A TARTALOMBÓL: Az 500 szavas aktív szókinccsel bíró . . . . 2 Bush szerint mindenki vakeroljon angolul Ahelyett, hogy a spanyol tévét . . . . . . . . 2 bámulnák, tanuljanak angolul Bábel tornya 2007 . . . . . . . . . . . . . . . . . . 3 A hazugok kormánya . . . . . . . . . . . . . . . . 4 A Fidesz is alkotmányellenes? . . . . . . . . . 5 A jogállami lehetõségek kimerültek . . . . 5 A titkosszolgálatok válsága . . . . . . . . . . . 6 Színház a világ . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 8 Beleharapni a kézbe, mely enni adott . . . 9 Nyomorba dönt a bioüzemanyag? . . . . . . 9 Új moralisták, farizeusok (43. rész) . . . . 10 Gyurcsány Ferenc megbukott . . . . . . . . 13 Foglalod a kurvanyádat . . . . . . . . . . . . . 14 Freedom House . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 15 A Közel-Kelet közelít. . . . . . . . . . . . . . . 16 Nyílt levél a kommunista gazemberekhez 16 Új nemzeti ünnep a láthatáron . . . . . . . 17 Pénzügybõl elégtelen . . . . . . . . . . . . . . . 18 Gyurcsány a közgázon . . . . . . . . . . . . . . 18 A zsidókat befogadó Magyarország . . . . 19 dícsérete Közös ima . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 21 Kiért szólnak ma a harangok? . . . . . . . . 22 Virtuális veszély az adósság . . . . . . . . . . 24 A pártrendszernek annyi. Vágod? . . 24–31 Digitális leépülés veszélyezteti . . . . . . . . 25 az emberiséget?
Ön a szocialista nagyváros öntudatos polgárának lapját, a Jó Ha Figyelünk címû alkalmi megjelenésû újságot olvassa. A lap elektronikus formában ingyenesen letölthetõ, a www.johafigyelunk.hu weboldalról. Észrevételeiket, kritikáikat és véleményeiket is ide küldjék. Amennyiben a lap megnyeri tetszését, kérjük jó szívvel ajánlja azt másoknak is elolvasásra! Köszönjük, és jó szórakozást!
Az amerikai elnök, George W. Bush meglepetéssel fogadta, hogy szavait német tolmács fordította a sajtónak Heiligendammban, a G8-ak csúcstalálkozóján. A fõgazember szerint mindenkinek angolul kellene beszélnie, csak éppen evvel van egy kis bibi: a szektás exalkesz angolsága meglehetõsen primitív, és nemcsak Oxford választékosságától áll távol, de egy kulturált bostoni értelmiségiétõl is. (Boston azon csekély számú pontok egyike az USA-ban, ahol még nyomokban megtalálható az angol nyelvet meggyalázó 300 szavas niggerugatástól vagy a hollywood-i filmek 2 ezer szavas „szókincsétõl“ különb beszély, hogy Bush texasi bunkókiejtésérõl és szegényes kifejezéskészletérõl ne is beszéjünk – a szerk). Mindenki beszél angolul, ugye? – kérdezte Bush, amikor a tolmács belefogott az amerikai vezetõ mondandójának ismertetésébe. Angela Merkel, a találkozó házigazdája nevetve kérte az USA elnökét, hogy legyen türelemmel, amíg a tolmács elvégzi a munkáját. – Azt mondta, amit mondtam? – kérdezte Bush a német kancellárt, miután a tolmács elhallgatott. – Majdnem száz százalékig! – válaszolta angolul Merkel. Merkel és a többi német politikus ragaszkodott ahhoz, hogy a G8-ak találkozóján ne szoruljon háttérbe a házigazdák nyelve. Ebben a németek különböznek más G8-as nemzetektõl, amelyeknek vezetõi – Ausztriát és Finnországot is ideértve – „hajlandóak voltak“ folyékonyan beszélni angolul az amerikai elnökkel. Az angol nyelv használata mindinkább terjed az Európai Bizottságban és az uniós intézményekben. Felismerve, hogy a nemzetközi sajtó nyelve is egyre inkább az angol, Merkel és külügyminisztere, Frank-Walter Steinmeier általában visz magával tolmácsot, amikor újságírókkal találkozik. (EurActiv)
Kuruc.info kommentár: A birodalmi vezetõ hamis öntudata rajzolódik ki Bush ilyen és ehhez hasonló megnyilvánulásaiból. Ugyan miért kellene mindenkinek angolul beszélni, kérdezhetnénk Bushtól, amikor Európa lakosságának csak csekély százalékát teszik ki az angol anyanyelvûek, sõt a G8 államok többsége sem angolszász. A Kulturkampf egyre erõsödõ jelenségével állunk szemben, a háttérben pedig kirajzolódik a Világfalu új rendje.
„Ne a spanyol nyelvû csatornákat bámulják, hanem az amerikai adókat nézzék” – jelentette ki Arnold Schwarzenegger, Kalifornia kormányzója egy sajtótájékoztatón arra a kérdésre, hogyan lehetne javítani a spanyol bevándolrók nyelvi nehézségein és beilleszkedésén. A Terminátor kormányányzó maga is emigráns, 1968-ban hagyta el Ausztriát és telepedett meg az „álmok földjén“. „Mikor Amerikába jöttem, nem használtam a németet, nem azért, mert nem szerettem a hazámat, hanem a lehetõ leghamarabb meg akartam tanulni angolul-emlékszik vissza a régi szép idõkre Kalifornia kormányzója. Sokan viszont megharagudtak az ügyetlen kijelentésen, köztük a spanyolajkú riporter is Alex Nogales, a Latin-Amerikai Médiaszövetség elnöke is. Mint mondta, Schwarzenegger önmagát nem hasonlíthatja azokhoz a latin-amerikai országokból bevándorló tömegekhez, akik gyakran semmilyen oktatásban nem részesültek, szociális 2
Egy világ (a Föld bolygó), egy állam (Amerika), egy vezér (az Egyesült Államok elnöke),egy nyelv (angol, pontosabban az amerikai angol egy primitív verzója), egy ideológia (neoliberalizmus) és egy humán massza (a bérbõl és fizetésbõl tengõdõ emberiség)! A tendencia várható eredményeirõl bõvebb képet mutat Magyarország jelenlegi állapota!
helyzetük pedig egy napon nem említhetõ a politikuséval. Schwarzenegger ügyetlen kijelentését ráadásul a Latin-Amerikai Újságírók Nemzetközi Konferenciáján tette. A nemzetközi szervezet elnöke, Rafael Olmeda azonban védelmébe vette a kaliforniai kormányzót, elmondta, ismerni kell a kijelentés pontos körülményeit is. Olmeda elmondta, Schwarzenegger azt a kérdést kapta újságíróktól, hogy a spanyol ajkú bevándorlók hogyan javíthatnának angol beszéd-és
beszédértési készségeiken, mert ez igen nagy problémának mutatkozik az oktatási intézményekben. Erre Kalifornia kormányzója azt válaszolta: ha állandóan a spanyol csatornákat bámulják, úgy sosem fognak megtanulni angolul. Olmeda azonban hozzátette, talán a terminátor fogalmazhatott volna, „politikailag korrektebben” is. Jorge Ramos, az Unitelevisión újságíró-riportere elmondta, hogy emigráns létére Schwarzenegger mutathatott volna több együttérzést a spanyolajkúakkal szemben. Ramos hozzátette, a helyzet egyáltalán nem ilyen súlyos, tíz bevándorlóból nyolcan anyanyelvi szinten beszélik az angolt. Az Unitelevisión, amely a legnagyobb televiziós csatorna, ami az Egyesült Államokban spanyol nyelvû adást sugároz, egyre nagyobb nézõszámot mondhat magáénak. Ramos a BBC-nek elmondta, általuk üzeni Schwarzinak, hogy õ is tanulhatna spanyolul az angol mellett. BBC Mundo nyomán – barikád.hu
jó ha figyelünk
– avagy „Nyelvében él a Nemzet, bár nyelvével még senki sem nemzett” –
Az EurActiv az alábbi szösszenetet tárta a széles nyilvánosság elé a Majomember G8-as csúcstalálkozón való szereplésérõl: „Mindenki beszél angolul, ugye? Az amerikai elnök, George W. Bush meglepetéssel fogadta, hogy szavait némettolmács fordította a sajtónak Heiligendammban, a G8-ak csúcstalálkozóján. Mindenki beszél angolul, ugye? – kérdezte Bush, amikor a tolmács belefogott az amerikai vezetõ mondandójának ismertetésébe. Angela Merkel, a találkozó házigazdája nevetve kérte az USA elnökét, hogy legyen türelemmel, amíg a tolmács elvégzi a munkáját. – Azt mondta, amit mondtam? – kérdezte Bush a német kancellárt, miután a tolmács elhallgatott. – Majdnem száz százalékig! – válaszolta angolul Merkel. Merkel és a többi német politikus ragaszkodott ahhoz, hogy a G8-ak találkozóján ne szoruljon háttérbe a házigazdák nyelve. Ebben a németek különböznek más G8-as nemzetektõl, amelyeknek vezetõi – Ausztriát és Finnországot is ideértve – „hajlandóak voltak“ folyékonyan beszélni angolul az amerikai elnökkel. Az angol nyelv használata mindinkább terjed az Európai Bizottságban és az uniós intézményekben. Felismerve, hogy a nemzetközi sajtó nyelve is egyre inkább az angol, Merkel és külügyminisztere, Frank-Walter Steinmeier általában visz magával tolmácsot, amikor újságírókkal találkozik. euractiv.hu
jó ha figyelünk
Emlékszem, egyszer régebben épp Csöröge barátom hívta fel a figyelmemet az angol nyelv tanulásának fontosságára. Szavai ma is nagyon tanulságosak, s mivel ismétlés a tudás atyja, idepattintanám azokat mindenki okulására. Íme: „Még egy utolsó gondolat: tanulj meg angolul. Nem divatból, hanem azért, mert rengeteg ismeret válik számodra hozzáférhetõvé. Az interneten óriási ismeret mennyiséget lehet találni nagyon olcsón. Rosszat is, jót is, hazugot is, igazat is. Nem szabad kihagyni. Annak idején Kölcsey nem akart németül tanulni, de késõbb belátta, hogy az ellenség nyelvét ismerni kell. (…) Egyszer egy fiatal munkatársnõm – tudod, kereskedelmi végzettség angol nyelvtudással, adminisztratív munkakör külföldi cégnél – mondta: „milyen jó az angoloknak, mert bárhová mennek, mindenütt megértik õket”. Azt válaszoltam, hogy borzasztó nekik, mert mindenütt kihallgathatják õket, míg a mi „titkos” nyelvünket senki sem érti meg. Nos, nekünk „ki kell tudnunk hallgatni õket”, ha meg akarunk szabadulni tõlük. Bizony, érdemes odafigyelni és megfontolni Csöröge barátom bölcs szavait. Már csak azért is, mert az amerikai elnök magatartása eddig sem, s eztán sem ígér sok jót. Csak úgy sugárzik belõle a még Superman-t is megalázóba leküldõ „ki, ha én nem?” típusú önteltség. Én vagyok a világ ura – aki napi kapcsolatban állok a Mindenhatóval, csak és kizárólag az õ utasításainak engedelmeskedek (ne felejtsük el, a terrorizmus elleni harcra, s így az iraki háborúra is, az Úr adott utasítást a Majomembernek, legalábbis õ ezt állítja), úgyhogy lesztek szívesek végre angolul makogni, vagy pedig kussoljatok! Hát ehhez nem sok mindent lehet hozzáfûzni, legfeljebb csak annyit, amit Csöröge barátom fûzött ahhoz a néhány gondolathoz, amely David C. Corten: „Tõkés társaságok világuralma” címû kitûnõ könyvének 135. oldalán olvasható: „1991 júniusában részt vettem az American Forum for Global Education (Világszintû Oktatás Amerikai Fóruma) éves konferenciáján. Ed Pratt, a Pfizer, Inc. elnevezésû – gyógyszerek és gyógyászati eszközök gyártásával foglalkozó, a világon évente 7 milliárd dolláros forgalmat lebonyolító – vállalat elnök-vezérigazgatója volt az egyik, nyitó beszédet mondó elõadó. Elõször átvett egy díjat a világszintû oktatás terén végzett munkájáért, azután nekilátott, hogy megossza tapasztalatait a jelenlévõkkel arról, hogy mire van szükség az oktatásban. Több száz amerikai nevelõ elõtt 3
arról beszélt, hogy az ifjú amerikai nemzedék oktatásának központi feladata a fiatalok lehetõ legnagyobb mértékû versenyelõnyhöz juttatása kell, legyen, az új globális gazdaságban. Nézetei szerint nem szabad az idõt olyan hiábavalóságokra fordítani, mint a nyelvtanulás. Kijelentette, hogy a Pfizer-üzemeket végiglátogató világkörüli útjai során bárkivel kellett szóba állnia, az illetõ már beszélt angolul. Így azt javasolta, hogy azt az idõt, amit más országok gyerekei az iskolában angol tanulásra fordítanak, Amerikában azzal töltsék, hogy a diákoknak természettudományokat és közgazdaságtant tanítsanak.” Aszonta erre az én Csöröge barátom, ami itten következik: „Ez a szegény, szubtanyasi intelligenciájú lény (vagy aki a hallgatóságát nézte annak), Amerika egyik supermanja, a sikeres minta-amerikai, nem tudta azt, amit a saját esete is ékesen bizonyít, hogy a nyelvtanulás eredménye nem csak egy nyelv megismerése, hanem az intelligencia, a megértõ, kombináló és absztraháló képességek növekedése is. Ami egyáltalán nem haszontalan a „versenyben”. De honnan tudná ezt szegény, ha csak angolul tudott és számára a tudomány csúcsa a Business Administration (üzletvitel) volt. Ezért nem támadt soha kisebbségi érzése amiatt, hogy a sárgák feketék és nem angol (alsóbbrendû) fehérek megértették õt, de õ semmit sem értett a sárgák, feketék és nem angol (alsóbbrendû) fehérek szavaiból. Talán azt sem jutott el a tudatáig, hogy lehetnek saját szavaik, vagy nem angol gondolataik.” És akkor csodálkozunk, ha egyes radikális hangvételû magyar internetes szerkesztõségekben (lásd Kuruc.Info) mindösszesen 500 szavas aktív szókinccsel bíró politikusként prezentálják számunkra a magát a világ urának szerepébe képzelõ Majomembert, Usanka állam fõ hallja kendjét? Ilyenkor az ember aztán vívódik aközött, hogy most ak-
kor szánalmat vagy inkább megvetést érezzen-e az ifjabbik Bokor Gyuri, a szektás exalkesz iránt, akinek angolsága meglehetõsen primitív, és nemcsak Oxford választékosságától áll távol, de egy kulturált bostoni értelmiségiétõl is. Mindeközben nemcsak a fogyasztás uniformizálódik, de minden más is. Az amerikai elnök – talán õ maga észre sem veszi, de – közölte a nagyvilággal azt, amit már mindenki tud, mindenki érez, amerikanizálódunk. A modernkor Bábel tornya bizonyos értelemben leomlani látszik. De csak bizonyos értelemben, mert az emberiséget alkotó különbözõ nemzetek és nemzedékek egészséges önvédelmi reflexei azért beindultak. Lásd megint csak a G8-as találkozót és a házigazdák számára a német nyelv fontosságát! Hatás-ellenhatás. Emlékszünk még Csöröge barátom felvetésére? „Milyen jó az angoloknak, mert bárhová mennek, mindenütt megértik õket”. „Milyen borzasztó nekik, mert mindenütt kihallgathatják õket!” A világ egyik legkülönlegesebb, legnehezebben megtanulható, s egyben leggyönyörûbb nyelve, a mi ékes-édes anyanyelvünk. Okosan használva, elõnyünkre válhat. „Míg a mi „titkos” nyelvünket senki sem érti meg. Nos, nekünk „ki kell tudnunk hallgatni õket”, ha meg akarunk szabadulni tõlük.” Visszatérve még egy gondolat erejéig a szakbarbárképzésben jeleskedõ túlracionált amerikai oktatási rendszerre. A minap beszélgettem az egyik utcánkban lakó iparossal, aki szobafestõ és mázoló. Nemrégiben Németországban dolgoztak egy nagyobb építkezésen, amikor a németek rácsodálkoztak, hogy festõ létére tapétázni is tud. Németországban a festõ fest, a tapétázásra már a tapétázó szakit hívják, mer’ hogy az
Lesznek hazugságok. Lehet hazudni a Parlamentben! Majd megunják és igazat mondanak. Na ez az ami nem fordul elõ a jelenlegi „kormánnyal“. Nem véletlenül van idézõjelben a szó. Ez nem a mi kormányunk. Mi nem ilyet akartunk. Sõt! Nem is ezeket akartuk! A miniszterelnök hazudik, a kancelláriaminiszter tévelyeg és hazudik, a gazdasági miniszter csal és hazudik. Süllyedhetünk ennél mélyebbre? Ezt a kérdést az õszödi beszéd után tettem fel magamnak. Akkori válaszom természetesen egy határozott NEM! lett volna. Azóta sok víz lefolyt a Rábán. Na persze, a környezetvédelmi miniszter nem tesz semmit a lassan gigantikus méreteket öltõ környezetszennyezés ellen. De miért is tenne? Hisz nem az õ dolga... Megtette helyette a Greenpeace. Csak amit õk tettek, az kevés. Határozott fellépésre lenne szükség. Ez az amit nem várhatunk el ettõl a brigádtól. 4
csak ahhoz ért. És ez még nem Amerika, ez még csak Németország! Ha ma egy angolnak a kezébe nyomnának egy Shakespeare korabeli, akkori ékes angolsággal írott Shakespeare színdarabot, valószínûleg nem értené meg, nem tudná elolvasni. Ha egy magyarnak ma a kezébe nyomnánk az Ómagyar Mária Siralom címû írásos emlékünket, ma is megértjük, ma is el tudjuk olvasni. Úgy tûnik a globalizáció „áldásos” hatásai a szellemi szférákat sem kerülik el, megpróbálják a lelkeket is uniformizálni. Micsoda fura fintora a sorsnak, hogy „halott nyelvként” az élet egyes területein – lásd például a jog és az orvoslás – a latin nagyon is élõ nyelv még ma is, míg az egyenfazonosítás jegyében – egyes radikális hangvételû magyar internetes szerkesztõségek (lásd Kuruc.Info) szerint – az angol nyelvet meggyalázó 300 szavas niggerugatást, a hollywood-i filmek 2 ezer szavas „szókincsét” és Bush texasi bunkókiejtését, valamint szegényes kifejezéskészletét próbálják meg univerzális nyelvként elterjeszteni világszerte. Ennél talán még a félresikerült eszperantó is jobb lenne. (Itt kérek rögtön elnézést az eszperantó nyelv lelkes híveitõl és mûvelõitõl, csak hát a nemes törekvés, nevezetesen, hogy univerzális nyelvként használják, eddig úgy néz ki, nem jött be.) Száz szónak is egy a vége, „ahány nyelven beszélsz, annyi ember vagy – tartja a régi mondás”. És milyen igaz! Ugyanakkor arról sem feledkezhetünk meg, hogy a modern tömegtájékoztatás révén nemcsak az idegen nyelvek, de az idegen viselkedésminták és kultúrák is elérhetõ közelségbe kerültek mindenki számára. Az, hogyan élünk vagy hogyan élünk vissza ezzel, csak rajtunk múlik. Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
Ezeknek csak az a fontos, hogy õk jól érezzék magukat, a nemzet meg vessen magára. Nézzük csak. Kóka rendez egy privátbulit. Persze még nem tudjuk ezt mi célból tette, de szíve joga. Ahhoz is van joga, hogy ezt ne állami pénzbõl tegye, viszont el is várjuk tõle. De hogy az asszisztese közli a vendéglátó egység tulajdonosával, hogy inkább zsebbe fizetne számla nélkül, az már több a sok(k)nál. Mit tenne egy civilizált állam pénzügyminisztere? Elrendelné az ügy kivizsgálását. De álljunk meg egy szóra! Ez itt kérem, Magyarország! Vagy K...aország? A magyar pénzügyminiszter persze nem rendel el semmiféle vizsgálatot az ügyben, hisz szavaival élve: erre nincs is jogköre... Mit várunk még ezektõl? ELÉG VOLT! Sághy Réka – barikád.hu
jó ha figyelünk
A Fidesz is alkotmányellenes? A magyar politikusok ovodások homokozóban. Még nem tanulták meg hogy a kisgyerekeknek nem szabad minden játékot az ölükbe gyûjteni, hagyni kell a többieket is játszani. Nem a tiéd az összes vödör lapát gereblye labda Ferike és Gabika kell hagynod mást is játszani Pistikét Hubát sõt Annit és Marikát is meg Gyöngyikét. Ilyen nívó alatt áll a magyar politika. Mert ennyire egyszerû az Aranybulla ami természetesen a mindenkori örök megmásíthatatlan eltörölhetetlen magyar Alkotmány és nem a semmis érvénytelen bandita kommunista álalkotmány zugokmány hamisítás. Mert az Aranybullában az áll hogy nem lehet valaki egyszerre király nádor prímás fõbíró fõlovászmester fõtárnokmester fõpohárnok. Csak egy rangja állása hatalmi szerepe lehet. Mai nyelvre lefordítva nem lehet valaki képviselõ és polgármester pénzügyigazgató vagy kutyapecér egyszerre,, vagy, vagy, vagy. És ha ez helytelen ha a kommunisták teszik szintén az ha demokratának látszó pártok tagjai követik el. Most olvasom hogy Pokorni is polgármester és képviselõ akár Demszky. Ha
az Aranybulla és a Magna Charta szerint után azokat követõen élné politikai életét akkor lemondana polgármesterségérõl. Miért? Mert mint polgármester még neki is nemcsak Demszkynek mint polgármesternek természetesen városának városrészének polgárainak érdekét kell képviselnie nem saját érdekeit és ha ezek ütköznek az állami, párt vagy össznemzeti érdekekkel akkor kit képvisel? Tehát nem lehet egy ember egyszerre polgármester és képviselõ pláne miniszter. Ezt az óvodások is megérthetik és a középkor sötétségében tévelygõk is. Csak éppen a poszt?kommunista erkölcsileg politikailag lezüllött Köztársaságban nem értik. Ilyen alapelvek és gyakorlatok nélkül nem lehet normális jogállamot és demokráciát bevezetni. Közös ima??? Nagy Imréért. Szegény Jánosi unoka tévedett és nagyapjának lett igaza aki attól félt hogy azok fogják ünnepelni akik meggyilkolták. Szondi két apródja nem ünnepelt Alival és még csak nem is temetett vagy gyászolt vele. Azért itt helyes volt Orbán döntése hogy nem ment el velük hullagyalázni.
