való viszony szemszögéből. A z esszékötetek tanúságtétele szerint a rezsim egyik legfőbb jellemzője a magánélet akadálytalan és korlátlan ellenőrzésére, végső soron a felszámolására irányuló törekvés. „Régi forra dalmi utópia, fasiszta vagy kommunista: a titok nélküli élet, amelyben közélet és m a gánélet egybeesik. [...] Ennek az álomnak egyetlen sikerült megvalósulása az a társa dalom, amelyet teljességgel ellenőriz a rendőrség. "16 A z író emlékeiben megjelenik a „lehallgatókkal teletűzdelt Csehszlovákia",17 ahol egyáltalán n e m magától értetődő, hogy „a magánélet és a közélet két, lényege szerint különböző világ, és hogy ennek a különbségnek tiszteletben tartása sine qua non feltéte le annak, hogy egy ember szabad emberként élhessen; hogy a függöny, mely elválasztja ezt a két világot, érinthetetlen, és hogy a függönyletépők bűnözők."18 A totalitárius diktatúrát azonban épp az effajta függönyök gátlástalan leszaggatása jellemzi: az embe rek a hatóságok m o h ó kíváncsiságának, figyelő szemek kereszttüzének kitéve kénytele nek élni az életüket. Ilyen viszonyok között „a titok nélküli élet eszménye megfelel a példás család eszményének: az állampolgárnak semmit sem szabad ellepleznie a párt vagy az állam előtt, mint ahogyan egy gyereknek sem lehet titka apja vagy anyja előtt. A totalitárius rendszerek propagandája idilli mosolyt hirdet: »egyetlen nagy család«nak akarja mutatni magát."19 Kundera meggyőződése szerint az ilyen típusú rezsim jellemzésére a „kafkai" éppoly megfelelő jelző, mint a „totalitárius". A Regény művé szetében - neves pályatársa, Josef Skvorecky n y o m á n - elmeséli egy prágai mérnök hangsúlyozottan igaz történetét, akiről egy londoni útja kapcsán a kommunista párt napilapjában az a hír jelent meg, hogy törvényellenesen el akarja hagyni az országot.20 A mérnök hiába tér haza, hiába kéri a valótlan állítás cáfolatát - válaszul figyelni kezdik, az állandó ellenőrzés és a gyanakvás egyre elviselhetetlenebb légköre veszi körül, s végül valóban megteszi, amivel korábban alaptalanul vádolták: disszidál. A szökést megelőző hányattatások során alkalma nyílt arra, hogy szembesüljön a hata lommal, „amely olyan, mint egy végeláthatatlan labirintus. Soha n e m jut el a végtelen folyosó végére, soha n e m tudja meg, ki hozta a végzetes ítéletet. "21

G. Kovács László

100

Műhely

A Franz Kafka tollához méltó abszurd történet kapcsán Kundera részletesen és meg győző alapossággal megindokolja, miért illethető a kommunista diktatúra a n e m szoci ológiai vagy politológiai fogalomként használt „kafkai" jelzővel. „Vannak tendenciák a modern történelemben, amelyek nagy társadalmi méretekben termelik ki a kafkait: az istenülni törekvő hatalom fokozatos koncentrációja; a társadalmi tevékenység bürokratizálódása, ami valamennyi intézményt végtelen labirintussá alakít át; az egyén ebből következő elszemélytelenedése. "22 Aligha vitatható, hogy a leírás a múlt század mindkét totalitárius diktatúrájára ráillik, miként az is, amit Kundera a hivatalok (rém)uralma kapcsán jegyez m e g : „A totalitárius állam valójában egyetlen hatalmas adminisztráció..."23 A legkülönbözőbb hatóságok és intézmények gigantikus útvesztőjében előbb-utóbb mindenki beleütközik egy falba vagy m á s akadályba, sokszor pedig egyik pillanatról a másikra azzal kénytelen szembesülni, hogy tudtán kívül bűnt követett el - rendszerint olyan bűnt, melynek mibenlétét először föl sem fogja. Kundera épp azt tartja a totalitá rius társadalmak egyik legfélelmetesebb sajátosságának, hogy „a per szelleme" és „a per rendszere" uralja őket, s jószerivel mindenki „bűnösíthető".24 E z n e m csupán annyit jelent, hogy a hatalom birtokosai bárkit: ártatlanokat is bíróság elé állít(tat)hatnak és elítél(tet)hetnek; egy olyan légkör kialakítását is jelentheti, melyben a bírák elé került ártatlanok is azon buzgólkodnak, „hogy rábukkanjanak a rejtett hibára, s végül bevall ják képzelt bűneiket".25 A z effajta magatartás ijesztően bizarr példáiként említi az író azokat a kommunistákat, akiket az ötvenes években saját elvtársaik állítottak ítélőszék elé és küldtek vesztőhelyre. A perbe fogottak pedig szinte kivétel nélkül beismerték a fiktív s általában tökéletesen abszurd bűnöket, mert olyannyira azonosultak a párttal, hogy magukévá tették bebörtönzőik és hóhéraik azon érvét, mely szerint most a bűn vállalásával és a büntetés elfogadásával szolgálhatják legjobban a pártot, azaz a m u n kásosztály, a szocializmus „szent" ügyét.26 Kundera a m a már felfoghatatlannak tűnő jelenség magyarázatához az alábbiakat teszi hozzá: „A kommunizmus politikai gyakor lata erre a magatartásra alkotta m e g az önbírálat szót... A szó használata n e m felel m e g pontosan etimológiájának. N e m önbírálatról van szó (elválasztani a jó vonatkozásokat a rosszaktól, azzal a szándékkal, hogy kijavítsuk a hibákat), a feladat az, hogy megta láljuk bűnünket, hogy így segítsük a vádlót, hogy elfogadhassuk és helyeselhessük a vádat."27E perek kapcsán Kundera egy másik momentumra, a párt, az eszme iránti hűség ugyancsak bizarr rendíthetetlenségére is felhívja a figyelmet: az áldozat tudatá ban van az őt ért igazságtalanságnak, kegyetlen sorsot szenved el, mégis hű marad balsorsa okozóihoz, mert e hűségben „erényének, egyenességének bizonyítékát"28 véli felfedezni. A kafkainak mondott totalitárius rendszerek legfőbb sajátosságait az író az alábbi akban foglalta össze. „A hatalom hipnotikus tekintete, tulajdon bűnünk kétségbeesett keresése, a kirekesztettség és a kirekesztettségtől való félelem, a konformizmusra való ítéltetés, a valóság kísértetiessége és az iratok mágikus valósága, a magánélet állandó megerőszakolása..."29 A történészek, politológusok és szociológusok természetesen so káig árnyalhatnák, részletezhetnék és ki is bővíthetnék ezt a jellemzést, lényegretörő pontosságát azonban nehéz volna túlszárnyalni. Igazának megkérdőjelezése pedig a történelmi tények ismeretében egyet jelent(ene) a diktatúrák mentegetésével. M i sem természetesebb, mint hogy Kundera, a par excellence regényíró arra is reflektált, milyen körülmények között létezhetett az általa legtöbbre tartott műfaj a

