ELÔSZÓ A MAGYARORSZÁGI HOLOKAUSZT FÖLDRAJZI ENCIKLOPÉDIÁJA

Jelen Enciklopédia referenciamunkaként kíván szolgálni tanároknak, diákoknak és mindazoknak, akik a magyarországi zsidóságot általában, de különösen az annak helyi közösségeit sújtó katasztrófát szeretnék megismerni. Egyszersmind emlékmûvet kíván állítani azon zsidó közösségeknek, amelyeket a náci korszak idején megsemmisítettek. Más többkötetes, általános holokausztenciklopédiáktól eltérôen, amelyek csak a nácik által uralt Európa fontosabb gettóközpontjaival foglalkoznak, ez az Enciklopédia átfogó jellegû, és teljes egészében egyetlen országra összpontosít. Ez a munka kizárólag a magyar zsidóságot általában, de elsôsorban annak helyi közösségeit érintô tragédiával, illetve ezeknek a közösségeknek a történetével foglalkozik. A közösség nagyságától vagy pedig az abban élô zsidók lélekszámától függetlenül az Enciklopédia az 1944- ben Magyarországon létezô valamennyi zsidó közösségre vonatkozó adatokat magában foglalja. Földrajzi kiterjedése az 1941 és 1944 közötti Magyarország, pontosabban a trianoni Magyarország, amelyhez hozzáadódnak az 1938 és 1941 között Csehszlovákiától, Romániától és Jugoszláviától visszaszerzett területek. Az Enciklopédia bevezetô része a magyarországi zsidóság általános történetét, de hangsúlyosan a holokauszt idôszakát tekinti át. Az érintett témák, továbbá a terjedelmi okok miatt kihagyott részletkérdések elmélyítése, illetve árnyalása az Enciklopédia végén közölt forrásjegyzékben feltüntetett munkák segítségével válik lehetségessé. A történelmi áttekintést 41 önálló fejezet követi, amelyek a korabeli Magyarországot alkotó 41 vármegye és három

(a Bereg, a Máramaros és az Ung vármegyéhez tartozó) közigazgatási kirendeltség zsidóságának történetét ismertetik. A különbözô vármegyéket taglaló fejezetek betûrendes sorrendben követik egymást. Az egyes fejezetek az illetô vármegye zsidóságának történetét és tragédiáját vizsgáló történelmi bevezetôvel kezdôdnek, s ezeket a tanulmányokat – a közösségek nagyságától függetlenül – szintén betûrendes sorrendben követik az adott vármegyén belüli zsidó közösségekre vonatkozó szócikkek. Minden egyes szócikk az illetô település zsidó közösségének történetét írja le, különleges hangsúlyt helyezve a holokauszt idôszakára. Ahol az lehetségesnek bizonyult, a szócikkeket megfelelô fényképfelvételekkel illusztráltuk. Az egyes vármegyék, illetve közösségek történeti leírásának terjedelme több tényezôtôl függ, beleértve a szóban forgó közösség nagyságát, a levéltári, a másodlagos és a nyomtatott források elérhetôségét, valamint a közremûködô munkatársak alaposságát. Az egyes járási székhelyekre vonatkozó szócikkek az adott járásban található valamennyi, 1941- ben zsidók által lakott települést is felsorolják, ugyancsak betûrendes sorrendben, csillaggal jelölve mindazokat a földrajzi egységeket, településeket, amelyekkel az Enciklopédia külön szócikkben foglalkozik. A zárójelben feltüntetett demográfiai- statisztikai adatok az izraelita vallású lakosság, illetve az összlakosság lélekszámára vonatkoznak az adott településen, járásban vagy vármegyében. Ezek az adatok az 1941. évi, tehát a vészkorszak elôtti utolsó országos népszámlálás adatai. Számos szócikk tartalmaz a különbözô helyi hatóságok, illetve a zsidó hitközségek ál5

A M A G YA R O R S Z Á G I H O L O K A U S Z T F Ö L D R A J Z I E N C I K L O P É D I Á J A

ELÔSZÓ

ELÔSZÓ

tal német és/vagy magyar kormányzati parancsra készített, a zsidó lakosokat név szerint felsoroló listákból átvett számadatokat is. Mindegyik szócikkhez hivatkozó rövidítéseket használó könyvészeti, illetve levéltári források is tartoznak. A rövidítéseket az Enciklopédia végén közölt bibliográfiai jegyzék segítségével lehet feloldani. Szintén a munka végén találhatók a nevek és a földrajzi elnevezések jegyzékei, illetve az Enciklopédiában elôforduló idegen szavak, elnevezések és kifejezések szószedete. Az egyes vármegyéket bemutató fejezetek végén a holokauszttal kapcsolatos, külön e célra készült térkép található. A Magyarországi Holokauszt Földrajzi Enciklopédiájának kiadását 23 olyan, Magyarországon, Izraelben, Romániában és az Egyesült Államokban élô szerzô elkötelezett munkája tette lehetôvé, akik a magyarországi holokauszt szakértôi. Lekötelezett vagyok valamennyiüknek, amiért ebben a fontos történelmi és mûvelôdéstörténeti vállalkozásban részt vettek, és sikeréhez szaktudásuk megosztása révén hozzájárultak. Különösképpen hálás vagyok jó barátomnak, Tibori Szabó Zoltánnak, aki vállalta a rengeteg munkát feltételezô kihívást. Nemcsak egyes fejezeteket írt meg, hanem vállalta a teljes kézirat megszerkesztését. Mindkét feladatot nagyszerûen végezte. Lekötelezettje vagyok ugyanakkor Nagy Béla közismert térképésznek is, aki kiváló szaktudással készítette el az Enciklopédia különbözô térképeit. Szintén szeretnék köszönetet mondani Toronyi Zsuzsának, a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár tudományos munkatársának, Toth Miller Arinak, a magyarországi zsinagógák és zsidó tárgyú képek kitartó és szakavatott gyûjtôjének és azoknak a magánszemélyeknek, akik – közvetve vagy közvetlenül – a holokauszttal kapcsolatos értékes fényképeket bocsátottak rendelkezésemre. Köszönettel tartozom a Graduate Center of the City University of New York (CUNY) jelenlegi és volt elnökének, William Kellynek, illetve Frances Degen Horowitznak, akik a Graduate Center keretében végzett holokauszttanulmányokat rendíthetetlenül és folyamatosan támogatták. Az Enciklopédia nem jelenhetett volna meg Várszegi Gábor, a Fotex Rt. igazga6

tóságának elnöke folyamatos és bôkezû anyagi támogatása nélkül. Hálásan méltányolom a CUNY- központú „J. and O. Winter Fund”, valamint a Várszegi Endowment meghatározó szerepét ezen terv megvalósításában. Egyszersmind elismeréssel tartozom a Conference on Jewish Material Claims Against Germany nagylelkû pénzügyi támogatásáért. Különösen le vagyok kötelezve Saul Kagannak, a Claims Conference tiszteletbeli ügyvezetô alelnökének bátorításáért és egyben az Enciklopédia történelmi fontosságának felismeréséért. Köszönetet mondok Arie és Gizella Edrichnek, Eva és Sheba és Jacob Grubernek, Ann és Gaby Newmarknak, valamint Elisabeth és Jack Rosenthalnak barátságukért és a Graduate Center holokauszttanulmányainak számottevô, folyamatos támogatásáért. Végezetül köszönetet mondok Szabados Erzsinek, feleségemnek, Elizabethnek, a szerkesztésben nyújtott segítségéért és erkölcsi támogatásáért. 2006. október Randolph L. Braham

AZ ELÔZMÉNYEK Demográfiai áttekintés Egyes történészek szerint a római korban már számos zsidó település létezett az akkor Pannóniának nevezett területen. Nincsenek meggyôzô statisztikai adatok arról, hogy hány zsidó élt Magyarországon a 17. század végéig, de az 1700. évi népesség- összeírás adatai szerint az ország zsidó lakossága abban az esztendôben 4071 fôre rúgott. A zsidó lakosság lélekszáma viszonylag mérsékelt ütemben nôtt a 18. században, s 1735 és 1787 között 11 621- rôl 80 775 fôre emelkedett. 1805- re a zsidók száma elérte a 126 620 fôt, s az ország összlakosságának 1,8 százalékát alkotta. Ettôl fogva a zsidók lélekszáma és hányada gyorsabb ütemben nôtt a viszonylag magas születési arányszám és kivált a Morvaországból és Galíciából érkezô bevándorlók számának emelkedése folytán. 1850- re a magyarországi zsidók száma elérte a 339 816 (3,7 százalék), 1880- ra pedig a 624 826 fôt (4,4 százalék). Nagy- Magyarország területén a zsidóság lélekszáma 1910- ben tetôzött, amikor elérte a 911 227 fôt, és a 21 milliós össznépesség 4,3 százalékát tette ki.

Az „aranykor” A magyarországi zsidó közösség 1867- es egyenjogúsítása után a sokoldalú fejlôdés példa nélkül álló szintjét élvezte, maradéktalanul élvén azokkal a lehetôségekkel, amelyeket az országot az elsô világháborút megelôzô érában irányító „liberális” rendszer kínált. A magyar uralkodó osztályok tagjai – a dzsentri és a konzervatív-

arisztokrata vezetôk – a zsidókkal szemben toleráns álláspontra helyezkedtek. Ebben nemcsak gazdasági megfontolások vezérelték ôket, de az a vágy is, hogy állandósítsák uralkodó politikai szerepüket a soknemzetiségû birodalomban, amelyben a magyar nemzetiségûek kisebbséget alkottak. Magyarország feudális tradíciója folytán az uralkodó osztályok a zsidókat az üzleti életben és az iparban ösztökélték szerepvállalásra, s így az idô múlásával a konzervatívarisztokrata vezetôk és a zsidó iparosok, bankárok és pénzügyi szakértôk között baráti, az együttmûködésen alapuló és kölcsönösen elônyös viszony alakult ki. A zsidók maradéktalanul éltek az ôket újonnan megilletô tanulási lehetôségekkel is, s rövid idô múltán, ha nem is uralkodó, de befolyásos szerepet játszottak a szabadfoglalkozású pályákon, az irodalomban és a képzômûvészetben. A magyarok toleráns politikájának köszönhetôen a magyarországi zsidóság jelentôs része a magyar nemzet integráns részének tekintette magát. Lelkesen magáévá tette a magyarosítás folyamatát, s nemcsak úgy döntött, hogy megváltoztatja a nevét, de arra is kész volt, hogy a soknyelvû Magyar Királyság más nemzetiségek lakta területein a gazdaság korszerûsítésének és a kulturális élet magyarosításának az ügyét szolgálja. Az önrendelkezési jogot és függetlenséget követelô nemzeti kisebbségek csakhamar a status quo védelmezôit látták a zsidókban, akik nem tápláltak területi törekvéseket, s akik természetesen azt a csoportot támogatták, amelyik leginkább védte ôket. A zsidók jól tudták, hogy a rendszer az antiszemitizmus veszedelmével szemben megvédi 7


A HOLOKAUSZT MAGYARORSZÁGON: TÖRTÉNELMI ÁTTEKINTÉS

A H O L O K A U S Z T M A G YA R O R S Z Á G O N : T Ö R T É N E L M I Á T T E K I N T É S

ôket. S bár a legtöbben már asszimilálódtak, nem tekinthettek el az egyre nagyobb számú antiszemita párt és mozgalom létezésétôl és tevékenységétôl, fôképpen pedig a rágalmazási perek hatásától, amelyek közül a legismertebb az 1882–1883- as tiszaeszlári per volt. A kormány azonnali és erôteljes fellépése az akkoriban még csak szórványos és helyi jellegû zsidóellenes megnyilvánulásokkal szemben azonban a zsidók ragaszkodását a magyar államhoz még inkább elmélyítette. Ilyenformán az idô múlásával a zsidók, s közülük is fôként azok, akik magyarul beszéltek és asszimilálódtak, minden korábbinál inkább a magyarok barátainak vallották magukat. Kötôdésüket pedig sok esetben nemcsak a célszerûség vagy az arisztokrata- dzsentri rendszer nyújtotta lehetôségek és a biztonság iránti hála erôsítette, de az odaadó hazafiasság is.

A két világháború közötti idôszak A két világháború közötti idôszakban és a háborús idôkben a konzervatív- arisztokrata és a zsidó vezetôség nézeteit és magatartását akár a Harmadik Birodalommal, akár a Szovjetunióval szemben bizonyos fokig a két vezetôség között az úgynevezett aranykorban kialakult politikai és gazdasági szimbiózis szabta meg. Jóllehet a konzervatív- arisztokrata vezetôség inkább hajlott arra, hogy a Harmadik Birodalomban Magyarország revizionista törekvései lehetséges kielégítésének eszközét lássa, mindkét vezetôség a német és az orosz terjeszkedéstôl, ám mindenekfölött a bolsevizmustól tartott. Már az elsô világháború befejezôdése elôtt világosan kirajzolódtak annak a jelei, hogy a két csoport közötti érdekközösség valójában korlátozott, törékeny, és elsôsorban a célszerûségen alapszik. Annak dacára, hogy a magyar zsidók buzgón magukévá tették a magyar ügyet, és lelkesen elsajátították a magyar nyelvet, viszonylag kevés kivételtôl eltekintve nem integrálódtak teljesen a magyar társadalomba. Asszimilációs várakozásaik végsô soron meghiúsultak: társadalmi értelemben nem fogadták el ôket sem az arisztokraták, illetve a dzsentrik, akik politikailag és gazdaságilag arra használták ôket, hogy feudális kiváltságaikat állandósítsák, 8

sem a szavazati jogától megfosztott és elszegényedett parasztság, amely – akárcsak az ipari munkásság nagy része – bennük gyakran az elnyomó rendszer eszközeit látta. A keresztény- zsidó kapcsolatokat megterhelte az a tény is, hogy az országban jelentôs számban voltak jelen a többnyire elszegényedett, jiddisül beszélô zsidók, akik nem asszimilálódtak – hogy a magyar nyelv elsajátításáról ne is beszéljünk –, s akiket az asszimilálódott, magyarosodott zsidóktól megkülönböztetendô, „keleti” vagy „galíciai” zsidókként becsméreltek. Ezekrôl a nem asszimilálódott zsidókról szinte kivétel nélkül fokozatosan az a benyomás kezdett kialakulni, hogy a kormány toleráns politikájára nem méltók. A két világháború közötti periódusban különleges visszaélések céltábláivá váltak, mivel még a Horthy Miklós államfôhöz közel álló „civilizált” antiszemiták is azt tartották róluk, hogy nemcsak különálló „biológiai fajt” alkotnak, de „ideológiai fajt” is, amely a keresztény magyarokat súlyos veszélylyel fenyegeti. A Habsburg- birodalom összeomlásával és a Magyar Királyság megcsonkításával 1918- ban véget ért az az érdekközösség, amely a magyar uralkodó köröket és a zsidókat ideiglenesen öszszekötötte. A nem sokkal ezután megvalósuló, ám rövid életûnek bizonyuló kommunista diktatúra sorsdöntô hatással volt a magyar bel- és külpolitika alakulására a két világháború közötti idôszakban. A Kun Béla vezette proletárdiktatúra rövid, de kíméletlen idôszaka az egész nemzetben keserû emlékeket hagyott, és a magyarországi zsidókra különösen megsemmisítô hatással volt. A zsidók túlnyomó többsége ellenezte a proletárdiktatúrát. A zsidók ugyanakkor valószínûleg többet szenvedtek a lakosság többi részénél. A kommunisták kétszeresen is zaklatták ôket: úgy is, mint középosztálybelieket, és úgy is, mint egy szervezett vallás követôit. Mindezek dacára a közvélemény hajlamos volt arra, hogy az elvetélt diktatúráért a zsidóság egészét hibáztassa. Ez részint azzal függött össze, hogy a Kun- kormányban több zsidó származású kommunista látványos szerepet játszott, de elsôsorban mégiscsak az 1919 nyarának végén hatalomra kerülô ellenforradalmi klerikális- nacio-

ni Magyarország alapvetôen homogén állammá alakult át, a magyarság ügye szempontjából a zsidóság mint statisztikai tényezô fontossága megszûnt. A megcsonkított államban idôvel más célból is „visszaéltek” a zsidókkal: akárcsak valamivel késôbb a náci Németországban, Magyarországon is ôket tették meg bûnbaknak az ország legtöbb szerencsétlenségéért, a társadalmi- gazdasági viszonyok szétzilálódását beleértve. Ebben a légkörben nem volt meglepô, hogy a fehérterrort követôen Magyarország – ugyanaz az ország, ahol a zsidók alig néhány évvel korábban az „aranykor” áldásait élvezték – az elsô világháború utáni Európa elsô országaként hozott zsidóellenes törvényt. Az úgynevezett numerus clausus törvény (1920), amelynek elfogadása sértette a Népszövetség nemzeti kisebbségek védelmérôl szóló egyezményét, 6 százalékra – a zsidók összlakosságon belüli állítólagos hányadára – korlátozta a felsôoktatási intézményekbe felvehetô zsidók részarányát. Ha néhány évvel késôbb érvényét vesztette is, ez a törvény szentesítette azt az alapelvet, amelyre utóbb sokan hivatkoztak az 1930- as évek „civilizált” antiszemitái közül, akiket fûtött a vágy, hogy a zsidókérdést „rendezett és törvényes” módon oldják meg. Ezt az elvet késôbb Gömbös Gyula, a magyar szélsôjobboldal egyik fô képviselôje öntötte szavakba: kikötötte, hogy „a zsidók semmilyen területen nem érvényesülhetnek a lakosságon belüli részarányukat meghaladó mértékben”. A zsidó vezetôk csupán a háború szerencsétlen végkifejlete okozta idôleges torzulásoknak tekintették az ellenforradalmárok zsidóellenes intézkedéseit, s továbbra is hazafias álláspontra helyezkedtek. A magyar zsidók vezetôi nemcsak hogy magukévá tették a revizionizmus ügyét, de tiltakoztak és elutasítottak mindennemû, Magyarország szuverén jogait sértô „külföldi” beavatkozást a zsidó közösség érdekében – a nemzetközi zsidó szervezetek fellépését is beleértve. Derûlátásuk néhány éven át fokozódott az 1920-as években, amikor a magyar kormány élén az a gróf Bethlen István állt, aki a nagybirtokosok és a pénzmágnások Magyarországát az elsô világháború elôtt irányító konzervatív- arisztokrata csoportot képviselte. A bethleni érát egyfelôl 9


nalista erôk antiszemita propagandájának és akcióinak a következménye volt. Ugyanakkor az is tény, hogy a vezetô magyar politikai osztályok az elvesztett világháborúért saját felelôsségükkel szembenézni képtelenek voltak, s bûnbaknak elsôsorban a zsidóságot kiáltották ki. Az új politikai hatalmat az úgynevezett „szegedi gondolat” vezérelte, az a sajátos politikai propagandaelegy, amelynek vezérfonalát a bolsevizmus elleni küzdelem, az antiszemitizmus szítása, a soviniszta nacionalizmus és a revansista revizionizmus képezte. Ez utóbbi a trianoni egyezmény területi következményeit meg nem történtté kívánta tenni. A „szegedi gondolat” mint ideológiai elegy és akcióterv az olasz fasizmus és a német nácizmus elôfutára volt. Az ellenforradalmárok e gondolat jegyében a terror hullámát zúdították az országra, s ez a terror vadság és nagyságrend dolgában az ôt megelôzô és állítólagosan igazoló vörösterror mellett nem törpült el. Az ellenforradalmárok halálosztagai nagyon sok baloldali személlyel, köztük ipari munkásokkal és föld nélküli parasztokkal, valamint ellenzéki értelmiségiekkel is végeztek, de haragjuk elsôsorban a zsidók ellen irányult; erôszakos cselekményeik több ezer áldozatot követeltek. A nemzetet érô megaláztatás, a társadalmi földindulások és az elvesztett háború katasztrofális következményei – Magyarország történelmi területének kétharmadát, magyar népességének egyharmadát és összlakosságának háromötödét vesztette el – hatására radikalizálódott ellenforradalmárok különféle, szélsôségesen hazafias egyesületekbe szervezôdtek. Ezek mindenekelôtt ama két fô kérdés – a revizionizmus és a zsidókérdés – sikeres megoldásának szentelték tevékenységüket, amelyek a két világháború közötti Magyarországot mindenekfelett foglalkoztatták. Az idô múlásával e két kérdés összefonódott, és nemcsak Magyarország belpolitikájának, de a Harmadik Birodalomhoz fûzôdô kapcsolatainak is az alapját képezte. Amikor az utódállamok a területi elcsatolások nyomán a történelmi Magyarország legszámottevôbb nemzeti kisebbségeit elnyelték, az ország legsebezhetôbb kisebbségi csoportjává egyértelmûen a zsidók váltak; és mivel a triano-


a konszolidációs belpolitika, másfelôl olyan külpolitika jellemezte, amely arra irányult, hogy a nyugati hatalmak és a Népszövetség segítségével a vélt trianoni igazságtalanságokat orvosolja. Ám Gömbös 1932 októberében történt miniszterelnöki kinevezése – ami idôben a németországi náci párt látványos választási gyôzelmeivel egybeesett – jókora eltávolodást idézett elô a bethleni bel- és külpolitikától és attól, ahogyan a zsidókérdést Bethlen kezelte. Ez utóbbi csakhamar nemzeti rögeszmévé vált, és intenzitás dolgában gyakran a revizionizmussal vetekedett. A nácik propagandájából merítô magyar radikálisok azt terjesztették a zsidókról, hogy természetüknél fogva hazafiatlan lények, a nemzet energiáját parazita módjára szívják ki, s hajlamosak az internacionalista – vagyis bolsevik – irányzatok követésére. A propagandakampány csakhamar kibôvült a zsidókérdés határozott megoldására irányuló követelésekkel. A szélsôjobboldal által felvetett korabeli javaslatok skálája a zsidók szakmai és gazdasági tevékenységének jogi úton történô korlátozásától a Magyarországról történô szervezett kitelepítésükig terjedt. Bár a célszerûség és az ideiglenes jellegû taktikai megfontolások a zsidókérdésben elfoglalt álláspontjának „felülvizsgálatára” késztették, Gömbös volt az, aki politikájával elôkészítette a terepet a Magyarországra és az ott élô zsidókra lesújtó csapásra. Ô kötötte Magyarország sorsát szinte megmásíthatatlanul a náci Németországéhoz. Gömbös nemcsak azzal a bethleni politikával szakított, amely „a trianoni igazságtalanságok” orvoslását a nyugati demokráciáktól és a Népszövetségtôl várta, de ô volt az is, aki Magyarország külpolitikáját összhangba hozta a náci Németországéval, s lehetôvé tette a birodalom késôbbi behatolását és közvetlen szerepvállalását az ország életének gyakorlatilag valamennyi területén. Ezt nagymértékben megkönnyítette az a félelmetes és potenciálisan kollaboráns hatalmi bázis, amit Gömbös a hivatali ideje alatt kiépített. Az államapparátus közigazgatási és katonai bürokráciáiba be tudta vinni a saját védenceit, és – ami talán még fontosabb volt – fiatalabb, roppant nacionalista, németbarát tisztekkel töltötte fel a katonai hierarchia 10

felsô köreit, beleértve a vezérkart is. A sajtó radikalizálódása, valamint a szélsôjobboldali politikai mozgalmak és pártok virágzása ugyancsak elôrevetette a késôbbi zsidóellenes túlkapások árnyékát. A Harmadik Birodalom látványos bel- és külpolitikai sikerei az 1930- as évek végén, köztük az Ausztriát bekebelezô Anschluss, aminek folytán Németország határos lett Magyarországgal, az antiszemita jobboldali erôket tovább bátorították. A nácik gyôzelmei ugyanakkor arra késztették az egymást követô magyar kormányokat, hogy a tengelyhatalmak mögé egyre szorosabban sorakozzanak fel. A magyar jobboldalt mind nagyobb lelkesedéssel töltötte el a gondolat, hogy a tengelyhatalmak szövetségének tevékeny tagjaként az európai „új rend” megteremtésében részt vállalhatnak, s a nácik revizionista- revansista politikájának gyümölcseit learathatják. A birodalompárti politikát különösen a németbarát vezérkar és a kormányzó Magyar Élet Pártjának jobbszárnya támogatta. A tengelybarát politika meglehetôsen gyümölcsözônek bizonyult, s lehetôvé tette, hogy revizionista törekvéseit Magyarország részint valóra váltsa. A tengelyhatalmak úgynevezett elsô bécsi döntése eredményeként Magyarország 1938 novemberében Csehszlovákiától viszszaszerezte a Felvidéket. Csehszlovákia 1939. márciusi feldarabolását követôen Magyarország bekebelezte Kárpátalját. Az 1940. augusztus 30- án hozott második bécsi döntés nyomán Romániától megszerezte Észak- Erdélyt, Jugoszlávia 1941 áprilisában elszenvedett vereségét követôen pedig annektálta Délvidék területét. Az arisztokrata- konzervatív magyar vezetôk, akik immár teljesen elkötelezték magukat a náci Németországgal kötött politikai szövetség mellett, csakhamar kénytelenek voltak dûlôre jutni a belföldön egyre nagyobb befolyást élvezô jobboldali radikálisokkal. Bár szinte ugyanúgy megvetették a nyilas szélsôségeseket és féltek tôlük, mint a zsidók, a kormány vezetôi kénytelenek voltak ôket is és a németeket is megbékíteni. A magyar „nácik” ugyanis nemcsak a zsidókérdés megoldásának szükségességéért szálltak síkra, hanem egy társadalmi forradalom elôidézésének szükségességéért is, amely-

nek a viszonylag terebélyes hálózata, amelyeket a három legnagyobb zsidó hitközség: a neológ, az ortodox és a status quo tartott fenn, különkülön vagy közösen. A különbözô kormányok zsidóellenes intézkedései azokon az illúziókon alapultak, amelyek az uralkodó elit tagjait a német megszállásig vezérelték. Utóbbiak azt gondolták, hogy ha olyan törvényeket fogadnak el, amelyek a zsidók gazdasági hatalmát megnyirbálják és „ártalmas” kulturális befolyásukat hatástalanítják, nemcsak hogy megbékítik a szélsôjobboldaliakat – akiknek az országot gyötrô, társadalmi és gazdasági okokban gyökerezô nyugtalanság kapóra jött –, de a Harmadik Birodalomnak is kedvében járnak. Az uralkodó elit mérsékeltebb tagjai, a „civilizált” antiszemiták álláspontjukat azzal indokolták, hogy a zsidóellenes intézkedések valójában maguk a zsidók létfontosságú érdekeit védik. Ez a gondolkodás abba a szélesebb, fellegekben járó feltevésbe simult bele, hogy a Harmadik Birodalom mögé felsorakozó Magyarország anélkül is kielégítheti revizionista törekvéseit, hogy cselekvési szabadságát veszélybe sodorná. A magyar zsidóság felsô rétegeinek tagjai – a hivatalos országos vezetôséget beleértve – osztották ezeket az illúziókat. Tették ezt abban a meggyôzôdésben, hogy az országot irányító elit a jövôben is méltányolni fogja, hogy a zsidó közösség hosszú ideje hûségesen szolgálja a magyarságot, s ezért megóvja majd a zsidók alapvetô érdekeit. Kénytelen- kelletlen fogadták el azonban a sok zsidóellenes intézkedést, amelyek „a kor szellemét” tükrözték, úgymond csak taktikai jellegû lépések voltak, s amelyekre azért volt szükség, hogy a bel- és külföldi szélsôjobboldaliak „antiszemita kampányának méregfogát kihúzzák”. A magyar zsidóság felsô rétegeinek tagjai hajlottak arra is, hogy egyetértsenek a kormány vezetôinek gondolatmenetével, miszerint „a legfôbb biztosítékot az antiszemitizmussal és az intoleranciával szemben” a zsidóellenes törvények alkották. Következésképpen meg voltak gyôzôdve arról, hogy a zsidók biztonsága és jóléte az alapvetôen reakciós konzervatív- arisztokrata rezsim fennmaradásával elválaszthatatlanul összekapcsolódik. 11


nek véget kellett volna vetnie a konzervatívarisztokrata elemek öröklött kiváltságainak. E vezetôk valójában áldásnak tekintették, hogy a jobboldali szélsôségesek a zsidókérdést melegen tartják, mert így a figyelem a nemzetet gyötrô súlyos szociális és mezôgazdasági gondokról részben elterelôdött. Ezzel magyarázható, hogy egy sor zsidóellenes intézkedést készek voltak elfogadni. Az intézkedések pedig, 1938 és 1941 között – minden egyes területi visszacsatolással párhuzamosan – egyre drákóibbakká váltak. Az elsô zsidótörvény (1938. évi XV. tc.) 1938. május 29- én lépett hatályba. A törvény 20 százalékra korlátozta a zsidók részarányát a szabadfoglalkozású pályákon, valamint a tíz személynél többet foglalkoztató pénzügyi, kereskedelmi és ipari vállalkozásokban. Az 1939. május 4- én beiktatott második zsidótörvény (1939. évi IV. tc.) jóval szigorúbb volt az elsônél, s az említett vállalkozásokban foglalkoztatható zsidók részarányát 6 százalékra korlátozta. A törvény részletes és bonyolult vallási és „faji” meghatározással is szolgált arra nézve, hogy ki minôsíthetô zsidónak. A nagy keresztény egyházak képviselôi, ha nem is egyforma lelkesedéssel, de a parlamentben mindkét törvényt támogatták. A keresztény egyházak vezetôi ugyanakkor némiképp nyugtalankodtak a harmadik zsidótörvény (1941. évi XV. tc.), a Magyarországon valaha is elfogadott messze legarcátlanabbul rasszista törvényjavaslat miatt, amely egyházközségeik tagjainak jelentôs hányadát érintette. A törvény, amely a náci Németország 1935. évi nürnbergi törvényét utánozta, 1941. augusztus 2- án lépett hatályba. Egyebek között a házasságkötést és a nemi kapcsolat létesítését tiltotta a zsidók és a nem zsidók között. A három nagy zsidótörvényt jó néhány olyan törvényhozási lépés és kormányrendelet követte, amelyek a zsidók gazdasági jólétére megsemmisítô hatással voltak, s amelyek a közép- és alsó osztálybeli zsidókat különösen érzékenyen érintették. A szegény, akár magyar származású, akár külföldi zsidók nehéz sorsát némiképp megkönnyítette azoknak az oktatásikulturális intézményeknek és jóléti szervezetek-


MAGYARORSZÁG TERÜLETI GYARAPODÁSA 1938–1941

M=1:2

909 000

12

13


K. E. E. VÁRMEGYE: Közigazgatásilag egyenlôre egyesített vármegye


Tény, hogy amíg az arisztokrata elit volt hatalmon, a magyar zsidóság létfontosságú érdekei viszonylag csorbítatlanok maradtak – még a háború alatt is. A magyar rendszer a háború éveiben is befogadott sok ezer menekültet Lengyelországból, Szlovákiából és máshonnan, s következetesen szembeszegült a németek egyre nagyobb nyomásának, hogy a zsidókérdés végleges megoldását hajtsa végre. Mialatt Európának a nácik által ellenôrzött részein a zsidókat módszeresen semmisítették meg, Magyarország mindaddig megvédte a maga 825 000 fônyi zsidóságát (beleértve azt a mintegy 100 000 kitértet is, akik Magyarország 1941. évi faji törvénye értelmében zsidónak minôsültek), amíg az 1944. március 19- én bekövetkezett német megszállásakor függetlenségét gyakorlatilag el nem veszítette. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy Magyarországnak ne lett volna szégyellnivalója. A magyarok által kezdeményezett akciók következtében a zsidók több mint hatvanezer hitsorsosukat vesztették el. Az áldozatok többsége olyan zsidó volt, akit munkaszolgálatra mozgósítottak. A többiek a Kamenyec- Podolszkij közelében 1941 augusztusában, illetve az Újvidéken és környékén 1942 januárjában és februárjában lezajlott vérengzések áldozatául estek. A történtek ellenére azonban a magyar zsidóság alig sejthette, hogy mi vár még rá.

A zsidó közösség a holokauszt elôtt Az 1941. évi népszámlálás szerint Magyarország lakossága 14 683 323 fô volt, akik közül 725 007-en (4,94 százalék) vallották magukat zsidónak. Ezen belül 400 981 zsidó élt a trianoni Magyarországon (184 453 Budapesten) és 324 026 a Magyarország által 1938 és 1941 között megszerzett területeken: mintegy 68 000 a Csehszlovákiától 1938 novemberében megszerzett Felvidéken és 78 000 a Csehszlovákiától 1939 márciusában megszerzett Kárpátalján; 164 000 a Romániától 1940 augusztusában megszerzett ÉszakErdélyben és 14 000 a Jugoszláviától 1941 áprilisában megszerzett Bácska térségében. Ezenfelül mintegy 100 000 fôre rúgott azoknak a kitérteknek vagy a zsidó származású keresztényeknek a 14

száma, akik az akkoriban hatályba lépô faji törvények értelmében zsidóknak minôsültek. Közülük 89 640 fô élt a trianoni Magyarországon (62 350 Budapesten) és 10 360 a megszerzett területeken. A túlnyomórészt városiasodott és hazafias érzületû zsidók az elsô világháborúbeli összeomlás után is fontos szerepet játszottak Magyarország modernizálódásában és kapitalista fejlôdésében. Viszonylag kis hányaduknak sikerült megôriznie vezetô pozícióját a szabadfoglalkozású pályákon és a gazdaság fô szektoraiban, így a bankvilágban, az iparban és a kereskedelemben. Az egyre kíméletlenebbé váló antiszemita agitáció és kormánypolitika hatására azonban a zsidók nagy többsége a megélhetésre valót is alig tudta magának összekaparni. Különösen igaz volt ez a Magyarország 1944. március 19- én bekövetkezett német megszállását megelôzô háborús években. Az elszegényedett zsidókat a zsidó hitközségek támogatták, amelyek a vallási, iskoláztatási, egészségügyi és jóléti intézmények jól fejlett hálózatát tartották fenn. A támogatás mértéke a központi jóléti intézmények és a helyi hitközségek pénzügyi állapotától függôen közösségenként eltérôen alakult. A nagyobb közösségek háromféle típusú hitközségekbe szervezôdtek: a neológ (vagy reform-, illetve kongresszusi) hitközségekbe, amelyek prototípusa a pesti zsidó közösség volt, fôként a magyarországi zsidóság beolvadni kész rétegeinek tagjaiból álltak, s a modern felekezeti gyakorlatot követték; az ortodox hitközségekbe, amelyek túlnyomórészt a beolvadást ellenzô zsidókból tevôdtek össze, akik ragaszkodtak a judaizmus hagyományos szertartásaihoz és gyakorlatához; és a létszámban legkisebb status quo hitközségekbe, amelyek tagjai általában „független” irányvonalat követtek. A két háború közötti idôszakban a magyar zsidóság 267 nagyobb és 465 kisebb hitközségben tömörült. Ezek közül 104, illetve 131 volt neológ, 149, illetve 321 ortodox és 12, illetve 13 status quo hitközség. A neológ hitközségeket szinte minden esetben világi személyek irányították. Az ortodoxokat, noha hazaszeretetük semmivel sem maradt el a neológokétól, többnyire rabbik vezették. A szélsôséges ortodoxok, a zömmel jid-

A NÉMET MEGSZÁLLÁS ELÔTTI KORSZAK Magyarország belépése a második világháborúba az ország zsidó közössége szempontjából újabb vízválasztónak bizonyult. A zsidók helyzete a háború elsô hónapjaiban számottevôen romlott. Túl azon, hogy amúgy is két nagyszabású zsidótörvény korlátozta ôket gazdasági és szabadfoglalkozású tevékenységeikben, a zsidókat immáron újabb korlátozások sújtottak, amelyeket egy nyíltan „fajvédô” törvény, az úgynevezett harmadik zsidótörvény kötött ki. Amint már láttuk, e törvény rendelkezései értelmében számos kitért és zsidó származású keresztény minôsült zsidónak, és tilos lett a házas-

társi vagy szexuális viszony létesítése zsidók és keresztények között. A szovjet erôk fölött aratott korai gyôzelmek hatására kialakuló euforikus légkörben a zsidók elvadult hecckampány célpontjaivá váltak, amely nemcsak a „judeobolsevizmusként” aposztrofált kommunizmus minden szörnyûségével azonosította ôket, de Magyarország gazdasági nehézségeit is az ô nyakukba varrta. Nacionalista, hazafias és jobboldali elemek követelték, hogy Magyarország háborús erôfeszítésekhez történô katonai hozzájárulásának növelésén túlmenôen az ország a náci Németország zsidópolitikáját is kövesse, a zsidók „kitelepítését” beleértve. A dühödten antiszemita sajtóhadjáratnak és a kormány zsidóellenes belpolitikájának a hatására a közvélemény egyre látványosabban jobbra tolódott. Csakhamar a zsidókat hibáztatták a háborúért és minden belpolitikai nehézségért, ami a háború velejárója volt, beleértve az egyre nagyobb méreteket öltô áruhiányt és a virágzó feketepiacot is. A zsidók roppant sebezhetôk voltak az efféle vádaskodásokkal szemben, hiszen nagyon fontos szerepet játszottak az üzleti életben, az iparban, a kereskedelemben és a pénzvilágban. Bár, ahogyan az hadviselô országban lenni szokott, gyakorlatilag az egész lakosság igyekezett készleteket felhalmozni, a hiányokat és az árak emelkedését kizárólag „a zsidók mesterkedéseinek” tulajdonították. A keresztény középosztály hagyományos antiszemitizmusát erôsítette a Harmadik Birodalom iránt növekvô rokonszenve, sôt csodálata. Hasonlóképpen érzett az ipari munkások és a parasztok egyre nagyobb hányada is. A zsidóellenes hisztéria légkörében a zsidók ellen folyamatosan újabb és újabb intézkedéseket követeltek és hoztak. Egyik rendelet a másik után született a zsidók különleges munkaszolgálatos-századokban teljesítendô szolgálatáról vagy a különbözô zsidótörvények végrehajtásáról, ami a zsidók helyzetét az üzleti életben és a szabadfoglalkozású pályákon tovább nehezítette. 1941 vége felé az illetékesek újabb törvénytervezetet fogadtak el, amely az izraelita hitet végsô soron „bevett” vagy elfogadott vallásból csupán „megtûrt” vallássá degradálta. Bármennyire húsba vágóak voltak is azonban ezek a rendelkezések, nem ingatták meg 15


disül beszélô haszidokat beleértve, az ország északkeleti részein, fôként Kárpátalján és ÉszakErdélyben koncentrálódtak. A helyi hitközségek országos szervezeteik irányítása alatt mûködtek. Hatáskörük jellegét és korlátait a kormány szabta meg. A magyar zsidóság központi vezetését a neológok uralták, akik a trianoni Magyarország hitközségeinek többségét is ellenôrzésük alatt tartották. Ez a gazdag, hazafias érzületû és általában konzervatív elemekbôl álló vezetôség szilárdan elkötelezte magát a hagyományos konzervatív- arisztokrata rendszer értékei és alapelvei mellett. Egyértelmûen azonosult Magyarország revizionista törekvéseivel, s a megszállás elôtti korszakban mindvégig meg volt gyôzôdve arról, hogy a zsidóság és a magyarság alapvetô érdekei szorosan összefonódnak. A magyar zsidók többségéhez hasonlóan a vezetôk is büszkén hangoztatták, hogy ôk „izraelita hitû magyarok”. Ilyenformán hajlottak arra, hogy az antiszemitizmus erôsödését és a zsidóellenes intézkedések ezt követô meghozatalát az egész nemzetet érintô jogi és alkotmányos kérdésként fogják fel, amelyben a kor szelleme tükrözôdik vissza. Nem tágítottak attól a meggyôzôdésüktôl, hogy a szomszédos országok zsidó közösségeivel szemben a magyarországi zsidók – a konzervatív- arisztokrata magyar kormány fizikai védelmét élvezve – a háborút túl fogják élni.


MAGYARORSZÁGI ZSIDÓ HITKÖZSÉGEK 1944. április A Magyar Zsidók Központi Tanácsának összeírása a német hatóságok rendelkezése nyomán

16

17



a magyarországi zsidókat abban a mélységes hitükben, hogy ôket fizikai veszély nem fenyegeti. Ez a hit részben azon a meggyôzôdésükön nyugodott, hogy a konzervatív- arisztokrata vezetôség, amellyel szerteágazó gazdasági és személyes kapcsolatokat tartottak fenn, éppúgy meg fogja védeni ôket, ahogyan a múltban tette. A magyar zsidók bizalma abban, hogy a közösség – bár gazdaságilag tönkrement és megfogyatkozott állapotban – elég erôs pozícióban túléli majd a háborút, és képes lesz biztosítania önmaga gyors rehabilitálását, tragikus módon közrejátszott abban is, ami az ország 1944. március 19- én bekövetkezett német megszállása után velük történt. A központi zsidó vezetôség nem tett rendkívüli óvintézkedéseket, és nem tájékoztatta a helyi vezetôket vagy a magyar zsidók tömegeit a végleges megoldás programjának Európa más részein már javában zajló megvalósulásáról. Ez annál is inkább súlyos mulasztás volt, mivel 1942 közepétôl már egyre világosabban kirajzolódtak elôttük a program részletei és méretei. Álláspontjukhoz annak ellenére is mereven ragaszkodtak, hogy már jóval a német megszállás elôtt három súlyos esemény rendítette meg a közösséget és a magyar társadalom tisztességes rétegeit: a „hontalan” zsidók összefogdosása és lemészárlása; az úgynevezett délvidéki körzetben elkövetett vérengzések és a munkaszolgálatos rendszer radikalizálódása. A zsidóság vezetôi hajlamosak voltak arra, hogy ezeket az eseményeket ne a késôbbi erôszakos cselekmények elôjátékainak tekintsék, hanem csupán eltévelyedéseknek, amelyeket a felelôsök nemsokára majd kiigazítanak.

A „hontalan” zsidók összefogdosása és lemészárlása Ausztria 1938. márciusi bekebelezése, Csehszlovákia 1938 novembere és 1939 márciusa közötti feldarabolása és Lengyelország ezt követô, 1939. szeptemberi német megszállása után nagyon sokan kerestek menedéket Magyarországon. Ezen az embertömegen belül különbözô becslések szerint 15 000 és 35 000 között mozgott a többnyire osztrák, német, lengyel és szlovák származású zsidók száma. Egy részük hamis pa18

pírokkal árjaként élt Magyarországon; mások hivatalos tartózkodási engedély birtokában háborítatlanul élhettek az országban; megint mások a budapesti cionista Palesztina Hivatal erôfeszítéseinek köszönhetôen Palesztina felé „átutazóban” tartózkodtak Magyarországon. A zsidó menekültek jelentôs hányada internálótáborba került Csörgôre, Garanyba és Ricsére. Ám bármilyen minôségben tartózkodtak is Magyarországon, kötelesek voltak lajstromba vétetni magukat a Magyarországon élô külföldi állampolgárok fölött joghatósággal rendelkezô szervnél, a Külföldieket Ellenôrzô Országos Központi Hatóságnál (KEOKH). A KEOKH feladatköre és felelôssége látványosan megnôtt a második világháború kitörése nyomán, amikor a menekültek egyre nagyobb számban érkeztek az országba. Amikor 1941. június 27- én Magyarország is belépett a Szovjetunió elleni háborúba, majd Magyarországtól északkeletre jelentôs ukrán területek kerültek magyar katonai közigazgatás alá, a KEOKH két megrögzötten antiszemita tisztségviselôje – Martinidesz Ödön és Kiss Árpád – tervet dolgozott ki a „hontalan” zsidók áttelepítésérôl az újonnan „felszabadított” területekre. A „lengyel és orosz zsidók” elûzésérôl szóló tervüket azzal indokolták, hogy ezek a zsidók, akik a zsidóellenes intézkedések következtében Magyarországon munkanélküliekké váltak, Galíciában új életet kezdhetnek. Elôször Kozma Miklóssal vették fel a kapcsolatot, aki az 1930- as évek közepén a Gömbös- kormány belügyminisztere volt, akkoriban pedig Kárpátalja kormányzói biztosa. Kozma lelkesedett a tervért, akárcsak Werth Henrik vezérkari fônök és Bartha Károly honvédelmi miniszter, az a két kormány- tisztségviselô, akiket a terv megvalósítására Kozma mozgósított. Közösen beszélték rá Bárdossy László miniszterelnököt, aki viszont a minisztertanácsot gyôzte meg a terv életrevalóságáról. A tanács tagjai közül a tervet állítólag egyedül a belügyminiszter, Keresztes- Fischer Ferenc ellenezte. A minisztertanács úgy határozott, hogy „minden kétes állampolgárságú egyént ki kell utasítani Kárpátaljáról, és át kell adni ôket a kelet- galíciai német hatóságoknak”. A terv végrehajtásával, amely túlmutatott Kár-

pátalja határain, Kozmát bízták meg. A zsidók kiûzésének „törvényes” keretét Batizfalvy Nándor, a KEOKH tisztviselôje alakította ki. Batizfalvy a minisztertanács határozata alapján dolgozta ki az „áttelepítés” részleteit, amelyek utóbb bekerültek az 1941. július 12- én kelt 192/1941. számú rendeletbe. A rendeletet kiegészítette egy titkos utasítás, amelyet Siménfalvy Sándor, a KEOKH vezetôje adott ki. Az utasítás szerint a rendelet fô célja az volt, hogy „az országba fôként az utóbbi idôben beszivárgott

lengyel és orosz zsidók minél nagyobb számban és minél elôbb elszállításra kerüljenek”. A terv szerint a zsidókat a lengyel határhoz közeli Kôrösmezôre kellett vinni és ott átadni a katonai hatóságoknak. Az akció elôzményeként Kôrösmezôre már 1940 ôszén deportáltak magyar zsidókat Észak- Erdélybôl és Máramarosból. Az 1940 októberében Csíkszeredából, majd késôbb Borszékrôl és más székelyföldi településekrôl deportált és a magyar–szovjet határon egyszerûen átdobott zsidók megmentéséért 19


„Hontalan” zsidók összegyûjtése és deportálása, 1941 nyara


Slachta Margit katolikus rendfônök lépett közbe, sajnos kevés eredménnyel. A deportáltak zöme Magyarországon született, magyar állampolgársággal rendelkezô személy volt, akiktôl azonban a magyar hatóságok különbözô okokból meg akartak szabadulni. Amikor végeztek a formalitásokkal, a KEOKH szervei hozzáláttak, hogy begyûjtsék a jobbára lengyel születésû vagy származású, „hontalan” zsidókat. A „hontalanok” között azonban szép számban voltak magyar zsidók is, akik csak azért nem tudták bizonyítani magyar állampolgárságukat, mert nem tudták azonnal beszerezni papírjaikat. Voltak magyar állampolgárságú zsidók, akiket csak azért tartóztattak le, mert szálka voltak a helyi hatóságok szemében. Kôrösmezôre szállították például az egész putnoki zsidó közösséget, noha az szinte kizárólag magyar származású zsidókból állt. A Budapesten összegyûjtött „hontalan” zsidókat a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában, illetve a zsidó közösség Magdolna, Páva és Szabolcs utcai létesítményeiben helyezték el. A zsidókat rendszerint éjjel szedték össze, alig néhány órával azután, hogy közölték velük a deportálási határozatot. A zsidók összegyûjtése különösen kíméletlen volt Kárpátalján, ahol az egyik zsidó közösségbôl egyetlen szál ember sem maradt. A zsidók a látszat kedvéért engedélyt kaptak, hogy háromnapi ennivalót vigyenek magukkal, de olyan gyorsan gyûjtötték be ôket, hogy élelem beszerzésére nem maradt idejük, s többnyire csak azt vitték magukkal, amit a nagy sietségben odahaza találtak. A magyar tisztségviselôk „biztosították” a zsidókat afelôl, hogy Lengyelországba kerülnek, ahol beköltözhetnek azoknak a helyi zsidóknak az üresen maradt otthonaiba, akik a szovjet csapatokkal együtt távoztak a vidékrôl. A „hontalan” zsidókat tehervagonokba zsúfolva szállították Kôrösmezôre. Az utazás gyakran 24-48 órát is igénybe vett. A kôrösmezôi gyûjtôhelyrôl a zsidókat naponta mintegy ezerfônyi csoportokban dobták át a határon. 1941. augusztus 19- ig 15 567 zsidót adtak át az SS- nek. Körülbelül még 3000- et szállítottak át a hónap végéig, amikorra az akció lezárult. Az átadott zsidókat az SS teherautókon 20

elôször Kolomea környékére szállította. Innen 300-400 fôs csoportokban, gyalogmenetben jutottak el a Kamenyec- Podolszkij környékén létesített ideiglenes barakkokba. Útközben gyakran karszalagos ukrán milicisták támadták meg és rabolták ki ôket. Aki nem volt hajlandó átadni értékeit, azt megölték. Kolomea és Kamenyec- Podolszkij térségében, amelyet a szovjet csapatok alig néhány héttel korábban ürítettek ki, még maradt néhány odavalósi zsidó, fôként nôk és gyermekek, akik azonban sok segítséget nem, legfeljebb menedéket tudtak nyújtani a Magyarországról kitoloncolt zsidók egy részének. A németeket a magyarországi zsidók tömeges beözönlése felkészületlenül érte. Eleinte még a deportálások leállítását is kérték, mondván, hogy „nem tudnak mit kezdeni ennyi zsidóval”, akik „veszélyeztetik összeköttetési vonalaikat”. Mivel azonban a magyarok nem voltak hajlandók a zsidókat visszafogadni, a helyzet csak egy augusztus 25- i értekezleten tisztázódott, amelyen a résztvevôket – zömmel Wehrmacht- tiszteket – Franz Jaeckeln SS- tábornok, az SS és a katonai rendôrség körzeti parancsnoka megnyugtatta, hogy „1941. szeptember 1- jéig befejezi ezeknek a zsidóknak a likvidálását”. A Magyarországról kitelepített zsidókat augusztus 27-28- án semmisítették meg. Egy szemtanú beszámolója szerint azt mondták nekik, döntés született arról, hogy Kamenyec- Podolszkijt meg kell tisztítani a zsidóktól, s ezért máshová kell vinni ôket. A kitelepített zsidókat SSegységek, ukrán segéderôk és állítólag egy svábokból álló magyar utászalakulat fogta körül, s a kamenyec- podolszkiji helyi zsidókkal együtt arra kényszerítette ôket, hogy mintegy 20 kilométert meneteljenek olyan területen, ahol bombatölcsérek szaggatták fel a talajt. Ezután megparancsolták nekik, hogy vetkôzzenek le, majd legéppuskázták ôket. Jó néhányukat súlyosan megsebesülve, de még élve temettek el. Nem lehet pontosan megállapítani, hogy KamenyecPodolszkijban hány zsidó lelte halálát. Franz Jaeckeln az 1941. szeptember 11- én kelt, 80. számú oroszországi hadmûveleti jelentésében a Kamenyec- Podolszkijban agyonlôtt személyek számát 23 600- ra tette. Tegyük hozzá, hogy a nácik végleges megoldása programjának a vég-

A délvidéki vérengzések Még el sem ült a vihar, amelyet a KamenyecPodolszkijban rendezett vérfürdô kavart, máris újabb atrocitások egész sorozata rázta meg a nemzet liberális rétegeit általában és a zsidó közösséget különösen. Ezúttal arról a „hadmûveletrôl” volt szó, amelynek keretében a Délvidéket – így nevezték Jugoszlávia magyar kézre került területét – akarták megtisztítani Tito minden korábbinál tevékenyebb partizánjaitól. A partizánok egyre merészebb akciókat hajtottak végre, mire a magyar hatóságok elhatározták, hogy „kifüstölik odúikat”. Figyelmüket elôször az úgynevezett Sajkás vidékére összpontosították, Bácskának arra a részére, amely a Duna és a Tisza összefolyása által képzett háromszöget ölelte fel. 1942. január 4- én a csendôrség helyi alakulatai házról házra haladva razziáztak Zsablya községben és környékén, s eközben hat csendôr vesztette életét. A helyi közigazgatási tisztviselôk és a csendôrség a helyzeten nem tudott úrrá lenni, s ezért a kormánytól kért erôsítést. A minisztertanács által felhatalmazott Szombathelyi Ferenc vezérezredes és vezérkari fônök utasította a Szeged környékén állomásozó V. hadtest parancsnokát, Feketehalmy- Czeydner Ferenc altábornagyot, hogy egységeivel siessen a helyi csendôrés rendôralakulatok segítségére. FeketehalmyCzeydner hangos németbarát és vad antiszemi-

ta volt, aki elérkezettnek látta az idôt, hogy a helyi partizánokat móresre tanítsa. Három gyalogsági zászlóaljat rendelt a térségbe, Deák László ezredes parancsnoksága alatt. A csendôri- rendôri alakulatokat „nemzetôrségek” erôsítették, amelyek szinte kizárólag a térségben élô magyarokból és németekbôl álltak. Bár Zsablyán idôközben kivégeztek hat partizánt, s a rend ezzel helyreállt, a térségben ádáz harcokat vezénylô magyar tisztek úgy döntöttek, hogy megleckéztetik Zsablyát és a szomszédos településeket, így Csurogot, GyurgyevoMozsort, Sajkásgyörgyét és Titelt. A településeket körülvétették, s az ott élô emberek jó részét lemészároltatták. Mivel a vérengzésekben közremûködô tisztek jó része a zsidókat természetes ellenségének és lényegénél fogva tényleges vagy potenciális partizánnak tekintette, haragjukat nagyrészt a települések kiszolgáltatott zsidó lakosságán töltötték ki. Feketehalmy- Czeydner hivatalos jelentésben számolt be a Sajkás térségében történtekrôl. Ennek alapján a magyar hatóságok január 12- én elrendelték az „átfésülési” mûveletek kiterjesztését magára Újvidékre is. Az újvidéki akciók közvetlen irányítását Grassy József vezérezredesre bízták, aki január 20- án vonult be egységeivel a városba. Vele tartott a vad antiszemita hírében álló Zöldi Márton csendôr százados, aki a Szekszárdról odavezényelt csendôralakulatokat vezette. Feketehalmy- Czeydner még aznap találkozott a mûvelet végrehajtásával megbízott rendôr-, csendôr- és katonatisztekkel, és közölte velük, hogy a városban három napra átveszik az ellenôrzést, s ezalatt elvégzik a „tisztogatást”. Óva intette ôket „a késedelmes fegyverhasználat veszélyétôl”. A rajtaütés másnap reggel vette kezdetét. A várost nyolc körzetre osztották. Az elsô napon mintegy 6- 7 ezer „gyanús” egyént vittek a sebtében felállított „igazolóbizottságok” elé. Csaknem száz személyt ôrizetbe vettek, 15-50- et pedig a lehetô legrövidebb kihallgatás után agyonlôttek, és a Dunába dobtak. Január 22- én azonban az események még baljósabb irányba fordultak. A tisztogatás irányítói úgy döntöttek, hogy a lakosság „tehetôsebb rétegeibôl” szednek túszokat, ami természetesen a zsidók 21


rehajtásában ez volt az elsô eset, amikor az áldozatok számát már csak ötjegyû számmal lehetett kifejezni. A Magyarországról kitelepített közel 18 000 zsidóból mindössze mintegy 2000 személy maradt életben. Néhányan közülük lengyel parasztok vagy megvesztegetett magyar katonai személyek segítségével menekültek meg. Mások vélhetôen úgy próbálták menteni a bôrüket, hogy szovjet ellenôrzésû területre szöktek át, vagy elrejtôztek. A Magyarországra visszatérô menekültek odahaza elmesélték szenvedéseik és a tömeggyilkosság hátborzongató részleteit. A tömeges kivégzésekrôl szóló hírek felkeltették Keresztes- Fischer Ferenc, a felvilágosult gondolkodású belügyminiszter figyelmét, aki a deportálásoknak azonnal véget vetett.


túszul ejtését jelentette. Az antiszemitizmussal már amúgy is megmérgezett katonákat Zöldi azzal is bujtogatta, hogy nagy zsákmányt helyezett kilátásba, külön adag rumot osztott szét köztük, és „tudomásukra hozta”, hogy több csendôrére rálôttek. Az állítólagos „támadást” Zöldi maga szervezte meg saját csapatai ellen, és „bizonyítékokat” is kreált oly módon, hogy bepólyált „sebesült” katonákat vonultatott fel a polgárokból és katonákból álló közönség elôtt. A „támadás” megtorlásaképpen FeketehalmyCzeydner parancsot adott a túszok tömeges kivégzésére. Az akció kiterjedt a város több körzetére, ahol ötletszerûen végezték ki a zsidók és a szerbek csoportjait. A messze legkegyetlenebb atrocitásokra a Duna- parton került sor, az úgy-

nevezett strandon. A gyalogmenetben kísért vagy teherautókon odaszállított áldozatokat négyes sorokba állították, s meztelenre vetkôzve kellett várniuk kivégzésükre. A szerencsétlen emberek többségét az ugródeszkáról lôtték a Dunába, amelynek jégpáncélját ágyúlövedékekkel szaggatták fel. A strandon mûködô kivégzôosztagot Korompay Gusztáv irányította. Az Újvidéken és a Bácska más részein elkövetett szörnyûségekrôl Keresztes- Fischert többek között Deák Leó, Bács- Bodrog vármegye fôispánja tájékoztatta. Január 22- én felfüggesztették ugyan a „tisztogatásokról” szóló parancsokat, ám a véres akciók, ha kisebb intenzitással is, tovább folytatódtak: Újvidéken még huszonnégy órán át, a Délvidék jó néhány egyéb területén pedig körülbelül egy héten keresztül. A délvidéki „tisztogatásoknak” 3309 személy esett áldozatául, köztük 141 gyerek és 299 aszszony és öreg. Az áldozatok között közel 2550 szerb és körülbelül 700 zsidó volt. Egyedül Újvidéken 879 embert gyilkoltak le, köztük 53 nôt és gyereket, 90 idôs személyt. Az újvidéki áldozatok sorában volt 550 zsidó, 292 szerb, 13 orosz és 11 magyar. A kormány eleinte elfogadta az eseményeknek azt a változatát, amelyet a hadsereg kreált. Az ügy csak Kállay Miklós miniszterelnökké történt kinevezése után részesült kellô figyelemben, s ekkor is nagyrészt azért, mert Bajcsy- Zsilinszky Endre kisgazdapárti képviselô kötötte az ebet a karóhoz. A vérfürdô újabb és alaposabb kivizsgálását követôen 1943. december 14- én állították bíróság elé azt a tizenöt magas rangú tisztet, aki an-

Felakasztott zsidók Újvidéken 1942 elején

Zsidók tömeges kivégzése Újvidéken 1942 elején

Újvidéki áldozatok tetemei a Duna partján 1942-ben

22

A MUNKASZOLGÁLAT RENDSZERE

A rendszer háttere A maga nemében példa nélküli volt az a katonai szolgálatot kiegészítô munkaszolgálati rendszer, amelyet Magyarország mûködtetett a második világháború idején. A tengelyhatalmak szövetségének egyetlen másik tagja sem hozott létre olyan átfogó és sokoldalú kényszermunkarendszert, mint Magyarország. Több százezer katonaköteles korú férfit vontak be a rendszerbe, olyanokat, akiket „megbízhatatlanoknak” minôsítettek, s azért nem adtak fegyvert a kezükbe. Ezeket az embereket magyar tisztek és ôrök parancsnoksága és felügyelete alatt álló katonai egységekbe szervezték; a szerszámokkal felszerelt embereket fôként útépítésben, bányászatban, vasútvonalak létesítésében és karbantartásában, valamint a katonai célokat szolgáló erôdítési munkálatokban dolgoztatták egyrészt Magyarországon, másrészt Ukrajna és Jugoszlávia magyarok és németek megszállta területein. A frontvonalak mentén, különösen Galíciában

és Ukrajnában utak karbantartására, hótakarításra, aknamezôk megtisztítására és hadianyagok mozgatására is felhasználták ôket. Az eredeti elképzelés az volt, hogy a munkaszolgálati kötelezettség az összes „megbízhatatlan elemre”, köztük a kommunistákra, a románokra, a szerbekre és a szlovákokra vonatkozzon, ám a rendszer az országban elsôsorban a zsidókérdés „megoldásának” eszközeként mûködött. A munkaszolgálati rendszer a nemzetvédelemrôl szóló átfogó törvényben foglalt rendelkezés alapján alakult ki és fejlôdött tovább. Az 1939. évi II. tc. néven elfogadott törvény a honvédelmi rendszer minden részletét szabályozta. A törvény nem irányult kifejezetten a zsidók ellen, mégis egyes rendelkezései késôbb törvényes alapot szolgáltattak a kötelezô munkaszolgálat bevezetéséhez. Magyarország 1944. március 19-én bekövetkezett német megszállása után pedig ugyancsak a törvény egyes rendelkezéseire hivatkozva indokolták jogilag a végleges megoldás programjának megvalósítását. Ebben a vonatkozásban a legfontosabbaknak azokat a rendelkezéseket tekinthetjük, amelyeket a 141., valamint a 87–94. paragrafusok tartalmaznak. A 141. paragrafus rendkívüli hatalommal ruházta fel a kormányt háború vagy háborús veszély idejére, míg a 87–94. paragrafusok kimondták, hogy minden 14–70 év közötti személy, fizikai és szellemi képességeihez mérten munkára fogható a nemzet védelme érdekében. A munkaszolgálat rendszerének törvényes alapját a 230. paragrafus biztosította. Elsô cikkelye értelmében minden olyan magyar állampolgár, aki 21. életévét betöltötte, és a katonai szolgálatra tartósan alkalmatlannak minôsítették, kötelezhetô arra, hogy egyegy alkalommal három hónapot meg nem haladó idôtartamban különleges munkatáborban „közérdekû munkaszolgálatot” teljesítsen. Elsô pillantásra nem is nagyon derült ki, hogy a munkaszolgálat rendszere milyen szándékokat szolgált, és milyen méretûre tervezték. Felületesen nézve nem tûnt kizárólagosan vagy szükségképpen hátrányosan megkülönböztetô természetû intézménynek, ugyanis az eredeti terv szerint a munkaszolgálatosok ugyanolyan zsoldot, ruházatot és ellátmányt kaptak volna, mint a rendes 23


nak idején a „tisztogatások” végrehajtásának irányításával volt megbízva. Magyarország ekkor, a második magyar hadsereg év eleji megsemmisítô veresége és a háborúból való olasz kilépés után már javában azon iparkodott, hogy tekintélyveszteség nélkül valahogy kiválhasson a tengelyhatalmak szövetségébôl. A vádlottak azt állították, hogy amit tettek, azt feletteseik közvetlen parancsára cselekedték, a bíróság azonban bûnösnek találta és hosszú börtönbüntetésekre ítélte ôket. A négy fô vádlott azonban, köztük Feketehalmy- Czeydner és Zöldi Márton, hazájuk katonai becsületkódexét megsértve 1944. január 15- én a Harmadik Birodalomba szökött. Néhány hónappal késôbb a német megszálló erôkkel tértek vissza Magyarországra, és tevékenyen részt vettek a végleges megoldás programjának végrehajtásában. A délvidéki kegyetlenkedésekben közremûködô tiszttársaik többségével együtt a háború után már nem kerülhették el letartóztatásukat, és a jugoszlávok méltó büntetést szabtak ki rájuk.


katonák. A gyakorlatban azonban hamar bebizonyosodott, hogy ez az intézmény az ellenforradalmi korszak gyakorlatát tükrözi vissza, amely annak idején a „megbízhatatlanokat” a katonai szolgálatból módszeresen kirekesztette. A rendszer ugyanakkor azt a célt is szolgálta, hogy fokozatosan eltávolítsa a zsidókat az ország kulturális és társadalmi- gazdasági életébôl. A munkaszolgálat szigorúan vett katonai céljai csupán másodlagos fontosságúak voltak. A honvédelmi minisztériumra hárult a 230. paragrafusban foglaltak gyakorlati alkalmazásának részletes kidolgozása. A minisztérium e feladat elvégzésével megbízott tisztviselôi 1939. március 31- én megegyeztek abban, hogy ki tekintendô „zsidónak”. Az errôl szóló törvényjavaslat a magyar parlament elé került, majd 1939- ben IV. tc.- ként törvényerôre emelkedett. Az elnöki osztály 1939. április 12- én elfogadta a zsidótörvények hadseregbeli alkalmazásának irányelveit, amelyeket a minisztérium vezetôségi értekezlete három nappal késôbb csekély változtatásokkal jóváhagyott. E szerint a tényleges tisztek és tisztfeleségek kötelesek voltak bizonyítani, hogy mind a négy nagyszülejük keresztény, míg a tisztesek esetében elegendô volt a szülôk keresztény voltát igazolni. A zsidó tartalékos tisztek megtarthatták rangjukat, de behívásuk vagy általános mozgósítás esetén harctéri beosztást nem kaphattak.

A munkaszolgálat rendszerének megszervezése A munkaszolgálat célkitûzéseinek általános elveit, valamint a megszervezésére, szerkezeti felépítésére és irányítására vonatkozó rendelkezéseket a minisztertanács 5070/1939. M.E. számú rendelete tartalmazta, amely 1939. május 12- én lépett hatályba. A rendelet a munkaszolgálat elsôrendû céljait az alábbiakban jelölte meg: • a munkaszolgálatra behívott fiatalok kiképzése vagy átképzése, összhangban képességeikkel; • a szolgálatban úgy kell ôket foglalkoztatni, hogy a haderô igényeit kielégítsék, és a védelmi munkálatokat elvégezzék; • a minisztérium beleegyezésével ôket bár24

milyen más közhasznú munkára is igénybe lehet venni. A rendelet a sorozóirodákat hatalmazta fel, hogy eldöntsék, ki alkalmas fegyveres szolgálatra, ki küldendô munkaszolgálatra, illetve ki mentendô fel mindkettô alól. Akiket munkaszolgálatra soroznak be, különleges munkatáborokba kerülnek, de három hónapnál nem hosszabb idôre, s „katonailag szervezett munkásalakulatokban” szolgálnak. A táborok számáról, jellegérôl, belsô szervezetérôl és ellátásáról a honvédelmi miniszter dönt, s az ô joghatósága alá tartozik (az illetô hadosztály parancsnoksága révén) minden olyan kérdés, amely a vezénylettel, a fegyelemmel, a kiképzéssel és a konkrét szervezômunkával függ össze. A miniszter gyakorolja a munkatáborok fölött a legfôbb parancsnokságot a közérdekû nunkaszolgálat országos felügyelôje (KMOF) révén. Utóbbit a hadsereg fôtisztjei közül a miniszter javaslatára az államfô nevezi ki. A munkaszolgálat rendszere 1939. július 1- jei hatállyal lépett életbe. Legelôször az 1916- ban születettek korosztályát hívták be, közülük is azokat, akiket fegyveres szolgálatra alkalmatlannak minôsítettek. Mûködése elsô szakaszában a behívás és a sorozás rendszere nem sokban különbözött a honvédség gyakorlatától. Akárcsak az összes többi újoncnak, a munkaszolgálatosoknak is a helyi kiegészítô parancsnokságokon kellett jelentkezniük. A szokásos orvosi vizsgálat és minôsítés után megkapták beosztásukat a közérdekû munkaszolgálatos- zászlóaljak valamelyikébe, amelyek az akkor létezô nyolc hadtest parancsnokságainak a joghatósága alatt mûködtek. A munkaszolgálatosokat 200- 250 fôs századokba sorolták, a századokat pedig szakaszokra osztották. A munkaszolgálatosokat puskák helyett lapátokkal vagy csákányokkal látták el. A tiszteket a szokásos módon kellett szólítaniuk, a rangfokozat megnevezésével. Bár a munkaszolgálatosok faji és politikai okokból kifejezetten „megbízhatatlanoknak” minôsültek, a rendszer mûködésének elsô évében lényegében ugyanolyan bánásmódban részesültek, mint a haderôbe besorozott keresztény újoncok. Ugyanakkora zsoldot és ellátmányt kaptak, s a szigorú fegyel-

A rendszer radikalizálódása Alighogy 1940 szeptemberében megtörtént Észak- Erdély annektálása, a munkaszolgálatosok helyzete máris romlani kezdett. Ez idô tájt Teleki Pál kormányának bel- és külpolitikájában éles jobboldali fordulat következett be a belsô politikai nyomás hatására és azért, mert általánossá vált a felismerés, hogy az ország csak akkor válthatja valóra további revizionista törekvéseit, ha a Harmadik Birodalommal szorosabban együttmûködik. 1941 áprilisában Magyarország szerepvállalása a Jugoszlávia elleni háborúban eljutott arra a pontra, ahonnan már nem volt visszaút, s ekkor a munkaszolgálatos rendszer státusa is gyökeresen megváltozott.

„Zs”-vel megjelölt igazolványlap

A munkaszolgálat további szabályozását a minisztertanács kezdeményezte, s az 1939. évi II. tc. 141. paragrafusára hivatkozott, hogy lépéseihez „jogi” alapot teremtsen. Így született meg a 2870/1941. M.E. számú rendelet, amelyet a minisztertanács Bárdossy László, az új miniszterelnök ellenjegyzésével 1941. április 16- án bocsátott ki. Augusztus 19- én a honvédelmi minisztérium utasítást adott (27 300. eln. 8- 1941. szám alatt) a rendelet végrehajtására. Az utasítás minden részletre kiterjedôen szabályozta a „kisegítô szolgálat” új rendszerét (annak idején gyakran jelölték ezzel a kifejezéssel a munkaszolgálat rendszerét). Attól fogva kétévi szolgálatra lehetett kötelezni azokat is, akiket kisegítô szolgálatra hívtak be. A zsidó tiszteket megfosztották rangjuktól, s azokat a zsidó tiszteket, akiket a szolgálatra még alkalmasnak minôsítettek, arra kényszerítették, hogy közönséges kisegítô szolgálatot, azaz munkaszolgálatot teljesítsenek. A tiszti „emléklapokat” vissza kellett adniuk, és az új okmányok, amelyeket cserébe kaptak, már nem tüntették fel korábbi rangjukat. Ezekre az igazolványokra, csakúgy, mint a katonai nyilvántartó könyv megfelelô részébe, nevük mellé német mintára nyomtatott Zs betût bélyegeztek. Amikor a miniszteri utasítást kibocsátották, Magyarország már csaknem két hónapja háborúban állt a Szovjetunióval. A szovjetellenes ke25


mi elôírások is egyformán vonatkoztak a két csoport tagjaira. A munkaszolgálatosok családjai ugyanolyan támogatásban részesültek, mint a keresztény újoncok hozzátartozói, és a munkaképtelenné váltakat is ugyanolyan szociális jóléti segélyek illették meg. Az egyedüli megkülönböztetés az volt, hogy a munkaszolgálatosok zöld anyagból készült M betût viseltek hajtókájukon. 1940- ben a munkaszolgálatos- századokkal egész sor, fôként katonai jellegû munkát végeztettek el. Sok századot erdôirtásra vettek igénybe, fôként a román határvidéken. Más századok utakat építettek, mocsarakat csapoltak le, folyókat tisztítottak, pályaudvarokon vagonokat rakodtak ki, repülôtereket építettek és tartottak karban. Alkalomadtán munkaszolgálatosokat kiadtak nagybirtokokra is. A munkafeltételek viszonylag elviselhetôk voltak, sok munkaszolgálatos bizonyos elôjogokat is élvezett, ami eléggé figyelemre méltó, ha az akkori idôk nagyrészt antiszemita légkörére gondolunk. A rendszer mûködésének elsô két évében a munkaszolgálatosok még mindig a rendes katonai egyenruhában járhattak, csak rangjelzést és sapkarózsát nem viselhettek. Ugyanolyan katonai papírokat kaptak, mint a keresztény sorkatonák, s mindig kötelesek voltak maguknál tartani szabvány katonai okmányaikat és személyazonossági igazolványukat, a zsoldkönyvet és a dögcédulát beleértve.


utasítása értelmében a tábori egységekben szolgálatot teljesítô zsidók „egyenruhája” saját polgári ruhájukból, karszalagból és rozetta nélküli katonasapkából állt. Úgynevezett dögcédulát kellett a nyakukon viselniük. Az ilyenformán könnyen azonosítható zsidó munkaszolgálatosok a legkülönbözôbb visszaélésekkel szemben rendkívül sebezhetôvé váltak. A munkaszolgálatosok sanyarú helyzete 1942 ôszén került elôtérbe, amikor jelentôs hányadukat és különösen azokat, akik Ukrajnában állomásoztak, az orosz tél felkészületlenül érte. Polgári ruhájuk, bármilyen jó minôségû volt is korábban, elvásott vagy elrongyolódott a hosszú menetelések és a rájuk kényszerített ne„Dögcédula” héz fizikai munka következtében. Sok munkaszolgálatos- század különösen szadista tisztek parancsnoksága alatt állt, s az ôrök között is szép számmal akadtak hasonló hajlamú emberek, akik a megerôltetô munka után úgynevezett tornagyakorlatokat (békaugrás, bukfencezés, csúszás- mászás stb.) végeztettek a zsidókkal. A megkülönböztetô karszalag viselését elôíró utasításnak 1942 tavaszáig nem mindenütt szereztek érvényt. Addig az döntött az efféle kérdésekben, hogy milyen volt az adott alakulat parancsnoka. A zsidóknak sárga karszalagot kellett viselniük; a kikeresztelkedetteknek vagy a faji törvények értelmében zsidónak számító keresztényeknek fehéret. Utóbbiakat „keresztény munkaszolgálatos- századokba” osztották be. Bár a kikeresztelkedettek helyzete a tisztek és az ôrök magatartásától függôen valamivel jobb volt, akárcsak a sárga karszalagosokat, ôket „Egyenruhás” zsidó munkaszolgálatosok is gyerekjáték volt felismerni, és bármikor viszbevonulásuk elôtt szaélések szenvedô alanyaivá válhattak. Különösen azok jártak így, akik az ukrajnai frontokra resztes hadjárat alatt a munkaszolgálatosok és a jugoszláviai Borba és környékére kerültek. amúgy is rossz állapota és helyzete tovább romlott. Ez nemcsak abban nyilvánult meg, hogy a tisztek és tisztesek, valamint a tábori munka- Az ukrajnai munkaszolgálatosok szolgálatos- századok mellé rendelt ôrök között Nem sokkal azután, hogy a kormány jóváhagysok volt az antiszemita, aki kegyetlenebbé vált, ta a második magyar hadsereg hadrendbe állíde abban is, hogy a zsidó munkaszolgálatoso- tását a szovjetek elleni küzdelemben, a frontkat egyre kirívóbb hátrányos megkülönbözte- szolgálatra kijelölt munkaszolgálatosok száma tés érte. Egyebek között egyre ritkábban engedé- meredeken felszökött. A szolgálatra behívott lyezték nekik az egyenruha viselését. A honvé- zsidók tízezreinek többségét nem korosztály delmi minisztérium 1942. március 17- én kelt szerint, hanem egyéni alapon választották ki. 26

Menetelô munkaszolgálatosok Ukrajnában ban politikai okokból különleges internálótáborokban tartózkodtak. Többségük késôbb „különleges” – értsd: büntetô- – századokba került, amelyeket a frontra vezényeltek. E századokban úgy jelölték meg ôket, hogy fekete pöttyös sárga karszalagot kellett viselniük, s a fekete pöttyök „bûnös múltjukra” utaltak. A mintegy 250 000 fônyi második magyar hadsereg Jány Gusztáv tábornok parancsnoksága alatt 1942 áprilisának elején hagyta el az országot. Körülbelül 50 000, különbözô típusú századokba osztott munkaszolgálatos is e hadsereg kötelékébe tartozott. A munkaszolgálatosokat Ukrajna magyarok megszállta területein és különösen a fronton dolgoztatták a magyar és a német katonai hatóságok számára fontos munkálatokban. Utak és vasutak építésére és karbantartására használták ôket (ebbe a hó eltakarítása is beletartozott), hadianyagot, élelmet és más anyagokat rakodtak ki és be, és a hadviseléssel összefüggô mûszaki feladatokat is elláttak, így drótakadályokat állítottak, tankcsapdákat ástak, bunkereket emeltek, géppuskafészkeket készítettek, és aknaszedést végeztek a harcmezôkön. A különféle típusú erôdítési munkálatok különösen télen állították nehéz feladat elé a munkaszolgálatosokat, amikor a lapátot vagy a csákányt a csontig lesoványodott és rongyokba öltözött emberek a megfagyott földbe alig tudták belevágni. Idônként úgy aknátlanították a terepet, hogy az embereket az aknamezôre haj27


SAS- behívót (Siess, Azonnal, Sürgôs) kaptak, ami azt jelentette, hogy egy héten vagy még rövidebb idôn belül szolgálatra kellett jelentkezniük. A magyar hatóságok egyrészt azért követték ezt a gyakorlatot, hogy kielégítsék a hadsereg munkaerôigényét, másrészt hogy eleget tegyenek bizonyos „faji”- ideológiai célkitûzéseknek, a zsidókérdés részleges „megoldását” is beleértve. Az egyéni kiválasztás alapján behívott zsidók jelentôs hányada a maga zsidó közösségében kiemelkedô szerepet játszott. A hatóságok különös elôszeretettel választották ki a gazdagokat, az ismert szabadfoglalkozású diplomásokat, olyanokat, akik az iparban és az üzleti életben foglaltak el vezetô pozíciókat, valamint ismert cionistákat és hitközségi vezetôket, de mindenekelôtt azokat, akik ellen keresztény környezetük valamilyen okból „kifogást” emelt. A feljelentések jórészt irigy és erkölcsileg züllött egyénektôl származtak, akik a feljelentett zsidók vagyonára vagy szakmai pozíciójára áhítoztak. Sok feljelentô az antiszemita alapon álló Baross Szövetség helyi szervezetének, az elhárításnak és a különbözô szakmai egyleteknek és kamaráknak a soraiból került ki. A honvédelmi minisztérium részint az efféle csoportok nyomásának engedve, 1942. április 22-én titkos rendeletet bocsátott ki, amelyben utasította a közérdekû munkaszolgálat országos felügyelôjét (KMOF) és a kilenc hadtest parancsnokát, gondoskodjanak arról, hogy a tábori munkaszolgálatos- századok 10-15 százalékban „jómódúnak és híresnek tartott” zsidókból álljanak. Az utasítás értelmében lehetségessé vált az ilyen zsidók behívása abban az esetben is, ha már betöltötték 42. életévüket, vagyis túllépték a frontszolgálatra való küldhetôség törvényesen megállapított felsô határát. Az efféle direktívák alapján behívott zsidók közül sokan voltak munkaképtelenek és mindennemû szolgálatra alkalmatlanok. Jelentôs hányaduk már elôrehaladott korban volt, illetve súlyos testi vagy szellemi betegségben szenvedett. Büntetô munkaszolgálatra szemelték ki azokat az – akár zsidó, akár nem zsidó – egyéneket is, akik nemzetbiztonsági szempontból „kockázatot” képviselhettek. Szép számmal voltak közöttük – részint zsidó származású – kommunisták és más baloldaliak, akik az adott idôpont-


Zsidó munkaszolgálatosok különbözô ukrajnai munkahelyeken

28

még viszonylagos épségben voltak, megkaptak. Ha találtak is fedelet a fejük fölé, onnan idôrôl idôre kikergették ôket a behatoló német vagy magyar katonák, s ilyenkor egész éjszaka kénytelenek voltak gyalogolni, nehogy megfagyjanak. A munkaszolgálatosok sok esetben hiába élték túl az összeomlást, hiába sikerült elszökniük vagy elkerülniük, hogy a Vörös Hadsereg fogságába essenek, az éhségtôl, a dermesztô hidegtôl és a tetvek marásától annyira elgyengültek, hogy ellenálló képességüket elveszítették, s a legkülönfélébb betegségek támadták meg ôket; soraikból különösen a tífusz szedett sok áldozatot. Kórházi létesítmények és gyógyszerek hiányában a betegek nagy része elhullott az út mentén. Rendkívül kegyetlenül bánt el a sors azzal a sok, akár beteg, akár egészséges munkaszolgálatossal, akiket a Zsitomir és Korosztyeny között elterülô Dorosics kolhozfaluban karanténba zártak. A karantén területét szögesdrót kerítés vette körül. 1943. április 30- án a hatóságok elhatározták, hogy sajátos módon üzennek hadat a betegségnek, s felgyújtották az egyik pajtát, amelyben mintegy nyolcszáz munkaszolgálatos tartózkodott. A lángoló pajtából kirontó élô fáklyákat a csak erre váró keretlegények legéppuskázták. Nagybaczoni Nagy Vilmos vezérezredes, a jó szándékú honvédelmi miniszter vizsgálatot rendelt el az ügyben. A vizsgálati jelentés azonban megállapította, hogy „a tûz dohányzó zsidók gondatlanságából keletkezett”. A németek minden alkalmat megragadtak, hogy Nagybaczoni humanitárius lépései iránti nemtetszésüket kinyilvánítsák. Különösen az háborította fel ôket, milyen ádáz ellenállásba ütközött az a kérésük, hogy zsidó munkaszolgálatosok dogozzanak a jugoszláviai Bor rézbányáiban. Horthy Miklós magyar államfô engedett a nyomásnak, s 1943. június 12- én Csatay Lajos vezérezredest nevezte ki Nagybaczoni megüresedett helyére.

Munkaszolgálatosok megpróbáltatásai a megszállt Szerbiában A honvédelmi minisztérium a munkaszolgálat rendszerét Csatay irányításával átszervezte: a három nagy egységet, amelyben zsidók és nem 29


tották, ennek következtében jó néhányan odavesztek. A hágókon keresztül és az esôtôl felázott, sáros utakon gyakran a munkaszolgálatosokkal húzatták a tréneket a kimerültségtôl összerogyott vagy elhullott lovak helyett. Voltak különösen szadista századparancsnokok, akik azért húzatták velük a súlyosan megrakott kocsikat, hogy „az állatok erejét kíméljék”. Ukrajnában a munkaszolgálatosok különösen rossz körülmények között éltek és dolgoztak, elsôsorban azért, mert a századparancsnokok és az ôrök közül sokan voltak bôsz antiszemiták, akiktôl a kegyetlenkedés egyáltalán nem állt távol – nem is szólva az SS és a német katonai rendôrség alakulatairól, amelyek a térségben valósággal tomboltak. Ezek a tisztek és keretlegények nem csak azért viselkedtek így, mert ádázul gyûlölték a zsidókat. A kormány által kiadott hivatalos irányelvek ellenére erre utasították ôket közvetlen feletteseik is, a hátországból éppúgy, mint a frontvonalban. Muray Lipót alezredes, a hírhedt „nagykátai hóhér” például állítólag arra intette századparancsnokait, legyen gondjuk rá, hogy egyetlen munkaszolgálatos se térhessen haza élve, mert a munkaszolgálatosok az állam ellenségei. Tény, hogy sok századparancsnok és keretlegény tartotta is magát a kívánalomhoz, s hihetetlen kegyetlenséggel bánt a reá bízott munkaszolgálatosokkal. A munkaszolgálatos- századok tragikus pusztulása, akárcsak az egész második magyar hadseregé 1943 januárjának elején – a szovjetek Voronyezs közelében végrehajtott áttörése után – vette kezdetét. A veszteségek döbbenetes méreteket öltöttek a zsidó és a nem zsidó magyarok körében egyaránt. A voronyezsi összeomlást követô zûrzavarban sok munkaszolgálatos- század egyszerûen felbomlott. A századok parancsnokai és keretlegényei közül sokan kereket oldottak, s a zsidókat vagy maroknyi beosztottjukra bízták, vagy sorsukra hagyták. A tetves rongyokba és takarókba burkolózó, lépni is alig tudó munkaszolgálatosok hihetetlen megaláztatásokon és gyötrelmeken estek át a hosszú és rettenetesen kimerítô visszavonulás során. A hadtápszolgálat összeomlott, így még arról a sovány fejadagról is le kellett mondaniuk, amit korábban, amikor századaik


Zsidó munkaszolgálatosok Borban

zsidók teljesítettek szolgálatot, megszilárdította, és az újonnan létesített Honvédelmi Munkaszervezet közvetlen parancsnoksága alá helyezte. Nagybaczoni vezérezredes távozása után a zsidó munkaszolgálatosok Borba (Szerbia) való vezénylésérôl szóló egyezmény 1943. július 2án került tetô alá. A kijelölt munkaszolgálatosszázadok költségeit a szerbiai Prahovo határállomásig a magyar hatóságok magukra vállalták. Prahovótól a pénzügyi terheket a bányászati munkálatok irányításával megbízott német Todt- szervezet viselte. A német–magyar egyezményben foglaltaknak megfelelôen a bori szolgálatra kijelölt munkaszolgálatosok száma folyamatosan emelkedett. 1944 szeptemberében, amikor a németek kénytelenek voltak a Balkánt kiüríteni, számuk már megközelítette a 6200 fôt. A munkaszolgálatos- századok fölötti közvetlen parancsnokságot a kegyetlen Balogh András alezredesre bízták, akit késôbb még könyörtelenebb szadista, Marányi Ede ezredes váltott fel. A munkaszolgálatosok hiába tartoztak a magyar hadsereg ellenôrzése alá, s hiába vonatkoztak rájuk a magyar hadsereg fegyelmi szabályai, német technikusok és mûvezetôk közvetlen felügyelete alatt dolgoztak. Napi 11 órán át keserves körülmények között végezték munkájukat, aminek fejében 7 dinár fizetséget, negyed kiló kenyeret és egy adag híg levest kap30

tak. A munkaszolgálatosok egy része a Bor–Zagubica vasútvonalat építette, mások útjavításokon dolgoztak. A többség azonban a bányákban robotolt. Különösen emberpróbáló munka jutott azoknak, akik a pár száz méter mélységben lévô, 5 km hosszú felvonulóvájatot építették. Bármennyire sanyarú volt is a munkaszolgálatosok élete Borban és környékén, a „java” még hátravolt. Élet- halál harcuk az 1944. szeptemberi evakuálásukkal kezdôdött, amikor a németek, attól tartván, hogy a szovjet és a jugoszláv partizánok bekerítik ôket, úgy döntöttek, hogy a térséget kiürítik. A zsidó munkaszolgálatosok elsô, körülbelül 3600 fôt számláló kontingense szeptember 17én távozott Borból Pataki Sándor fôhadnagy, Juhász Pál alhadnagy és mintegy száz magyar keretlegény kíséretében. Néhány munkaszolgálatos megszökött, s voltak, akiket jugoszláv partizánok mentettek meg. Néhány száz munkaszolgálatost a németek vagy a helyi svábok meggyilkoltak. A túlélôk elôször Belgrád közeléig meneteltek a legembertelenebb körülmények között. Onnan Újvidéken át Cservenkáig hajtották ôket, ahová október 6- án érkeztek. Mintegy 800 munkaszolgálatos vonult tovább Zombor felé sváb SS- legények és a horvát nácikként emlegetett bosnyák usztasák kíséretében. A Cservenkán maradó munkaszolgálatosok ôrzését az egyik SS- egység vette át, s a helyi

Bori munkaszolgálatosok tetemeinek összegyûjtése Zombor mellett

dásuk nem esett. Amikor a menet elérte Zagubicát, a szerb parasztok, akik egyébként a másik meneten is próbáltak segíteni, riasztották a partizánokat. Azok rátámadtak a katonákra, de közben nagyon vigyáztak, nehogy kárt tegyenek a munkaszolgálatosokban, s jó néhány katonát leterítettek. A többi ôr ellenállás nélkül megadta magát. Az egyik munkaszolgálatos segítségével, aki beszélt szerbül, a partizánok kihallgatták a magyar tiszteket és ôröket, majd közülük mintegy százat kivégeztek.

A német megszállás korszaka A sors fintora, hogy Magyarország 1944. március 19- én bekövetkezett német megszállása után a munkaszolgálatos rendszer nyújtott menekülési lehetôséget annak a sok ezer zsidó férfinak, akit a deportálás veszélye fenyegetett. Míg az ukrajnai, galíciai és bori munkaszolgálatosok továbbra is ki voltak téve feletteseik durva, gyakran kegyetlen bánásmódjának, azoknak a munkaszolgálatosoknak, akiket behívtak, vagy akik – mert ilyen is elôfordult! – önként jelentkeztek szolgálatra, de Magyarország területén maradtak, viszonylag jól ment a soruk. Legalábbis 1944. október 15- ig, amikor a hatalmat a nyilasok magukhoz ragadták. A történelem furcsaságaként könyvelhetô el, hogy a honvédelmi minisztérium, amely a megelôzô években sokak szerint a zsidók szenvedéseinek egyik fô okozója volt, 1944- ben szinte egyik pillanatról a másikra olyan kormányhivatallá alakult át, amelyik tevékenyen részt vesz a zsidók mentésében. Távolról sem világos, hogy a minisztériumot mi késztette erre. Csak annyit feltételezhetünk, hogy sok országos politikai és katonai vezetô, kormánytisztviselô, valamint helyi parancsnok felismerte, mit is jelent valójában a gettósítás és a deportálás programja, s emberbaráti ösztöneire hallgatva úgy döntött, amit lehet, megtesz azért, hogy minél több zsidót megmentsen. A zsidómentô katonai személyiségek közül is kiemelkedett Reviczky Imre ezredes, a nagybányai X. munkaszolgálatos- zászlóalj parancsnoka. Reviczky utasította beosztottjait, hogy minden zsidót, aki az ô alakulatánál jelentkezik szolgálatra, 31


téglagyárban szállásolta el ôket. A munkaszolgálatosokat csakhamar hatalmába kerítette a balsejtelem, hogy valami szörnyûséges fog történni velük. Október 7- én az egész nap rettegésben telt el, mivel az SS úgy döntött, hogy elôször megtöri a zsidók lelkierejét. A munkaszolgálatosokat válogatott módon kínozták, s hogy az utolsó energiáikat is felôröljék, egész nap ide- oda futtatták ôket. Közvetlenül éjfél elôtt az SS- katonák ráparancsoltak a munkaszolgálatosokra, hogy adják át minden értéküket, a jegygyûrûiket is beleértve, s aztán 20- 30 fôs csoportokban egy közeli, hatalmas gödörhöz vitték ôket. A lövöldözés hajnali négy óra tájban ért véget, s addigra több mint 700 zsidó esett a vérfürdô áldozatául. A túlélôket az SS a magyarországi Baja felé hajtotta. Útközben is egymást érték az atrocitások. Néhány munkaszolgálatosnak eközben sikerült elszöknie, de a többség, aki a menettel tartott, a német koncentrációs táborok valamelyikében kötött ki: Bergen- Belsenben, Buchenwaldban, Dachauban, Flossenburgban, Sachsenhausenben vagy Oranienburgban. A mintegy kétezer munkaszolgálatosból álló második kontingens tagjai, akiket szeptember 29- én evakuáltak Borból, sokkal szerencsésebbek voltak. Bár ugyanazt az evakuálási útvonalat követték, mint az elsô csoport tagjai, ôk úgy élték túl a háborút, hogy szinte semmi bántó-


életkorra vagy egészségi állapotra való tekintet nélkül azonnal vegyenek fel, s adjanak nekik élelmet és szállást. A háború után a Jad Vasem érdemei elismeréséül Reviczkynek az Igaz Keresztényeknek járó legmagasabb kitüntetést adományozta. Sok magyar tisztségviselôt az országot sújtó munkaerôhiány késztetett arra, hogy álláspontját megváltoztassa. A válság elhárítása érdekében és azért, hogy biztosítsák a hadsereg által igényelt ipari és mezôgazdasági javak termelésének folyamatosságát, a magyar és a német hatóságok megállapodtak abban, hogy a végleges megoldás programjával összefüggô „evakuálási” intézkedések hatálya alól mintegy 150 000 munkaképes zsidót mentesítenek. Csatay honvédelmi miniszter a végleges program megvalósításával megbízott német és magyar tényezôk fokozódó nyomásával is szembeszegülve ragaszkodott a megállapodás végrehajtásához, s elrendelte, hogy a 18-48 év közötti zsidó férfiak jelentkezzenek az illetékes kiegészítô parancsnokságokon. Addigra azonban a zsidók nagy részét gettókba zárták, sokat közülük pedig deportáltak. A minisztérium és a munkaszolgálatoszászlóaljak parancsnokságai ekkor szokatlanul nagy számban SAS- behívókat küldtek szét, amelyeket a címzetteknek sok esetben a gettókban kézbesítettek. A honvédelmi minisztérium 1944. június 7én titkos rendeletet adott ki arról, hogy a munkaszolgálatosokat hadifoglyokként kell kezelni. A rendelet elsô pillantásra büntetô jellegûnek tûnt (és sok századnál ekként is alkalmazták), valójában azonban minden valószínûség szerint az volt a célja, hogy az SS és magyar csatlósai ne tartóztathassák le a zsidókat. A kormány egyre több nôt is behívott munkaszolgálatra, hogy a mindinkább égetôvé váló munkaerôhiányt enyhítse. 1943- ban a nôi munkaszolgálat országos felügyelôjének irányítása alatt teljesítettek szolgálatot, 1944- ben pedig, amikor a munkaszolgálati rendszert az illetékesek átszervezték, a többi munkaszolgálatoshoz hasonlóan a nôk is a Honvédelmi Munkaszervezet joghatósága alá kerültek. Az 1944. évi toborzás folyamán fôként azokat a 18-30 év közötti nôket hívták be, akik zsidó vállalatoknál dolgoztak. 32

A Magyarországon maradó zsidók helyzete – vagyis azoké, akik a munkaszolgálatos-századokban és a fôvárosban voltak – 1944 augusztusában és szeptemberében tovább javult, amikor Sztójay Döme miniszterelnök kormányát Lakatos Géza vezérezredesnek, az elsô magyar hadsereg korábbi fôparancsnokának a kabinetje váltotta fel. A Lakatos- kormány azonban tiszavirág- életûnek bizonyult, mert miután kudarcba fulladt Horthy kísérlete, hogy Magyarországot a Harmadik Birodalommal kötött, és immár semmi jóval nem kecsegtetô szövetségbôl kiszabadítsa, a hatalmat 1944. október 15- én a nyilasok vették át.

A nyilaskorszak Ebben az idôszakban a munkaszolgálatosok sorsa, akárcsak az életben maradt budapesti zsidóké, a rossznál is rosszabbra fordult. Szálasi Ferenc újdonsült kormányában a honvédelmi miniszter posztját az antiszemitizmusáról elhíresült Beregfy Károly vezérezredes foglalta el, aki minden tôle telhetôt elkövetett, hogy a zsidók helyzetét ellehetetlenítse. Még egy hét sem telt el a hatalomátvétel után, s máris elrendelte, hogy két napon belül minden 16 és 60 év közötti zsidó férfi, illetve minden 16 és 40 év közötti zsidó nô vonuljon be „honvédelmi szolgálatra”. Október 26- án Beregfy felhatalmazást adott a magyar felelôsöknek, hogy nagy számban adjanak át munkaszolgálatos- századokat a németeknek abból az állítólagos célból, hogy a Magyarország és a birodalom közötti határvidéken Bécs biztonságának megerôsítése végett az alakulatok erôdítési munkálatokat végezzenek. A hatóságok még kétszer, november 2- án és 3- án hívtak be szolgálatra zsidó nôket. Elôször azokat a 16 és 50 év közötti nôket, akik tudtak varrni; másodjára megismételték az október 26- i felhívást, hogy minden 16 és 40 év közötti zsidó nô jelentkezzen „honvédelemmel kapcsolatos szolgálatra”. Nem sokkal a „toborzás” után, amire többnyire az óbudai téglagyárakban került sor, zsidó nôk ezrei indultak el a férfi munkaszolgálatosokkal együtt a birodalom osztrák határához közeli Hegyeshalom felé, azon az úton, amely a halálba vezetett.

vezett ruhagyûjtô munkaszázad, amelynek élén Ocskay László, egy nagyon tisztességes és emberséges tiszt állt.

Magyar zsidók szovjet hadifogolytáborokban A szovjet fogságba esett magyar zsidók számáról szóló becslések 20 000 és 30 000 között mozognak. Lényegében véve a munkaszolgálatosok két típusa került szovjet hadifogolytáborokba: voltak olyanok, akik elszöktek alakulataiktól, hogy megmeneküljenek a rettenetes bánásmódtól, s voltak olyanok – s ôk alkották a túlnyomó többséget –, akiket a Vörös Hadsereg foglyul ejtett az 1943. januári offenzíva után. A szovjet hadifogolytáborokban a munkaszolgálatosokon kívül jó néhány zsidó polgári személyt is ôriztek, akik (sok nem zsidó személlyel egyetemben) a magyarországi háborús cselekmények befejezôdése után estek a Vörös Hadsereg alakulatainak a fogságába. Tragikus, de igaz, hogy olyanok is akadtak köztük, akik élve kerültek ki a koncentrációs táborokból, miután hosszú idôn át viselték a szörnyû megpróbáltatásokat Lengyelországban, Németországban vagy másutt. A szovjetek velük nagyjából hasonlóképpen bántak a hadifogolytáborokban, mint a többi nem zsidó hadifogollyal, beleértve a német és magyar katonákat is. Kedvezményezett helyzetbe kerültek viszont azok a nem kevés számú zsidók, akik „jó ajánlólevéllel” rendelkeztek, vagyis kommunistabarátnak minôsültek. A munkaszolgálatosokat az esetek többségében olyan táborokban ôrizték, ahol foglyul ejtett német és magyar tisztek és katonák is voltak. Nemritkán saját volt tisztjeikkel és keretlegényeikkel zárták össze ôket. A munkaszolgálatosokkal bizonyos esetekben rosszabbul bántak, mint a magyar tisztekkel, mivel a táborparancsnokok a tiszteket a rangjuknak kijáró különleges bánásmódban részesítették. Nem egyöntetû magatartást tanúsítottak a munkaszolgálatosokkal szemben azok a szovjet tisztek és hivatalos személyek, akik személyesen részt vettek foglyul ejtésükben és a hadifogolytáborokban való elhelyezésükben. Sokan közülük nem szívelték a zsidókat, s egyáltalán nem is próbáltak 33


Mivel a Vörös Hadsereg feltartóztathatatlanul nyomult elôre, a nyilas kormány arra az elhatározásra jutott, hogy a Dunántúlnak ezen a vidékén koncentrálja a munkaszolgálatos- századok többségét, beleértve jó néhány Budapesten állomásozó alakulatot is. Ez utóbbiakat, amelyek tagjai között voltak „védett” munkaszolgálatosok is, vagyis olyanok, akik semleges országok, fôként Svájc és Svédország menlevelével rendelkeztek, a józsefvárosi pályaudvaron vagonírozták be hasonló körülmények között, mint a vidékrôl deportált zsidókat. Becslések szerint mintegy 50 000 zsidó került a németek kezei közé. Ezeknek a munkaszolgálatosoknak a helyzete nem sokban különbözött azoknak a zsidóknak a helyzetétôl, akik a leghírhedtebb koncentrációs táborokban kötöttek ki. Különösen tragikus helyzetbe kerültek azok a munkaszolgálatosok, akik Balfon, Fertôrákoson, Hidegségben, Ilkamajorban, Kôszegen, Mosonszentmiklóson, Nagycenken és Sopron- Bánfalván, illetve e települések környékén állomásoztak, ahol százával mészárolták le ôket. Ezek a vérengzések csak betetôzték azokat a kegyetlenkedéseket, amelyeket a munkaszolgálatosoknak a nyilasok hatalomátvétele elôtt és közben kellett elviselniük. Október 11- én SS- katonák és nyilas bûntársaik a kiskunhalasi vasútállomáson a 101/322. számú munkaszolgálatos- század 11 tagjával végeztek csak azért, mert fejadagjukat meg merték osztani egy másik vonaton tartózkodó menekültekkel. Öt nappal késôbb, Pusztavámon két Jolsváról útnak indított és összesen vagy 300 fôt számláló század, amely zömmel orvosokból és gyógyszerészekbôl állt, részesült különösen kegyetlen bánásmódban. Az SS- katonák és magyar hóhéraik rájuk parancsoltak, hogy vetkôzzenek le meztelenre, s aztán a 300 emberbôl 216- ot legéppuskáztak (47 munkaszolgálatosnak az elôzô nap sikerült megszöknie). A térségben életben maradó munkaszolgálatosokat továbbhajtották a birodalom felé, ahol többségük a mauthauseni és a günstkircheni koncentrációs táborban kötött ki. A Budapesten maradt munkaszolgálatosok helyzete csak árnyalattal volt jobb, mint azoké, akik NyugatMagyarországon sínylôdtek. Említésre méltó kivétel volt a 101/359. számú század, az úgyne-


különbséget tenni más hadifoglyok és a munkaszolgálatosok között. Ebben az is közrejátszott, hogy megítélésük szerint a munkaszolgálatosok fogságba kerülésükig olyan tevékenységet végeztek, ami az ellenségnek nagy hasznára volt. Másrészt viszont szép számmal akadtak megértô tisztek és tisztviselôk, akik tisztában voltak azzal, hogy mibôl állt a végleges megoldás náci programja, s elôttük a magyar munkaszolgálati rendszer jellege sem volt titok. Sokan közülük maguk is zsidók voltak, s egyesek még jiddisül is beszéltek. Az ô nagylelkûségüknek köszönhetô, hogy a foglyul ejtett munkaszolgálatosok közül sokan „megúszták” a frontövezetben felállított ideiglenes gyûjtôtáborokat, s nem szállították el ôket a Szovjetunió valamelyik isten háta mögötti hadifogolytáborába. A fogságban sínylôdô munkaszolgálatosok nagy része legyengült és beteg volt. A szerencsésebbek felkeltették a szovjetunióbeli emigrációban élô magyar kommunista vezetôk figyelmét, akik gondjukba vették ôket. Az életben maradt munkaszolgálatosok csak 1947 februárja után települhettek haza, amikor a Szovjetunió Magyarországgal és Romániával békeszerzôdést kötött. A NÉMET MEGSZÁLLÁS ELÔZMÉNYEI A Magyarország megszállásáról hozott német döntés a politikai és a katonai tényezôk egész sorából eredt, amelyek közül, noha fontos volt, a meghatározó szerepet nem a „megoldatlan” zsidókérdés játszotta. 1944 tavaszára a Németországra nehezedô nyomás már folyamatossá és gyakran elviselhetetlenné vált. A Harmadik Birodalom vezetôi éppen ezért mindent elkövettek, hogy kelet- európai szövetségeseik feltétlen hûségét és engedelmességét biztosítsák. Az 1943. januári összeomlás és kivált az után, hogy Olaszország 1943 második felében a tengelyhatalmak szövetségébôl kivált, a magyarországi politikai fejlemények különösen aggasztották ôket. Kállay Miklós, aki Olaszország példáját próbálta követni, egy sor olyan intézkedést hozott, amely a németeket nyilvánvalóan bosszantotta: elismerte az olaszországi Badoglio- kor34

mányt; a külügyi szolgálatot igyekezett megtisztítani a nyíltan nácibarát elemektôl; új vizsgálatot rendelt el a délvidéki vérengzések ügyében, és bíróság elé állította a felelôs fôtiszteket; továbbra is fizikai védelemben részesítette a zsidókat, még ha eközben „a háború utáni” radikális megoldás szükségességét hirdette is; és végül, de nem utolsósorban elhatározta, hogy a magyar haderôt „a Kárpátok védelmére” hazahozatja. Kállay politikájáról és szándékairól Hitler sok csatornán keresztül tájékozódott, amelyek közül a legfontosabb annak az Edmund Veesenmayernek a jelentése volt, aki késôbb Magyarországon Hitler teljhatalmú megbízottja lett. Az 1943. december 14- én kelt jelentés Horthy kormányzó tanácsadóinak eltávolítását sürgette, a magyarországi zsidókat pedig „elsô számú közellenségnek” és „bolsevik elôôrsnek” bélyegezte. Veesenmayer elemzését a Führer a megszállás igazolására is felhasználta. Az 1944. március 12- én kiadott parancsában Hitler megállapította: Egy ideje nekem és a birodalmi kormányzatnak tudomására jutott, hogy a magyar Kállaykormány az egyesült európai nemzetek elárulását készíti elô. A magyar népet, amely irányunkban jóakaratot tanúsított, a Magyarországon mindent ellenôrzésük alatt tartó zsidók, a magyar arisztokrácia egyes reakciós vagy részben zsidó és korrupt elemei hozták ebbe a helyzetbe. Kállay figyelmét felhívták ugyan a magyar határ mentén végrehajtott csapatösszevonásokra, amelyek 1944 elsô hónapjaiban kezdtek komolyra fordulni, de a haderô – és a nemzet – felkészítésére a lehetséges ellenállás érdekében semmiféle kísérlet nem történt. A megszálláshoz vezetô események láncolatát közvetlenül a magyar kormánynak az a követelése indította el, hogy vonják vissza a magyar haderôt Ukrajnából, mégpedig azért, hogy fel tudjon készülni a Kárpátok védelmére. Hitler március 12- én aláírta és kiadta a Margaréta- hadmûveletrôl – ez volt a megszállás fedôneve – szóló parancsot. A parancs rendelkezett arról is, hogy a reguláris hadsereg és légierô egységein kívül, amelyek Maximilian von Weichs tábornagy általános parancsnoksága alá tartoz-

A klessheimi kastélyban tartott értekezlet A Horthy vezette küldöttség 1944. március 17- én este érkezett a klessheimi kastélyba. Másnap párhuzamos tárgyalások folytak Horthy Miklós és Adolf Hitler, Ghyczy Jenô és Joachim von Ribbentrop, illetve Szombathelyi Ferenc és Wilhelm Keitel tábornagy között. A tárgyalások nagyrészt egyoldalúak voltak, mivel a németek már eldöntötték, hogy Magyarországot megszállják. A magyar tárgyalófelek nem térhettek haza addig, amíg Magyarországot a németek meg nem szállták. Hitler kilátásba helyezte azt is, hogy a német csapatok (de nem az SS- egységek) azonnal távoznak az országból, mihelyt ott „elfogadható” kormány alakul. A koronatanács sebtében összehívott ülésén, amelyet szinte rögtön a küldöttség hazatérése után tartottak, fény derült a klessheimi kastélyban lezajlott értekezlet jó néhány, bár nyilván nem az összes részletére. Horthy tájékoztatta a kormány tagjait Hitlerrel való találkozásáról és arról a kétségbeesett, de hiábavaló kísérletérôl, hogy az ország megszállásáról a németeket lebe-

szélje. Kézzelfogható példákkal alátámasztva hangsúlyozta: Hitler már az értekezlet elôtt eldöntötte, hogy elejét veszi a Kállay- kormány „áruló” tevékenységének. Kállay ugyanezen az ülésen nyújtotta be kormánya lemondását. Keresztes- Fischer Ferenc tájékoztatta az egybegyûlteket az SS által máris foganatosított rendôri intézkedésekrôl. A tanács tagjai helyeselték Horthynak azt a döntését, hogy államfô marad. Tették ezt vélhetôen abbéli meggyôzôdésükben, hogy Horthy a puszta jelenlétével megvédi majd az ország szuverenitását, és megakadályozza a magyar hadsereg beolvasztását a német haderôbe. A második világháború utáni történetírás egyik legellentmondásosabb témájává vált Horthynak az a döntése, hogy nem távozik államfôi tisztségébôl. Sokan egyetértenek azonban azzal a megállapítással, hogy Horthy több dolgot is elért azzal, hogy eltökélte: marad, és részt vesz a Sztójay- kormány megalakításában: • törvényesítette a megszállást, s hozzájárult ahhoz, hogy az egész magyar államgépezetet a németek szolgálatába állítsák, ami nélkül valószínûleg nem hozhattak volna létre vagy tarthattak volna fenn rendezett megszállást; • pacifikálta a magyar tömegeket, s ezáltal biztosította a németek megkívánta törvényességet és rendet, szavatolta a haditermelés zavartalan folytatását, s elôsegítette a Quisling- szellem kialakulását az országban; • éppen azoknak a tömeges bûnöknek az elkövetéséhez járult hozzá, legalábbis közvetve, amelyeket félelmei szerint a nyilasok akkor követnek el, ha nem marad hivatalában. Az ország szempontjából hátrányosnak bizonyult Horthynak az a döntése, hogy marad, de ugyanakkor lemond az aktív irányításról, s az általa újonnan kinevezett Sztójay- kormánynak az államügyek vitelében szabad kezet ad. A zsidók szempontjából a döntés végzetesnek bizonyult.

35


tak, a megszállásban különleges SS- egységek is vegyenek részt. Ezeket Heinrich Himmler bocsátotta rendelkezésre. Ez utóbbiakat Ernst Kaltenbrunner közvetlen ellenôrzése alá kellett helyezni, s rendeltetésük az volt, hogy a végleges megoldás programjának megvalósítását elôsegítsék. Ezek a különleges SS- osztagok 50006000 gestapósból és SD- tagból, illetve 200- 300 fônyi különleges alakulatból tevôdtek össze. Elôbbiek közvetlen parancsnoka Hans Geschke SS- Standartenführer lett, míg az utóbbit Adolf Eichmann SS- Obersturmbannführer, a Birodalmi Biztonsági Fôhivatal (Reichssicherheitshauptamt – RSHA) IV.B.4. alosztályának vezetôje irányította. Miután a megszállás elôkészítése befejezôdött, Hitler meghívta Horthyt a Salzburg melletti klessheimi kastélyba abból az állítólagos célból, hogy „a katonai helyzetet általában” és különösképpen „a magyar csapatok visszavonását” megvitassák.


MAGYARORSZÁG KÖZIGAZGATÁSA

1941–1944

M=1:2

909 000

36

37


K. E. E. VÁRMEGYE: Közigazgatásilag egyenlôre egyesített vármegye


Horthy hozzájárulása „zsidó munkások” átadásához A koronatanács elôtti beszámolójában Horthy nem utalt az általa nyilvánvalóan tett engedményekre a tekintélyes számú zsidó „munkás” Németországnak való átadása ügyében. Csupán annyit jegyzett meg, Hitler kifogásolta, hogy „Magyarország semmit nem tesz a zsidókérdés ügyében, és vonakodik leszámolni az ország népes zsidóságával”. Vagy Horthy szándékosan nem tájékoztatta a tanácsot arról a „megállapodásról”, hogy zsidó „munkásokkal” látják el a németeket, vagy a tanács döntött úgy, hogy ez a nyilvánvalóan kényes kérdés ne kerüljön be a jegyzôkönyvbe. A bizonyítékokból azonban kiderül, hogy Horthy igenis beleegyezett abba, hogy tekintélyes számú „zsidó munkást adjanak át német haditermelési célokra”. Horthy beleegyezése fontos volt a németeknek, akik az új, nácibarát magyar kormány együttmûködésének biztosítása végett mindenáron fenn akarták tartani Magyarország szuverenitásának a látszatát, s feltett szándékuk volt az is, hogy a zsidóellenes akciókat törvényesítsék. A Hitler és Horthy által kötött egyezség értelmében, „a haditermelés céljaira” 100-300 ezer magyar zsidót bocsátottak a birodalom rendelkezésére. Horthy nyilván meg volt gyôzôdve róla, hogy beleegyezésével nemcsak Németország „törvényességi” igényeit elégíti ki, de a bolsevizmus elleni harchoz is hozzájárul, s ugyanakkor megszabadítja az országot a „galíciai zsidóktól”, akiket – konzervatív- arisztokrata osztályának többi „civilizált” antiszemitájához hasonlóan – nyíltan megvetett. Az Eichmann- féle különleges kommandó és magyar bûntársai a megszállás után erre az egyezségre hivatkozva sürgették a végleges megoldás mielôbbi megoldását, s hangoztatták, hogy „a zsidók nagyobb termelékenységgel dolgoznak majd Németországban, ha az összes családtagjuk velük van”. Meggyôzô bizonyítékok szólnak amellett, hogy Horthy hozzájárult „zsidó munkások” átadásához a német hadiipar céljaira. Ezt a hozzájárulását aknázták ki késôbb a zsidótlanítással foglalkozó német és magyar különítmények a végleges megoldás megvalósítására. E cél meg38

valósításához nemcsak a magyar államhatalmi szervek, de a német megszálló erôk és hatóságok együttmûködését is sikerült elnyerniük.

A NÉMET MEGSZÁLLÓ ERÔK ÉS HATÓSÁGOK Mialatt a klessheimi kastélyban minden az elôre megírt forgatókönyv szerint alakult, a német haderôk készen álltak a Margaréta- hadmûvelet megindítására. A németek az invázió idôpontját 1944. március 19- e kora reggeli óráira tûzték ki. A megszállás idején Magyaország közigazgatásilag 41 vármegyébôl és három – Bereg, Máramaros, illetve Ung vármegyéhez tartozó – közigazgatási kirendeltségbôl állott.

A Wehrmacht A megszálló erôk közül elsônek az Alexander von Pfuhlstein vezérôrnagy vezette különleges ejtôernyôs- alakulat lépett az ország területére, amelynek tagjait Budapest környékén dobták le, s megbízták az összes kulcsfontosságú állás elfoglalásával. Az ejtôernyôsöket a megszállás fô erôi követték, amelyek a Maximilian von Weichs fôparancsnoksága alá tartozó tizenegy hadosztályból álltak. Szórványos lövöldözésektôl eltekintve a megszállás terv szerint zajlott, a magyar hadsereg és lakosság nem lépett közbe, s nem tanúsított ellenállást. Mivel a megszállás fô célkitûzései már nem sokkal az invázió után valóra váltak, a Wehrmacht- katonák zömét alig egy hónapon belül frontszolgálatra lehetett vezényelni. Maga Von Weichs tábornagy is visszatért az orosz fronton lévô fôhadiszállására, s az országban maradó egységek irányítását Hans Greiffenberg tábornok, Németország volt budapesti katonai attaséja vette át. A Wehrmacht állítólag utasítást kapott, hogy ne „keveredjen bele a zsidókérdésbe”. E kérdés kezelése továbbra is az országban tartózkodó többi német entitás, köztük a német követség elôjoga maradt.

lyet Horst Wagner és helyettese, Eberhard von A megszállással egy idôben a budapesti német Thadden irányított. Az Inland II. felelt az követség irányítását Edmund Veesenmayerre RSHA- val való kapcsolattartásért is. bízták, akit Hitler személyes képviselôjének nevezett ki. Veesenmayer, az újdonsült teljhatalmú megbízott, aki két baljós jelentést is írt Ma- Az RSHA szervei gyarországról az 1943- ban folytatott helyszíni vizsgálódásai alapján, Horthy különvonatán ér- Ernst Kaltenbrunner SS- Obergruppenführer, kezett Magyarországra. Veesenmayert megbíz- az RSHA vezetôje irányította az SS- és a Gestapo- egységek Magyarországra érkezését. Kalták azzal, illetve felelôssé tették azért, hogy: • felügyelje a magyarországi politikai hely- tenbrunner alig három nappal a megszállást zet alakulását és új nemzeti kormány megalakí- követôen – miután befolyásos szerepet játszott az új magyar kormány megalakításában és az tását; • biztosítsa az ország olyan irányítását, ami SS- és a Gestapo- egységek magyarországi mûlehetôvé teszi, hogy Magyarország összes, de ködésének beindításában – máris visszatért Nékülönösen gazdasági erôforrását a közös hábo- metországba. Távozása után Otto Winkelmann SS- Obergruppenführer, a magasabb SS és a rús erôfeszítések céljaira használhassák fel; rendôrség parancsnoka lett Himmler és az irányítsa minden, Magyarországon mûkö• dô német polgári szervezet mûködését, és szabja RSHA képviselôje. meg a politikai irányvonalat a magasabb rangú Winkelmann parancsnoksága kiterjedt a SS- és rendôri vezetôk számára, akiket azért ne- Magyarországon állomásoztatott összes rendôri veznek ki törzsükhöz, hogy „a német szervek alakulatra és a Reichsführer- SS- nek alárendelt által Magyarországon elvégzendô SS- és rendôri SS- egységekre, beleértve az Eichmann- Sonderfeladatokat, különösen pedig a zsidókérdéssel kommandót is. Beosztottjai közé tartozott összefüggô rendôri tennivalókat” végrehajtsák. Ernst Kienast politikai tanácsadó, illetve helyetVeesenmayert ügybuzgó törzs segítette tese, Wilhelm Höttl, a kémelhárítás és a politimunkájában, többek között Gerhardt Feine kai biztonsági ügyek szakértôje. (Veesenmayer helyettese), Adolf Hezinger Az az Einsatzgruppe, amely reguláris Wehr(a külföldi állampolgárságú zsidók kezelésének macht- egységekkel együtt érkezett Magyarorszakértôje, akit 1944 májusának vége felé Theo- szágra, 500- 600 Gestapo- és biztonsági szolgálati dor Horst Grell váltott fel), Franz von Adamo- (SD-) tagból állt Hans Geschke SS- Standartenvic-Waagstaetten (aki szakértôként mûködött führer közvetlen parancsnoksága alatt. Geschke közre a zsidóellenes törvényhozás tevékenysé- helyettese és a budapesti biztonsági rendôrség gében) és Ballensiefen SS- Hauptsturmführer (SIPO) vezetôje Alfred Trenker SS- Obersturm(a zsidóellenes propaganda szakértôje, aki a bannführer volt. A német rendôri egységek Zsidókérdéskutató Magyar Intézet megszerve- Trenker parancsnoksága alatt tartóztatták le a zéséhez nyújtott segítséget, amelynek élén Bos- magyar ellenzék fô irányítóit és a németellenes nyák Zoltán, az egyik legtekintélyesebb magyar érzületû vezetô politikusokat, túszul ejtettek antiszemita agitátor állt). nagyszámú zsidót, és ôrizetbe vették a pályaudVeesenmayer nagyon fontos, ha ugyan nem varokon és környékükön tartózkodó zsidókat döntô szerepet játszott abban, ami a magyar közvetlenül a megszállás után. zsidósággal történt. 1943- ban két olyan jelentést is írt Magyarországról, amelyet Hitler figyelembe vett a megszállásról szóló döntés Az Eichmann-Sonderkommando meghozatalakor, s 1944- ben ô volt a zsidó de- A magyarországi végleges megoldás megvalósíportálások egyik fô értelmi szerzôje. A külügy- tására mintegy 150-200 fônyi különleges osztaminisztériumban a zsidókérdésben közvetlenül got szerveztek Adolf Eichmann közvetlen pailletékes szerv az Inland II. osztály volt, ame- rancsnoksága alatt. Eichmann RSHA- beli hiva39


A német követség


talát – a IV.B.4. alosztályt – már a küszöbönálló megszállás elôtt riadóztatták, és a szükséges elôkészületek megtételére utasították. Eichmann és fô beosztottjai 1944. március 10- tôl 12- ig Mauthausenben tanácskoztak, hogy a gettósítás, deportálás és megsemmisítés programjának tervezetét kidolgozzák. Eichmann legközelebbi munkatársai közül – akik a végleges megoldás európai megvalósításában már többéves tapasztalattal rendelkeztek – ott volt Hermann Alois Krumey, Otto Hunsche, Dieter von Wisliceny, Theodor Dannecker, Franz Novak, Franz Abromeit és Siegfried Seidl. A tanácskozás résztvevôi március 19- én kora reggel érkeztek Budapestre, a német csapatok elôôrsével együtt. Fôhadiszállásukat elôször a Budapest szívében található Astoria Szállóban alakították ki, majd átköltöztek a Majestic Szállóba, ama svábhegyi csendes szállodák egyikébe, amelyeket az SS elfoglalt. Eichmann technikai és adminisztratív szempontból Winkellmann- nak volt ugyan alárendelve, a zsidók „kitelepítése” ügyében azonban, tehát azon a területen, ahol kompetenciája elvitathatatlan volt, mégis „teljhatalmat” élvezett. A „kitelepítéssel” összefüggô kérdésekben Eichmann többnyire közvetlen kapcsolatban állt a berlini RSHA- val. Bár különleges csoportja viszonylag kis létszámú volt, feladatait Eichmann sikeresen hajtotta végre. Ezt fôként annak köszönhette, hogy az újonnan alakult Sztójay- kormány támogatását élvezte. Az új bábrendszer a zsidókérdés megoldásában nagy buzgalmat tanúsított. Ennek érdekében gyorsan megteremtette a szükséges törvényes alapokat, és az államhatalom eszközeit készséggel bocsátotta a német és magyar zsidótlanító egységek rendelkezésére.

A SZTÓJAY-KORMÁNY ÉS SZERVEI Némi huzavonába került, amíg sikerült a németek és Horthy számára egyaránt elfogadható kormányt alakítani. Egy kompromisszum alapján Sztójay Döme, a volt katonai attasé (1925– 1933) és berlini magyar követ (1935–1944) lett az új kormány miniszterelnöke és külügyminisztere egy személyben. A következô személyek kerül40

tek be a Sztójay- kormányba: Rátz Jenô miniszterelnök- helyettes, Reményi- Schneller Lajos pénzügyminiszter, Csatay Lajos honvédelmi miniszter, Kunder Antal kereskedelem- és közlekedésügyi miniszter, Jaross Andor belügyminiszter, Szász Lajos iparügyi miniszter, Antal István igazságügy- miniszter és Jurcsek Béla földmûvelésügyi miniszter. Az új kormány összetétele elsô pillantásra nem volt radikálisan nácibarát. Négy tagja – Antal, Jurcsek, Reményi- Schneller és Szász – a hagyományos kormányzó párt jobbszárnyához tartozott, és a Kállay- kormánynak is tagja volt; hárman – Jaross, Kunder és Rátz – Imrédy pártjának tagjai voltak; ketten pedig hivatásos katonák. Csatay alapvetôen Horthy embere volt, akit azért neveztek ki, hogy biztosítsa a magyar haderô érintetlenségét; Sztójayt, aki a magyar hadseregben altábornagyi rangot viselt, gyakorlatilag kooptálták a kormányzó pártba. Az RSHA érdekei nem szenvedtek csorbát, a magyar zsidók sorsa viszont lényegében megpecsételôdött, amikor két hírhedt antiszemita, Endre László és Baky László államtitkárokként bekerültek a belügyminisztériumba. Elôbbi a közigazgatási, utóbbi a politikai osztályok felelôse lett a minisztériumban. Mindketten fôként azon iparkodtak, hogy a zsidókérdés a lehetô leggyorsabban „megoldódjék”. Endre, aki 1931 óta a magyar nácizmus vezetô személyiségei közé tartozott, a német megszállás alatt a zsidóellenes intézkedések egyik fô kezdeményezôjeként hallatott magáról. Hatalomra kerülése elôtt gödöllôi fôszolgabíró, majd Pest megyei alispán volt. Jaross 1944. március 28- án azért szemelte ki a belügyminisztérium adminisztratív irányítására, mert tudta róla, hogy a zsidó ügyek elismert szakértôje. Baky – aki Endrével egyetemben azok közé tartozik, akiket egyértelmûen a legnagyobb felelôsség terhel a magyar zsidóság tragédiájáért – a magyar tisztikar egyik legnyíltabban antiszemita tagja volt. Korábban több náci párt szervezésében és irányításában is részt vett, parlamenti képviselôként pedig a nácizmus és az antiszemitizmus egyik vezetô szószólója lett az országban. Titokban a Gestapo és az SS szolgálatában is állott. Mindkét szervezet vezetôit

A rendôrség Akárcsak a legtöbb, centralizált kormányzati rendszerû országban, a rendôrség Magyarországon is a belügyminisztérium keretei között mûködött. A rendôrséget végsô soron a belügyminiszter felügyelte helyettesén, a rendôrség országos fôkapitányán keresztül. A minisztérium rendôrségi ügyekkel foglalkozó osztályai közül a zsidókkal kapcsolatos kérdésekben már a német megszállás elôtt több osztály is illetékes volt. Ezek közül sorsdöntô szerepet játszott a VII. osztály – a közbiztonsági osztály –, amelynek élén Pásztoy Ámon állt. A VII. osztálynak három alosztálya volt: VII/a. – közbiztonsági alosztály, VII/b. – egyesületi alosztály és VII/c. – Külföldieket Ellenôrzô Országos Központi Hatóság (KEOKH). Ezek közül az egyesületi alosztály meghatározó szerepet játszott a gettósítási és deportálási program tervezésében és végrehajtásában. A KEOKH, a magyarországi zsidó menekültek nemezise 1618 ezer „hontalan” zsidó begyûjtéséhez és erôszakos kitelepítéséhez nyújtott segítséget, akiknek többégét 1941 augusztusában KamenyecPodolszkij közelében lemészárolták.

A megszállás elôtti korszakban a zsidókérdéssel a politikai rendészeti osztály is foglalkozott, amelyet viszonylag mérsékelt személyek irányítottak, köztük Sombor- Schweinitzer József. Ennek az egységnek az egyik elsôdleges feladata az arisztokrácia és a dzsentri uralma alatt álló félfasiszta rendszer megvédése volt mind a szélsôjobb-, mind a szélsôbaloldaltól. Ebben a vonatkozásban fontos szerep hárult a VII/b. alosztályra, amely a Központi Zsidó Tanács, s rajta keresztül az egész magyarországi zsidóság felügyeletét vette át. Az alosztályt korábban Páskándy János vezette, majd a megszállás után Blaskovich Lajos került az élére, aki Endre személyes barátja és ideológiai- politikai szövetségese volt. Blaskovichcsal szorosan együttmûködött az alosztály úgynevezett „zsidó részlegérôl” többek között Vassányi István és a zsidófalóként elhíresült Bosnyák Zoltán. Blaskovichék közeli munkatársa volt Argalás Lajos, a zsidóellenes törvények és rendeletek elôkészítésével megbízott miniszteri tanácsos, valamint a belügyminisztérium megszállás után létrehozott XX. és XXI. osztályainak emberei is. Sombor- Schweinitzer letartóztatása után a politikai osztályt Hain Péter vezetésével szervezték át. Hain detektív- fôfelügyelôként már dolgozott a politikai osztályon. Azt az alosztályt irányította, amely az állami vezetôk, köztük Horthy biztonságáért felelt. A Hain által kidolgozott tervvel összhangban a politikai osztályt a fôkapitányság ellenôrzése alól kivonták, s Baky államtitkár közvetlen irányítása alá helyezték. Állambiztonsági Rendészetre keresztelték át (vagyis a Gestapo magyarországi megfelelôje lett), fôhadiszállását pedig a Svábhegyre, a Gestapo és az Eichmann- féle különleges osztag közvetlen közelébe költöztették. Az újonnan szervezett Állambiztonsági Rendészet négy részlege közül az egyik Koltay László irányítása alá került, s azt a feladatot kapta, hogy „hajtsa végre a zsidóknak tekintett személyekkel kapcsolatos törvényes intézkedéseket”. Akárcsak Eichmann különleges osztaga, ez a részleg is a IV/4- es számot viselte, s fôhadiszállását a Majestic Szállóban, egy emelettel Eichmanné fölött rendezte be. Koltay irodájának akcióit összehangolták 41


rendszeresen tájékoztatta a magyarországi politikai fejleményekrôl. Bakyt hivatalosan március 24- én nevezték ki tisztségébe, Endre kinevezésének hivatalos közzétételére azonban csak április 9- én került sor. A Sztójay- kormány március 23- án esküdött fel. Az esemény után nem sokkal kiadott közlemény egyebek között azt hangsúlyozta: a német csapatok közös megegyezés eredményeként érkeztek Magyarországra, hogy „segítsék Magyarországot ... a közös ellenség ellen vívott közös háborúban”. Az új kormány megalakulásával szinte egyidejûleg az államhatalmi szervek a „megbízható” elemek irányítása alá kerültek, akik készen álltak, és már alig várták, hogy az új rendet megvalósítsák. A zsidókérdés „megoldása” szempontjából ezek közül a rendôrség és a csendôrség voltak a messze legfontosabb szervek. Az ô együttmûködésük nélkül a németek aligha tudták volna magyarországi terveiket valóra váltani.


Eichmannéival. Az iroda részt vett a „náciellenes elemek” utáni hajtóvadászatban, és az elfogadott zsidóellenes rendeleteket felettébb nagy buzgalommal érvényesítette. Különösen tevékeny részt vállalt a zsidó tulajdon kisajátításában és a szûnni nem akaró német követelések kielégítésében. Koltay irodája saját elhatározásából és a többezernyi feljelentés hatására jó néhány listát készített zsidó újságírókról, ügyvédekrôl és egyéb szabadfoglalkozásúakról, akiket késôbb letartóztattak, és zömmel deportáltak.

A XX. és XXI. osztály A megszállás érájában a belügyminisztériumnak ez a két osztálya a zsidókérdés „megoldásában” döntô szerepet játszott. A XX. osztály élén Baky László állt, aki ebben a minôségében a rendôrséget és a csendôrséget egyaránt ellenôrizte. Az osztályon Balázs- Piri Gyula csendôr ezredes volt az egyik legközelebbi munkatársa és szövetségese, aki szoros kapcsolatban állt Ferenczy László alezredessel, a gettósítási és deportálási program végrehajtásával megbízott csendôrtiszttel. A magyarországi holokauszt legfontosabb dokumentumai közé tartoznak azok a jelentések, amelyeket Ferenczy 1941. május 3- a és július 9- e között Balázs- Pirinek küldött. A XXI. osztály a zsidók összegyûjtésében, internálásában, koncentrálásában és deportálásában közvetlenebb szerepet vállalt. Mivel a zsidók gettósítását „átköltöztetésnek és áttelepítésnek” álcázták, az osztályt „lakásügyi osztálynak” nevezték. A zsidó ügyek intézése a b. alosztály, a menekültügyi „különszolgálat” hatáskörébe tartozott. Ezt a különleges egységet elôször Endre közeli munkatársa, Székely- Molnár Zsigmond miniszteri államtitkár- helyettes irányította. Ôt 1944. május 30- án Ajtay Gábor miniszteri osztálytanácsos váltotta fel, akit viszont 1944. június 24- én Takáts Albert kerületi fôkapitány követett a poszton. Takáts egyszersmind Endre titkára is volt.