A másik része a dolognak is gyalázatos komcsizüllött perverzitás. Egy kivégzett miniszterelnököt nem lehet és nem szabad TILOS magánünnepségen gyászolni mert nem a magánembert magánszemélyt ünneplik hanem egy bár csonka és rabságban szenvedõ ország de mégis hazájának volt miniszterelnöke nem egy két politikusnak. Ez a népet nemzetet kizáró ünnepség farce is egyik szomorú jele a politikai élet teljes züllötségének a Köztársaságban. Hihetetlen hogy mit tesznek és mit merészelnek elkövetni még legjobbnak látszó pillanataikban is, kizárni a népet a hatalomból a közigazgatásból a törvényhozásból a közéletbõl, mindenbõl. Ezért fel sem tûnik nekik hogy milyen galádságot követnek el még egy eléggé egyszerû és magától értetõdõ gyászünnepség alkalmával is. Nem, nem mulatunk nem gyászolunk Alival. Olvassátok el szavaljátok fennhangon Szondi két apródját és kisérteties hogy ez minden legfrisebb vezércikknél aktuálisabb. Jablánczy Sándor
Pápai Lajos püspök a mai magyar valóságról Márciusi levél címmel nemrégiben drámai hangú levelet fogalmazott meg Csoóri Sándor költõ a mai magyar valóságról, amelynek helyzetértékelésével számos jeles értelmiségi, köztük több katolikus püspök is egyetértett, aminek aláírásával adott nyomatékot. Ez alkalommal Pápai Lajos gyõri püspököt kérdeztük a Márciusi levél kapcsán. – A papoknak, püspököknek nem feladatuk – sõt, a Vatikán kifejezetten tiltja is számukra –, hogy napi pártpolitikai kérdésekbe bonyolódjanak. Csakhogy ami manapság Magyarországon történik, amikrõl Csoóri Sándor levele is szól, azok nem a napi politika, hanem a nemzet életben maradásának kérdései. A súlyosan veszélyeztetett-kikezdett alapvetõ emberi értékek mellett kiállnunk pedig nemcsak jogunk, hanem hitünkbõl is következõ erkölcsi kötelességünk. A püspöki karban az iskolaügyek felelõse vagyok. Ha visszatekintek az elmúlt néhány évre: immár kétszer volt csendes tüntetés a – közszolgálatot teljesítõ – katolikus iskolák ügyében, hogy az egyházi tanintézmények is megkaphassák ugyanazokat a kiegészítõ támogatásokat, amelyeket az önkormányzatiak, de máig nem történt semmi. Két éve az Alkotmánybírósághoz is fordultunk ez ügyben, de eddig semmi eredmény. A médiumok többsége ráadásul azt a kormányzati vélekedést kürtölte szét, nagy valószínûséggel tehát az is marad majd meg az állampolgárok többségének emlékezetében, hogy még többet is kapunk, mint mások – ami pedig egyszerûen nem igaz. Ezt látva nem mondhatok mást én sem: a jogállami lehetõségek kimerültek, úgy tûnik, nincs hová fordulnunk. És ebben az országban nemcsak az egyházi intézmények kerültek rendkívül súlyos helyzetbe. Azt látom, hogy a gyõri egyházmegye kis falvaiban is ellehetetlenülnek az iskolák, amibõl következõen a gyerekeknek hamarosan hosszú kilométereket kell mindennap utazgatniuk – az egyre drágább és egyre ritkábban járó tömegközlekedési eszközökkel. Mindez gyengíti a családokat, ezenkívül rontja a kistelepülések lakosságmegtartó képességét. Mindenki láthatja, hogy katasztrofális helyzetbe jutott az egészségügyi ellátás rendszere is. A nemzet riasztó demográfiai állapotában pedig nemhogy segíteni próbálná a kormányzat a gyermekvállalást, hanem a szülõ korú nemzedékek számára önmaguk jó ha figyelünk
meddõvé tételét igyekszik propagálni. A kultúra silányítása, az értékek világától való elfordulása is mindennapi tapasztalat. Mindezek alapjában veszélyeztetik a magyar társadalom létét, fennmaradását. Ilyen helyzetben hallgatni cinkos és cinikus némaság volna. Miben látja a kiutat, püspök úr? Hiszen azt mondja, a jogállami lehetõségek kimerültek... – A jelek arra vallanak, hogy nem demokráciában, csupán többpártrendszerben élünk, amelyben egy szûk csoport képes akaratát ráerõltetni a nemzetre, amely híján van a jogi eszközöknek, hogy ezen változtatni tudjon. Sem a rezignált beletörõdés, sem az erõszak nem jelenthet kiutat. Abban bízhatunk, hogy az értelmiség lelkiismeretes többsége ráébred felelõsségére, és belátja, hogy – a maga szûkebb érdekeinek védelmében – nem mûködhet tovább együtt ebben a rombolásban, nem nézheti tétlenül azt, ami történik. Az értelmiség kijózanodása maga után vonhatja az egész társadalom felébredését. A hazai értelmiségnek része a magyar papság is. Nekik mi volna a teendõjük? – Természetesen a papoknak is komoly szerepük van mindebben. De azt is látnunk kell, hogy lehetõségei-létszámánál, életkoránál, túlterheltségénél fogva – erõsen korlátozottak, többségüktõl a hagyományos feladatok elvégzése is már-már hõsies erõfeszítést kíván. Híveik bátorítása, lelkiismeretük még határozottabb ébresztgetése azonban elengedhetetlen. A tavaly megkezdett engesztelõ év, az idei Szent Erzsébet-jubileum jó alkalom erre. Bízom benne, hogy lesz eredménye: ha nem is nagyon gyors és látványos. Látnunk kell, hogy az ország válsága alapvetõen morális természetû. Az élet tiszteletének hangsúlyozása, családok erkölcsi erõsítése, az értékek felmutatása révén sokat tehetünk a krízis leküzdése érdekében. Mindez, ahogy Ön is mondja, lassú gyógyulást eredményezhet. De a válságos helyzetben gyors változásra volna szükség... - Ezt nem vitatom. De emlékezzünk kicsit: a nyolcvanas évek végén nem gondoltuk, hogy pár esztendõ múlva milyen változások fognak bekövetkezni. Most sem tudhatjuk, mit hoz a jövõ. De tegyük meg érte azt, amit tennünk kell. Forrás: Új Ember 5
Gyurcsány Ferenc második miniszterelnöksége óta folyamatos válságban vannak a kiemelt fontosságú állami intézmények, így a magyar titkosszolgálatok is. A bajt a jelenlegi vezetõk gyengesége és felelõtlensége mellett az is tetézi, hogy létrejött Magyarországon egy kiugrott vagy kirúgott állambiztonsági tisztekbõl álló, biztonsági cégek formájában mûködõ magán titkosszolgálat. A teljes rendõri felsõ vezetés menesztését és lemondatását eredményezõ rendõrségi botránysorozat közepette távozott a Nemzetbiztonsági Hivatal (NBH), az elhárítás fõigazgatója és mûveleti igazgatója. Gyurcsány Ferenc második miniszterelnöksége óta folyamatos válságban vannak a kiemelt fontosságú állami intézmények, így a magyar titkosszolgálatok is. Ez a válság alapvetõen politikai jellegû. Kirobbanása a tavaly szeptemberi eseményekhez vezethetõ vissza, amikor a magyar miniszterelnök korábbi, de akkor nyilvánosságra került nyilatkozataival komoly legitimációs és morális válságot idézett elõ. Gyurcsány Ferenc azonnali lemondásával vagy elõrehozott választások kiírásával kezelhette volna a kialakult helyzetet, ezzel szemben a hatalomhoz való ragaszkodása és a kormányzó pártok tehetetlensége a válság elhúzódását és elmélyülését eredményezte. Mára már a gyengélkedõ magyar állam szinte teljes vertikumát áthatja az instabilitás, a tehetetlenség és a korrupció. A magyar titkosszolgálatok mûködési zavarait, korrupciós ügyeit, hatalommal való visszaéléseit a jelenlegi válság csak felerõsítette, gyökerei azonban visszanyúlnak a rendszerváltás idejére. A szolgálatok mûködésének törvényi keretei és feltételei eleget tesznek a demokratikus követelményeknek, ám a magyar titkosszolgálatokat 17 évvel a rendszerváltás után is a Kádár-korszak állambiztonsági tisztjei irányítják, akiknek tevékenysége lényegében kimerült a régi szolgálati elit hatalmának átmentésében. Bizonyos reformokat is végrehajtottak, de következetesen és sikeresen akadályoztak meg minden olyan törekvést, amely az intézményrendszer átalakítását, a kádárista elit pozícióinak visszaszorítását tûzte ki célul. Magyarországon jelenleg öt szolgálat mûködik: ebbõl három, a hírszerzés, az elhárítás és a szakszolgálat, a Miniszterelnöki Hivatalt vezetõ miniszter irányítása alatt, kettõ, a Katonai Felderítõ Hivatal és a Katonai Biztonsági Szolgálat, a honvédelmi miniszter felügyelete alatt tevékenykedik. A jelenlegi botrányok ismeretében a rendszerváltás óta eltelt idõszak üdítõ színfoltja volt az Orbán-kormány négy éve, amikor az anyagi, költségvetési megbecsültség mellett politikai és szakmai értelemben is elismerés 6
övezte a titkosszolgálatok tevékenységét. Az eredmények nem maradtak el: a neonáci, antiszemita szervezetek és személyek kiszorítása az ország területérõl, a külföldi szervezett bûnözés hídfõállásainak felszámolása, az ország biztonsági és politikai stabilitásának megõrzése a balkáni és koszovói válság és a NATO-ba való belépés idején – mind olyan eredmény, mely nem csupán a szolgálatok hatékonyságát, hanem a politikai irányítás megfontoltságát is mutatta. Mindezek ellenére – vagy talán éppen ezért – az állambiztonsági múlttal és szoros szocialista kötõdésekkel rendelkezõ régi gárda úgy érezhette, hogy egy jobboldali koalíció fennmaradása végleg megfoszthatja kiváltságos pozícióitól és a visszatérés lehetõségétõl. Nem lényegtelen körülmény az sem, hogy az Orbán-kormány nem rendelkezett, nem rendelkezhetett olyan megbízható szakértõi állománnyal, melynek segítségével belülrõl vehetett volna részt a szolgálatok munkájában és vezetésében. Így lényegében ki volt szolgáltatva a szolgálatok esetleges manipulációinak a választásokat megelõzõ idõszakban. A szakmai értelemben gyenge, de a baloldal számára megbízható, többnyire orosz neveltetésû, nyugdíjkorhatár közeli vagy azt már túllépett régi gárda visszatérését nem kis mértékben a fiatal vezetõk azon téves helyzetértékelése is elõsegítette, mely szerint a szakmailag kompetens, a politikát nem szervilis módon kiszolgáló, az intézmények autonómiáját megõrzõ vezetõkre egy baloldali koalíciónak is szüksége lesz. Ez a kalkuláció azonban nem vált be. Az új szocialista vezetés a fontosabb szolgálatok (Információs Hivatal, Nemzetbiztonsági Hivatal) vezetõit azonnal menesztette. A jobboldali véleményformálók egy részében ugyanakkor ez nem volt elég ahhoz, hogy eloszlassa a gyanút, mely szerint a magyar titkosszolgálatok egyes vezetõi – az anyagi és erkölcsi megbecsültség ellenére – az Orbán-kormány bukásáért szurkoltak. Az Szigorúan titkos állományú múlttal bíró Medgyessy Péter miniszterelnök hatalomra kerülése 2002-ben lényegében megtestesíti azt a visszarendezõdést, amely nem csupán a szolgálatok vezetõi köreiben, hanem a teljes államigazgatásban és általában a közéletben végbement. Az Orbán-kormány sikereitõl megrettent kádárista és KISZ-es (ifjú kommunista) szocializációjú állambiztonsági elit kíméletlen aprólékossággal foglalta el a politikai tisztogatás után felszabadult államigazgatási pozíciókat. Ám a hálózat fenntartásában ki is merült ennek a rétegnek a szakértelme. A megújulásra és az uniós tagállam Magyarország problémáit megoldására képtelen hálózat ugyanazt tette, amit néhány évtizeddel ezelõtt elõdeik: felélték a tartalé-
kokat. A kialakult hiány költségvetési, pénzügyi, politikai, morális értelemben egyaránt melegágya lett a korrupciónak, a hatalommal való visszaélésnek és a szakmaiság teljes visszaszorulásának. A magyar állambiztonsági szolgálatok a Kádár-korszak hosszú évtizedei idején nem csupán az aktuális magyar szocialista hatalomnak, hanem a szovjet szolgálatoknak is lojalitással tartoztak. A szovjet/orosz penetráció visszaszorítása, a magyar szolgálatok függetlenítése kulcsfontosságú volt a NATO és EU tagság elé nézõ Magyarország számára. A szolgálatok megtisztítása a szovjet/orosz befolyástól nem csupán a szövetségesek jogos elvárása volt, hanem a nemzeti függetlenségnek, a nemzeti érdekek érvényesülésének alapvetõ feltétele is. Ezért az Orbán-kormány számára prioritás volt, hogy a magyar szolgálatok élére olyan személyeket nevezzen ki, akik már mentesek voltak a közvetlen szovjet/orosz befolyástól, tanulmányaikat nem a Szovjetunióban végezték, azonosulni tudtak a nyugati típusú demokráciák értékeivel, szakmai szempontból pedig a nyugat-német vagy más európai szolgálatot tekintették követendõ mintának. Az Orbán-kormány ideje alatt középszintû vezetõnek sem neveztek ki olyan munkatársat, aki a szokásos 4+6 hónapnál több tanulmányi idõt töltött Moszvában, mivel ebben az esetben még a KGB állományba való beépítése is igen elképzelhetõ volt. Ez a gyakorlat 2002– 2003-ban megszunt. 2002-ben, a Medgyessy- kormány idején a vezetõk eltávolítása még csupán kicsinyes politikai bosszúnak tûnhetett. Az akkor leváltott vezetõk már ahhoz a technokrata réteghez tartoztak, akik ugyan a Kádár-rendszerben lettek a szolgálatok munkatársai, de értékeikben és elveikben közelebb álltak az úgynevezett reformer értelmiségiekhez, mint az idõsebb generáció állambiztonsági tisztjeihez. Ez nem csupán fokozatos távolodást, leszakadást jelentett a szovjet fennhatóságtól, mert már a nemzeti érdek fogalma sem volt teljesen idegen tõlük. Életkoruknál fogva könnyebben megtalálták a hangot és a kapcsolódási pontokat a fideszes politikusokhoz is. Ez a vezetõi réteg képességei, felkészültsége és világképe alapján már alkalmas lehetett volna arra, hogy hosszú távon irányítani tudja a két legfontosabb szolgálatot: az elhárítást (NBH) és a hírszerzést (IH). Külön említésre méltó, hogy ennek a csoportnak a tagjai között voltak olyanok, akik jobban tudtak azonosulni a jobb oldali, polgári kormány világképével és értékeivel, és voltak, akik egy modern, az angol Munkáspárthoz hasonló magyar baloldalban látták azt a politikai erõt, amelynek irányítása alatt jó ha figyelünk
szerettek volna tevékenykedni. Ugyanakkor közös vonás volt bennük a demokratikus jogállami keretekhez való ragaszkodás és az az igény, hogy munkájukban a lehetõ legnagyobb autonómiát élvezzék. 2002-ben az új szocialista kormány elmozdította posztjáról a hírszerzés és az elhárítás vezetõit, és az elhárítás élére egy, a régi moszkovita iskolához tartozó tisztet helyezett, a hírszerzés élére azonban a fent említett csoport fiatal tagja került. Ez akkoriban pozitív üzenetet jelentett a szolgálat állománya és az ellenzék számára is. Azonban nem sokkal késõbb a hírszerzés élén is váltás történt. A kormányzati intézmények autonómiája nem tartozott a szocialista kormány által preferált értékek közé. Gyurcsány Ferenc kormányzása idején már sokkal sötétebb és komoly aggodalomra okot adó kép alakult ki. Az öt magyar titkosszolgálat élén csak olyan személyek voltak, akik maximálisan eleget tettek a kézi vezérlés igényének, akik nem fogalmaztak meg önálló elképzeléseket és még azt is eltûrték, ha a politikai vezetés történetesen nem velük, hanem a fejükön átnyúlva valamelyik bizalmasabb beosztottjukkal intéztette az ügyeket. Ez és Szilvásy György, a polgári titkosszolgálatokat felügyelõ kancellária-miniszter megjelenése jelentette annak a negatív spirálnak a kezdetét, ami mára teljesen ellehetetlenítette a szolgálatokat. Szilvásy György már az elsõ Gyurcsánykormány idején kézi vezérléssel irányította a rendészeti szolgálatokat, rendszerint a már általuk kinevezett parancsnokok megkerülésével. A szolgálati út be nem tartása komoly zavarokat okozott ezeknek a szigorú hierarchikus szervezeteknek. A nem megfelelõ politikai irányításnak és a szolgálatok életébe való durva beavatkozásnak az egyre gyengébb szakmai teljesítmény lett az eredménye, amit a kormányzati politikusok mint a szolgálatok strukturális, szervezeti problémáját tálalták. Le kell szögezni, hogy a jelenlegi problémák nem a titkosszolgálati struktúrából fakadnak, hanem a nem megfelelõ politikai irányításból. A bajt a jelenlegi vezetõk gyengesége és felelõtlensége mellett az is tetézi, hogy az elmúlt közel két évtized során létrejött Magyarországon egy kiugrott vagy kirúgott állambiztonsági tisztekbõl létrehozott és általuk ellenõrzött, biztonsági cégek formájában mûködõ magán titkosszolgálat, mely nem csupán bizonyos bûnözõi körökkel volt eddig kapcsolatban, hanem – a jelenlegi szolgálati vezetõk révén – magával a törvényes keretek között mûködõ titkosszolgálatokkal is szoros kapcsolatba került. Közismert tény például, hogy Gyurcsány Ferenc feleségének a családja, az Apró-család több tagja is az állambiztonság munkatársa volt, majd a rendszerváltás idején onnan kiléptek és létrehoztak olyan biztonsági cégeket, melyek komoly szejó ha figyelünk
repet játszottak az Apró- és Gyurcsány-féle üzleti érdekeltségek megerõsítésében, illetve a szocialisták pozícióinak a kiépítésében. A szolgálatok jelenlegi – szakmailag gyenge, de szervilis – vezetõin keresztül ezek a magán- titkosszolgálatok és egyéb, kétes üzletekkel foglalkozó MSZP közeli cégek érintkezésbe léphettek az állami intézményekkel. Ez a szimbiózis a hivatalos és magánszolgálatok között roppant káros hatással van a hivatalos szolgálatok teljesítményére. A politikai vezetés rájött arra, hogy néhány hozzájuk hu régi tiszt vezetõi kinevezésével, illetve néhány beosztott segítségével sakkban tarthatják az egész intézményrendszert úgy, hogy közben az ott keletkezõ releváns információk átvándorolhatnak a magánkézben lévõ biztonsági cégekhez. E magáncégek minden törvényes és parlamenti ellenõrzés nélkül dolgozhatnak az ellenzék ellen vagy végezhetnek olyan törvénytelen üzleti tevékenységet, amit csak bizonyos szolgálatok vagy rendészeti szervek cinkos hallgatása mellett folytathatnak büntetlenül. Az állami és a magánszolgálatok és magáncégek közötti éles határ elmosódása, e szürke zóna létrejötte képezi az egyik legkomolyabb problémát a magyar titkosszolgálatok életében. Amennyiben a kormány végrehajtja a szolgálatok struktúrájának módosítását, azaz bizonyos szolgálatok összevonását, ami a személyzet egy részének elbocsátásával is járhat, az állami szolgálatok tovább gyengülhetnek. Fontos megjegyezni, hogy az átszervezésnek, összevonásnak komoly politikai vonatkozásai is vannak. A jelenlegi honvédelmi miniszter, Szekeres Imre szocialista politikus akár komoly ellenlábasává is válhat a meggyengült Gyurcsány Ferencnek egy párton belüli hatalmi harc esetén. A katonai szolgálatok leépítése, illetve összevonásuk a polgári szolgálatokkal nem nélkülöz minden rációt, de jelen pillanatban ez a lépés Gyurcsány Ferenc és köre aránytalan megerõsödéséhez vezetne. A szolgálatok felsõ vezetésébe az elmúlt években ismét bekerülhettek olyan személyek, akik karrierjüket a szovjet/orosz partnerekkel történõ nagyon szoros együttmûködésben töltötték, amit a szovjetunióbeli tanulmányok elõztek meg. Egyes szolgálatok vezetõi régen túllépték a nyugdíjkorhatárt, mégis sokáig megmaradhattak posztjukon. Ennek az ára a feltétlen politikai engedelmesség és a jogi-szakmai fenntartások kiiktatása lehetett. A szolgálatok szakmai leépülését leglátványosabban a Nemzetbiztonsági Hivatal napokban távozott, kommunista állambiztonsági múlttal is rendelkezõ vezetõjének, Galambos Lajosnak, illetve helyettesének, Laborc Sándor felemelkedésének a története jelképezi. Galambos – sajtóértesülések szerint – eltûrte és személyes jelenlétével védelemben részesítette a titkosszolgálat és egyes bûnözõi
körök összefonódását. Laborc viszont, mivel szorosabb kapcsolatokat ápolt Szilvásy miniszterrel, nem csupán megúszni látszik a botrányt, hanem o lehet az ügy nyertese. Sajtóértesülések szerint akár az elhárítás vezetõjévé is válhat, de ha ez nem is következik be, õt nevezik ki a tényleges parancsnoknak, a vezetõ személyétõl függetlenül. Neveltetése, tanulmányai és eddigi karrierje alapján elmondható, hogy nem csupán a Gyurcsány-Szilvásy páros bizalmát évezi, hanem minden valószínûség szerint Moszkváét is. A magyar miniszterelnök a jelenlegi válságban még szorosabbra igyekszik fogni a szolgálatok fölötti ellenõrzést. Az NBH új vezetõje feltehetõen a most távozottnál is lojálisabb és engedelmesebb vezetõ lesz, akinek nem csupán az abszolút politikai lojalitás lesz feladata, hanem a szakmaiság utolsó védõbástyáinak a felszámolása is. A titkosszolgálat aktív és volt munkatársai részvételével egy közhasznú (Együtt Egymásért nevû) alapítvány milliárdos vámcsalásban vett részt, és igyekezett védelmet vásárolni a bûnüldözõ szervektõl. Lebukásuk nem a rendõrségnek, a korrupció ellenes küzdelemben is részt vevõ titkosszolgálatnak (vagyis a belügyeseknek) volt köszönhetõ, hanem a Pénzügyminisztérium felügyelete alá tartozó Vám- és Pénzügyõrségnek. A Fidesz annak érdekében, hogy fény derüljön az Együtt Egymásért Alapítvány és az Nemzetbiztonsági Hivatal (NBH) kapcsolatára, indítványozta egy parlamenti vizsgálóbizottság létrehozását. A vizsgálóbizottság tíz fõbõl állna, elnökét a Fidesz adná, a szocialisták négy, a legnagyobb ellenzéki párt három, a KDNP, az MDF és az SZDSZ pedig egy fõt delegálna a testületbe, amely az elképzelés szerint hat hónapig mûködne. A költségvetést mintegy 1,2 milliárd forinttal megnyirbáló alapítvánnyal kapcsolatban több gyanús körülmény is indokolttá teszi a parlamenti vizsgálóbizottság felállítását. Az elmúlt években rendszeressé vált az NBH beavatkozása a választási kampányokba – az MSZP javára. Terrorveszéllyel fenyegették az ellenzék gyûléseit, kampányeseményeit, teret engedtek szélsõséges nézetek terjesztõinek, akik provokatív tevékenységükkel igyekeztek az ellenzék lejáratásában részt venni, megpróbáltak megfélemlíteni két újságírót, akik a titkosszolgálatokat is felügyelõ kancelláriaminiszter vidéki építkezését mentek lefényképezni stb. Vizsgálatot érdemel az is, hogy a miniszterelnök balatonõszödi beszédének a kiszivárgása, az ún. lehallgatás ügye miért nem hozott eredményt. Nem lehet tudni a mai napig, hogy miképpen kerülhetett ki egy védett kormányzati objektumból a miniszterelnök beszédét rögzítõ felvétel. Lapértesülések arra engednek következtetni, 7
hogy esetleg maga a miniszterelnök vagy a kancelláriaminiszter állította le a vizsgálatot vagy tussolta el a vizsgálat eredményét. További kérdés, hogy a tavaly õszi kormányellenes tüntetések során milyen módon és mértékben figyelték meg az ellenzéki parlamenti képviselõk, politikusok, személyiségek tevékenységét, és történtek-e törvénytelen telefonlehallgatások ebben az idõszakban. Vizsgálandó az is, hogy az ekkor keletkezett információknak mi lett a sorsa. Az a gyanú is felmerült, hogy a titkosszolgálatok a miniszterelnök köre számára gyûjtenek adatokat MSZP-n belüli Gyurcsány-ellenes mozgásokról. Egyre több olyan vélekedés jelenik meg a magyarországi sajtóban, mely szerint az ún. szcientológus egyház komoly befolyásra tett szert kormányzati körökben, fõleg az egészségügy területén. Az NBH 2006. évi tevékenységérõl szóló összefoglaló utal arra, hogy a szolgálat intenzíven foglalkozik a fent említett kisegyház kétes ügyeivel. A napokban egy magas rangú elhárító tiszt azzal tagadta meg ellenzéki parlamenti képviselõk e tárgyban feltett kérdésére a válaszadást, hogy a képviselõknek nincs meg a megfelelõ átvilágításuk ahhoz, hogy ilyen érzékeny információkhoz jussanak. Ebbõl azt a következtetést is le lehet vonni, hogy keletkeztek olyan információk, melyek szerint a szcientológusoknak tényleges befolyásuk van a jelenlegi egészségügyi reformra. A reform során Ma-
gyarországon felszámoltak szinte minden elmegyógyintézetet, ami megegyezik a szcientológusok programjával. Egy ilyen fordulat komolyan befolyásolhatja a két kormányzópárt viszonyát, de magára a miniszterelnök jövõjére is árnyékot vethet. Kérdés, hogy az NBH új vezetése milyen álláspontot fog képviselni ebben és az ehhez hasonló kényes ügyekben. Gyurcsány Ferenc modell értékû demokráciának nevezte Putyin Oroszországát. A magyar titkosszolgálatok jelenlegi helyzetét vizsgálva könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy a biztonsági szolgálatokat napi politikai célokra használó orosz demokrácia legfontosabb kellékei Magyarországon is a helyükre kerültek egy nem kevésbé ambiciózus miniszterelnök irányítása alatt. A magyar titkosszolgálatokat jól ismerõ szakértõk arra figyelmeztetnek, hogy a közelmúltban nyilvánosságra került ügyek csak a jéghegy csúcsát jelenthetik. A jelenlegi ügyek jelentõségét meg nem kérdõjelezve felmerül az aggodalom, hogy mindezek az ügyek elvonhatják a politikusok és a közvélemény figyelmét olyan stratégiai jelentõségû kérdésekrõl, mint az energiabiztonság, a gázellátás biztonsága, általában az orosz politikai befolyás nagysága és mértéke a titkosszolgálatokban és a magyar közéletben. Reális kérdés például továbbá, hogy a titkosszolgálatok tudtával vagy aktív közremûködésével történik-e olyan illegális tevékenység ma Magyar-
Eleinte Adolfot is csak megmosolyogták a demokratikus tapsolók, azután szinte megállíthatatlanul jött az új darab, a Világháború c. Max Wartburg dráma, és már nem mosolygott senki. Talán el kellene gondolkodni a darab tanulságán: hogyan lehetne megállítani az elszabadult hajóágyút, ami a darabokra törhet mindent, ha nem sikerül idõben megfékezni. Az a naponta jelentkezõ improvizatív hazugságrutin, ami világosan felismerhetõ az álmagyar politikai színészgárda megnyilvánulásain, az már az utolsó felvonás kezdetét jelzi. A színház pedig csõdbe megy annak ellenére, hogy a nézõk lassan és önként, szinte minden tartalékaikat kifizetik a méregdrága jegyekre. A fõrendezõ célja megértetni a (TV) nézõvel, hogy nem szabad önállóan gondolkodnia, és mindent csak a szelektív fogyasztói gondolkodás sémái szerint szabad meglátnia és éreznie. A fõrendezõnek el kell hitetnie a (TV) nézõvel, hogy ha be is látott a színfalak mögé, az nem a valóság, nem az élet, hanem a színtiszta fasizmus, magyarkodás, maradiság stb. Eközben a szereplõk már régóta csak arra figyelnek, hogyan lehetne hazavinni (a telekre!) a bevétel nagyobb részét (a számlanélküli költségtérítést), sõt a jelmezeket, a parókákat, kellékeket, és végül majd a színfalakat is. A fõszereplõi státuszt utolsó percéig kiélvezõ álszent ripacs, most a „tömegbe lövetõ” jelenet után, élvezettel alakítja a „nemzeti ünnep által megalázott demokrata” szere8
országon, mint a kábítószer-kereskedelem, a hasadóanyagokkal és fegyverekkel történõ illegális kereskedelem? A teljes politikai kézi vezérlés, az intézmények és vezetõik autonómiájának felszámolása, a miniszterelnök és a szocialisták érdekköréhez tartozó magánbiztonsági, titkosszolgálati cégek megerõsödése és összefonódása az állami szolgálatokkal súlyos probléma, ám emellett egyre komolyabb aggodalommal figyelik egyes szakértõk az orosz vonal megerõsödését a szolgálatokon belül. Ez nem csupán azt jelenti, hogy vezetõi pozíciókba olyan személyek kerülhettek újra, akik a KGB iskolába jártak, (mint például az elhárítás egyik magas rangú vezetõje), illetve évtizedekig az orosz szolgálattal mûködtek együtt, (mint a hírszerzés fõigazgatója). Ennél is súlyosabb tény, hogy meg nem erõsített információk szerint a kiváló kormányzati kapcsolatokkal rendelkezõ fent említett vezetõ egyre markánsabban képvisel orosz politikai és gazdasági érdekeket a kémelhárításon belül, illetve a parlamenti bizottságok elõtti megszólalásaiban. A bûnügyek elharapódzása, az általános erkölcsi válság elmélyülése nem maradt hatás nélkül a magyar titkosszolgálatok szakmai tevékenységére és e tevékenység szakmai megítélésére sem. A jelenlegi titkosszolgálati elit végleg megfosztotta magát a független szakértõ mítoszától. Forrás: gondola
pét, mert az Õszöd nem Öszöd címû táncos darab rövidesen véget ér. A felvonások közötti szünetek is jól jönnek az adóssághálót kifeszítõ színházi világnak, mert a büfé áraiba is beépítették a nagy modernizáló trükkjeit, és onnan is húzza a sápot a fõrendezõ, aki elõbbutóbb új szereposztást hirdet majd. Vajon kié lesz a fõszerep a következõ, 4 évesre tervezett felvonásban? Ehhez a fõszerephez a rendezõ egy, még nem leleplezõdött ripacsot keres, olyat, aki a gátlástalanság és mohóság tekintetében nem marad le az elõzõtõl, de cinizmusból és nemzeti retorikából jobb egy kicsit. Olyat, aki vezérkomplexusával újabb álbaloldali vezért tud majd a színpadra segíteni, és aki a tolvaj pártbürokraták segítségével végképp lehetetlenné teszi a hiteles nemzeti erõk felemelkedését és összefogását. Mert a nagy rendezõ tudja, hogy az elõadásra ez lenne a legveszélyesebb. Nem jönne a nézõ, és nem fizetne a pénztárnál. Az eddigi elõadások nagyon jól hozták az extraprofitot, különösen a Kommunista tõkések és a Mennek a tankok, jönnek a bankok címû darabok voltak nagyon kelendõek. Majdnem a teljes magyar lakosság megváltotta a Vizitdíjra szóló jegyeket is, de most mintha valami megváltozott volna. Nincs tömegérdeklõdés a színház iránt, pedig most ismét „kitûnõ” darabot tûzött mûsorra, amelynek címe: A despota magánosított államának utolsó felvonása. Bene Gábor
jó ha figyelünk
NYOMORBA DÖNT A BIOÜZEMANYAG?
Blair elbúcsúzott, de még beszólt a sajtónak A mai sajtó idõnként „fékevesztett vadállatként“ tud viselkedni – mondta kedden a leköszönõ brit kormányfõ, aki szerint a média magatartása ma már a politikai döntéshozatalt is nehezíti.
Egy terepjáró közel százliteres tankjának megtöltéséhez etanollal 204 kiló kukoricára van szükség. Az ekkora mennyiség kalóriatartalma egy felnõtt egész éves táplálásához elég. Ha ez így megy tovább, húsz éven belül 600 millióval többen éheznek majd – állítja a Nemzetközi Gabonatanács. A bioüzemanyagok növekvõ felhasználása hozzájárul az élelmiszerek árának emelkedéséhez – jelentette ki a Nemzetközi Gabonatanács (IGC) vezérigazgatója. Etsuo Kitahara utalt arra, hogy miközben sok országban igyekszenek egyre több bioüzemanyagot felhasználni a környezet védelmében, illetve a drága fosszilis üzemanyagok kiváltására, az elõállításukhoz szükséges gabonafélék és olajos magvak drágulása kezdi erõsen éreztetni a hatását az élelmiszerek árában. A táplálkozási szokások változása például Indiában vagy Kínában szintén növeli a gabonafélék iránti keresletet, így ez is árfelhajtó tényezõ.