G. Kovács László

101

Műhely

diktatúra közegében. Megítélése szerint a regény és az élet minden területén érvényre jutó önkényuralom kibékíthetetlen ellentétben áll egymással. „A regény, e világ vi szonylagosságának és sokértelműségének modellje, n e m fér össze a totalitárius rend szerrel. Mélyebb ez az összeférhetetlenség, mint az, amely a másként gondolkodót az apparatcsiktól választja el, az emberi jogok harcosát a pribéktől, mert n e m csupán politikai vagy erkölcsi, hanem ontológiai összeférhetetlenség is. A m i azt jelenti, hogy az egyetlen igazságra épülő világot és a regény sokértelmű és viszonylagos világát merő ben m á s anyagból gyúrták. A totalitárius Igazság kizárja a viszonylagosságot, a kételyt, a kérdést, ezért sohasem békülhet m e g azzal, amit a regény szellemének neveznek."30S mivel az író meghatározása szerint „a regény szelleme a sokféleség szelleme,31 az ellen tét antagonizmusa vitathatatlannak tűnik: a diktatúrák, s kivált a totalitárius rendszerek, természetükből fakadóan homogenizálásra, uniformizálásra törekszenek. Ezért sem szá míthattak sok jóra az avantgárd képviselői a diktatúra irányítóitól: kísérletező, forma bontó, számos tekintetben radikális művészeti törekvéseik legalábbis gyanúsak és „ha szontalanok", „életidegenek", „formalisták" voltak. Jelentős részüket hosszabb-rövi debb ideig ugyan „a haladás ábrándja, az esztétikai és politikai kettős forradalom ideológiája"32 tartotta hatalmában, a rendszer mégis a szocialista realizmus doktrínájá hoz való szervilis alkalmazkodást, az avantgárd szellemiségével összeegyeztethetetlen konformizmust várta el tőlük. Elsősorban azért, mert „a Forradalom úgy határozott, hogy a modern művészet az első számú ideológiai ellenség, m é g ha a szegény modernis ták n e m is óhajtottak mást, mint megénekelni és magasztalni... "33 A diktatúra sem óhajtott mást, mint hogy megénekeljék és magasztalják - de csak az általa megfelelő nek tartott módon.34 Csakhogy - legalábbis eddig - minden zsarnoki rendszer történetében eljött a pilla nat, amikor építményén megjelent az első, rendszerint m é g hajszálvékony repedés, amely a hatalom birtokosai számára intő, „alattvalóik" számára reményt keltő jel volt... A z 1956 után rendkívül lassan meginduló enyhülést a kritika és az önkritika igényétől áthatott, az addigi viszonyok tarthatatlanságát felismerő értelmiségiek egyfajta szelle mi szabadságharc megvívására használták ki. Ennek eredményeként a hatvanas évek Csehszlovákiájában olyan regények, filmek és m á s alkotások sora született, amelyek igencsak távol álltak a kötelező érvényűnek tekintett művészetfelfogástól. A z irodalmi életben és a közéletben ekkor m é g aktív szerepet vállaló Kundera, több mint húsz év távlatából, így emlékszik vissza a hatvanas évek „aranykorára". „Amikor felocsúdtunk a kezdeti kommunista bűvöletből, a hivatalos tanok ellen tett minden kis lépést bátor tettnek tekintettünk. Tiltakoztunk a hívők üldözése ellen, védelmeztük az üldözött m o dern művészetet, kikeltünk a propaganda ostobaságai ellen, elítéltük Oroszországtól való függésünket stb."35Amikor Kundera vitába száll azokkal a csehekkel, akik a k o m munista rezsim időszakát kizárólag „a szörnyűségek egyetlen, differenciálatlan tömbje ként"36 emlegetik, akkor épp a hatvanas évekre emlékezteti őket, „amikor F o r m a n filmjeit nézték, Hrabal könyveit olvasták, nonkonformista kis színházakba jártak, száz és száz viccet meséltek egymásnak és vidáman gúnyolódtak a hatalmon."37 A z író - akitől mi sem áll távolabb, mint a kommunista diktatúra bűneinek bármiféle relativizálása arra hívja fel figyelmünket, hogy hibát követünk el, ha mindazt, amit megéltünk, kizá rólag a politikum szemszögéből ítéljük meg, figyelmen kívül hagyva létünk m á s aspek tusait.