A csendôrség A vidéki törvényesség és a rend megóvásával megbízott szerv lévén, a csendôrség volt a Magyarországon végrehajtott gettósítási és depor42

tálási program legfôbb eszköze. Noha a belügyminisztérium ellenôrzése alatt mûködött, a csendôrség a honvédelmi minisztériumnak is alá volt rendelve. Míg a belügyminisztérium elsôsorban a közbiztonsággal és a csendôrök fizetési és nyugdíjrendszerével foglalkozott, addig a honvédelmi minisztérium a kiképzéssel és a fegyelemmel összefüggô ügyekben gyakorolta ellenôrzési jogkörét. A csendôrség a Magyar Királyi Csendôrség fôfelügyelôjének parancsnoksága alatt mûködött. Ezt a posztot a megszállás idôszakában Faragho Gábor altábornagy foglalta el. Akárcsak a fegyveres erôk, a csendôrség is területi elv szerint mûködött. Magyarország tíz csendôrkerületi parancsnokságra oszlott. Mindegyik parancsnokság élén csendôr ezredes állt, aki az ellenôrzése alá tartozó területen élô zsidók gettósításában és deportálásában meghatározó szerepet játszott. A deportálásokat, amelyek 1944. május 15én kezdôdtek, területi egységek szerint tervezték meg és hajtották végre. Az e célból igénybe vett csendôrök száma 3000 és 5000 fô között mozgott. A zsidóellenes hajtóvadászatban szép számmal vettek részt sváb származású csendôrök, akik különösen vérengzô hajlamúak és nácibarát érzületûek voltak. Tanúvallomásában a magyarországi holokauszt úgyszólván valamennyi túlélôje kiemelte, hogy a gettókban és a bevagonírozások során a csendôrök milyen kegyetlen és barbár magatartást tanúsítottak. A zsidótlanítást irányító fôparancsnokság a közremûködô csendôregységeket rendszeresen cserélte, hogy a zsidóellenes akciók hatékonyságát biztosítsa. A korrupciót és a helyi zsidókkal kialakult személyes kapcsolaton alapuló könyörületességet megakadályozandó, egy meghatározott megye zsidóinak gettósítását, összegyûjtését, bevagonírozását és deportálását rendszerint az ország valamelyik másik részébôl származó egység hajtotta végre. Désen például a zsidóellenes hajtóvadászatot negyven zilahi csendôrbôl álló, különleges egység hajtotta végre; Besztercén 25 nagydemeteri csendôr mûködött közre; Máramarosszigeten pedig 50 miskolci csendôr. A zsidóellenes akciókban részt vevô csendôrök Ferenczy László általános parancsnoksága

A közigazgatás A német megszálló hatóságok jól tudták, hogy magyarországi fellépésük hatékonysága nemcsak a rendôrség és a csendôrség támogatásától függ, de a magyar állam központi és helyi igazgatási és végrehajtó szerveinek együttmûködésétôl is. A németek tehát nem véletlenül ragaszkodtak hozzá, hogy a különbözô minisztériumok irányításával megbízott államtitkárok, valamint a fontosabb osztályok és részlegek vezetôi németbarát elemek legyenek. A központi és helyi igazgatási és végrehajtó szervek tényleges és lehetséges náciellenes elemektôl való megtisztítása abban a viszonylag rövid idôszakban tetôzött, amely a Sztójay- kormány megalakulását követte. Az országos és a helyi kormányszervekben végrehajtott „tisztogatás” után elérkezett az összes társadalmi szervezet, egyesület és intézmény gleichschaltolásának az ideje. A munkásosztály lojalitásának biztosítása végett ugyanakkor a mûködésükben már amúgy is korlátozott szakszervezeteket Márton Béla, egy nácibarát báb irányítása alá helyezték. Akadtak tisztességes megyei és városi vezetôk, sôt rendôrtisztek is, akik inkább lemondtak, semhogy a zsidók elleni hajtóvadászatban részt vegyenek. A helyi, kerületi és megyei tisztségviselôk túlnyomó többsége azonban, köztük a közalkalmazottak és a törvény betartásáért felelôs tisztek a hatóságokkal teljes mértékben és sok esetben meglehetôs lelkesedéssel együttmûködtek. A megyei és városi tisztségviselôk zöme egyenesen túlbuzgónak is mutatkozott abban, hogy Endre és munkatársai írásbeli utasításait és a végleges megoldás végrehajtása ügyében tartott értekezleteken szóban megfogalmazott

kívánalmait teljesítse. Ezeken az értekezleteken a megfelelô körzetek magas beosztású köz-, rendôr- és csendôrtisztviselôi vettek részt, köztük a nagyobb városok polgármesterei és rendôrkapitányai, a csendôrparancsnokok és a különbözô megyék alispánjai. Az értekezletekrôl hivatalukba visszatérô városi és megyei képviselôk összehangolták a zsidóellenes hajtóvadászat végrehajtásáról szóló terveiket. A városok vagy megyék székhelyén lévô központjukban közösen eldöntötték, hol legyen a helyi gettó, s a zsidók összegyûjtését hogyan szervezzék meg. Az összegyûjtési mûveletekért felelôs úgynevezett bizottságok vagy osztagok valójában szinte teljes egészében a rendôrség, a csendôrség képviselôibôl és köztisztviselôkbôl álltak. Ez utóbbiak között jó néhány helyi tanár és igazgatási felelôs fordult elô. Az osztagok soraiba idônként önkéntesek is bekerültek az élet minden területérôl, mindenekelôtt a félkatonai leventemozgalom és a Nyilaskeresztes Párt tagjai. A zsidó közösség megsemmisítését célzó nagyszabású terv nemcsak a fontosabb államhatalmi szervek alárendelését irányozta elô, hanem olyan zsidó tanácsok létrehozását is, amelyeknek, csakúgy, mint a náci uralom alá került többi országban létrehozott ilyen tanácsoknak, az volt a rendeltetésük, hogy a végleges megoldás minél gördülékenyebb megvalósításának könnyen kezelhetô eszközei legyenek.

A ZSIDÓ TANÁCSOK

A náci terv A zsidók megsemmisítésérôl szóló tervük megvalósításakor az SS- nek és magyar cinkosainak figyelembe kellett venniük bizonyos idôbeli és helyi sajátosságokat. E tényezôk közé tartozott a Vörös Hadsereg gyors elôrenyomulása keleten, a program végrehajtása céljából rendelkezésre álló német erôk korlátozott volta, illetve annak szükségessége, hogy a nagy lélekszámú zsidó közösségben hamis biztonságérzetet alakítsanak ki az ellenállás kockázatának minimálisra csökkentése érdekében. Mindezek a megfontolások 43


alá tartoztak. Névlegesen ô volt az az összekötô tiszt, aki egyfelôl a csendôrség, másfelôl a német biztonsági szolgálat, különösen az Eichmann- féle különleges osztag akcióinak összehangolásáért felelt. Fôhadiszállása a Lomnic Szálló második emeletén mûködött, Eichmann fôhadiszállásának tôszomszédságában. A csendôrség nagyrészt a köztisztviselôk támogatásának „jóvoltából” tudta zsidóellenes akcióit hatékonyan megvalósítani.


a végleges megoldás programjának villámgyors végrehajtását követelték meg. Ebbôl a szempontból elsôrendû fontosságra tett szert a budapesti zsidó tanács létrehozása és engedelmességre késztetése. A tanács megalakítása után a megszállás elsô néhány napjának leforgása alatt egymás után létesültek helyi zsidó tanácsok szerte az egész országban. A németeknek sikerült a nyílt, noha akaratlan együttmûködés csapdájába csalniuk a tanácsokat, holott a tanácsok minden tôlük telhetôt elkövettek, hogy idôt nyerjenek, és hitsorsosaik szenvedéseit enyhítsék. A németek abban a hitben láttak neki a végleges megoldás programja megvalósításának, hogy az errôl szóló magyar–német egyezség létezik, és hogy a zsidókérdés – és megoldása – az SS kizárólagos hatáskörébe tartozik. Feltevésüket nemcsak a háború után nyilvánosságra kerülô bizonyítékok erôsítették meg minden kétséget kizáróan, de az a magatartás is, amit a magyar hatóságok a megszállás elsô hónapjaiban tanúsítottak. A budapesti zsidó tanács azért volt elsôdlegesen fontos a nácik szemében, mert – a vidéki zsidók gyors ütemû gettóba zárása és deportálása következtében – a vidéki zsidó tanácsok rövid életûek voltak. Ezek a tanácsok rendszerint a hagyományos hitközségi vezetôkbôl álltak, akik a zsidó tömegek bizalmát és támogatását élvezték. A vidéki tanácsok és azok között a vidéki gettók között, amelyek fölött e vezetôknek névleges fennhatóságuk volt, elenyészô volt a kapcsolat, s egymástól „függetlenül” reagáltak azokra a parancsokra és utasításokra, amelyeket a központi és helyi magyar és német hatóságoktól kaptak, illetve amelyeket a budapesti Központi Zsidó Tanács adott ki. Gyakorlatilag teljes elszigeteltségben voltak kénytelenek mûködni, mert a hatóságok a megszállás után nem sokkal a zsidókat minden kommunikációs és közlekedési eszköztôl megfosztották. Az a tény, hogy a tanács nem tudott hatékonyan mûködni, elsôsorban két tényezôvel magyarázható: egyrészt az SS és magyar cinkosai igen gyorsan és rögeszmés megszállottsággal valósították meg a végleges megoldást Magyarországon, másrészt a Sztójay- kormány nagy buzgalommal mûködött együtt velük. Mindazon44

által közrejátszott az is, hogy a zsidó vezetôk 1944 elején tévesen értékelték a belsô és a nemzetközi helyzetet. Abban az illúzióban ringatták magukat, hogy – mivel a szövetségesek gyôzelme nyilvánvalóan már csak idô kérdése – a közösség valahogy átvészeli majd a háborút. A magyar zsidóság országos vezetôi nem tettek óvintézkedéseket, hogy a legrosszabbra felkészüljenek. S bár a vezetôk többsége – Magyarország országos vezetôihez hasonlóan – tisztában volt azzal, hogy mit is jelent a nácik végleges megoldása, a zsidó tömegeket mégsem tájékoztatták kimerítôen és pontosan. Mihelyt a zsidókérdésben illetékes német és magyar hatóságok politikája összhangba került, megteremtôdött a zsidó tanács mûködésének törvényes alapja is. A kormány április 19- én elfogadta a tanács funkcióiról és struktúrájáról szóló rendeletet, amely három nappal késôbb életbe lépett. Ezzel megszûnt a németek által március 21- én hatalmi szóval létrehozott tanács „illegális” jellege. A rendelet a zsidó tanács létrehozását irányozta elô, amely a Magyarországi Zsidók Szövetsége hivatalos néven vált ismertté. Fennhatósága kiterjedt minden zsidóra, akinek sárga csillagot kellett viselnie. A tanács a belügyminisztérium irányítása alatt mûködött, közvetlenül pedig a VII/b. („egyesületi”) alosztály hatáskörébe tartozott. Az alosztály élén ekkor Blaskovich Lajos állt, Endre László egyik legközelebbi barátja. A rendelet szerint a szövetséget (vagyis a tanácsot) megbízták, hogy • ôrködjék a hatáskörébe tartozó zsidók magatartása felett, s tegyen rájuk nézve kötelezô rendelkezéseket; • képviselje a hatáskörébe tartozó zsidók közös érdekeit; • mozdítsa elô a hatáskörébe tartozó zsidók szociális, oktatási és kulturális érdekeit; • hajtsa végre mindazokat a feladatokat, amelyek jogszabály vagy hatósági rendelkezés folytán reá hárulnak. A tanácsnak mindezeket a funkciókat az elkészítendô alapszabályzat szerinti szervezeti keretek között kellett ellátnia, amely alapszabályzat

A keresztény zsidók szervezete A zsidó származású keresztények 1944. július 14- én kaptak engedélyt, hogy saját szervezetüket megalakítsák. Ez nagyrészt annak az eredménye volt, hogy a keresztény egyházak erôteljesen felléptek az ellen, hogy a zsidóellenes intézkedéseket a kitértekre kiterjesztették, s a kitértek két legnagyobb szervezetének – a római katolikus hitû kitérteket tömörítô Szent Kereszt Egyesületnek és a különbözô protestáns felekezetekhez tartozó kitérteket egyesítô Jó Pásztor Missziónak – vezetôi szervezeteik tagjainak érdekében hatékonyan lobbiztak. A zsidó tanács az október 15- i nyilaspuccsot követôen utolsó átszervezésen ment keresztül, bár hivatalos kinevezésére soha nem került sor. Feladatkörét Stöckler Lajos vette át, aki ebben a minôségében a budapesti gettó vezetôje is lett.

A VÉGLEGES MEGOLDÁS ELSÔ KORSZAKA A magyarországi végleges megoldás elsô szakaszában egy sor olyan intézkedés született, amely arra irányult, hogy a zsidóknak az országból való eltüntetése feltételeit megteremtse. Ebben a szakaszban került sor a tömeges letartóztatások elrendelésére, a közösség tagjainak megfélemlítésére és elszegényítésére, illetve a zsidók elszigetelésére és kisajátítására.

Letartóztatások és megfélemlítés Az SS- és a Gestapo- egységek, amelyek 1944. március 19- én a kora reggeli órákban a Wehrmacht- erôkkel együtt érkeztek Magyarországra, a megszállással egy idôben kezdték el mûködésüket az országban. Az egyik legfôbb törekvésük a prominens magyar náciellenes személyiségek, valamint zsidó „barátaik” letartóztatása volt a Wilhelm Höttl vezette állambiztonsági és kémelhárítási hivatal budapesti részlege által összeállított listák alapján. A börtönbe vetendô személyek listáin Magyarország vezetô politikai és gazdasági személyiségei szerepeltek, köztük az arisztokrata- konzervatív elit tagjai, akiktôl a zsidók biztonsága nagymértékben függött, valamint az üzleti és pénzügyi élet zsidó vagy keresztény, de zsidó származású vezetôi. A listákon szerepelt sok vezetô mûvész, újságíró és kormánytisztviselô is – köztük a rendôrség, a diplomáciai és a kémelhárítási szolgálat több kiemelkedô tagja –, akiket a Harmadik Birodalom tényleges vagy potenciális ellenségének tartottak. A letartóztatások ellen egyetlenegyszer sem tiltakozott sem a kormány, sem a kormányzó, s maguk az érintettek sem tanúsítottak ellenállást. Egyedül a gyôri illetôségû Közi- Horváth József alsóházi képviselô merte felvetni a letartóztatásoknak és az alkotmányos rend megsértésének ügyét a magyar parlament március 22- i ülésén. Képviselôtársai azonban rendreutasították és lehurrogták. A nácik által magukkal hozott listák alapján végrehajtott letartóztatásokkal párhuzamosan az SS és magyar bûntársai is letartóztattak jó néhány zsidót, akik valamilyen okból vasút- és hajóállomásokon vagy azok közelében tartózkodtak. Továbbá – Heinrich Himmler számonkérését követôen – Otto Winkelmann elrendelte 200 orvos és ügyvéd letartóztatását is. Ezeket az értelmiségieket zsidó hangzású nevük alapján a telefonkönyvbôl találomra választották ki. Az egyéni alapon kiválasztott zsidók elleni kampány, az úgynevezett egyedi akciók lankadatlanul folytatódtak a zsidók tömeges gettósításának kezdetéig. Március 31- re a letartóztatott zsidók száma elérte a 3364, április 2- ára pedig a 3451 fôt. Április 16- ig, amikor a zsidók 45


a belügyminisztérium jóváhagyásával lépett hatályba. A rendelet leszögezte, hogy az alapszabályzat elkészítésére és a tanács feladatainak ideiglenes ellátására kilenctagú „ideiglenes intézôbizottságot” kell felállítani. A bizottság tagjait május 8- án nevezték ki az Endre által aláírt vonatkozó rendelet alapján. A Magyar Zsidók Szövetségének Ideiglenes Intézôbizottsága május 15- én ült össze, hogy szervezeti kereteit kialakítsa, éppen azon a napon, amelyen a tömeges deportálások Kárpátalján elkezdôdtek. Az új tanács összetétele eltért az eredetiétôl, és a tagok közötti viszony feszültebb volt, mint azelôtt, mivel az új tagok korábban a magyar zsidóság központi vezetôségével nem álltak kapcsolatban.


Zsidó túszok és politikai foglyok Kistarcsán, 1944

módszeres összegyûjtése Kárpátalján elkezdôdött, az egyedi akciók nyomán letartóztatott zsidók száma 7289 fôre emelkedett. A Budapesten letartóztatott zsidók többségét ideiglenesen az Országos Rabbiképzô Intézet létesítményeibe internálták. Az intézetet hivatalosan „kisegítô toloncházzá” alakították át, valójában azonban Gestapo- börtön volt, Von Wisliceny és magyar kollégája, Ubrizsi Pál parancsnoksága alatt. Innen és más hasonló toloncházakból a zsidókat többnyire a kistarcsai, a topolyai vagy a csepeli internálótáborokba vitték, ahonnan április végén az elsôk között deportálták ôket Auschwitzba. A megszállást követô elsô hetekben végrehajtott letartóztatásoknak számos céljuk volt. A németek el akarták tüntetni a németellenes magyar ellenzék tényleges és potenciális vezetôit, köztük a zsidók politikai szövetségeseit és arisztokrata- dzsentri barátait, demonstrálni kívánták magyarországi hatalmukat, meg akarták félemlíteni a zsidókat, és túszokat akartak ejteni, hogy a zsidó közösséget zsarolhassák, és különbözô iparágakat ellenôrzésük alá vonhassanak.

tásának is. A megszállás szinte még el sem kezdôdött, amikor a német egységek kezdték bekvártélyozni magukat Budapesten és a többi nagyvárosban. A közönséges ágynemûkön és háztartási cikkeken kívül az SS hamarosan különféle luxuscikket is kezdett követelni, így festményeket és más mûalkotásokat, hangszereket, piperecikkeket, illatszereket, ezüstnemûket, autókat és fehérnemûket. Az SS sikeres kampányán felbuzdulva más német elemek, valamint magyar társaik is hasonló követelésekkel kezdték ostromolni a zsidókat. Hermann Alois Krumey – aki együttmûködött a zsidó vezetôkkel – a Sonderkommando érdekeit védendô meg is tiltotta, hogy felhatalmazás nélkül a zsidó tanács központjába bárki is betegye a lábát. Bármennyire költségesek és felháborítóak voltak is ezek a követelések, csakhamar szinte jelentéktelennek tûntek a lakások tömeges kiürítésére felszólító drasztikusabb és csüggesztôbb parancsokhoz képest. A szövetséges erôk április 2- i és 3- i légitámadásai, amelyek Budapest nagyobb gyárai és pályaudvarai ellen irányultak, ürügyet szolgáltattak a zsidóellenes hisztéria felkorbácsolására. A budapesti zsidóktól azt Követelések és lefoglalások követelték, hogy 500 lakást adjanak át az április A zsidóknak és a Harmadik Birodalom más el- 3- i légitámadást követô 24 órán belül. Miközlenségeinek a tömeges letartóztatásával egyide- ben a zsidó tanács lakásügyi osztálya Müller jûleg az SS nekilátott a zsidó közösség kisajátí- Rezsô energikus irányítása alatt e lakások kiürí46

A zsidók elszigetelése és megjelölése A magyar hatóságok úgy döntöttek, hogy a gettósítási és deportálási eljárások megkönnyítése érdekében ôk is alkalmazzák az egyik olyan módszert, amely a nácik által megszállt európai területeken jól bevált: hermetikusan elszigetelik a zsidókat a keresztényektôl. Az elsô nagy lépés e cél felé annak a rendeletnek az elfogadása volt, amely megtiltotta, hogy zsidók telefont birtokoljanak vagy használjanak. Ezt a rendeletet még sok más követte, s mindegyiknek ugyanaz volt a célja. E rendeletek egyebek között kikötötték, hogy zsidók nem utazhatnak, nem birtokolhatnak személygépkocsit vagy rádiókészüléket, nem hallgathatnak külföldi rádióállomásokat, és nem változtathatnak lakóhelyet. A Sztójaykormány mindezzel szinte egyidejûleg elfogadott egy sor olyan rendeletet, amely a zsidók gazdasági és társadalmi helyzetét az országban tovább súlyosbította. Megtiltotta nem zsidó személyek foglalkoztatását zsidó háztartásokban, elrendelte a zsidó közalkalmazottak és ügyvédek elbocsátását, és kirekesztette a zsidókat a sajtó világából és a színházi életbôl. Bármennyire korlátozó jellegûek voltak is ezek az intézkedések, jelentôségük eltörpült a mellett a rendelet mellett, amely kötelezô jelleggel elôírta Dávid sárga csillagának a viselését. A rendeletet, amely a zsidóknak a lakosság többi részétôl való elkülönítésére és megkülönböztetésére irányult, március 31- én adták ki.

A rendelet megszabta, hogy április 5- tôl minden 6 évesnél idôsebb zsidó személy 10 × 10 cm nagyságú, textíliából készült hatágú, kanárisárga csillagot viseljen ruhájának bal mellrészére varrva. E követelmény – és értelemszerûen a többi, még kíméletlenebb zsidóellenes intézkedés, így a gettósítás és a deportálás – alól mentesült az a viszonylag kisszámú zsidó, aki a szûken meghatározott kategóriákba tartozott. Jogilag, ha nem is mindig a valóságban, felmentést kaptak azok a háborús veteránok, akiket • az elsô világháborúban tanúsított vitéz magatartásukért arany vagy legalább két ízben I. osztályú ezüst vitézségi éremmel tüntettek ki; • akiket mint fôtiszteket a kardokkal ékesített III. osztályú vaskoronarenddel vagy annál magasabb kitüntetéssel tüntettek ki; • akik a háborúban elszenvedett sebesülések következtében 75 százalékos hadirokkantakká váltak; • akik különféle más, 1939 és 1941 közötti törvények értelmében mentességet élveztek. A keresztény egyházak vezetôinek nyomására a kivételezettek listája alig néhány nappal a rendelet közzététele után bôvült. Mentességet kaptak a keresztény vallási közösségek aktív és nyugdíjas lelkipásztorai, a hôsiességükért kitüntetett zsidók feleségei, özvegyei és gyermekei, a második világháborúban elhunyt katonák özvegyei és árvái, a kereszténnyel házasságot kötött kitért zsidók és azok a külföldi állampolgárságú zsidók, akik rendelkeztek a Külföldieket Ellenôrzô Országos Központi Hatóság (KEOKH) igazolásával. Alighogy a rendelet életbe lépett, a rendôrség és nyilas támogatói valóságos hajtóvadászatot indítottak a zsidók ellen. Sok zsidót azzal az ürüggyel tartóztattak le és internáltak, hogy a csillag nem kanárisárga volt, mérete eltért a megszabottól, vagy nem elôírásszerûen volt a ruhára varrva. Bár a hatóságok elsôsorban a zsidók elszigetelése és könnyen azonosíthatósága érdekében vezették be, a jelvény rendeltetése volt az is, hogy a zsidók megalázásának és lealacsonyításának eszköze legyen.

47


tésével volt elfoglalva, a hatóságok felszólították a tanácsot, hogy az április 4- i bombázás „jóvátételeként” adjon át további 1000 lakást. Müller, aki a tanács és a zsidó közösség minden erôforrását mozgósította, s lépéseit a helyi hatóságokkal összehangolta, az 1500 kulcsot az Endre László által kitûzött határidôn belül beszolgáltatta. A rekvirálási csoportok, amelyeket a rövid határidô sürgetett, gyakran igazságtalanul és durván léptek fel, amivel a kilakoltatott és javaiktól megfosztott zsidók körében sok gyötrelmet okoztak. A vele szemben támasztott követelmények hatására a lakásügyi osztály rövid idôn belül a tanács egyik legnagyobb osztálya – és bürokráciája – lett.


Társadalmi és szellemi „megtisztulás” Alighogy a német megszállás elkezdôdött, nagyon felgyorsult az az 1930- as években indított kampány, amelynek célja a zsidó befolyás korlátozása, majd megszüntetése volt a magyar társadalom szociális és kulturális szférájában. A zsidóknak a keresztény társadalomból való kirekesztésére irányuló egyik elsô intézkedés annak a rendeletnek a kibocsátása volt, amely megtiltotta, hogy zsidók katonai egyenruhát viseljenek. Szellemi megtisztulás: zsidó szerzôk mûveinek megsemmisítése

48

Ezután azt tiltották meg, hogy zsidó diákok iskolai egyenruhát viseljenek. A zsidókat kitiltották a közfürdôkbôl és az uszodákból, nem járhattak éttermekbe, élelmiszerboltokba és hasonló létesítményekbe, így édességboltokba, bárokba, eszpresszókba és kávéházakba. Egyes településeken, különösen kisebb városokban és nagyközségekben, ahol a zsidóknak nem voltak saját létesítményeik, engedélyezték nekik a közintézmények igénybevételét, de csak kivételes körülmények között és korlátozott idôtartamra

fokozta azt a kampányt, amely a magyar zsidóság tulajdonának kisajátítása céljából a megszállás kezdete után nem sokkal bontakozott ki.

A zsidók elszegényedése és kisajátítása Bár a magyar zsidók tulajdonát csak az ország német megszállása után kobozták el, a zsidók elszegényedése már 1938- ban megkezdôdött, amikor a korábban említett úgynevezett elsô zsidótörvényt Magyarország elfogadta. A kampány egy sor további nagyszabású törvény és rendelet elfogadásával folytatódott, amelyek arra irányultak, hogy a zsidók befolyásos szerepét a nemzetgazdaságban csökkentsék és idôvel megszüntessék. Mire a németek megszállták az országot, a magyar zsidók túlnyomó többsége már alig tudott összekaparni magának valamilyen megélhetést. A zsidóság módszeres és nagyarányú kifosztása a március 19- i megszállás után szinte rögtön elkezdôdött. Egy nappal késôbb a bankszámlával és széffel rendelkezô zsidók megrohamozták a bankokat, hogy letétjeiket és értékeiket kivegyék. Félô volt, hogy ennek hatására az egész pénzügyi struktúra összeomlik. Wisliceny és Krumey, az Eichmann- féle Sonderkommando két tagja szükségét érezte, hogy a magyarországi zsidókat újólag megnyugtassa – vagyis félrevezesse – a németek tulajdonképpeni szándéka felôl. Nagy hangsúlyt fektettek a pánik elkerülésére nemcsak azért, hogy a végleges megoldás tervszerû és rendezett megvalósítását biztosítsák, de azért is, hogy a zsidókat a kivett pénzösszegek és értéktárgyak visszatételére rávegyék. Az SS- tisztek felszólították a zsidó vezetôket a zsidó tömegek megnyugtatására, ugyanakkor sürgették a magyar hatóságokat, hogy a bankok megrohamozása ellen erôteljesen lépjenek fel. A zsidó közösség gazdasági potenciálja óriási mértékben megfogyatkozott a megszállás elsô napjaiban, amikor a hatóságok a legkiemelkedôbb zsidó nagyiparosokat és pénzembereket letartóztatták. A német és a magyar hatóságok állandó és egyre arcátlanabb követelései a magyar és különösen a budapesti zsidó hitközségek kincstárát a végsôkig megcsapolták. 49


– rendszerint néhány órára, amelyet a helyi hatóságok szabtak meg. A zsidók elszigetelése a magyar keresztény társadalom „szellemi tisztaságának” megóvására indított kampánnyal párosult. A Sztójay- kormány e célból elrendelte a zsidó vagy zsidó származású keresztény szerzôk valamennyi könyvének eltávolítását a köz- és iskolai könyvtárakból. Nem sokkal ezután Budapesten és több más nagyvárosban gondosan megszervezett könyvpusztítási akciókra került sor. Az említett rendelet kikötötte azt is, hogy a függelékben felsorolt magyar és külföldi zsidók mûveit többé nem szabad kinyomtatni, kiadni vagy terjeszteni. Azoknak a vállalatoknak, intézményeknek és könyvtáraknak, amelyek e szerzôk mûveinek példányaival rendelkeztek, a rendelet a kötetek eladását vagy kikölcsönzését megtiltotta, s ugyanakkor arra kötelezte ôket, hogy a birtokukban lévô példányokról 15 napon belül teljes leltárt készítsenek. Kivételt csak a hatóságok által meghatározott tudományos mûvekkel, illetve bizonyos intézményekkel és könyvtárakkal tettek. Utóbbiaknak engedélyezték, hogy szigorú felügyelet alatt végzendô kutatások céljából megtartsanak zsidó szerzôktôl származó irodalmi mûveket. Az ország szellemi megtisztulásáért indított kampányt Kolosváry- Borcsa Mihály, a magyar parlament alsóházának ádázul antiszemita tagja irányította, akit a német megszállás bekövetkezte után megbíztak azzal is, hogy ellássa az Országos Sajtókamara elnöki teendôit. Kolosváry- Borcsa a Zsidókérdéskutató Magyar Intézet egyik alapító tagja is volt, azé az intézeté, amely „a zsidókérdésre vonatkozó ismeretek elômozdításának” szentelte tevékenységét. Az intézet, amelyet Ballensiefen SS- Hauptsturmführer, a zsidóellenes náci propaganda szakértôjének útmutatásai szerint hoztak létre, Bosnyák Zoltánnak, a hírhedt propagandistának és több antiszemita iromány szerzôjének az irányítása alá került, aki már amúgy is a belügyminisztérium zsidó ügyekkel foglalkozó osztályán dolgozott, abban az irodában, amely a zsidótlanítás folyamatát irányította. Az intézet május 12- i felavatása idôben egybeesett az intézet Harc címû antiszemita szócsöve elsô számának megjelenésével. Az intézet a maga eszközeivel tovább


A megszállás elsô két hónapjában, amikor a magyar hatóságok a zsidó közösséggel nem voltak hajlandók tárgyalni, és a tényleges ellenôrzést a németek gyakorolták, elsôsorban a német hatóságok, köztük az SS és a Wehrmacht bombázták a zsidókat a legkülönbözôbb javakra és szolgáltatásokra vonatkozó követelésekkel. Ez idô tájt magyar részrôl „hivatalos” követelésekkel szinte kizárólag az Eichmann- nal szorosan együttmûködô Hain Péter és Koltay László irodái álltak elô. A németek, akik a helyzetet minden tekintetben uralták, a zárgondnokság alá helyezett zsidó intézményektôl és hivataloktól egyszerûen mindent, amire szükségük volt, elkoboztak. A magyar hatóságokat riadalommal töltötte el az a tény, hogy a németek fáradhatatlanul és egyre arcátlanabbul kobozzák el a zsidó tulajdont a megszállás elsô két hónapjában. Ebben az idôszakban kétségkívül beleegyeztek, hogy a zsidókérdés a németek kizárólagos fennhatósága alá tartozzon, de úgy gondolták, hogy a zsidók vagyona a magyar nemzeti örökség részét alkotja. A németek és a magyarok egyetértettek ugyan a zsidók kisajátításának kívánatos voltában, ám véleményük a zsákmány elosztásának módjáról élesen eltért.

A Sztójay-kormány intézkedései A Sztójay- kormány a felesketésével szinte egy idôben nekilátott egy jól összehangolt, náci ihletésû „törvényhozói” program megvalósításának, amely a zsidók elszegényítésére és kifosztására irányult. Ez a program volt az elsô igazán nagy lépés a zsidók gettósítása és deportálása elôtt. A kormány e célból rendeletek és utasítások tömkelegét bocsátotta ki. Elbocsátották a viszonylag kisszámú zsidó köztisztviselôt; praxisuk feladására kényszerítették a zsidó ügyvédeket; szakmai egyesületeikbôl kizárták a zsidó újságírókat és mûvészeket; mûködési engedélyüktôl megfosztották a zsidó gyógyszerészeket, szabadalomügynököket és az állami intézmények zsidó szállítóit; elbocsátották a tôzsde és az árupiacok zsidó tisztviselôit és alkalmazottait. Április 6- án a belügyminisztérium „szigorúan bizalmas” 6138/1944. VI.res. B.M. számú köz50

rendeletet bocsátott ki, amely minden rendôrparancsnokságot utasított: hatékony intézkedésekkel akadályozza meg, hogy a zsidók ékszereiket és értéktárgyaikat elrejtsék, magánúton eladják, vagy keresztény barátoknak megôrzésre átadják. Tíz nappal késôbb a minisztertanács átfogó intézkedést tett annak érdekében, hogy megszüntesse a zsidók jelenlététét és befolyását az összes pénzügyi, kereskedelmi és hasonló vállalatnál. Az 1600/1944. M.E. számú rendelet kötelezte a zsidókat, hogy április 30- ig a legközelebbi állami pénzügyi hivatalnál jelentsék be összes vagyonuk folyó értékét az erre a célra adott hivatalos ûrlapon. Kiskorú és gondnokság alá helyezett személyek vagyonát gondviselôjüknek, illetve megbízottjuknak kellett bejelenteni. A zsidók kötelesek voltak minden vagyonukat bejelenteni, kivéve maximálisan 10 000 pengô értékû háztartási eszközt és ruhanemût. A háztartási eszközök közé nem lehetett mûtárgyakat, szônyegeket és ezüstnemûeket sorolni. A rendelet érvénytelennek minôsített minden olyan, március 22- e után kötött jogi tranzakciót, amelynek során zsidók tulajdonjogokat ruháztak át nem zsidókra, s ezeket a vagyontárgyakat szintén be kellett jelenteni. A vagyonbevallásnak tartalmaznia kellett az összes ékszert és aranyat, értékpapírokat, takarékpénztári és csekkszámlákat. A zsidók csak havi 1000 pengôt vehettek ki a bankból, függetlenül attól, hogy hány helyen volt folyószámlájuk. E „kiváltságnak” nem volt különösebb jelentôsége, hiszen a zsidók deportálása kevesebb mint egy hónappal a rendelet életbelépése után megkezdôdött. Zárolták a zsidók által bérelt széfeket, s a megfelelô intézményeket utasították, hogy készítsenek leltárt tartalmukról. A zsidó kereskedelmi és ipari intézményeket utasították, hogy zárjanak be, s hogy készleteikrôl és berendezéseikrôl leltárt vegyenek fel. A nemzetgazdasági szempontból fontosnak ítélt vállalatokat a magyar hatóságok által kijelölt keresztény igazgatók vezetése alatt újból megnyitották. A zsidó üzletemberek és nagyiparosok ellen hozott intézkedéseket valamelyest módosított formában fokozatosan kiterjesztették a zsidó kézmûvesekre, irodai alkalmazottakra és gazdálkodókra. A „törvényhozási”

kásokat egyenruhás németek és magyarok éppúgy feltörték, mint a lakosság pénzsóvár és erkölcstelen elemei. A falvakban a helyi parasztok csaptak le a zsidó tulajdonban lévô tehenekre, mezôgazdasági gépekre és felszerelésekre nem sokkal azután, hogy a hatóságok a zsidókat összegyûjtötték, és ôket az általában a megyeszékhelyeken kialakított gettókba zárták.

Az SS megszerzi a Weiss Manfréd Mûveket Gazdasági célkitûzéseik megvalósítása során a németek nemcsak a zsidó vagyon nyílt elkobzásához folyamodtak, hanem csereügyleteket is kötöttek, amelyek folyamán javak és értéktárgyak fejében néhány zsidót életben hagytak. A németek összeegyeztethetônek tartották az efféle csereügyeleteket a végleges megoldás programjával. Az SS idônként még azt is hagyta – persze többnyire egyáltalán nem ingyen –, hogy néhány zsidó kicsússzon a hálójából, feltéve, hogy ez a zsidó tömegek gettósításának és deportálásának folyamatát elômozdította. A gazdag és neves zsidóknak szerfölött nagy árat kellett fizetniük azért, hogy a zsidóellenes intézkedések hatálya ne terjedjen ki rájuk: a németek rendszerint jókora vagyont, ipari vagyontárgyakat is beleértve, továbbá „együttmûködést” vártak tôlük. Kurt Becher SS- Standartenführer fontos szerepet játszott abban, hogy a németek ellenôrzésük alá tudták vonni Magyarország legjelentôsebb ipari létesítményét, a csepeli Weiss Manfréd Mûveket. A több mint 40 000 munkást foglalkoztató, széles termékskálájú nehézipari és fegyvergyártó ipari létesítmény négy összefonódó család tulajdonában volt, melyek tagjai nagyszámú egyéb ipari, bánya- és bankvállalkozással is rendelkeztek. A cég fölötti ellenôrzés németeknek történô átadásáról szóló tárgyalások egyfelôl a legfôbb német hatóságok támogatását élvezô Becher, másfelôl a „rokoni csoportot” képviselô Chorin Ferenc között folytak. Az ajánlat úgy szólt, hogy ha átadják a családok árja tagjai által birtokolt 51 százaléknyi részvényt (a zsidó családtagok birtokában lévô 49 százaléknyi részvény annak a még elfogadás elôtt álló magyar rende51


láz még azután sem csillapodott, hogy az ország északkeleti területein a deportálások már teljes gôzzel folytak. A május 15- e után hozott rendeleteknek nem csak az volt a céljuk, hogy a zsidók kifosztását elôsegítsék. A hatóságok a rendeletekkel lélektani hatást is kívántak gyakorolni, hogy miközben azt az illúziót táplálják a trianoni Magyarország túlnyomórészt asszimilálódott zsidóiban, hogy életükért nem kell aggódniuk, a végleges megoldás rendezett és pánikmentes végrehajtását biztosítsák. A legtöbb zsidó az összes rendelet elôírásait engedelmesen betartotta. Egyesek elrejtették vagy keresztény barátoknak és szomszédoknak kölcsönadták értéktárgyaik egy részét. Igen ám, csakhogy a gettókban barbár kegyetlenséggel megkínozták mindazokat, akiket efféle tranzakciókkal gyanúsítottak. Az érintett keresztények pedig idônként megijedtek a rendszer figyelmeztetéseitôl és a kilátásba helyezett roppant szigorú büntetésektôl, s jobbnak látták, ha a tranzakciókat a hatóságoknak bejelentik. A kisemmizett és megélhetési lehetôségeiktôl megfosztott – már gettóba zárt – zsidók élelmiszeradagjait is csökkentették. Április 27- én a közellátási miniszter rendeletet adott ki (108 510/1944. K.M.), amelyben kötelezte az öszszes zsidót, hogy személyi adatait május 1- jéig nyújtsa be lakóhelye polgármesteri hivatalának, állítólag azért, hogy az új élelmiszerjegyek kiadása könnyebbé váljon. Ez azonban csak trükk volt, amely azt a célt szolgálta, hogy a hatóságok újraellenôrizzék és kiegészítsék azokat a listákat, amelyek a hónap elején Baky László 6 136/1944. B.M. VII.res. számú titkos rendelete alapján készültek a zsidók összegyûjtésével megbízott német és magyar szerveknek. A zsidó vagyon kisajátítása a gettósítási folyamat megvalósításával még nagyobb méreteket öltött. A zsidók házait és lakásait elméletileg le kellett pecsételni, a bennük talált javakat pedig leltárba kellett venni. A zsidók vagyona fölött az ebbôl a célból hivatalosan kijelölt kormányhivatalok rendelkeztek. Ám a zsidókat még szinte el sem távolították az otthonaikból, amikor a fosztogatás elkezdôdött. Az ékszereket és a pénzt gyakran a leltározással megbízott tisztviselôk vették magukhoz; a „lepecsételt” la-


letnek a hatályába tartozott, amely éppenséggel a zsidó vagyon zárolását írta elô), az SS a részvények többsége fölötti ellenôrzés megszerzése fejében lehetôvé teszi, hogy a négy család 45-47 tagja a birodalmon keresztül Portugáliába, illetve Svájcba távozzon, s magával vigye értéktárgyai egy részét, külföldi valutáját is beleértve. Az 1944. május 17- én aláírt végleges megállapodás értelmében a németek meghatalmazottként 25 éven keresztül kezelhették a konszernt, a megállapodás lejártakor viszont az összes vagyontárgyat kötelesek voltak a rokoni csoportnak visszaszolgáltatni. A megállapodás negyedik pontja, amely az összes feltétel közül a legkínosabban érintette az SS- t, s amelyet a németek soha nem hoztak nyilvánosságra, a rokoni csoport tagjai számára lehetôvé tette, hogy a németektôl kapott 600 000 dollárral, továbbá 250 000 német márkával a birtokukban elhagyják Magyarországot. Becher és az SS a konszern bruttó bevételének 5 százalékát kapta meghatalmazotti szolgálataiért. A minisztertanács augusztus 17- i ülését követôen az SS megszerezte a cég fölötti jogi ellenôrzést. Az átszervezett cég felsô szintû vezetôségének számos magyar nemzetiségû tagja volt, de az SS túlsúlyát egy új holding vállalat létrehozása biztosította. A rokoni csoport tagjai az indulás többszöri elhalasztása után június vége felé hagyták el Magyarországot SS- katonák kíséretében. A csoport egyes tagjai Stuttgarton és Madridon keresztül Portugáliába jutottak el; mások Stuttgarton keresztül Svájcba érkeztek; a németek némelyüket „kiváltságos túszként” Bécsben tartották fogva, így biztosítandó, hogy a többiek, akik eljutottak a szabad világba, hallgassanak. Mire a rokoni csoport tagjai elérték Portugáliát és Svájcot, Magyarország – Budapest nem elhanyagolható kivételével – már szinte teljes egészében judenrein volt.

és magyar tisztségviselôk tovább dolgoztak a zsidók gettósításának és koncentrálásának tervein, hogy deportálásukat elôkészítsék. A kampány részleteit, valamint a deportálási folyamat bizonyos aspektusait április 4- én dolgozták ki Baky László elnökletével a belügyminisztériumban tartott ülésen. A résztvevôk között ott voltak a Wehrmacht és a magyar hadsereg magas rangú tisztjei, Adolf Eichmann és különleges kommandójának több tagja, Endre László, Tölgyessy Gyôzô ezredes, a kassai központú VIII. csendôrkerület – a zsidóktól elsôként megtisztítandó körzet – parancsnoka és Ferenczy László csendôr alezredes. A résztvevôk, akik a németek által megszállt európai területeken szerzett náci tapasztalatokból indultak ki, megvitatták a helyi államhatalmi szerveknek továbbítandó általános irányelveket. Egyszersmind eldöntötték, kik legyenek azok, akik a gettósítás és a koncentrálás folyamatának irányítását azonnali hatállyal átveszik. A gettósítási és deportálási program legfelsôbb szintû irányításával és felügyeletével Ferenczy Lászlót bízták meg, akit alig néhány nappal korábban neveztek ki összekötônek a Magyar Királyi Csendôrség és a német biztonsági szolgálat között. A magyar operatív zsidótlanító különítmény vezetôjeként Ferenczy nyomban két fôhadiszállást létesített: az egyiket a pesti Vármegyeházán, a másikat a budai Lomnic Szállóban, nem messze Eichmann fôhadiszállásától. A Baky és Endre általános útmutatása szerint tevékenykedô Ferenczy késedelem nélkül kiválasztotta csapatát. A zsidótlanító különítményben a legközelebbi munkatársai a következôk voltak: Lulay Leó százados, aki egyben Ferenczy fôtanácsadója is volt, Meggyesy Lajos, Hain Péter, Koltay László és Zöldi Márton. Ferenczy csendôrségbeli legközelebbi munkatársai az ország csendôrkerületeinek legantiszemitább és legjobboldalibb tisztjei közül kerültek ki, így Tölgyessy Gyôzô, a kárpátaljai mûveletek irányítója, Paksy- Kiss Tibor, aki az észak- erdélyi A zsidók összegyûjtésének IX. és X. csendôrkerületben vezette a zsidóelés gettósításának elôkészítése lenes kampányt, Orbán László ezredes, a déli A végzetes döntések. Miközben a zsidók kisajá- országrészekben folyó mûveletek parancsnoka títása és elszigetelése javában folyt, a végleges és Sellyey Vilmos ezredes, akire az ország más megoldás programjában közremûködô német csendôrkerületeiben indítandó mûveletek irá52

vagy az anyakönyvvezetô készítette el a listát; a nagyobbakban rendszerint azok a fiatal férfiak, akiket még nem hívtak be katonai munkaszolgálatra. Április 5- én, ugyanazon a napon, amikor a sárga csillag viselése kötelezôvé vált, Baky kiadott még egy „szigorúan bizalmas” utasítást (6137/1944. B.M. VII.res.), amely az Államvédelmi Központ ügyészi nyomozó részlegének vezetôjét felszólította, hogy a zsidók ellen hozott rendôri intézkedések végrehajtását „felügyelje”, úgymond azért, hogy „a zsidókérdés megvalósításánál késôbb esetleg felmerülô vádaskodásoknak és visszaéléseknek eleje vétessék”. Két nappal késôbb Baky újabb fontos értekezletet tartott, lényegében ugyanazok részvételével, akik az április 4- i megbeszélésen jelen voltak. Az értekezlet központi témája a zsidók „küszöbönálló kitelepítése” volt a VIII. csendôrkerület körzetébôl, vagyis Kárpátaljáról és Északkelet- Magyarország egyes részeirôl. A résztvevôk megállapodtak a mûveletek során alkalmazandó módszerekben és a kialakítandó szervezeti struktúrában. Munkács lett a parancsnoki egység fôhadiszállása. Az egység a zsidótlanítás német és magyar szakértôibôl tevôdött össze. A körzet többi nagy zsidó központjában, így Huszton, Nagyszôllôsön és Ungváron a parancsnokságot különleges végrehajtó bizottságok képviselték. A tervbe vett zsidóellenes mûveletekre vonatkozó végleges és részletes utasításokat, amelyek összhangban voltak az ugyanazon a napon kibocsátott végzetes rendelet általános irányelveivel, Endre adta ki. Endre megjelölte azokat a kiszemelt helyeket, ahová a zsidókat össze kell gyûjteni: üresen álló raktárak, elhagyatott vagy nem mûködô gyárak, téglagyárak, zsidó hitközségi épületek, zsidó iskolák és hivatalok, zsinagógák.

A hadmûveleti zónák Mivel a zsidóellenes mûveleteket nem lehetett álcázni, és biztosra lehetett venni, hogy a zsidók tömeges kitelepítése az érintett közösségek gazdasági életében zavarokat idéz majd elô, a zsidótlanítási szakértôk kénytelenek voltak a mûveleteket katonai okokkal indokolni. A minisztertanács április 12- én – ex post facto tör53


nyítását bízták. Jaross Andor belügyminiszter április 4- i utasításának megfelelôen Ferenczy feljegyzéseket készített zsidóellenes mûveleteirôl, s a kampányról a belügyminisztérium XX. részlegének naponta jelentést küldött. A zsidók összegyûjtésérôl, gettósításáról, koncentrálásáról és deportálásáról szóló dokumentum tervezetét – az április 4- i megbeszélés alapját – Endre készítette. Április 7- én titokban adták ki, Baky aláírásával ellátva, 6163/1944. BM. VII.res. számú rendeletként. Ez a helyi államhatalmi szervek képviselôinek szóló végzetes dokumentum a magyarországi zsidókérdés végleges megoldását célzó kampány során követendô gyakorlati eljárásokat fejtette ki. A zsidóellenes intézkedések további részleteit több szigorúan bizalmas utasítás tartalmazta. Ezek az utasítások hangsúlyozták, hogy a deportálásra szánt zsidókat nemre, életkorra vagy betegségre való tekintet nélkül kell összegyûjteni. A belügyminiszter három nappal a szigorúan bizalmas rendelet szétküldése elôtt adta ki a rendelet végrehajtására vonatkozó elsô konkrét utasításokat. A miniszter titkos parancsban valamennyi alárendelt polgármesteri, rendôrségi és csendôrségi szervet utasította, intézkedjenek annak érdekében, hogy a zsidókról a megfelelô helyi zsidó intézmények névjegyzéket állítsanak össze. A névjegyzékeket, amelyek a felsorolt személyek összes családtagját, pontos lakcímét és anyjuk nevét tartalmazták, négy példányban kellett elkészíteni. Egy példányt a helyi rendôrhatóságnak, a másikat az illetékes csendôrparancsnokságnak, a harmadikat pedig a belügyminisztériumnak kellett elküldeni. Nehogy akár csak egyetlen zsidó is kicsússzon a hálóból, a közellátási miniszter hasonló névjegyzékbe vételi rendeletet adott ki azzal a mondvacsinált indokkal, hogy szabályozni kívánja az élelmiszer- elosztást a zsidók körében. A zsidó tömegek, ahogy annak idején a sárga csillag viselésének kötelezôvé tételével, most a névjegyzékek baljós következményeivel sem voltak tisztában. Mindkét, egyébként öszszefüggô intézkedésnek az volt a célja, hogy a zsidók azonosítását és gettókba zárását megkönnyítse. A kisebb zsidó közösségekben, különösen a falvakban általában a hitközségi titkár


A vidéki zsidók gettósítása

vényben – április 1- jei hatállyal Kárpátalját és Észak- Erdélyt, a zsidótlanításra kiszemelt elsô két körzetet hadmûveleti területnek nyilvánította. A kormány Tomcsányi Vilmos Pált nevezte ki a kárpátaljai hadmûveleti területek kormánybiztosának, Ricsóy- Uhlarik Bélát pedig azzal bízta meg, hogy ugyanebben a minôségben Észak- Erdélyben tevékenykedjen.

A gettósítás, összegyûjtés és deportálás alapterve Az alapterv, amelyet a német és magyar zsidótlanítási szakértôk dolgoztak ki, a gettósítás és az összegyûjtés számos elkülönülô szakaszban történô megvalósítását irányozta elô: • a falusi és a kisvárosi zsidókat össze kell szedni, és átmenetileg zsinagógákban és hitközségi épületekben kell elhelyezni; • miután értéktárgyaikat elszedték tôlük, a falvakban és a kisvárosokban összegyûjtött zsidókat a szomszédos nagyobb városokban, rendszerint a járási székhelyen lévô gettóba kell átszállítani; • a városi zsidókat össze kell gyûjteni, és kijelölt területre kell szállítani, amely gettóként szolgál, és a város többi részétôl teljesen el van szigetelve. Egyes városokban a gettót a zsidó negyedben kell létrehozni, másutt gyárakban, 54

raktárakban, téglagyárakban vagy a szabad ég alatt; • a zsidókat megfelelô vasúti eszközökkel rendelkezô központokban kell összegyûjteni, hogy gyorsan lehessen bevagonírozni és elszállítani ôket. A zsidókat minden egyes szakaszban különleges vizsgálatnak kell alávetni. A vizsgálatokat csendôr- és rendôrtisztviselôk végzik, akiket a helyi nyilasok és más bûntársak is segítenek a „munkában”, s akiknek az a dolguk, hogy a zsidókat értéktárgyaik átadására kényszerítsék. A gettósítási és a deportálási mûvelettervek hat, területileg meghatározott „tisztogatási akciót” irányoztak elô. Az országot ennek megfelelôen hat mûveleti zónára osztották fel. Mindegyik zónába egy vagy két csendôrkerület tartozott. A mûveleteket az alábbi területi fontossági sorrendben kellett végrehajtani (l. térkép 56–57. o.): • I. zóna: A VIII. (kassai) csendôrkerületben lévô zsidók – Kárpátalja és Északkelet- Magyarország; • II. zóna: A IX. (kolozsvári) és a X. (marosvásárhelyi) csendôrkerületben lévô zsidók – Észak- Erdély; • III. zóna: A II. (székesfehérvári) és a VII. (miskolci) csendôrkerületben lévô zsidók – a Kassától a Harmadik Birodalom határáig elnyúló észak- magyarországi térség;

• IV. zóna: Az V. (szegedi) és VI. (debreceni) csendôrkerületben lévô zsidók – Magyarországnak a Dunától keletre fekvô déli részei; • V. zóna: A III. (szombathelyi) és a IV. (pécsi) csendôrkerületben lévô zsidók – az országnak a Dunától nyugatra fekvô délnyugati részei; • VI. zóna: Az I. (budapesti) csendôrkerületben lévô zsidók – a fôváros és közvetlen környezete. A fontossági sorrendet számos katonai, politikai és pszichológiai tényezôt szem elôtt tartva alakították ki. Lényeges volt az idôtényezô is a Vörös Hadsereg gyors közeledése miatt. Politikai szempontból azért volt célszerû Kárpátaljával és Észak- Erdéllyel kezdeni, mert a központi és a helyi magyar hatóságok, illetve a helyi lakosság kevésbé érzékenyen reagált arra, ami a „galíciai”, „keleti”, „hontalan”, nem magyarosodott és jiddisül beszélô tömegekkel történik, mint arra, ami az asszimilálódott zsidókkal.

A zsidók összegyûjtésérôl szóló rendelet legfontosabb rendelkezéseit a 8. és a 10. cikkely tartalmazta. Az elôbbi arról rendelkezett, hogy zsidók nem élhetnek 10 000 fônél kisebb lélekszámú településen, míg az utóbbi kikötötte, hogy a kis- és nagyobb városok polgármesterei megszabhatják, hogy zsidók mely negyedekben, utcákban és épületekben jogosultak lakni. Ez a jogi eufemizmus valójában felhatalmazást adott a helyi hatóságoknak a gettók létrehozására. A gettók elhelyezkedése és a bennük uralkodó körülmények tehát a polgármesterek és segítôik beállítottságától függött.

A gettósításról szóló kormányrendelet

Operatív döntések és folyamatok

Akárcsak az a döntés, amely Kárpátalját és Észak- Erdélyt hadmûveleti zónának nyilvánította, a gettók létrehozását elôirányzó rendelet is ex post facto alapon született meg. Az április 26- án kiadott 1610/1944. M.E. számú kormányrendelet április 28- án lépett hatályba. Nem kevesebb mint 12 nappal azután, hogy a kárpátaljai zsidók összegyûjtése elkezdôdött. A rendelet mögött meghúzódó okokat és állítólagos célkitûzéseit Jaross vázolta a minisztertanács április 26- i ülésén. Azt állította, hogy jobb gazdasági helyzetük folytán a városi zsidók sokkal jobb lakáskörülmények között is élnek, mint a nem zsidók, s ezért az egész lakáshelyzet átalakításával „egészségesebb helyzetet lehet teremteni”. A zsidókat kisebb lakásokba kell költöztetni, s egyszerre több családot is el lehet helyezni egyegy lakásban. A nemzet biztonsága, érvelt a továbbiakban Jaross, azt követeli, hogy a zsidókat a falvakból és a kisvárosokból a nagyobb városokba telepítsék át, ahol a helyi vezetô tisztségviselôk – a polgármesterek vagy rendôrfôparancsnokok – külön negyedet vagy kerületet jelölnek ki számukra.

Noha a gettók létesítésérôl szóló rendelet csak 1944. április 28- án lépett életbe, a kárpátaljai és északkelet- magyarországi zsidók összegyûjtése és koncentrálása már 1944. április 16- án, pészah utolsó napján elkezdôdött. A Kárpátalján és Északkelet- Magyarországon indított zsidóellenes kampány részleteit az április 12- i munkácsi értekezleten dolgozták ki, Endre László elnöklete alatt. Ezen a végzetes összejövetelen az érintett területek városainak, járásainak és megyéinek legfôbb polgári, rendôr- és csendôrtisztviselôi vettek részt. A mûvelet egyes megyékre vonatkozó részleteit az április 12-e után nem sokkal tartott helyi értekezleteken dolgozták ki, amelyeken az adott megyék polgármesterei, rendôrfônökei és csendôrparancsnokai voltak jelen. A helyi értekezletek Baky László írásbeli utasításai és fôként Endre munkácsi szóbeli közlései alapján zajlottak le. A helyi értekezleteknek nemcsak az volt a feladatuk, hogy a helyi gettók helyét és irányítási módját meghatározzák, hanem az is, hogy a zsidók összegyûjtését végzô bizottságokat és osztagokat, illetve a zsidó vagyon azonosítására és elkobzására szakosodott csoportokat megalakítsák.

GETTÓSÍTÁS, ÖSSZEGYÛJTÉS, DEPORTÁLÁS

55


I. zóna: Kárpátalja és Északkelet-Magyarország


CSENDÔRKERÜLETEK ÉS DEPORTÁLÁSI ZÓNÁK 1944-BEN

56

57



legfontosabb ruhadarabjaikat és valami ennivalót, ami éppen akadt a házban, s aztán máris vitték ôket a helyi zsinagógába. Ott elvették tôlük a pénzüket, ékszereiket és értéktárgyaikat. „Lepecsételt” és utóbb felleltározott otthonaikat hamarosan kifosztották, baromfijuknak és haszonállataiknak pedig egyszerûen nyomuk veszett. Néhány nappal összegyûjtésük után a zsidókat a legközelebbi gyûjtôtáborokba hajtották, többnyire a nagyobb városok, köztük Beregszász, Huszt, Kassa, Munkács, Nagyszôllôs, Nyíregyháza, Sátoraljaújhely, Técsô és Ungvár téglagyáraiba.

A gettókban uralkodó körülmények Fosztogatás 1944-ben A zsidóellenes mûveletek elsô napján érkezett Ferenczy László és zsidótlanító különítménye Munkácsra, hogy a gettósítási, összegyûjtési és deportálási kampány területi központjának irányítását átvegye. Amint az késôbb Magyarország összes egyéb területén bevett szokássá vált, a zsidók összegyûjtését a falvakban kezdték. Pirkadatkor csendôrök ébresztették a zsidókat. Általában alig néhány percet kaptak, hogy összeszedjék 58

Azok a körülmények, amelyek között a kárpátaljai és északkelet- magyarországi zsidók a gettókban deportálásuk elôtt éltek, nagyjából megfeleltek az összes magyarországi gettóban uralkodó körülményeknek. A gyûjtôtáborokban – a vidéki gettókban – a helyi zsidó tanácsoknak kellett gondoskodniuk az összes zsidó élelmezésérôl, beleértve azokéról is, akiket a szomszédos községekbôl hoztak. A fô- és gyakran egyetlen étel mindennap kevés krumplileves volt. A sovány fejadagok ellenére az élelmezés égetô gonddá vált az elsô napok elmúltával, amikorra a falusi zsidók magukkal hozott kész-

sok áldozatot ôrületbe vagy öngyilkosságba kergettek. Igaz, egyes településeken akadt néhány helyi tisztviselô, aki a rendkívüli körülmények között is igyekezett a lehetô legemberségesebb módon viselkedni, de példájuk csak a szabályt erôsítô kivétel maradt.

A nagyobb gettóközpontok Az elsô zónához tartozó Kárpátalján és Északkelet- Magyarországon a zsidók gettóba zárása és bevagonírozása céljából összesen 13 központot alakítottak ki Beregszászon, Huszton, Izán, Kassán, Kisvárdán, Máramarosszigeten, Mátészalkán, Munkácson, Nagyszôllôsön, Nyíregyházán, Sátoraljaújhelyen, Técsôn, illetve Ungváron. Bár Máramarossziget, akárcsak Máramaros vármegye, földrajzi értelemben Észak- Erdélyhez tartozott, a zsidótlanítás szempontjából Kárpátalja és Északkelet- Magyarország részét alkotta – vélhetôen azért, mert Magyarországon itt élt a legtöbb ortodox és haszid zsidó, s ezért a német és a magyar illetékesek kettôzött igyekezettel próbálták a területet a zsidóktól mielôbb megtisztítani.

„Szükségintézkedések” Dél-Magyarországon Szinte ugyanakkor, amikor Kárpátalját és Észak-Erdélyt, a német megszálló erôkkel együttmûködô magyar hatóságok Magyarország déli (Horvátországgal és a megszállt Szerbiával szomszédos) részeit is hadmûveleti területté nyilvánították. A fasiszta hatóságok az érintett területeken élô zsidókat összegyûjtötték, mert úgy vélték, hogy a Tito partizánjai ellen vívott háborúban kell ennyi „elôvigyázatosság”. A hajtóvadászat nemcsak azokat a zsidókat sújtotta, akik korábban jugoszláv területen éltek, hanem sok olyat is, aki azelôtt a trianoni Magyarország lakosa volt. Utóbbiak nagy többsége Zala vármegye Csáktornyai, Nagykanizsai és Perlaki járásában élt. Akárcsak Kárpátalján, a zsidók összegyûjtése itt is már több nappal a gettósításról szóló hivatalos rendelet kiadása elôtt lezajlott. 59


letei elfogytak. A gettókban rendkívül nehezen elviselhetô, gyakran brutális, embertelen életkörülmények uralkodtak. A gettókon belüli lakások borzalmas túlzsúfoltsága, a teljesen elégtelen fôzési, tisztálkodási és egészségügyi lehetôségek szinte kibírhatatlan nehézségeket okoztak, s a lakók között feszültségeket szültek. Bármennyire siralmasak voltak is azonban a körülmények a városi gettókban, mindez semmi volt azokhoz a kegyetlen viszonyokhoz képest, amelyek a téglagyárakban és az erdôkben uralkodtak, ahol a zsidók hetekig a szabad ég alatt voltak kénytelenek tengôdni. Ami a vízellátást illeti, a több ezer gettólakóra általában alig néhány vízcsap jutott, s néhány nap leforgása alatt gyakran ezek is használhatatlanná váltak. A zsidók gödröket ástak maguknak, amelyeket latrinaként használtak. Az enyhébb megbetegedések és szokványos meghûlések természetesen gyakorlatilag mindenkit megtámadtak. Sokan azonban a súlyosabb betegségeket, a vérhast, a tífuszt és a tüdôgyulladást is megkapták. A rossz egészségügyi viszonyokat tetézte a gettókat ôrzô csendôrök és rendôrtisztek általában barbár magatartása. A hatóságok mindegyik gettóban kijelöltek egy különálló épületet – a „pénzverdét” –, ahol a szadista csendôrök és detektívek addig kínoztak zsidókat, amíg ki nem szedték belôlük, hová rejtették el értéktárgyaikat. Gyakran megtörtént, hogy férjeket kínoztak feleségük és gyermekeik szeme láttára; bevett szokás volt, hogy feleségeket vertek férjük, illetve gyermekeket kínoztak szüleik jelenlétében. A kínzók általában kegyetlen és barbár eszközöket alkalmaztak: nádpálcával vagy gumibottal verték az áldozatok talpát; addig pofozták és rugdalták ôket, amíg elvesztették az eszméletüket. Elôszeretettel verték a férfiak heréit; motozáskor kollaboráns és a tisztasággal mit sem törôdô nôi önkéntesek és bábák vizsgálták a nôk, idônként egészen fiatal lányok vagináját, sokszor a férfi nyomozók szeme láttára. Voltak különösen szadista kihallgatók, akik az áldozatokból elektromos készülékekkel próbáltak vallomást kicsikarni. A készülék egyik végét az áldozatok szájába helyezték, a másikat a vaginájukba vezették be, vagy a heréikre erôsítették. Az embertelen kínzások


A Horvátországgal határos körzetekben élô zsidók összegyûjtésérôl hozott döntés április 19-én született, azon a belügyminisztériumi értekezleten, amelyen Baky László elnökölt. Az értekezlet fô témája a 6 163/1944.BM.VII.res. számú rendelet valóra váltása volt. A résztvevôk eldöntötték, nem várnak tovább a „különleges szükségintézkedésekkel” mindazon zsidók ellen, akik a dunántúli III., IV. és V. csendôrkerület déli övezeteiben éltek: a Ferenc- csatorna és a Tisza folyó partvidéke közti területen egészen Martonosig. Ez a terület magában foglalta Csáktornya, Horgos, Nagykanizsa, Újvidék, Zenta és Zombor városát is. A mûvelet április 26- án kezdôdött, és négy- öt napig tartott. Az akció „eredményeként” 9530 zsidó került gettóba. A zsidók vagyona kisajátításának elsô szakaszát követôen a zsidókat ideiglenes gettókba költöztették, majd nem sokkal késôbb deportálták. A III. csendôrkerület déli részén összegyûjtött zsidók közül 2675 fô két nagykanizsai táborba került. A IV. csendôrkerület déli övezetében elfogott 1580 zsidó a barcsi internálótáborban kötött ki. A Barcsi és a Csurgói járás, valamint Szigetvár zsidóságát késôbb szintén az Unió- malomban kialakított gettóba hurcolták.

II. zóna: Észak-Erdély Az Észak- Erdélyben, a IX. (Kolozsvár) és a X. (Marosvásárhely) csendôrkerületet magában foglaló térségben élô közel 160 000 zsidó gettósítása május 3- án, hajnali 5 órakor kezdôdött. A zsidókat a 6163/1944. számú rendelet alapján gyûjtötték össze, amelyet Endre és munkatársai szóbeli instrukciói erôsítettek meg a régió gettósítási terveirôl tartott értekezleteken. Az észak- erdélyi zsidóellenes kampány részleteit két értekezleten beszélték meg. Az elsô értekezletet Szatmárnémetiben tartották április 6- án a IX. csendôrkerületbeli vármegyékben – Beszterce- Naszód, Bihar, Kolozs, Szatmár, Szilágy és Szolnok- Doboka – végrehajtandó zsidótlanítási mûveletekrôl. A másodikra két nappal késôbb Marosvásárhelyen került sor, s témája az úgynevezett Székelyföld – a X. csendôrkerület vármegyéi: Csík, Háromszék, Maros-Torda és 60

Udvarhely – zsidóságának összegyûjtése volt. Mindkét értekezleten Endre elnökölt. A résztvevôk között ott voltak az érintett járások köztisztviselôi karának, csendôrségének és rendôrségének vezetôi meg képviselôi. Közéjük tartoztak az alispánok (egyes esetekben maguk a fôispánok), a városok polgármesterei és vezetô munkatársaik, a csendôrség és a rendôrség fôtisztjei. Endre személyes kíséretében többnyire azok kaptak helyet, akik vele együtt ott voltak a nagyobb kárpátaljai és északkelet- magyarországi gettókat érintô „diadalúton”. Az egyes észak- erdélyi vármegyékbôl és városokból származó küldöttségek létszáma eltérô volt. Endre minden egyes értekezleten áttekintette a zsidók összegyûjtésekor követendô eljárásokat, amelyeket a 6163/1944. számú rendelet taglalt, Meggyesy Lajos pedig újabb és újabb elgondolásokkal rukkolt elô a zsidók vagyonának elkobzását illetôen. Meggyesy különös gondot fordított rá, hogy „jó” helyre kerüljön a zsidók pénze, aranya, ezüstje, ékszerei, írógépei, fényképezôgépei, karórái, szônyegei, szôrméi és festményei. Ferenczy ismertette, hogy milyen elôzetes lépések történtek már a zsidók gettósítása érdekében, s a IX. csendôrkerületen belül megjelölte azokat a városokat – Dés, Kolozsvár, Nagybánya, Nagyvárad, Szamosújvár, Szatmárnémeti és Szilágysomlyó –, ahol a fô begyûjtési központok lesznek. A sor késôbb kiegészült Besztercével, míg Szamosújvár csak ideiglenesen töltötte be gyûjtôtábori szerepét, mert az ott összezsúfolt zsidókat a kolozsvári gettóba szállították át. A X. csendôrkerületben Marosvásárhely, Szászrégen és Sepsiszentgyörgy városai lettek a fô begyûjtési központok. Még egy fontos pont szerepelt a körzeti értekezlet napirendjén: a különbözô gettósítási bizottságok összetétele (vagyis a zsidóellenes akciók irányításával megbízott tisztek és tisztviselôk személye), illetve azoknak a földrajzi területeknek a kijelölése, ahonnan a zsidókat elszállítják majd a nagyobb gettókba. Mivel e gettók többsége megyeszékhelyeken mûködött, az a döntés született, hogy a különbözô megyékben ezek a gettók legyenek egyszersmind a fô gyûjtôállomások és bevagonírozási központok is.

A rendelet és a két értekezleten közölt szóbeli instrukciók értelmében a zsidók gettósításával összefüggô valamennyi intézkedés fô irányítója az adott helység vagy terület vezetô államigazgatási tisztviselôje volt. Az akkoriban hatályos magyar törvények szerint ez a nagyobb és kisebb városokban a polgármestert, a falusi területeken pedig a megyei alispánt jelentette. A zsidók összegyûjtését és gettóba szállítását a rendôri és csendôri szervek végezték, de részt vettek benne a városi közszolgálati szervek is, beleértve a közjegyzôi hivatalt és az egészségügyi szerveket is. A polgármesterek, akik a nekik alárendelt szervek vezetôivel együttmûködve jártak el, nemcsak arra kaptak felhatalmazást, hogy a gettósítási mûveleteket irányítsák és felügyeljék, hanem arra is, hogy a gettók helyét kijelöljék, és a mentességért folyamodó zsidókat megszûrjék. Nekik kellett gondoskodniuk arról is, hogy a gettókban az alapvetô közszolgáltatások mûködjenek. Néhány nappal az észak- erdélyi gettósítási kampány május 3- ra tervezett kezdete elôtt a nagyobb és kisebb városok különleges bizottságai értekezleteket tartottak, hogy a gettók helyét meghatározzák, és a zsidók összegyûjtéséhez szükséges logisztikai feltételeket biztosítsák. A bizottságok rendszerint a polgármesterbôl, az alispánból, valamint a helyi csendôrség és rendôrség vezetôibôl álltak. Ami a zsidók gettóba zárásának szigorúságát, valamint a gettók helyét és a bennük uralkodó körülményeket illeti, szinte mindenütt ugyanazok az eljárási szabályok voltak érvényben, nagyon sok múlt az adott polgármester és beosztottjai beállítottságán. Az olyan városokban például, mint Nagyvárad és Szatmárnémeti, a gettókat a város szegények, túlnyomórészt zsidók lakta részein hozták létre; más városokban, így Besztercén, Kolozsvárott, Marosvásárhelyen, Szászrégenben és Szilágysomlyón a gettókat téglagyárakban alakították ki. A dési gettó a Bungur nevû erdôben mûködött, ahol a zsidók egy részét hevenyészett barakkban szállásolták el, a többség azonban a szabad ég alatt tengôdött.

Május 2- án este, a gettósítás elôestéjén a polgármesterek rendkívüli utasításokat adtak ki a zsidóknak, amelyeket a joghatóságuk alá tartozó valamennyi területen közszemlére tettek. A szöveg lényegében megegyezett a 6163/1944. számú rendeletben foglaltakkal, de azért voltak árnyalatnyi különbségek az egyes városok között. A zsidók összegyûjtését, ami május 3- án pirkadatkor kezdôdött, köztisztviselôkbôl, általában helyi általános és középiskolai tanárokból, csendôrökbôl, rendôrökbôl, valamint nyilas önkéntesekbôl álló különleges egységek vagy osztagok hajtották végre. Polgármesteri bizottságok szervezték meg és gyakoroltak jogi felügyeletet az egységek fölött. A gettósítási kampányt a kolozsvári fôhadiszállású területi zsidótlanító egység irányította. Az egység élén Ferenczy László állt, s az Eichmann- féle különleges kommandó több képviselôjének útmutatásai szerint mûködött. Az északerdélyi területi zsidótlanítási hivatalok és a budapesti központi szervek közötti összeköttetést két különleges csendôrségi futárkocsi biztosította, amelyek nap mint nap ellentétes irányban közlekedtek, és Nagyváradon, a fôváros és Kolozsvár közötti félúton találkoztak. Az északerdélyi gettósítás feletti közvetlen és átfogó parancsnokságot Paksy- Kiss Tibor csendôr ezredes gyakorolta, aki Nagyváradon különleges hatáskörrel ruházta fel barátját és hasonló elveket valló munkatársát, Péterffy Jenô alezredest. A vidéki települések zsidóságát elôbb a helyi zsinagógában vagy a zsidó hitközség épületében gyûjtötték össze. Egyes városokban a gettóba szállítás elôtt kisebb központokban zsúfolták össze a zsidókat. Ahová kerültek, mindenütt vallatási eljárásnak lettek alávetve, és egyre embertelenebb módon próbálták ôket értékeik átadására kényszeríteni. Akárcsak Magyarország más területein, a zsidók gettóba tömörítése Észak- Erdélyben is zökkenômentesen zajlott. Nincs tudomásunk róla, hogy akár a zsidók, akár a keresztények bármiféle ellenállást tanúsítottak volna. A végleges megoldás realitásait nem ismerô zsidó tömegek viszontagságos, de a gettókba vélhetôen nem végzetes sorsukba beletörôdve vonultak 61


A gettósítási kampány


be. Egyesek logikusnak tartották, hogy az adott terület hadmûveleti területté válása elôtt a zsidókat „elkülönítik”. Mások elhitték azt, amit egyes zsidó vezetôk, valamint antiszemita elemek híreszteltek, nevezetesen hogy csak áttelepítik ôket a dunántúli Kenyérmezôre, ahol mezôgazdasági munkát fognak végezni a háború végéig. Megint mások abban reménykedtek, hogy mivel a Vörös Hadsereg már nincs nagyon messze, gettóba zárásuk viszonylag rövid ideig fog tartani. A keresztények, még azok is, akik a zsidók iránt baráti érzelmekkel viseltettek, túlnyomórészt tétlenek maradtak. Ideológiai okokból vagy abban a reményben, hogy részesülnek a zsidóktól elkobzott vagyonból, sokan a hatóságokkal együttmûködtek. Az a tény, hogy a zsidóellenes kampány Észak- Erdélyben ugyanolyan zökkenômentesen ment végbe, mint másutt, részint annak is tulajdonítható, hogy számottevô ellenállási mozgalom nem létezett, a zsidóüldözés tömeges elítélésérôl már nem is beszélve. Az erdélyi keresztény egyházfôk viszonyulását a zsidókérdéshez a semlegesség és a passzivitás jellemezte. Jól érzékelhetô volt ez például Vásárhelyi János református püspök és Józan Miklós unitárius püspök magatartásában. Példamutató kivételt jelentett Márton Áron erdélyi katolikus püspök magatartása, akinek hivatalos rezidenciája az Erdély romániai részén (Dél- Erdélyben) található Gyulafehérváron volt. Az észak- erdélyi gettósítási kampány mindent egybevéve alig egy hét leforgása alatt lezajlott. A kampány elsô napján közel 8000 zsidót gyûjtöttek össze. Május 5- e deléig ez a szám 16 144- re, május 6- áig 72 328- ra, május 10- éig pedig 98 000- re emelkedett. Alapjában véve Észak- Erdély minden vármegyéjében ugyanazok az eljárási szabályok vonatkoztak a zsidók összegyûjtésére, kihallgatására, vagyonuk elkobzására, valamint a gettók kialakítására és igazgatására. A zsidókat viharos gyorsasággal gyûjtötték össze, még arra is alig jutott idejük, hogy becsomagoljanak, s máris terelték ôket a gettókba. A gettók belsô igazgatását egyegy zsidó tanácsra bízták, amely általában a helyi zsidó hitközség tradicionalista vezetôibôl állt. Az 62

észak- erdélyi gettókban hasonló életkörülmények uralkodtak, mint az ország más részein létesített gettókban.

A DEPORTÁLÁS

Az alapterv Lengyelországi sorstársaikhoz képest a magyarországi zsidók a gettókban viszonylag rövid ideig sínylôdtek. A falusi gettók alig egy- két napig mûködtek, és még azok a nagyobb gyûjtôtáborok és bevagonírozási központok is rövid életûek voltak, amelyeket általában a megyeszékhelyeken hoztak létre: a III., IV. és V. zónában létrehozott gettók mindössze néhány napig léteztek, az I., II. zónában és Budapesten valamivel tovább, 2-5 héten át. Noha a deportálási program technikai részletei csak 1944. május 8–9- én tisztázódtak, az alapvetô döntés már egy hónappal korábban megszületett. A legnagyobb titokban hozták meg a zsidóellenes kampányban közremûködô vezetôk, köztük Baky László és Endre László, valamint az Eichmann- féle Sonderkommando képviselôi, akik a Birodalmi Biztonsági Fôhivatal (RSHA) útmutatásai szerint jártak el. A deportálásról hozott döntés végrehajtásának alapterve kétirányú taktikai megközelítést irányzott elô: • annak a megegyezésnek a kiaknázása, amely egyfelôl Horthy, illetve a magyar kormány, másfelôl a német kormány között jött létre több százezer magyar zsidó „haditermelési célokra” történô rendelkezésre bocsátásáról; • az ország hadmûveleti övezetté nyilvánított északkeleti részein élô nagy lélekszámú zsidóság által jelentett „veszély elhárítása”. Mivel Horthy korábban a „zsidó munkások” rendelkezésre bocsátásába beleegyezett, a Sztójay- kormányt Edmund Veesenmayer minden különösebb nehézség nélkül rá tudta beszélni, hogy a szükséges lépéseket azonnal tegye meg, s elsô részletként adjon át 100 ezer munkást a német hadiipar részére. Sztójay Döme miniszterelnök nyomban biztosította Veesenmayert afelôl, hogy Magyarország két héten be-

Végrehajtási utasítások A deportálás technikai és szervezeti részleteit Endre dolgozta ki. Május elején emlékeztetôt adott ki közvetlen beosztottainak, amelyben a zsidóellenes mûvelet általános irányelveit ismertette, s kiemelte a magyar–német együttmûködés fontosságát a kampányban. Az emlékeztetô részleteit a munkácsi értekezleten vitatták meg május 8- án és 9- én, a különbözô vármegyék és megyeszékhelyek legmagasabb rangú közigazgatási, rendôri és csendôri vezetôinek részvételével. Az értekezleten, amelyen Ferenczy elnökölt, részletes eligazítás hangzott el a zsidók bevagonírozásakor alkalmazandó eljárásokról és a különbözô gettókból indítandó transzportok végleges menetrendjérôl. A menetrendet egyeztették az RSHA utasításaival, amelyeket az Eichmann- féle Sonderkommando dolgozott ki, s amelyek az ország kelettôl nyugatig való zsidótlanítását irányozták elô. E szerint elôször a kárpátaljai, északkelet- magyarországi és észak- erdélyi zsidókat kellett deportálni május 15- e és június 11- e között. Az értekezlet résztvevôi megállapodtak abban is, hogy írásos utasításokat adnak ki a gettók és a bevagonírozási központok polgármestereinek a zsidók deportálására vonatkozó eljárásokról és technikai részletkérdésekrôl.

A szállítás megszervezése A deportálások menetrendjét és az útvonalat a május 4- tôl 6- ig tartott bécsi tanácskozáson véglegesítették, amelyen a vasutak, a magyar csendôrség és a német biztonsági rendôrség (SIPO) képviselôi vettek részt. A csendôrség küldöttségét Lulay Leó, Ferenczy munkatársa vezette. Az Eichmann- féle Sonderkommandót a transzportálási szakértô, Franz Novak képviselte. A bécsi tanácskozáson az a döntés született, hogy a magyar zsidók deportálása május 15- én kezdôdjön el, s naponta négy vonaton szállítsák ôket Kassáról Kelet- Szlovákián át Auschwitzba, Kassa és Auschwitz között pedig a szerelvények Presov, Muszyna, Tarnow és Krakkó állomásokon haladjanak keresztül. A Wehrmacht és a német vasutak a szüksé63


lül 50 000 jó erôben lévô zsidót bocsát a birodalom rendelkezésére, s további 50 000- et rövid idôn belül. A zsidók fölött rendelkezô Veesenmayer megbeszéléseket kezdett elszállításukról Otto Winkelmann- nal, az SS és a német rendôrség magyarországi vezetôjével, s utasításokat kért Berlintôl arra nézve, hogy Németországon belül hová kell a transzportokat irányítani. Április 19- én Veesenmayer sürgôsen tehervagonokat kért, hogy a magyar honvédelmi minisztérium által már rendelkezésre bocsátott 10 000 zsidót el tudja szállíttatni. A német külügyminisztérium erre tájékoztatta, hogy a zsidók áttelepítésének ügye Eichmann hatáskörébe tartozik, aki csak akkor tesz lépéseket, miután a zsidók rendeltetésére vonatkozó végsô utasítást Ernst Kaltenbrunnertôl, az RSHA vezetôjétôl megkapta. Néhány nappal késôbb azonban Veesenmayer – miután a végleges megoldás utolsó lépésének küszöbönálló végrehajtását, az összes zsidó deportálását mérlegelte – megváltoztatta álláspontját. Április 23- án immár azt javasolta a német külügyminisztériumnak, halasszák el a magyar honvédelmi minisztérium által rendelkezésre bocsátott „zsidó munkásokat” érintô részleges áttelepítési program végrehajtását, nehogy a tervbe vett nagyarányú zsidóellenes akció veszélybe kerüljön. Idôközben azonban a magyar hatóságok az eredeti megállapodáshoz tartva magukat, már lépéseket tettek, hogy vállalt kötelezettségeiket teljesítsék. Április 26- án a minisztertanács nemcsak a már április 16- a óta folyamatban lévô gettósítási programot „törvényesítô” intézkedést hagyta jóvá, hanem a honvédelmi minisztérium ama javaslatát is, hogy Magyarország azonnal szállítsa le az 50 000 munkaszolgálatos elsô csoportját Németországnak. A minisztertanács annyiban módosította a javaslatot, hogy kikötötte: a munkaszolgálatosokkal „családtagjaiknak” is együtt kell tartaniuk. Három nappal késôbb az elsô két transzport a két legnagyobb internálótáborból – 1800 zsidó Kistarcsáról és mintegy 2000 Topolyáról – elindult Auschwitzba. A két transzport kizárólag jó erôben lévô, 16-50 éves zsidókból állt – ezekben az internálótáborokban annak idején fôként politikai internáltakat és túszokat ôriztek.


A vidéki zsidóság bevagonírozása és deportálása, 1944 ges vasúti eszközök rendelkezésre bocsátásában roppant együttmûködônek bizonyultak, ami újólag azt igazolta, hogy a náci vezetôk rögeszmés törekvése a végleges megoldás megvalósítására még a birodalom katonai szempontjait is háttérbe szorította. A náci vezetôk továbbra is nagyobb fontosságot tulajdonítottak a zsidók deportálásának, mint annak, hogy kielégítsék a Wehrmacht szállítóeszköz- igényeit, holott a szovjet csapatok már gyors ütemben közeledtek a Kárpátokhoz. A német és a magyar zsidókérdés- szakértôk még a szállítások ütemezésének és útvonalának véglegesítése elôtt lépéseket tettek annak érdekében, nehogy bonyodalmak származzanak abból, hogy esetleg ellenséges vagy semleges államok polgárai keverednek az általános magyar zsidóellenes programba. A német külügyminisztérium az e területen legjobb szakértôjét, Adolf Hezingert küldte a helyszínre, hogy közvetítsen a német követség és a végleges megoldás végrehajtását irányító magyar és német hatóságok között. Hezinger, aki április vége felé érkezett Magyarországra, ellátogatott a nagyobb gettókba és bevagonírozási központokba, ahonnan 100-200 külföldi állampolgárságú zsidót kiemelt.

64

I. és II. zóna: Kárpátalja, Északkelet-Magyarország és Észak-Erdély Az I. és II. zsidótlanítási mûveleti zónának nyilvánított VIII., IX. és X. csendôrkerületbôl (Kárpátalja, Északkelet- Magyarország és ÉszakErdély) a megállapodott ütemterv szerint a deportálások napi négy vonattal május 15- én indultak. Mindegyik vonat körülbelül 3000, tehervagonokba zsúfolt zsidót szállított. Mindegyik vagonban két vödör volt: az egyikbôl inni, a másikba üríteni lehetett. A kassai volt az elsôk között evakuált gettók egyike. Kassa volt ugyanis az a vasúti csomópont, amelyen át csaknem az összes deportálóvonat elhagyta az országot, s ahol a zsidókat kísérô magyar csendôröket németek váltották fel. A zsidók az „utazásra” csak csekély személyes holmit vihettek magukkal. Szigorúan megtiltották nekik, hogy bármilyen pénzt, ékszert vagy értéktárgyat tartsanak maguknál. Közvetlenül az elôtt, hogy a gettókból a bevagonírozási állomásokra vitték ôket, valamennyiüket újból megmotozták, hátha valamilyen értéktárgyat még találnak náluk. A motozások kegyetlenségének foka eltérô, az eljárás pedig mindig megalázó volt. A motozások során a zsidóktól elvett személyes iratokat, köztük személyi igazolványokat, diplomákat, sôt katonaigazolványokat gyakran összetépték, s így büszke tulajdonosaik személytelenné váltak. Nem sokkal ezután állig felfegyverzett csendôrök és rend-

ték, és míg egyes helységekben – így Aradon is – a gettózásukat és a deportálásukat tervezték, másutt azonnali megsemmisítésükhöz láttak hozzá. A mezôségi Sármáson például szeptember 16- ról 17- re virradóan a szélsôjobboldali magyar tisztek irányította csendôrség a település 126 zsidó lakosát (52 nôt, 43 gyermeket és 31 férfit) agyonlôtte, és közös sírban elföldelte. Ugyanebben az idôszakban a magyar alakulatok Marosludason 17, Aradon pedig 6 zsidót gyilkoltak meg.

III. zóna: Észak-Magyarország A III-VI. zónákban indított gettósítási és deportálási kampány kezdetén a német és a magyar zsidótlanítási szakértôk figyelembe vették azokat a tapasztalatokat, amelyeket a kárpátaljai, északkelet- magyarországi és észak- erdélyi kampány során gyûjtöttek. Következésképpen közvetlenül a III. zónabeli kampány elindítása elôtt Ferenczy részletes utasításokat adott ki. Elrendelte, hogy • a zsidók összegyûjtését megfelelô, kisebb területi egységekért felelôs csendôri és rendôri erôk hajtsák végre; • a deportálás közvetlenül azután kezdôdjék el, hogy a zsidók koncentrálása a bevagonírozó központokban befejezôdött; • a táborok belsô parancsnokságát és a bevagonírozás technikai felügyeletét továbbra is a német biztonsági rendôrség látja el, míg a külsô biztonság megteremtése és a táborok ôrizete a magyarok feladata; 65


ôrök hajtották ôket a bevagonírozási állomásokra. A csendôrök abbéli igyekezetükben, hogy minél több zsidót deportáljanak, általában 7090 zsidót zsúfoltak minden egyes szûk vagonba, amelyet azután leláncoltak és lelakatoltak. A német és a magyar zsidótlanítók egyaránt nyomon követték és regisztrálták a deportálások elôrehaladását. Ferenczy naponta küldött jelentést a belügyminisztérium XX. részlegének. Az Eichmann- féle Sonderkommando jelentései a magasabb SS és a német rendôrség vezetôjéhez kerültek, aki rendszerint nemcsak az RSHA- hoz továbbította azokat, de – Veesenmayeren keresztül – a német külügyminisztériumhoz is. E jelentések szerint a deportált zsidók száma a mûvelet kezdetétôl eltelt két nap alatt elérte a 23 363 fôt, május 18- ára pedig már mintegy 51 000 fôre rúgott. A deportáltak száma a napok múltával drámaian emelkedett: május 19. – 62 644; május 23. – 110 556; május 25. – 138 870; május 28. – 204 312; május 31. – 217 236; június 1. – 236 414; június 2. – 247 856; június 3. – 253 389; június 8. – 289 357. Az I. és II. zónából elindított utolsó transzport a másnap jelentett június 7- i volt. Ezzel a zsidótlanító- szakértôk teljesítették céljukat: 24 nap leforgása alatt 289 357 zsidót deportáltak 92 szerelvényben – naponta átlagosan 12 056 személyt, vonatonként átlagosan 3145 fôt. Az észak- erdélyi zsidó áldozatok számát a magyar haderô 1944. szeptemberi dél- erdélyi benyomulását követôen végrehajtott zsidóellenes akciók is növelték. A helyenként egy hónapnál hosszabban is elhúzódó magyar fennhatóság idején Aradon, Tordán és más településeken a zsidókat sárga csillag viselésére kötelez-


1. táblázat A ZSIDÓK SZÁMA A II. ÉS A VII. CSENDÔRKERÜLET GETTÓIBAN ÉS GYÛJTÔTÁBORAIBAN II. csendôrkerület (Székesfehérvár) Dunaszerdahely Érsekújvár Gyôr Komárom Léva Székesfehérvár Összesen:

2 840 4 843 5 635 5 040 2 624 2 743 23 725

VII. csendôrkerület (Miskolc) Balassagyarmat Eger Hatvan Miskolc Salgótarján Összesen:

5 820 2 744 3 800 13 500 2 240 28 104

Forrás: Ferenczy 1944. június 7- i és 12- i jelentései

• az érintett megyei fôispánok és csendôrparancsnokok részvételével tartott belügyminisztériumi értekezletekre csak néhány nappal az adott területen tervezett mûvelet kezdete elôtt kerüljön sor, a helyi polgármesterek és rendôrtisztviselôk részvételével tartott értekezletekre pedig csak egy nappal a mûvelet kezdete elôtt; • a korábbi gyakorlattal szemben a beteg és idôs személyeket, valamint családtagjaikat ne az utolsó, hanem az elsô transzportokban deportálják. A Magyarország zsidótlanításáról szóló alaptervben a III. zóna Észak- Magyarországnak Kassától a Harmadik Birodalom Budapesttôl északra esô határáig elnyúló területét ölelte fel. A III. zónába tartozott a II. (Székesfehérvár) és a VII. csendôrkerület (Miskolc), beleértve Bars, Borsod, Fejér, Gyôr, Heves, Komárom és Nógrád vármegyéket. A zsidók összegyûjtésével és bevagonírozásával összefüggô részletkérdéseket május 25- én vitatták meg azon a belügyminisztériumi értekezleten, amelyen Baky elnökölt. Az értekezleten részt vettek az érintett megyék fôispánjai, csendôrés rendôrfônökei, valamint a Sonderkommando vezetôi, köztük Eichmann. Az értekezleten döntés született arról, hogy a III. zóna gettóiban összegyûjtött, eredetileg 65 000 fôre becsült zsidóság koncentrálása június 5- én kezdôdjék meg, s június 11- e és 16- a között hajtsák végre a deportálásokat. A III. zónában tervezett zsidó66

ellenes mûveletek kezdetét úgy irányozták elô, hogy az idôben az Észak- Erdélybôl történô deportálások befejezésével egybeessen. A III. zónabeli kampány részleteit június 3- án vitatták meg a csendôrség budapesti nyomozó parancsnokságán tartott értekezleten, amelyen Ferenczy elnökölt. A tanácskozáson az érintett települések polgármesterei, valamint az érintett térség magas rangú rendôrtisztviselôi és közlekedési szakértôi voltak jelen. A zsidóellenes mûveletek irányítására a zsidótlanító különítmények Hatvanban, a Budapesttôl északkeletre fekvô kisvárosban ütötték fel fôhadiszállásukat. A Ferenczy által kiadott irányelveknek megfelelôen a lakóhelyük szerinti gettókban már hetekkel korábban összegyûjtött zsidókat csak néhány nappal a tervezett deportálásuk elôtt szállították át a gyûjtôtáborokba. A zsidók koncentrálása az ütemtervnek megfelelôen, június 5- én hajnali 5 órakor kezdôdött. Június 10- ig 51 829 zsidót szállítottak át 11 gyûjtôtáborba. A II. csendôrkerületben 6 nagy gyûjtôtábor mûködött: Dunaszerdahelyen, Érsekújváron, Gyôrött, Komáromban, Léván és Székesfehérvárott. Ezekben a táborokban közel 24 000 zsidót vontak össze. A VII. csendôrkerületet alkotó térség valamivel több mint 28 000 fônyi zsidóságát a balassagyarmati, az egri, a hatvani, a miskolci és a salgótarjáni gettókban vonták össze (lásd az 1. táblázatot).

A IV. zónában indított zsidóellenes mûveletek az V. csendôrkerületben (Szeged) és a VI. csendôrkerületben (Debrecen) élô zsidókat sújtották. A zóna a trianoni Magyarországnak a Dunával és a Délvidék korábban Jugoszláviához tartozó térségével határos délkeleti területeit foglalta magában. A zsidótlanítási osztagok Kiskunfélegyházán rendezték be a fôhadiszállásukat, s onnan irányították a gettósítási, koncentrálási és deportálási mûveleteket. A zsidók összevonása június 16- án hajnali 5 órakor kezdôdött, ugyanazon a napon, amikor a III. zónából való deportálások befejezôdtek. Négy nappal késôbb zárult le hét koncentrációsgyûjtôtábor létesítésével: négyet az V., hármat a VI. csendôrkerületben hoztak létre. Eredetileg a terv az volt, hogy ezek a központok Békéscsabán, Berettyóújfaluban, Debrecenben, Kecskeméten, Szabadkán, Szegeden és Szolnokon létesüljenek, a deportálások pedig június 21- én, a koncentrálás befejezôdését követô napon kezdôdjenek. A tervet azonban több ponton módosították, Szabadka helyett például Bácsalmás lett az egyik fô bevagonírozási központ, a deportálás idejét pedig négy nappal késôbbre tették. A koncentrálási kampány jegyében több nagy gettót felszámoltak, így az V. csendôrkerü-

letben a hódmezôvásárhelyit, a kalocsait, a kecelit, a kiskôrösit, a makóit, a nagykátait, a szarvasit és a szentesit, illetve a VI. csendôrkerületben az úgynevezett hajdúvárosok (Hajdúböszörmény, Hajdúdorog, Hajdúhadház, Hajdúnánás és Hajdúszoboszló), illetve Karcag és Téglás gettóit. A kampány keretében a IV. zóna hét bevagonírozási központjában 40 505 zsidót vontak össze. Ezen belül 21 489 fôt az V. csendôrkerület négy központjában – Bácsalmáson, Kecskeméten, Szegeden és Szolnokon –, 19 016 fôt pedig a VI. csendôrkerület három központjában – Békéscsabán, Debrecenben és Nagyváradon – koncentráltak (lásd a 2. táblázatot). A IV. zónában összevont zsidókat június 25- e és 28- a között deportálták. A IV. zónából indított transzportok némelyikét az ausztriai Strasshofba irányították, ahol a megpróbáltatásokat a deportált zsidók többsége túlélte.

A Délvidék és Délnyugat-Magyarország különleges helyzete Magyarországnak ebben a Horvátországgal és a megszállt Szerbiával határos térségében hozzávetôleg 10 000 zsidót fogdostak össze és deportáltak az I. és II. zónabeli zsidók ellen indított hajtóvadászattal egyidejûleg. Közülük valamivel több mint 2700- an Zala vármegye horvát határvidéki Csáktornyai, Nagykanizsai és Perla-

2. táblázat A ZSIDÓK SZÁMA AZ V. ÉS A VI. CSENDÔRKERÜLET GETTÓIBAN ÉS GYÛJTÔTÁBORAIBAN V. csendôrkerület (Szeged) Bácsalmás Kecskemét Szeged Szolnok Összesen:

2 793 5 413 8 617 4 666 21 489

VI. csendôrkerület (Debrecen) Békéscsaba 3 113 Debrecen 13 084 Nagyvárad (Bihar vármegye)* 2 819 Összesen: 19 016

Forrás: Ferenczy 1944. június 29- i jelentése * Csak a megye vidéki településeinek zsidóit foglalja magában, mivel a nagyváradi zsidókat már korábban deportálták.

67


IV. zóna: Dél-Magyarország a Dunától keletre


ki járásából származtak. A délvidéki zsidóellenes mûveletek keretében hozzávetôleg 1600, a Baranya vármegyei déli határvidékrôl begyûjtött zsidót vontak össze Barcson. A délvidéki gettókból származó zsidókat területi alapon vonták össze. A Tisza Bácska keleti részén lévô nyugati partján található településekrôl begyûjtött zsidókat Szegedre vitték. A Bácska központi zónájában, egyebek között Újvidéken élô zsidókat Szabadkán vonták össze. A Bácska nyugati vidékén lévô Duna menti, illetve a baranyai régióbeli Dráva menti településeken, köztük a Zomboron élô zsidókat Bajára vitték bevagonírozásra. Baján, Szabadkán és Szegeden mûködtek azok a nagyobb gettók és gyûjtôtáborok, ahonnan hozzávetôleg 5200 délvidéki zsidót deportáltak. A nagyszámú délvidéki zsidót három bajai táborban vonták össze. Két táborban a Szabadkáról áthelyezett újvidéki zsidók tartózkodtak, a harmadikban pedig azok a délvidéki zsidók, akiket nem Bácstopolyán, Szabadkán vagy Szegeden vontak össze. Bajáról május 27- én kezdték deportálni a zsidókat, körülbelül egy hónappal a IV. zónabeli deportálások elôtt.

A strasshofi transzportok Az V. és a VI. csendôrkerületben élô zsidók viszonylag jobban jártak, mint a többi vidéki csendôrkerületben élô társaik. Sokan alaptalanul azt állítják, hogy az ún. strasshofi mentési akció a Kasztner Rezsô, a budapesti Segély- és Mentôbizottság (Vaada), illetve az SS között lezajlott tárgyalásoknak volt köszönhetô. Ezek a tárgyalások „embereket áruért” elnevezéssel kerültek be a köztudatba, június 14- én, a III. zónából való deportálások idején. Eichmann váratlanul közölte Kasztnerrel, hogy jóindulatát bizonyítandó, hajlandó beleegyezni abba, hogy 30000 magyar zsidót Ausztriában „jegeljenek”. A másik fél jóindulatának bizonyítékaként ennek fejében 5 millió svájci frank azonnali kifizetését követelte. A valóság az, hogy Eichmann ajánlata az Ernst Kaltenbrunnertôl kapott utasításokon alapult. A rendelkezésre álló bizonyítékok jóvoltából ma már tudjuk, hogy a hadiipari üzemeket mûködtetô osztrák vállalkozók és kor68

mánytisztviselôk, köztük Karl Blaschke SS- Brigadeführer, Bécs polgármestere, folyton azzal a kéréssel nyaggatta az RSHA vezetôjét, hogy biztosítsa számukra az égetôen szükséges rabszolga- munkaerôt. Mivel a magyar zsidóság akkor még mindig viszonylag kiaknázatlan munkaerôforrás volt, Kaltenbrunner azzal a kéréssel fordult Eichmannhoz, hogy néhány transzportnyi deportáltat Ausztriába irányítson át. Június 25- e és 28- a között tehát, amikor a zsidóellenes mûveleteknek ebbôl a zónájából a zsidókat deportálták, hat vagy hét transzportot Strasshofba, egy Bécs melletti táborba irányítottak. A transzportokat alkotó mintegy 20 000 zsidó többsége a IV. csendôrkerületi gettókból került ki. A Strasshofba érkezô zsidókat július elsô napjaiban munkára fogták kelet- ausztriai, így gmundi, weitrai, wiener- neustadti és neunkircheni ipari és mezôgazdasági üzemekben. Sokan a Todt- szervezet égisze alatt dolgoztak. A munkaadók és a munkavezetôk beállítottságán múlott, hogy milyen bánásmódban részesültek. Mindent egybevéve gyakran elég emberségesen bántak velük, és mintegy 75 százalékuk, köztük idôs korúak és gyermekek is, túlélte a háborút. Szervezeti szempontból az egyik bécsi központi hivatal ellenôrzése és parancsnoksága alá tartoztak, amelynek élén Hermann Alois Krumey SS- Obersturmbannführer, Eichmann Magyarországon mûködô Sonderkommandójának egyik vezetôje állt.

V. zóna: Nyugat-Magyarország A zsidóellenes mûveleteknek ez a III. csendôrkerületre (Szombathely) és a IV. csendôrkerületre (Pécs) kiterjedô zónája a Dunától nyugatra fekvô térséget – a Dunántúlt – foglalta magában. A zsidók koncentrálására és deportálására vonatkozó tervek a június 22- i siófoki értekezleten készültek el. A zsidótlanítási csoport vezetô tagjain kívül az értekezleten a két csendôrkerület közigazgatási, csendôrségi és rendôrségi vezetôi is jelen voltak. A Ferenczy által kidolgozott tervek szerint az V. zóna gettóiban összegyûjtött zsidókat

3. táblázat A ZSIDÓK SZÁMA A III. ÉS A IV. CSENDÔRKERÜLET GETTÓIBAN ÉS GYÛJTÔTÁBORAIBAN III. csendôrkerület (Szombathely) Bácsalmás Szombathely Zalaegerszeg Pápa Sopron Sárvár Összesen:

2 793 3 609 3 209 3 557 3 305 3 521 19 994

IV. csendôrkerület (Pécs) Békéscsaba Pécs Kaposvár Paks Összesen:

3 113 5 963 5 159 1 082 5 317

nyolc, megfelelô bevagonírozási lehetôséget nyújtó központban vonták össze (lásd a 3. táblázatot). A zsidók áthelyezése a gettókból június 30- án hajnali öt órakor kezdôdött el, és az ütemtervnek megfelelôen, július 3- án este nyolc órakor fejezôdött be. Az V. zónában összegyûjtött 29 405 zsidó közül 17 201 fôt a III. csendôrkerület öt bevagonírozási központjában helyeztek el: Pápán, Sárváron, Sopronban, Szombathelyen és Zalaegerszegen. A IV. csendôrkerületben begyûjtött 12 204 zsidót Kaposváron, Pakson és Pécsett vonták össze.

VI. zóna: Budapest és környéke A Budapestet magában foglaló I. csendôrkerület zsidóságának összevonására és deportálására indított kampány az V. zónabeli zsidók bevagonírozásának idején kezdôdött el. A budapesti zsidók azért menekültek meg, mert Horthy Miklós kormányzó különbözô okokból július 6- án úgy döntött, hogy a deportálásokat leállítja. A fôvárost környezô városokban, köztük Budafokon, Csepelen, Kispesten, Pestszenterzsébeten, Rákoscsabán, Rákospalotán, Sashalmon, Soroksáron, Szentendrén és Újpesten élô zsidók már nem voltak ilyen szerencsések. Ôk ugyanarra a sorsra jutottak, mint a vidékiek. Többségüket július 7- e és 9- e között deportál-

ták – már azután, hogy Horthy a deportálások leállítását elrendelte. A Budapest környéki városokban élô zsidókat, néhány kivételtôl eltekintve május 22- e és június 30- a között gettókban vagy csillagos házakban helyezték el. Ezeket a zsidókat bevagonírozás céljából a budakalászi és a monori téglagyárba vitték át, amelyek Budapesttôl északnyugatra, illetve délkeletre terültek el. Budakalászon, ahol a zsidó közösség mindössze 35 fôbôl (13 család) állt, a Budapesttôl északra fekvô települések, így Kispest, Pestszenterzsébet és Újpest gettólakosságának koncentrációs központja mûködött. Budakalászra vitték a Csepel-sziget különbözô táboraiban ôrzött mintegy 17 500 zsidót is, köztük azokat az ügyvédeket és újságírókat, akiket a budapesti zsidó tanácsnak átadott listák alapján internáltak, valamint azt a közel 3000 zsidót, akit az Üllôi úton július 3-án végrehajtott különleges razzia alkalmával tartóztattak le. A budakalászi deportáltak jó részét Békásmegyeren vagonírozták be. A Budapesttôl délkeletre fekvô Monor koncentrációs és bevagonírozási központként mûködött. Mintegy 350 helyi zsidót, illetve a Budapesttôl délre és keletre található településekrôl begyûjtött zsidókat ôrizték itt. A Monorról deportált mintegy 7500 zsidó egy részét JászNagykun- Szolnok vármegyei településekrôl, köztük Jászberénybôl, Jászfényszaruról és Jászkisérrôl gyûjtötték be. 69


Forrás: Ferenczy 1944. június 29- i jelentése


Auschwitz-Birkenau és a rámpáig vezetô vasútvonal

A Budakalászon, Monoron és a VI. zóna néhány más, Budapesten kívüli kisebb központjában összevont 24 128 zsidót július 6- a és 8- a között nyolc szerelvénnyel deportálták. A zsidóellenes mûveletek e szakaszának befejezôdésével Ferenczy jelenthette, hogy május 15- e és július 8- a között 434 351 zsidót sikerült deportálni 147 vonat igénybevételével (lásd a 4. táblázatot). Tehát nem egészen négy hónapnak kellett eltelnie a német megszállás után ahhoz, hogy Magyarország – a budapesti és a munkaszolgálatot teljesítô zsidóktól eltekintve – zsidómentessé váljék. (l. táblázat.) A Magyarországról deportált zsidók végsô útja Auschwitz- Birkenauba vezetett. A deportálóvonatok három- négy nap alatt értek a megsemmisítô táborba. Útjukat sem a partizánok, illetve az úgynevezett ellenállók, sem pedig a 70

szövetségesek nem zavarták. A deportálási ütemterv napi négy vonatot írt elô, s mindegyik szerelvény körülbelül 3000- 3500 zsidót szállított. Az áldozatokat hetvenesével- kilencvenesével zsúfolták be a tehervagonokba, amelyekbe két vödröt helyeztek: egyet ivóvízzel tele, másikat üresen, az ürüléknek. A tehervagonok ajtajait lelakatolták, és az „ablakokat” berácsozták. A szerelvényeket a Kassára történô megérkezésig magyar csendôrök kísérték és ôrizték, ahol ôket az SS váltotta fel. A csaknem 435 000 magyar zsidó közül, akiket 1944. május 15- tôl július 9- ig Auschwitzba deportáltak, mintegy 10 százalékot válogattak ki mint munkára alkalmast.

71

IX. (Kolozsvár)

II.

I. (Budapest)

IV. (Pécs)

III. (Szombathely)

VI. (Debrecen)

V. (Szeged)

VII. (Miskolc)

II. (Székesfehérvár)

Összesen

(Külvárosok)

július 6–8. 147

június 30.–július 3.

10

14

2 55

július 4–6.

június 25–28.

23

–

–

június 11–16.

92

Vonatok száma

május 15.–június 7.

A deportálás ideje

8

június 30.–július 3.

június 16–20.

június 5–10.

május 3.–

április 16.–

A gettósítás vagy koncentrálás ideje

3

5

4 3

Délkelet- Magyarországd

Nyugat- és DélnyugatMagyarországe

6 5

11

16

Gettók vagy koncentrációs táborok száma

Észak- Magyarországc

Észak- Erdély

Kárpátalja

Országrész

434 351

17 667 11 889 24 128

21 489 19 016

28 104

23 725

[275 415]b

288 333

Ferenczy adatai


437 402

55 741

41 499

50 805

–

289 357

Veesenmayer adatai a

A deportáltak száma

Forrás: Ferenczy jelentései, 1944. május 3.- július 9. aRLB, 174., 182., 193. dokumentum. b1944. június 8- i jelentésében Ferenczy 275 415 fôben jelölte meg a VIII., IX. és X. csendôrkerületbôl deportáltak számát. Késôbbi jelentései azonban a Veesenmayeréhez közelebbi számot adtak meg. cBudapestrôl északra, Kassától a Harmadik Birodalom határáig. dA Dunától keletre, Budapest kivételével. eA Dunától nyugatra, Budapest kivételével.

VI.

V.

IV.

III.

VIII. (Kassa)

I.

X. (Magyarország)

Csendôrkerület

Mûveleti zóna

4. táblázat A MAGYAR ZSIDÓSÁG GETTÓSÍTÁSÁRA ÉS DEPORTÁLÁSÁRA VONATKOZÓ ADATOK MÛVELETI ZÓNÁK ÉS CSENDÔRKERÜLETEK SZERINT


Egy beregszászi transzport megérkezése Auschwitz-Birkenauba 1944. május második felében

72

Az „alkalmatlanok” röviddel likvidálásuk elôtt

A krematórium felé 73


A szelekció folyamata: a munkára „alkalmasak” és „alkalmatlanok” szétválasztása


A zsákmány feldolgozása a „Canada” kommandó által

Munkára „alkalmas” nôk és férfiak

74

A budapesti zsidók koncentrálása A varsóihoz hasonló nagy budapesti gettó létesítésére vonatkozó tervet nem sokkal azután terjesztették elô, hogy a fôvárost 1944. április 2án súlyos légitámadás érte. Ennek a gettósítási tervnek a szerzôi – az Eichmann- féle Sonderkommando és Hain Péter irodája – jelentôs támogatást élveztek ugyan a szélsôjobboldaliak körében, mégis – legalábbis november végéig – a terv megvalósításától kénytelenek voltak elállni. Két fontos, döntônek bizonyuló tényezô szólt a terv ellen. Egyrészt a gettó létesítésére kiválasztott területen nemcsak zsidók éltek, hanem viszonylag nagy számban keresztények is, akiknek érzékenységét a német és a magyar rendôri hatóságok nem akarták megsérteni. Másrészt, ami még nagyobb súllyal esett a latba, a hatóságok attól tartottak, hogy ha a zsidókat „elkülönítik”, a szövetségesek kizárólag a keresztények lakta körzetekre összpontosítják majd bombázásaikat. Ennélfogva az április eleji bombatámadásokat követôen a gettósításról egyelôre nem született konkrét döntés. Sok budapesti zsidó mindazonáltal kénytelen volt kiköltözni és otthonát a bombatámadások keresztény áldozatainak átadni. A zsidók kiköltöztetése, valamint otthonaik és lakásaik lefoglalása a Központi Zsidó Tanács közremûködésével ment végbe Endre László irodájának utasításai szerint.

A sárga csillagos házak létesítése A vidéken indított nagyarányú gettósítási program kezdetét követôen ismét különféle tervek készültek a budapesti zsidók összevonásáról. Elsô lépésként május 3- án hatályba lépett egy rendelet azoknak a lakásoknak és épületeknek a bejelentésérôl és összeírásáról, amelyekben zsidók laktak. Endre elképzelése az volt, hogy az összes zsidót kijelölt épületekben vonják össze. Ezt az elgondolást nem hivatalosan közölte a zsidó tanáccsal Szentmiklóssy József, a budapesti helyhatóság szociálpolitikai ügyosztályának vezetôje, akit az átköltöztetési program irányítására jelöltek ki. Szentmiklóssy, aki

tisztességes tisztviselô volt, visszahôkölt a tervezett intézkedésektôl, de a zsidók unszolására, akik tartottak tôle, hogy kevésbé megértô tisztviselô kaphatja meg a feladatot, mégis úgy döntött, hogy elfogadja a megbízatást. Szentmiklóssy nem tudta ugyan feletteseit rávenni, hogy a terv megvalósítását vessék vagy halasszák el, de legalább tájékoztatta a zsidó vezetôséget a hivatalában végbemenô fejleményekrôl, ami lehetôvé tette, hogy a zsidók a váratlan eshetôségekre felkészüljenek. Az Országos Statisztikai Hivataltól kapott adatok alapján Szentmiklóssy hivatala 1944. június elejére végzett a zsidó lakások bejelentésével és összeírásával. Miután a központosított, egybefüggô területû gettó gondolatát elvetették, a hatóságok úgy döntöttek, hogy a budapesti zsidókat a város különbözô részein kijelölt épületekbe, úgynevezett „csillagos házakba” költöztetik. Az épületeket számos ismérv alapján választották ki – a bennük lakó zsidók hányada, az épületek állapota és helye, továbbá a keresztény bérlôk szociális körülményei és befolyása. E kritériumok alapján a Budapesten található közel 36 000 bérház közül elôször 2681et jelöltek ki csillagos háznak, amelyekben kizárólag zsidók lakhattak. Mivel a tervezett átköltöztetések által érintett keresztény bérlôk közül sokan zúgolódni kezdtek, a hatóságok 700- 800 épülettôl megvonták a sárga csillagos minôsítést. Ettôl a zsidók lakáskörülményei még inkább romlottak. A módosításokkal ugyanakkor természetesen a keresztények által elôterjesztett panaszok mindegyikét nem lehetett orvosolni. Végül is közel 12 000 keresztény volt kénytelen csillagos házban lakni. Egy részük visszaélt kiváltságos helyzetével, sokan azonban nagy segítségükre voltak az üldözött zsidóknak. Különösen azzal segítették ôket, hogy a kijárási tilalom idején bevásároltak nekik, továbbították üzeneteiket vagy küldeményeiket, elrejtették vagy megôrizték értéktárgyaikat.

75


A BUDAPESTI ZSIDÓK SORSA


„Törvényes” rendelkezések a zsidók átköltöztetésérôl A budapesti zsidók átköltöztetésérôl és koncentrálásáról szóló rendeleteket június 16- án adták ki Doroghi Farkas Ákosnak, a város újonnan beiktatott polgármesterének az aláírásával. A fôváros mind a tizennégy kerületére külön rendelet vonatkozott, amely a csillagos házakat utca és házszám szerint kijelölte. A zsidók átköltöztetésével összefüggô általános elôírásokat és a végrehajtási utasításokat az I. kerületre vonatkozó rendelet tartalmazta. A csillagos házak azonosításának megkönnyítése céljából a rendelet kikötötte, hogy az épületek valamennyi kapuján különleges jelvényt kell elhelyezni. A jelvény 30 cm átmérôjû kanárisárga Dávid- csillag volt, 51 x 36 cm- es fekete alapon. A jelvények beszerzésérôl és elhelyezésérôl a háztulajdonosok voltak kötelesek gondoskodni. A rendelet eredetileg kikötötte, hogy az összes zsidót június 21- ig, vagyis három napon belül kell átköltöztetni. Ezt késôbb meghosszabbították nyolc napra; ez után a határidô után minden zsidó csak csillagos házban lakhatott. A zsidók átköltöztetésének feladata a hatóságok felügyelete alatt a zsidó tanácsra hárult. A tanácson belül az általános felelôsséget a feladat végrehajtásáért Müller Rezsô, a tanács lakáshivatalának vezetôje viselte. Müller, aki rátermett és energikus ember volt, gyors és pontos bürokrataként látta el feladatát, amit az átköltöztetési intézkedések által érintett zsidók közül sokan rossz néven vettek tôle. Az átköltözések befejezôdése után rögtön új rendelet jelent meg, amely a zsidók kijelölt lakásukon kívüli mozgásszabadságát drasztikusan korlátozta. A június 25- én városszerte kifüggesztett rendelet egyebek között kikötötte, hogy a zsidók csak délután 2 és 5 óra között hagyhatják el lakásukat, és még akkor is csak gyógykezelés, tisztálkodás és bevásárlás céljából. A rendelet értelmében nem fogadhattak vendéget, s lakásuk utcára nézô ablakán keresztül sem társaloghattak senkivel. A csillagos házak meglepetésszerû támadásoktól vagy razziáktól tartó férfi lakói felváltva ôrizték a fôbejáratokat, hogy figyelmeztetni 76

tudják zsidó társaikat a fenyegetô veszedelmekre. A mintegy 200 ezernyi budapesti zsidó, akit mind ez ideig alig érintettek a vidéki hittestvéreivel szemben foganatosított intézkedések, a náci program kegyetlenségét immár a saját bôrén is érezni kezdte. Sokan annyira féltek, hogy felöltözve tértek nyugovóra, és minden eshetôségre felkészülve bepakolva tartották bôröndjeiket vagy hátizsákjaikat. Gyanakvásuk teljes mértékben indokolt volt, mert a küszöbönálló deportálásukról idôrôl idôre elterjedô híreszteléseket táplálták a szélsôjobboldali elemek politikai- katonai manôverezései és azok az intézkedések is, amelyeket a hatóságok a különbözô keresztény egyházak támogatását élvezô kitért zsidók elkülönítésére hoztak.

A kitért zsidók különválasztása A keresztény egyházak és a Magyarországi Keresztény Zsidók Szövetsége vezetôinek közbenjárására tervet dolgoztak ki a kitért zsidók és a zsidó hitûek különválasztására. E tervvel összhangban Budapest polgármestere július 11- én felhívást tett közzé, amelyben felszólított minden, 1941. augusztus 1- je elôtt kitért zsidót, hogy július 12- e és 17- e között a megfelelô felekezet illetékes hivatalában vétesse magát nyilvántartásba. Az elképzelés az volt, hogy a kitért zsidókat augusztus 6- áig külön csillagos házakba költöztetik, amelyeket kereszttel is megjelölnek. A zsidó tanács szóvivôi a különválasztás ellen szálltak síkra, hangsúlyozván, hogy a 4050 ezer ember átköltöztetése nemcsak további nehézségekkel járna, de újabb pánikot és öngyilkossági hullámot is elôidézne a zsidók körében, akik azt küszöbönálló deportálásuk biztos jeleként értelmeznék. Auer György, a Keresztény Zsidók Szövetségének vezetôje azonban igenis szerette volna megvalósítani a tervet, csupán azt kérte, hogy a keresztény zsidóknak adjanak több idôt az átköltözésre, és a családok ne hulljanak szét az áttérés idôpontjával kapcsolatos törvényes elôírások következtében. Bár a zsidók és a kitértek egy része ekkor csakugyan lakóhelyet változtatott, tömeges átköltöztetésekre nem került sor, és a megannyi híresztelés, fenyegetés és manôverezés dacára a

A deportálások leállítása Magyarország politikusai és kormánytagjai közül nem mindenki osztotta azt a lelkesedést, amellyel Baky és Endre csoportja a vidéki magyar zsidók összevonását és deportálását végrehajtotta. Nemcsak Horthy bizalmasai, de – ha kevésbé gyakran és erôteljesen is – maga a Sztójay- kormány tagjainak egy része is idônként aggodalmának adott hangot amiatt, hogy a deportálások visszhangja hogyan érintheti az ország hírnevét és politikai jövôjét. A zsidókérdés végleges megoldásával összefüggô kérdéseket rendszeres idôközönként megvitatták a minisztertanácsban, általában a Jaross Andor belügyminiszter által benyújtott jelentések alapján, aki a minisztériumbeli közvetlen munkatársaival, Endrével és Bakyval egyetemben ezen a területen közvetlen fennhatóságot gyakorolt, közvetlen felelôsséget viselt, és a zsidókérdésben szabad kezet kapott. A minisztertanács tagjai újra meg újra jóváhagyták Jaross és beosztottjai jelentéseit, amelyek a deportálások tényét általában úgy álcázták, hogy „németországi munkavégzés céljából útnak indított zsidó transzportokra” hivatkoztak. Jungerth- Arnóthy Mihály külügyminiszter- helyettes volt a kormány egyetlen olyan tagja, aki igyekezett felhívni a figyelmet a végleges megoldás nemkívánatos vonatkozásaira; álláspontját nyíltan feltárta a tanács május 17- i ülésén, amelyen Jaross a bevett gyakorlat szerint tájékoztatta kollégáit a tömeges deportálások két nappal korábbi kezdetérôl, amit, úgymond, „katonai megfontolások tettek szükségessé”. A gettókban zajló szörnyûségeknek és a zsidók bevagonírozása és deportálása során tanúsított kegyetlenségnek országszerte sok keresztény, valamint helyi világi és vallási vezetô volt tanúja. E szörnyûségekrôl és kegyetlenségrôl

beszámolt az a számtalan feljegyzés is, amelyet a központi és helyi zsidó tanácsok küldtek a kormány tagjainak, illetve a kormányzó és ellenzéki pártok politikusainak. A diplomáciai úton vagy illegális módon továbbított feljegyzések jó része közvetlenül vagy közvetve eljutott nemcsak a Svájcban és másutt mûködô nagyobb nemzetközi zsidó szervezetek képviselôihez, de a szövetséges és a semleges országok vezetôihez, a Vatikánhoz és a Nemzetközi Vöröskereszthez is. A svájci sajtó közzétette e tényezôk reagálását a beszámolókra – különös tekintettel az auschwitzi megsemmisítési programra –, ami Horthy magatartásában fokozatos változást idézett elô. Ezt a változást még inkább ösztönözte, ha ugyan nem szükségszerûvé tette a birodalom katonai helyzetének folyamatos romlása és mindenekfelett a nyugati szövetségesek normandiai partraszállása. Horthy eltökéltségét tovább erôsítette, hogy a német megszálló erôket és mindenekfölött a Gestapót és az SS- egységeket Hitler nem volt hajlandó visszahívni, amire Horthy a hozzá intézett június 6- i levelében kérte. Június elején Horthy azt a kérést juttatta el Sztójayhoz, hogy a zsidók bizonyos kategóriáit, köztük a kitérteket és a nemzetgazdaság szempontjából értékes értelmiségieket (mérnököket, orvosokat és mûszaki szakembereket) mentesítse a zsidóellenes intézkedések hatálya alól. Horthy, aki nyilvánvalóan a saját magatartását is próbálta igazolni, emlékeztette miniszterelnökét, hogy a zsidókérdést a magyar elképzelésekkel és érdekekkel ellentétesen kezelték, és hogy „legújabb értesülései szerint” a magyarországi zsidók ellen hozott intézkedések még a Németországban foganatosított intézkedéseken is túltettek. Félig- meddig követelte ugyan Endre és Baky eltávolítását, de odáig még nem ment el, hogy kérje Sztójayt, hogy szorgalmazza, s ô maga sem rendelte el a deportálások felfüggesztését. A minisztertanács június 10- i ülésén, amelyet azért hívtak össze, hogy beszámolóját a Hitlerrel való találkozásáról meghallgassa, Sztójay – aki nyilvánvalóan ugyanúgy tisztában volt a zsidók ellen elkövetett atrocitásokkal, mint Horthy – aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy a zsidóellenes túlkapások „a filoszemita 77


budapesti zsidók szorongással várt tömeges deportálását is sikerült elkerülni. A bûnös tervek megvalósulását fôként a tengelyhatalmak katonai helyzetének gyors romlása és az a tény akadályozta meg, hogy ezzel egyidejûleg erôsödött a bel- és külföldi tiltakozás a deportálási program folytatódása ellen.


irányzat erôsödéséhez” vezethetnek, és javasolta, hogy e nemkívánatos fejlemény elkerülése végett a deportálásokat emberségesebben hajtsák végre. A minisztertanács a deportálásokról több alkalommal is tárgyalt, köztük a június 21- i, 23- i és 26- i ülésén. Ez utóbbit Horthy szorgalmazására hívták össze, akit akkorra már a nagyszámú hazai és külföldi tiltakozás, de fôképpen az egyre romló katonai helyzet aggasztott. Az ülésen a kormányzó elemezte a reá nehezedô nyomásokat és a zsidók ellen deportálásuk közben elkövetett túlkapásokat. Számos jelentésre hivatkozva egyebek között rámutatott azokra a szörnyûségekre, amelyekre Komáromból és Kiskunhalasról szemtanúk hívták fel a figyelmét. A kormányzó beszámolóját Jungerth- Arnóthy megerôsítette és kiegészítette. Bár a kormány egyes tagjai megpróbáltak minden felelôsséget a németekre hárítani, mások – köztük Imrédy Béla, Sztójay és Reményi- Schneller Lajos – a németek védelmére keltek. A minisztertanács másnap újra ülésezett, de semmit nem tett a deportálások leállítása érdekében. Jungerth- Arnóthy megrótta kollégáit, amiért Magyarország olyan gyorsan oldja meg a zsidókérdést, s rámutatott, hogy a többi nácibarát csatlósállamban, Szlovákiában, Romániában és Bulgáriában – azokban az országokban, ahol (1939, 1940, illetve 1941 óta) szintén nagy létszámú német katonai erôk tartózkodtak – még mindig viszonylag jelentôs számú zsidó volt életben. Jungerth- Arnóthy áttekintette Svédország 300-400 zsidó érdekében tett ajánlatát, kitért a svájciak indítványára, hogy magukra vállalják mintegy 7000 zsidó Palesztinába való kivándorlásának lebonyolítását, és ismertette az Amerikai Háborús Menekültügyi Hivatal (American War Refugee Board) ajánlatát, hogy segítséget nyújtanak a gettókban és táborokban lévô zsidóknak. Imrédy, Jaross, Jurcsek és Reményi- Schneller tiltakozása ellenére a tanács elfogadta a külügyminisztérium ajánlását a svéd és a svájci ajánlattal kapcsolatban, de elutasította az Egyesült Államok ajánlatát. A külsô bírálatok élét tompítandó, Sztójay utasította Magyarország képviselôit a baráti és a semleges országokban, hogy az alábbi magyarázatra támasz78

kodva válaszoljanak „azokra a vádaskodásokra, amelyek az ellenséges és semleges sajtóban jelentek meg a magyar zsidók Németországba való deportálásáról”: Hazai munkapiac helyzetére és háborúban való teljes részvételére való tekintettel kormány magyar munkások németországi kontingensét felemelni nem tudta, de német kívánságnak zsidók rendelkezésre bocsátásával kívánt eleget tenni. E megegyezés alapján küldetnek ki zsidók németországi munkára. Mivel tapasztalat azt mutatta, hogy zsidók munkakészsége idegenben kisebb, ha családjuktól el vannak vágva, családtagjaik is velük küldettek. Túl azon, hogy a bevett magyarázatot nyújtja arra, hogy miért kellett a gyermekeket és az idôseket is deportálni, Sztójay távirata az egyetlen hozzáférhetô hivatalos dokumentum, amely azt bizonyítja, hogy a zsidók deportálása a németek és a magyarok által kötött egyezmény következménye volt. Miközben a minisztertanács gyakorlatilag halogató taktikázásba kezdett, a deportálások zavartalanul folytatódtak: naponta további 1012 ezer zsidót szállítottak Auschwitzba. Horthy csak július elején szánta rá magát a cselekvésre. A szûnni nem akaró belsô és külsô nyomást fokozták a szövetségesek látványos gyôzelmei, a Budapestet érô bombázások és mindenekfölött a hónap elején bekövetkezett Baky- féle puccskísérlet. Az Endrével és Jaross- sal összejátszó Baky eltökélte, hogy a puccs révén véget vet a kormányon belül érzékelt ingadozásnak, megdönti az uralkodó elitet, és megszerzi a hatalmat Szálasi Ferenc és az általa vezetett nemzetiszocialisták számára. A tervezett puccs fontos célkitûzése volt a magyar zsidóság likvidálásának teljessé tétele. A puccs elsô lépése, amely a királyi palotába való beszivárgást és Horthy letartóztatását irányozta elô, meghiúsult. A második lépés a Baky közvetlen parancsnoksága alá tartozó csendôregységek bevetését irányozta elô. Az apropót az az ünnepség adta, amelyet az egyik csendôregység tiszteletére július 2- án rendeztek Budapesten. Az összeesküvôk azt remélték, hogy az ünnepség alkalmából a fôvárosban tartózkodó csendôröket nemcsak a puccsban vethetik majd be, hanem a zsidók késôbbi, július

A kistarcsai és a sárvári tragédia Eichmann, akit a deportálások hirtelen felfüggesztése felbosszantott, elhatározta, hogy Horthy eltökéltségét próbára teszi, s ugyanakkor a németek meghatározó szerepét a zsidókérdés kezelésében megszilárdítja. Az SS- Sonderkommando vezetôje ezért tanúsított különös érdeklôdést a kistarcsai és a sárvári táborokban, illetve a Rökk Szilárd utcai Országos Rabbiképzô

Intézetben internált zsidók deportálása iránt. A kistarcsai internálótábor volt messze a legnagyobb és legrégebbi. A megszállás elôtti érában ôrizetbe vett politikai internáltakon kívül nagyszámú túsz és zsidó is tartózkodott a táborban, akiket a német és a magyar hatóságok az úgynevezett egyedi akciók keretében tartóztattak le az 1944. március 19- i német megszállást követôen. Innen indították április 28- án Auschwitzba az 1800 „zsidó munkásból” álló elsô transzportot, a Hitler és Horthy között létrejött megállapodás alapján. A Kistarcsán ôrzött foglyok száma általában 1500 és 2000 fô között mozgott. Nehéz körülmények között éltek, de sorsuk még mindig elviselhetôbb volt, mint a gettókban élô zsidók nagy részének. Viszonylagos jólétüket a Magyar Izraeliták Pártfogó Irodája (MIPI) és az ortodox zsidó közösség által nyújtott segítségnek köszönhették, valamint annak, hogy a tábor egy tisztességes rendôrfelügyelô, Vasdényei István parancsnoksága alatt állt. A kistarcsai zsidó internáltak életében bekövetkezô tragikus epizód július 12- én kezdôdött, amikor Vasdényei bizalmasan közölte Bródy Sándorral, a MIPI táborbeli képviselôjével, hogy a zsidótlanító osztag Horthy tilalma ellenére a foglyok deportálását tervezi. A terv 1500 zsidó deportálását irányozta elô – 1000 fôt Kistarcsáról és 500- at az Országos Rabbiképzô Intézetbôl –, akiket a budapesti Gyûjtôfogháznál kellett vonatra tenni. Körülbelül 1450 zsidót be is hoztak a két táborból, és hogy teljes legyen a létszám, további 50 fôt, köztük újságírókat és ügyvédeket Horthyligetrôl, a Csepelszigeti kisebb internálótáborból vittek a Gyûjtôfogházba. A zsidó tanács azonban, amely Bródy révén tájékozódott a tervezett transzportról, értesítette a kormányzót és több keresztény egyházfôt, valamint a semleges államok képviselôit, akik a kormányzót az ügyben szintén megkeresték. A hathatós közbenjárás eredményeként Horthy magához rendelte Jarosst, és utasította a deportálás megakadályozására. Lulay Leó százados, Ferenczy helyettese – Horthy utasítására – Hatvan környékén utolérte és visszairányította a vonatot Kistarcsára. A magyar „beavatkozáson” felbôszült Eich79


10- re tervezett összegyûjtése és deportálása céljából is. Ám a csendôrök hirtelen megjelenése a fôvárosban, amely a küszöbönálló puccskísérletrôl szóló hírszerzési jelentéseket megerôsítette, Horthyt határozott ellenintézkedésekre késztette. A kormányzó lemondta a kitûzött ünnepséget, intézkedett, hogy a csendôrök térjenek vissza állomáshelyükre, utasítást adott a puccsot szervezô tisztek letartóztatására, és lojális egységeket vezényelt Budapestre. Július 5- én a kormányzó bizalmasan közölte Vörös János vezérkari fônökkel, hogy szándékában áll „megakadályozni a zsidók további eltávolítását, hogy megtartsa legalább a Budapesten élôket”. Elhatározását két nappal késôbb hozta nyilvánosságra, amikor elrendelte „a zsidók Németországba szállításának” leállítását, s ilyenformán végre keresztülvitte a június 26- i koronatanácsi ülésen körvonalazott szándékát. Horthy döntését megelôzte a minisztertanács július 5- i ülése. Ezen az eseményen JungerthArnóthy újból áttekintette a zsidóellenes intézkedések negatív következményeit, míg Sztójay Svájc és az angolszász országok álláspontját boncolgatta. Jaross ugyanakkor beszámolt a deportálások pillanatnyi állásáról, és mit sem törôdvén Jungerth- Arnóthy ellenvetéseivel, sürgette, hogy a folyamatot a budapesti zsidók deportálásával a rákövetkezô néhány napon belül vigyék végig. Jaross elég sikeres erôfeszítéseket tett, hogy a kormányzó terveit meghiúsítsa. A Bakyval, Endrével és a zsidótlanító különítmény többi tagjával összejátszva sikerült még két napon át folytatnia a módszeres bevagonírozási és deportálási kampányt, aminek következtében a fôváros környéki zsidó közösségek likvidálása teljessé vált.