A tisztségébõl távozása elõtt Tony Blair, aki tõle eddig soha nem hallott hangnemben szólt a politika és a sajtó viszonyáról, a Reuters hírügynökség által szervezett közéleti fórumon kijelentette, a média és a politika együttélése „sohasem volt könnyû“, de a helyzet mára odáig fajult, hogy „akadályozza a politikusokat a helyes döntések meghozatalában“. Blair szerint a hírekért folytatott ádáz versenyben a média ma már „falkában támad“, tevékenységét „veszélyes mértékben“ az határozza meg, hogy egy-egy sztori mennyire „ütõs“, és ez a színvonal leépülésével jár. A kormányfõ szerint a közéleti személyiségek – nemcsak a politikusok, de a sportolók, a katonák, sõt a jótékonysági szervezetekben tevékenykedõk – munkájának „hatalmas részét“ az köti le, hogy a sajtóval viaskodnak, annak puszta mérete, „állandó hiperaktivitása“ miatt. Tony Blair szerint a közélet és a sajtó viszonyában keletkezett károk aláássák az ország önbizalmát és önmagába vetett hitét, saját maga és intézményei megítélését. A miniszterelnök, aki június 27-én adja át posztját Gordon Brown jelenlegi pénzügyminiszternek, azzal zárta komoly feltûnést keltõ beszédét, hogy közölte, habozott, mielõtt elszánta volna magát mindezek elmondására, de ezt „végül is ki kellett már mondani“. Forrás: MTI
MEGBUKOTT ÉS MEGSZÛNIK FRIDERIKUSZ MÛSORA Az ATV a rossz nézettségi adatok miatt õsszel már nem tervez Friderikusz Sándorral – írja a Blikk. A Friderikusz Most címû napi mûsor nem váltotta be a hozzá fûzött reményeket: körülbelül annyian nézték, mint a Cool Tv-n sokadszorra ismételt Egy rém rendes család címû sorozatot. Márpedig a csatorna alig több mint egy évvel ezelõtt feltehetõen zászlóshajónak szánta Friderikusz új produkcióját, amelyet a riporter tapasztalataira, kapcsolataira és korábbi sikereire alapozhattak – írja a napilap. jó ha figyelünk
Korábban amerikai tudósok a Foreign Affairs címû külpolitikai folyóiratban fejtegették, hogy a kukoricából elõállított üzemanyag, az etanol termelésének amerikai felfutása súlyos következményekkel járhat, növelve a szegények számát és csökkentve az élelmiszer-ellátás biztonságát. A kukorica árának növekedése 2,7 milliárd ember élelmezését veszélyeztetheti a Földön, azokét, akik napi két dollárnál kisebb jövedelemmel rendelkeznek. Ahhoz, hogy egy terepjáró 94,5 literes tartályát etanollal tölthessék meg, 204 kiló kukoricára van szükség: ennek a mennyiségnek a kalóriatartalma egy ember egész évi táplálására elegendõ. Ha a bioüzemanyag iránti igény a jelenlegi ütemben nõ, a kukorica ára 2010-ig 20, 2020-ig 41 százalékkal emelkedhet. Ahogy a termelõk felhagynak más kultúrákkal a kukorica javára, nõhet a búza és a rizs ára is. A szerzõk számítása szerint az alapvetõ élelmezési cikkek árának minden 1 százalékos emelkedése 16 millióval növeli azok seregét, akik „táplálkozási problémákkal küszködnek“. „Ez azt jelenti, hogy 2025-ig 1,2 milliárd fõ lehet azok száma, akik rendszeresen éheznek, ez 600 millióval több, mint amivel korábban számoltak“ - írták a lapban a szerzõk. Forrás: MTI
9
Húsz esztendõ, és más semmi... 1987 szeptemberében a Beszélõ címû ellenzéki folyóiratban megjelent egy nyílt levél. A nyílt levél címzettjei az Országgyûlés tagjai, vagyis az akkori képviselõk. Az aláírók pedig, ó! Az aláírók! Csak néhány név, természetesen célzatosan és önkényesen összeválogatva általam: Bauer Tamás, Bokros Lajos, Demszky Gábor, Ferge Zsuzsa, Göncz Árpád, Konrád György, Lengyel László, Magyar Bálint; Mécs Imre, Rajk László, Szalai Erzsébet, Vásárhelyi Mária – egyszóval: mindenki. Cs. Szabó Lászlónak és Bogár László tanár úrnak szeretettel Mottó: „Húsz esztendõm hatalom, húsz esztendõm eladom...“ (József Attila) Következzék most bevezetõül egy kis történelem. Történelmi lecke fiúknak. Történt aztán, hogy meghalt Mátyás királyunk. (Mátyás királyunkat a románok román királynak, a szlovákok szlovák királynak tisztelik és hiszik. Penetráns és gyönyörû kelet-közép-európai történet ez, nem is érthetõ sehol másutt.) Szóval elment Mátyás, és az ország felett egyre inkább ott lebegett a terjeszkedõ Oszmán Birodalom réme. Az Qszmán Birodalom réme odafent tornyosult – idelent pedig megérkezett Fortunatus Imre. Hogy ki volt õ? Ugye nem tudják? Hát persze, hogy nem tudják. Fortunatus Imre (Szerencsés Imre, a gyengébbek kedvéért, továbbá hogy még plasztikusabb legyen a kibontandó szimbólum) nem futott be nagy és fényes karriert a történetírásban, különösen nem ebben a legújabb koriban, a marxistában. Pedig Jókai Mór is írt róla egy drámát A zsidó fiú címmel, majd mindjárt utána Móricz Zsigmond is, Fortunatus címmel. Móricz drámájában az író a következõ mondatot adja Fortunatus szájába: „Egy marék aranyért minden országokat máglyára eladnék.“ Nem nehéz észrevenni némi shakespeare-i hatást, nevezetesen A ‘velencei kalmár zsidóját. De hát ki volt ez a Fortunatus? Egy Spanyolországból 1492-ben elûzött, szefárd zsidó család leszármazottja, eredeti nevén Slomo ben Efrajim. Spanyolországból elûzetvén itt telepedtek le minálunk – hát hol másutt? A mi Slomónk két dologhoz értett nagyon: a pénzhez és a nõkhöz. Majd miután feleségül vett egy keresztény nõt, kénytelen volt maga is a keresztény hitre térni. Keresztapja nem volt kisebb nobilitás; mint Perényi Imre nádor; legfõbb támogatója pedig maga Szalkay László esztergomi érsek és kancellár leend. És láss csodát! Fortunatus Imre 1520-ban már, II. Lajos királyunk kincstárnoka. Elfoglalta 10
hivatalát Fortunatus Imre, és munkához látott, késedelem nélkül. Elõször is eladósította a királyt, akinek 104 százalékos kamatra folyósított hitelt. A kamaton felül rátette kezét a budai és a pozsonyi harmincados vámra (ma úgy mondanánk, privatizálta a kincstári bevételt biztosító vámot), és privatizálta magát az államkincstárat is. Azután 1521-ben rávette a királyt, hogy veressen névértékének csupán felét érõ pénzt. S így érkezett el 1525, Mohács elõestéje. Addigra az emberek tönkrementek a rossz pénztõl, és megrohanták a budai zsidó kereskedõk házait. Megrohanták, kifosztották. Egyben követelték az „ördögi“ Fortunatus bezárását, amit a király vonakodva ugyan, de meg is tett. Aztán Fortunatus hamarosan kiszabadult. A rossz pénz maradt, viszont Lajosnak fegyverre, az ország védelmére több kölcsönt nem adott. S jött 1526, Lajos elment meghalni a Csele-patakba, a magyarok „Jézus, segíts!“ ordítással nekirohantak a török ágyútûznek, Fortunatus Imre pedig Zápolya mellett tûnik fel legközelebb. És még Mohács évében meg is hal. Halálos ágyán még visszatér õsei hitére, és kileheli lelkét. Nos hát, emberek, õ volt Fortunatus (Szerencsés) Imre. A mi elsõ Fekete Jánosunk vagy ha úgy tetszik, az elsõ Surányi Györgyünk. Az elsõ óriási hatalommal felruházott neoliberális közgazdászunk. Ha egyszer feltámadna, a Magyar Nemzeti Bank elnöke vagy tanszékvezetõ lenne a CEU-n. Persze, tudom én jól, 1526 messze van már nagyon. Az már nincs is, talán nem is volt soha. De példának azért jó. Mint valami népmese. S noha azzal is tisztában vagyok, hogy ma már húsz évre visszafelé sem lehet elvárni az emlékezést és a figyelmet, most mégis erre kérem önöket. Látogassunk el együtt 1987 szeptemberébe... 1987 szeptemberében a Beszélõ címû ellenzéki folyóiratban megjelent egy nyílt levél. A nyílt levél címzettjei az Országgyûlés tagjai, vagyis az akkori képviselõk. Az aláírók pedig, ó! Az aláírók! Csak néhány név, ter-
mészetesen célzatosan és önkényesen összeválogatva általam: Bauer Tamás, Bokros Lajos, Demszky Gábor, Ferge Zsuzsa, Göncz Árpád, Konrád György, Lengyel László, Magyar Bálint; Mécs Imre, Rajk László, Szalai Erzsébet, Vásárhelyi Mária – egyszóval: mindenki. A levél apropója pedig a kormányprogram. Nem is akármilyen kormányprogram, hanem egy súlyos megszorításokat tartalmazó kormányprogram. A szerzõk errõl így írnak: „A programtervezet újabb áldozatokat vár a társadalomtól, a közvélemény azonban nincs meggyõzõdve róla, hogy az áldozatokat indokolt vállalnia. Ön tehát nehéz helyzetben szavaz: nem biztos; hogy igenjét a társadalom a saját beleegyezéseként fogadja el.“ Bizony, profetikus szavak ezek, már majd azt mondtam, hogy az aláírók hírvivõként, prófétaként vitték a hírt szerte az országban: az újabb megszorítások értelmetlenek, ráadásul teljesen illegitimek. Ne feledjék, kérem, 1987-ben járunk... Húsz évvel ezelõtt. Az aláírók a következõkkel jellemzik az ország állapotát: „Országunk állapota ebben az évben kritikus pontra érkezett. A társadalom eddig is súlyos terheket viselt. Az életszínvonal közel tíz éve stagnál, az életkörülmények romlanak. [...] Az egészségügyi ellátás rossz és romlik. A fiatal házasok egyre nehezebb en jutnak lakáshoz. Az életfeltételek rohamos hanyatlását csak azok tudják ellensúlyozni, akik szabadidejük növekvõ részét zsákmányolják ki, a rejtett, második gazdaságban keresve többletjövedelmet. [...] Újra alacsony a születések száma, drámaian növekedett a halandóság, és tartósan csökken az ország népessége.“ (Jé! Akkor még érdekelte ezeket a hölgyeket és urakat a demográfiai helyzet. Azóta, ha valaki megkongatja a vészharangot, máris így viccelõdnek: „Fogyik a magyar, mi? Hehe...“) De nézzük tovább a szöveget. ,,[...] A vezetõ politikai szervek, miután 1985 körül közeli fellendülést ígértek, most váratlanul az életszínvonal csökkenését helyezik kilátásba. [...] Ma már a Nyugathoz való felzárkózásról sem lehet komolyan beszélni. Inkább az a kérdés, hogy elkerülhetjük-e, hogy lesüllyedjünk a világgazdaság peremén stagnáló, gyengén fejlett országok közé. S miközben a Nyugat utolérésében már senki sem reménykedik, sorban le kell mondanunk azokról az elõnyökrõl is, melyeket az 1948 után bevezetett társadalmi-gazdasági rendszer korábban kínált. Kénytelenek vagyunk elfelejtkezni a foglalkoztatási biztonság, a stabil árak, az ingyenes oktatás és egészségügyi szolgáltatások, az értékálló nyugdíj ígéreteirõl. Hogy baj van, s hogy változásra van szükség, ezt a vezetés is elismeri. A külsõ adósságnövekedés megállításának és a költségvetési hiány csökjó ha figyelünk
kentésének szükségességérõl, a gazdasági reform következetes folytatásáról beszél. De még mindig nem tárja fel teljes nyíltsággal a kialakult helyzetet. [...] Nem csoda hát; hogy az emberek attól félnek: az új programból csak a reáljövedelmek drasztikus csökkentése, az állampolgárok jövedelmeinek adókkal és más módon való megkurtítása válik valóra.” (Kiemelés tõlem: B. Zs.) Emberek. Húsz évvel ezelõtt járunk az idõben... Aztán szó van még ebben a húsz ével ezelõtti nyílt levélben az adóreform bajairól, a társadalmi igazságtalanságról, arról is, hogy mennyire igazságtalan arra hivatkozni, hogy az emberek többet fogyasztanak, mint amennyit megtermelnek, s az aláírók még ezt is leszögezik: „A gazdaság konszolidálását és a kibontakozást leginkább az veszélyezteti, hogy a vezetés nem folytat nyílt párbeszédet a nemzettel a válságról, a kilábalás alternatíváiról és azok költségeirõl. [...] a vezetés, megkerülve a nyilvánosságot, kormányszervekkel és a hatalomba beépült érdekszervezetek (SZOT, TOT, Kereskedelmi Kamara, MTA stb.) vezetõ testületeivel egyeztette programjait, majd elfogadtatta azokat az Országgyûléssel. A társadalom számára már csak a propaganda, a kész döntések megmagyarázása maradt. Ilyen körülmények között az érdemi kérdésekrõl még zárt körben sem folyhatott egyenrangú vita, viszont tág tere nyílt a különbözõ politikai érdekekre hivatkozó alkudozásnak.“ Húsz évvel ezelõtt vagyunk. Húsz év. „Húsz esztendõm hatalom, / húsz esztendõm eladom. I Hogyha nem kell senkinek, I hát az ördög veszi meg.“ (Megvette...) Kéretik a SZOT-ot, TOT-ot stb. behelyettesíteni ilyenekkel, „mint például államreform-bizottság. Helyben vagyunk? Helyben vagyunk... És bizony, kénytelen vagyok szó szerint idézni a következõ bekezdést is: „Ebben az egyeztetési mechanizmusban sajátos szerepet töltenek be a szakszervezetek. [...] Olyan gazdasági szabályozást követelnek, amely útját állja a vállalati vezetés és a munkások közötti nyílt konfliktusnak. Fent idõnként agresszíven védték az ún. munkásérdekeket, de minden erõvel az ellen dolgoztak, hogy lent nyílttá válhassanak az érdekkonfliktusok, és a munkahelyi szakszervezeti csoportok önálló érdekvédelmi harcba kezdjenek. Így hát a szakszervezetek fékezték a társadalmi haladást, és valódi érdekvédelem nélkül hagyták a dolgozókat.” Mit tetszenek szólni mindehhez? Hát nem csodálatos? Nem jut eszükbe most véletlenül a napokban nyilvánosságra került
titkos megállapodás a MÁV vezetése és a MÁV szakszervezeti vezetõi között? Nem jut eszükbe, olvasván most a húsz évvel ezelõtti sorokat, hogy akik titokban hétnyolcszázezer forintos havi fixrõl kötnek titkos megállapodást azokkal, akikkel szemben védeniük kellene a dolgozók érdekeit, azok valójában tesznek a dolgozók érdekeire? Havi 800 ezer forint fixszel a Gaskó könnyen strichel... Még hogy nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba? Mi itt állandóan ugyanabba lépünk... Végezetül álljon itt még egy idézet, amelyben az aláírók a kilábalásra tesznek javaslatokat. Ebbõl a bekezdésbõl ez a legérdekesebb mondat: „Az energetika és a közszolgáltatások kivételével minden gazdasági tevékenységet a piac kontrollja alá kell helyezni.“ Tehát akkor még egyszer, csak hogy tökéletes legyen a bevésõdés: az energetika és a közszolgáltatások kivételével... És akkor, ezen húsz évvel ezelõtti gondolatok felidézése után ideje papírra vetni néhány egyszerû tényt. Figyelem! Amit most olvasni fognak, mind-mind hétpecsétes titok. Tehát: 1989-ben Magyarországnak 20 milliárd dollár külföldi adóssága volt. Magyarország külföldi adóssága ma 80 milliárd dollár. Mindeközben Magyarországon 1990 óta legalább 1500 milliárd forintnyi vagyonvesztés történt. Vagyis egyes becslések szerint körülbelül ennyi állami vagyon tûnt el. Mindeközben Magyarországon az egész világon példa nélkül állóan magas a magántulajdon aránya, jóval több, mint 90 százalék. Eladtuk (külföldieknek) a bankszektort, eladtuk a teljes élelmiszeriparunkat, az energetikát, a közmûveinket. (A világon rajtunk kívül egyetlen ország adta el az energetikai szektorát. Ez az ország Argentína. Argentínában be is következett a „hard-landing“, vagyis az összeomlás. Az összeomlás után Argentína azonnali hatállyal kiparancsolta az országból a világbankot, a Fortunatus Imrét, és azóta köszöni szépen, egészen jól van...) Magyarország most készül elkótyavetyélni maradék állami vagyonát, közöttük olyan hungaricumokat, mint például a Herendi Porcelánmanufaktúra. A példa nélküli privatizáció ideológiája mindig az volt, hogy a befolyt összegbõl a külföldi adósságot törlesztjük. Mindeközben az eredeti, 1989-es 20 milliárd dollár adósság ma 80 milliárd dollár; az eredeti 20 milliárdot eddig hatvanszor visszafizettük; mindeköz-
ben eltûnt 1500 milliárd forint állami vagyon; túladott az ország aranykészletén a Surányi György vezetése alatt álló Magyar Nemzeti Bank, eltûnt a társadalombiztosítás vagyona, a nyugdíjalap; mindeközben az 1990 óta felvett kölcsöneink mindössze 20 százaléka aktív felhasználású,vagyis ekkora része fordítódik a gazdaság fejlesztésére vagy életszínvonal-emelésre. A 80 százaléka kamattörlesztésre megy el – vagyis kölcsönökbõl fizetjük a korábbi kölcsönök kamatait; s mindeközben állítólag eltelt húsz esztendõ. Lehet, hogy nem telt el mégsem? Heller Ágnes filozófus a Népszabadság június 9-i számában arról elmélkedik, hogy ha ma hazajön Amerikából, ugyanabba a világba érkezik, amelybõl elindult. „Nem volt ez így húsz esztendõvel ezelõtt – vallja a filozófus asszony. – Akkor egy másik világba léptem a magyar határon, egy számomra akkor már politikai berendezkedésében idegen yilágba.“ Félek, tisztelt Heller Ágnes, rossz a premissza. Ön most ugyanabba a világba érkezik ismét, mint húsz esztendeje. Olvassa el, kérem, ezt az 1987 szeptemberi Beszélõt. Nagy élmény lesz! Annyi történt, tisztelt Heller Ágnes, hogy akik azt a nyílt levelet megírták, ma együtt kormányoznak ugyanazokkal, akiknek akkor megírták. És ugyanazt teszik, amit akkor, húsz esztendeje ostoroztak. Sõt, immáron részesei Gyurcsány Ferenc egyedülálló társadalmi kísérletének. Mert ugye egy polgári demokráciában mondhatja azt az állam, hogy kivonul az élet majd minden területérõl, s a polgárok öngondoskodására bízza a dolgokat. Ez esetben viszont az állam nagyon kevés adót szed be. Vagy mondhatja azt is, hogy nagyon magas adóterhekkel sújtja az állampolgárokat, de ezért cserébe gondoskodik róluk, és mûködteti, fenntartja az intézményeket, a szociális hálót. Gyurcsány Ferenc harmadik utas kísérlete így szól: feketére adóztatlak benneteket, s cserébe az államtól nem kaptok sz... t se! Gondoskodjatok magatokról! Legyetek versenyképesek! Ez az örömhír, az evangélium, amit eszerint a hülye szerint apostoloknak kell szétvinni a hazában... Nagyobb a baj, mint gondolnánk. S akkor arról még nem is beszéltünk, hogy Gyurcsány Ferenc saját bevallása szerint még bérmálkozni is SZOKOTT... Mi jöhet még? És kérdezem, ezredszer is, konokul: velünk bármit meg lehet csinálni?
MAGYAR NYÁR „Nyilván a meleg teszi, hogy az agy megereszkedik, és egészen bizarr dolgokra képes. Ülünk beteglátogatóban a háziasszony kanapéján, és meghallgatjuk, hogy napi ötvenezer forintért mit nem kapott a magánkórházban. Kénytelen volt odamenni, mert a különleges mûtétet csak ott és annyiért vállalta orvos. Hosszan elmélkedtünk azon, hogy ilyen ellátást eddig bármelyik kórházban ingyen lehetett kapni, szép kilátások a jövõre nézve. Mi lesz, ha valakinek nem lesz félmilliója egy operációra?” Forrás: Seszták Ágnes – Magyar Nemzet, 2007. július 16.
jó ha figyelünk
11
A trianoni döntés 87. évfordulóján egyetlen kötelességünk van, minden önsajnálatot, múlton merengést félretéve, minden megrögzött szokásunkká vált másra áthárítást mellõzve szembenézni a tényekkel és megállapítani a megteendõ lépéseket. Trianon ma nemcsak gyásznap, nemcsak emlékezés egy velünk megesett végtelen igazságtalanságra, hanem megkerülhetetlen parancs is. Trianon nem múlt el, Trianon itt van velünk, bennünk és itt mûködik bent a megmaradt ország, a megmaradt nemzet testében, örök daganatként, immár nem a szétszaggatás tervével, hanem az egész megsemmisítésének, leigázásának, gyarmatosításának nemzetellenes szándékával. „Shylocknak a szív kell“ – mondja az uzsorás Shylock Shakespeare Velencei kalmárában. Kun Bélának is az kellett volna, Rákosinak, Kádár-Aczélnak, Gyurcsány-Kókának is az kell. A szív, az egész élet, a magyar élet, a magyar föld, a magyar veríték, az államalkotó közösség. A Trianonhoz vezetõ út hosszú volt, tragikus hibákkal és mulasztásokkal terhes, de még magyar út volt, egy önérzetesen fejlõdõ magyar világ, amely azonban nem ügyelt a saját belsõ megosztottságaira, a testében kifejlõdõ betegségekre és rothasztásokra és nem figyelt oda a saját népe sorsára. A szegénység miatt megindult kivándorlás, a középbirtokos réteg gazdasági kiszolgáltatottsága, földeladásai idegeneknek és a magyar kapitalizmus alapvetõen nem magyar volta, a tömeg kiszolgáltatottsága a nem magyar érdekû sajtónak, a budapesti kultúra elmagyartalanodása, a liberalizmus felügyelet nélkül hagyása vezetett a háborúba való belépéshez, a német érdekek kiszolgálásához, a háborús vereséghez és Trianonhoz. 1918-ban gróf Károlyi Mihály és zsidó, vagy zsidó megbízásokat teljesítõ gyülevész bandája, kihasználva a háború anyagi nyomorát, élelmiszerhiányát, az egész kontinens végtelen anyagi kiszolgáltatottságát, az amerikai támogatást, pénzt, anyagot és a gyarmatok minden kincsét birtokló antant fölényét, annak megbízásából forradalmat robbantott ki a hátországban. Mérgezõ propagandájával hazahívta a frontokról a szenvedõ katonákat, védtelenné tette a nemzetet. Károlyi az ellenség minden kívánságát igyekezett teljesíteni, mert az antant kormányaitól várta, remélte a saját hazaáruló kormányának megerõsítését. Amikor pedig ez a terve kudarcot vallott átadta a hatalmat a másik megbízónak, Kun Bélának és bandájának. Ez Trianon legközvetlenebb elõzménye és oka is ez. Kommunista, leninista és zsidó liberális hatalomátvétel, a régi rendszerek megdöntése Európa három nagy birodalmában történt 1917 és 1920 között. Oroszországban 1917tõl kezdõdõen Trockij vezetésével tört ki és 12
aratott gyõzelmet a vörös forradalom, amelynek elsõ számú politikai vezetõje Lenin lett, a katonai vezetõ, a harcoló egységek parancsnoka viszont a világforradalom atyja, Trockij – eredeti nevén Bronstein – lett. Nyomban a hatalomátvétel után, sõt már a harcok közben megindult a belsõ vérengzés, a koncentrációs táborokba hurcolás, a gyilkosságok sorozata. A cári családot a csecsszopókig kiírtották. Kezdetét vette a keresztényüldözés és a pravoszláv egyház erkölcsi hatalmának megtörése. Lenin különbékét kötött a németekkel és átengedte nekik a vitatott lengyel területeket, amelyeket amúgy sem tudott volna egykönnyen a bolsevizmus igájába hajtani. Orosz területeket a békéért. Ma ezt a módszert Palesztinában alkalmazzák – béke nélkül, a területek sûrû bombázása közepett. Németországban hirtelen roppant erõs lett a kommunista párt, Vilmos császár lemondott, polgári erõknek adta át a hatalmát és az új kormány vezetõ pozícióiba német zsidók kerültek. Bajorországban úgyszintén. Ausztriában szociáldemokrata kormány alakult, hasonló összetételben, kikiáltották a köztársaságot, a Habsburgokat számûzték. A legnagyobb felfordulás azonban, Oroszország mellett a Magyar Királyságban következett be. 1931. október 31-én egy fele részben zsidókból álló, katonáknak álcázott terrorcsapat megölte gróf Tisza Istvánt, a régi rend oszlopát. Másnap köztársasági elnökké választották a kretén Károlyit. Az országot elborította a szenny, a mocsok, a bûnözés, a zûrzavar határtalanná vált. A kormány leglényegesebb ténykedése az volt, hogy szétengedte, feloszlatta a hadsereget és minden oldalról védtelenné tette az országot. A kor-
mányzásnak még a szándékát sem lehetett felfedezni, fogalmuk sem volt róla Károlyi sarlatánjainak, minden ténykedésük a volt ellenség az an tant hatalmak kegyeinek hajszolásában merült ki, olyannyira, hogy végül ezek is megunták õket. 1919. március 21-én aztán, kikiáltották a tanácsköztársaságot, mint a legtökéletesebb államformát és elkezdõdött a magyarság módszeres irtása. A tanácsköztársaság 133 napja alatt vörös brigádok járták az országot, többnyire szadista zsidó komiszárok, Szamuellyk, Korvin Ottók, Lukács Györgyöcskék vezetésével és ártatlan magyar állampolgárokat, birtokosokat, gazdákat, katonákat lõttek fõbe, akasztottak fel. Fosztogattak és raboltak. Mindent le akartak rombolni, ami a régi világban a magyarság akaratából, a munkája, szenvedése, verítéke nyomán létrejött. Vörös hadseregük összeomlása közben a román hadsereg akadálytalanul nyomult be Budapestre és elkezdõdött a magyar élettér második kifosztása. Ez Trianon közvetlen elõzménye és aki ebben nem veszi észre az azonosságot a mai helyzetünkkel, az vak. Azonos a magyarság életére törõ erõk etnikai összetétele, ugyanazok a keresztény és nemzet ellenes célok vezérlik õket, azonosak a keresztényellenességben a rombolás szándékában, a fennálló rend intézményeinek a megdöntésében és végül ugyanaz a korlátlan uralkodási vágy, ugyanaz a bolsevista kíméletlenség vezeti õket. A módszerek természetesen különböznek. A világ óriási technikai és civilizációs változásokon esett át, Európa megszenvedett még egy, a Versailles-i békébõl következõ még sokkal borzalmasabb világháborút és nincs már a színen egyetlen egy szuverén európai nagyhatalom sem. Németország megszállt, vergõdõ, csak a gazdasági talpon maradásáért küzdõ ország, a francia önállóság egy díszes illúzió. Angliának pedig csak az a szerencséje, hogy a bornírt amerikai vezetésnek szüksége van az angol diplomáciai gyakorlatra, birodalomvezetési jártasságra. Trianon hatása, érvényessége tehát ma már európai kiterjedésû. Az egykori gyõztesek és a vesztesek egyaránt nyögik és ehhez társul az európai fehér rassz végzetes fogyása, genetikai elerõtlenedése. Ebben is Magyarország az éllovas. Népességünk genetikailag magyar és nemzeti keresztény része évrõl évre fogy, vészesen fogyatkozik és a mai kormány nemhogy igyekezne lefékezni és megállítani ezt a fogyást, elõsegíti azt és immár nem a képzetlen szegény réteg kivándorlását segíti elõ aljas és nyomorult politikájával, hanem képzett, máshol is hasznot hajtó középrétegek kivándorlását, s így az ország potenciális vezetõrétege napról napra fogy, a Kun Béla lelki és vérségi pedigréseknek sokkal könnyebb vezetõ pozíciókba jutniuk. jó ha figyelünk
A magyarság sorsa, a legkevesebb, amit elmondhatunk Trianon 87. évfordulóján – válságos. Iszonyatos mértékben hiányzik a társadalomból a bátorság, az akarat. Az önállóság, a saját rend, a hazabirtokosi öntudat ma már nem meghatározó érték sokmillió ember számára. Végtelenül hiányzik a tudatunkból és a közvéleményünkbõl az igény egy Árpád-i vagy Szent István-i iránymutató kardsuhintásra. Hiányzik Bocskai István bölcs bátorsága a most „vagdalkozni kell“-re, s hiányzik II. Rákóczi Ferenc égõ, önfeláldozó, istenhittel telt hazaszerelme, alázata. De maradjunk a korban, amelyrõl beszélünk. Hiányzik vitéz Nagybányai Horthy Miklós is, aki elvállalván Szegeden az ellenforradalmi kormány hadügyminiszteri tisztét, hadsereget szervezett, hazafias tisztekbõl és katonákból, fiatal frontot viselt férfiakból, magyarokból és élükön bevonult Budapestre, a liberális és kunbélás romlott városba és hódolásra kényszerítette. Horthy Miklós helyett ma Demszky van és Kun Béla és Szamuelly örököse Gyurcsány Ferenc. Hadsereg, pláne nemzeti hadsereg pedig már nincs és ami hadseregszerûség még van az is külszolgálatot teljesít a globalizmus távoli harcterein. Most folyik ugyanakkor a rendõrség felszámolása. A cél az, hogy ne legyen se magyar honvédség, amely megvédhetné a hazát a külsõ támadásoktól és adott esetben segítene a belsõ rend fenntartásában, és ne legyen állami rendõrség és törvényesen mindenkit védelmezõ rendfenntartó hatóság sem, s ne legyen
önkormányzati hatáskörben mûködõ rendõrség sem. Hanem legyen fizetett magánrendõrség, amely azokat védi meg, akik fizetik, azoktól, akik nem fizetik, mert nincs egy vasuk sincs. Nagy most a cirkusza rendõrség háza táján, a de a dolog erre megy ki. Pontosan az történik, mint az egészségügyben: akinek van pénze az meggyógyulhat és feküdhet tiszta lepedõn a tiszta kórházban, akinek pedig nincs pénze az mielõbb tûnjék le a színrõl, maga után hagyva egy elfoglalható vityillót, földet, házat kertet. A sokféle banki járadékkal , jelzáloghitellel azt akarják elérni, hogy a szerény lakásvagyon se legyen örökölhetõ. Ha a szerencsétlen 65 év feletti nyugdíjas lehunyja a szemét, élete munkája, a kis lak szálljon át a bankra és az azt rakjon bele, akit akar. Lát ebbõl valamit ma a nemzet? Legtöbben semmit. Az erõs, pénzzel és tömegbefolyással rendelkezõ pártok pedig várják, hogy szerzõdtetett, vagy akár ellenoldali politológusaik eldöntsék, hogy van-e rendszerváltozató helyzet, hogy felülhet-e Horthy Miklós fehér lovára valaki is. És bizonyosak lehetünk felõle, hogy eldöntik. Képzeljük el, hogy mi lett volna, ha Horthyék is hasonlóképpen haboztak volna. Még mindig ott konferenciáznának Szegeden és közben Kun Béláék már a privatizáció édes ízére is rájöttek volna. A mai magyar helyzet Trianonnál is szörnyûbb ellentmondása az, hogy mindent tudunk a felettünk uralkodó, aljas, nemzetellenes hatalomról, a megbízotti és helytartói
mivoltáról, látjuk, hogy semmilyen alkotmányos szabályt nem tart be, nincs elõtte törvény és nincs benne erkölcs, céltudatosan rombol és szolgaian teljesít minden idegen elvárást, bolsevista és talmudista, amelyek ellen semmi kifogásunk nincs, ha nem itt gyakorolják és mégsem mer, mégsem tud a nemzet elha tározásra jutni, hogy megtisztítja tõlük a hazát. A bolsevizmust és a vele szövetkezett álnok liberalizmust véglegesen ki kell iktatni a magyar politikai életbõl. Ez a magyar megmaradás alapkérdése. Ez Trianon 87. évfordulójának egyetlen üzenete. De nem is üzenet ez már, hanem erkölcsi parancs. Ha nem írják ki záros határidõre az elõrehozott választásokat, akkor mindannyiunknak fel kell ülnünk Horthy Miklós képzeletbeli fehér lovára és általános sztrájkkal, nemzeti ellenállással, tüntetésekkel és bojkottokkal ki kell kényszerítenünk ezt a választást, hogy ne legyen polgárháború. Félre a gyávákkal és az okoskodókkal, félre a folyton habozókkal és a befurakodott fékezõkkel. Mert amikor egy népet, egy nemzetet a lét – nemlét végsõ kérdései elé állítják a rászabadult külsõ erõk, akkor nem érvényesek a mondvacsinált demokrácia áldemokratikus, csak a keveseket védõ szabályzatai, jogállamiság humbugjai és az elit önzõ érdekei. Elsõ a megmaradás. A magyar megmaradás. A jogállamot és a demokráciát pedig majd megcsináljuk, ha tiszta lesz a haza. Mi, magunknak. Csurka István
Gyurcsány Ferenc bukásának elsõ napjában vagyunk – jelentette ki Csurka István pénteken Debrecenben sajtótájékoztatón. Gyurcsány Ferenc ma déltõl nem igazi miniszterelnök, csak címzetes kormányfõ, a helyettese átvette a hatalmat, az MSZP azt mondta: elég!" – mondta a MIÉP elnöke. Szavai szerint az MSZP ügyesen tette félre Gyurcsányt, aki ugyan még miniszterelnök, de már van egy helyettese, akit annak idején õ maga tolt félre, amikor a miniszterelnöki stallumot kapta. Csurka István szerint „Gyurcsányék iszonyatos rablást hajtottak végre, és amikor már büdös a helyzet“, akkor elõlép Kiss Péter. A sajtótájékoztatón Csurka István kérdésre válaszolva arról is beszélt, hogy szükség van az elõrehozott választásokra. Megítélése szerint nem szabad megengedni, hogy a jelenlegi kormányzat kitöltse a mandátumát, mert „addig a levegõt is ellopják“. Ugyanakkor Csurka István azt nem tudta megmondani, hogy az MSZP hajlandó-e alkotmányos úton hozzájárulni az elõrehozott választásokhoz. A MIÉP elnöke úgy látja, hogy a „Gyurcsány-Kiss Péter váltással“ egy idõre el tudják halasztani ezt a döntést. Hozzátette: a MIÉP támogatja a Fidesz népszavazási kezdeményezését, és követeli, hogy „álljon ki még határozottabban az Országos Választási Bizottság gazemberségeivel szemben“. Csurka István szerint az OVB magatartása az aláírásgyûjtéssel kapcsolatban a Rákosi-korszakot idézi. A sajtótájékoztatót követõen Csurka István a MIÉP Lámpás programja keretében tartott fórumot Debrecenben. MTI
jó ha figyelünk
13
Aggaszt már régóta egy dolog, vagyis egy fogalom, pontosabban egy imaginárius fogalom. A nemzeti oldal. Meg minden egyéb megnyilvánulás, amikor a nemzeti kifejezés alatt olyasmi értetik, amiben én nem vagyok benne. Ugyanis egy pillanatig sem éreztem magam soha kevésbé magyarnak, mint az úgynevezett nemzeti oldal. Mi a lócsöcstõl magyarabbak vagy nemzetibbek ezek énnálam? Ez a kérdés itten. Kicsiny alföldi falvakban gyökerezik a családom. Itt születtem Budapesten, bejártam ennek az országnak számos erdejét és mezejét, nyelvét felsõfokon beszélem és írom. Ismerem gombáit és lepkéit, és verseit és történelmét. Magyar vagyok, a nemzet tagja, és nem üresszájú imposztorok neveztek ki magyarrá, úgyhogy ilyenek el se veszik tõlem. Az már igaz, hogy nem vált ez mániámmá. Nem ebbõl vezetek le mindent, nem tetováltatom a turult a seggemre, se máshova. Merthogy nem is mindent lehet ebbõl levezetni. MAGYARNAK LENNI NEM MINDEN. Nem ebbõl származik minden boldogság és szomorúság. Nincs magyar way of life, ahogy nincs a magyaroknak saját istenük. Hanem mindabból, ahogy a magyarok élnek és gondolkodnak, ahogy hisznek és nem hisznek, abból áll össze egy kultúra, szubkultúrák szövedékébõl. Nemcsak magyar sorstragédia van, nemcsak Trianon, hanem van magyar kisvasúthálózat, magyar melegszcéna, magyar underground, van magyar liberalizmus és magyar popzene. Van továbbá rengeteg hülyemagyar. A nemzet nem egy darab kalapácsos ember. Millió és millió dolgot gondol és érez egyszerre, millióféleképpen dönt. Már hogy is lenne oldal a nemzet? A túloldalon is a nemzet van. Tudjuk persze, honnan fúj a büdös. Itt valaki egyszer elkurjantotta magát, hogy aki magyar, az õrá szavaz. A nemzethez tartozás feltétele rá szavazni, mert õ a nemzeti oldal. Aki nem szavaz rá, az következésképpen nem tartozik a nemzethez. A rendszerváltás utáni legnagyobb privatizációs botrány. Bekerítette a forrást, lepakolt egy lakókocsit a bejárathoz, és úgy gondolja, hogy õ belépti díjat fog szedni a nemzetbe. Hát ki a kurvanyád vagy te ehhez?