G . K o v á c s László

102

Műhely

A huszonegyedik század európai e m b e r e hiszi, vagy legalábbis reméli, hogy a tota litárius diktatúrák ideje a kontinens k o m m u n i s t a rendszereinek összeomlásával valóban véget ért. D e annak, hogy ez így legyen, nélkülözhetetlen feltétele az emlékezés, az ismételt szembenézés mindazzal, ami történt, a múlt megértésére irányuló lankadatlan erőfeszítés. Milan K u n d e r a ehhez nyújt segítséget, n e m lebecsülhetőt: jól tesszük, ha elfogadjuk tőle. Jegyzetek 1 A rezsim veszedelmes ellenségévé minősített és belső emigrációba kényszerült író 1975-ben elfogadta a rennes-i egyetem meghívását, és Franciaországba települt át. 2 Kundera hosszú évek óta szinte teljes visszavonultságban él, mindenfajta nyilvános szerepvállalást elutasít. A hatvanas években azonban az irodalmi és a közélet aktív résztvevője volt, s megnyilatkozá saival jelentős mértékben hozzájárult a rendszer „vaskalapossága" ellen vívott harc átmeneti sikeressé géhez, a szabadabb légkör kialakításához. 3 Elég egy pillantást vetnünk az életrajzi adatokra, hogy tudatosítsuk: Kundera a náci diktatúra barbár ságát is megtapasztalta. Kamaszkorának túlnyomó részét ugyanis egy olyan Csehországban élte le, amely fölött a német megszállók zászlaja lengett, s ahol a hatalom birtokosai - az „iparosított" népirtás kivételével - ugyanazokat a brutális módszereket alkalmazták, mint a többi „alacsonyabbrendű" nép esetében. 4 A történelemhez való viszonya kapcsán az író többek között az alábbiakra hívta fel a figyelmet: „...a történelmi körülményekről a lehető legtakarékosabban beszélek. Úgy tárgyalom a történelmet, mint az a díszlettervező, aki a cselekményhez nélkülözhetetlen egy-két tárggyal rendezi be az. absztrakt színpa dot... a történelmi körülmények közül csak azokat használom, amelyek releváns egzisztenciális helyzetei teremtenek hőseim köré. " Milan Kundera: Beszélgetés a regény művészetéről. In uő: A regény művésze te. Európa Könyvkiadó, Budapest. 2000. 44. o. 5 A következő művekről van szó: A regény művészete... i. m.; Elárult testamentumok. Európa Könyvki adó, Budapest, 1996; A függöny. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2005. (Mindhárom könyvet Réz Pál fordította magyarra.) A kötetekbe foglalt esszéket Kundera eredetileg franciául írta, egy részüket azonban az elmúlt években csehül is közreadta a brünni (Brno) Host c. irodalmi folyóiratban, ill. a szintén brünni Atlantis kiadónál. 6 Kvétoslav Chvatík: Milan Kundera regényeinek világa. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2002. 7 A kifejezést Kundera egy különösképpen érdekes, a Hatvanöt szó címet viselő írásából vettük, amely a Regény művészetének hatodik részét alkotja, s a nyolcvanas évek közepéig megírt regények kulcsfo galmainak értelmezésével segíti az olvasót. A „Szovjet" címszó (158-159. o.) voltaképpen azért szerepel a lexikonszerű felsorolásban, hogy szerzője rámutathasson a jelző hazug voltára: „A »szovjet« kifejezés... a kommunista Nagy-Oroszország agresszív nacionalizmusának felel meg. " (159. o.) 8 A Hatvanöt szó kétszer is tartalmazza a „Közép-Európa" címszót: az általunk idézett kifejezés a Regény művészetének 143. oldalán található „definícióban" szerepel. Itt jegyezzük meg, hogy a szóban forgó országok 1947-1948 utáni „politikai nem-létének" tágabban értelmezett gondolata ugyanezen könyv első, a Cervantes alábecsült öröksége címet viselő fejezetében is felbukkan: „Nyugat ugyanis - első ízben történelme során - ... Közép-Európában tapasztalhatta Nyugat halálát, vagy pontosabban önnön részeinek lecsonkolását, amikor Varsót, Budapestet és Prágát bekebelezte az. orosz birodalom. " (19. o.) Talán nem fölösleges emlékeztetnünk az olvasót arra, hogy Kundera sosem akceptálta azt a Nyugaton elterjedt szóhasználatot, mely szerint a Moszkva diktátumának alávetett országok - múltjuk tól és kulturális beágyazottságuktól függetlenül - ugyanúgy kelet-európaiak, mint Oroszország. Ellen kezőleg, miután 1975-ben emigrált, Kundera nagy erőt fejtett ki annak érdekében, hogy a nyugati közvéleménnyel megértesse a fenti idézetben említett „csonkolás" valóságosságát. Ezt a célt szolgálta Az elrabolt Nyugat, avagy Közép-Európa tragédiája címet viselő, 1983-ból származó, hatását tekintve történelminek nevezhető írása, amelyet később „alkalminak" és újbóli publikálásra érdemtelennek minősített, igencsak megnehezítve mindazok dolgát, akik a kötetekbe fel nem vett írásai iránt is érdeklődnek. 9 A Szovjetuniónak alávetett Közép-Európa e borúlátó jellemzése a Hatvanöt szó fentebb már idézett, Közép-Európa fogalmához kötődő címszavából származik. In A regény művészete... 143. o. 10 A keleti ember. In A függöny... 52. o. Ugyanezen könyv „A változatosság maximuma a tér minimu m á n " c. fejezetében az író olyan időszakként említi a szovjet megszállás éveit, „amikor az. orosz világ az én kis országomat a maga képére akarta átgyúrni". (39. o.) A fejezetből az derül ki, hogy Kundera épp Csehszlovákia alávetettségének idején fogalmaztaEnnek meg akapcsán maga Európa-eszményét, amelyet a fent idézett cím foglal szavakba találó egyöntetűséggel. szükségesnek tartja leszögezni:

G. Kovács László

13 14 15 16 17 18

19 20 21 22

23 24

103

Műhely

az oroszok m a már nem uralkodnak szülőföldemen, de ez az eszmény még nagyobb veszélyben forog." (Uo.) Uo. 51. o. A Varsói Szerződés csapatainak augusztus 21-i bevonulása sokkolta az ország lakosságát és joggal keltette a történelmi kataklizma képzetét. Á m miután a helyzet bizonyos fokig normalizálódott, s kiderült, hogy a reformfolyamat prominens személyiségeinek többsége a helyén marad, s a kivívott szabadságjogok kisebb-nagyobb megszorításokkal változatlanul érvényesülnek, a társadalom jelentős részét annak reménye hatotta át, hogy - különböző kompromisszumok árán - meg lehet majd őrizni a reformok eredményeinek többségét. A félelemmel vegyes bizakodás mozgalmas időszaka 1969 áprilisáig tartott. Ekkor a Moszkva szolgálatába szegődött Gustáv Husák váltotta fel a C S K P főtitkári tisztségében Alexander Dubceket, s hamarosan a legkonokabb reménykedőknek is az immár elhárítha tatlan konzervatív visszarendeződés, a „normalizáció" és „konszolidáció" fenyegető jelenségeivel kellett szembesülniük. Az 1968 őszétől 1969 tavaszáig tartó időszakról Kundera is szót ejt a Függöny egyik fejezetében, amely Latin-Amerika irodalmára utalva az Egy másik földrész címet viseli: „Orosz ország ekkor még nem tudta uralma alá hajtani a cseh társadalmat, amely félelemben élt ugyan, de (néhány hónapig még) sok tekintetben szabadon: az Írószövetség, amelyet azzal vádoltak, hogy az ellenforradalom tűzfészke, megőrizte székházait, kiadta folyóiratait, vendégeket fogadott." (89. o.) A függöny... 163. o. Uo. 165. o. Uo. 55. o. (A Közép-Európa c. fejezetből idéztünk.) Ne viselkedjék úgy, mintha otthon volna, kedves barátom. In Elárult testamentumok... 240. o. Uo. 241.o. Uo. Kundera független és kritikus szellemét jól jellemzi, hogy ez alkalommal és máskor sem hallgatja el: a demokratikus társadalmakban is nap mint nap tapasztalható a magánéleti szféra szűkítésére irányu ló törekvés, s bár a demokrácia viszonyai között a diktatúra gyakorlata nem alkalmazható, bizonyos nyugtalanító hasonlóságok megléte könnyen kimutatható. Ugyanebben az esszéjében elmeséli két ismert cseh ellenzéki, Jan Procházka író és Václav Cerny professzor történetét, akiket az 1968 augusz tusát követő normalizáció időszakában a rendőrség azzal próbált lejáratni, hogy lehallgatott beszélge téseikből tendenciózusan összeállított rádióműsort készített. A nyugati tömegtájékoztatási eszközök gyakorlatával szembesülő Kunderának, emigrációja kezdetén, paradox módon éppen ez az eset jut eszébe. „Amikor... Franciaországba érkeztem, egy képeslapban rálapoztam Jacques Brel hatalmas fényképére, amint eltakarja az arcát, mert fényképészek veszik űzőbe a kórház előtt, ahol előrehaladott rákját kezelteti. És hirtelen úgy éreztem, hogy ugyanazzal a szörnyűséggel találkozom, mint amely elől elmenekültem otthonról; azt gondoltam, hogy Procházka beszélgetéseinek sugárzása a rádióban és egy arcát elrejtő, haldokló énekes fényképe ugyanannak a világnak részei." (241. o.). A Hatvanöt szó „Kollaboráns" címszavában az „erény rangjára emelt indiszkréciót" kárhoztatja az író. (In A regény művészete... 140. o.) Egy 1993-ban megjelent cikkében pedig - a kommunista és demokratikus rendszerek hasonlóságait számbavéve - ezt a megállapítást teszi: „...a közös nevezők legpocsékabbika: tiszteletlenség az egyén és magánélete iránt. Itt (ti. a demokráciában) az információhoz való jog szentségére hivatkoznak. De a kommunista rendőrség, amikor hálószobáinkat lehallgatókészülékekkel tömte tele, tán nem hivatkozhatott arra, hogy joga van »informálódni« ? Rezsimtől függetlenül itt is, ott is ugyanazoknak a világtendenciáknak a szorításában élünk." (Diabolum. In Chvatík: i. m. 169. o.) Mindenek mögött. In A regény művészete... 118. o. Uo. 107-108. o. Uo. 109. o. Uo. 114. o. A konformizmussal semmiképp sem vádolható író nemcsak a totalitárius diktatúrák komor világában regisztrálja ezeket a riasztó jelenségeket, hanem a „fejlett Nyugaton" is: a demokratikus nak nevezett társadalom ugyancsak átesik az elszemélytelenedés és a bürokratizálódás folyamatán, egész bolygónk e folyamat színtere lett." A helyzetet tovább rontja, hogy Nyugaton nem érzékelik a helyzet veszélyességét, „mert itt az. emberek végzetesen elvesztik valóságérzéküket. " Uo. 115. o. Uo. 121. o. Az itt szereplő kifejezéseket az Utak a ködben címet viselő esszéből idézzük. (In Elárult testamentu mok... 183-222. o.) Nem hagyhatjuk megemlítetlenül, hogy az író korántsem csak a diktatúrákban fedezi fel a perbefogás, „bűnösítés" és ítélkezés végtelen körforgását, hanem a demokratikus társadal makban is. „A totalitárius birodalmak eltűntek, véres pöreikkel együtt, de örökségükként itt maradt a per szelleme, az. irányítja a dolgokat.Ígyindítottak pert azok ellen, akiket a nácikkal való rokonszenvezéssel vádoltak: Knut Hamsunt, Heideggert... Richard Strausst, Gottfried Bennt... Céline-t... prózai nagy Malapartét, Gorkijt, irodalmi, műve G. B. Marinettit, ennek Shaw-t, nemazpropagandisztikus írónak, Brechtet... Ezra Poundot... akit Sosztakovicsot... Budapest válasz azután lemészárlása volt a kommunistákat aAndré sztálinizmusra)... után Bretont, bebörtönöztek, és szimpatizánsaikat: Malraux-t, Sőt századunk az. Déry én szememben Tibort színe-javát, Majakovszkijt... (néhány az aelső