A svéd követség által kiadott útlevél mann egy héttel késôbb egy másik, még ördögibb tervet eszelt ki. Július 19- e kora reggelére berendelte a Majestic Szálló- beli irodájába a zsidó vezetôket, hogy elszigetelje ôket a külvilágtól. Mialatt Otto Hunsche SS- Hauptsturmführer, Eichmann egyik helyettese a zsidó vezetôket szóval tartotta, Franz Novak SS- Hauptsturmführer, a különleges kommandó transzportálási szakértôje Kistarcsára ment, és a korábbi transzport 1220 tagját összeszedte. A magyar zsidótlanító különítménnyel és különösen Bakyval meg Ubrizsi Pállal, a Rökk Szilárd utcai kisegítô „internálótábor” rendôrparancsnokával együttmûködô Novaknak sikerült az áldozatokat gyorsan átvitetnie Rákoscsabára, ahol bevagonírozták ôket. Estére, amikor a zsidó tanács tagjait hazaengedték, a vonat már jókora utat tett meg Auschwitz felé. Alig egy héttel késôbb egy másik, hasonlóképpen vérlázító „incidensre” került sor. Július 80

24- én váratlanul mintegy 1500 internáltat deportáltak a sárvári internálótáborból. Ezután a németek és magyar bûntársaik már nem tudtak nagyobb transzportokat kicsempészni Magyarországról. Kisebb csoportokat vagy egyes zsidókat azonban szinte az utolsó pillanatig, a tábori létesítmények 1944. ôszi lebontásáig deportáltak Auschwitzba.

A budapesti zsidóság sorsa július 7-e és október 15-e között A kistarcsai és a sárvári táborokban ôrzött zsidók Eichmann által kezdeményezett deportálása, amire Horthy utasításai ellenére került sor, felbátorította a zsidótlanítási szakértôket, akik elhatározták, hogy a budapesti zsidók eredetileg július 10- re tervezett deportálásának elôkészítését folytatják. Az új idôpontot állítólag augusztus 5- re tûzték ki. Az elôkészítô munka,

A zsidók szorongását fokozták azok a tervek, amelyek a „védett”, svájci és svéd menlevéllel (Schutzpass) rendelkezô zsidók átköltöztetését irányozták elô a Pozsonyi úti különleges csillagos házakba úgy, hogy a „nem védett” lakók ezzel egyidejûleg az így felszabaduló lakásokba költözzenek. Ezekbôl a különleges házakból lettek az elsô úgynevezett védett házak, amelyek késôbb, a Szálasi- érában a „nemzetközi gettó” magvát alkották. Sokan ezt a cserét is a küszöbönálló katasztrófa jelének tekintették. A csere ugyanakkor a zsidó tanácson belül is heves vitát robbantott ki. A vezetôk közül Stöckler Lajost a Pozsonyi úti épületek kiválasztása különösen felháborította. Stöckler, aki a „nem védett” zsidók szószólójaként lépett fel, úgy vélte, nagy igazságtalanság lenne az érintett házak lakóival szemben, akiket alig néhány héttel korábban helyeztek oda, ha ismét átköltöztetnék ôket viszonylag kisszámú, új keletû kiváltságokat élvezô zsidó kedvéért, akik közül sokan jó viszonyban voltak a tanács vezetô tagjaival.

A Nemzetközi Vöröskereszt védlevele

A svéd követség védlevele 81


amit a nácik Békásmegyeren végeztek, abban a táborban, ahonnan július 6- a és 8- a között a Budapestet övezô települések zsidóságát deportálták, a fôvárosi zsidók körében nagyon kétségbeejtô légkört teremtett. Ahogy szárnyra kaptak a híresztelések, hogy deportálásuk már csak rövid idô kérdése, a fôvárosi zsidók fizikailag és lélektanilag is felkészültek a legrosszabbra. Félelmük ezúttal megalapozatlannak bizonyult. Az augusztus 5- i határidô lejárta és Jaross belügyminiszter két nappal késôbbi felváltása Bonczos Miklóssal nagy megkönnyebbülést váltott ki. Két halasztás után augusztus 25- re tették át a budapesti zsidók deportálásának idôpontját. Ezt a dátumot abban a reményben választották ki, hogy addigra a kiutazási engedélyek a svájci és a svédországi csoport számára elkészülnek. Állítólag megegyeztek abban, hogy a deportálásokból kihagynak minden külföldi állampolgárságú zsidót (ôket másnap internálni kellett) és mintegy 3000 „mentesített” magyar zsidót, akiknek a sorsával Horthy már korábban is különösen törôdött. A deportálási programot a terv szerint szeptember 18- ig kellett befejezni.


A mentesítési rendszer A mentesítési rendszert, amely szerint az általános zsidóellenes intézkedések hatálya alól a zsidók bizonyos kategóriáit mentesítették, még az 1930- as évek végén vezették be, amikor az elsô nagyszabású zsidótörvények életbe léptek. A német megszállás és a szinte azonnal bevezetett nagyszámú drákói intézkedés nyomán a mentesített zsidók különösen kiváltságos kategóriába kerültek. Bár a zsidóellenes rendeletek közül sok tartalmazott mentesítési elôírásokat, ezek azonban nem mindig voltak következetesek vagy egységesek. A sok jogi ellentmondás okozta zûrzavar elkerülése végett a Sztójay- kormány külön rendeletet adott ki, kifejezetten a mentesítések ügyében. Az 1944. május 10- én kibocsátott 1730/1944. M.E. számú rendelet a mentesítendôk öt fô kategóriáját határozta meg, amelyek közül messze a legfontosabb volt az, amelyik a kitüntetett háborús hôsökre és a bona fide keresztényeknek minôsített zsidókra vonatkozott. Kezdetben azok a zsidók – különösen a veteránok – folyamodhattak státusuk igazolása végett az Országos Vitézi Székhez, akik úgy érezték, hogy vonatkoznak rájuk a különbözô rendeletek mentesítési elôírásai. Április 30- a után az igazolás joga és a mentesítési kérelmek elbírálása a Baky–Endre–Jaross- csoport uralta belügyminisztérium hatáskörébe került át. Március és július 31- e között Jaross mindössze 550 mentesítési kérelmet hagyott jóvá, amelyek hatálya körülbelül 1000 zsidóra terjedt ki. A németbarát magyar hatóságok a rendeletek mentesítési elôírásait nem valami nagy lelkesedéssel vették figyelembe. Különösen így volt ez vidéken, ahol sok zsidót annak ellenére gettósítottak, illetve deportáltak, hogy a mentesítendôk valamelyik kategóriájába tartozott. A mentességre való jogosultságukat igazoló dokumentumokat egyszerûen semmibe vették, vagy megsemmisítették. Horthynak a deportálások leállításáról hozott döntése után felvetôdött a kérdés, hogy a kormányzó adjon különleges mentességet bizonyos zsidóknak, akikre a hatályos rendelkezések nem terjedtek ki. A különleges mentesítések ügyében törvényhozási lépés azonban csak 82

augusztus 21- én történt, amikor Horthy államfôi szerepét érvényesítve kulcsszerepet játszott egy új rendelet elfogadásában, amely a korábbi rendelkezések által nem érintett zsidók bizonyos csoportjainak mentességet adott. A Reményi- Schneller aláírásával kibocsátott 2040/1944. M.E. számú rendelet a kormányzót felhatalmazta, hogy a minisztertanács ajánlására különleges mentességben részesítsen olyan személyeket, akik különbözô területeken, így a mûvészeti, a tudományos és a gazdasági életben a nemzet fejlôdéséhez jelentôs mértékben hozzájárultak. A rendelet kikötötte, hogy az ilyenformán mentesített zsidókra továbbra is érvényesek az 1941. évi fajvédô harmadik zsidótörvény elôírásai, és hogy az egyes esetekben kiadott mentesítési bizonyítványok tartalmazzák majd a rájuk vonatkozó vagyonjogi rendelkezéseket. A különleges mentesítések gondolatát Mester Miklós és Ambrózy Gyula, a kormányzói kabinetiroda vezetôje szorgalmazta. Erôfeszítéseiknek hála, a legkiválóbb zsidó írók, képzômûvészek, tudósok és akadémikusok egy része különleges mentességi státust kapott. A sok mentesített zsidó által élvezett kiváltságok csak rövid életûek voltak, mert az október 15-én hatalomra kerülô nyilasok eltörölték azokat.

A NYILASKERESZTES ÉRA

A Szálasi-puccs Nem sokkal Lakatos Géza kormányának 1944. augusztus 29- i beiktatása után Horthy nekilátott terve végrehajtásához, Magyarországnak a háborúból történô „szalonképes” kivezetéséhez. A németek a magyar vezetôk minden lépésérôl folyamatosan, kimerítôen és pontosan értesültek számos ügynökük révén, akik között jó néhány magas rangú magyar kormánytisztviselô is akadt. A németek ennélfogva a birodalom érdekeinek biztosítása végett haladéktalanul lépéseket tettek. Védelemben részesítették a nyilaskeresztes vezetôket, akiknek letartóztatására Horthy szeptember 16- án parancsot adott. Hitler utasítására Budapestre rendelték Otto Skorzenyt, hogy a katonai mûveleteket Friesner tá-

sokat kaptak, amelyeket a vezérkari fônök nevében adtak ki. Közölték velük, hogy a proklamáció rájuk nem vonatkozik, s folytassák a katonai mûveleteket. Késô délután, amikor a rádióállomást a nyilasok és német szövetségeseik elfoglalták, a harc folytatására vonatkozó parancsot a katonáknak többször is beolvasták. A fegyveres erôk és a polgári lakosság megzavarodott, és nem tudta, mitévô legyen az éter hullámait aznap betöltô ellentmondásos hírek és utasítások hallatán. A magyar tömegek általában véve ugyanolyan passzívan viselkedtek, mint március 19- én, vasárnap, amikor az országot a németek megszállták. Egyedül, ha mégoly rövid ideig is, a zsidó közösség és a hagyományosan Horthy- és nyilasellenes elemek ujjongtak. Egyes zsidók letépték sárga csillagjukat, és kitörô örömmel hagyták el a csillagos házakat. Sok munkaszolgálatos levette sárga karszalagját, és eldobta lapátját és csákányát. Késô délutánra azonban eksztázisukat a balsejtelem váltotta fel. A fegyveres erôk, a csendôrség és a rendôrség ugyanis azok oldalára állt, akik „a bolsevizmus elleni harc folytatásáért” szálltak síkra. Az életben maradt zsidók ujjongása korainak bizonyult. Nem a szabadság várt rájuk, hanem a háború egyik legszörnyûbb szakasza.

A nyilasterror Alighogy a rádióállomást megkaparintották, a nyilasok máris dühödt kampányba kezdtek a „judeo- bolsevista veszedelem” ellen, és a csôcseléket a zsidók elleni erôszakra bujtogatták. A zsidó közösség lélekszáma a háború kezdetéhez képest ekkorra már a harmadára zsugorodott. Becslések szerint 150 000 zsidó szolgált a különbözô munkaszolgálatos- alakulatokban, további 150- 160 ezer zsidó pedig vagy a csillagos házakban koncentrálódott, vagy védett, illetve mentesített státusának köszönhetôen viszonylag korlátozásoktól mentesen élt Budapesten. Ismeretlen számú zsidó élt rejtekhelyen vagy hamisított keresztény papírokkal. A nyilas fiatalokból, sokszor alig tizenévesekbôl álló felhevült bandák az évek óta tartó antiszemita propagandától megrészegülve fékevesztett gyilkolásba és fosztogatásba kezdtek. 83


bornokkal, a fôvárosban állomásozó német erôk új parancsnokával és Otto Winkelmannnal, a magasabb SS- és rendôri erôk parancsnokával közösen hangolja össze. Erich von dem Bach-Zelewski SS- Obergruppenführert, az akkoriban Varsóban állomásozó partizánellenes egységek parancsnokát azzal bízták meg, hogy vegye át az összes helyi rendôri és SS- egység parancsnokságát és a Horthy- ellenes kampányt, katonai fedônevén a Vasököl- hadmûveletet (Operation Panzerfaust) irányítsa. Különbözô okoknál fogva Horthy úgy döntött, hogy október 15- én cselekszik, ami valamennyi lehetséges támogatóját váratlanul érte. A hozzá hûnek tartott katonákat nem lehetett a fôvárosba vezényelni, a zsidó munkaszolgálatosokat nem lehetett felfegyverezni, és az erôtlen ellenállási mozgalom által ígért munkásokat sem lehetett idôben mozgósítani, hogy Horthy segítségére legyenek. Horthy október 15- i lépései a tragikomédia valamennyi elemét magukban hordozták. A nap végére, amely az egyik legsötétebb volt az ország történetében, letûnt a Horthy- korszak – és vele együtt a „történelmi” Magyarország is – a maga egyre ingatagabb feudálkapitalista társadalmi- gazdasági rendjével. A németek nyilván mindent tudtak a kormányzó terveirôl: nem sokkal a koronatanács délelôtt 10 órára tervezett ülése elôtt, amelyre Horthy hivatalos volt, letartóztatták ifj. Horthy Miklóst, a kormányzó egyetlen életben lévô fiát. Horthy történelmi jelentôségû proklamációját 13 óra körül olvasták fel a nemzetnek a magyar állami rádióban. Ebben a kormányzó felelôsségre vonta a németeket, akik belerángatták Magyarországot a háborúba, és az országban sok bûncselekményt követtek el. A zsidókérdés kezelését illetôen Horthy kizárólag a Gestapót hibáztatta, s mélyen hallgatott arról, hogy a magyar csendôrség és a többi államhatalmi szerv a végleges megoldás programjának végrehajtásában milyen szégyenletes szerepet játszott. Horthy a magyar fegyveres erôknek szóló napiparancsában a katonákat felszólította, hogy maradjanak hûek esküjükhöz, és utasításait hajtsák végre. Nem sokkal a parancs közvetítése után azonban a katonák másféle utasítá-


Különbözô típusú fegyverekkel, köztük géppisztolyokkal és kézigránátokkal rendelkeztek. A megdöbbent és tehetetlen zsidók, akikre a suhancok haragja zúdult, meghúzták magukat csillagos házaikban, s felkészültek a legroszszabbra. A puccs elsô éjszakáján a nyilas bandák több száz zsidót, köztük munkaszolgálatosokat gyilkoltak meg. Utóbbiakra azért fenték különösen a fogukat, mert némelyikük néhány órával korábban részt vett a nyilasokkal szemben tanúsított aktív ellenállásban. Sok zsidót a Duna- partra vittek, s belelôttek a folyóba. A budapesti atrocitásokhoz hasonló kegyetlenségeket követtek el vidéken is, ahol sok munkaszolgálatos- század állomásozott. Az egyik, az úgynevezett jolsvai század sorsa különösen tragikusan alakult, nem sokkal a puccs után. A 216 munkaszolgálatosból, szinte kizárólag orvosokból, mérnökökbôl és más értelmiségiekbôl álló századot a Székesfehérvártól északnyugatra fekvô Pusztavám nevû kis településen lemészárolták. Október 16- án körülbelül tíz napra lepecsételték a budapesti csillagos házakat. Az épületekbôl zsidók nem távozhattak még a legnyomósabb indokkal sem. A szülô nôk nem részesülhettek külsô segítségben; a halottakat nem lehetett eltemetni; a betegek és a rokkantak csak akkor kaphattak kezelést, ha véletlenül orvos is lakott az épületben; és mindenkinek be kellett érnie annyi élelemmel, amennyi még volt nála, mert senki nem mehetett ki, hogy bevásároljon. A nyilasok az akció során több ezer zsidót szedtek össze. A nyilas kormány vezetôi hamar felismerték, hogy a korlátlanul fosztogató és gyilkoló bandák a nemzet stabilitását veszélyeztetik. Vajna Gábor, az antiszemita belügyminiszter, szükségét érezte, hogy kiadjon egy nyilatkozatot, amely tisztázta a Nyilaskeresztes Párt álláspontját a zsidókérdésben, s ugyanakkor az anarchista hajlamú huligánokkal szemben alig leplezett figyelmeztetést is tartalmazott.

dás programját. Eichmann október 17- én tért vissza Budapestre, s egy nappal késôbb megállapodott Vajnával a zsidókérdés „megoldásában”. A zsidók ellen indított módszeres kampány október 20- án kezdôdött. Hajnalban rendôrök kíséretében nyilas elemek hatoltak be a csillagos házakba, és megparancsolták, hogy minden zsidó férfi az udvarokon gyülekezzen. Ott közölték velük, hogy minden 16 és 60 év közötti férfi készüljön föl: egy órán belül útnak indulnak. Még ugyanaznap délelôtt a nyilasokból és rendôrökbôl álló különítmények által kiválasztott zsidókat a Kerepesi úti lóversenypályára vagy a KISOK- pályára vitték. A „sorozótisztek” gyakran figyelmen kívül hagyták a hatóságok által megszabott egészségi és alkalmassági kritériumokat és korhatárokat: a besorozott zsidók között sok volt a testi fogyatékos vagy az olyan, aki jóval túlhaladta már az elôírt felsô korhatárt. Nem jártak jobban azok a zsidók sem, akik külföldi menlevéllel, mentesítési vagy orvosi bizonyítvánnyal rendelkeztek. A sorozási kampány még nagyobb méreteket öltött október 22- én, amikor Budapest utcáin újabb hirdetmény jelent meg. A hirdetmény felszólított minden 16 és 60 év közti zsidó férfit, akit nem soroztak be két nappal korábban, illetve minden 18 és 40 év közti zsidó nôt, hogy jelentkezzenek „sorozásra”. Október 26- ig körülbelül 35 000 zsidót, köztük mintegy 10 000 nôt mozgósítottak. Sietve munkaszolgálatos- századokba szervezték, és árokásásra vagy védelmi erôdítmények építésére vezényelték ôket a fôváros déli és délkeleti peremvidékére. A zsidók többsége egyáltalán nem volt abban az állapotban, hogy a rájuk váró nehézségeket elviselje. Többen már a munkahelyre menet meghaltak; másokat a nyilas keretlegények kínoztak halálra; megint mások néhány napon belül a kimerültségbe és az éhezésbe haltak bele. A megmaradt zsidóknak nap mint nap hosszú órákon át kellett kínzóik folytonos zaklatásai közepette dolgozniuk, s közben szinte semmi ennivalójuk nem volt. Sokan a szabad Módszeres kampány a zsidók ellen ég alatt háltak a késô ôszi hideg éjszakákon. A németek egyik alapvetô oka a nyilas kormány Az árokásó századokban dolgozó zsidók satámogatására az volt, hogy mindenáron véghez nyarú sorsa még sokkal rosszabbra fordult azakarták vinni a magyarországi végleges megol- után, hogy a szovjet erôk november 2- án Buda84

Halálmenetek Hegyeshalomba Mire az árokásó alakulatok életben maradt tagjait az óbudai téglagyárba átvitték, több ezer más zsidót – férfiakat és nôket egyaránt – már gyalogmenetben útnak indítottak a legszörnyûségesebb körülmények közepette Hegyeshalom, a Bécsbe vezetô úton lévô magyar határállomás felé. A németeknek ugyanis a puccsot követô egy héten belül sikerült keresztülvinniük a halálmenetekrôl szóló megállapodást, amelynek értelmében Szálasi, korábbi nyilatkozataitól visszatáncolva, engedélyezte 25 000 egészséges zsidó átadását „a birodalomban végzendô munkára fél évig”. Október 26- án Beregfy Károly nyilas belügyminiszter felhatalmazást adott 70 munka-

Halálmenet Hegyeshalomba szolgálatos- század átadására a németeknek (975/M.42-1944. számú rendelet). E célból zsidó nôket is mozgósítottak, akik két különleges behívóparancsot kaptak november 2- án és 3- án. E rendelkezések és parancsok végrehajtása érdekében a honvédelmi minisztérium a budapesti rendôrhatóságokkal szorosan együttmûködött. November 7- én a rendôrhatóságok utasították az összes épület házfelügyelôjét és légoltalmi fe85


pest ellen újabb offenzívát indítottak. Sok századot a pánikszerûen menekülô német és magyar erôkkel együtt visszavontak a fôvárosba és a Dunántúlra. A csaknem két hete tartó nélkülözésektôl és zaklatásoktól amúgy is legyengült zsidókat az út menti árkok mentén terelték az ôket kísérô nyilas keretlegények és csendôrök, akik könyörtelenül lelôttek mindenkit, aki a többiekkel nem tudott lépést tartani. Néhány századnak különösen kegyetlen bánásmódban volt része, mialatt Budapesten áthaladt. A zsidó halottak száma különösen akkor szökött fel, amikor a századok a nagyobb hidakon mentek át, ahol a nyilas ôrök és a katonák azzal szórakoztatták magukat, hogy a lemaradó zsidókat a Dunába lôtték. A mészárlás olyan méreteket öltött, hogy különleges rendôri egységeket kellett kivezényelni, hogy a zsidókat a tomboló nyilasoktól megvédjék. November második felében, amikor a szovjet offenzíva rövid idôre megrekedt, sok árokásó századot visszarendeltek a Duna bal partjára, hogy további erôdítményeket építsenek. Amikor az offenzíva folytatódott, az életben maradt árokásók többségét Óbudára vitték, és az újlaki téglagyárban helyezték el ôket. Néhány nappal késôbb pedig el kellett indulniuk „a halál országútján” Hegyeshalom felé, ahol átadták ôket a németeknek, akik velük a Bécset védô „keleti falat” építtették.


lelôsét: ellenôrizzék közösen, hogy a gondjaikra bízott épületekben nem rejtôzködnek- e zsidók. A Hegyeshalom felé tartó menetek hivatalosan november 8- án indultak el, de néhány túlbuzgó nyilas már két nappal korábban is útnak indított csoportokat. Nap mint nap mintegy 2000 zsidót indítottak el a különbözô dunántúli tranzitközpontokból, köztük Albertfalváról, Budafokról és Pünkösdfürdôrôl, valamint az óbudai téglagyárból, a Szentmiklóssy András parancsnoksága alatt álló fô gyûjtôtáborból. A zsidókat két- három napig tartották a téglagyárban olyan körülmények között, amelyek a vidéki gettósítások és deportálások tetôpontján uralkodó állapotokat idézték. Ezreket tartottak a téglaszárító színekben, amelyeknek csak tetejük volt, falaik azonban nem, sokan mások pedig arra kényszerültek, hogy esôben is az udvaron tartózkodjanak. Kevés ennivalót kaptak, vagy még annyit sem, és bár névlegesen a rendôrség feladata volt a rend fenntartása. A tényleges hatalmat a nyilasok gyakorolták, akik elvették tôlük értéktárgyaikat, ruhadarabjaikat, takaróikat és bármit, amit találtak náluk. Több száz zsidónak szerencséje volt, s a halálmenetek borzalmait nem kellett átélniük. Sokan az egyházfôk és mindenekelôtt a semleges államok közbenjárása révén menekültek meg: Raoul Wallenberg és Carl Lutz gyakran keresték fel a téglagyárakat, hogy jobb belátásra bírják az ôröket és menleveleket osztogassanak. Sok más zsidót SS- vagy nyilasegyenruhába bújt cionista fiatalok csempésztek ki vakmerô mentôakciók keretében. Megint mások annak köszönhették megmenekülésüket, hogy keresztény igazolványokat kaptak, gyakran együtt érzô rendôrtisztek közremûködésével. Az óbudai téglagyárba vitt zsidók többsége azonban nem járt ilyen szerencsével. Általában az volt a gyakorlat, hogy néhány napos ott- tartózkodás után a zsidókat korra és nemre való tekintet nélkül útnak indították Piliscsaba, Dorog, Süttô, Szôny, Gönyü, Dunaszeg és Mosonmagyaróvár érintésével Hegyeshalom felé. A zsidók kíséretérôl, valamint táplálásáról és elszállásolásáról a kidolgozott terv szerint a honvédelmi minisztériumnak a belügyminisztériummal együtt kellett gondoskodnia. Valójában azon86

ban a zsidók nem kaptak élelmet, és útközben nem volt szálláshelyük. A menetek oly iszonyúan kegyetlenek voltak, hogy az útvonal a halál országútjává vált, ami nemcsak a semleges országok és a Nemzetközi Vöröskereszt megfigyelôit sokkolta, de még a magas rangú magyar rendôrtisztek és a német SS- tisztek egy részét is. Hegyeshalomra érkezvén a lerongyolódott és csontig soványodott zsidó oszlopok életben lévô maradékát a helyi magyar parancsnokok vették át. A zsidókat egy vagy két napon belül a német határra vitték, és átadták egy német bizottságnak, amelynek élén az a Dieter von Wisliceny, az Eichmann- féle Sonderkommando egyik vezetôje állt, aki korábban a vidéki zsidók gettósításában és deportálásában játszott fontos szerepet. A németekkel ellentétben, akiket a források szerint fôként az érdekelte, hogy munkaképes zsidókat kapjanak, a magyar tisztek többségét az a vágy fûtötte, hogy Magyarországot fizikai állapotra való tekintet nélkül az összes zsidótól megtisztítsák. Azok a szerencsésebb zsidók, akiknek a halálmenetek borzalmait nem kellett átélniük, hamarosan gettókba kerültek: a „mentesített zsidók” az úgynevezett nemzetközi gettóba, a többiek pedig a hermetikusan elzárt budapesti gettóba.

A „nemzetközi gettó” A „mentesített” – tehát érvényes külföldi útlevéllel, oltalomlevéllel vagy mentességi bizonyítvánnyal rendelkezô – zsidók különválasztásának tervét Ferenczy László csendôr alezredes dolgozta ki még augusztus végén, amikor, látván, hogy a kormányzó a tengelyhatalmaktól meg akar szabadulni, igyekezett a zsidó vezetôség kegyeibe férkôzni. A Lakatos- éra liberálisabb körülményei között a tervet félretették, mert több zsidó vezetô is hevesen támadta, mondván, hogy igazságtalan, és a zsidóságot alapvetôen megosztja. Ez idô tájt a zsidó vezetôknek nem volt más választásuk, mint hogy a Szálasi- kormány döntésének alávessék magukat. Félelmeik teljes mértékben beigazolódtak. A „nem védett” zsidókat a „védett házakká” nyilvánított épületekbôl egész egyszerûen kilakoltatták. A 16 és 60 év közötti férfiakat és a 18 és 40 év közötti nôket az óbudai

kezô vagy hadirokkant zsidó, akiket a belügyminiszter méltónak tartott a különleges elbánásra. • Egyházi személyek. Zsidó származású papok és apácák, akiket különleges épületekben kellett elhelyezni és idôvel külföldre telepíteni. • Külföldi állampolgárságú zsidók. Ebbe a kategóriába tartoztak azok az érvényes kiutazási papírokkal rendelkezô magyar állampolgárságú zsidók is, akiktôl azt várták, hogy 1944. december 1- jéig elhagyják az országot. Szálasi memorandumát a zsidók hat kategóriájáról a német külügyminisztériumnak Theodor Horst Grell, a budapesti német követség zsidóügyi szakértôje továbbította, aki a november 20-án kelt kísérôlevelében hangsúlyozta, hogy a dokumentumot elsôsorban külföldi használatra szánták. Szálasi grandiózus terve nemcsak a keresztény egyházak és a semleges államok tiltakozó jegyzékeinek ellensúlyozását célozta, hanem azt is, hogy politikai és jogi keretbe illessze azokat a tervezett vagy már végrehajtott intézkedéseket, amelyek a Budapesten még életben lévô zsidók ellen irányultak, beleértve azokat is, akik külföldi menlevéllel rendelkeztek. Az egyfelôl a magyar kormány, másfelôl a semleges államok és a pápai nuncius között létrejött megállapodás alapján valamivel több mint 15 000 zsidónak engedélyezték hivatalosan az átköltözést a védett házakba. Közülük 7800 fô Svájc, 4500 Svédország, 2500 a Vatikán, 698 Portugália és 100 Spanyolország védelme alatt állt. A sors fintora, hogy a „védett” zsidókat, akiket a nyilas bandák gazdagabbnak tartottak, még súlyosabban bántalmazták, mint a „nem védetteket”. A „védett épületekben”, amelyek a köznyelvben csakhamar egységes egészet, a „nemzetközi gettót” alkották, iszonyatos életkörülmények uralkodtak. Azokban a lakásokban, amelyekben közel 15 600, érvényes menlevéllel rendelkezô zsidót zsúfoltak össze, korábban mindössze 3969- en éltek. És még ezeket a lakásokat sem lehetett teljesen igénybe venni, mert sokat a hamisított menlevéllel rendelkezô zsidók foglaltak el. Bár „védettek” voltak, és névlegesen egy Tarpataky Zoltán nevû rendôrtiszt parancsnoksága alatt álltak, a gettót alkotó épületekben a nyilasok különféle ürügyekkel 87


téglagyárba vitték, ahonnan többségüket nem sokkal késôbb elhajtották Hegyeshalomba; a többieket más csillagos házakba költöztették, fôként abba a negyedbe, ahol késôbb a budapesti gettót alakították ki. A Szálasi- kormány azért döntött úgy, hogy a zsidók tömegeit különválasztja azoktól a zsidóktól, akik a semleges országok és a Vatikán védelmét élvezték, mert azt akarta, hogy a szóban forgó országok a nyilas kormányt elismerjék. A kormány döntését a különválasztás végrehajtásáról Ferenczy november 7- én közölte a zsidó tanácscsal. A semleges országokat, a Vatikánt és a Nemzetközi Vöröskeresztet Kemény Gábor külügyminiszter három nappal késôbb tájékoztatta. A Solymossy János rendôrfôparancsnok- helyettes aláírásával november 12- én kiadott hivatalos utasítások értelmében a „védett” zsidókat november 15- ig kellett átköltöztetni a fôváros V. kerületében kijelölt csillagos házakba. A külföldi menlevéllel rendelkezô zsidók csoportján kívül a Szálasi- kormány a zsidóknak még öt fô kategóriáját állapította meg a magyarországi zsidókérdés „végleges megoldását” célzó tervében. Ez az öt kategória a következô volt: • A német kormánynak kölcsönadandó zsidók. Ezeket a „kölcsönzsidókat” „a német kormány foglalkoztatja majd a közös háborús erôfeszítés elômozdítására”. • A Magyarországról való távozásukra váró zsidók. Ezeket a zsidókat távozásuk elôtt gettókban kellett elhelyezni. Ebbe a kategóriába tartoztak a németeknek kölcsönadott zsidók, akiknek az indulását el kellett halasztani; gyermekek, idôs korúak, terhes nôk, betegek és mások, akik nem tudtak gyalogolni, vagy nem voltak szállítható állapotban; a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alatt álló gyermekek; azok a keresztény zsidók, akiket kereszttel megjelölt külön épületekben kellett a gettóban elhelyezni. • Mentességi bizonyítvánnyal rendelkezô zsidók. Ezek a személyek három alkategóriába tartoztak: Horthy által kiadott, a belügyminiszter által felülbírált és elfogadott bizonyítvánnyal rendelkezô zsidók; a korábbi belügyminiszter által kiadott és a nyilas belügyminiszter által jóváhagyott mentességi bizonyítvánnyal rendelkezô zsidók; néhány magas kitüntetéssel rendel-


rendszeresen razziáztak. Leggyakrabban arra hivatkoztak, hogy ellenôrizniük kell a menlevelek érvényességét. A razziák során a zsidókat kirabolták, másokat, miután megsemmisítették vagy hamisnak minôsítették irataikat, kivittek a Duna- partra, és belelôttek a folyóba, megint másokat pedig a halálba menetelô oszlopok tagjaiként útnak indítottak Hegyeshalom felé. A „kis gettó” néven is ismert nemzetközi gettó csak rövid ideig létezett. December elején, amikor a Vörös Hadsereg már Budapest felé közeledett, és a Szálasi- kormány feladott minden reményt, hogy a semleges államokkal normális kapcsolatokat alakítson ki, a gettó lakosságára különösen nagy nyomás nehezedett. A budapesti „nagy gettó” létrehozását követôen sok védett zsidót rávettek, hogy saját biztonsága érdekében költözzön át az új gettóba. 1945 januárjára olyan kritikussá vált a régi gettóban maradók helyzete, hogy maga Raoul Wallenberg intézkedett annak érdekében, hogy a svédek védelmét élvezô zsidók is átköltözzenek a nagy gettóba. Ezt követôen sok olyan zsidó is átköltözött, akik más semleges államok és a Vatikán védelme alatt álltak.

A budapesti gettó A védett zsidók elsô átköltöztetésével egyidejûleg a Szálasi- kormány úgy döntött, hogy a fennmaradó zsidókat is egy gettóban helyezi el. Az errôl szóló döntést november 18- án közölte a zsidó tanáccsal Solymossy János budapesti rendôrfôparancsnok- helyettes, akit nem sokkal korábban neveztek ki a zsidók koncentrálásáért felelôs miniszteri biztosnak. A gettóként kijelölt és Budapest VII. kerületében található körzetben 162 csillagos ház volt, amelyek közül csak 18- ban éltek kizárólag zsidók, volt még 133 keresztény épület is. A terv közel 12 000 keresztény átköltöztetését irányozta elô a gettónak kijelölt körzetbôl másutt lévô csillagos házakba, melyeket az ott élô zsidóknak ki kellett üríteniük. A terv szerint ugyanakkor a gettóban mintegy 63 000 zsidót kellett összevonni. A terv részleteit a gettó térképével együtt a 8935/1944. B.M. számú rendelet tartalmazta. A Vajna által aláírt rendelet elôírásainak nagy része a gettó körzeté88

bôl kiköltöztetendô keresztény lakosság jogaival és kedvezményeivel foglalkozott. A zsidók átköltöztetése november vége felé kezdôdött, és gyakorlatilag december 2- ára fejezôdött be. A keresztények többsége csak azután hagyta el a gettó körzetét, hogy a zsidók zöme megérkezett. Az átköltöztetett zsidók régi otthonaikban hagyott ingóságait elméletileg fölleltározták, és a keresztény bérlôk beköltözése elôtt megôrzés alá helyezték. A valóságban azonban a rendelet idevágó elôírásának betartására vajmi kevés gondot fordítottak. Akárcsak a „védett” zsidók átköltöztetésekor, a nyilasok a gettó felé botorkáló zsidókra ezúttal is lecsaptak. Sokukat megtámadták, kirabolták és legyilkolták. December 3- án nyilas bandák megtámadták a Nemzetközi Vöröskereszt területi fennhatósága alatt álló Columbus utcai különleges tábort is, ahol nagyszámú zsidó „várt emigrálásra”. A gettó 0,3 négyzetkilométernyi területet foglalt el (a 207 négyzetkilométernyi fôváros területének töredékét). A varsói gettóhoz hasonlóan magas fakerítés vette körül, amelynek kapui minden irányban nyíltak. Akárcsak Varsóban, a kerítést itt is a zsidók költségén és zsidó munkaerôvel építtették meg. A gettó lakossága gyors ütemben nôtt decemberben; a gettóban lévô zsidók száma a hónap végére elérte az 55 000 fôt. Az 1945. januári felszabadulást megelôzô hetekben csaknem 70 000 zsidó tartózkodott a gettóban. A gettó lakosságának többségét 16 éven aluli gyermekek, betegek, illetve 50 éven felüli férfiak és nôk alkották. A gettó lakosságának nagyarányú és gyors növekedését részint az idézte elô, hogy mintegy 6000 gyermeket telepítettek át ide a Nemzetközi Vöröskereszt által védett otthonokból. A Nemzetközi Vöröskereszt gyermekvédelmi részlegét ekkoriban Komoly Ottó, a Segélyezô- és Mentôbizottság vezetôje irányította, aki az átszervezett zsidó tanácsnak is tagja volt, s aki kitüntetett háborús hôsként mentesített státust élvezett. A gettó lakosságának növekedésében közrejátszott az is, hogy a nyilasok ide hozták az általuk letartóztatott bujkáló zsidókat. Néhányan önként vonultak be a gettóba, mert már minden erôforrásuk kimerült, és a bujkálást

Az utolsó szakasz Bár Budapest körülkerítése a régóta várt felszabadulást ígérte, a Szálasi- rendszer, amely már korábban a nyugat- magyarországi Sopron és Kôszeg körzetébe tette át fôhadiszállását, továbbra is úgy tett, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna. Mit sem törôdve a szovjet ostrom realitásaival, továbbra is rendeleteket adott ki, és értelmetlen parlamenti üléseket tartott. A rendeletek egy része változatlanul a zsidókérdéssel foglalkozott. A nyilasok kiaknázták a még ellenôrzésük alatt álló területeken uralkodó zûrzavart és anarchikus állapotokat. Rémuralmuk a fôváros felszabadulását megelôzô hónapban csaknem teljesen fékeveszetté vált. A Budapesten és a „fennhatóságuk” alá tartozó többi területen garázdálkodó fegyveres nyilas bandák fosztogattak, és a védtelen zsidókat gyilkolták. Válogatás nélkül megtámadták az óvóhelyeken, pincékben, a gettón kívüli otthonaikban, a nemzetközi gettóban és a nagy gettóban rejtôzködô zsidókat. Támadásaik egyre vakmerôbbek lettek, és egyre nagyobb méreteket öltöttek. Éjszakánként 50- 60 zsidót „végeztek ki”. Elôször a zsidókat általában az utolsó értéktárgyaiktól is megfosztották, aztán sokukkal a helyszínen végeztek, másokat pedig kivittek a Duna- partra, hogy belelôjék ôket a folyóba. A nyilasok gyakran kórházakban és más intézményekben támadtak meg és mészároltak le zsidókat. December 28- án például megtámadták, és 24 órán át rettegésben tartották a Bethlen téri zsidó kórházat, majd távoztak 28 jobb állapotban lévô zsidó tússzal, akiket két nappal késôbb lemészároltak. Három nappal késôbb a Vadász utca 29. szám alatti úgynevezett Üvegházat támadták meg, amely a svájciak védelme

alatt állt, három zsidót megöltek, sokat pedig megsebesítettek. Ugyanaznap egy nyilas banda a Ritz Szállodából elhurcolta, és nem sokkal késôbb meggyilkolta Komoly Ottót. Hasonló sors jutott osztályrészül Szegô Miklósnak, a székesfehérvári zsidó hitközség volt vezetôjének, aki akkoriban már a zsidó tanács egyik vezetô tagja volt. 1945. január 11- én a nyilasok kiraboltak, megkínoztak és lemészároltak 92 beteget, orvost és ápolónôt a budai Maros utcai kórházban. Három nappal késôbb egy másik budai kórházat, a Városmajor utcai Ortodox Kórházat támadták meg, ahol szintén sok áldozatot szedtek. Január 19- én egy másik nyilas banda behatolt az ortodox Chevra Kadisa által fenntartott szeretetházba, ahonnan elhurcolt és késôbb lemészárolt 90 bennlakót. Amikor a szovjet csapatok Budapest külsô övezetébe benyomultak, a zsidó vezetôség attól félt, hogy a nyilasok az SS- szel összefogva végsô bosszúra szánják el magukat, s minden haragjukat a nagy gettó ellen fordítják. Ebbe a gettóba idôrôl idôre behatoltak nyilas bandák és különféle, német és magyar egyenruhás és fegyveres különítmények tagjai. Miután Stöckler és Domonkos több ízben is segítséget kért, Vajna Ernô, a Nyilaskeresztes Párt Budapest védelmével megbízott képviselôje parancsot adott ki, amely megtiltotta illetéktelen személyek behatolását a gettóba. A január 10- én kelt parancs leszögezte, hogy a gettóba csak két kijelölt kapun keresztül lehet belépni, és kizárólag olyan engedéllyel rendelkezô személyeknek, amelyet a helyi nyilas hatóságok felsô szintû tisztségviselôi adtak ki. A parancs ellenére a nyilasok továbbra is behatoltak a gettóba, s a leggyalázatosabb bûncselekményektôl sem riadtak vissza. A Wesselényi utca 27. szám alatt például 43 zsidót mészároltak le. Szalai Pál, a Nyilaskeresztes Párt rendôrségi összekötôje e bûntény nyomán 1945. január 12-én kivezényelt számos rendôri és nyilas egységet a gettóba azzal a megbízással, hogy az utcákon járôrszolgálatot teljesítsenek, és a kapukat ôrizzék. Csakhamar híresztelések kezdtek keringeni arról, hogy az SS és nyilas cinkosai a gettót egy közös villámakció keretében a szovjet csapatok bevonulása elôtt meg akarják semmisíteni. Szalai szerint a gettó elleni támadás annak köszön89


nem bírták tovább. Sokak szemében a gettó jelentette az utolsó menedéket. Bármennyire nyomorúságos állapotok uralkodtak odabenn, legalább volt kivel megosztani a bánatot, és idônként ingyenes ennivalóhoz is hozzá lehetett jutni. Sok zsidó ugyanakkor remélte, hogy az oroszok a fôváros többi részén töltik ki majd haragjukat, és a gettót megkímélik.


hetôen hiúsult meg, hogy ô közbenjárt Vajna Ernônél – és legfôképpen – Schmidthuber tábornoknál, az SS- Feldheerenhalle páncéloshadosztály parancsnokánál, akinek politikai nézetei a jelek szerint különböztek a Magyarországon állomásozó többi német tábornok nézeteitôl. Bár a gettó megmenekülését sokan a saját érdemüknek tekintik, illetve a történészek szerint Raoul Wallenberggel az élen sokan mások is hálát érdemelnek érte, a döntô tényezô végsô soron a szovjet csapatok gyors elôrenyomulása volt. A fôváros pesti oldalát, ahol a gettó elterült, január 17–18- án szabadították fel. És még csaknem egy egész hónap telt el ádáz harcok közepette, amíg a Vörös Hadsereg fel tudta szabadítani Budát is. A budapesti zsidók felszabadítása a magyar zsidóság szenvedéseinek nem vetett véget. Még mindig árokásók és munkaszolgálatosok ezrei sínylôdtek részint Nyugat- Magyarországon, részint a birodalom keleti határai között, ahol a Bécs védelmét szolgáló „keleti falat” építették. Sokan közülük csak április 4- én szabadultak ki, amikor végre egész Magyarország felszabadult. Másokat körzetük felszabadulása elôtt különbözô német koncentrációs táborokba hurcoltak el, ahol egészen május 8- ig, a háború végéig osztoztak a nácizmus többi áldozatának a sorsában, beleértve azt a sok ezer zsidót is, akiket Magyarország vidéki területeirôl deportáltak.

A MAGYAR ZSIDÓSÁG VESZTESÉGEI A háború után nyilvánosságra hozott statisztikai beszámolók híven érzékeltetik annak a bûncselekménynek a nagyságrendjét, amit a nácik és magyar cinkosaik a magyarországi zsidók ellen elkövettek. A messze legátfogóbb statisztikai áttekintés a Zsidó Világkongresszus magyarországi képviseletétôl származik. Bár nem teljesen pontosak – különösen ami a „hontalan” zsidók által 1941 augusztusában, Kamenyec- Podolszkijban elszenvedett veszteségeket és az ukrajnai munkaszolgálatosokat illeti –, ezek a statisztikák a lehetô legjobb megközelítést adják a zsidó közösségek városokra, vármegyékre és vidékekre lebontott veszteségeirôl. 90

A háborút követô idôszakban azért nem történt hivatalos kísérlet a magyar zsidóság veszteségeinek felmérésére, mivel a háború befejezôdése által elôidézett területi változások (a Magyarország által Csehszlovákiától, Romániától és Jugoszláviától 1938 és 1941 között megszerzett területek visszaszálltak a megfelelô utódállamokra) a „pontos” felmérés lehetôségét kizárták. Az 1941. évi népszámlálás szerint Magyarországon 725 007 fônyi volt a zsidó népesség, ami a 14 683 323 fônyi össznépesség 4,94 százalékának felelt meg. Ezen belül 400 981 zsidó élt a trianoni Magyarországon, 324 026 pedig a Csehszlovákiától, Romániától és Jugoszláviától visszacsatolt területeken. Az 1941. évi antiszemita törvények értelmében körülbelül 100 000 áttért, illetve zsidó származású keresztény is zsidó fajúnak minôsült. Közülük 89 640 fô élt a trianoni Magyarországon (62 350 Budapesten). A visszacsatolt területeken, ahol erôs volt az ortodox zsidó tradíció, csupán 10 360 zsidónak minôsített áttért, illetve keresztény zsidó élt (lásd az 5. táblázatot). Az 1944. március 19- én bekövetkezett német megszállást megelôzôen a zsidó közösség a háborúban mintegy 63 000 fônyi veszteséget szenvedett el. Közülük mintegy 42 000- en munkaszolgálatosok voltak, akiknek többsége az ukrán frontokon vált gyilkosság áldozatává vagy pusztult el; 1941 júliusában és augusztusában deportáltak közel 20 000 zsidót, akiknek többségét Kamenyec- Podolszkij közelében lemészárolták; 1942 januárjában és februárjában pedig közel 1000 zsidót az úgynevezett délvidéki térségben (Bácskában) gyilkoltak halomra. A megszállás elôtt elpusztult 63 000 zsidó közül 29 850 származott a trianoni Magyarországról (15 350 Budapestrôl) és 33 150 a visszacsatolt területekrôl. A megszállás alatt a zsidó közösség 501 507 fônyi veszteséget szenvedett el. E zsidók túlnyomó többsége abból a közel 440 000 zsidóból került ki, akiket 1944. május 15- e és július 8- a között Auschwitzba deportáltak. A megszállás alatt elpusztult zsidók közül 267 771 fô a trianoni Magyarországról (85 453 Budapestrôl és 182 318 vidékrôl) és 233 736 a visszacsatolt területekrôl származott. A magyar zsidóság második világháború alatti összvesztesége tehát, leszámít-

5. táblázat A MAGYAR ZSIDÓSÁG MÁSODIK VILÁGHÁBORÚS VESZTESÉGEI

Vidék

Együtt

Visszacsatolt területek

184 453 62 350

216 528 27 290

400 981 89 640

324 026 10 360

725 007 100 000

246 803

243 818

490 621

334 386

825 007

Munkaszolgálatosok 1941- ben deportált

12 350

12 500

24 850

17 150

42 000

„hontalan” zsidók**

3 000

2 000

5 000

15 000

20 000

1942- ben Bácskában lemészároltak Összesen

–

–

–

1 000

1 000

15 350

14 500

29 850

33 150

63 000

A zsidók száma a megszállás kezdetekor Összesen

231 453

229 318

460 771

301 236

762 007

A megszállás hatása Külföldre menekültek

2 000

1 000

3 000

2 000

5 000

105 453

222 318

327 771

290 236

618 007

20 000

40 000

60 000

56 500

116 500

5000

6 000

11 000

9 000

20 000

119 000 144 000

– 46 000

119 000 190 000

– 65 500

119 000 255 500

15 350

14 500

29 850

33 150

63 000

85 453

182 318

267 771

233 736

501 507

100 403

196 818

297 621

266 886

564 507

2000

1000

3000

2000

5000

102 803

197 818

300 621

268 886

569 507

Trianoni Magyarország A zsidók száma 1941-ben Zsidók Áttértek és zsidó származású keresztények* Összesen

Budapest

1944-es Magyarország összesen

Deportáltak, meggyilkoltak vagy elpusztultak A zsidók száma 1945. december 31-én Deportálásból visszatértek Felszabadított munkaszolgálatosok Budapesten felszabadultak Összesen A magyar zsidóság veszteségei A megszállás elôtti veszteségek A megszállás alatti veszteségek Összesen A közösséget a külföldre szökések miatt ért veszteségek Mindösszesen

Forrás: A Hungarian Jewry Before and After the Persecution Budapest: A Zsidó Világkongresszus Magyarországi Képviselete Statisztikai Osztálya közleményeinek adatai alapján, 2. o. * az 1941- ben életbe léptetett törvények szerint zsidó fajúak ** állampolgárságukat igazolni képtelen zsidók, akiket deportáltak, és Kamenyec- Podolszkij közelében legyilkoltak.

91


Veszteségek az 1944. március 19-i német bevonulás elôtt


va azokat, akik külföldre menekültek, 564 507 fôre rúgott. Közülük 297 621 fô származott a trianoni Magyarországról (100 803 Budapestrôl), 266 886 pedig a visszacsatolt területekrôl. 1945 végén 255 500 zsidó volt azokon a területeken, amelyek 1944- ben Magyarország ellenôrzése alá tartoztak. Közülük mintegy 190 000 élt az ország trianoni területein (144 000 Budapesten). A Budapesten lakók közül 119 000 a városban élte meg a felszabadulást; mintegy 69 000 a gettóban, körülbelül 25 000 az úgynevezett nemzetközi gettó védett házaiban, és mintegy 25 000- en voltak olyanok, akik a felszabadulásig hamis árja papírokkal rejtôzködtek. A Budapestre visszatérôk közül mintegy 5000- en munkaszolgálatból szabadultak, 20 000- en pedig koncentrációs táborokból. Az 1945 végén a trianoni Magyarország vidéki közösségeiben élô 46 000 zsidó közül körülbelül 6000- en szabadultak munkaszolgálatból, 40 000- en pedig különbözô koncentrációs táborokból tértek vissza. Utóbbiak közül sokakat 1944 júniusában az ausztriai Strasshofban és környékén mûködô családi munkatáborokba deportáltak. Az 1945 végén a visszacsatolt területeken élô 65 500 zsidó közül 9000- en munkaszolgálatosok voltak, 56 500- an pedig koncentrációs táborokból tértek vissza. A magyar zsidóság döbbenetes veszteségeit tovább súlyosbította a megmaradt zsidó népesség elônytelen demográfiai összetétele. Az életkor és nem szerinti megoszlás ugyanis 1945–1946ban nagyon kedvezôtlen volt. A negatív tényezôk különösen vidéken érvényesültek, ahol a zsidótlanítási program gyakorlatilag teljes egészében megvalósult. Eltekintve attól a néhány körzettôl, ahonnan a zsidókat Strasshofba deportálták, a vidéki területre visszatérô zsidók szinte kizárólag 20-50 év közötti személyek voltak. A demográfiai összetétel jóval kedvezôbb volt Budapesten, ahol nagy számban maradtak életben idôs emberek a gettóban, és a Nemzetközi Vöröskereszt meg a különféle keresztény felekezetek és rendek gyermekek ezreit mentették meg. A trianoni Magyarország zsidó közösségét ért veszteségek életkor szerinti megoszlása – az áttértektôl és a zsidó származású keresztények-

tôl eltekintve – a holokauszt drámai következményeit érzékelteti. Míg vidéken a zsidók száma 216 507- rôl 47 124 fôre esett vissza (ami 78,23 százalékos veszteségnek felel meg), addig Budapesten kisebb mértékû visszaesés következett be: itt a zsidók száma 184 473- ról 96 500 fôre csökkent (47,69 százalék). Vidéken különösen nagy volt a veszteség a 20 éven aluliak és a 60 éven felüliek körében. A túlélôk nemek szerinti összevetésében viszont Budapest rosszabbul járt a vidéknél. Az 1946ban Budapesten élô 96 500 zsidó közül 59 053 volt nô – 1577 nô jutott 1000 férfira. Az a tény, hogy a fôvárosban a nôk körében volt nagyobb az életben maradási hányad, egyrészt abból eredt, hogy Horthy 1944. július 6- án a deportálásokat leállította, másrészt abból, hogy 1942 után a munkaszolgálatos férfiak körében jelentôs veszteségek következtek be: a 20 és 40 év közötti budapesti munkaszolgálatosok 68 százaléka, a 40 és 60 év közöttieknek pedig 57 százaléka halt meg. Vidéken, ahol a munkaszolgálatosok körében bekövetkezett veszteségek valamivel kisebb mértékûek voltak, és ahol a deportálások az egész zsidó népességet érintették, a túlélôk férfi- nô aránya jóval kedvezôbb volt. 1946- ban 24 604 volt a férfi túlélôk száma, 22 520 a nôké (915 nô jutott 1000 férfira). A létfontosságú 20 és 60 év közötti korcsoporton belül a férfiak száma (19 619) 2934 fôvel haladta meg a nôkét (16 685). A pontos arány persze közösségenként eltérô volt. A háború nyomán kialakult kedvezôtlen demográfiai tényezôket tetézték az idônként fellángoló pogromok, a zsidók kártérítésének elmaradása, a háború utáni rendszer szocializációs politikája és a mindezek hatására kibontakozó kivándorlási hullámok. A magyarországi zsidóüldözés szervezôinek és végrehajtóinak egy részét a háború után ugyan Magyarországon, Romániában és más országokban népbíróságok elé állították, de közülük nem keveset felmentettek, az elítéltek jelentôs része pedig néhány év múlva különbözô ürügyekkel szabadlábra került. Ezek a tényezôk együttesen legalábbis megnehezítették, ha ugyan az életerôs és virágzó magyar zsidó közösség helyreállításába vetett reményeket nem tették végképp lehetetlenné. Randolph L. Braham

92

BEREG VÁRMEGYE 1944-BEN

244

A zsidók a 17. századtól települtek Bereg vármegyébe. A legtöbben Lengyelországból és Ukrajna területérôl érkeztek, ahonnan a Bodgan Chmelnickij és Hajdamaks által vezetett felkelések során végrehajtott pogromok elôl menekültek el. Kezdetben kereskedelemmel foglalkoztak, s a Munkácson és környékén élô zsidók a járás egész területét beutazták. 1735- ben már 37 Bereg vármegyei településen éltek zsidók. Lengyelország 1772 és 1795 közötti három felosztása után bekövetkezett a zsidó lakosság betelepedésének második hulláma, amely 1840- ig tartott. 1890- ben a zsidóság 41,3 százaléka vallotta anyanyelvének a magyart, s 1910- re ez a részarány 82 százalékra növekedett. Az asszimiláció úgyszólván teljes mértékû volt a zsidó értelmiség és a zsidó elit soraiban. A vármegye hegyvidékének zsidó lakosai fakitermeléssel és - feldolgozással foglalkoztak. A vármegye déli részein mezôgazdálkodásból és szôlôtermesztésbôl éltek, s jelentôs szerephez jutottak a bortermelésben és - forgalmazásban. A kisebb városokban a zsidó lakosság kereskedelemmel és kézmûvességgel biztosította szûkös megélhetését. Számos kis beregi faluban a zsidó lakosok ruszinok, oroszok és svábok között éltek, a déli vidéken pedig a magyar többségû településeken, többnyire jó egyetértésben. Bereg vármegye területének legnagyobb részét magyar nemesek birtokolták. A legismertebb közülük a Schönborn család volt, amelynek nemzedékei támogatták a zsidóknak a birtokaikra történô betelepedését. A birtok igazgatásában és gazdasági tevékenységekben foglalkoztatták ôket, különösképpen szeszes italok elôállításában és forgalmazásában. A nemesi családok tu-

lajdonában levô gáttereket és malmokat zsidó bérlôk adminisztrálták. A keresztény mágnásokkal együttmûködve zsidók fejlesztették ki a kereskedelmet és a bankrendszert, így a Schönbornok is a vármegye számos bankját zsidó társakkal vezették. Ez a kapcsolat a 20. századig megmaradt. A nemesi családok ingatlanokat bocsátottak a zsidók rendelkezésére, ahol zsinagógát emelhettek, és temetôt nyithattak. A vármegye zsidóságának túlnyomó többsége a vallás elôírásait és erkölcsi elveit szigorúan betartó ortodox rítusú volt. Itt mélyebben vallásos közösségek alakultak ki, mint Magyarország más részein. Nagy részük haszid nemzetségekhez tartozott. Ezek közül a legjelentôsebbek: a Spira (Shapira) nemzettség Munkácson, amelynek mind a vármegyében, mind annak határain kívül számos követôje volt. A régió történetében számos rabbi játszott meghatározó szerepet. Közülük többen a híres – Schreiber- Sofer rabbinemzetség vezetése alatt mûködô – pozsonyi rabbiiskola növendékei voltak. A rabbinikus és a haszid zsidóság gyakran összekülönbözött egymással. 1918- ig Bereg vármegye – az Osztrák–Magyar Monarchia keretei között is – osztrák fennhatóság alatt maradt. A Monarchia szétesése után számos politikai hatalom próbálta meg Bereg területét állami keretek közé iktatni. Az 1918. évi magyar kommün a vármegye jelentôs területét meghódította, és szovjet Ruszká Krajnává alakította. Ezt követôen kommunistaellenes erôk foglalták el a vármegyét, sorrendben Horthy Miklós fehér csapatai, a román hadsereg, majd a csehszlovák haderô. Kiûzték a kommunista csapatokat, és a területet – a trianoni 245


BEREG VÁRMEGYE

A BEREGI Közigazgatási Kirendeltség 1944-BEN

246

és nagy többségük faházakban lakott. A zsidó családok általában 7- 8 tagúak voltak, de nem mentek ritkaságszámba a 10- 12 tagú családok sem. Az általános nincstelenség miatt a nôk és a gyermekek többsége is dolgozni kényszerült. Az 1930. évi csehszlovák statisztikai adatok szerint Bereg vármegye zsidó lakosai mintegy 60 százalékának nem volt biztos megélhetése. Szerény sora ellenére a vármegye zsidósága a két világháború közötti években létrehozta új szociális, oktatási és mûvelôdési intézményeit, továbbá politikai pártjait: a Cionista Zsidó Néppártot és a magyar orientációjú Ortodox Zsidó Demokratikus Pártot, amelyek az 1929es választásokon két képviselôt juttattak be a csehszlovák parlamentbe. Ahol a zsidóság részaránya meghaladta a 20 százalékot, jogosult volt a csehszlovák állam kulturális támogatására, amit azonban nem mindig utaltak ki. 1920- ban kezdte meg mûködését a Zsidó Árvagyámolító Egyesület, amely hatéves munkásságáról 1927ben Munkácson jelentést adott ki. Az 1920- as években a térségben kiadott hatvan újság és folyóirat közül öt a zsidóság tájékoztatását szolgálta. Héber nyelvû oktatási intézményeket indítottak, beleértve a zsidó elemi iskolákat és a munkácsi Héber Gimnáziumot. Az utóbbit túlnyomórészt cionista meggyôzôdésû zsidók hozták létre és támogatták. Az állam nyilvánossági jogot adott a héber nyelvû iskoláknak, de anyagilag nem támogatta ôket. Ezért a héber nyelvû oktatás magántámogatásokon alapult. Ezek az iskolák, amelyek a csehszlovákiai cionizmus valóságos bölcsôivé váltak, 1944- ig mûködtek, és csak a deportálás elôestéjén zárták be kapuikat. A munkácsi Zsidó Gimnázium tannyelve 1939- tôl a magyar lett, és a hébert csak idegen nyelvként oktatták. 1932 telén több tízezer beregi zsidó lakos – a ruszin többségû lakossághoz hasonlóan – éhezett. Ennek ellenére 1935- ben Chaim Kugelnek, a csehszlovák parlament tagjának tiltakoznia kellett az ellen, hogy a zsidóságot vádolják a terület parasztságának szegénysége miatt. A két világháború közötti idôszakban viszonylag kevés volt a zsidóellenes megnyilvánulás, de a zsidó kereskedôket idônként szeszesital- drágításért feljelentették. A cseh fennható247


békekötés alapján 1919. szeptember 10- én – Bereg vármegyét Kárpátalja részeként, autonóm státussal, az újonnan létrehozott Csehszlovák Köztársasághoz csatolták. A csehszlovák államiság idején a zsidó közélet új irányban fejlôdött. Egyfelôl a Spira rabbik befolyására terjedt a szigorú vallásosság, másfelôl a vármegyében – a haszid rabbik erôteljes tiltakozása ellenére – a cionizmus eszméi is teret hódítottak. A kommunista eszmékkel mindkét irányzatnak meg kellett küzdenie. A Csehszlovák Köztársaság törvényesen elismerte és szavatolta a zsidó nemzeti hovatartozást. A legtöbb zsidó, beleértve az ortodox irányzat követôit is, ezt az önazonosságot választotta. Az 1921- es népszámláláskor a kárpátaljai zsidóság 87 százaléka, 1930- ban pedig 93 százaléka zsidó nemzetiségûnek vallotta magát. A zsidó nemzeti öntudat megerôsödése maga után vonta a magyar nyelvtôl, a magyar kultúrától és az egykori anyaországtól való eltávolodást. 1920–1921- ben a régió iskolákba íratott gyerekeinek mintegy 72 százalékát kitevô zsidó fiatalok cseh vagy szlovák tannyelvû iskolákban tanultak, mivel a ruszin iskoláknál azok kevésbé voltak nacionalista szellemiségûek. A zsidók együttmûködése a csehekkel a vármegye magyarságában visszatetszést keltett. A magyarok „a nemzet elárulásával” vádolták a zsidóságot, és ezért a vészkorszak idején bosszút álltak. Másfelôl az antiszemita érzelmek a görög katolikus ruszin közösségben is erôsek voltak. A területen élô sváb kisebbség fokozatosan a nácizmus irányába tolódott el. A legkevésbé zsidóellenesek a pravoszlávok voltak. 1921- ben Bereg vármegyében a zsidó gazdálkodók részaránya világviszonylatban a legmagasabb volt. Nagy számban napszámosok és ipari munkások, fuvarozók, kereskedelmi alkalmazottak és vállalkozók, további 5 százalék körüli arányban tisztviselôk vagy szabadfoglalkozásúak voltak. A zsidóság négyötödének a nyomorgó többségi lakossággal azonos életkörülményei voltak, 15 százaléka a létminimumon tengôdött (sokan kaftános vagy rongyos koldusként), és csupán 5 százaléka élt rendezett anyagi viszonyok között. 1930- as adatok szerint a zsidóság mintegy 56 százaléka falvakban élt,

BEREG VÁRMEGYE

ság vége felé bekövetkezett uszítást az akkori magyar közvélemény elítélte. 1938. október elején a csehszlovák minisztertanács beleegyezését adta az autonóm kormány létrehozásához; Podkárpátszká Rusz miniszterelnöke Bródy András lapszerkesztô lett. A magyar kormány 1938. október 17- én Északkelet- Magyarország és Kárpátalja kérdésének megoldására nemzetközi konferencia helyett német- olasz döntôbíráskodást kért. Október 29- én a német külügyminisztérium beleegyezett Kassa és Munkács visszacsatolásába, ami november 2- án, az elsô bécsi döntés értelmében Bereg vármegye nyugati csücskének Magyarországhoz való visszatérését jelentette. A terület másik, többségében ruszinok által lakott része 1938. október 11- tôl 1939. március 20- ig kormányzati autonómiát kapott, s központja Huszt lett. Az autonóm terület élére náci elemek kerültek, akik a zsidósághoz rosszindulattal viszonyultak. A ruszin lakosság többsége azonban az antiszemitizmust nem karolta fel. A ruszin autonómia rövid ideig tartott, mert 1939. március 18- án – mintegy három nappal Csehszlovákia németek általi elfoglalása után – a magyar csapatok bevonultak a területre, és azt is Magyarországhoz csatolták. Ezáltal Kárpátalja egész területe magyar fennhatóság alá került, és a rövid idôre két részre szakadt Bereg vármegye újból egyesült. A megszállt területen a magyarok katonai közigazgatást vezettek be Novákovits Béla vezetésével. A városokba különleges rendôralakulatokat és ezernél több csendôrt vezényeltek. Marina Gyula kormánymegbízott szerint a katonaság úgy viselkedett, mintha ellenséges területet igazgatna. Titkosszolgálatot szerveztek többek között Munkácson és Beregszászon, amelyek tudvalevôleg a baloldali tevékenység központjai voltak. Kárpátalja elsô kinevezett kormányzói biztosa 1939. június 28- a és 1940. szeptember 12- e között Perényi Zsigmond koronaôr, egykori belügyminiszter volt. A ruszinok által lakott vidéken létrehozták a Beregi közigazgatási kirendeltséget, amelynek székhelye Munkács lett, és fennhatósága alá tartozott az Alsóvereckei, az Ilosvai, a Munkácsvidéki és a Szolyvai járás. A magyarok visszatérése a terület zsidóságát váratlanul és felkészületlenül érte. Nem ijedtek 248

meg a magyar fennhatóságtól, mert tudatukban az 1918 elôtti zavartalan együttmûködés képe élt, és azt remélték, hogy a régi hagyományokat újra felkarolhatják. Gyakorlatilag nem volt tudomásuk a trianoni békekötés utáni Magyarországon bekövetkezett fasizálódásról és az antiszemita irányzat felerôsödésérôl. A helybéli zsidó lakosság a magyar csapatok megjelenésének pillanatától érzékelte, hogy azok nem baráti szándékkal jöttek. A helyzet azonban hamarosan tovább romlott. A jogrendszer egységesítése címén itt is alkalmazták a Magyarországon már elôzôleg bevezetett zsidótörvényeket és zsidóellenes intézkedéseket, ami által igen sok beregi zsidó elvesztette állását. A zsidó vállalkozásokat betiltották, a kereskedelmet visszaszorították, és számos iparûzési engedélyt visszavontak. Bereg zsidóságának gazdasági helyzetét az is aláásta, hogy a területet a magyarok valósággal gyarmatként zsákmányolták ki. A magyarok visszatérése után jelentôsen megnôtt a munkanélküliség (a magyar kormány nem utalt ki munkanélküli- segélyt), továbbá több alapélelmiszerre bevezették a jegyrendszert; elszabadult az infláció; teret hódított a feketepiac és a korrupció. Bereg vármegye zsidói fokozott gyûlölet tárgyát képezték, mivel ôket „idegennek”, „nem asszimiláltnak” tekintették, ezért helyzetük általában rosszabb volt az anyaországban élô hittársaikénál. Korlátozták a mozgási és gyülekezési szabadságukat, és megvonták személyi jogaikat. A zsidókat az utcán megverhették, mert nem volt hatóság, aki védelmezze ôket, gyermekeiket üldözték az iskolába menet és hazatérésükkor, a zsidó férfiaknak elrendelték, hogy vágassák le a szakállukat és a pajeszukat, s a zsidó lakosok élelmiszerjegyei kisebbek voltak, mint a keresztényeké. Szabályozták piaci bevásárlásukat is, bizonyos utcákból kitiltották ôket, és napközben korlátozták a házból történô kijárásukat. A zsidó oktatás válságba jutott. Közel két évtizedes megszakítás után Bereg zsidóságának fel kellett újítania a kapcsolatát a budapesti zsidó vezetéssel, amely – némi huzavona után – az új közösséget védôszárnyai alá vette. A fôváros és a távoli határvidék zsidósága közötti szakadékot azonban nehéz volt áthidalni.

magyar kormány a szó szoros értelmében feláldozott több ezer „galíciai bevándorolt idegent”, ún. hontalan zsidót. Ki akarták toloncolni ôket az országból, vagy ôk maguk próbáltak tömegesen elmenekülni, de a magyarországi zsidókat sem a Lengyel Köztársaság, sem a Szovjetunió nem volt hajlandó befogadni. Az erôszakos eljárást fajvédô ideológiával támasztották alá. Kozma Miklós 1941. május 1- jén kifejtette, hogy a zsidókérdés európai kérdés, Magyarországon az elsô lépés a szegregáció, de a megoldást a deportálás képezné. A kitoloncoláshoz szükséges elôkészületeket már 1941 májusában megtették. Összeállították az érintett személyek listáit, akiket Kôrösmezôre szándékoztak összegyûjteni, és a végrehajtás feladatait elosztották a honvédelmi minisztérium és a belügyminisztérium közbiztonsági osztálya között. A Szovjetunió németek általi lerohanása szolgáltatta az ürügyet ahhoz, hogy a magyar hatóságok lefolytassák a holokauszt nyitányát képezô akciót. Kárpátalja kormányzói biztosa a magyar miniszterelnök és Horthy kormányzó hallgatólagos hozzájárulásával elhatározta, hogy Bereg vármegye területérôl is kiutasít minden „kétes állampolgárságú” egyént, és átadja ôket a kelet- galíciai német hatóságoknak. Az akciót az 1941. július 12- én kibocsátott 192/1941. rendelet értelmében rajtaütésszerûen, mindössze tíz nap alatt hajtották végre, július 31- e és augusztus 9- e között. Nemcsak az állampolgárság nélküli, hontalannak minôsülô zsidókat hurcolták el, hanem teljes területeket kiürítettek. A rendezett személyi iratokkal rendelkezô állampolgárokat is elvitték. Sok Beregbôl kitoloncolt zsidó napokig, sôt hetekig a határt képezô senki földjére került. Mások a bujdosás útját választották, hogy megmeneküljenek a budapesti hatóságok üldöztetésétôl. Mintegy 17 306 zsidót gyûjtöttek össze, közülük 15 567- et augusztus 1- je és 9- e között 200 fôs transzportokban, marhavagonokban a Tatárhágón keresztül átszállítottak Galícia németek által megszállt keleti területére. Sokan közülük Bereg vármegyeiek voltak. A határon átdobott zsidókat Kolomea környékén vonták össze, majd 300-400 fôs csoportokban valamennyiüket Kamenyec- Podolszkijba indították gyalogmenet249


A növekvô munkanélküliség körülményei között sok beregi zsidó lakos csupán az OMZSA és a MIPI szûkös adományaiból tengette életét. A megszállás után kezdetét vette a terület diktatórikus eszközökkel folytatott elmagyarosítása. A vármegyébe kiküldött magyar pedagógusok is ezt a politikát képviselték. 1939 decemberétôl 1941. december 7- én bekövetkezett haláláig a Perényinél erôsebb kezûnek és hatékonyabbnak tartott vitéz Kozma Miklós lett a kárpátaljai terület kormányzói biztosa. Elôzôleg Kozma – a német kormánykörök bizalmasa – a „rongyos gárda” diverzáns szabadcsapatainak megszervezôje, számos fegyveres provokáció kezdeményezôje volt. Irányítása alatt nyirbálták meg Bereg vármegyében is a tulajdonjogot, szigorították meg az iskolarendszert és az állampolgárság bizonyítását, amelyek mind a nemzetiségek társadalomból történô kizárására irányultak. Ezáltal közvetve a tartomány áriásítását és a deportálást is elôkészítették. Bereg vármegyében zsidó földbirtokot már akkortól lehetett igényelni, amikor még nem létezett törvény annak kisajátítására. 1940. december 1jén a zsidókat kitiltották a Beregi közigazgatási kirendeltség területén tartandó országos állatés kirakodóvásárokról, búcsúkról, valamint a heti- és a napi piacokról. Az állampolgárság és a munkavállalási jog megvonása az elmagyarosítás hatékony eszközévé vált. A zsidókat valamennyi hivatalból kizárták. Történt ez annak ellenére, hogy a magyarsághoz való asszimilációra Kárpátalja nemzetiségei közül a zsidóság mutatott leginkább hajlandóságot. Ezt bizonyítják Fleischmann Gyula 1940 augusztusában keltezett titkos jelentései, amelyek szerint az újonnan létrehozott magyar iskolákba fôleg zsidó gyerekek jártak, és a területre kiküldött magyar tanárokat fôként a helybéli zsidóság támogatta: elszállásolták ôket, és valahányszor nem utalták ki a pedagógusok járandóságát, a zsidók jóindulatából éltek meg. Különösen nehéz helyzetbe kerültek azok, akik az állampolgárság megszerzését a múltban elhanyagolták, vagy személyi irataikat nem rendezték idôben. 1940 áprilisában a belügyminiszter Munkács székhellyel felállíttatta a KEOKH kirendeltségét. Egy évvel késôbb a

BEREG VÁRMEGYE

ben, ahol augusztus 27–29- én az „Einsatzgruppe D” német kivégzôosztagai ukrán segédlettel halomra gyilkolták ôket. Miután a tömegmészárlásról szóló jelentés a budapesti zsidó vezetéshez eljutott, erôteljesen és eredményesen közbeléptek, ezért augusztus 10- én a határ felé haladó hét transzportot visszatérítették, és szabadon engedték. Augusztus végére azonban további 4000 zsidót hurcoltak Kelet- Galíciába. A deportálást Keresztes- Fischer Ferenc belügyminiszter augusztus végén állította le végleg. Mintegy 2300 személynek sikerült csak Magyarországra visszajutnia. Az 1941. évi népszámlálás szerint a Beregi közigazgatási kirendeltségben és Bereg vármegyében összesen 46 156 izraelita élt, akik a 358 274 lelket számláló lakosság 12,88 százalékát tették ki. A Beregi közigazgatási kirendeltség területén élô 215 890 személy közül 20 799 vallotta magát 1941- ben izraelitának, ami 9,63 százalékos részaránynak felelt meg. A zsidók területi megoszlása az alábbiak szerint alakult (zárójelben az izraeliták, illetve az összlakosság lélekszáma az 1941- es népszámlálás szerint): Alsóvereckei járás (2179; 21 640), Ilosvai járás (9300; 78 228), Munkácsvidéki járás (4776; 73 731) és Szolyvai járás (4544; 42 291). Ugyanakkor Bereg vármegyében az izraeliták a 142 384 lakos 17,81 százalékát tették ki, azaz 25 357 lelket, akik a vármegye három járásában nagyjából egyforma nagyságú közösségben éltek az alábbiak szerint: Beregszászi járás (2059; 34 217), Munkácsi járás (2083; 27 784) és Vásárosnaményi járás (1871; 29 408). Munkács és Bereg megyei városokban 13 488, illetve 5856 izraelita élt, ami a 31 602, illetve a 19 373 fôs összlakosság 42,68, illetve 30,23 százalékát jelentette. Az 1901 és 1905 között született férfiakat 1943. július végén munkaszolgálatra hívták be, ami a beregi illetôségûek közül is nagyszámú áldozatot követelt. Minden megélhetési nehézség és a szigorú törvénykezés ellenére Bereg vármegye zsidósága Magyarország német megszállásáig élte hagyományos életét. Emellett segítséget tudott nyújtani a deportálás elôl Szlovákiából és Lengyelországból elmenekült hitsorsosainak. 1944. április 7- én tartották azt az ülést, ahol egész Kárpátalja zsidóságának deportálási ter250

vét pontosították. A részvevôk elhatározták, hogy a központi gettót Munkácson állítják fel. Az akció felügyeletét egy SS- tisztre, egy csendôrtisztre és egy magas beosztású magyar tisztviselôre bízták. Bereg vármegye zsidóságának kitelepítése „gyorsított eljárással” történt. A terv végrehajtásával a magyar hadsereg Fehér (Weisz) tábornok parancsnoksága alatt álló egységeit bízták meg, továbbá a csendôrséget (Kárpátalja a Kassai VIII. csendôrkerület parancsnoksága alá tartozott), a rendôrséget, a tûzoltókat, az iskolai tanárokat, a leventemozgalom és a helybéli szélsôjobboldali pártok tagjait. Fehér tábornok Kárpátalján született sváb volt. A csendôrkerület kassai fôparancsnoka Tölgyessy Gyôzô ezredes volt, Beregszász csendôrparancsnoka pedig Farkas Dezsô. Csendôrszárnyparancsnokok Beregszászon Stachó Géza, Munkácson pedig Zajzon Jenô voltak. A helyi csendôrôrs 7-19 csendôrbôl állt, és tevékenységük legfeljebb 16 kilométeres övezetre terjedt ki. Parancsaikat közvetlenül a honvédelmi és a belügyminisztériumtól kapták a csendôrség összekötô osztálya révén. Együttmûködtek a helyi vám- és pénzügyi hatóságokkal is. Német egységek csak elvétve vettek részt a Bereg vármegyei zsidóság gettósításában. Április 16- án, pészah utolsó napján, hajnali 5- tôl elsôként a vidéki települések zsidóságát gyûjtötték össze. A zsidó házaknál csendôrök jelentek meg, s a lakók sok esetben csak 5- 10 percet kaptak a készülôdéshez, hogy 50 kilogrammot nem meghaladó élelmet és ruhanemût vegyenek magukhoz. A gettóba szállítás elôtt az embereknek át kellett adniuk minden tulajdonukat és értéktárgyukat. Amennyiben a településen volt zsidó közösségi épület, az embereket oda kísérték, ha pedig ilyen nem létezett, zárt sorokban, csendôrkísérettel a legközelebbi helység zsidó létesítményéhez vitték ôket. A legtöbb embert még aznap tovább indítottak a kijelölt gettóba. A helybéli magyarság kevesebb együttérzéssel viszonyult a véghelyzetbe sodródott zsidósághoz, mint a ruszin lakosság. Kisszámú zsidó lakosnak sikerült a hegyekbe menekülnie, ahol korábban elôkészített búvóhelyeken húzta meg magát. Idônként Adolf Eichmann is ellenôrzô

tóberi lázadásában részt vett dr. Péter Zoltán munkácsi orvos és egy Komorn nevû szolyvai ember is; mindkettôjüket kivégezték. A munkaszolgálatra rendelt fiatal férfiak közül többen átszöktek az oroszokhoz, ahol késôbb beálltak a Svoboda tábornok vezetésével szervezôdô cseh hadseregbe, és részt vettek a Harmadik Birodalom elleni háborúban. 1944 ôszén Bereg vármegyét elfoglalták a 4. ukrán front Petrov tábornok vezetése alatt álló csapatai. A harcokban több mint 10 ezer szovjet katona vesztette életét. A beregi zsidóságnak mindössze 20 százaléka élte túl a háborút. Felszabadításuk után a Bereg vármegyei deportáltak közül sokan több hétig karanténba kerültek, Zellébe. Miután Kárpátalja a Szovjetunió része lett, Bereg vármegye Ukrajna határvidékévé vált. A hazatért zsidók legtöbbje úgy döntött, hogy végleg elhagyja szülôföldjét. Rövid ideig a Szudéta- vidékre mentek, ahonnan a legtöbben alijáztak, vagy különbözô nyugati országokba vándoroltak ki. Az 1945–1946. év fordulójára a korábbi 400 kárpátaljai hitközösség közül mindössze húsz újította fel a mûködését, de 1950 ôszére csak négy mûködô maradt, közöttük a beregszászi és a munkácsi. Az elmúlt tizenöt évben az egykori Bereg vármegyei zsidó közösség gyakorlatilag megszûnt létezni. Az oda látogató Oberlander Baruch rabbi szerint „az egész országrész zsidó szemmel nagy, elhanyagolt temetô képét mutatja. Itt- ott azért pislákol a zsidó élet, az isteni láng nem aludt ki teljesen.” 1991- ben például létrehozták a Menora Zsidó Mûvelôdési Egyesületet, amely tagja a régióban mûködô nemzeti kisebbségek tanácsának. Források: BA; BGY- K, 318- 331; DD; DEGOB-AB, 68., 109., 340., 722. sz. jkv.; DS; EJK; EJD; FA; FCS, 266, 274, 284, 293, 298, 323325, 327, 338, 340- 342, 366, 370, 372, 380, 397, 408, 415, 417; FM; GSS; HA- CM; HGY; HJB; HRU; JCR; JY; JYA; JYA- D; JYA- HD; KLCR; MJ- H; NF; OB; PRZS; PW; RL; RLBCR; RLB- H, 143, 203- 204, 563- 564, 1267; RSD; RS- S; SA; SÁ- H; SCHD; SJ- CR; SˇP; TSK1941; TU; UK, 287–321; WSH; ZS; ZSB- K. 251


körutat tett, és olyankor az összegyûjtött zsidóknak beszédet tartott arról, hogy aggodalomra nincs okuk, mert semmilyen bántódásuk nem esik. Eichmann célja az emberek félretájékoztatása volt, hogy deportáláskor semmilyen zavart ne keltsenek. Edmund Veesenmayer, Magyarország teljhatalmú birodalmi biztosa 1944. április 28- i jelentése szerint egész Kárpátalja területének zsidóságát gettóba gyûjtöttek, és további 25 ezer zsidó férfi végzett munkaszolgálatot a zónában. Ugyanakkor nevezték ki Bereg vármegye új fôispánját, Tatár Gézát. A zsidókat gyakran a szabad ég alatt tartották fogva, korlátozott élelem- és vízellátással, a minimális higiéniai körülmények hiánya közepette. Szüntelen kegyetlenkedésnek voltak kitéve vélt értékeik és pénzösszegeik rejtekhelyének felderítéséért. Végrehajtóik a különbözô magyar katonai és félkatonai egységek voltak, valamint az ott állomásozó német csapatok. Bereg vármegye zsidósága deportálásának irányításával Dieter von Wisliceny SS- tisztet bízták meg. Május elején a németek 8 tiszttel és 40 fôs legénységgel 10 gépkocsin Munkácsra indultak. Az ott felállított törzs tagjai német részrôl Wisliceny és Anton Novak Hauptsturmführerek mellett 5 tiszthelyettes és 8 fôs legénységi állomány volt, magyar részrôl pedig Ferenczy László csendôr alezredes, Meggyesy Lajos királyi ügyész és Koltay László detektívfelügyelô. Ilyen bizottságok Munkácson és Beregszászon mûködtek. Az elsô Bereg vármegyei deportálóvonat 1944. május 14- én hagyta el Munkácsot, az utolsó transzportot pedig május 29- én indították Beregszászról. Tizenhárom szállítmányban összesen 40 ezer Bereg vármegyei zsidó lakost hurcoltak el. A vonatokat Kassán át Auschwitzba irányították, ahol a legtöbb embert a rakodórámpán elvégzett szelekció után egyenesen a gázkamrákba irányítottak. A munkácsi téglagyárból vitték el a máramarosi Irhóc és Lázi zsidó lakosait is. Mivel Irhócból a magyarok bejövetele után körülbelül ezer zsidót Lengyelországba hurcoltak, a németek megszállásakor már csak néhány zsidó család lakott ott. Az auschwitzi Sonderkommando 1944. ok-

BEREG VÁRMEGYE

ALSÓREMETE

ca (24; 587), *Felsôverecke (227; 1885), *Hukliva (231; 1775), Kanora (17; 786), Kicsorna (24; 548), Kotilnica (16; 251), Laturka (51; 808), Medvezsa (13; 151), Miskarovica (8; 206), Nagyrosztoka (7; 398), Oroszbukóc (32; 754), Páskóc (8; 128), Perekraszna (10; 318), Pudpolóc (7; 408), *Rákócziszállás (90; 927), Serbóc (15; 425), *Szkotárszka (73; 1336), Timsor (33; 770), Tiszova (23; 352), Újrosztoka (59; 390), Verbiás (74; 609), *Volóc (388; 2296), Zagyilszka (3; 367), Zbún (6; 159) és *Zsdenyova (120; 934).

Az Ilosvai járáshoz tartozó faluban haszidok éltek. Szellemi vezetôjük Abraham Avishai Horowitz volt, aki nemcsak a helybéli közösség vallásos irányítását látta el, hanem a szomszédos Felsôremetén is szolgált. Az 1941. évi lakosságösszeíráskor a 739 lelket számláló településen 26 izraelita élt. 1944 áprilisában, a zsidó lakosság összegyûjtésének elsô szakaszában az alsóremeteieket az Ilosván felállított átmeneti gettóba vitték, ahonnan a munkácsi Sajovits- féle téglagyárba kerültek. Május közepén deportálták ôket. Forrás: TSK-1941. A német megszállás elôtti idôszakban Alsóvereckén 108 zsidó család lakott. 1941- ben a népszámlálás a település 2353 lakosa között 582 izraelitát talált. 1944 áprilisában az embereket háALSÓVERECKE rom napig a község iskolájában felállított átmeZsidó jelenlétet a településen a 18. századtól je- neti gettóban gyûjtötték össze, ahol a tábori leztek. Az adófizetôk 1832–1833. évi listáján már csendôrök állandóan bántalmazták ôket. A já29 helybéli zsidó család szerepelt. Alsóverecke a rás ugyanide behozott zsidó lakosságával együtt Zsidicsov haszid udvar központja volt. Az elsô már egy héttel a németek bejövetele után a világháború utáni békeszerzôdés a lengyel ha- munkácsi Sajovits- féle téglagyárba kerültek. tárt Alsóvereckéhez közel állapította meg, ami Amikor az embereket a faluból kivitték, a kegazdaságilag sújtotta a helybéli kereskedelmet, resztény lakosság nagy része inkább sajnálkomivel az hagyományosan az új határ mindkét zott, mint örült a szomorú látványnak. A falu oldalát felölelte. Alsóvereckén három zsinagóga bíróját leváltották, mert a zsidó lakosokat nem és több zsidó oktatási intézmény mûködött. akarta kiadni. Munkácson május 15- én az alsóA közösségnek volt temetôje és Chevra Kadisá- vereckeiek felkerültek a Kassán át Auschwitzba ja, amelyeket a közeli Felsôverecke zsidósága is irányított elsô deportálóvonatra. Források: DEGOB-AB, 583., 1375., 1548. sz. használt. A közösség jelentôs rabbija volt Shalom Noah Landau, aki egyben a rabbinikus bí- jkv.; TSK-1941. róság élén is állt. A hitközség elnöke Joel Kleinmann volt, titkára pedig Mendel Feldinger. 1930- ban csatlakoztak a kárpátaljai Központi BADALÓ Ortodox Zsidó Irodához. Ugyanakkor a cionizmus is aktív volt a településen. A községben A helyi gyülekezetet a vizsnyici Motili rabbi veszületett Elimelech Gabirger, Magyarország el- zette. 1932- ben a cseh- zsidó társadalmi és jótékonysági szervezetek nagy igyekezettel próbálsô cionista írója. 1941- ben a Beregi közigazgatási kirendelt- tak az éhezô helybéli zsidókon segíteni. A Zsiséghez tartozó Alsóvereckei járásban 21 640 la- dó Nemzeti Alap (KKL) fiókot nyitott Badalkos élt, közöttük 2179 izraelita. Megoszlásuk a lón. Az 1941. évi népszámláláskor az 1248 lakokülönbözô településeken az alábbi volt (zárójel- sú faluban 62 izraelita élt. 1944. május közepén ben az izraelita lakosok, illetve az összlakosság Beregszász téglagyári gettójából deportálták ôket. lélekszáma): Forrás: TSK-1941. *Alsóverecke (582; 2353), Bilaszovica (30; 169), Felsôbisztra (8; 244), Felsôhraboni252

BARABÁS

BÁTYÚ

A Vásárosnaményi járás keleti részén, a trianoni határ mellett fekvô település mindvégig Magyarországhoz tartozott. Felvidék elfoglalása után újból Bereg vármegyéhez került. A legjelentôsebb barabási ipari vállalkozást, a szeszgyárat, 1939- ben Filipovics Mór vezette. Az 1941- es népszámlálás az 1566 lakosú községben 50 izraelitát talált. 1944 tavaszán elôször feltételezhetôen Vásárosnamény gettójába kerültek, majd Beregszászra vitték át ôket, ahonnan május közepén valamennyiüket Auschwitzba hurcolták. Források: SZUB, 25; TSK-1941.

A Munkácsi járáshoz tartozó község ortodox gyülekezetét Schmuel Weizer rabbi vezette. A hitközség elnöke Weisz Heinrich, titkára pedig Falkowitz Ignácz volt. A cionista mozgalom tevékeny volt a településen, ahol az emberek a Zsidó Nemzeti Alap (KKL) javára adakoztak. Az 1941- es népszámlálás az 1898 lakosú községben 230 izraelitát írt össze. 1944 tavaszán Bátyú község tisztviselôi tisztességesen jártak el a zsidó lakosokkal, amire abból következtetünk, hogy május 5- én valamennyiüket – Nádorfy Gyula pénztárost is beleértve – feljelentették Baky László államtitkárnál. Pészah után Bátyú zsidó lakosait a beregszászi Kont és Vály- téglagyárba vitték. Május közepén onnan deportálták ôket. Források: RLB- H, 588; TSK-1941.

Az 1941- es összeíráskor az 1680 lakosú településen 136 izraelita élt iparral és kereskedelemmel foglalkozó 25 jómódú családban. 1944 áprilisában Barkaszó zsidó lakosait a munkácsi Sajovits- féle téglagyárba vitték. Deportálóvonatuk május 26- án érkezett Auschwitzba. Források: DEGOB-AB, 1356. sz. jkv.; TSK1941.

BENE A két világháború közötti években a helybéli zsidóság részt vett a cionista mozgalomban. 1941- ben az 1024 lakosú településen 64 izraelita élt. 1944 májusában a beregszászi gettóból hurcolták ôket Auschwitzba. Forrás: TSK-1941.

BÁRDHÁZA A Munkácsvidéki járáshoz tartozó falu 1941ben összeírt 1372 lakosa közül 43 volt izraelita. A vészkorszak elôestéjén 8 zsidó család lakott a faluban. 1944 áprilisában Sellevi Mihály bíró igen rendesen viselkedett a zsidó lakosokkal. Nem tudta azonban megakadályozni a tábori csendôrök ismételt házkutatásait és a kínvallatásokat. A falu zsidóit szekéren vitték Munkácsra. Útközben a csendôrök a szekerek között jártak, és korbáccsal verték az embereket. Május közepén a Sajovits- féle téglagyár gyûjtôtáborából indított harmadik transzporttal hurcolták ôket Auschwitzba. Források: DEGOB-AB, 1538. sz. jkv.; TSK1941.

BENEDEKI A Munkácsvidéki járásban fekvô faluban vallásos közösség élt. Támogatta a szentföldi Munkatsch Kollelt, azaz a rabbinikus diákokat segítô egyesületet, és csatlakozott a kárpátaljai Ortodox Központi Irodához. A közösség élén Aharon Weiss rabbi állt, és a jesivát is ô vezette. Israel- Menachem Alter a rabbinikus bíróság elnöke volt. A cionizmus követôkre talált a településen, ahol a Betar fiókot nyitott. A zsidó gyerekek a cseh tannyelvû elemi iskolába jártak. Az 1941- ben végzett lakosság- összeírás a 823 lelket számláló faluban 188 izraelitát talált. 1944 áprilisában, pészah után a helybéli zsidóságot a munkácsi Sajovits- féle téglagyárba vitték, ahonnan május közepén Auschwitzba hurcolták. Forrás: TSK-1941. 253


BARKASZÓ

BEREG VÁRMEGYE

BEREGARDÓ A községben a két világháború között a Betar cionista mozgalom fiókot nyitott. Az 1941. évi népszámláláskor az 1203 lakosú településen 90 izraelita élt. 1944 áprilisában a helybéli zsidó lakosokat a beregszászi gettóba vitték, ahonnan május közepén valamennyiüket deportálták. Forrás: TSK-1941.

es népszámlálás a 979 lakosú faluban 87 izraelitát írt össze. Nem lehet tudni, hányan maradtak meg a településen 1944 tavaszáig, amikor elôször az ilosvai átmeneti gettóba, majd a munkácsi gyûjtôtáborba kerültek. Ez utóbbi helyrôl a május 15- én indított elsô transzporttal deportálták ôket. Források: DEBOB-AB, 1136. sz. jkv.; HGY; TSK-1941.

BEREGDARÓC

BEREGKISALMÁS

1904- tôl önállóan gazdálkodott a faluban Rosenthal Sámuel, aki több évtizeden át községi képviselôként mûködött. Az 1941. évi összeíráskor az 1334 lakosú faluban 48 izraelita élt. 1944 tavaszán elôbb a vásárosnaményi átmeneti gettóba, majd a beregszászi gyûjtôtáborba kerültek, ahonnan május közepén felkerültek az Auschwitzba irányított deportálóvonatokra. Források: SZUB, 88; TSK-1941.

A Munkácsvidéki járáshoz tartozó 929 lakosú településen 1941- ben viszonylag jelentôs, 118 fôs izraelita közösség élt. Beregkisalmás zsidó lakosai 1944 áprilisában a Munkácson felállított téglagyári gyûjtôtáborba kerültek, ahonnan május közepén deportálták ôket. Forrás: TSK-1941.

BEREGKISFALUD BEREGDÉDA Az 1787. évi összeírásban két helybéli adófizetô polgár neve szerepel. A trianoni békeszerzôdés után, a földreform ürügyén cseh, szlovák és ruszin lakosságot telepítettek be a Csap–Királyháza vasútvonal és az új magyar államhatártól keletre fekvô, túlnyomórészt magyar lakosságú faluba. Az 1941. évi népszámláláskor az 1100 lakosú Beregdédán 24 izraelitát találtak. 1944 áprilisában a beregszászi Kont és Vály- téglagyárba kerültek, ahonnan május közepén Auschwitzba hurcolták ôket. Forrás: TSK-1941.

BEREGDUBÓRKA 1941 júniusában, amikor a Kárpátaljai Kormánybizottság elhatározta, hogy az idegen állampolgárságú zsidókat kiutasítja, Beregdubórka zsidó gazdálkodóitól elôbb bekérték az állampolgárságukat igazoló irataikat, majd azok hiányára hivatkozva elszállították ôket. Az 1941254

Az Ilosvai járáshoz tartozó községben 1941- ben 2081 lakos élt, közöttük 254 izraelita. 1944 tavaszán a helybéli zsidó lakosokat elôbb az ilosvai átmeneti gettóban gyûjtötték össze, majd Munkács Sajovits- féle téglagyárából deportálták Auschwitzba. Forrás: TSK-1941.

BEREGKÖVESD A településen szervezett cionista mozgalom volt, s a lakosok rendszeresen hozzájárultak a Zsidó Nemzeti Alaphoz (KKL). Beregkövesden hozzávetôleg 300, többnyire szegény zsidó család élt. 1939- ben foganatosították az elsô zsidóellenes intézkedéseket. 1941- ben a község 1487 lakosa közül 525 volt izraelita. 1944 tavaszán az egyik beregkövesdi család flekktífuszban betegedett meg, így ôket nem lehetett elszállítani. A többi család jelentôs összeggel megvesztegette a jegyzôt, hogy haladékot kapjanak. Így a helybéli zsidókat csak május elején gyûjtötték össze. Egyeseket még aznap délután szekereken

– más forrás szerint gyalogszerrel – a beregszászi Weisz- tanyára vitték. A többiek egy éjjelt és egy nappalt a zsinagógában töltöttek, majd vasúton a beregszászi téglagyárba irányították ôket. A Weisz- tanyáról május 16- án mindenkit bevagoníroztak. A Kont és Vály- téglagyárban fogva tartott beregkövesdieket május 24- én deportálták. Források: DEGOB-AB, 19., 179., 740., 749. sz. jkv.; TSK-1941.

BEREGSURÁNY A Vásárosnaményi járás keleti szegélyén fekvô község mindvégig a trianoni Magyarországhoz tartozott. Felvidék visszacsatolása után újból Bereg vármegyéhez került. 1941- ben a 924 lakosú faluban 39 izraelita élt. 1944 áprilisában a helybéli zsidókat a beregszászi Kont és Válytéglagyárba vitték, ahonnan valamennyiüket Auschwitzba hurcolták. Források: SZUB, 28, 54, 84; TSK-1941.

BEREGNAGYALMÁS

BEREGRÁKOS A közösség szellemi vezetôje Jitzchak- Eisik Frisch rabbi volt. Az 1941- es népszámlálás a település 3578 lakosa között 346 izraelitát talált. A munkácsi Sajovits- féle téglagyárból deportálták ôket. Forrás: TSK-1941.

BEREGROSZTOKA 1941- ben az 524 lakosú kis településen 165 zsidó élt, ami 31,5 százalékos részaránynak felelt meg. A német megszállás elôtt 30 zsidó és 70 keresztény család lakott a faluban egyetértésben. 1944 tavaszán, pészah utolsó napján a zsidó közösség tagjainak két óra idôt adtak holmijuk összecsomagolására, majd vonaton a munkácsi Sajovitsféle téglagyárba vitték, onnan május közepén ôket is Auschwitzba deportálták. Források: DEGOB-AB, 1259. sz. jkv.; TSK1941.

BEREGSZÁSZ Mérete és jelentôsége szempontjából Kárpátalja harmadik városa volt. A zsidók a 17. századtól kezdtek itt letelepedni, a Schönborn grófi család birtokán. Lélekszámuk gyors ütemben növekedett, ugyanakkor felívelt a társadalmi és gazdasági szerepük is. Hamarosan kifejlesztették a zsidó szervezeti élet intézményeit; 1795- ben már saját zsinagógájuk és szentegyletük volt. A város fôrabbija 1884–1930 között Shlomo Schreiber volt, a hírneves pozsonyi Chátám Szófer unokája. A rabbiszékben ôt veje, Abraham Shlomo Hirsch (Hirsch Salamon) követte, aki a nagy zsinagógában szolgált. Jeles hitszónok volt, magyar érzelmû ember hírében állt, és a városban jól megérdemelt tiszteletnek örvendett. Nagy létszámú jesivát is vezetett. Segédrabbiként Beregszászon szolgált Kohn Eliás, ameddig 1905- ben Vásárosnamény fôrabbijává nem választották. A beregszászi haszid közösség élén Asher Steinmetz rabbi állt, aki saját jesivát igazgatott. A másik jesiva a Shomrei Emunim volt, élén Aharon Rata haszid admor állt. Miután Rata 1940- ben alijázott, nyomdokába Joseph Meir Falach lépett. A haszid közösség is létrehozta saját intézményeit, de csupán akkor nyert hivatalos elismerést, amikor Edath Yereim néven neológ hitközségként határozta meg magát. A rabbinikus és a haszid vagy a szefárd közösség között állandó ellentétek voltak, amelyek Beregszász zsidóságát megosztották. Beregszászon egy nagyméretû és több kisebb zsinagóga mûködött. A nagy zsinagóga a mai 255


A Munkácsvidéki járáshoz tartozó falu összlakossága 1941- ben 772 fô volt, közöttük 18,3 százalékot kitevô 141 izraelita. Beregnagyalmás zsidósága 1944 áprilisában a Munkácson felállított Sajovits- féle téglagyár gyûjtôtáborába került, ahonnan május közepén Kassán át Auschwitzba hurcolták. Forrás: TSK-1941.

BEREG VÁRMEGYE

Beregszász, ortodox zsinagóga

Beregszász, a zsidó hitközség székhelye és rituális fürdôje Kossuth (akkor Werbôczy) téren épült fel a 18– 19. századra jellemzô stílusban. A város egyik legszebb épülete volt. A Széchenyi utcában 1912- ben impozáns méretû szecessziós stílusú rituális fürdôt emeltek. A két közösség intézményei közül fontosak voltak a különbözô tevékenységek megtartásához szükséges épületek, a rabbilakás és a fizetett tisztviselôk lakásai, a vallási, a társadalmi és a jótékonysági intézmények, beleértve a szegény látogatók számára fenntartott konyhát és vendégházat. A hitközségi adót rendszeresen hétszázötven személy fizette. A zsidó közösség cseh tannyelvû elemi is256

kolát tartott fenn, hogy a gyerekek az állam nyelvét jól elsajátítsák. Az zsidó elemi iskola elvégzése után a legtöbb gyerek a beregszászi magyar középiskolába iratkozott. A település zsidóságának a világi élete is jól szervezett volt. A hitközség elnöki tisztét a vészkorszak elôtt Vári Sándor, Herschkowitz Lajos és Fodor Albert töltötték be. A cionista szervezetet és a Zsidó Nemzeti Alap (KKL) helyi fiókját Gross Béla vezette. A városban népszerûségnek örvendô cionista mozgalom hívei a Betar, a WIZO, a Hásomér Hácáir, a Háoved Mizrachi, a Bnei Akiba és a Hehaluc szervezetekbe tömörültek. Az ortodox Agudat Jiszrael viszont anticionista álláspontot képviselt. A zsidó sportklubok közül a legjelentôsebbek a Hákoach, Maccabi és Hánoar voltak, amelyek a város sportéletében rendszeresen részt vettek, és gyakran bajnokságokat is nyertek. A városban zsidó elemi iskola is mûködött. A helybéli zsidóság leadta szavazatát a Cionista Kongresszusban és a Zsidó Pártban, amelyik részt vett a parlamenti választásokon. A zsidóság számos társadalmi szervezetben vállalt szerepet, támogatta a mûvelôdési életet, az irodalmat és a mûvészeteket. A csehszlovák állami hovatartozás idején demokratikus rendszer volt, és antiszemitizmus a magyarok részérôl sem nyilvánult meg. A helyzet 1938 novemberében gyökeresen megváltozott. Beregszász Kárpátaljának az elsô bécsi döntés által Magyarországhoz csatolt részére esett. A magyar katonák már ünnepélyes megérkezésükkor több zsidó nézôt megvertek, közöttük Fränkel Jónás zsidó hittantanárt is, aki két évtizeddel korábban iskolájában egyedüliként tagadta meg, hogy a csehszlovák államnak hûségesküt tegyen. Az ünnepségek után a „rongyos gárda” tagjai a zsidó üzletek kirakatait betörték. 1939. július 15- én Beregszász visszakapta rendezett tanácsú megyei város státusát, polgármesterének pedig Hubay Kálmánt nevezték ki. A magyar hatóságok könyörtelenül jártak el a zsidó gazdasági és kereskedelmi vállalkozásokkal szemben. A legtöbb iparengedélyt visszavonták. Az üldöztetés olyan méreteket öltött, hogy a város magyar polgármestere kénytelen volt néhány zsidó vállalkozást újra engedélyezni, mert a zsidóság hiányát például a borterme-

A német katonaság 1944 tavaszán Beregszászra is bevonult. Március 31- én a Gestapo is a városba érkezett, és a zsidóságra egymillió pengôs kollektív „bírságot” rótt ki, amit aznap estig kellett összeszedni. Túszokat ejtettek, közöttük gyermekeket is. Azzal fenyegetôztek, hogy kivégzik ôket, és további retorziókkal is élni fognak. Elvitték túsznak a rabbit, a hitközség elnökét és a családját, összesen 120 embert. Miután a zsidó közösség a követelt összeget összegyûjtötte, a túszokat kiengedték. Késôbb azonban mindenféle ürüggyel újra túszokat ejtettek. Rá-

juk fogták, hogy kommunisták, de az is elôfordult, hogy válogatás nélkül vittek el gazdagokat, erôseket és fiatalokat. Napirenden volt a zsidók bántalmazása. A németek április 1- jén elrendelték a zsidó tanács felállítását, hogy a rendeleteket általuk továbbítsák. A tanács tagjai: Weiss Dávid hitközségi elnök, Reismann Péter, Hirsch Salamon és Steinmetz N. voltak, akik mindent megkíséreltek a közösségük érdekében, de mivel a németek semmilyen ígéretüket nem tartották be, a Gestapóval történt egyezkedési próbálkozásuk eredménytelen maradt. A gettót pészah utolsó napján állították fel az elôzôleg zsidó tulajdonban volt Kont és Vály- téglagyárban. A második gettót a Weiszféle tanya gazdasági épületeiben helyezték el, ahol három falu zsidóságát gyûjtötték össze, mintegy ezer családot. Miután a helybélieket gettóba szorították, behozták a környék városainak és falvainak zsidóságát is. Más forrás szerint elôször a környék zsidóságát gyûjtötték egybe, és a beregszásziak voltak az utolsók. A gettósítást Fery (Feri) Pál csendôr fôhadnagy, a nagyváradi csendôriskola tisztje felügyelte. A helybélieket a tábori csendôrök és a rendôrség kísérte a gettóba. Fennállásának csúcsán a beregszászi gettókban körülbelül 10 ezer embert tartottak fogva. Tanúvallomások szerint Pál fogalmazó többször ellenôrizte a gettót, és az ott foganatosított rendelkezéseket nem találta elég szigorúnak. A téglagyári gettó csak sorompóval volt körülzárva. Kívülrôl a rendôrség, késôbb a csendôrség, bent pedig a zsidó fiatalság ôrizte. Az utóbbiakat az emberek elnevezték „terelôk”nek. A gettóban szörnyû zsúfoltság uralkodott. Az embereket a nyitott téglaszárító színekben helyezték el, amelyeknek csak tetejük volt, oldalfaluk nem. Miután a rendôri ôrizetet a csendôrség váltotta fel, az emberek életkörülményei jelentôs mértékben rosszabbodtak. Az emberek felállítottak egy népkonyhát, ahol reggel teát, délben levest fôztek. A zsidó tanács érdeme, hogy jó volt az élelmezés, amihez semmilyen külsô segítséget nem kaptak. Egyes források szerint kevés volt a víz. Az ellátást úgy oldották meg, 257


lés nagyon megszenvedte. A vallásos zsidók ellen gyakran tettlegességet alkalmaztak. A rabbinikus jesiva diákjait az utcán bántalmazták, ezért a jesiva rövidesen bezárta kapuit. A zsidók növekvô munkanélkülisége szegénységhez és éhezéshez vezetett. 1941- ben sok zsidó lakos állampolgársági dokumentumait érvénytelennek nyilvánították, és Lengyelországba hurcolták ôket. Igen sokan Kamenyec- Podolszkij környékén pusztultak el, közöttük Joseph Meir Falach haszid rabbi is. Az 1941. évi népszámlálás a 19 373 lakosú városban 5856 izraelitát talált, ami 30,2 százalékos részarányt jelentett. A Beregszászi járás összlakossága 1941- ben 34 217 volt, közöttük 2059 izraelitát írtak össze. Megoszlásuk a különbözô településeken az alábbi volt (zárójelben az izraeliták, illetve az összlakosság lélekszáma): Asztély (35; 573), *Badaló (62; 1248), Balazsér (26; 785), *Bene (64; 1024), *Beregardó (90; 1203), *Beregdéda (24; 1100), Beregsom (26; 1191), *Beregújfalu (102; 1755), Bulcsu (11; 964), Csetfalva (18; 549), Csonkapapi (22; 1178), Halábor (7; 645), Hetyen (14; 819), Kígyós (12; 668), Kisbégány (24; 921), Kisharangláb (11; 493), Kovászó (37; 983), Macsola (24; 734), Makkosjánosi (16; 1219), Mezôgecse (6; 538), Mezôhomok (5; 329), *Mezôkaszony (479; 2658), *Nagybereg (161; 2504), Nagybégány (48; 1434), *Nagyborzsova (103; 1058), *Nagymuzsaly (353; 2215), Sárosoroszi (16; 798), Tiszacsoma (22; 718), *Vári (179; 2893) és Zápszony (62; 1020).

BEREG VÁRMEGYE

hogy minden héten két zsidó férfi rendôrök kíséretében hazamehetett a falujába, hogy az elhagyott zsidó házakból összeszedje az élelmiszereket, amelyeket a közös konyhán megfôztek. Aki igényelte, olajjal fôzött, és kóser kosztot is kaphatott. Nem tudták viszont megoldani a gyermekek tejjel való ellátását, mert azt a csendôrök nem engedélyezték. Minden este névsorolvasás volt, másnap reggel pedig 10-20 embert elvittek. A téglagyárban mindenki állandó rettegésben élt, hogy mikor kerül rá a sor. A gettó fennállása idején sok embert bevittek a városba dolgozni. A nôk téglát hordtak és takarítottak, a férfiak sáncot és gödröt ástak, vagy nehéz vascsilléket vontattak. A beregszászi gettó foglyai azt remélték, hogy a háború végéig helyben maradhatnak. Késôbb a hatóságok azt az álhírt terjesztették, hogy Kecskemétre viszik ôket, mezôgazdasági munkára. Öt személynek sikerült a gettóból kiszöknie és egy lakatlan zsidó ház padlásán a széna között elrejtôznie. A keresztény szomszédok azonban feljelentették ôket, és bár a rendôrök jóindulatúan viselkedtek, a szomszédok annyira követelôztek, hogy végül megkeresték és visszavitték ôket a gettóba. Felállítottak egy kis kórházat („fertôtlenítôt”), amelyet a már gettóba zárt zsidó férfiak emeltek, s amely zsidó orvosokkal és ápolónôkkel mûködött. A gettó egészségügyi körülményei rendkívül rosszak voltak. Sokaknak fedett hely már nem jutott, ezért heteken át a szabad ég alatt kellett élniük. A gettó parancsnoka Nagy István csendôr alezredes volt, a téglagyári gettó ôrizetére kirendelt csendôrök parancsnokaként pedig az április 25- én Beregszászra helyezett Kecskési (Kohlmann) Tibor csendôr fôhadnagy, a 117- es tábori csendôrzászlóalj szakaszparancsnoka szolgált, akit a háború után népbíróság elé állítottak. Azzal vádolták, hogy részt vett a gettóba hurcoltak értékeinek elkobzásában, az ennek érdekében végrehajtott motozásban és a deportálást megelôzô bevagonírozásban. A per során Kecskési azt vallotta, hogy szakaszával a téglagyárban és a zsidók vagonírozásakor parancsra jelent meg, de a foglyokat sem ô, sem emberei nem bántották. Egyes túlélô tanúk vallomása szerint a kegyetlenkedéseket a Fery (Feri) Pál 258

csendôr fôhadnagy vezette gettóôrség hajtotta végre, s ezek Kecskésit is annyira megviselték, hogy áthelyezését kérte. Ez meg is történt, Kecskési Tibort 1944. május 18- án áthelyezték Tiszaújlakra. A Népbíróságok Országos Tanácsa Kecskésit 1948- ban mégis tíz év börtönre és vagyonelkobzásra ítélte. 1956- ban szabadult, és Ausztriába menekült, késôbb pedig Németországban telepedett le. Az egykori csendôr fôhadnagyot – késôbbi írói nevén Tollas Tibor költôt – 1991- ben, Göncz Árpád köztársasági elnöksége idején a Legfelsôbb Bíróság Elnökségi Tanácsa a háborús bûntett vádja alól felmentette, megállapítva, hogy a népbírósági ítélet megalapozatlan és törvénysértô volt. Nemsokára magas állami kitüntetésben részesült. Az emberek megtévesztésére azt híresztelték, hogy Kecskemétre viszik ôket munkára, ahol jó dolguk lesz. Május 14- én a fiatal, munkaképes zsidókat az öregektôl, asszonyoktól és gyermekektôl különválasztották. A fiatalokat – összesen 3818 személyt – május 15- én (más forrás szerint 16- án) vagonírozták be, a többieket további három transzportban deportálták Auschwitzba. Amikor az elsô transzportot indították, a még ott maradt férfiak közül többet kivittek a vagonhoz, hogy a csendôrök számára összeszedjék a pénzt, amit a többiek indulás elôtt kétségbeesetten elhajítottak. Négy hétig tartó gettóélet után Beregszász zsidóságát az állomásra hajtották. Az út az állomásig igen keserves volt. A gyerekekkel és csomagokkal nehezen haladó embereket a csendôrök puskával és szuronnyal hajtották. A csendôrtisztek még a vagon lépcsôjén is fosztogattak: azon a címen, hogy túl sok az emberek holmija, mindent elkoboztak tôlük. Háromnapos út után érkeztek meg Auschwitzba. Sokan már útközben meghaltak. A Weisz- féle tanyán az élelmezés nagyon gyenge volt. A Weisz- tanyára idônként német katonák jöttek, és elkobozták az ezüst evôeszközöket, gyertyatartókat és az órákat. Az emberek azt az élelmet fogyasztották, amit magukkal vittek, kiegészítést nem kaptak. Beregkövesd és Dolha lakosságát is oda telepítették. Viszonylag elfogadható körülmények között éltek, ugyanis flekktífuszgyanú miatt elkülönítették ôket a

tárnak rendezték be, ezzel az épületet teljesen tönkretették. Hasonló sorsra jutott a Zrínyi utcai kis zsinagóga is, amelyben a katonai alakulat lôszerraktárát helyezték el. Az 1960- as évek elején döntés született arról, hogy az egykori nagy zsinagógát kultúrházzá kell átalakítani. A kultúrházat többszöri halasztás után 1969. július 7- én nyitották meg. Az 1990- es évekbeli rendszerváltás után az 1944- ben elhurcolt zsidó mártírok emlékére a kultúrház falán márványtáblát avattak. Héber, ukrán és magyar nyelven megfogalmazott szövege a következô: „A Beregszászból és Bereg megyébôl / 1944- ben elhurcolt és a fasiszták / gázkamráiban mártírhalált halt / zsidó áldozatok emlékére.” A rituális fürdô épületét az 1980- as évek elején restaurálták, gondosan megôrizve annak jellegét, stílusát. Egy ideig a városi közfürdônek, majd sportklubnak adott otthont. Források: BGY; DEGOB, 443. sz. jkv.; DEGOB-AB, 160., 173., 340., 373., 405., 443., 491., 519., 601., 654., 704., 740., 749. sz. jkv.; EJ- K; FCS, 343; HJ- BK; LD- E; RLB- H, 568, 589-590, 619, 634, 666, 702, 765, 824, 1357-1358; SZA- S; SZS; SZS- L.

BEREGÚJFALU A Bereg vármegye északkeleti szegletén található faluban már az 1749- es adóösszeíráson szerepel helybéli zsidó lakos neve. Az 1941. évi összeírás az 1755 lakosú településen 102 izraelitát talált. 1944 tavaszán Beregújfalu zsidó lakosait feltételezhetôen Nagybeteg vasútállomásáról irányították a beregszászi Kont és Vály- téglagyárba, ahonnan május közepén deportálták ôket. Forrás: TSK-1941.

BILKE A zsidó jelenlétet elôször 1725- ben említik, ettôl kezdve a közösség számbelileg állandóan gyarapodott. 1787- bôl már név szerint tudunk itt élt adófizetô zsidó lakosról. A 19. század végén nagy botrányt kavart a zsidó anyakönyv 259


többiektôl. A Weisz- tanyáról történt elindítás különösen kegyetlen volt. Az embereket nagyszámú csendôr állította sorba, mindenkit levetkôztettek, megmotoztak, és mindent elvettek tôlük, amit hazulról magukkal hoztak. Még kenyeret sem volt szabad magukkal vinniük, s az egyetlen kocsiba zsúfolt 78 személynek vizet sem adtak. A vagonajtót Beregszásztól Auschwitzig nem nyitották ki. A Beregszászról indított deportálóvonatok a következô napokon haladtak át a kassai állomáson: május 18. (3569 fô), május 24. (2602) és május 29. (860 személy). Az utolsó deportálóvonat a betegeket szállító transzport volt, ezért egyegy kocsiban viszonylag kevesen, körülbelül ötvenen voltak. Valószínûleg ebbe a transzportba kerültek az agg menházban elhelyezett zsidók is, akiket egyenesen a szerelvényekhez vittek. Az egyik transzport útnak indítását Endre László államtitkár is végignézte. Az elsô világháború idején Hirsch Salamon fôrabbi az osztrák- magyar hadseregben harcolt, így 1944 tavaszán mentesítést kérhetett volna, de a közösségével maradt, és a holokauszt áldozata lett. Auschwitzban pusztult el Steinmetz haszid rabbi is. A lepecsételt 800 beregszászi zsidó ingatlan közül a helyi lakosság 80- 100 lakást feltört és kifosztott. A zsákmányolás olyan méreteket öltött, hogy azt a német külügyminisztériumnak küldött június 27- i táviratában Edmund Veesenmayer is megemlítette. A várost a Vörös Hadsereg 4. ukrán frontjának egységei 1944 októberében foglalták el. A beregszászi zsidó túlélôk közül sokan hazatértek, mert remélték, hogy a város Csehszlovákiához vagy Magyarországhoz fog tartozni, de hamarosan világossá vált, hogy szovjet fennhatóság alatt marad. 1945- ben a várost Kárpátalja részeként az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársasághoz csatolták. Mielôtt az új állami hovatartozást véglegesítették volna, 1945 tavaszán néhány hétig a területrôl még távozni lehetett. Ezalatt a hitközösség lélekszáma jelentôsen megcsappant. Sok túlélô Magyarországra vagy Csehszlovákiába települt, ahonnan a legtöbben alijáztak, vagy Nyugatra vándoroltak. A beregszászi városközpontban álló nagy zsinagógát a szovjet hatóságok kereskedelmi rak-

BEREG VÁRMEGYE

(matrika) adatainak meghamisítása. A helybéli rabbi segédletével megváltoztatták a zsidó gyerekek születési évét, hogy elkerüljék a katonai besorozásukat. A feljelentést követôen a rabbi elégette a matrikát, majd Eretz Izraelbe menekült. Bilke a zsidó oktatás jelentôs központja volt. Fogalommá vált hédere mellett két másik iskolája és egy leányiskolája is zsidó nevelést nyújtott. Az iskolák mûködését az amerikai Joint támogatta. A talmud- tóra és a jesiva hagyományos zsidó ismereteket nyújtott. A helybéli ruszin gimnáziumban több tucat zsidó diák tanult. A vészkorszakig a közösség a Kollel- Munkácsot támogatta a Szentföldön. Jelentôs lakosságnövekedés következett be az elsô világháború idején, amikor Bilkén a frontvonalból elmenekült lengyelországi zsidók telepedtek le. A helybéli lakosok fakitermeléssel és - feldolgozással foglalkoztak, mezôgazdasági termelôk és iparosok voltak. A zsidóság intézményei közül meg kell említenünk három zsinagógát, a temetôt és a Chevra Kadisát. A két világháború között a cionizmus eszméi sok követôre találtak Bilkén, ahol több szervezet nyitott fiókot: a Mizrahi, a Betar és a Hásomér Hácáir. Ugyanakkor megalakult a cionistaellenes ortodox Agudat Jiszrael is. Sokan a Zsidó Nemzeti Alap (KKL) támogatói voltak. Ebben az idôszakban a hitközség vezetôje Feldmann Sándor (Alexander) volt, a titkári teendôket pedig Salomon Jenô (Eugen) látta el, és Jankel Gadalowitz volt a hitközség elnöke. A rabbiszéket Friedländer Meir foglalta el, akit Weiss Naftali Zvi követett, a nagyszôllôsi székhelyû haszid Spinka- dinasztia leszármazottja. Weiss rabbi a rabbinikus bíróság élén állt, és egyben a helybéli jesiva igazgatója volt. A bilkei közösség utolsó elnökét, Rosenbaum Chajim Israelt, a magyar hatóságok utasították, hogy állítsa össze a helybéli zsidóság részletes jegyzékét. Késôbb a hatóságok e lista alapján mozgósították a zsidó férfiakat munkaszolgálatra, illetve hajtották végre az 1941., majd az 1944. évi deportálást. Az elsô bécsi döntés értelmében 1938 novemberében Bilke a Ruszin Autonóm Tartomány része lett. A magyar hadsereg 1939. március 16- án szállta meg a területet. 260

1941- ben a hatóságok összeszedték az ún. hontalan, vagyis rendezetlen állampolgárságú zsidókat, és Lengyelországba szállították ôket, ahol a legtöbben a Kamenyec- Podolszkijban végrehajtott hírhedt tömegmészárlás áldozatai lettek, vagy másutt pusztultak el. Az 1941. évben végzett népszámláláskor a 6252 lakosú Bilkén 1103 izraelita élt, ami az összlakosság 17,6 százalékát jelentette. 1944 márciusában – közvetlenül a német megszállás után – a keresztény lakosság a zsidók ellen fordult. A gazdagabb zsidókat a csendôrök a községházára vitték, és ott veréssel kényszeríttették, hogy értékeik rejtekhelyét bevallják. Más zsidó férfiakat bevittek a beregszászi kaszárnyába, ahol Virtás ôrmester és Szécsi szakaszvezetô súlyosan bántalmazta ôket. Onnan valamennyiüket egyenesen a beregszászi gettóba küldték. 1944. április 20- án (más forrás szerint 18- án) Bánky munkácsi és Schubert Sándor bilkei csendôr két órát adott Bilke zsidó lakosainak, hogy a gettóba indulásra felkészüljenek. Az embereket elôbb a bilkei nagy zsinagóga udvarára gyûjtötték, majd lezárt vagonokban, egész napos vonatozás után, éjfél elôtt érkeztek meg Beregszászra, ahol az éjszakát rossz, szeles idôben az állomáson töltötték. A Kont és Vály- téglagyárban felállított gettóban öt hetet töltöttek, s onnan május 24- én hurcolták ôket Auschwitzba. A kassai Vrancsik István állomásfônök kimutatása szerint deportálóvonatjuk 2602 személyt szállított. Május 26- án érkeztek Auschwitzba, ahol a legtöbbjüket még aznap elpusztították. Források: DEGOB- AB, 54., 654., 660., 798., 833. sz. jkv.; TSK-1941.

BÓTRÁGY A Munkácsi járáshoz tartozó település a csap–királyházi vasútvonal és a trianoni magyar államhatár mellett fekszik. A közösségnek volt saját zsinagógája, de rabbija nem, ezért az istentiszteletet tanult talmudisták vezették. A sakter hetente egyszer járt át Bátyúból. A trianoni békeszerzôdés után a gyerekek a cseh elemi, majd a magyar polgári iskolába jártak.

BRÓD A helybéli zsidóság földmûvelésbôl élt, a legtöbben saját birtokukon gazdálkodtak. Grünwald Jacob, az ortodox hitközség rabbija ellenezte a cionista mozgalmat, különösképpen a Zsidó Nemzeti Alapot (KKL). Ennek ellenére Bródon a Betar mozgalomnak aktív fiókja mûködött. Az 1941- es népszámláláskor a község 1706 lakosa közül 441 izraelita vallású volt. A sárga csillag bevezetését 1944 tavaszán a helybéli keresztény lakosok elégtétellel vették tudomásul. A község zsidó lakosait elôbb Ilosvára vitték, az átmeneti gettóba, ahonnan röviddel késôbb átirányították ôket a munkácsi gettóba, majd valamennyiüket deportálták. Források: DEGOB-AB, 1266. sz. jkv.; TSK1941.

CSARODA A település mindvégig a trianoni Magyarország része maradt. 1941- ben az 1013 lakosú községben 73 izraelita élt. A zsidó lakosok összegyûjtésekor a csarodaiak 1944 áprilisában elôször

Vásárosnamény gettójába kerültek, majd a beregszászi gyûjtôtáborból deportálták ôket. Forrás: TSK-1941.

CSONGOR A Munkácsi járáshoz tartozó településen 1941ben 1906 lakos közül 102 izraelita volt. 1944 májusában a munkácsi Sajovits- téglagyárból deportálták ôket. Forrás: TSK-1941.

DOLHA Az elsô zsidó lakosok 1768- ban telepedtek le a községben, a Teleki grófok birtokán. A közösségnek engedélyezték, hogy zsinagógát és közösségi házat építsen, valamint temetôt nyisson. Az 1884- ben megválasztott Grünzweig Asher Zelig rabbi hatvan éven át szolgálta a közösségét, munkáját a sakter segítette. A rabbi kis haszid jesivát is vezetett, ahol ô volt az admor, és ahol a fia, Jechiel segédkezett neki. A közösség Kárpátalja Ortodox Zsidó Közösségeinek Központi Irodájához tartozott. Dolha további zsidó oktatási intézményei a héder és a talmud- tóra voltak. A hitközség elnöke hosszú éveken át Wolf Weingarten volt, tisztségét Pinchas Kirschbaum vette át. A közösség vallási, társadalmi és jótékonysági intézményeket mûködtetett, közöttük Chevra Kadisát és rabbinikus irodalmat tanulmányozó olvasókört. A cionista mozgalomnak is voltak követôi; a Betar a településen fiókot nyitott. 1939. március 16- án a magyar csapatok elfoglalták az autonóm ruszin területet, s ezt követôen a zsidók helyzete rosszabbodott. Az 1941. évi lakosság- összeírás a 4676 lelket számláló nagyközségben 531 izraelitát talált. 1941 júliusában öt hontalan zsidó családot számûztek, akik Kamenyec- Podolszkijban pusztultak el. A gettósítás elsô szakaszában, 1944. április 16- án a helybéli zsidókat a felekezeti iskolában gyûjtötték össze. A hatóság megvesztegetésével a zsidó lakosság elérte, hogy a települést flekktífusszal fertôzöttnek nyilvánítsák, amivel két 261


Az 1421 lakosú Bótrágyon 1941- ben 72 izraelitát számláltak. A falu zsidóságát pészah utáni napon a helybéli négy- öt csendôr gyûjtötte össze. Az embereknek már elôzô nap szóltak errôl, így volt idejük felkészülni. A megszüntetett cseh elemi iskola üres épületébe vitték ôket, ahol 2-3 napig maradtak. A földön aludtak, fôzési lehetôségük nem volt, az otthonról hozott élelemmel táplálkoztak. Ezután a közösséget szekereken a munkácsi Sajovits- féle téglagyárba szállították, ami azért meglepô, mert a szintén a Munkácsi járáshoz tartozó, de a Munkácshoz közelebb fekvô Bátyú lakosságát Beregszászra irányították. Bótrágy zsidó lakosait május közepén deportálták Auschwitzba. Közvetlenül a gettósítás elôtt sikerült Budapestre szöknie Rosenthal Jaszi vallásos zsidó fiúnak, akirôl mindenki azt hitte, hogy a mezôkaszonyi jesivában tartózkodik. A deportálás túlélôi közül a faluba senki nem tért vissza. Források: NFSZ; TSK-1941.

BEREG VÁRMEGYE

hét haladékot kaptak a deportálásra. Április 29- én a dolhai zsidókat Beregszászra vitték, ahol óvintézkedésbôl a Weisz- tanyán karanténba helyezték ôket. Május 15- én (vagy 16- án) valamenynyiüket a vasútállomásra kísérték. Két nappal késôbb megérkeztek Auschwitzba, ahol a legtöbben egyenesen a gázkamrába kerültek. A holokauszt túlélôinek száma 90 körüli volt. 1945 után megpróbálták közösségi életüket újraindítani, de a szovjet hatóságok ezt megakadályozták. Ezért a legtöbb túlélô kivándorolt. Forrás: TSK-1941.

DUSZINA A falu rendkívül szegény vidéken feküdt. Lakossága 1932- ben az éhínség küszöbén állt, és a nehéz helyzetben a Csehszlovák Köztársaság nyugatibb részeinek zsidó társadalmi szervezetei nyújtottak segítséget. A falu hitközsége a szolyvaihoz tartozott. Az 1941. évi népszámlálás szerint az 1141 lakosú faluban 176 izraelita élt. A zsidó lakosság összegyûjtésekor a duszinaiak elôbb a járásközpontban, Szolyván felállított átmeneti gettóba kerültek, ahonnan Munkácsra vitték ôket. Rövidesen az ô sorsuk is a deportálás lett. Forrás: TSK-1941.

DRÁGABÁRTFALVA Az 1941- ben végzett lakosság- összeírás a Munkácsvidéki járáshoz tartozó 2066 lelket számláló településen 107 izraelitát talált. 1944. április 19- én kora reggel a zsidó házaknál megjelentek a csendôrök és Mackó Géza jegyzô emberei. Kiadták a parancsot, hogy azonnal készüljenek, mert gettóba viszik ôket. Elôször a falubeli iskolában gyûjtötték össze az embereket, onnan szekereken vitték ôket tovább a munkácsi téglagyárba. 1944 májusában a munkácsi gyûjtôtáborból deportálták ôket. Források: DEGOB- AB, 75. sz. jkv.; TSK1941.

FALUCSKA Az 1941- es népszámláláskor a mindössze 676 lakosú faluban 53 izraelita élt. Gazdálkodással foglalkoztak, és szûkös anyagi körülmények között éltek. A településen 1944- ben 11 zsidó család lakott. Április közepén a magyar csendôrök összeszedték a falubeli zsidókat, és a járásközpontba, Ilosvára gyûjtötték ôket. Három napot töltöttek az átmeneti gettóban, majd vonattal a munkácsi Sajovits- féle téglagyárba szállították ôket. Május közepén valamennyien felkerültek az Auschwitzba irányított deportálószerelvényre. Források: DEGOB- AB, 302, sz. jkv.; TSK1941.

DUNKÓFALVA Az 1941- es összeírás az 1305 lelket számláló faluban 82 izraelitát talált. A gettósítás idején a településen 15 zsidó család élt. 1944. április 20- án idegen csendôrök jelentek meg a zsidók lakásán, és 15 percet hagytak csomagolásra. A kiürítést Szarkanics bíró rendelte el. A Szolyvai járáshoz tartozó település zsidóságát szekerekre rakták, és egyenesen a munkácsi téglagyárba vitték, ahonnan májusban ôket is deportálták. Források: DEGOB- AB, 8. sz. jkv.; TSK1941.

262

FELSÔVERECKE A településen az idôk folyamán jelentôs lélekszámú zsidó közösség élt. 1941- ben az 1885 lakosú településen 227 izraelitát írtak össze. A falu zsidó lakosságát elôször a járásszékhelyen, Alsóvereckén felállított átmeneti gettóba vitték, ahonnan – talán Volóc vasútállomásáról – Munkácsra kerültek, a Sajovits- féle téglagyárban mûködô gyûjtôtáborba. A május 17- én indított harmadik transzporttal hurcolták ôket Auschwitzba. Források: DEGOB- AB, 262., 377. sz. jkv.; TSK-1941.

Az 1837. évi statisztika adatai szerint a faluban 5 zsidó lakos élt. 1941- ben a Munkácsvidéki járáshoz tartozó 1313 lakosú faluban 74 izraelitát számoltak össze. 1944 tavaszán Munkácsra vitték ôket, a Sajovits- féle téglagyárban felállított gyûjtôtáborba, ahonnan május közepén valamennyiüket deportálták. Forrás: TSK-1941.

adták ki. 1944 áprilisában, pészahkor a zsidó házak elé három napig strázsát állítottak, majd a közösséget egy éjszakára a zsinagógába gyûjtötték össze. Onnan az embereket másnap reggel gyalogosan a két kilométerre fekvô vasútállomásra vezényelték, és a munkácsi Sajovits- féle téglagyárban felállított gettóba szállították. Május közepén felkerültek a deportálóvonatokra. Források: DEBOG- AB, 456., 1265. sz. jkv.; TSK-1941.

GÁT

HOLUBINA

A Szernye folyó partján fekvô településen már a 18. század elsô felétôl éltek zsidók. A Munkácsi járáshoz tartozó Gáton 1941- ben a 2240 lakos között 66 volt izraelita vallású. 1944 tavaszán a munkácsi Sajovits- féle téglagyárba kerültek, ahonnan május közepén deportálták ôket. Forrás: TSK-1941.

A faluban már a 18. században is éltek zsidók. 1837- ben a községben 30 zsidó lakos élt. A rendkívül szegény falu lakossága 1932- ben éhezett; élelmiszersegélyt Csehszlovákia nyugati részeinek zsidó szervezeteitôl kaptak. Holubina hívôi a szolyvai hitközséghez tartoztak. 1941- es adatok szerint 209 izraelita lakos élt az 1873 lelket számláló községben. 1944 áprilisában, pészahkor a település utcáin valósággal vadásztak a zsidókra. Végül a zsinagógában gyûjtötték össze, majd gyalogmenetben a szolyvai vasútállomásra vezényelték ôket, ahonnan a munkácsi Sajovits- féle téglagyárba kerültek. Az ô sorsuk is az Auschwitzba történô deportálás volt. Források: DEGOB- AB, 944. sz. jkv.; TSK1941.