Tóta W. Árpád – Index
Tóta W. Árpád – Index
A hazugságairól, keresztények és jobboldaliak ellen uszító, halottgyalázó (II. János Pál) cikkeirõl hírhedt Tóta W. Árpád minap megint taknyadzott. Kurvaországban pedig a liberális taknyot megjelentetik, például a fényképhamisító, cionista Zsindex hasábjain, különösen, ha a nemzeti oldalt szó szerint kurvaanyázza. A Szent Korona Rádió válaszolt. Válasz erre: http://w.blog.hu/2007/06/11/foglalod_a_kurvanyadat Ha te megütheted velem szemben ezt a hangnemet, akkor én is. Egyben van igazad: normál esetben nem kellett volna létrejönnie annak a kifejezésnek, hogy „nemzeti oldal“. Pont az ilyen nemzetromboló barmok miatt, mint amilyen te is vagy, alakult ki. Tudod, önvédelembõl. Persze, hogy egyre többen hordják magukon õsi jelképeinket: hiszen onnan legalább nem vehetitek el. Ne is tiltakozz. A „liberális“ banda most készül bontani a Turult. MILYEN HÜLYESÉG, én is liberális vagyok, miért veszik el tõlem ezt a fogalmat? CSAK az a liberális aki SZDSZ-es? Csak az a liberális akinek magyar fóbiája van? CSAK az a liberális aki a több-biztosítós rendszer mellett van? Csak az a liberális aki füvet szív? Csak az a liberális aki támogatja a melegházasságot? Persze, tudjuk mi a helyzet: aki nem liberális, de legalább nem szocialista, az rasszista, fasiszta, kirekesztõ, kisajátító. Hát, kurva anyád. Tudod még miért folyamodunk õsi jelképeinkhez? Mert a címert néha ti is használjátok. Fúj. Hát inkább nem vállalok közösséget veletek. Énekeljétek csak az internacionálét a szoci gyûlésen. Ja, hogy ti attól még magyarok vagytok? Én vagyok a hülye! Hiszen a szöveg magyarul van! Ez a helyzet Tóta W. Attól még, hogy azt írod magyar vagy, kurvára nem vagy az. Egy senki vagy. Mindenkinek jobb, ha szépen elkülönülünk. Ja és: Annak a nemzetnek te nem lehetsz a része, mely ellen uszítasz. Mindenki aki 2004. dec. 5-én a nemmel szavazott, kizárta magát a magyar nemzeti sorsközösségbõl. Laza – Szent Korona Rádió
14
jó ha figyelünk
Visszaesés történt a demokratizálódás folyamatában Magyarországon A magyarországi demokrácia továbbra is gyengülõ tendenciát mutat. „Magyarország 2006-ban szembesült a legnagyobb kihívással a demokratikus átalakulás folyamatában“ – olvasható a Freedom House amerikai nonprofit szervezet éves jelentésében, amit június 14-én hoztak nyilvánosságra Budapesten. A szeptemberi és októberi zavargás Gyurcsány Ferenc miniszterelnök a hazugságokat beismerõ beszéde kapcsán robbant ki, de a feszültség régebben lappangott: többek között az alapvetõ reformok többszöri elhalasztása, az állam központi szolgáltató szerepének túlerõltetése, a magán- és a civil szféra helyett az államra való túlzott támaszkodás miatt. A vizsgált területeket összesítõ demokráciamutató Magyarország esetében 2.0-ról 2.14-re romlott tavalyhoz képest az 1-tol 7-ig terjedõ skálán, amely az egyes országok szabadságjogokkal és demokratikus intézményekkel kapcsolatos teljesítményét értékeli. A magasabb osztályzat a gyengébb eredményt jelöli. Magyarország 1999-ben, amikor a Freedom House bevezette a maihoz hasonló módszertanát, még 2-3. volt. A Freedom House amerikai nonprofit szervezet szerint Magyarország a demokratizálódás folyamatát tekintve 4-5. helyen áll a volt szocialista országok között, derült ki a csütörtökön bemutatott éves jelentésükbõl. Charles Gáti politológus professzor szerint a közép-európai nyolcak a visszaesés ellenére a posztkommunista átalakulás élharcosai maradtak, de a politikai kultúra fejlõdése ezzel nem tudott lépést tartani. A rendszerváltó államok között hazánk visszacsúszott a demokrácia általános állapotát tekintve – állapítja meg éves jelentésében a Freedom House. A dokumentum felhívja a figyelmet arra is, hogy a tavaly õszi események Gyurcsány Ferenc õszödi hazugságbeszéde nyomán robbantak ki, a kormányzat pedig rosszul kezelte az utcai zavargásokat. A szervezet Nations in Transit címû publikációjában 29 volt szocialista országban,
köztük a szovjet utódállamokban elemezte a demokratizálódás folyamatát. Magyarország a 2006-os elemzés alapján jelenleg a 4-5. helyen áll a rendszerváltó államok sorában. A sort holtversenyben Észtország és Szlovénia
vezeti. Magyarország demokráciamutatója alapján 1999-ben még dobogós volt, értékelése azonban 2001-re jelentõsen visszaesett, majd 2005-ig ismét javult. A jelentés szerint a visszaesés oka, ami egyébként nem kizárólag Magyarországra jellemzõ, hogy lelassultak a reformok a politikai megosztottság miatt. A jelentés ismertetését követõ sajtótájékoztatón Charles Gáti politológus professzor, aki részt vett az éves jelentés elkészítésében, elmondta, hogy Magyarország leggyengébben a korrupció, a média, valamint a bírói függetlenséggel kapcsolatos területeken teljesített. A demokratikus átmenet országait górcsõ alá helyezõ értékelés Lengyelország, Szlovákia, Magyarország, Szlovénia és Litvánia esetében állapított meg visszalépést tavalyhoz képest, míg Csehország, Észtország és Lettország esetében nem változott a demokráciamutató. Az EU-hoz idén csatlakozott Bulgária és Románia javuló tendenciát mutatott. Tavaly „Az átalakuló nemzetek 2006" címû dokumentum Magyarországgal foglalkozó fejezete a választási rendszernek és a civil szférának adta a legjobb minõsítést, míg a korrupció elleni fellépés, a kormányzati munka és a média tekintetében találta a legtöbb kivetnivalót. Magyarországot összességében konszolidált demokráciának minõsítette. Negyed ponttal, 1,5-re romlott a civil szféra teljesítménye, mert a pártok itt is megpróbálták kiterjeszteni befolyásukat, és megerõsödtek a nem szabadelvû demokratikus nézetek. A független média változatlanul 2,5-öt érdemelt ki – az újságírók felkészültek, magas színvonalon dolgoznak, de erre a szférára is jellemzõ a politikai megosztottság. A helyi önkormányzatok megtartották eddigi 2,25-ös, a bírósági függetlenség pedig az 1,75-ös jegyét. A legrosszabb osztályzatot, egy változatlan 3-ast a korrupció elleni harc érdemelte ki: a törvények rendben vannak, de be kellene õket tartatni. Forrás: HUNSOR összeállítás – nol.hu, mno.hu
HOGYAN JUTOTTUNK LAKITELEKTOL A PAKTUMIG? Azt hiszem, valóban kisiklott a lakiteleki gondolat, ha nem is feltétlenül Antall Józsefen, bár neki is volt ebben némi szerepe. Az MDF túl könnyen mondott le az alkotmányozó nemzetgyulés gondolatáról egy gyors, pörgo tárgyalásos eljárás kedvéért. Pedig megért volna egy kis fáradságot, hogy a társadalom is az átalakulás részesének érezze magát. Végzetes tévedésnek tartottam, amikor Bíró Zoltán 1989 nyarán bejelentette, hogy lemond az MDF elnöki posztjáról, mert korábban az MSZMP tagja volt. De hát kizárták az MSZMP-bol! Annyit mondtam neki: a választóvonalat a becsület mezején kellene meghúzni, nem pedig ott, hogy ki volt párttag és ki nem. Akkor került szóba Antall József, aki a tárgyalóasztalnál már megmutatta politikai kvalitásait. Ot régtol ismertem, még Csoóri Sándor mutatta be 1978-ban. A politikai egyezteto tárgyalások idején is rendszeres, személyes kapcsolatot tartottunk. Ez nagyon csípte az SZDSZ szemét. Ijesztgették a társadalmat, hogy itt egy MDF–MSZMP közös uralom elokészületei zajlanak. Antall ettol megriadt. Majd a választások után megkötötte a paktumot az SZDSZ-szel, amit én fatális tévedésnek tartok. Forrás: Pozsgay Imre – Magyar Nemzet, 2007. június 16.)
jó ha figyelünk
15
– egyre több az izraeli cég hazánkban – Továbbra is megállíthatatlanul özönlenek az izraeli cégek Magyarországra. Mi lesz a sorsa a hajdan az Állami Balettintézetnek helyet adó épületnek? A Bonei Hatichon nevû izraeli vállalat elõször jelent meg az egyre inkább izraeli cégek által uralt magyar ingatlanpiacon: a BH (Bonei Hatichon Civil Engineering and Infrastructures) 10,8 millió euróért (2 milliárd 731 millió ft) több mint 86 kat. holdnyi területet vásárolt Budapesten. Az izraeli cég az üzlet során feltûnõen elõnyös áron elõvásárlási jogot szerzett a terület mellett elterülõ 96 és fél kat. holdnyi telekre is további 3,6 millió euró (911 millió ft) értékben, így tehát a Bonei kevesebb mint 14 és fél millió euróért (3 milliárd 668 millió ft) 183 kat. hold (105 hektár) értékes földhöz jutott a magyar fõvárosban. A Bonei Hatichon 188 millió euró (47 milliárd 560 millió ft) értékben 1300 lakásos lakóparkot és egy 70 ezer négyzetméteres újabb pláza-üzletközpontot akar felépíteni a most tulajdonukba került budapesti területen, és a cég egyedül ettõl a magyarországi beruházástól – 2007-es árakon – 250 millió eurós (63 milliárd 231 millió ft) hasznot vár. Ami Peretz, a Bonei vezérigazgatója kijelentette, hogy: „Ez cégünk elsõ beruházása Budapesten, és mivel úgy véljük, hogy az ország potenciálisan nagy jövõ elé néz, ezért szeretnénk elmélyíteni a jelenlétünket Magyarországon.“
A debreceni Biogal gyógyszergyárat 1995-ben megvásárló izraeli Teva csoport vezetõivel kiváló emberi és üzleti kapcsolatokat ápoló, a szintén izraeli Moti Zisser ingatlanfejlesztõ által birtokolt Elbit Medical Imaging tulajdonában levõ Andrassy 25 Kft. és az Eli Papouchado izraeli üzletember tulajdonában levõ Red Sea Hotels szállodalánc egyenként 15 millió euróért (3 milliárd 800 millió ft) eladta a fejenként 50 százalékos tulajdonjogukat az egykor az Állami Balettintézetnek is helyet adó, Lechner Ödön által tervezett, a múlt század 80-as éveiben épült, egész Magyarország egyik legszebb és legdrágább épületének tekintett, mûemlékvédelem alá helyezett, a budapesti Operaházzal szemben álló háromemeletes háztömbnek. Mind a két nagy volumenû adás-vételi szerzõdés megkötésére Gyurcsány Ferenc miniszterelnök, Kóka János gazdasági és közlekedési miniszter és Demszky Gábor budapesti fõpolgármester tudtával és jóváhagyásával került sor.(A Teva a Biogal megvásárlása elõtt, a Magyarországon az oroszországihoz hasonló módon lezajlott, sorozatos bûncselekményekkel fûszerezett vadprivatizáció idõszakában 3 éven át „gyúrta“ az Állami Vagyonügynökséget, hogy adják el nekik a Biogalt. Késõbb a nagymúltú hajdúsági cég megvásárlását követõen felvett Biogal-Teva névbõl az új tulajdonos elhagyta az addig is csak
ideiglenesen szerepeltetett Biogal szót, így ma már ez a gyógyszergyártó cég is az izraeli TEVA Pharmaceutical Industries Ltd. magyarországi leányvállalataként szerepel – a szerzõ) A gyönyörû, de kívül-belül elhanyagolt állapotú Andrássy úti paloták, és általában a rendkívül értékes budapesti épületek és tömbházak iránt feltûnõ érdeklõdést mutató zsidó vállalkozások közé tartozó Elbit fõnöke, Shimon Yizhaki elmondta, hogy cége a kapott vételárral a szintén izraeli vállalatok és bankok beruházásában megvalósuló óbudai Álomsziget nevû szórakoztató centrum építésébe kíván beszállni. A jelenlegi magyar kormány álmaiban fontos szerepet játszó Álomsziget egy másfél milliárd euró (380 milliárd ft) értékben megvalósítandó gigantikus szórakoztató negyed lesz. Az Elbit Medical és Shimon Yizhaki már eddig is közvetlen és közvetett módon 30 százalékban tulajdonosa volt az óbudai lakosok által nem túlságosan várt, az ukrán, az orosz, a bolgár, az izraeli és az arab maffiát, valamint a velük kapcsolatban álló amerikai és nyugat-európai bûnszövetkezeteket, a pénzmosást, a kábítószer-kereskedelmet és a prostitúciót várhatóan fellendítõ szórakoztató centrumnak helyet adó III. kerületi területnek. Gondola
Nem kívánom megszólítani önöket... mert a címben már megtettem! Mindössze néhány sorban kívánom biztosítani hazugsággal és csalással hatalomra került mindnyájukat,hogy továbbra is megmarad végtelen gyûlöletem önök iránt. Az ok egyszerû. Tegnap idõs beteg és sok gyógyszeren élõ Édesanyámtól levélben megvonták a közgyógyellátást. Nos, ezt személyes támadásnak fogom fel, hiszen Anyám fél évszázadon keresztül nélkülözött az önök ócska gyilkos és szenny-elõdei miatt, de öt gyereket mégis magyarnak és kereszténynek nevelt föl. Elõtte fiatalon, saját életét is kockáztatva keresztleveleket gépelt az üldözötteknek a Városmajori Plébánián, majd aktívan vett részt egy lerombolt és kifosztott ország felépítésében - az ÁVÓ által üldözött – Édesapámmal együtt. Közben vagyonunktól megszabadító szovjetek elõl is bujkálniuk kellett... de nem folytatom e hazában milliók sorsa egyik elszenvedõjének, Édesanyámnak keserveit. Most 80 évesen még egy csapást kellett önöktõl elszenvednie... megvonták a gyógyszertámogatását, mert hihetetlenül nagy kettejük nyugdíja: 80.000 forint. És ebbe nem lehet belehalni. Önök azonban tesznek róla, hogy az ilyen levelekkel hozzásegítsék a halálhoz ezt az önök számára feleslegessé vált korosztályt. Édesanyám is rosszul lett a levél vételét követõen, belegondolva abba, hogy eddig is kevésnek bizonyuló nyugdíja még jobban csonkává válik az önök igazi, ócska szennyes kommunista intézkedésének hatására. Ez nem reform, hanem gyilkossági kísérlet, amelyért bizonyára önök hamarosan felelni is fognak. Mint újságíró azon leszek, hogy e felelõsségre vonás bármiképpen és mielõbb megtörténjék. Önök gyilkosok, és eszerint kell önökkel szemben eljárni, ha végre itt lesz az ideje. És hamarosan itt lesz! (Aki pedig – önök közül ezt – nem hiszi, azt csókoltatom – mint a legújabb kommunista rendõrnacsalnik mondotta végtelenül lenézõ, és cinikus modortalanságában, de önökre különösen jellemzõn, egy országot sértve meg, gúnyolva ki.) Forrás: Stoffán György
16
jó ha figyelünk
– vele bukhat az ország is – Bauer Tamás Népszabadságban írt cikke szerint úgy tûnik, a kormány meghátrál az igazi reformok elõl. A liberális közgazdász Megfutamodóban címû tanulmányában kifejti: a legfontosabb kérdés nem az, hogy megnyeri-e 2010-ben a jelenlegi kormány a választásokat, hanem hogy sikeresen szolgálja-e az országot. Ennek kizárólagos biztosítékát Bauer a valódi reformok megkezdésében látja, amelyek felváltják az eddigi „stabilizációs kényszerintézkedéseket“, amelyek növelték ugyan az állami bevételeket, nem jelentettek azonban mélyreható szerkezetváltást. Példaként hozza fel az adóemeléseket, amelyek közvetlenül javították ugyan az államháztartás helyzetét, de nincs mögöttük reform koncepció. Bauer szerint a komolyabb, strukturális átalakításokat hozó módosítások láttán meghátrálnak a szocialisták, ezt mutatja, hogy számos MSZP-s politikus a negatív közvélemény kutatási adatokra hivatkozva az ingatlanadó bevezetésének elhalasztásáról beszél. A közgazdász elemzésében félig-meddig egyetért Gyurcsány Ferenccel abban, hogy a változások legfájdalmasabb részén túlesett az ország, ám szerinte az elkövetkezendõ idõszak átalakításai politikai szempontból sokkal nehezebbek lesznek. Olyan felsõoktatást, adó- és egészségügyi rendszert kell ugyanis kialakítani, amely hatékonyabbá teszi az erõforrások felhasználását és ezzel egyidejûleg növeli a társadalmi kohéziót. Ugyanakkor a szocialisták mind elvi, mind gyakorlati okokból tartanak a reformoktól. Bauer meglátása szerint az MSZP elvi szinten a baloldaliságot nem tudja összeegyeztetni a strukturális átalakításokkal, annak ellenére, hogy az állami fennhatóság bizonyítottan komoly igazságtalanságokat okoz például az egészségügyben, ráadásul a rossz közvélemény-kutatási eredmények is eltántorítják a pártot a változtatásoktól.
„A volt szocialista országokban vizsgálatok sora mutatta meg, hogy a szubvencionált árak, az ingyenes juttatások nagyon is alkalmasak társadalmi egyenlõtlenségek fenntartására és elleplezésére az élelmiszer-ellátástól a lakáselosztáson át a kultúrcikkek dotálásáig. Illúziónak bizonyultak azok a remények, hogy tisztességesebb irányítással, jobb ellenõrzéssel ezek a diszfunkciók kiküszöbölhetõk. Ma is azt látjuk, hogy a tandíjmentes felsõoktatás nem teremt egyenlõ hozzáférést, hanem nagyon is a tehetõs rétegeknek kedvez. Súlyos egyenlõtlenségeket és igazságtalanságot szül az államilag adminisztrált egészségügy is, amelynek elkerülhetetlen velejárója a kifejezetten antiszociális hatású hálapénz. Aki az emancipációt és a társadalmi kohézió baloldali értékeit kívánja követni, annak újra kell gondolnia: jól teszi-e, ha az eddigi intézményeket védi, ha azok haszonélvezõit szolgálja ki, s szembeszegül az olyan új megoldások keresésével, amelyek egyszerre ígérnek hatékonyabb mûködést és egyenlõbb hozzáférést, igazságosabb elosztást” – írja a volt szabaddemokrata országgyûlési képviselõ. Tanulmánya záró részében a közgazdász megállapítja: a most következõ, elkerülhetetlen reformok a társadalom széles rétegei számára kedvezõek lesznek, így azokat politikai szempontból sem érdemes halogatni. Ráadásul „ha feladják a reformokat, az utólag is súlyos erkölcsi kételyeket ébreszt azzal kapcsolatban, ahogyan az elsõ Gyurcsány-kormány az ország stabilitását kockára tette” – írja Bauer. Mivel a másik oldal „javíthatatlanul populista”, a felemelkedés Magyarországon „csak szocialistáktól és szabad demokratáktól váható. Ha õk feladják, buknak õk, és velük bukik az ország.” Népszabadság
– az elkúrás napja – Más nem tartja közröhejnek, hogy politikai elitünknek és lehülyített alattvalóiknak nincs jobb dolguk mint az elkúrási évfordulóval foglalkozni? Politikai elitünk nagyobb dicsõségére külön megemlékeztek az õszödi beszéd elsõ évfordulójáról. Ennél kevés jellemzõbbet lehet találni a kelet-közép-európai eu-provinciára... Már várom, hogy mikor szerveznek egy új kutatóintézetet a téma köré (van elég állástalan történész), késõbb még megérjük, hogy nemzeti ünnep és munkaszüneti nap lesz... (lehetne pl. a „Nagy Magyar Elkúrás Napja“) esetleg a nagyobb pártok nímandjai együtt mehetnének gyertyás megemlékezésre vagy fáklyásmenetre. No, ennél még a muhi csata, meg a mohácsi vész is jobb... Azt értem, hogy az ellenzék csõrét piszkálja az õszödi dolog, igyekszik napirenden tartani (és talán joggal várja, hogy a Nagy Õszödi Beszélõ távozzon a politikából), na de hogy a kormánypártok is erre építik kommunikációs stratégiájukat, hogy a kormányfõ mint kezdõ parodista, megírja önnön böszmesége silány politikai paródiáját és ezt még vigyorogva fel is olvassa a Parlamentben, honlapot indíttat a témára – nos ez bizony több, mint elszomorító... Ez tényleg az ország tragédiája.