G. K o v á c s László

25 26 27 28 29 30 31 32 33 34

35 36 37

104

Műhely

húszas és harmincas évek modern művészetét háromszorosan is vádolták: először a náci törvényszék mint entartete Kunst-ot, »elfajzott művészet«-et; azután a kommunista törvényszék mint »a néptől idegen elitista formalizmus«-t; végül a diadalmas kapitalizmus törvényszéke mint olyan művészetet, amely osztozott a forradalmi illúziókban." Uo. 212-214. o. Mindenek mögött. In A regény művészete... 116. o. Uo. 116-117. o. A Jegyzetek az „Alvajárók" kapcsán című esszéjében Kundera így jellemzi ezt a magatartást: „az. áldozat szolidaritást vállal hóhérjával". In A regény művészete... 57. o. Utak a ködben. In Elárult testamentumok... 194. o. Mindenek mögött. In: A regény művészete... 113. o. Uo. 123. o. Cervantes alábecsült öröksége. In A regény művészete... 21-22. o. Uo. 22. o. Művek és pókok. In Elárult testamentumok... 147.0. Uo. 147-148. o. Tartozunk az igazságnak azzal, hogy emlékeztessünk az 1917-1922 közötti Szovjet-Oroszországra és a Szovjetunió fennállásának első éveire, amikor a diktatúra akceptálta és bizonyos fokig támogatta is az avantgárd törekvéseket, s ennek köszönhetően az orosz és egyetemes művészet számos kiemelkedő alkotással lett gazdagabb. A „megfelelő" ideológia természetesen messzemenően kívánatos volt. Utak a ködben. In Elárult testamentumok... 204. o. Uo. 207. o. Uo.

Limes

105

Forradalom a

A könyv első része 2003-ban jelent meg, s nyolc kelet-magyarországi m e g y e forradalmi eseményeit mutatta be. A z ak kori kötet szerkesztőinek éppúgy szembe kellett nézniük a magyarországi tudomá nyos élet egy sajátos problémájával, mint most Szakolczai Attilának. A z első rész ből kimaradt Nógrád megye, a mostani ból V a s és Zala, utóbbiak, amint a szer kesztő hangsúlyozza, azért, mert a felkért szerzők n e m készítették el a tanulmányo kat. A kötet az időnként felmerülő kérdé sek ellenére is teljesítette a szerzők célki tűzését; azt, „hogy a legfőbb események leírásán túl feltárjuk a történetek hasonló és eltérő jegyeit, hogy fényt derítsünk a közvetlen előzményekre, arra a folyamat ra, amely elvezetett a forradalom győzel méhez. Arra törekedtünk, hogy bemutas suk a forradalom intézményrendszerének kiépülését, az egyes települések, sőt a m e gyék közötti kapcsolatokat." Ennek bemutatását szolgálja egyrészt az összehasonlító szempontokat érvénye sítő bevezető tanulmány, másrészt az, hogy az írások a lehetőségekhez képest azonos szerkezetűek. Többnyire röviden ismerte tik az adott m e g y e társadalmi, gazdasági, politikai szerkezetét, majd az első két nap legfőbb eseményeit, a forradalmi szerve zetek létrejöttét, a hatalom átvételének módját, viszonyukat a helyi hatalomhoz, a fegyveres összecsapásokat, az október 4e után kialakult helyzetet, az elszórtan ta*

Szakolczai Attila (szerk.): A vidék forradalma, 1956. II. kötet. Budapest, 2006, 1956-os Inté zet - Budapest Főváros Levéltára, 469 o.

Szemle

Dunántúlon*

pasztaiható fegyveres utóvédharcokat, a munkástanácsok december elejéig tartó működését, végül a megtorlásokat. Mind ez segíti az olvasót abban, hogy számot vessen: mennyire határozták m e g az ese ményeket a fent említett objektív adottsá gok, milyen mértékben volt jelen a forra dalomban fontos szerepet játszó egyetemi/ középiskolás ifjúság, illetve milyen szere pük volt a szubjektív szempontoknak. (Ho gyan viselkedtek a bukott hatalom képvi selői, mennyire voltak radikálisok vagy éppen kompromisszumkészek a forradal mi m o z g a l o m vezetői, hogyan reagáltak a szovjet katonai vezetők, stb.) A z összehasonlítás lehetősége számos összefüggést, ellentmondást, sőt meglepe tést tár az olvasó elé. A z első meglepetést Baranya m e g y e okozza, hiszen, ahogy a bevezető hangsúlyozza: „Baranya megyé nek minden adottsága megvolt arra, hogy a forradalom egyik jelentős centrumává váljon, ezt a szerepet azonban annak elle nére n e m sikerült betöltenie, hogy a m e gyeszékhelyen többfelsőoktatási intézmény, számos nagyüzem, Pécs közvetlen közelé ben pedig számos nagyüzem volt." Ennek részben az volt az oka, hogy a városi ve zetésben n e m volt olyan csoport, amely m á r október 23-a előtt a reformok mellé állt volna, ugyanakkor igazi keményvo nalasok s e m voltak. „ N e m voltak a hata lomnak s e m olyan tagjai, akik tárgyalni mertek és tudtak volna, sem olyanok, akik elszánt keménységgel próbálták volna út ját állni a változásoknak. " Meglehet, rész ben ennek köszönhető, hogy a Baranya Megyei Munkásság Nemzeti Tanácsa m e g -