GERGELYIUGORNYA

A Tisza jobb partján fekvô község a trianoni Magyarország része maradt, Kárpátalja visszacsatolása után pedig újból Bereg vármegyéhez került. Az 1941. évi népszámláláskor az 1724 lakosú községben 96 személy vallotta magát izraelitának. 1944 tavaszán a zsidó lakosokat elôször a járásszékhelyen, Vásárosnaményban HUKLIVA felállított gettóba vitték, majd a beregszászi gyûjtôtáborból hurcolták ôket Auschwitzba. A helybéli zsidóság ortodox közösségi életet élt. Sok zsidó lakos a helyi cukorgyárban dolgoForrás: TSK-1941. zott. Élénk cionista mozgalom létezett a településen, amelynek lakosai hozzájárultak a Zsidó Nemzeti Alaphoz (KKL). A településen a MizHÁRSFALVA rachi fiókot mûködtetett, a vallásos fiatalokat A Szolyvai járáshoz tartozó településen ortodox pedig a Bnei- Akiva tömörítette. Az 1941- es hitközség mûködött, és a cionista mozgalom is népszámlálás az 1775 lakosú községben 231 izraesok követôt toborzott. Az 1941- ben végzett nép- litát írt össze. 1944 tavaszán, pészah után a helyszámlálás a település 2767 lakosa között 672 iz- béli zsidó lakosokat tehergépkocsikon a Munraelitát talált. Ugyanakkor 30 családot kiutasí- kácson felállított gettóba vitték. Körülbelül egy tottak az országból, közülük mindössze 5 sze- hónapig a Sajovits- féle téglagyárban tartották mélynek sikerült visszatérnie. Papp jegyzô uta- ôket fogva, majd valamennyien felkerültek az sítására a zsidó lakosok leveleit nem kézbesítet- Auschwitzba irányított deportálóvonatokra. Forrás: TSK-1941. ték, és az ôket megilletô élelmiszerjegyet nem 263


FELSÔVIZNICE

BEREG VÁRMEGYE

IGNÉC A közösség élén Jekutiel Jehuda Adler rabbi állt. A cionista mozgalom fiókot nyitott a településen. 1941- ben a nagyközség 3005 lakosa közül 167 volt izraelita. 1944. április 16- án Ignéc zsidóságát a munkácsi Sajovits- féle téglagyárban felállított gyûjtôtáborba vitték, ahonnan május közepén Auschwitzba kerültek. Források: DEGOB-AB, 1545. sz. jkv.; TSK1941.

ILONCA Az Ilosvai járáshoz tartozó nagyközségben igen jelentôs lélekszámú zsidó közösség élt. Az 1941es népszámlálás az 5607 fôs településen 887 izraelitát írt össze, ami 15,8 százalékos részaránynak felelt meg. A helyi zsidókat 1944. május közepén csendôrök és nyilasok szedték össze. Értékeiket elvették, majd valamennyiüket a zsinagógába tömörítették. Még aznap a beregszászi gettóba kerültek. A gettóba szállítás nagyon durva módon, a nyilasok és a csendôrök bántalmazásai közepette történt. Két hétig voltak a beregszászi gettóban, majd – 90 személyt egyetlen kocsiba bevagonírozva – Kassán keresztül Auschwitzba hurcolták ôket. Források: DEGOB-AB, 173. jkv.; TSK-1941.

ILONOKÚJFALU A településen haszid közösség élt. 1941- ben 1874 lakos közül 238 volt izraelita. 1944 áprilisában, pészah után a zsidókat ökrös szekéren a munkácsi Sajovits- féle téglagyárba vitték. Onnan ôket is Auschwitzba deportálták. Forrás: TSK-1941.

ILOSVA A 20. század kezdetén Joel Teitelbaum rabbit választották meg vallási vezetônek. Röviddel késôbb Teitelbaum úgy döntött, hogy közössége kilép a duklai rabbinátus kötelékébôl, ahová 264

addig tartozott. E döntés folyományaként a közösség kettészakadt: rabbinikus és haszid részre. Késôbb a rabbi otthagyta megosztott közösségét, amely Jitzchal Levi Grünwald rabbit választotta meg. Moshe Segal Wertzberger követte ôt a rabbiszékben, aki nyájával együtt Auschwitzban pusztult el. A cionizmus eszméi sok hívet szereztek Ilosván. Az elsô bécsi döntés nyomán, 1938 novemberében Ilosva a Ruszin Autonóm Tartomány része lett. A magyar hadsereg 1939. március 16án szállta meg az autonóm tartományt. A magyarok zsidó lakosokkal szembeni bánásmódja azonban az elôzônél is rosszabbnak bizonyult: az üldözéstôl a kisajátításig és az éheztetésig terjedt. Az ún. hontalan zsidókat, mintegy 300500 személyt, 1941 nyarán Lengyelországba számûzték, ahol egyeseket Kamenyec- Podolszkijban kivégeztek. Szerencsére viszonylag sok ilosvainak sikerült hazatérnie. Az 1941. évi népszámláláskor a 3863 lakosú településen 1393 izraelita élt, ami 36,1 százalékos részaránynak felelt meg. A Beregi közigazgatási kirendeltséghez tartozó Ilosvai járásban az 1941- ben megtartott népszámláláskor összesen 78 228 személy élt, közülük 9300 volt izraelita. Megoszlásuk a különbözô településeken az alábbi volt (zárójelben az izraeliták, illetve az összlakosság lélekszáma): Alsókaraszló (104; 1954), *Alsóremete (26; 739), Alsósárad (72; 835), Bábakút (13; 604), *Beregdubórka (87; 979), *Beregkisfalud (254; 2081), *Beregkövesd (525; 1487), Beregpálfalva (46; 330), *Beregrosztoka (165; 524), *Bilke (1103; 6252), *Bród (411; 1706), Deskófalva (37; 644), *Dolha (531; 4676), *Falucska (53; 676), Felsôkaraszló (24; 713), Felsôremete (36; 517), Gálfalva (12; 125), Hátmeg (74; 1575), *Ilonca (887; 5607), *Ilonokújfalu (238; 1874), *Ilosva (1393; 3863), Kelemenfalva (3; 363), Kenézpatak (32; 781), Kisábránka (4; 328), Kiscsongova (12; 452), Kisrákóc (37; 2241), Kissarkad (15; 904), *Komlós (125; 787), *Kovácsrét (434; 2919), Kutkafalva (24; 608), *Loza (200; 1195), Lukova (62; 1195), *Magyar-

A németek bejövetele után a csendôrök nagyon brutálisan viselkedtek. A zsidók alig merészkedtek ki az utcára. Amikor a férfiak szombaton a zsinagógába mentek, a szabadcsapatok elfogták ôket, és levágták a szakállukat. Ezért pészahig még a templomba se mertek járni. Az 1944 márciusában létrehozott zsidó tanács tagjai Klein Hermann és Berger voltak. Április elején, a pészah utáni vasárnap hajnalán, 4 óra körül váratlanul megjelentek a csendôrök, és felszólították az embereket, hogy gyorsan csomagolják össze a legszükségesebb holmijukat, összesen 50 kg súlyig. Kilenc órakor a zsinagóga udvarán kellett gyülekezniük. Ott az ékszereket és a pénzt elvették tôlük. Az éjszakát a zsinagógában töltötték, majd mindenki beköltözött az Ilosván kijelölt gettóba, ahol 8 napig laktak. Azt követôen, hajnalban az iskola udvarára terelték ôket, ahol mindenkit megmotoztak. Egyetlen ruhát és egy váltás fehérnemût tarthattak meg. A közösséget az ilosvai állomásra vitték, s tagjait útközben összeverték. Az egyik kocsiból kiemeltek tíz férfit, és a többieket felszólították, hogy adjanak át minden megmaradt ékszert, különben a tíz férfit agyonlövik. Végül életben hagyták ôket, de a vagonokba véresre verve kerültek vissza. Munkácson a Sajovits- féle téglagyárban felállított gyûjtôtáborba kerültek, ahol valamenynyiüket ismét levetkôztették és megmotozták, majd összes megmaradt értéktárgyukat elkobozták. A közösség a munkácsi gyûjtôtáborból május közepén a deportálóvonatokra került. Források: DEGOB-AB, 50., 1284., 1288. sz. jkv.; TSK-1941.

KÁLNIK A magyarok visszatérését követôen a zsidók helyzete megromlott. A hatóságok elkobozták jószágukat, földjeiket és értékeiket. A „hontalan” zsidókat 1941 ôszén Lengyelországba hurcolták, ahol legtöbbjüket Kamenyec- Podolszkijban lemészárolták. Az 1941. évi lakosságösszeírás szerint az 1547 lelket számláló faluban 285 izraelita élt. A német megszállás után, 1944 márciusában elterjedt a rémhír, hogy a Kárpátaljára bevonuló német csapatok zsidó lányokat erôszakolnak meg. Ezért a község fiatal lányai elrejtôztek. Pészahkor a helybéli hatóságok a zsidó közösséget az iskolába gyûjtötték, és onnan gyalogmenetben a munkácsi Sajovitsféle téglagyárba vitték. Csak az asszonyok és a gyermekek számára biztosítottak szekeres szállítást. Munkácsról Auschwitzba hurcolták ôket. Forrás: TSK-1941.

KERECKE A kereckei haszid közösséget Chanoch Hönig rabbi irányította, aki „szaszovi rabbi” néven volt ismert. A helyi jesivát az AJDC támogatta. A településen talmud- tóra és rabbinikus irodalmat tanulmányozó kör is mûködött. A gyermekek cseh tannyelvû iskolába jártak. 1941 nyarán a rendezetlen állampolgárságú, ún. hontalan zsidó lakosokat kitoloncolták, s a legtöbben Kamenyec- Podolszkijban pusztultak el. Az 1941. évi népszámlálás adatai szerint a 3311 lakosú községben 327 izraelita élt. A német megszállás elôtt Kereckén 80 zsidó és 500 keresztény család lakott. Az utóbbiak együttérzéssel viselkedtek. Különösen emberséges volt a helyi jegyzô, aki a zsidókat a sárga csillag viselésére nem kötelezte, és több személyt elrejtett. A zsidó lakosokat 1944 áprilisában gyalogosan vagy lovas szekereken az állomásra vitték. Kezdetben katonai kíséret mellett mentek, de a katonaság olyan szélsôségesen viselkedett az emberekkel, hogy késôbb csendôrök váltották fel ôket. A szolyvai állomáson, ahol át kellett szállniuk, a csendôrök sokukat nagyon megverték. A kö-

265


komját (413; 4026), Martinka (14; 594), Medence (5; 920), *Misztice (125; 2322), Nagyábránka (30; 417), Nagycsongova (109; 1775), *Nagyrákóc (347; 4218), Oláhcsertész (103; 1019), *Ölyvös (171; 1638), *Ravaszmezô (93; 2218), Szajkófalva (163; 2345), Szobatin (23; 289), Szôllôsrosztoka (44; 290), *Szuhabaranka (107; 2366), Tôkésfalu (48; 863) és *Zádnya (409; 2670).

BEREG VÁRMEGYE

zösséget május közepén a munkácsi Sajovits- fé- KOVÁCSRÉT le téglagyárból deportálták. Források: DEGOB-AB, 1265. sz. jkv.; TSK- Az Ilosvai járáshoz tartozó településnek jelentôs lélekszámú zsidó közössége volt. Az 1941-es össze1941. írás a 2919 lelket számláló községben 434 izraelitát talált, ami az összlakosság 14,9 százalékának KLACSANÓ felelt meg. 1944 tavaszán Kovácsrét zsidó lakosait A két világháború között a községben a Mizra- elôször az ilosvai átmeneti gettóba, majd onnan hi aktív csoportot tartott fenn. 1941- ben Kla- a munkácsi Sajovits- féle téglagyárban felállított csanó 1583 lakosa közül 215 az izraelita felekezet gettóba vitték. Május közepén deportálták ôket. Forrás: TSK-1941. tagja volt. A Munkácsvidéki járáshoz tartozó település zsidóságát 1944 tavaszán a munkácsi Sajovits- féle téglagyári gyûjtôtáborból hurcolták el. KÖLCSÉNY Forrás: TSK-1941. Az 1941- es népszámláláskor a Munkácsvidéki járáshoz tartozó 901 lakosú településen 46 izraelita élt. A faluban 1944- ben tíz meglehetôsen jómóKOMLÓS dú zsidó család lakott. Összegyûjtésük elôtt telA falu zsidósága a máramarosszigeti Teitel- jesen kifosztották ôket. A zsidó tulajdon elkobbaum- dinasztia tanait követô haszid közösséget zásában Szarka aljegyzô jeleskedett. A helybéli képezett. 1938- ig a helybéli zsidó lakosság a ru- csendôrök – Ködömöcz tiszthelyettes és Nemes szinokkal jó megértésben élt. Ez a kapcsolat törzsôrmester – a zsidókkal rosszul bántak. Ápazonban megromlott a Ruszin Autonóm Tarto- rilis közepén a közösség tagjai a munkácsi téglamány létrehozása után, 1938 novembere és 1939 gyárba kerültek, ahonnan a május 17- én indímárciusa között. Közvetlenül 1939. március tott harmadik transzporttal deportálták ôket. Források: DEGOB- AB, 262., 333., 377. sz. 16- a után, amikor a magyar csapatok bevonultak Komlósra, megkezdôdött a zsidók kifosztá- jkv.; TSK-1941. sa és az ellenük alkalmazott erôszak. Kárpátalja magyarok általi megszállása idején Komlós volt a lengyel menekültek átkelôhelye, és a helybéli KUZMINA zsidóság segítséget nyújtott nekik. 1941 nyarán a helybéli hontalan zsidókat is Kamenyec- Po- 1941 júniusában – Szovjetunió német lerohanádolszkijba hurcolták, ahol a németek – ukrán sakor – a zsidóknak kijárási tilalmat hirdettek, segédlettel – meggyilkolták ôket. Az 1941- es amelynek betartását a Kuzminán állomásozó népszámláláskor a 787 lakosú kis faluban 125 SS- csapatok ellenôrizték. A magyar hatóságok közérdekû munkára rendeltek be zsidókat, és izraelita élt. 1944 áprilisában, két héttel pészah után a elkobozták tulajdonukat. Az 1941. évi összeírás komlósi zsidókat lovas és ökrös szekereken át- Kuzmina mindössze 510 lakosa között 148 izraevitték Ilosvára. A közösséget két hétig az átme- litát talált. 1944 márciusa végén a rendôrség és neti gettó egyik pajtájában tartották, majd a megszálló német katonaság hozzálátott a zsiMunkácsra kerültek, a már kiürített Sajovits- fé- dók összegyûjtéséhez. Szekéren vitték be ôket a le téglagyárba. Onnan ôket is Auschwitzba munkácsi gettóba, ahol téglabarakkokat kellett építeniük. A közösséget május közepén a Sajohurcolták. Források: DEGOB- AB, 367. sz. jkv.; TSK- vits- féle téglagyárban felállított gyûjtôtáborból hurcolták Auschwitzba. 1941. Források: DEGOB- AB, 518. sz. jkv.; TSK1941. 266

LOHÓ

MASZÁRFALVA

Az 1941. évi népszámláláskor az 1179 lakosú, hegyek között fekvô településen 52 izraelitát írtak össze, 1944- ben pedig a faluban hét zsidó család lakott. A német megszállás után a zsidó lakosokat a magyar csendôrök a lohói iskolába gyûjtötték, majd szekéren Munkácsra, a téglagyári gettóba szállítottak. Deportálásukra 1944. május közepén került sor. Források: DEGOB- AB, 579. sz. jkv.; TSK1941.

A Munkácsvidéki járáshoz tartozó faluban az 1941- es népszámláláskor 1443 lakos között 178 izraelita lakott. 1944 áprilisában, a zsidó lakosság gettósításakor a munkácsi gyûjtôtáborba kerültek, ahonnan a közösséget május közepén deportálták. Forrás: TSK-1941.

LOZA

Az elsô zsidók a 18. században a Schönborn és a Lónyai grófok birtokán telepedtek le. Mezôkaszony a Zsidicsov haszid udvar központja volt. A szigorúan vallástartó, de szerény sorú gyülekezet nem alkalmazhatott saját rabbit, ezért hol a beregszászi, hol a munkácsi rabbinátushoz tartozott. Volt viszont zsinagógájuk, temetôjük és szentegyletük. A településen kóser vágóhíd mûködött. Az elsô világháborúban 41 helybéli zsidó vett részt, 15- en a frontharcokban elestek. A trianoni békeszerzôdés után Mezôkaszony Csehszlovákiához került. Az újonnan megállapított cseh–magyar határ a hozzá

LÓNYA A Vásárosnaményi járás északi csücskében fekvô község mindvégig a trianoni Magyarországhoz tartozott. Felvidék elfoglalása után újból Bereg vármegyéhez került. Az 1941- es összeíráskor a 2161 lakosú községben 66 izraelita élt. 1944 áprilisában elôször Vásárosnamény gettójába, majd rövidesen Beregszász gyûjtôtáborába kerültek, ahonnan május közepén deportálták ôket. Forrás: TSK-1941.

MAGYARKOMJÁT A helyi közösség mélységesen vallástartó volt. Ennek ellenére itt a cionista mozgalom követôkre talált. Az 1941. évi lakosság- összeíráskor a 4026 lelket számláló településen 413 izraelita élt. A zsidó lakosság összegyûjtésének elsô szakaszában az Ilosván felállított átmeneti gettóba kerültek, majd Munkácsról hurcolták ôket Auschwitzba. Forrás: TSK-1941. Mezôkaszony, ortodox zsinagóga 267


Az Ilsovai járáshoz tartozó faluban az 1941- ben végzett összeíráskor 1195 lakos között 200 izraelitát találtak. 1944 áprilisában elôbb Ilosvára vitték ôket, majd a járás zsidóságával együtt Munkácsra kerültek, a téglagyári gettóba, ahonnan május közepén valamennyiüket deportálták. Forrás: TSK-1941.

MEZÔKASZONY

BEREG VÁRMEGYE

tartozó községek kétharmadát levágta, ami mind a gazdasági, mind a kereskedelmi életet érzékenyen érintette. A 20. század elejétôl a helyi gyülekezet élén Israel Cvi Rutenberg rabbi (1890–1944) állt, akit a „kaszonyi rebe”- ként emlegettek. Ô vezette az Athereth Cwi jesivát is, amelynek mûködését az AJDC támogatta. Ekkortól a helybéliek csupán 20 százaléka követte a szigorúan ortodox irányt. A közösség a szentföldi Kollel Munkatchot támogatta, és csatlakozott a kárpátaljai Központi Zsidó Irodához. A cionista mozgalom jelentôs volt a településen: a zsidóság egyötöde szerzett jogot ahhoz, hogy a Cionista Kongresszusra szavazzon. A cionista szervezetek közül az alábbiak mûködtek Mezôkaszonyban: az Erec Jiszrael Háovedet (az Erec Jiszrael Munka Ligája), amelynek ifjúsági szervezete is volt, a revizionisták Betar szervezete (mintegy 80 tagot számlált), a Dror- Héhaluc (a Szabadság Pionírjai) és az ífjúság Hásomér Kádimá (Elôcsapat) szervezete, amely 30-40 fiút és lányt tömörített. Egymással jiddis nyelven, a lakosság többi részével pedig magyarul értekeztek. 1938 válságos októberi- novemberi napjaiban Mezôkaszony szomszédságában a „rongyos gárdák”- nak nevezett magyar félkatonai alakulatok garázdálkodtak. Megtámadták a cseheket, és szélsôséges gyûlölettel viszonyultak a zsidókhoz is. Betörték a zsidó házak ablakát, és letépték róluk a magyar zászlót. Kilengéseiknek nagybányai Horthy Sándor (a kormányzó távoli rokona) vetett véget azzal, hogy a szomszédos Barabásról behívta a csendôröket, akik a „rongyos gárdát” elzavarták. Horthy Sándor a községben élt, és késôbb is rendesen viselkedett. Miután a zsidó iparengedélyeket megvonták, 1941–1944 között ô lett az Einczig- féle mozi strómanja. Az elsô bécsi döntés után a magyar hadsereg 1938. november 10- én masírozott be a községbe. 1941 ôszén a rendezetlen állampolgárságú zsidókat „hontalannak” nyilvánították, és Lengyelországba toloncolták ôket. A legtöbben közülük Kamenyec- Podolszkijban lelték halálukat. Az 1941. évi népszámláláskor a 2658 lakosú nagyközségben 479 zsidó élt. A zsidó férfiakat kisegítô munkaszolgálatra rendelték be, s közü268

lük 57- en munkatáborokban pusztultak el. A mezôkaszonyi közösség utolsó megválasztott elöljárói Róth Dezsô és Ackerman Lajos voltak. A németek 1944 tavaszán, széderestén jöttek be a településre. Már pészah ünnepének elsô napján több zsidó családot a beregszászi Kont és Vály- téglagyárban felállított gettóba vittek. Három nappal késôbb a többi zsidó családnak megparancsolták, hogy a zsinagógánál és az elemi iskola épületénél gyülekezzenek. Onnan lovas szekereken a mintegy 16 kilométerre levô Beregszászra vitték ôket, a Kont és Vály- téglagyárba. Útközben a menetet felügyelô magyar ôrök nagyon megverték az embereket. Több idôs ember és kisgyerek már Beregszászon elhunyt. Május 15- én valamennyiüket bevagonírozták, és Auschwitzba hurcolták. A község zsidó lakosai közül mintegy négyszázan pusztultak el. Források: BS- S; EJ- K; EJ- S; TSK-1941.

MEZÔTEREBES A Munkácsvidéki járáshoz tartozó település összlakossága 1941- ben 4885 fôs volt, közülük 339 volt izraelita. A vészkorszakban 40-50 zsidó család élt itt, kereskedôk, iparosok és földmûvesek. 1944 tavaszán, a pészah utáni harmadik napon a helybeli zsidó lakosságot a csendôrök összeszedték, és beszállították Munkácsra, a téglagyári gettóba. 1944 májusában a Sajovitsféle téglagyár gyûjtôtáborából hurcolták ôket Auschwitzba. Források: DEGOB- AB, 1521. jkv.; TSK1941.

MISZTICE Az 1941- es népszámlálás szerint az Ilosvai járáshoz tartozó 2322 lakosú községben 125 izraelita élt. 1944. április 16- án hajnalban a csendôrök álmukból verték fel a zsidókat, akiknek gyorsan kellett becsomagolniuk. Szekéren vitték ôket a bilkei állomásig, majd vonaton tovább Beregszászra. Ott Misztice zsidóságát elôször a zsinagógában helyezték el. Akkor a beregszászi zsidók még szabadok voltak, és miszticei hittár-

MUNKÁCS A munkácsi és a Munkács környéki zsidóság jelenlétérôl a 17. századtól van tudomásunk. Az itteni zsidó kereskedôk az egész országot beutazták. A településen élt Kárpátalja legnagyobb zsidó közössége. Nem meglepô tehát, hogy a 18. század végén a terület elsô zsinagógáját Munkácson emelték. A munkácsi zsidó közösség a város vezetésével és az állami hatóságokkal éveken át küzdelmet folytatott azért, hogy saját intézményeit kifejleszthesse. Az állami hatóságok valamivel több jóindulatot mutattak, aminek köszönhetôen Baron József már 1841- ben háztulajdonosként szerepelt a Bereg vármegyei adófizetôk listáján, 1846- ban pedig már 54 zsidó háztulajdonost tartottak számon. Az 1848- as szabadságharcból a zsidóság lelkesen kivette a részét; 108 munkácsi nemzetôr neve maradt fent. A helyi zsidó közösség 1851- ben kapott hivatalosan engedélyt arra, hogy ingatlant vásároljon, és független intézményeit létrehozza. Vallási, szociális, politikai és emberbaráti szervezeteket és csoportokat alapítottak. Az intézmények életre hívásában jelentôs szerep hárult a Spira (Shapira) rabbik dinasztiájára. 1825- tôl négy évig Spira Cvi Elimelech rabbi állt a gyülekezet élén, ahol a lizsenszki, rymanowi és lublini cadikoktól tanult szellemet próbálta meghonosítani. Fél évszázad múltán, 1882- ben Chájim Szófert, az akkori munkácsi rabbit meghívták a fiatal pesti ortodox hitközség élére, s a munkácsi közösség vezetését az egykori fôrabbi unokájára, Spira Salamonra (teljes nevén Cvi Elimelech Shlomo Shapira) bízták. Tizenegy évi szolgálata alatt új haszid központot sikerült létrehoznia. Az akkor öt- hatezres lélekszámú munkácsi zsi-

dóság neve – részben tudós fôrabbijának köszönhetôen – a hagyományhûség szinonimája lett. Spira Salamon 1893- ban bekövetkezett halála után a rabbiszék Spira Herselére (Cvi Hirsch Shapirara) szállt. Ezáltal a város zsidósága a következô húsz év alatt még hithûbbé vált, létszámában megkétszerezôdött, imaházakat és zsinagógákat emelt, nagy hírû rabbiját zarándokok keresték fel. Spira Hersele az országos iroda elnökségének tagjaként aktívan részt vett az ortodox közügyekben, s ô alapította meg a Szentföldön mûködô munkácsi kólélt. Cvi Hirsch

Munkács, régi ortodox zsinagóga rabbi 1913- ban bekövetkezett halála után egyetlen fia, Spira Lázár (Chájim Eliézer Shapira, 1884–1937) lett az utóda, aki a dinasztia legkiemelkedôbb sarja volt. A rabbiteendôk mellett a Spirák a helybéli haszid közösséget is vezették, így az admor címet is viselték. A trianoni békeszerzôdés értelmében Munkácsot 1920- ban Csehszlovákiának ítélték, és tizennyolc évig oda tartozott. A két világháború 269


saikat ellátták ennivalóval és más szükséges dolgokkal. Késôbb a miszticei zsidók is a Kont és Vály- téglagyárba kerültek. Voltak olyan miszticei zsidók, akik nem mentek be idôben a gettóba, hanem a községben bujkáltak; késôbb önként ôk is bementek. Május közepén valamennyien felkerültek az Auschwitzba irányított deportálóvonatokra. Források: DEGOB- AB, 601. sz. jkv.; TSK1941.

BEREG VÁRMEGYE

alagsorában nagy konyhát rendeztek be, ahol a nála megfordulók és a szegények számára fôztek. A hatalmas udvarban templom állt, kétszáz fôs menza a jesiva tanulóinak, továbbá irodák és tanácstermek. Ellenezte a cionizmust, a Mizráhi mozgalmat, harcolt az ortodox világszervezet, az Agudász Jiszráél befolyása ellen, és nem ismerte el a pozsonyi irányítású és székhelyû szlovenszkói ortodox irodát sem, gyûlölte a baloldali és a liberális mozgalmakat, továbbá a zsidó értelmiségiek világi szervezeteit. Ismert vallástudós volt, a világi tudományokban is jár-

Munkács, héder közötti idôszakban a munkácsi zsidó közösség, amely a város lakosságának több mint 43 százalékát tette ki, élénk vallási, társadalmi és politikai életet élt. Tucatnyi csoport tanulmányozta a rabbinikus irodalmat, számos csoport a cionista mozgalomban vett részt, megint mások a mûvelôdés területén tûntek ki, végül sokan filantropikus és társadalmi tevékenységet folytattak. A zsidó pártok képviselve voltak a városi tanácsban, ahol joguk volt jiddis vagy héber nyelven felszólalni. A helybéli könyvtárnak jiddis- héber részlege volt. Munkácson szerkesztették a Dosz Jidise Folkszblatte cionista lapot, amelynek ellensúlyozására Spira Lázár fôrabbi Jidise Cájtunk címmel haszid hetilapot adott ki. Ugyanitt jelentek meg Stahlberger Miksa zsidó témájú szatirikus elbeszéléskötetei, Rózsa Ignác (1876–1960) író, tanár mûfordításai és még sok más magyar nyelvû kötet. Pezsgett a zsidó mûvelôdési élet is. Gyakoriak voltak a nyilvános elôadások, vendégegyesületek színházi elôadásai és más rendezvények. A zsidó sportélet saját egyesületekben szervezôdött. Spira Lázár rabbihoz tömegesen zarándokoltak a haszidok Magyarországról és külföldrôl, hogy gyógyulást, tanácsot, útbaigazítást kapjanak tôle, de keresztények is gyakran felkeresték. Háza ódon, kastélyszerû épület volt, az 270

Munkács, zsidó árvaház tas, és állítólag nyolc nyelven beszélt. Az ortodox irányzat ellenzôit kizárták a munkácsi Zsidó Gimnáziumból, beleértve az iskola igazgatóját, a cionista meggyôzôdésû Chájim Kugelt, aki 1935- tôl a Csehszlovákiai Zsidó Párt (Zidovskca Strana Ceskoslovenska) képviselôje lett a prágai parlamentben. Spira rabbi ellenzékéhez tartoztak a vallásos Mizráhi mozgalom és a hozzá tartozó Bnei- Akiba ifjúsági mozgalom, a baloldali Erec Jiszrael Háovedet, a Szocialista Liga (Liga Sozialistith) és ifjúsági mozgalmai: a Hánoár Háoved, a Háovéd és a Hásomér Hácáir, továbbá a WIZO és számos kevésbé befolyásos csoport is. A rabbi ellen fordult a Csehszlovákiai Kommunista Párt is, amelynek a kárpátaljai zsidóság soraiban nagy volt a támogatottsága. Spira rabbit még a haszid közösség tagjai közül is sokan ellenezték. Ezek a Belz-, a Spinka- dinasztia és más munkácsi haszid udvarok hívei voltak. Utódjának 1937 májusában vejét, Báruch Rabnowitzot választották. Mivel nem volt magyar állampolgár, 1941-

noka 1938. december 19- én Fried Sándort és további nyolc zsidó lakost nevezett ki az izraelita közösség élére. Megbízatásuk a zsidó közösségi és vallási élet vezetése volt, továbbá hogy a kormány által megkövetelt szolgálatokat biztosítsa, és a munkácsi zsidóságot elmagyarosítsa. A közösség anyagi csôdbe jutott, így a magyar hatóságok kénytelenek voltak lépéseket tenni a helyzet javítására. Ennek ellenére a gazdasági támogatásra vagy alamizsnára szorult zsidó lakosság a közösségi életét nem tudta újraindítani. A kilátástalan helyzet láttán Fried lemondott beosztásáról. A személyi változások és a budapesti zsidó intézmények segélye sem hozott javulást. Munkács 1939. május 20- án kinevezett polgármestere, Engelbrecht István nyilas érzelmû volt, könyörtelenül bánt a zsidó lakossággal, és elnézte a zsidók bántalmazását (más források

Munkács, a nagy zsinagóga belseje ben a rabbit kitelepítették. Egy ideig Jagolnicében élt, majd nagyobb lefizetések árán visszaengedték Magyarországra, de Munkácsra már nem térhetett vissza. A haszid lakosság jelentôs része a Latorca két partján élt. Az állandóan változó nevû fôutca a zsidó negyedet szelte át. Munkácson formailag nem létezett gettó. A magyarok 1938 novemberében történt bevonulása a diszkriminatív törvénykezést hozta magával, és megbénította a zsidó életet. A város magyar katonai parancs-

szerint a polgármester bánásmódja korrekt volt). Engelbrechtet 1942 szeptemberétôl pénzügyi visszaélés gyanúja alól felmentették, majd december végén visszahelyezték tisztségébe, amelyet a deportálások idején is megtartott. 1939. október 8- án megnyílt a vallás- és közoktatási minisztérium által engedélyezett zsidó polgári leányiskola. A már mûködô Zsidó Gimnázium oktatási nyelve az addigi héberrôl magyarra váltott, a hébert csak idegen nyelvként tanították. Ez volt Bereg vármegye egyetlen zsi271


Munkács, nagy ortodox zsinagóga

BEREG VÁRMEGYE

dó gimnáziuma, így több diák Beregszászból is 780), Bubuliska (31; 1227), Bukovinka átjött, miután az ottani magyar gimnáziumban (43; 617), Csapolc (39; 575), Cserejóc (6; nem engedélyezték a továbbtanulásukat. A rend244), Cserlenó (69; 1133), *Drágabártfalkívül színvonalas és jó légkörû munkácsi iskola va (107; 2066), Fedelesfalva (48; 380), Felegyik kiváló oktatója a Budapestrôl ide szegôdött sôkerepec (25; 616), *Felsôviznice (74; Strasser János matematika–fizika tanár volt. Az 1313), Frigyesfalva (25; 334), Hribóc (14; iskola több végzettje – jó felkészültsége és héber568), *Ignéc (167; 3005), Iványi (59; nyelv- tudása révén – a háború után Izraelben 1,205), Kajdanó (90; 1381), *Kálnik (285; magas állami vezetésbe került. 1547), Kendereske (15; 288), Kislécfalva Az 1941. évi népszámláláskor Munkácson, a (28; 757), Kislucska (13; 250), Kismogyo31 602- es lélekszámú városban 13 488 izraelitát rós (4; 553), *Klacsanó (215; 1583), Klastírtak össze, ami közel 42,7 százalékos részarányromalja (21; 436), Klastromfalva (2; 348), nak felelt meg. Munkács két járás központja *Kölcsény (46; 901), Kustánfalva (4; volt: a Bereg vármegyéhez tartozó Munkácsi já783), *Kuzmina/=Beregszilvás (148; 510), rásé és a Beregi közigazgatási kirendeltség réLauka (18; 1039), *Lohó (52; 1179), Maszét képezô Munkácsvidéki járásé. Az izraelita karja (59; 1940), *Maszárfalva (178; 1443), lakosok lélekszáma az 1941. évi népszámlálásMedvegyóc (12; 621); *Mezôterebes (339; kor a két járásban az alábbiak szerint alakult. 4885), *Nagylucska (339; 6 996), NagyA Bereg vármegyéhez tartozó Munkácsi jámogyorós (34; 691), Németkucsova (9; rásban az 1941. évi népszámlálás 27 784 lakost, 368), Nyiresújfalu (18; 822), Ódávidháza közöttük 2083 izraelitát írt össze. Megoszlásuk (53; 646), Oroszkucsova (10; 194), Piszta különbözô településeken a következô volt raháza (23; 986), *Podhering (210; 2062), (zárójelben az izraeliták, illetve az összlakosság Puznyákfalva (9; 626), *Repede (167; lélekszáma): 1505), Romocsafalva (13; 574), Runófalva Alsókerepec (12; 699), Alsóschönborn (8; (18; 264), Ruszkóc (82; 1059), Szelesztó 565), *Barkaszó (136; 1680), *Bátyú (230; (39; 1068), Szerencsfalva (12; 354), Szidor1898), *Bótrágy (72; 1421), *Csongor falva (32; 467) Sztánfalva (30; 1047), (102; 1906), Dercen (29; 2017), Fornos Trosztyánica (22; 222), *Újdávidháza (11; 989), *Gát (66; 2240), Izsnyéte (84; (132; 2653), *Újklenóc (82; 867), *Závid1804), Kétgút (52; 1039), Munkácsváralja falva (114; 1683), Zsófiafalva (4; 380) és (76; 1194), Nagybakos (1; 980), *OroszZsukó (37; 700). vég (909; 2905), Pósaháza (7; 791), Rafajnaújfalu (28; 814), Szernye (46; 1494), Egy évvel a németek bejövetele elôtt, 1943- ban *Várkulcsa (68; 1845) és *Várpalánka a zsidó utcába bejöttek a frontra vonuló ma(146; 1503). gyar katonák, lezárták az egyik utcarészt, minden egyes házba bementek, és kirabolták. A Beregi közigazgatási kirendeltséghez tartozó 1944. március 22- én a zsidóknak megtiltotMunkácsvidéki járás összlakossága 1941- ben ták, hogy este 6 óra után az utcára kimenjenek. 73 731 volt, közülük 4776 izraelita. Megoszlá- Elôször nagy sárga foltot kellett viselniük, azt suk a különbözô településeken az alábbi volt: váltotta fel április 5- én a sárga csillag. A zsidó Alsóviznice (56; 405), Árdánháza (42; üzletekre Dávid- csillagot kellett kitenni és kiír1469), Ballósfalva (21; 436), *Bárdháza ni, hogy „Zsidó üzlet”. A zsidóellenes intézke(43; 1372), Belebova (7; 120), *Benedeki déseket Engelbrecht polgármester és helyettese, (188; 823), Beregfogaras (13; 535), *BeregVásáry adták ki. Ebben az idôben Fehér ezredes kisalmás (118; 929), Beregleányfalva (9; az utcákon plakátokat ragasztatott ki, amelye1015), *Beregnagyalmás (141; 772), Beregken tudtul adta, hogy a zsidók a magyarok és a papfalva (41; 555), *Beregrákos (346; németek ellen uszítanak, ezért nem vállal fele3578), Berezinka (6; 122), Bresztó (20; lôsséget a biztonságukért. Ezáltal pogromot 272

akart elôidézni. A falragaszok hatására történtek is kilengések. 1944. április 8- án bejelentették a munkácsi zsidó tanács megalakítását. Steiner (más forrásokban: Steuer) Sándor mérnök elnöklete mellett a tanács tagjai (különbözô források alapján) Segelstein, Reisman, Kalus (Kalusch, Kalisch?) Sándor, Jakobovits, Meiseln, Mermelstein, Mandel Áron, Bródy, Rosenheck Márton, Klein Oszkár, Áron Ferenc, Morvai János és Eisenstätter Mendel voltak. Munkácson két get-

re. Területe a Latorca, a Dankó, a Kálvin, a Töltés, a Zrínyi, a Munkácsi, a Szent Márton, a Mikes Kelemen, a Csokoli, a Zenész és a Malom utcákat ölelte fel. Április 17- én plakátok jelentek meg, és ki is dobolták, hogy a zsidók a fenti területre költözzenek át, amihez 10 órányi idôt kaptak. A munkácsi lakosok összegyûjtése hajnali fél 5- kor kezdôdött, és a csendôrök végezték. Az ékszereket, készpénzt, váltókat és más értékeket nekik kellett leadni, és éberen figyelték, nehogy az emberek valamit is elrejtsenek.

tót állítottak fel. Egyik a zsidó negyed központjában volt, ahol 1944. április 18- án hozzávetôleg 13 000 embert zsúfoltak össze. A másodikat a Sajovits- féle téglagyárban mintegy 14 000, a vármegyébôl összegyûjtött zsidó számára hozták létre. Ide tömörítették azokat is, akiket elôzôleg az ilosvai, alsóvereckei és a szolyvai átmeneti gettókban gyûjtöttek össze. A téglagyári gettó valójában két gyár területét ölelte fel: a Sajovits-, illetve a Kallus és Ösztereicher-téglagyárét. Szemtanúk elmondása szerint mindkét gyár Munkács városon kívül feküdt, valójában Podheringhez tartoztak. Ugyanoda kerültek Munkácsról a politikailag megbízhatatlan elemek is. Egyesek szerint Podelcsák fôjegyzô nagy zsidófaló volt, és Bíró József jegyzô élenjárt az antiszemita uszításban. Egyik alkalommal a zsidó lakosoktól 150 vászontörülközô, máskor félmillió pengô és ezüsttárgyak beszolgáltatását követelték. Katrics tûzoltóparancsnok irányításával helybéli zsidó férfiak fapalánkkal kerítették be a zsidó negyed egy részét, és ezzel gettót hoztak lét-

Kezdetben a zsidó negyed lakói a rendôrhatóság arcképes igazolványával még kijárhattak dolgozni a városbeli munkahelyükre. A gettó területén zsidó rendôrség mûködött. A rendfenntartó erôk fehér karszalagos, bottal felfegyverzett zsidó férfiak voltak; egyikük, Berkovics Lajos szabó késôbbi tanú volt. A gettó felügyeletében részt vállaltak magyar állampolgárságú svábok is, akik önkéntesen léptek be az SS- be. A gettó lakóit rengeteg megaláztatásnak vetették alá. Például rongyos, piszkos cigányokat hoztak be a gettóba, és a zsidóktól elvett ruhákba öltöztették ôket. Egyik szombati napon, ami „fekete szombat”- ként vonult be a helybéli zsidó közösség legendáriumába, az újvidéki vérengzésekben szerepet játszott Zöldi Márton csendôr alezredes utasítására korán reggel beállítottak az SS- közegek, rendôrök és tábori csendôrök, feltörték a zsinagógát. A tórát és minden felszerelési tárgyat kidobáltak, és minden értéket elvittek. A köztudottan jámbor és istenfélô haszid zsidókat veréssel kényszerítet273


A munkácsi gettó kapuja

BEREG VÁRMEGYE

ték arra, hogy tegyék tönkre a zsinagóga és a jesiva épületeit, verjék szét azok berendezési tárgyait és bútorzatát. Taleszekkel kellett a padlót felmosniuk. Mialatt e gyászos, megalázó munkát végezték, énekelniük kellett, majd énekelve körülszaladni a templomot. Tíz rabbit összefogtak, és a csendôrôrsre vitték ôket, ahol nyilatkozatot írattak alá velük, miszerint a pészahi pászka sütéséhez keresztény leány vérét vették. Ezért a nyilatkozatért késôbb halálra vertek két rabbit: Reb Mojselét és fiát. A gettók rövid fennállása idején rendkívül rossz életkörülmények voltak. A zsidó negyed gettójában nagy volt a zsúfoltság, gyakran három különbözô családhoz tartozó 8-10 ember is szorongott egyetlen kis szobában. Késôbb a városi gettót még jobban összetömörítették, volt olyan család, amelynek kétszer- háromszor is költözködnie kellett, amire alkalmanként alig 10 percnyi idôt hagytak. A városi gettóban népkonyhát állítottak fel, de az ellátás nagyon gyatra volt. A zsidóknak abból kellett megélniük, amit magukkal hoztak. A férfiakkal lebontatták a gettó házai közötti kerítéseket, és szétszedették a kapukat, hogy a csendôrök szabadon járkálhassanak a zsidók házai között, és éjjelente akadály nélkül rabolhassanak. Az utcabiztos, a rendôrök és a detektívek, sôt a katonaság is gyakran tartott házkutatást. Minden megtalált értéktárgyat elvittek, és személyenként legfeljebb 10 pengôt hagytak meg. Fennállásának körülbelül 3-4 hete alatt sokan próbáltak a gettóból megszökni, ami egyeseknek sikerült is. A zsidó negyed gettójának lakóit késôbb átköltöztették a már részben kiürített Sajovits- féle téglagyári gyûjtôtáborba. Május 17- én reggel 6 órakor három német és három tábori csendôr jött be a gettó fôkapuján, a másik kapuhoz pedig tábori csendôrök (más forrás szerint határvadászok) érkeztek. Öt perc idôt adtak az indulásra. Aki ingben volt vagy mezítláb, úgy kellett elmennie; ha csak egy percet késett, megverték. Két rend ruhát, fehérnemût, takarót és tíznapi élelmet vihettek magukkal. Reggel 6- tól fél 8- ig 14 000 embert sorakoztattak fel a piactéren, majd nagy kerülôvel vezették ôket a téglagyárba. Csendôrök és rendôrök kísérték a menetet, minden 5 sorra 274

egy ôr jutott. Zuhogó esôben, korbáccsal ütlegelve hajtották az embereket, nem kímélték az öregeket, a betegeket, de még a hadirokkantakat sem. A kisegítô kolozsvári csendôrök szíjakkal és vastag botokkal hajtották az embereket. Többfelé a keresztények kiálltak az ablakba, és kárörvendve nézték a szomorú menetet. Keserves volt nehéz csomagokkal megrakottan 2 kilométeres (más becslések szerint 4- 7 kilométeres) távolságot futólépésben megtenni. Aki hátramaradt, azt lelôtték. Egyes tanúk szerint az áldozatok száma 50 körül volt. Egyik túlélô szerint a téglagyár felé vezetô úton megölt harminc ember holttestét a rabbi kertjében ásták el. Miután a zsidó negyedet kiürítették, a csendôrök elrejtett értékek után kutatva felásták az elhagyott házak kertjét- udvarát, a szobákban felemelték a padlót. Elvétve ugyan, de akadtak együtt érzô keresztény lakosok is, közöttük Csule János, aki az egyik zsidó családnak felajánlotta, hogy hamis igazolványokkal elbújtatja ôket, de segítségét az érdekeltek végül is nem vettek igénybe. A téglagyári gettóban vízhiány volt és nagyon gyenge ellátás. Egy- egy személy egész napra mindössze negyed liter levest kapott. Az élelmezést az otthonról hozott elemózsiával pótolták. Akinek nem volt, az a mások jóindulatára szorult. Az emberek összezsúfolva, nyitott téglaszárító színekben laktak. Kirakott téglákkal próbálták megakadályozni, hogy az esô beverjen. Egyetlen színben közvetlenül a földre fekve 350 ember is éjszakázott, így a zsúfoltság akkora volt, hogy mozdulni sem lehetett. Másoknak még fedett hely sem jutott, és a szabad ég alatt aludtak, ezért egyre gyakoribbak lettek a súlyos megbetegedések. Nem véletlen, hogy a téglagyári gettó egyik részlegében április 23- án flekktífuszjárvány tört ki. Ezért Kiss fôhadnagy, a gettó parancsnoka, karantént rendelt el. Május 15- én az elsô vonatrakomány zsidót betegen deportálták. A politikai foglyok, vagyis a szocialisták és a kommunisták teljesen el voltak különítve, körbefalazott helyen tartották ôket, teljes sötétségben. A téglagyári gyûjtôtáborban mindenkit dolgoztattak. A 15 évesnél idôsebb nôknek építkezéshez téglát és köveket kellett hordaniuk, a férfiak-

hirdették, hogy a rabbik és a kántorok jelentkezzenek, mert „különleges megbízatást” kapnak. Az egyik rabbit és az egyik kántort holtra verték, további negyven embert súlyosan bántalmaztak. Ezek a személyek Auschwitzban egyenesen a krematóriumba kerültek. A további transzportok május 20- án (3026 személy), 21- én (2861 személy), 23- án (3269 személy), végül az utolsó, sorrendben a kilencedik transzport május 24- én gördült ki Munkácsról a hátramaradt 3080 személlyel. A zsidótlanító egységek itt is elérték, hogy – miután valamenynyi, hatóság által kiadott okiratot felülvizsgálták, beleértve a miniszterelnökségi okiratokat is – a mentesített zsidókat is deportálják. Voltak közöttük olyanok is, akik az elsô világháborúból magas vitézségi érmekkel szereltek le. Egyik házaspár a munkácsi pályaudvaron indulás elôtt öngyilkos lett – morfiumot vettek be. A magyar csendôrök ájultan, eszméletlenül mindkettôjüket betették a zsúfolt vagonba. A zsidók mezôgazdasági ingatlanait, marháit, lovait és fogatait még a gettók fennállása idején szétosztották. Ugyancsak április végén kezdték meg a városi és ipartársulati közös bizottságok a zsidó üzletek leltározását. Májusban, amikor a leltározó hatósági közegek megkezdték a zsidó lakások számbavételét, gyakran üres helyiségeket találtak, ahonnan a szomszédok elszállították az ingóságokat, beleértve a bútort, az ágynemût, a lakberendezési és a személyes használati tárgyakat. A megmaradt ingóságokat raktárba küldték, és csak a nagyobb bútorokat hagyták a helyükön. Miután a szovjet csapatok 1944 ôszén elfoglalták Kárpátalját, Munkács az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság része lett. Több száz zsidó lakosnak sikerült a városba visszatérnie, ahol megpróbálták újraindítani közösségi életüket. Saját költségükön újraépítették a nagy zsinagógát, amit napi imádságok megtartására szántak. Rövidesen azonban a szovjet hatóságok kisajátították a zsinagógát, és hangversenyteremnek rendezték be. Ugyanakkor korlátozták a vallásgyakorlást, amely hamarosan meg is szûnt. A legtöbb megmenekült zsidó, aki a városban szándékozott letelepedni, hamarosan elhagyta Munkácsot. Így 1948- ra már csak kevesen maradtak. Késôbb a hatóságok elhatározták, hogy a mun275


kal pedig árkokat és gödröket ásattak. A munkát az SS- ek követelésére, a rendôrség felügyelete mellett végezték reggel 5- tôl este 7 óráig. Amennyiben nem készültek el a kijelölt munkával, éjszaka is tovább kellett dolgozniuk másnap reggelig. A bánásmód nagyon szigorú volt, munka közben az SS- katonák verték és hajtották az embereket. A gettóban megtiltották az imaszerek használatát. Ezeket összegyûjtötték, csomóba rakták, majd megparancsolták a zsidóknak, hogy gyújtsanak alá. A téglagyárban az embereket állandóan megalázták. A munkácsi gettóban is felállították a „pénzverdét”, ahol az ôrök és a különleges nyilaskülönítmények a zsidókat kínvallatásnak vetették alá, hogy felfedjék feltételezett értéktárgyaik rejtekhelyét. A városi gettó vallatóhelye a Kohner- kastély volt, oda a gazdag zsidókat vitték. Munkács rendôrkapitánya mérsékelt magatartást tanúsított a zsidókérdésben, ezért lemondatták állásáról. A gettók fennállása idején, 1944 májusában nevezték ki Munkács új rendôrkapitányát Vass János személyében. Legalább tízen szöktek meg sikeresen a téglagyári gettóból. 1944. május 14- én az elsô deportálóvonat elszállította a téglagyárban fogva tartott vidéki zsidókat, összesen 3169 személyt. Elsôk között vitték el a mentesített zsidókat is, akiket mindaddig a városban hagytak. Elszállítás elôtt az embereknek nagymosásra szabad délutánt adtak. Azzal hitegették ôket, hogy mezôgazdasági munkára mennek a Hortobágyra vagy a Dunántúlra. Más változat szerint azt híresztelték, hogy Diósgyôrbe vinnék az embereket. A csendôrök és az SS- ek gumibotokkal ütlegelve hajtották a gettó foglyait az állomásra. Felszállás elôtt az embereket újra megmotozták. A második transzport május 16-án (3629 személy), a következôk pedig 17- én (3306 személy) és 18án (3025 személy) haladtak át Kassán. A vidéki zsidók elhurcolása után a zsidó negyed gettójából a helybélieket átköltöztették a téglagyárba, ahonnan felkerültek a deportálóvonatokra. A városi zsidók elsô része május 19- én hagyta el a téglagyárat (3222 fô; e szállítmányban helyet kaptak a téglagyárban még visszamaradt utolsó vidéki zsidó lakosok is). Indulás elôtti este ki-

BEREG VÁRMEGYE

kácsi zsidó temetô helyén gyárat létesítenek. A zsidó közösség tiltakozása ellenére a sírköveket összeszedték és elvitték. Végül a bekerített, sírkövek nélküli temetô megmaradt, de ma már egyetlen sírt sem lehet azonosítani. Munkácson a harmadik évezred elején hatszáz zsidóról tudnak. Mindenki beszél jiddisül, az idôsebbek magyarul is, sokan pedig oroszul. A használatban levô zsinagóga a Csajkovszkij utcában van, gabbéja Chájim Slomo Ápfeldorfer. A rasekol Ávráhám Snejder, aki egyben a tóraolvasó is, de szombatonként nem mindig jön össze a minjan. Kóser konyhát nem tudnak felállítani, mivel nincs sakter. Pészahkor Budapestrôl küldenek nekik pászkát. Jó állapotban lévô mikve is mûködik. Weinréb Jenô (Jákov Hirs) a Kárpátalja–Izrael Baráti Társaság elnöke. Források: BGY; BS- S; DEGOB, 1., 2., 7., 14., 50., 68., 123., 132., 141., 158., 197., 219., 264., 283., 302., 336., 456., 500., 555., 572., 573., 575., 583., 652., 659., 683., 829., 908., 945., 991., 1029., 1048., 1058., 1132., 1174., 1175., 1215., 1218., 1226., 1265., 1266., 1270., 1343., 1349., 1355., 1375., 1447., 1475., 1485., 1519., 1533., 1544., 1585. sz. jkv.; EJD; FCS, 258, 271, 337, 352, 393, 418419, 422, 423; HRU; HWS; NJ- L; OB; RLBH, 563- 566, 1357; EH, 1006- 1007; SA; SZS- L; SZUB, 23; TSK-1941.

NAGYBEREG 1941- ben a 2504 lelket számláló településen 161 zsidó élt. 1944 tavaszán, pészah estéjén a magyar csendôrök figyelmeztették a zsidókat, hogy ki fogják ôket lakoltatni. Az ünnep kimenetelekor a jegyzô magához hívatta a zsidó közösség tekintélyes tagjait, és rajtuk keresztül titokban megüzente a nagyberegi zsidóknak, hogy másnap Beregszászra szállítják ôket. Ezáltal a közösség idôt nyert a csomagolásra és a felkészülésre. Másnap ugyanis a csendôrök alig tíz percet engedélyeztek a szedelôzködésre. Április 27- én a zsidókat a városháza elé rendelték, ahonnan három német teherautón Beregszászra vitték ôket. Ott két napot a nagy zsinagógánál töltöttek, majd átvitték ôket a fatelepre. A gettót csendôrök ôrizték, akik az emberek 276

utolsó értéktárgyait is elkobozták. A gettó belsô rendjét zsidó ôrök biztosították. A gettó zsidó vezetôi Holländer Dávid, Kesztebaum (Kesztenbaum?) és Weisz voltak. A nagyberegi zsidókat május 20- án deportálták Auschwitzba. Források: DEGOB, 522. sz. jkv; TSK-1941.

NAGYBORZSOVA A helyi zsidók a vizsnici haszid udvarhoz tartoztak. Néhányan közülük magukévá tették a cionizmus eszméit, és csatlakoztak a Betar mozgalomhoz. 1941- ben az 1058 lakosú településen 103 izraelitát írtak össze. A zsidók összegyûjtésekor, 1944 áprilisában, a nagyborzsovaiak is Beregszász gettójába kerültek, ahonnan május közepén Auschwitzba hurcolták ôket. Forrás: TSK-1941.

NAGYLUCSKA Az 1941- es népszámlálás adatai szerint a Munkácsvidéki járáshoz tartozó, 6996 lelket számláló nagyközség izraelita közössége 339 fôs volt. 1944 áprilisában a zsidó lakosokat elôbb a járásközpontba vitték, a Sajovits- féle téglagyárban felállított gyûjtôtáborba, majd május közepén deportálták ôket. Forrás: TSK-1941.

NAGYMUZSALY A felekezet utolsó rabbija Gershon Menachen Perlmann volt. Az 1941. évi lakosság- összeíráskor a 2215 fôs összlakosságú községben 353 izraelita élt. 1944 májusában Nagymuzsaly zsidó lakosait a beregszászi gettóból deportálták. Forrás: TSK-1941.

NAGYRÁKÓC A zsidók helyzete jelentôsen romlott, miután a magyar hadsereg a Ruszin Autonóm Tartományt elfoglalta. 1941 nyarán az érvényes ál-

ÖLYVÖS Az Ilosvai járáshoz tartozó település 1941- es népességi adatai szerint 1638 lakos közül 171 izraelita volt. 1944 áprilisában az ilosvai átmeneti gettóba vitték ôket, ahonnan Munkács gyûjtôtáborába, a Sajovits- féle téglagyárba kerültek. Onnan május közepén valamennyiüket deportálták. Forrás: TSK-1941.

PAULOVA

1941- ben a 777 lakosú faluban 160 izraelita élt (20,6 százalék). A mintegy 25 zsidó család között jobb módú kereskedôk mellett sok szegény sorú földmûves élt. 1944 áprilisában Paulova zsidóságát elôször szekereken Polenára vitték. A polenai iskolában nyolc napig tartották ôket, majd a közösséget az iparvasúton vitték át Szolyvára. Ott egy éjszakát idôztek, s azt köOROSZVÉG vetôen a munkácsi téglagyári gettóba kerültek. A faluban 1837- ben 10 zsidó lakos élt. A közös- Május közepén ôket is Auschwitzba hurcolták. ség hitéletét Munkácsról érkezett segélyek tetForrások: DEGOB-AB, 1462. sz. jkv.; TSKték lehetôvé. A gyülekezet és a 30-40 diákot 1941. foglalkoztató jesiva vezetôje Ben- Zion Weiss rabbi volt. A két világháború között a Betar cio- PODHERING nista szervezet Oroszvégen fiókot nyitott. 1941- ben 2905 lakosa volt a községnek, kö- A településen 35 zsidó család lakott. Ameddig zülük 909 izraelita, ami 31,3 százalékos rész- csehszlovák fennhatóság alá tartoztak, nyugaaránynak felelt meg. Ugyanazon év nyarán sok lomban és viszonylag gondtalanul éltek. Az helybéli lakost Galíciába számûztek. Az 1944- es 1941- ben végzett összeíráskor 2062 helybéli lapészah végén az oroszvégi zsidókat a munkácsi kos közül 210 volt izraelita vallású. A faluban 1944 tavaszán ostromállapotot téglagyári gettóba vitték, Elôzôleg Weiss rabbit barátai arra biztatták, hogy meneküljön el, de hirdettek. A zsidók este hat óra után nem hagyô a hittestvéreivel maradt. Valamennyien Ausch- hatták el házaikat, élelmiszert is csak a délelôtt witzba kerültek. bizonyos óráiban vásárolhattak. A csendôrök, Miután a települést a szovjetek felszabadí- a helybéli sváb lakosok (Volksdeutsche) segédtották, a túlélôk megpróbálták Oroszvégen a letével 1944. április 16- án reggel a zsidóságot hitéletet újraindítani, és állandó zsinagógát összegyûjtötték. Az akciót Weisz Mollinger bíhoztak létre. Annak mûködését azonban a ha- ró felügyeletével hajtották végre. A podheringi tóságok nem engedélyezték, ezért a zsidók al- zsidókat a munkácsi téglagyári gettóba vitték, kalmi helyeken imádkoztak. ami a tanúk szerint Podhering határában volt. Források: DEGOB- AB, 960., 1355. sz. jkv.; Onnan május közepén Auschwitzba hurcolták TSK-1941. ôket. Források: DEGOB-AB, 1485. sz. jkv.; NJ- L; TSK-1941. 277


lampolgársági papírok nélküli családokat Lengyelországba hurcolták, ahol a Kamenyec- Podolszkijban végrehajtott tömegmészárlás áldozataivá váltak. 1941- ben a 4218 lelket számláló nagyközségben 374 izraelita élt. 1944 tavaszán hozzávetôleg 40 zsidó család élt Nagyrákócon. Összegyûjtésük elôtt kétnaponként összeírták ôket, hogy a teljes létszámot ellenôrizzék. Pészah után a zsidó lakosokat szekereken a legközelebbi vasútállomásra vitték, ahol vagonokba rakták, és Munkácsra vonatoztatták ôket. A normális körülmények között mindössze kétórás út a zsidókat szállító vonatok esetében két teljes napig tartott. A Sajovitsféle téglagyárban veréssel fogadták ôket. A Munkácsról indított második transzporttal deportálták ôket Auschwitzba. Források: DEGOB- AB, 343., 375. sz. jkv.; TSK-1941.

BEREG VÁRMEGYE

POLENA

SZÁSZÓKA

1837- ben a faluban 9 zsidó lakos élt. Az 1941ben elvégzett összeírás a Szolyvai járáshoz tartozó 1249 lakosú faluban 285 izraelitát talált, ami 22,8 százalékos részarányt tett ki. A zsidó lakosság 1944 tavaszán történt összegyûjtésekor Paulova zsidó lakosait a polenai iskolába hozták, majd a helybéliekkel együtt iparvasúton a Szolyván felállított átmeneti gettóba vitték ôket, ahonnan rövidesen a munkácsi Sajovitsféle téglagyárba kerültek. A polenai zsidókat május 15- én, az elsô transzporttal hurcolták Munkácsról Auschwitzba. Források: DEGOB-AB, 407., 945., 1462. sz. jkv.; TSK-1941.

1941- ben a viszonylag kis faluban 851 lakos közül 113 volt izraelita (13,3 százalék). 1944 tavaszán, a vidéki zsidóság összegyûjtésekor elôször a járásszékhelyre kerültek, a szolyvai átmeneti gettóba. A közösséget május közepén a munkácsi Sajovits- féle téglagyárból vagonírozták be, és Auschwitzba deportálták. Forrás: TSK-1941.

RAVASZMEZÔ A 1941- es népszámlálás a 2218 lakosú községben 93 izraelitát írt össze. 1944 áprilisában a helybéli zsidóságot elôször a járásszékhelyen, Ilosván felállított átmeneti gettóba vitték, ahonnan Munkács gyûjtôtáborába kerültek. Május közepén a Sajovits- féle téglagyárból hurcolták ôket Auschwitzba. Forrás: TSK-1941.

RÁKÓCZISZÁLLÁS Az 1941. évben a 927 lakosú faluban 90 izraelita élt. A település zsidó lakosságát 1944 áprilisában a közeli Alsóvereckére vitték, az ott felállított átmeneti gettóba, majd május közepén a munkácsi Sajovits- féle téglagyárból deportálták ôket. Forrás: TSK-1941.

SZENTMIKLÓS Az 1837. évi statisztikai adatok szerint Szentmiklóson 11 zsidó lakos élt. Az 1941. évi népszámláláskor az izraeliták száma 340 volt a 2850 fôs összlakosságból, ami 11,9 százalékos részaránynak felelt meg. A 70 zsidó család többnyire jómódú kereskedôkbôl, iparosokból, gazdálkodókból és fuvarosokból állt. 1944 áprilisában tábori csendôrök érkeztek a községbe, és a zsidó lakosoknak pillanatok alatt kellett összecsomagolniuk az engedélyezett 50 kg- os személyenkénti poggyászt. A helyi iskolában kellett gyülekezniük, ahonnan autókon Munkácsra vitték ôket, a téglagyári gettóba. Ezt követôen Irányi István szentmiklósi fôjegyzô a lefoglalt és a zsinagógában összegyûjtött zsidó vagyon értékesebb darabjait ellopta, majd a szentmiklósi zsidókat vallató munkácsi csendôröknek információt nyújtott arról, hogy melyiküknél lehet még készpénz. A szentmiklósi zsidókat a május 15- én indított elsô transzporttal hurcolták Munkácsról Auschwitzba. Források: DEGOB, 1358. sz. jkv.; DEGOBAB, 378. sz. jkv.; TSK-1941.

SZKOTÁRSZKA REPEDE Az 1941- es népszámláláskor az 1505 lakosú községben 167 izraelita élt. 1944 áprilisában Munkácsra vitték ôket, a Sajovits- féle téglagyárba, ahonnan május közepén valamennyiüket Auschwitzba deportálták. Forrás: TSK-1941. 278

Az 1837. évi statisztikai adatok szerint a faluban 7 zsidó lakos élt. Közössége ortodox volt. Az Alsóvereckei járáshoz tartozó településen 1941ben 1336 lakos között 73 izraelitát írtak össze. 1944 tavaszán a zsidó lakosokat elôször Alsóverecke átmeneti gettójába gyûjtötték. Onnan Munkácsra irányították át ôket, ahol május kö-

279


zepén a sorstársaikkal együtt az Auschwitzba össze, és ugyanoda vitték a járás zsidó lakosait irányított deportálóvonatokra kerültek. is, majd egyetlen trágyás, bedeszkázott teherkoForrás: TSK-1941. csiba száz fôt zsúfolva elindították ôket Munkácsra. A munkácsi Sajovits- féle téglagyár gettójába kerültek. Május 23- án valamennyiüket bevagonírozták, és Auschwitz II. Birkenauba SZOLYVA deportálták ôket. A hozzávetôlegesen 300 szolyvai zsidó család álForrások: DEGOB-AB, 7., 68., 1285., 1504. talában rendezett anyagi körülmények között sz. jkv.; FCS, 342; RLB- H, 130, 565; TSK-1941. élt. Többségben kereskedôk, iparosok voltak. 1939. július 7- tôl Szolyván volt a m. kir. határvidéki rendôrkapitányság székhelye. Az 1941- es SZTROJNA összeíráskor Szolyva 8400 lakosa közül 1432 volt izraelita, ami 17 százalékos részaránynak fe- A településen 1837- ben 4 zsidó lakos élt. Az 1941- ben a község izraelita közössége 134 fôs lelt meg. A Beregi közigazgatási kirendeltséghez tar- volt, ami az 1674 fôs összlakosság 8 százalékátozó Szolyvai járás összlakossága 1941- ben nak felelt meg. 1944 áprilisában, miután érté42 291, az izraeliták lélekszáma pedig 4544 volt. keiket még Sztrojnán elkobozták, a falu zsidó A zsidó lakosok települések szerinti eloszlása a lakosait a járásközpontban, Szolyván felállított következô volt (zárójelben az izraeliták, illetve átmeneti gettóba vitték, ahonnan vonattal a munkácsi Sajovits- féle téglagyárba küldték az összlakosság lélekszáma): ôket. Május közepén valamennyiüket AuschAlsóhrabonica (3; 784), Bereznik (76; witzba hurcolták. 2415), *Dunkófalva (82; 1305), *Duszina Források: DEGOB- AB, 345. sz. jkv.; TSK(176; 1141), Hánykovica (9; 737), *Hárs1941. falva (672; 2767), *Holubina (209; 1873), Iglénc (24; 720), Izvor (13; 664), Izvorhuta (3; 440), *Kerecke (327; 3311), KismartinSZUHABARANKA ka (40; 566), Kockaszallás (44; 755), Az Ilosvai járáshoz tartozó községnek 1941- ben Nagytibava (18; 841), Olenyova (31; 480), Paszika (48; 986), *Paulova (160; 777), 2366 lakosa volt, közülük 107 izraelita. 1944Plávja (56; 667), Ploszkó (22; 849), *Polena ben 12 zsidó család lakott itt, többnyire keres(285; 1249), Roszos (41; 1169), *Szászóka kedôk, fakereskedôk. A német megszállásig (113; 851), *Szentmiklós (340; 2850), Szonyugodtan éltek. Pészah után kezdték összelocsina (93; 851), *Szolyva (1432; 8400), szedni a környékbeli zsidókat. Vonaton vitték *Sztrojna (134; 1674), Szuszkó (73; 1023), ôket Munkács téglagyári gettójába, és május Újtövisfalva (7; 495) és Uklina (13; 386). közepén az elsô transzporttal együtt sor került deportálásukra. A német megszállás utáni zsidóellenes rendelForrások: DEGOB- AB, 158., 1060. sz. jkv.; kezéseket Jaczkó fôjegyzô adta ki, a határrend- TSK-1941. ôrség és csendôrség pedig gondoskodott azok szigorú végrehajtásáról. A zsidó tanács tagjai Kahn, Zimmermann és Spiegel voltak. A köz- TARPA ségben 1944 tavaszán átmeneti gettót állítottak fel. A zsidó lakosok házához csendôrök A Vásárosnaményi járás délkeleti részében találszálltak ki, elkobozták az ékszereket, a kész- ható település mindvégig a trianoni Magyarorpénzt és az értékeket, majd durva gorombásko- szág része maradt. Felvidék elfoglalása után újdás közepette az embereket a gettóba indítot- ból Bereg vármegyéhez került. 1941- ben a 4202 ták. A közösséget a zsinagógában gyûjtötték lakosú községben 227 izraelitát írtak össze.

BEREG VÁRMEGYE

1944 áprilisában a helybéli zsidókat a beregszá- VÁRPALÁNKA szi Kont és Vály- téglagyárba vitték, ahonnan A Munkácsi járáshoz tartozó Várpalánkát a maôket is Auschwitzba hurcolták. gyar csapatok 1938 novemberében foglalták el. Források: SZUB, 22, 71, 89; TSK-1941. A falu zsidó lakosait már megérkezésükkor kirabolták és bántalmazták. A faluban kaszárnya mûködött, és a katonaság a lakosságot állanÚJDÁVIDHÁZA dóan terrorizálta. A Munkácsvidéki járáshoz tartozó település zsiA zsidóellenes akciók helybéli kezdeményedó közösségének vallási vezetôje Reuven- Chá- zôje Tornec Béla volt. A keresztény lakosság jim Klein rabbi volt. Újdávidházán született közremûködésével a magyar katonák a zsinagóEretz- Israel Avigot Hameiri (Farbstein) (1890– gát is kifosztották. Az 1941- es népszámláláskor 1970) ismert héber nyelvû író. Az 1941- es nép- 1503 helybéli lakos közül 146 volt izraelita vallású. számláláskor a 2653 lakosú településen 132 iz- A településen körülbelül 70 zsidó család lakott, raelita élt. 1944 tavaszán a munkácsi Sajovits- javarészt kereskedôk és iparosok. 1944 tavaszán féle téglagyárban felállított gyûjtôtáborból de- a munkácsi magyar rendôrség foganatosította a zsidók elleni rendeleteket. A falu lakosai arányportálták ôket. Források: DEBOG-AB, 456. sz. jkv.; TSK- lag kíméletesen viselkedtek, kivéve a sváb ifjúsági szervezet tagjait, akik náci befolyás alatt 1941. álltak, és gyalázatos magatartást tanúsítottak. Várpalánka zsidó közössége megpróbálta tízÚJKLENÓC ezer pengôvel megvesztegetni a jegyzôséget, 1941- ben a 867 lakosú településen 82 izraelitát hogy a faluban hagyják ôket, de semmit sem siírtak össze. 1944 tavaszán a falu zsidó lakosait került elérniük. Pészah után a helybéli zsidósáMunkács téglagyári gettójából deportálták got lovas szekéren a munkácsi Sajovits- féle tégAuschwitzba. lagyárban felállított gettóba vitték. Egy- egy szeForrás: TSK-1941. kér elindítása elôtt három embert kiemeltek róla, és arccal a fal felé állították ôket, majd a többieket megfenyegették, hogy mindhármat agyonlövik, ha nem adja át mindenki megmaVÁRI radt pénzét és értéktárgyait. Késôbb az embereA Beregszászi járáshoz tartozó község 2893 la- ket Munkácsról Auschwitzba hurcolták. kosa közül 1941- ben 179 izraelita volt. 1944 ápForrások: DEGOB- AB, 99., 132., 1132. sz. rilisában a beregszászi Kont és Vály- téglagyár- jkv.; TSK-1941. ban felállított gyûjtôtáborba kerültek, ahonnan május közepén Auschwitzba hurcolták ôket. Forrás: TSK-1941. VÁSÁROSNAMÉNY

VÁRKULCSA 1941- es adatok szerint az 1845 lakosú településen 68 izraelita élt. A helybéli zsidó lakosokat 1944 áprilisában elôbb Munkácsra vitték, a Sajovits- féle téglagyári gyûjtôtáborba, ahonnan május közepén kerültek fel az Auschwitzba irányított szállítmányokba. Forrás: TSK-1941. 280

Ortodox közösség volt, ahol a cionizmus eszméi is sok követôre találtak. A gyülekezet élére 1905- ben választották meg Kohn Eliás fôrabbit, aki elôzôleg Beregszászon teljesített segédrabbi szolgálatot, s aki az elsô bécsi döntés idején feleségével és 15 gyermekével élt a településen. A fôrabbi folytonosságot biztosított a hitközösség élén, amelynek a vészkorszakon át szellemi vezetôje maradt. Az elsô világháborúban számos helyi zsidó

1944 tavaszán, pészahkor a vásrosnaményi zsidó lakosoknak a zsinagógában kellett gyülekezniük, ahonnan lovas szekereken a beregszászi Kont és Vály- téglagyárba vitték ôket. Május 11én a vásárosnaményi jegyzô 11 névre szóló behívójegyet küldött a beregszászi gettóba. A XII. honvédzászlóalj parancsnokának kézbesítették ki ôket, és célt értek: a tizenegy férfit munkaszolgálatra kiengedték a gettóból. A többieket Vásárosnamény, imaház Auschwitz II. Birkenauba deportálták. Források: JF, 279; NF; SZUB, 15, 18, 27, 28, lakos is részt vett, többen vitézségi éremmel 34, 35, 50- 51, 54, 57, 66, 69- 70, 88, 90, 92, 96, szereltek le. Vásárosnamény a trianoni Magyar- 116, 119; TSK-1941. ország része maradt Szatmár, Ugocsa és Bereg közgazdaságilag egyesített vármegye részén. A község tehetôs (ún. virilis) polgárait különfé- VOLÓC le hitközségi és világi tisztségekbe választották. Hosszabb- rövidebb ideig az izraelita hitközség Az 1837. évi statisztika szerint a faluban 10 zsielnöke volt Roth Albert vendéglôs, Spiegel Sa- dó lakos élt. Volóc mélységesen vallásos közöslamon és Gancz Jenô fakereskedô, Mezei Ber- ség volt. Jicchák Teitelbaum rabbi állt a közösnát terménykereskedô, továbbá Klein Adolf és ség és a rabbinikus bíróság élén. A községben jelentôs volt a cionista mozgalom, így a községGrosz József kereskedô. A rendezetlen állampolgárságú zsidó lakoso- ben a Betar, a Mizrachi és a Háoved is fiókot kat 1941 nyarán Lengyelországba számûzték, nyitott. Az emberek támogatták a Zsidó Nemahol a Kamenyec- Podolszkijban végrehajtott, zeti Alapot (KKL), és képviselôket szavaztak hírhedt tömegmészárlás áldozatává lettek. Az meg a Cionista Kongresszuson való részvételre. 1941. évi népszámláláskor a 3755 lakosú telepü- A községben jesiva mûködött. A magyarok visszatérése után elvették a zsidó üzleteket, az lésen 896 izraelita élt. A Vásárosnaményi járás Kárpátalja visszacsa- iparengedélyeket megvonták, és az anyaországtolása után visszakerült Bereg vármegyéhez. ból hozott embereknek adták át. Volócon állították fel 1941 júniusában az 1941- ben a járás 29 408 lakosa közül 1871 volt izraelita vallású. A zsidó lakosság megoszlása a egyik átmeneti tábort, ahova az ún. hontalan különbözô településeken az alábbi volt (zárójel- zsidókat internálták. A helybéliek közül is többen az izraeliták, illetve az összlakosság lélek- ben oda kerültek. Embertelen, a késôbbi gettó száma): körülményeire emlékeztetô viszonyok között *Barabás (50; 1566), *Beregdaróc (48; tartották fogva ôket július 12- ig, amikor vala1334), *Beregsurány (39; 924), *Csaroda mennyiüket a határ menti Kôrösmezôre szállí(73; 1013), Fejércse (21; 204), Gelénes (23; tották. Onnan kitoloncolták ôket a németek 878), *Gergelyiugornya (96; 1724), Guáltal megszállt Galíciába, ahol a Kamenyec- Podolszkijban rendezett tömegmészárlás áldozatául lács (44; 1542), Hete (12; 519), Jánd (37; estek. 1227), *Lónya (66; 2161), Márokpapi (17; Az 1941. évben végzett népszámláláskor a 1020), Mátyus (8; 636), *Tarpa (227; 2296 lakosú településen 388 izraelita élt. A kö4202), Tákos (23; 727), Tiszaadony (47; 281


939), Tiszakerecseny (43; 1703), Tiszaszalka (61; 1227), Tiszavid (6; 561), Tivadar (7; 383), Vámosatya (27; 1163) és *Vásárosnamény (896; 3755).

BEREG VÁRMEGYE

zösséget 1944. április 15- én a munkácsi Sajovits- raelita élt. 1944 áprilisában a falu zsidó lakosait féle téglagyárban felállított gyûjtôtáborba vit- elôször a munkácsi gyûjtôtáborba vitték, ahonték. Május 24- én felkerültek a Munkácsról in- nan május közepén ôket is deportálták. dított utolsó deportálóvonatra. Forrás: TSK-1941. Források: DEGOB- AB, 372., 1541. sz. jkv.; HGY; NJ- L; RLB- H, 203; TSK-1941.

ZSDENYOVA ZÁDNYA Az elsô zsidó lakosok Galíciából érkeztek ide, a 17. század közepén. Fennmaradt Itskovitsch Jacob rabbi neve, aki a közösség élén állt, és a rabbinikus bíróság elnöke volt. A falunak volt talmud- tórája és rabbinikus irodalmat tanulmányozó köre. A cionizmus eszméi is teret hódítottak, a Betar mozgalom a településen fiókot nyitott. 1941- ben a falu mintegy 2670 lakosa közül 409 volt zsidó, ami 15,3 százalékos részarányt jelentett. A helyi izraelitákat 1944 tavaszán a zsidó iskolában gyûjtötték össze, majd gyalogszerrel a állomásra vezényelték. Elôbb az ilosvai átmeneti gettóba kerültek, ahonnan a munkácsi Sajovits- féle téglagyárba vitték ôket. A közösséget csendôrök és helybéli svábok ôrizete alatt tartották fogva, majd május 18- án valamennyi tagja az Auschwitzba irányított transzportba került. Források: DEGOB-AB, 1193. sz. jkv.; TSK1941.

ZÁVIDFALVA Az 1941- es népszámláláskor a Munkácsvidéki járáshoz tartozó 1683 lakosú településen 114 iz-

Az 1837. évi statisztikai adatok szerint a faluban 4 zsidó lakos élt. A településen zsinagóga épült, talmud- tóra és rabbinikus irodalmat tanulmányozó olvasókör mûködött. A temetôt a Chevra Kadisa tartotta rendben. Az 1941- es adatok szerint a falu 934 lakosa közül 120 volt izraelita. Ekkor a településnek már nem volt rabbija, csak metszôje, Fruel Weiss, aki kántorként is mûködött. Shulem Noah Landau dáján Alsóvereckérôl járt át Zsdenyovára. 1944 tavaszán, pészah után a környék kis falvainak zsidó lakosait a zsdenyovai cseh iskolába hozták. Oda gyûjtötték Kiscsorna, Nagyrosztoka, Oroszbukóc, Páskóc, Perekraszna és Serbóc kisszámú zsidó családjait is. A helybélieket a csendôrök egy nappal elôre figyelmeztették, hogy készüljenek fel az útra. A faluban csendôrlaktanya volt, 8-10 csendôrrel. Ôk szedték össze a zsidókat, akikkel rendesen viselkedtek. A falu keresztény lakossága közömbös magatartást tanúsított. Április 16- án a környékbeli és a zsdenyovai zsidókat lovas szekereken egyenesen a munkácsi Kallus és Ösztereicher- téglagyárban felállított gettóba vitték. Az 52 kilométeres utat tíz óra alatt tették meg. A közösséget május közepén Auschwitzba hurcolták. Források: NJ; TSK-1941. Jelinek Yeshayahu Lôwy Dániel

282

MÁRAMAROS VÁRMEGYE 1944-BEN

635

636

A MÁRAMAROSI közigazgatási kirendeltség 1944-BEN

MÁRAMAROS VÁRMEGYE

Máramaros vármegye a 12. század végén fordul elô elôször a történeti forrásokban. A zsidók betelepedése Kárpátaljára és így Máramaros vármegyébe is a 17. század közepén kezdôdött. Az elsô, akkor még szórványosan érkezô betelepülôk Chmelnyickij kozákjainak pogromjai elôl menekültek Galíciából. 1787- ben 1214 zsidó férfi élt a vármegyében, a nôket akkor nem írták össze. Az egyes települések földesurai privilégiumlevelet adtak az újonnan érkezetteknek, és mint haszonbérlôket birtokaik mezôgazdasági terményeinek értékesítésével bízták meg, valamint engedélyezték számukra a pálinkafôzést és a kocsmatartást is. Jelentôsebb zsidó bevándorlás a 18–19. század fordulójától folyt Máramarosba, akkor is fôleg Galíciából. Az 1804–1805- ös összeírás idején 2480 zsidó férfi élt Máramarosban, közülük 682- nek volt felesége. A 19. század folyamán az addig ûzött foglalkozások mellett egyre több helyi zsidó talált megélhetést a fakitermelés és - feldolgozás legkülönbözôbb ágazataiban: favágók, tutajosok, fakereskedôk, fûrésztelepek alkalmazottai, valamint azok tulajdonosai lettek. Egyes vidékeken a gyümölcs-, fôleg az alma- és a szilvatermesztés is sokak számára biztosított megélhetést. A máramarosi zsidók döntô többsége mélyen vallásos, szegény, jiddis anyanyelvû ember volt. Máramaros a haszidizmus egyik fellegvára volt Magyarországon, a helyi zsidók többsége erdélyi és galíciai haszid udvarok híve volt. Máramaros elsô haszid közösségei a koszov- vizsnyici udvarnak, Reb Koppel utódainak a hívei lettek. Már a 18. században Reb Koppel Jakob fia, a koszovi rabbi, Hager Menachem Mendel lett az egész vármegye rabbija. Az ô nevéhez fû-

zôdik a máramarosi zsidók megszervezése és a vallási élet megerôsítése. Jesivájából a vallási élet legkülönbözôbb területein mûködô embereket küldött a vármegye zsidó községeibe, mikvéket nyitott, és megszervezte a falusi szegény zsidók segélyezését. Ugyanezt az utat folytatta fia, Hager Hajim is, aki elterjesztette a kárpátaljai zsidók körében például a hagyományos haszid viseletet. A koszov- vizsnyici udvar körülbelül 150 éven át uralta Kárpátalja haszid zsidóságát. Hatalmukat végül a 20. század elején a Teitelbaumdinasztiának sikerült megtörnie. A sátoraljaújhelyi Teitelbaum Mózes rabbi még életében megpróbálta egyetlen fiát, Elázárt Máramarossziget megürült rabbiszékébe ültetni. A máramarosszigeti rabbiállást azonban csak Elázár fiának, Teitelbaum Jekutiel Jehudának sikerült 1858- ban megszereznie. Attól kezdve nyolcvanhat éven át, a holokausztig, folyamatosan a Teitelbaum- dinasztia tagjai töltötték be a máramarosszigeti rabbiállást, akik Kárpátalján erôs és harcos új haszid központot hoztak létre. Máramarosban az elsô minjan a 18. század utolsó harmadában Felsôszelistyén gyûlt össze, Stern Mordechaj házában. Az elsô jelentôs hitközség, amely a késôbbiekben is Máramaros és az egész vidék egyik vezetô hitközsége maradt, Máramarosszigeten jött létre. Máramarossziget volt az elsô hitközség Máramarosban, amely rabbit választott, aztán következtek sorban Huszt, Borsa és Felsôvisó. Máramaros vallási és nemzetiségi megoszlását – csakúgy, mint egész Kárpátaljáét – a sokszínûség jellemezte. A lakosság mintegy háromnegyedét a görög katolikus és a görögkeleti ro637


és a Máramarosi közigazgatási kirendeltség


mánok, illetve ukránok adták, de éltek itt római katolikus és protestáns magyarok, evangélikus németek és sok más néppel együtt zsidók is. Az elsô világháborút követô trianoni békeszerzôdés értelmében a vármegye Tiszától északra fekvô része, azaz területének kétharmada Csehszlovákia, déli harmada pedig Románia része lett. A csehszlovákiai rész 1939 márciusában – Máramarosi közigazgatási kirendeltség néven, Huszt székhellyel – visszakerült magyar fennhatóság alá. A romániai rész a második bécsi döntés alapján 1940 szeptemberében újra Magyarország része lett Máramarossziget székhellyel. Miután 1939- ben a terület egy része magyar fennhatóság alá visszakerült, azonnal életbe léptek a zsidókat diszkriminatívan sújtó törvények és rendeletek. Ezek a rendeletek rendkívül súlyosan érintették Máramaros zsidó lakosságát, sok család az iparengedély bevonása következményeként minden bevételét elvesztette, és a közösség segélyére szorult. A kárpátaljai és köztük a máramarosi zsidók segélyezését a Magyar Izraeliták Pártfogó Irodája (MIPI) is kiemelt ügyként kezelte. 1941 nyarán a Galíciába deportáltak magyarországi utolsó állomása a vármegye egyik határtelepülése, Kôrösmezô volt. Innen tették át a határon a hontalannak ítélt zsidókat, naponta körülbelül ezer fôt. A számûzöttek csoportokban bolyongtak Kelet- Galícia- szerte, teljesen magukra hagyva és kitéve a helyi ukránok brutalitásának. A szerencsésebbeket egyes helyi zsidó közösségek befogadták, így legalább egy idôre szálláshoz és ételhez jutottak. Augusztus 1- jén például mintegy 2000 magyarországi zsidó érkezett Tîuste városába, amelyet július 9én foglalt el a magyar hadsereg. A helyi zsidók a menekültek segélyezésére 12 fôs bizottságot hoztak létre. Ôk azonban végül mindössze három hetet töltöttek ott, mert KamenyecPodolszkijba vitték ôket, ahol többségüket meggyilkolták. Akiket a németek és ukrán segítôik augusztus 27–28- án Kamenyec- Podolszkijnál nem öltek meg, különbözô közeli galíciai gettókba kerültek, többek között Horodenkába, Koîomyjába, Nadwórnába és Tarnopolba. Az életben maradt magyarországi zsidók – köz638

tük máramarosiak is – legnagyobb csoportja feltehetôen a stanisîawówi gettóba került, ahol a gettó lakóit elôször 1941. október 12- én tizedelték meg. A mintegy 10 ezer áldozat között körülbelül 2000 magyarországi zsidó is volt. Az 1944 áprilisában a Magyar Zsidók Központi Tanácsa által német utasításra készített hitközségi összeírás tanúbizonysága szerint több olyan hitközség is volt Máramarosban, amely 1941 nyarától már csak de jure létezett, mivel megfelelô számú zsidó a településen nem maradt, de voltak olyan közösségek is, amelyek a Galíciába történô deportálás következtében teljesen elnéptelenedtek. Az Ökörmezôn mûködô MIPI- iroda 1941 nyarán a következôket jelentette a budapesti központnak: „Szinevér [= Alsószinevér, F. K.], Priszlop [= Nagypriszlop, F. K.], Felsô- és Alsóhidegpatak, valamint Toronya községeket teljesen zsidótlanították. Valamennyi zsidót elvitték. […] Sokat olyat is, akiknek az iratait a rendôrség annak idején rendben találta.” Az 1941- es népszámlálás adatai szerint Máramaros vármegye és a Máramarosi közigazgatási kirendeltség 487 961 összlakosából 78 961 volt izraelita vallású és 187 kikeresztelkedett zsidó. A vármegye és a közigazgatási kirendeltség akkor összesen kilenc járásra volt felosztva (zárójelben az izraeliták, illetve az összlakosság lélekszáma): Máramaros vármegye (39 590; 214 816): Aknasugatagi járás (2702; 30 772), Dragomérfalvai járás (4092; 32 361), Felsôvisói járás (11 490; 60 120), Máramarosszigeti járás (7082; 41 476) és Técsôi járás (4080; 24 164), Máramarosi közigazgatási kirendeltség (39 371; 273 145): Huszti járás (14 334; 93 052), Ökörmezei járás (5211; 42 502), Rahói járás (7730; 59 607) és Taracvölgyi járás (12 096, 77 984). A kilenc járás mellett Máramarossziget mezôvárosnak 1941- ben 25 923 lakosa volt, közülük 10 144 volt izraelita vallású, 18 pedig kikeresztelkedett zsidó. Mivel a magyarországi zsidók többségének deportálását megelôzô utolsó népszámlálás az 1941- es januári állapotokat tükrözi, adatainak használata Máramaros esetében a holokauszt idejére vonatkozóan különösen sok problémát vet fel. Az 1941- es galíciai mészárlás ugyanis a

írásukra 1947- ben került sor, s azt a zsidó világkongresszus romániai kirendeltsége végezte. Akkor azonban már sokan voltak olyanok, akik nem eredeti lakóhelyükön éltek, hanem a közösségi élet sikeres fenntartásához szükséges létszám biztosítása végett nagyobb településekre költöztek. Az egyes településeken tehát az 1941- es, a tömeges deportálást megelôzô országos népszámlálás és az 1947- es összeírás adatait az áldozatok számának megállapítása céljából egyszerûen összevetni nem lehet. Ráadásul a visszatérôk többsége az 1940- es évek végén kivándorolt: a legtöbben a tengerentúlra és Izraelbe mentek. Azok a túlélôk, akik Máramarosban maradtak, többnyire a terület legnépesebb városaiba költöztek, ahol egyre szûkülô keretek között, de a hitközségi életet fent tudták tartani. Máramaros vármegye Romániához került részén 1947- ben 5596 zsidót írtak össze. Az egykori vármegye, illetve az egykori közigazgatási kirendeltség területén napjainkban kevés zsidó él. A máramarosi zsidóság gettósításában és deportálásában szerepet vállaló személyeket 1946ban a Kolozsvári Népbíróságon vonták felelôsségre és ítélték halálra, életfogytiglani kényszermunkára vagy hosszú börtönbüntetésre. Az ítélet szerint Szaplonczay László, Máramaros vármegye fôispánja távollétében 25 év kényszermunkát, Flaviu Jurca˘, aki 1940–1942 között Máramaros vármegye fôispánja volt, távollétében életfogytiglani kényszermunkát, Ilinyi László, Máramaros vármegye alispánja távollétében életfogytiglani kényszermunkát, Gyulafalvi Rednik Sándor máramarosszigeti polgármester távollétében életfogytiglani szigorított börtönt, Sárváry Miklós ezredes, a Máramarossziget központú csendôrkerület parancsnoka távollétében halálbüntetést, Tas¸can Florea, Bíró János és Varga György Barcánfalván szolgálatot teljesítô csendôrök távollétükben halálbüntetést, Tóth Lajos máramarosszigeti rendôrfônök távollétében halálbüntetést, Fehér János máramarosszigeti rendôrfelügyelô távollétében életfogytiglani kényszermunkát, Bede István Máramarosszigeten szolgálatot teljesítô honvéd távollétében halálbüntetést, Hulman Ferenc, a Máramarosszigeti járás fôjegyzôje ötévi börtönt, Sarkadi Gusztáv máramarosszigeti bor639


legtöbb máramarosi hitközséget súlyosan érintette. A kárpátaljai és benne a máramarosi közösségeket a munkaszolgálat is rendkívül erôsen sújtotta. A behívottak döntô többsége a keleti frontra került, ahol a legkülönbözôbb módokon meghalt. Endre László belügyi államtitkár elnökletével 1944. április 12- én Munkácson értekezletet tartottak Máramaros vármegye és egész Kárpátalja közigazgatási vezetôi számára a gettósítás menetérôl. Ezt követôen a gettósítás egész Kárpátalján április 16- án, vasárnap, azonnal pészah után kezdôdött. Több máramarosi közösséget a helyi hatóságok már április 15- én, szombaton, azaz pészah utolsó napján egybegyûjtöttek, általában a zsinagógába vagy az iskolába, hogy maradék értékeiket még a gettóba szállítás elôtt elszedhessék tôlük. Ennek következtében a zsidóknak még nem volt kenyerük, amit a gettóba magukkal vihettek volna. A Máramaros vármegyében és a Máramarosi közigazgatási kirendeltségben élô zsidókat 13 gettóba gyûjtötték össze, amelyek közül 4 nem Máramaros területén volt. A két világháború között Romániához tartozó részen 4 gettó volt: Máramarossziget, Bárdfalva, Felsôvisó és Dragomérfalva. A két világháború között Csehszlovákiához tartozó területen 5 gettó volt: Huszt, Técsô, Aknaszlatina, Iza és Szeklence. A Szatmár megyei Mátészalka gettójába több mint 30 máramarosi település zsidó lakosságát gyûjtötték össze. Mintegy 2000 máramarosi zsidót a megye nyugati felébôl a munkácsi, körülbelül 1000- et pedig a beregszászi gettóba vittek. Az eredetileg Ugocsától a Máramarosi közigazgatási kirendeltséghez csatolt települések zsidó lakosságát az Ugocsában lévô nagyszôllôsi gettóba szállították. A deportálóvonatok végállomása minden gettó esetében Auschwitz volt. A zsidóüldözés idején Máramaros vármegye fôispánja Szaplonczay László, Imrédy Magyar Megújulás Pártjának egyik vezéralakja volt. 1945 után Máramaros északi része a Szovjetunióhoz került, 1991 óta pedig Ukrajnához tartozik. A vármegye déli területe újra Románia része lett. A háborút követôen Máramarosba visszatérô túlélôk eredeti lakóhelyükön többnyire rövid ideig tartózkodtak. Elsô össze-


bély, közismert nyilas pedig 20 év szigorított börtönbüntetést kapott. Az elítéltek nagy része a magyar hadsereggel együtt elmenekült Máramarosból, így a tárgyaláson csak a két utolsó elítélt volt jelen. Mivel az ítélet kihirdetésekor halálbüntetés Romániában nem létezett, azt minden esetben életfogytiglani szabadságvesztésre és kényszermunkára változtatták. (A vizsgált területen a magyar helységnevek a történelem során többször is megváltoztak. A magyar helységnév esetleges változatait zárójelben adtuk meg. Az idegen helységneveket az enciklopédia helységnévtára tartalmazza.) Források: AE- R, 171- 172; AY- HR, 13- 19, 4161, 87-106; C- DH, 177-189; FKP, 75- 78; FSSZ; GC- MB, 23-38; GYY- MK, 8- 9, 11-16, 25; JYA- E; JY-TU; KJ- K, 116; KL- CR; KM1994; LGY- H; MNL, 12/672- 673; MZSML- KT; MZSML- PJ; OZSU; PH- P, 179- 181, 244- 251, 268- 271, 330331, 368-376, 471-476; RLB- CR; RLB- G, 40-42, 157- 162, 195- 226; RLB- H, 563- 585; RS- S; SLHSZ; SCHD; SY-TH, 1- 34, 128- 140, 164- 200; SY-TJ, 7-44, 71- 77; SZI- MV; VB; VEÁ- II, 367520; ZSL, 758- 759.

a zsinagógában összegyûjtötték és átkutatták – szekereken a bárdfalvai gettóba vitték. Május 18- án a bárdfalvai gettót kiürítették, lakóit a máramarosszigeti gettóba szállították. Onnan deportálták az aknasugatagi zsidókat május 18- án Auschwitzba. A háborút követôen a hitközségi élet az újra román fennhatóság alá kerülô Aknasugatagon nem újult meg, pedig a településen 1947- ben 45 zsidót számoltak össze. Aknasugatagon 1966- ban három, 1992- ben pedig két személy vallotta magát zsidó nemzetiségûnek. Az Aknasugatagi járáshoz tartozó településeken az 1941- es népszámlálás adatai szerint 30 772 személy élt, közülük 2702 volt izraelita. Utóbbiak összesen a következô 20 településen éltek (zárójelben az izraeliták, illetve az összlakosság lélekszáma): *Aknasugatag (167; 1583), *Barcánfalva (393; 4039), *Bárdfalva (508; 2477), *Bréb (143; 1754), *Budfalva (439; 3123), *Desze (78; 1270), *Disznópataka (18; 584), *Falusugatag (116; 1393), *Farkasrév (116; 2286), *Fejérfalva (28; 463), *Felsôkálinfalva (151; 1974), *Hernécs (55; 803), *Hotinka (4; 351), *Krácsfalva (4; 351), *Máragyulafalva (132; 2023), *Mikolapatak AKNASUGATAG (48; 1299), *Nánfalva (76; 888), *SzerfalAz Aknasugatagi járás székhelyén 1880- ban va (66; 1057) és *Váncsfalva (89; 1557). mindössze 10, 1941- ben pedig 167 zsidó élt. A településen feltehetôen csak a 19. század utol- Források: AE- R, 172; GC- MB, 64; MZSMLsó negyedében alakult meg a hitközség, amely a D,, 182; PH- R, 61; RLB- H, 569- 571; VEÁ- II, bárdfalvai ortodox anyahitközséghez tartozott. 424; ZS- H, 847; ZS- N, 188-189. Az aknasugatagi zsidók fôleg fa- és gyümölcskereskedelemmel foglalkoztak, termékeiket külföldön is értékesítették. Elôször az 1930- as évek- AKNASZLATINA ben volt a közösségnek saját rabbija Grosz Jekutiel Jehuda személyében. Grosz rabbi hívei Zsidó forrásokban használt névalakja: Szlatfina. A Máramarosszigeti járáshoz tartozó telepütöbbségével együtt a holokauszt áldozata lett. Az 1941- es népszámlálás alkalmával 117 helyi lésen 1840- ben már 57 zsidó élt, az összlakosság zsidó vallotta magát jiddis anyanyelvûnek. 1941 6,8 százaléka, késôbb azonban a hatóságok a tenyarán a magyar hatóságok néhány hontalan- lepülés mellett mûködô sóbányák miatt a zsinak ítélt aknasugatagi zsidót a német megszállás dókat Aknaszlatina területérôl kitiltották. 1930alatt lévô Galíciába deportáltak. Többségüket ban még csak 28 zsidó élt a településen, 1941augusztus 27–28- án a németek ukrán segítséggel ben azonban már 2537. A létszámnövekedés fô Kamenyec- Podolszkijnál meggyilkolták. Mások oka az volt, hogy ez utóbbi évben egyesült Aknaszlatina és a szomszédos Faluszlatina, amelykülönbözô galíciai gettókban haltak meg. 1944. április 19- én a helyi zsidókat – miután ben virágzó zsidó közösség élt. 640

1942–1943 folyamán sok aknaszlatinai zsidó szerzett tudomást a lengyelországi és a szlovákiai zsidók sorsáról, mivel számos menekült érkezett ezekrôl a területekrôl a településre. Halberstam rabbi például 1943 hanukáján tudta meg, hogy apját, a közösség rabbiját egész családjával együtt szülôvárosának fôterén felakasztották. 1942 és 1944 között Aknaszlatina mellett munkaszolgálatos- századok dolgoztak. Erdôt irtottak, és katonai repülôteret építettek. 1944 áprilisában a 2044 fôs hitközségnek mindössze 62 adózó tagja volt. A hitközség utolsó elnöke Slomovics Ferenc gazdálkodó volt, utolsó fôrabbija pedig Halberstam Chajem Eizik. 1944ben az alrabbi Farkas Salamon volt. A helyi gettóba 1944. április 17–20- a között gyûjtötték össze az aknaszlatinai zsidókat. Eleinte a magyar hatóságok a mátészalkai gettóba akarták gyûjteni ôket is, de végül úgy döntöttek, hogy helyben állítják fel a gettót. A gettó a település központjában jött létre. A gettóban zsidó tanács mûködött, tagjai közül név szerint csak Salamont és Gelbermannt ismerjük. A gettóban mintegy 5000 fô élt, a helyieken kívül számos környezô település (Alsóróna, Felsôróna, Hosszúmezô, Karácsonyfalva, Nagybocskó, Remetefalva, Rónaszék, Szaplonca) zsidó lakosságát is ide hozták. A lakásokban szörnyû zsúfoltság volt, egyegy szobában 15-20 fô lakott. A gettót csendôrök és leventék ôrizték. A csendôrök rendkívül kegyetlenül kínozták a gettó lakóit, hogy elrejtett értékeiket átadják. Többször megverték Halberstam rabbit is, hogy mondja meg, kik a közösség tehetôs tagjai. A rabbi azonban a verés ellenére sem árult el egyetlen nevet sem. A gettóból csoportokban vitték ki a férfiakat: többek között bunkert kellett ásniuk, és a katonai repülôtéren dolgoztatták ôket. A nôkkel a csendôrség laktanyákat takaríttatott, és a konyhán a német katonaságnak fôztek. A deportálás elôtt még egyszer mindenkit testi motozásnak vetettek alá – a nôket a helyi iskolában, a férfiakat a katonai repülôtér hangárjában –, elrejtett értékeket keresve. A férfiaknak megalázásul levágták a szakállát. Az aknaszlatinai gettóban élôket két transzportban deportálták Auschwitzba: 1944. május 20- án és 23- án. 641


Aknaszlatinán eleinte nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a máramarosszigeti ortodox anyahitközséghez tartoztak. Késôbb önálló ortodox anyahitközséggé vált, amelyben az 1930- as években már tíz különféle zsinagóga és imaház mûködött. A hitközség tagjainak többsége szigeti haszid volt, de a vizsnyici haszidok száma is egyre gyarapodott. Mindkét csoportnak külön Chevra Misnajot egylete volt. A két világháború között többnyire a Tabak és a Slomovics család tagjai álltak a hitközség élén, mindannyian szigeti haszidok voltak. Az aknaszlatinai zsidók többnyire kereskedôk és iparosok voltak, de sokan foglalkoztak fafeldolgozással és -kereskedelemmel is. Az 1941-es népszámlálás alkalmával 2180 helyi zsidó vallotta magát jiddis anyanyelvûnek. Az elsô világháborút követôen, amikor Máramarossziget Romániához, Aknaszlatina pedig Csehszlovákiához került, Teitelbaum Hajim Cvi máramarosszigeti rabbi egy darabig még minden héten egyszer meglátogatta a szomszédos Aknaszlatinát. Idôvel azonban már nem tudott kellô rendszerességgel átjárni a határon, ezért 1925- ben elhatározta, hogy saját rabbit jelöl ki az amúgy is gyorsan fejlôdô hitközségnek. Így lett Aknaszlatina rabbija Halberstam Chajem Eizik, a máramarosi rabbi veje. A rabbi érkezése után jesivát is nyitott Aknaszlatinán, amelyben hamarosan mintegy 150 bóher tanult. A két világháború között Aknaszlatinán élénk cionista élet folyt, az 1920- as években a fiatalok közül többen alijáztak. Az egyik legerôsebb csoport a Betar volt, mintegy 200 fiatal tartozott hozzá. A baloldali Hehaluc csoporthoz körülbelül 150- en tartoztak. A jesivában tanult fiatalok – ha egyáltalán cionisták lettek – többnyire a vallásos cionista Cairé Mizrachihoz csatlakoztak. A többiek viszont a cionizmussal élesen szemben álló Agudat Jiszrael ifjúsági csoportjához csatlakoztak. A magyar hatóságok 1941 nyarán néhány tucat aknaszlatinai zsidó családot hontalannak nyilvánítottak, és a német megszállás alatt álló Galíciába deportáltak. Az elûzöttek többségét augusztus 27–28- án német egységek és ukrán segítôik Kamenyec- Podolszkij mellett meggyilkolták.


A háborút követôen Aknaszlatina a Szovjetunió része lett. A hitközségi élet a településen nem újult meg. Források: GC- MB, 383- 392; KJ- K, 108; MZSML- D, 26, 33, 110, 129, 144, 149, 177, 265, 366, 524, 678, 679, 1096, 1137, 1138, 1178, 1261, 1505, 1514, 1607, 1929, 3499; RLB- H, 571; ZSH, 52-53, 847; ZS- N, 190-191.

ALSÓAPSA Zsidó forrásokban használt névalakja: Unter Apsa. A Máramarosszigeti járáshoz tartozó településen 1735- ben három, 1768- ban pedig négy zsidó család élt. 1840- ben már 57 zsidó élt Alsóapsán, az összlakosság 3,3 százaléka. A közösség lélekszáma 1880- ban 409 fôt tett ki, amely 1941re 978 lélekre növekedett. Alsóapsán a 19. század elején alakult a hitközség, amely eleinte a máramarosszigeti ortodox anyahitközséghez tartozott. Az elsô világháborút követôen azonban, amikor Máramarossziget Romániához, Alsóapsa pedig Csehszlovákiához került, a hitközség önálló lett. A többségében vizsnyici haszid közösségben egy kisebb szigeti haszid csoport is létezett. Ez utóbbiak a 19. század végén külön imaházat építettek maguknak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával 963 helyi zsidó vallotta magát jiddis anyanyelvûnek. 1919- ben a máramarosszigeti rabbi a kénytelenségbôl önállóvá váló hitközségnek rabbit küldött. Beck Aharon Cvi rabbi a községben kis jesivát is nyitott, ahová a környékrôl is jártak fiatalok. A rabbi 1933- ban halt meg. A hitközség tagjai a megüresedett rabbiszékbe Beck rabbi testvérét, Beck Mózes Jakabot (Mose Jakov) választották. Az ô idejében a jesiva tanulóinak létszáma megnôtt. A rabbi az egész környéken ismert poszek volt, fôleg kereskedôk közötti vitás ügyeket rendezett el a halacha szerint. Az alsóapsai zsidók többsége igen szegény kereskedô és iparos volt. Miután a település 1939 márciusában újra magyar fennhatóság alá került, a magyar hatóságok a zsidók iparengedélyeinek nagy részét bevonták. Késôbb a közösségre a munkaszolgálat is súlyos terheket rótt. 642

A több mint 1000 fôs hitközség lélekszáma 1941 nyarán 693 fôre apadt, mivel a magyar hatóságok több száz hontalannak nyilvánított helyi zsidót – mintegy 50 családot – a német megszállás alatt lévô Galíciába deportáltak. Az elhurcoltak nagy része szegény zsidó volt. Többségüket Kamenyec- Podolszkij mellett augusztus 27–28- án német egységek meggyilkolták. Az alsóapsaiak egy része szétszóródott Galíciában. Voltak például, akik Stanisîawówba kerültek, és ott gyilkolták meg ôket 1941 ôszén, a helyi gettóban lezajlott egyik szelekció alkalmával. Csak néhány deportáltnak sikerült megmenekülnie és visszaszöknie Magyarországra. 1944 áprilisában a 693 fôs hitközségnek hivatalosan 79 adózó tagja volt, de az iparengedélyek bevonása és a tagok munkaszolgálata miatt a közösség valójában olyannyira elszegényedett, hogy már nem volt kire adót kivetni. A hitközség utolsó elnöke Landau Mihály kereskedô volt, utolsó fôrabbija pedig Beck Mózes Jakab. A helyi zsidókat 1944. április 27- én az iskolában gyûjtötték össze. Ott két napig tartották ôket fogva, és maradék értékeiket is elrabolták. A nôket bábaasszonyok kutatták át, belsô motozást is alkalmazva. A gettósítást Papp Mihály fôjegyzô irányította, aki a kapott utasításokat már az 1941es deportálás alkalmával is rendkívüli buzgalommal teljesítette. Az alsóapsaiakat április 29-én szekereken az aknaszlatinai gettóba szállították, ahonnan május 23-án deportálták ôket Auschwitzba. A háborút követôen néhány túlélô visszatért a Szovjetunióhoz csatolt Alsóapsára. A hitközségi élet megújult ugyan, de a kommunista hatalom egyre szûkebb keretek között engedélyezte csak mûködését. Az 1980- as évek elején Alsóapsán zsidók már nem éltek . Források: GC- MB, 362- 365; KJ- K, 109; MZSML- D, 110, 129, 149, 177, 351, 1261; PH- P, 368-376; RLB- H, 571; ZS- H, 57-58, 847; ZS- N, 190-191.

ALSÓBISZTRA Zsidó forrásokban használt névalakja: UnterBisztra. A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Huszti járásához tartozó településre az elsô

ALSÓHIDEGPATAK A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Ökörmezei járásához tartozó településén 1840- ben már 181 zsidó élt, az összlakosság 9,6 százaléka. 1880- ra a zsidó lakosság lélekszáma csökkent, akkor a településen csupán 124- en éltek. Az 1941. évi népszámlálás Alsóhidegpatakon 167 zsidó lakost regisztrált. A településen nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók az ökörmezei ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. Az alsóhidegpataki zsidókat 1941 nyarán a magyar hatóságok hontalannak nyilvánították, és a német megszállás alatt álló Galíciába számûzték. Nyáron és ôsszel döntô többségüket német egységek és ukrán milicisták ölték meg különbözô helyeken és módokon. Csupán néhányuknak sikerült visszamenekülniük Magyarországra.

Az Alsóhidegpatakra visszatért zsidókat 1944. április 16- án gyûjtötték össze a csendôrök. Egyes visszaemlékezôk szerint az izai, mások szerint a huszti gettóba kerültek. Az izai gettó lakóit május 24- én gyalogosan a mintegy 7 kmre lévô Husztra vitték át, a Davidovicstéglagyárba. Onnan deportálták ôket május végén két transzportban Auschwitzba. Alsóhidegpatak a háborút követôen a Szovjetunió része lett. A településen a hitközségi élet nem újult meg. Források: GC- MB, 426-427; KJ- K, 106; MZSML- D, 12, 1094; MZSML- PJ; RLB- H, 568; ZS- H, 847; ZS- N, 192-193.

ALSÓKALOCSA Zsidó forrásokban használt névalakja: Kolicsove. A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Ökörmezei járásához tartozó településén 1768ban egyetlen, ötfôs zsidó család élt. 1840- ben már 92 zsidó élt Alsókalocsán, az összlakosság 3,8 százaléka. A helyi zsidó lakosság lélekszáma 1880- ra 147, 1941- re pedig 358 fôre nôtt. Alsókalocsán nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók az ökörmezei ortodox anyahitközséghez tartoztak. Volt azonban a közösségnek két bet midrasa és két mikvéje, valamint saktere. Az 1941- es népszámlálás alkalmával 326 helyi zsidó vallotta magát jiddis anyanyelvûnek. 1941 nyarán a magyar hatóságok nyolc alsókalocsai zsidó családot nyilvánítottak hontalannak, ôket a német megszállás alatt álló Galíciába deportálták. Senki nem tért vissza közülük. Többségüket augusztus 27–28- án KamenyecPodolszkijnál német egységek és ukrán segítôik gyilkolták le. Másokat ukrán milicisták öltek meg a legkülönbözôbb helyeken és módokon. 1944. április 16- án az alsókalocsai zsidókat Felsôkalocsára vitték át, ahol körülbelül egy hétig tartották ôket. Közben mind a magukkal vitt, mind a házaikban hagyott értékeket elrabolták tôlük. Felsôkalocsáról a szeklencei gettóba vitték ôket, ahol körülbelül egy hónapot tartózkodtak. Május 15- én a gettó lakóit a szomszédos Száldobos vasútállomására vitték át, ahonnan a közösséget Auschwitzba deportálták. 643


zsidók a 19. század elején érkeztek. Alsóbisztrán 1840- ben 8 zsidó élt, az összlakosság 1,6 százaléka. A közösség lélekszáma 1880- ban 88 volt, 1941- ben pedig 466. A településen nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a huszti ortodox anyahitközséghez tartoztak. Leginkább fakitermeléssel és - feldolgozással foglalkoztak. Az 1930- as években az egyik helyi zsidó tulajdonban lévô fafeldolgozó üzem mezôgazdasági hachsaraként is mûködött alijázni készülô fiatalok számára. Az 1941es népszámlálás alkalmával 273 személy vallotta magát jiddis anyanyelvûnek. A helyi zsidókat 1944. április végén az izai gettóba vitték. A gettó lakóit május 24- én gyalogosan a szomszédos, mintegy 7 kmre lévô Husztra hurcolták, a Davidovics- téglagyárba. Onnan deportálták ôket május végén két transzportban Auschwitzba. A háborút követôen a hitközségi élet a Szovjetunió fennhatósága alá került Alsóbisztrán nem újult meg. Források: FK- MJ, 80; GC- MB, 226- 227; KJ- K, 104; RLB- H, 568; ZS- H, 847; ZS- N, 192-193.


A háborút követôen a hitközségi élet a Szovjetunió fennhatósága alá került Alsókalocsán nem újult meg. Források: GC- MB, 430; KJ- K, 106; MZSML- D, 1610; RLB- H, 568; ZS- H, 847; ZS- N, 192-193.

Néhányan, akik már megtapasztalták az 1941- es deportálást, elbújtak a gettósítás elôl, és a hegyekben bunkert ástak maguknak. Végül azonban a csendôrök elfogták, és a técsôi gettóba vitték ôket. Onnan deportálták ôket Auschwitzba. A háborút követôen Alsókálinfalva a Szovjetunióhoz került. A hitközségi élet a településen nem újult meg. ALSÓKÁLINFALVA Források: GC- MB, 344- 346; KJ- K, 109; Zsidó forrásokban használt névalakja: Kalin. MZSML- D, 315, 394; PH- P, 330- 331, 368- 376; A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Tarac- RLB- H, 568-569; ZS- H, 847; ZS- N, 194-195. völgyi járásához tartozó településén 1728- ban két zsidó család élt. 1840- ben már 64 zsidó élt ALSÓNERESZNICE lásd Nyéresháza. Alsókálinfalván, az összlakosság 8,5 százaléka. A helyi zsidó lakosság lélekszáma 1880- ra 191 fôre nôtt, 1941- ben pedig elérte a 497 fôt. Fôleg ALSÓRÓNA földmûvesek és iparosok voltak, valamint különbözô mezôgazdasági terményekkel kereskedtek. Zsidó forrásokban használt névalakja: UnterAlsókálinfalván nem volt önálló hitközség, a Rina. A Máramarosszigeti járáshoz tartozó telehelyi zsidók a técsôi ortodox anyahitközséghez pülésre az elsô zsidó család a 18. század elsô fetartoztak. A közösség többsége vizsnyici haszid lében érkezett. Alsórónán 1746- ban 5 zsidó élt. volt, de dolinai haszidok is éltek Alsókálinfal- 1840- ben már 202 zsidó lakott a településen, az ván. A két haszid közösség között többször is összlakosság 24 százaléka. Létszámuk 1880- ra éles vita robbant ki, míg végül az 1920- as évek- 304 fôre növekedett. Az alsórónai zsidó közösben két külön imaházat hoztak létre. Az 1941- ség 1920- ban érte el a legmagasabb lélekszámát; es népszámlálás alkalmával egyetlen kivétellel akkor a településen 490- en éltek. A két világhávalamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek ború között visszaesés következett be, 1941- ben vallotta magát. Alsórónán már csak 356 zsidó élt. 1941 júliusában a magyar hatóságok hontaAz alsórónai hitközség a 19. század elején lannak nyilvánították és az alsókálinfalvi zsidók alakult meg, akkor épült a zsinagóga is. Ezelôtt mintegy felét a német megszállás alatt álló Galí- a helyi zsidóknak már volt mikvéjük és temetôciába deportálták. A deportáltakat Kôrösmezô- jük. A kis fiókhitközség a máramarosszigeti, nél teherautókon áttették a határon, majd sor- majd a nagybocskói ortodox anyahitközséghez sukra hagyták ôket. Az alsókálinfalvi zsidók tartozott. hosszú bolyongás után különbözô galíciai teleAz alsórónai zsidók többsége szegény földpülésekre érkeztek, ahol a gettók felállításakor a mûves és kereskedô volt, de sokan dolgoztak a helyiekkel együtt ôk is bekerültek a gettóba. So- szomszédos Rónaszék sóbányáiban is. Az 1941kukat 1941 ôszén a stanisîawówi gettóban lezaj- es népszámlálás alkalmával egyetlen kivétellel lott egyik szelekció során ölték meg. Mások valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek Nadwórnába kerültek, ahol a zsidóknak a gettó vallotta magát. felállítását követôen egyszerûen nem adtak enni, 1941 nyarán a magyar hatóságok a német így éhen haltak. Az összes alsókálinfalvi depor- megszállás alatt lévô Galíciába számûztek egy tált közül mindössze öt ember maradt életben. alsórónai családot, amelynek azonban többször Az alsókálinfalvi közösség megmaradt tag- is sikerült visszaszöknie Magyarországra. 1944 áprilisában a 255 fôs hitközségnek a jait 1944. április második felében a mátészalkai gettóba szállították. Onnan május 22- én depor- rendkívül nagyarányú elszegényedés és a tömeges munkaszolgálat következtében egyetlen tálták ôket Auschwitzba. 644

ALSÓSZELISTYE Zsidó forrásokban használt névalakja: Szeliscs. A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Huszti járásához tartozó településén 1768- ban egy háromtagú zsidó család élt. Alsószelistyén 1840ben már 48 zsidó élt, az összlakosság 5,8 százaléka. 1880- ban 130, 1941- ben pedig már 262 zsidó élt a településen. Alsószelistyén önálló hitközség nem létezett, a helyi zsidók a huszti ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával egy kivétellel valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. Az alsószelistyei zsidókat 1944. április második felében feltehetôen az izai gettóba vitték. A gettó lakóit május 24- én gyalogosan a 7 kmre lévô Husztra vitték át, a Davidovics- téglagyárba. Onnan deportálták ôket május végén két transzportban Auschwitzba. A háborút követôen a hitközségi élet a Szovjetunióhoz csatolt Alsószelistyén nem újult meg. Források: GC- MB, 249; KJ- K, 104; MZSML- D, 989; RLB- H, 568; ZS- H, 847; ZSN, 192-193.

ALSÓSZINEVÉR A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Ökörmezei járásához tartozó településén 1840- ben már 80 zsidó élt, az összlakosság 4,7 százaléka. Számuk 1880- ra 218, 1910- re pedig 410 fôre emelkedett. A két világháború között azonban az alsószinevéri zsidók lélekszáma visszaesett: 1930- ban csak 300- an éltek a településen. A magyarországi zsidók többségének deportálását megelôzô utolsó, 1941- es népszámlálás Alsószinevéren 373 zsidó lakost talált. A hitközség a 19. század elsô felében alakult meg, és az ökörmezei ortodox anyahitközséghez tartozott. A helyi zsidók többsége zidicsovi haszid volt, de szfinkai és vizsnyici haszidok is éltek Alsószinevéren, akik külön bet midrasokban imádkoztak. A hitközség gondnoka a két világháború között legtöbbször vagy Pollak Avraham, vagy Kahane Jichak volt. Az alsószinevéri zsidók többsége szegény kiskereskedô és kisiparos volt. Az 1941- es népszámláláskor négy kivétellel valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. 1941 nyarán a magyar hatóságok a zsidó közösség egészét hontalannak nyilvánították, és elsô menetben Husztra vitték. Ott csendôrök és magyar katonák tartották ôket fogva két hétig. Husztról vonaton Kôrösmezôre szállították ôket, ahol néhány napot a hontalanok táborában töltöttek, többnyire zuhogó esôben, fedél nélkül. Kôrösmezôrôl az alsószinevériek nagyobb részét Galíciába deportálták, ahol 1941 nyarán és ôszén német egységek és ukrán milicisták gyilkolták le ôket különbözô módokon. Az alsószinevériek egy részét azonban nem deportálták Galíciába, mivel közben a hatóságok a deportálásokat leállították. Visszavitték ôket Alsószinevérre, ahol házaikat teljesen kifosztva találták. Az alsószinevéri zsidókat 1944. március 23án magyar katonák az egyik helyi zsidó házába gyûjtötték össze, és egy hónapig tartották ôket fogva. Pészah elôtt egy héttel a nôket elengedték. Május 1- jén újra mindenkit összeszedtek, és a huszti gettóba szállítottak. Onnan deportálták ôket május végén Auschwitzba. A háborút követôen a hitközségi élet a Szov645


adófizetô tagja sem volt. A hitközség utolsó elnöke Jeger Cállel gazdálkodó volt. 1944. április 16- án valamennyi helyi zsidót a nagy bet midrasban gyûjtöttek össze. Az alsórónai zsidókat az aknaszlatinai gettóba vitték, és onnan május 23- án Auschwitzba deportálták ôket. A háborút követôen mintegy 30 túlélô tért vissza az újra román fennhatóság alá került Alsórónára. A Zsidó Világkongresszus összeírása a településen 1947- ben 30 zsidót talált. Hamarosan azonban szinte mindannyian elhagyták a települést, többségük alijázott. Az 1980- as évek elején Alsórónán egy zsidó élt, de 1992- ben már egyetlen lakos sem vallotta magát zsidó nemzetiségûnek. Források: AE- R, 172; GC- MB, 57- 58; PHR, 263; RLB- H, 571; VEÁ- II, 432; ZS- H, 60, 847; ZS- N, 190-191.


jetunió fennhatósága alá került Alsószinevéren nem újult meg. Források: GC- MB, 424-426; KJ- K, 106; MZSML- D, 588; MZSML- PJ; RLB- H, 568; ZS- H, 847; ZS- N, 192-193.

ALSÓVERESMART

mindössze 50 adózó tagja volt. A hitközség utolsó elnöke Ganer Jakab gazdálkodó volt, utolsó rabbija pedig Maged Fenzs. Akkorra a hitközség az iparengedélyek bevonása és a munkaszolgálat miatt olyannyira elszegényedett, hogy az egyetlen hitközségi bevétel a szárnyasok kóser vágásának díja, a gabella volt. 1944. április közepén az alsóvisói zsidókat a csendôrök elôször a helyi zsinagógában gyûjtötték össze, ahol megfosztották ôket értéktárgyaiktól. Onnan a felsôvisói gettóba vitték a férfiakat gyalog, a többieket szekereken. A felsôvisói gettó lakóit 1944. május 19–25- e között három transzportban deportálták Auschwitzba. A háború után néhány túlélô visszatért az újra Romániához csatolt Alsóvisóra. A településen 1947- ben 95 zsidó élt. Az 1950- es évek végén azonban szinte mindenki elhagyta a települést, többségük alijázott. Alsóvisón 1966- ban 2, 1977- ben egy személy vallotta magát zsidó nemzetiségûnek, de a településen 1992- ben a népszámlálók zsidót már nem találtak. Források: AE- R, 172; FK- MJ, 71; GC- MB, 102- 105; MZSML- D, 215; RLB- H, 571; VEÁII, 461; ZS- H, 62- 63, 847; ZS- N, 188-189.

A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Huszti járásához tartozó településén 1880- ban 70 zsidó élt, de ettôl kezdve lélekszámuk fokozatosan visszaesett. A magyarországi zsidók többségének deportálását megelôzô utolsó népszámlálás 1941- ben már mindössze 46 zsidót talált a településen. Alsóveresmarton nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a huszti ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával két kivétellel valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. 1944. április közepén az alsóveresmarti zsidókat a nagyszôllôsi gettóba vitték. A gettó lakóit május 19- e és június 2- a között három transzportban deportálták Auschwitzba. A háborút követôen a Szovjetunió fennhatósága alá került településen a hitközségi élet nem újult meg. Források: RLB- H, 568; ZS- H, 847; ZS- N, BARCÁNFALVA 192-193. Zsidó forrásokban használt névalakja: Birszanov vagy Birszanif. Az Aknasugatagi járáshoz tartozó településre az elsô zsidók a 18. század ALSÓVISÓ elején érkeztek. Az 1728- as népszámlálás adatai Zsidó forrásokban használt névalakja: Unter- szerint a településen egyetlen háromgyermekes Visó. A Felsôvisói járáshoz tartozó településen zsidó család élt. 1735- ben Barcánfalván már há1840- ben már 96 zsidó élt, az összlakosság 6,1 rom zsidó család lakott, mindhárom földmûveszázaléka. 1880- ra a közösség létszáma jelentô- léssel és pálinkafôzéssel foglalkozott. Nagyobb sen megnôtt, akkor Alsóvisón már 444 zsidó számban azonban csak a 19. század elején érkezélt. A közösség lélekszáma 1930- ban érte el a tek zsidók Barcánfalvára, 1840- ben már 112 zsidó csúcsértéket, amikor a településnek 604 zsidó élt a településen, az összlakosság 9,5 százaléka. lakosa volt. 1941- ben ezzel szemben Alsóvisón Barcánfalván 1880- ban 393 zsidó élt, 1910- ben pedig 510. Késôbb a barcánfalvai zsidó közösség csak 514 zsidó élt. A településen önálló hitközség nem volt, a he- lélekszáma jelentôsen visszaesett, 1941- ben a telyi zsidók a felsôvisói ortodox anyahitközséghez lepülésen már csupán 393 zsidó élt. Barcánfalván a hitközség a 19. század közepén tartoztak. 1880-tól azonban már volt saját metszôjük. Az 1941-es népszámlálás alkalmával 480 helyi alakult meg, akkor épült fel a zsinagóga, és akzsidó vallotta magát jiddis anyanyelvûnek. kortól mûködött a Chevra Kadisa. Mikvéje és te1944 áprilisában a 492 fôs hitközségnek metôje a helyi zsidóknak már korábban is volt. 646

BATIZA A Dragomérfalvai járáshoz tartozó településre az elsô zsidó betelepülôk feltehetôen a 18. század végén érkeztek Galíciából. 1840- ben csupán 10 zsidó élt a településen, az összlakosság 2 százaléka. Akkoriban többségük pálinkafôzéssel és terménykereskedelemmel foglalkozott. A közösség létszáma 1880- ra 59 fôre növekedett, 1910- re pedig elérte a 213 fôt. Késôbb a Batizán élô zsi-

dók lélekszáma fokozatosan visszaesett, 1941ben már csupán 117- en éltek a településen. Batizán a hitközség a 19. század közepén alakult meg, akkor nyílt meg a temetô, épült fel az imaház és a mikve. A kis hitközségnek, amely eleinte a máramarosszigeti, majd a dragomérfalvai ortodox anyahitközséghez tartozott, saját saktere volt. Az elsô világháborút követôen sok helyi zsidó elhagyta a települést, részben a környezô nagyobb városokban telepedtek le, részben kivándoroltak az Egyesült Államokba. A két világháború között a Batizán élô zsidók többsége különbözô mezôgazdasági termények kereskedelmébôl és fakitermelésbôl élt; általában nagyon szegények voltak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával – három kivétellel – valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. Batizán született 1880- ban Leichter Mordechaj, a Mizrachi egyik erdélyi vezetô egyénisége, aki az erdélyi cionisták 1920- ban rendezett elsô kongresszusán is részt vett, majd 1922- ben a Mizrachi egyik küldöttje volt a bécsi cionista világkongresszuson. 1933- ban alijázott, és Rechovotban telepedett le. A batizai zsidókat 1944. április végén a dragomérfalvai gettóba vitték. Onnan május 19- én gyalog hurcolták ôket Felsôvisóra, ahonnan még aznap valamennyiüket Auschwitzba deportálták. A háborút követôen néhány túlélô visszatért ugyan az újra Romániához csatolt faluba – 1947- ben 28 zsidó élt Batizán –, de hamarosan mindannyian elhagyták a települést. Többségük alijázott. A községben 1966- ban zsidók már nem éltek. Források: AE- R, 171; GC- MB, 192-193; PHR, 92- 93; RLB- H, 569-571; VEÁ- II, 396; ZS- H, 847; ZS- N, 188-189.

BÁRDFALVA Az Aknasugatagi járáshoz tartozó településre az elsô zsidó betelepülôk a 18. század elején érkeztek. Az 1735- ös népszámlálás szerint a településen már élt egy hatgyermekes zsidó család. Nagyobb arányú zsidó bevándorlás azonban csak 647


Az elsô világháborút követô évtizedben mintegy 100 zsidó hagyta el a települést, részben a környék nagyobb városaiba mentek, részben kivándoroltak az Egyesült Államokba. Az 1941- es népszámlálás alkalmával valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. 1944 áprilisában a barcánfalvai ortodox fiókhitközség 390 fôt számlált, akik közül senki nem adózott. A hitközség 1942- ben szegényedett el teljesen, amikor tagjainak nagy része bevonult munkaszolgálatra. 1944. április második felében a helyi zsidókat a bárdfalvai gettóba vitték. Május 17- én a bárdfalvai gettót kiürítették, lakóit a máramarosszigeti gettóba gyalogoltatták. Onnan deportálták ôket május 18- án Auschwitzba. Egyik barcánfalvai zsidó testvérpár – Indig Smil és Indig Paises – Nut¸u Pas¸ca helyi lakosnál próbált a gettóba szállítás elôl elbújva megmenekülni, aki azonban feladta ôket. A helyi csendôrôrsön szolgálatot teljesítô Tas¸can Florea, Bíró János és Varga György csendôrök az Indig testvéreket elfogták és kivégezték. A háborút követôen, 1947- ben 60 túlélôt számoltak össze az újra Romániához csatolt Barcánfalvára, de hamarosan mindannyian elhagyták a települést. Többségük alijázott. 1977ben még négy személy vallotta magát zsidó nemzetiségûnek a településen, de 1992- ben már csak egy zsidó élt Barcánfalván, aki egész Máramarosban az egyedüli sakter volt. Források: AE- R, 171; C- DH, 67; GC- MB, 177- 178; PH- R, 90; RLB- H, 569- 571; RLB- G, 161; VEÁ- II, 388-389; ZS- H, 86- 87, 847; ZS- N, 188-189.


a 19. század második harmadától folyt. Bárdfalván 1840- ben már 141 zsidó élt, az összlakosság 12 százaléka. Míg 1880- ban 266, 1910- ben már 568 zsidó élt a településen. Akkortól kezdve a bárdfalvai zsidó közösség száma minden évtizedben csökkent. A településnek 1941- ben 508 zsidó lakosa volt. Bárdfalván a késôbb az ortodoxiához csatlakozó hitközség 1850- ben alakult meg, ekkor épült fel a fazsinagóga és a bet midras. A helyi zsidóknak mikvéje feltehetôen már elôbb is volt. Elsô rabbijukat 1859- ben választották, Teitelbaum Israel Jakov Jokl személyében. Teitelbaum rabbi, aki a környezô mintegy 20 kis zsidó közösség vallási vezetôje is volt, 1890- ben otthagyta Bárdfalvát, és a galíciai Gorlice rabbija lett, ahol addig apja mûködött. Bárdfalván veje, Grosz Rafael lett az utódja, aki 1914- ben halt meg. Grosz rabbit fia, Jekutiel Jehuda követte a rabbiszékben, aki azonban 1926- ban Máramarosszigetre költözött, ahol az akkor 14 éves Teitelbaum rabbi jesiváját vezette. Bárdfalván testvére, Grosz Sámuel lett a fôrabbi, aki azonban 1934- ben szintén elhagyta a települést, és Nagykárolyba ment. Mindkét Grosz rabbi a holokauszt áldozata lett. Bárdfalva utolsó rabbija Grosz Leopold (Hananja Jom-Tov Lippa) – Jekutiel Jehuda és Sámuel testvére – volt, akit a második világháborúban besoroztak munkaszolgálatosnak. Már a gettóban volt, amikor behívót kapott. Túlélte a háborút, és az 1950- es években Jeruzsálembe költözött. A bárdfalvai zsidók többsége szegény földmûves és kereskedô volt. Az 1941- es népszámlálás alkalmával a többségében vizsnyici és szigeti haszid bárdfalvai zsidók egyetlen kivétellel jiddis anyanyelvûnek vallották magukat. 1941 nyarán 5- 6 helyi családot a magyar hatóságok a német megszállás alatt lévô Galíciába számûztek. 1941 októberében mintegy 50 helyi zsidót soroztak be munkaszolgálatra. Ezek mintegy fele a keleti frontra került, ahol többségük meghalt. Az 1943 áprilisában felgyújtott dorositsi kórház áldozatai között is volt néhány bárdfalvai zsidó. 1944 áprilisában az ortodox anyahitközség 442 fôs volt. A hitközségnek akkor már nem volt elnöke, utolsó rabbija pedig Grosz Leo648

pold volt. A bárdfalvai zsidókat 1944. április 15én, pészah utolsó napján a zsinagóga és a talmud- tóra épületében gyûjtötték össze. Miután elôre értesítették ôket, hogy gyülekezni kell, volt idejük megkérdezni a rabbit, hogy vihetnek- e magukkal a gettóba élelmet. Grosz rabbi engedélyt adott rá, és így tudtak kenyeret sütni. Néhányan a gettósítás hírére elszöktek, de miután másnap a csendôrök valamennyi zsidó családot visszaküldtek a házába, és az eltûntek elôkerüléséért a családfôket tették felelôssé, mindenki elôjött búvóhelyérôl. Április 17- én a helyi zsidókat a település központjában felállított gettóba költöztették. A bárdfalvai gettóba a helyi zsidókon kívül a környezô 19 kis falu zsidó lakosait is behozták. Miután szinte minden környékbeli faluból érkezettnek voltak rokonai Bárdfalván, igyekeztek náluk elhelyezkedni. A bárdfalvai gettóban, amely közigazgatási szempontból a máramarosszigeti gettóhoz tartozott, mintegy 3000 zsidó élt. A gettót csendôrök ôrizték, a belsô rendre pedig zsidó rendôrség vigyázott. A csendôrök gyakran betörtek a gettó házaiba értékeket követelve és rabolva. Május 17- én a bárdfalvai gettót kiürítették, lakóit gyalog hurcolták a máramarosszigeti gettóba. Egy éjszakát az egyik máramarosszigeti zsinagógában töltöttek, s másnap deportálták ôket Auschwitzba. Már a zsinagógában is akkora zsúfoltság volt, hogy reggelre többen meghaltak. A háborút követôen a túlélôk – köztük Grosz rabbi – az újra román fennhatóság alá került Bárdfalván a hitközségi életet újjászervezték. A településen 1947- ben 90 zsidó élt. Hamarosan ôk is elhagyták a települést. Többségük alijázott. 1966- ban a faluban zsidók már nem éltek. Források: AE- R, 171; FK- MJ, 55; GC- MB, 53- 56; GYY- MK, 49; MCW, 312; MZSML- D, 182, 307, 1117; PH- R, 107-108; RLB- H, 569-571; VEÁ- II, 417; YVA, 03- 8 669, 03-10 218; ZS- H, 94; ZSL, 88.