jó ha figyelünk
Francisco El Qro, a mûminiszterelnök és „W” a világ fõ hallja kendjének szerepében tetszelgõ Majjomember 17
Gyurcsány Ferenc népes hallgatóság elõtt, egy ügyesen tálalt PR-esten, záróvizsgát tett a közgázon. Samuelson és Nordhaus Közgazdaságtanának kötetei:egy, kettõ, három – kipipálva. Tudom, tudom: már egy kötetben adják ki a mestermûvet, de, kérem, nézzék el nekem, rég volt, amikor én forgattam õket. Amúgy a kormányfõ igazán jól szerepelt: szuggerálta a nézõket, nagyokat mondott, lendületben volt, egyszóval dübörgött, mint a magyar gazdaság. (Bocsánat, ezt nem hagyhattam ki.) A miniszterelnök azt találta mondani: egy évvel ezelõtt jobban aggódott, mint most. Bizony így van ez. A nyitó és a záróvizsga között eltelt egy év. Tavaly még a pénzügyi összeomlás szélén álltunk, most pedig az Európai Unió dicsér bennünket. Persze diszkréten; de azért Almunia pénzügyi biztos szerint jól haladunk. Némi rosszindulattal azt hihetném, hogy a spanyol szocialista politikus egy kicsit rájátszik, de más szelek fújnak. Ezt már nem is szükséges feltételeznem: a londoni City elemzõje megtette helyettem. Az ABN Amro szakértõje ugyanis úgy látja, hogy Almunia biztos túlságosan is támogató a kormányzati erõfeszítésekkel kapcsolatban, eközben viszont Magyarországot szem elõl téveszti. Nem kell a sorok között olvasni: pártos kiállás a magyar ügyek mellett. Milyen nagy kár, hogy a Cityben is így tálalják. Ráadásul a The Financial Times sem hozott éppenséggel kritikamentes írást hazánk pénzügyeirõl. Bocsánat, nem akarom kihagyni az alapsztorit: az EU félévente beszámoltatja hazánkat a konvergenciaprogramról, és most
elsõ ízben nem kaptunk figyelmeztetést vagy ajánlást. Helyette azt: jó az irány, de vannak még kockázatok. Ki is használják ezt a bizonyítványt úton-útfélen a kormányzat érintettjei. De térjünk vissza a közgázos záróvizsgára. A kormányfõ ügyesen replikázott – önmagával legalábbis. Gyurcsány Ferenc szerint ekkora költségvetési kiigazítást, mint ami most folyik,Európa még nem látott. Tény, hogy csökken is a hiány. A kormány eközben összeügyeskedte a közigazgatás karcsúsítását, és tart még az oktatási és egészségügyi reform is. A miniszterelnök nem feledkezett meg arról sem, hogy populizmussal vádolja meg az ellenzéket, illetve legnagyobb riválisuknak azt rótta fel: nincs koncepciója a gazdaság, a társadalom rendbetételére. Pedig van mit rendbe tenni. Ám ne szaladjunk elõre! Valószínûleg a közgázos közönség is tudta, hogy a miniszterelnök ambiciózus mondanivalója mögött mi állvalójában. Az elmúlt öt év elhibázott gazdaságpolitikája. A fedezet nélküli osztogatás, a költségvetési trükkök sokasága, a pénztologatás, az állami statisztikai körbõl a pénzek kiszervezése vagy éppen a 2006-os elkapkodott ÁFAcsökkentés. Sorolhatnám még, de aligha érdemes. A lényeg abban rejlik, hogy miközben térségbeli versenytársaink fenntarható növekedési pályára állították gazdaságukat, addig mi, nemcsak hogy lemaradtunk, hanem kiigazító pályára kényszerültünk a kormányzati-állami túlköltekezés miatt. És nem az volt a gond, hogy az állam többet költött, mint amennyit beszedett, hanem azt az illúziót keltette: ez így helyes, csak így tovább. Odáig fajult a helyzet, hogy makro-
Való igaz, ez cucc sem tartozik már a legforróbb hírek közé, de egy a madarak által csiripelt pikáns kis adalék miatt egyszerûen muszáj írnom róla. Szóval a hét kiemelt belpolitikai eseményének számított (persze csak az épp átalakuló kormányról szóló hírek mögött) Gyurcsány Ferenc az elmúlt egy évet értékelõ beszéde a Budapesti 18
gazdasági fo mutatószámai (államháztartási hiány, infláció, kamatszint) miatt Magyarország lett a térség negatív rekordere, s így lesz ez az idén is. Gond, hogy mindezt nem különösebben analizálta a kormányfõ a közgázon. Hiszen nemcsak a szocializmus maradványaival kell megküzdenie a kormánynak, hanem saját gazdaságpolitikájának következményeivel is. Kevesen tudják megmondani, melyik a nagyobb falat. Az évtizedes struktúrák lebontása vagy éppen a hitelesség visszaszerzése. Sem az egyiket, sem a másikat nem kell le-, illetve túlbecsülni. Az oktatás, az egészségügy vagy éppen a közigazgatás átalakítása társadalmi megállapodás nélkül igen nehezen megy (lásd: mai közállapotok!), viszont az ország hitelességének elvesztéséhez elég a kormányzati aktivitás is. Most éppen azt nyögjük. Pontosabban, ha sikerül is egy-két éven belül visszanyerni Magyarország megtépázott hitelét az egyensúly helyreállításával, nem tudni, mi lesz utána. Mindeközben gyarapodni is kellene. Kedvezõ a világgazdasági klíma, és elméletileg nagy ütemben áramlanak majd az európai uniós források. Úgyszólván minden adott: uniós biztatás, globális lehetõségek,közösségi források. Ám valahogy mégsem jutunk egyrõl a kettõre. Talán korai volt ez a közgázos záróvizsga. Mindenesetre a piacok után lassan-lassan a társadalom is kiállítja a bizonyítványt: pénzügyekbõl elégtelen. Forrás: Szajlai Csaba, Magyar Hírlap fõmunkatárs
Corvinus Egyetemen. Egyébként a látogatás apropóját az adta, hogy nagyjából most egy éves a második Gyurcsány-kormány. Így most egy év távlatából magyarázhatta a kormányfõ a jövõ közgazdászainak (na meg persze a rengeteg újságírónak, és élõ tv-közvetítésnek köszönhetõen az egész országnépének), hogy a legjobb dojó ha figyelünk
Regös Péter, a Magyar Zsidók Világszövetségének szóvivõje által írott vers és rövid kommentár a magyarokról: http://nemenyi.net/reszletes.asp?MainID=1&HirID=21929
Hangosak a fasz magyarok, Fajtiszták, mint az olaszok. Buták, mint az oroszok S úgy végzik, mint a karthágó’k.
Mindenki utálja öket, Magyar férfiakat, s nöket, Mindegyiküket megvetik, De egyiküket sem szeretik.
Lesózzák a földjeiket, Felszámolják történelmüket, Eltünnek majd nem sokára, Elmennek a bús picsába.
Elveszett tekintélyüket féltik, De mások a nyelvüket sem értik, Nem tartoznak nyelvcsaládba, Csak a tetves, bús picsába.
Úgy rühelem minnyájukat, mocskos, gyilkos falkáikat, s mikor himnuszukat hallom, felfordul a teli gyomrom.
Európába keveredtek, Emberekké nem vedlettek, Ázsiai majmok még ök, Zsivány Trianon-védök.
Panaszkodnak, nyavajognak, Ök sehová sem tartoznak, Mindenki az ellenségük, Nincsen nekik kistestvérük.
Gyülölik szomszédjaikat, Megölnék mindannyiukat. Irigyek a földjeikre, Átok kisérje öket örökre. Regös Péter [Forrás: B.I.]
log, ami Magyarországgal történhetett 2006-ban, az egy szadeszmszp koalíció. Jah, még nem mondtam: volt szerencsém személyesen részt venni a rendezvényen, ami egyáltalán nem volt nagy szám, azért akad néhány dolog, ami miatt megérte. 1. Rég láttam már a nagyfõnököt testközelbõl. Élõben hihetetlenül tudod élvezni a mozgáskoordinációját miközben beszél. Nekem egy marionettbábu jut az eszembe, de a kameramanok meg pl. így röhögtek egymás közt: „akár egy pszichopata”. A beszédsítlusa sajnos már nem olyan nevetséges, mint hajdanán. Vagy megszoktam, vagy pedig van az országban egy hihetetlenül tehetséges logopédus. 2. A kormányõrség tagjai nem olyan jó fejek. Tele volt velük az elõadó, és szemmel láthatólag alig
várták, hogy széttépjenek valakit. Jókötésû gyerekek voltak, feltehetõleg 5 másodpercükbe került volna puszta kézzel kioltaniuk az életemet. Ez szerencsére akkor is átfutott az agyamon, amikor eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha kurva hirtelen felpattannék a helyemrõl, és úgy csinálnék, mintha a Berettámért akarnék bejó ha figyelünk
Regõs levele Lipták Bélához Nézd Béla! A gyengémre tapintottál, s mivel a hangvétel baráti volt a részedrõl, hát én sem mehetek el amellett, hogy õszintén bevalljam (I have to plead guilty), hogy nekem eszembe sincs megbékélni azokkal, akik a népem (?) gyilkosai, mészárosai voltak. Ez nem egy pitiáner jogvita két pereskedö fél között néhány krajcárról, amin lehet vitatkozni, aztán késõbb lehiggadva megegyezni peren kivül. >>
nyúlni a gatyámba. Szóval a lehetséges pozitív hozadékok teljes hiánya miatt az akciót le kellett fújni. 3. Ennyire félresikerült poént csak 10 évenként egyszer lát az ember, mint amilyennel az egyetem rektorának sikerült beköszönnie. (Egészen az elején van, nézd meg!) Miután megkérdezi: hol a pénz? És elvigyorodik, a tömeg meg nem. A diáksereg aljas módon hagyta a tanár úr kezét a levegõben lógni! Most már semmi kétség Gyurcsány Ferenc sokkal tehetségesebb politikus, mint amilyennek eleinte látszott. (Ja, a fenti pár sor Ferirõl üres szócséplés csupán, nem komoly! Politikus ellen nem lehet ilyen hülyeségekkel érvelni.) Ez a szerdai elõadás nem közgazdászoknak szólt, még csak nem is leendõ közgazdászoknak. Ezt egyrészt onnan sejtem, hogy mindent értettem, másrészt meg igazából bárki értette volna, aki valaha képes volt letenni egy érettségit. Nagyon profin felépített, megszerkesztett, és nagyon megtanult, jól elõadott mûsort láthattunk. Kellõ lazasággal, és fiatalos, „egyetemistás” utalásokkal fûszerezve. Itt kell megjegyezni, hogy tele volt a terem olyan arcokkal, akik alig várták, hogy legyen valami apró poén, hagy lehessen fennhangon kacagni, hiszen milyen jó fej már ez a Feri! De most már jöjjön, amiért elkezdtem írni ezt a bejegyezést: az elõadást követõen – ahogy az lenni szokott – lehetõség volt kérdéseket feltenni. (Ja, itt szögezném le, hogy én csak hallottam a dologról, látni nem láttam, de nincs okom kételkedni.) Szóval, hogy a kérdezés beinduljon, és ne támadjon kínos csend a teremben, az egyetemi HÖK egyik tagja kijelölt 3 embert, hogy tegyenek fel kérdéseket. Az egyik ilyen kijelölt kérdezõ pedig „véletlenül” a Hír Tv egyik kollégája lett. Serényen jelentkezett is, s a segítõ kislány már indult is felé a mikrofonnal, de nagydarab öltönyös úriemberek valahogy megakadályozták, hogy a mikrofon eljusson emberünkhöz. Mindenesetre marha profin, és diszkréten csinálhatták, ha ez nem nagyon keltett feltûnést, másrészt meg valószínûleg már jó elõre kiszúrták az ipsét. Mondom, én nem láttam a dolgot a két szememmel, ezért nem is állítom, hogy igaz. Én csak azt tudom, hogy olyantól hallottam akinek elhiszem. Szépen vagyunk! Forrás: Charlie O’Brian megmonnya
19
Magyarországnak meg kellene újulnia erkölcsileg, szellemileg, kultúrájában, stb, de a magyar nép erre képtelen. Én tudom hogy miért, de kérlek ne kényszeríts arra, hogy ezt most megmagyarázzam. Csak nem azt várod el tõlünk zsidóktól, hogy egyik napról a másikra csak úgy felébredjünk, s megbocsássunk szeretteink elvesztéséért. Ez nem az az eset, amikor valaki véletlenül rálép a lábadra, és bocsánatot kér érte. Életet visszaadni sohasem lehet. Én például 1951-ben születtem, de a génjeimben hordozom a holokausztot. Te meg két félröl beszélsz, akik nem akarnak megbékélni? Csak egy oldalon kérheted ezt számon, a gyilkos magyar nép oldalán. Véreim vére a kezeteken. Nekem ne próbáld eladni a nagy zsidómentõ magyarok hosszú sorának hamis történetét, mert az nem hogy nem igaz, de még cinikus is 600 000 mártír teteme felett. Nem kényszer a disznótor! Hazánkért Online, 2005. szeptember A világhálózat Fórumain és drótpostákban is, egyre több, gyûlölettõl csepegõ üzenet látható, amelyek – szokás szerint — Magyarországot és a magyarságot sértik. Az Emancipáció után megkezdett jelenséget már megszoktuk... Mint ahogy azt is megszoktuk, hogy Budapesten még mindig nincs olyan magyar érdekû parlamenti képviselet, amely a magyargyûlöletet elítélné, — ellentétben az idegengyûlölet ellen hozott törvényekkel! — és kérdõre vonná a vendégjoggal visszaélõ kisebbségek illetékes szervezeteit. A magyarságot, az országot mindenkor divatos, sõt dicsõség is gyalázni, hiszen még a magyarok legjobbjait Rákosiéknak átadó Himler Mártonék is megmondták, utódaik pedig ma is naponta változatlanul és szüntelenül hirdetik: ‘a magyarok háborús bûnösök!’ Tudniillik, ez feljogosítja a gyalázkodásra a társadalomnak azt a bizonyos rétegét, amely pontosan követi az Alliance Israelitée egykori felszólítását és 1990 óta felgyorsított honfoglalást végez hazánkban. Magyarországon nemcsak honfoglalás történik, hanem — New Yorktól Tel Avivig, Párizst beleértve, — észrevétlenül mûködésbe hozott szabadelvû judaizálással egy olyan „újmagyar nemzet“ van kialakulóban, amelynek semmi köze nincs és nem is lehet a magyarsághoz! A tervezet szerint az eredeti nemzeti érzések és felfogások megsemmisítésével egyidõben létrehozni egy nihilista rabszolgává alakított népet. A gépezet teljes gõzzel mûködik New Yorkban! A „gimagine“ c. honlapon http://www. gimagine.com/ látható a kulturális átalakítást végzõ ötödik hadoszlop tagsága. Ebben a fõszereplõk azok, akik valamikor megtanulták a magyar nyelvet, és ma mint „intellektüelek“ nemcsak remekül megél20
nek a politikailag helyes kiadványoknak szétküldött tudósításokból. Különösebben nem foglalkoznék a gyalázkodókkal, hiszen bolond lyukból csak bolond szél fújhat! Másfelõl pedig mindenkinek jogos utálni, akit, vagy amit akar. De amikor egy kisebbségi közösséget hivatalosan képviselõ szervezet egyik tagja, pontosabban szóvivõje nyilvánosan és sorozatosan gyalázza azt az országot és népet, amely neki otthont adott anélkül, hogy az egyént a szervezet elítélné, – vagy legalább tõle elhatárolódott volna az elmúlt öt évben, – akkor azt mondjuk: megállj, elég volt! A nyomdafestéket nem tûrõ idõnkénti véleményeivel, mocsárgázként feltörõ new yorki Regõs Péterrõl van szó, aki nem egyszer rágalmazta, gyalázta már a magyar népet, de e sorok íróját is! Amikor öt évvel ezelõtt a mocskolódásaira azt válaszoltam, hogy átadom a kanadai (RCMP) csendõrségnek, szemtelenül kijelentette, hogy „Hah! Azt is mi irányítjuk!“ (Ariel Sharon is komolyan mondta: „Mi irányítjuk Amerikát!“) Dr. Regõs Péter, az MZSVSZ szóvivõje, a Magyar Zsidók Világszövetsége az amerikai magyar-ajkú zsidóság képviseleti szerve[1] Mutasd meg mit írsz, megmondom ki vagy! Regõst nem kell bemutatni, hiszen az már Interneten is elhíresült a beképzeltsége és az árokparti szókincse! Két évvel ezelõtt a szerkesztõségünkbe küldött Regõs-üzenet: „[...] 2003.01.13 – Most kit jelentesz még fel rajtam kívül, az MZSVSZ-t, a MOSZADot, Izrael Államát, a MAZSIHISZ-t és a Menórát? Én meg feljelentelek a jó k... f.....pó anyádnál, hogy miképpen hozott ilyen végterméket a világra. Nem félünk a farkastól lotyó. Nincs többé gettó, Auschwitz, Dunapart! Nektek befellegzett, vége! You are out of business! Mi diktáljuk a menût! S ti eszitek meg! Dr. Regõs Péter (New York)“ Kicsoda dr. Regõs Péter? Amint azt két évvel ezelõtt megírtuk: a szóvivõ MOSZAD-ügynök — akit még New Yorkban is egyesek „szegény elmebeteg“-nek minõsítenek — eddig csendben küldözgette tudósításait az Amerikában élõ „bûnös magyar nép“ tevékenykedéseirõl, és úgy általában a fasisztákról meg az antiszemitákról, amelyekkel a legnagyobb politikailag helyes lapokat gazdagította. Többek között a budapesti KURIR napilap, az ÚJ ÉLET zsidó lap, és a Torontóban megjelenõ MENORAH nevû folyóiratok new yorki tudósítója. Ezt a tudósító-szerepet a háború alatt Habsburg Ottó, Hodzsa Milán, Eduard Benes – és még sokan mások – töltötték be Roosevelt [2] elnök mellett, késõbb pedig Göndör- Krausz Náthán a bulvárlapjával. De voltak még sokan mások is! Regõs nem akárki! Talán provokációs-ügynök? Mindenesetre nagyon is tuda-
tos, cionfasiszta érdekeket képvisel! Tudniillik, mint ‘szóvivõ’, ahhoz a nemzetközi MZSVSZ-szervezethez tartozik, amely – Tordai Péter, Lancz Tibor, Zoltai Gusztáv, dr. Farkas Ervin, Káldor István társaságában — a magyar ajkú kisebbség intézményét, a MAZSIHISZ-t is magában foglalja. Az egyik magyar honlapon egy E-mailjében ezt olvastuk tõle: „Én egyébként nagyon magyarellenes vagyok. Nevezhetõ ez már rasszizmusnak is. Szerintem a magyar az egy alacsonyabbrendû faj. Ígérem, hogy ahol csak tehetem, életem minden területén ártani fogok és akarok Önöknek.“ „... egy jelzõnek 5 fokozata van az Önök anyanyelvén: 1. buta, 2. butább, 3. legbutább, 4. legeslegbutább, 5. magyar. 1990 és 2002 között kb. 100 alkalommal utaztam járataikon New York és Budapest között újságíróként a magyar írott sajtó egyetlen New York-i tudósítója voltam egy évtizeden át, a Kuríré.1980 óta élek az USA-ban, akkor beleszámítva a családom, feleségem, anyósom, apósom, anyám, húgom, valamint a két fiam útjait is, kb. 200 alkalommal ültünk az Önök [Malév] járatain. Vannak barátaim és rokonaim is Etelközben – ahogy én Vengriát nevezem, de ha engem magyarnak neveznek az én édes hazámban, az Amerikai Egyesült Államokban, azt azonnal kikérem magamnak. ...“ Eddig a részlet a honlapon közölt drótposta-üzenetbõl.[3] Fõ az õszinteség! Ugye milyen elõnyös, hogy valamikor „az alacsonyabbrendû faj“ hazájában lehetõség adódott neki arra, hogy megtanulja a magyar nyelvet? Csak azt nem értjük, hogy a lángoló magyargyûlölete mellett miért visel magyar nevet, és egyáltalán miért használja a magyar nyelvet? Ha valaki ennyire gyûlöli a nemzetet, tisztességesebb dolog lenne egyszerûen odébbállni, nem venni tudomást a gyûlölt néprõl és országáról. Válasszon magának más nemzettõl nevet és nyelvet. Ne utazgasson pereputtyával magyar repülõgépen, hiszen az ‘EL AL’ izraeli légitársaság biztosan úribb módon kezelné, útban Tel Aviv felé. Elvégre, ha a gyomor nem veszi be, akkor nem kényszer a disznótor! jó ha figyelünk
Amilyen a fõnök, olyan a tanítvány! G. W. Bush az USA elnöke véleményét mutatja a nyilvánosság elõtt! Regõsnek van kitõl tanulni! Sajnos, az átlag ember nem tudja elképzelni, hogy a tömény gyûlölet mibõl táplálkozik. Ez indított el arra, hogy újra fellapozzam Marschalkó Lajos: Országhódító c. könyvét, amelyben a nagy író örök idõkre megírta az igazságot. * „Ezek a tanok (t. i. a Talmud tanításai) megtámadják a tulajdon szentségét, a személy és vagyon alapelvét. Ezen tanok a nemzsidó honpolgárok vagyona, becsülete, élete ellen intézett merényletekre buzdítanak. Ezen tanok a nemzsidó honpolgárok ellen féktelen türelmetlenséget, fajgyûlöletet, sõt ellenükben egyenesen társadalmi pusztító háborút hirdetnek. E tanok még a polgári jogegyenlõség elvét is nyíltan megtagadják, a zsidókat, mint privilegizált felsõbb lényeket, bennünket nemzsidókat pedig, mint jognélküli állatcsordát tekintenek.“ *„A zsidóknak szabad a mi vallási, politikai, erkölcsi elveinket, politikai intézményeinket nemcsak kritizálni, de silány gúnyolódás tárgyává tenni, és ebben senki nem lát türelmetlenséget. Hogy az emancipáció mennyire felelt meg a hozzá fûzött várakozásoknak, azt látjuk ma, amidõn a magunk emancipációjáért kell elkeseredett küzdelmet vívnunk.” *„Mi magyarok tehát ténylegesen meghódított néppé lettünk: nem ugyan fegyverrel, hanem rafinériával meghódítva, a zsidó nép kezében összefutó érdekszálaknak bilincsekké való összeforrasztása útján a sajtó és pénzhatalom által. És mindazon tényezõk, amelyeknek kezeiben van letéve a nemzet jóléte, jövõje, lerakták a fegyvert a gyõzelmes ellenség elõtt, lerakta a fegyvert a sajtó – egy-két lap kivételével, – le[4] rakta a fegyvert a törvényhozás, a kormány.” Végezetül még csak annyit, hogy nem minden zsidó Regõs Péter! Vannak jó néhányan, hála Istennek egyre többen, akik életüket veszélyeztetve megírják az igazságot, de õket „antiszemita öngyûlölõ zsidók“-nak bélyegzik. Tóth Judit, Kanada
_____________________ 1. http://www.interdnet.hu/zsido/UJELET u2000_0308.html 2. Anthony Cave Brown: The Secret War Report of the OSS, page 99 – USA, 1976 Berkley Publ. Corp. 3. www.mariaorszaga.hu 4. Marschalkó Lajos: Országhódítók, München, 1975. N.B. A témához kapcsolódó korábbi anyag megtalálható a honlapunk Pozdorja c. rovatában: http://www.hazankert.com/arch_pozdorja. html jó ha figyelünk
ÚDK a Nagy Imre unokája által, a politikai megosztottság legyõzésére meghirdetett imáról... Politikusok részére meghirdetett nyilvános imáról, nehezen képzelhetõ el maga az ima. Nehezen képzelhetõ el, hogy ott valódi ima lesz. Az imához csendesség és magunkba fordulás szükséges. A nyilvános politikusi ima a szereplés egy speciális formája. De mégis, ha már Nagy Imre unokája meghirdette... Az ima belsõ beszéd, mellyel Istenhez szeretnénk eljutni. Az ima során annál közelebb jutunk Istenhez, minél hátrébb tudjuk hagyni énünket. Ha le tudjuk gyõzni énünket célba értünk. Tudd, veszni hagyni régi életed, és új életet nyersz! Nagy Imrét azért tiszteljük, mert tudta legyõzni magát. Legyõzte korábbi énjét vállalva a halált is. E nélkül csak egy gyûlölt vagy megvetett kommunista begyûjtési miniszterként maradt volna meg emlékezetünkben. De legyõzte önmagát és ellenségbõl barátunk lett. Ima Gyurcsány Ferencért(MSZP). Gyõzd le magad Feri! – Feri, térj meg a magyar nemzethez. Kérj bocsánatot 2004. december 5-ért, hogy a világon párját ritkítóan rátámadtál a magyar nemzetre! Terjesztd be a határon túli magyarok kettõs állampolgárságáról szóló törvényt! Emlékezz, hogy Orbán Viktor is tékozló fiú volt (parlamenti kivonulás 1990. június 4-én, ecetera). Viktor a ‘90-es évek elsõ felében megtért a nemzethez, és elõtted is nyitva áll Viktor útja. Nyitva áll elõtted is az út, hogy szívébe fogadjon a magyar haza, melynek hûséges fia lehetsz. Terjesztd be a határon túli magyarok kettõs állampolgárságáról szóló törvényt! – Feri, ne szítsad az antiszemitizmust! Ha nincs ügyeletes antiszemita a porondon, te a háttétbõl kikavarsz egy antiszemita jellegû mutatványt. Lerí rólad, hogy csorog a nyálad az antiszemitizmusért. Miért is? Hogy felléphess ellene. Hogy rámutathass, antiszemita a magyar, antiszemita a politikai ellenfeled. Így próbálsz nemzetközi támogatást szerezni magadnak. Kövesd meg a magyarságot a gyûlöletszításaid miatt ! – Kérj bocsánatot, mert belelövettél a tüntetõkbe 2006. október 23-án. – A trükkökkel (elévült bûncselekményekkel) szerzett vagyonodat fordítsd a 2006. október 23-án meglõtt, összevert emberek kárpótlására. Ima Orbán Viktorért(Fidesz). Gyõzd le magad Viktor! – Viktor, térj meg a demokráciához! Ismerd el, hogy a jobboldali egypártrendszer kialakításával minimalizáltad a „jobboldali“ szavazókat és ezzel már kétszer nyerted meg a választásokat az MSZP-nek. Az MSZP-ben azért szorítanak, hogy te csak tarts ki az orbáni úton. – Kérj bocsánatot, hogy 1998-2002 között még megtagadtad a határon túli magyarok kettõs állampolgárságát. Kérj bocsánatot azért, hogy 2000-ben, a státustörvény helyett nem az igen nehezen visszavonható állampolgársági törvényt, hanem a könnyen kiüresíthetõ pótszertörvényt, a státusz törvényt erõltetted. – Ismerd be, hogy 1998-2002 között nem arra törekedtél, hogy az 1990-1998 kiépült közötti korrupt államot megfékezd, hanem arra, hogy utolérd a korrupciós versenyben az MSZP-t. Nem sikerült persze. Mára az állami-önkormányzati korrupció magát demokratikus államba vetett hitet ássa alá. Ima Kóka Jánosért(SZDSZ). Gyözd le magad Jani! – János ismerd be, hogy milliárdossá válásodat az SZDSZ-hez köthetõ állami megrendeléseknek köszönheted. Szimbólumává váltál az állami szintû korrupciónak. S játszod a sikerest, példaként állítva magadat. Te tudod, hogy könnyebb a tevének átbújni a tû fokán, mint a gazdagnak bejutni a mennyországba. Add vissza vagyonodat az államnak! Ima Dávid Ibolyáért(MDF). Gyõzd le magad Ibi! – Ibi, ismerd el, hogy a rendszerváltás közjogi értelemben az antalli paktumok (Kerekasztal, MDF-SZDSZ) nyomán siklott ki. – Ibi, ismerd el, hogy – az antalli „rendszerváltás“ – tette lehetõvé, hogy Gyurcsány Ferenchez hasonlóan a volt MSZMP nomenklatúrája legyen a privatizáció nyertese. – A Fidesz üldözése elõl az MSZP fennhatósága alá menekültél. Egyik függõségbõl a másikba. Megérte? Elbírod ezt lelkileg viselni? Aggódok érted. Ima Semjén Zsoltért(KDNP). Gyõzd le magad Zsolt! - Zsolt, 17 éve ott ültök a Parlamentben, de nem tudtátok megakadályozni, hogy szétlopják az országot. Javatokra írandó, hogy ti nem loptatok. Elõbb a Fidesz szétvert benneteket, és most a Fidesz függésben próbáltok újra talpra állni. A keresztény egyházak társadalmi tanítása a zsinórmércétek. Eközben a keresztény egyházak társadalomban betöltött szerepe egyre halványul. Paphiány bénítja a Katolikus Egyházat. A kereszténység érdekében tudnál-e vitákat vállalni, igényt támasztani az egyházaddal szemben? Pl. Tudnád-e kérni az egyházadat, engedélyezze a nõk és házas emberek papságát? dr. Bégány Attila – ÚDK ügyvivõ
21