Limes

106

lehetősen visszafogottan működött. A z egyetemisták is inkább mérsékelni igye keztek a tömeg hangulatát, s n e m álltak az élére. M á r itt találkozhatunk a forradalom sok más helyen is megjelenő sajátosságá val: bizonyos esetekben a forradalmi szer vezetek egyes vezetői védték m e g az Á V H sokat, esetleg a rendőröket a tömeg felhá borodásától. Máshogy alakultak a kezdeti esemé nyek például Győr-Sopron megyében, amelynek gazdasági, társadalmi szerkeze téről egyébként m é g csak egy rövid össze foglalót sem kapunk a kötetben. E megyé ben már 1956 nyarának elejétől „egyre többen és egyre nyíltabban bírálták a rákosi rendszert". A megyei tanácselnök ugyan a „keményebb vonalhoz" tartozott, az elégedetlenkedők azonban a fővárosban és N a g y Imrénél igyekeztek támogatást szerezni. És velük is az történt, ami más vidéki politikusokkal: Nagy Imre n e m volt képes őket a megfelelő tanácsokkal ellát ni. (A könyv több tanulmányában is nyo m o n követhető a forradalom e fontos sa játossága: ezekben a napokban mind a régi rend híveinek, mind a reformereknek, mind a radikálisoknak nélkülözniük kel lett a Budapestről érkező világos iránymu tatást.) E z annak ellenére is így volt, hogy az október 9-én, a megyei könyvtárban megtartott rendezvényen a megyei ellen zék két vezéralakja már Nagy Imre teljes rehabilitálását követelte, s a megyében már október 23-a előtt is többször határozott változásokat követeltek. A politikai veze tők bizonytalankodása persze nagymérték ben hozzájárult az anarchikus jelenségek elszaporodásához. Ugyancsak sok helyen volt tapasztal ható az, ami az egyetemmel is rendelkező Veszprém megyében történt: a rendszer rel szemben kritikus értelmiségiek a Nép front által szervezett fórumokon fejtették ki nézeteiket. Ezzel szemben K o m á r o m megyében „1956 őszén n e m indult a fő

Szemle városéhoz, vagy az egyetemi városokéhoz hasonló pezsgés a politikai és a közélet ben. " Vajon milyen általánosan érvényes következtetéseket lehet megfogalmazni a korábban egyformán passzív Baranya és K o m á r o m m e g y é k b e n megnyilvánuló szórványos jelenségekből? Abból például, hogy Baranya megyében október 11-én, Kisvaszar községben [van-e, ki e nevet n e m ismeri? - Sz. I.] egy kultúrházi ren dezvényt követő vitán az egyik felszólaló „ nyíltan felvetette a demokratizálódás szük ségességét, az önálló magyar politika meg valósításának szükségességét", míg a K o m á r o m megyei Nyergesújfalun október 18-án „csak" a munkahelyi norma ellen tiltakoztak. Ú g y vélem, a kötet tanulmá nyaiból az derül ki, hogy az elégedetlen ség csak viszonylag ritkán és területenként eltérő m ó d o n jutott nyíltan kifejeződésre, de 1956 második felétől már - az adott szigorú politikai körülményeket figyelem be véve is - érzékelhető volt a feszültség növekedése, a változások iránti igény. Különös helyzetben volt az ország „legiparosodottabb megyéje", a Budapesthez ezer szállal kötődő Pest megye. (Budapes ten székeltek a megyei központok, szinte minden ügyben oda kellett utazni, számo san jártak Budapestre dolgozni; a Buda pestről kijárók sem voltak kevesen, hiszen egyebek között sok diák és pedagógus járt ki a m e g y e iskoláiba és felsőfokú intéz ményeibe.) 1955-ben az a Kádár János került a megyei pártbizottság élére, aki a Központi Vezetőség 1956. március 12-13i ülésén részben éppen a „megyében szer zett tapasztalatai alapján bírálta az állam igazgatásban és az ipari termelésben ta pasztalható hibákat." Kádár ugyan jó kap csolatot épített ki a megyei tanács elnöké vel, Fekete Mihállyal, de júliusban már a Politikai Bizottság tagja lett, a Pest me gyei párttitkár állását pedig a forradalom kitöréséig n e m töltötték be. A párt m e gyei szervezetein belüli kritikai hangok

Limes

107

1956 tavaszán éppúgy megfogalmazódtak, mint egy október 1-jén megtartott értekez leten. (Ez utóbbin a járási párttitkárok és a megyei pártbizottság osztályvezetői vet tek részt.) „Kénytelenek voltak megálla pítani, hogy a pártvezetés iránt semmi bi zalom nincs". A z egyetemi és középisko lai diákság már 22-én és 23-án gyűlése ken fejezte ki elégedetlenségét. Sőt, a Gödöllői Agrártudományi Egyetem hat hétszáz főnyi csapata szervezetten elment a B e m téri tüntetésre, egy részük pedig, Budapesten maradva, bekapcsolódott a fegyveres harcokba. Akárcsak m á s m e gyékben, itt is előfordult, hogy a Buda pestről érkező diákok igyekeztek tájékoz tatni az embereket a fővárosban történtek ről, s többnyire ők kezdeményezték a ra dikális akciókat is. Így történt ez pl. D u nakeszin, ahol a pesti fiatalok a helyiek kel együtt lefegyverezték a rendőrséget. Meglehetősen vegyes képet mutatott a Dunántúl annak kapcsán, hogy melyik m e gyében mikor kezdődtek el a forradalmi események. A m í g például Pest megyében (Gödöllőn) már 23-án csoportosulás volt, másnap pedig helyenként tüntetésekre ke rült sor, néhány helyen leverték a szovjet jelképeket, addig K o m á r o m megyében, azt leszámítva, hogy a bányamunkát végző politikai foglyok 24-én hajnalban sztrájk ba fogtak, ezen a két napon n e m történt említésre méltó esemény. A m í g 24-én Pécsett m é g csak annyi történt, hogy volt néhány spontán és szórványos tüntetés, s megalakultak a vállalati munkástanácsok, addig Székesfehérváron az ávósok fellép tek a tüntetők ellen, majd mind ők, mind a szovjetek rálőttek a tüntetőkre, s ennek következtében hatan meghaltak. Különös, hogy 24-e számos helyen vi szonylag nyugodtan telt el, s az események döntő fordulatot többnyire csak 25-én vet tek. Szinte minden fontosabb településen voltak tömegmegmozdulások, sokfelé összecsapások is. Amikor elkezdődött az