A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Taracvölgyi járásához tartozó településén 1840- ben már 115 zsidó élt, az összlakosság 9,3 százaléka. Számuk 1880- ra 304, 1941- re pedig 541 fôre növekedett. Bedôházán nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a técsôi ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával nyolc kivétellel valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. Bedôháza rövid idôre a vizsnyici haszid udvar székhelye lett Máramarosban, mert 1885ben itt telepedett le Hager Baruch vizsnyici rebbe legidôsebb fia, az akkor még csak 25 éves Jiszrael. Sabbátkor és ünnepeken ettôl kezdve Bedôházán több ezer vizsnyici haszid gyûlt össze minden alkalommal. 1886- ban vagy 1888ban azonban a magyar hatóságok Hager rabbit Magyarországról kiutasították. 1941 nyarán a magyar hatóságok majdnem minden bedôházai zsidó családot a német megszállás alatt álló szomszédos Galíciába számûztek, ahol Kamenyec- Podolszkijnál augusztusban német egységek és ukrán segítôik meggyilkolták ôket. A megmaradt bedôházi zsidókat 1944. április második felében a mátészalkai gettóba szállították. Onnan május 22- én deportálták ôket Auschwitzba. A háború után a hitközségi élet a Szovjetunió fennhatósága alá került Bedôházán nem újult meg. Források: GC- MB, 275- 278; KJ- K, 110; MZSML- D, 1316; RLB- H, 568- 569; ZS- H, 847; ZS- N, 194-195.

BEREZNA Zsidó forrásokban használt névalakja: Bereziv. A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Huszti járásához tartozó településén 1768- ban két zsidó család élt. 1840- ben már 96 zsidó élt Bereznán, az összlakosság 12,5 százaléka. Lélekszámuk 1880ra 236, 1941- re pedig 376 fôre növekedett. Bereznán nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a huszti ortodox anyahitközséghez tar-

toztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával – öt kivétellel – valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. 1941 nyarán a bereznai zsidó családok egy részét a magyar hatóságok hontalannak nyilvánították, és a német megszállás alatt álló Galíciába deportálták. Többségüket német egységek és ukrán segítôik augusztusban KamenyecPodolszkijnál meggyilkolták. 1944. április végén a bereznai zsidókat gyalog vitték az izai gettóba. A gettóból többször kivitték ôket dolgozni, általában szombaton, hogy a mélyen vallásos zsidókat ezzel is megalázzák. A gettó lakóit május 24- én gyalogosan a szomszédos Husztra vitték át, a Davidovics- téglagyárba. Onnan deportálták ôket május végén két transzportban Auschwitzba. A háborút követôen a Szovjetunióhoz került Bereznán a hitközségi élet nem újult meg. Források: FK- MJ, 80; GC- MB, 227- 228; KJ- K, 104; MZSML- D, 724; RLB- H, 568; ZSH, 847; ZS- N, 192-193.

BILIN A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Rahói járásához tartozó településén 1910- ben is csupán 60 zsidó élt. A településen a zsidók nem tudtak gyökeret ereszteni, lélekszámuk a két világháború között 35 és 50 fô között ingadozott. Többségük kereskedô, iparos és gazdálkodó volt. A bilini hitközség a 19. század végén alakult meg. Az 1941- es népszámlálás alkalmával 50 személy vallotta magát izraelitának és egyben jiddis anyanyelvûnek. 1944 áprilisában, amikor a szomszédos tiszaborkúti zsidókat összegyûjtötték, a bilini zsidók a hegyekbe menekültek. A csendôrök cselhez folyamodtak, minden borkúti zsidót hazaengedtek, s erre a bilini zsidók is visszatértek otthonaikba. Öt nap múlva a csendôrök váratlanul rátörtek a falura, és valamennyi zsidót összefogdostak. Miután minden értéküket elrabolták, Tiszaborkútra vitték ôket. Ott két napig tartották ôket fogva, majd a mátészalkai gettóba szállították ôket. Onnan május 22- én deportálták ôket Auschwitzba. 649


BEDÔHÁZA


A háborút követôen a Szovjetunióhoz került Bilinben a hitközségi élet nem újult meg. Források: GC- MB, 372; KJ- K, 113; MZSML- D, 911; RLB- H, 568; ZS- H, 847; ZSN, 194-195.

BORSA A Felsôvisói járáshoz tartozó Borsára az elsô zsidók a 18. század közepén Galíciából érkeztek. Helyi haggadák szerint a Kárpátokban tett

Borsa, ortodox zsinagóga útjai során a Bal Sem Tov többször is megfordult Borsán. A borsai hitközség gyors ütemben fejlôdött, az 1760- as években már megvolt a minjan, a 19. század elején pedig mintegy 250 zsidó élt a településen. Borsán 1890- ben 1432, 1910- ben 1972, 1920- ban 2991, 1930- ban 2486 és 1941- ben 2409 zsidó élt. A település zsidó lakossága mindig az összlakosság körülbelül 20 százalékát tette ki. A Chevra Kadisa 1815- ben alakult meg. Az elsô zsinagóga 1800- ban, a második 1840- ben épült. A 19. század második felében még sok kisebb imaház és bet midras is épült. A talmudtóra 1870- ben nyílt meg. A két világháború között hat tanító mintegy 120 gyereket tanított benne. Több vallási egylet is mûködött, például Chevrat Misnajot és Chevrat Sasz. A nôegylet 1908- ban jött létre. 650

Borsán a zsidók többsége a koszovi haszid udvar híve volt. Borsa elsô rabbija Eizik rabbi volt, aki 1820 körül került Borsára a koszovi rebbe, Hager Menachem Mendel beleegyezésével. 1855- ben Waldmann Jakov Cvi lett a rabbi, aki nem volt haszid. Waldmann rabbi 1870- ben vitába keveredett a hitközség vezetôivel, mivel azok a vizsnyici rebbe követôi voltak, és Hager Menachem Mendelt kikiáltották Messiásnak. Az ügy nagy vihart kavart, számos rabbi foglalkozott vele responsumában, és mindannyian Waldmannt támogatták, aki haláláig Borsa rabbija maradt. 1883- ban bekövetkezett halála után fia, Waldmann Mózes Azriel követte ôt a rabbiszékben. A 19. század végén Borsán telepedett le Hager Pinhasz haszid rebbe, akinek kis udvara lett a településen. A borsai haszidok többsége azonban továbbra is testvére, Hager Israel, a vizsnyici rebbe híve maradt. Hager Pinhasz az elsô világháború után Máramarosszigetre ment, ahol nagyobb udvart tudott alapítani. 1941-ben halt meg. Borsán már Herzl Tivadar fellépése és a politikai cionizmus megjelenése elôtt Erec Jiszrael földje megmûvelésének fontosságát hangsúlyozta Fisch Ben- Cion, aki a korabeli héber nyelvû újságokban több írást is publikált. Fisch, aki gazdag ember volt, és a hitközség vezetôi közé tartozott, Herzl fellépését követôen a politikai cionizmus híve lett. 1939- ben Erec Jiszraelben élô követôi elküldték neki az állampolgárságáról szóló igazolást, de az akkor már 93 éves aggastyán nem akart elszakadni családjától. Auschwitzban halt meg 1944- ben. Borsán élt a szintén elkötelezett cionista Moskovits David is, aki 1929- ben fiával együtt Erec Jiszraelben járt, hogy Tiberias mellett földet vegyen erdélyi zsidóknak. Visszatérve Borsára mindketten elôadásokat tartottak Erdély- szerte. Ennek köszönhetôen sokan alijáztak. Mintegy 350 borsai zsidó katona szolgált az elsô világháborúban. Közülük 15- en haltak hôsi halált. A háborút követôen, miután a terület Romániához került, a kivonuló magyar hadsereg egyes egységei garázdálkodtak Borsán: a tulajdonát védô egyik zsidó házaspárt meggyilkolták. A további garázdálkodások megakadályozására a borsai zsidók ôrséget szerveztek

kezett támogatás. A leégett házak zömét hamarosan helyreállították, de sok zsidó elköltözött Borsáról. 1941 nyarán a magyar hatóságok mintegy 40 olyan zsidó családot deportáltak a német megszállás alatt álló Galíciába, akik magyar állampolgárságukat nem tudták bizonyítani. Az elûzötteket 1941 augusztusában Kamenyec- Podolszkijnál német egységek és ukrán segítôik meggyilkolták. Az elûzendôk listáján eredetileg Hager rabbi is szerepelt, de neki végül sikerült a deportálást elkerülnie. 1944 áprilisában a 2238 fôs ortodox anyahitközségnek mindössze 102 adózó tagja volt. A hitközség utolsó elnöke Birnbaum Jakab oktató volt, utolsó rabbija pedig Hager Mendel. Az alrabbi funkcióit Hager Icik látta el. A hitközség fô bevételi forrását földbirtokok biztosították, ezt azonban a magyar hatóságok 1940 szeptembere után, amikor Észak- Erdély újra magyar fennhatóság alá került, kisajátították, és a Borsára betelepített, addig Dél- Erdélyben, illetve Románia más részein élô magyar menekülteknek adták át. 1944. április közepén a borsai zsidókat elôször a helyi zsinagógába gyûjtötték össze, ahol a csendôrök kivallattak mindenkit elrejtett értékek után kutatva. Az embereknek át kellett adniuk a náluk lévô pénzt, ékszereket stb. is. Az egyik túlélô elmondása szerint a csendôrök rendkívüli kegyetlenséggel jártak el, ô például nem tudta kiszedni egyik fülébôl a fülbevalóját, mire bôrrel együtt levágták. Miután két napot töltöttek a zsinagógában, átgyalogoltatták ôket a felsôvisói gettóba. Felsôvisón a borsaiakat 2- 3 utcában helyezték el, a helyi zsidóknak kellett befogadniuk ôket házaikba. A gettóból május 19- e és 25- e között három transzportban Auschwitzba deportálták ôket. A Borsán állomásozó német egységek a településen tartottak egy zsidó családot, amelynek péksége volt. A család azonban egy hét elteltével úgy döntött, hogy nem marad egyedüli zsidóként Borsán, és csatlakozik a többiekhez a gettóban. A németek autóval vitték ôket Felsôvisóra. A háború után mintegy 300 túlélô telepedett le az újra román fennhatóság alá került Borsán, többségük a háború elôtt a környezô 651


Fruchter Herz vezetésével, aki a román hatalomátvételig de facto a település polgármestere volt. Fruchter, aki a holokauszt áldozata lett, a két világháború között a hitközség elnöke volt. A két világháború között a borsai zsidók többsége kereskedô, erdôbirtokos és fakitermelô, valamint saját földdel rendelkezô földmûves volt. Ugyanakkor mintegy 150 állandó anyagi támogatásra szoruló zsidó is élt Borsán. A hitközség igen kiterjedt intézményhálózattal rendelkezett, 12 zsinagógája és bet midrasa, három mikvéje és három temetôje volt. A rabbi mellett két dáján és két sakter is mûködött. A két világháború között Hager Pinhasz fia, Hager Alter Menachem Mendel volt a helyi rabbi, aki hívei többségével együtt a holokauszt áldozata lett. A két világháború között virágzott a cionizmus Borsán, fôleg a már említett Fisch követôinek köszönhetôen. Egyikük, Pollák Jehuda Meir, a hitközség egyik vezetôje volt. Pollák, aki a közeli gyógyforrásra alapozva az 1890- es években országszerte ismert gyógyfürdôvé fejlesztette Borsát, 1926- ban látogatást tett Erec Jiszraelben, mert a borsai alijázók számára mezôgazdasági települést akart alapítani. A tervbôl végül semmi nem lett, Pollák 1928- ban meghalt. A hitközség másik elöljárója, Moskovits Moshe, a Mizrachi egyik vezetôje volt. A cionista kongresszusokon is a Mizrachi küldöttjeként vett részt. Borsán a két legnagyobb cionista szervezet a Cairé Mizrachi és a Bné Akiva volt, együttesen mintegy 400 fiatalt tömörítettek. A Betarnak valamivel kevesebb követôje volt. Az ultraortodoxok közül sokan az Agudat Jiszraelbe tömörültek, valamint ifjúsági tagozatába, a Cairé Agudat Jiszraelbe. Ez utóbbiak többsége mezôgazdasági hachsarákon készült az Erec Jiszrael- i életre. A borsai virágzó cionista élet ékes bizonyítéka, hogy a településen irodát nyitott a Palesztina Hivatal. 1934- ben körülbelül 30 család alijázott Borsáról, ôket az 1930- as évek második felében még többen követték. A településen 1930 júliusában hatalmas tûzvész pusztított, s mintegy 2000 zsidó háza leégett. A zsidó negyed felgyújtása a vasgárdisták mûve volt. A borsai tûzvész károsultjainak nemcsak a romániai zsidó szervezetek nyújtottak azonnal segítséget, hanem külföldrôl is ér-


kis falvakban vagy Bukovinában élt. A településen 1947- ben 395 zsidót írtak össze. Ezek újjászervezték a hitközséget, amely az 1950- es évek elejéig mûködött. Akkor azonban majdnem mindenki alijázott. Már az 1940- es évek második felében is érkeztek borsai zsidó fiatalok Erec Jiszraelbe, közülük ketten 1948- ban elestek. Borsán 1974- ben már csak három zsidó család élt. A népszámlálók 1966- ban 13, 1977ben azonban csak 4 olyan személyt írtak össze, akik zsidó nemzetiségûnek vallották magukat. A településen 1992- ben zsidókat nem találtak. Források: AE- R, 172; FK- MJ, 71; GC- MB, 106-127; PH- R, 95- 99; RLB- H, 571; SCHD- B; VEÁ- II, 373; YVA, 03- 8 125, 03- 8 330, 03- 9 910, 03-10 052, 03-10 358, 03-10 551; ZS- H, 129, 847; ZS- N, 188-189; ZSL, 135-136.

BRÉB Az Aknasugatagi járáshoz tartozó településre az elsô zsidók Galíciából érkeztek a 18. század elsô felében. A településen 1746- ban egyetlen zsidó élt. Nagyobb arányú zsidó betelepedésre a 19. század elején került sor, így Brében 1840- ben már 43 zsidó élt, az összlakosság 5,9 százaléka. 1880- ban a közösség lélekszáma 152 fôt tett ki, 1920- ban pedig elérte a 224 fôt. Késôbb a brébi zsidóság lélekszáma folyamatosan csökkent, 1941- ben már csak 143- an éltek a településen. Brében a hitközség a 19. század közepén alakult meg, akkortól a helyi zsidóknak volt fából épült zsinagógája, mikvéje, és saktert is alkalmaztak. A brébi hitközség eleinte a máramarosszigeti, majd a bárdfalvai ortodox anyahitközséghez tartozott. Bréb a környék kedvelt üdülôhelye volt, sok jómódú máramarosi zsidó nyaralt a településen, köztük rabbik is. A helyi zsidók közül többen a vendégfogadásból éltek, mások viszont fakitermeléssel és földmûveléssel foglalkoztak. Az elsô világháborút követôen fôleg anyagi gondok következtében sok zsidó elhagyta a települést, Románia nagyobb városaiban telepedtek le, vagy kivándoroltak Észak- Amerikába. Az 1941- es népszámlálás alkalmával valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. 652

1944. április közepén a helyi zsidókat a bárdfalvai gettóba vitték. Május 17- én a bárdfalvai gettót kiürítették, lakóit a máramarosszigeti gettóba gyalogoltatták. Onnan deportálták ôket május 18- án Auschwitzba. A háborút követôen a hitközségi élet az újra Romániához csatolt Brében nem újult meg. A faluban 1947- ben 40 zsidó élt, de 1966- ban már senki nem vallotta magát zsidó nemzetiségûnek. Források: AE- R, 171; GC- MB, 66; GYYMK, 22; PH- R, 107; MZSML- D, 1117; RLBH, 569- 571; VEÁ- II, 424-425; ZS- H, 847; ZSN, 188-189.

BRUSZTURA Zsidó forrásokban használt névalakja: Briszter. A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Taracvölgyi járásához tartozó településén 1840- ben 6 zsidó élt, az összlakosság 0,8 százaléka. 1880ra a bruszturai zsidó közösség megerôsödött, akkor a településen már 58 zsidó élt. Lélekszámuk 1941- ben elérte a 348 fôt. Bruszturán nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a técsôi ortodox anyahitközséghez tartoztak. Zsinagógájuk és mikvéjük azonban volt. A gyerekek héderben tanultak. Szemben a máramarosi zsidók többségével, akik vizsnyici vagy szigeti haszidok voltak, a bruszturaiak a dolinai és a szfinkai udvarhoz csatlakoztak. A hitközség gondnokai a két világháború között Katz Hers Majlech, Adler Ben- Cion és Adler Mendel voltak. A helyi zsidók többnyire fakitermelésbôl és - feldolgozásból éltek, a közösség mintegy harmada jómódú erdôbirtokos és fûrésztelep- tulajdonos volt. Az 1941- es népszámlálás alkalmával tíz kivétellel valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. 1941 júliusában a magyar hatóságok 33 bruszturai zsidó családot – összesen 134 személyt – nyilvánítottak hontalannak, és Kôrösmezôre szállították ôket. A deportáltak a közösség szegényebb tagjai közül kerültek ki. Kôrösmezôrôl – a már ott lévô több ezer sorstársukhoz hasonlóan – teherautókon ôket is átvitték a német megszállás alatt lévô Galíciába. Ott hetekig bo-

BUDFALVA Az Aknasugatagi járáshoz tartozó településre az elsô zsidók a 18. század elején érkeztek. 1728ban egyetlen kétgyermekes zsidó család élt Budfalván, a helyi földbirtokosok fennhatósága alatt. A családfô pálinkafôzéssel és - eladással foglalkozott. 1735- ben két, 1746- ban három zsidó család élt a településen. 1840- ben már 64 zsidó élt Budfalván, az összlakosság 5,5 százaléka. 1880- ra a közösség megerôsödött, akkor Budfalván már 246 zsidó élt. Lélekszámuk 1920- ban elérte a 452 fôt, de 1941- re 439 fôre csökkent. A helyi zsidók jobban éltek, mint a környék szegény falvaiban élôk többsége, leginkább a helyi aranybányának köszönhetôen. A 19. század végén a helyi fakitermelés és fafeldolgozó ipar is felvirágzott, és sok zsidónak nyújtott biztos megélhetést. A három nagy budfalvai fafeldolgozó üzem is zsidó tulajdonban volt. A budfalvai hitközség a 19. század közepén alakult, de a temetô már az 1800- as évek elején megnyílt. Az elsô saktert 1880 körül alkalmazták. 1870 körül épült az elsô, majd 1890 körül a második zsinagóga. A budfalvai ortodox közös-

ség két nagy haszid táborra oszlott, a szfinkai (Szaplonca) és a szigeti (Máramarossziget) haszidokra. A hitközségben négy héder, talmudtóra, Chevra Kadisa és Chevrat Misnajot mûködött. A hitközség eleinte a bárdfalvai ortodox anyahitközséghez tartozott, de nem sokkal a második világháború elôtt önálló lett, és saját rabbit választott, Horowitz Naftalit. Horowitz rabbi hívei többségével együtt a holokauszt áldozata lett. Máramaros sok hitközségétôl eltérôen Budfalván a két világháború között élénk cionista élet folyt. Leginkább a Betar és a Cairé Mizrachi szervezetek voltak aktívak. A budfalvai zsidók a helyi politikai életben is aktívak voltak, az önkormányzatban két zsidó képviselô is volt. Az utolsó két zsidó képviselô Feig Hirsch és Markovics Jakov David volt, ez utóbbi volt egyben a hitközség elnöke is. Az 1941- es népszámlálás alkalmával három fô kivételével valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. 1930- ban a Máramarosszigetrôl érkezô Manolache megpróbálta ugyan a helyi román parasztokat a zsidók ellen uszítani, de miután a helyi zsidó fiatalok önvédelmi csoportot szerveztek, a szervezkedés kudarcba fulladt. 1944 áprilisában az ortodox anyahitközségnek 410 tagja volt. A hitközség utolsó elnöke Végh Léb talmudista volt, utolsó rabbija pedig Grosz Salamon. 1944. április közepén a helyi zsidókat a bárdfalvai gettóba vitték. Május 17én a bárdfalvai gettót kiürítették, lakóit a máramarosszigeti gettóba gyalogoltatták. Onnan deportálták ôket május 18- án Auschwitzba. A gettósítás elôl mintegy 20 budfalvai fiatal – köztük két lány – elmenekült, és a környezô erdôkben rejtôztek el. Helyi parasztok élelmezték, de ruhával és információkkal is ellátták ôket. Nyáron a csendôrök razziát rendeztek a bujkálók felderítésére, és négy zsidót el is fogtak. Mindannyiukat Auschwitzba deportálták, de hárman túlélték. 16 zsidónak azonban sikerült kivárnia a Vörös Hadsereget, amely 1944 októberében érte el Budfalvát. A háborút követôen mintegy 100 túlélô (1947- es világkongresszusi adat) tért vissza az újra Romániához csatolt Budfalvára, de hamaro653


lyongtak településrôl településre, de sehol nem fogadták be ôket. Néha a környéken dolgozó magyarországi munkaszolgálatosok megkönyörültek rajtuk, és kenyeret adtak nekik. Mintegy kéthavi vándorlás után az éppen felállított különbözô galíciai gettókba terelték ôket, ahol nekik is a helyi zsidók sorsa jutott osztályrészül. Sokat közülük augusztus végén Kamenyec- Podolszkij mellett gyilkolták meg a németek és ukrán segítôik. A megmaradt bruszturai zsidókat 1944. április 16- án gyûjtötték össze és vitték a mátészalkai gettóba. Onnan május végén több transzportban deportálták ôket Auschwitzba. A háborút követôen a közösségi élet a Szovjetunió fennhatósága alá került Bruszturán nem újult meg. Források: GC- MB, 296- 298; KJ- K, 110; MZSML- D, 185, 1587; RLB- H, 568-569; ZS- H, 847; ZS- N, 194-195.


san mindannyian elhagyták a települést. Többségük alijázott. A községben 1966- ban 4, 1977ben pedig egyetlen személy vallotta magát zsidó nemzetiségûnek; 1992- ben a népszámlálók Budfalván zsidókat már nem találtak. Források: AE- R, 171; GC- MB, 59- 60; PHR, 90- 91; RLB- H, 569- 571; VEÁ- II, 397; YVA, 03- 8 669; ZS- H, 135, 847; ZS- N, 188-189.

BUKÓC lásd Bükköspatak. BUSTYAHÁZA Zsidó forrásokban használt névalakja: Bistine. A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Taracvölgyi járásához tartozó településén 1728- ban egy zsidó élt, 1735- ben pedig egy négyfôs család. 1880- ban már 142 fôs zsidó közössége volt Bustyaházának, és a közösség létszáma egészen 1941- ig folyamatosan emelkedett. Az 1941- es népszámlálás a településen 994 zsidót regisztrált. Bustyaházán nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a técsôi ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával 917 helyi zsidó vallotta magát jiddis anyanyelvûnek. A közösség nagy része fakitermelésbôl és - feldolgozásból élt, de sok jómódú erdôbirtokos és fakereskedô is élt Bustyaházán. Közülük is kiemelkedett a Krausz család. Krausz Zalman fafeldolgozó üzemeiben az 1880- as években több ezer alkalmazott dolgozott. A hitközségnek ugyan hivatalosan soha nem volt saját rabbija, a haszid világ térképén Bustyaháza mégis fontos helynek számított. Itt telepedett le ugyanis 1865 után a nadwórnai cadik, Leifer Mordechaj. Leifer rebbe 1895- ben halt meg. Magyarországon négy fia is rabbi lett, mind a nadwórnai haszidizmust terjesztette az országban, fôleg Erdélyben és Kárpátalján. Az elsô világháború után Leifer rabbi unokája, Leifer Itamar telepedett le Bustyaházán. Rövid ideig jesivát is fenntartott a településen. Leifer rabbi egész családjával együtt a holokauszt áldozata lett. A két világháború között élénk cionista élet folyt Bustyaházán, fôleg a fiatalok körében. 1933 és 1939 között mintegy 20 bustyaházi fiatal alijázott. 654

1941. augusztus 9- tôl kezdôdôen körülbelül egy héten keresztül a csendôrök mintegy 200 zsidó családot, a bustyaházi zsidók többségét teherautókon Kôrösmezôre szállították. A hontalannak ítélt elûzötteket a magyar hatóságok a német megszállás alatt álló Galíciába deportálták, ahol többségüket német egységek és ukrán segítôik Kamenyec- Podolszkij mellett, valamint különbözô galíciai gettókban – mint például Nadwórnában és Stanisîawówban – meggyilkolták. Néhány tucat bustyaházi zsidó még Kôrösmezôrôl visszatért a településre, ôket a deportálások leállítása elôtt már nem maradt idô áttenni a határon. Ebben az akcióban végül a bustyaházi zsidók majdnem kétharmada vesztette életét. 1941- ben ugyanakkor többnyire budapesti zsidókból álló munkaszolgálatos- egységek érkeztek Bustyaházára, amelyek a település melletti katonai repülôtéren dolgoztak. A munkaszolgálatosok közül sokakat a település zsinagógáiban szállásoltak el. Közöttük volt az ismert cionista Schweiger Mose is. Miután évekig dolgoztak Bustyaházán – még a helyiek deportálása után is –, Schweiger lassan egy kis cionista kört szervezett maga köré munkaszolgálatosokból és helyiekbôl. Küldöttek útján még a budapesti cionistákkal, elsôsorban Kasztner Rezsôvel is kapcsolatban tudott maradni. Bustyaházi tartózkodása alatt leginkább Lengyelországból és Szlovákiából szökött zsidó menekülteket segített. 1944 áprilisában a 775 fôs hitközségnek egyetlen adózó tagja sem volt. A hitközség rendkívüli elszegényedésének oka az iparengedélyek megvonása volt 1941 áprilisában, amelyet a magyar hatóságok egész Kárpátalja területén rendkívüli szigorral hajtottak végre. Bustyaházán – amint arról a Magyar Zsidók Központi Tanácsának 1944. április 11- én írt levélbôl értesülhetünk – nemcsak az iparjogot vonták meg majdnem valamennyi helyi zsidó iparostól és kereskedôtôl, de a kárpátaljai terület kormányzói biztosa „az üzleteket bezáratta, és a raktáron levô árukészleteket beszerzési áron az idetelepített új kereskedôk részére a mindenki által leltárilag kimutatott mennyiség és értékben teljes egészében kiutaltatta”. A hitközség utolsó elnöke Krausz Kálmán kereskedô volt.

BÜKKÖSPATAK (BUKÓC) Zsidó forrásokban használt névalakja: Bikivic. A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Ökörmezei járásához tartozó településén 1840- ben 17 zsidó élt, az összlakosság 2,7 százaléka. 1880ban 36 zsidó élt a településen. A közösség lélekszáma 1930- ban érte el a maximumát, akkor Bukócon 52 zsidó élt. 1941- re lélekszámuk 36 fôre esett vissza. Bukócon nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók az ökörmezei ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. A bukóci zsidókat vagy a szeklencei, vagy az izai gettóba vitték 1944. április közepén, majd májusban Auschwitzba deportálták ôket.

A háborút követôen a hitközségi élet a Szovjetunióhoz csatolt Bukócon nem újult meg. Források: GC- MB, 412; KJ- K, 106; RLB- H, 568; ZS- H, 847; ZS- N, 192-193.

CSARNATÔ A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Huszti járásához tartozó településén 1880- ban 39, 1910- ben 118, 1941- ben pedig 128 zsidó élt. Csarnatôn nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a huszti ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával három kivétellel valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. 1944. április közepén a Csarnatôn élô zsidókat a nagyszôllôsi gettóba vitték. A gettó lakóit május 19- e és június 2- a között három transzportban deportálták Auschwitzba. A háborút követôen a Szovjetunióhoz csatolt településen a hitközségi élet nem újult meg. Források: RLB- H, 568; ZS- H, 847; ZS- N, 192-193.

CSERJÉS (LOZÁNSZKA) A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Ökörmezei járásához tartozó településén 1840ben 6 zsidó élt, az összlakosság 2,1 százaléka. 1880- ra számuk 27- re növekedett. Lozánszkán 1910- ben élt a legtöbb zsidó, 60 fô. A két világháború között létszámuk folyamatosan csökkent, a településnek 1941- ben mindössze 17 zsidó lakosa volt. Lozánszkán nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók az ökörmezei ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával egyetlen kivétellel valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. A lozánszkai zsidókat 1944. április közepén vagy a szeklencei, vagy az izai gettóba vitték, majd májusban Auschwitzba deportálták ôket. A háborút követôen a Szovjetunióhoz csatolt településen a hitközségi élet nem újult meg. Források: GC- MB, 417; KJ- K, 106; RLBH, 568; ZS- H, 847; ZS- N, 192-193. 655


1944. április 15-én a közösség vezetôit – mintegy 40 embert – elfogták, és az egyik helyi zsinagógába gyûjtöttek össze. Egyrészt megkínozták ôket, elrejtett értékek után kutatva, másrészt így akarták a közösséget a gettósítás idejére megfosztani vezetôitôl. Másnap kezdôdött a bustyaházi zsidók összegyûjtése. Napokig tartott, és ezalatt mindenkit a nagyzsinagógába zártak. Miután mindenkit alaposan és kegyetlenül átkutattak, a bustyaházi zsidók egy részét az aknaszlatinai gettóba vitték. Onnan május 20án és 23- án két transzportban deportálták ôket Auschwitzba. A bustyaháziak nagyobbik csoportja a mátészalkai gettóba került, ahonnan május 22- én deportálták ôket Auschwitzba. A háború után a Szovjetunióhoz csatolt településre visszatérô túlélôk zöme eredetileg nem bustyaházi lakos volt, hanem a környék kisebb falvaiban éltek. A településen 1947- ben már mintegy 30 család élt. Miután azonban a hitközségi életet egyre nehezebben lehetett csak fenntartani, 1947- tôl kezdve fokozatosan elvándoroltak. Eleinte Prágában és környékén telepedtek le, majd többségük alijázott. Az 1980- as évek elején Bustyaházán még hat zsidó élt. Források: GC- MB, 287- 296; KJ- K, 112; MZSML- D, 524, 717, 999; PH- P, 330- 331, 368376; RLB- H, 568- 569; ZS- H, 25, 136, 847; ZSN, 194-195.


CSOMÁNFALVA Zsidó forrásokban használt névalakja: Csemolif. A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Taracvölgyi járásához tartozó településén 1735ben már két, többgyerekes zsidó család élt. Csománfalván 1840- ben már 35 zsidó élt, az összlakosság 5,6 százaléka, 1880- ra pedig számuk 170- re növekedett. A legtöbb zsidó 1910ben élt itt, 231 fô. A két világháború között lélekszámuk fokozatosan csökkent, 1941- ben a településnek már csak 202 zsidó lakosa volt. Csománfalván nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a técsôi ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával négy kivétellel valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. A csománfalvi zsidókat 1944. április második felében a mátészalkai gettóba vitték, ahonnan május 22- én deportálták ôket Auschwitzba. A háborút követôen a Szovjetunióhoz csatolt településen a hitközségi élet nem újult meg. Források: GC- MB, 334- 335; KJ- K, 112; MZSML- D, 1086; RLB- H, 568- 569; ZS- H, 847; ZS- N, 194-195.

CSUSZKA (TYUSKA) Zsidó forrásokban használt névalakja: Tiska. A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Ökörmezei járásához tartozó településén 1840- ben már 33 zsidó élt, az összlakosság 7,1 százaléka. 1880- ban 72 zsidó élt a településen. Az 1910- es népszámlálás 120 zsidó lakost regisztrált Tyuskán, de az elsô világháborút követôen a zsidó lakosság lélekszámát illetôen visszaesés következett be. 1921- ben mindössze 95 zsidó lakosa volt a településnek, de 1941- ben Tyuskán 122 zsidó élt. A településen önálló hitközség nem volt, a helyi zsidók az ökörmezei ortodox anyahitközséghez tartoztak. Önálló bet midrassal, mikvével és temetôvel azonban rendelkeztek. A tyuskai zsidók többsége a fakitermelés és - feldolgozás különbözô ágazataiból élt, de rendkívül szegények voltak. Az 1941- es népszámlálás 656

alkalmával valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát, még az egyetlen „zsidónak minôsített nem izraelita vallású” személy is. A tyuskai zsidókat 1944. április közepén vagy a szeklencei, vagy az izai gettóba vitték, majd májusban Auschwitzba deportálták ôket. A háborút követôen a Szovjetunióhoz csatolt településen a hitközségi élet nem újult meg. Források: GC- MB, 416; KJ- K, 106; RLBH, 568; ZS- H, 847; ZS- N, 194-195.

DARVA A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Taracvölgyi járásához tartozó településén 1728- ban már élt egy négyfôs zsidó család. 1840- ben 14 zsidó élt Darván, az összlakosság 2,4 százaléka. Darva zsidó lakossága 1880- ban érte el legmagasabb létszámát, akkor a településen 145- en éltek. Míg 1921- ben csak 93 zsidó lakosa volt Darvának, 1941- re a létszámuk 102 fôre növekedett. Darván nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a técsôi ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával egyetlen kivétellel valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. A darvai zsidókat 1944. április második felében feltehetôen a mátészalkai gettóba vitték, ahonnan május 22- én deportálták ôket Auschwitzba. A háborút követôen a hitközségi élet a Szovjetunióhoz csatolt Darván nem újult meg. Források: GC- MB, 347; KJ- K, 112; RLB- H, 568-569; ZS- H, 847; ZS- N, 194-195.

DESZE Az Aknasugatagi járáshoz tartozó településen 1840- ben 43 zsidó élt, az összlakosság 6,5 százaléka. 1880- ra létszámuk 87- re, 1910- re pedig 121 fôre növekedett. A két világháború között a deszei zsidók lélekszáma folyamatosan csökkent, 1941- ben már csak 78 zsidó élt a településen. Deszén nem volt önálló hitközség, a helyi

DISZNÓPATAKA Az Aknasugatagi járáshoz tartozó településen 1840- ben 12 zsidó élt, az összlakosság 1,6 százaléka. A közösség létszáma 1880- ban volt a legmagasabb, akkor 47 zsidó lakosa volt a településnek. Késôbb a lélekszám fokozatosan csökkent: 1941- ben Disznópatakán már mindössze 18 zsidó élt. Disznópatakán nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a bárdfalvai ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. 1944. április végén a disznópatakai zsidókat a bárdfalvai gettóba vitték. Május 17- én a bárdfalvai gettót kiürítették, lakóit a máramarosszigeti gettóba gyalogoltatták. Onnan deportálták ôket május 18- án Auschwitzba. A háború után a hitközségi élet az újra Romániához csatolt Disznópatakán nem újult meg. A Zsidó Világkongresszus a településen 1947- ben zsidókat nem talált. Késôbb sem éltek zsidók Disznópatakán. Források: AE- R, 172; GC- MB, 71; RLB- H, 569- 571; VEÁ- II, 456; ZS- H, 847; ZS- N, 188189.

DOMBÓ Zsidó forrásokban használt névalakja: Dibva. A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Taracvölgyi járásához tartozó településén 1840- ben 28 zsidó élt, az összlakosság 1,8 százaléka. 1880- ra a közösség lélekszáma jelentôsen megnövekedett, akkor Dombón már 347 zsidó élt. A dombói zsidó közösség, lélekszámát tekintve egészen 1941ig töretlenül növekedett. A magyarországi zsidók többségének deportálását megelôzô utolsó népszámlálás a településen 984 zsidó lakost talált. A hitközség a 19. század közepe táján alakult meg, a fából készült zsinagóga 1850 körül épült. Dombón nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a técsôi ortodox anyahitközséghez tartoztak. A közösség nagy része vizsnyici, kisebb része dolinai haszid volt. Dombó azon az útvonalon fekszik, amelyen a galíciai Vizsnyicbe vagy Koszovba igyekvô haszidok a Kárpátokon átkeltek, ezért a településen mindig sok vendég tartózkodott. Az 1941- es népszámlálás alkalmával 962 helyi zsidó vallotta magát jiddis anyanyelvûnek. A dombói zsidók fô megélhetési forrását az erdôségek biztosították, legtöbben a fakitermelés és - feldolgozás különbözô ágazataiban dolgoztak. A település a máramarosi fakereskedelem egyik központja volt. A két világháború között például csak a Fried Salom és Társai, valamint az Adler Jiszrael és Baruch tulajdonában lévô fûrésztelepen több mint 400- an dolgoztak. A két világháború között a hitközség elnökei többnyire a Fried család tagjai közül kerültek ki, elôször Fried Elijahu, majd Fried Salom. A magyar hatóságok 1941 nyarán több tucat dombói zsidó családot hontalannak ítéltek, és a német megszállás alatt álló Galíciába számûzték ôket. Az elûzöttek száma a különbözô viszszaemlékezések szerint 120 és 200 fô között lehetett. A deportáltak többségét német egységek és ukrán segítôik augusztusban Kamenyec- Podolszkij mellett meggyilkolták. A gyilkosság szemtanúja volt az egyik helyi származású katona is, aki szabadságra hazatérve a helybelieknek a tömeggyilkosságról beszámolt. 1944. április 15- én, pészah utolsó napján, szombaton a németek arra kényszerítették a 657


zsidók a bárdfalvai ortodox anyahitközséghez tartoztak. A helyiek többsége szigeti haszid volt, de más haszid udvarok követôi is éltek a faluban. Az 1941- es népszámlálás alkalmával valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. 1944. április közepén a deszei zsidókat a bárdfalvai gettóba vitték. Május 17- én a bárdfalvai gettót kiürítették, lakóit a máramarosszigeti gettóba szállították. Onnan deportálták a deszei zsidókat május 18- án Auschwitzba. A háborút követôen a hitközségi élet az újra román fennhatóság alá került Deszén nem újult meg. A faluban 1947-ben 12 zsidó élt. A községben 1992- ben egyetlen zsidó nemzetiségû személy élt. Források: AE- R, 172; GC- MB, 70- 71; RLBH, 569- 571; VEÁ- II, 411; ZS- H, 847; ZS- N, 188-189.


hitközség elnökét, Steinmetz Slomót, hogy készítse el a településen élô zsidók névsorát. Amellett hogy Steinmetzet a szombat megtörésére kényszerítették, a magyar és a német hatóságok meg is alázták, többek között még aznap lenyírták a szakállát. A hitközség vezetôinek azonban sikerült megvesztegetniük a helyi jegyzôt, hogy a dombói zsidóknak ne kelljen a gettóba menniük. A jegyzô a körzeti orvos segítségével kihirdette, hogy Dombón tífuszjárvány tört ki, így a karanténba került településrôl a zsidókat körülbelül még egy hónapig nem vitték el. Miután azonban Budapestrôl küldött orvosok megállapították, hogy a településen semmilyen járvány nincs, a helyi zsidókat azonnal a zsinagógába gyûjtötték össze. Miután minden értéküket elrabolták, a técsôi gettóba szállították ôket. Onnan a dombóiakat május végén deportálták Auschwitzba. A gettósítás elôl ugyan néhányan a közeli hegyekbe menekültek, de a csendôrséggel öszszejátszó helyi parasztok többnyire feladták ôket. A hegyekben azonban alakult egy környékbeli zsidókból és néhány nem zsidóból álló partizáncsapat, amely fegyverekkel is rendelkezett. A csoportban mintegy 18 zsidó volt, köztük dombóiak is. A csoport túlélte a háborút. A háború után a hitközségi élet a Szovjetunióhoz került Dombón nem újult meg. A zsinagógát a helyi hatóságok színházzá alakították át. Források: GC- MB, 301- 304; KJ- K, 110; MZSML- D, 488, 558, 1277, 1567; RLB- H, 568569; ZS- H, 847; ZS- N, 194-195.

DRAGOMÉRFALVA A Dragomérfalvai járás székhelyére az elsô zsidók a 18. század elsô harmadában érkeztek. 1746- ban egyetlen Galíciából érkezett zsidó család lakott Dragomérfalván, amely pálinkafôzésbôl élt. 1840- ben már 82 zsidó élt a településen, az összlakosság 8,8 százaléka. 1880- ra a közösség létszáma jelentôsen megnôtt, akkor Dragomérfalván már 325 zsidó élt. A helyi zsidó közösség 1930- ban érte el a legnagyobb lélekszámot, akkor a településen 739 zsidó élt. Számuk 1941- re 684 fôre esett vissza. 658

Dragomérfalván a hitközség a 18. század végén alakult meg, akkoriban épült fel a zsinagóga és a bet midras. Chevra Kadisa és mikve már elôbb is volt a településen. A hitközségen belül, ahol a környezô településekhez viszonyítva sok nagy tudású talmudista élt, tanulóegyletek mûködtek, többek között Chevrat Sasz, Chevrat Misnajot és Chevrat Tehillim. A gyerekek héderekben tanultak. A településen jesiva is mûködött: az 1930-as években mintegy 45 bóher tanult benne. A sokáig önálló – majd a felsôvisói ortodox hitközség fiókhitközségeként mûködô – ortodox hitközség elsô rabbija Stern Mose volt, aki 1880- ban lett Dragomérfalva rabbija. A 20. század elején azonban elhagyta Dragomérfalvát, és a közeli Havaskô rabbija lett. 1903- ban telepedett le Dragomérfalván Schwarcz HaKohen Jichak Meir, aki a közösség dájánjaként mûködött. 1911- ben a dragomérfalvai zsidók újra rabbit választottak Sapira Menachem Mendel személyében. Dragomérfalva utolsó rabbija Feldman Mose Jiszrael volt, aki közössége nagy részével együtt Auschwitzban halt meg. A haszid közösség tagjainak döntô többsége – 676 fô – az 1941- es népszámlálás alkalmával jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. 1944 áprilisában a hitközségnek 681 tagja volt. A hitközség utolsó gondnoka Strikberger Jakab volt. A dragomérfalvai gettó 1944. április 15- én jött létre a település központjában. A helyi zsidókon kívül ide kerültek a szomszédos 13 falu zsidó lakosai is, összesen mintegy 2000 lélek. A helyieknek kellett a házaikba befogadniuk a vidékrôl jötteket. A csendôrök zsidókból álló belsô rendôrséget szerveztek a gettóban, amelyben zsidó tanács is mûködött. A gettó lakóinak élelme hamarosan elfogyott, s akkor a környezô településekrôl származók hazamehettek élelmet hozni. Az élelmet a zsidó tanács rendelkezései szerint a zsidó rendôrök osztották szét. Május 14- én a 12- 60 év közötti fiúkat és férfiakat a gettó többi lakójától különválasztották. Elôbbieket a helyi iskolába vitték. Út közben csendôrök és helyi, botokkal felfegyverkezett parasztok végigverték az átvonulókat. Az iskolában a csendôrök mindenkit megmotoztak, elrejtett értékek után kutattak. A gettóban maradt nôket, gyerekeket és idôseket a zsinagógába gyûj-

Források: AE- R, 171; C- DH, 66- 67; FK- MJ, 66- 67; GC- MB, 161-166; GYY- MK, 15; MCW, 312; PH- R, 125- 126; RLB- H, 569- 571; VEÁ- II, 412; YVA, 03- 7 975, 03- 9 546, 03-11 779; ZS- H, 177, 847; ZS- N, 188-189.

DULFALVA Zsidó forrásokban használt névalakja: Diliv. A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Taracvölgyi járásához tartozó településén 1880- ban 34, 1921- ben 67 és 1941- ben 77 zsidó élt. Dulfalván nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a técsôi ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. 1944 áprilisában a dulfalvai zsidókat a helyi iskolában gyûjtötték össze, majd a mátészalkai gettóba szállították ôket. Onnan május 22- én deportálták ôket Auschwitzba. A háborút követôen a hitközségi élet a Szovjetunióhoz csatolt településen nem újult meg. Források: GC- MB, 306; KJ- K, 112; MZSML- D, 81; RLB- H, 568- 569; ZS- H, 847; ZS- N, 194-195.

FALUSUGATAG Az Aknasugatagi járáshoz tartozó településen 1840- ben 8 zsidó élt, az összlakosság 1,3 százaléka. Még 1880- ban is csupán 33 zsidó lakosa volt a településnek. A két világháború között azonban létszámuk megnôtt, 1941- ben már 116 zsidó élt Falusugatagon. A faluban önálló hitközség nem volt, a helyi zsidók a bárdfalvai ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. 1944. április közepén a falusugatagi zsidókat a bárdfalvai gettóba vitték. Május 17- én a bárdfalvai gettót kiürítették, s lakóit a máramarosszigeti gettóba szállították. Onnan deportálták a falusugatagi zsidókat május 18- án Auschwitzba. A háborút követôen a hitközségi élet az újra román fennhatóság alá került Falusugatagon nem újult meg. A településen 1947- ben 30 zsidó élt, de a késôbbi népszámlálások Falusugatagon zsidókat már nem találtak. Források: AE- R, 172; GC- MB, 65; RLB- H, 569- 571; VEÁ- II, 425; ZS- H, 847; ZS- N, 188189. 659


tötték össze, ahol ugyanúgy végigmotozták ôket, mint a férfiakat. Május 19- én kiürítették a gettót, elôször mindenkit újra végigmotoztak a nagyzsinagógában, aztán átvitték ôket Felsôvisóra. A férfiak a mintegy 25 kilométeres utat a Kárpátok hegyein át gyalog tették meg, a többiek szekereken. Felsôvisóig többen meghaltak, egy részüket – például egy Davidovitz nevû férfit – a csendôrök lôtték le, mert nem tudtak tovább menetelni. Ôket a hegyekben temették el. A dragomérfalvai gettóból jövôk aznap este megérkeztek a vasútállomásra, ahol bevagonírozták és Auschwitzba deportálták ôket. Az 1947- es világkongresszusi összeírás szerint a háború után mintegy 50 túlélô tért vissza az újra román fennhatóság alá került Dragomérfalvára, de hamarosan mindannyian elhagyták a települést. Többségük alijázott. Dragomérfalván 1956- ban 12 zsidó nemzetiségû személyt írtak össze, de a késôbbi népszámlálások a községben zsidókat már nem találtak. A Dragomérfalvai járáshoz tartozó településeken az 1941- es népszámlálás adatai szerint 32 361 személy élt, közülük 4092 volt izraelita vallású. Utóbbiak összesen a következô 13 településen éltek (zárójelben az izraeliták, illetve az összlakosság lélekszáma): *Batiza (117; 2257), *Dragomérfalva (684; 3335), *Felsôszelistye (357; 4086), *Glód (180; 976), *Izakonyha (295; 2347), *Izasópatak (105; 818), *Izaszacsal (609; 3916), *Jód (217; 3023), *Kisbocskó (42; 1307), *Rozália (737; 3468), *Sajó (263; 1960), *Sajómezô (150; 1208) és *Szurdok (336; 3660).


FALUSZLATINA

össze. A késôbbi népszámlálások a településen zsidókat nem találtak. A Máramarosszigeti járáshoz tartozó települéForrások: AE- R, 172; GC- MB, 65; PH- R, sen 1880- ban már 674, 1910- ben 1838, 1921- ben 129-130; RLB- H, 569- 571; VEÁ- II, 456; ZS- H, 1785 és 1930- ban 2118 zsidó élt. 1941- ben Falu- 847; ZS- N, 188-189. szlatina egyesült Aknaszlatinával, s a két település zsidó lakossága akkor 2537 fôt tett ki. Faluszlatina és hitközsége történetét lásd az FEJÉRFALVA Aknaszlatina címszónál. Források: KJ- K, 109; RLB- H, 571; ZS- H, Az Aknasugatagi járáshoz tartozó településen 1840- ben 8 zsidó élt, az összlakosság 3 százalé847; ZS- N, 190-191. ka. 1880- ban a közösség létszáma elérte a 222 fôt, de ezt követôen Fejérfalván egyre csökkenô létszámú zsidó közösség élt. 1910- ben 49, 1930FARKASRÉV ban 31 és 1941- ben 28 zsidó lakosa volt a telepüAz Aknasugatagi járáshoz tartozó településre lésnek. Fejérfalván nem volt önálló hitközség, a helyi a 19. század elején érkeztek az elsô zsidók. 1880ban a közösség lélekszáma 57 fô, 1920- ban pe- zsidók a bárdfalvai ortodox anyahitközséghez dig 190 fô volt. 1941- ben viszont már csak 116- tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával an éltek a településen. A helyi zsidók többsége valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. nagyon szegény kiskereskedô volt. 1944. április közepén a helyi zsidókat a bárdA farkasrévi hitközség a 19. század közepén alakult meg, akkor nyílt a temetô, épült meg falvai gettóba vitték. Május 17- én a bárdfalvai a zsinagóga és a mikve. Késôbb bet midras is gettót kiürítették, lakóit a máramarosszigeti épült. A farkasrévi zsidók saktert alkalmaztak, gettóba gyalogoltatták. Onnan deportálták de a hitközség a bárdfalvai ortodox anyahitköz- ôket május 18- án Auschwitzba. séghez tartozott. Az 1941- es népszámlálás alkalA háború után a hitközségi élet az újra Romával valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyel- mániához csatolt Fejérfalván nem újult meg. vûnek vallotta magát. A faluban sem 1947- ben, sem késôbb zsidók 1941 nyarán a farkasrévi zsidók többségét nem éltek. hontalannak nyilvánították a magyar hatósáForrások: AE- R, 172; GC- MB, 69- 70; gok, és a német megszállás alatt lévô ukrajnai RLB- H, 569- 571; VEÁ- II, 417; ZS- H, 847; ZSKamenyec- Podolszkijba deportáltak ôket. Ott N, 188-189. augusztus 27–28- án német egységek és ukrán segítôik mindannyiukat meggyilkolták. A faluban maradók közül sokakat Erdély román részébe FELSÔAPSA deportáltak, onnan azonban sokan visszajöttek. A magyar hatóságok újra elvitették ôket. Végül a Zsidó forrásokban használt névalakja: Oberbudapesti zsidó vezetôk közbenjárására térhet- Apsa. A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Rahói járásához tartozó településén 1840- ben tek vissza és maradhattak Farkasréven. 1944. április végén a megmaradt farkasrévi 30 zsidó élt, az összlakosság 2,5 százaléka. 1880zsidókat a bárdfalvai gettóba vitték. Május 18- ban már 312 zsidó élt Felsôapsán, de a követkeán a bárdfalvai gettót kiürítették, lakóit a mára- zô évtizedekben a közösség létszáma rohamomarosszigeti gettóba szállították. Onnan depor- san növekedett. A településen 1910- ben 1029 zsidó élt, 1941- ben pedig 1289. tálták ôket másnap Auschwitzba. A hitközség a 19. század közepén alakult, akA háború után a hitközségi élet az újra Romániához csatolt Farkasréven nem újult meg, kor már volt imaházuk, mikvéjük és temetôpedig 1947- ben a faluban még 40 zsidót írtak jük. Felsôapsán kezdetben nem volt önálló hit660

be. Ezek a galíciai zsidók gettósítását követôen a helybeliek sorsában osztoztak. A Felsôvisóról deportáltak kis csoportja hosszas bolyongás után szeptemberben visszaszökött Magyarországra, és visszament Felsôvisóra. 1942 ôszén azonban, rós ha- sána ünnepén csendôrök törtek be a zsinagógába, és minden imádkozó állampolgársági papírjait átvizsgálták. Akiknek iratait nem találták rendben, azokat újra Galíciába deportálták. A második deportálásból senki nem tért vissza. A Magyar Zsidók Központi Tanácsának 1944 áprilisában írt levélbôl kiderül, hogy a hitközség 1941- ben valójában megszûnt, mivel „a tagok nyolcvan százalékát Galíciába vitték, köztük a rabbit is. Egyedül a sakter maradt.” 1944 áprilisában az 500 fôs anyahitközségnek egyetlen adózó tagja sem volt. A megmaradt felsôapsai zsidókat 1944. április közepén a mátészalkai gettóba vitték, ahonnan május 22- én Auschwitzba deportálták ôket. A háborút követôen néhány túlélô visszatért ugyan a Szovjetunióhoz csatolt településre, de hamarosan elhagyták Felsôvisót. Többségük alijázott. A zsinagógákat államosították, és raktárakká váltak. Az 1980- as évek elején a településen már csak egyetlen zsidó élt. Források: GC- MB, 360- 361; KJ- K, 109; PH- P, 179- 181, 268- 271, 281- 282; RLB- H, 568; ZS- H, 212, 847; ZS- N, 194-195.

FELSÔHIDEGPATAK Zsidó forrásokban használt névalakja: Sztudna. A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Ökörmezei járásához tartozó településén 1880ban 138, 1910- ben pedig 211 zsidó élt. A két világháború között azonban fokozatosan csökkent a közösség létszáma, 1941- ben már mindössze 155 zsidó élt a településen. Felsôhidegpatakon nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók az ökörmezei ortodox anyahitközséghez tartoztak. A felsôhidegpataki zsidók többnyire szegény földmûvesek, kisiparosok és kiskereskedôk voltak, de egy- két jómódú fakereskedô is élt a településen. Az 1941- es 661


község, a helyi zsidók a nagybocskói, majd a máramarosszigeti ortodox anyahitközséghez tartoztak. Késôbb Felsôapsa önálló anyahitközséggé vált. A többségében vizsnyici haszidokból álló hitközségben kis szigeti haszid kisebbség is létezett. A két csoport között sok komoly vita tört ki. A felsôapsai zsidók 1924- ben választottak maguknak elôször rabbit, miután anyahitközségük, Máramarossziget, az elsô világháborút követôen Romániához, Felsôapsa pedig Csehszlovákiához került. Felsôapsa rabbija Rosenwasser David Jichak lett, akit eleinte a közösség szigeti haszid tagjai nem fogadtak el, mivel ôk továbbra is Máramarosszigethez akartak tartozni. A felsôapsai zsidók többsége földmûves és kereskedô volt. Az 1941- es népszámlálás alkalmával 1277 helyi zsidó vallotta magát jiddis anyanyelvûnek. 1941 júliusában a csendôrök valamennyi helyi zsidót az iskolában gyûjtöttek össze, ahol három napon keresztül vizsgálták állampolgársági papírjaikat. A vizsgálat eredményeként a zsidó közösség körülbelül kétharmadát hontalannak nyilvánították, és gyalog a szomszédos Kicsbocskó vasútállomására vitték. Vonattal szállították ôket Kôrösmezôre, ahonnan szintén vonaton a német megszállás alatt álló Galíciába, Horodenkába vitték ôket. Az érkezésük utáni elsô éjszakát az egyik közeli falu keresztény temetôjében töltötték. Onnan ukrán milicisták kíséretében úttalan utakon, étlen- szomjan gyalogoltak a Dnyeszteren túli Tîustéba. Útközben többen meghaltak, nem bírták a gyaloglást vagy az ukránok verését. Tîustéban a helyi zsidók befogadták ôket és más Máramarosból deportáltakat is. Részben magánházaknál, részben imaházakban és más középületekben helyezték el ôket, és élelmezték a teljesen elgyötört embereket. Néhány napi pihenés után újra gyalog Jazîowiecba vitték a magyarországi zsidókat, ahol két csoportra osztották ôket. Az egyik csoportot Kamenyec- Podolszkijba vitték, ahol augusztus 27–28- án a németek és ukrán segítôik lemészárolták ôket. A másik csoport szétszóródott a környéken a helyi keresztény lakosság brutalitásának kitéve. Egy részüket különbözô zsidó közösségek fogadták


népszámlálás alkalmával két kivétellel valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. A felsôhidegpataki zsidókat 1941 nyarán a magyar hatóságok hontalannak nyilvánították, és a német megszállás alatt álló Galíciába számûzték ôket. Nyáron és ôsszel döntô többségüket német egységek és ukrán milicisták ölték meg különbözô helyeken és módokon. Csak néhány elûzöttnek sikerült visszamenekülnie Magyarországra. A megmaradt felsôhidegpataki zsidókat 1944 áprilisában a beregszászi gettóba vitték, és onnan deportálták ôket május második felében Auschwitzba. A háborút követôen a hitközségi élet a Szovjetunióhoz csatolt településen nem újult meg. Források: GC- MB, 426-427; KJ- K, 106; MZSML- D, 2396; MZSML- PJ; RLB- H, 568; ZS- H, 847; ZS- N, 192-193.

FELSÔKALOCSA (NEGRÓC) A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Ökörmezei járásához tartozó településén 1840- ben 13 zsidó élt, az összlakosság 3,1 százaléka. 1880- ban lélekszámuk már 68 fô volt. A közösség létszáma a következô évtizedekben jelentôsen megnôtt, 1941- ben 272 zsidó élt a településen. Negrócon nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók az ökörmezei ortodox anyahitközséghez tartoztak. A hitközségnek zsinagógája és mikvéje volt, és saktert alkalmazott. Az 1941- es népszámlálás alkalmával valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. A felsôkalocsai zsidók többségét 1941 nyarán a magyar hatóságok hontalannak nyilvánították, és a német megszállás alatt álló Galíciába számûzték. A deportáltak többségét Kamenyec- Podolszkijnál német egységek és ukrán segítôik augusztus 27–28- án meggyilkolták. Keveseknek sikerült csak visszatérniük. A felsôkalocsai zsidók maradékát 1944. április 16- án gyûjtötték össze a helyi iskolában. Ott néhány napig fogva tartották ôket, miközben értékeiket elrabolták, majd a szeklencei gettóba vitték ôket. Május 15- én a gettó lakóit a szom662

szédos Száldobos vasútállomására vitték át, és a közösséget onnan Auschwitzba deportálták. A háború után a hitközségi élet a Szovjetunióhoz csatolt Felsôkalocsán nem újult meg, a néhány visszatérô túlélô Huszton telepedett le. Onnan azonban a többség hamarosan alijázott. Források: GC- MB, 431; KJ- K, 106; MZSML- D, 936, 1480; RLB- H, 568; ZS- H, 847; ZS- N, 192-193.

FELSÔKÁLINFALVA Az Aknasugatagi járáshoz tartozó településre az elsô zsidók a 18. század elején érkeztek. 1728ban már két zsidó élt a településen, az egyik családostul. Mindketten a helyi földbirtokos fennhatósága alá tartoztak, és pálinkafôzéssel foglalkoztak. 1735- ben már másik két zsidó család élt Felsôkálinfalván, de úgy tûnik, ôk is hamarosan elhagyták a falut. Nagyobb arányú zsidó bevándorlásra csak a 19. század elsô harmadában került sor. 1840- ben 34 zsidó élt Felsôkálinfalván, az összlakosság 3,2 százaléka. A közösség lélekszáma 1880- ra 122, 1941- re pedig 151 fôre növekedett. A helyi zsidók fôleg fafeldolgozással, gyümölcstermesztéssel és szarvasmarha- tenyésztéssel foglalkoztak, de többségük nagyon szerény keresettel rendelkezett. Felsôkálinfalván az ortodox hitközség az 1880- as években alakult meg, akkor épült az elsô fazsinagóga. Késôbb Chevra Kadisa és Chevrat Misnajot is alakult, megépült a mikve, és saktert is alkalmaztak. A közösség temetôvel már a 19. század közepétôl kezdve rendelkezett. A felsôkálinfalvai hitközség a bárdfalvai ortodox anyahitközséghez tartozott. Az 1941- es népszámlálás alkalmával 116 helyi zsidó vallotta magát jiddis anyanyelvûnek. 1944. április közepén a helyi zsidókat a bárdfalvai gettóba vitték. Május 17- én a bárdfalvai gettót kiürítették, lakóit a máramarosszigeti gettóba gyalogoltatták. Onnan deportálták ôket május 18- án Auschwitzba. A háború után a hitközségi élet az újra Romániához csatolt Felsôkálinfalván nem újult

FELSÔNERESZNICE lásd Taracújfalu. FELSÔRÓNA Zsidó forrásokban használt névalakja: OberRina. A Máramarosszigeti járáshoz tartozó településre az elsô zsidó betelepülôk a 18. század elején érkeztek. 1728- ban egyetlen zsidó család élt Felsôrónán, és zsidók nagyobb arányban csak a 19. század elsô felében telepedtek le a községben. 1880- ban 236, 1910- ben pedig már 539 zsidó lakosa volt Felsôrónának. Még 1920- ban is 587 zsidó élt a településen, de létszámuk a két világháború között jelentôsen csökkent, 1941- ben már csak 388- an éltek Felsôrónán. A helyi zsidók többsége földmûves volt, a fakitermelés és - feldolgozás különbözô ágazataiban mûködött. Néhányan a közeli Rónaszék sóbányáiban dolgoztak. Egy- két kivételtôl eltekintve a helyi zsidók szegények voltak. A hitközség a 19. század közepén alakult meg, akkor épült a zsinagóga. Temetô és mikve már korábban is volt Felsôrónán. A településen nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a nagybocskói ortodox anyahitközséghez tartoztak. Saját rabbija a helyi zsidóknak nem volt, de dájánt alkalmaztak. Az 1930- as években a dáján Schwarcz Menachem volt. A két világháború között ugyanakkor egy haszid rebbe, Rubin Eizik, Felsôrónán élt udvarával. A település híres szülötte Tambur Wolf jiddis író, aki 1910ben látta meg a napvilágot, és akinek a könyveibôl a máramarosi zsidókra jellemzô jiddis kifejezéseket és mondásokat lehet megismerni. Az 1941- es népszámlálás alkalmával egyetlen kivétellel valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. A magyar hatóságok 1941 nyarán több tucat felsôrónai zsidót deportáltak a német megszállás alatt lévô ukrajnai Kamenyec- Podolszkijba,

ahol augusztus 27–28- án német egységek és ukrán segítôik többségüket meggyilkolták. A mészárlást elkerülôket különbözô galíciai gettókba vitték. A már említett Rubin rebbét például 1942 októberében a dombrovai gettóban – szülôvárosában – gyilkolták meg. 1944. április 16- án a felsôrónai zsidókat a két helyi zsinagógában gyûjtötték össze, ahol körülbelül egy hétig tartották ôket fogva. Miután minden vagyonuktól megfosztották, vonaton az aknaszlatinai gettóba szállították ôket. Onnan a felsôrónai zsidókat május 23- án deportálták Auschwitzba. A háborút követôen 37 (1947- es adat) túlélô tért vissza az újra Romániához csatolt településre, de hamarosan elhagyták Felsôrónát. Többségük alijázott. Felsôrónán 1966- ban 4, 1977- ben pedig 3 személy vallotta magát zsidó nemzetiségûnek. Az 1992. évi népszámlálás a településen zsidókat nem regisztrált. Források: AE- R, 172; GC- MB, 56- 57; GYYMK, 67; PH- R, 263-264; RLB- H, 571; VEÁ- II, 433; ZS- H, 847; ZS- N, 190-191.

FELSÔSÁRAD A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Huszti járásához tartozó településén 1880- ban 84, 1941- ben pedig 105 zsidó élt. Felsôsáradon nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a huszti ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. A felsôsáradi zsidókat 1944. április közepén vagy a szeklencei, vagy az izai gettóba vitték, majd májusban valamennyiüket Auschwitzba deportálták. A háborút követôen a hitközségi élet a Szovjetunióhoz csatolt településen nem újult meg. Források: RLB- H, 568; ZS- H, 847; ZS- N, 192-193.

FELSÔSZELISTYE Zsidó forrásokban használt névalakja: Szelics. A Dragomérfalvai járáshoz tartozó településre 1770 körül érkezett – a máramarosi zsidók száj663


meg. A faluban 1947- ben 25 zsidó lakott, de a késôbbi népszámlálások Felsôkálinfalván zsidókat nem találtak. Források: AE- R, 171; GC- MB, 66- 67; PHR, 230-231; RLB- H, 569- 571; VEÁ- II, 398; ZSH, 847; ZS- N, 188-189.


hagyománya szerint – Stern Mordechaj, a nikolsburgi cadik, Horowitz Smelke, unokaöccse és tanítványa. Stern a haszidizmus egyik elsô terjesztôje volt Máramarosban. 1840- ben már 83 zsidó élt Felsôszelistyén, az összlakosság 5,9 százaléka. 1880-ra a közösség létszáma 326, 1910-re pedig 465 fôre növekedett. Ezt követôen azonban a felsôszelistyei zsidók létszáma csökkent: 1941- ben a településen már csak 357 zsidó élt. A helyi zsidók többsége szegény kiskereskedô és iparos volt, de néhány jól menô fakereskedô és malomtulajdonos is élt Felsôszelistyén. A hitközség a 18. század végén alakult meg, az elsô zsinagóga 1800 körül épült. A hitközség mikvével is rendelkezett. Felsôszelistyén nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a dragomérfalvai ortodox anyahitközséghez tartoztak, de saját saktert alkalmaztak. Az elsô világháború elôtt a gyerekek magánhéderekben tanultak, utána azonban a hitközség számukra talmudtórát nyitott. Az 1941- es népszámlálás alkalmával hét kivétellel valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. A hitközség utolsó elnöke Vogel Herzl volt, aki a zsidók érdekeit a községi tanácsban is képviselte. 1944. április végén a helyi zsidókat a nagyzsinagógában gyûjtötték össze, ahol elrejtett értékek után kutatva mindenkit végigmotoztak. Vogelt csendôrök kísérték vissza házába, hogy elrejtett vagyontárgyakat mutasson meg. A csendôrök másnapi hivatalos jelentése szerint Vogel felakasztotta magát a házában, a helyi zsidók azonban meg voltak gyôzôdve róla, hogy a csendôrök ölték meg. Vogelt a helyi zsidó temetôben temették el. 1944. április végén a felsôszelistyei zsidókat a dragomérfalvai gettóba hurcolták, ahonnan május 19- én gyalog vitték át ôket Felsôvisóra, hogy még aznap valamennyiüket Auschwitzba deportálják. A háború után néhány túlélô visszatért az újra román fennhatóság alá került Felsôszelistyére – 1947- ben számuk elérte az 57 fôt –, de hamarosan ôk is elhagyták a települést. Többségük alijázott. A községben 1956- ban 8 személy vallotta magát zsidó nemzetiségûnek, de a késôbbi népszámlálások a településen zsidókat már nem találtak. 664

Források: AE- R, 171; FS- IS, 15-18; GC- MB, 178-180; GYY- MK, 13; PH- R, 190-191; RLB- H, 569- 571; VEÁ- II, 440-441; ZS- H, 847; ZS- N, 188-189.

FELSÔSZINEVÉR A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Ökörmezei járásához tartozó településén 1880- ban 25, 1910- ben pedig 34 zsidó élt. Felsôszinevéren azonban nem tudott gyökeret ereszteni a zsidó lakosság: az 1921- es, az 1930- as és az 1941- es népszámlálás egyaránt 18 zsidót regisztrált a településen. Felsôszinevéren nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók az ökörmezei ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával egyetlen kivétellel valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. A felsôszinevéri zsidókat 1944. április közepén a huszti gettóba szállították. Onnan deportálták ôket május végén Auschwitzba. A háborút követôen a hitközségi élet a Szovjetunió fennhatósága alá került Felsôszinevéren nem újult meg. Források: KJ- K, 106; RLB- H, 571; ZS- H, 847; ZS- N, 192-193.

FELSÔVERESMART A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Huszti járásához tartozó településén 1840- ben már 112 zsidó élt, az összlakosság 13,9 százaléka. 1880- ban 226, 1941- ben pedig 314 zsidó élt a településen. Felsôveresmarton kezdetben nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a huszti ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával öt kivétellel valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. 1944 áprilisában a már önálló ortodox anyahitközségnek 308 tagja volt, akik közül mindössze 20 adózott. A hitközség utolsó elnöke József Salamon gazdálkodó volt, utolsó rabbija pedig Mózes Mózes. 1944. április közepén a felsôveresmarti zsi-

FELSÔVISÓ Zsidó forrásokban használt névalakja: Ober-Visó. A Felsôvisói járás székhelyére az elsô zsidók a 18. század közepén érkeztek. A helyi zsidók többsége Galíciából származott. Pálinkafôzésbôl, házalásból, valamint különbözô mezôgazdasági munkákból tartották el magukat. 1840ben már 239 zsidó élt Felsôvisón, az összlakosság 8,1 százaléka. 1880- ra a közösség létszáma jelentôsen megnövekedett, akkor már 1946 zsidó élt a településen. Lélekszámuk a 20. században is folyamatosan nôtt, 1910- ben 3667, 1941- ben pedig 4269 zsidó élt Felsôvisón. A 19. században egyre több zsidó élt fakitermelésbôl és - feldolgozásból. Felsôvisón minden fafeldolgozó üzem zsidó tulajdonban volt. Felsôvisón ortodox anyahitközség mûködött, amely a 19. század elején alakult meg. Már 1825- ben létrejött az egyik elsô egylet, a

Chevrat Misnajot. A 20. század elején már három nagy zsinagóga és öt haszid bet midras mûködött a településen, valamint vallási és szociális egyletek egész hálózata. A közösség elsô rabbija Jozefa Joszef volt, aki az 1840- es években telepedett le Felsôvisón. Jozefa rabbit hamarosan Vogel Hanoch Zundel követte, aki azonban az 1860- as években alijázott. (Cfáton halt meg.) 1866 és 1911 között Günczler Smuel Smelke rabbi állt a közösség élén, aki jesivát is alapított. Az egyre több bóhert vonzó jesiva idôvel az ország egyik legnagyobb és legismertebb jesivájává vált. 1912- tôl Grünwald Eliezer David állt a hitközség élén, aki 1921- ben elfogadta a szatmárnémeti hitközség meghívását, és otthagyta Felsôvisót. Felsôvisón több haszid irányzat is híveket talált, sokan voltak vizsnyici haszidok, de voltak szfinkai (Szaplonca) és szigeti haszidok is. Az elsô világháborúban a település az állandóan változó frontvonalban volt. A lakosság nagy veszteségeket szenvedett többek között a kitörô tífuszjárvány miatt is. A felsôvisói zsidó katonák közül a háborúban 16- an estek el. Az elsô világháborút követôen, amikor Felsôvisó Romániához került, a helyi zsidó közösség hamar megtalálta a helyét az új körülmények között. Az addig fôleg Magyarország és Ausztria felé irányuló fa- és gyümölcskereskedelem fô iránya ezentúl Románia lett. A két vi-

Felsôvisó, ortodox zsinagóga 665


dókat a nagyszôllôsi gettóba vitték. A gettó lakóit május 19- e és június 2- a között három transzportban deportálták Auschwitzba. A háborút követôen a Szovjetunió fennhatósága alá került településen a hitközségi élet nem újult meg. Források: RLB- H, 568; ZS- H, 216- 217, 847; ZS- N, 192-193.


lágháború között több száz helyi zsidó dolgozott a zsidó tulajdonban lévô nagy fafeldolgozó üzemekben és malmokban. A legnagyobb fûrésztelep, amely mintegy 150 munkást foglalkoztatott, a hitközség elnökének, Elefánt Sándornak (Züszje) a tulajdonában volt. Elefánt Máramaros vármegye közgyûlésének is tagja volt, valamint az erdélyi ortodox irodában is aktív szerepet vállalt. 1921- ben Hager Menachem Mendel lett Felsôvisó rabbija, a híres vizsnyici haszid dinasztia sarja. Hager az elsô világháború idején menekültként érkezett Erdélybe apjával, Hager Jiszraellel, akkor Nagyváradon telepedtek le. Hager rabbisága idején nôtt meg igazán a felsôvisói jesiva létszáma, évente átlagban 300 bóher tanult benne. A jesivának 1938- ban 348 diákja volt. A jesivát részben a hitközség tagjai, részben pedig a Joint mellett mûködô egyik alapítvány, a Haffkine Foundation for the Benefit of Yeshivot (Jesivákat Támogató Haffkine Alapítvány) finanszírozta. Hager rabbi többször is az Egyesült Államokba utazott pénzgyûjtô körutakra. A jesiva rabbinikus folyóiratot is kiadott Degel Hatora címmel, amelynek 1922 és 1929 között 22 száma jelent meg. Felsôvisón 1907- ben kis héber nyomda is nyílt, a jesiva folyóiratának a számai ott készültek. Hager rabbi 1940- ben halt meg, holttestét 1965- ben Izraelbe szállították, és apja mellett, Bné Brakban temették el. Az 1920- as években a hitközség a talmud- tóra mellett általános iskolát is nyitott, de a helyi gyerekek többsége továbbra is magánhéderekben tanult. Az 1930- as években az Agudat Jiszrael egy Bet Jakov lányiskolát is nyitott Felsôvisón, ahol héber nyelvet is tanítottak. Az 1930- as években a gazdasági válság és a nehezedô politikai helyzet hatására sok felsôvisói zsidó elhagyta a települést, Erdély nagyobb városaiba költöztek, vagy kivándoroltak az Egyesült Államokba. Az 1930- as években ugyanakkor a felsôvisói zsidók között a cionizmus is elterjedt, leginkább a Betar és a Cairé Mizrachi talált támogatókra. Az 1941- es népszámlálás alkalmával 3804 helyi zsidó vallotta magát jiddis anyanyelvûnek. Miután Felsôvisó 1940 szeptemberében újra magyar fennhatóság alá került, a helyi zsidók 666

gazdasági helyzete drasztikusan romlott, leginkább az iparengedélyek bevonása miatt. A településen élô szászok is egyre inkább azonosultak a náci ideológiával, és zsidóellenes törekvéseik értô fülekre találtak az új helyi magyar közigazgatásnál. A hatóságok rendszeresen letartóztattak helyi zsidókat – a társadalom minden rétegébôl – a legkülönbözôbb vádakkal: kommunizmus, feketézés, a korábbi román uralom támogatása. Mások mellett Hager rabbit is ôrizetbe vették, és a román uralom támogatásával vádolták, mivel a román nemzeti ünnepen, május 10- én a zsinagógában hazafias drasát mondott. Az 55 éves rabbit a letartóztatás körülményei és a megaláztatások, valamint a fogva tartás megviselték, súlyosbodott a cukorbetegsége, amelybe végül bele is halt. A letartóztatottak egy részét a zsidó közösség pénzzel ki tudta váltani, másokat azonban különbözô magyarországi internálótáborokba vittek. Hager rabbi halálát követôen fia, Hager Baruch lépett az örökébe. 1941- ben, amikor a magyar hatóságok a hontalannak nyilvánított, azaz magyar állampolgársággal nem rendelkezô zsidó családokat a német megszállás alatt lévô ukrajnai Kamenyec- Podolszkijba deportálták, a felsôvisói zsidók egy véletlen szerencsének köszönhetôen ki tudták védeni ezt a csapást. A hitközség anyakönyvei az elsô világháborúban elégtek, így a hatóságok kénytelenek voltak a rabbi által kiállított igazolásokra támaszkodni. A fiatal Hager rabbi valamennyi helyi zsidónak olyan igazolást állított ki, amelynek segítségével mentesült a deportálástól. A háború éveiben Hager rabbi máshonnan – fôleg Lengyelországból és Szlovákiából – érkezô zsidó menekülteket is ellátott ilyen igazolásokkal. 1942- ben azonban a rabbit irathamisítás vádjával letartóztatták, és elôbb a budapesti toloncházba, majd a nagykanizsai internálótáborba hurcolták. Felesége közbenjárására onnan 1944- ben a budapesti zsidó kórházba került, ahonnan hamis keresztény papírokkal nagybátyjához, Hager Hajim Meir nagyváradi rabbihoz utazott. Nagyváradról a gettó felállításakor mintegy 100 zsidóval együtt elmenekült, de nem sikerült Romániába szökniük. A határon letartóztatták ôket, és visszakerültek a nagyváradi gettóba. A gettóban

A deportálás elôtt a helyi zsinagógában elrejtett értékek után kutatva mindenkit tüzetesen átvizsgáltak. A felsôvisói gettó lakóit, köztük Borsa, Havaskô (Ruszpolyána), Leordina, Majszin, Petrova és Ruszkova (Visóoroszi) zsidó közösségeit szinte a máramarosszigeti gettó lakóival egy idôben deportálták. A deportálóvagonokba a csendôrök 70- 90 embert gyömöszöltek be, a három napig tartó út végén az egyes vagonokból 3-4 halottat kellett kiszedni. Az egyik túlélô visszaemlékezése szerint az elsô transzport elszállítása után a Felsôvisón maradók megtévesztô leveleket kaptak, úgymond az elutazottaktól, amelyekben azok arról számoltak be, hogy egy Budapest melletti birtokon dolgoznak. A háború után megújult a közösségi élet, 1947- ben 700 zsidó élt az újra román fennhatóság alá került Felsôvisón. Jelentôs részük azonban a környezô településekrôl és Bukovinából érkezett. 1946 és 1950 között rabbijuk is volt, Stern Menachem Zeev. 1948- ban, Izrael kikiáltását követôen a felsôvisói zsidók jelentôs része elhagyta a települést, és alijázott. Ennek ellenére 1956- ban Felsôvisón 417 zsidó nemzetiségû személyt számoltak össze, akik közül 374 jiddis anyanyelvûnek tartotta magát. Többségük az 1950- es évek végén és az 1960- as évek elején szintén alijázott. Felsôvisón 1966- ban 39 zsidó nemzetiségû személyt írtak össze, akik közül 23 tartotta anyanyelvének a jiddist. A népszámlálók a városban 1977- ben 24, 1992- ben pedig 6 zsidó nemzetiségû és izraelita vallású személyt regisztráltak, de 2002- ben Felsôvisón már egyetlen zsidó sem élt. A Felsôvisói járáshoz tartozó településeken az 1941- es népszámlálás adatai szerint 60 120 személy élt, közülük 11 490 volt izraelita vallású. Utóbbiak összesen a következô 10 településen éltek (zárójelben az izraeliták, illetve az összlakosság lélekszáma): *Alsóvisó (514; 4733), *Borsa (2409; 12 294), *Felsôvisó (4269; 15 910), *Havaskô [Ruszpolyána] (965; 8498), *Leordina (229; 2489), *Majszin (1067; 5615), *Petrova (584; 4734), *Petrovabisztra (296; 1101), *Visóoroszi [Ruszkova] (1084; 3637) és *Visóvölgy (73; 1109). 667


nyolc zsidóval együtt elbújt, de az ôrök felfedezték a rejtekhelyet, és a rejtôzködôket Auschwitzba deportálták. Onnan Varsó mellé került dolgozni, ott halt meg 36 éves korában. Miközben Hager Baruch rabbi fogságban volt, Felsôvisón testvérei – Hager Dávid és Hager Hajim Juda Majer – helyettesítették. 1942- ben a felsôvisói zsidók közül több tucatot behívtak munkaszolgálatra, többségük a keleti fronton, Ukrajnában halt meg. 1944 áprilisában a 3500 fôs hitközségnek mindössze 355 adózó tagja volt. A hitközség utolsó elnöke Sajovics Dávid magántisztviselô, utolsó rabbija pedig Grünvald Imre volt. A felsôvisói gettó 1944. április 16–23- a között jött létre a város központjában, a Zsidó utcában és környékén. A helyi mintegy 4000 zsidón kívül a Felsôvisói járás zsidó lakosságát is ide tömörítették. A gettósítást Ágy (Ágyi?) Zoltán csendôr ezredes irányította, s az a lehetô legdurvább módon zajlott. A zsidókat kifosztották, verték, a járni képtelen betegeket pedig kivégezték. Valamennyi helyi zsidó családnak be kellett fogadnia néhány környékbeli településrôl érkezett családot. A túlélôk visszaemlékezése szerint a gettóban összesen több mint 9000 zsidó élt. A gettóban rendkívül nagy volt a zsúfoltság, 20- 30 ember is lakott egyegy szobában. Az ott élôk többsége éhezett. Néhányan esetenként kiszöktek a gettóból, hogy terítôk és más értékek eladásával a helyiektôl élelmet vegyenek. A férfiak egy részét a gettón kívülre vitték dolgozni, fôleg a fafeldolgozó üzemekbe. A többnyire rendkívül vallásos, ortodox és haszid férfiaknak sok más megaláztatás mellett szakálluk lenyírását is el kellett viselniük. A gettóban élôket rendszeresen vallatták elrejtett értékek után kutatva. Április végén kárpátaljai útja során meglátogatta a gettót a település szülötte, Ferenczy László csendôr alezredes. A felsôvisói gettó lakóit 1944. május 19- én, 21- én és 25- én három transzportban deportálták Auschwitzba. Más források szerint a felsôvisói zsidóságot négy transzporttal hurcolták el. A gettólakókat a bevagonírozáshoz Alsóvisóra szállították, ahonnan Alsóvisó, Batiza, Glód, Izakonyha, Izaszacsal, Jód, Rozália, Sajófalva és Szelistye zsidó lakosaival együtt deportálták.


Források: AE- R, 172; C- DH, 66- 67; FK- MJ, 71; FS- IS, 15-18; GC- MB, 77-101; GYY- MK, 2530; PH- R, 134- 140; RLB- H, 571; VEÁ- II, 380, 471; YVA, 03- 6 618, 03- 8 125, 03- 9 647, 03- 9 910, 03- 11 312; ZS- H, 217- 218, 847; ZS- N, 190191; ZSL, 272.

FÜLÖPFALVA (PILIPEC) A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Ökörmezei járásához tartozó településén 1840- ben már 38 zsidó élt, az összlakosság 3,5 százaléka. 1880- ra létszámuk 112 fôre, 1930- ra pedig 137 fôre növekedett. 1941- re azonban némi visszaesés tapasztalható a pilipeci zsidók létszámában, a magyarországi zsidók többségének deportálását megelôzô utolsó népszámlálás a településen 110 zsidót regisztrált. Pilipecen nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók az ökörmezei ortodox anyahitközséghez tartoztak. Saktert azonban önállóan alkalmaztak. A helyi zsidók többsége szegény földmûves és kiskereskedô volt. Az 1941- es népszámlálás alkalmával valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. A pilipeci zsidókat 1944. április közepén elôször Iszkára vitték, majd onnan csendôrkísérettel Ökörmezôre, végül Izára. Az izai gettóból közvetlenül a deportálást megelôzôen gyalog vitték át ôket Husztra. A zuhogó esô és a viharos idô nagyon megnehezítette az utat, egyik túlélô visszaemlékezése szerint útközben több kisgyerek meghalt. A pilipeci zsidókat Husztról május végén deportálták Auschwitzba. A háborút követôen a hitközségi élet a Szovjetunióhoz csatolt Pilipecen nem újult meg. Források: GC- MB, 428; KJ- K, 106; RLBH, 568; ZS- H, 847; ZS- N, 194-195.

GÁNYA A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Taracvölgyi járásához tartozó településén 1840- ben 87 zsidó élt, az összlakosság 6,0 százaléka. 1880ban már 365, 1910- ben pedig 627 zsidó élt Gányán. A közösség lélekszáma a két világháború 668

között ugyan ingadozott, de 1941- ben már 720 zsidó lakosa volt a településnek. Gányán eleinte nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a técsôi ortodox anyahitközséghez tartoztak. A hitközségnek a 19. század végétôl már volt rabbija: Deutsch Jehuda Joel. A rabbi idôvel a vizsnyici udvar követôje lett. 1918- ban bekövetkezett halála után fia, Deutsch Mose lett a rabbi, aki hívei többségével együtt a holokauszt áldozata lett. Az 1930- as években a hitközség elnöke az idôsebb Deustch rabbi egyik veje, Miller Mendel volt. A gányai gyerekek négy héderben tanultak, különbözô korcsoportokra osztva. Az 1941- es népszámlálás alkalmával három kivétellel valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. A gányai zsidók többsége szegény kiskereskedô és kisiparos volt, de volt néhány jobb módú fakereskedô és malomtulajdonos is. A két világháború között két ifjúsági csoport is mûködött Gányán, az Agudat Jiszrael Pirhe Jehuda csoportja, amely Deutsch rabbi támogatását is élvezte, valamint a rabbi ellenkezése dacára létrejött vallásos cionista Bné Akiva csoport. 1941 júliusában a KEOKH nyomozói és csendôrök érkeztek a faluba. A csendôrök lezárták a település ki- és bevezetô útjait, a nyomozók pedig házról házra járva a zsidók állampolgársági papírjait végignézték. Helyben letartóztatták azokat, akik magyar állampolgárságukat nem tudták bizonyítani. Csak azok az asszonyok és gyerekek maradhattak a hontalannak nyilvánítottak közül házaikban, akiknek férjeik munkaszolgálatosok voltak, és a feleségek be tudták mutatni a polgári házasságot igazoló iratot. Az elfogottakat – a zsidó lakosság mintegy felét – még aznap a német megszállás alatt álló Galíciába deportálták. A deportáltak körülbelül 10 százaléka úttalan utakon visszaszökött Magyarországra, a többieket augusztus–október folyamán különbözô helyeken a németek és ukrán milicisták meggyilkolták. Többségük augusztus végén Kamenyec- Podolszkijnál lelte halálát. 1944 áprilisában az akkor már önálló anyahitközségnek 178 tagja volt, akik közül 33- an adóztak. A hitközségnek akkor már nem volt elnöke, ún. végrehajtó bizottság irányította.

GERNYÉS Zsidó forrásokban használt névalakja: Koposne. A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Huszti járásához tartozó településén 1768- ban egyetlen 12 fôs zsidó család élt. 1840- ben már 24 zsidó élt Gernyésen, az összlakosság 5,2 százaléka. 1880- ra a közösség létszáma 115 fôre növekedett. A 20. század elsô felében a gernyési zsidók lélekszáma ingadozott, de 1941- ben már 247 zsidó élt a településen. Gernyésen eleinte nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a huszti ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával két kivétellel valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. 1944 áprilisában az akkor már önálló anyahitközségnek 126 tagja volt, akik közül 25- en adóztak. A hitközségnek akkor már nem volt elnöke, mert az utolsó elnök bevonult munkaszolgálatra. 1944. április második felében a gernyési zsidókat a huszti gettóba vitték, ahonnan május végén Auschwitzba deportálták ôket. A háborút követôen a hitközségi élet a Szovjetunióhoz csatolt Gernyésen nem újult meg. Források: GC- MB, 250- 251; KJ- K, 104; RLB- H, 568; ZS- H, 231, 847; ZS- N, 192-193.

GLÓD A Dragomérfalvai járáshoz tartozó településre az elsô zsidók feltehetôen a 18. század végén érkeztek Galíciából. 1840- ben 67 zsidó élt Glódon, az összlakosság 10,1 százaléka. 1880- ra a közösség lélekszáma 133, 1910- re pedig 237 fôre nôtt. A két világháború között azonban a glódi zsidóság fokozatosan fogyatkozott, s 1941- ben a településen már csak 180- an éltek. A helyi zsidók többsége földmûves és kiskereskedô volt. A hitközség a 19. század elsô felében alakult meg, akkor nyílt meg a temetô és épült meg a mikve. Késôbb különbözô egyletek alakultak, többek között Chevra Kadisa és Chevrat Misnajot. Glódon nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a bárdfalvai, majd a máramarosszigeti ortodox anyahitközséghez tartoztak. A 19. század második felében épült meg a zsinagóga, és akkor a hitközség már saktert is alkalmazott. A gyerekek magánhéderekben tanultak. Hivatalosan ugyan nem volt saját rabbija a hitközségnek, a 19. század végén azonban Glódon telepedett le Margaliot Menachem Mendel, aki ellátta a rabbiteendôket, de fizetést nem fogadott el. 1908- ban a galíciai Ottyniába ment, ahol szintén magidként és rabbiként mûködött. Az 1941- es népszámlálás alkalmával a többségében vizsnyici haszid glódi zsidók mind jiddis anyanyelvûnek vallották magukat. 1942ben a glódi zsidók között sokakat besoroztak munkaszolgálatra, nagy részük Ukrajnába, a keleti frontra került, kisebb részük azonban Erdélyben maradt. 1944. április végén a glódi zsidókat a helyi iskolában gyûjtötték össze. Két nap elteltével a dragomérfalvai gettóba kerültek, majd május 19- én gyalog átvitték ôket Felsôvisóra, ahonnan még aznap valamennyiüket Auschwitzba deportálták. A háborút követôen 38 túlélô (1947. évi világkongresszusi adat) tért vissza az újra román fennhatóság alá került Glódra, de hamarosan ôk is elhagyták a települést. Glódon a késôbbi népszámlálások zsidókat nem találtak. Források: AE- R, 171; GC- MB, 190- 192; PH- R, 111- 112; RLB- H, 569- 571; VEÁ- II, 443; YVA, 03- 9 451; ZS- H, 847; ZS- N, 188-189. 669


1944. április 17- én a helyi zsidókat a bet midrasban gyûjtötték össze, majd miután minden maradék értéktárgyukat elrabolták, többségüket a mátészalkai gettóba szállították. Onnan deportálták ôket május 22- én Auschwitzba. A gányai zsidók kisebb részét a bet midrasból a técsôi gettóba vitték, ahonnan május végén szintén Auschwitzba deportálták ôket. Néhány gányai zsidónak a gettósítás elôtt sikerült a hegyekben elrejtôznie. Kettôjük még a partizánokhoz is tudott csatlakozni. A többieket azonban a csendôrök elfogták, és a técsôi gettóba vitték. A háborút követôen a közösségi élet a Szovjetunióhoz csatolt Gányán nem újult meg. Források: GC- MB, 298- 301; KJ- K, 110; MZSML- D, 416; RLB- H, 568-569; ZS- H, 230, 847; ZS- N, 194-195.


GYERTYÁNLIGET Zsidó forrásokban használt névalakja: PoljenKobilecki. A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Rahói járásához tartozó településén 1880- ban 98, 1910- ben pedig 278 zsidó élt. A két világháború közötti korszak elején a gyertyánligeti zsidók lélekszáma ugyan megfogyatkozott – 1921- ben 265- en éltek a településen –, de a következô évtizedekben a közösség újra szaporodott. A településen 1941- ben 427 zsidó élt. Gyertyánligeten nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a nagybocskói ortodox anyahitközséghez tartoztak. Saktert azonban alkalmaztak. A két világháború között a gyertyánligeti sakter, Wiesel Jehezkel Mordehaj csodarabbi hírében állt, csodás gyógyító ereje miatt zsidókon kívül keresztények is nagy számban fordultak hozzá. A közösség tagjai koszovi haszidok voltak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával csupán 118 helyi zsidó vallotta magát jiddis anyanyelvûnek. Az 1944 áprilisában a Magyar Zsidók Központi Tanácsának írt levélbôl kiderül, hogy a hitközség 1941 nyarán gyakorlatilag megszûnt, mivel a község zsidó lakosait 10 szegény család kivételével a magyar hatóságok a német megszállás alatt lévô Galíciába deportálták. A gyertyánligeti zsidókat 1941. július 20- án gyûjtötték össze a csendôrök a zsinagóga udvarára. Vonattal szállították ôket Kôrösmezôre, ahonnan a közösséget teherautókon vitték át Galíciába. Ott magukra hagyták ôket. A gyertyánligetiek más deportált csoportokkal együtt hosszan bolyongtak, miközben ukrán milicisták többször megtámadták és kirabolták ôket. Egyeseket agyon is vertek. A Prut folyót elérve a csoport egy részét – amelyhez sok más máramarosi zsidó is csatlakozott – az ukránok arra kényszerítették, hogy egy vékony deszkán fussanak át. Többségük beesett a folyóba, és megfulladt. A csoport másik fele átjutott a folyón, de ott az ukránok tüzet nyitottak rájuk. A túlélôk elérték Buczacz városát, ahol a helyi zsidók – akiket az ukrán milicisták a város határában dolgoztattak – figyelmeztették ôket, hogy tartsák távol magukat a várostól, mert a beérke670

zôket az ukránok meggyilkolják. Ezért elgyalogoltak a mintegy 80 kmre lévô Zbaraæig, ahol a helyi zsidók még viszonylagos nyugalomban éltek. A helyiek befogadták ôket, és a bet midrasban, valamint magánházaknál adtak nekik szállást. Másnap hajnalban azonban felfegyverzett ukránok kizavarták ôket a városból, és a közeli erdôbe vitték ôket. Az erdôben a lemaradókat – mintegy 150 embert – agyonlôttek. A többieket, akiktôl cipôjüket már elrabolták, köves utakon meneteltették tovább. Amikor egy folyóhoz értek, nem a hídon, hanem a vízben kellett átkelniük. Itt újra sokan megfulladtak. Sokan inkább az öngyilkosságot választották, mint hogy továbbmenjenek. A hosszú menetelés végén egy kisvárosba, Horodenkába érkeztek, ahol az ukrán milicisták parancsnoksága volt. A helyi zsidók élelmet hoztak a teljesen elcsigázott érkezôknek. Néhány óra pihenés után kisebb csoportokra osztották ôket, és különbözô környezô települések felé vitték a csoportokat, ahol kivégezték ôket. Néhányan maradtak csupán életben. A megmaradt gyertyánligeti zsidókat 1944. április közepén feltehetôen a mátészalkai gettóba szállították, ahonnan május 22- én deportálták ôket Auschwitzba. A háborút követôen a hitközségi élet a Szovjetunióhoz csatolt Gyertyánligeten nem újult meg. Források: GC- MB, 392-395; KJ- K, 113; PHP, 87- 89, 179-181, 201-202; RLB- H, 568; ZS- H, 240, 847; ZS- N, 194-195.

HANDALBUSTYAHÁZA A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Taracvölgyi járásához tartozó településén 1880- ban mindössze 30 zsidó élt. A 20. századra azonban megerôsödött a közösség, 1910- ben már 208, 1921- ben pedig 256 zsidó élt Handalbustyaházán. A két világháború között csökkent a helyi zsidók száma, 1941- ben 224 zsidó lakott a településen. Handalbustyaházán nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a técsôi ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkal-

HAVASMEZÔ lásd Havaskô. HAVASKÔ (RUSZPOLYÁNA) Zsidó forrásokban használt névalakja: PoljenRiszkeve. Két település – Havasmezô és Oroszkô – 1941- ben idôlegesen Havaskô néven egyesült. A Felsôvisói járáshoz tartozó településekre az elsô zsidók a 18. század elsô harmadában érkeztek. 1735- ben már egy Galíciából érkezett zsidó család élt itt. 1840- ben 83 zsidó élt a településeken, az összlakosság 2,1 százaléka. 1880ban már 758, 1910- ben pedig 1239 zsidót számoltak össze. A két világháború között létszámuk eleinte csökkent – 1930- ban 726- an éltek Havaskôn –, majd újra növekedésnek indult. A magyarországi zsidók többségének deportálását megelôzô utolsó népszámlálás 1941- ben a két településen 965 zsidót regisztrált. A helyi zsidók többnyire földmûvesek, kiskereskedôk és iparosok voltak. A hitközség a 19. század elején alakult meg, akkor épült a zsinagóga és a mikve és nyílt meg a temetô. Havaskôn eleinte nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a petrovai ortodox anyahitközséghez tartoztak. A 19. század végéig a gyerekek magánhéderekben tanultak, akkortól kezdve pedig a hitközség talmud- tórájában. A hitközségnek 1875- ben saját rabbija lett Teitelbaum Elijahu Becalel személyében, aki a máramarosszigeti rabbi, Teitelbaum Jekutiel Jehuda fia volt. 1890- ben Teitelbaum rabbi Técsôre ment, helyette Stern Mose lett Havaskô rabbija. Alrabbiként veje, Sperber Dávid segítette, aki 1926- ban a brassói ortodox hitközség rabbi-

ja lett. Az 1941- es népszámlálás alkalmával 912 helyi zsidó vallotta magát jiddis anyanyelvûnek. Havasmezô szülötte a zsidó irodalmár, bibliográfus és Ibn- Ezra- kutató, Naftali Ben- Menachem, aki 1911- ben született, 1935- ben alijázott, és 1960- tól a Héber Egyetem keretében folyó bibliográfiai kutatásokat vezette. 1944 áprilisában a havaskôi anyahitközségnek 934 tagja volt. A hitközség utolsó elnöke Markovits Jakab gazdálkodó volt, utolsó rabbijai pedig Isaksohn Ábrahám (Jisachar Dov) rabbi és Isaksohn Juda alrabbi volt. 1944. április végén a havaskôi zsidókat a felsôvisói gettóba szállították, ahonnan május 19–25- e között Auschwitzba deportálták ôket. A háború után néhány túlélô tért csupán vissza az újra román fennhatóság alá került településre. Havaskôn 1947- ben mindössze 18 zsidó élt, akkor azonban szovjetellenes ukrán banda tört a galíciai hegyekbôl Máramarosra. Élelmiszert akartak szerezni. A havaskôi zsidók nem akarták odaadni a gabonát és a lisztet, mire elfogták és a falu melletti erdôben agyonlôtték ôket. Egyetlen zsidó maradt életben. A népszámlálók 1956- ban Havasmezôn és Oroszkôn összesen 45 zsidó nemzetiségû személyt írtak össze. A két település nemsokára ismét különvált. Havasmezôn 1966- ban 2, 1977ben 5, 1992- ben pedig egy zsidó nemzetiségû személy élt. Oroszmezôn zsidók 1956 után nem laktak, de 1992- ben egy személy zsidó nemzetiségûnek vallotta magát. Források: AE- R, 172; FK- MJ, 71; GC- MB, 143- 147; GYY- MK, 49; PH- R, 220- 221; RLBH, 571; VEÁ- II, 426, 433-434; ZS- H, 30, 267, 847; ZS- N, 190-191.

HERINCSE Zsidó forrásokban használt névalakja: Horincs. A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Huszti járásához tartozó településén 1735- ben két zsidó család élt, 1768- ban pedig három. Mindegyik család Galíciából érkezett. 1840- ben már 134 zsidó élt Herincsén, az összlakosság 7,9 százaléka. Egészen a holokausztig a herincsei zsi671


mával 195 helyi zsidó vallotta magát jiddis anyanyelvûnek. 1944. április közepén a handalbustyaházi zsidókat feltehetôen a mátészalkai gettóba szállították. Onnan május végén deportálták ôket Auschwitzba. A háborút követôen a hitközségi élet a Szovjetunióhoz csatolt Handalbustyaházán nem újult meg. Források: KJ-K, 112; RLB-H, 568-569; ZS-H, 847; ZS-N, 194-195.


dók szinte valamennyien a Joszovics és a Hoffman család leszármazottai voltak. Herincsén 1880- ban már 358, 1921- ben 715, 1941- ben pedig 871 zsidó élt. A herincsei zsidók többsége fakitermelésbôl és - szállításból élt, a közeli fûrésztelepeken dolgoztak, illetve onnan szekereken vitték a fát Husztra. Herincsén eleinte nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a huszti ortodox anyahitközséghez tartoztak. A hitközségnek volt zsinagógája és mikvéje. Az elsô világháborút követôen a herincsei zsidók rabbit választottak maguknak Margaliot Menachem személyében. Margaliot rabbi jesivát is nyitott a településen. Hitközsége többségével együtt a holokauszt áldozata lett. A herincsei zsidók döntô többsége szfinkai (szaploncai) vagy szigeti haszid volt, de vizsnyici haszidok is éltek a településen. A holokausztig több mint 40 éven keresztül a hitközség elnöke Farkas Efrajim volt. Az 1941- es népszámlálás alkalmával tizenegy kivétellel valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. 1941- ben a csendôrök letartóztatták a hitközség egyik vezetô emberét, Farkas Jom-Tov Lipmant, azzal vádolva, hogy titkon telefonkapcsolatban áll az ellenséggel. Valójában azt látták, hogy a hitközség által kifeszített eruvzsinórt javította, amit a helyiek telefondrótnak néztek. 1941 nyarán tíz család kivételével a magyar hatóságok minden herincsei zsidót hontalannak nyilvánítottak, és vonaton Kôrösmezôre szállítottak. Onnan azonban már nem kerültek Galíciába, mivel idôközben a deportálást leállították. 1944. április végén a helyi zsidókat az izai gettóba vitték. A gettósítás elôl néhányan a közeli hegyekbe menekültek, de félve a helyiektôl, önként jelentkeztek az izai gettóban. A gettó lakóit május 24- én gyalogosan a szomszédos, mintegy 7 kmre lévô Husztra vitték át, a Davidovics- téglagyárba. Onnan deportálták ôket május végén két transzportban Auschwitzba. A háború után a túlélôk visszatértek a Szovjetunióhoz csatolt Herincsére, és újjászervezték a hitközségi életet. Hamarosan azonban elhagyták a települést, az 1980- as évek elején már csak két zsidó élt a településen. A zsinagóga akkor községi moziként szolgált. 672

Források: FK- MJ, 80; GC- MB, 234-236; KJK, 104; MZSML- D, 292; RLB- H, 568; ZS- H, 847; ZS- N, 192-193.

HERNÉCS Az Aknasugatagi járáshoz tartozó településen 1840- ben 15 zsidó élt, az összlakosság 3,8 százaléka. 1880- ban már 84, 1910- ben pedig 105 zsidó élt Hernécsen. A két világháború között azonban a közösség lélekszáma folyamatosan csökkent, 1941- ben Hernécsen már csak 55 zsidó élt. Hernécsen nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a bárdfalvai ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. 1944. április közepén a helyi zsidókat a bárdfalvai gettóba vitték. Május 17- én a bárdfalvai gettót kiürítették, lakóit a máramarosszigeti gettóba gyalogoltatták. Onnan deportálták ôket május 18- án Auschwitzba. A háborút követôen a hitközségi élet az újra román fennhatóság alá került Hernécsen nem újult meg. A településen 1947- ben 35 zsidót írtak össze. Az 1966. évi népszámlálás egy zsidó nemzetiségû és jiddis anyanyelvû személyt talált a faluban, de a késôbbi összeírások alkalmával Hernécsen zsidót már nem találtak. Források: AE-R, 172; GC-MB, 71-72; RLB-H, 569-571; VEÁ- II, 411; ZS- H, 847; ZS- N, 188-189.

HOLYATIN lásd Tarfalu. HOSSZÚMEZÔ A Máramarosszigeti járáshoz tartozó településre az elsô zsidók feltehetôen csak a 19. század közepe táján érkeztek. 1880- ban már 124 fôs zsidó közösség élt Hosszúmezôn. A közösség létszáma a 20. század elsô felében mindig meghaladta a 300 fôt, míg 1910- ben 336, addig 1941ben 344 zsidó élt a településen. A helyi zsidók többsége fakitermelésbôl és - feldolgozásból élt. A Tisza menti faluban sokan tutajosok voltak. A többség nagyon szegény volt.

Források: AE- R, 172; GC- MB, 72; RLB- H, 569- 571; VEÁ- II, 425; ZS- H, 847; ZS- N, 188189.

HUSZT A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Huszti járásának székhelyén már a 18. század elejétôl éltek zsidók a helyi földbirtokosok, a Teleki és a Kemény grófok engedélyével. Huszton 1792ben 14 zsidó család élt, 1840- ben pedig már 132 zsidó lakott a településen, az összlakosság 3,8 százaléka. A huszti zsidó közösség a 19. század közepén rohamosan fejlôdött, a városban 1880ban már 1062 zsidó élt. A növekedés a 20. század elsô felében is folytatódott, 1910- ben 2371, 1930ban 4821 és 1941- ben 6023 zsidó élt Huszton. A városban ortodox anyahitközség mûködött. Elsô rabbija, Avraham Jakov 1812- ben ér-

HOTINKA Az Aknasugatagi járáshoz tartozó településen 1880- ban mindössze 18 zsidó élt. Hotinkán a 20. században sem tudott megerôsödni a zsidó közösség, 1910- ben 10, 1941- ben pedig mindössze 4 zsidó lakosa volt a településnek. Hotinkán nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a bárdfalvai ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. 1944. április közepén a helyi zsidókat a bárdfalvai gettóba vitték. Május 17- én a bárdfalvai gettót kiürítették, lakóit a máramarosszigeti gettóba gyalogoltatták. Onnan deportálták ôket május 18- án Auschwitzba. A háborút követôen a hitközségi élet az újra Romániához csatolt Hotinkán nem újult meg. Egyébként sem az 1947- es világkongresszusi összeírás, sem pedig a késôbbi népszámlálások nem találtak zsidókat a településen.

Huszt, ortodox zsinagóga kezett Husztra. Huszt leghíresebb rabbija az 1861- ben megválasztott Schick Mózes volt, aki a városban országszerte híres jesivát nyitott. Schick, aki a magyarországi ortodoxia egyik vezetô egyénisége volt, 1871- ben halt meg. A hitközség mellett különbözô egyesületek mûködtek, többek között Chevra Kadisa, Bikur Cholim, nôegylet és különbözô tanulóegyesületek, mint például a nagyzsinagóga Chevra Misnajot egylete. Miközben Huszt a magyarországi ortodoxia egyik fellegvára volt, különbözô haszid udvarok is mûködtek a városban. Huszton telepedett le például a nadwórnai Mordechaj rebbe fia, Leifer Jiszrael Jakov, akit annak fia, 673


A hitközség az 1870- es években alakult, akkor épült meg a zsinagóga és a mikve, valamint megnyílt a temetô. Hosszúmezôn nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a máramarosszigeti ortodox anyahitközséghez tartoztak. A közösség azonban saktert alkalmazott. Az 1941- es népszámlálás alkalmával mindössze 93 helyi zsidó vallotta magát jiddis anyanyelvûnek. 1944. április közepén a helyi zsidókat az aknaszlatinai gettóba szállították, ahonnan május 23- án deportálták ôket Auschwitzba. A háborút követôen a hitközségi élet az újra Romániához csatolt Hosszúmezôn nem újult meg, bár néhány túlélô rövid idôre visszatért a településre. A faluban 1947- ben 40 zsidót számoltak össze. Hamarosan azonban elhagyták Hosszúmezôt, többségük alijázott. 1956- ban még 16 személy zsidó nemzetiségûnek vallotta magát Hosszúmezôn, de a késôbbi népszámlálások a településen zsidókat nem találtak. Források: AE- R, 171; GC- MB, 68- 69; PHR, 232; RLB- H, 571; VEÁ- II, 399; ZS- H, 847; ZS- N, 190-191.


Leifer Smuel Smelke követett a haszid udvar élén. Smuel Smelke 1934- ben halt meg. Feleségét, valamint gyermekei közül kettôt 1941 augusztusában Kamenyec- Podolszkijnál gyilkolták meg a többi elûzöttel együtt. Fiai közül Aharon Mose vette át az udvar irányítását, aki az 1941- es deportálás elôl elmenekült Husztról. A háborút túlélte, s Brooklynban telepedett le. Az 1920- as évektôl – a csehszlovák éra idején – Huszton sorra szervezôdtek a különbözô cionista szervezetek. Több tucat huszti fiatal ment különbözô szlovákiai hachsarákba, ahol tanyákon és gyárakban dolgoztak. Többségük az 1930- as években alijázott. 1923- ban cionista szülôk héber nyelvû iskolát hoztak létre gyermekeik számára. A tanárt Ungvárról hozták. Az iskola mindössze kétévi mûködés után, tanulók hiányában bezárt, pedig az elsô évben még mintegy 40 gyerek tanult benne. 1929- ben az iskola újra megnyílt. Emellett 1934- ben vallásos lányoknak is nyílt Bet Jakov iskola, amelyben az oktatás nyelve a jiddis volt. Ez az iskola nem kapott állami elismerést, a lányok a cseh általános iskolát látogatták, és délutánonként tanultak a Bet Jakov iskolában. Huszt utolsó rabbija Grünwald Jehosua volt, akit 1934- ben választottak meg. Grünwald rabbi különbözô táborokban túlélte a holokausztot, és a háború után a vészkorszak során elözvegyült nôk ügyeivel foglalkozott. 1948- ban Brooklynban telepedett le, ahol a Husztról elszármazottak közösségének a vezetôje lett. Miután Magyarország 1939 márciusában újra megszerezte a területet, a városban általánossá vált a zsidók bántalmazása a nyílt utcán, valamint a zsinagógák és a zsidók házainak megrongálása különbözô Huszton garázdálkodó bandák által. Sok lengyelországi gettóból menekült zsidót bújtattak a hitközség tagjai, hamis papírokat szereztek számukra, és Budapestre juttatták ôket. 1940- tôl kezdôdôen sokakat behívtak munkaszolgálatra, akkor még az ország területére, de 1942- tôl többségük már Ukrajnába, a keleti frontra került, ahol közülük sokan meghaltak. Az egyik, szinte csak husztiakból és környékbeliekbôl álló munkaszolgálatos- század a szerbiai Bor rézbányáiba került. 674

1941. július 13- án – épp a Tamuz 17- i böjt napján – Huszton a KEOKH által készített névlistával mintegy 150 zsidó család házába csendôrök törtek be. Elhurcolták a családokat, több mint 500 embert. Augusztus 3- án – újra böjtnapon, ezúttal Tisa beAv napján – a csendôrök Huszton újabb, mintegy 60 családot gyûjtöttek össze. A hontalannak nyilvánított zsidó családokat a német megszállás alatt lévô ukrajnai Kamenyec- Podolszkijba deportálták a magyar hatóságok, ahol augusztus 27–28- án német egységek és ukrán segítôik meggyilkolták ôket. A második transzportot már nem tették át a határon Kôrösmezônél, mivel a magyar hatóságok idôközben a deportálást leállították. Az ország 1944. március 19- i megszállását követôen a német hadsereg március végén Husztra is megérkezett. A tiszteknek zsidó házakat igényeltek ki. Az 1944. április második hetében készült hitközségi összeírás szerint a huszti ortodox közösség 5351 lelket számlált. Akkor Heller Benjámin és Friedmann Jakab rabbik álltak a közösség élén. A Gestapo kinevezte a zsidó tanácsot, amelynek tagjai Hegedûs, Lazarovits, Rosenbaum, Polgár és Markovits voltak. A németek a zsidó tanácsnak állandóan különbözô igénylistákat nyújtottak be. Még a gettósítás megkezdése elôtt letartóztatták a hitközség 40 vezetô tagját, akiket az Ecé Hajim bet midrasban tartottak fogva túszokként. A németek így akarták biztosítani a gettósítás zavartalanságát. Huszton a helyi zsidó lakosság, valamint a Máramarosi közigazgatási kirendeltség Huszti, Ökörmezei és Rahói járásainak egyes településein élô zsidók számára jött létre gettó. Ide kerültek az Alsószinevéri, a Gernyesi és a Varjaci járás több településének zsidói, mások mellett az alsóhidegpatakiak és az ötvösfalvaiak is. A beköltözés április 20- a és 27- e között történt. A város központjában, a zsinagóga környékén jött létre a gettó, a zsidók által legsûrûbben lakott negyedben. A gettóban – amelyet a Csôregréti, az Izai és a Kossuth utcában hoztak létre – mintegy 6000 helyi és 5000 vidéki zsidót zsúfoltak össze. A huszti zsidókat a gettóba költözés elôtt néhány napig a nagyzsinagógában tartották fogva, ahol megmotozták ôket, és

mintegy 400, többségében a környékrôl származó zsidó élt a városban –, de a kommunista hatalom mûködését egyre szûkebb keretek között engedélyezte. A Huszti járáshoz tartozó településeken az 1941- es népszámlálás adatai szerint 93 052 személy élt, közülük 14 334 volt izraelita vallású. Utóbbiak összesen a következô 29 településen éltek (zárójelben az izraeliták, illetve az összlakosság lélekszáma): *Alsóbisztra (466; 3156), *Alsószelistye (262; 2499), *Alsóveresmart (46; 937), *Berezna (376; 3238), *Csarnatô (128; 1358), *Felsôsárad (105; 1538), *Felsôveresmart (314; 2963), *Gernyés (247; 2781), *Herincse (871; 5397), *Huszt (6023; 21 118), *Husztköz (57; 1782), *Husztsófalva (331; 1248), *Iza (440; 3613), *Keselymezô (410; 3526), *Kistarna (52; 1252), *Kövesliget (1081; 6741), *Lipcse (542; 4596), *Lipcsemezô (280; 2577), *Mihálka (86; 1022), *Ósándorfalva (418; 1738), *Ötvösfalva (115; 2832), *Rakasz (192; 3742), *Rákospatak (9; 474), *Sósfalu (132; 1123), *Száldobos (113; 2147), *Szeklence (685; 3677), *Tiszakirva (14; 1072), *Veléte (436; 3670) és *Veréce (103; 1335). Források: FK- MJ, 80; GC- MB, 199- 224; GYCHY; GYY- MK, 45- 52, 82- 85, 92; KJ- K, 104; MZSML- D, 3169, 3170, 3173; RLB- H, 568; ZSH, 280-280, 847; ZS- N, 192-193.

HUSZTKÖZ Zsidó forrásokban használt névalakja: Nankif. A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Huszti járásához tartozó településén 1840- ben már 28 zsidó élt, az összlakosság 4,2 százaléka. 1880ban ugyan már 94 zsidó élt Husztközön, a helyi közösség azonban nem tudott megerôsödni. A 20. század elsô felében a közösség lélekszáma megfogyatkozott, 1930- ban még 81, 1941- ben azonban már csupán 57 zsidó élt a településen. Husztközön nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a huszti ortodox anyahitközséghez 675


elvettek tôlük minden értéket. Ezt követôen költözhettek csak be a gettóba. A gettóban szörnyû zsúfoltság volt, egyegy szobában 15-20 ember lakott együtt. A gettóban mûködô, átalakított zsidó tanács elnöke Lázárovics Sámuel (volt fakitermelô, a hitközség utolsó elnöke) volt, tagjai pedig Rosenbaum, Hegedûs, Polgár és Markovits. A zsidó tanács irodája a rabbi lakásában jött létre. A Budapesten mûködô Magyar Zsidók Központi Tanácsához beérkezett napi jelentés szerint a gettó élelmezését a zsidó tanács által felállított központi népkonyha látta el. Az egészségügyi viszonyok kielégítôek voltak, a gettóban volt elég orvos, ápolónô és gyógyszer. A fiatalokat a németek különbözô hadi munkákra vitték: muníciót rakodtak, mûutat építettek, és erôdítésen dolgoztak. A deportálás elôtt a gettó lakóit átvitték a helyi Davidovics- téglagyárba. Az utolsó transzportba kerülôk azonban nem a téglagyárba kerültek, hanem a talmud- tóra épületébe. Az átköltöztetés elôtt újra mindenkit végigmotoztak, elrejtett értékek után kutatva. Motozáskor többeket a helyszínen agyonlôttek, például egy Winkler nevû fakereskedôt, akinél a cipôjébe rejtve dollárt találtak. A huszti gettó lakóit május 24- e és június 6- a között összesen négy transzportban deportálták Auschwitzba. (Más források szerint három transzportban, május 22- én, 25- én és 30- án.) A kassai vasúti parancsnok feljegyzése szerint az állomáson áthaladó május 24- i transzportban 3328, a május 26- iban 3249, a június 2- iban 2396, a június 6- iban pedig 1852 zsidót deportáltak Auschwitzba. E forrás szerint tehát a Husztról deportáltak lélekszáma összesen 10 825 volt. A gettóból többen megpróbáltak megszökni és a közeli erdôben harcoló partizánokhoz csatlakozni. Többségüket még szökés közben elkapták a csendôrök, de akik eljutottak a partizánokhoz, azok sem voltak szerencsésebbek. Az ukrán partizánok vagy azonnal lelôtték a hozzájuk menekült zsidókat, vagy látszatra ugyan soraik közé fogadták ôket, de aztán mégis megölték ôket. 1945-ben Huszt a Szovjetunió része lett. A hitközségi élet megújult ugyan – 1946- ban már


tartoztak. A közösségnek volt zsinagógája, mikvéje és temetôje. Huszt közelsége miatt a közösség nem tudott megerôsödni, a fiatalok többnyire Huszton telepedtek le. Az 1941- es népszámlálás alkalmával valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. A magyar hatóságok 1941 nyarán a 15 husztközi zsidó családból tízet a német megszállás alatt lévô Galíciába deportáltak, ahol többségüket a németek és ukrán segítôik Kamenyec- Podolszkijnál meggyilkolták. A maradék husztközi zsidókat 1944. április második felében a huszti gettóba vitték, ahonnan május végén valamennyiüket Auschwitzba hurcolták. A háborút követôen a hitközségi élet a Szovjetunióhoz került Husztközön nem újult meg. Források: GC- MB, 247- 248; KJ- K, 104; RLB- H, 568; ZS- H, 847; ZS- N, 192-193.

HUSZTSÓFALVA Zsidó forrásokban használt névalakja: Danilif. A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Huszti járásához tartozó településén 1768- ban egyetlen Galíciából érkezett 7 fôs zsidó család élt. A családfô pálinkafôzésbôl tartotta el családját. 1840- ben már 39 zsidó élt Husztsófalván, az összlakosság 5,8 százaléka. 1880- ra a közösség lélekszáma 173, 1910- re pedig 262 fôre növekedett. A növekedés a két világháború között is folytatódott, 1941- ben már 331 zsidó élt a településen. Husztsófalván nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a huszti ortodox anyahitközséghez tartoztak. A településen élôk fô megélhetését a település sós forrásai biztosították, amelyek sok környékbelit vonzottak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával egyetlen kivétellel valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. 1944. április közepén a helyi zsidókat a szeklencei gettóba hurcolták. Május 15- én a gettó lakóit a szomszédos Száldobos vasútállomására vitték át, és onnan Auschwitzba deportálták ôket. A háborút követôen a hitközségi élet a Szovjetunióhoz csatolt Husztsófalván nem újult meg. 676

Források: GC- MB, 231- 232; KJ- K, 104; MZSML- D, 1851; RLB- H, 568; ZS- H, 847; ZS- N, 192-193.

IRHÓC Zsidó forrásokban használt névalakja: Vilhovic. A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Taracvölgyi járásához tartozó településén 1768ban két zsidó család élt, mindkettô pálinkafôzésbôl és házalásból tartotta fenn magát. 1840ben már 64 zsidó élt Irhócon, az összlakosság 5,7 százaléka. 1880- ra a közösség létszáma jelentôsen megnôtt, akkor 409 zsidó élt a településen. A növekedés a 20. században tovább folytatódótt, így 1941- ben a településnek 851 zsidó lakosa volt. Irhócon eleinte nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a técsôi ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az irhóciak lelkes koszov- vizsnyici haszidok voltak, a nagy ünnepeken sokszor keltek át a Kárpátokon, hogy Galíciába, az udvar központjába menjenek rebbéjükhöz. Az irhóci közösség a 19. század végén választott magának elôször rabbit, Grosz Jiszraelt. 1916- ban Hager Hajim Meir lett Irhóc rabbija, a vizsnyici rebbe fia. Hager rabbi 1936- tól, apja halálát követôn a vizsnyici haszid udvar vezetôje volt, és székhelyét áttette Nagyváradra. Irhóc utolsó rabbija fia, Hager Mose Jehosua volt, aki 1944- ben elhagyta az országot, és Bné Brakban szervezte újjá a vizsnyici haszidok központját. Az 1941- es népszámlálás alkalmával hat kivétellel valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. Irhócon a magyar hatóságok már 1941 februárjában kötelezték a zsidókat, hogy újítsák meg magyar állampolgárságukat igazoló irataikat. A felhívásra azonban mindössze két család rendezte papírjait, a többiek vagy egyáltalán nem törôdtek vele, vagy akik megpróbálták, többnyire elakadtak a helyi jegyzô ellenségességén. 1941 júliusában a KEOKH nyomozói és csendôrök érkeztek a faluba. Kijárási tilalmat rendeltek el, és a nyomozók házról házra járva végignézték a zsidók állampolgársági papírjait. Helyben letartóztatták azokat, akik magyar ál-

ISZKA A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Ökörmezei járásához tartozó településén 1840- ben már 32 zsidó élt, akik az összlakosság 5,0 százalékát adták. 1880- ban már 123, 1910- ben pedig 269 zsidó élt a településen. A két világháború között azonban az iszkai zsidók lélekszáma

stagnált, 1921- ben 281, 1941- ben pedig 267 zsidó lakosa volt a településnek. A hitközség a 19. század közepén alakult meg. Iszkán nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók az ökörmezei ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. Az iszkai zsidókat 1944. április közepén az izai gettóba vitték. A gettó lakóit május 24- én gyalogosan a szomszédos, mintegy 7 kmre lévô Husztra vitték át, a Davidovics- téglagyárba. Onnan deportálták ôket május végén két transzportban Auschwitzba. A háborút követôen a hitközségi élet a Szovjetunió fennhatósága alá került Iszkán nem újult meg. Források: GC- MB, 410-411; KJ- K, 107; RLB- H, 568; ZS- H, 847; ZS- N, 192-193.

IZA A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Huszti járásához tartozó településén 1880- ban 129, 1910- ben 303, 1941- ben pedig már 440 zsidó élt. Izán ortodox fiókhitközség mûködött, amely a huszti anyahitközséghez tartozott, de a helyi zsidók többsége különbözô haszid udvarok híve volt. A hitközség mellett különbözô egyesületek mûködtek, többek között Chevra Kadisa és Chevra Misnajot. Az 1941- es népszámlálás alkalmával egyetlen kivétellel valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. A magyar hatóságok 1941 nyarán több tucat hontalan, azaz magyar állampolgársággal nem rendelkezô helyi zsidót a német megszállás alatt lévô ukrajnai Kamenyec- Podolszkijba deportáltak, ahol augusztus 27–28- án német egységek és ukrán segítôik meggyilkolták ôket. 1941- tôl sokakat munkaszolgálatra vittek, többségük Ukrajnába, a keleti frontra került, ahol közülük sokan meghaltak. Az 1944. április második hetében készült hitközség- összeírás szerint az izai ortodox hitközség 435 lelket számlált, és egyetlen adózó tagja sem volt. Utolsó gondnoka Grün Eizik napszámos volt. Az ugyanakkor a Magyar Zsi677


lampolgárságukat nem tudták bizonyítani. Mintegy 500 embert fogtak el. Az elfogottakat – a zsidó lakosság mintegy felét – a német megszállás alatt álló Galíciába deportálták. Több tucat zsidónak sikerült a hegyekbe menekülnie, de késôbb félelembôl többen feladták magukat a csendôrségen. A deportáltak többségét augusztus–október folyamán különbözô helyeken a németek és az ukránok meggyilkolták. Többségük augusztus végén Kamenyec- Podolszkijnál lelte halálát. Néhány zsidónak sikerült csak úttalan utakon visszaszöknie Magyarországra, többnyire magyar katonák megvesztegetésével. 1944. április közepén, néhány nappal pészah után elkezdték a maradék irhóci zsidókat összegyûjteni a gettósításhoz. Sikerült azonban megvesztegetni a técsôi körzeti orvost, aki a települést hivatalosan tífusz sújtotta területté nyilvánította, és karantént rendelt el. Az irhóci zsidók terve – kivárni a már a Kárpátokban harcoló Vörös Hadsereget – nem sikerült. Egy hónapig maradhattak a településen, május 18- án átszállították ôket a munkácsi gettóba. Onnan néhány nap múlva valamennyiüket Auschwitzba deportálták. A gettóba szállítás elôl több tucat irhóci zsidó menekült a hegyekbe, de csak néhányan maradtak életben. A többség félve a rutén parasztoktól, akik valóságos razziákat rendeztek felkutatásukra, feladták magukat a csendôröknek. A háború után a hitközségi élet Irhócon megújult, de a Szovjetunióhoz csatolt településen a kommunista hatalom egyre szûkebb keretek között engedélyezte csak mûködését. Az 1980- as évek elején néhány magányos zsidó élt még Irhócon, de minjan már nem volt. Források: GC- MB, 306- 312; KJ- K, 110; RLB- H, 568-569; ZS- H, 847; ZS- N, 194-195.


dók Központi Tanácsának írt levélbôl azonban az is kiderül, hogy a hitközség valójában 1941 óta nem mûködött, nyilván a tagok többségének Galíciába való deportálása, majd meggyilkolása következtében. A gettósítás Izán április 16- án kezdôdött. A Budapesten mûködô Magyar Zsidók Központi Tanácsához beérkezett napi jelentés szerint Izára a helyiek mellett a Máramarosi közigazgatási kirendeltséghez tartozó Huszti járás egyes településeinek zsidó lakosait gyûjtötték össze, összesen mintegy 5000 fôt. Más források szerint Izára az Alsóbisztrai, a Bereznei, a Felsôbisztrai, a Herincsei, a Kosolovói, a Lisamezei, a Majdankai, a Podoloci és a Vetélei járásokból összesen mintegy 7000 zsidót gyûjtöttek össze. Az izai gettó, amely a falu központjában jött létre, a huszti zsidó tanács vezetése alatt állt. Helyi zsidó tanács is mûködött, amelynek mások mellett Sichermann Lajos, Lebovics és Kopolovics voltak a tagjai. Sichermannt agyonlôtték, amikor a gettóparancsnokságnál szót emelt a nôk állandó bántalmazása ellen. A gettót csendôrök ôrizték. A gettóból a férfiakat a környezô hegyekbe vitték dolgozni az SS felügyelete alatt. A gettóban élôk éheztek. A túlélôk közül többen is beszámoltak arról, hogy a csendôrök és az SS- katonák azonkívül, hogy állandóan vertek mindenkit, sok nô haját levágták, vagy csíkokat vágtak bele, a férfiaknak pedig a szakállukat nyírták le megalázásképpen. A gettó lakóit május 24- én éjjel, zuhogó esôben, gyalogosan a szomszédos Husztra vitték át, a Davidovics- téglagyárba. Útközben a csendôrök kegyetlenül verték a menetelôket. Husztról deportálták ôket május végén két transzportban Auschwitzba, a deportálásig a gettóban már egyáltalán nem kaptak enni. Öt, munkaszolgálatot megjárt férfi – akik 1941- ben Galíciában látták, hogy hogyan bántak a Magyarországról deportált „hontalanokkal” – elhatározta, hogy nem hagyják magukat deportálni. A bevagonírozás elôtt sikerült a környezô hegyekbe szökniük. Rutén ruhákat és hamis iratokat szereztek, és bujkáltak az erdôben, ahol más környékbeli gettókból szökött zsidókkal találkoztak. Miután azonban néhány heti bujkálás után elfogyott minden élelmük, 678

bementek Husztra élelemért. Ott egy helyi keresztény lakos felismerte és feladta ôket a csendôrségen. A csendôrségen már mintegy 50 elfogott zsidó volt. Mindannyiukat a Szabolcs megyei Nyíregyházára vitték. Ott azonban már kiürítették a gettót, lakóit Auschwitzba deportálták. A máramarosi zsidók e csoportját ezért átvitték Debrecenbe, ahonnan június végén Auschwitzba deportálták ôket. 1945- ben Iza a Szovjetunió része lett. A hitközségi élet megújult ugyan, de a kommunista hatalom egyre szûkebb keretek között engedélyezte csak mûködését. Források: FK- MJ, 80, 82; GC- MB, 225-226; KJ- K, 105; MZSML- D, 176, 209, 292, 339, 515, 724, 1094, 1097, 1282, 1339, 1345, 1346, 1348, 1423, 1451, 1591, 1972, 1974, 2367, 2369, 2878, 3087, 3178; RLB- H, 568; ZS- H, 288- 289, 847; ZS- N, 192-193.

IZAKONYHA Zsidó forrásokban használt névalakja: Kechnja. A Dragomérfalvai járáshoz tartozó településre a 18. század elején érkeztek az elsô zsidó betelepülôk. Az 1728- as népszámlálás idején egy zsidó élt Izakonyhán, aki akkor már hét éve a helyi földbirtokos árendása volt, és pálinkafôzésbôl élt. 1840- ben 86 zsidó élt Izakonyhán, az összlakosság 8,7 százaléka. 1880- ban 222, 1910ben pedig 450 zsidó élt a településen. A két világháború között azonban a közösség lélekszáma megfogyatkozott; míg 1921- ben még 477 zsidó élt Izakonyhán, 1941- ben már csak 295. A helyi zsidók többnyire szegény napszámosok, iparosok, fakitermelô munkások és tutajosok voltak. A hitközség a 18. század végén alakult meg, akkor nyílt meg a temetô és épült meg a mikve. A fából készült elsô zsinagóga a 19. század elején épült. A 19. század második felében haszid bet midras is lett Izakonyhán. A településen nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók eleinte a máramarosszigeti, majd a dragomérfalvai ortodox anyahitközséghez tartoztak. A 20. század elsô felében Izakonyhán telepedett le az ismert haszid rebbe, a Galíciából érkezett

IZASÓPATAK Zsidó forrásokban használt névalakja: Szlatina. A Dragomérfalvai járáshoz tartozó településen 1840- ben már 57 zsidó élt, az összlakosság 11,5 százaléka. 1880- ra számuk 109- re, 1920- ra pedig 162- re nôtt. A két világháború között azonban fokozatosan csökkent az izasópataki zsidók lélekszáma: 1941- ben már csak 105 zsidó élt a településen. Izasópatakon nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a dragomérfalvai ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. 1944. április közepén az izasópataki zsidókat a dragomérfalvai gettóba vitték, ahonnan május 19- én gyalog vitték át ôket Felsôvisóra, és onnan a közösséget még aznap Auschwitzba deportálták. A háborút követôen néhány túlélô visszatért az újra Romániához csatolt Izasópatakra. A településen 1947- ben 28 zsidó élt, hamarosan azonban mindannyian elhagyták Izasópatakot.