A pánszláv diplomácia által kirobbantott I. világháború, amit Közép-Európa két nagyhatalma, Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia két kisebb szövetségesével együtt 32 állam roppant gyûrûjébe szorítva a szó szoros értelmében a végkimerülésig vívott, négy véres esztendõ szörnyû erõfeszítései után, a baloldali bomlasztás következtében összeomlott. Mikor a központi hatalmak összeroskadtak a küzdelem harmadik évében belépett Amerika friss ereje elõtt, megkezdõdött a kimerült és tehetetlen ellenfelek vagyona felett az osztozkodás. Közép-Európa feldarabolásának, elgyengítésének, a pánszláv álmok megvalósulásának ideje elérkezett. Magyarországon munkás- és katonaforradalom volt, s a puskák, gépfegyverek és kézigránátok erejével uralomra jutott baloldali pesti csõcselék vezetésével egy úgynevezett „proletárdiktatúra“ kezdõdött Kun Béla és mások rémuralma alatt. 34 nappal a párizsi békekonferencia megnyitása után 1919. február 21-én. Hogy kik és hogyan készítették ezt elõ, milyen erõk mozdultak meg, miért az idõzítés, annak igen kicsiny az irodalma, és ha van is, homály fedi. Ezt a Magyarországot nem érdekelte, hogy mi folyik Párizsban a békemû elõkészítésének sorsdöntõ elsõ két hónapja alatt. A baloldali csõcseléket augusztusban – a fõvárosba is bevonuló-román csapatok szétkergették, majd a Szegeden szervezkedõ nemzeti érzésû magyarok maroknyi katonai ereje szeptember, október, november hónapok folyamán lassan helyre állította a rendet. A novemberben megalakult nemzeti kormány a körös-körül megszállott országból kétségbeesve és tehetetlenül figyelni kezdte, hogy mi is történik hát Párizsban. Az sorsdöntõ tanácskozások színhelye nem semleges terület, nem is az aránylag reálisabb angolok fõvárosa, hanem a bosszúért lihegõ Párizs. Itt született meg, a magyar nép halálos ítélete. Magyarország 323 ezer négyzetkilométernyi területébõl elvettek és mások között szétosztottak 231 ezer négyzetkilométert, meghagytak a magyaroknak 92 ezret. A Magyar Királyság 21 millió lakosából idegen uralom alá helyeztek 12,5 milliót, köztük csaknem 4 millió magyart, meghagytak valamivel több, mint 8 milliót. Elvettek minden arany-, ezüst-, réz-, vas- és sóbányát, elvették a szénbányák 80 százalékát, elvették az ország egyetlen tengeri kikötõjét, azt a Fiumét, amelynek modern tengeri kikötõvé való fejlesztését 200 milliós költséggel az ország éppen a háború kitörésekor fejezte be. Az elvett vasútvonalak hosszának arányában elvették mozdonyainkat és vasúti 22
kocsijainkat, mint a vonalak „tartozékait“ s az elvett területek arányában elvették állami lóállományunkat az elcsatolt területek tartozékaképpen. Elvették összes tengeri hajónkat, s elvették folyami hajóállományunknak az elvett és megosztott folyamszakaszokra esõ részét. A megszállók kirabolták az országot, leszerelték gyáraink gépeit, s hogy az oláhok még a Nemzeti Múzeumot is ki nem rabolták, azt az antant katonai misszió parancsnokának, Harry Hill Bandholtz amerikai tábornoknak köszönhetjük, aki a budapesti hatóságok kétségbeesett telefonkérésére kocsiba ült és korbáccsal verte ki az oláh katonákat tisztjeikkel együtt a múzeumból. Elvették Kárpátalját, a színmagyar Csallóközt, Biharországot és Székelyföldet. Elvették Klapka György legendás várát, Komáromot. Elvették egykori koronázó városunkat, Pozsonyt. Elvették Rákóczi fejedelem városát, Kassát, Thököly fejedelem városát, Késmárkot. Elvették Eperjest, Iglót. Elvették Nagyváradot,17 királyunk temetkezési helyét. Elvették Kolozsvárt, Gyulafehérvárt, Marosvásárhelyt, Brassót, Szebent, Aradot, Temesvárt, Szatmárt. Elvették Újvidéket, Szabadkát, Zentát, Torontált. Elvették és idegen uralom alá helyeztek csaknem négymillió magyart és több mint félmilliónyi németet, akiknek eszük ágában sem volt akár szláv, akár román fennhatóság alá kerülni. A belsõ rendfenntartásához engedélyezett 35 ezer fõnyi játékhadseregen felül, sem repülõ erõket nem volt szabad tartani, nem engedtek magyar haderõt akkor sem, amikor a békefeltételekkel ellentétben az új államok, Jugoszlávia, Csehszlovákia és Románia 700 ezer embert tartott fegyverben
nehéztüzérséggel, tankokkal, repülõ erõkkel, amelyek három irányból fél óra alatt elérhették és bombázhatták Budapestet. A békecsinálók ezt mûvelték Versaillesban velünk. De ha százszor is ezerszer is el kell mondani, hogy elvették, azt is el kell mondani százszor és ezerszer, akár minden nap, hogy azért vették el, mert hagytuk, hogy elvegyék és ez alól a nyomasztó örökség alól nincs felmentés! Mert nem minden vesztes tûrte el engedelmesen, szó nélkül, amit reá róttak! Mert a vesztesek között volt a Török Birodalom is, de Musztafa Kemal Atatürk pasa egyetlen négyzetcentiméter földet nem volt hajlandó átadni a gyõzteseknek! Az egyesített angol -ausztrál és újzélandi erõket Galippolinál kétszer is megalázó Kemal pasa nem habozott megvédeni hazáját a sunyi angol bíztatásra támadó görögökkel szemben sem. Kemal, a vesztes világháború végén nem hagyta, hogy gyûlölködõ idegenek döntsenek hazája sorsáról! Ellenkormányt alakított, nemzeti egyezményben mondta ki a török nép önrendelkezését, a török lakta föld védelmét. Így akadályozta meg az antant sevres-i békediktátumának végrehajtását, mindörökre kudarcra kárhoztatta a török Trianont, és Lenin Oroszországának katonai segítségével megindította felszabadító háborúját. Egyetlen percig sem válogatott az eszközökben, amikor hazája függetlensége volt a tét! És nálunk? Alakult-e ellenkormány, volt-e bármilyen fajta katonai megmozdulás, volt-e, akadt-e egyetlen katona, vagy civil, Erdélyben, vagy Magyarországon, aki fellármázta volna az apátiába süllyedt nemzetet, aki megrázta volna a viharcsengõt, hogy magyarok, ne engedjétek! Az Isten jó ha figyelünk
szent szerelmére, ne tûrjétek, lázadjatok fel, hiszen fényes nappal a szemetek láttára vész el a haza, a nemzet! Nem akadt senki! De hát Magyarország történelmét nem magyarok írták már akkor sem, és még csak nem is itthon, és e tekintetben ma sincs változás, hiszen a mai Magyarország történelmét sem Budapesten írják már régen. Trianon gyalázatának nagy irodalma van. Az akkori költõk, írók, tudósok színe-java írt róla, Babitstól, József Attiláig, és Padányi Viktortól Kosztolányi Dezsõn át Karinthy Frigyesig. De Erdély, vagy a Felvidék hazatérése már nem keltett ekkora boldogságot az író társadalomban, a Hazatérésnek nincs számottevõ irodalma, és aki az újraegyesítést, még ha csak részlegesen is, de kijárta, elérte, vitéz nagybányai Horthy Miklós ma sem úgy említtetik, mint nemzeti hõs. Róla csak azt szabad elmondani, hogy átadta a nyilasoknak a hatalmat, amibõl persze semmi nem igaz. A magyar történelemnek voltak máskor is, más súlyos, nehéz napjai, hiszen például a tatár pusztítás, és öldöklés irgalmatlanul megviselte Magyarországot, de az akkori uralkodó IV. Béla nem jajveszékeléssel és mutogatással folytatta megkezdett uralkodását, hanem nekilátott újraépíteni azt, ami elpusztult, és a mindig alattomos, sunyi nyugati szomszédtól hadsereggel, tûzzel, vassal de visszavette az ellopott koronát, az ország átmeneti gyengeséget kihasználó Velencétõl visszafoglalta Zára várát, keményen megbüntette Alsó-Ausztriát, és Bécset. Mindezt alig 15 évvel a tatárpusztítás után. Mert akart valamit, és tett is érte. Nem szemforgatással, és sóhajtozással, hanem erõvel és akarattal. Atatürk pasa bizonyára nem tette volna meg hadügyminiszternek Linder Bélát, és a törököknek nem volt nem volt szabadkõmûves, félnótás Károlyi Mihálya, és nem volt kommunista vircsaftja, Tanácsköztársasága, így meg tudta védeni hazáját, Törökország megmaradt, és elindult a korszerû állami fejlõdés útján. A 323 000 km²-es Magyarországon, a nagy létszámú és erõs, négy éven át harcban edzett és felszerelt magyar hadseregen belül, vagy azon kívül, nem akadt egyetlen ember, aki tett volna valamit, aki megakadályozta volna, hogy a haza történelmének legszörnyûbb katasztrófája bekövetkezzék. Elõsegíteni azonban akadtak ilyenek. A szabadkõmûves Károlyinak szobra van a magyar Parlament mellett, és bár néhány erõtlen tiltakozás elhangzott ugyan az államforma váltás idején, de aztán minden maradt a régiben. A magyar megbízottakat a Gare de l’Est-re történt megérkezésükkor õrizet alá vették, és az egész magyar delegációt internálták a Chateau du Madrid nevû szállodába, és nyolcnapi fogságuk alatt senkivel nem érintkezhettek. jó ha figyelünk
Brutálisan és súlyosan megsértve ezzel az évezredes követi jogot. Az aláírandó békeokmány tervezetét január 15-én adták át nekik és erre az egy éven át készült tervezetre másnap, január 16-án kellett megadni, mindössze 24 órai elõkészület után a magyar választ. A delegáció tiltakozása éppolyan hiábavalónak bizonyult, mint az akkor 73 éves, fehér szakállú, lenyûgözõ szónoki képességû magyar arisztokratának, gróf Apponyi Albertnek egymás után három nyelven, angolul, franciául és olaszul elmondott remekbe szabott válaszbeszéde, vagy a delegáció február, március és április folyamán kidolgozott minden bizonyítéka, érve, tiltakozása és jegyzéke: a békeokmányt május 5-én egyetlen „a“ betû változtatása nélkül kapták aláírás végett újra vissza. A békekonferencia vezetõi az aláírás idõpontját június 4-én délelõtt 10 órára tûzték ki. Az ország hangulata nyomasztó volt, a sajtó hangja levert, rezignált és drámai. Tíz óra után néhány perccel jött a végzetes párizsi hír, és ekkor megkondultak a harangok, elõbb Pesten, majd villámgyorsan szétfutott a hír, egymásután mindenfelé az országban. A magyarok két óra hosszat tartó harangkongással temették múltjukat és temették jövõjüket. Szólnak-e, és ha igen, kiért vagy miért szólnak a harangok ma? Van-e elõrehajtó ereje a gyásznak? Megmásíthat-e bármit is, ha elfogadjuk mindazt, ami történt, ha megadóan lehajtjuk a fejünket? Hogyan pazaroljuk el nap mint nap azt az örökséget, ami a mérhetetlen országcsonkítás után mégis megmaradt? Mert elpazaroljuk! Ma is. Mert ahelyett, hogy erõt adna a fájdalom, az elkeseredés, a düh, bénult szemlélõdés és sopánkodás áll a helyében. Ebben a tehetetlenségben, bénultságban az értelmiség mulasztása felbecsülhetetlenül kártékony, és a magukat jobboldalinak nevezett parlamenti pártok cinikus hallgatására nincs és nem is lehet semmiféle magyarázat. Ma sem gyásznap június 4-e. A békeszerzõdésnek álcázott háborús bûn nem évülhet el soha. Elrabolták hazánk terültének háromnegyed részét, ez történelmi tény, és ennek következményeit soha sem lehet kiheverni. Mert a területvesztéssel együtt mérhetetlenül súlyos károk érték kultúránkat, hagyományainkat, a szellemi Trianon éppen olyan súlyos, mint a hétköznapi. Soha nem nyugodhatunk bele ebbe, mint ahogyan abba sem, hogy több millió magyar testvérünk él másodosztályú állampolgárként 87 éve azon a földön, amely õseié volt, és amelyet a bitorlók nemzetközi segítséggel ma is bitorolnak.
Magyarország abban az európai közösségben eltûrt és eladósodott cseléd, amelyet évszázadokon keresztül legjobb fiainak halála árán védett meg. Az a római katolikus egyház, az a Vatikán tagadja meg a csángó magyarok anyanyelvi mise lehetõségét, amely egyházat a magyar királyok több évszázadon keresztül hatalmas és súlyos véráldozatok árán védelmeztek, és amelynek kérésre – õsi hitüket feladva – templomok százait építették fel. Az elszakított országrészeken élõ magyarok papíron történt megtagadásához a sajtót, a rádiót és a televíziót kellett megszerezni ellenségeinknek. Megszerezték. Megszerezték, megtartották és megvédik. Ellenünk. Az ellenségeink! Itt ma Magyarországon ugyanis a labancoké a hatalom, és a gyûlölt Habsburg ház megmaradt képviselõi visszaszerzett, vagy soha el sem vesztett javaikon élve, nagykövetei lehetnek hazánknak ma is, mosolyogva paroláznak felügyelõ bizottságok tagjaiként, koszorúznak, képviselnek, szerepelnek. El ne felejtsük, hogy Magyarország szétdarabolásából Ausztriának is jutott, és ezt megmagyarázni végképp semmivel sem lehet, hiszen az Osztrák-Magyar Monarchia volt az egyik vesztes hadviselõ fél, és ha emlékeink nem csalnak annak egyik tagja Ausztria. Hogyan kaphatott háborús jóvátételt a vesztes saját magától? Magyarország, mint Osztrák-Magyar Monarchia lépett a háborúba, de nem úgy került ki belõle. Ki a felelõs és miért? Egyébként is kusza a helyzet, hiszen a trianoni békediktátum aláírói közül mára nem létezik Jugoszlávia, Csehszlovákia, és a diktátum nem rendelkezik az utódállamokról. Még utalás sincs rá. Akkor kire érvényes, és meddig? El tudjuk-e érni valaha, hogy független nemzetközi szervezetek tûzzék a kérdést napi-rendre, amikor itthon sem beszél róla a hivatalos politika? Hogy évtizedekig nem lehetett, az történelmi tény, de ma miért nem lehet? Vajon változik-e a helyzet akkor, ha gyûléseken tüntetéseken kerül szóba? Lehet, hogy rögtön nem, de beszélni kell róla egyre többet, és egyre több helyen, hogy meghallják. Hogy meghallják a politika csinálói, hogy eszükbe juttassuk nap mint nap, az elfogadhatatlant, hogy megtanulják örökre, azt az imát, amelyet egy búcsúzó korosztály minden tagjának az iskola padból felállva hangosan kellett elmondani minden tanítási nap kezdetén. Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában Hiszek egy isteni örök igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában! Elhangzott 2007. június 3.-án Debrecenben és Nyíregyházán a Trianoni megemlékezésen. Usztics Mátyás
23
A bankok spekulációs rendszere könyörtelen darálógép, amely pénzköltésre, hitelfelvételre, biztosításra, befektetésre ösztönöz, a fizetésbõl, bérekbõl, kis és középvállalkozások jövedelmeibõl elérhetetlennek tûnõ célok azonnali megvalósulását kínálja, vagy mentõövként Lucifer mosollyal „segíteni“ igyekszik. A bankok kínálta pénzügyletek, és „termékek“ a spekulatív gazdaság legalattomosabb stimulátora, drogja. A könnyen megvalósuló álmok, az azonnal elhárítottnak tûnõ csõdhelyzet azonban csak a felszín, az elsõ felvonás, amely addig tart, amíg egy rövid lélegzet, utána viszont a mély szakadék alján -a csapdába esettekre- ott vár a bérrabszolgaság, a kilátástalan eladósodottság, és a legmélyén a hajléktalanság. A bankrendszer számmisztikus módszere a virtuális pénz, vagy egyszerûen a számsorok manipulálása. Nézzük, vajon mi áll e mögött? Néhány aranytömb -fémek, amelyeknek értéket tulajdonítanak- számok, amik semmit nem jelentenek, csak adatot a számítógépek merevlemezein, és valamennyi fedezet -bankjegynek nyomtatott papír. A legtöbb bank képtelen lenne ügyfelei igényét kielégíteni, ha történetesen mindenki egyszerre fel kívánná venni a bankban tárolt, lekötött pénzét, befektetését. Hasonló helyzet állt elõ a stabilnak tûnõ Postabank botránynál. Ott mindenki visszakapta, amit a bankra bízott??? Ki ne hallott volna már olyan esetrõl, amikor a befektetõk, a betétesek bottal üthették nyomát a pénzüknek, mert a bank összes vagyona sem fedezte a pénzük értékét, ugyanakkor a tulajdonosok a mai napig jólszituált, vagyonnal rendelkezõ, „ártatlan“ személyek.
Meg kell állapítanunk, az olyan gazdaság, amely bankokra, kamatokra, pénzügyi akciókra épít spekulatív hazárdírozás. A pénz nem más, mint váltóeszköz, amely valós megtermelt javak értékének szimulálására szolgál. Önmagában nem képes értéket képezni, értéket teremteni. Ezt elhinni naivság, állítani hazugság.. Az iméntiekbõl tisztán látszik, a bankrendszer hiénái gyakorlatilag a semmittevéssel, számítógép billentyûk nyomogatásával fosszák ki azokat a dolgozó, termelõ, valós értékteremtõ embereket, akiket a velük szövetkezõ kormányzat, a nekik dolgozó marketingesek, és médiumok különbözõ eszközökkel ez irányba befolyásolnak. A folyamat elsõ felében a pénzeszközök elvétele, a késõbbiekben a vagyoni javak elvétele történik. A mechanizmus mit sem törõdik emberi tragédiákkal, családi katasztrófákkal. A rendszer mûködéséért elsõdlegesen a manipulálókkal kollaboráló kormányzat tehetõ felelõssé, amely törvénykezésével elõidézi a szükséghelyzet kialakulását, megteremti a feltételeket a lakosság kiszolgáltatottságához. Másodlagosan a marketinges, és média társaságok felelõsek, akik felkeltve a birtoklási vágyat, a fogyasztási igényt egyre hajtják a szegényedõ lakosságot az erõ feletti vásárlásokba, produkciókban hangoztatják a pénz nagyszerûségét, hatalmát, és torz világképet ültetnek a média fogyasztók lelkébe. A megoldást keresve naivitás lenne állítanunk, hogy a kölcsönök fel nem vétele a célravezetõ út, vagy a befektetéseket inkább termelõ beruházásokra fordítani. Tény, már valószínûleg ez is porszem lehetne a gépezetben, de itt sokkal mélyrehatóbb változtatá-
Az a maroknyi ember, aki még mindig a jelenlegi magyarországi politikai berendezkedés hívének mondható, igazolásképpen folyton arra hivatkozik, hogy elvégre a Magyar Köztársaságban négyévenként országgyûlési és helyhatósági választásokat tartanak, a közhatalom irányításának kiváltságáért pedig – alkotmányos keretek között – úgyszólván bárki, azaz: bármilyen párt versenybe szállhat, a világszemléleti, politikai vitákat pedig korlátozás nélkül le lehet folytatni, habár a médianyilvánossággal vannak gondok. Ezt a csutak szalmát kíméletlenül csépelik naponta. Bár magát a tõkés rendszert, sõt: ennek mai (korlátlanul piaci jellegû, az újraelosztás „GDP-arányos“ súlyának csökkentésére tö24
sokra van szükség. Elõször is a bankrendszer változtatásaira van szükség, vagyis olyan törvényekre, amelyek maximalizálják a kamatokat olyan szintre, amely fedezi a bankok fenntartási költségeit, természetesen az ágazatban reális fizetésekkel, és kiadásokkal. Másodszor olyan nemzeti bankra, amely állami tulajdonú, állami tulajdonú pénzzel, és a többi bank tevékenységét ellenõrzõ lehetõségekkel és jogokkal van felruházva. Harmadszor olyan média és marketing rendelkezésekkel, amelyek szûrik az irreális költekezésre ösztönzõ reklámokat, mûsorokat. Amint látjuk, a kollaboráló kormány, a nem megfelelõen szabályozott bankrendszer, és a teljhatalmú média hármas egysége napjaink legerõsebb fegyvere, mivel észrevétlenül, de annál radikálisabb módon képes ártani a társadalomnak, és benne nekünk, állampolgároknak. Befolyásolhatja minden napjainkat, hangulatunkat, belekényszeríthet egy olyan folyamatba, amelynek segítség nélkül nem a végére, hanem az aljára kerülhetünk. Ennek a rendszernek a megváltoztatása tehát rendkívül fontos, és idõszerû, de ezt egy olyan államvezetéstõl, egy olyan struktúrától nem várhatjuk el, amelynek gondolkodásmódja, lételeme, hogy fenntartsa, és hogy mindenkit, aki ez ellen irányulóan tenni akar félreállítson, lehetetlenné tegyen. Talán furcsának tûnik, de a rendszer legnagyobb ellensége, ha nem vesszük fel a pénz centrikus látásmódot, hanem olyan ösvényen haladunk, amelynek védelme a becsület, a kitartó hit, és a csüggedni nem akaró tettvágy a rendszerváltásra. Fáber Károly, Rendszerváltó Fórum
rekvõ, neoliberális vagy neokonzervatív) politikai és világnézeti változatát sem éri nálunk hatalmi szempontból komoly kihívás – a látszat mást mutat, úgyhogy erre visszatérek -, nem kétséges, hogy a „polgári demokrácia“ (szinonimák: képviseleti kormányzat, alkotmányos-szabadelvû jogállam stb.) tartós válságban van. Ez azok számára is komoly problémát jelent, akik – mint e sorok írója – a polgári demokrácia tiszta eszményét se tartják kielégítõnek ma már, a rendszer enyhén barbár kelet-európai megtestesülésérõl nem is beszélve. Itt nem pusztán arról van szó, hogy az esetleges összeomlás, zûrzavar s a belõle nagy valószínûséggel következõ (nyílt vagy képmutató) diktatúra valamennyiünknek, talán még az esetleges „junta“ tagjainak is kellemetlen volna. A helyzet ilyen tragikus következmények nélkül is épp elég kínos. Nemcsak a nemzet politizáló kisebbsége érzi magát rosszul, hanem azok is, akik csak renyhén elszenvedik a válságot, de túlságosan megvetik a polgári demokratikus köztársaságot ahhoz, hogy a bajok részletei vagy eredete iránt érdeklõdjenek. OSZTÁLYÁLLAM, REPUBLIKÁNUS LEGITIMÁCIÓ Igaz, hogy a polgári osztályállam nem bújhat ki a bõrébõl, de nem mindegy, hogy a közérdekre és a közjóra hivatkozó legitimációs szükjó ha figyelünk
Az adattárolás folyamatosan fejlõdik. Az emberek mindent lementenek: CD-re, DVD-re, USB-kulcsokra. A szakemberek szerint azonban a tény, hogy semmit sem jegyzünk meg, mindent csak elraktározunk, hosszú távon nem sok jóval kecsegtet. Az adattárolás talán még soha nem volt ennyire könnyû és olcsó, mint napjainkban. Egy USB-kulcs alig néhány ezer, egy DVD-lemez pár száz forintba kerül. Ma már akár útközben is menthetünk le adatokat, akár a notebookunk vagy a mobiltelefonunk segítségével. Egyre kevesebb dolgot kell megjegyeznünk, hiszen minden a lemezeken, a memóriakártyákon vagy az USB-kulcsokon van. Némely kutató ezért Copy & Paste szindrómáról beszél, és egyes fontos agyi funkciók elveszítését vízionálják. Egyes szakemberek már egyenesen digitális Alzheimer-kórnak és digitális demenciának nevezik a jelenséget. S valóban, ha belegondolunk, mennyi mindent kell a mindennapokban megjegyeznünk: PIN-kódok, banki és más jelszavak, telefon-
számok, nevek és címek. Persze ezeket általában tároljuk is valahol, azonban, ha az adott eszköz megsérül vagy elveszik, akkor döbbenünk csak rá, hogy mennyire kiszolgáltatottak is vagyunk és hogy a saját agyunk memóriakapacitását mennyire nem használtuk ki. Dél-Koreában arról folyik a vita, hogy a 20 és 30 év közötti fiatalok közül egyre többen szenvednek az információk elfelejtésétõl és függõvé válnak az adattároló megoldásoktól. Elég csak arra gondolni, mi lenne, ha valakinek az életébõl egy idõre eltûnne a mobiltelefon és az internet. Egyes dél-koreaiak elismerték, miszerint lehet, hogy orvosi segítségre is szükségük lenne. A felejtés lassan olyan általánossá válik, mint a fejfájás vagy az álmatlanság. Yeon Byeong-Kil professzor, a Hallym Medical Center munkatársa szerint a félelem és a stressz csak növelik a problémát. „A depresszióra hajlamos embereknél gyakrabban elõjöhet a felejtés, mivel a gondolkodásuk lelassul“ – közölte a szakember. Lee Dong-young professzor, a Szöuli Nemzeti Egyetemi Kórház tudósa viszont úgy vélte, hogy a felejtésben szenvedõ betegeket normálisként diagnosztizálják, mert a teszteken jobban koncentrálnak. „Azonban a legtöbb esetben a digitális Alzheimer-kórt pont az okozza, hogy illetõ képtelen figyelme összpontosítására“ – tette hozzá a kutató. Yoon Se-chang professzor, a Samsung Medical Center orvosa elmondta, hogy a probléma arra vezethetõ vissza, hogy az emberek inkább használják a keresõket, mintsem hogy emlékezzenek, és a saját memóriájukban kutassanak. A digitális készülékektõl való függés pedig rontja az emlékezõképességet. A digitális Alzheimerkór ennek ellenére nem egy betegség, hanem egy a társadalmi változásokat jelölõ szimptóma. Az Incruit nevû oldal nemrég felmérést készített, amibõl kiderült, hogy a megkérdezett több mint 2000 szakember 63 százalékát érinti a jelenség. Egyhatoduk szerint a probléma oka, hogy egyre inkább függenek a PC-jüktõl, a mobiltelefonjuktól és más digitális készülékektõl. A gyógymód a kutatók szerint az, hogy meg kell találni az egyensúlyt a digitális készülékek használata és a valós élet között. Emellett nem árt ha napi memóriagyakorlatokat végzünk, könyveket olvasunk és legfõképpen sokat beszélgetünk. Forrás: Berta Sándor – SG.hu
séglete – mármint az a szükséglete, hogy elfogadtassa magát a honpolgárokkal (alattvalókkal), hogy elnyerje önkéntes engedelmességüket („jogkövetés“), beleegyezésüket a hierarchikus rendbe, amely minden létezõ állam sajátossága – mennyire erõs. A legitimációs szükséglet természetesen nem merül ki a honpolgárok (alattvalók) sikeres megtévesztésében (illetve: tudatlanságban tartásában, illetve: parapolitikai õrjítésében), hanem még ennél is fontosabb szerepet játszik a közjogi-politikai hatalmat gyakorlók (választott tisztségviselõk; kinevezett, szakmai és szenioritási szempontok alapján gúlába rendezett hivatalnokok; mások) indítékainak (motivációinak) megalapozásában. A hatalmat a polgári demokráciákban többnyire nem cinikus manipulátorok és a fönnálló szabályokkal titokban elégedetlen diktátorjelöltek gyakorolják – ez kivétel -, hanem olyan emberek, akiknek valaminõ ideológiai meggyõzõdés sugallja, hogy mûködésük erkölcsileg elfogadható, társadalmilag hasznos. Ez a meggyõzõdés fonódik össze az ismert önzõ megfontolásokkal, amelyek között nem az anyagi, hanem a pszichológiai természetûek a jelentõsebbek. Mivel ez a meggyõzõdés a legkülönfélébb állammûvészeti (Staatskunst, statecraft) módszerekkel és technikákkal is összhangban állhat – tehát nem lehet minden esetben tárgyilag igaz, hiszen (enyhén szólva) nem minden polgári politika közhasznú -, nyilván komoly szerepet játszik benne a „hamis tudat“ vagy (ezen jó ha figyelünk
belül lélektanilag) egyszerûen az öncsalás. Ennek ellenére nagyon fontos tényezõ az, hogy rendszerint nemes szándékok – a népjólét fölvirágoztatásától a mûveltség pallérozásáig – adnak fölmentést a hatalom „bûne“ alól. Elvégre a polgári demokratikus köztársaság alapelve a honpolgárok politikai egyenlõsége. Emiatt a köztársaság lojális honpolgárai a hatalmat visszavonásig tartó kivételes kiváltságnak tekintik, kiváltságként azonban (antirepublikánus) szükséges rossznak (ha tetszik, „bûnnek“), amelyet a jogrend korlátoz, ellenõriz, sakkban tart. Ez a gyakorlatban se pusztán illúzió, ám az már problematikus, ha sem a hatalmat gyakorlók, sem a hatalmat elszenvedõk nem hisznek már benne. (Némelyek csak abban nem, hogy ezt a politikai szerkezetet csakugyan alkalmazzák nálunk, mások abban sem, hogy ezt bárhol alkalmazzák, vagy alkalmazható-e egyáltalán.) A politikai egyenlõség egyrészt öncél, másrészt pedig eszköz a közérdek konstrukciójához. MIÉRT VAN SZÜKSÉGE A POLGÁRI TÁRSADALOMNAK A „KÖZÉRDEK“ KÉPZETÉRE? Több okból. Elõször: ebben a („modern“) társadalomban a vezetõk gazdasági-társadalmi hatalma (szemben korábbi uralmi alakzatokkal, pl. a patrimoniális királyságokban a fejedelmek és a zászlósurak hatalmas 25