Szemle új hatalmi szervek (forradalmi bizottságok, munkástanácsok, nemzetőrségek) megala kítása, a régi hatalom képviselői több he lyen megkísérelték az eseményeket a saját elképzeléseik szerint irányítani. Így pél dául megpróbálták befolyásuk alá vonni a munkástanácsokat - Pécsett éppen az egye temi ifjúság lépett fel ezek ellen. A z ese ményekre több megyében is befolyást gya korolt az, hogy voltak-e olyan, az 1948 előtti időkből politikai tapasztalatokkal rendelkező, n e m kommunista politikusok (mindenekelőtt kisgazdák és szociálde mokraták), akik m e g tudták szervezni a tömeget, s volt elképzelésük arról, mikép pen kell működtetni a hivatalszervezetet. E tekintetben komoly különbségek is akad tak, hiszen amíg Baranya és Fejér megyé ben újjáalakultak a koalíciós idők pártjai, addig a Pest megyéről szóló tanulmány ban n e m találtam erre vonatkozó adatot. Pest m e g y e annyiban is különbözött a töb bi megyétől, hogy itt egy ideig szinte tel jesen megszűnt a központi irányítás; Veszprém „érdekessége", hogy ott erőszak alkalmazása nélkül omlott össze a helyi ha talom. Itt említem meg, hogy amikor ok tóber 29-én Győrött megalakult a Dunán túli Nemzeti Tanács (amelynek alakuló ülésén egyébként a Dunától keletre fekvő megyék is képviseltették magukat, s amely nek elnöke a mérsékelt Szigethy Attila lett), akkor a radikális Veszprém megyei ek körében felmerült: a Nemzeti Tanács székhelyét Veszprémbe kellene áthelyez ni, „mivel Győrben nincs olyan ember, aki a helyzetnek megfelelően kellő intézkedé seket" tudna hozni. Hol korábban, hol később, de minde nütt megfogalmazták a legfőbb követelé seket. Ezek között szinte mindig szerepelt a szovjet csapatok kivonulásának szorgal mazása. Sok helyen követelték a szovjet emlékművek eltávolítását (nagyon gyak ran az emberek m a g u k rombolták le eze ket), az Á V H felszámolását, a többpárt-

Limes

108

rendszer helyreállítását, a semlegességet, stb. Igen nagy volt az eltérés az egyes megyék között annak kapcsán, hogy a párt és a tanácsi szervek miként viszonyultak a tömegmegmozdulásokhoz, milyen maga tartást tanúsított a rendőrség és az Á V H , illetve hogyan reagáltak a szovjet csapa tok. A lakosság többnyire a rendőrséget és az Á V H - t tekintette a régi rend legel lenszenvesebb képviselőinek, míg a kato naság iránt általában rokonszenv nyilvá nult meg. Ugyanakkor Dorogon például a rendőrök bejelentették, hogy csatlakoznak a forradalomhoz A z összecsapások néha félreértések eredményeképpen következ tek be, de többnyire a hatalom arroganci ája okolható, s voltak olyan esetek is, ami kor személyes bosszú játszott szerepet a helyzet elmérgesedésében. A tanulmá nyokban a hatalom kíméletlenségéről épp úgy olvashatunk, mint arról, hogy adott esetben a lakosság meglincselte azokat, akiket különböző okokból, de bűnösnek tekintett. A kötet írásai részletesen bemutatják a fegyveres harcok különböző szakaszait. Ebben is jelentős különbségek voltak. Ba ranya megyében a forradalom kezdetén voltak ugyan szórványos lövöldözések, de azután november 4-éig lényegében béke volt. Pécsett a „közbiztonságot úgy tartot ták fenn, hogy együtt járőrözött egy rend őr és két nemzetőr, ezt a megoldást min denki megnyugtatónak érezte." K o m á r o m megyében viszont az egész időszakot rend kívül komoly fegyveres összecsapások jel lemezték. Említésre méltó, hogy novem ber 4-e előtt a szovjet csapatok magatartá sa esetenként nagymértékben eltért egy mástól. Győrszentivánban például a szov jet páncélezred parancsnoka n e m csupán arra volt hajlandó, hogy tárgyaljon a nem zeti tanács vezetőivel, de megígérte: „ n e m lép fel egységeivel a nemzeti tanács ellen. Ugyanakkor figyelmeztette Szabót, hogy Magyarország ne csatlakozzon a nyugati

Szemle szövetségi rendszerhez, váljon valóban füg getlenné. " Ezzel szemben a Pest megyei Örkény községben a szovjet katonák so rozatlövő fegyverrel tüzeltek a fegyverte lenül vonuló tömegre, „majd a földre fek vő tömeg közé két kézigránátot dobtak". A tanulmányoknak fontos részét képe zi a forradalom által létrehozott szervek működésének bemutatása: az, hogy az alsó és középső szinteken tapasztalható önszer veződés október végére, november elejé re milyen m ó d o n indította be a normális életet, s fogadta el (helyenként n e m kevés belső ellentétek közepette) a Budapesten konszolidálódó hatalmat. A néhány napos reménykeltő szerveződésnek azonban a szovjet csapatok - többnyire váratlan - tá madása vetett véget. E z a váratlanság azon ban n e m érvényes például Pest megyére, hiszen az ottani lakosság szemtanúja volt a szovjet támadás előkészületeinek. Jelentős maradt a különbség a szovjet csapatok november 4-ei támadását köve tően is. Amikor a szovjet csapatok meg szállták a baranyai megyeszékhelyet, mint egy 1000 fő, „a mecseki láthatatlanok" a fegyveres ellenállást választották. Hősies, de reménytelen küzdelmük november 22éig tartott. Hasonló helyzet alakult ki K o márom, illetve Pest megyében. Tatabá nyán n e m a szovjet csapatokkal szálltak szembe, hanem december 7-e után alakult ki egy viszonylag jelentős fegyveres el lenállás, amit a karhatalom csak több napi küzdelem után, a szovjet harckocsik segí téségével tudott letörni. Pest megye nyu gati részén m é g november közepén is szá mottevő fegyveres alakulatok voltak. Igaz, ezek m á r n e m folytattak fegyveres küz delmet, de a m e g y e területén m é g több ízben is sor került kisebb lövöldözésekre. A szovjet katonai túlerő tehát vérbe fojtotta a forradalmat, de annak m é g tá volról sem volt vége. A z írások fontos ré szeit képezik az arról szóló beszámolók is, hogy milyen adminisztratív és egyéb kí-