Források: AE- R, 171; GC- MB, 194; RLBH, 569- 571; VEÁ- II, 443; ZS- H, 847; ZS- N, 188-189.

IZASZACSAL Zsidó forrásokban használt névalakja: Szicsel. A Dragomérfalvai járáshoz tartozó településre a 19. század elsô felében érkezhettek az elsô zsidó betelepülôk. 1840- ben már 97 zsidó élt Izaszacsalon, az összlakosság 7,1 százaléka. 1880- ra a közösség létszáma 210, 1920- ra pedig 666 fôre nôtt. Ettôl kezdve azonban fokozatosan csökkent az izaszacsali zsidók létszáma, 1941- ben 609- en éltek a településen. Az izaszacsaliak a máramarosi zsidók tipikus foglalkozásait ûzték, földmûvesek, favágók és a fûrésztelepek munkásai voltak, valamint kisiparosok. A 19. század elsô felében alakult hitközség nagyzsinagógája 1860 körül épült fel. Izaszacsalon eleinte nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a dragomérfalvai ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1920- ban készült el a talmud- tóra imaháza, és 1922- ben a szfinkai (szaploncai) haszidok imaháza. Máramaros kis falusi zsidó közösségeitôl eltérôen a helyi zsidók mintegy kétharmada a talmud- tóra mellett a falusi népiskolába is járatta gyerekeit. Az 1941- es népszámlálás alkalmával két kivétellel valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. Izaszacsal elsô rabbija a szfinkai (szaploncai) haszid rebbe unokája, Kahan Aharon volt, aki az elsô világháborút követôen érkezett a településre. Izaszacsalról Petrovára ment, onnan deportálták 1944- ben Auschwitzba. Az 1920- as évek végén lett Izaszacsal rabbija Wiedmann Jehezkel, aki a szomszédos Jódról érkezett. Wiedmann rabbi szintén a holokauszt áldozata lett. 1941 pészahján a helyi hatóságok sok zsidó férfit behívtak különbözô középítkezésekre, néhány napig hidakat és utakat javítottak. 1942 októberében újra sok férfit hívtak be munkaszolgálatra, akkor Wiedmann rabbi is közöttük volt. Decemberben a keleti frontra, Ukrajnába küldték ôket. 1944 áprilisában az akkor már önálló anyahitközségnek 523 tagja volt. A hitközség utolsó elnöke Wichman Chászkel volt, de a hitközség 679


Sapira Pinchasz. Élete végén Felsôvisóra költözött, onnan deportálták Auschwitzba 1944ben. Az elsô világháború után a szomszédos Jód rabbija, Wiedmann Jehezkel egyben e település rabbija is volt. Az 1941- es népszámlálás alkalmával egyetlen kivétellel valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. 1944. április közepén az izakonyhai zsidókat a dragomérfalvai gettóba vitték, ahonnan május 19- én gyalog átvitték ôket Felsôvisóra, és onnan még aznap valamennyiüket Auschwitzba deportálták. A háborút követôen mintegy 30 túlélô (1947- es adat) tért vissza az újra Romániához csatolt Izakonyhára, de a hitközségi élet nem újult meg. A túlélôk hamarosan elhagyták a települést. Többségük alijázott. Az 1956- os és a késôbbi népszámlálások a településen zsidókat nem találtak. Források: AE- R, 171; GC- MB, 185-187; GYYMK, 67; PH- R, 241-242; RLB- H, 569- 571; VEÁ- II, 393-394; ZS- H, 847; ZS- N, 188-189.


– egy, a Magyar Zsidók Központi Tanácsának akkor írt levél szerint – már nem mûködött, feltehetôen a tagok többségének Galíciába történô 1941. nyári deportálása, majd meggyilkolása következtében. 1944. április közepén a helyi zsidókat a dragomérfalvai gettóba vitték, ahonnan május 19én gyalog átvitték ôket Felsôvisóra. Onnan a közösséget még aznap Auschwitzba deportálták. Az a néhány túlélô, aki a háborút követôen visszatért az újra Romániához tartozó Izaszacsalra – 1947- ben 55 zsidó élt ott –, hamarosan elhagyta a települést; többségük alijázott. Az 1956. évi népszámlálás Izaszacsalon 17 zsidó nemzetiségû személyt talált. A településen 1966- ban 16, 1977- ben pedig 2 zsidó nemzetiségû személy élt, de 1992- ben már egy sem. Források: AE- R, 171; GC- MB, 171- 176; GYY- MK, 67; PH- R, 195- 196; RLB- H, 569571; VEÁ- II, 440; YVA, 03- 9 546; ZS- H, 289, 847; ZS- N, 188-189.

dox anyahitközséghez tartoztak. Jód egyetlen rabbija az elsô világháborút követôen a településre érkezett Wiedmann Jehezkel volt, aki egyben a szomszédos Izakonyha rabbijaként is szolgált. 1922- ben azonban Izaszacsalra ment át. 1944. április közepén a jódi zsidókat a dragomérfalvai gettóba vitték, ahonnan május 19- én gyalog átvitték ôket Felsôvisóra. Onnan a közösséget még aznap Auschwitzba deportálták. Az a 16 túlélô (1947- es adat), akik a háborút követôen az újra Romániához tartozó Izaszacsalra visszatértek, a települést hamarosan végképp elhagyták. Többségük alijázott. Jódon 1977- ben egy személy vallotta magát zsidó nemzetiségûnek, pedig sem 1956- ban és 1966ban, sem 1992- ben a településen zsidó nem élt. Források: AE- R, 171; GC- MB, 188- 190; PH- R, 165; RLB- H, 569- 571; VEÁ- II, 419; ZSH, 847; ZS- N, 188-189.

KABOLAPATAK JÓD A Dragomérfalvai járáshoz tartozó településre a 18. század elején érkeztek az elsô zsidó betelepülôk. 1728- ban egy zsidó férfi lakott Jódon, aki pálinkafôzésbôl élt, 1746- ban pedig egy háromgyerekes zsidó család lakott a településen. 1840- ben már 130 zsidó élt a településen, az összlakosság 7,2 százaléka. 1880- ra a közösség lélekszáma 317 fôre növekedett. A helyi zsidók leginkább földmûveléssel és fakitermeléssel foglalkoztak, valamint kisiparosok voltak, és többnyire nagy szegénységben éltek. A két világháború között megélhetési gondok miatt sok jódi zsidó elhagyta a települést, és vagy Erdély nagyobb városaiban, vagy az Egyesült Államokban próbált szerencsét. Míg 1910- ben még 410 fôs zsidó közösség élt a településen, 1941- ben Jódon már csak 217 zsidó volt. Az 1941- es népszámlálás alkalmával valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. A hitközség mikvéje és temetôje már a 18. században is mûködött, a zsinagóga a 19. század elején épült. Jódon eleinte nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a dragomérfalvai orto680

A Máramarosszigeti járáshoz tartozó településen 1840- ben 161 zsidó élt, az összlakosság 15,9 százaléka. 1880- ban 273, 1910- ben pedig 554 zsidó élt Kabolapatakon. A két világháború között azonban fokozatosan visszaesett a közösség lélekszáma, így 1941- ben a településen mindössze 379 zsidó élt. Kabolapatakon nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a nagybocskói ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával hat kivétellel valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. 1944 áprilisában a 326 fôs hitközségnek egyetlen adózó tagja sem volt. A hitközség utolsó gondnoka Berkovics Léb napszámos volt. 1944. április közepén a helyi zsidókat az aknaszlatinai gettóba vitték, ahonnan május 23- án deportálták ôket Auschwitzba. A háborút követôen a hitközségi élet az újra Romániához csatolt Kabolapatakon nem újult meg. Az 1947- es világkongresszusi összeírás és a késôbbi népszámlálások a településen zsidókat nem találtak. Források: AE- R, 171; RLB- H, 571; VEÁ- II, 370; ZS- H, 305, 847; ZS- N, 190-191.

Zsidó forrásokban használt névalakja: PoljenKoszovicki. A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Rahói járásához tartozó településén 1880- ban mindössze 33 zsidó élt. A 20. század elsô felében a helyi zsidó közösség fokozatosan megerôsödött: 1910- ben 144, 1930- ban 152 és 1941- ben 178 zsidó élt a településen. Kaszópolyánán nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a nagybocskói ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. 1944. április 16- án a csendôrök összegyûjtötték a falu zsidó lakosságát. Nagybocskóig szekereken, onnan vonaton szállították ôket a mátészalkai gettóba. Mátészalkáról május 22- én deportálták ôket Auschwitzba. A háborút követôen a hitközségi élet a Szovjetunióhoz csatolt Kaszópolyánán nem újult meg. Források: GC- MB, 395; KJ- K, 114; RLB- H, 568; ZS- H, 847; ZS- N, 194-195.

KASZÓPOLYÁNA lásd Kaszómezô. KELECSÉNY A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Ökörmezei járásához tartozó településén 1840- ben 40 zsidó élt, az összlakosság 5,4 százaléka. Kelecsényben a zsidó közösség nem tudott megerôsödni, még 1880- ban is csak 39- en éltek a településen. 1921- ben a helyi zsidók lélekszáma elérte a 62 fôt, a magyarországi zsidók többségének deportálását megelôzô utolsó népszámlálás pedig – 1941- ben – a településen 96 zsidót regisztrált. Kelecsényen nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók az ökörmezei ortodox anyahitközséghez tartoztak. A közösség tagjainak döntô része rendkívül szegény volt, annak ellenére, hogy Kelecsény ismert fürdôhely volt. Az 1941es népszámlálás alkalmával valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. 1944. április közepén a csendôrök az iskolá-

ban gyûjtötték össze a helyi zsidókat. Onnan Ökörmezôre vitték ôket, ahol egy éjszakát töltöttek. Ökörmezôrôl az izai gettóba kerültek, ahol a kelecsényi zsidókat egyetlen házban zsúfolták össze. A gettó lakóit május 24- én gyalogosan a szomszédos, mintegy 7 kmre lévô Husztra vitték, a Davidovics- téglagyárba. Onnan deportálták ôket május végén két transzportban Auschwitzba. A háborút követôen a hitközségi élet a Szovjetunióhoz került Kelecsényen nem újult meg. Források: GC- MB, 432; MZSML- D, 515; RLB- H, 568; ZS- H, 847; ZS- N, 192-193.

KESELYMEZÔ Zsidó forrásokban használt névalakja: Koseli. A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Huszti járásához tartozó településén 1840- ben 54 zsidó élt, az összlakosság 4,6 százaléka. 1880- ban 243 zsidó élt Keselymezôn, és a közösség létszáma a 20. század elsô felében minden népszámláláskor meghaladta a 400 fôt. 1941- ben 410 zsidó élt a településen. Keselymezôn nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a huszti ortodox anyahitközséghez tartoztak, zsinagógája, mikvéje és temetôje, valamint saktere azonban volt a közösségnek. A többségében vizsnyici haszidokból álló közösségben más haszid udvarok hívei is éltek, mint például szfinkaiak, szigetiek és dolinaiak. A hitközség élén a két világháború között a föld- és erdôbirtokos Groszman Abraham, valamint a földbirtokos Sztrulovics Jakov állt. Az 1941- es népszámlálás alkalmával egy kivétellel valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. A helyi zsidók többsége szegény földmûves, kiskereskedô és fuvaros volt, az utóbbiak fôleg a környéken kitermelt fát szállították szekereiken Husztra. A jobb módúak földbirtokosok és gyümölcskereskedôk voltak, ôk fôleg almával és szilvával kereskedtek. 1931- ben Jankelevics Niszan és Vogel Hajim megalapította Keselymezôn a Poel Hamizrachi helyi részlegét, amelyhez mintegy 30 fiatal csatlakozott. 1937- ben Vogel alijázott. 681


KASZÓMEZÔ (KASZÓPOLYÁNA)


1941 nyarán a magyar hatóságok hontalannak nyilvánították, és a német megszállás alatt lévô Galíciába deportálták a keselymezei zsidó családok többségét. 1941 augusztusában német egységek és ukrán segítôik többségüket Kamenyec- Podolszkijnál meggyilkolták. 1944. április második felében a keselymezei zsidókat átvitték az izai gettóba. A gettó lakóit május 24- én gyalogosan a szomszédos, mintegy 7 kmre lévô Husztra vitték, a Davidovics- téglagyárba. Onnan deportálták ôket május végén két transzportban Auschwitzba. A háborút követôen Keselymezô a Szovjetunió része lett. Rövid idôre ugyan a hitközségi élet a településen megújult, de mûködését a kommunista hatalom egyre szûkebb keretek között engedélyezte. Az utolsó keselymezei zsidó az 1980- as évek elején halt meg Huszton. Források: GC- MB, 255- 256; KJ- K, 105; RLB- H, 568; ZS- H, 847; ZS- N, 192-193.

KISBOCSKÓ

A Dragomérfalvai járáshoz tartozó településen 1840-ben már 20 zsidó élt, az összlakosság 4 százaléka. A kisbocskói zsidó közösség a késôb-biekben sem tudott megerôsödni, 1880- ban és 1941- ben egyaránt 42 zsidó lakosa volt a településnek. Kisbocskón nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a dragomérfalvai ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával egy kivétellel valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. A hitközség utolsó gondnoka 1944 áprilisában Bosch Herman kereskedô volt. 1944. április közepén a kisbocskói zsidókat a dragomérfalvai gettóba vitték, ahonnan május 19- én gyalog átvitték ôket Felsôvisóra, és onnan még aznap valamennyiüket Auschwitzba deportálták. A háborút követôen a hitközségi élet az újra román fennhatóság alá került Kisbocskón nem újult meg. A településen 1947- ben 8 zsidó élt, 1966- ban azonban már csak egyetlen személy vallotta magát zsidó nemzetiségûnek, de kéKIRÁLYMEZÔ sôbb az is eltûnt a statisztikákból. Zsidó forrásokban használt névalakja: KönigsForrások: AE- R, 171; RLB- H, 569- 571; ZSfeld. A Máramarosi közigazgatási kirendeltség H, 329, 847; VEÁ- II, 394; ZS- N, 188-189. Taracvölgyi járásához tartozó településén 1880ban még csak 19 zsidó élt. Igazán jelentôs fejlôdésnek csak a két világháború között indult KISKIRVA a királymezei zsidó közösség. Míg 1921- ben csupán 41, addig 1930- ban 103, 1941- ben pedig 323 A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Taracvölgyi járásához tartozó településén 1840- ben zsidó lakosa volt a településnek. Királymezôn nem volt önálló hitközség, a 21 zsidó élt, az összlakosság 6,5 százaléka. 1880helyi zsidók a técsôi ortodox anyahitközséghez ban 101, 1930- ban pedig 160 zsidó élt a települétartoztak. A közösség többsége a vizsnyici, a ki- sen. Az 1930- as években azonban megfogyatkosebbség pedig a dolinai haszid udvar híve volt. zott a kiskirvai zsidók száma, így 1941- ben 141 A két haszid tábor között Királymezôn komoly zsidót számoltak össze. Kiskirván nem volt önálló hitközség, a helyi viták voltak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával 170 helyi zsidó vallotta magát jiddis anya- zsidók a técsôi ortodox anyahitközséghez tartoztak. A közösségnek saját zsinagógája, mikvényelvûnek. 1944 áprilisában a királymezei zsidókat felte- je és temetôje volt. Az 1941- es népszámlálás alhetôen a mátészalkai gettóba szállították, ahon- kalmával valamennyi helyi zsidó jiddis anyanan május 22- én Auschwitzba deportálták ôket. nyelvûnek vallotta magát. Kiskirva még máramarosi mértékkel mérve A háborút követôen a közösségi élet a Szovjetunió fennhatósága alá került Királymezôn is nagyon szegény falu volt, a helyi zsidók többsége családját fakitermelésbôl tartotta el. nem újult meg. Források: GC- MB, 349- 350; KJ- K, 110; A zsidók nagy része vizsnyici haszid volt, néhányan pedig szfinkai haszidok. A gyerekek héRLB- H, 568-569; ZS- H, 847; ZS- N, 194-195. 682

KISPATAK (RICSKA) Zsidó forrásokban használt névalakja: Ricske. A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Ökörmezei járásához tartozó településén 1840- ben 37 zsidó élt, az összlakosság 7,1 százaléka. 1880ban már 92, 1920- ban pedig 135 zsidó élt a településen. A két világháború között azonban megfogyatkozott a ricskai zsidók létszáma, 1941- ben 127- en éltek a településen. Ricskán nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók az ökörmezei ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. A ricskai zsidókat 1944. április közepén vagy a szeklencei, vagy az izai gettóba vitték, majd májusban Auschwitzba deportálták ôket. A háborút követôen a hitközségi élet a Szovjetunióhoz csatolt Ricskán nem újult meg. Források: GC- MB, 432; KJ- K, 107; RLBH, 568; ZS- H, 847; ZS- N, 194-195.

KISTARNA A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Huszti járásához tartozó településén 1880- ban 30, 1941- ben pedig 52 zsidó élt.

Kistarnán nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a huszti ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. 1944. április közepén a kistarnai zsidókat a nagyszôllôsi gettóba vitték. A gettó lakóit május 19- e és június 2- a között három transzportban deportálták Auschwitzba. A háborút követôen a Szovjetunióhoz csatolt településen a hitközségi élet nem újult meg. Források: RLB- H, 568; ZS- H, 847; ZS- N, 192-193.

KÖKÉNYES A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Taracvölgyi járásához tartozó településén már a 18. században is éltek zsidók, számuk 1840- re 113 fôre nôtt, ami az összlakosság 9,5 százalékát jelentette. 1880- ban 475, 1921- ben pedig 985 zsidó élt Kökényesen. A két világháború között azonban valamelyest visszaesett az addig nagy iramban fejlôdô zsidó közösség lélekszáma, így a településen 1930- ban 917, 1941- ben pedig 914 zsidó élt. A hitközség már a 19. század közepén mûködött, imaházuk, mikvéjük és héderjük már akkor volt. Kökényesen eleinte nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a técsôi ortodox anyahitközséghez tartoztak. Kökényes rabbija a 20. század elejétôl Weisel Slomo Eliezer volt, akinek dédapja már szerepelt az 1840- es népszámlálásnál a kökényesi zsidók listáján. Weisel rabbi elkötelezett vizsnyici haszid volt, aki a környéken maga is csodarabbinak számított. Röviddel 1944 pészahja, a gettósítás elôtt halt meg Szatmárnémetiben. Az 1941- es népszámlálás alkalmával 843 helyi zsidó vallotta magát jiddis anyanyelvûnek. A két világháború között Kökényesen élénk cionista élet folyt. 1933 és 1936 között mintegy 60 helyi zsidó alijázott. 1941 júliusában a magyar hatóságok a kökényesi zsidók mintegy felét, körülbelül 80 családot a német megszállás alatt lévô Galíciába deportáltak. Egyik akkor 17 éves túlélô elbeszélése 683


derben tanultak, amely minden héten valaki másnak a házában mûködött, így a téli hónapokban a fûtés költségét meg lehetett spórolni. 1941 nyarán a magyar hatóságok két család és 12 asszony kivételével – utóbbiaknak a férjei munkaszolgálatosok voltak – valamennyi kiskirvai zsidót a német megszállás alatt álló Galíciába deportáltak, ahol augusztusban a németek és ukrán segítôik Kamenyec- Podolszkijnál szinte mindegyiküket meggyilkolták. A maradék kiskirvai zsidókat 1944. április 16án a mátészalkai gettóba szállították, ahonnan május 22- én Auschwitzba deportálták ôket. A háborút követôen a hitközségi élet a Szovjetunióhoz csatolt Kiskirván nem újult meg. Források: GC- MB, 286- 287; KJ- K, 110; RLB- H, 568-569; ZS- H, 847; ZS- N, 194-195.


szerint miután a deportáltakat Kôrösmezônél átvitték a határon, a magyar katonák azt mondták nekik, hogy mehetnek, amerre látnak. A többség elindult a nem messzi erdô felé. Amikor az erdôt elérték, a magyar és a német katonák tüzet nyitottak rájuk. Akik akkor nem haltak meg, késôbb Kamenyec- Podolszkijnál lelték halálukat. A maradék kökényesi zsidókat 1944. április 20- án szállították a mátészalkai gettóba, ahonnan május 22- én deportálták ôket Auschwitzba. A háborút követôen a hitközségi élet a Szovjetunióhoz csatolt Kökényesen rövid idôre megújult, de a többség hamarosan elhagyta a települést. Az utolsó kökényesi zsidó 1976- ban alijázott. Források: GC- MB, 320- 334; KJ- K, 110; RLB- H, 568-569; ZS- H, 847; ZS- N, 194-195.

KÔRÖSMEZÔ Zsidó forrásokban használt névalakja: Jaszin. A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Rahói járásához tartozó településén 1728- ban kettô, 1840- ben már 16 zsidó élt, akik az összlakosság 0,4 százalékát adták. 1840- ben már Kôrösmezôn élt az a Rosenthal család, amely a hitközség történetében annak egész fennállása alatt fontos szerepet töltött be. 1880- ra a közösség lélekszáma 786 fôre növekedett. A kôrösmezei zsidók létszáma 1910- ben volt a legmagasabb, akkor 1520 zsidó élt a településen. A két világháború között valamelyest csökkent a közösség létszáma, 1921- ben 1435, 1941- ben pedig 1403 zsidó élt Kôrösmezôn. Kôrösmezôn ortodox anyahitközség mûködött, amely az 1850- es években alakult. A hitközség elsô rabbija az 1875- ben megválasztott Bergman Avraham Cvi volt, aki 1918- ban halt meg. Fia, Mose követte ôt a rabbiszékben. Bergman Mose rabbi a holokauszt áldozata lett. A hitközség intézményhálózata fokozatosan épült ki a 19. század második felétôl kezdve, s az 1930- as években már három zsinagógája volt. A kôrösmezei zsidók többsége haszid volt, legtöbben – köztük az idôsebb Bergman rabbi is – vizsnyici haszid volt. Éltek azonban a tele684

pülésen szigeti és szfinkai haszidok is. Az elsô világháborút közvetlenül megelôzôen Rosenthal Hajim állt a hitközség élén, akit 1914- ben helyi ruténok meggyilkoltak. Valójában Hajim testvérét, a tehetôs földbirtokos Jonát akarták megölni, de mivel az elmenekült, a hitközség elnöke esett áldozatul. Rosenthal meggyilkolását követôen a helyi zsidók önvédelmi alakulatot szerveztek, amelynek sikerült a további atrocitásokat megakadályoznia. A hitközség már 1930- ban saját általános iskolát nyitott. Ez az egyik elsô zsidó elemi iskola volt Máramarosban, ahol a gyerekek többsége a hagyományos oktatási intézményekben, héderben, talmud- tórában stb. tanult. A kôrösmezei zsidók többsége a fakitermelés, - feldolgozás és - kereskedelem legkülönbözôbb területein talált megélhetést. A faipar a két világháború között is központi helyet foglalt el, többek között nyolc fûrésztelep volt zsidó tulajdonban. Kôrösmezôn volt egy szûk szabadfoglalkozású réteg is, amelynek tagjai fôleg a munkácsi zsidó gimnáziumban, majd különbözô egyetemeken végeztek. Az 1941- es népszámlálás alkalmával 1274 helyi zsidó vallotta magát jiddis anyanyelvûnek. Kôrösmezô 1941 nyarán, július 8- a és augusztus 10- e között a magyar hatóságok által hontalannak ítélt és a német megszállás alatt álló Galíciába deportált zsidók utolsó magyarországi állomásává vált. Magáról Kôrösmezôrôl mintegy 45 családot – körülbelül 300 embert – deportáltak Galíciába, többségüket augusztus 27– 28- án gyilkolták le német egységek és ukrán segítôik Kamenyec- Podolszkijnál. A kôrösmezei zsidókat 1944. április 16- án gyûjtötték össze a nagyzsinagógában. Onnan a mátészalkai gettóba vitték ôket, ahonnan a közösséget május 22- én Auschwitzba deportálták. A háborút követôen Kôrösmezô a Szovjetunió része lett. Rövid idôre ugyan megújult a hitközségi élet, de mûködését a kommunista hatalom egyre szûkebb keretek között engedélyezte. A nagyzsinagóga mozi lett, a többi zsinagóga és bet midras épületeit pedig raktáraknak használták. Források: GC- MB, 375-382; KJ- K, 114; RLBH, 201-203, 575; ZS- H, 847; ZS- N, 194-195.

Zsidó forrásokban használt névalakja: Drahif. A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Huszti járásához tartozó településén 1735- ben két zsidó család élt, 1746- ban pedig 17 fô. 1840- ben már 130 zsidó élt Kövesligeten, az összlakosság 10,8 százaléka. 1880- ra a közösség létszáma 328, 1910- re pedig 564 fôre növekedett. A kövesligeti zsidó közösség a két világháború között is jelentôsen szaporodott, 1930- ban 725, 1941- ben pedig 1081 zsidó élt a településen. Kövesligeten eleinte nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a huszti ortodox anyahitközséghez tartoztak. Sakter már 1830- ban is volt. Az 1941- es népszámlálás alkalmával 924 helyi zsidó vallotta magát jiddis anyanyelvûnek. A magyar hatóságok 1941 nyarán a mintegy 140 kövesligeti zsidó család több mint a felét hontalannak nyilvánították, és a német megszállás alatt álló Galíciába deportálták. A deportálás elôl többen a környezô hegyekbe menekültek. Az elmenekültek összefogdosására a csendôrök razziákat rendeztek. Akiket megtaláltak, a hegyeken át gyalog a lengyel határra vitték, és átküldték ôket. Az elûzöttek döntô többségét a németek és ukrán segítôik Kamenyec- Podolszkijnál augusztusban meggyilkolták. 1944 áprilisában az akkor már önálló hitközségnek 454 tagja volt. A hitközség utolsó elnöke Berkovics Zsigmond volt. A kövesligeti zsidókat 1944. április közepén a szeklencei gettóba vitték. Május 15- én a gettó lakóit a szomszédos Száldobos vasútállomására hurcolták, onnan pedig Auschwitzba. A háborút követôen Kövesliget a Szovjetunió része lett. Rövid idôre ugyan megújult a hitközségi élet, de mûködését a kommunista hatalom egyre szûkebb keretek között engedélyezte. Források: GC- MB, 228- 231; KJ- K, 105; MZSML- D, 585, 647, 933, 1460; RLB- H, 568; ZS- H, 354, 847; ZS- N, 192-193.

KÖZÉPAPSA Zsidó forrásokban használt névalakja: MittelApsa. A Máramarosszigeti járáshoz tartozó tele-

pülésen a 18. századi összeírások tanúbizonysága szerint élt már egy- két zsidó család. 1840- ben 46 zsidó élt Középapsán, ami az összlakosság 2,5 százalékát tette ki. 1880- ra a közösség létszáma 259, 1910- re pedig 489 fôre növekedett. A két világháború között azonban valamelyest csökkent a középapsai zsidók lélekszáma, 1930-ban 355, 1941- ben pedig 412 zsidó élt a településen. A 19. század közepe táján alakult hitközség elsô intézményei a zsinagóga, a mikve és a temetô voltak. Középapsán nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók eleinte a máramarosszigeti ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az elsô világháborút követôen, amikor az anyahitközség Romániához került, Középapsa pedig Csehszlovákiához, a hitközség a faluszlatinai anyahitközség fiókja lett. A hitközség két világháború közötti gondnokai Davidovits David Beer, Lebovits Hajim Jiszrael és Tabak Hajim voltak, mindhárman a közösség jómódú tagjai közé tartoztak. A hitközség tagjainak döntô többsége azonban nagyon szegény volt, többnyire a szombati ünnepi étkezések megtartásához is a jobb módúak adományaira szorultak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. 1941 nyarán a magyar hatóságok mintegy 30 középapsai zsidót ítéltek hontalannak. A német megszállás alatt álló Galíciába deportálták ôket; többségüket augusztus 27–28- án a németek és ukrán segítôik Kamenyec- Podolszkij mellett gyilkolták meg. Voltak, akik egész Stanisîawówig jutottak, ôket 1941 ôszén, a helyi gettó elsô szelekciója alkalmával ölték meg. 1944. április 20- án a középapsai zsidókat a néhány kilométerre lévô aknaszlatinai gettóba vitték. Az összegyûjtés menete a következô volt: a csendôrök lezárták a falut, és házanként egyrészt leltározták az ingóságokat, másrészt összeszedték az embereket. Az öregeket és a gyerekeket szekereken szállították át Aknaszlatinára, de a többieknek gyalog kellett menniük. A gettóból két transzportban, május 20án és 23- án deportálták ôket Auschwitzba. A háborút követôen a hitközségi élet megújult ugyan a Szovjetunió fennhatósága alá került településen – mintegy 30 túlélô élt Középapsán –, de mûködését a kommunista hatalom 685


KÖVESLIGET


egyre szûkebb keretek között engedélyezte. A zsinagógát például lerombolták, helyére autóbusz- pályaudvar épült. Az 1980- as évek elején Középapsán egyetlen zsidó család élt. Források: GC- MB, 366- 368; KJ- K, 109; MZSML- D, 366, 678, 1139, 1178; PH- P, 368376; RLB- H, 571; ZS- H, 847; ZS- N, 190-191.

KRÁCSFALVA Az Aknasugatagi járáshoz tartozó településen 1880- ban 57, 1910- ben pedig 124 zsidó élt. Késôbb a Krácsfalván élô zsidók létszáma csökkent, 1930- ban 95, 1941- ben pedig már csak 75 zsidó élt a településen. Krácsfalván nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a bárdfalvai ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát, még az egyetlen „zsidónak minôsített nem izraelita vallású” személy is. 1944. április 16- án a krácsfalvai zsidók közül minden családból egy személynek a deszei körjegyzôhöz kellett mennie, hogy ott meghallgassák az utasításokat. Miután a férfiak féltek elmenni, a nôk mentek. A deszei jegyzô felolvasta elôttük a gettósítási rendeletet, miszerint valamennyi krácsfalvai zsidónak a Bárdfalván felállított gettóba kell mennie. Április 18- án vitték ôket a bárdfalvai gettóba. Bárdfalváról hetente egyszer hazamehettek élelmiszerért. Május 17- én a bárdfalvai gettót kiürítették, lakóit a máramarosszigeti gettóba gyalogoltatták. Onnan deportálták ôket május 18- án Auschwitzba. A háború után a hitközségi élet az újra Romániához csatolt településen nem újult meg, bár Krácsfalván 1947- ben még 10 zsidó élt. A késôbbi népszámlálások a településen zsidókat nem találtak. Források: AE- R, 171; GC- MB, 72- 74; RLBH, 569- 571; VEÁ- II, 412; ZS- H, 847; ZS- N, 188-189.

686

KRICSFALVA Zsidó forrásokban használt névalakja: Kricsif. A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Taracvölgyi járásához tartozó településén 1840- ben 25 zsidó élt, az összlakosság 3,5 százaléka. A kricsfalvai zsidó közösség lélekszáma 1880- ra 98, 1910- re pedig 144 fôre növekedett. A késôbbiek során a településen élô zsidó közösség megfogyatkozott, 1930- ban csak 96, 1941- ben pedig 134 zsidó élt Kricsfalván. A településen önálló hitközség nem volt, a helyi zsidók a técsôi ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. 1944 áprilisában a kricsfalvai zsidókat feltehetôen a mátészalkai gettóba szállították, ahonnan május 22- én Auschwitzba deportálták ôket. A háborút követôen a hitközségi élet a Szovjetunióhoz csatolt Kricsfalván nem újult meg. Források: GC- MB, 351; KJ- K, 112; RLB- H, 568-569; ZS- H, 847; ZS- N, 194-195.

LENGYELSZÁLLÁS (LYAHÓC) A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Ökörmezei járásához tartozó településén mindig igen kevés zsidó élt: 1910- ben 18, 1930- ban 14, 1941- ben pedig csupán 9. Lyahócon nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók az ökörmezei ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. A lyahóci zsidókat 1944. április közepén feltehetôen a beregszászi gettóba vitték. Onnan deportálták ôket május második felében Auschwitzba. A háborút követôen a hitközségi élet a Szovjetunióhoz csatolt Lyahócon nem újult meg. Források: GC- MB, 417; KJ- K, 107; RLB- H, 568; ZS- H, 847; ZS- N, 192-193.

Zsidó forrásokban használt névalakja: Lerdene. A Felsôvisói járáshoz tartozó településre 1800 körül érkeztek az elsô zsidók Galíciából. 1840ben már 70 zsidó élt Leordinán, az összlakosság 8,8 százaléka. 1880- ra a közösség létszáma 193, 1910- re pedig 300 fôre növekedett. Zsidók legnagyobb számban 1920- ban éltek Leordinán, 356- an. A két világháború között fokozatosan csökkent a helyi zsidó közösség létszáma, 1930-

Leordina, ortodox zsinagóga ban 324, 1941- ben pedig 229 zsidó élt a településen. A legtöbb zsidó a fakitermelésben és - feldolgozásban dolgozott: favágók, a fûrésztelepek munkásai és tutajosok voltak. A hitközség 1850 táján alakult meg, ekkor épült az elsô fa imaház is. Temetôje és mikvéje már korábban is volt a leordinai zsidóknak. Leordinán eleinte nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a petrovai, majd a máramarosszigeti ortodox anyahitközséghez tartoztak. A gyerekek három magánhéderben tanultak, a felnôttek pedig különbözô tanulóegyletekbe tömörültek. Leordinán a szigeti haszidok voltak a legerôsebbek, saját imaházuk is volt. Az 1860- as és 1880- as évek között a máramarosszigeti Teitelbaum Jekutiel Jehuda rabbi tanítványa, Neumann Hajim Elijahu Leordinán kis jesivát vezetett. Utódja Lehrner Hajim Arje volt, aki 1929- ben az Egyesült Államokba vándorolt, és New Yorkban lett rabbi. Leordina utolsó saktere és egyben Talmud- tudósa, Stockhammer Jis-

sachar, szintén szigeti haszid volt. Az 1941- es népszámlálás alkalmával két kivétellel valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. 1944 áprilisában a 234 fôs hitközség mindössze 31 adózót tartott nyilván. A hitközség utolsó elnöke Wohl Peiszach gazdálkodó volt, aki már az 1870- es években a település önkormányzati testületében a zsidók érdekeit képviselte. 1944. április végén a helyi zsidókat a felsôvisói gettóba vitték, ahonnan május 19–25- e között Auschwitzba deportálták ôket. Miután a leordinai zsidókat deportálták, nyolcszázadnyi munkaszolgálatos érkezett Leordina környékére, négy zsidó és négy román század. Parancsnokuk a kegyetlenségérôl ismert Keren Antal alezredes volt. 1944 szeptemberében, amikor a Vörös Hadsereg már nagyon közel volt, Keren parancsot kapott a visszavonulásra. Nem teljesítette azonban a parancsot, inkább alá akarta aknáztatni azt az utat, amelyen a munkaszolgálatosok dolgoztak, hogy így mindannyiuk halálát okozza. Egyik beosztottja azonban elárulta a tervet, és a munkaszolgálatosok a hegyekbe és a közeli településekre menekültek. Így érkezett sok budapesti zsidó munkaszolgálatos Leordinára. Keren azonban embereivel körülzárta a falut, és felgyújtotta. A tûzben mintegy 100 zsidó és 300 román munkaszolgálatos lelte halálát. A háború után csak néhány túlélô tért vissza az újra Romániához csatolt Leordinára; 1947ben a faluban 36 zsidó élt. Hamarosan azonban elhagyták a települést. Többségük alijázott. Leordinán 1956- ban 11 személy vallotta magát zsidó nemzetiségûnek, a késôbbi népszámlálások azonban zsidót a településen nem találtak. Források: AE- R, 172; GC- MB, 151-154; PHR, 165- 167; RLB- H, 571; VEÁ- II, 419; ZS- H, 369, 847; ZS- N, 190-191.

LIPCSE A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Huszti járásához tartozó településén 1746- ban 5, 1768- ban pedig 10 zsidó élt. 1840- ben már 86 zsidó élt itt, az összlakosság 8,1 százaléka. 1880687


LEORDINA


ban 260, 1921- ben 515, 1941- ben pedig 542 zsidó élt a településen. Lipcsén eleinte nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a huszti ortodox anyahitközséghez tartoztak. A zsinagógán kívül a 20. század elejétôl egy bet midras is volt a községben, amelyben a szfinkai haszidok külön imádkoztak. A lipcsei zsidók többsége ugyanis szigeti haszid volt. Az elsô világháborút követôen a hitközség rabbit választott magának a szigeti haszid Grünzweig Mose személyében. Grünzweig rabbi az 1940- es évek elején Husztra ment át, onnan deportálták 1944- ben Auschwitzba. A két világháború között a hitközség elnöke a boltos és kocsmáros Lebovits Joszef volt. Az elnöki posztot már az elsô világháború elôtt is többnyire a Lebovits család tagjai töltötték be. A lipcsei zsidók többsége szegény földmûves, kiskereskedô és fuvaros volt. Az 1941- es népszámlálás alkalmával 544 helyi zsidó vallotta magát jiddis anyanyelvûnek, ami azt jelenti, hogy voltak jiddis anyanyelvûek a településen élô négy „zsidónak minôsített nem izraelita vallású” személyek között is. 1941. augusztus közepén az összes lipcsei zsidót a csendôrök teherautókon Husztra szállították. Ott 70 embert gyömöszöltek be minden vagonba, hogy így Galíciába való deportálásuk utolsó magyarországi állomására, Kôrösmezôre vigyék ôket. Az emberekkel megtöltött vonat egy teljes napot állt Huszton. Végül Kôrösmezôre szállították ôket, ahol már több ezer zsidó volt összegyûjtve. Hamarosan az egész tábor kiürült, a magyar hatóságok e hontalannak ítélt zsidókat a német megszállás alatt lévô szomszédos Galíciába deportálták. A lipcseieket az utolsó transzportban akarták elszállítani, de végül rájuk már nem került sor, mivel közben Keresztes- Fischer Ferenc belügyminiszter a deportálásokat leállíttatta. Személyvonaton vitték ôket vissza Husztra, ahonnan hazamentek Lipcsére. 1944 áprilisában az 546 fôs önálló anyahitközségnek mindössze 80 adózó tagja volt. A hitközség utolsó elnöke Davidovics Majer kereskedô volt, utolsó rabbija pedig Grünvald József. A lipcsei zsidóknak 1944. április 17- én újból össze kellett gyûlniük, ezúttal a bet mid688

rasban. Miután a csendôrök minden megmaradt értéküktôl megfosztották ôket, másnap a közösséget gyalog és részben szekereken átszállították az izai gettóba. A gettó lakóit május 24- én gyalogosan a szomszédos, mintegy 7 kmre lévô Husztra vitték, a Davidovics- téglagyárba. Onnan deportálták ôket május végén két transzportban Auschwitzba. A háborút követôen mintegy 30 túlélô tért vissza Lipcsére, de miután a település a Szovjetunió része lett, többségük elhagyta Lipcsét. Eleinte fôleg Prágában és környékén telepedtek le, de késôbb sokuk Csehszlovákiából is elvándorolt, fôleg alijáztak. Az 1980- as évek elején egyetlen zsidó élt Lipcsén. Források: GC- MB, 244- 246; KJ- K, 103; RLB- H, 568; ZS- H, 372, 847; ZS- N, 192-193.

LIPCSEMEZÔ Zsidó forrásokban használt névalakja: PoljenLipsa. A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Huszti járásához tartozó településén 1840- ben már 43 zsidó élt, az összlakosság 6,9 százaléka. 1880- ra a közösség létszáma 119, 1910- re 231, 1941- re pedig 280 fôre növekedett. Lipcsemezôn eleinte nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a huszti ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. 1944 áprilisában a 268 fôs önálló anyahitközségnek mindössze 45 adózó tagja volt. A hitközség utolsó elnöke Judkovics Bernát napszámos volt. 1944. április végén a helyieket az izai gettóba vitték. A gettó lakóit május 24- én gyalogosan a szomszédos, mintegy 7 kmre lévô Husztra vitték, a Davidovics- téglagyárba. Onnan deportálták ôket május végén két transzportban Auschwitzba. A háborút követôen a hitközségi élet a Szovjetunióhoz csatolt Lipcsemezôn nem újult meg. Források: FK- MJ, 80; GC- MB, 250; KJ- K, 103; RLB- H, 568; ZS- H, 373, 847; ZS- N, 192193.

LONKA

LOZÁNSZKA lásd Cserjés.

A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Rahói járásához tartozó településén 1880- ban 123, 1910- ben pedig 197 zsidó élt. Az elsô világháborút követôen a helyi zsidó közösség létszáma jelentôsen visszaesett, 1921- ben a településen mindössze 70- en éltek. A két világháború között a közösség lélekszáma újra növekedett, ennek köszönhetôen Lonkán 1930- ban 132, 1941ben pedig 187 zsidó élt. Lonkán nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a nagybocskói ortodox anyahitközséghez tartoztak, saktert azonban önállóan alkalmaztak. A helyi zsidók fô megélhetési forrása a juhtenyésztés és a különbözô mezôgazdasági termékekkel, fôleg a juhsajttal való kereskedelem volt. Az 1941- es népszámlálás alkalmával valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. Az elsô világháborúban Lonkát két hétre elfoglalta az orosz hadsereg. A zsidók elmenekültek a településrôl, és ezt kihasználva a helyiek kirabolták házaikat, boltjaikat és mûhelyeiket. Miután azonban a Monarchia hadserege Lonkát visszafoglalta, a fôbûnöst felakasztották. 1918- ban a helyiek a hatalomváltás idôszakát kihasználva a zsidókon bosszút álltak. Összegyûjtötték ôket a zsinagógában, és újra mindenüket elrabolták. A lonkai zsidóknak súlyosabb bántódása ugyan nem esett, de újra elmenekültek a környezô településekre. Csak azt követôen tértek vissza Lonkára, hogy a régióban a cseh adminisztráció ténylegesen mûködni kezdett. 1941 nyarán a magyar hatóságok négy lonkai zsidó családot nyilvánítottak hontalannak, és a német megszállás alatt álló szomszédos Galíciába deportálták ôket. Az elhurcoltak közül senki sem tért vissza, feltehetôen KamenyecPodolszkijnál ölték meg ôket a németek és ukrán segítôik augusztus 27–28- án. 1944. április végén a lonkai zsidókat a mátészalkai gettóba vitték, ahonnan május 22- én deportálták ôket Auschwitzba. A háborút követôen a hitközségi élet a Szovjetunióhoz csatolt Lonkán nem újult meg. Források: GC- MB, 382- 383; KJ- K, 114; RLBH, 568; ZS- H, 847; ZS- N, 194-195.

LYAHÓC lásd Lengyelszállás.

A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Ökörmezei járásához tartozó településén 1840- ben 93 zsidó élt, az összlakosság 7,0 százaléka. 1880ra a közösség létszáma 411, 1910- re pedig 833 fôre növekedett. A két világháború között a majdánkai zsidók létszáma visszaesett, 1921- ben 698 és 1930- ban 798 zsidó élt a településen. A magyarországi zsidók többségének deportálását megelôzô utolsó népszámlálás 1941- ben Majdánkán 831 zsidó lakost regisztrált. Majdánkán nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók az ökörmezei ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az elsô, még fából készült zsinagóga az 1860- as években épült, akkor a közösségnek már több mint 300 tagja volt. A második, immár kôzsinagóga az 1930- as években készült el. A közösség saktere 1894- tôl kezdve egészen 1933ban bekövetkezett haláláig Silber Jichak volt, aki egyben a dáján szerepét is betöltötte. Silber ugyanakkor amolyan falusi gyógyító is volt, mivel rendkívül jól értett a gyógynövényekhez. A közösség nagy része a fakitermelés és - feldolgozás különbözô területein dolgozott. Több zsidó tulajdonban lévô fûrésztelep is mûködött Majdánkán. A Kohn–Lazarovits- féle fûrésztelepen például több mint 200 munkás dolgozott. Az 1941- es népszámlálás alkalmával valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. 1941 nyarán a magyar hatóságok több majdánkai zsidó családot hontalannak nyilvánítottak, és a német megszállás alatt álló Galíciába deportálták ôket. A számûzöttek egy részét ukrán milicisták gyilkolták le, mások különbözô galíciai gettókba kerültek, és osztoztak a lengyelországi zsidók sorsában. A majdánkai zsidókat 1944. április közepén az izai gettóba gyûjtötték. A gettó lakóit május 24- én gyalogosan a szomszédos, mintegy 7 kmre lévô Husztra vitték, a Davidovics- téglagyárba. Onnan deportálták ôket május végén két transzportban Auschwitzba. 689


MAJDÁNKA


A háborút követôen a hitközségi élet a Szovjetunióhoz csatolt Majdánkán nem újult meg. Források: GC- MB, 418-422; KJ- K, 107; RLB- H, 568; ZS- H, 847; ZS- N, 192-193.

MAJSZIN Zsidó forrásokban használt névalakja: Moszif. A Felsôvisói járáshoz tartozó településre az elsô zsidók feltehetôen a 18. század elején érkeztek Galíciából. 1840- ben már 200 zsidó élt Majszinban, az összlakosság 10,5 százaléka. A közösség a továbbiakban is nagy ütemben növekedett, 1880ban 534, 1910- ben 1098, 1920- ban pedig 1356 zsidó élt Majszinban. A fejlôdés üteme a két világháború közötti idôszakban megtorpant, 1930ban 1216, 1941- ben pedig 1067 zsidó lakosa volt a településnek. A helyi zsidók között a 19. század folyamán volt néhány fa- és terménykereskedô, de többségükben szegény földmûvesek, favágók és fûrésztelepi munkások voltak.

Majszin, ortodox zsinagóga A hitközség a 19. század elején szervezôdött, akkor épült a fazsinagóga is. Majszinban eleinte nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a felsôvisói ortodox anyahitközséghez tartoztak. A közösség többsége vizsnyici haszid volt. A hitközségben a Chevra Kadisán kívül számos szociális és tanulóegylet mûködött, közülük kiemelkedett a Bikur Cholim Egylet és a Chevrat Lomdé Sasz. 1894- ben nagy vita tört ki a felsôvisói anyahitközség és a majszini fiókhitközség között, mivel a majsziniak külön akartak válni az anyahitközségtôl. Az elsô világháborút követôen, amikor Majszin román fennhatóság alá került, sok helyi zsidó elhagyta a települést. 690

1940- ig fôleg anyagi gondok következtében a majszini zsidók mintegy negyede elköltözött. A többség Máramarosszigetre ment, mások Románia más nagyvárosaiban telepedtek le, vagy kivándoroltak az Egyesült Államokba. A két világháború között a gazdasági gondok ellenére a hitközségnek saját rabbija is volt, Wiedmann Mose Meir, aki az 1940- es évek elején halt meg. Utána a közösségnek már csak alrabbija volt, Beck Jichak, aki a holokauszt áldozata lett. Az 1941- es népszámlálás alkalmával két kivétellel valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. 1944. április végén a majszini zsidókat a felsôvisói gettóba szállították. A helyi román parasztok együttérzésük jeleként felajánlották szekereiket a gettóba vonulóknak. (Máramaros vármegye településeinek döntô többségében a hatóságok csak a nôk, a gyerekek és az öregek számára engedélyezték, hogy szekereken költözzenek át a gettóba.) A gettóból néhányszor kísérettel egyesek visszamehettek Majszinba, hogy lezárt házaikból a gettó többi lakója számára élelmet hozzanak. Felsôvisóról május 19– 25- e között deportálták a majszini zsidókat Auschwitzba. A háború után mintegy 180 túlélô (1947- es világkongresszusi adat) tért vissza az újra Romániához csatolt Majszinba, de hamarosan elhagyták a települést; többségük alijázott. Az 1956. évi népszámlálás Majszinban 60 zsidó nemzetiségû személyt regisztrált, de 1966- ban a településen már csak egy zsidót találtak. A késôbbi összeírásokban már zsidók nincsenek. Források: AE- R, 172; GC- MB, 127-140; GYY- MK, 49; PH- R, 171-172; RLB- H, 571; VEÁ- II, 422; YVA, 03- 9 647; ZS- H, 847; ZS- N, 190-191.

MÁRAGYULAFALVA Az Aknasugatagi járáshoz tartozó településre az elsô zsidók a 18. század elején érkeztek. 1728- ban egy zsidó család élt Máragyulafalván, a családfô bortermeléssel és pálinkafôzéssel foglalkozott. 1735- ben már három család élt a településen, összesen 20 zsidó. 1840- ben 54 zsidó élt Máragyulafalván, az összlakosság 5,1 százaléka. 1880-

ütemben gyarapodott, így a városban 1910- ben 7981, 1941- ben pedig 10 144 zsidó élt. Máramarosszigeten az elsô zsinagóga 1807ben épült meg. A hitközség elsô rabbija Kahan Juda volt, aki 1819- ben halt meg. 1834- ben lett

Máramarossziget, nagy ortodox zsinagóga

Máramarossziget, Hajnal utcai ortodox zsinagóga

MÁRAMAROSSZIGET Zsidó forrásokban használt névalakja: Sziget. Az elsô zsidók a 18. század elején érkeztek Máramarosszigetre, 1740- ben már állandó minjanjuk volt. 1785- ben 142, 1869- ben 2325, 1880- ban pedig 3380 zsidó élt Máramarosszigeten. A közösség létszáma a 20. század folyamán is nagy

Máramarossziget, régi szefárd zsinagóga 691


ban már 108, 1920- ban pedig 207 zsidó élt a településen. A két világháború között azonban fokozatosan megfogyatkozott a máragyulafalvai zsidó közösség létszáma, 1930- ban 176, 1941- ben pedig 132 zsidó élt a faluban. A helyi zsidók tipikus máramarosi foglalkozásokat ûztek, földmûveléssel, fakitermeléssel és - feldolgozással foglalkoztak. Többségük rendkívül szegény volt. Máragyulafalván nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a bárdfalvai ortodox anyahitközséghez tartoztak. A hitközség csak az 1880- as években alakult meg, akkor épült meg a zsinagóga is. Az 1941- es népszámlálás alkalmával két kivétellel valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. 1942- ben több máragyulafalvai zsidót munkaszolgálatra soroztak. Közülük hárman kerültek a keleti frontra, ahol mindhárman elpusztultak. Egyikük, Alter Jiszrael, a dorositsi kórház felgyújtásakor, 1943 áprilisában halt meg. 1944. április 14- én, pészah hetedik napján a máragyulafalvai zsidókat a zsinagóga udvarán gyûjtötték össze. Néhány napig tartózkodtak ott, azalatt mindenkit végigkutattak elrejtett értékeket keresve. A vizsgálat után a bárdfalvai gettóba vitték ôket. Május 17- én a bárdfalvai gettót kiürítették, lakóit a máramarosszigeti gettóba gyalogoltatták. Onnan deportálták ôket május 18- án Auschwitzba. A háború után a hitközségi élet az újra Romániához csatolt településen nem újult meg. A faluban 1947- ben 13 zsidó lakott. 1977- ben is találtak a népszámlálók Maragyulafalván 2 zsidó nemzetiségû lakost, de a késôbbi összeírásokban zsidók már nem szerepelnek. Források: AE- R, 172; GC- MB, 62- 63; PHR, 110; RLB- H, 569- 571; VEÁ- II, 416; ZS- H, 847; ZS- N, 188-189.


Máramarossziget, új szefárd zsinagóga

tokhoz tartozó haszid is élt, a különbözô udvarok között többször is nagy és országszerte ismert viták törtek ki. Az elsô világháború után Máramarosszigeten telepedett le többek között a borsai rebbe, Hager Pinhas, a koszovi rebbe, Hager Mose és a nadwórnai rebbe, Rosenbaum Jakov Issachar Dov. A hitközségek mellett különbözô egyesületek mûködtek, többek között Chevra Kadisa és nôegylet, Malbis Arumim, valamint Chevrat Sasz, Chevra Misnajot és Machziké Hadat. A szefárd hitközség nyitott elôször iskolát Má-

Máramarossziget, az új szefárd zsinagóga belseje

Máramarossziget, Besz hamidrás

a hitközség rabbija a sátoraljaújhelyi cadik Teitelbaum Mózes fia, Teitelbaum Eliezer Niszan. A hitközség többsége azonban koszovi haszid volt, akik Teitelbaum rabbit nem fogadták el, és ezért a közösségen belül éles vita tört ki. A hosszú ideig elhúzódó vitából a Teitelbaumdinasztia került ki gyôztesen, híveiket a zsidó világ mindmáig szigeti haszidokként ismeri. A második nagy vitára 1883- ban került sor, miután meghalt Teitelbaum Jekutiel Jehuda rabbi, aki az 1868–1869- es, az irányzatok szakadását eredményezô zsidó kongresszust követôen nem csatlakozott az ortodoxiához, és a hitközséget status quo ante alapon mûködtette. 1883- ban azonban a magyarországi ortodox rabbik nyomására a hitközség végül mégis csatlakozott az ortodoxiához, a belépés módjáról azonban hosszú és elkeseredett viták folytak a közösségen belül. A hitközségbôl végül e vita folyományaként 1887- ben kivált egy ún. szefárd hitközség. A városban nagyon sok, különbözô irányza692

Máramarossziget, talmud-tóra-zsinagóga ramarosszigeten, valamivel az elsô világháború kitörése elôtt. A helyi zsidó gyerekek többsége a hitközségek által fenntartott vagy magánkézben lévô héderekbe és talmud- tórákba járt. A városban 1858- tól jesiva is mûködött. 1874ben Máramarosszigeten héber nyomda nyílt, amelyben fennállásáig – 1944- ig – több mint

Máramarossziget, talmud-tóra a helyi cionisták vezettek. Ezt azonban nagyon kevesen látogatták. Az ortodox hitközség az 1920- as években hétosztályos iskolát nyitott, amelyben több száz gyerek tanult. A jesiva bóherei 1928- tól szôni tanultak. Ez egyedülálló volt Erdélyben, Máramarosszigetet kivéve csupán Nagyiklódon tanultak a jesivai bóherek szakmát, ôk az asztalosmesterséget. A máramarosszigeti jesivában Grosz Z. Leib (Jekutiel Jehuda) rabbi még bôvítette is az elsajátítható foglalkozások listáját. Az 1930- as években különbözô mezôgazdasági tevékenységeket is lehetett tanulni, például baromfitenyésztést, tejtermelést és méhészetet, amelyek az alijához is segítséget nyújtottak. A jesivát részben a Joint finanszírozta Torah im Derech Erec programja keretében. A két világháború között a cionizmus egyre népszerûbb lett Máramarosszigeten, sok cionista egyesület jött létre. Még cionista sportegyesület is mûködött a városban, Simson néven. Mivel a helyi zsidók döntô többsége vallásos

volt, a legerôsebb cionista csoport a városban a Mizrachi volt. A helyi és Máramaros megyei cionista szervezetek talán legkiemelkedôbb akciója az 1935- ben megszervezett nagy alija volt, akkor a városból és a megyébôl mintegy 70 földmûves család – körülbelül 400 ember – alijázott. Többségük Rehovotban telepedett le. A magyar hatóságok 1941 nyarán több száz hontalan, azaz magyar állampolgársággal nem rendelkezô zsidót a német megszállás alatt lévô ukrajnai Kamenyec- Podolszkijba deportáltak, ahol augusztus 27–28- án német egységek és ukrán segítôik meggyilkolták ôket. A Máramarosszigetrôl elûzöttek közül egyetlen ember tért vissza, Mose Lieberman, az Ec Haim zsinagóga samesza. Liebermant szintén lelôtték, de csak megsebesült, és a hullahegy alján életben maradt. Amikor az átélt élményekrôl visszatérése után beszámolt, senki nem hitt neki, mindenki azt gondolta, hogy megôrült. Alakját a város neves szülötte, Elie Wiesel örökítette meg Az éjszaka címû mûvében. 1941- ben és 1942- ben sokakat behívtak munkaszolgálatra, egy részüket az ország területére, de többségük Ukrajnába, a keleti frontra került, ahol közülük sokan meghaltak. 1942ben a magyar hatóságok a hitközség több vezetô tagját letartóztatták, mondván, hogy kommunisták. 1942–1943 során Máramarosszigetre sok lengyel zsidó menekült érkezett, akik különbözô lengyelországi gettókból és koncentrációs táborokból szöktek meg. A menekültek fogadásában, elhelyezésében, ellátásában és továbbmenekítésében Danzig Sámuel (Smuel) rabbi volt az egyik legaktívabb. Rajta kívül Teitelbaum Salamon Leb (Jekutiel Jehuda) rabbi is segítette a menekülteket, többek között megnyitotta elôttük jesivája kapuit. Mellettük a különbözô haszid rebbék is bújtattak menekülteket házaikban és híveiknél. A máramarosszigeti zsidó tanács rögtön a németek bevonulása, 1944. március 19- e után megalakult. A helyi zsidóság mozgását már április elsején korlátozták: este 6 és reggel 6 óra között nem hagyhatták el lakásaikat, a várost egyáltalán nem hagyhatták el, s üzleteiket 40 cm- es sárga csillaggal kellett megjelölniük. Az 1944. 693


200 héber nyelvû, fôleg rabbinikus mû jelent meg. A városban héber, valamint jiddis nyelvû újságok is megjelentek. Az 1941- es népszámlálás alkalmával 6018 helyi zsidó vallotta magát jiddis anyanyelvûnek. Miután Máramarossziget az elsô világháborút követôen Romániához került, a Machziké Hadat egylet az Agudat Jiszraelhez csatlakozott, és 1921- ben mezôgazdasági hachsarát nyitott a városban. Az ott dolgozó fiatalok közül többen alijáztak. Az elsô világháborút követôen héber nyelvû iskola is nyílt a városban, amelyet


április második hetében készült hitközségi öszszeírás szerint a máramarosszigeti ortodox hitközség 685 adózóval rendelkezett, de a hitközség lélekszámát az összeírás nem tartalmazza. A Máramaros vármegyében és egész Kárpátalján foganatosított zsidóellenes intézkedéseket április 12- én, a Munkácson tartott értekezleten fogadták el. Ezen Máramaros vármegyét és Máramarosszigetet Ilinyi László alispán, Gyulafalvi Rednik Sándor máramarosszigeti polgármester, Tóth Lajos rendôrfônök, Álgya- Pap Zoltán, a Kárpátalja kormánybiztosa mellé beosztott tábornok és Sárváry Miklós csendôr ezredes képviselte. Máramarosszigeten Máramaros vármegye vezetô tisztviselôi számára a gettósítás lebonyolításáról Ilinyi László alispán április 15- én tartott eligazítást. Aznap délután, a Tóth rendôrfônök elnökletével összeült polgári, rendôr- és csendôr- tisztviselôi értekezleten áttekintették a mûveletek részleteit, és felállították azt a húsz bizottságot, amelyet a zsidók begyûjtésével bíztak meg. Máramarosszigeten négy utcában jött létre a gettó a város zsidó lakosai számára. A helyiek gettóba költöztetése április 20- án kezdôdött. A vidéki, tehát a Máramaros vármegyei zsidókat – kivéve a Técsôre vitt Técsôi járásbelieket – szintén a városban létesített ún. kisgettóban helyezték el, a szegénynegyedben. A két gettóban összesen csaknem 13 ezer zsidó élt, közülük majdnem 10 ezer helyi volt. A helyiek gettósítása során a közösség vezetôibôl és az értelmiségiekbôl mintegy 140 embert elkülönítettek, és a város egyik zsinagógájában helyezték el ôket élelem és víz nélkül, s a legtöbbjüket megverték. Feltehetôen attól féltek, hogy ellenállást fognak szervezni. Az így különválasztottakat az utolsó transzportban deportálták Auschwitzba. A városi gettó nagyon zsúfolt volt, egyegy szobában akár 15- 24 embert is elhelyeztek, így május 8- án már 56 személy tífuszgyanússá vált. A gettó parancsnoka Tóth Lajos máramarosszigeti rendôrfônök, helyettese pedig Konyuk József, a helyi tûzoltóság parancsnoka volt. A zsidó tanács tagjai a következôk voltak: Danzig Sámuel rabbi, Joszovits Lipót elnök (háztulajdonos, a hitközség utolsó elnöke), Kasztner 694

(Keszner) Jenô, Krausz Ferenc, Jakobovits Mór és Vogel Ignác (elnökhelyettes). A zsidó tanács felügyelete alatt különbözô bizottságok mûködtek: szociális, egészségügyi és munkabizottság. A gettóban népkonyha és zsidó rendôrség is volt. A vallási és a kulturális életet is megpróbálták megszervezni, a gettóban az ima mellett különbözô elôadások és tórasiurok voltak gyerekeknek és felnôtteknek egyaránt. A gettóból csoportokat vittek ki különbözô nehéz és megalázó munkákra. A férfiaknak – megalázásul – levágták a szakállát. A gettóban élôket vallatták és kínozták, elrejtett értékek után kutatva. A helyi „pénzverde” vezetôi Tóth és Sárvári csendôr ezredesek voltak, segédeik pedig Fejér János rendôrfelügyelô és Konyuk József. Sárvárit egy 50 fôbôl álló csendôregységgel Miskolcról rendelték Máramarosszigetre a gettó ôrzésére. A nôk altesti vizsgálatát maguk a csendôrök végezték. A máramarosszigeti gettó lakóit május közepétôl négy transzportban deportálták Auschwitzba. Az elsô transzport május 16- án indult, abban a kisgettó lakói voltak. A deportálás elôtt a csendôrök mindenkit összegyûjtöttek a nagyzsinagógában, ahol az embereket még egyszer átkutatták. Testi motozást is alkalmaztak azért, hogy megtalálják a zsidók elrejtett értékeit. Az elsô transzportban 3007 ember volt, a május 18- án induló másodikban 3148, a május 20- án indulóban pedig 3104. Az utolsó, május 22- i transzportban 3490 embert deportáltak. Máramarosszigetrôl összesen 12 749 zsidót deportáltak Auschwitzba. A gettók kiürítése után több rejtôzködô zsidót fedeztek fel. Egyeseket Aknaszlatinára vittek, és onnan deportáltak. Azt a csoportot viszont, amelynek tagjait a városhoz közeli erdôben fogták el, visszavitték Máramarosszigetre, és a piactéren valamennyiüket lelôtték. Többeket helyi lakosok rejtettek el házaikban. 1945- ben Máramarossziget újra Románia része lett. A háború után újra alakult a hitközségi élet. 1947- ben már több mint 2300 zsidó lakott a városban – a Zsidó Világkongresszus összeírása szerint 2308 –, akiknek többsége a háború elôtt a környéken és Bukovinában élt. A márama-

Források: AE- R, 171; AY- HR, 102-106; AY- SZ, 12-41, 46- 52, 70- 79; C- DH, 64- 67; DWH; FKARCH, 124; FK- MJ, 98; GC- MB, 3-40; MCW, 313-314; MZSML- D, 91, 168, 280, 384, 426, 1699; MZSML- PJ; PH- R, 201-217; RLB- H, 569- 571; VEÁ- II, 369- 370; YVA, 03-10 218; ZS- H, 395396, 847; ZS- N, 190-191; ZSL, 578-579.

MIHÁLKA Zsidó forrásokban használt névalakja: Mikif. A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Huszti járásához tartozó településén 1746- ban két zsidó élt. De aztán több mint száz évig nincs nyoma Mihálkán zsidó betelepedésnek. 1880-

ban 22 zsidó élt Mihálkán, és ettôl kezdve a helyi zsidó közösség létszáma kismértékben ugyan, de folyamatosan növekedett. 1910- ben 41, 1930- ban 75 és 1941- ben 86 zsidó élt a településen. A faluban nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a huszti ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával egy kivétellel valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. A mihálkai zsidók 1944. április közepén a szeklencei gettóba kerültek. Május 15- én a gettó lakóit a szomszédos Száldobos vasútállomására vitték át, és onnan Auschwitzba deportálták ôket. A háborút követôen a hitközségi élet a Szovjetunióhoz került Mihálkán nem újult meg. Források: GC- MB, 247; KJ- K, 105; RLBH, 568; ZS- H, 847; ZS- N, 192-193.

MIKOLAPATAK Az Aknasugatagi járáshoz tartozó településen 1840- ben 48 zsidó élt, az összlakosság 6,8 százaléka. 1880- ban már 88 zsidó élt a településen, de a helyi zsidó közösség nem igazán tudott megerôsödni. 1920- ban ugyan még 89 zsidó lakosa volt Mikolapataknak, de 1930- ban már csak 62, 1941- ben pedig csupán 48. Mikolapatakon nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a bárdfalvai ortodox anyahitközséghez tartoztak. A közösség mintegy fele vizsnyici, fele pedig szigeti haszid volt. Ennek ellenére az 1941- es népszámlálás alkalmával csak 14 helyi zsidó vallotta magát jiddis anyanyelvûnek. A mikolapataki zsidók többsége kiskereskedô és földmûves volt. Jövedelmüket nyáron vendégfogadással tudták kiegészíteni, mivel a település a környéken kedvelt gyógyfürdô volt. 1944 végén a mikolapataki zsidókat a bárdfalvai gettóba vitték. Május 17- én a bárdfalvai gettót kiürítették, lakóit a máramarosszigeti gettóba gyalogoltatták. Onnan deportálták ôket május 18- án Auschwitzba. A háborút követôen néhány túlélô visszatért az újra Romániához csatolt Mikolapatakra. 1947- ben 10, 1966- ban pedig 7 zsidó élt a tele695


rosszigeti zsidók jelentôs része azonban a következô évek során alijázott, vagy más országokba vándorolt ki. A városban 1956- ban 1381 személy vallotta magát zsidó nemzetiségûnek és közülük 1083 jiddis anyanyelvûnek is. 1966- ban a zsidó nemzetiségûek száma már csak 159- re, a jiddis anyanyelvûeké pedig 71- re csökkent. 1977- ben 116, 1992- ben pedig 33 személy vallotta magát zsidó nemzetiségûnek. Utóbbiak közül 31 volt az izraelita vallású. Máramarosszigeten 2002- ben 22 zsidó nemzetiségû és izraelita vallású személy élt, akik közül 7 személy a jiddist tekintette anyanyelvének. A Máramarosszigeti járáshoz tartozó településeken – Máramarossziget városa nélkül – az 1941- es népszámlálás adatai szerint 41 476 személy élt, közülük 7082 volt izraelita vallású. Utóbbiak összesen a következô 15 településen éltek (zárójelben az izraeliták, illetve az összlakosság lélekszáma): *Aknaszlatina (2537; 8941 [Faluszlatina adataival együtt]), *Alsóapsa (978; 8335), *Alsóróna (356; 2835), *Faluszlatina (2537 [Aknaszlatinával együtt]; 5297 lakos 1939- ben), *Felsôróna (388; 3375); *Hosszúmezô (344; 3073), *Kabolapatak (379; 2216), *Középapsa (412; 4559), *Rónaszék (15; 1013), *Szarvaszó (161; 1736), *Tiszafejéregyház (176; 1714), *Tiszakarácsonyfalva (911; 1981), *Tiszaveresmart (104; 923) és *Újbocskó (321; 775).


pülésen. Hamarosan azonban mindannyian elhagyták Mikolapatakot, s a késôbbi népszámlálások a településen zsidókat nem regisztráltak. Források: AE- R, 171; GC- MB, 194; RLBH, 569- 571; VEÁ- II, 399; ZS- H, 847; ZS- N, 188-189.

NAGYBOCSKÓ Zsidó forrásokban használt névalakja: Bicskev vagy Bicskof. A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Rahói járásához tartozó településre az elsô zsidók a 18. század elején érkeztek. 1728ban egy nyolcgyerekes és egy kétgyerekes család élt Nagybocskón. 1746- ban mindössze egyetlen ötfôs család élt a településen. Az akkor Nagybocskón élô zsidók mind Galíciából érkeztek. 1880- ban már 520 zsidó lakosa volt Nagybocskónak. A helyi zsidó közösség lélekszáma a 20. század elsô felében tovább gyarapodott, 1910- ben 1163, 1930- ban 1344 és 1941- ben 1708 zsidó élt Nagybocskón. A helyi zsidók többsége földmûves volt, és különbözô mezôgazdasági terményekkel kereskedtek. A 20. század elején Nagybocskón jelentôs vegyi gyár jött létre, amely sok zsidónak kínált munkalehetôséget. Az elsô világháborút követôen, amikor a település román fennhatóság alá került, a gyár, amelynek fôrészvényese a magyar állam volt, bezárt. A két világháború közötti nehéz gazdasági viszonyok következtében Nagybocskót sok lakos elhagyta. Nagybocskón ortodox hitközség mûködött, amely a 19. század második felében jött létre, és a máramarosszigeti anyahitközséghez tartozott. Akkor épült meg a zsinagóga, és ekkor alakult meg a Chevra Kadisa. A 20. század elején a hitközség nagyobb zsinagógát akart építeni, de mivel ehhez nem állt rendelkezésére megfelelô mennyiségû pénz, a neológ Országos Iroda támogatását kérte. Úgy gondolták, hogy nagyobb eséllyel fordulnak az Országos Irodához, ha a zsinagóga mellett egy iskola felépítését is vállalják. A neológ csúcsszerv valóban adott pénzt az építkezésre, de csak az iskolával együtt. A nagybocskói hitközségben erre parázs vita tört ki, mivel a hitközség hagyományôrzôbb ré696

sze félt attól, hogy a leendô iskola a neológia eszméit fogja terjeszteni az ortodox hitközségben. A vita, amelybe a magyarországi ortodox rabbik közül is sokan belefolytak, végül azzal a döntéssel zárult, hogy a nagybocskói hitközségnek vissza kell adnia a neológoktól kapott összeget. Hivatalosan ugyan sosem volt Nagybocskónak saját rabbija, számos tudós talmudista élt a közösségben. Nagybocskón élt például 1898- tól 16 éven keresztül Popper Alter Saul, aki egy kis jesivát is fenntartott. Nagybocskón született 1893- ban a jiddis költô, Holder Joszef, aki 1921– 1922- ben a máramarosszigeti Jüdische Zeitung egyik szerkesztôje volt. Késôbb Budapestre költözött, ahol magyar verseket is fordított jiddisre. 1945- ben a nyilasok megölték Budapesten. Szintén Nagybocskón született 1892- ben Kellen József villamosmérnök, aki a Tanácsköztársaság alatt népbiztos volt. Az elsô világháborúban a közösség 9 tagja esett el. 1940 szeptembere után, amikor Nagybocskó újra magyar fennhatóság alá került, a helyi magyar fiatalok közül sokan a nyilasokhoz csatlakoztak. Ettôl kezdve mindennapossá vált a nagybocskói zsidók megalázása. Többségüket megfosztották iparengedélyüktôl, földjeiket elvették. Az 1941- es népszámlálás alkalmával 1655 helyi zsidó vallotta magát jiddis anyanyelvûnek. 1941 nyarán a magyar hatóságok több mint 100 hontalannak ítélt nagybocskói zsidót – valójában fôleg a legszegényebbeket – deportáltak a német megszállás alatt lévô Galíciába. Többségüket Kamenyec- Podolszkijnál német egységek és ukrán segítôik augusztus 27–28- án meggyilkolták. 1944. április 16- án a nagybocskói zsidókat a nagyzsinagógában gyûjtötték össze. Ott három napig tartották ôket fogva, miközben a csendôrök kegyetlenül vallatták ôket elrejtett értékeket keresve. Végül a mátészalkai gettóba szállították ôket, ahonnan május 22- én deportálták ôket Auschwitzba. A gettósítás elôl néhányan a közeli erdôkbe menekültek, de többségüket a helyi rutén parasztok felkutatták, és átadták a csendôröknek. Egy- két menekültnek azonban segítettek. A háború után Nagybocskó egyik fele újra

NAGYKIRVA

A háborút követôen a hitközségi élet a Szovjetunióhoz került Nagykirván nem újult meg. Források: GC- MB, 348; KJ- K, 111; RLB- H, 568-569; ZS- H, 454, 847; ZS- N, 194-195.

NAGYPRISZLOP lásd Pereszlô. NÁNFALVA Az Aknasugatagi járáshoz tartozó településen 1840- ben már 42 zsidó élt, az összlakosság 11,7 százaléka. A helyi zsidó közösség a késôbbiekben sem tudott jelentôsen megerôsödni, 1880ban 53, 1910- ben 86, 1941- ben azonban csak 76 zsidó élt a településen. Nánfalván nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a bárdfalvai ortodox anyahitközséghez tartoztak. Volt azonban zsinagógájuk és mikvéjük. A hitközség döntô többsége a krecsinevi (tiszakarácsonyfalvai) rebbe híve volt. Az 1941- es népszámlálás alkalmával egy kivétellel valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. 1944. április 15- én a szomszédos barcánfalvai csendôrôrsrôl érkeztek csendôrök Nánfalvára, és felolvasták a gettósítási rendeletet. Néhány nap múlva a helyi iskolában gyûjtötték össze a nánfalvai zsidókat, és vallatták ôket elrejtett értékek után kutatva. Onnan szállították át ôket szekereken a bárdfalvai gettóba. Május 17-én a bárdfalvai gettót kiürítették, lakóit a máramarosszigeti gettóba gyalogoltatták. Onnan deportálták ôket május 18- án Auschwitzba. A háborút követôen néhány túlélô visszatért az újra román fennhatóság alá került Nánfalvára, 1947- ben 17- en éltek a településen. Hamarosan azonban többségük elhagyta Nánfalvát. 1977- ben még 3, az 1980- as évek elején azonban a településen már egyetlen zsidó élt. Források: AE- R, 171; GC- MB, 194; RLBH, 569- 571; VEÁ- II, 389; ZS- H, 847; ZS- N, 188-189.

A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Taracvölgyi járásához tartozó településén 1840- ben 29 zsidó élt, akik az összlakosság 6,6 százalékát adták. 1880- ban 117, 1910- ben pedig 233 zsidó élt a településen. A közösség lélekszáma 1930- ban volt a legmagasabb, akkor 305 zsidó élt Nagykirván. A magyarországi zsidók többségének deportálását megelôzô utolsó népszámlálás 1941ben 299 zsidó lakost regisztrált a településen. Nagykirván eleinte nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a técsôi ortodox anyahitközséghez tartoztak. A két világháború között Wolf Joszef, Vogel Hajim és Meirovics Jakov voltak a hitközség elnökei. A közösség nagy része földmûves, kisiparos és kereskedô volt. Az 1941- es népszámlálás alkalmával 267 helyi zsidó vallotta magát jiddis anyanyelvûnek. 1944 áprilisában a 228 fôs anyahitközségnek egyetlen adózó tagja sem volt. A hitközség utolsó elnöke a szigeti haszid Berkovics Salamon volt. Amikor 1944 pészahját követôen a nagykirvai zsidókhoz elért a környékbeli zsidók összegyûjtésének és gettóba szállításának a híre, majdnem az egész közösség elmenekült a hegyekbe. Ott éltek négy napig, de miután a csendôrök ruténokat küldtek az erdôbe, hogy mondják meg a bujkálóknak, nincs okuk félni, és nyugodtan elôjöhetnek, hazatértek. Amint viszszatértek, a csendôrök körbezárták a falut, és a zsidókat a zsinagógába terelték. Miután mindent elraboltak tôlük, szekereken a szomszédos Taracközbe szállították ôket, ahonnan a nagy- NEGRÓC lásd Felsôkalocsa. kirvai zsidókat vonattal vitték tovább a mátészalkai gettóba. Onnan május 22- én deportálták ôket Auschwitzba. 697


Románia, másik fele pedig a Szovjetunió része lett. (Lásd az Újbocskó címszót is.) A hitközségi élet megújult ugyan, de a kommunizmus idején egyre szûkebb keretek között tudott csak fennmaradni. Az 1980- as évek elején a település mindkét felében élt még néhány zsidó. Források: GC- MB, 278-286; GYY- MK, 48; KJ- K, 114; PH- R, 93- 95; RLB- H, 568; ZS- H, 847; ZS- N, 194-195; ZSL, 628.


NÉMETMOKRA A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Taracvölgyi járásához tartozó településén, ahová még Mária Terézia telepített be németeket, csak néhány zsidó élt. 1880- ban 6, 1910- ben 20, 1930ban és 1941- ben pedig 7. A településen nem volt hitközség, a helyi zsidók a técsôi ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. 1944 áprilisában feltehetôen a mátészalkai gettóba szállították a németmokrai zsidókat, ahonnan május 22-én Auschwitzba deportálták ôket. A háborút követôen a Szovjetunióhoz csatolt Németmokrán nem volt zsidó közösségi élet. Források: GC- MB, 335-336; KJ- K, 111; RLBH, 568-569; ZS- H, 847; ZS- N, 194-195.

gyûjtötték össze. Miután miden értéktárgyukat elrabolták, a mátészalkai gettóba szállították ôket. Onnan deportálták ôket május 22- én Auschwitzba. Ugyanaz a nyágovai zsidó, aki 1941- ben a keleti fronton volt munkaszolgálatos, 1944- ben a gettósítás elôl a hegyekbe menekült, ahol partizáncsapatot szervezett. A csoportnak 11 zsidó és négy kommunista nem zsidó tagja volt. Miután azonban a helyi rutén lakosság és a csendôrök egyaránt vadásztak rájuk, a zsidók mintegy négy hét elteltével önként bementek a técsôi gettóba. Három nap múlva Auschwitzba deportálták ôket. A háborút követôen a néhány túlélô nem tért vissza a Szovjetunióhoz csatolt Nyágovára; többségük alijázott. Források: GC- MB, 338; KJ- K, 111; RLB- H, 568-569; ZS- H, 847; ZS- N, 196-197.

NYÁGOVA A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Taracvölgyi járásához tartozó településén 1840- ben 28 zsidó élt, az összlakosság 5,4 százaléka. 1880ban már 99, 1910- ben pedig 138 zsidó élt Nyágován. A két világháború között azonban a helyi zsidó közösség lélekszáma visszaesett, 1920- ban 115, 1941- ben pedig 118 zsidó élt a településen. Nyágován nem volt önálló hitközség, a 19. század közepétôl a helyi zsidók a técsôi ortodox anyahitközséghez tartoztak. Szinte valamennyi helyi zsidó vizsnyici haszid volt, akik többnyire kiskereskedôkként és kisiparosokként tartották el családjukat. Az 1941- es népszámlálás alkalmával valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. 1941 nyarán a magyar hatóságok hontalannak nyilvánítottak és a német megszállás alatt lévô Galíciába deportáltak 68 nyágovai zsidót. Többségüket német egységek és ukrán segítôik gyilkolták meg augusztus 27–28- án Kamenyec- Podolszkij mellett. Egyik nyágovai zsidó, aki a deportálás idején éppen Ukrajnában volt munkaszolgálatos, találkozott a bolyongó számûzöttekkel, késôbb pedig látta a holttestekkel teli Dnyesztert. 1944 áprilisában, pészah után a még megmaradt nyágovai zsidókat a helyi iskolában 698

NYÉRESHÁZA (ALSÓNERESZNICE) A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Taracvölgyi járásához tartozó településén a 18. századi összeírásokban egyegy zsidó szerepel. 1840ben már 69 zsidó élt Alsóneresznicén, az összlakosság 7 százaléka. 1880- ra a közösség létszáma 171, 1910- re pedig 426 fôre növekedett. Az alsóneresznicei zsidó közösség létszáma a két világháború között tovább gyarapodott, 1921- ben 469, 1941- ben pedig 664 zsidó élt a településen. Alsóneresznicén nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a técsôi ortodox anyahitközséghez tartoztak. A hitközségnek önálló zsinagógája és mikvéje volt, valamint saktert is alkalmazott. A közösség tagjai különbözô haszid irányzatokhoz tartoztak, amelyeknek a két világháború között már külön imaházaik voltak. A többség vizsnyici haszid volt, de szigeti és szfinkai haszidok is éltek Alsóneresznicén. A két világháború között az egyetlen helyi zsidó, aki nem volt haszid, a hitközség dunaszerdahelyi születésû elnöke, Petényi Simon volt. Ô szülôvárosa askenázi ortodox hagyományait követte. Az 1941- es népszámlálás alkalmával 643 helyi zsidó vallotta magát jiddis anyanyelvûnek. A helyi zsidók leginkább kereskedôk és ipa-

OROSZKÔ lásd Havaskô. OROSZMOKRA A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Taracvölgyi járásához tartozó településén csak a 19. század közepén telepedtek le az elsô zsidók. Miután a század második felében gyógyforrásokat fedeztek fel a környéken, a gyógyfürdôk több zsidó családnak biztosítottak megélhetést. A fürdôvendégek között több híres rabbi is volt, mások mellett a vizsnyici rebbe is többször meglátogatta a gyógyfürdôt. 1880- ban még csak 41,

de 1910- ben már 107 zsidó élt Oroszmokrán. A közösség létszáma a két világháború között tovább növekedett, a településnek 1930- ban 137, 1941- ben pedig már 180 zsidó lakosa volt. Oroszmokrán nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a técsôi ortodox anyahitközséghez tartoztak. Minden oroszmokrai zsidó vizsnyici haszid volt. Az 1941- es népszámlálás alkalmával négy kivétellel valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. 1944 áprilisában az oroszmokrai zsidókat feltehetôen a mátészalkai gettóba szállították, ahonnan május 22- én Auschwitzba deportálták ôket. A háborút követôen a hitközségi élet a Szovjetunióhoz csatolt Oroszmokrán nem újult meg. Források: GC- MB, 336; KJ- K, 111; RLB- H, 568-569; ZS- H, 847; ZS- N, 196-197.

ÓSÁNDORFALVA Zsidó forrásokban használt névalakja: Sandrif. A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Huszti járásához tartozó településén 1840- ben már 41 zsidó élt, az összlakosság 6,3 százaléka. 1880ban 182, 1910- ben pedig 382 zsidó élt Ósándorfalván. A két világháború között a helyi zsidó közösség létszáma stagnált, 1930- ban 393, 1941ben pedig 418 zsidó élt a településen. Ósándorfalván nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a huszti ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. 1944 áprilisában a mintegy 400 fôs hitközségnek egyetlen adózó tagja sem volt. A hitközség utolsó elnöke Jakobovics Mendel földmûves volt. 1944. április 18- án a helyi zsidókat a szeklencei gettóba vitték. Május 15- én a gettó lakóit a szomszédos Száldobos vasútállomására vitték át, ahonnan Auschwitzba deportálták ôket. A háború után a hitközségi élet a Szovjetunióhoz csatolt Ósándorfalván nem újult meg. Források: GC-MB, 257; KJ-K, 105; MZSMLD, 1761; RLB- H, 568; ZS- H, 512, 847; ZS- N, 192-193. 699


rosok voltak. Az alsóneresznicei alma- és fakereskedôk az egész országban árulták termékeiket. 1927- ben alakult meg Alsóneresznicén az elsô cionista csoport, a Cairé Mizrachi. Ellensúlyként azonnal létrejött az Agudat Jiszrael ifjúsági csoportja is, a Pirhé Aguda. 1941- ben sok magyar menekült érkezett Alsóneresznicére a visszafoglalt területekrôl. A hatóságok kisajátították a helyi zsidók üzleteit és mûhelyeit, és a magyar menekülteknek adták. 1941 nyarán a hatóságok hontalannak nyilvánítottak és a német megszállás alatt lévô Galíciába számûztek 16 alsóneresznicei családot, mintegy 70- 80 fôt. A többség Kamenyec- Podolszkijnál halt meg augusztus 27–28- án, másokat különbözô galíciai gettókban gyilkoltak meg. Alsóneresznicérôl – a környék többi közösségéhez képest – viszonylag sok zsidónak sikerült elmenekülnie a deportálás elôl, mivel a község tanítója elôre figyelmeztette ôket a veszélyre, és sokan a környezô hegyekbe menekültek. 1944. április 18- án a helyi zsidókat a zsinagógában gyûjtötték össze a csendôrök. Miután elrabolták értékeiket, vonaton a mátészalkai gettóba szállították ôket. A gettóból május 22- én deportálták ôket Auschwitzba. Bevagonírozásuk elôtt Mátészalkán 36 órát álltak sorban az állomáson. A háborút követôen visszatért néhány túlélô a Szovjetunióhoz csatolt Alsóneresznicére, és rövid idôre a hitközségi élet megújult. Források: GC- MB, 339- 343; KJ- K, 111; RLB- H, 568-569; ZS- H, 847; ZS- N, 194-195.


ÖKÖRMEZÔ A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Ökörmezei járásához tartozó településén 1768- ban két zsidó család élt, összesen 9 fô. 1840- ben már 130 zsidó élt Ökörmezôn, az összlakosság 6,8 százaléka. 1880- ban 269, 1910- ben pedig 718 zsidó élt a településen. A helyi zsidó közösség létszáma a két világháború között is tovább gyarapodott, 1921- ben 766, 1941- ben pedig 952 zsidó lakosa volt a településnek. Ökörmezôn ortodox anyahitközség mûködött, amely a 19. század elsô felében alakult meg. A közösség elsô rabbija Friedländer Aharon Meir volt, aki 1860 körül került Ökörmezôre. Friedländer rabbi azonban csak néhány évig maradt a településen, ahonnan Galíciába ment rabbinak. Utódja Klingberg Alexander Cvi lett, aki 1867- ben már Ökörmezô rabbija volt, de ô is csupán négy évig maradt a településen. A közösség harmadik rabbija Weber Eliezer Mordehaj volt, aki szintén csupán néhány évig maradt Ökörmezôn, 1875- ben ugyanis alijázott, és Jeruzsálemben telepedett le. 1894- ben

Ökörmezô, ortodox zsinagóga Teitelbaum Jiszrael Jakov Jokl lett Ökörmezô rabbija, aki harminc évig állt a közösség élén. Teitelbaum rabbi jesivát is nyitott a településen. A szigeti haszid rabbit a környékbeli haszidok csodarabbiként tisztelték. 1924- ben hunyt el, helyét legkisebb fia, Teitelbaum Aharon vette át, aki már apja életében is sokat segített, például évekig ô vezette a jesivát. 1941- ben me700

nekült el Ökörmezôrôl, mivel megfelelô iratai ellenére a magyar hatóságok hontalannak nyilvánították, és deportálni akarták. Elôször Budapestre ment, majd Nyírbátorra, ahol meghalt testvére, Teitelbaum Naftali helyett ô lett a rabbi. 1944- ben Auschwitzban halt meg hívei többségével együtt. Ökörmezôn három zsinagóga is volt, az egyik külön a jesiva diákjainak. 1924- ben rövid idôre héber nyelvû iskola nyílt a településen, de mivel a rabbi minden erejével ellenezte a cionizmus minden válfaját, az iskola tanulóhiány miatt hamarosan bezárt. A rabbi ellenkezése dacára is meg tudott gyökeresedni Ökörmezôn a cionizmus, a Betar helyi csoportjának néhány tagja alijázott is. Ökörmezô zsidó lakosságának nagy többsége rendkívül szegény volt. A néhány tehetôsebb család fôleg fafeldolgozással és - kereskedelemmel foglalkozott. Az 1941- es népszámlálás alkalmával 893 helyi zsidó vallotta magát jiddis anyanyelvûnek. 1941 nyarán a magyar hatóságok az ökörmezei zsidók mintegy negyedét nyilvánították hontalannak, és deportálták ôket a német megszállás alatt álló Galíciába. Ott különbözô helyeken és módokon 1941 nyarán és ôszén a németek és ukrán milicisták döntô többségüket meggyilkolták. 1944 áprilisában a 630 fôs hitközség elnöke Steinberg József fûrésztelep- tulajdonos volt. Ökörmezô utolsó rabbija Teitelbaum Aharon fia, Teitelbaum Jiszrael (Izsák) volt. A rabbi 1945 tavaszán halt meg Ebenseeben. Az ökörmezei zsidókat 1944. április 16- án gyûjtötték össze a csendôrök az egyik helyi zsinagógában. Ott három napon át mindenkit megalázó testi motozásnak vetettek alá, elrejtett értékek után kutatva. Április 18- án átszállították ôket a szeklencei gettóba. Május 15- én a gettó lakóit a szomszédos Száldobos vasútállomására vitték át, onnan Auschwitzba deportálták ôket. Ökörmezôn egyetlen zsidó maradt, az elsô világháborús kitüntetése következtében kivételezett orvos, dr. Marton. Néhány hét elteltével azonban a 80 év feletti doktort is elvitték egy még ki nem ürített gettóba, ahol öngyilkos lett.

Források: GC- MB, 403-409; KJ- K, 107; MZSML- D, 73, 2504; RLB- H, 568; ZS- H, 516517, 847; ZS- N, 192-193.

ÖTVÖSFALVA Zsidó forrásokban használt névalakja: Zlatarif. A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Huszti járásához tartozó településén 1768- ban egyetlen Galíciából érkezett zsidó család élt, amely pálinkafôzéssel foglalkozott. 1840- ben 6 zsidó élt Ötvösfalván, az összlakosság 0,7 százaléka. 1880- ban 41, 1921- ben 90 és 1941- ben 115 zsidó lakos élt a településen. Ötvösfalván nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a huszti ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával

valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. 1941 nyarán a magyar hatóságok néhány helyi hontalannak ítélt zsidót a német megszállás alatt álló Galíciába számûztek. Többségüket német egységek és ukrán segítôik Kamenyec- Podolszkij mellett augusztus 27–28- án meggyilkolták. Néhány túlélônek sikerült visszaszöknie Magyarországra. Az ötvösfalvai zsidókat 1944. április második felében a huszti gettóba vitték, ahonnan május végén Auschwitzba deportálták ôket. A háborút követôen a hitközségi élet a Szovjetunióhoz került Ötvösfalván nem újult meg. Források: GC- MB, 242; KJ- K, 105; RLBH, 568; ZS- H, 847; ZS- N, 192-193.

PADOBÓC lásd Padóc. PADÓC (PODOBÓC) A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Ökörmezei járásához tartozó településén 1840- ben már 17 zsidó élt, az összlakosság 4 százaléka. A zsidó közösség a késôbbiek során sem tudott jelentôsen megerôsödni: a faluban 1880- ban 29, 1921- ben 44 és 1941- ben 43 zsidó élt. Podobócon nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók az ökörmezei ortodox anyahitközséghez tartoztak. A közösség nagy része földmûves és gazdálkodó volt. Az 1941- es népszámlálás alkalmával valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. 1944- ben összesen hét zsidó család élt Podobócon. Ôket április közepén az izai gettóba vitték. A gettó lakóit május 24- én gyalogosan a szomszédos, mintegy 7 kmre lévô Husztra vitték át, a Davidovics- téglagyárba. Onnan deportálták ôket május végén két transzportban Auschwitzba. A háborút követôen a hitközségi élet a Szovjetunióhoz került Podobócon nem újult meg. Források: GC- MB, 427; MB. 427; KJ- K, 107; RLB- H, 568; ZS- H, 847; ZS- N, 194-195.

701


A háborút követôen néhány tucat túlélô visszatért ugyan a Szovjetunióhoz csatolt Ökörmezôre, de a hitközségi élet nem újult meg. A nagy zsinagóga lóistálló lett. Az 1980- as évek elején Ökörmezôn már egyetlen zsidó sem élt. Az Ökörmezei járáshoz tartozó településeken az 1941- es népszámlálás adatai szerint 42 502 személy élt, közülük 5211 volt izraelita vallású. Ez utóbbiak összesen a következô 25 településen éltek (zárójelben az izraeliták, illetve az összlakosság lélekszáma): *Alsóhidegpatak (167; 1596), *Alsókalocsa (358; 4690), *Alsószinevér (373; 3296), *Bükköspatak [Bukóc] (36; 898), *Cserjés [Lozánszka] (17; 1430), *Csuszka [Tyuska] (122; 650), *Felsôhidegpatak (155; 1322), *Felsôkalocsa [Negróc] (272; 1953), *Felsôszinevér (18; 1010), *Fülöpfalva [Pilipec] (110; 1184), *Iszka (267; 1253), *Kelecsény (96; 1008), *Kispatak [Ricska] (127; 1109), *Lengyelszállás [Lyahóc] (9; 593), *Majdánka (831; 3573), *Ökörmezô (952; 5896), *Padóc [Podobóc] (43; 494), *Pereszlô [Nagypriszlop] (163; 1625), *Repenye [Ripinye] (281; 2076), *Rosztoka (46; 718), *Tarfalu [Holyatin] (138; 970), *Tarújfalu (205; 1347), *Toronya (310; 1553), *Vízköz (110; 798) és *Vucskómezô (5; 987).


PÁLOSREMETE Zsidó forrásokban használt névalakja: Remit. A Técsôi járáshoz tartozó településre az elsô zsidók feltehetôen a 19. század elején érkeztek. 1840- ben már 67 zsidó élt Pálosremetén, az összlakosság 17,2 százaléka. 1880- ban 242, 1920ban 377, 1941- ben pedig 439 zsidó élt a településen. A helyi zsidók többsége szegény földmûves, kisiparos, kiskereskedô és erdômunkás volt. A hitközség a 19. század közepén alakult meg, akkor épült meg a zsinagóga és a mikve, megnyílt a temetô, és létrejöttek a legfontosabb szociális és vallási egyletek. Pálosremetén nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a bárdfalvai, majd a técsôi ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával 384 helyi zsidó vallotta magát jiddis anyanyelvûnek. 1944. április végén a helyi zsidókat a técsôi gettóba vitték, ahonnan május végén két transzportban deportálták ôket Auschwitzba. A háborút követôen mintegy 60 túlélô tért vissza az újra román fennhatóság alá került Pálosremetére, de hamarosan elhagyták a települést; többségük alijázott. A Zsidó Világkongresszus összeírása szerint a faluban 1947- ben 80 zsidó lakott. 1977- ben két zsidó nemzetiségû személyt regisztráltak, de a statisztikákból késôbb ezek is eltûntek. Források: AE- R, 172; FK- MJ, 138; GC- MB, 61- 62; PH- R, 268-269; RLB- H, 568- 569; VEÁII, 430; ZS- H, 847; ZS- N, 190-191.

PELESALJA (PUDPLESA) A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Taracvölgyi járásához tartozó településén 1840- ben 10 zsidó élt, az összlakosság 5,3 százaléka. 1880ban a közösség létszáma 68 fôt tett ki, de ettôl kezdve a pudplesai zsidók létszáma folyamatosan csökkent. 1921- ben 58, 1941- ben pedig csak 46 zsidó élt a településen. Pudplesán nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a técsôi ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. 702

A pudplesai zsidókat 1944. április második felében a mátészalkai gettóba szállították. Onnan május 22- én deportálták ôket Auschwitzba. A háború után a hitközségi élet a Szovjetunióhoz csatolt Pudplesán nem újult meg. Források: GC- MB, 344; KJ- K, 111; RLB- H, 568-569; ZS- H, 847; ZS- N, 196-197.

PERESZLÔ (NAGYPRISZLOP) A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Ökörmezei járásához tartozó településén 1840- ben 100 zsidó élt, az összlakosság 9,2 százaléka. 1880ban 164, 1910- ben pedig 220 zsidó élt Nagypriszlopon. Ettôl kezdve azonban a közösség létszáma folyamatosan csökkent, 1920- ban 199, 1941ben pedig már csak 163 zsidó élt a településen. Nagypriszlopon nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók az ökörmezei ortodox anyahitközséghez tartoztak. A zsidó közösség többsége rendkívül szegény volt, kisiparosok és alkalmi munkások. Az 1941- es népszámlálás alkalmával valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. 1941- ben a magyar hatóságok valamennyi nagypriszlopi zsidót hontalannak nyilvánítottak, és a német megszállás alatt álló Galíciába számûzték ôket. A deportáltak többségét különbözô helyeken és módokon ukrán milicisták és német egységek gyilkolták le 1941 nyarán és ôszén. Keveseknek sikerült csak visszamenekülniük Magyarországra. A nagypriszlopi zsidók maradékát 1944. április közepén feltehetôen a beregszászi gettóba vitték . Onnan deportálták ôket május második felében Auschwitzba. A háború után a hitközségi élet a Szovjetunióhoz csatolt Nagypriszlopon nem újult meg. Források: GC- MB, 428-429; KJ- K, 107; MZSML- PJ; RLB- H, 568; ZS- H, 847; ZS- N, 192-193.

PETROVA Zsidó forrásokban használt névalakja: Petreve. A Felsôvisói járáshoz tartozó településre a 19. század elején érkeztek az elsô zsidó betelepü-

község haszidjainak többsége valóságos háborút indított. Jóval kedvezôbben fogadták az Agudat Jiszrael helyi részlegének megalakulását. Az 1941- es népszámlálás alkalmával egy kivétellel valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. Miután Észak- Erdély újra magyar fennhatóság alá került, 1941 júniusában a már említett Staubert letartóztatták, és magyarellenes tevékenység vádjával Kistarcsára internálták. Hat hónap elteltével szabadult ki a budapesti zsidó vezetés közbenjárására. 1942- ben néhány tucat petrovai zsidót munkaszolgálatra hívtak be, többségüket a keleti frontra küldték, ahol majdnem mindnyájan meghaltak. 1943 áprilisában, a dorositsi kórház felgyújtásakor 10 petrovai zsidó vesztette életét. 1944 áprilisában a 605 fôs hitközség elnöke Fried Ezra kereskedô volt, utolsó rabbijai pedig Epstein Izsák és Máged Léb. A hitközség a mészárszéket ekkor a marhavágás tilalma miatt rabbilakásként használta. 1944. április végén a helyi zsidókat a felsôvisói gettóba vitték, ahonnan május 19–25- e között Auschwitzba deportálták ôket. A háború után mintegy 100 túlélô (1947- es adat) tért vissza az újra Romániához csatolt Petrovára, akik a hitközségi életet is megkísérelték felújítani. Többségük azonban hamarosan elhagyta Petrovát, legtöbben alijáztak. 1956- ban 44, 1962- ben 5, 1966- ban pedig 3 zsidó élt a településen. A késôbbi összeírások alkalmával zsidókat Petrován nem találtak. Források: AE- R, 172; GC- MB, 147- 151; PH- R, 221-223; RLB- H, 571; VEÁ- II, 425; ZSH, 541, 847; ZS- N, 190-191.

PETROVABISZTRA A Felsôvisói járáshoz tartozó településre az elsô zsidók a 18. század végén érkeztek. 1930- ban 303, 1941- ben pedig 296 zsidó lakosa volt Petrovabisztrának. A hitközség a 19. század közepén alakult meg, akkortól mûködött a zsinagóga, a mikve, megnyílt a temetô, és létrejött a Chevra Kadisa. A kis közösség, amelynek saját rabbija nem 703


lôk. 1840- ben már 70 zsidó élt Petrován, az összlakosság 5,6 százaléka. A helyi zsidó közösség lélekszáma az elsô világháborúig jelentôsen megnôtt, 1880- ban 417, 1920- ban pedig 1103 zsidó élt Petrován. A két világháború között jelentôs visszaesés következett be a petrovai zsidók számát tekintve: 1930- ban 658, 1941- ben pedig csak 584 zsidó élt a településen. A helyi zsidók többsége szegény földmûves volt. Mintegy 10 családnak voltak nagyobb kiterjedésû földbirtokai, amelyeket román és rutén napszámosokkal mûveltettek. Néhányan kisiparosok és kiskereskedôk voltak. Petrován ortodox hitközség mûködött, amely a 19. század elsô felében alakult, és a felsôvisói anyahitközséghez tartozott. Késôbb önálló lett. Eleinte csak egy kis fazsinagógája volt a közösségnek, de hamarosan megépült a kôzsinagóga és egy bet midras is. A közösségnek temetôje és mikvéje is volt. A 20. század elején nem hivatalosan ugyan, de valójában Grósz Chajim Dov volt a közösség rabbija, aki neves talmudista és a haszid rebbedinasztiák elismert kutatója volt. 1926- ban Munkácsra költözött, ahol Sapira Chajim Elázár rabbi jesiváját vezette. Petrován a 19. század végén egy haszid rebbe is letelepedett, Chadrov Smuel Dov, Hager Baruch vizsnyici rebbe veje. Miután 1928- ban meghalt, felesége, a vizsnyici rebbe lánya vezette tovább a haszid udvart, amelynek szinte minden petrovai zsidó a híve volt. Néhány évvel a holokauszt elôtt halt meg. A két világháború között drasztikusan lecsökkent a közösség létszáma, 1941- ben feleannyian éltek Petrován, mint 1920- ban. A létszámcsökkenést fôleg megélhetési gondok okozták, sokan vándoroltak el a környezô nagyobb városokba. Néhány tucat petrovai zsidó a tengerentúlon próbált szerencsét, voltak köztük olyanok, akik még a nehéz helyzetben lévô hitközséget is tudták anyagilag támogatni. Mivel a településen élô románok és ruténok sokszor nem tudtak kiegyezni a település vezetôjének személyében, voltak évek, amikor e posztra zsidót választottak. Stauber Fischel sok éven át vezette Petrovát. A két világháború között a cionista Mizrachinak alakult egy csoportja Petrován, Vogel Sindl vezetésével, amely ellen a hit-


volt, az 1930- as évektôl a petrovai ortodox anyahitközséghez tartozott. A helyi zsidók többsége nagyon szegény földmûves, kisiparos és kiskereskedô volt. Az 1941- es népszámlálás alkalmával egy kivétellel valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. 1941 nyarán mintegy 30 olyan zsidót Galíciába számûztek a településrôl, akik a magyar hatóságok szerint nem rendelkeztek magyar állampolgársággal. Közülük 27- et 1941 augusztusában Kamenyec- Podolszkijnál a németek és ukrán segítôik lemészároltak. 1942 októberében 20 petrovabisztrai zsidót hívtak be munkaszolgálatra. Ukrajnába, a keleti frontra küldték ôket, ahonnan mindössze egyetlen ember tért vissza. 1944 áprilisában a 332 fôs hitközségnek egyetlenegy adózó tagja sem volt. A hitközség utolsó gondnoka Staber Sámuel munkás volt, utolsó rabbija pedig Kahan Áron magánrabbi. A hitközség 1944 áprilisában levéllel fordult a Magyar Zsidók Központi Tanácsához, amelybôl egyrészt arról értesülhetünk, hogy a hatóságok bezáratták a rossz állapotban lévô mikvét, másrészt hogy a tagok közül ekkor 34 fô teljesített munkaszolgálatot. 1944. április 16- án a közeli Visóvölgy zsidó lakosait Petrovabisztrára hozták, ahol a helyi zsinagógában helyezték el ôket. A petrovabisztrai zsidó fiatalokat kötelezték arra, hogy a csomagolásnál és a szállításnál a visóvölgyieknek segédkezzenek. Másnap a petrovabisztraiak öszszegyûjtésére került sor. A felsôvisói gettóba szállították ôket, ahonnan május 19–25- e között Auschwitzba deportálták ôket. A háborút követôen mintegy 50 túlélô (1947es adat) tért vissza az újra Romániához csatolt Petrovabisztrára, de hamarosan mindannyian elhagyták a települést; többségük alijázott. Az 1950- es évek óta Petrovabisztrán zsidók nem élnek. Források: AE- R, 172; GC- MB, 155-156; PHR, 100- 101; RLB- H, 571; VEÁ- II, 391; ZS- H, 505, 847; ZS- N, 190-191.

PILIPEC lásd Fülöpfalva.

704

PUDPLESA lásd Pelesalja. RAHÓ A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Rahói járásához tartozó településén 1880- ban 288, 1910ben 807, 1941- ben pedig 1607 zsidó lakos élt. Rahón csak a 19. század második felében alakult meg a hitközség, és akkor a kôrösmezei ortodox anyahitközséghez tartozott. Késôbb azonban a hitközségnek kiszélesedett az intézményhálózata, többek között öt zsinagógával és imaházzal rendelkezett. Az elsô rabbit 1888 körül választották a rahóiak Friedman Jiszrael Hajim személyében. Friedmann rabbi neve hamarosan ismert lett a rabbinikus irodalom terén háromkötetes Sulchan Aruch magyarázata révén. Friedmann rabbi balesetben halt meg, váratlanul, 1922- ben. Helyére fia, Friedman Salamon (Slomo Zalman) került, aki elkötelezett szigeti haszid volt. Rahón nagy jesivát nyitott, a két világháború között mintegy 150 bóher tanult benne. Friedmann rabbi különbözô koncentrációs táborokban élte túl a holokausztot. A háborút követôen Szatmárnémetiben telepedett le, ahol fôleg az özveggyé váltak ügyeit intézte halachikus szempontból. 1947- ben elhagyta Romániát, és a svájci Lugano rabbija lett. 1980- ban halt meg Izraelben, ahol utolsó éveit a lányánál töltötte. A rahói zsidók többsége kereskedô volt. Az 1941- es népszámlálás alkalmával 1382 helyi zsidó vallotta magát jiddis anyanyelvûnek. A két világháború között élénk cionista élet folyt Rahón: a Hásomér Hácáirnak és a Betarnak is volt helyi csoportja. Ezenkívül az Agudat Jiszrael is rendelkezett egy részleggel Rahón. Miután a háború során Rahó a magyar– szovjet határon feküdt, sok baloldali meggyôzôdésû helyi fiatal szökött át a határon. A szovjetek azonban kémkedés vádjával mindannyiukat elfogták, többségük különbözô szibériai munkatáborokba került. 1941 júliusában a magyar hatóságok tucatnyi rahói zsidó családot hontalannak ítéltek, és a német megszállás alatt álló Galíciába számûztek. A deportálásra kijelölteket a házról házra járó csendôrök vették ôrizetbe, akik kész listákkal

Rakaszon nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a huszti ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. 1944. április közepén a rakaszi zsidókat a nagyszôllôsi gettóba vitték. A gettó lakóit május 19- e és június 2- a között három transzportban deportálták Auschwitzba. A háborút követôen a Szovjetunió fennhatósága alá került településen a hitközségi élet nem újult meg. Források: RLB- H, 568; ZS- H, 847; ZS- N, 192-193.

RÁKOSPATAK A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Huszti járásához tartozó településén mindig nagyon kevés zsidó élt: 1880- ban 9, 1910- ben 11, 1941ben újra 9. Rákospatakon nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a huszti ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. 1944. április közepén a rákospataki zsidókat a nagyszôllôsi gettóba vitték. A gettó lakóit május 19- e és június 2- a között három transzportban deportálták Auschwitzba. A háborút követôen a Szovjetunióhoz csatolt településen a közösségi élet nem újult meg. Források: RLB- H, 568; ZS- H, 847; ZS- N, 192-193.

RÁSZÓCSKA (ROSZUCSKA)

A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Rahói járásához tartozó településén 1880- ban csupán 5 zsidó élt. Rászócskán késôbb sem tudott Források: GC- MB, 355- 359; KJ- K, 114; RLB- jelentôs lélekszámú zsidó közösség létrejönni, 1910- ben 24, 1930- ban 31 és 1941- ben 30 zsidó H, 568; ZS- H, 525-526, 847; ZS- N, 194-195. lakosa volt a településnek. Rászócskán nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a nagybocskói ortodox anyahitközRAKASZ séghez tartoztak. A faluban nem mindig volt A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Huszti elég zsidó ahhoz, hogy meglegyen a minjan, járásához tartozó településén 1880- ban 183, 1910- ezért a helybeli zsidók jesivabóhereket fizettek meg, hogy velük együtt imádkozzanak. Az 1941ben 217, 1941- ben azonban csak 192 zsidó élt. 705


érkeztek. Az elûzöttek többségét 1941. augusztus 27–28- án Kamenyec- Podolszkijnál a németek és ukrán segítôik meggyilkolták. Mindössze két családnak sikerült úttalan utakon visszaszöknie Magyarországra. 1944 áprilisában az akkor már önálló anyahitközségnek 960 tagja volt. A hitközség utolsó elnöke Schmerler Sándor kereskedô volt, utolsó rabbija pedig Friedman Salamon. A rahói zsidókat 1944. április 16- án kezdték összegyûjteni a helyi iskolában. Az akció nyolc napot vett igénybe. A kilencedik napon vonaton a mátészalkai gettóba szállították ôket, ahonnan a rahói zsidókat május végén deportálták Auschwitzba. 1944–1945 fordulóján lassan elkezdtek visszatérni a Szovjetunióhoz csatolt Rahóra a túlélôk. Köztük volt a sakter, Greif Zeev is, aki 1975- ben bekövetkezett haláláig a környék egyetlen metszôje volt. Miután a hatóságok minden zsinagógát államosítottak, a zsidók magánházakban jöttek össze imádkozni. 1945– 1946 fordulóján azonban a túlélôk többsége elhagyta Rahót, szinte mindannyian alijáztak. A Rahói járáshoz tartozó településeken az 1941- es népszámlálás adatai szerint 59 607 személy élt, közülük 7730 volt izraelita vallású. Utóbbiak összesen a következô 12 településen éltek (zárójelben az izraeliták, illetve az összlakosság lélekszáma): *Bilin (50; 1016), *Felsôapsa (1289; 6884), *Gyertyánliget (427; 2276), *Kaszómezô [Kaszópolyána] (178; 2826), *Kôrösmezô (1403; 12 717), *Lonka (187; 2820), *Nagybocskó (1708; 7426); *Rahó (1607; 12 455), *Rászócska [Roszucska] (30; 863), *Tiszabogdány (392; 5806), *Tiszaborkút (156; 1870) és *Terebesfejérpatak [Trebusafejérpatak] (303; 2648).


es népszámlálás alkalmával valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. A rászócskai zsidókat 1944. április közepén szállították át a mátészalkai gettóba, ahonnan május 22- én deportálták ôket Auschwitzba. A háború után a Szovjetunióhoz csatolt településen a hitközségi élet nem újult meg. Források: GC- MB, 397; KJ- K, 114; RLBH, 568; ZS- H, 847; ZS- N, 194-195.

REPENYE (RIPINYE) A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Ökörmezei járásához tartozó településén 1840- ben már 79 zsidó élt, az összlakosság 7,1 százaléka. 1880- ra a közösség létszáma 121, 1910- re pedig 267 fôt tett ki. Bár a két világháború között a ripinyei zsidók lélekszáma idôlegesen visszaesett – 1921- ben 236, 1930- ban 218 zsidó élt a településen –, létszámuk 1941- re újra valamelyest növekedett. Ez utóbbi alkalomkor Ripinyének 281 zsidó lakosa volt. Ripinyén nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók az ökörmezei ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával hat kivétellel valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. A ripinyei zsidókat 1944. április közepén vagy a szeklencei, vagy az izai gettóba vitték, majd májusban Auschwitzba deportálták ôket. A háborút követôen a Szovjetunióhoz csatolt településen a hitközségi élet nem újult meg. Források: GC- MB, 433; KJ- K, 108; RLBH, 568; ZS- H, 847; ZS- N, 194-195.

RICSKA lásd Kispatak. RIPINYE lásd Repenye. ROSZTOKA A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Ökörmezei járásához tartozó településén 1840- ben már 30 zsidó élt, az összlakosság 5 százaléka. 1880- ban a közösség létszáma 47 fôt tett ki, 706

1921- re pedig elérte a 99 fôt. A két világháború között azonban fokozatosan megfogyatkoztak a rosztokai zsidók, 1930- ban 53, 1941- ben pedig 46 zsidó élt a településen. Rosztokán nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók az ökörmezei ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. A rosztokai zsidókat 1944. április közepén a munkácsi gettóba vitték. Onnan deportálták ôket május 15- én Auschwitzba. A háborút követôen a Szovjetunióhoz csatolt településen a hitközségi élet nem újult meg. Források: GC- MB, 433; KJ- K, 108; RLBH, 568; ZS- H, 847; ZS- N, 194-195.

ROZÁLIA Zsidó forrásokban használt névalakja: Rezovle. A Dragomérfalvai járáshoz tartozó településre a 18. század elején érkeztek az elsô zsidó betelepülôk Galíciából. 1728- ban egyetlen özvegy zsidó házaló élt a településen. 1746- ban újra egy zsidó élt a településen. 1840- ben már 120 zsidó élt Rozálián, az összlakosság 7,6 százaléka. 1880- ban már 407 fôs zsidó közösség élt Rozálián. A közösség létszáma a 20. század elsô évtizedében mindig meghaladta a 700 lelket: 1910- ben 775, 1920- ban 778 és 1941- ben 737 zsidó lakosa volt a településnek. A helyi zsidók többsége szegény földmûves, kisiparos és kiskereskedô volt, de volt néhány gazdagabb terménykereskedô is. A hitközség a 19. század közepén alakult meg, akkor épült a fából készült zsinagóga, és megnyílt a temetô. Rozálián eleinte nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a bárdfalvai ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1880- as években azonban a hitközség Kiszelnik Jichak Menachem személyében rabbit választott. Kiszelnik rabbi 1915- ben halt meg. Az 1941- es népszámlálás alkalmával 728 helyi zsidó vallotta magát jiddis anyanyelvûnek. 1944 áprilisában az akkor már önálló anyahitközségnek 600 tagja volt. A hitközség utolsó elnöke Stern Mózes volt, utolsó rabbija pedig

a törpék különleges, a fogolyarisztokráciát megilletô bánásmódban részesültek, fejüket nem borotválták le, megtarthatták ruháikat, amelyekben a deportálóvagonokból kiszálltak, miniatûr bútort kaptak a barakk elkülönített részében. Nem kellett az Appellen megjelenniük, és nem verték ôket. Egyetlen kötelezettségük az volt, hogy idônként az SS- eknek és a lágerarisztokráciának énekeltek és zenéltek, és legalább egyszer meztelenül mutogatták ôket az összegyûlt SS- vezetôknek. Másfelôl nagy menynyiségû vért és csontvelôt vettek tôlük Mengele öröklôdéskísérleteihez. A törpetársulat 1946- ban Belgiumba költözött, 1949- ben pedig alijáztak. Haifában folytatták színi tevékenységüket. Miután nyugdíjba mentek, két filmszínházat igazgattak. A háborút követôen mintegy 40 túlélô tért vissza az újra Romániához csatolt Rozáliára, de hamarosan elhagyták a települést; többségük alijázott. A Zsidó Világkongresszus 1947- ben a településen 38 zsidót talált, s a késôbbi népszámlálások alkalmával egyetlen zsidót sem regisztráltak. Források: AE- R, 171; DI- SS; GC- MB, 166170; KN- G; PH- R, 262; RLB- H, 569- 571; VEÁ- II, 434; ZS- H, 580, 847; ZS- N, 188-189.

RÓNASZÉK A Máramarosszigeti járáshoz tartozó településre az elsô két zsidó család csupán a 19. század legvégén érkezett, mivel a sóbányáiról ismert Rónaszékre a hatóságok zsidókat sokáig nem engedtek be. A közösség mindvégig igen kis létszámú maradt, 1910- ben 19, 1920- ban 20, 1941- ben pedig 15 zsidó, két család élt Rónaszéken. A település ismert fürdôhely is volt, a két család a pihenni érkezô zsidó vendégek számára tartott fenn éttermet és kis hotelt. Rónaszéken nem volt hitközség, a helyi zsidók a nagybocskói ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával négy helyi zsidó vallotta magát jiddis anyanyelvûnek. A rónaszéki zsidókat 1944 áprilisában az aknaszlatinai gettóba vitték, ahonnan májusban Auschwitzba deportálták ôket. 707


Kiszelnik Mózes, Kiszelnik Jichak Menachem unokája. A rabbi hitközsége tagjainak többségével együtt a holokauszt áldozata lett. 1944. április 15- én a rozáliai zsidókat a zsinagógában gyûjtötték össze, ahol a csendôrök vallatták és kínozták ôket, elrejtett értékek után kutatva. Néhány nap múlva mindenkit a mintegy 12 kmre levô dragomérfalvai gettóba vittek át; a férfiak gyalog, a többiek szekereken tették meg az utat. Május 19- én kiürítették a gettót, és mindenkit átvittek Felsôvisóra. Útközben ereje fogytán az egyik rozáliai zsidó meghalt; az izakonyhai zsidó temetôben temették el. Felsôvisóról még aznap este Auschwitzba deportálták a dragomérfalvai gettóból érkezetteket, köztük a rozáliai zsidókat is. Rozálián született 1868- ban Shimshon Eizik Ovitz, aki alig 92 centi magasra nôtt. Két, normál méretû feleségétôl 1886–1921 között összesen tíz gyermeke született, közöttük hét törpe: Rozika, Franciska, Ábrahám, Frieda, Miki (Micki), Erzsébet és Piroska. Fejük rendes méretû volt, de testük kicsi, lábuk pedig nagyon rövid és gyenge. A családban jiddis nyelven értekeztek, de folyékonyan beszéltek magyarul, románul és németül. Valamennyien jól énekeltek, hangszeren játszottak, és tehetséges színészeknek bizonyultak. Létrehozták tehát az egész Máramarosban rendkívül sikeresnek számító „törpetársulatot”. Hamarosan a falu legszebb házát vásárolták meg, és nagy autót is vettek, amellyel kellékeiket szállították. Egyik alkalommal II. Károly román király elôtt is felléptek. Észak- Erdély Magyarországhoz történô visszacsatolása után sem tiltották le ôket a színpadról, a hivatalosságok a tilalmi rendelkezések felett valószínûleg szemet hunytak. Mivel Mengele doktor megkülönböztetett „tudományos” érdeklôdést tanúsított az ikrek, a törpék és a púposak iránt, a máramarosi „törpetársulat” hét színésze több szelekcióját túlélte. 1944. május 18- án érkeztek Auschwitzba, és a rámpán aláírt névjegykártyákat osztogattak a SS- ôröknek. A társulat többi 16 tagja is megmenekült, mert ôket a törpék testvéreiknek mondták, holott valójában három rokon család tagjai voltak: Ovitzek, Solomowitzek és Fischmannok. A Halál Angyalának védnöksége alatt


A háborút követôen a zsidó közösségi élet az újra román fennhatóság alá került Rónaszéken nem újult meg, bár 1947- ben a településen 14 zsidó élt. Késôbb a településen a népszámlálók zsidókat nem találtak. Források: AE- R, 171; GC- MB, 59; RLB- H, 571; VEÁ- II, 433; ZS- H, 847; ZS- N, 190-191.

ROSZUCSKA lásd Rászócska. RUSZPOLYÁNA lásd Havaskô. SAJÓ Zsidó forrásokban használt névalakja: Sijef. A Dragomérfalvai járáshoz tartozó településre az elsô zsidó betelepülôk a 18. század elsô felében érkeztek. 1746- ban egyetlen zsidó házaspár élt Sajón, pálinkafôzésbôl éltek. 1840-ben már 54 zsidó élt Sajón, az összlakosság 5,9 százaléka. 1880- ra a közösség létszáma jelentôsen megnôtt, már 232 zsidó élt a településen. A közösség lélekszáma 1920- ig növekedett, amikor Sajónak 481 zsidó lakosa volt. A két világháború között a sajói zsidók létszáma jelentôsen visszaesett, 1930- ban 324, 1941-ben pedig 263 zsidó élt a településen. A hitközség a 19. század elsô felében alakult, akkor épült a zsinagóga is. Mikve és temetô már korábban is volt Sajón. A faluban önálló hitközség nem volt, a helyi zsidók a dragomérfalvai ortodox anyahitközséghez tartoztak. A hitközség egy saktert azonban alkalmazott, akihez halachikus problémákkal is lehetett fordulni. A sajói zsidók többnyire földmûvesek, kiskereskedôk és kisiparosok voltak. A gazdagabbak közülük termény- vagy gyümölcskereskedôk és fûrészüzem- tulajdonosok voltak. A két világháború között sokan elvándoroltak a településrôl, fôleg gazdasági nehézségek miatt. Többnyire a környék nagyobb városaiba mentek, néhányan a tengerentúlon próbáltak szerencsét. Az 1941- es népszámlálás alkalmával egy kivétellel valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. 1944. április 22- én, szombaton, a szomszédos rozáliai csendôrôrsrôl érkeztek csendôrök 708

Sajóra, és a helyi zsidókat a zsinagógában gyûjtötték össze. A megzavarodott haszid sajói zsidók, akik ünnepi kaftánban és strájmliban mentek a zsinagógába, végül úgy döntöttek, hogy csomagjaikon elhelyezkedve megtartják az ünnepi étkezést. Mire befejezték, a csendôrök az utolsó zsidókat is összegyûjtötték, és megparancsolták, hogy induljanak Dragomérfalva felé. A gyerekeket szekerekre ültették, de a felnôttek a szekerek mellett mentek, hogy ne szegjék meg a sábeszt. A dragomérfalvai gettóban élôket május 19- én gyalog átvitték Felsôvisóra, és onnan még aznap Auschwitzba deportálták ôket. A háborút követôen mintegy 30 túlélô (1947es adat) tért vissza az újra Romániához csatolt Sajóra, de hamarosan elhagyták a települést; többségük alijázott. Források: AE- R, 171; GC- MB, 183-185; PHR, 270- 271; RLB- H, 569- 571; ZS- H, 847; ZSN, 188-189.

SAJÓMEZÔ A Dragomérfalvai járáshoz tartozó településen 1840- ben már 65 zsidó élt, az összlakosság 9,1 százaléka. 1880- ra létszámuk 94- re emelkedett. 1910- re pedig elérte a 185 fôt. Akkortól kezdve a sajómezei zsidó közösség fejlôdési üteme megállt: 1920- ban csak 136 zsidó élt a településen, 1941- ben pedig 150. Sajómezôn nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a dragomérfalvai ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát, még az egyetlen „zsidónak minôsített nem izraelita vallású” személy is. 1944. április végén a sajómezei zsidókat a dragomérfalvai gettóba vitték, ahonnan május 19- én gyalog átvitték ôket Felsôvisóra, és onnan még aznap Auschwitzba deportálták ôket. A háborút követôen néhány túlélô visszatért az újra Romániához került Sajómezôre; 1947ben 37 zsidó élt a településen. Rövid idô múlva azonban mindannyian elhagyták Sajómezôt, többségük alijázott.

709


Források: AE- R, 171; GC- MB, 192; RLB- SZAPLONCA H, 569- 571; ZS- H, 847; VEÁ- II, 434; ZS- N, Zsidó forrásokban használt névalakja: Szfinka. 188-189. A Técsôi járáshoz tartozó településre az elsô zsidók a 18. század elején érkeztek. 1728- ban három zsidó család élt Szaploncán, összesen 13 fô. SÓSFALU Mindhárom család pálinkafôzésbôl élt. 1735A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Husz- ben már négy zsidó család élt a településen, ti járásához tartozó településén 1880- ban 52, összesen 26 fô. Mindegyik család Galíciából ér1910- ben 62 és 1941- ben 132 zsidó élt. Sósfalun kezett. 1840- ben már 291 zsidó élt Szaploncán, nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a huszti az összlakosság 26,7 százaléka. 1880- ra a közösortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es ség lélekszáma 573, 1910- re 1134 fôre növekenépszámlálás alkalmával valamennyi helyi zsi- dett. Ettôl kezdve azonban megtorpant a szapdó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. loncai zsidó közösség fejlôdési üteme, 1920- ban 1944. április közepén a sósfalui zsidókat a 1038, 1941- ben pedig 920 zsidó élt a települénagyszôllôsi gettóba vitték. A gettó lakóit má- sen. A szaploncai zsidók többsége szegény földjus 19- e és június 2- a között három transzport- mûves, kiskereskedô és erdômunkás volt, de vaban deportálták Auschwitzba. gyonos föld- és erdôbirtokosok, valamint állat-, A háborút követôen a Szovjetunióhoz csa- termény- és fakereskedôk is voltak közöttük. tolt településen a hitközségi élet nem újult meg. A szaploncai lókereskedôk az egész vidéken isForrások: RLB- H, 568; ZS- H, 847; ZS- N, mertek voltak. 192-193. A hitközség alapítási évét nem tudjuk, de az elsô zsinagóga 1800 körül készült el. Szaploncán eleinte nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a técsôi ortodox anyahitközséghez tarSZÁLDOBOS toztak. 1870 körül azonban Szaploncán telepeA Máramarosi közigazgatási kirendeltség Huszti dett le Weisz Joszef Meir, az ún. szfinkai haszid járásához tartozó településén 1735- ben egyetlen udvar alapítója. Hamarosan hívek gyûltek köré zsidó férfi élt feleségével. Ezt követôen azonban nemcsak Máramarosból, de egész Kárpátaljáról, majdnem 150 évig a népszámlálások szerint Erdélybôl és még Magyarországról is. Az udvar Száldoboson zsidó nem élt. 1880- ban 35, 1910- székhelye Szaplonca lett, követôi külön bet ben 82 és 1921- ben 104 zsidó élt a településen. midrast és mikvét építettek maguknak. Weisz A magyarországi zsidók többségének deportálá- rabbi kora egyik legismertebb haszid rebbéje sát megelôzô utolsó népszámlálás – 1941- ben – lett. Halála után fia, Jichak Eizik került a helyéSzáldoboson 113 zsidót regisztrált. re, akinek mûködése idején még nôtt is a szfinA településen nem volt önálló hitközség, a kai haszidok száma. Az elsô világháborút kövehelyi zsidók a huszti ortodox anyahitközséghez tôen elôbb Munkácsra, majd Nagyszôllôsre tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával ment, 1944- ben onnan deportálták Auschwitzhét kivétellel valamennyi helyi zsidó jiddis ba. A szfinkai haszidok központja napjainkban anyanyelvûnek vallotta magát. az izraeli Bne- Brak, ahol Weisz Jichak Eizik A száldobosi zsidókat az izai gettóba vitték unokája, Weisz Jakov Joszef alapított udvart je1944. április közepén. Május 15- én a gettó la- sivával és bet midrassal. kóit visszavitték Száldobos vasútállomására, és Miután az elsô szfinkai rebbe, Weisz Joszef onnan deportálták ôket Auschwitzba. Meir meghalt, fia csak a haszid udvar vezetését A háborút követôen a hitközségi élet a Szov- örökölte tôle. A hitközség rabbija veje, Kahan jetunióhoz csatolt Száldoboson nem újult meg. Nahman lett. Szaplonca utolsó rabbija az ô fia, Források: GC-MB, 248; KJ-K, 105; MZSML- Kahan Herman (Cvi) volt, aki a holokauszt álD, 1140; RLB-H, 568; ZS-H, 847; ZS-N, 192-193. dozata lett.


A két világháború között, amikor Máramaros déli része román fennhatóság alá került, Szaplonca kis határváros lett, amelynek következtében a helyi kereskedôk elvesztették hagyományos piacaikat. A gazdasági nehézségek másik oka a szfinkai haszid udvar elköltözése volt Szaploncáról. Az udvar mûködése idején ünnepeken és sabbátokon több ezer haszid is összegyûlt a városkában, ami a helyi kereskedôknek komoly piacot jelentett. A gazdasági gondok enyhítése szempontjából is hasznosnak bizonyult, hogy Szaploncán a rebbe távozása után Kahan rabbi jesivát nyitott. A jesivában mintegy 30 bóher tanult. Az 1941- es népszámlálás alkalmával 910 helyi zsidó vallotta magát jiddis anyanyelvûnek. 1944 áprilisában az akkor már önálló anyahitközségnek 871 tagja volt, akik közül egy sem adózott. A hitközség utolsó elnöke Nadler Hercel volt, utolsó rabbija pedig Kahan Herman. A hitközség tagjai közül ekkor 93 fô teljesített munkaszolgálatot. 1944. április végén a szaploncai zsidókat a helyi nagyzsinagógában gyûjtötték össze, majd onnan szekereken a técsôi gettóba vitték. Técsôrôl május végén két transzportban deportálták ôket Auschwitzba. A háború után 40-50 túlélô tért vissza az újra Romániához tartozó Szaploncára, akik a hitközségi épületek nagy részét romokban találták. A rebbe bet midrását ôk maguk bontották le, így akadályozva meg, hogy az épületet a helyi hatóságok moziként hasznosítsák. A Zsidó Világkongresszus a településen 1947- ben 130 zsidót írt össze. Hamarosan azok is elhagyták a települést. Az elsô szfinkai rebbe földi maradványait Izraelbe vitték, és Petach Tikván temették el. A késôbbi népszámlálások Szaploncán zsidókat nem regisztráltak. Források: AE- R, 172; AY- HR, 57- 58; FKMJ, 138; GC- MB, 40-46; GYY- MK, 48- 50; PH- R, 193-195; RLB- H, 568- 569; VEÁ- II, 442; YVA, 03- 11 704; ZS- H, 626, 847; ZS- N, 190-191.

710

SZARVASZÓ A Máramarosszigeti járáshoz tartozó településre az elsô zsidó betelepülôk a 18. század elsô felében érkeztek. 1746- ban két zsidó család élt Szarvaszón, összesen hét fô, akik mindannyian Galíciából érkeztek. 1840- ben már 49 zsidó élt Szarvaszón, az összlakosság 10,2 százaléka. 1880- ban 75, 1910- ben pedig már 214 zsidó élt a településen. 1920- ra a közösség létszáma 298 fôre növekedett. A két világháború között azonban csökkent a közösség lélekszáma. Szarvaszónak 1930ban 194, 1941- ben pedig 161 zsidó lakosa volt. A helyi zsidók fôleg a fakitermelés és - feldolgozás különbözô ágazataiban dolgoztak, de voltak köztük földmûvesek és terménykereskedôk is. A hitközség a 19. század közepén szervezôdött meg. A fából készült zsinagóga a 19. század utolsó harmadában épült fel, akkor nyílt meg a mikve és a temetô is. Szarvaszón nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a máramarosszigeti ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az elsô világháborút követôen, amikor a település román fennhatóság alá került, a gazdasági nehézségek következtében sok zsidó a közeli Máramarosszigetre költözött. Voltak, akik az Egyesült Államokba vándoroltak ki. A két világháború között a hitközség elnöke hosszú éveken át Davidovics Mordechaj volt. Az 1941es népszámlálás alkalmával két kivétellel valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. 1944 áprilisában a helyi zsidókat az aknaszlatinai gettóba vitték, ahonnan május 23- án deportálták ôket Auschwitzba. A háborút követôen a hitközségi élet az újra román fennhatóság alá került Szarvaszón nem újult meg. A zsidó világkongresszus 1947- ben a településen zsidókat nem talált, de 1956- ban 3 zsidó nemzetiségû személyt írtak össze. Késôbb azonban ezek is eltûntek a statisztikákból. Források: AE- R, 172; GC- MB, 63; PH- R, 196-197; RLB- H, 571; VEÁ- II, 435; ZS- H, 847; ZS- N, 190-191.