birtokainak befolyásával, amelyek „közjogi“, adóztató jellegû üzemeltetése összemosódott az állam kormányzásával, és jogcímet vagy alkalmat nyújtott az uralkodáshoz) elválik közjogi és politikai hatalmuktól. Egyáltalán „a politika“ és „a gazdaság“ mint olyan szétválása kizárólag a kapitalizmus sajátossága. (A „gazdaság mint olyan“ szuverenitása részben valóságos, amennyiben a piac autonóm, és fölhalmozási, bõvülési imperatívuszai önálló társadalmi entitássá teszik a tõkét; másrészt „ideologikus“, amennyiben sajátosságait egynemûen, az osztálytársadalom karakterét eltagadva szokták apologetikusan jellemezni, mintha a tõkés gazdaság nem történeti volna, hanem természeti.) A vezetés jogcíme nem a vezetõk születéstõl való vagy fölkenés-fölszentelés révén bizonyított kiválósága, kiválasztottsága, hanem a közérdek szolgálata. Másodszor: a tõkés termelési mód és a tõkés társadalmi rendszer sajátossága, hogy az értéktöbblet elsajátítása nem jogi kényszerrel és fegyveres erõszakkal megy végbe, hanem sok tekintetben (elsõ renden jogilag) szabad és egyenlõ alanyok közötti szerzõdéses viszonyok között. A piacon. Marx mutatta ki, hogy a sajátlagosan tõkés kizsákmányolás a szabadság és egyenlõség körülményei között történik. Az állam nem föltétlenül és közvetlenül gyakorolja, hanem lehetõvé teszi és fönntartja az osztályuralmat a magántulajdon mindenek fölötti biztosításával. (A „magántulajdon“ szóban a „magán-“ elõtag nem föltétlenül magánszemélyeket jelöl, hanem a tulajdon kizárólagosságát; a tulajdonos akárki lehet, akár maga az állam, ha a termelõk el vannak választva a termelõeszközeiktõl – és alapesetben csak az egyéni vagy kollektív tõkéssel kötött munkaszerzõdés révén férhetnek hozzájuk, hogy használván õket, bérükhöz jussanak -, akkor az állami tulajdon is „magántulajdon“, a termelés pedig árutermelés.) Harmadszor: a közérdek középponti jellegének elismerése azt is jelenti, hogy a közérdek megállapításának („keresésének“) módja nyilvános (parlament, nyílt – pláne: esküdtszéki! – bírósági tárgyalások, költségvetés, az adókivetésnek a jogrendbe foglalása, írott törvények, okiratok megtekinthetõsége, elszámoltatás, a „bizalom“ intézménye, az uralom tényeinek közzététele és nyilvános taglalata stb.). A nyilvánosságból fakad az eleinte igen szûk körû választójogi alapon nyugvó parlamentek megosztottsága („pártok“), amely többnyire „a korona“ és „a rendek“ közötti érdekkonfliktus köré rendezõdött hajdan. A parlamentnek „felelõs“ kormány igen kései fejlemény, még a törvények tisztán parlamenti eredete se régi (mellesleg ma se teljes körû). Ugyanakkor az érdekek nyilvános vitatása mint módszer (a cél persze a közérdek közös és tárgyilagos megállapítása nyilvános vita útján) természetesen burkoltan elismeri a „közérdek“ problematikusságát az osztálytársadalomban, ahol nemcsak jövedelmi és életszínvonalbeli, egyéni különbségek léteznek, hanem nagy embercsoportok eltérõ, sõt: egymáséival szemben álló érdekei, amelyeket egyrészt „harmonizálni“ kell – különben fölbomlik a nemzeti közösség -, másrészt pedig olyan, a magánérdeken és az önzésen túli közös érdeket kell találni, amely nem az „érdekegyesítés“ gyümölcse, hanem amely osztályoktól függetlenül, „objektíve“ föllelhetõ. Ilyen hagyományosan a „nemzeti érdek“, amely nem osztályokat, hanem államokat állít szembe egymással, vagy ilyen általános érdekként határozzák meg ma az emberi nemnek a környezeti katasztrófától veszélyeztetett túlélését. (Mellesleg: „osztályokon“ nyilván nem egyszerûen a jövedelmi, fogyasztási, lakhatási, kulturális elõnyök-hátrányok szerinti rétegzõdés csoportjait értem, hanem a termelõeszközök tulajdonához és az értéktöbblet elsajátításához fûzõdõ viszony szerint elválasztott, ehhöz a folyamathoz – az osztály: folyamat, nem populáció – kapcsolódó sokaságait a társadalmaknak.) Negyedszer: a közérdek „föllelhetõségének“ tana – amely szerint a közérdeket mintegy „föl lehet keresni“, mert mint a „hiteleshely“ vagy a „zarándokhely“, jelképes-természetesen „megvan“, teszem azt, mint alkotmány vagy mint nemzetközi alapjogi rendszer: ez szöveg, amelyet különleges és fölülbírálhatatlan, leválthatatlan („bírói“) instancia értelmez, láttamoz és õriz – szükségessé teszi a divergens (széttartó) érdekek képviseletét, megjelenítését. A képviselet „hitelessé26
gére“ a politikai részvétel teszi rá a pecsétet. Mivel a képviselet osztálytársadalomban nem lehet egynemû, ezért a tizenkilencedik század végétõl kezdve a hiteles részvételnek három garanciája alakult ki: (a) a többségi kormányzás legitimáló ereje, (b) osztálykoalíciók (osztályok közötti koalíciók) létrejötte, (c) az ún. parlamenti váltógazdálkodás, amelynek kiinduló föltétele a mindenkori ellenzék jogainak biztosítása, és hasonlók. Mindez az általános, egyenlõ és titkos választójogért (az uralkodó osztály és a fejedelmi hatalom ellen) folytatott hoszszadalmas harcok közepette formálódott. Ha nem is ennyire naiv gondolati képletben, de mindennek alapja az a hit vala, hogy ha a nép maga választhatja képviselõit, tehát szimbolikusan „megjelenik“ a törvényhozásban (és Petõfi szerint: az irodalomban), akkor a népet, amely – ex vi termini, a fogalom erejénél fogva – többségben van, többé nem lehet elnyomni. A részvétel föltételezhetõ eredménye: a szabadság. Ötödször: a „közérdek“ akkor artikulálható, ha a nemcsak nevében, hanem lényegében (és kultúrájában, fölényhez szokott habitusában) is uralkodó osztállyal szemben a közérdeknek a politikai egyenlõséggel öszszehangzó megismerését, tehát alakítását olyan nép végzi, amely kompetens – ez a szociáldemokrácia (és általában a szocializmus mint ellenzéki mozgalom) legtartósabb, alighanem halhatatlan, elpusztíthatatlan civilizációs örökhagyása: elõször hozott létre (az ismert civilizációk kb. nyolcezer éves politikatörténetében) alávetett osztály versenyképes, plebejus ellenkultúrát a maga nem folklorisztikus mûvészetével és tudományával. Ez – szemben minden ellenkezõ híreszteléssel – messze túlmutat a fölvilágosodáson, amit az is bizonyít, hogy szemben a fölvilágosodással, nemcsak ellenkultúrának indult, hanem meg is maradt ellenkultúrának (ezért pusztították a „kommunista“ rezsimek – is). Az elsõ tömegpártok szocialista munkáspártok voltak, és funkciójuk nem pusztán a proletariátus (korporatív) osztálypozíciójának javítása volt (s a végcél: a hatalom megragadása és a tõkés rendszer megdöntése – lehetõleg békés – politikai forradalommal; ez volt a végcél Kautsky, Bernstein, Luxemburg és Lenin számára egyaránt, s ez bizonyult tragikus tévedésnek), hanem voltaképpen legfõként a politikailag kompetens nép megteremtése, aminek lehetõsége iránt már a Kr. e. V-IV. században kételyeit fejezte ki az arisztokrácia Theognisztól Platónig. A németországi és ausztriai (figyeljünk: nem „német“ és „osztrák“, hanem németországi és ausztriai, SPD és SPÖ!) szociáldemokrácia a fasiszta hatalomátvételekig, illetve a második világháború utáni olasz és francia (nem „olaszországi“ és „franciaországi“!) kommunista párt mint Disraeli „két nemzete“ közül az egyik, mint a második nemzet jelent meg a történelemben, nem mint valamely korporáció („rend“) partikuláris érdekeinek elõmozdítója (mint „érdekképviselet“, ahogy ma mondják a Magyarországra is kiterjedõ német nyelvterületen). Nem csoport-, tehát magánérdeket jelenített meg, hanem elvitatta a „közérdek“ releváns tartalmait a burzsoáziától és az arisztokráciának az államban rekedt maradékaitól, hiszen benyomása szerint nemcsak képviselte, hanem a maga empirikus teljességében megtestesítette a közérdeket. (Innen származott a hatalomra került kelet-európai és ázsiai kommunista pártoknak az a szörnyûséges öncsalása, illetve rosszhiszemû ideológiája, amelyek államukat „össznépi államnak“ [Hruscsov] tekintették, mintha a proletárok nem lettek volna elválasztva a termelõeszközeiktõl, s mintha ezért – bér ellenében – nem kellett volna a tõkéhez folyamodniuk, hogy dolgozhassanak, s mintha ezt a tõkét nem képviselte volna félreismerhetetlenül „az eszményi össztõkés“ [Engels], az állam, az õ államuk, amelyben – szerintük – eo ipso nem létezhettek osztályok. Kelet-Európában ennek a dumának az egyenes ági örököse „a gazdaságról mint olyanról“ szóló – még az elosztási viszonyokat se reflektáló, ennyiben a nyugat-európai viszonyoknál is represszívabb és manipulatívabb – öntudatlan csevegés.) Ezért aztán a szocialista és proletár „másik nemzet“ (persze nem hivatalos) politikai filozófiája „a párt és a szakszervezet“ viszonyának kérdéskörével foglalkozott, s elsõ válságai alkalmával állapította meg jó ha figyelünk
felõle Robert Michels „az oligarchia vastörvényét“, amely szerint minden pártban, még a szocialista pártokban is (sõt: fõleg éppen õbennük!) a hivatásos, fizetett alkalmazottak kerülnek szükségképpen fölénybe, a megválasztottak a választók fölött, a delegátusok a delegálók, a képviselõk a képviseltek fölött, a modern bürokrácia szabályainak megfelelõen – éppen a kompetens nép képzetét nyilvánítva érvénytelennek, azaz „hamis tudatnak“ és „legitimáló ideológiának“. Mint köztudomású, 1914 augusztusában a szociáldemokrata pártok hivatásos vezetõi (elsõsorban: parlamenti képviselõi) elfogadták a burzsoázia fölfogását a nemzeti érdekrõl, ennek folytán visszavonultak „a másik nemzet“ vezetésétõl a munkásosztálynak a tõkés osztályállam körülményei között képviselhetõ, korporatív, azaz tulajdonképpen magánérdekei elõmozdításához. Hiszen a professzionalizálódott, bürokratizálódott modern politikában a politikusi céh általános jellegzetességei lettek rájuk is érvényesek, függetlenül (immár teljesen „ideologikus“) szocialista „meggyõzõdésüktõl“ vagy „világnézetüktõl“, s elõbb õk, majd „kommunista“ utódaik váltak a proletárellenes és antiszocialista ellenforradalom (többnyire tudattalan) – az elõbbiek esetében: többnyire humanista és demokratikus, az utóbbiak esetében: többnyire zsarnoki és fanatikus – ágenseivé. (A tisztán „hivatásos forradalmárokból“ álló, egyszerre bürokratikus és szektás-messianisztikus Párt koncepciója Leninnél és a forradalmi [1918– 1926] Lukácsnál a végletekig szakít „a kompetens nép“ mint kiinduló föltétel eredeti szocialista és demokratikus hitével (ez Fichtétõl és Lassalle-tól származik), és az emancipált, az elidegenedésbõl kivergõdött társadalom hallgatólagosan föladott képe helyett fokozatosan mint céllal számol „a kompetens néppel“, nem mint a forradalom premisszájával – innen konzervatív, klasszicista népmûvelési fölfogása –, s ezt a célt, szintén hallgatólagosan, sine die elhalasztja.) De „a kompetens nép“ tervét nemcsak (a tõkés logika elõtt meghajló) egykori szociáldemokrácia és bolsevizmus árulásai ássák alá, hanem mai árulások is. A köztársasági elnök, dr. Sólyom, az alkotmánybírósághoz fordult, hogy megszüntesse a háromoldalú egyeztetésekben (OÉT) részt vevõ „munkaadói“ és „munkavállalói“ (ezekrõl a gusztustalan eufemizmusokról is volna az embernek pár kemény szava...) képviseletek ún. „közhatalmi funkcióit“, tekintettel arra, hogy ezeknek nincs „demokratikus legitimitásuk“, amennyiben megbízatásuk nem parlamenti stílû választásokból származik. Arról nem szólva, hogy közhatalmi funkciókra igen sokan nem választással, hanem vagy kinevezéssel, vagy kooptálással tesznek szert (tkp. az országgyûlési és helyhatósági képviselõkön kívül mindenki, így pl. a minisztériumok és fõhatóságok vezetõi, a bírók, a jegyzõk stb., stb.), vagy közvetett választással (mint a fõügyész, az ombudsmanok, az alkotmánybírák és maga dr. Sólyom köztársasági elnök), a dolgozók „korporatív“ hatalma a direkt osztályharc folyománya (akár a sztrájkjog, amely más általános jogelvet – a szerzõdési szabadságot, s a szerzõdések betartásának kötelezettségét – sért), „szerzett jog“ vagy akár „szolgalmi jog“ (fõ forrása: az üzemitanács-választás), amelynek a fönntartásáért, úgy látszik, az ún. „baloldal“ semmiféle küzdelmet nem óhajt vívni, ahogyan harc nélkül föladta a társadalombiztosítási rendszerek fölötti népi-korporatív ellenõrzés funkcióit is az elmúlt évezred legvégén. VÁLTOZATOK A PÁRTRENDSZERRE A modern pártoligarchia színleg visszatérni látszik a régi arisztokratikus, whig szabadelvûség exkluzív gyakorlatához, de hát ez csakugyan csupán látszat. (Megjegyzem itt: a régi diétai pártokat az újabb magyarországi történeti publicisztika „honorácior pártoknak“ nevezi: azokat a pártokat tehát, amelyekbõl a honorácior réteg – „nem nemesi származású értelmiség 1848 elõtt“, Értelmezõ kéziszótár – ki volt zárva!!! A mai pesti értelmiség monumentális, lenyûgözõ mûveletlensége, összehasonlítva nem is a Nyugat, hanem a délszláv államok, Románia, Oroszország sokkal fejlettebb szellemi viszonyaival, valósággal megejtõ és varázslatos, nemzeti eredetiségünk egyetlen erõteljes forrása.) jó ha figyelünk
„Az udvar“ és „a rendek“ nemessége voltaképpen igen demokratikusan képviselte – a megyegyûléseken megszavazott, kötelezõ követutasítások, a mandat impératif formájában – a nemességet, amely ekkoriban „a nemzet“ volt (nem a nép). A reformdiéták ellenzékét nem bürokraták vezették, de még az udvari párt vezetõi se voltak azok. Bármilyen oligarchikusak is a mai nyugat-európai, észak- és dél-amerikai, indiai stb. pártok, ha kisebbek is némileg, mint a múltban, azért még mindig tömegpártok. A hazánknál kisebb Ausztriában három-négyszázezres pártok állnak az élen, másutt sokmilliós politikai pártok mûködnek. Sehol sincsenek Kelet-Európán kívül a puszta apparátusra (többnyire helyhatósági funkcionáriusokra és hasonlókra) redukált politikai szervezetek, amelyek ugyanakkor parlamenti képviselettel és milliós szavazótáborral (és négy-ötezer aktív taggal) rendelkeznek. Olyan szavazótáborral, amelynek az égvilágon semmi befolyása nincs választott pártjának politikájára és személyi döntéseire, és láthatólag nem is törekszik ilyesmire. Miért fontos ez? Azért, mert a parlamentnek „felelõs“ (tehát a képviselõk többségének szavazataitól függõ) kormány ma csak úgy mûködhet üzemszerûen, ha a kormánytöbbség állandó és lojális. Ha a kormány törvényjavaslatait leszavazzák, akkor a képviselõházi többség elveszíti befolyását az államügyekre. Ezért a törvényalkotás nem a parlamentekben, hanem a minisztériumok, „kancelláriák“ bürokratikus-technokratikus-jogtudó munkacsoportjaiban történik, ezek a pártok képviselõinek nincsenek alárendelve (a kormánypárti képviselõk kénytelenek támogatni a kormány indítványait, az ellenzéki képviselõk szabadabbak, de õk is többnyire automatikusan elleneznek), kinevezésük tõlük független – tehát az, hogy a kormányt a képviselõk „választják“, puszta illúzió -, nem is beszélve a párttagokról és szimpatizánsokról. Így tehát a mai körülmények között csak a pártokban folytatott eszmei küzdelmek garantálhatják a polgári demokratikus köztársaságok rendeltetés- és rendszerszerû mûködését; mivel a parlamentek megmerevedtek – a kormányok törvényi fölhatalmazás nélkül szinte semmit se tehetnek, ami csak látszatra szabadelvû dolog, hiszen megbénítja a törvényhozás autonómiáját -, a nyilvános vitáknak a pártokban meg kell elõzniük a képviselõháznak legalább a stratégiai döntéseit, ez csakugyan conditio sine qua non, amelyet azonban nem lehet becikkelyezni, ez az ún. „politikai kultúra“ dolga lett volna, de az ügy (benyomásom szerint) elveszett. Mivel az országgyûlési és helyhatósági képviselõjelölteket a bürokráciával összeolvadt pártapparátusok javasolják és támogatják, a honpolgárok csak pártot, ám nem bizonyos sajátos álláspontot, nézetet valló személyt vagy irányzatot pártolhatnak, tehát az õ „választásuk“ is messzemenõen illuzórikus. (Emiatt népszerû nálunk a tisztán egyéni választókerületekre alapozott választási rendszer gondolata – first past the post -, mintha az ún. „egyéni“ képviselõjelölteket nem a pártvezetõség jelölné ki a helyi maffiák közremûködésével, s mintha nem volna az arányos – „tiszta listás“ – választási rendszer sokkal igazságosabb, s különösen az elavult választási „küszöb“ fölszámolásával ezerszer alkalmasabb a valós tagoltság, de legalább a polgárságon belüli világnézeti tagoltság még oly halvány megjelenítésére.) Mivel a kormánytöbbség kénytelen-kelletlen olyan, amilyen, a politikailag elkötelezett honpolgárok csak akkor bírnának némi befolyással a pártok döntéseire, ha (a) belépnének pártokba, s így a pártokon belüli szavazásos döntésekben, vitákban stb. részt vállalhatnának, és (b) ha ezek a pártok „belül“ demokratikusak lennének. Nagyon sok nyugati párt – négy példa a baloldalról: a Ligue Communiste Révolutionnaire (Franciaország), Rifondazione comunista (Olaszország), Linkspartei (Németország), Partido dos trabalhadores (Brazília) – kongresszusain az egyes, szervezett irányzatok egyszerre és versengve terjesztik elõ párhuzamos, egymással vitatkozó programjavaslatukat, ezekrõl kell vitázni és szavazni, ezt követik a személyi döntések, s az irányzatok a kongresszusok között is agitálnak programjuk mellett, s a többségi döntések után se kell föladniuk 27
autonómiájukat (a négybõl kettõ kormánypárt, az egyik országosan nem, de több szövetségi tartományban kormánypárt, de még az LCR is benne van az Európai Parlamentben). A nagyon fegyelmezett és óriási Labour Party kongresszusain még külsõ irányzatok is tartanak „margógyûléseket“ (fringe meetings), amelyek idõnként Blair elleni hatalmas demonstrációkká „fejlõdtek“; 2007 januárjában a Labour-kormány 13 minisztere, államtitkára és helyettes államtitkára tüntetett a kormány (és nem a koalíciós partner!) kórházbezárásai ellen, nem beszélve az élõláncos-bojkottos-útlezárásos kormányellenes tüntetések 50-60 kormánypárti képviselõ részvevõjérõl – a The Guardian adatai szerint. A képviselõk – kormánytag természetesen csak képviselõ lehet – választókerületük pártszervezeteinek nyomására jártak el így; ha nem tennék, nem jelölnék õket többé. A nagy-britanniai pártokban a képviselõjelöltségért többnyire tucatnyi ember verseng; közöttük a helyi pártszervezetek döntenek szavazással; pályázni kell, vizsgázni kell, rengeteg közmeghallgatáson és egyeben kell átesni, hogy az embert jelöljék; akinek nincs lakása a kerületében, ne is álmodjék jelölésrõl vagy újraválasztásról, a hétvégét a vezetõ miniszterek is a kerületükben töltik, és szombat-vasárnap egész nap a választók és a pártszervezetek rendelkezésére állnak (és ott nem másfél napig ülésezik az alsóház, mint a honi országgyûlés, hanem öt teljes napig, többnyire késõ éjszakáig). Ez napi 14-16 órás munka, hetente hét nap. Nálunk az apparátusokra (és néhány kitartó, semmilyen megaláztatással el nem tántorítható, vakbuzgó igazhívõre) redukált pártokban még a hiperlojalista tagságtól is annyira retteg a pártvezetõség, hogy a belsõ tagoltságot, a demokratikus, „alkotmányos“ procedúrákat nem csupán szabotálja, hanem alapszabály-változtatásokkal is irtja. A Fidesz – amelynek 1988 óta ugyanaz a vezetõje! – csakugyan a vezérelv alapján mûködik a stramme Disziplin jegyében. És így vált lehetségessé az, hogy az MSZP egyik kongresszusa egyhangúlag, lelkesen és érdemi vita nélkül megszavazza x politikát, majd a következõ pártkongresszus épp oly egyhangúlag, lelkesen és vita nélkül megszavazza y politikát (amely az x politika egyenes ellentéte), s ez még csípõs hírlapi kommentárokat se vált ki, hiszen a honpolgári, citoyen tudat nélküli közönség már nem is számít egyébre, sõt: idegesen unja a disputákat, amelyeket idõpocsékolásnak tart... Nyerges András, a történeti analógiák nagymestere – akit újabban a Népszava sokat látott hasábjain üdvözölhetünk – állapította meg, hogy a helyhatósági képviselõket, polgármestereket, tanácsnokokat a pártvezér elnöklete alatt egyesítõ szigorú szervezetet elõször jákfai vitéz Gömbös Gyula hozott létre. (Mellesleg Nyerges – aki „csak író“... – többet tud a modern magyar történelemrõl, mint a témával hivatásszerûen foglalkozó, tárgyi tévedéseket, nyelvtani és helyesírási hibákat halmozó akadémikusok, intézet- és tanszékvezetõk: ez is régi magyar hagyomány, hisz nálunk a félanalfabéta József fõherceg – nótaszerzõ! – akadémiai elnök volt...) Most a Magyar Szocialista Párt van soron, amely korábban – jól megalapozott bûntudatára tekintettel – csakugyan a legdemokratikusabb és a legpluralistább párt volt, hogy a belsõ pártéletet megszüntesse, az egyes áramlatokat („platformokat“) áramvonalasítsa. Gyurcsány Ferenc miniszterelnök – aki nem utolsósorban azért került ebbe a pozícióba, mert a párttagság föllázadt a Medgyessy helyére egyetlen jelöltet állító pártelnökség ellen – most az egyetlen jelölt az MSZP elnöki tisztére. A pártot pedig – megtagadva indulásának rokonszenves hangsúlyait – a végletekig centralizálja. Olyan elnökségi ülések lesznek, amelyekre a pártelnök kénye-kedve szerint hívhat meg nem választott apparatcsikokat vendégnek, így mindig többsége lesz, még ha a meghívottak nem is szavazhatnak, de tudjuk, hogy ilyen grémiumokban nem mindig a szavazás dönt. (Kéziratom lezárása után jelentek meg szállongó hírek arról, hogy Gyurcsány és hívei visszatáncolnak a legkirívóbb antidemokratikus átalakításoktól, mert e percben nem volna hozzá többségük a pártkongresszuson: ezek szerint nem azért, mert ráébredtek, hogy helytelenek.) 28
A demokratikus-liberális neokonzervatív párttá átfazonírozott MDF, élén az ország legnépszerûbb politikusával, olyan szabálytalan (és törvénytelen) tisztogatásokat hajtott végre önkebelében, aminõkre az SZK(b)P káderosztálya is elismerõen csettintett volna. Ilyen körülmények között persze senki nem kifogásolja, hogy a Fidesz életveszélyes fenyegetésekkel próbálta „egységtörekvéseinek“ megnyerni az MDF-et. Az, hogy az önkormányzati választásokon a Fidesz nyíltan és hivatalosan összefogott a nyíltan és hivatalosan fajgyûlölõ és kirekesztõ „Jobbik“-kal és a MIÉP-pel, kisebb visszhangot vert, mint az a jelentéktelen tény, hogy egy liberális jogvédõbõl és nagymenõ, világjáró, kozmopolita értelmiségibõl kibukott másik (valódi?) énje, az antiszemita liba. Teljesen érdektelen gágogása (olvasói levél!...) megtöltötte a médiákat, fontosabbnak tetszett, mint a voltaképpeni politika, épp azért, mert a pártok egyetlen megjelenési formája a nyilvánosságban: a gyûlölet és a megvetés tárgya. A párt mint hate object a magyarországi képviseleti demokrácia vívmánya, s már azon se csodálkozunk, hogy a képviselõházi személyzet az ülések után több mázsa szemetet (pillepalackot, papírzacskót, ropicelofánt, óvszert) hord ki az Országház padlatáról, mint egy labdarúgó-mérkõzés lelátójáról a rasszistaközi rangadó után. POLITIKAI DEKADENCIA Népünk nem segít a politikai pártoknak a legitimáció megszerzésében, ami nagy ¹vejki bölcsességét igazolja, s a „közérdek“ hipotézisének visszaállítása reménytelennek tetszik: erre utalnak a vissza-visszatérõ értelmetlen ábrándok alkotmányozó nemzetgyûlésrõl, visszahívható képviselõkrõl (ez többpártrendszerben, kötelezõ „követutasítás“, delegálás nélkül színtiszta idiotizmus, hiszen permanens választást jelentene), korporatív fölsõházról, a miniszterek anyagi felelõsségérõl (ez a parlamentarizmus egyik technikai alapelvének, az „indemnitásnak“ az elfelejtése, amely a modern politika egyik nagy vívmánya) – mintha a kormányzási részvétel részvény volna, amelynek értékcsökkenésével pénzügyi veszteség érné a vállalkozót! -, nem beszélve a „civil társadalom“ retorikájának túlburjánzásáról (ugyebár a civil társadalom legtipikusabb szervezete a politikai párt), amely a szokásos nyelvtani-szemantikai viszszaélésekkel jár, mint „civilség“ és „civilszféra“ (tessék ezt bármilyen külföldi nyelvre lefordítani...). Jellemzõ, hogy a magyarországi politikusok között elterjedt egyetlen politikaelmélet-töredék, azaz Max Weber keserû, cinikus, dekadens elõadása (1919) szerint a demokratikus politika semmi más, csak versengés a közhatalmi tisztségek elosztásáért – pedig, hála a gondviselésnek, százévnyi hanyatlás után se tartunk még itt.Mivel a „civil társadalomnak“ pozitív, „rendszerváltó“ a konnotációja, kiiktatják belõle a politikai szervezeteket, ami tõsgyökeres értelmetlenség, hiszen a „civil társadalom“ fogalma Adam Fergusontól, Hegeltõl, Tocqueville-tõl kezdve az önkéntes társulások szabad világát jelentette, szemben a közhatalommal, beleértve a hagyományos privilégiumokkal fölruházott, s ennek révén kormányzó arisztokráciát vagy egyéb oligarchiát, s amelynek szabadsága és függetlensége a modern polgári szabadságképzetek alfája és ómegája. Ha a politikai szervezetet ebbõl kizárják, akkor evvel azt ismerik el, hogy a „politikum“ egyenlõ a zárt közhatalommal, amelynek gyakorlói közhivatalnokok, tehát azt ismerik el, hogy nincsenek a polgári szabadság fogalomkörén bévüli pártok, ergo: nincs „liberális demokrácia“, nincs „alkotmányos jogállam“, nincs lehetõség sem a „civil társadalom“ és a közhatalom közötti dialektikus összjátékra, ily módon hát a „civil társadalom“ önálló és létezik, ám a politika a közjogiasított kiváltságokkal körülbástyázott oligarchia belsõ ügye, s nem jönnek rá, hogy ez a Kádár-rezsim pontos leírása! Márpedig nem igaz az – bár felõlem puszta retorikai túlzásként, szitokként alkalmazható -, hogy ma a Kádár-rezsimben élnénk: egyebek mellett, ha ez így volna, nem lehetne ekkora a Kádár-rezsim iránti nosztalgia. Ám ez a virtuális kriptokádárista „civil“ mámor önbeteljesítõ jóslatként fungál: ahogy „jobb körökben“ hajdan szégyennek számított a diktatúra „egypártjának“ tagsága, ma épp úgy szégyennek számít a plurális poljó ha figyelünk