Limes

109

Szemle

nokkal kellett megküzdeniük Kádár las rása, majd eltávolítása az üzemekből. 1957 san megszerveződő híveinek, hogy végre elején elkezdődtek a letartóztatások is." D e ismét kezükbe vehessék a valódi hatalmat. m é g a kommunisták hatalomba való új A kezdetben m é g kevés számú M S Z M P - s bóli bevonása sem ment mindenhol simán. (és az őket támogató „pufajkások") ugyanis Pest megyében például a megyei tanácsel a legtöbb helyen n e m élvezték a lakosság, nök, a már említett Fekete Mihály novem de gyakran m é g a hivatali apparátus tá ber 13-án lemondott, s ezt azzal indokol mogatását sem. Ezért egy ideig n e m volt ta, „ hogy n e m ért egyet a kormány politi más lehetőségük, mint az, hogy működni kájával, amely véleménye szerint n e m fe hagyták aforradalomalatt létrehozott szer jezte ki a nép akaratát, ennek konzekven vezeteket, mindenekelőtt a munkástanácso ciáit pedig kötelességének érezte levonni." kat, amelyek egy ideig alternatívát jelen A z egyes tanulmányok a megtorláso tettek a régi-új hatalommal szemben. Per kat ismertető részekkel záródnak. Megtor sze itt is jelentős különbségek voltak. Bár lások persze mindenütt voltak, de ezek az ellenállás bizonyos foka s a munkásta mértéke és brutalitása ugyancsak eltért nácsok korlátozott működése S o m o g y egymástól. Ezt ráadásul nagymértékben megyében is tapasztalható volt, annak befolyásolta a központi akarat 1957-ben mértéke minden jel szerint messze elma tapasztalható megszigorodása. Tolna m e radt más megyék szervezettségétől és ere gyében például, bár 1957 elején megin jétől. Veszprém megyében például a „he dult a tömeges megtorlás, a „bíróság kez lyi, területi forradalmi szervek — forradal detben igen enyhe büntetéseket szabott ki, mi tanácsok, bizottságok -felszámolásá de 1957 őszén m á r a pártnak tetsző ítéle val egyidejűleg megnőtt a munkástaná teket hozott." Ebben a megyében mintegy csok jelentősége. " Szerepüket azonban nem 263 főt állítottak bíróság elé, s egy kimu szabad túlértékelni, hiszen „az egyes mun tatás szerint egy embert ítéltek halálra, kástanácsokat mindenekelőtt saját gyáruk, 206-ot pedig börtönbüntetésre. Máshol a üzemük ügyei, életfeltételeik javítása fog megtorlás ennél is erőteljesebben jelent lalkoztatta. " A z mindenképpen a kötet kezett: volt eset, hogy olyan embert vé legtanulságosabb részei közé tartozik, hogy geztek ki, aki az adott ügyben a legcseké az egyes megyékben és településeken mi lyebb értelemben sem volt bűnös. lyen óvatos, erőszakkal vegyes, ravasz po Bár a kötet bevezető tanulmánya szá litikával szorították ki a forradalom em m o s értékes összehasonlító szempontot ér bereit a munkástanácsokból, majd milyen vényesít, mégis úgy gondolom, az igazi módszerekkel szüntették m e g azokat. E z összehasonlítások majd csak ezután követ a küzdelem nagyjából december közepéig kezhetnek. Egyrészt a bevezetőben felve zajlott, bár afolyamatesetenként csak 1957 tett kérdések továbbgondolásával, másrészt januárjában „fejeződött be". December a tanulmányokban (illetve az ezek alapjá közepén, a területi munkástanácsok felszá ul szolgáló korábbi feldolgozásokban) fel molása után megkezdődött a „rendterem lelhető ismeretek további tanulmányozá tés: „megindult a munkástanácsok össze sával lehetőség nyílik a forradalom külön tételének átalakítása, a kommunista hata böző szakaszainak összehasonlító elemzé lom meghízható embereinek beválasztása, sére. a megbízhatatlannak ítélt személyek kizá Szilágyi Imre

INHALT 1956 - IN DEN AUGEN DER EUROPAER II. Teil Redakteur: Béni L. Balogh

INTERNATIONALES ECHO II. Enikő Gaál: Auswirkungen des ungarischen '56 auf die vereinheitlichende niederlandische Gesellschaft Catherine Horel: Frankreich und die ungarische Revolution von 1956 Dávid Tréfás: 1956 in der Schweiz, als Revolution und Restauration

5 21 31

ERLEBTE REVOLUTION

Stefano Bottoni: 1956 in Rumanien: die Revolution von Aladár Szoboszlay .... Alekszandr Sztikalin: „Die Heldenhaftigkeit der Ungarn ist anerkennenswert". Zwei russische Wissenschaftler über die ungarische Revolution im Jahr 1956 .. 51 Sergio Perucchi: W o die Seele der Welt gewohnt hat. (Auszug) 65

DOKUMENT

Osvald Machatka: Noch eine Jahresfeier. (Literární listy (Literaturblatter), der 13. Juni 1968) 79

WERKSTATT Eszter Zsófia Tóth: „Sie lachelten uns an und legten uns die Parolen in den Mund". Frauen im Jahr 1956 85 László G. Kovács: Der hypnotische Blick der Macht. Motive der totalitaren Diktatur in den Essays von Milan Kundera 97

RUNDSCHAU Imre Szilágyi: Revolution in Transdanubien. - (Revolution der Provinz, über den Band 1956. II.) 105 * Információk 110 Német nyelvű tartalom (Fordította: Vogelné Takács Gabriella)

111

EURÓPAI SZEMMEL NEMZETKÖZI VISSZHANG II

Recommend Documents