Források: FK- MJ, 80; GC- MB, 251-253; KJK, 105; MZSML- D, 73, 87, 585, 933, 936, 1085, A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Husz- 1140, 1460, 1546, 1610, 1761, 1933, 2193, 2879, ti járásához tartozó településén 1728- ban egyet- 2926; RLB- H, 568; ZS- H, 638, 847; ZS- N, 192len 4 fôs zsidó család élt. 1840- ben már 129 zsi- 193. dó élt Szeklencén, az összlakosság 9,3 százaléka. A közösség lélekszáma 1880- ra 378, 1910- re pe- SZÉLESLONKA dig 523 fôre nôtt. A két világháború között a szeklencei zsidók létszáma ingadozott: 1921- ben Zsidó forrásokban használt névalakja: Lea. 638, 1930- ban pedig 590 zsidó élt a településen, A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Tarac1941- ben a közösség lélekszáma 685 fôt tett ki. völgyi járásához tartozó településén 1840- ben 9 Szeklencén eleinte nem volt önálló hitköz- zsidó élt, az összlakosság 2,2 százaléka. 1880- ban ség, a helyi zsidók a huszti ortodox anyahitköz- 62, 1910- ben pedig 160 zsidó élt a településen. séghez tartoztak. A 19. század elsô harmadában Széleslonkának 1941- ben 190 zsidó lakosa volt. Széleslonkán nem volt önálló hitközség, a azonban a hitközség már rendelkezett a legszükségesebb intézményekkel, zsinagógával, helyi zsidók a técsôi ortodox anyahitközséghez mikvével és temetôvel. A két világháború kö- tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával zött már saját rabbija is volt, Weisz David Eli- valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek melech, aki 1932- ben halt meg. Utódja Weisz vallotta magát. 1944. április második felében a széleslonkai Salamon Ber lett, aki David Elimelech rabbihoz hasonlóan a szfinkai rebbe rokona volt. Az zsidókat a técsôi gettóba vitték, ahonnan má1941- es népszámlálás alkalmával 661 helyi zsidó jus végén Auschwitzba deportálták ôket. A háborút követôen a hitközségi élet a Szovvallotta magát jiddis anyanyelvûnek. 1944 áprilisában a 685 fôs hitközség utolsó jetunióhoz csatolt településen nem újult meg. Források: GC- MB, 335; KJ- K, 111; RLB- H, rabbija Weisz Salamon Ber volt, a sakter pedig Herskovics Salamon. Szeklencén 1944. április 568-569; ZS- H, 847; ZS- N, 196-197. második felében gettó jött létre, ahová a helyieken kívül a környezô kisebb települések zsidó lakosságát is bevitték. A gettóba a németek is SZENTMIHÁLYKÖRTVÉLYES bejártak, és különbözô módokat találtak arra, hogy a zsidókat megalázzák. Az egyik mód pél- Zsidó forrásokban használt névalakja: Herisof. dául a férfiak pajeszának alkalomszerû levágása A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Taracvolt. A férfiakat és a nôket egyaránt kivitték völgyi járásához tartozó településén 1728- ban munkára, utóbbiak takarítottak. A gettót kívül- egyetlen nyolcfôs zsidó család élt. 1746- ban rôl csendôrök ôrizték, a belsô rendrôl zsidó azonban egy másik kétgyermekes család élt rendôrség gondoskodott. A gettóban zsidó ta- a településen, a késôbbi összeírásokban pedig nács mûködött, amely közkonyhát tartott fent. – egészen a 19. század közepéig – SzentmihályA tanács tagja volt többek között Mermelstein körtvélyesen zsidókkal nem találkozunk. 1880ban 59, 1910- ben 133, 1921- ben 149 és 1941- ben és Bisztriczer. Május 15- én a gettó lakóit a helyi iskola ud- 193 zsidó élt a településen. A hitközség az 1870- es években alakult meg, varán gyûjtötték össze, még egyszer megmotoztak mindenkit elrejtett értékek után kutatva, akkor már mûködött a mikve. A temetô azonmajd gyalog a közeli Száldobos vasútállomásá- ban csak az 1930- as években nyílt meg. Szentra vitték át ôket. Útközben a lemaradók közül mihálykörtvélyesen nem volt önálló hitközség, többet lelôttek. Száldobosról deportálták ôket a helyi zsidók a técsôi ortodox anyahitközséghez tartoztak. Auschwitzba. A szentmihálykörtvélyesi zsidók nehezen A háborút követôen a hitközségi élet a Szovtartották el magukat, legtöbben szegény földjetunióhoz csatolt településen nem újult meg. 711


SZEKLENCE


mûvesek és kisiparosok voltak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. Az 1930- as években a helyi fiatalok körében elterjedtek a cionista eszmék, és megalakult a Bné Akiva helyi csoportja. Erre válaszként a helyi zsidó tanító megalakította az Agudat Jiszrael szentmihálykörtvélyesi csoportját. 1941 nyarán a magyar hatóságok három család egyes tagjait deportálták a német megszállás alatt álló Galíciába; augusztus 27–28- án Kamenyec- Podolszkijnál német egységek és ukrán segítôik gyilkolták meg ôket. A szentmihálykörtvélyesi zsidókat 1944. április második felében a mátészalkai gettóba szállították. Onnan május 22- én deportálták ôket Auschwitzba. A háború után a hitközségi élet a Szovjetunióhoz csatolt Szentmihálykörtvélyesen nem újult meg. Források: GC- MB, 305; KJ- K, 109; RLBH, 568-569; ZS- H, 847; ZS- N, 196-197.

SZERFALVA Az Aknasugatagi járáshoz tartozó településre az elsô zsidó betelepülôk a 18. század elején érkeztek. 1728- ban egyetlen pálinkafôzô zsidó élt a településen. 1840- ben már 37 zsidó élt Szerfalván, az összlakosság 7,1 százaléka. 1880- ban 110, 1910- ben pedig 117 fôs zsidó közösség élt Szerfalván. A két világháború között azonban a helyi zsidó közösség lélekszáma folyamatosan csökkent; Szerfalván 1920- ban 112, 1930- ban 95, 1941- ben pedig mindössze 66 zsidó élt. A helyi zsidók megélhetését leginkább a környezô erdôk biztosították, erdômunkások és a fûrésztelepek alkalmazottai voltak. Ezek mind zsidó tulajdonban voltak. A hitközség a 19. század közepén szervezôdött, akkor nyílt meg a temetô, és megépült a zsinagóga és a mikve. Szerfalván nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a bárdfalvai ortodox anyahitközséghez tartoztak. A két világháború között gazdasági nehézségek miatt a szerfalvai közösség létszáma csökkent, az elvándorlók a közeli Máramarosszigetre és a környék 712

más nagyobb városaiba mentek, de olyanok is voltak, akik az Egyesült Államokban próbáltak szerencsét. Az 1941- es népszámlálás alkalmával valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. 1944. április végén a szerfalvai zsidókat a bárdalvai gettóba vitték. Május 17- én a bárdfalvai gettót kiürítették, lakóit a máramarosszigeti gettóba gyalogoltatták. Onnan deportálták ôket május 18- án Auschwitzba. A háború után a hitközségi élet az újra Romániához csatolt Szerfalván nem újult meg. A faluban 1947- ben 14 zsidó élt, a késôbbi összeírások azonban Szerfalván zsidót nem regisztráltak. Források: AE- R, 172; GC- MB, 69; PH- R, 197; RLB- H, 569- 571; VEÁ- II, 397- 398; ZS- H, 847; ZS- N, 188-189.

SZURDOK Zsidó forrásokban használt névalakja: Sztrimtere. A Dragomérfalvai járáshoz tartozó településre az elsô zsidó betelepülôk a 18. század elsô felében érkeztek. 1748- ban egyetlen kétgyerekes zsidó család élt Szurdokon, amely pálinkafôzésbôl élt, és Galíciából érkezett. 1840- ben már 28 zsidó élt Szurdokon, az összlakosság 2,1 százaléka. Az egyik név szerint is ismert zsidó akkoriban a Felsôszelistyén letelepedett Stern Mordechaj fia, Jichak volt, aki 1845- ben halt meg, 82 évesen. A szurdoki zsidók többsége az ô leszármazottja, de az egész vidéken sok Stern élt. Stern Joszef, a máramarosszigeti rabbi például Stern Jichak fia volt. 1880- ban már 194, 1920ban pedig 409 zsidó élt Szurdokon. A két világháború között azonban a zsidó közösség lélekszáma megfogyatkozott: 1930- ban 369, 1941ben pedig 336 zsidó élt a településen. Szurdok a Teleki grófok birtoka volt, akik az 1848–1849- es forradalmat követôen földjeik egy részét a parasztok között szétosztották. Akkor jutott földhöz a szurdoki zsidók többsége. A 19. század második felében a helyi zsidók már a fakitermelésben és - feldolgozásban is fontos szerepet játszottak. A szurdoki zsidók kóser juhsajtjukról országszerte ismertek vol-

TALABORFALU A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Taracvölgyi járásához tartozó településén 1735- ben egyetlen 5 tagú zsidó család élt. Késôbb azonban – egészen a 19. század közepéig – a településen zsidók nem éltek. 1880- ban 116, 1910- ben pedig már 162 zsidó lakosa volt a településnek. Az elsô világháborút követôen azonban a talaborfalui zsidók lélekszáma visszaesett, 1921- ben a faluban 123 zsidó élt. A két világháború között a létszám újra növekedett, 1930- ban 147, 1941- ben pedig 179 zsidó élt Talaborfalun.

A településen önálló hitközség nem volt, a helyi zsidók a técsôi ortodox anyahitközséghez tartoztak. A közösség nagy része a szfinkai haszid udvar híve volt, de vizsnyici és szigeti haszidok is voltak köztük. A talaborfalui zsidók többnyire kiskereskedésbôl és kisiparból éltek. Az 1941- es népszámlálás alkalmával valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. 1941 nyarán a magyar hatóságok két család kivételével az összes talaborfalui zsidót a német megszállás alatt álló Galíciába deportálták. Ez a két család azért maradhatott csak a településen, mert a családfôk munkaszolgálaton voltak. A deportáltakat német egységek és ukrán segítôik gyilkolták meg Kamenyec- Podolszkijnál augusztus 27–28- án. 1944. április végén a talaborfalui zsidók maradékát a mátészalkai gettóba vitték. Onnan május 22- én deportálták ôket Auschwitzba. A háború után a hitközségi élet a Szovjetunióhoz csatolt Talaborfalun nem újult meg. Az 1980- as évek elején a településen már egyetlen zsidó sem élt. Források: GC- MB, 319; KJ- K, 113; RLB- H, 568-569; ZS- H, 847; ZS- N, 196-197.

TARACKÖZ Zsidó forrásokban használt névalakja: Treszif. A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Taracvölgyi járásához tartozó településén 1840- ben már 65 zsidó élt, az összlakosság 11,1 százaléka. A taracközi zsidó közösség a továbbiakban is nagy ütemben gyarapodott, 1880- ban 155, 1910ben 358, 1921- ben 471, 1930- ban 693 és 1941ben 983 zsidó élt a településen. Taracközben eleinte nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a técsôi ortodox anyahitközséghez tartoztak. A taracközi zsidók döntô többsége vizsnyici haszid volt, de szigeti, belzi és szfinkai haszidok is voltak köztük. A hitközség elôször 1925 táján választott rabbit magának, Velicsker-Askenazi Joelt. A két világháború között a hitközség elnöke hosszú évekig Wiesel Slomo volt. A közösség többsége a fakitermelés és - feldolgozás különbözô ágazataiban dolgozott, sokan tutajosok voltak. Az 1941- es nép713


tak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával egy kivétellel valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. A hitközség a 19. század elején szervezôdött meg. Az elsô állandó minjan Stern Jichak házában volt. Szurdokon eleinte nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a bárdfalvai ortodox anyahitközséghez tartoztak. A 19. század elsô negyedében megépült a zsinagóga, és megalakult a Chevra Kadisa is. Mikvéje a szurdoki zsidóknak már korábban is volt. Szurdok elsô rabbija Kiszelnik Mózes volt, aki az elsô világháború elôtt került Szurdokra, ahonnan a háborút követôen Rozáliába ment rabbinak. Kiszelnik rabbi Szurdokon jesivát nyitott, amelyet az 1935 körül választott új rabbi, Kahan Cvi vezetett tovább. Kahan rabbi idején mintegy 60 bóher tanult benne. Mindkét rabbi a holokauszt áldozata lett. 1944. április végén a szurdoki zsidókat a helyi zsinagógában gyûjtötték össze. Miután négy napot töltöttek ott, elôbb a dragomérfalvai gettóba, majd május 19- én gyalog átvitték ôket Felsôvisóra, és onnan még aznap valamennyiüket Auschwitzba deportálták. A háború után a túlélôk visszatértek az újra Romániához csatolt Szurdokra; 1947- ben 32 zsidó élt a településen. Hamarosan azonban valamennyien elhagyták Szurdokot; többségük alijázott. Források: AE- R, 171; GC- MB, 181-183; GYYMK, 14-15; PH- R, 199; RLB- H, 569- 571; VEÁII, 442; YVA, 03-11 779; ZS- H, 847; ZS- N, 188189.


számlálás alkalmával 768 helyi zsidó vallotta magát jiddis anyanyelvûnek. 1941 júliusában a magyar hatóságok hontalannak nyilvánították a taracközi zsidók többségét, akiket teherautókon Kôrösmezôre szállítottak. Onnan a már több ezer elfogott és más helyrôl odaszállított zsidókkal együtt a taracközieket is áttették a határon, a német megszállás alatt lévô Galíciába. Teherautókon érkeztek Kamenyec- Podolszkijhoz, ahol a település melletti erdôben magyar csendôrök ôrizték ôket. Az érkezésüket követô reggel a csendôrök kifosztották a zsidókat, majd közölték velük, hogy mindenki mehet az útjára, de aki vissza próbál szökni Magyarországra, lelövik. Többen bementek Kamenyec- Podolszkijba, ahol látták, hogy a helyi zsidók már sok Magyarországról deportált zsidót fogadtak be házaikba. Miután azonban a németek Kamenyec- Podolszkijban is felállították a gettót, augusztus 27–28- án a helyi zsidókkal együtt a Magyarországról deportáltak többségét is meggyilkolták. 1944 áprilisában az akkor már önálló anyahitközségnek 702 tagja volt. A hitközség utolsó elnöke Rézmovits Salamon Jakub volt. A maradék taracközi zsidót 1944. április 16- án gyûjtötték össze, és a mátészalkai gettóba szállították, majd május 22-én deportálták ôket Auschwitzba. A háború után a hitközségi élet a Szovjetunióhoz csatolt településen nem újult meg. Források: GC- MB, 315-318; KJ- K, 111; RLBH, 568-569; ZS- H, 687, 847; ZS- N, 196-197.

nyici haszid volt. Az 1941- es népszámlálás alkalmával hét kivétellel valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. A tarackrasznai zsidókat 1944. április második felében feltehetôen a mátészalkai gettóba szállították. Onnan május 22- én deportálták ôket Auschwitzba. A háború után a hitközségi élet a Szovjetunióhoz csatolt településen nem újult meg. Források: GC- MB, 351; KJ- K, 111; RLB- H, 568-569; ZS- H, 847; ZS- N, 196-197.

TARACÚJFALU (FELSÔNERESZNICE)

A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Taracvölgyi járásához tartozó településén 1840- ben 8 zsidó élt, az összlakosság 1,2 százaléka. 1880- ra a közösség létszáma 156 fôre növekedett. A felsôneresznicei zsiók létszáma a továbbiakban is ütemesen növekedett, 1910- ben 251, 1921- ben 334, 1930- ban 356 és 1941- ben 433 zsidó élt a településen. Felsôneresznicén nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a técsôi ortodox anyahitközséghez tartoztak. A helyi zsidók mindegyike valamelyik haszid udvar híve volt, a többség a vizsnyicié. Az 1941- es népszámlálás alkalmával két kivétellel valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. A felsôneresznicei zsidókat 1944. április második felében feltehetôen a mátészalkai gettóba szállították. Onnan május 22- én deportálták ôket Auschwitzba. A háború után a hitközségi élet a SzovjetTARACKRASZNA unióhoz csatolt településen nem újult meg. Zsidó forrásokban használt névalakja: KraszniForrások: GC- MB, 337; KJ- K, 112; RLB- H, sora. A Máramarosi közigazgatási kirendeltség 568-569; ZS- H, 847; ZS- N, 194-195. Taracvölgyi járásához tartozó településre zsidók csak a 19. század utolsó harmadában érkeztek. 1880- ban mindössze 4 zsidó lakosa volt Tarac- TARFALU (HOLYATIN) krasznának. A közösség a késôbbiekben ugyan valamelyest megerôsödött, de igazán jelentôssé A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Ökörnem tudott válni. 1910- ben 34, 1921- ben 30, mezei járásához tartozó településén 1840- ben 1930-ban 27 és 1941-ben 53 zsidó élt a településen. már 43 zsidó élt, az összlakosság 6,5 százaléka. Tarackrasznán nem volt önálló hitközség, a 1880- ban még mindig csak 58 zsidó élt a telepühelyi zsidók a técsôi ortodox anyahitközséghez lésen, de 1910- ben már 140. 1930- ban a közöstartoztak. A településen valamennyi zsidó vizs- ség lélekszáma elérte a 177 fôt. 1941- re azonban 714

715


a közösség lélekszáma visszaesett, a településnek akkor 138 zsidó lakosa volt. Holyatinban nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók az ökörmezei ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával egyetlen kivétellel valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. A holyatini zsidókat 1944. április közepén vagy a szeklencei, vagy az izai gettóba vitték, majd májusban Auschwitzba deportálták ôket. A háború után a hitközségi élet a SzovjetTécsô, ortodox zsinagóga unióhoz csatolt településen nem újult meg. Források: GC- MB, 412; KJ- K, 108; RLBvolt. 1941- ben összesen 2150 zsidó élt a városban, H, 568; ZS- H, 847; ZS- N, 192-193. amelyhez azonban abban az évben a szomszédos Kerekhegy települést is hozzácsatolták. Az 1941-es népszámlálás alkalmával 1331 helyi zsidó vallotTARÚJFALU ta magát jiddis anyanyelvûnek. A Máramarosi közigazgatási kirendeltség ÖkörA településen ortodox anyahitközség mûkömezei járásához tartozó településén 1840- ben dött. A hitközség mellett különbözô egyesümár 36 zsidó élt, az összlakosság 4,7 százaléka. letek tevékenykedtek, így Chevra Kadisa, nô1880- ban 117, 1910- ben 157 zsidó lakosa volt a egylet és több, tanulással foglalkozó egyesület. településnek. A tarújfalui zsidók lélekszáma Técsôn a gyerekek héderekben tanultak, de egé1941- ben elérte a 205 fôt. szen 1944- ig több jesiva is mûködött. Zsidó isTarújfalun nem volt önálló hitközség, a he- kola a településen nem volt, de a helyi általályi zsidók az ökörmezei ortodox anyahitközség- nos iskolában az 1930- as évektôl kezdôdôen hez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmá- létezett zsidóknak fenntartott osztály. val valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûTécsôn már 1852- tôl volt rabbi: Klein Jakov. nek vallotta magát, még a két „zsidónak minô- Klein rabbi azonban hamarosan elköltözött Tésített nem izraelita vallású” személy egyike is. csôrôl. Utódja Teitelbaum Hananja Jom Tov A tarújfalui zsidókat 1944. április közepén Lippa rabbi lett, aki a sanzi rebbe lelkes követôfeltehetôen a beregszászi gettóba vitték. On- je volt. Teitelbaum rabbi 1864 és 1883 között nan deportálták ôket május második felében mûködött Técsôn, s 1883- ban MáramarosszigetAuschwitzba. re ment. Técsôn bátyja, Teitelbaum Elijahu BeA háború után a hitközségi élet a Szovjet- calel lépett a helyébe. Ô haláláig, 1918- ig állt a unióhoz csatolt településen nem újult meg. közösség élén. Rabbisága idején a közösségben Források: GC- MB, 423; KJ- K, 108; RLB- H, a szigeti haszidok száma megnôtt. Elijahu Be568; ZS- H, 847; ZS- N, 194-195. calelt fia, Teitelbaum Mose követte a rabbiszékben, aki azonban már megválasztásakor nagybeteg volt. Nem sokkal az elsô világháború után meg is halt. Újra csak 1928- ban lett rabbiTÉCSÔ ja Técsônek, amikor Grünwald Meir feleségül Zsidó forrásokban használt névalakja: Tecs. vette Teitelbaum Mose lányát, és hozományA Técsôi járás székhelyén 1840- ben 9 zsidó élt, ként megkapta a rabbiszéket is. Grünwald rabaz összlakosság 0,4 százaléka. 1880- ban már 321 bi Técsôn jesivát is nyitott. Munkaszolgálatoszsidó élt Técsôn. A közösség a késôbbiekben is ként a keleti fronton túlélte a háborút, családja jelentôsen fejlôdött, Técsônek 1910- ben 874, azonban Auschwitzban halt meg. 1921- ben 1266 és 1930- ban 1525 zsidó lakosa Miután Magyarország 1939 márciusában új-


ra megszerezte a területet, Técsôn néhány helyi fiatal betört a zsinagógába, és törtek- zúztak. Ettôl kezdve a zsinagóga védelmére a hitközség fiatal tagjai állandó ôrséget szerveztek. A zsidók bántalmazása a nyílt utcán, valamint az imádkozás megzavarása a zsinagógában a továbbiakban általánossá vált. 1940- tôl kezdôdôen sokakat behívtak munkaszolgálatra, akkor még az ország területére, de 1942- tôl többségük már Ukrajnába, a keleti frontra került, ahol közülük sokan meghaltak. 1941 nyarán a magyar hatóságok mintegy 10 hontalan, azaz magyar állampolgársággal nem rendelkezô zsidó családot a német megszállás alatt lévô ukrajnai Kamenyec- Podolszkijba deportáltak, ahol augusztus 27–28- án német egységek és ukrán segítôik meggyilkolták ôket. Az áldozatok között volt például Teitelbaum Chaim rabbi Lea nevû lánya is, három gyermekével. 1944. április 15- én Weisz Jiszraelt, a hitközség elnökét berendelték a polgármesteri hivatalba, ahol egyrészt tudatták vele, hogy Técsôn másnap gettót hoznak létre, másrészt pedig kinevezték a gettósítás lebonyolítása végett létrehozott zsidó tanács élére. Weisz azonban nem vállalta el e tisztséget, helyette Róth Jenô (Jakov) lett az elnök. A zsidó tanács többi tagját a település különbözô negyedeibôl választották ki. Técsôn ugyanis a gettóba költözéshez felosztották a várost több területre, és mindegyik területen kineveztek egy zsidó felelôst. Técsôn a helyieken kívül a Máramaros vármegyei Técsôi járás és a Máramarosi közigazgatási kirendeltség Taracvölgyi járásában lévô egyes települések zsidó lakosai számára jött létre gettó. Mintegy 10 ezer zsidót gyûjtöttek össze, közülük körülbelül 2500 volt helyi lakos. A helyiek a városban éltek, a zsinagóga környékén létrejött gettóban. A gettó területérôl a nem zsidók kiköltözködtek ugyan, de házaikat a hatóságok lezárták, a zsidók csak a zsidó tulajdonban lévô házakba költözhettek be. Ennek köszönhetôen a gettó rendkívül zsúfolt volt, egyegy szobában 10-15 ember élt. Sokaknak az udvarokon, az istállókban és az ólakban jutott csak hely. A vidékiek a városon kívül épített táborba kerültek. A gettóban mûködô zsidó tanács elnöke Róth 716

Jenô volt, tagjai pedig Kallos Zoltán és egy orvos, dr. Grünstein. A Budapesten mûködô Magyar Zsidók Központi Tanácsához beérkezett napi jelentés szerint a gettóban több orvos is élt, egyikük dr. Róth Mózesné volt. A gettóban ugyan mûködött közös konyha, de élelem híján az ott élôk éheztek. Az 55 év alatti férfiak dolgoztak, de munkájuk leginkább csak a megaláztatás eszköze volt. A gettóban élôket csendôrök kínozták, elrejtett értékek után kutatva. Többeket halálra vertek. A csendôrök a nôk haját megalázásképpen nagyon rövidre nyírták, vagy csíkokat vágtak bele. Néhányan megpróbáltak megszökni, de a szökési kísérletek sikertelenül végzôdtek. A fô nehézséget a helyi rutén lakosság ellenségessége jelentette, akik felkutatták az erdôkben rejtôzködôket, és feladták ôket a csendôröknek. A gettóban élôket két transzportban deportálták Auschwitzba, elôször a vidékieket és pár száz técsôit, aztán a técsôieket. A második transzportba osztottaknak a vasútállomáson egy éjszakát vizes pincében összezsúfolva kellett tölteniük. Az elsô transzport május 22- én indult (más források szerint 24- én), a második május 26- án. 1945- ben Técsô a Szovjetunió része lett. A hitközségi élet megújult ugyan, de mûködését a kommunista hatalom egyre szûkebb keretek között engedélyezte. Az 1980- as évek elején élt még néhány zsidó Técsôn, de ünnepekkor a közeli Husztra mentek át imádkozni. A Técsôi járáshoz tartozó településeken az 1941- es népszámlálás adatai szerint 24 164 személy élt, közülük 4080 volt izraelita vallású. Utóbbiak összesen a következô 4 településen éltek (zárójelben az izraeliták, illetve az összlakosság lélekszáma): *Pálosremete (439; 1837), *Szaplonca (920; 3949), *Técsô (2150; 10 731 [Kerekhegy adataival együtt]) és *Visk (571; 7647). A Taracvölgyi járáshoz tartozó településeken – amelyek ideiglenes székhelye szintén Técsô volt – az 1941- es népszámlálás adatai szerint 77 984 személy élt, közülük 12 096 volt izraelita. A következô 32 településen éltek (zárójelben az izraeliták, illetve az összlakosság lélekszáma):

Források: FK- MJ, 138; GC- MB, 261- 271; KJK, 113; MZSML- D, 4, 72, 217, 394, 404, 441, 483, 502, 530, 682, 1025, 1237, 1287, 1433, 1434, 1435, 2307, 2620, 2933, 2958, 3270, 3311; RLB- H, 568-569; ZS- H, 847; ZS- N, 190-191.

TEREBESFEJÉRPATAK (TREBUSAFEJÉRPATAK) A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Rahói járásához tartozó településén 1880- ban 165, 1910- ben pedig 334 zsidó élt. Az elsô világháborút követôen a terebesfejérpataki zsidók lélekszáma visszaesett, így a településnek 1921- ben 283 zsidó lakosa volt. 1930- ban 311, 1941- ben pedig 303 zsidó élt Terebesfejérpatakon. Terebesfejérpatakon önálló hitközség nem volt, a helyi zsidók a nagybocskói ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával 286 helyi zsidó vallotta magát jiddis anyanyelvûnek. 1941 nyarán a magyar hatóságok a terebesfejérpataki zsidók mintegy harmadát hontalannak nyilvánították, és a német megszállás alatt álló Galíciába deportálták. Többségüket a né-

metek és ukrán segítôik gyilkolták meg Kamenyec- Podolszkijnál augusztus 27–28- án. A maradék terebesfejérpataki zsidót 1944. április 16- án gyûjtötték össze a helyi zsinagógában, ahonnan vonaton a mátészalkai gettóba szállították ôket. Onnan deportálták a közösséget május végén Auschwitzba. A hitközségi élet a háborút követôen a Szovjetunióhoz csatolt településen nem újult meg. Források: GC- MB, 373- 375; KJ- K, 114; RLB- H, 568; ZS- H, 847; ZS- N, 194-195.

TERESELPATAK Zsidó forrásokban használt névalakja: Terisel. A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Taracvölgyi járásához tartozó településén csupán kis létszámú zsidó közösség élt, amely ráadásul a 20. század elsô felében egyre fogyott. 1880ban 15, 1910- ben pedig 21 zsidó élt Tereselpatakon, de 1920- ban egyetlen zsidó sem. A népszámlálók a településen 1930- ban 9, 1941- ben pedig egyetlen zsidó lakost regisztráltak. Tereselpatakon nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a técsôi ortodox anyahitközséghez tartoztak. Miután az elsô világháborút követôen Tereselpatak Csehszlovákiához került, a helyi rutén lakosok a zsidókat megtámadták, boltjaikat kirabolták, és fizikailag is bántalmazták ôket. Erre a tereselpataki zsidók elmenekültek, a szomszédos gányai zsidók viszont válaszul felgyújtották a falut. Csak az 1920- as évek végén tért vissza néhány zsidó Tereselpatakra. 1941- ben a magyar hatóságok valamennyi helyi zsidót hontalannak nyilvánítottak, és a német megszállás alatt álló Galíciába számûztek. A deportáltakat német egységek és ukrán segítôik gyilkolták meg augusztus 27–28- án Kamenyec- Podolszkij mellett. A háborút követôen a hitközségi élet a Szovjetunióhoz csatolt településen nem újult meg. Források: GC- MB, 339; KJ- K, 112; RLB- H, 568-569; ZS- H, 847; ZS- N, 196-197.

717


*Alsókálinfalva (497; 2851), *Bedôháza (541; 3438), *Brusztura (348; 2362), *Bustyaháza (994; 3342), *Csománfalva (202; 2104), *Darva (102; 1117), *Dombó (984; 6003), *Dulfalva (77; 1483), *Gánya (720; 3307), *Handalbustyaháza (224; 623), *Irhóc (851; 4789), *Királymezô (323; 2018), *Kiskirva (141; 805), *Kökényes (914; 4590), *Kricsfalva (134; 1703), *Nagykirva (299; 1449), *Németmokra (7; 1169), *Nyágova (118; 1460), *Nyéresháza [Alsóneresznice] (664; 2351), *Oroszmokra (180; 1702), *Pelesalja [Pudplesa] (46; 855), *Széleslonka (190; 2423), *Szentmihálykörtvélyes (193; 2713), *Talaborfalu (179; 2928), *Taracköz (983; 3348), *Tarackraszna (53; 1130), *Taracújfalu [Felsôneresznice] (433; 2954), *Tereselpatak (1; 1815), *Uglya (669; 4862), *Újbárd (280; 1459), *Úrmezô (395; 3017) és *Vajnág (354; 1814).


TISZABOGDÁNY A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Rahói járásához tartozó településén 1880- ban 123, 1910- ben 305, 1921- ben 275, 1930- ban 357 és 1941- ben 392 zsidó élt. A hitközség csak az 1870- es években szervezôdött meg. Tiszabogdányon eleinte önálló hitközség nem volt, a helyi zsidók a kôrösmezei ortodox anyahitközséghez tartoztak. A közösség élén közel ötven évig egy gazdag fakereskedô, Rosenthal Smuel állt. A tiszabogdányi zsidók többsége koszov- vizsnyici haszid volt. 1927ben rabbit is választottak maguknak Spitzer Slomo rabbi személyében, aki munkácsi haszid volt. A rabbi hívei többségével együtt a holokauszt áldozata lett. A tiszabogdányi zsidók többsége a fakitermelés és - feldolgozás különbözô területein dolgozott. Az 1941- es népszámlálás alkalmával 381 helyi zsidó vallotta magát jiddis anyanyelvûnek. 1940- ben Tiszabogdányra munkaszolgálatosok érkeztek, akik a közeli hegyekben dolgoztak. 1941 nyarán a magyar hatóságok mindössze egyetlen hontalannak ítélt tiszabogdányi zsidó családot deportáltak a német megszállás alatt álló Galíciába. 1941 végén a közeli Gyertyánligetrôl hoztak át két teherautón hontalannak ítélt zsidókat, valamint néhány tiszabogdányi zsidót, hogy a közeli hegyekben végezzék ki ôket. A tiszabogdányi zsidók azonban riasztották a huszti, a rahói és a máramarosszigeti hitközségek vezetôit, akik a budapesti zsidó vezetést értesítették az esetrôl. A budapestiek közbenjárására végül sikerült elkerülni a mészárlást, de az összegyûjtöttek mintegy 10 százalékát így is sorsukra hagyták – télen a Kárpátokban. Az 1940- es évek elején Tiszabogdányban zsidó illegális mentôcsoport mûködött a Lengyelországból átszökött zsidók megsegítésére. 1942tôl kezdve a csoport tagjai egyik velük együttmûködô rutén parasztnál bújtatták a menekülteket, majd megfelelô papírokkal ellátva Budapestre juttatták ôket. 1944. április 16- án a csendôrök a helyi iskolában gyûjtötték össze az összes tiszabogdányi zsidót. Miután kegyetlen vallatással próbálták 718

kiszedni belôlük elrejtett értékeiket, másnap a mátészalkai gettóba vitték ôket. Onnan május 22- én deportálták ôket Auschwitzba. A háborút követôen a hitközségi élet a Szovjetunióhoz csatolt településen nem újult meg. Források: GC- MB, 369- 372; RLB- H, 568; ZS- H, 847; ZS- N, 194-195.

TISZABORKÚT A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Rahói járásához tartozó településén 1880- ban mindössze 23 zsidó élt. A 20. században azonban a helyi zsidó közösség megerôsödött, 1910ben 147, 1921- ben 143, 1930- ban 172 és 1941- ben 156 zsidó lakosa volt a településnek.

Tiszaborkút, ortodox zsinagóga A hitközség csak késôn, a 20. század elején szervezôdött meg. Tiszaborkúton nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a kôrösmezei ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával 133 helyi zsidó vallotta magát jiddis anyanyelvûnek. Gyógyforrásainak köszönhetôen Tiszaborkút messzi földön ismert gyógyüdülô volt. A tiszaborkúti zsidók fô megélhetési forrása a gyógyturizmus volt. Tiszaborkúton a vizsnyici rebbe is többször megfordult. A tiszaborkúti zsidókat 1944. április elején a csendôrök a szállodatulajdonos Stern Smuel házába gyûjtötték össze. Április 7- én, erev pészahkor azonban elengedték ôket. A hazatérôk egyikét az egyik csendôr útközben minden ok nélkül lelôtte. Április közepén újra összegyûjtötték a helyi zsidókat, és a mátészalkai gettóba

TISZAFEJÉREGYHÁZ Zsidó forrásokban használt névalakja: Szde Lavan vagy Schwartz Toma. A Máramarosszigeti járáshoz tartozó településen 1728- ban egy, 1840ben 48 zsidó élt, akik az összlakosság 9 százalékát tették ki. 1880- ban 222, 1910- ben pedig 277 zsidó lakosa volt Tiszafejéregyháznak. Ettôl kezdve azonban a zsidó közösség lélekszáma folyamatosan csökkent, 1920- ban 230, 1930- ban 218, és 1941- ben csak 176 zsidó élt a településen.

Tiszafejéregyház, ortodox fazsinagóga Tiszafejéregyházán nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a máramarosszigeti ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. A tiszafejéregyházi zsidókat 1944. április közepén az aknaszlatinai gettóba vitték, ahonnan május 23- án deportálták ôket Auschwitzba.

A háborút követôen a hitközségi élet a Szovjetunióhoz csatolt Tiszafejéregyházán nem újult meg. Források: GC- MB, 398- 399; RLB- H, 571; ZS- H, 847; ZS- N, 190-191.

TISZAKARÁCSONYFALVA Zsidó forrásokban használt névalakja: Krecsinev vagy Krecsenof. A Máramarosszigeti járáshoz tartozó településre a 18. század elsô felében érkeztek elôször zsidók. 1728- ban két zsidó család élt Tiszakarácsonyfalván, 1735- ben pedig már három másik család szerepel az összeírásokban. Mindegyik család Galíciából érkezett. 1840- ben már 219 zsidó élt a településen, az összlakosság 25,1 százaléka. 1880- ra a helyi zsidó közösség lélekszáma 799 fôre, 1910- re pedig 1330 fôre növekedett. Ettôl kezdve azonban a tiszakarácsonyfalvai zsidók létszáma fokozatosan csökkent, majd stagnált: 1920- ban 996, 1930- ban 889, 1941- ben pedig 911 zsidó élt a településen. Tiszakarácsonyfalván a zsidók legfontosabb megélhetési forrása a fakitermelés és - feldolgozás volt, amelybôl családjaikat többnyire csak szûkösen tudták eltartani. A helyi fûrésztelepek mindegyike zsidó tulajdonban volt. A hitközség a 19. század elején szervezôdött meg. 1830- ban már állt a zsinagóga és egy bet midras, valamint mûködött a mikve. Tiszakarácsonyfalván eleinte nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók elôször a máramarosszigeti, majd a nagybocskói ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1834- ben Erdély- és Magyarország- szerte ismert vita tört ki a többségében koszovi haszidokból álló hitközség és a máramarosszigeti rabbi, Teitelbaum Eliezer Niszan között. A szigeti haszidok rebbéje, Teitelbaum rabbi megtiltotta, hogy a fennhatósága alatt álló közösségek alkalmazzák a tiszakarácsonyfalvai saktert, a koszovi Mose haszid rabbit. A közösség azonban nem vette figyelembe a máramarosszigeti rabbi tiltását. Az 1850- es évek végén azonban már saját rabbit választott a tiszakarácsonyfalvai közösség Deutsch David Natan személyében, aki 1879- ben halt meg. Tiszakarácsonyfalva utolsó rabbija Reinman Avraham Chajim volt, aki az 719


szállították ôket. Öt embert a csendôrök visszatartottak Tiszaborkúton. Az ô feladatuk volt a zsidó házakból összegyûjteni minden értékes holmit. Miután végeztek feladatukkal, elôször Szatmárnémetibe vitték ôket, majd onnan Mátészalkára. Mátészalkáról a tiszaborkúti zsidókat május 22- én deportálták Auschwitzba. A háború után néhány túlélô ugyan visszatért Tiszaborkútra, de amikor a település a Szovjetunió része lett, a helyi zsidók mind elmenekültek. Források: GC- MB, 396- 397; KJ- K, 115; RLB- H, 568; ZS- H, 847; ZS- N, 194-195.


1930- as években 35 fôs jesivát is vezetett, s aki 1941- ben halt meg. A 19. század végén egy galíciai haszid rebbe, Rosenbaum Meir telepedett le Tiszakarácsonyfalván. A csodarabbi hírében álló Rosenbaumnak követôi külön bet midrast építettek. Miután 1918- ban meghalt, fia, Eliezer Zeev lépett örökébe. Ô azonban hamarosan a közeli Máramarosszigetre tette át udvara székhelyét. A Rosenbaum rabbidinasztia – a krecsinevi rebbe – udvara ma is létezik, székhelyük az izraeli Rehovot. Az elsô világháborút követôen, amikor a település román fennhatóság alá került, a helyi zsidók elvesztették fô megélhetési forrásukat, mivel többé már nem tudták a kitermelt fát a Tiszán Magyarország belsô területeire szállítani. A gazdasági nehézségek sokakat arra kényszerített, hogy Tiszakarácsonyfalvát elhagyják, és a környék nagyobb városaiban, valamint a tengerentúlon próbáljanak szerencsét. Az 1941- es népszámlálás alkalmával két kivétellel valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. 1941- ben, miután a település újra magyar fennhatóság alá került, a helyi hatóságok összesen 496 tiszakarácsonyfalvai hontalannak ítélt zsidót számûztek a szomszédos, német megszállás alatt lévô Galíciába. Többségüket KamenyecPodolszkijnál augusztus 27–28- án német egységek és ukrán segítôik meggyilkolták. A tömegmészárlás túlélôi közül 1941 ôszén sokan két galíciai gettóban, Stanisîawówban és Horodenkában lelték halálukat. Mindössze 8 család maradékai élték túl a mészárlásokat, ôk a stanisîawówi gettóból szöktek meg, és több száz kilométert gyalogolva a hegyekben visszatértek Magyarországra. A deportáltak között volt a tiszakarácsonyfalvai rabbi, Reinman Avraham Chajim is. Feleségét és gyermekeit Kamenyec- Podolszkijnál gyilkolták meg, neki azonban sikerült elszöknie és visszagyalogolnia Magyarországra, Kôrösmezôre. Ott azonban az egyik csendôr felismerte. Szekérre kötve újra átvitték a határon, és már a galíciai oldalon, az erdôben, miután megkínozták – többek között megvakították –, lelôtték. 1942- ben a hadköteles korú férfiakat munkaszolgálatra sorozták, többségük a keleti fronton, Ukrajnában meghalt. 720

1944. április végén a tiszakarácsonyfalvai zsidókat elôször a helyi bet midrasban gyûjtötték össze. Onnan az aknaszlatinai gettóba vitték ôket, ahonnan május 23- án deportálták ôket Auschwitzba. A háború után a hitközségi élet az újra román fennhatóság alá került Tiszakarácsonyfalván nem újult meg. A településen a Zsidó Világkongresszus 1947- ben 45 zsidót írt össze. 1966- ban és 1977- ben két- két zsidó nemzetiségû személyt regisztráltak a faluban, 1992- ben azonban Tiszakarácsonyfalván már egyetlen zsidó sem élt. Források: AE- R, 172; GC- MB, 47-52; GYYMK, 30; PH-P, 179-181, 368-376; PH-R, 256-257; RLB- H, 571; VEÁ- II, 392; ZS- H, 847; ZS- N, 190-191.

TISZAKIRVA A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Huszti járásához tartozó településén 1840- ben 7 zsidó élt, az összlakosság 3,2 százaléka. A tiszakirvai zsidó közösség a késôbbiekben sem tudott megerôsödni, a településnek 1880- ban 44, 1910- ben 32 és 1941- ben mindössze 14 zsidó lakosa volt. Tiszakirván nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a huszti ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. 1944. április közepén a tizsakirvai zsidókat a nagyszôllôsi gettóba vitték. A gettó lakóit május 19- e és június 2- a között három transzportban deportálták Auschwitzba. A háborút követôen a hitközségi élet a Szovjetunióhoz csatolt Tiszakirván nem újult meg. Források: RLB- H, 568; ZS- H, 847; ZS- N, 192-193.

TISZAVERESMART A Máramarosszigeti járáshoz tartozó településre az elsô zsidók Galíciából érkeztek a 18. század közepén. 1746- ban egyetlen zsidó élt Tiszaveresmarton. 1840- ben 20 zsidó élt a településen, az összlakosság 10,2 százaléka. 1880- ban 42,

elemi iskola mûködött könyvtárral, amelyet a Joint finanszírozott. A településen élénk cionista élet folyt, a fiatalok közül többen alijáztak is. 1941. augusztus 2- án, szombaton a csendôrök valamennyi toronyai zsidót összegyûjtöttek, és többségüket Husztra szállították, ahonnan vonaton Kôrösmezôre vitték tovább ôket. Néhány nap múlva teherautókon Galíciába vitték a deportáltakat, majd sorsukra hagyták ôket. Többségüket Kamenyec- Podolszkij mellett és Stanisîawówban gyilkolták meg a németek 1941 augusztusában és ôszén. A deportáltak között volt a dáján, Grosz Jichak, felesége és 12 gyereke is. A dájánnak egész családjával sikerült visszaszöknie a településre, de visszatértükkor az apa és az egyik lány kivételével az egész családot meggyilkolták. A életben maradottakat 1944- ben Nagyváradról deportálták Auschwitzba. Toronyán 1944- ben már egyetlen zsidó sem élt, és a hitközségi élet a Szovjetunióhoz csatolt településen a háborút követôen nem újult meg. Források: GC- MB, 413-416; HJ-T; KJ- K, 108; MZSML- PJ; PH- P, 368-376; RLB- H, 568; ZS- H, 847; ZS- N, 194-195.

TORONYA

TYUSKA lásd Csuszka.

Zsidó forrásokban használt névalakja: Turn. A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Ökörmezei járásához tartozó településén 1840ben már 67 zsidó élt, az összlakosság 14,2 százaléka. 1880- ra a közösség létszáma elérte a 173, 1910- re pedig a 337 fôt. Az elsô világháborút követôen azonban a toronyai zsidók lélekszáma csökkent, a településen 1921- ben 268- an éltek. A két világháború között a létszám újra növekedett, a településnek 1930- ban 299 és 1941- ben 310 zsidó lakosa volt. Toronyán nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók az ökörmezei ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával négy kivétellel valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. A két világháború között Toronyán héber

TREBUSAFEJÉRPATAK lásd Terebesfejérpatak.

UGLYA Zsidó forrásokban használt névalakja: Igla. A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Taracvölgyi járásához tartozó településén 1746- ban három zsidó élt, 1768- ban pedig már három zsidó család. Mindannyian Galíciából érkeztek. 1840- ben már 72 zsidó élt Uglyán, az összlakosság 7,6 százaléka. 1880- ban már 379, 1910- ben pedig 707 zsidó élt a településen. A két világháború között azonban a közösség fejlôdése megtorpant, Uglyának 1921- ben 629, 1930- ban 600, 1941- ben 669 zsidó lakosa volt. Uglyán eleinte nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a técsôi ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával 721


1910- ben pedig már 108 zsidó lakosa volt Tiszaveresmartnak. 1920- ban a közösség létszáma elérte a 120 fôt, de a két világháború között a helyi zsidók lélekszáma megfogyatkozott. Tiszaveresmarton 1930- ban 98, 1941- ben pedig 104 zsidó élt. A Tisza partján fekvô falu zsidó lakosságának fô megélhetése a fakitermelés és a kivágott fa folyami szállítása volt. A hitközség a 19. század utolsó harmadában szervezôdött meg, akkor épült a zsinagóga és a mikve, és megnyílt a temetô is. Tiszaveresmarton nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók eleinte a máramarosszigeti, majd a nagybocskói ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával csupán 28 helyi zsidó vallotta magát jiddis anyanyelvûnek. 1944. április végén a helyi zsidókat az aknaszlatinai gettóba vitték, és onnan május 23án Auschwitzba deportálták ôket. A háborút követôen a hitközségi élet az újra Romániához csatolt Tiszaveresmarton nem újult meg. A faluban 1947- ben 24 zsidó élt, a késôbbi népszámlálások azonban a településen már egyetlen zsidót sem találtak. Források: AE- R, 172; GC- MB, 67- 68; PHR, 133- 134; RLB- H, 571; VEÁ- II, 393; ZS- H, 847; ZS- N, 190-191.


egyetlen kivétellel valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. Az uglyai zsidók fôleg fakitermelésbôl, fafeldolgozásból és - kereskedelembôl éltek. Sokan nagyon szegények voltak. A két világháború között megerôsödött a cionizmus Uglyán, az 1930- as években már a Betarnak és a Cairé Mizrachinak is jól mûködô szervezetei voltak a településen. 1944 áprilisában a 250 fôs hitközségnek egyetlen adózó tagja sem volt. A hitközség utolsó gondnoka Kacz Mózes földmûves volt, rabbija viszont akkor már nem volt, mivel a rabbit 1941- ben a magyar hatóságok a német megszállás alatt lévô Galíciába toloncolták. A Magyar Zsidók Központi Tanácsának írt levélbôl kiderül, hogy 1941 nyarán 450 embert toloncoltak ki Uglyáról, és azóta a hitközségi élet gyakorlatilag megszûnt. Az 1941- ben Uglyán maradtak közül sokakat késôbb munkaszolgálatra hurcoltak. 1944. április 16- án a maradék uglyai zsidókat a zsinagógában gyûjtötték össze. Miután ott elrabolták tôlük maradék értékeiket is, másnap a mátészalkai gettóba szállították ôket. Onnan május 22- én deportálták ôket Auschwitzba. A háború után a hitközségi élet a Szovjetunióhoz csatolt Uglyán nem újult meg. Források: GC- MB, 272- 275; KJ- K, 113; RLB- H, 568- 569; ZS- H, 732, 847; ZS- N, 196197.

ÚJBÁRD A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Taracvölgyi járásához tartozó településén 1840- ben már 35 zsidó élt, az összlakosság 9,7 százaléka. 1880- ra a közösség létszáma 115 volt, 1910- re pedig 169 fôre növekedett. Az újbárdi zsidók lélekszáma a két világháború között is tovább nôtt, 1921- ben 191, 1930- ban 228, 1941- ben 280 zsidó élt a településen. Újbárdon nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a técsôi ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. 1944. április második felében az újbárdi zsi722

dókat a mátészalkai gettóba szállították. Onnan május 22- én deportálták ôket Auschwitzba. A háborút követôen a hitközségi élet a Szovjetunióhoz csatolt Újbárdon nem újult meg. Források: KJ- K, 113; RLB- H, 568- 569; ZS- H, 847; ZS- N, 196-197.

ÚJBOCSKÓ (NAGYBOCSKÓ) A Máramarosszigeti járáshoz tartozó településen 1941- ben 321 zsidó élt. Újbocskón nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a máramarosszigeti ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával 280 helyi zsidó vallotta magát jiddis anyanyelvûnek. Az újbocskói zsidókat 1944 áprilisában az aknaszlatinai gettóba vitték, ahonnan májusban Auschwitzba deportálták ôket. A háborút követôen a hitközségi élet az újra román fennhatóság alá került Újbocskón nem újult meg. A településen 1947- ben 15 zsidót írtak össze, de a késôbbi népszámlálások Nagybocskón zsidókat nem találtak. Források: AE- R, 171; RLB- H, 571; VEÁ- II, 392; ZS- H, 847; ZS- N, 190-191.

ÚRMEZÔ Zsidó forrásokban használt névalakja: Vermezif. A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Taracvölgyi járásához tartozó településén már a 18. században is folyamatosan éltek zsidók. 1768- ban 7 családfô, összesen 25 zsidó élt a településen. 1840- ben már 113 zsidó élt Úrmezôn, az összlakosság 13,4 százaléka. 1880- ban már 272, 1910- ben pedig 340 zsidó élt Úrmezôn. Az elsô világháborút követôen a közösség lélekszáma visszaesett, 1921- ben 317 zsidó élt a településen. A két világháború között viszont újra növekedett a közösség, a településen 1930- ban 376, 1941- ben pedig 395 zsidó lakost regisztráltak a népszámlálások. Úrmezôn önálló hitközség nem volt, a helyi zsidók a técsôi ortodox anyahitközséghez tartoztak. Saját zsinagógával és mikvével, valamint temetôvel rendelkeztek. Minden úrmezei

VAJNÁG Zsidó forrásokban használt névalakja: Vinif. A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Taracvölgyi járásához tartozó településén 1728- ban két zsidó élt, 1768- ban pedig már 14. Vajnágon 1840- ben 67 zsidó élt, az összlakosság 13,4 százaléka, 1880- ban már 190, 1910- ben pedig 288. A két világháború között a helyi zsidó közösség lélekszáma ingadozott, 1921- ben 341, 1930- ban 299, 1941- ben pedig 354 zsidó lakosa volt a településnek. Vajnágon eleinte nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a técsôi ortodox anyahitközséghez tartoztak. Saját zsinagógával és mikvével rendelkeztek. 1870- ben már saktert is alkalmaztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát, még az egyetlen „zsidónak minôsített nem izraelita vallású” személy is.

A vajnági zsidók közül sokan a közeli Bustyaházán dolgoztak, a vasútállomáson például a berakodómunkások zöme vajnági zsidó volt. Mások kiskereskedôk vagy faszállítók voltak. 1881- ben a tiszaeszlári vérvád egyik vádlottja éppen az egyik vajnági zsidó tutajos, Herskó Dávid volt. 1941 nyarán a magyar hatóságok 45 hontalannak minôsített helyi családot a német megszállás alatt lévô Galíciába telepítettek. Kamenyec- Podolszkijnál augusztus 27–28- án német egységek és ukrán segítôik többségüket meggyilkolták. Mások különbözô galíciai gettókba kerültek, ahol a sorozatos szelekció áldozatai lettek. Munkaszolgálatra is sokakat behívtak Vajnágról. 1944 áprilisában a 120 fôs hitközségnek egyetlen adózó tagja sem volt. A hitközség utolsó gondnoka Wolf Adolf volt, utolsó rabbija pedig Teitelbaum Pinkász József. 1944. április második felében a helyi zsidókat a técsôi gettóba vitték, ahonnan május végén két transzportban Auschwitzba deportálták ôket. A háborút követôen néhány túlélô visszatért a Szovjetunióhoz csatolt Vajnágra. Köztük volt Ganz Ansel is, aki visszakövetelte apja malmát. A malmot birtokló helyi lakos erre helyben lelôtte Ganzot. Miután rövid tárgyalás után szabadon engedték, a túlélôk belátták, hogy nincs jövôjük a településen. Mindenki elhagyta Vajnágot. Források: GC- MB, 312- 313; KJ- K, 113; RLB- H, 568- 569; ZS- H, 741, 847; ZS- N, 196197.

VÁNCSFALVA Az Aknasugatagi járáshoz tartozó településre az elsô zsidók a 18. század közepén érkeztek, 1768ban már három család élt Váncsfalván, összesen tizenketten. 1840- ben 33 zsidó élt a településen, az összlakosság 3,1 százaléka. 1880- ban 79, 1910ben pedig már 152 zsidó lakosa volt Váncsfalvának. Ettôl kezdve azonban a közösség létszáma csökkent, 1920- ban 114, 1930- ban 123, és 1941ben mindössze 89 zsidó élt a településen. Váncsafalván nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a bárdfalvai ortodox anyahitköz723


zsidó vizsnyici haszid volt. A két világháború között többnyire Leb Jakov állt a hitközség élén. A helyi zsidók fôleg gyümölcskereskedelembôl éltek, a helyi alma az egész vidéken híres volt. Az 1941- es népszámlálás alkalmával hat kivétellel valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. 1941 nyarán a magyar hatóságok egy- két kivétellel összeszedték a település zsidó lakosságát, és papírjaik megvizsgálása nélkül hontalanná nyilvánították ôket. Teherautókon Kôrösmezôre, majd onnan a német megszállás alatt lévô Galíciába szállították ôket. Többségüket a németek és ukrán segítôik meggyilkolták augusztus 27–28- án Kamenyec- Podolszkijnál. 1944 áprilisában a 106 fôs hitközségnek egyetlen adózó tagja sem volt. A hitközség utolsó gondnoka papíron Haszkel Mendel volt, de a valóságban Úrmezôn zsidó a galíciai deportálás óta nem élt. A háború után összesen hét fiatal tért vissza a Szovjetunióhoz csatolt Úrmezôre a munkaszolgálatból. Hamarosan azonban szinte mindannyian elhagyták a települést, és alijáztak. Források: GC- MB, 314-315; KJ- K, 113; RLBH, 568-569; ZS- H, 739, 847; ZS- N, 196-197.


séghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. 1944. április végén a váncsfalvai zsidókat a bárdfalvai gettóba vitték. Május 17- én a bárdfalvai gettót kiürítették, lakóit a máramarosszigeti gettóba szállították. Onnan deportálták a váncsfalvai zsidókat május 18- án Auschwitzba. A háború után néhány túlélô visszatért az újra román fennhatóság alá került Váncsfalvára; 1947- ben számuk elérte a 23 fôt. Hamarosan azonban mindannyian elhagyták a települést. Források: AE- R, 171; GC- MB, 193; RLBH, 571; VEÁ- II, 389; ZS- H, 847; ZS- N, 188189.

VELÉTE A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Huszti járásához tartozó településén 1840- ben már 45 zsidó élt, az összlakosság 3,6 százaléka. 1880ban már 267, 1910- ben pedig 421 zsidó élt Velétén. Az elsô világháborút követôen azonban a velétei zsidó közösség fejlôdése megtorpant, 1930- ban 367, 1941- ben pedig 436 zsidó élt a településen. Velétén eleinte nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a huszti ortodox anyahitközséghez tartoztak. Zsinagóga és temetô azonban volt a községben. A hitközségnek 1880- ban már saktere is volt. Az elsô világháborút követôen a hitközség rabbit választott magának, a Bukovinából való Günczburg Salom Gersont. Günczburg rabbi azonban hamarosan Beregszászra költözött, majd vissza Bukovinába, ahol apja rabbiszékét örökölte. Veléte következô rabbija Deutsch Smuel volt, aki a holokausztban halt meg feleségével és hat gyermekével együtt. A közösség többsége szegény kiskereskedô és földmûves volt, de egy- két gazdagabb földbirtokos és malomtulajdonos is élt Velétén. Az 1941- es népszámlálás alkalmával két kivétellel valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. 1941 nyarán a magyar hatóságok hat velétei családot deportáltak a német megszállás alatt lévô Galíciába. Néhányan közülük visszaszöktek 724

magyar területre, a többséget azonban Kamenyec- Podolszkijnál 1941. augusztus 27–28- án német egységek és ukrán segítôik meggyilkolták. 1944. április 18- án a velétei zsidókat a helyi zsinagógában gyûjtötték össze. Miután minden értéküket elrabolták, az izai gettóba vitték ôket. A gettó lakóit május 24- én gyalogosan a szomszédos, mintegy 7 kmre lévô Husztra vitték át, a Davidovics- téglagyárba. Onnan deportálták ôket május végén két transzportban Auschwitzba. A háború után néhány túlélô visszatért ugyan a Szovjetunióhoz csatolt Velétére, de túl kevesen voltak ahhoz, hogy a hitközségi életet megszervezhessék. Az 1980- as évek elején már csak egyetlen zsidó élt Velétén, egy suszter. Források: GC- MB, 236- 238; RLB- H, 568; ZS- H, 847; ZS- N, 192-193.

VERÉCE A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Huszti járásához tartozó településén 1840- ben már 47 zsidó élt, az összlakosság 11,6 százaléka. 1880ban 148, 1910- ben 156 zsidó élt a településen, de 1941- ben csak 103. Verécén nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a huszti ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. 1944. április közepén a verécei zsidókat a nagyszôllôsi gettóba vitték. A gettó lakóit május 19- e és június 2- a között három transzportban deportálták Auschwitzba. A háborút követôen a Szovjetunió fennhatósága alá került településen a hitközségi élet nem újult meg. Források: RLB-H, 568; ZS-H, 847; ZS-N, 192193.

VISK A Técsôi járáshoz tartozó településen 1728- ban egyetlen zsidó család élt. 1768- ban ugyanennek a családnak már 16 tagja élt Visken. 1830- ban azonban már egyetlen zsidó sem élt a településen, mivel idôközben a közeli hegyekben

Visóoroszi, ortodox zsinagóga

Visóoroszi, haszid zsinagóga

VISÓOROSZI (RUSZKOVA) Zsidó forrásokban használt névalakja: Riszkeve. A Felsôvisói járáshoz tartozó településre az elsô zsidók a 18. század elején érkeztek. 1728ban egy zsidó élt Visóorosziban, 1748- ban pedig egyetlen négyfôs család. 1840- ben már 96 zsidó élt a településen, az összlakosság 10,9 szá-

Visóoroszi, a haszid zsinagóga belseje 725


arany- és ezüstérclelôhelyeket fedeztek fel, a zsidóknak pedig egy középkori törvény alapján tilos volt olyan településeken lakniuk, ahol nemesfémbányászat folyt. Olyan kevés érc volt azonban e lelôhelyeken, hogy végül a bánya meg sem nyílt, következésképpen a zsidók visszatérhettek: 1880- ban már 185, 1910- ben pedig 391 zsidó lakosa volt a településnek. A közösség a két világháború között is tovább fejlôdött, így Visken 1921- ben 418, 1930- ban 490, 1941- ben 571 zsidó élt. Visken eleinte nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a técsôi ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1921- ben azonban a közösség rabbit választott, Grünwald Levi Jichakot, aki nyolc évig állt a közösség élén. Visk utolsó rabbija a szfinkai haszid Weisz Simon volt, aki közössége tagjainak többségével együtt a holokauszt áldozata lett. Az 1941- es népszámlálás alkalmával 393 helyi zsidó vallotta magát jiddis anyanyelvûnek. 1944 áprilisában az akkor már önálló anyahitközségnek 584 tagja volt, közülük 110 adózott. A hitközség utolsó elnöke Weingarten Herman volt. 1944. április 18- án a viski zsidóknak meg kellett jelenniük a település fôterén, ahonnan a zsinagógába kísérték ôket. Onnan, miután elrabolták tôlük utolsó értékeiket is, április 19- én és 20- án két csoportban szekereken a técsôi gettóba vitték ôket. A técsôi gettóból május végén két transzportban valamennyiüket Auschwitzba deportálták. A háború után a hitközségi élet a Szovjetunióhoz csatolt Visken nem újult meg. Források: FK- MJ, 138; GC- MB, 239- 241; KJ- K, 105; RLB- H, 568- 569; ZS- H, 760, 847; ZS- N, 190-191.


zaléka. 1880- ban már 601, 1910- ben pedig 1074 zsidó lakosa volt a településnek. A két világháború között a visóoroszi zsidó közösség fejlôdési üteme így alakult: 1920- ban 1067, 1930- ban 1034, 1941- ben 1084 zsidó élt a településen. Visóoroszi zsidó lakosságának döntô többsége földmûves, kiskereskedô és kisiparos volt. Visóorosziban eleinte nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a rozáliai, majd a petrovai ortodox anyahitközséghez tartoztak. A hitközség a 19. század közepén alakult meg, akkor épült fel a fából készült zsinagóga, valamint a mikve. Az elsô világháborút követôen a közösség rabbit választott magának Katz József (Avraham Slomo) személyében. Katz rabbi jesivát is vezetett Visóorosziban, amelyben az 1930- as években 75 bóher tanult. Az elsô világháborút követôen élénk cionista élet folyt Visóorosziban, fôleg a Bné Akiva és a Cairé Mizrachi csoportok keretén belül. Még egy hachsara is alakult Visóorosziban, ahonnan több fiatal alijázott. Visóorosziban született 1889- ben Fried Avraham, az erdélyi cionisták egyik vezetô alakja. Az 1941- es népszámlálás alkalmával 1032 helyi zsidó vallotta magát jiddis anyanyelvûnek. 1942- ben sok helyi zsidót hívtak be munkaszolgálatra, a keleti fronton legalább 38- an haltak meg közülük. 1944 áprilisában az akkor már önálló anyahitközségnek 1109 tagja volt. A hitközség utolsó elnöke Fischmann Jenô (Jantel) kereskedô volt, utolsó rabbija pedig Katz József. 1944ben, éppen széderestén a Galíciába idôlegesen visszavonuló Vörös Hadsereggel szemben álló német hadsereg egységei Visóorosziba érkeztek. A katonákat a helyiek házaiban szállásolták el, többek között a zsidóknál is. Április közepén a helyi zsidókat a zsinagógában gyûjtötték össze a csendôrök, ahonnan április 18- án valamenynyiüket a felsôvisói gettóba gyalogoltatták. Csak a betegek, az öregek és a gyerekek mehettek szekereken. Felsôvisóról deportálták a közösséget Auschwitzba május 19-25- e között. A háború után a túlélôk visszatértek az újra román fennhatóság alá került Visóorosziba. A településen 1947- ben 150, 1950- ben mintegy 120, 1956- ban pedig 49 zsidó élt. Hamarosan 726

azonban elhagyták a települést, és a többségük alijázott. 1966- ban már csak 7, 1977- ben pedig 3 zsidó nemzetiségû személyt írtak össze. 1992ben azonban a népszámlálók Visóorosziban már egyetlen zsidót sem találtak. Visóorosziban született Hecht Bernát, aki 1939- ben kivándorolt Walesbe, és nevét Howardra változtatta. Fia, Michael Howard a brit Konzervatív Párt politikusa, többek között Nagy- Britannia belügyminiszteri tisztségét is betöltötte, és a 2005- ös választásokon Tony Blair kihívója volt. A Hecht család Visóorosziban maradt tagjait Auschwitzba deportálták, ahol a legtöbben elpusztultak. Források: AE- R, 172; BL- MH; GC- MB, 140- 143; GYY- MK, 67; MY; PH- R, 264- 266; RLB- H, 571; VEÁ- II, 434; YVA, 03-12 188; ZSH, 760- 761, 847; ZS- N, 190-191.

VISÓVÖLGY A Felsôvisói járáshoz tartozó településen 1930ban 83, 1941- ben pedig 73 zsidó élt. Visóvölgyben nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a felsôvisói ortodox anyahitközséghez tartoztak. Saktert azonban alkalmaztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával egyetlen kivétellel valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. 1944. április 16- án a helyi zsidókat Petrovabisztrára vitték, ahol a helyi zsinagógában helyezték el ôket. A petrovabisztrai zsidó fiatalokat kötelezték arra, hogy a csomagolásnál és a szállításnál a visóvölgyieknek segédkezzenek. Petrovabisztráról a visóvölgyi zsidókat a felsôvisói gettóba szállították, ahonnan május 19–25- e között Auschwitzba deportálták ôket. A háborút követôen a hitközségi élet az újra Romániához csatolt Visóvölgyben nem újult meg. A faluban 1947- ben 20 zsidó lakott, késôbb azonban a népszámlálók a településen zsidókat nem találtak. Források: AE- R, 172; GC- MB, 157; PH- R, 100; RLB- H, 571; VEÁ- II, 391; ZS- H, 847; ZSN, 190-191.

VUCSKÓMEZÔ

A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Ökörmezei járásához tartozó településén 1840ben már 18 zsidó élt, az összlakosság 5,2 százaléka. 1880- ban 31, 1910- ben pedig már 86 zsidó élt Vízközben. A közösség létszáma a két világháború között is tovább növekedett, de csupán elenyészô mértékben. 1920- ban 91, 1930- ban 99, 1941- ben 110 zsidó lakosa volt a településnek. Vízközben nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók az ökörmezei ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával egyetlen kivétellel valamennyi helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. A vízközi zsidókat 1944. április közepén feltehetôen az izai gettóba vitték, majd átszállították ôket a huszti gettóba. Május végén onnan deportálták a vízközieket is Auschwitzba. A háborút követôen a hitközségi élet a Szovjetunióhoz csatolt Vízközön nem újult meg. Források: GC- MB, 423; KJ- K, 108; RLB- H, 568; ZS- H, 847; ZS- N, 194-195.

Zsidó forrásokban használt névalakja: Vicski. A Máramarosi közigazgatási kirendeltség Ökörmezei járásához tartozó településén mindig kevés zsidó élt. 1880- ban 7, 1910- ben 28, 1921- ben 24 fô. A két világháború között a közösség lélekszáma drasztikusan lecsökkent, 1930ban 9, 1941- ben pedig már csak 5 zsidó élt a településen. Vucskómezôn nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók az ökörmezei ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával négy helyi zsidó vallotta magát jiddis anyanyelvûnek. A vucskómezei zsidókat 1944. április közepén vagy a szeklencei, vagy az izai gettóba vitték, majd a huszti gettóba szállították át ôket. Onnan deportálták május végén valamennyiüket Auschwitzba. A háborút követôen a hitközségi élet a Szovjetunióhoz csatolt településen nem újult meg. Források: GC- MB, 413; KJ- K, 108; RLB- H, 568; ZS- H, 847; ZS- N, 194-195. Frojimovics Kinga

727


VÍZKÖZ

UGOCSA VÁRMEGYE 1944-BEN

1164

Ugocsa vármegye 1200 körül szervezôdött királyi vármegyévé, és évszázadokig királyi magánbirtok volt. Nemesi vármegyévé a 14. század elején alakult. Mivel akkor területének egy részét a szomszédos vármegyékhez, Szatmárhoz és Máramaroshoz csatolták, Ugocsa a történeti Magyarország egyik legkisebb vármegyéje lett. Ugocsa a kárpátaljai és az ún. partiumi országrészek között elhelyezkedô területen fekszik. A Tisza, a Borsova és a Túr folyók haladnak át rajta. Területének egy része hegyekkel övezett, vagy termékeny alföldi talajú. Az itt élôk a földrajzi és a természeti adottságokat kihasználva elsôsorban mezôgazdaságból és állattenyésztésbôl éltek. Kiemelkedô tevékenységi formaként kell kiemelni a szôlôtermesztést és a bortermelést. De a búza és a gyümölcs mellett fa is mindig bôségesen termett itt. A vármegye lakossága a középkortól vegyes összetételû volt. A magyarságon kívül leginkább rutén, román és német (szász) lakosság élt itt. A török hódoltság utáni telepítések és vándorlások nyomán azonban kisebb- nagyobb számban megjelentek a görögök, az örmények és a cigányok is. Ennek ellenére a vármegyében elsôsorban a magyar, a román és a rutén népesség maradt a meghatározó. Településszerkezetét tekintve Ugocsára az aprófalvas, kis lakosú községek sokasága jellemzô. Ez olyannyira így volt, hogy városi címet csak a második világháború után szerzett néhány itteni település. Gazdasági fejlettség szempontjából a vármegye mindig is nagyon elmaradott volt. Ipara és kereskedelme szinte csak a 20. századtól kezdett kimutatható mértékben megjelenni és fejlôdni. A zsidók betelepedése Kárpátaljára, így

Ugocsa vármegyébe is, a 17. század végén kezdôdött. Az elsô betelepülôk Galíciából érkeztek. 1698- ban mindössze hat zsidó család élt az egész megyében, öt településen. Az egyes települések földesurai az újonnan érkezetteknek privilégiumlevelet adtak, és azokat mint árendásokat birtokaik mezôgazdasági terményeinek értékesítésével bízták meg. Engedélyezték számukra a pálinkafôzést is. 1721- ben 7 zsidó család lakott a megyében. Az 1737- es összeírás szerint Ugocsában már 117 zsidó élt, összesen 18 településen. A korszak zsidó összeírásai arról tanúskodnak, hogy ekkoriban a zsidók elsôsorban terménykereskedelembôl tartották el magukat: Magyarországon kívül Lengyelországba is szállítottak. A 18. század utolsó évtizedeiben az ugocsai, fôleg a Nagyszôllôs környéki szôlôk biztos megélhetést jelentettek a zsidóknak. A helyi borkereskedôk még a szomszédos Galíciába is exportáltak bort. Sok haszid és ortodox rabbi tett látogatást Nagyszôllôsön szüret idején: ott járt többek között a kállói cadik, Eizik Taub, a koszovi rebe, Mendele, illetve Amram Blum. A 18. század elejétôl a század második feléig a vármegye egyetlen nagyobb hitközsége Nagyszôllôs volt: a nagyszôllôsi rabbi egyben az egész vármegye rabbija volt. A kisebb hitközségekben általában saktert alkalmaztak, ha nagyobb volt a közösség, akkor tanítót is. A 19. század második felében az ugocsai zsidók lélekszáma egyre nôtt: 1869- ben 6688 (az összlakosság 9,8 százaléka), 1880- ban 8335 és 1890- ben 9414 zsidó (az összlakosság 12,5 százaléka) élt a vármegyében. Az ugocsai zsidók túlnyomó többsége mélyen vallásos ortodox volt, 1165


UGOCSA VÁRMEGYE

UGOCSA VÁRMEGYE

akik közül sokan különbözô erdélyi és galíciai haszid udvarok hívei voltak. A trianoni békeszerzôdés Ugocsa nagyobb, északi részét Csehszlovákiának, kisebb, délkeleti sarkát Romániának ítélte. Egy kis része, amelyen nem voltak települések, Magyarországé maradt, és a „Szatmár, Ugocsa és Bereg közigazgatásilag egyelôre egyesített vármegyék” néven kialakított közigazgatási egység részévé vált. A Csehszlovákiához került rész egy közigazgatásilag elkülönített régió, Podkárpátszká Rusz (magyar nevén Kárpátalja) része lett. Ugocsa vallási és nemzetiségi megoszlását – csakúgy, mint egész Kárpátaljáét – a sokszínûség jellemezte. A vallási megoszlást a következô táblázat mutatja be:

tavaszán, Kárpátalja magyar megszállásakor lett ismét Magyarországé, a vármegye déli része pedig 1940- ben, a második bécsi döntés nyomán. Ugocsa vármegyét mint közigazgatási egységet Nagyszôllôs székhellyel az 1940. november 26án életbe lépett 23 301/1940. B.M. számú belügyminisztériumi rendelet állította helyre. A rendelkezés a fôleg magyarok és románok lakta vármegyét Halmi és Nagyszôllôsi járásra osztotta. A döntôen ruténok lakta északkeleti terület 1944- ig Kárpátalja Beregi és Máramarosi közigazgatási kirendeltségéhez tartozott. A területi visszacsatolások által fokozatosan visszakerült vármegyei zsidóságot a magyarországi zsidótörvények nagyon súlyosan érintették. Kereskedéseiket, üzleteiket, vállalkozásai-

UGOCSA VÁRMEGYE NÉPESSÉGÉNEK VALLÁSI MEGOSZLÁSA, 1880–1941

1880

1910

1921

1930

1941

Római katolikus

3 265

4 835

4 620

5 005

5 559

Görög katolikus

31 766

44 120

42 352

50 039

61 653

Görögkeleti

1

41

1 441

11 086

3 046

Evangélikus

62

93

145

Református

7 809

10 505

12 777

Izraelita

6 131

9 191

9 596

9 864

10 932

5

5

557

879

128

49 039

68 340

67 892

79 492

94 240

Egyéb Össznépesség

A fenti táblázatban csak a legjelentôsebb vallások szerepelnek. Az 1921- es és az 1930- as csehszlovák népszámlálások a népességet 20 vallás, illetve felekezet szerint osztályozták, valamint jelentôsen bôvült a magyarországi népszámlálásokhoz képest a nemzetiségek száma is. Míg a 20 ezer fônél kevesebb lakosú településeken mindig a görög katolikusok voltak többségben, a 20 ezer fônél nagyobb lélekszámú városokban a zsidók domináltak (e városokban átlagosan 33,5 százalékos volt az arányuk). Az 1938. évi elsô bécsi döntés következtében a vármegye északnyugati része újra magyar fennhatóság alá került, északkeleti része 1939 1166

kat és iparukat az iparjogosítványaik tömeges bevonása miatt elveszítették. Több mint egyharmadukat megfosztották gazdasági tevékenységük gyakorlásától. A magyar hatóságok hozzáállása a helyi zsidósághoz egyértelmûen kiolvasható az 1940 szeptemberében hivatalba lépett Kozma Miklós kormányzói biztos székfoglaló beszédébôl: „Zsidókérdés Kárpátalján is van. Sôt a zsidóság számarányánál fogva még fokozottabb mértékben van, mint az ország többi részében. A zsidókérdésben hozott törvényeket és rendeleteket, valamint a kormány politikáját teljes mértékben érvényesíteni fogom, de nem tûrnék el esetleges egyéni akciókat.”

A keresztények kezébe nem tudtak annyi iparjogosítványt adni, hogy a közellátás megfelelôen mûködjön. Sorra jelentek meg ebben az idôben országszerte olyan felhívások, amelyek Ugocsába akartak csábítani kereskedelmi és ipari tevékenységet végzô személyeket és cégeket. A hiányt azonban nem tudták pótolni. A kialakult helyzetben a strómanrendszer elterjedését nem lehetett megakasztani. A hatóságok kénytelen- kelletlen szemet hunytak e felett a kialakult állapot felett annak érdekében, hogy a gazdaság ne menjen teljesen tönkre. Ugyancsak 1941 nyarán több tucat olyan zsidó családot számûztek Ugocsából Galíciába, akik a magyar hatóságok szerint magyar állampolgársággal nem rendelkeztek. Többségüket 1941 augusztusában Kamenyec- Podolszkijnál a németek és ukrán segítôik lemészárolták, mások különbözô galíciai gettókba kerültek. Mivel Ugocsa vármegye a VIII. (kassai) csendôrkerületben feküdt, ezért ezt a területet a zsidótlanítási mûveletek Magyarországon elsôként érintették. Kárpátalját már 1944. április 1- jén hadmûveleti területté nyilvánították, hogy a zsidók eltávolítása a közvélemény felé indokolható legyen. Kárpátalja közigazgatási vezetôi számára a gettósítás menetérôl Endre László belügyi államtitkár elnökletével 1944. április 12- én Munkácson értekezletet tartottak. A gettósítás egész Kárpátalján április 16- án, vasárnap, rögtön pészah után kezdôdött. Ugocsa vármegye zsidó lakosait elôször lakóhelyükön terelték össze – általában a zsinagógába –, ott vallatták és kínozták ôket elrejtett értékek után kutatva. A Halmi járásban fekvô helységek zsidó lakosságát elôször a járásszékhely, Halmi gettójába vitték, onnan pedig a vármegye székhelyére és bevagonírozási központjába, Nagyszôllôsre. A Nagyszôllôsi járásban élôket azonnal Nagyszôllôsre vitték. A nagyszôllôsi gettóba az Ugocsa vármegyei zsidókon kívül az 1940- ben a megyétôl elcsatolt Máramaros vármegyei helységekbôl – például Rakaszról, Felsôveresmartról – is hoztak zsidókat. Nagyszôllôsrôl a gettóban élôket május 19- én, 26- án és június 2- án, három transzportban deportálták Auschwitzba. A második világháború után a vármegye északi területe a Szovjetunió részévé vált, 1991 1167


A helyi hatóságok, követve Kozma irányvonalát, hamarosan a legkülönbözôbb ürügyeket találtak arra, hogy megnehezítsék a helyi zsidók életét. Ugocsa Vármegye Hivatalos Lapjában 1941. május 8- án jelent meg az a Végh József alispán által eredetileg április 4- én aláírt 2134/1941. alisp. számú rendelet, amely a zsidó árusok árusítás céljából való megjelenésének eltiltása az Ugocsa vármegye területén tartandó országos állat- és kirakodóvásárokon, búcsúkon, heti- és napipiacokon címet viselte. A rendelet, amely már ugyanazon év április 10- tôl érvényben volt, az 1939:IV. törvénycikkre hivatkozva a keresztény árusok érdekeinek veszélyeztetése címén nemcsak a helybeli, hanem más megyékben élô zsidókra is vonatkozott. Ugyancsak Végh alispán aláírásával jelent meg a hivatalos lapban 1941. augusztus 14- én az az augusztus 8- án kelt rendelet, amely a „Zsidó gettó- huzalok kifeszítésének eltiltásá”- ról rendelkezett (4293/1941. alisp. számú rendelet). Az alispán e rendeletében megtiltotta, hogy a megye településeinek bel- és külterületén az ún. gettó- huzalokat, más néven a szombatzsinórokat a zsidók az úttest fölött kifeszítsék, illetve az ehhez szükséges oszlopokat és póznákat közterületen elhelyezzék. A rendelet értelmében a már kihelyezett zsinórokat oszlopaikkal együtt 24 órán belül el kellett távolítani. Az 1941. évi magyar népszámlálás szerint a vármegyében 81 138 személy élt, akik közül 10 755 vallotta magát izraelitának. A Halmi járásban élô 37 149 lakosból 3732, a Nagyszôllôsi járás 43 989 lakosából pedig 7023 volt izraelita vallású. Nagyszôllôsön élt a vármegye legnépesebb zsidó közössége. Itt a népszámlálók a 13 331 lakos közül 4264 olyan személyt írtak össze, akik magukat izraelitának deklarálták. Ez az össznépesség 31,98 százalékának felelt meg. A zsidóság társadalomból és gazdaságból való kiszorítása azonban igen súlyos következményekkel járt. Erre természetesen lehetett számítani, de úgy tûnik, a hatóságok nem voltak megfelelôen felkészülve rá. A kárpátaljai és az ugocsai kereskedelmi élet irányítása szinte teljes mértékben a zsidók kezében volt. Emiatt eltávolításukkal a gazdasági élet sok helyen teljesen megállt, illetve válságos helyzetbe került.

UGOCSA VÁRMEGYE

óta pedig Ukrajnához tartozik. A vármegye déli területe újra Romániához került. A területen a zsidók száma napjainkban elenyészô. Források: BGY- KH; DI-ZL, 6-15; FCS, 362366, 375- 377, 379- 380, 403-404, 410-421; FFMZS, 90, 102, 229- 230; FK- MJ; GA- ZS; GYZS, 27, 76- 78, 169, 189-191, 197-208; HE- R, 311324; JE; JYA- E; KA-UV; KJ- K, 11-18, 126; KL; KL- CR, 40; KM1994; KN, 17- 35; L- FK 132, 139, 142; L-ZS, 95-105; MC- HR, 15-27; MCW, 41, 73; ME, 125; MT- K; MZSML- D, 127, 328, 409, 495, 801, 816, 904, 1238, 1373, 1461, 1467, 1518, 1565, 1593, 1611, 1612, 1726, 1991, 1992, 2019, 2331, 2520, 2574, 2622, 2670, 2728, 2796, 2815, 2905, 3142, 3309, 3350, 3449. sz. jkv.; RLBCR; RLB- G; RLB- H, 130, 143, 163, 423, 555, 558- 559, 563- 564, 568, 590, 619, 628, 634, 638, 702, 1267; SÁ- K; SBA, 44; SZI- U; UMHL, 1941:5, 19-20, 1941:16, 67, 1944: március- április; VB; VEÁ; VLF, 75; WSH-Z, 17-22, 30, 143-144; ZS- H, 208, 264- 265, 326- 327, 400, 468, 517, 564, 586, 714- 715, 729, 731; ZS- N, 306- 309; ZSB- CS- SZ, 10, 14, 23-24; ZSL.

AKLI A Halmi járáshoz tartozó településen 1840- ben már 8 zsidó élt (az összlakosság 4,7 százaléka). Számuk 1880- ra 14, 1941- ben 28 fôre növekedett. Akliban nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a Halmiban lévô ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1944. április második felében a helyi zsidókat elôször Halmiba, onnan pedig a vármegye bevagonírozási központjába, Nagyszôllôsre vitték. Onnan június 2- án deportálták ôket Auschwitzba. Források: KJ- K, 122; RLB- H, 568; ZS- H, 847; ZS- N, 306-307.

AVASPATAK A Nagyszôllôsi járáshoz tartozó településen 1880- ban 40, 1910- ben 66, 1941- ben pedig 59 zsidó élt. Avaspatakon nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a nagyszôllôsi ortodox anya1168

hitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával minden avaspataki zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. 1944. április második felében az avaspataki zsidókat a vármegye bevagonírozási központjába, Nagyszôllôsre vitték, ahonnan május 19- e és június 2- a között deportálták ôket Auschwitzba. Források: MZSML- D, 274. sz. jkv.; RLBH, 568; ZS- H, 847; ZS- N, 308-309.

BATÁR A Halmi járáshoz tartozó településen 1840- ben már 20 zsidó élt (az összlakosság 4,3 százaléka). 1880- ban azonban mindössze 14, 1941- ben pedig újra 20 zsidó élt a faluban. Batáron nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a Halmiban lévô ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1944. április második felében a batári zsidókat elôször Halmiba, onnan pedig a vármegye bevagonírozási központjába, Nagyszôllôsre vitték. Nagyszôllôsrôl június 2- án Auschwitzba deportálták ôket. Források: KJ- K, 122; RLB- H, 568; ZS- H, 847; ZS- N, 306-307.

BATARCS Az elsô zsidó betelepülôk Galíciából érkeztek Batarcsra valamikor a 18. század végén. 1840ben már 18 zsidó élt a faluban (az összlakosság 4,5 százaléka). Számuk 1880- ra 112, 1941- ben 203 fôre növekedett. A zsidók a helyi földbirtokosok birtokain telepedtek le, és fôleg pálinkafôzésbôl, valamint a birtokok terményeinek eladásából éltek. Az 1880- as évektôl kezdve aztán maguk is vásároltak földet, amelyet napszámosokkal mûveltettek meg. A batarcsi ortodox hitközséget a Leibi és a Landau családok alapították. A faluban a legtöbb zsidó e két család, valamint a Soldan család leszármazottja volt. A Soldan család nagy kiterjedésû földbirtokkal, malommal és szeszégetô üzemmel rendelkezett. A helyi zsidók többsége kereskedelemmel, fôleg fakereskedelemmel foglalkozott, vagy kisiparos volt.

BOCSKÓ A Nagyszôllôsi járáshoz tartozó településen 1840ben már 12 zsidó élt (az összlakosság 5,3 százaléka). Számuk 1880- ra 23 fôre nôtt, 1941- ben azonban csupán 7 zsidó élt a faluban. Bocskón nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a nagyszôllôsi ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941es népszámlálás alkalmával mindegyik bocskói zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. 1944. április második felében a bocskói zsidókat a vármegye bevagonírozási központjába, Nagyszôllôsre vitték, ahonnan május 19- e és június 2- a között Auschwitzba deportálták ôket. Források: RLB- H, 568; ZS- H, 847; ZS- N, 308-309.

CSEDREG A Halmi járáshoz tartozó településen 1840- ben már 29 zsidó élt (az összlakosság 5,8 százaléka). Számuk 1880- ra 51 fôre növekedett, 1941- ben azonban csupán 27 zsidó élt a faluban. Csedregen nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a Halmiban lévô ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával 5 csedregi zsidó vallotta magát jiddis anyanyelvûnek. 1944. április második felében a csedregi zsidókat elôször Halmiba, onnan pedig a vármegye bevagonírozási központjába, Nagyszôllôsre vitték. Nagyszôllôsrôl június 2- án Auschwitzba deportálták ôket. Források: RLB- H, 568; ZS- H, 847; ZS- N, 306-307.

CSEPE A Halmi járáshoz tartozó településen 1840- ben már 9 zsidó élt (az összlakosság 1,9 százaléka). Számuk 1880- ra 80 fôre növekedett. A csehszlovák népszámlálási adatok szerint 1921- ben 174 zsidó élt itt. Többségük iparos, kereskedô és gazdálkodó volt. Viszonylagos jómódban éltek. Lassan azonban fogyott a számuk, 1930- ban 185, 1941- ben pedig már csak 158 zsidó élt a faluban. Csepén nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a Halmiban lévô ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával 37 csepei zsidó vallotta magát jiddis anyanyelvûnek. A csepei zsidókat – több mint harminc családot – 1944. április 17- én az imaházba terelték, majd két nap múltán a helyi magtárba, ahova magukkal vihették maradék holmijaikat. 1944. április második felében elôször Halmiba, onnan pedig a vármegye bevagonírozási központjába, Nagyszôllôsre vitték ôket. Nagyszôllôsrôl június 2- án Auschwitzba deportálták a gettó lakóit. Források: KJ- K, 122; MZSML- D, 1359. sz. jkv.; RLB- H, 568; SZI- U, 121, 150; ZS- H, 847; ZS- N, 306-307. 1169


Az elsô világháborút követôen körülbelül 20-25, a galíciai fronton hadifogságba esett haszid telepedett le a faluban. Landau Israel rabbi váltotta ki ôket a fogságból, azzal érvelve a hatóságoknál, hogy a falunak szüksége van még földmûvesekre. Az újonnan érkezettek jól be tudtak illeszkedni az amúgy is többségében haszidok lakta közösségbe. A batarcsiak a Teitelbaum- rabbidinasztia haszidjai voltak. A két világháború között kis jesiva mûködött Batarcson a dáján és egyben metszô, Joszef rabbi vezetésével. Az 1930- as népszámlálás alkalmával mind a 201 helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. Miután 1940 ôszén Észak- Erdély újra Magyarország része lett, a magyar hatóságok Batarcson is elvették a zsidók tulajdonában lévô földeket és szeszégetôket. 1944 májusában a batarcsi zsidókat a járási székhelyre, Halmira szállították, ahonnan aztán a vármegye bevagonírozási központjába, Nagyszôllôsre kerültek. Onnan június 2- án Auschwitzba deportálták ôket. A háború után mintegy 40 túlélô tért vissza Batarcsra, akik megpróbálták visszaszerezni javaikat. Miután kísérleteik nem jártak sikerrel, hamarosan elhagyták a települést; többségük alijázott. Batarcson az 1970- es évek elején már nem mûködött hitközség. Források: PH- R, 86; SCHJ, 96- 99; SZI- U, 140; ZS- H, 847; ZS- N, 306.

UGOCSA VÁRMEGYE

CSOMAFALVA

FEKETEARDÓ

A Halmi járáshoz tartozó településen 1840- ben már 37 zsidó élt (az összlakosság 16,6 százaléka). Számuk 1880- ban azonban csupán 27, 1941- ben pedig 10 fô volt. Csomafalván nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a Halmiban lévô ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával 2 csomafalvai zsidó vallotta magát jiddis anyanyelvûnek. 1944. április második felében a csomafalvai zsidókat elôször Halmiba, onnan pedig a vármegye bevagonírozási központjába, Nagyszôllôsre vitték. Nagyszôllôsrôl június 2- án Auschwitzba deportálták ôket. Források: KJ- K, 123; RLB- H, 568; ZS- H, 847; ZS- N, 306-307.

A Halmi járáshoz tartozó településen 1840- ben már 18 zsidó élt (az összlakosság 3,4 százaléka). Számuk 1880- ra 284, 1941- ben 316 fôre növekedett. Feketeardón nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a Halmiban lévô ortodox anyahitközséghez tartoztak. A feketeardói fiókhitközségnek önálló zsinagógája, temetôje és mikvéje volt, valamint saktert alkalmazott. A feketeardói zsidókat 1944. április 16- án a helyi zsinagógába vitték. Ott a leggazdagabbakat megkínozták, hogy kiszedjék belôlük elrejtett értékeik helyét. A falu leggazdagabb zsidóját, Rosenfeld építôanyag- kereskedôt agyon is verték. A zsinagógában tizenéves, felfegyverzett leventék ôrizték ôket, s a zsidók csak a zsinagóga udvarára mehettek ki. Nyolc napig voltak a zsinagógában, ahonnan a kilencedik nap reggelén gyalog vitték át FANCSIKA ôket a vármegye bevagonírozási központjába, A Nagyszôllôsi járáshoz tartozó településen Nagyszôllôsre. Csak a betegeket szállították sze1840- ben már 104 zsidó élt (az összlakosság 12,8 kéren. Nagyszôllôsrôl június 2- án Auschwitzba százaléka). Számuk 1880- ra 124, 1910- ben 162 deportálták ôket. fôre növekedett, aztán folyamatosan csökkent, 1941- ben mindössze 92 zsidó élt a faluban. Fancsikán nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a nagyszôllôsi ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámláláskor 28 fancsikai zsidó vallotta magát jiddis anyanyelvûnek. 1944 tavaszán a 85 fôs ortodox fiókhitközségnek már sem gondnoka, sem rabbija nem volt. Utóbbit a metszôvel együtt munkaszolgálatra vitték. 1944. április 16- tól Fancsikán kezdték meg a helybeli és a környékbeli települések zsidóinak összeszedését. 1944. április második felében a fancsikai zsidókat a vármegye bevago- Feketeardó, ortodox zsinagóga nírozási központjába, Nagyszôllôsre vitték, ahonnan május 19- e és június 2- a között Források: KJ- K, 123; MZSML- D, 783, 2531. sz. jkv.; RLB- H, 568; SZI- U, 162; WSH- Z, 157; Auschwitzba deportálták ôket. Források: KJ- K, 119; MZSML- D, 756, 1093. YVA, 03-10689; ZS- H, 847; ZS- N, 306-307. sz. jkv.; SZI- U, 121, 157; RLB- H, 568; ZS- H, 208, 847; ZS- N, 308-309.

FEKETEPATAK A Nagyszôllôsi járáshoz tartozó településen 1880- ban 17, 1941- ben pedig mindössze 12 zsidó élt. Feketepatakon nem volt önálló hitközség, a 1170

FERTÔSALMÁS A Halmi járáshoz tartozó településen 1840- ben már 21 zsidó élt (az összlakosság 3,4 százaléka). Számuk 1880- ra 37, 1910- ben pedig 62 fôre növekedett. 1941- ben azonban már csak 49 zsidó élt a faluban. Fertôsalmáson nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a Halmiban lévô ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1944. április második felében a fertôsalmási zsidókat elôször Halmiba, onnan pedig a vármegye bevagonírozási központjába, Nagyszôllôsre vitték. Nagyszôllôsrôl június 2- án Auschwitzba deportálták ôket. Források: KJ- K, 123; RLB- H, 568; ZS- H, 847; ZS- N, 306-307.

GÖDÉNYHÁZA A Nagyszôllôsi járáshoz tartozó településen 1840- ben már 52 zsidó élt (az összlakosság 8,8 százaléka). Számuk 1880- ra 56 fôre növekedett, aztán folyamatosan csökkent. 1941- ben csupán 38 zsidó élt a faluban. Gödényházán nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a nagyszôllôsi ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával 20 gôdényházai zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. 1944. április második felében a helyi zsidókat a vármegye bevagonírozási központjába, Nagyszôllôsre vitték, ahonnan május 19- e és június 2- a között Auschwitzba deportálták ôket. Források: KJ- K, 123; RLB- H, 568; ZS- H, 847; ZS- N, 308-309.

HALMI

A Halmi járás székhelyére, Halmiba az elsô zsidó betelepülôk feltehetôen a 18. század végén érkeztek Galíciából. A település földesurai a Perényi és a Haller grófok voltak, akik privilégiumlevelet adtak az újonnan érkezetteknek, és birtokaik mezôgazdasági terményeinek értékesítésével bízták meg ôket. Késôbb a zsidók maguk is földtulajdonosokká váltak, fôleg szôlôket vásároltak, és kóser bort termeltek. Mások FORGOLÁNY kocsmát nyitottak, és pálinkát fôztek. JuhteA Halmi járáshoz tartozó településen 1840- ben nyésztéssel is sok helyi zsidó foglalkozott, sajtot már 22 zsidó élt (az összlakosság 2,8 százaléka). készítettek, és a gyapjút értékesítették. Halmin Számuk 1880- ra 80 fôre növekedett, késôbb azonban folyamatosan csökkent, s 1941- ben már csupán 22 zsidó élt a faluban. Forgolányon nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a Halmiban lévô ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1944. április második felében a forgolányi zsidókat elôször Halmiba, onnan pedig a vármegye bevagonírozási központjába, Nagyszôllôsre vitték. Nagyszôllôsrôl június 2- án Auschwitzba deportálták ôket. Források: KJ- K, 123; MZSML- D, 1064. sz. jkv.; RLB- H, 568; SZI-U, 169; ZS- H, 847; ZSN, 306-307. Halmi, ortodox zsinagóga 1171


helyi zsidók a nagyszôllôsi ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1944. április második felében a feketepataki zsidókat a vármegye bevagonírozási központjába, Nagyszôllôsre vitték, ahonnan május 19- e és június 2- a között Auschwitzba deportálták ôket. Források: KJ- K, 119; RLB- H, 568; ZS- H, 847; ZS- N, 308-309.

UGOCSA VÁRMEGYE

1840- ben már 150 zsidó élt. Számuk 1880- ra 479, 1941- ben 1329 fôre növekedett, amely az össznépesség 32,8 százalékát jelentette. Az ortodox hitközség a 19. század elején szervezôdött meg, akkor jött létre a Chevra Kadisa, megépült a mikve, és megnyílt a temetô. 1800- ban a közösség már születési, házassági és halotti anyakönyveket vezetett, és a század elején már metszôvel is rendelkezett. Az elsô zsinagóga az 1820- as években épült. Amikor 1889ben nagyobb és díszesebb zsinagógát emeltek, a hitközség tagjai között éles vita tört ki a padok elhelyezése körül. A közösség haladóbb tagjai a zsinagóga minden padját úgy akarták elhelyez-

Halmi, ortodox imaház és fürdô ni, hogy az kelet felé nézzen, ez ellen azonban a hagyományhûek tiltakoztak. A 19. század közepéig Halmin rabbi nem volt, a megyeszékhely, Nagyszôllôs rabbija volt valamennyi Ugocsa vármegyei közösség rabbija. A közösség elôször 1840 körül választott saját rabbit Horovitz Mordecháj személyében, aki mintegy 35 évi rabbiskodás után Szilágysomlyóra ment át rabbinak. Még Halmin való mûködése idején jelent meg Parasat Mordecháj címû mûve, amely sok értékes adatot tartalmaz a hitközségre és a környezô kisebb települések zsidóságára vonatkozóan. Horovitz rabbit követôen több mint 50 évig – 1876 és 1928 között – Klein Elijahu állt a halmi hitközség élén, akinek apja Nagyszôllôs nagy tudású rabbija, Smuel Smelke Klein volt. 1172

Az elsô világháborúban 83 helyi zsidó katonáskodott, közülük többen tisztek is lettek. A különbözô frontokon 12 halmi zsidó esett el. Az elsô világháborút követôen Halmi kis romániai határváros lett, közel a csehszlovák határhoz. Ez eleinte súlyos anyagi gondokat okozott, mivel a város hagyományos piaca éppen arra a területre esett, amely a trianoni békeszerzôdés következtében Csehszlovákiához került. Hamarosan azonban alkalmazkodtak az új helyzethez, és Romániában építettek ki új kereskedelmi kapcsolatokat. Az 1910- es évek végét és az 1920- as évek elejét jellemzô elvándorlást az évtized második felére egy betelepülési hullám váltotta fel: a környezô kisebb települések zsidó lakosaiból többen Halmira költöztek. A gazdasági nehézségek és az elvándorlás alapvetôen átalakította a helyi zsidó társadalmat. Sok addig gazdag és a hitközségben vezetô szerepet betöltô család elszegényedett, helyettük új családok emelkedtek fel. Az 1930- as évek második felében újabb kisebb elvándorlási hullám következett. Akkoriban többen a közeli Szatmárnémetibe költöztek, vagy kivándoroltak az Egyesült Államokba. A két világháború között a hitközség bôvíteni tudta intézményhálózatát fôleg különbözô szociális és oktató egylettel. Akkor alakult meg a Malbis Arumim Egylet szegény iskolás gyerekek és a talmud- tóra rászoruló növendékeinek ruházására. Komaegylet is alakult szegény szülô nôk és azoknak a családoknak a segélyezésére, amelyek a brit- mila költségeit nem tudták állni. A szóban forgó idôszakban a talmud- tórában hét tanító tanított, és a héderekben mintegy 75 gyerek tanult. 1934- ben letették a helyi zsidó elemi iskola alapkövét. A nagyzsinagóga mellett Halmiban a két világháború között számos bet midras mûködött, amelyekben fôleg haszidok imádkoztak. A haszidok lélekszáma abban az idôben egyre nôtt, s a városban két haszid rebe is letelepedett. Egyikük a sanzi rebe, Hajim Halberstam unokája, másikuk pedig a nadvornai Mordchele unokája, Smelke Leifer volt. Az 1930- as népszámlálás alkalmával a város 1373 zsidó lakosa közül 1173 jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. Az 1941- es népszámlálás alkalmával már

1944- ben a hitközség már rendszeres MIPI- segélyben részesült, mert „ínséges területté” kellett nyilvánítani. 1944 áprilisában a hitközség elnöke Róth Májer volt, anyakönyvvezetô rabbija Klein Jakab fôrabbi, aki mellett Klein Benô alrabbi is különbözô rabbisági teendôket látott el. 1944. április második felében a halmi zsidókat a nagyzsinagógában gyûjtötték össze. Egy hétig tartózkodtak ott, miközben kegyetlenül kínozták ôket elrejtett értékek után kutatva. Halmiról a vármegye bevagonírozási központjába, Nagyszôllôsre vitték ôket, ahol újra mindenkit átkutattak, hogy nem rejtett- e el valamit. Nagyszôllôsrôl Auschwitzba deportálták ôket. A háború után a kevés túlélô visszatért Halmiba. Csatlakoztak hozzájuk a háború elôtt a környezô településeken élô zsidó túlélôk is, így 1947- ben a városban 200 zsidó élt. Megkísérelték újjászervezni a hitközséget, de az 1950- es évek elején fokozatosan elvándoroltak. Többségük alijázott. Az 1970- es évek elején a településen már csak néhány zsidó élt. Források: GA-ZS, 213; MC, 39; PH- R, 126128; RLB- H, 568; SCHJ, 25- 37, 71- 73; SZI- U, 176; VEÁ; WSH- Z, 144- 145; ZS- H, 264- 265, 847; ZS- N, 306-307.

HÖMLÔC A Halmi járáshoz tartozó Hömlôcön 1880- ban 16, 1941- ben azonban csupán 9 zsidó élt. A településen nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a Halmiban lévô ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával minden hömlôci zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. 1944. április második felében a hömlôci zsidókat elôször Halmiba, onnan pedig a vármegye bevagonírozási központjába, Nagyszôllôsre vitték. Nagyszôllôsrôl június 2- án Auschwitzba deportálták ôket. Források: KJ- K, 123; RLB- H, 568; ZS- H, 847; ZS- N, 306-307.

1173


csak 185 helyi zsidó vallotta magát jiddis anyanyelvûnek. Apja halálát követôen Klein Jakab (Jakov Salom) lett a hitközség rabbija, aki hívei többségével együtt Auschwitzban halt meg. Klein rabbi Halmin nagy jesivát tartott fent; volt idô, amikor több mint 120 bóher tanult benne. Halmiban az elsô cionista szervezet a lányok Aviva csoportja volt, amely 1928- ban jött létre. Az 1930- as évek elején a cionista vallásos fiúk is saját szervezetet alakítottak Hánoár Hámizrachi néven. Nekik azonban meg kellett küzdeniük a rabbi ellenállásával is, aki 1932ben megtiltotta, hogy a városban a Mizrachi mûködjön. Az 1930- as évek végén a nem vallásos fiúknak is létrejött a saját szervezete, a Barisszia. Összességében azonban Halmiban a cionizmus nem tudott megerôsödni, leginkább Klein rabbi ellenállása miatt. 1941 nyarán több olyan zsidó családot Galíciába számûztek, akik a magyar hatóságok szerint magyar állampolgársággal nem rendelkeztek. Közülük több család Kamenyec- Podolszkijban lelte halálát 1941 augusztusában, mások különbözô galíciai gettókba kerültek. A Halmi járáshoz tartozó településeken az 1941- es népszámlálás adatai szerint 37 149 személy élt, közülük 3732 volt zsidó. Utóbbiak a következô 27 településen éltek (zárójelben az izraeliták, illetve az összlakosság lélekszáma, az 1941- es népszámlálás adatai szerint): *Akli (28; 823), *Batár (20; 733), *Batarcs (203; 2044), *Csedreg (27; 778), *Csepe (158; 1270), *Csomafalva (10; 396), *Feketeardó (316; 2062), *Fertôsalmás (49; 799), *Forgolány (22; 738), *Halmi (1329; 4051), *Hömlôc (9; 509), *Kisbábony (12; 499), *Kisgérce (73; 2050), *Kökényesd (82; 1394), *Nagygérce (55; 1107), *Nevetlenfalu (50; 728), *Szôllôsgyula (54; 1123), *Tamásváralja (62; 594), *Tiszabökény (94; 1166), *Tiszafarkasfalva (16; 446), *Tiszahetény (131; 707), *Tiszapéterfalva (55; 765), *Tiszaszászfalu (167; 2092), *Tivadarfalva (15; 519), *Turc (392; 4144), *Túrterebes (175; 4014) és *Ugocsakomlós (128; 1174).

UGOCSA VÁRMEGYE

KIRÁLYHÁZA

KISBÁBONY

1828- ban Királyháza 715 lakosából 20 volt zsidó, 1859- ben pedig már 38. Számuk 1880- ra 203, 1941- ben 713 fôre növekedett. Eleinte a királyházi zsidók a közeli Verbôc zsidó temetôjét használták, de lassan kiépült a közösség saját intézményhálózata: zsinagóga, mikve, és saktert is alkalmaztak. Az elsô világháborút követôen az addig Halmihoz tartozó fiókhitközség rabbit választott magának Levi Joszef személyében. Levi rabbi, aki 50- 60 fôs jesivát is vezetett Királyházán, 1935- ben hunyt el. Királyházán 1929- ben már olyan sok haszid élt, hogy külön bet midras nyílt számukra. Levi rabbi halálát követôen a hitközség elhatározta, hogy a rabbi még férjezetlen lányát egy rabbihoz adja feleségül, akit egyben meg is választanak a hitközség rabbijának. Így lett Királyháza rabbija Teitelbaum Joel Mayer. 1932- ben egy haszid rebe is letelepedett Királyházán, Hajim Moshe Wiezel, aki eredetileg sakter volt, de miután egy vágásnál odaveszett az egyik karja, munkáját nem tudta folytatni. Akkoriban terjedt el közvetlen környezetében, hogy csodatevô, és bár eleinte ellenállt, végül udvart alapított, és Királyházán telepedett le. A település zsidó lakói többnyire kereskedôk, iparosok és gazdálkodók voltak. A zsidótörvények miatt igen nehéz helyzetbe kerültek. A férfiak közül sokakat vittek el munkaszolgálatra. 1944 áprilisában a királyházi ortodox hitközség 678 fôt számlált, akik közül 69 fizetett hitközségi adót. A közösség élén ideiglenes elnök állt Schreiber Hugó kereskedô személyében, rabbija pedig Teitelbaum Joel Mayer volt. A királyházi zsidókat 1944. április közepén eleinte a település két zsinagógájában gyûjtötték össze, ahol vallatták és kínozták ôket elrejtett értékeket keresve. Vonattal szállították át ôket a vármegye bevagonírozási központjába, Nagyszôllôsre, ahonnan valamennyiüket Auschwitzba deportálták. Források: FK- MJ, 88; KJ- K, 123; MZSMLD, 1461, 1565, 3142, 3449. sz. jkv.; OL, 23, 63- 64; RLB- H, 568; SZI-U, 183; WSH-Z, 147-149; ZSH, 326-327, 847.

A Halmi járáshoz tartozó településen 1840- ben 6 zsidó élt (az összlakosság 2,3 százaléka). Számuk 1880- ra 28 fôre növekedett, azután folyamatosan csökkent. 1941- ben mindössze 12 zsidó élt a faluban. Kisbábonyban nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a Halmiban lévô ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával 9 kisbábonyi zsidó vallotta magát jiddis anyanyelvûnek. 1944. április második felében a kisbábonyi zsidókat elôször Halmiba, onnan pedig a vármegye bevagonírozási központjába, Nagyszôllôsre vitték. Nagyszôllôsrôl június 2- án Auschwitzba deportálták ôket. Források: RLB-H, 568; ZS-H, 847; ZS-N, 306307.

1174

KISGÉRCE A Halmi járáshoz tartozó településen 1880- ban 26 zsidó élt, számuk 1941- ig 73 fôre növekedett. Kisgércén nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a Halmiban lévô ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával 71 kisgércei zsidó vallotta magát jiddis anyanyelvûnek. 1944. április második felében a kisgércei zsidókat elôször Halmiba, onnan pedig a vármegye bevagonírozási központjába, Nagyszôllôsre vitték. Nagyszôllôsrôl június 2- án Auschwitzba deportálták ôket. Források: RLB- H, 568; ZS- H, 847; ZS- N, 306-307.

KÖKÉNYESD A Halmi járáshoz tartozó Kökényesdre az elsô zsidó betelepülôk a 18. század végén érkeztek Galíciából. A helyi földbirtokosok engedélyével telepedtek le, és fôleg pálinkafôzésbôl, valamint mezôgazdasági termények eladásából éltek. 1840ben már 21 zsidó élt a településen (az összlakosság 3,0 százaléka). Számuk 1880- ra 150 fôre növekedett, azután folyamatosan csökkent. 1941- ben mindössze 82 zsidó élt a faluban.

MÁTYFALVA A Nagyszôllôsi járáshoz tartozó településen 1840- ben már 10 zsidó élt (az összlakosság 2,5 százaléka). Számuk 1880- ra 55, 1921- re pedig 92 fôre növekedett. A késôbbiek során azonban folyamatosan csökkent, 1941- ben csupán 64 zsidó élt a faluban. Mátyfalván nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a nagyszôllôsi ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával egyetlen helyi zsidó vallotta magát jiddis anyanyelvûnek. 1944. április második felében a mátyfalvai zsidókat a vármegye bevagonírozási központjába, Nagyszôllôsre vitték, ahonnan május 19- e és június 2- a között Auschwitzba deportálták ôket. Források: KJ- K, 120; RLB- H, 568; ZS- H, 847; ZS- N, 308-309.

NAGYGÉRCE A Halmi járáshoz tartozó településen nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a Halmiban lévô ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1880ban 36, 1941- ben pedig 55 zsidó élt Nagygércén. Az 1941- es népszámlálás alkalmával valamennyi nagygércei zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát.

1944. április második felében a helyi zsidókat elôször Halmiba, onnan pedig a vármegye bevagonírozási központjába, Nagyszôllôsre vitték. Nagyszôllôsrôl június 2- án Auschwitzba deportálták ôket. Források: RLB- H, 568; ZS- H, 847; ZS- N, 306-307.

NAGYSZÔLLÔS A település zsidó forrásokban használt névalakja: Szelis. Nagyszôllôsön 1880- ban 880 zsidó élt. Számuk 1941- ig folyamatosan emelkedett, akkor a több mint 13 ezer fôs településen 4264 zsidó élt. A nagyszôllôsi hitközség valamikor a 18. század elején szervezôdött meg. Elsô rabbija – aki egyben egész Ugocsa vármegye rabbija is volt akkoriban – Jair Katz volt, aki 1745- tôl 1780ban bekövetkezett haláláig állt a közösség élén. 1825- ben nagy tûzvész pusztított a városban, amelyben egyebek mellett elpusztultak az akkori rabbi, Hajim Meir Zeev HaKohen írásai. A 19. század közepén a hitközség már kiépült intézményhálózattal rendelkezett, volt többek között mikvéje, és saktert is alkalmazott. 1860- ban a nagyszôllôsi hitközség Huszt híres rabbiját, Smuel Smelke Kleint választotta meg. Klein rabbit valósággal el kellett rabolni Husztról, mivel az ottani hitközség tagjai rabbijukat semmiképpen nem akarták elengedni. Klein rabbinak – akit a mai napig rabbi Smelke Szeliserként ismer az ortodox világ – már Huszton is nagy jesivája volt. Nagyszôllôsön is alapított jesivát, ahová messzi vidékekrôl is érkeztek bóherek. A jesiva az 1868–1869- es zsidó kongresszust követôen azon 31 nagy jesiva egyike lett, amelyet a magyar kormány elismert mint a pozsonyi „orthodox rabbiképzô” (felsôfokú képesítést nyújtó intézet) egyik elôkészítô tanintézetét (mechináját); ez azt jelentette, hogy a nagyszôllôsi jesiva a pozsonyi jesiva 6 osztályából az elsô kettôvel volt egy szinten. Smelke rabbi volt Nagyszôllôs elsô haszid szokásokat is követô rabbija, a környéken csodarabbi hírében állt. Smelke Klein rabbit 1875- ben bekövetkezett 1175


A kis kökényesdi ortodox zsidó közösség a közeli Halmi fiókhitközségeként mûködött, de volt önálló Chevra Kadisája, zsinagógája és mikvéje. Volt idôszak, amikor saját metszôje is volt. A két világháború között a fôleg mezôgazdaságból élô közösség lélekszáma tovább csökkent. 1941- ben a népszámláláson 11 helyi zsidó vallotta magát jiddis anyanyelvûnek. 1944. április második felében a helyi zsidókat elôször Halmiba, onnan pedig a vármegye bevagonírozási központjába, Nagyszôllôsre vitték. Onnan június 2- án Auschwitzba deportálták ôket. A háborút követôen Kökényesdre egyetlen túlélô sem tért vissza. Források: PH- R, 221; RLB- H, 568; SCHJ, 68; SZI-U, 194; ZS- H, 847; ZS- N, 308-309.

UGOCSA VÁRMEGYE

Nagyszôllôs, ortodox zsinagóga

Nagyszôllôs, az ortodox zsinagóga belseje halálát követôen fia, Pinhasz Hajim Klein követte a nagyszôllôsi hitközség élén, aki apjától a jesiva vezetését is átvette. Rabbisága idején a hitközség több új intézménnyel bôvült, 1904ben avatták például fel az új zsinagógát. Ebben az idôben Avraham Menachem Mendel Guttman volt a hitközség elnöke. Pinhasz Hajim, aki kora egyik vezetô ortodox rabbija volt, 1923- ban halt meg. Klein rabbit veje, Joszef Nehamja Kornitzer rabbi követte a hitközség élén, aki már 1912 óta alrabbiként mûködött. Jesivá1176

ja messzi vidékeken is híres volt. 1925- ben Kornitzer rabbit megválasztották krakkói rabbinak. A nagyszôllôsi hitközség Pinhasz Hajim Klein fiát, Klein Izidort (Slomo Jiszrael) választotta utódjának. Klein rabbi volt Nagyszôllôs utolsó rabbija, aki hívei jelentôs részével együtt a holokauszt áldozata lett. Az elsô világháborúban az orosz hadifoglyok között zsidók is érkeztek Nagyszôllôsre. Nekik munkalehetôséget a katonai hatóságok beleegyezésével a helyi zsidó közösség tagjai biztosítottak. A hadifoglyok után nagy tömegben érkeztek olyan zsidók is, akik a Galíciába benyomuló orosz hadsereg elôl menekültek el. A menekültek között volt több galíciai rebe is. Egyikük, Hajim Meir Jehiel Horowitz egészen 1941 nyaráig Nagyszôllôsön maradt. Akkor a magyar hatóságok – nem lévén magyar állampolgársága – a galíciai Kamenyec- Podolszkijba deportálták, ahol családjával együtt a németek meggyilkolták. 1934- ben a városban mûködô kórházat a hatóságok kibôvítették. Akkor külön szárny épült a zsidó betegek számára, akiknek kóser élelemmel való ellátásáról a Chevra Kadisa gondoskodott. A hitközség talmud- tórája csak az elsô világháború után alakult meg, addig a gyerekeket magántanítók oktatták. A két világháború között a legkülönbözôbb szociális és vallásos egyletek mûködtek Nagyszôllôsön, többek között nôegylet, Chevrat Tehillim és Chevrat Tiferet Bachurim. Ugyanabban az idôszakban a már említett Horowitz rebe mellett egy másik haszid rebe is élt a városban: Jiszrael Mendel Ehrlich. A két világháború között több cionista irányzat is aktív volt Nagyszôllôsön, többek között a Mizrachi, a Betar és a Hásomér Hácáir. Az 1920- as és az 1930- as években mezôgazdasági és ipari hachsara elvégzése után több fiatal alijázott is. Az elsô hachsara 1923- ban nyílt meg Nagyszôllôsön, Guttman Menachem birtokán. Ez a hachsara csak egy évig mûködött. 1926ban újabb nyílt a Guttman–Glück- téglagyárban. A nôknek és a lányoknak külön cionista csoportok alakultak: a WIZO és a Mirjam egyletek. Nagyszôllôsön és környékén lányok számára is mûködött hachsara, ôk a környezô do-

A nagyszôllôsi orvosok és ügyvédek döntô többsége a két világháború között szintén zsidó volt. 1938 végén, miután Kárpátalja ruszin autonóm terület lett, a helyi lakosság egyre ellenségesebben viselkedett a cseh barátsággal vádolt zsidókkal. A kárpátaljai zsidók ezért elhatározták, hogy jogaik védelmére egységes szervezetet hoznak létre. A Huszton tartott találkozón több mint 40 hitközség képviselôi, rabbik és más hitközségi vezetô személyiségek vettek részt. Elhatározták, hogy a létrehozandó szervezet vezetôségének felét haszidok, másik felét a különbözô irányzatok és pártok képviselôibôl fogják megválasztani. Azt is eldöntötték, hogy a szervezetnek két elnöke lesz: egy haszid és egy cionista. A két elnök így a mizrachis Guttmann Mór (Moshe) és a szatmári haszid Friedmann Lipót (Lippe) lett. Mivel mindketten Nagyszôllôsön éltek, a szervezet székhelye is a városban jött létre. 1939 márciusát követôen, miután Kárpátalját megszállták a magyar csapatok, a Zsidók Jogvédelmi Irodája a MIPI- hez csatlakozott, és Pártfogó Iroda néven mûködött tovább. Az eleinte fôleg munkaszolgálatosokat és családtagjaikat segélyezô Pártfogó Irodának Kárpátalja- szerte, minden jelentôsebb hitközségben fiókirodái nyíltak. A nagyszôllôsi helyi irodát Würzberger Emil (Menachem/Mendl) vezette. A Pártfogó Iroda tanfolyamokat indított fiatal lányoknak és fiúknak különbözô iparosszakmák elsajátítására, valamint óvodákat nyitott Kárpátalja- szerte, hogy segítsen azoknak a kisgyerekes anyáknak, akiknek a férjét munkaszolgálatra vitték, és akiknek ezért maguknak kellett a földjeiket megmûvelniük. Ezenkívül szinte minden, zsidók által lakott településen nyitottak kóser közkonyhákat a szegények segítésére és a dolgozni kényszerült nôk munkájának könnyítésére. A Pártfogó Iroda jogi segítséget is nyújtott, fôleg az állampolgársági igazolások terén. Minden zsidónak igazolnia kellett, hogy ôsei 1850 óta folyamatosan Magyarországon élnek. Mivel azonban Kárpátalján a zsidó felekezeti anyakönyvezés nagyon rendszertelen volt, e területen különösen súlyos nehézségekkel járt a megfelelô igazolások bemutatása. Sokaknak nem sikerült megfelelô 1177


hányültetvényeken dolgoztak, a levágott dohányt válogatták. A városban cionista sportklub is mûködött, a Maccabi- futballcsapat. 1933- ban, Hitler hatalomra jutását követôen Németországból menekült zsidók érkeztek Nagyszôllôsre is, mintegy 40 haluc. Ôk a város melletti Blanka- tanyán, Steiner Natan birtokán dolgoztak, amely akkor szintén hachsaraként mûködött. A város cionista vezetôi közül kiemelkedett a már említett Guttman Menachem fia, Mose, aki a pozsonyi jesivában tanult, és onnan az 1900- as évek elején Bécsbe ment néhány diáktársával, hogy láthassák Herzlt. Elkötelezett cionista lett belôle, több írását közölte a Múlt és Jövô is. Irodalmi vénája is volt, fôleg haszid témákkal foglalkozott. 1922- ben Nagyszôllôsön is megnyílt Kárpátalja számos héber elemi iskoláinak egyike. Az elsô tanévre mintegy 150 gyerek iratkozott be. A városban az iskolának köszönhetôen egyre többen akartak héberül tanulni, a következô tanévtôl ezért az iskola két tanára felnôtteknek is indított hébernyelv- tanfolyamot. Erre fôleg fiatal nôk iratkoztak be. 1923- ban a lányoknak külön iskola nyílt, a Bet Jakov, amelyben a tanítás nyelve a jiddis volt, de a lányok angolórákat is hallgattak. 1921- ben a helyhatósági választásokon a Zsidó Nemzeti Párt 11 képviselôje jutott be a 36 tagú városi tanácsba, és Elijahu Weisz polgármester- helyettes lett. A két világháború között a zsidók a város kulturális és intellektuális életében kiemelkedô szerepet játszottak. A nagyszôllôsi újságírók többsége zsidó volt. Nagyszôllôs híres szülötte Nagy Endre (1877–1938) író és újságíró, az irodalmi színvonalú magyar kabaré megteremtôje. Újságírói pályafutását Nagyváradon kezdte, ahol szoros barátságba került Ady Endrével. Késôbb Budapestre került, és 1908- ban Modern Színpad néven megalapította az elsô modern kabarészínházat, amelyet 1913- ig vezetett. Egy év párizsi tartózkodás után visszatért Budapestre, ahol különbözô színházakat igazgatott. 1935- ben jelent meg A kabaré regénye címû memoárja, amely találó korrajz az elsô világháború elôtti Budapest társadalmáról.

UGOCSA VÁRMEGYE

igazolást szerezniük. Az állampolgársági igazolással nem rendelkezôket aztán a magyar hatóságok 1941 nyarán a galíciai Kamenyec- Podolszkijba deportálták, ahol a németek augusztus végén legyilkolták ôket. Nagyszôllôsrôl több tucat zsidó családot deportáltak. A Pártfogó Iroda vezetôi megpróbáltak Siménfalvy Árpáddal, Ung vármegye fôispánjával kapcsolatba lépni. Siménfalvy nagyszôllôsi volt, és jól ismerte a bankár Friedmann Lipótot, aki a cseh éra alatt kölcsönt is adott neki, amelynek egy részével még mindig tartozott. Az iroda vezetôinek kísérlete azonban nem sikerült, Siménfalvyt semmilyen módon nem tudták még megközelíteni sem. Friedmann, miután az egyik királyházai munkaszolgálatostól – aki éppen a környéken dolgozott – tudomást szerzett a Kamenyec- Podolszkijba hurcoltak augusztus 27- i legyilkolásáról, megszervezte, hogy a határon keresztények hamis papírokat és pénzt csempésszenek át Galíciába, és a még életben maradottakat csempésszék vissza Magyarországra. A visszaszöktetettek aztán a hamis papírokkal Budapestre utaztak, ahol azt remélték, hogy jobban el tudnak tûnni a hatóságok szeme elôl. Az 1940- es években Nagyszôllôsön és környékén baloldali szervezetek ellenálló mozgalmat szerveztek, amelyben zsidók is részt vettek. A legjelentôsebb csoportot 1944-ben felszámolták, tagjait júniusban halálra ítélték, és kivégezték. A Nagyszôllôsi járáshoz tartozó településeken az 1941- es népszámlálás adatai szerint 43 989 személy élt, közülük 7023 volt zsidó. Utóbbiak a következô 18 településen éltek (zárójelben az izraeliták, illetve az összlakosság lélekszáma, az 1941. évi népszámlálás szerint): *Avaspatak (59; 1129), *Bocskó (7; 512), *Fancsika (92; 1325),*Feketepatak (12; 688), *Gödényháza (38; 992), *Királyháza (713; 5191), *Mátyfalva (64; 945), *Nagyszôllôs (4264; 13 331), *Nagytarna (348; 2409), *Salánk (152; 2773), *Szôllôsegres (41; 2648), *Szôllôsvégardó (85; 1830), *Tekeháza (39; 1269), *Tiszasásvár (65; 1361), *Tiszaszirma (75; 891), *Tiszaújhely (27; 1048), *Tiszaújlak (922; 3429) és *Verbôc (20; 1168). 1178

A nagyszôllôsi ortodox hitközség 1944 áprilisában 4607 fôt számlált, akik közül 398 fizetett hitközségi adót. A közösség vezetô rabbija Klein Izidor volt, alrabbija pedig Grünwald Sámuel. A hitközség utolsó elnöke Würzberger Emil malomtulajdonos volt. 1944 áprilisában a város és Ugocsa vármegye zsidó lakossága számára Nagyszôllôsön, a zsinagóga környékén, öt utcában jött létre a gettó. A kikeresztelkedettekkel együtt több mint 12 ezren éltek a gettóban, közülük 4700 volt nagyszôllôsi lakos. A gettóban szörnyû zsúfoltság uralkodott, egyegy szobában 3-4 család is együtt élt. A beköltözés elôtt a zsidókat újra átkutatták elrejtett értékeket keresve. Többeket meg is vertek. A hatóságok a gettóba kizárólag kenyeret szállítottak, így a zsidók csupán arra voltak utalva, amit magukkal hoztak, illetve amit helyben találtak, és amit feketén venni tudtak. A gettóban uralkodó nyomorúságos körülményekrôl értesülve, báró Perényi Zsigmond, Kárpátalja volt kormányzói biztosa, a parlament felsôházának elnöke, valamint fia – ifj. Perényi Zsigmond –, akinek Ugocsában voltak a birtokai, segíteni próbáltak a gettóban élôkön: többek között élelmiszert küldtek. A gettóban mûködô zsidó tanács tagjai Guttmann Mór (Mose), Würzberger Emil, Friedmann Lipót (Lippe) és Eisenberger Márton (Mordechaj, a hitközség volt elnöke) voltak. A Budapesten mûködô Magyar Zsidók Központi Tanácsához beérkezett napi jelentés szerint a gettóban két helyen, dr. Leszmann házában és a zsinagógában volt ideiglenes kórház. A németek parancsára a gettóban 24 tagú zsidó rendôrség is mûködött. A gettóból májusban behívták munkaszolgálatosnak azokat az 1902 és 1924 között született férfiakat, akik valamilyen szakmával rendelkeztek. A zsidó tanárok a gettóban megszervezték a gyerekek tanítását, de csak önkéntes alapon. Péntek esténként 20- 30 fiatal nô külön összegyûlt meggyújtani a szombati gyertyát, imádkozni és héber dalokat énekelni. A gettóból szökésekrôl is tudunk. Az egyik fiatal lányt például keresztény munkaadója szöktette ki, de a lány néhány óra múlva visszament a gettóba, mert lelkiismeret- furdalása támadt, hogy egész családját otthagyta.

pár napra, annyira, hogy mire Auschwitzba értek, annyira betegek voltak, hogy alig álltak már a lábukon. A gettóban 4 hétig voltam, utána bevittek mindenkit a zsidó templomba, és ott még azt a kevés holmit is, ami még volt, elvették súlyos bántalmazások közepette. Ezután következett a vagonírozás. 70- 80 embert préseltek be egy csukott marhavagonba, hely nem volt, sem ülni, sem megállni. Sem víz, sem vécélehetôség nem volt. Rettenetesen szenvedtünk mindnyájan. A vagont csak Kassán nyitották fel, akkor átvettek bennünket az SS- alakulatok. 3 nap és éjszaka utaztunk Auschwitzig…” Források: BGY- KH; BM- MIL; FCS, 364365; FK- MJ, 108- 109; GA- ZS, 213; HE- R, 311324; KJ- K, 120; L- FK 132, 139, 142; L- ZS, 95105; ME, 125; MZSML- D, 328, 409, 495, 801, 816, 904, 1238, 1373, 1461, 1467, 1518, 1565, 1593, 1611, 1612, 1726, 1991, 1992, 2019, 2331, 2574, 2622, 2670, 2728, 2796, 2815, 2905, 3142, 3309, 3350, 3449. sz. jkv.; RLB- H, 568; SÁ- K, 43, 54, 56-57, 62- 63, 65; SZI-U, 203; VLF, 75; WSH-Z, 23, 31, 37- 54, 62-143, 171-185; YVA, 03- 7934, 0310513, 03- 10689, 03- 12121, V–366; ZS- H, 468, 847; ZSB- CS- SZ, 10, 14, 23-24.

NAGYTARNA A Nagyszôllôsi járáshoz tartozó településre az elsô zsidó betelepülôk valamikor a 18. század végén érkeztek Galíciából. A helyi földbirtokosok birtokán telepedtek le, és fôleg pálinkafôzésbôl, valamint mezôgazdasági termények kereskedelmébôl éltek. 1840- ben 6 zsidó élt Nagytarnán (az összlakosság 1,1 százaléka). Számuk 1880- ra 126, 1941- ben 348 fôre növekedett. A hitközség a 19. század közepén szervezôdött meg, akkor jött létre a Chevra Kadisa. A 19. század végén Nagytarnán zsinagóga és mikve épült, és a hitközség metszôt is alkalmazott. Az ortodox közösség a nagyszôllôsi anyahitközség fiókjaként mûködött, az anyahitközség rabbija legalább évente egyszer köteles volt meglátogatni a nagytarnai közösséget. A 19–20. század fordulóján Nagytarnán élt a mély rabbinikus tudással rendelkezô Friedman Avraham Kalonimusz, aki a korszak neves magyarországi 1179


A gettót és benne az életet a következôképpen jellemezte az egyik visszaemlékezô túlélô, a helybeli molnár: „A német megszállás után kevéssel nyilasok kíséretében a német katonák sorra járták a zsidó lakásokat, és ékszerek, értékek után kutattak. Anyám nem akarta kiadni az ékszert, ezért nagyon összeverték puskatussal. Húsvét után bevittek a gettóba. Egyes utcákat jelöltek ki ezen célból. (…) A csendôrök éjjel- nappal pénzt, ékszert követeltek, kutattak; aki nem tudott eleget tenni kívánságuknak, azt megverték. Sokan megmérgezték magukat a gettóban, 2-3 szökésrôl is van tudomásom. (…) A férfiakat kivitték dolgozni, én is kijártam munkára, az elhagyott zsidó lakásokat hoztuk rendbe, a bútorokat vittük be a templomba.” A nagyszôllôsi gettóban élôket május 19- e és június eleje között összesen három transzportban deportálták Auschwitzba (a vonatok május 20- a és június 3- a között haladtak át Kassán). Deportálás elôtt a nagyzsinagógában még mindenkit megmotoztak, nehogy értéktárgyakat vigyen magával. A deportáltak között voltak azok a kivételezettek is, akiknek a gettóba nem kellett volna beköltözniük. A gettósításra és a deportálás körülményeire az egyik nagyszôllôsi órásmester a késôbbiekben így emlékezett vissza: „A zsidóellenes intézkedéseket egy német SS Oberschaarführer adta ki, és a csendôrség hajtotta végre. Április 20- án megjelentek lakásomon a csendôrök, és kiadták az utasítást, hogy 30 kilós csomagokkal ellátva induljunk a zsidó templomba, ahol átkutattak mindenkit, elvéve a nálunk lévô pénzt és értéktárgyakat. Így vittek azután a nagyszôllôsi gettóba. A fosztogatás alkalmával nagyon sok verést kaptunk. (…) Egy szobában, mely 4 m hosszú és 4 m széles volt, 18- 20- an laktunk, úgyhogy alig volt annyi helyünk, hogy lefeküdhettünk volna a puszta földre, mert ágy nem volt. Miután nem jutott mindenkinek szoba, így nagy részét istállókban helyezték el. A gettót a csendôrség ôrizte körös- körül. Élelmezésünkrôl a zsidó tanács gondoskodott… (…) Mindnyájan a leglelkiismeretesebben dolgoztak a zsidóság érdekében. Egynéhányan próbálkoztak megszökni a gettóból, de elfogták ôket, bevitték a zsidó templomba, ahol összevissza verték és bezárták

UGOCSA VÁRMEGYE

ortodox rabbijai közül többel is kapcsolatban állt. Ugyanakkor a hitközség elnökei is alapos vallásos tudással rendelkezô emberek voltak, akik halachikus kérdésekrôl vitatkoztak a korszak rabbijaival. Ilyen volt többek között Kleinhändler Dávid és Reinhold Naftali, akik mindketten földmûvelésbôl és pálinkafôzésbôl éltek. Az 1941- es népszámláláskor 254 nagytarnai zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. 1944. április második felében a nagytarnai zsidókat elôször a helyi iskolában gyûjtötték össze, majd a vármegye bevagonírozási központjába, Nagyszôllôsre vitték, onnan Auschwitzba deportálták ôket. A háborút követôen a visszatérô túlélôk a hitközséget megpróbálták újjászervezni. A helyiekhez a háború elôtt a környék kisebb településein élôk is csatlakoztak, így Nagytarnán 1947- ben 120 zsidó élt. 1950- tôl kezdve azonban fokozatosan elhagyták Nagytarnát, többségük alijázott. Az 1970- es évek elején Nagytarnán hitközség már nem mûködött. Források: BE- N; MZSML- D, 2204. sz. jkv.; PH- R, 156; RLB- H, 568; SZI-U, 210; WSH-Z, 146; ZS- H, 847; ZS- N, 308.