gári pártrendszer valamelyik szegmentumába belépni, s nem a tõkés osztályuralom politikai megtestesülései iránti viszolygásból kifolyólag – ugyan! -, hanem éppen a polgári demokrácia iránti mély undor miatt, amellyel bizony, bizony szinte soha nem jár együtt a polgári diktatúrától való egyidejû vagy még intenzívebb viszolygás; ez pedig szerintem eléggé kétes érdemûnek mutatja az effajta fanyalgást. Tehát a kapitalista demokráciát, a demokratikus kapitalizmust nem csak az oligarchikus-bürokratikus-technokratikus hatalomtechnikák veszélyeztetik mintegy „fölülrõl“, hanem a politikának csak diktatúrákra jellemzõ elzártságába, hozzáférhetetlenségébe való oktalan és antidemokratikus belenyugvás mintegy „alulról“. (Ennek az egyik következménye, hogy a helytelenül és értelmetlenül „civil szervezeteknek“ [???] nevezett önkéntes társulások hovatovább maguk is az apparátusaikra visszametszve fognak mûködni. Megjegyzem, az is jellemzõ, hogy a hangadók még a szakszervezeteket se értik bele az ún. „civil szervezetek“ fogalmába, világosan célozva evvel a „civilség“ – ah! – világos és nyílt polgári osztályjellegére, no persze csak posztmagyar körülmények között. Ez utóbbi terminus, ha jól tudom, Odorics Ferenctõl származik: használata indokolt.) Mindez válságtünet, arra utal, hogy a pluralista parlamentarizmusban már senki se bízik, a bizalmatlanság pedig lehetõvé teszi, hogy különféle maffiák rászabaduljanak a pártokra. A centralizálás egyetlen mentsége, hogy az elkanászodott maffiacsoportok megzabolázására is szolgálhat. A helyi autonómia, íme, visszahozta a nagypolitikába Zuschlag „melegük volt“ Jánost, mondhatják a pártdemokrácia ellenzõi. Holott nem az autonómia a hibás, hanem a párttagság szociológiai átalakulása, illetve az az egyszerû tény, hogy a tisztességes emberek egyre inkább távol tartják magukat a hazai hivatásos politikától, aminek a következményei szemmel láthatóak. Ugyanazok az emberek, akik csak magánérdekekben hisznek – pesszimisták és szkeptikusok -, ugyanakkor a közérdek és közakarat rousseau-ian éles és radikális állami megtestesülésérõl álmodoznak. Ezek az álmok azonban nem lépnek ki a tõkés rendszer logikai keretei közül, s hogy a széttagolt osztálytársadalomban – anélkül, hogy osztályjellege megszûnnék – mit jelent a „közérdek“ és a „közakarat“ tisztán politikai-ideológiai erõltetése, azt mindannyian tudhatjuk, hisz valamennyien (a gyerekeket kivéve) diktatúrák túlélõi vagyunk. A közvélemény számára nyilván puszta csalásnak tetszik a „közérdek“, amikor ennek szinonimájaként értesül az ún. „gazdaság“-ról, amelyben a nemzeti össztermék és a nemzeti jövedelem alakulásáról szóló különféle mítoszokat úgy akarják neki beadni, mintha az elosztási és újraelosztási viszonyok ismerete nélkül lehetne tudni, hogy a társadalom tagjainak hogy megy a sora. A neokonzervatív, hivatalos konszenzus hangadói ma ilyesmiket engednek meg maguknak, mint a Népszabadság egyik „új undok“ zsurnalisztája a lap talán legelõkelõbb helyén: „Az országos méretû mélyszegénység teóriáját avatott bevásárlóközpont-látogatóként elvetném.“ Szerencsétlen szerzõ nem tudja, hogy a „mélyszegénység“ – akár a „roncstársadalom“, (c)Bogár László – nem általános, országos állapot, pláne a többség állapota, hanem az underclass és a précarité esetlen szinonimája, nem beszélve szerzõ benyomásainak oly kevéssé pördöntõ jellegérõl. Ha sokan vásárolnak, akkor mindenki vásárol? Ilyen színvonalú érveket forgalmaz az ország „piacvezetõ“ napilapja, mert megteheti. De hát nem csak ugribugri újdondászoknak vannak ilyen döbbenetes fogalmaik. A tiszteletre méltó Mozgó Világ (vastag, havi, olvasott) közli Békesi László – volt fõvárosi tanácselnök, volt pénzügyminiszter, egyetemi tanár, tehát: tekintély – írását, amelyben Békesi a jobboldali ellenzék gazdaságpolitikáját a „vudu-vudu“ kifejezéssel illeti, amelyet állítólag a Nobel-díjas Joseph Stiglitztõl kölcsönzött. Elõször is nem „vudu-vudu“ – a vaudou vagy voodoo nevû haiti mágikus kultuszról van szó (vö. zombi), amelynek a nevét az akkor még Ronald Reagannel szemben elnökjelöltségre pályázó idõsb Bush használta Reagan gazdasági nézeteire, és egyáltalán nem Stiglitz az általa nem nagyon ellenzett neokeynesianizmusra; azaz Békesi a (tévesen) a jó ha figyelünk
Fidesz-KDNP-nek tulajdonított keynesiánus (anticiklikus keresletszabályozó) gazdaságpolitikára véli használni azt a gúnynevet – „voodoo economics“, magyarul talán „vajákos“ vagy „táltos“ közgazdaságtan –, amellyel éppen Békesi és elvbarátai ortodox monetaristaneokonzervatív (a neoklasszikus közgazdaságtan dogmatikus túlfeszítésébõl származó) gazdaságpolitikáját szokták ostorozni! Olvassa vajon Békesi profeszszor a közgazdasági szaksajtót? Vagy legalább a The Economistot, a voodoo economics házi „pravdáját“? Vudu-vudu, szocdem emberevõk! – rezzen össze a köztiszteletben álló ny. miniszter... brrr. De hát egy másik tekintélyes szakkommentátortól (tanácsokat is ad a kormánynak, ó, egek) is olvastam tanulmányt, amelyben láthatólag azt hiszi, hogy a „költségvetés“ és az „államháztartás“ két külön dolog, pedig az „államháztartás“ csak a német Staatshaushalt szolgai fordítása, ami azt jelenti, hogy – költségvetés! Igaz ugyan, hogy senkinek nem ajánlanám a pl. a HVG kiadásában megjelenõ áltudományos „közgazdasági“ bestsellereket, amelyeknek már az egyik baloldali populista, paranoid szociáldemagóg, habár szórakoztató variánsa is megjelent (John Perkins: Egy gazdasági bérgyilkos vallomásai, Bp.: Ráció [!] Kiadó, 2006), ezt persze a Magyar Nemzet ünnepli kolumnás cikkben. Isten tudja, talán csakugyan jobb nem olvasni – különösen a nyomorult magyarországi olvasóközönségnek preszelektált politikai kutyagumit. Mindenki számára nyilvánvaló, hogy a magyarországi polgári demokrácia politikai osztálya a vesztébe rohan, s ezt a legtöbb ember nem bánja. A „közérdek“ képzetét minden európai országban intézmények testesítették meg, olyan intézmények, amelyek idegenek a „profitmotívumtól“ (a profittól mint cselekvési indítéktól), s amelyek összetartották a nemzeti közösséget: a posta, a vasút, a távolsági buszhálózat, az SZTK, az elérhetõ árú állami bérlakás (a „panel“, a lakótelep), a kötelezõ katonai szolgálat, az ingyenes állami iskola, a mûvház (rommagyarul: „kultúrotthon“), a támogatott olcsó könyvkiadás, a dotált színház és koncert, az ingyenes területi és üzemi kölcsönkönyvtár, a néptánc- és kórusmozgalom, a szakszervezeti rezesbanda, a MÁV és Postás Szimfonikusok, a vállalati üdülõ, a diáktábor és a többi. Én ennek az állami-közösségi kultúrának számos autoritárius-paternalista elemét szívbõl utálom, igaz. (Nota bene, mindezek részei a nyugati keynesiánus, szociáldemokrata kultúrának is, kivétel nélkül.) Ezt mint „gondoskodást“ és „osztogatást“ szokás ma leszólni, ámde az osztálytársadalmak szétszakítottságát enyhítõ közérdekû intézmények nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy a polgári demokráciák fönntarthassák a szolidaritásnak azt a minimumát, amely a civilizáció fönnmaradásához elengedhetetlen. Enélkül csak zûrzavar és erõszak várható. Ha nincs, ami összetartaná a társadalmat, miért legyenek a honpolgárok tekintettel honfitársaikra? A pluralizmus csak békés körülmények között lehetséges. A mindenki háborúja mindenki ellen nem vezet liberális viszonyokhoz. A liberális viszonyok mögött mindig, mindenütt hatalmas, erõs, gazdag állam állott – csak így nem lett káosz az általános választójogból. Ez tette a liberális-demokratikus kapitalizmust merõben piaci rendszerbõl modern civilizációvá – igaz, olyanná, amelyet (destruktív és önromboló tendenciái miatt) nem lehetett, nem lehet kedvelni. A pártrendszer krízise az egész modern nyilvánosság válsága, amelynek a pártrendszer csupán a része. A polgári demokráciában én se hiszek, de felelõtlen vakság volna észre nem venni, hogy a neokonzervatív/neoliberális politika – amelynek a személyi autonómiához, „a nemes individualizmushoz“ fûzött várakozásai enyhén szólva nem teljesedtek be – nemcsak leleplezi a kapitalizmusnak a jóléti etatizmus által megszelídített, fölpuhított, ám valójában persze nem túl lágy jellegét, sõt: ki is mondja, hogy ez a rendszer „igazsága“, hogy többé „nincs mese“, hogy „nincs más út“, „nincs alternatíva“, „a reformok elkerülhetetlenek“ stb., hanem szétrombolja a stabilitás és a civilizáltság utolsó megmaradt biztosítékait. A polgári demokrácia bukott rendszer, de ennek nem örülhetünk, mert az életerõs alternatívák (baseballütõs klerikalizmus, konditermi 29
hagyományõrzés, Déry, Ottlik, Mészöly, Weöres, Pilinszky helyett „a vasalbert“, nemzeti szívcsakra a Pilisben, „a jólmegmondta a moldova“ megasztársága) pokoliak, még ha enyhén komikusak is. A polgári nyilvánosság öszszeomlása nem meglepõ, de a kiútkeresés szinte teljes hiánya azért megdöbbent. Polányi Károly olvasói értesülhettek róla, hogy a piaci társadalom: utópia. Nem megvalósítható. De a piacgazdaság komplementere a piaci társadalom. Mindegyre ebbe az utópiába, a koronkénti összeomlásokba visz. Társadalmunk vezetõi legalább részvétüket nyilváníthatnák a magyar népnek. De úgy látszik, õk azt gondolják – hiszen vakok -, hogy ez így van jól, hogy ez szép új világ, s nem hatja meg õket, hogy az anómiák egyre erõsebbek (élükön a cigánykérdéssel, a munkanélküliséggel és az ökológiai szerencsétlenséggel, amelyet – úgy látszik – a gépkocsiforgalom növelésével kívánnak orvosolni), a kulturális összeomlást már ecsetelni sem érdemes. Vezetõink már nem léphetnek ki az Országházból a Kossuth térre testi épségük kockáztatása nélkül. A nemzet nagyjainak bronzszobrát ellopják színesfém-hulladéknak, mázsánként pár forintért. Diplomásaink nem tudnak összehozni egy ép magyar mondatot. Többpártrendszer van, ám a magyarországi pártoknak alig vannak tagjaik, és szabadelvû-alkotmányos demokráciát akarnak fönntartani olyan szervezetek versengése révén, amelyek maguk kis diktatúrák. Márpedig kis diktatúrák együttélésébõl nem származhatik semmiféle demokrácia, így polgári demokrácia se, se pedig semmiféle szabadelvû-alkotmányos jogállam, hanem vagy erõszak, zûrzavar, összevisszaság – vagy az egyik kis diktatúra megnagyobbodása. A pártok közeli hívei az állam megmaradt zsírjának leszívásában érdekeltek. Már nincs sok. Ha ez se lesz, még annyi híve se lesz a magyarországi polgári demokrácia politikai intézményeinek, mint most. Sok honfitársunknak az a benyomása, hogy a neokonzervatív vagy neoliberális rombolásnak (Sozialabbau) valaminõ, ha mégoly gyarló is, de ellenszere foglaltatik a Fidesz-KDNP-"Jobbik"-MIÉP politikájában, hiszen (a szélsõjobboldal régi szokása szerint) szidja a kapitalizmust, mint a bokrot. Ez a benyomás csalóka. Nem pusztán azért, mert a Fidesz-KDNP vezetõi diszkréten utalgatnak rá, hogy õk is szükségesnek tartják „a reformokat“ („a reform“ manapság csak piaci reformot, privatizációt jelent, a közszolgáltatások leépítését, lezüllesztését), a hozzájuk közel álló CEMI munkacsoport neokonzervatívabb, mint Kóka és a hírszerzõ.hu + a hvg.hu együtt. (A hírszerzõ.hu már cigányozik is, nem csak arabozik, úgyhogy minden rendben.) A baj az, hogy a jobboldali ellenzék véleménye szerint sincs más út, habár technikailag kissé másképp képzelik a végrehajtást. „Az erkölcsi forradalom“ többek között arra szolgál, hogy a programok végzetes hasonlóságát elrejtse. Hiszen a jobboldali ellenzéknek sincs a „közérdekrõl“ más hite, mint a neokonzervatív... „baloldalnak“. Éppen csak a kormánypártok individualista retorikája helyett, másrészt a közérdeket megtestesítõ közhatalmi-szociális háló újraszövése helyett a „közakarat“ fehér jakobinus mítoszát (vö. Ludassy Mária összes mûveivel) akarja kalapáccsal – vagy fokossal – beleverni magyarságunk kemény fejébe. A Fidesz-KDNP „vonala“ szerint nálunk kétféle gazdaság van, az egyik a globális-transznacionális, amely minden profitot „repatriál“, külföldre utal, ez a raffendes Kapital sikeres, dübörög, technikailag elõrehaladott; a másik a hazai, a schaffendes Kapital, amely kis- és középvállalkozásokból (ma már ezt is rövidítik: kkv) áll, ezek bajban vannak, ergo: bajban van a magyar polgárság. Ez tévedés. (Bár az nem tévedés, hogy a különféle kormányzatok és jegybanki vezetõk eszetlen monetáris politikája miatt a magyarországi megtakarítások külföldre áramlottak.) A magyar polgárság mindig is, már a tizenkilencedik században – mint a periférián persze mindenütt – a külföldi, nálunk elsõsorban az osztrák és a német nagytõke ügyintézõje volt itthon, nagy iparvállalataink tulajdonosai akkor is igen sûrûn bankok voltak, akárcsak manapság, helyi megbízottaik komprádorok és menedzserek voltak és maradtak. A „kkv“ problémái pedig a fejlett országokat is 30
jellemzik. A transznacionális vállalatokat kiszolgáló – régi terminussal – magántisztviselõknek nem megy rosszul a soruk, de ezek nem igazi burzsoák; a „kkv“-k meg nem elég gazdagok hozzá. Kulturálisan a „kkv“-k és a komprádor vállalatokat alkalmazottként irányító értelmiségiek nem állnak túl messze egymástól; mindõjük egzisztenciája bizonytalan, ezért hajlamosak – minden deklaszszálódástól rettegõ réteg módjára – bedõlni a radikális retorikának. Miattuk kell az SZDSZ-szel együtt a jobboldalnak nyomatni az adó- és járulékcsökkentõ populizmust, ami az Orbántól hivatkozott „plebejusoknak“ nem áll érdekében. (Sajnálatos, hogy a „civil társadalomhoz“ hasonlóan a „populizmus“ terminust is megrázóan helytelenül használják. Szilágyi Ákos, amikor a saját, kissé meg- és átgondolatlan tanulmányát – amelynek szédületes végkövetkeztetése megegyezik háromezer szoclib vezércikkel – kommentálta a Népszabadság valamelyik frekventált rovatában, idézte Seymour Martin Lipset híres meghatározását „a centrum szélsõségérõl“ mint a populizmus definícióját. A baj csak az, hogy Lipset ezt a fasizmusról mondta. Két eset lehetséges: Szilágyi nem tudja, mirõl beszél; ez valószínûtlen. A másik: a „populizmus“ terminust eufemizmusként használja, mert nem akar sajtópört, ami érthetõ, mert manapság a bírói kar autoritárius „szellemiségét“ kihasználva szokás cenzúrát gyakorolni Magyarországon. Arról, hogy mi a populizmus, ld. didaktikus, ismeretterjesztõ írásomat: „Populizmus és elitizmus“, Élet és Irodalom, 2005. karácsony.) Tehát az Orbán Viktort és politikai barátait leszocialistázó, lekádáristázó sajtóbírálatok nem igazságosak. A Fidesz-KDNP nyilván óvatosabb volna, mint a minden egyes magyarországi társadalmi réteget gondos, aprólékos munkával maga ellen fordító neokonzervatív, „baloldali“ (!) kormányzat, de hát ennek a viszonylagos elõnyei – viszonylagosak, hosszú távon nem jelentenek semmit. Így a neokonzervatív „nincs alternatíva“ (amelyet, igaza van Elek Istvánnak a Népszabadságban, a köztársasági elnök is kritikátlanul hangoztat, õ, az ökoszociálkonzervatív...) szûk pártpolitikai értelemben igaz; a logikailag nagyon is létezõ alternatívá(k)nak nincs képviseletük, nincs erejük, nincsenek íróik – vagy alig. Az alternatív fiatalság, a fiatalabb kritikai értelmiség nem bízik ugyan a Fidesz-KDNP-ben, de nem is gyûlöli olyan féktelenül, mint a jelenlegi kormánykoalíciót. (Ebben Orbánnak és Kövérnek sikerült meggyõznie a fiatal magyarországi értelmiséget: sokan hiszik, hogy a „pártállami“ eredetû és az „új“ burzsoázia között folyik a küzdelem életre-halálra; ennek a jelentõsége nagyon eltúlzott; az átfedések roppant gyakoriak.) A jobboldalnak az ország legsúlyosabb kérdésében – a cigánykérdésben – elkövetett bûnei meg se karcolják a nyilvánosság fölszínét; az ún. „baloldalon“ sincs botrány Magyar Bálint és Mohácsi Viktória szegregációellenes programjainak befulladása miatt. Hiszen a romákkal szembeni fajgyûlölet úgyszólván pártsemleges. A politikai pártok politikai identitása teljesen megtört. Az erdélyi magyarságért retorikailag síkra szálló jobboldal támogatja az MSZP-t abban, hogy az Európai Unióval kapcsolatos egyik legfõbb reményünk, a román-magyar határ „légiesítése“ ne történjék meg (ebben egyedül a már sokaktól leírt SZDSZ viselkedett csak decensen, bár külpolitikai szónokának szokásos szerencsétlen nyilatkozatai még ebben is elrontották az ember szája ízét). A „baloldali“ MSZP egyetlen pisszenés nélkül vette tudomásul egy bizonyos dr. Forgó Györgyné (Szociális és Munkaügyi Minisztérium) fõoszt.-vez. („szakállamtitkár“?) közleményét, amelyben lapidárisan közli velünk, hogy az egy családban „élvezhetõ“ munkanélküli-segélyt az egy fõre esõ nettó minimálbér összegében maximálják, mert az eddigi séma nem serkentette eléggé a munkavállalást. Az erdélyi magyarok érdekeivel való szembefordulás a Fidesz-KDNP szemszögébõl ésszerûnek is tetszhetnék, hiszen a legtöbben ellenzik „a székely oláhok“ (vagy mik) betelepülését. (Igen jólesik ez e sorok írójának. A Ceauºescu-féle filmhíradók láttán éreztem hasonlót, mint mostanában némely pesti „szoclib“ rádiómûsorok hallatán...) Ámde a jobboldali identitású választók nem ezt várják a pártjó ha figyelünk
juktól, amely a politikamentes „mocsárból“ akar evvel szavazatokat szerezni, s õket simán elárulja egy jobb közvélemény-kutatási táblázatért. Efelõl még a Fideszre fognak szavazni, ha szavaznak egyáltalán, de a pártot nem érzik többé a magukénak, vezetõjét ihletõjüknek. A médiák erõsebb identitásképzõk ma már, mint a pártok (KlubRádió, Hír TV, Magyar ATV Sajtóklub, 168 Óra, a Vasárnapi Hírek levelezési rovata; viszont a magyarországi neokonzervativizmus és a macho [mácsó] neoliberalizmus, no meg a sovén-rasszista szélsõjobboldal szinte kizárólag az interneten virágzik, a nagyszámú szélsõjobboldali – nyomtatott – újságot nem sokan olvassák). A médiák identitásképzõ ereje azonban relatív, hiszen betelefonálni vagy olvasói levelet írni, pláne névtelenül vagy álnéven (nick) bekapcsolódni valamely internetes vitába nem kíván elkötelezettséget, és nem kell bátran konfliktust vállalni miatta. A POLITIKAI KULTÚRA FÖLMORZSOLÓDÁSA Pénzbe se kerül – márpedig az akár csekély mértékû áldozat erõsíti a bármely természetû elkötelezettséget, vonzalmat, hûséget. Hiába népszerû valamely „véleményvezér“, õt mégse választják, és elveszi az emocionális levegõt a pártvezetõk elõl. Az író (publicista, blogger) magát építi, nem valamely mozgalmat, egyéni idioszinkráziáiból él; s ha meg is erõsíti valakinek (többnyire negatíve) az identitását, aktívvá a dolog természete folytán nem teheti. Tudni való, hogy a politikai pártokat sok minden gyöngíti – a városokból való ki- és széttelepülés (suburban spread), a nagyüzemek földarabolása (downsizing) kiszervezés (outsourcing) és távmunka révén, a nagy horizontális mobilitás, migráció, a létbizonytalanság, a szokásos kulturális útjelzõk gyöngülése -, ám azért ez másutt nem akadályozza a plurális politika gyakorlását és kapcsolódását a helyi politikákhoz. Kevesen vették tudomásul, hogy a 2006 szeptemberi-októberi zendülés politikai irracionalitása és céltalansága nem egyedülálló, a paranoid mitologizálásra való hajlam a mainstream médiákban is mindennapos – én igen tisztes, balközép jellegû vitafórumokon ugyanazokkal az összeesküvés-elméletekkel és mániákkal találkozom (a sohasem létezett „rózsadombi paktumtól“ a második kamaráig, a képviselõk visszahívhatóságáig, a miniszterek anyagi felelõsségéig és a KGB-Moszad-CIA-szövetségig vagy az összes demokratikus párt „Kádárék“ manipulációjaként való fölfogásáig), mint a kriptohungarista portálokon. Aki egyáltalán politizál még, ezen a politikamentes nyelven, a paranoiás-délibábos-pretotalitárius hagymáz nyelvén beszél. Én már nem szeretek száznyolcvanadszor arról értekezni ún. „fórumokon“, hogy miért utasítottuk vissza a második Marshall-tervet 1990-ben (megfejtés: mert nem volt Marshall-terv-ajánlat), s hogy miért fizettük ki az államadósságot, holott „a Nyugat“ fölajánlotta, hogy elengedi az egészet (megfejtés: nem ajánlotta föl), s hogy miért nem köttettük föl az egész komcsi bandát („de én a Pozsgayt és/vagy a Medgyessyt nagyon szeretem“), arról, hogy miért nem tiltják be a kereskedelmi tévéket, az antiszemita/nemzetgyalázó-idegenszívû/antikommunista cikkeket/könyveket/t-shirt-föliratokat, miért nem bontják le a szovjet hõsi emlékmûvet/a Joliot-Curie téri [így szép!] turulszobrot, miért van még mindig érvényben az 1949-i sztálinista, szovjet alkotmány (!), s hogy miért nem lehet lecsukatni az összes nyilast és/vagy bolsit, meg arról, hogy hajjaj, megvan annak az oka, hogy miért ugathatnak ezek szabadon a rádióban. A hanyatlás 1988-1991 óta félreérthetetlen, félreismerhetetlen. Bizonyos értelemben visszatértünk ahhoz a helyzethez, amikor a függetlenségi („48-as“) és a szabadelvû („67-es“) párt a nemzetiszínû kardbojtról vitatkozott, s errõl írt az akkor a tévé funkcióját is betöltõ óriási példányszámú tömegsajtó, miközben a lényegrõl a Huszadik Század írt meg a Nyugat, s ma – ha még emlékszünk arra a nemzedékre egyáltalán – Adyra emlékszünk és Jászira és Bartókra, akiket akkor befolyás nélküli, marginális, habár talán tehetséges, ezért aztán szánalomra méltó senkiknek nézett a közvélemény – és nem gróf Khuen-Héderváry Károly horvát bánra, majd m. kir. miniszterelnökre. De õk, Ady és szövetségesei tudták akkor, s az õ jó ha figyelünk
érdemükbõl tudjuk mi is, hogy ezek a pártharcok nem sokat számítanak. Akkor és ott volt néhány kérdés (fontossági sorrendben: a föld- és parasztkérdés, a nemzetiségi kérdés, az akkor új proletárszocializmus), amellyel az akkori mainstream nem foglakozott; még gróf Károlyi Mihály se beszélt 1919-i emigrációja elõtt nemzetiségi politikussal soha, bár Kunfi Zsigmonddal már összebarátkozott. Gróf Tisza István 1917-ben harsány kacajra fakadt, amikor Jancsó Benedek beszámolt neki a román kormánykörök területi terveirõl; nem hitt neki; Ady pedig, akinek nem álltak rendelkezésére titkos diplomáciai iratok és kémjelentések, évekkel azelõtt tudta már, hogy „...Erdélyt elveszik“, õ és senki más (Jászi se). Mindenkit lenyûgözött, akárcsak ma, a tartalmatlan „kuruc“-"labanc" szembenállás, mindenki tudta, hogy kicsoda Sixtus pármai herceg és Bethmann-Hollwegh kancellár, de a lapok nem emlegették ezeket a neveket: Iuliu Maniu, Take Ionescu, Edvard Bene¹, Pi³sudski, Lenin, Trockij, Rosa Luxemburg, Szun Jat-szen vagy Otto Bauer, akik meghatározták a világ sorsát. Ma a lapok szegény Angela Merkelrõl írnak, mintha volna bármi fontossága... Ki olvas olyan lapokat itt, mint a Replika, a Vulgo, az Enigma, az Anthropolis – pedig ezeket itt szerkesztik ma Pesten, s ezekbõl néha meg lehet sejteni valamit. A napilapok közben elsorvadnak, tájékozatlanok, stílustalanok, zavarosak, nyelvileg magyartalanok, intellektuálisan egyre igénytelenebbek és mélységesen reakciósak. Elszigeteltebbek vagyunk a világ mozgásaitól, mint a Kádár-korszakban. (A Népszabadság külpolitikai szemleírója úgy véli tudni, hogy ma már az „imperializmus“ fogalmát mindenki elfelejtette, holott csak õ nem szokott olvasni, vö. a téma irodalmáról: David Harvey: The New Imperialism, Oxford: Oxford University Press, 2003, több utánnyomás, eddig 9 nyelvre lefordítva.) Kettészakadt az ország – jajonganak sokan a sajtóban. Ámde mit mond, hogyan vélekedik a nép 85 százaléka? Mikor szólalt meg úgy utoljára egy fiatal munkás, egy öreg parasztaszszony, hogy nem saját életének valami véletlenszerû epizódjáról „faggatták“, hanem rendesen megkérdezték a racionális véleményét valamilyen közügyrõl – komolyan? Azt gondolják sokan, hogy azért mégis van demokratikus politika, hiszen vannak demokratikus pártok. Nincsenek. Engem szinte naponta kérnek az utcán ismeretlen ismerõsök, hogy alapítsak már egyet. Nem igaz, hogy ne volna az emberekben politikai szenvedély. Ámde az sejthetõ, hogy ebben a szerkezetben ez már föl nem támasztható. De hiszen még a klasszikus republikánus rendben is az önkéntes, javadalmazás nélküli, a közjóért végzett, önzetlen közügyi tevékenység a föltétele a szabadságnak. Szólón számûzette azokat, akik a polisz vitás kérdéseiben nem foglaltak állást. De hát álkérdésekben hogyan...? És ha a közjóra és a közérdekre egyetlen kézzel fogható tapasztalati példát se tudunk az iparkodó ifjú republikánus figyelmébe ajánlani...? Az osztálytársadalom tapasztalatából éppen nem a csoportos önzés és a közjó elvetése következik. Ellenkezõleg. Ámde ebben a súlyosan megromlott nyilvánosságban ezt szorgalmazni: önellentmondás, értelmetlenség, üres moralizálás. Csúfos bukás ez, és igen szomorú, mert másfél évtizede ha nem is a legtöbben, de pár százezren mégis valami új kezdetben bizakodtunk. Az újságok még írnak a hivatalos hazai politikáról, de a legmélyebbek a legnihilistább szatírák. Mint száz éve, az akkori csõd elõtt. Ám akkor volt a lázadásnak perspektívája. Ady a „Rohanunk a forradalomba“ c. nagy versét az egyik akkori legjózanabb, legprózaibb pártvezetõnek, Garami Ernõnek ajánlotta. Volt rá oka, bár Garami volt talán az elsõ pár évvel késõbb, aki kezdettõl fogva tudta azt is, hogy a forradalom se sikerülhet, s már a Károlyi-kormányból is kivált, s a kommün alatt emigrált. Mégis erre a versre volt a legbüszkébb életében. Mi nem rohanunk a forradalomba, talán még az ellenforradalomba se. Csak zuhan ránk a nagy semmi. Forrás: Tamás Gáspár Miklós
31