NEVETLENFALU A Halmi járáshoz tartozó településen 1840- ben már 25 zsidó élt (az összlakosság 7,0 százaléka). Számuk 1880- ra 50 fôre növekedett, a késôbbiekben azonban folyamatosan csökkent, míg 1941- ben újra elérte az 50 fôt. Nevetlenfaluban nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a Halmiban lévô ortodox anyahitközséghez tartoztak. A helységbeli zsidók foglalkozás szerint leginkább iparosok és gazdálkodók voltak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával 2 nevetlenfalui zsidó vallotta magát jiddis anyanyelvûnek. 1944. április közepén a Nevetlenfaluban élô 12 zsidó családot szekereken Halmi község zsinagógájába vitték, késôbb a vármegye bevagonírozási központjába, Nagyszôllôsre kerültek. Onnan június 2- án Auschwitzba deportálták ôket. Források: KJ- K, 124; MZSML- D, 76. sz. jkv.; RLB- H, 568; SZI- U, 211; ZS- H, 847; ZSN, 308-309. 1180

SALÁNK 1728-ban már élt egy zsidó család a faluban. 1880ban már 80, 1941-ben pedig 152 zsidó élt Salánkon. A kis hitközségben a 19. század folyamán felépült a zsinagóga és a mikve, és saktert is alkalmaztak. 1941- ben a népszámláláson 36 salánki zsidó vallotta magát jiddis anyanyelvûnek. A salánki ortodox hitközség 1944 áprilisában 139 lelket számlált, akik közül 30 fizetett hitközségi adót. A hitközség elnöke akkor Bauman Dávid volt, anyakönyvvezetô rabbija pedig Landau Chajim. Az itt élô zsidókat 1944. április 16- án kezdték el összegyûjteni a csendôrök az egyik helyi iskolában. Két nap elteltével valamennyiüket átvitték a vármegye bevagonírozási központjába, Nagyszôllôsre. Onnan Auschwitzba deportálták ôket. A gettósításról és a deportálásról így számolt be késôbb egy akkor 15 éves zsidó diák: „1944ben a németek bejövetele után a keresztény lakosság nagy ellenszenvvel viselkedett a zsidókkal szemben. Márciusban elrendelték a zsidóknak a megkülönböztetô sárga csillag viselését, majd ezt követôleg [sic!] egyik hajnalban megjelentek a csendôrök és »zsidók, ki a lakásokból!« kiáltással a gettóba szállítottak. A gettó Nagyszôllôsön volt kijelölve. Ott voltunk 4 hétig, és mikor az állomáshoz vittek, hogy bevagonírozzanak, csomagjainkat, még az élelmet is elszedték tôlünk a csendôrök. Egy vagonban 80- an voltunk. Mindenki kapott 1 kg kenyeret, és minden vagonba 1 vödör vizet tettek. Szomjasak voltunk, de Kassáig nem tudtunk vizet szerezni. Ott átadtak minket az SS- katonáknak, ekkor kinyitották a vagonok ajtaját, és a munkaszolgálatosok hordták be nekünk a vizet. Onnan már az SS- ek kísértek. Auschwitzban az állomásnál szelektáltak...” Források: KJ- K, 121; MZSML- D, 1115, 1697. sz. jkv.; RLB- H, 568; WSH-Z, 161; SZI-U, 121, 224; ZS- H, 586-587, 847.

SZÔLLÔSEGRES A Nagyszôllôsi járáshoz tartozó településen 1880- ban 44, 1910- ben pedig 80 zsidó élt. A késôbbiek során a közösség lélekszáma azonban folyamatosan csökkent; Szôllôsegresen 1941-

Források: KJ- K, 121; RLB- H, 568; ZS- H, 847; ZS- N, 308-309.

TAMÁSVÁRALJA

A Halmi járáshoz tartozó településen 1880- ban 40, 1941- ben pedig 62 zsidó élt. Tamásváralján nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a Halmiban lévô ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1944. április második felében a tamásváraljai zsidókat elôször Halmiba, onnan pedig a vármegye bevagonírozási központjába, Nagyszôllôsre vitték. Nagyszôllôsrôl június 2- án AuschSZÔLLÔSGYULA witzba deportálták ôket. A Halmi járáshoz tartozó településen 1880- ban Források: RLB- H, 568; ZS- H, 847; ZS- N, 43, 1910- ben pedig 63 zsidó élt. Késôbb azon- 308-309. ban a közösség lélekszáma lassú fogyásnak indult, 1930- ban már csak 43 zsidó élt a települé- TEKEHÁZA sen. Szôllôsgyulán 1941- ben viszont újra 54 zsidót számoltak össze. A településen nem volt A Nagyszôllôsi járáshoz tartozó településen önálló hitközség, a helyi zsidók a Halmiban lé- 1840- ben már 10 zsidó élt (az összlakosság 1,8 vô ortodox anyahitközséghez tartoztak. százaléka). Számuk 1880- ra 86, 1910- re pedig 1944. április második felében a szôllôsgyulai 107 fôre növekedett, de késôbb folyamatosan zsidókat elôször Halmiba, onnan pedig a vár- csökkent, s 1941- ben már csupán 39 zsidó élt a megye bevagonírozási központjába, Nagyszôl- faluban. Tekeházán nem volt önálló hitközség, lôsre vitték. Nagyszôllôsrôl június 2- án Ausch- a helyi zsidók a nagyszôllôsi ortodox anyahitwitzba deportálták ôket. községhez tartoztak. Az 1941- es népszámlálásForrások: KJ- K, 124; RLB- H, 568; ZS- H, kor 11 tekeházi zsidó vallotta magát jiddis anya847; ZS- N, 308-309. nyelvûnek. 1944. április második felében a helyi zsidókat a vármegye bevagonírozási központjába, Nagyszôllôsre vitték, ahonnan május 19- e és júSZÔLLÔSVÉGARDÓ nius 2- a között Auschwitzba deportálták ôket. A Nagyszôllôsi járáshoz tartozó településen Források: KJ- K, 124; MZSML- D, sz. 1398. 1840- ben már 125 zsidó élt (az összlakosság 18,0 jkv.; RLB-H, 568; SZI-U, 240; ZS-H, 847; ZS-N, százaléka). A közösség azonban a 19. század má- 308-309. sodik felében nem fejlôdött tovább, 1880- ban már csupán 81 zsidó élt a faluban, 1941- ben pedig 85. Szôllôsvégardón nem volt önálló hitköz- TISZABÖKÉNY ség, a helyi zsidók a nagyszôllôsi ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlá- A Halmi járáshoz tartozó településen 1840- ben láskor 20 helyi zsidó jiddis anyanyelvûnek val- már 22 zsidó élt (az összlakosság 3,9 százaléka). Számuk 1880- ra 92 fôre növekedett, a közösség lotta magát. 1944. április második felében a szôllôsvégardói lélekszáma azonban ezt követôen stagnált. 1941zsidókat a vármegye bevagonírozási központjába, ben 94 zsidó élt Tiszabökényen. A településen Nagyszôllôsre vitték, ahonnan május 19- e és jú- nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a nius 2-a között Auschwitzba deportálták ôket. Halmiban lévô ortodox anyahitközséghez tar1181


ben már csak 41 zsidó élt. A településen nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a nagyszôllôsi ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámláláskor 34 szôllôsegresi zsidó vallotta magát jiddis anyanyelvûnek. 1944. április második felében a helyi zsidókat a vármegye bevagonírozási központjába, Nagyszôllôsre vitték, ahonnan május 19- e és június 2- a között Auschwitzba deportálták ôket. Források: KJ- K, 121; MZSML- D, 1978. sz. jkv.; RLB- H, 568; ZS- H, 847; ZS- N, 308-309.

UGOCSA VÁRMEGYE

toztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával 44 tiszabökényi zsidó vallotta magát jiddis anyanyelvûnek. 1944. április második felében a helyi zsidókat elôször Halmiba, onnan pedig a vármegye bevagonírozási központjába, Nagyszôllôsre vitték. Nagyszôllôsrôl június 2- án Auschwitzba deportálták ôket. Források: KJ- K, 124; RLB- H, 568; ZS- H, 847; ZS- N, 308-309.

TISZAFARKASFALVA A Halmi járáshoz tartozó településen 1840- ben már 14 zsidó élt (az összlakosság 9,0 százaléka). Számuk azonban késôbb sem nôtt, 1880- ban csupán 10 zsidó élt a faluban, és 1941- ben is mindössze 16. Tiszafarkasfalván nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a Halmiban lévô ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1944. április második felében a helyi zsidókat elôször Halmiba, onnan pedig a vármegye bevagonírozási központjába, Nagyszôllôsre vitték. Nagyszôllôsrôl június 2- án Auschwitzba deportálták ôket. Források: KJ- K, 124; RLB- H, 568; ZS- H, 847; ZS- N, 308-309.

TISZAHETÉNY A Halmi járáshoz tartozó településen 1840- ben már 12 zsidó élt (az összlakosság 3,8 százaléka). Számuk 1880- ra 59, 1941- ben 131 fôre növekedett. Tiszahetényen nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a Halmiban lévô ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával 91 tiszahetényi zsidó vallotta magát jiddis anyanyelvûnek. 1944. április második felében a helyi zsidókat elôször Halmiba, onnan pedig a vármegye bevagonírozási központjába, Nagyszôllôsre vitték. Nagyszôllôsrôl június 2- án Auschwitzba deportálták ôket. Források: KJ- K, 124; RLB- H, 568; ZS- H, 847; ZS- N, 308-309.

1182

TISZAPÉTERFALVA A Halmi járáshoz tartozó településen 1840- ben már 14 zsidó élt (az összlakosság 2,5 százaléka). Számuk 1880- ra 130 fôre növekedett, de késôbb folyamatosan csökkent. 1941- ben csupán 55 zsidó élt a faluban. Tiszapéterfalván nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a Halmiban lévô ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával egyetlen tiszapéterfalvai zsidó vallotta magát jiddis anyanyelvûnek. 1944. április második felében a helyi zsidókat elôször Halmiba, onnan pedig a vármegye bevagonírozási központjába, Nagyszôllôsre vitték. Nagyszôllôsrôl június 2- án Auschwitzba deportálták ôket. Források: KJ- K, 125; RLB- H, 568; ZS- H, 847; ZS- N, 308-309.

TISZASÁSVÁR A Nagyszôllôsi járáshoz tartozó településen 1880- ban 116 zsidó élt. A késôbbiekben azonban a közösség lélekszáma folyamatosan apadt. 1941- ben már mindössze 65 zsidó élt Tiszasásváron. Az itt lakó zsidók kereskedés mellett leginkább gazdálkodással foglalkoztak. A településen nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a nagyszôllôsi ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámláláskor 26 tiszasásvári zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. 1944. április második felében a helyi zsidókat – megközelítôleg 10 zsidó családot – átvitték Fancsikára. Onnan szekereken szállították át valamennyiüket a vármegye bevagonírozási központjába, Nagyszôllôsre, ahonnan a közösséget május 19- e és június 2- a között Auschwitzba deportálták. Források: KJ- K, 121; MZSML- D, 1093. sz. jkv.; RLB- H, 568; SZI-U, 121, 228; ZS- H, 847; ZS- N, 308-309.

A Halmi járáshoz tartozó településen 1840- ben már 65 zsidó élt (az összlakosság 8,4 százaléka). Számuk 1880- ra 194 fôre növekedett, késôbb azonban lassan, de folyamatosan csökkent. 1941- ben 167 zsidó élt a településen. Az itt élt zsidók többnyire kereskedéssel és iparosmunkával keresték a kenyerüket. Tiszaszászfaluban nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a Halmiban lévô ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával 94 tiszaszászfalui zsidó vallotta magát jiddis anyanyelvûnek. 1944. április második felében a helyi zsidókat elôször Halmiba, onnan pedig a vármegye bevagonírozási központjába, Nagyszôllôsre vitték. Nagyszôllôsrôl június 2- án Auschwitzba deportálták ôket. Források: KJ- K, 125; MZSML- D, 992, 1450, 2522. sz. jkv.; RLB- H, 568; SZI-U, 232; ZS- H, 847; ZS- N, 308-309.

TISZASZIRMA A Nagyszôllôsi járáshoz tartozó településen 1840- ben már 40 zsidó élt (az összlakosság 8,5 százaléka). Számuk 1880- ra 57, 1941- ben 75 fôre növekedett. Tiszaszirmán nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a nagyszôllôsi ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámláláskor 63 tiszaszirmai zsidó vallotta magát jiddis anyanyelvûnek. 1944. április második felében a helyi zsidókat – mindössze 10 családot – a vármegye bevagonírozási központjába, Nagyszôllôsre vitték, ahonnan május 19- e és június 2- a között Auschwitzba deportálták ôket. Források: KJ- K, 121; RLB- H, 568; SZI- U, 235; ZS- H, 847; ZS- N, 308-309.

TISZAÚJHELY A Nagyszôllôsi járáshoz tartozó településen 1840ben már 21 zsidó élt (az összlakosság 3,8 százaléka). Számuk 1880- ra 14 fôre növekedett, késôbb

azonban lassan csökkent. 1941- ben már mindössze 27 zsidó élt a faluban. Tiszaújhelyen nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a nagyszôllôsi ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1944. április második felében a vármegye bevagonírozási központjába, Nagyszôllôsre vitték a helyi zsidókat, ahonnan május 19- e és június 2- a között Auschwitzba deportálták ôket. Források: KJ- K, 122; RLB- H, 568; ZS- H, 847; ZS- N, 308-309.

TISZAÚJLAK Az 1696- os adóösszeírás szerint a településen már ekkor élt egy zsidó család. 1840- ben 10 zsidó élt a településen (az összlakosság 2,5 százaléka). Számuk 1880- ra 773, 1910- re pedig 1208 fôre növekedett. A közösség lélekszáma késôbb fokozatosan csökkent. Tiszaújlakon 1941- ben 922 zsidó élt. Az elsô rabbit csak 1930- ban választották, Schönfeld Salamon (Slomo Jichak) személyében. Tiszaújlakon a közösség bet midrasa mellett két kisebb magán bet midras is volt, valamint mikve. 1941- ben a népszámláláson mindössze 48 tiszaújlaki zsidó vallotta magát jiddis anyanyelvûnek. Tiszaújlakra a határ közelségének köszönhetôen 1942- ben zsidó menekültek érkeztek Szlovákiából. A menekültek beszámoltak a helyieknek, hogy a németek „ismeretlen helyre viszik a zsidókat”, de azok nem hitték el, hogy mindez Magyarországon is megtörténhet. A tiszaújlaki ortodox hitközség 1944 áprilisában 951 fôt számlált, akik közül 91 fizetett hitközségi adót. A közösség vezetô rabbija Schönfeld Salamon volt, mellette a már idôs Kesztenbaum Áron Hers mûködött alrabbiként. A hitközség 1944 áprilisában a Magyar Zsidók Központi Tanácsának írt levélben beszámolt arról, hogy április 10- ig a közösség lélekszáma 825 fôre csökkent, mivel 110 fôt behívtak munkaszolgálatra, 16- an pedig kikeresztelkedtek. A levélbôl azt is megtudjuk, hogy a már nyugdíjas Kesztenbaum rabbi a munkaszolgálatban lévô Schwartz Ignác alrabbit helyettesítette. A tiszaújlaki zsidókat 1944. április 16- tól 1183


TISZASZÁSZFALU

UGOCSA VÁRMEGYE

szedték össze, s néhány napig a zsinagógában tartották ôket fogva. 1944. április második felében valamennyiüket a vármegye bevagonírozási központjába, Nagyszôllôsre vitték, ahonnan május 19- e és június 2- a között Auschwitzba deportálták ôket. Források: GA-ZS, 213; KJ- K, 122; MZSMLD, 497, 531, 1087, 1294, 1592, 1827, 2229, 2344, 2370, 2776, 2913, 3171. sz. jkv.; MZSML- KT; RLB-H, 568; SZI-U, 121; WSH-Z, 146-147; YVA, 03-10513; ZS-H, 714-715, 847; ZS-N, 308-309.

TIVADARFALVA A Halmi járáshoz tartozó településen 1840- ben már 18 zsidó élt (az összlakosság 4,4 százaléka). Számuk 1880- ra 30 fôre növekedett, késôbb azonban folyamatosan csökkent. 1941- ben már csak 15 zsidó élt a faluban. Tivadarfalván nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a Halmiban lévô ortodox anyahitközséghez tartoztak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával mindegyik tivadarfalvai zsidó jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. 1944. április második felében a helyi zsidókat elôször Halmiba, onnan pedig a vármegye bevagonírozási központjába, Nagyszôllôsre vitték. Nagyszôllôsrôl június 2- án Auschwitzba deportálták ôket. Források: KJ- K, 125; RLB- H, 568; ZS- H, 847; ZS- N, 308-309.

TURC A Halmi járáshoz tartozó településre az elsô zsidó betelepülôk valamikor a 18. század végén érkeztek Galíciából. A helyi földbirtokosok engedélyével telepedtek le, és fôleg pálinkafôzéssel, valamint a birtokok mezôgazdasági terményeinek kereskedelmével foglalkoztak. A turci szilvapálinka hamarosan országszerte hírneves lett, és a mai napig ismert. A helyi zsidók a hagyományos mesterségek mellett – tímár vagy cipész – olyan szakmákban is dolgoztak, mint kovács vagy fazekas. 1880- ban 221, 1941- ben pedig 392 zsidó élt Turcon. A hitközség a 19. század elején alakult meg, 1184

akkor jött létre a Chevra Kadisa, és megnyílt a temetô. Késôbb megépült az imaház és a mikve is, és a hitközség metszôt alkalmazott. Az 1880as években aztán egy nagyobb zsinagóga is épült. Egy idôben a település egyre növekvô létszámú haszidja önálló imaházat akart építeni, de végül a zsinagógát nem hagyták el. Az 1920- as években nyílt meg a két tanerôs talmud- tóra. A fiatalok a Chevrat Tiferet Bachurimban, a családfôk pedig a Chevrat Misnajotban tanultak Talmudot. Az utóbbiak Chevrat Tehillim egyletet is alapítottak. A hitközség eleinte a Halmiban mûködô ortodox anyahitközséghez tartozott, de a 19. század utolsó harmadában önálló lett. Az ortodox hitközség elsô saját rabbija a haszid Friedrich Hajim volt, aki 1868- tól 1901- ig állt a közösség élén. Ôt fia, Friedrich Jichak Eizik követte, aki 1918- ban a Zemplén megyei Homonnára ment át. Utóda Friedmann Adolf (Avraham Salom Jeroham) rabbi lett, aki az 1920- as években kis – mintegy 40 fôs – jesivát is fenntartott a településen. Friedmann rabbi hívei többségével együtt a holokauszt áldozata lett. Az 1930- as népszámláláskor a település 352 zsidó lakosa közül 345 jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. A jiddis anyanyelvûek száma 1941- ben 378 volt. A turci ortodox hitközség 1944 áprilisában 422 fôt számlált, akik közül 40 fizetett hitközségi adót. A közösség vezetô rabbija Friedmann Adolf volt, mellette alrabbiként Weisz Salamon szolgált. 1944. április közepén a turci zsidókat a helyi zsinagógában gyûjtötték össze, ahonnan szekereken átszállították ôket a vármegye bevagonírozási központjába, Nagyszôllôsre. Az elsô szekéren a rabbi ült, kezében a tóratekerccsel. Onnan Auschwitzba deportálták ôket a többi Ugocsa vármegyei zsidóval együtt. A háború után a visszatérô túlélôk – Turcon 1947- ben 90 zsidó élt – megkísérelték a hitközségi életet újjászervezni, de hamarosan elhagyták a falut. Az 1970- es évek elején Turcon zsidó már nem élt . Források: MZSML- D, 45, 53, 2204. sz. jkv.; PH- R, 162- 163; RLB- H, 568; SCHJ, 78- 87; VEÁ; WSH-Z, 145; YVA, 03- 9645, V–366; ZSH, 729, 847; ZS- N, 308-309.

A Halmi járáshoz tartozó településre az elsô zsidók Galíciából érkeztek feltehetôen valamikor a 18. század végén. A helyi földbirtokosoktól kaptak letelepedési engedélyt, akiknek mezôgazdasági terményeivel kereskedtek. Pálinkafôzéssel is foglalkoztak. 1840- ben már 41 zsidó élt Túrterebesen (az összlakosság 2,5 százaléka). Számuk 1880- ra 278 fôre növekedett, késôbb azonban folyamatosan csökkent. 1941- ben már csak 175 zsidó élt a településen. A 19. század elején megszervezôdött túrterebesi ortodox hitközség eleinte a nagyszôllôsi, majd a Halmiban lévô hitközség fiókhitközsége volt. Ekkor már volt Chevra Kadisája, temetôje és mikvéje. A zsinagóga az 1820- as években épült meg. A közösség metszôt alkalmazott. 1870 és 1895 között a hitközség élén rabbi is állt: Mose Katz. Katz rabbi ismert Talmud- tudós és halachikus tekintély volt. A túrterebesi zsidó közösség lélekszáma a 19. század végéig növekedett, a 20. század elejétôl kezdve azonban csökkent. Sokan a közeli városokba, Halmiba és Szatmárnémetibe költöztek. A Túrterebesen maradók többsége különbözô mezôgazdasági termények kereskedelmével foglalkozott, de híres volt a helyi zsidók által készített szilvapálinka és szilvalekvár is. Az 1930- as népszámlálás alkalmával a helyi zsidók többsége, 168- an, jiddis anyanyelvûnek vallotta magát, a többiek azonban magyarul beszéltek. A túrterebesi ortodox hitközség a zsidóellenes rendelkezések következtében olyannyira elszegényedett, hogy 1944 áprilisában a 145 tagú közösség egyetlen tagja sem fizetett hitközségi adót. A hitközség ekkor már csupán egy saktert tudott alkalmazni, akit a tagok vágásonként fizettek. A túrterebesi zsidókat 1944. április második felében Halmiba vitték, onnan pedig a vármegye bevagonírozási központjába, Nagyszôllôsre. 1944. június 2- án deportálták ôket Auschwitzba. A háború után kevés túlélô tért vissza a faluba. Túrterebesen 1947- ben 55 zsidó élt. A túlélôk megpróbálták eltulajdonított javaikat visszaszerezni, de miután próbálkozásaik rend-

re sikertelenül végzôdtek, az 1950- es évek elején többségük elhagyta Túrterebest, és alijázott. Az 1970- es évek elején a településen zsidók már nem éltek. Források: PH- R, 161- 162; RLB- H, 568; VEÁ; WSH- Z, 146; ZS- H, 731, 847; ZS- N, 308-309.

UGOCSAKOMLÓS A Halmi járáshoz tartozó településre az elsô zsidók feltehetôen a 18. század végén érkeztek Galíciából. A helyi földbirtokosok engedélyével telepedtek le, és a mezôgazdasági termények kereskedelme mellett pálinkafôzéssel foglalkoztak. 1840- ben már 17 zsidó élt Ugocsakomlóson (az összlakosság 9,7 százaléka). Számuk 1880- ra 50, 1941- re pedig 128 fôre növekedett. A kis ortodox hitközség a közeli Halmi fiókhitközsége volt. A 19. század közepétôl azonban saját intézményei és egyesületei is voltak: zsinagóga, temetô és Chevra Kadisa. Bizonyos idôszakokban saját metszôt is tartottak. A 19. század második felétôl a helyi zsidók többsége földet vásárolt, azt megmûvelte, és terményeit értékesítette. 1941- ben 124 helyi zsidó vallotta magát jiddis anyanyelvûnek. 1944- ben mintegy 25 zsidó család élt a faluban, majdnem mindannyian annak a Zelig Majernek a leszármazottai voltak, aki a 19. század közepén érkezett Ugocsakomlósra. A németek bevonulásukat követôen letartóztattak néhány falubeli zsidót, akiket kommunistagyanúval vádoltak. Az ugocsakomlósi zsidókat április közepén a helyi zsinagógában gyûjtötték össze. Május elején vitték ôket Halmiba, onnan pedig a vármegye bevagonírozási központjába, Nagyszôllôsre. 1944. június elején deportálták ôket Auschwitzba. A háború után a faluba kevés túlélô tért vissza. Ugocsakomlóson 1947- ben 32 zsidó élt. Miután azonban a hitközségi életet nem sikerült újjászervezniük, az 1950- es évek elején többségük elhagyta Ugocsakomlóst, és alijázott. Az 1970- es évek elején a településen zsidók már nem éltek. 1185


TÚRTEREBES

UGOCSA VÁRMEGYE

Források: PH- R, 242; RLB- H, 568; SCHJ, nem volt önálló hitközség, a helyi zsidók a 67; SZI- U, 121; YVA, V–366; ZS- H, 847; ZS- nagyszôllôsi ortodox anyahitközséghez tartozN, 308-309. tak. Az 1941- es népszámlálás alkalmával mindössze két verbôci zsidó vallotta magát jiddis anyanyelvûnek. 1944. április második felében a helyi zsidóVERBÔC kat a vármegye bevagonírozási központjába, A Nagyszôllôsi járáshoz tartozó településen Nagyszôllôsre vitték, ahonnan május 19- e és jú1840- ben már 12 zsidó élt (az összlakosság 2,5 nius 2- a között Auschwitzba deportálták ôket. százaléka). Számuk 1880- ra 41 fôre növekedett, Források: KJ- K, 122; RLB- H, 568; ZS- H, késôbb azonban folyamatosan csökkent. 1941- 847; ZS- N, 308-309. Frojimovics Kinga ben már csak 20 zsidó élt a faluban. Verbôcön

Horváth Rita Végsô István

1186

UNG VÁRMEGYE 1944-BEN

1187

AZ UNGI Közigazgatási Kirendeltség 1944-BEN

1188

Ung vármegye, a történeti Magyarország egyik északkeleti vármegyéje, Magyarország egyik kapuja volt Galícia és Oroszország felé, hiszen az Uzsoki- hágón át vezet az egyik legforgalmasabb út a Kárpátokon keresztül. A vármegye a szomszédos Galíciából bevándorló zsidóknak köszönhetôen a 19. század elsô felében – a korabeli viszonyok között – több jelentôs zsidó közösséggel rendelkezett. Számos olyan települése volt Ungnak, ahol a zsidó lakosság lélekszáma 1840- ben meghaladta az 50 fôt. A bevándorlók, zömében ortodox és haszid zsidók, többnyire nehéz kétkezi munkával keresték a kenyerüket. Ung az elsô világháború végéig Magyarországhoz tartozott, majd a vesztes háborút követôen az 1920- as trianoni békeszerzôdés a vármegye 99,6 százalékát Csehszlovákiához csatolta, a Zemplén vármegyébôl elcsatolt településekkel együtt. Az Ungból Magyarországon maradt kis részt Szabolcshoz csatolták. Csehszlovákiában Ung a Podkárpátszká Rusz néven létrehozott autonóm terület része lett. 1938 novemberében az elsô bécsi döntés visszaadta Magyarországnak a Felvidék magyar többségû déli sávját, beleértve a vármegye délnyugati részét, az Ungvári és a Nagykaposi járást is. Ez a zömében magyarlakta terület a magyar közigazgatásba Ung vármegye néven illeszkedett be. A megyének 1941- ben 80 724 lakosa volt, közülük 12 562 izraelita vallású és 155 kikeresztelkedett zsidó. A zsidók közül 9576 izraelita és 123 kikeresztelkedett a vármegye székhelyén, Ungváron élt. A többi négy, zömében ruszinok lakta járás – a Nagybereznai, a Perecsenyi, a Szobránci és az Ungvidéki – 1939 márciusá-

ban, Kárpátalja megszállásakor került újra magyar fennhatóság alá. Ez a terület Ungi közigazgatási kirendeltség néven tagolódott be a magyar közigazgatásba. 1941- ben az Ungi közigazgatási kirendeltségnek 132 941 lakosa volt, akik közül 8341 volt izraelita vallású, 25 pedig kikeresztelkedett zsidó. 1939. április 4- én a magyar–szlovák határkiigazítási egyezmény alapján újabb terület került vissza Magyarországhoz: akkor a történeti Ung vármegye összesen 87 százaléka állt magyar fennhatóság alatt. A hat járás területén élô több mint 11 ezer zsidó és az Ungvár törvényhatósági jogú városban élô zsidók együttesen 1941- ben Ung lakosságának majdnem 10 százalékát alkották. Az egyes járások zsidó lakossága az alábbiak szerint oszlott meg: A Nagykaposi járásban 25 településen éltek zsidók. A járás 16 962 lakosából 1091 izraelita vallású, 15 pedig kikeresztelkedett zsidó volt. Az Ungvári járásban 27 helységnek volt zsidó lakosa. A járásban összesen 28 911 ember élt, akik közül 1895 volt izraelita vallású, 17 pedig kitért zsidó. A Nagybereznai járásban 1941- ben összesen 55 281 ember élt. Zsidó lakosa ebben a járásban 55 településnek volt, összesen 3624 izraelita vallású és 17 kikeresztelkedett. A Perecsenyi járásban 27 853- an éltek 1941- ben. 18 helységben éltek zsidók, szám szerint 1008 izraelita vallású és 3 kikeresztelkedett. A Szobránci járásnak 24 318 lakosa volt, akik közül 1588 volt izraelita vallású, 3 pedig kitért zsidó. A zsidók 39 településen éltek. Végül az Ungvidéki járásban 25 489- en éltek 1941- ben. A járás 29 helységében összesen 2121 izraelita vallású és 25 kikeresztelkedett zsidó lakott. 1189


UNG VÁRMEGYE ÉS AZ UNGI KÖZIGAZGATÁSI KIRENDELTSÉG

UNG VÁRMEGYE

Az Ung vármegyében és az Ungi közigazgatási kirendeltségben élô zsidó lakosság csupán néhány népesebb, több száz fôs közösséggel rendelkezett, többnyire a járásszékhelyeken (Nagykaposon 1941- ben a hitközség 464, Nagybereznán 1237, Szobráncon 395, Szerednyén pedig 619 tagot számlált), valamint a megyeszékhelyen, Ungváron. E településeket kivéve a vármegye zsidó lakossága kis településeken szórványokban élt, egyegy faluban többnyire csupán néhány család lakott. A régióban élô, jelentôs részben jiddis anyanyelvû zsidóság kevés kivétellel ortodox hitközségeket alkotott, vagy valamilyen haszid irányzat híve volt. A térségben fôleg a két világháború között komoly befolyása volt a különféle cionista mozgalmaknak a baloldaliaktól a vallásos cionistákon (Mizrachi) át a jobboldali revizionistákig. Miután 1938- ban Ung vármegye nagy része újra magyar fennhatóság alá került, itt is életbe léptek a zsidókat diszkriminatív módon sújtó törvények és rendeletek, többek között az elsô zsidótörvény. 1939. február 4- én jelent meg a felvidéki iparrevízióról intézkedô 1100/1939. M.E. rendelet, melynek értelmében a zsidó iparosok és kereskedôk iparûzési engedélye 1939. július 1- jei hatállyal lejárt, ezért a hatóságoknál újakat kellett kiváltaniuk. Az új engedélyek kiadásánál a döntô szempont korabeli szóhasználattal élve a megbízhatóság volt. Azt vizsgálták, hogy az illetô a két világháború közötti idôszakban, tehát amikor a terület Csehszlovákiához tartozott, nem tanúsított- e a magyarság érdekei szempontjából káros viselkedést. Ebben az idôszakban a megbízhatósági szempont természetesen csupán ürügy volt: 1939. október elseje után, az iparengedélyek megújítására adott meghosszabbított határidô leteltét követôen a Felvidéken a 10 768, zsidók számára kiadott iparengedélybôl 6286- ot bevontak. A magyar parlamentben a Felvidék ügyeivel foglalkozó miniszter 1939. november 21- én elhangzott beszámolója szerint a bevont iparengedélyek mintegy 60- 70 ezer zsidó egzisztenciájának a megszûnését jelentette. Kárpátalja 1939- es megszállása után az Ungi közigazgatási kirendeltségben is érvénybe léptek a diszkriminatív tör1190

vények és rendelkezések, amelyek a zsidó háztartások jelentôs részét ezen az amúgy is szegény területen is ellehetetlenítették. A közösségek elszegényedése jól látszik az 1944 áprilisának elsô felében készített országos hitközségösszeírás adataiból is. Felvidéken és Kárpátalján a zsidó hitközségek tagjainak csak elenyészô része tudta a hitközségi adót megfizetni, a többség viszont segélyre szorult. Ungban a hatóságok az iparrevízión túl a legkülönbözôbb módokon igyekeztek a helyi zsidók életét megnehezíteni. 1940. április 4- én jelent meg Ung Vármegye Hivatalos Lapjában az 1940. február 27- én aláírt alispáni rendelet (1563/1940. számú alispáni rendelet), amely a kábítás nélküli állatvágások ügyében rendelkezett. A földmûvelésügyi miniszter még 1938ban elrendelte (21 700/1938. F.M. rendelet, majd 1940- ben kiegészítette: 90 462/1940 F.M. rendelet), hogy a vágóállatokat vágás elôtt kötelezôen el kell kábítani. Ez azonban lehetetlenné tette a kóser vágást, mivel az áramütéssel elkábított állatok egy része már a kábításba belehalt, halott állatot pedig a zsidó vallás törvényei szerint nem lehet levágni. Kossey János alispán a fennhatósága alá tartozó területen elrendelte, hogy a húsvizsgálók fokozott figyelemmel ügyeljenek a vágásokra, és kijelentette, hogy ha egy vágásnál sakter is jelen van, azt feltétlenül visszaélésként kezeljék. Kossey annak ellenére rendelkezett így, hogy a földmûvelésügyi miniszter 1940- ben külön rendeletében (163 911/1940 F.M. rendelet) úgy intézkedett, hogy Kárpátalján lehet kábítás nélkül vágni, de az így termelt kóser húst nem lehet a területrôl kivinni. Az iparengedély- revízióval sújtott, megélhetésétôl szinte teljesen megfosztott zsidóknak 1940. szeptember 5- én kelt rendeletében (7859/1940. számú alispáni rendelet), a második zsidótörvényre (1939:IV. tc.) hivatkozva, az alispán azt is megtiltotta, hogy Ung vármegyében búcsúkon, vásárokon és hetipiacokon árusíthassanak. Indoklása szerint a törvényben a zsidók számára engedélyezett 6 százalékos arány ellenôrzése az ilyen típusú kereskedelmi tevékenység esetén megvalósíthatatlan, mivel egyegy vásárra vagy búcsúra az egész ország te-

A vármegyében és a közigazgatási kirendeltségben élô zsidókat április 16- án a csendôrség minden településrôl elôször vagy a járásszékhelyre, vagy azonnal az Ungváron létrehozott két gettó egyikébe, a Moskovits- téglagyárba vagy a Glück- fatelepre szállította. Kárpátalján tehát a gettósítás még a gettók felállítását elrendelô 1610/1944. M.E. rendelet április 28- i megjelenése elôtt megindult, és ezért az akkor érvényes magyar törvények alapján is törvénytelennek tekinthetô. Április 16- án, a pészahot lezáró Iszru Hag lévén, a falusi zsidók zöme nem rendelkezett még kenyérrel és megfelelô élelmiszer- tartalékokkal. A vidéki zsidók összegyûjtésérôl többek között a nagydobronyi ortodox fiókhitközség gondnokának, Rosenstein Árminnak a Magyar Zsidók Központi Tanácsához 1944. április 16án írt megrázó levelébôl értesülhetünk: „Dobszó útján ma 6 órára közhírré tették, hogy korra és nemre való tekintet nélkül az összes hitsorsosokat Ungvárra szállítják. Így bepakolva várjuk a fejleményeket.” Kárpátalján a gettósítás során kevés nagy, teljes régiók zsidó lakosságát befogadó gettót hoztak létre. Egy- egy ilyen gettóban akár több tízezer embert is összezsúfoltak. Négy- hat hétnyi ott- tartózkodás után az összegyûjtötteket deportálták. Az ungvári gettókba összegyûjtött zsidókat 1944. május 17- e és 31- e között, öt transzportban deportálták Auschwitzba. A háború után a Perecsenyi, az Ungvári és az Ungvidéki járás települései szovjet fennhatóság alá kerültek. Ezek a helységek 1991 óta az akkor függetlenné vált Ukrajnához tartoznak. A Szobránci járás települései 1945- ben újra Csehszlovákiához kerültek. Ugyancsak csehszlovák fennhatóság alá került a Nagykaposi járás helységeinek többsége, három helységet kivéve – Gálocs, Palágykomoróc és Palló –, amelyeket a Szovjetunióhoz csatoltak. Csehszlovákia 1993. január elsején két független államra szakadt: Csehországra és Szlovákiára. A volt ungi területek Szlovákiához kerültek. A történelmi Unghoz tartozó egykori Nagybereznai járás helységei 1945- ben részben csehszlovák, részben szovjet fennhatóság alá kerültek. A visszatérô túlélôk a hitközségi életet né1191


rületérôl érkezhetnek zsidó kereskedôk. Kossey alispán ezért úgy határozott, hogy az „Ung vármegye területén tartott vásárokon zsidók egyáltalán ne vehessenek részt”. 1941. május 7- én más megyékhez hasonlóan Ungban is megjelent az az alispáni rendelet, amely a zsidó „gettó- huzalok” kifeszítésének eltiltásáról intézkedett. A megyében nemcsak hogy új „gettó- huzalokat”, azaz szombatzsinórokat nem lehetett kifeszíteni, hanem a már létezôket is 24 órán belül el kellett távolítani. 1941 nyarán Ungból sok száz olyan zsidó családot számûztek Galíciába, akik a magyar hatóságok szerint nem rendelkeztek magyar állampolgársággal. E hontalanok többségét 1941. augusztus 27–28- án Kamenyec- Podolszkijnál a németek és ukrán segítôik lemészárolták. Mások különbözô galíciai gettókba kerültek. Megint másoknak sikerült visszaszökniük magyar területre, vagy többhavi bolyongás után visszaûzték ôket Magyarországra. 1944- ben a vármegye és a közigazgatási kirendeltség a Kárpátalját és Északkelet- Magyarország egy részét felügyelô VIII. (kassai) csendôrkerülethez tartozott. Ez a csendôrkerület alkotta a deportálás során elsôként kiürített ún. I. zónát. Magyarország zsidó lakosságának gettósítását és deportálását az illetékes magyar és német hatóságok 1944. április 7- én a belügyminisztériumban Baky László elnökletével tartott értekezleten tárgyalták meg. Az ülésen mások mellett Tölgyessy Gyôzô csendôr ezredes, a kassai csendôrkerület parancsnoka is jelen volt. A gettósítás zavartalan végrehajtása érdekében a minisztertanács Kárpátalját és Észak- Erdélyt 1944. április 12- én, visszamenôleges hatállyal, április 1- jétôl, hadmûveleti területnek nyilvánította. A hadmûveleti területnek Ung is része lett. 1944. április 15- én Ung vármegye és a közigazgatási kirendeltség vezetôi Ungváron értekezletet tartottak, hogy a zsidók anyagi kifosztásának, gettósításának és deportálásának részleteit megbeszéljék. Köztük volt Gyurits Gyula, az Ungi közigazgatási kirendeltség vezetôje, Megay László ungvári polgármester, Pálffy Sándor, a helyi csendôrség és Thurzó György, a rendôrség parancsnoka. Az Eichmann- kommandót Dieter Wisliceny képviselte.

UNG VÁRMEGYE

hány helyen ugyan megújították, döntô többségük azonban az 1940- es évek végén elvándorolt. Nagy részük alijázott, kisebb részük a tengerentúlra ment. Napjainkban az egykori Ung vármegye és az Ungi közigazgatási kirendeltség területén a zsidó lakosság lélekszáma elenyészô. Jelen munkában a szócikkeket a települések 1941- es elnevezése szerint adtuk meg, de minden egyes olyan esetben, ahol ez indokolt volt, a szócikkek elején a mai magyar helységnevet is megadtuk. Mivel az egyes településeknél nem tüntettük föl, hogy a második világháborút követôen melyik országhoz kerültek, az egyes helységek jelenlegi hovatartozásáról a földrajzi nevek jegyzékében azok ukrán vagy szlovák neve nyújt támpontot. Értelemszerûen a szlovák névvel is rendelkezô települések ma Szlovákiához, az ukrán névvel is rendelkezôk pedig Ukrajnához tartoznak. Források: FK- MJ, 144; JY; JYA- E; KL- CR; KM1994; LF- UV, 7; RL; M- HNT; RLB- CR; RLB- H, 555, 563- 567; SL- HSZ, 247; SY-TH; SY-TJ; SY-U; SZA- HS; WSH- L; ZS- H, 439.

ALSÓBASKÓC

ABARA

ALSÓDOMONYA

A Nagykaposi járáshoz tartozó helységben már 1840- ben is éltek zsidók, összesen 9 fô. 1880ban Abara 895 lakosából 53 volt zsidó. A településen élô zsidók a nagykaposi ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1910 és 1941 között a népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség lélekszáma jelentôsen lecsökkent: 1941- ben mindössze 16 zsidó lakott a 767 lakossal rendelkezô faluban. 1944. április közepén a közösséget a csendôrök a járásszékhelyre, Nagykaposra gyûjtötték össze. Április 16- án Nagykaposról a zsidókat Ungvárra, a Moskovits- téglagyári gettóba vitték. A háborút követôen a közösségi élet Abarán nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; RLB- H, 563- 567; ZS- H, 846; ZS- N, 308-309.

Az Ungvidéki járáshoz tartozó településen már 1840- ben is éltek zsidók, 14 fô. Alsódomonya 820 lakosából 1880- ban 28 volt zsidó. A faluban élô zsidók eleinte az ungvári, majd 1889- tôl a szerednyei ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség a 20. század elsô felében lassan erôsödött: 1910- ben 26, 1921- ben 39, 1930- ban pedig 28 zsidó élt Alsódomonyán. 1941- ben 37 izraelita vallású és egy kikeresztelkedett zsidó élt az 1296 lakossal rendelkezô településen. 1944- ben a helyi zsidók az Ungvidéki járás zsidó lakosságával együtt április 16- án Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a hitközségi élet Alsódomonyán nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 99; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846, 860; ZS- N, 318-319.

1192

A Szobránci járáshoz tartozó településen már 1840- ben is éltek zsidók, összesen 13 fô. 1880- ra azonban a zsidó lakosság lélekszáma lecsökkent, akkor Alsóbaskóc 279 lakosából mindössze 8 volt zsidó. A faluban élô zsidók a szobránci ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1910 és 1941 között a népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség nem tudott megerôsödni: Alsóbaskócon 1910- ben 4, 1921- ben 6, 1930- ban pedig 7 zsidó élt. 1941- ben csupán 5 zsidó lakott a 308 lakossal rendelkezô helységben. 1944. április 16- án a helyi zsidókat a csendôrök a Szobránci járás zsidó lakosságával együtt Szobráncon, a zsinagógában gyûjtötték össze. Miután maradék értékeiket is elvették tôlük, április 22- én Ungvárra, a Moskovits- téglagyárban létrehozott gettóba vitték ôket. A háborút követôen a közösségi élet Alsóbaskócon nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- F, 328; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 316-317.

ALSÓRIBNICE

A Szobránci járáshoz tartozó településen már 1840- ben is viszonylag népes zsidó közösség élt, összesen 25 fô. A zsidó lakosság lélekszáma 1880ra tovább növekedett, akkor Alsóhunkóc 633 lakosából 79 volt zsidó. A helységben élô zsidók a szobránci ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1910 és 1941 között a népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség lélekszáma megcsappant: Alsóhunkócon 1910- ben 45, 1921- ben 46, 1930- ban pedig 43 zsidó élt. 1941- ben 38 zsidó lakott a 793 lakossal rendelkezô faluban. 1944. április 16- án a helyi zsidókat a csendôrök a Szobránci járás zsidó lakosságával együtt Szobráncon, a zsinagógában gyûjtötték össze. Miután maradék értékeiket is elvették tôlük, április 22- én Ungvárra, a Moskovits- téglagyárban létrehozott gettóba vitték ôket. A háborút követôen a közösségi élet Alsóhunkócon nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- F, 329; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 316-317.

A helység jelenlegi magyar neve Alsóhalas. A Szobránci járáshoz tartozó településen 1840ben már 16 zsidó élt, számuk 1880- ra jelentôsen növekedett. Akkor Alsóribnice 346 lakosából 64 volt zsidó. A faluban élô zsidók a szobránci ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1910 és 1941 között a népszámlálások tanúbizonysága szerint azonban a közösség lélekszáma drasztikusan lecsökkent: 1910- ben 19, 1921- ben 12, 1930- ban pedig 7 zsidó élt Alsóribnicén. 1941ben már csak 4 zsidó lakott a 427 lakossal rendelkezô településen. Ha 1944- ben éltek zsidók a helységben, akkor április 16- án a csendôrök a Szobránci járás zsidó lakosságával együtt Szobráncon, a zsinagógában gyûjtötték össze ôket. Miután maradék értékeiket is elvették tôlük, április 22- én Ungvárra, a Moskovits- téglagyárban létrehozott gettóba vitték ôket. A háborút követôen a közösségi élet Alsóribnicén nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- F, 329; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 316-317.

ALSÓNÉMETI A Szobránci járáshoz tartozó településen már 1840- ben is élt 9 zsidó. A közösség 1880- ra megerôsödött, akkor Alsónémeti 286 lakosából 34 volt zsidó. A faluban élô zsidók a szobránci ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1910 és 1941 között a népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség fokozatosan fogyatkozott: 1910ben 33, 1921- ben 29, 1930- ban pedig 14 zsidó élt Alsónémetiben. 1941- ben már csak 11 zsidó lakott a 430 lakossal rendelkezô helységben. 1944. április 16- án a helyi zsidókat a csendôrök a Szobránci járás zsidó lakosságával együtt Szobráncon, a zsinagógában gyûjtötték össze. Miután maradék értékeiket is elvették tôlük, április 22- én Ungvárra, a Moskovits- téglagyárban létrehozott gettóba vitték ôket. A háborút követôen a közösségi élet Alsónémetiben nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- F, 333; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 316-317.

ALSÓSZLATINA Az Ungvidéki járáshoz tartozó településen már 1840- ben 41 fôt számláló zsidó közösség létezett. 1880- ban Alsószlatina 454 lakosából már 73 volt zsidó. A helységben élô zsidók eleinte az ungvári, majd 1889- tôl a szerednyei ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség a 20. század elsô felében lassan fogyatkozott: Alsószlatinán 1910- ben 60, 1921- ben 57, 1930- ban pedig 32 zsidó élt. 1941- ben 45 zsidó élt a 689 lakossal rendelkezô faluban. 1944- ben a helyi zsidók az Ungvidéki járás zsidó lakosságával együtt április 16- án Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a hitközségi élet Alsószlatinán nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 97; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846, 860; ZS- N, 318-319. 1193


ALSÓHUNKÓC

UNG VÁRMEGYE

ANDRASÓC

ÁROK

A helység jelenlegi magyar neve Andrásháza. Az Ungvidéki járáshoz tartozó településen 1840- ben is élt néhány zsidó, összesen 5 fô. 1880- ban Andrasóc 439 lakosából 39 volt zsidó. A faluban élô zsidók eleinte az ungvári, majd 1889- tôl a szerednyei ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség a 20. század elsô felében is kis létszámú maradt: 1910- ben 43, 1921- ben 44, 1930- ban pedig 28 zsidó élt Andrasócon. 1941ben öt családban 33 zsidó élt a 463 lakossal rendelkezô településen. 1944. április 16- án a csendôrök az andrasóci zsidókat vonaton Ungvárra szállították. A háborút követôen a közösségi élet Andrasócon nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 97; MZSMLD, 1635; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846, 860; ZSN, 318-319.

Az Ungvidéki járáshoz tartozó településen 1840- ben is élt néhány zsidó, összesen 8 fô. Árok 649 lakosából 1880- ban 16 volt zsidó. A helységben élô zsidók eleinte az ungvári, majd 1889- tôl a szerednyei ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség a 20. század elsô felében szinte teljesen elnéptelenedett: 1910- ben 14, 1921- ben 3, 1930- ban pedig 4 zsidó élt Árokban. 1941- ben csupán 3 zsidó élt a 782 lakossal rendelkezô faluban. Ha 1944- ben éltek zsidók Árokban, akkor az Ungvidéki járás zsidó lakosságával együtt április 16- án ôk is Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Árokban nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 99; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846, 860; ZS- N, 318-319.

ANTALÓC

BACSAVA

Az Ungvidéki járáshoz tartozó településen már 1840- ben is élt néhány zsidó, 5 fô. 1880- ban Antalóc 887 lakosából már 60 volt zsidó. A helységben élô zsidók eleinte az ungvári, majd 1889- tôl a szerednyei ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség lélekszáma a 20. század elsô felében drasztikusan lecsökkent: 1910- ben 27, 1921- ben 28, 1930- ban pedig 31 zsidó élt Antalócon. 1941- ben 36 zsidó élt az 1074 lakossal rendelkezô településen. A helyi zsidók 1944. április 16- án az Ungvidéki járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Antalócon nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 97; MZSMLD, 1109; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846, 860; ZSN, 318-319.

A helység jelenlegi magyar neve Bacsó. Az Ungvidéki járáshoz tartozó településen már 1840ben is 22 zsidó élt. A közösség a következô évtizedekben dinamikusan fejlôdött, 1880- ban Bacsava 385 lakosának majdnem egyharmada, 118 fô volt zsidó. A faluban élô zsidók eleinte az ungvári, majd 1889- tôl a szerednyei ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség a 20. század elsô felében tovább növekedett: 1910- ben 558, 1921- ben 165, 1930- ban pedig 186 zsidó élt Bacsaván. 1941- ben 202 fôt számláló zsidó közösség élt a 719 lakossal rendelkezô településen. 1944- ben a helyi zsidók az Ungvidéki járás zsidó lakosságával együtt április 16- án Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Bacsaván nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 97; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846, 860; ZS- N, 318-319.

1194

BEGENGYÁTPÁSZTÉLY

A Nagykaposi járáshoz tartozó településen már 1840- ben is jelentôs, 54 fôs zsidó közösség volt. Bajánháza 488 lakosából 1880- ban 59 volt zsidó. A helységben élô zsidók a nagykaposi ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1910 és 1941 között a népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség lélekszáma drasztikusan lecsökkent: 1910- ben 15, 1921- ben és 1930- ban pedig 10 zsidó élt Bajánházán. 1941- ben már csak 6 zsidó lakott a 601 lakossal rendelkezô faluban. 1944. április közepén a helyi zsidókat a csendôrök a járásszékhelyre, Nagykaposra gyûjtötték össze. Április 16- án aztán Nagykaposról az egész járás zsidó lakosságát Ungvárra, a Moskovits- téglagyári gettóba vitték. A háborút követôen a közösségi élet Bajánházán nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- F, 326; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 308-309.

A helység jelenlegi magyar neve Alsópásztély. A Nagybereznai járáshoz tartozó településen 1840- ben is élt néhány zsidó, 8 fô. 1880- ban Begengyátpásztély 212 lakosából 27 volt zsidó. A faluban élô zsidók a nagybereznai ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség a 20. század elsô felében is kis létszámú maradt: Begengyátpásztélyon 1910- ben 32, 1921- ben 21, 1930- ban pedig 36 zsidó élt. 1941- ben 27 zsidó élt a 361 lakossal rendelkezô településen. A helyi zsidók 1944. április 16- án a Nagybereznai járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. Az egyik család néhány tagja tífuszos volt, ezért ôket otthon hagyták karanténban. Miután meggyógyultak, a többiek után szállították ôket Ungvárra. A háborút követôen a közösségi élet Begengyátpásztélyon nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 90; MZSMLD, 126; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 312313.

BARANYA Az Ungvári járáshoz tartozó településen 1840ben is viszonylag jelentôs zsidó közösség élt, 30 fô. Baranya 632 lakosából 1880- ban 37 volt zsidó. A faluban élô zsidók az ungvári ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség a Monarchia korában még növekedett, a két világháború között azonban fokozatosan csökkent a lélekszáma: 1910- ben 60, 1921- ben 48, 1930- ban pedig csak 28 zsidó élt Baranyában. 1941- ben 14 izraelita vallású és egy kikeresztelkedett zsidó élt a 624 lakossal rendelkezô helységben. 1944- ben a helyi zsidók az Ungvári járás zsidó lakosságával együtt április 16- án Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Baranyában nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 99; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 310-311.

BENATINA A helység jelenlegi magyar neve Vadászfalva. A Szobránci járáshoz tartozó településen már 1840- ben 29 zsidó élt. A közösség 1880- ra megerôsödött, akkor Benatina 361 lakosából 74 volt zsidó. A faluban élô zsidók a szobránci ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1910 és 1941 között a népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség fokozatosan megfogyatkozott: 1910- ben 53, 1921- ben 48, 1930- ban pedig 26 zsidó élt Benatinán. 1941- ben aztán újra 40 zsidó lakott az 533 lakossal rendelkezô településen. 1944. április 16- án a helyi zsidókat a csendôrök a Szobránci járás zsidó lakosságával együtt Szobráncon, a zsinagógában gyûjtötték össze. Miután maradék értékeiket is elvették tôlük, április 22- én Ungvárra, a Moskovits- téglagyárban létrehozott gettóba vitték ôket. A háborút követôen a hitközségi élet Benatinában nem újult meg.

1195


BAJÁNHÁZA

UNG VÁRMEGYE

Források: FK- MJ, 144; KJ- F, 332; RLB- H, imaházat tartott fenn, a rabbi és a rituális met563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 316-317. szô Szobráncról érkezett heti rendszerességgel. 1910 és 1941 között a népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség lélekszáma a követBERCSÉNYIFALVA kezôképpen alakult: 1910- ben 124, 1921- ben 116, 1930- ban pedig 83 zsidó élt Bezôn. 1941A Perecsenyi járáshoz tartozó településen 1840- ben 81 zsidó lakott az 1640 lakossal rendelkezô ben is viszonylag jelentôs zsidó közösség élt, 22 településen. fô. 1880- ban Bercsényifalva 1119 lakosából már 1944. április 16- án a helyi zsidókat a csend85 volt zsidó. A faluban élô zsidók az ungvári ôrök a Szobránci járás zsidó lakosságával ortodox anyahitközséghez tartoztak. A nép- együtt Szobráncon, a zsinagógában gyûjtötték számlálások tanúbizonysága szerint a közösség össze. Miután maradék értékeiket is elvették a 20. század elsô felében tovább növekedett: tôlük, április 22- én Ungvárra, a Moskovits- tég1910- ben 103, 1921- ben és 1930- ban pedig 121 lagyárban létrehozott gettóba vitték ôket. zsidó élt Bercsényifalván. 1941- ben 105 izraelita A háborút követôen a hitközségi élet Bezôn vallású és egy kikeresztelkedett zsidó élt az nem újult meg. 1647 lakossal rendelkezô településen. A helyi Források: FK- MJ, 144; KJ- F, 333; RLB- H, zsidók többsége kisiparos és kiskereskedô volt, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 316-317. akik nehéz munkával tartották el családjaikat. 1944. április elején a Magyar Zsidók Központi Tanácsa által a német hatóságok rendel- BÉS kezése nyomán készített országos hitközségösszeírás kérdôívére a fiókhitközség, élén Lene- A Nagykaposi járáshoz tartozó településen már rovics Hermann gondnokkal a következô, so- 1840- ben is éltek zsidók, 10 fô. 1880- ban Bés katmondó választ írta: „az egész hitközség csak 883 lakosából 55 volt zsidó. A faluban élô zsiegy pár családból áll 1941 óta, mert néhányan dók a nagykaposi ortodox anyahitközséghez kitelepedtek, és néhányan táborban vannak”. tartoztak. 1910 és 1941 között a népszámlálások Akkor a 72 fôs közösségben már egyetlen adó- tanúbizonysága szerint a közösség lélekszáma zó sem volt. 1944. április 16- án a helyi zsidókat fokozatosan lecsökkent: 1910- ben 39, 1921- ben a csendôrök elôbb a járásszékhelyre, Perecseny- 23, 1930- ban pedig 28 zsidó élt Bésen. 1941- ben re, majd onnan Ungvárra, a Moskovits- tégla- 29 zsidó lakott a 675 lakossal rendelkezô településen. gyár területén létrehozott gettóba vitték. 1944. április közepén a helyi zsidókat a A háborút követôen a hitközségi élet Bercsécsendôrök a járásszékhelyre, Nagykaposra gyûjnyifalván nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 94; MZSML- tötték össze. Április 16- án aztán Nagykaposról D, 1186, 2500; RLB- H, 563- 567; ZS- H, 100, az egész járás zsidó lakosságát Ungvárra, a Moskovits- téglagyári gettóba vitték. 846; ZS- N, 314-315. A háborút követôen a hitközségi élet Bésen rövid idôre megújult. 1948- ban 22 zsidó élt a településen, egy részük a holokauszt elôtt a körBEZÔ nyezô kis falvakban lakott. A hitközség azonA Szobránci járáshoz tartozó településen már ban hamarosan megszûnt, tagjai mind kiván1840- ben is éltek zsidók, összesen 26 fô. 1880- ra doroltak. tovább növekedett a zsidó lakosság lélekszáma, Források: FK- MJ, 144; KJ- F, 326; RLB- H, akkor Bezô 1978 lakosából 102 volt zsidó. A fa- 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 308-309. luban élô zsidók a szobránci ortodox anyahitközséghez tartoztak. A helyi kis fiókhitközség

1196

Az Ungvári járáshoz tartozó településen 1840ben is jelentôs zsidó közösség élt, összesen 55 fô. 1880- ban Botfalva 544 lakosából 85 volt zsidó. A faluban élô zsidók az ungvári ortodox anyahitközséghez tartoztak, de a közösségnek volt saját imaháza. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség lélekszáma a 20. század elsô felében stagnált: 1910- ben és 1921ben 69, 1930- ban pedig 70 zsidó élt Botfalván. 1941- ben 15- 20 családban 83 zsidó élt a 495 lakossal rendelkezô településen. Az iparrevíziót a helyi hatóságok nagyon szigorúan hajtották végre, a zsidó kézben lévô boltokat mind keresztényeknek adták. A kis közösség utolsó gondnoka Kaufmann Manó földbirtokos volt. 1944. április elején a hitközség 92 tagot számlált, közülük 14 adózott. Akkor 16 botfalvai zsidó volt munkaszolgálatos, kettôt közülük már hivatalosan is eltûntnek nyilvánítottak. Április 16- án aztán a helyi zsidók az Ungvári járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyári gettóba kerültek. Átszállításuk elôtt, még Botfalván, értéktárgyaikat a csendôrök elvették. A háborút követôen a közösségi élet Botfalván nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 99; MZSMLD, 1864; RLB- H, 563-567; ZS- H, 130, 846; ZSN, 310-311.

Nagykaposról az egész járás zsidó lakosságát Ungvárra, a Moskovits- téglagyári gettóba vitték. A háborút követôen a közösségi élet Budaházán nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- F, 326; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 310-311.

BUNKÓC A Szobránci járáshoz tartozó településen már 1840- ben is 24 zsidó élt. 1880- ra kissé megerôsödött a közösség, akkor Bunkóc 312 lakosából 30 volt zsidó. A faluban élô zsidók a szobránci ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1910 és 1941 között azonban a népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség fokozatosan elnéptelenedett: 1910- ben 19, 1921- ben 15, 1930- ban pedig 10 zsidó élt Bunkócon. 1941- ben már csak 5 zsidó lakott a 412 lakossal rendelkezô településen. Ha 1944- ben éltek zsidók Bunkócon, akkor április 16- án a csendôrök a Szobránci járás zsidó lakosságával együtt Szobráncon, a zsinagógában gyûjtötték össze ôket. Miután maradék értékeiket is elvették tôlük, április 22- én Ungvárra, a Moskovits- téglagyárban létrehozott gettóba vitték ôket. A háborút követôen a közösségi élet Bunkócon nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- F, 329; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 316-317.

BUDAHÁZA A Nagykaposi járáshoz tartozó településen már 1840- ben is éltek zsidók, 17 fô. 1880- ban azonban Budaháza 143 lakosából csak 11 volt zsidó. A faluban élô zsidók a nagykaposi ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1910 és 1941 között a népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség lélekszáma még inkább lecsökkent: 1910ben 7, 1921- ben 9, 1930- ban pedig 11 zsidó élt Budaházán. 1941- ben már csak 5 zsidó lakott a 147 lakossal rendelkezô településen. Ha 1944- ben éltek zsidók Budaházán, akkor április közepén a csendôrök a járásszékhelyre, Nagykaposra vitték ôket. Április 16- án aztán

CIGÁNYÓC A helység jelenlegi magyar neve Cigányos. Az Ungvidéki járáshoz tartozó településen már 1840- ben is élt 18 zsidó. 1880- ban Cigányóc 239 lakosából 34 volt zsidó. A faluban élô zsidók eleinte az ungvári, majd 1889- tôl a szerednyei ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség a 20. század elsô felében nem tudott megerôsödni: 1910- ben 12, 1921- ben 23, 1930- ban pedig 18 zsidó élt Cigányócon. 1941- ben 15 zsidó élt a 315 lakossal rendelkezô településen. 1944- ben a helyi zsidók az Ungvidéki járás 1197


BOTFALVA

UNG VÁRMEGYE

zsidó lakosságával együtt április 16- án Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a hitközségi élet Cigányócon nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 99; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846, 860; ZS- N, 318-319.

CIRÓKAÓFALU A Nagybereznai járáshoz tartozó településen már 1840- ben is éltek zsidók, összesen 15 fô. 1880- ban Cirókaófalu 785 lakosából 52 volt zsidó. A faluban élô zsidók a nagybereznai ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség lélekszáma a 20. század elsô felében jelentôsen lecsökkent: 1941- ben csupán 20 zsidó élt a 910 lakossal rendelkezô településen. 1944- ben a helyi zsidók a Nagybereznai járás zsidó lakosságával együtt április 16- án Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Cirókaófaluban nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; RLB- H, 563- 567; ZS- H, 846; ZS- N, 312-313.

CSAP Az Ungvári járáshoz tartozó településen 1840ben is viszonylag jelentôs zsidó közösség élt, 36 fô. 1880- ban Csap 1187 lakosából már 193 volt zsidó. A faluban élô zsidók eleinte a nagykaposi ortodox anyahitközséghez tartoztak, de 1889ben Csapon már önálló ortodox anyahitközség mûködött. A közösség nagy része szatmári haszid, a Teitelbaum- rabbidinasztia híve volt. A hitközséget 1944 áprilisában Hermann (Jichak Cvi) Lebovics rabbi és Klein Árpád hitközségi elnök, volt sörnagykereskedô vezette. Rabbihelyettesként a rabbi fia, Áron (Menachem Aharon) Lebovics szolgált. Mindkét rabbi Auschwitzban halt meg. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség a 20. század elsô felében, egészen 19301198

Csap, ortodox zsinagóga ig tovább fejlôdött: 1910- ben 338, 1921- ben 415, 1930- ban pedig 433 zsidó élt Csapon. 1941- ben összesen 359 izraelita vallású és 5 kikeresztelkedett zsidó élt a 3498 lakossal rendelkezô településen. Csap fontos vasúti csomópont volt, így a háború alatt számos, Lengyelországból és Szlovákiából menekülô zsidó fordult meg itt. Közülük sokan kerültek a vasútállomáson és a vonatokon gyakran razziázó csendôrök kezébe. 1944. április elején a hitközség 332 taggal rendelkezett, közülük 54- en fizettek hitközségi adót. Április 16- án a helyi zsidók az Ungvári járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen Csapon Eisig Kastenbaum rabbi vezetésével egy idôre ugyan újjáéledt a hitközség, de néhány éven belül valamennyi tagja kivándorolt. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 93; MZSMLD, 2259, 2589; RLB- H, 563-567; RU, 34-35; ZSH, 147-148, 846, 860; ZS- N, 310-311.

CSÁSZLÓC Az Ungvári járáshoz tartozó településen 1840- ben is éltek zsidók, összesen 26 fô. 1880- ban Császlóc 588 lakosából 27 volt zsidó. A faluban élô zsidók az ungvári ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálá-

A helyi zsidók 1944. április 16- án az Ungvári járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Császlócon nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 99; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 310-311.

CSERNOHOLOVA A helység jelenlegi magyar neve Sóhát. A Nagybereznai járáshoz tartozó településen már 1840ben is éltek zsidók, 14 fô. 1880- ban Csernoholova 703 lakosából 51 volt zsidó. A faluban élô zsidók a nagybereznai ortodox anyahitközséghez tartoztak, de a helyi közösség döntô többsége haszid volt. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség a 20. század elsô felében jelentôsen növekedett: 1910- ben 209, 1921- ben 167, 1930- ban pedig 150 zsidó élt Csernoholován. 1941- ben 226 izraelita vallású és 3 kikeresztelkedett zsidó élt a 2041 lakossal rendelkezô településen. Csernoholován virágzottak a különbözô cionista mozgalmak, elsôsorban a Betar. 1941- ben a magyar hatóságok több hontalannak nyilvánított családot a német megszállás alatt lévô Galíciába deportáltak. Többségüket augusztus 27–28- án Kamenyec- Podolszkij mellett német egységek meggyilkolták. 1944- ben a helyi zsidók a Nagybereznai járás zsidó lakosságával együtt április 16- án Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Csernoholován feltehetôen nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 92; MZSMLD, 2254; RLB- H, 563- 567; ZS- H, 846; ZS- N, 312-313.

CSICSER A Nagykaposi járáshoz tartozó településen már 1840- ben is viszonylag jelentôs számban éltek zsidók, összesen 53 fô. 1880- ban Csicser 1270 lakosából 120 volt zsidó. A faluban élô zsidók a nagykaposi ortodox anyahitközséghez tartoztak. A 19. század közepén a helyi közösségnek már volt zsinagógája, mikvéje, temetôje, és saktert alkalmazott. 1910 és 1941 között a népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség lélekszáma fokozatosan csökkent: 1910- ben 82, 1921ben 90, 1930- ban pedig 66 zsidó élt Csicseren. 1941- ben 54 zsidó lakott az 1180 lakossal rendelkezô településen. 1941- ben a magyar hatóságok néhány hontalannak nyilvánított családot a német megszállás alatt lévô Galíciába deportáltak. Többségüket augusztus 27–28- án Kamenyec- Podolszkij mellett német egységek meggyilkolták. Csicseren ezután 9 zsidó család maradt, boltosok, fuvarosok, napszámosok. 1944. április közepén a helyi zsidókat a csendôrök, miután megfosztották értéktárgyaiktól, a járásszékhelyre, Nagykaposra gyûjtötték össze. Április 16- án Nagykaposról az egész járás zsidó lakosságát Ungvárra, a Moskovits- téglagyári gettóba vitték. A háborút követôen a közösségi élet Csicseren nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- F, 326; MZSMLD, 9; PH- S, 481; RLB- H, 563- 567; ZS- H, 846; ZS- N, 310-311.

CSONTOS A Nagybereznai járáshoz tartozó településen 1840- ben is éltek zsidók, összesen 16 fô. 1880ban Csontos 711 lakosából már 57 volt zsidó. A faluban élô zsidók a nagybereznai ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség a 20. század elsô felében valamelyest növekedett: 1910- ben 98, 1921- ben 91, 1930- ban pedig 121 zsidó élt Csontoson. 1941- ben 100 izraelita vallású és egy kikeresztelkedett zsidó élt az 1711 lakossal rendelkezô településen, 10-15 zsidó család. 1199


sok tanúbizonysága szerint a közösség lélekszáma a 20. század elsô felében 1910- ig növekedett, majd fokozatosan hanyatlott: 1910- ben 46, 1921- ben 39, 1930- ban pedig csak 16 zsidó élt Császlócon. 1941- ben 19 zsidó élt az 505 lakossal rendelkezô településen.

UNG VÁRMEGYE

1941- ben a magyar hatóságok néhány hontalannak nyilvánított családot a német megszállás alatt lévô Galíciába deportáltak. Többségüket augusztus 27–28- án Kamenyec- Podolszkij mellett német egységek meggyilkolták, a többiek különbözô helyi gettókba kerültek. A helyi zsidók 1944. április 16- án a Nagybereznai járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Csontoson nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 90; MZSMLD, 2172; RLB-H, 563-567; ZS-H, 846; ZS-N, 312313.

DEREGNYÔ A Nagykaposi járáshoz tartozó településen már 1840- ben is élt 9 zsidó. 1880- ban Deregnyô 1021 lakosából már 83 volt zsidó. A településen élô zsidók a nagykaposi ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1910 és 1941 között a népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség lélekszáma jelentôsen lecsökkent: 1941- ben már csak 58 zsidó lakott az 1062 lakossal rendelkezô településen. 1944. április közepén a helyi zsidókat a csendôrök a járásszékhelyre, Nagykaposra gyûjtötték össze. Április 16- án Nagykaposról az egész járás zsidó lakosságát Ungvárra, a Moskovits- téglagyári gettóba vitték. A háborút követôen a közösségi élet Deregnyôn nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; RLB- H, 563- 567; ZS- H, 846; ZS- N, 310-311.

pán 7 zsidó élt Dobóruszkán. 1941- ben 17 zsidó lakott az 577 lakossal rendelkezô településen. 1944. április közepén a helyi zsidókat a csendôrök a járásszékhelyre, Nagykaposra gyûjtötték össze. Április 16- án Nagykaposról az egész járás zsidó lakosságát Ungvárra, a Moskovits- téglagyári gettóba vitték. A háborút követôen a közösségi élet Dobóruszkán nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- F, 326; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 310-311.

DOMASINA A helység jelenlegi magyar neve Domafalva. A Nagybereznai járáshoz tartozó településen már 1840- ben is éltek zsidók, 16 fô. 1880- ban Domasina 234 lakosából 11 volt zsidó. A faluban élô zsidók a nagybereznai ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség a 20. század elsô felében továbbra is alig néhány lelket számlált: 1910- ben 14, 1921- ben 13, 1930- ban pedig 10 zsidó élt Domasinán. 1941- ben 10 zsidó élt az 519 lakossal rendelkezô településen. 1944- ben a helyi zsidók a Nagybereznai járás zsidó lakosságával együtt április 16- án Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Domasinán nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 90; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 312-313.

DRUGETHÁZA DOBÓRUSZKA A Nagykaposi járáshoz tartozó településen már 1840- ben is éltek zsidók, összesen 14 fô. 1880ban Dobóruszka 741 lakosából 30 volt zsidó. A faluban élô zsidók a nagykaposi ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1910 és 1941 között a népszámlálások tanúbizonysága szerint a kis közösség lélekszáma jelentôsen lecsökkent: 1910- ben 17, 1921- ben 11, 1930- ban pedig csu1200

A Perecsenyi járáshoz tartozó településen 1840ben is viszonylag jelentôs zsidó közösség élt, 25 fô. 1880- ban Drugetháza 1397 lakosából 45 volt zsidó. A településen élô zsidók az ungvári ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség a 20. század elsô felében kissé tovább növekedett: 1910- ben és 1921- ben 63, 1930- ban pedig 59 zsidó élt Drugetházán. 1941- ben 56 zsidó élt a 2116 lakossal rendelkezô településen.

DUBRÓKA A helység jelenlegi magyar neve Ungtölgyes. Az Ungvidéki járáshoz tartozó településen már 1840- ben is éltek zsidók, összesen 18- an. 1880ban Dubróka 589 lakosából 28 volt zsidó. A faluban élô zsidók eleinte az ungvári, majd 1889tôl a szerednyei ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség a 20. század elsô felében továbbra is kicsi maradt: 1910- ben és 1921- ben 28, 1930- ban pedig 18 zsidó élt Dubrókán. 1941ben 25 zsidó élt a 970 lakossal rendelkezô településen. A helyi zsidók 1944. április 16- án az Ungvidéki járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Dubrókán nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 98; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846, 860; ZS- N, 318-319.

ESZENY Az Ungvári járáshoz tartozó településen 1840ben is éltek zsidók, összesen 24 fô. 1880- ban Eszeny 1495 lakosából már 111 volt zsidó. A településen élô zsidók az ungvári ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség lélekszáma a 20. század elsô felében stagnált: 1941- ben mintegy 15 családban 90 zsidó élt a 2526 lakossal rendelkezô településen. A helyi zsidók gazdálkodók vagy kereskedôk voltak. 1944. április 16- án az eszenyi zsidóknak a csomagjaikkal együtt a helyi iskolában kellett

jelentkezniük. Ott minden értéktárgyuktól megfosztották ôket, a motozás meztelenre vetkôztetve folyt. Akinél a csendôrök eldugott értékeket találtak, kegyetlenül megverték. Este a csoportot átvitték Csapra, ahol a zsinagógában éjszakáztak. Másnap Csapról Ungvárra, a Moskovits- téglagyárba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Eszenyben nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; MZSML- D, 1224, 1776; RLB- H, 563- 567; ZS- H, 846; ZS- N, 310311.

FELSÔDOMONYA Az Ungvidéki járáshoz tartozó településen már 1840- ben is éltek zsidók, összesen 9 fô. 1880ban Felsôdomonya 621 lakosából 23 volt zsidó. A faluban élô zsidók eleinte az ungvári, majd 1889- tôl a szerednyei ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség a 20. század elsô felében fokozatosan szinte teljesen elnéptelenedett: 1910ben 24, 1921- ben 17, 1930- ban pedig 23 zsidó élt Felsôdomonyán. 1941- ben azonban mindössze 6 zsidó élt a 728 lakossal rendelkezô településen. A helyi zsidók 1944. április 16- án az Ungvidéki járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Felsôdomonyán nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 99; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846, 860; ZS- N, 318-319.

FELSÔNÉMETI A Szobránci járáshoz tartozó településen már 1840- ben is éltek zsidók, összesen 18 fô. 1880- ra tovább növekedett a zsidó lakosság lélekszáma, akkor Felsônémeti 227 lakosából 54 volt zsidó. A faluban élô zsidók a szobránci ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1910 és 1941 között a népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség lélekszáma jelentôsen megcsappant: 1910ben 34, 1921- ben 38, 1930- ban pedig 33 zsidó élt 1201


1944. április 16- án a helyi zsidókat a csendôrök elôbb a járásszékhelyre, Perecsenyre, majd onnan Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba vitték. A háborút követôen a közösségi élet Drugetházán nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 95; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 314-315.

UNG VÁRMEGYE

Felsônémetiben. 1941- ben 27 zsidó lakott a 374 lakossal rendelkezô településen. 1944. április 16- án a helyi zsidókat a csendôrök a Szobránci járás zsidó lakosságával együtt Szobráncon, a zsinagógában gyûjtötték össze. Miután maradék értékeiket is elvették tôlük, április 22- én Ungvárra, a Moskovits- téglagyárban létrehozott gettóba vitték ôket. A háborút követôen a közösségi élet Felsônémetiben nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- F, 333; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846, 860; ZS- N, 316-317.

FELSÔRIBNICE A helység jelenlegi magyar neve Felsôhalas. A Szobránci járáshoz tartozó településen már 1767- ben is élt egy 6 fôs zsidó család. A közösség lélekszáma 1840- re 36 fôre növekedett. A zsidó lakosság lélekszáma 1880- ra tovább növekedett, akkor Felsôribnice 448 lakosából már 120 volt zsidó, a falu több mint negyede. A faluban élô zsidók a szobránci ortodox anyahitközséghez tartoztak. A helyi közösségnek volt saját zsinagógája, mikvéje, temetôje és a gyerekeknek hédere. A felsôribnicei sakter egyben házán és a gyerekek tanítója is volt. 1910 és 1941 között azonban a népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség lélekszáma lecsökkent: 1910- ben 73, 1921- ben 89, 1930- ban pedig 102 zsidó élt Felsôribnicén. 1941- ben mintegy 20 családban 89 zsidó lakott az 583 lakossal rendelkezô településen. 1938 novemberében, miután a település újra magyar fennhatóság alá került, a hatóságok az új magyar–szlovák határ túloldalára telepítettek néhány olyan helyi zsidó családot, akik magyar állampolgárságukat nem tudták igazolni. Az iparrevíziót rendkívül szigorúan hajtották végre Felsôribnicén, a legtöbb zsidó elvesztette megélhetését. 1944. április 16- án a helyi zsidókat a csendôrök a Szobránci járás zsidó lakosságával együtt Szobráncon, a zsinagógában gyûjtötték össze. Mielôtt elhagyták falujukat, a csendôrök házról házra járva végigkutatták ôket, elrejtett

1202

értékeket keresve. Miután Szobráncon újra megmotozták ôket, április 22- én Ungvárra, a Moskovits- téglagyárban létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Felsôribnicén nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- F, 329; MZSMLD, 622; PH- S, 180; RLB- H, 563- 567; ZS- H, 846, 860; ZS- N, 316-317.

FELSÔSZLATINA Az Ungvidéki járáshoz tartozó településen már 1840- ben is élt néhány zsidó, 7 fô. 1880- ban Felsôszlatina 222 lakosából 14 volt zsidó. A faluban élô zsidók eleinte az ungvári, majd 1889tôl a szerednyei ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség a 20. század elsô felében sem tudott megerôsödni: 1910- ben 15, 1921- ben 14, 1930- ban pedig 12 zsidó élt Felsôszlatinán. 1941ben mindössze 8 zsidó élt a 366 lakossal rendelkezô településen. A helyi zsidók 1944. április 16- án az Ungvidéki járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Felsôszlatinán nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 97; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846, 860; ZS- N, 318-319.

FENYVESVÖLGY A Nagybereznai járáshoz tartozó településen már 1840- ben is éltek zsidók, 18 fô. 1880- ban Fenyvesvölgy 660 lakosából már 66 volt zsidó. A faluban élô zsidók a nagybereznai ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség a 20. század elsô felében tovább növekedett: 1910- ben 132, 1921- ben 125, 1930- ban pedig 183 zsidó élt Fenyvesvölgyben. 1941- ben 161 zsidó élt a 2330 lakossal rendelkezô településen. A helyi zsidók 1944. április 16- án a Nagybe-

GÁLOCS

A Nagybereznai járáshoz tartozó településen 1840- ben is éltek zsidók, összesen 20 fô. 1880ban Hajasd 960 lakosából már 53 volt zsidó. A faluban élô zsidók a nagybereznai ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség a 20. század elsô felében még növekedett: 1910- ben 92, 1921ben 77, 1930- ban pedig 102 zsidó élt Hajasdon. 1941- ben 94 zsidó élt az 1813 lakossal rendelkezô településen. A helyi zsidók 1944. április 16- án a Nagybereznai járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Hajasdon nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 90; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 312-313.

A Nagykaposi járáshoz tartozó településen már 1840- ben nagy létszámú, 60 fôs zsidó közösség volt. A késôbbiekben azonban a helyi közösség nem fejlôdött tovább, 1880- ban Gálocs 492 lakosából már csak 63 volt zsidó. A faluban élô zsidók a nagykaposi ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1910 és 1941 között a népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség lélekszáma tovább csökkent: 1910- ben 55, 1921- ben 59, 1930ban pedig 50 zsidó élt Gálocson. 1941- ben 41 zsidó lakott az 529 lakossal rendelkezô településen. 1944. április közepén a helyi zsidókat a csendôrök a járásszékhelyre, Nagykaposra gyûjtötték össze. Április 16- án Nagykaposról az egész járás zsidó lakosságát Ungvárra, a Moskovits- téglagyári gettóba vitték. A háborút követôen a közösségi élet Gálocsban nem újult meg. HARCOS Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 93; RLB- H, A Nagybereznai járáshoz tartozó településen 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 310-311. 1840- ben már 13 zsidó élt. 1880- ban aztán Harcos 523 lakosából 35 volt zsidó. A faluban élô zsidók a nagybereznai ortodox anyahitközségGERÉNY hez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysá1880- ban az Ungvidéki járáshoz tartozó telepü- ga szerint a közösség a 20. század elsô felében is lés 635 lakosából 81 volt zsidó. A helyi zsidók kis létszámú maradt: 1941- ben 43 zsidó élt az eleinte az ungvári, majd 1889- tôl a szerednyei or- 1238 lakossal rendelkezô településen. A helyi zsidók 1944. április 16- án a Nagybetodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség a 20. reznai járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, század elsô felében megerôsödött: 1910- ben 163, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott get1921- ben 238, 1930- ban pedig már 341 zsidó élt tóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet HarcoGerényben. 1941- ben azonban csupán 26 zsidó son nem újult meg. maradt a 946 lakossal rendelkezô településen. Források: FK- MJ, 144; RLB- H, 563- 567; A helyi zsidók 1944. április 16- án az Ungvidéki járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, ZS- H, 846; ZS- N, 312-313. a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. 1203


reznai járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, A háborút követôen a hitközségi élet Gea Moskovits- téglagyár területén létrehozott get- rényben nem újult meg. tóba kerültek. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 99; RLB- H, A háborút követôen a közösségi élet Feny- 563-567; ZS- H, 846, 860; ZS- N, 318-319. vesvölgyön nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 90; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 312-313. HAJASD

UNG VÁRMEGYE

HATÁRHEGY

HEGYI

A Nagybereznai járáshoz tartozó településen 1840- ben már 10 zsidó élt. 1880- ban azonban Határhegy 246 lakosából csak 9 volt zsidó. A faluban élô zsidók a nagybereznai ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség az 1930- as évekig kis létszámú maradt: 1910- ben 30, 1921ben 19, 1930- ban pedig 15 zsidó élt Határhegyen. 1941- ben azonban már 107 izraelita vallású és 3 kikeresztelkedett zsidó élt az 1012 lakossal rendelkezô településen. A helyi zsidók 1944. április 16- án a Nagybereznai járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a hitközségi élet Határhegyen nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 91; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 312-313.

A Nagykaposi járáshoz tartozó településen már 1840- ben is viszonylag jelentôs számban éltek zsidók, összesen 35 fô. 1880- ban Hegyi 329 lakosából 32 volt zsidó. A faluban élô zsidók a nagykaposi ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1910 és 1941 között a népszámlálások tanúbizonysága szerint a kis közösség lélekszáma lecsökkent: 1941- ben 14 izraelita vallású és 2 kikeresztelkedett zsidó lakott a 375 lakossal rendelkezô településen. 1944. április közepén a helyi zsidókat a csendôrök a járásszékhelyre, Nagykaposra gyûjtötték össze. Április 16- án Nagykaposról az egész járás zsidó lakosságát Ungvárra, a Moskovits- téglagyári gettóba vitték. A háborút követôen a közösségi élet Hegyiben nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; RLB- H, 563- 567; ZS- H, 846; ZS- N, 310-311.

HEGYFARK

HLIVISCSE

Az Ungvidéki járáshoz tartozó településen már 1840- ben is élt 18 zsidó. 1880- ban Hegyfark 128 lakosából azonban csupán 9 volt zsidó. A faluban élô zsidók eleinte az ungvári, majd 1889tôl a szerednyei ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség a 20. század elsô felében sem tudott megerôsödni: 1910- ben 15, 1921- ben 12, 1930- ban pedig 8 zsidó élt Hegyfarkon. 1941ben mindössze 7 zsidó élt a 410 lakossal rendelkezô településen. A helyi zsidók 1944. április 16- án az Ungvidéki járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a hitközségi élet Hegyfarkon nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 100; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846, 860; ZS- N, 318-319.

A helység jelenlegi magyar neve Hegygombás. A Szobránci járáshoz tartozó településen már 1840- ben is éltek zsidók, összesen 13 fô. 1880ban azonban Hliviscse 389 lakosából csupán 5 volt zsidó. A faluban élô zsidók a szobránci ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1910 és 1941 között a népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség gyakorlatilag elnéptelenedett: 1910- ben 10, 1921- ben 9, 1930- ban pedig 4 zsidó élt Hliviscsén. 1941- ben mindössze 3 zsidó lakott a 492 lakossal rendelkezô településen. Ha 1944- ben éltek zsidók Hliviscsén, akkor ôket április 16- án a csendôrök a Szobránci járás zsidó lakosságával együtt Szobráncon, a zsinagógában gyûjtötték össze. Miután maradék értékeiket is elvették tôlük, április 22- én valamennyiüket Ungvárra, a Moskovits- téglagyárban létrehozott gettóba vitték. A háborút követôen a közösségi élet Hliviscsén nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- F, 330; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 316-317.

1204

A háborút követôen a közösségi élet Hornyán nem újult meg. Az Ungvidéki járáshoz tartozó településen már Források: FK- MJ, 144; KJ- F, 330; RLB- H, 1840- ben is éltek zsidók, összesen 23- an. 1880- ra 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 316-317. a közösség lélekszáma jelentôsre nôtt, akkor Horlyó 1209 lakosából 244 volt zsidó. A faluban élô zsidók eleinte az ungvári, majd 1889- HUSZÁK tôl a szerednyei ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága sze- A helység jelenlegi magyar neve Ungludas. rint a közösség lélekszáma a 20. század elsô felé- A Szobránci járáshoz tartozó településen már ben ugyan lecsökkent, de továbbra is jelentôs 1840- ben is élt néhány zsidó, összesen 6 fô. maradt: 1910- ben 173, 1921- ben 187, 1930- ban 1880- ban Hornya 327 lakosából 16 volt zsidó. pedig 151 zsidó élt Horlyóban. 1941- ben 133 zsi- A faluban élô zsidók a szobránci ortodox anyadó élt az 1332 lakossal rendelkezô településen, hitközséghez tartoztak. 1910 és 1941 között összesen 20-25 családban. Valamennyi zsidó sze- azonban a népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség továbbra sem tudott megerôgény gazdálkodó volt. A helyi zsidók 1944. április 16- án az Ungvi- södni: 1910- ben 20, 1921- ben 15, 1930- ban pedig déki járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a 12 zsidó élt Huszákon. 1941- ben 20 zsidó lakott Moskovits- téglagyár területén létrehozott get- a 459 lakossal rendelkezô településen. 1944. április 16- án a helyi zsidókat a csendtóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Hor- ôrök a Szobránci járás zsidó lakosságával együtt Szobráncon, a zsinagógában gyûjtötték lyón nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 97; MZSML- össze. Miután maradék értékeiket is elvették D, 1281, 1613; RLB- H, 563- 567; ZS- H, 846, tôlük, április 22- én Ungvárra, a Moskovits- téglagyárban létrehozott gettóba vitték ôket. 860; ZS- N, 318-319. A háborút követôen a közösségi élet Huszákon nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- F, 334; RLB- H, HORNYA 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 316-317. A helység jelenlegi magyar neve Katlanos. A Szobránci járáshoz tartozó településen már 1840- ben is élt néhány zsidó, összesen 5 fô. HUSZNA 1880- ra megerôsödött a közösség, Akkor Hornya 501 lakosából 40 volt zsidó. A faluban élô A helység jelenlegi magyar neve Erdôludas. zsidók a szobránci ortodox anyahitközséghez A Nagybereznai járáshoz tartozó településen tartoztak. 1910 és 1941 között azonban a nép- 1840- ben is éltek zsidók, összesen 8 fô. 1880- ban számlálások tanúbizonysága szerint a közösség Huszna 384 lakosából 15 volt zsidó. A faluban lélekszáma drasztikusan lehanyatlott: 1910- ben élô zsidók a nagybereznai ortodox anyahitköz12, 1921- ben 8, 1930- ban pedig 10 zsidó élt Hor- séghez tartoztak. A népszámlálások tanúbinyán. 1941- ben mindössze 11 zsidó lakott a 601 zonysága szerint a közösség továbbra is kis létszámú maradt: 1910- ben 10, 1921- ben 13, lakossal rendelkezô településen. 1944. április 16- án a helyi zsidókat a csend- 1930- ban pedig 16 zsidó élt Husznán. 1941- ben ôrök a Szobránci járás zsidó lakosságával 18 zsidó élt az 521 lakossal rendelkezô telepüegyütt Szobráncon, a zsinagógában gyûjtötték lésen. A helyi zsidók 1944. április 16- án a Nagybeössze. Miután maradék értékeiket is elvették tôlük, április 22- én valamennyiüket Ungvárra, reznai járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyárban létrehozott gettóba a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. vitték. 1205


HORLYÓ

UNG VÁRMEGYE

A háborút követôen a közösségi élet Husz- ISKE nán nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 90; RLB- H, A Nagykaposi járáshoz tartozó településen már 1840- ben is éltek zsidók, összesen 8 fô. 1880- ban 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 312-313. Iske 312 lakosából 27 volt zsidó. A faluban élô zsidók a nagykaposi ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1910 és 1941 között a népszámlálások IGLINC tanúbizonysága szerint a kis közösség lélekszáma A helység jelenlegi magyar neve Unggeszte- jelentôsen lecsökkent: 1910- ben 6, 1921- ben és nyés. Az Ungvidéki járáshoz tartozó települé- 1930- ban pedig mindössze 10 zsidó élt Iskén. sen 1840- ben is élt néhány zsidó, 13 fô. 1880- 1941- ben 7 zsidó lakott a 235 lakossal rendelkezô ban Iglinc 504 lakosából már 69 volt zsidó. településen. Az iskei haszid zsidók dájánja a hoA faluban élô zsidók eleinte az ungvári, majd lokauszt elôtt Zeev Schefil Henik Edelhoiv volt. 1889- tôl a szerednyei ortodox anyahitközséghez 1944. április közepén a helyi zsidókat a tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága csendôrök a járásszékhelyre, Nagykaposra gyûjszerint a közösség a 20. század elsô felében tötték össze. Április 16- án Nagykaposról az csökkent: 1910- ben 112, 1921- ben 102, 1930- ban egész járás zsidó lakosságát Ungvárra, a Moskopedig 96 zsidó élt Iglincen. 1941- ben 110 zsidó vits- téglagyári gettóba vitték. élt a 896 lakossal rendelkezô településen. A háborút követôen a közösségi élet Iskén A helyi zsidók 1944. április 16- án az Ungvi- nem újult meg. déki járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Források: FK- MJ, 144; KJ- F, 326; RLB- H, Moskovits- téglagyár területén létrehozott get- 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 310-311. tóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Iglincen nem újult meg. JENKE Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 98; RLB- H, A Szobránci járáshoz tartozó településen már 563-567; ZS- H, 846, 860; ZS- N, 318-319. 1840- ben jelentôs zsidó közösség élt, összesen 114 fô. 1880- ra azonban lecsökkent a zsidó lakosság létszáma, akkor Jenke 763 lakosából 85 volt zsiINÓC dó. A faluban élô zsidók a szobránci ortodox A helység jelenlegi magyar neve Éralja. 1880- anyahitközséghez tartoztak. 1910 és 1941 között a ban a Nagybereznai járáshoz tartozó település népszámlálások tanúbizonysága szerint a közös235 lakosából 9 volt zsidó. Az inóci zsidók a ség lélekszáma még inkább megcsappant: 1910nagybereznai ortodox anyahitközséghez tartoz- ben 54, 1921- ben 50, 1930- ban pedig 43 zsidó élt tak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint Jenkén. 1941- ben már csak 34 zsidó lakott a 723 Inócon a zsidó közösség nem tudott megerô- lakossal rendelkezô településen. södni: 1941- ben a 397 lakossal rendelkezô falu1944. április 16- án a helyi zsidókat a csendban csupán 6 zsidó élt. ôrök a Szobránci járás zsidó lakosságával A helyi zsidók 1944. április 16- án a Nagybe- együtt Szobráncon, a zsinagógában gyûjtötték reznai járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, össze. Miután maradék értékeiket is elvették a Moskovits- téglagyár területén létrehozott get- tôlük, április 22- én Ungvárra, a Moskovits- tégtóba kerültek. lagyárban létrehozott gettóba vitték ôket. A háborút követôen a közösségi élet Inócon A háborút követôen a közösségi élet Jenkén nem újult meg. nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; RLB- H, 563- 567; Források: FK- MJ, 144; KJ- F, 333; RLB- H, ZS- H, 846; ZS- N, 312-313. 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 316-317.

1206

KARCSAVA

A Szobránci járáshoz tartozó településen már 1840- ben is éltek zsidók, összesen 28- an. 1880ra a közösség lélekszáma növekedett, akkor Jeszenô 338 lakosából 53 volt zsidó. A faluban élô zsidók a szobránci ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1910 és 1941 között a népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség lélekszáma fokozatosan csökkent: 1910- ben 40, 1921- ben 30, 1930- ban pedig 34 zsidó élt Jeszenôn. 1941ben már csak 20 zsidó lakott a 357 lakossal rendelkezô településen. 1944. április 16- án a helyi zsidókat a csendôrök a Szobránci járás zsidó lakosságával együtt Szobráncon, a zsinagógában gyûjtötték össze. Miután maradék értékeiket is elvették tôlük, április 22- én Ungvárra, a Moskovits- téglagyárban létrehozott gettóba vitték ôket. A háborút követôen a közösségi élet Jeszenôn nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- F, 330; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 316-317.

A Szobránci járáshoz tartozó településen már 1840- ben is éltek zsidók, összesen 15 fô. 1880- ra a közösség lélekszáma megnôtt, akkor Karcsava 292 lakosából 52 volt zsidó. A faluban élô zsidók a szobránci ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1910 és 1941 között a népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség lélekszáma lecsökkent: 1910- ben 18, 1921- ben 28, 1930- ban pedig 23 zsidó élt Karcsaván. 1941- ben 24 zsidó lakott az 537 lakossal rendelkezô településen. 1944. április 16- án a helyi zsidókat a csendôrök a Szobránci járás zsidó lakosságával együtt Szobráncon, a zsinagógában gyûjtötték össze. Miután maradék értékeiket is elvették tôlük, április 22- én Ungvárra, a Moskovits- téglagyárban létrehozott gettóba vitték ôket. A háborút követôen a közösségi élet Karcsaván nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- F, 333; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 316-317.

KÁLNAROSZTOKA JESZENÔREMETE A Szobránci járáshoz tartozó településen már 1840- ben is szép számmal éltek zsidók, összesen 50 fô. 1880- ra a közösség lélekszáma tovább növekedett, s akkor Jeszenôremete 355 lakosából 70 volt zsidó. A faluban élô zsidók a szobránci ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1910 és 1941 között a népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség lélekszáma csökkent: 1910- ben 41, 1921ben 40, 1930- ban pedig egyetlen zsidó élt Jeszenôremetén. 1941- ben viszont újra 46 zsidó lakott az 506 lakossal rendelkezô településen. 1944. április 16- án a helyi zsidókat a csendôrök a Szobránci járás zsidó lakosságával együtt Szobráncon, a zsinagógában gyûjtötték össze. Miután maradék értékeiket is elvették tôlük, április 22- én valamennyiüket Ungvárra, a Moskovits- téglagyárban létrehozott gettóba vitték. A háborút követôen a közösségi élet Jeszenôremetén nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- F, 330; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 316-317.

A Nagybereznai járáshoz tartozó településen már 1840- ben is éltek zsidók, összesen 31 fô. 1880- ban azonban Kálnarosztoka 433 lakosából már csak 16 volt zsidó. A faluban élô zsidók a nagybereznai ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség a 20. század elsô felében gyakorlatilag elnéptelenedett: 1941- ben már csupán 2 zsidó élt a 804 lakossal rendelkezô Kálnarosztokán. A helyi zsidók 1944. április 16- án a Nagybereznai járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Kálnarosztokán nem újult meg. Források: FK- MJ, RLB- H, 563- 567; ZS- H, 846; ZS- N, 312-313.

1207


JESZENÔ

UNG VÁRMEGYE

KEREKNYE

KETERGÉNY

Az Ungvári járáshoz tartozó településen 1840ben is éltek zsidók, összesen 14 fô. 1880- ban Kereknye 664 lakosából 21 volt zsidó. A faluban élô zsidók az ungvári ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség lélekszáma a 20. század elsô felében stagnált: 1910- ben 23, 1921- ben 28, 1930- ban pedig 35 zsidó élt Kereknyén. 1941ben 25 zsidó élt a 817 lakossal rendelkezô településen. 1944. április 16- án a helyi zsidókat hajnali 3 órakor ébresztették fel a csendôrök, és mindössze fél órát adtak a csomagolásra. A falu iskolájában gyûjtötték össze a közösséget, majd miután valamennyiüket megfosztották értéktárgyaiktól, Ungvárra, a Moskovits- téglagyári gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Kereknyén nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 100; MZSMLD, 1971; RLB- H, 563- 567; ZS- H, 846; ZS- N, 310-311.

Az Ungvári járáshoz tartozó településen már 1840- ben is élt 20 zsidó. 1880- ban Ketergény 201 lakosából 35 volt zsidó. A faluban élô zsidók az ungvári ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség a 20. század elsô felében nem tudott megerôsödni: 1910- ben 8, 1921- ben 13, 1930- ban pedig 19 zsidó élt Ketergényben. 1941ben 10 zsidó élt a 250 lakossal rendelkezô településen. 1944- ben összesen 2 zsidó család, 10 ember élt az Ungvár melletti faluban. Ôket a csendôrök az Ungvári járás zsidó lakosságával együtt április 16- án Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba szállították. A háborút követôen a közösségi élet Ketergényen nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 100; MZSMLD, 24, 1176; RLB- H, 563- 567; ZS- H, 846; ZSN, 310-311.

KINCSESHOMOK KERESZT A Szobránci járáshoz tartozó településen 1880ban 376 lakos élt, közülük 74- en voltak zsidók. A helyi zsidók a szobránci ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1910 és 1941 között azonban a népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség lélekszáma jelentôsen lehanyatlott: 1910ben és 1921- ben 27, 1930- ban pedig 18 zsidó élt Kereszten. 1941- ben mindössze 11 zsidó lakott a 430 lakossal rendelkezô településen. 1944. április 16- án a helyi zsidókat a csendôrök a Szobránci járás zsidó lakosságával együtt Szobráncon, a zsinagógában gyûjtötték össze. Miután maradék értékeiket is elvették tôlük, április 22- én Ungvárra, a Moskovits- téglagyárban létrehozott gettóba vitték ôket. A háborút követôen a közösségi élet Kereszten nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- F, 330; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 316-317.

1208

Az Ungvári járáshoz tartozó településen már 1840- ben is éltek zsidók, összesen 18 fô. 1880ban Kincseshomok 420 lakosából 102 volt zsidó, majdnem a lakosság negyede. A faluban élô zsidók az ungvári ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség lélekszáma a 20. század elsô felében: 1910- ben 64, 1921- ben 76, 1930- ban pedig 69 zsidó élt Kincseshomokon. 1941- ben 65 zsidó élt az 588 lakossal rendelkezô településen. 1944. április 20- án a csendôrök végigjárták a kincseshomoki zsidó házakat, és mindenkit felszólítottak, hogy 30 kilós csomaggal és élelemmel gyülekezzenek össze. Szekereken vitték ôket Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba. A háborút követôen a közösségi élet Kincseshomokon nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 100; MZSMLD, 2149; RLB- H, 563- 567; ZS- H, 846; ZS- N, 310-311.

A háborút követôen a közösségi élet Kisdobronyban nem újult meg. A Nagybereznai járáshoz tartozó településen Források: FK- MJ, 144; MZSML- D, 1026, már 1840- ben is éltek zsidók, összesen 20 fô. 1151; RLB- H, 563-567; RU, 74; ZS- H, 330, 846; 1880- ban Kisberezna 749 lakosából már 112 ZS- N, 310-311. volt zsidó. A faluban élô zsidók a nagybereznai ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség KISGEJÔC lélekszáma a 20. század elsô felében stagnált: 1910- ben 123, 1921- ben és 1930- ban pedig 102 Az Ungvári járáshoz tartozó településen már zsidó élt Kisbereznán. 1941- ben 107 zsidó élt az 1840- ben is jelentôs zsidó közösség élt, összesen 48 fô. 1880- ban Kisgejôc 960 lakosából 76 volt 1066 lakossal rendelkezô településen. A helyi zsidók 1944. április 16- án a Nagybe- zsidó. A faluban élô zsidók az ungvári ortodox reznai járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások a Moskovits- téglagyár területén létrehozott get- tanúbizonysága szerint azonban a közösség lélekszáma a 20. század elsô felében jelentôsen letóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Kisbe- csökkent: 1910- ben 65, 1921- ben 48, 1930- ban pedig 33 zsidó élt Kisgejôcön. 1941- ben 34 zsireznán nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 91; RLB- H, dó élt a 980 lakossal rendelkezô településen. A helyi zsidók 1944. április 16- án az Ungvári 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 312-313. járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. KISDOBRONY A háborút követôen a közösségi élet KisgeAz Ungvári járáshoz tartozó településen már jôcön nem újult meg. 1840- ben is éltek zsidók, összesen 15 fô. 1880Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 100; RLB- H, ban Kisdobrony 1100 lakosából már 182 volt 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 310-311. zsidó. A faluban élô zsidók eleinte az ungvári, majd a mezôkaszonyi ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysá- KISLUBOKA ga szerint azonban a közösség lélekszáma a 20. század elsô felében valamelyest lecsökkent: A helység jelenlegi magyar neve Mélyút. Az 1941- ben mintegy 20 családban 139 zsidó élt az Ungvidéki járáshoz tartozó településen már 1840- ben is éltek zsidók, összesen 15- en. 18801469 lakossal rendelkezô településen. 1944 áprilisában a közösség 141 tagot szám- ban Kisluboka 483 lakosából már 76 volt zsidó. lált, közülük csupán 13- an fizettek hitközségi A helyi zsidók eleinte az ungvári, majd 1889- tôl adót. A fiókhitközség élén Mermelstin Jenô a szerednyei ortodox anyahitközséghez tartozgondnok, volt kereskedelmi alkalmazott állt. tak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a A rabbi funkciót Rottenberg Hers mezôkaszo- közösség a 20. század elsô felében kissé megerônyi anyakönyvvezetô rabbi látta el. A németek södött: 1910- ben 92, 1921- ben 102, 1930- ban pebejövetelét követôen mindennapossá vált, hogy dig 91 zsidó élt Kislubokán. 1941- ben 86 zsidó a helyi lakosság betörte a zsidó házak ablakait, élt az 569 lakossal rendelkezô településen. 1944. április 16- án a csendôrök a helyi zsinavagy az utcára merészkedô zsidókat minden ok nélkül megverték. Április 16- án a helyi zsidók gógában gyûjtötték össze a kislubokai zsidókat, az Ungvári járás zsidó lakosságával együtt Ung- majd miután megfosztották ôket értéktárgyaikvárra, a Moskovits- téglagyár területén létreho- tól, a közösséget Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba vitték. zott gettóba kerültek.

1209


KISBEREZNA

UNG VÁRMEGYE

A háborút követôen a közösségi élet KisluA háborút követôen a közösségi élet Kisbokán nem újult meg. pásztélyon nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 98; MZSMLForrások: FK- MJ, 144; KJ- K, 95; RLB- H, D, 3336; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846, 860; ZS- 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 314-315. N, 318-319.

KISRÁSKA KISOSZTRÓ

A Nagykaposi járáshoz tartozó településen már 1840- ben is éltek zsidók, összesen 10 fô. 1880ban Kisráska 381 lakosából 17 volt zsidó. A faluban élô zsidók a nagykaposi ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1910 és 1941 között a népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség nem tudott megnôni: 1941- ben is csak 11 zsidó lakott a 329 lakossal rendelkezô faluban. 1944. április közepén a helyi zsidókat a csendôrök a járásszékhelyre, Nagykaposra gyûjtötték össze. Április 16- án Nagykaposról az egész járás zsidó lakosságát Ungvárra, a Moskovits- téglagyári gettóba hurcolták. A háborút követôen a közösségi élet Kisráskán nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; RLB- H, 563- 567; ZS- H, 846; ZS- N, 310-311.

A helység jelenlegi magyar neve Éles. A Szobránci járáshoz tartozó településen már 1840ben is élt 20 zsidó. 1880- ban Kisosztró 442 lakosából már 43 volt zsidó. A faluban élô zsidók a szobránci ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1910 és 1941 között a népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség lélekszáma jelentôsen lecsökkent: 1910- ben 13, 1921- ben 6, 1930ban pedig csak 8 zsidó élt Kisosztróban. 1941ben 14 zsidó lakott a 466 lakossal rendelkezô településen. 1944. április 16- án a helyi zsidókat a csendôrök a Szobránci járás zsidó lakosságával együtt Szobráncon, a zsinagógában gyûjtötték össze. Miután maradék értékeiket is elvették tôlük, április 22- én valamennyiüket Ungvárra, a Moskovits- téglagyárban létrehozott gettóba vitték. A háborút követôen a közösségi élet Kisosztrón nem újult meg. KISRÁT Források: FK- MJ, 144; KJ- F, 329; RLB- H, Az Ungvári járáshoz tartozó településen 1840563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 316-317. ben is jelentôs számban éltek zsidók, összesen 32 fô. 1880- ban Kisrát 564 lakosából 50 volt zsidó. A faluban élô zsidók eleinte az ungvári, KISPÁSZTÉLY majd 1889- tôl a csapi ortodox anyahitközségA Perecsenyi járáshoz tartozó településen 1840- hez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysáben is éltek zsidók, összesen 5 fô. 1880- ban Kis- ga szerint a közösség a 20. század elsô felében pásztély 196 lakosából ugyancsak 5 volt zsidó. gyakorlatilag elnéptelenedett: 1910- ben 10, 1921A faluban élô zsidók az ungvári ortodox anya- ben 6, 1930- ban pedig 12 zsidó élt Kisráton. hitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanú- 1941- ben 6 zsidó élt az 598 lakossal rendelkezô bizonysága szerint a közösség a 20. század elsô településen. felében is kis létszámú maradt: 1910- ben 16, A helyi zsidók 1944. április 16- án az Ungvári 1921- ben 15, 1930- ban pedig 16 zsidó élt Kis- járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a pásztélyon. 1941- ben 15 zsidó élt a 338 lakossal Moskovits- téglagyár területén létrehozott getrendelkezô településen. tóba kerültek. 1944. április 16- án a helyi zsidókat a csendA háborút követôen a közösségi élet Kisráôrök elôbb a járásszékhelyre, Perecsenyre, majd ton nem újult meg. onnan Ungvárra, a Moskovits- téglagyár terüleForrások: FK- MJ, 144; KJ- K, 93; RLB- H, tén létrehozott gettóba vitték. 563-567; ZS- H, 846, 860; ZS- N, 310-311. 1210

tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség a 20. század elsô felében sem tudott megerôsödni: 1910- ben 18, 1921- ben 11, 1930- ban pedig 12 zsidó élt Kisturicán. 1941ben 11 zsidó élt a 993 lakossal rendelkezô településen. 1944. április 16- án a helyi zsidókat a csendôrök elôbb a járásszékhelyre, Perecsenyre, majd onnan Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba vitték. A háborút követôen a közösségi élet Kisturicán nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 95; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 314-315.

A Nagybereznai járáshoz tartozó településen már 1840- ben is élt 16 zsidó. 1880- ban Kistopolya 400 lakosából 27 volt zsidó. A helyi zsidók a nagybereznai ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a településen nem tudott megerôsödni a zsidó közösség: 1941- ben is 22 izraelita vallású és egy kikeresztelkedett zsidó élt a 604 lakossal rendelkezô faluban. A helyi zsidók 1944. április 16- án a Nagybereznai járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Kistopolyán nem újult meg. KLENOVA Források: FK- MJ, 144; RLB- H, 563- 567; A helység jelenlegi magyar neve Kelen. ZS- H, 846; ZS- N, 312-313. A Nagybereznai járáshoz tartozó településen már 1840- ben is élt 21 zsidó. 1880- ban Klenova 562 lakosából 58 volt zsidó. A helyi zsidók KISTÖLGYES a nagybereznai ortodox anyahitközséghez tarA Nagybereznai járáshoz tartozó településen toztak. A népszámlálások tanúbizonysága szemár 1840- ben is élt 7 zsidó. 1880- ban Kistölgyes rint a településen a 20. század folyamán a zsidó 436 lakosából 39 volt zsidó. A helyi zsidók közösség lélekszáma lecsökkent: 1941- ben 35 a nagybereznai ortodox anyahitközséghez tar- zsidó élt a 957 lakossal rendelkezô Klenován. toztak. A népszámlálások tanúbizonysága szeA helyi zsidók 1944. április 16- án a Nagyberint a településen a 20. század folyamán a zsidó reznai járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, közösség gyakorlatilag elnéptelenedett: 1941- a Moskovits- téglagyár területén létrehozott getben mindössze 7 zsidó élt a 398 lakossal rendel- tóba kerültek. kezô faluban. A háborút követôen a közösségi élet KlenoA helyi zsidók 1944. április 16- án a Nagybe- ván nem újult meg. reznai járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, Források: FK- MJ, 144; RLB- H, 563- 567; a Moskovits- téglagyár területén létrehozott get- ZS- H, 846; ZS- N, 312-313. tóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Kistölgyesen nem újult meg. KOLBASZÓ Források: FK- MJ, 144; RLB- H, 563- 567; A helység jelenlegi magyar neve Végaszó. A NagyZS- H, 846; ZS- N, 312-313. bereznai járáshoz tartozó településen már 1840ben is élt 18 zsidó. 1880-ban Kolbaszó 260 lakosából 36 volt zsidó. A helyi zsidók a nagybereznai KISTURICA ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámA helység jelenlegi magyar neve Kisturjaszög. lálások tanúbizonysága szerint a településen a 20. A Perecsenyi járáshoz tartozó településen 1880- század folyamán a zsidó közösség lélekszáma ban a 454 lakosból 26 volt zsidó. A faluban élô stagnált: 1941- ben is 34 zsidó, összesen 7 család zsidók az ungvári ortodox anyahitközséghez élt az 584 lakossal rendelkezô faluban. 1211


KISTOPOLYA

UNG VÁRMEGYE

1941 nyarán a magyar hatóságok több hontalannak nyilvánított családot a német megszállás alatt lévô Galíciába, a Dnyeszteren túlra deportáltak. Egy részüket augusztus 27–28- án Kamenyec- Podolszkij mellett német egységek meggyilkolták. Mások hónapokig vándoroltak faluról falura, míg végül teljesen meztelenre vetkôztetve visszaûzték ôket Magyarországra, ahol falujukba visszatérve a hatóságok internálták ôket. A helyi zsidók 1944. április 16- án a Nagybereznai járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Kolbaszóban nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; MZSML- D, 699; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 312-313.

KOLONICA A helység jelenlegi magyar neve Kiskolom. A Nagybereznai járáshoz tartozó településen már 1840- ben 10 zsidó élt. Kolonica 441 lakosából 1880- ban 35 volt zsidó. A helyi zsidók a nagybereznai ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a településen a 20. század folyamán a zsidó közösség lélekszáma jelentôsen lecsökkent: 1941ben mindössze 12 zsidó élt a 695 lakossal rendelkezô Kolonicán. A helyi zsidók 1944. április 16- án a Nagybereznai járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen Kolonicán a közösségi élet nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; RLB- H, 563- 567; ZS- H, 846; ZS- N, 312-313.

KOLIBÁBÓC A helység jelenlegi magyar neve Bölcsôs. A Szobránci járáshoz tartozó településen már 1840ben éltek zsidók, összesen 20 fô. Kolibábóc 142 lakosából 1880- ban 18 volt zsidó. A faluban élô zsidók a szobránci ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint 1910 és 1941 között a közösség nem tudott megerôsödni: Kolibábócon 1910- ben 7, 1921- ben 8, 1930- ban pedig 6 zsidó élt. A 345 lakossal rendelkezô településen 1941- ben mindössze 8 zsidó lakott. 1944. április 16- án a helyi zsidókat a csendôrök a Szobránci járás zsidó lakosságával együtt Szobráncon, a zsinagógában gyûjtötték össze. Miután maradék értékeiket is elvették tôlük, április 22- én Ungvárra, a Moskovits- téglagyárban létrehozott gettóba vitték ôket. A háborút követôen a közösségi élet Kolibábócon nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- F, 329; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 316-317.

1212

KONCHÁZA Az Ungvári járáshoz tartozó településen 1840ben is éltek zsidók, összesen 10 fô. Koncháza 421 lakosából 1880- ban 22 volt zsidó. A faluban élô zsidók eleinte az ungvári, majd 1889- tôl a csapi ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint az amúgy is kicsi közösség lélekszáma a 20. század elsô felében fokozatosan lecsökkent: 1910- ben 25, 1921- ben 15, 1930- ban pedig 9 zsidó élt Koncházán. 1941- ben 8 zsidó élt a 499 lakossal rendelkezô településen. A helyi zsidók 1944. április 16- án az Ungvári járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Koncházán nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 100; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846, 860; ZS- N, 310-311.

A helység jelenlegi magyar neve Unglovasd. A Szobránci járáshoz tartozó településen a források az elsô zsidó családot 1746- ban említik. A háromfôs család feje, Herskovits Léb pálinkafôzésbôl és -árusításból élt. 1840-ben már viszonylag nagyszámú zsidó közösség élt Konyusban, összesen 40 fô. 1880- ban Konyus 361 lakosából 82 volt zsidó. A faluban élô zsidók a szobránci ortodox anyahitközséghez tartoztak. A helyi közösségnek volt azonban saját imaháza, mikvéje, és metszôt is alkalmazott. A szobránci anyahitközség rabbija, Marek Osias Fried- Feigenbaum hetente négy ízben látogatott ide. A népszámlálások tanúbizonysága szerint 1910 és 1941 között a közösség továbbra is népes maradt: 1910- ben 112, 1921- ben 118, 1930- ban pedig 109 zsidó élt Konyusban. 1941- ben 118 zsidó lakott a 740 lakossal rendelkezô településen. 1941- ben a magyar hatóságok néhány hontalannak nyilvánított családot a német megszállás alatt lévô Galíciába deportáltak. Többségüket augusztus 27–28- án Kamenyec- Podolszkij mellett német egységek meggyilkolták, a többiek különbözô helyi gettókba kerültek. 1944. április 16- án a helyi zsidókat a csendôrök a Szobránci járás zsidó lakosságával együtt Szobráncon, a zsinagógában gyûjtötték össze. Miután maradék értékeiket is elvették tôlük, április 22- én Ungvárra, a Moskovits- téglagyárban létrehozott gettóba vitték ôket. A háborút követôen a közösségi élet Konyuson nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- F, 332; PH- S, 492-493; RLB- H, 563- 567; ZS- H, 846; ZS- N, 316-317.

ban pedig 61 zsidó élt Korláthelmecen. 1941ben 75 zsidó élt a 890 lakossal rendelkezô településen. A helyi zsidók 1944. április 16- án az Ungvári járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Korláthelmecen nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 97; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 310-311.

KOROMLYA A helység jelenlegi magyar neve Koromlak. A Szobránci járáshoz tartozó településen már 1840- ben 29 zsidó élt. 1880- ban Koromlya 509 lakosa közül 85 volt zsidó. A helyi zsidók a szobránci ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1910 és 1941 között azonban a népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség lélekszáma jelentôsen hanyatlott: 1910- ben 78, 1921- ben 61, 1930- ban pedig 48 zsidó élt Koromlyán. 1941ben 44 zsidó lakott a 674 lakossal rendelkezô településen. 1944. április 16- án a helyi zsidókat a csendôrök a Szobránci járás zsidó lakosságával együtt Szobráncon, a zsinagógában gyûjtötték össze. Miután maradék értékeiket is elvették tôlük, április 22- én Ungvárra, a Moskovits- téglagyárban létrehozott gettóba vitték ôket. A háborút követôen a közösségi élet Koromlyán nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- F, 333; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 316-317.

KOSZTOVAPÁSZTÉLY KORLÁTHELMEC Az Ungvári járáshoz tartozó településen már 1840- ben 30 zsidó élt. 1880- ban Korláthelmec 762 lakosából 81 volt zsidó. A faluban élô zsidók az ungvári ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség lélekszáma a 20. század elsô felében stagnált: 1910- ben 83, 1921- ben 58, 1930-

A helység jelenlegi magyar neve Nagypásztély. A Nagybereznai járáshoz tartozó településen 1840- ben is éltek zsidók, összesen 8 fô. 1880- ban Kosztovapásztély 364 lakosából 23 volt zsidó. A faluban élô zsidók a nagybereznai ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1910 és 1941 között azonban a népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség gyakorlatilag elnéptelenedett: 1213


KONYUS

UNG VÁRMEGYE

1910- ben 11, 1921- ben 8, 1930- ban pedig 4 zsidó élt Kosztovapásztélyon. 1941- ben már csak egyetlen zsidó élt az 515 lakossal rendelkezô településen. Ha 1944- ben éltek zsidók Kosztovapásztélyon, akkor a Nagybereznai járás zsidó lakosságával együtt április 16- án ôk is Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Kosztovapásztélyon nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 91; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 312-313.

A népszámlálások tanúbizonysága szerint a településen a 20. század folyamán a zsidó közösség lélekszáma drasztikusan lecsökkent: 1941ben már csupán 9 zsidó élt a 733 lakossal rendelkezô Ladomérban. A helyi zsidók 1944. április 16- án a Nagybereznai járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Ladomérban nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; RLB- H, 563- 567; ZS- H, 846; ZS- N, 312-313.

KÖBLÉR

LEHÓC

Az Ungvidéki járáshoz tartozó településen már 1840- ben éltek zsidók, összesen 19- en. 1880- ban Köblér 722 lakosából 169 volt zsidó. A helyi zsidók eleinte az ungvári, majd 1889- tôl a szerednyei ortodox anyahitközséghez tartoztak. A köbléri zsidók döntô többsége Chaim Elazar Spira munkácsi rabbi haszidja volt. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség lélekszáma a 20. század elsô felében valamelyest lecsökkent: 1910- ben 150, 1921- ben 151, 1930- ban pedig 132 zsidó élt Köbléren. 1941- ben 114 zsidó, mintegy 30 család élt az 1114 lakossal rendelkezô településen. 1944. április 16- án hajnali négykor a csendôrök összegyûjtötték a köbléri zsidókat az imaházban, ahol elvették értékeiket, aztán átszállították ôket Ungvárra, a Moskovits- téglagyári gettóba. A háborút követôen a közösségi élet Köbléren nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 97; MZSMLD, 1482, 1542, 1632; RLB- H, 563- 567; ZS- H, 846, 860; ZS- N, 318-319.

Az Ungvidéki járáshoz tartozó településen 1840- ben is éltek zsidók, összesen 18 fô. 1880ban Lehóc 427 lakosából 102 volt zsidó. A faluban élô zsidók eleinte az ungvári, majd 1889tôl a szerednyei ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség lélekszáma a 20. század elsô felében drasztikusan lecsökkent: 1910- ben 52, 1921ben 45, 1930- ban pedig 34 zsidó élt Lehócon. 1941- ben 33 zsidó élt a 478 lakossal rendelkezô településen. A helyi zsidók 1944. április 16- án az Ungvidéki járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Lehócon nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 97; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846, 860; ZS- N, 318-319.

LADOMÉR A Nagybereznai járáshoz tartozó településen 1840- ben 14 zsidó élt. 1880- ban Ladomér 342 lakosából 28 volt zsidó. A helyi zsidók a nagybereznai ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1214

LEKÁRD A helység jelenlegi magyar neve Lakárd. A Szobránci járáshoz tartozó településen 1840- ben mindössze öt zsidó élt. A közösség 1880- ra megerôsödött, akkor Lekárd 1392 lakosából 67 volt zsidó. A faluban élô zsidók a szobránci ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1910 és 1941 között azonban a népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség lélekszáma jelentôsen hanyat-

LUBNYA A helység jelenlegi magyar neve Kiesvölgy. A Nagybereznai járáshoz tartozó település 169 lakosából 1880- ban 21 volt zsidó. A helyi zsidók a nagybereznai ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1910 és 1941 között azonban a népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség nem tudott megerôsödni: 1910- ben 28, 1921- ben 20, 1930- ban pedig 21 zsidó élt Lubnyán. 1941-ben 13 zsidó élt a 448 lakossal rendelkezô településen. A helyi zsidók 1944. április 16- án a Nagybereznai járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Lubnyán nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 91; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 312-313.

A helyi zsidók 1944. április 16- án a Nagybereznai járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Luhon nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 91; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 312-313.

LYUTA A helység jelenlegi magyar neve Havasköz. A Nagybereznai járáshoz tartozó településen már 1840- ben éltek zsidók, akkor összesen 16 fô. 1880- ban Lyuta 1915 lakosából 90 volt zsidó. A helyi zsidók a nagybereznai ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint 1910 és 1941 között a zsidó közösség jelentôsen megerôsödött Lyután: 1910ben 116, 1921- ben 121, 1930- ban pedig 141 zsidó lakosa volt a településnek. 1941- ben 317 izraelita vallású és 6 kikeresztelkedett zsidó élt a 4056 lakossal rendelkezô településen. 1944. április 16- án a csendôrök a helyi zsidókat elôször a helyi iskolában gyûjtötték össze, majd onnan Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Lyután nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 91; MZSMLD, 2510; RLB- H, 563- 567; ZS- H, 846; ZS- N, 312-313.

MÁTYÓC LUH A helység jelenlegi magyar neve Ligetes. A Nagybereznai járáshoz tartozó településen már 1840ben éltek zsidók, összesen 8 fô. 1880- ban Luh 207 lakosából csak 5 volt zsidó. A helyi zsidók a nagybereznai ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1910 és 1941 között a népszámlálások tanúbizonysága szerint továbbra is csak néhány zsidó élt Luhon: 1910- ben 14, 1921- ben 10, 1930ban pedig 6. 1941- ben 7 zsidó élt a 436 lakossal rendelkezô településen.

A Nagykaposi járáshoz tartozó településen már 1840- ben éltek zsidók, akkor összesen 23 fô. 1880- ban Mátyóc 451 lakosából 68 volt zsidó. A faluban élô zsidók a nagykaposi ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1910 és 1941 között a népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség szinte teljesen elnéptelenedett: 1910- ben 19, 1921- ben 18, 1930- ban pedig 14 zsidó élt Mátyócon. 1941- ben már csak 5 zsidó lakott az 574 lakossal rendelkezô településen. 1944. április közepén a helyi zsidókat a 1215


lott: 1910- ben és 1921- ben 28 zsidó élt Lekárdon, 1941- ben pedig 27 zsidó lakott az 1478 lakossal rendelkezô településen. 1944. április 16- án a helyi zsidókat a csendôrök a Szobránci járás zsidó lakosságával együtt Szobráncon, a zsinagógában gyûjtötték össze. Miután maradék értékeiket is elvették tôlük, április 22- én Ungvárra, a Moskovits- téglagyárban létrehozott gettóba vitték ôket. A háborút követôen a közösségi élet Lekárdon nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- F, 330; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 316-317.

UNG VÁRMEGYE

csendôrök a járásszékhelyre, Nagykaposra gyûjA háborút követôen a közösségi élet Minajtötték össze. Április 16- án Nagykaposról az ban nem újult meg. egész járás zsidó lakosságát Ungvárra, a MoskoForrások: FK- MJ, 144; KJ- K, 100; RLB- H, vits- téglagyári gettóba vitték. 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 310-311. A háborút követôen a közösségi élet Mátyócon nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- F, 327; RLB- H, MIRCSE 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 310-311. A helység jelenlegi magyar neve Mércse. A Nagybereznai járáshoz tartozó helységben már 1840- ben éltek zsidók, akkor összesen 18 MÉSZPEST fô. 1880- ban Mircse 354 lakosából 43 volt zsidó. A Nagykaposi járáshoz tartozó településen már A faluban élô zsidók a nagybereznai ortodox 1840- ben is élt 7 zsidó. 1880- ban Mészpest 169 anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások lakosából 13 volt zsidó. A faluban élô zsidók a tanúbizonysága szerint a közösség lélekszáma nagykaposi ortodox anyahitközséghez tartoz- a 20. század elsô felében fokozatosan csökkent: tak. 1910 és 1941 között a népszámlálások tanú- 1910- ben 38, 1921- ben 19, 1930- ban pedig 18 zsibizonysága szerint a közösség nem tudott meg- dó élt Mircsén. 1941- ben 4 családban összesen erôsödni: 1941- ben is csak 15 zsidó lakott a 184 20 zsidó élt a 698 lakossal rendelkezô települélakossal rendelkezô faluban. sen. Boltosok és kisiparosok voltak. 1944. április közepén a helyi zsidókat a 1944. április közepén a helyi zsidókat a csendôrök a járásszékhelyre, Nagykaposra gyûj- csendôrök Ungvárra, a Moskovits- téglagyár tetötték össze. Április 16- án Nagykaposról az rületén létrehozott gettóba vitték. Mircse lakói egész járás zsidó lakosságát Ungvárra, a Mosko- nevetve nézték, ahogy elszállítják a zsidókat a faluból. vits- téglagyári gettóba vitték. A háborút követôen a közösségi élet MirA háborút követôen a közösségi élet Mészcsén nem újult meg. pesten nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 91; MZSMLForrások: FK- MJ, 144; KJ- F, 327; RLB- H, D, 70; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 312563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 310-311. 313.

MINAJ

MOKCSAKERÉSZ

Az Ungvári járáshoz tartozó településen már 1840- ben jelentôs zsidó közösség élt, összesen 158 fô. 1880- ra a közösség lélekszáma jelentôsen lecsökkent, akkor Minaj 282 lakosából 41 volt zsidó. A faluban élô zsidók az ungvári ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség lélekszáma a 20. század elsô felében stagnált: 1910- ben 53, 1921- ben 46, 1930- ban pedig 53 zsidó élt Minajon. 1941- ben 57 zsidó élt a 454 lakossal rendelkezô településen. A helyi zsidók 1944. április 16- án az Ungvári járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek.

A Nagykaposi járáshoz tartozó településen már 1840- ben éltek zsidók, akkor összesen 19 fô. 1880- ban Mokcsakerész 365 lakosából 36 volt zsidó. A helységben élô zsidók a nagykaposi ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1910 és 1941 között a népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség lélekszáma stagnált: 1910- ben 16, 1921- ben 34, 1930- ban pedig 43 zsidó élt Mokcsakerészen. 1941- ben 44 zsidó lakott az 543 lakossal rendelkezô településen. 1944. április közepén a helyi zsidókat a csendôrök a járásszékhelyre, Nagykaposra gyûjtötték össze. Április 16- án aztán Nagykaposról az egész járás zsidó lakosságát Ungvárra, a Moskovits- téglagyári gettóba vitték.

1216

A háborút követôen a közösségi élet Mokcsakerészen nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- F, 326- 327; RLBH, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 310-311.

MOKRA

Nagyberezna, régi ortodox zsinagóga

zsidó, a lakosok majdnem egyharmada. A településen ortodox anyahitközség mûködött, az egyik legjelentôsebb Ungban. A hitközség számos szociális és kulturális egyesületet tartott fenn, köztük elemi leányiskolát. A nagybereznai rabbinátushoz tartoztak a járás kisebb közösségei. A nagybereznai zsidók között ortodoxok és haszidok egyaránt voltak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség a 20. század elsô felében jelentôsen megerôsödött: 1910- ben 975, 1921- ben 979, 1930- ban pedig 1043 zsidó élt Nagybereznán. 1941- ben 1237 zsidó élt a 4032 lakossal rendelkezô településen, többnyire kereskedôk és iparosok. NAGYBEREZNA A község 1930–1932 között vérvád színhelye A Nagybereznai járás székhelyén már 1840- ben volt, amelynek csak Masaryk elnök személyes jelentôs zsidó közösség élt, összesen 159 fô. közbelépése vetett véget. A második világhábo1880- ban Nagyberezna 1683 lakosából 492 volt rú idején a helységben számos, a magyar fôvá-

Nagyberezna, új ortodox zsinagóga 1217


A Perecsenyi járáshoz tartozó településen 1840ben is éltek zsidók, összesen 8 fô. 1880- ban Mokra 204 lakosából 7 volt zsidó. A faluban élô zsidók az ungvári ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint Mokrán mindig csak néhány, földmûvelésbôl élô haszid zsidó élt: 1910- ben és 1921- ben 6, 1930- ban pedig 9. 1941- ben ugyancsak 9 zsidó élt az 556 lakossal rendelkezô településen. 1944. április 16- án a helyi zsidókat a csendôrök elôbb a járásszékhelyre, Perecsenyre, majd onnan Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba vitték. A háborút követôen a közösségi élet Mokrán nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 95; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 314-315.

UNG VÁRMEGYE

ros felé tartó lengyelországi zsidó menekült fordult meg. Nagyberezna utolsó rabbija Hermann (Cvi Hirsch) Schreiber volt, aki 1929ben lépett az abban az évben meghalt apja, Salom Schreiber örökébe. Hermann Schreiber anyakönyvvezetô rabbi mellett fia, Samu (Jehosua) Schreiber is rabbi funkciókat látott el. Mindkét rabbi Auschwitzban halt meg. A hitközség utolsó elnöke Steiner Ignác (Smuel Jehuda) egykori szeszkereskedô volt. Az iparrevíziót a járásszékhelyen rendkívül szigorúan hajtották végre, s ennek következtében a zsidók többsége elvesztette megélhetését. Rendezetlennek nyilvánított állampolgársága miatt 1941 augusztusában mintegy 25 nagybereznai zsidó család a galíciai Kamenyec- Podolszkijnál végrehajtott tömegmészárlás áldozatául esett. 1944. április 16- án kidobolták Nagybereznán, hogy minden zsidónak 6 órán belül el kell hagynia a települést, és csupán 50 kilós csomagot vihet magával. A kiürített zsidó házakat a csendôrség lezárta, és a zsidókat még aznap vonaton átvitték Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba. A háborút követôen a közösségi élet Nagybereznán csupán rövid idôre újult meg. A Nagybereznai járásban 1941- ben izraeliták a következô településeken éltek (zárójelben az izraeliták, illetve az összlakosság lélekszáma; szögletes zárójelben a napjainkban használt településnév): *Begengyátpásztély [Alsópásztély] (27; 361), *Cirókaófalu (20; 910), *Csernoholova [Sóhát] (226; 2041), *Csontos (100; 1711), *Domasina [Domafalva] (10; 519), *Fenyvesvölgy (161; 2330), *Hajasd (94; 1813), *Harcos (43; 1238), *Határhegy (107; 1012), *Huszna [Erdôludas] (18; 521), *Inóc [Éralja] (6; 397), *Kálnarosztoka (2; 804), *Kisberezna (107; 1066), *Kistopolya (22; 604), *Kistölgyes (7; 398), *Klenova [Kelen] (35; 957), *Kolbaszó [Végaszó] (34; 584), *Kolonica [Kiskolom] (12; 695), *Kosztovapásztély [Nagypásztély] (1; 515), *Ladomér (9; 733), *Lubnya [Kiesvölgy] (13; 448), *Luh [Ligetes] (7; 436), *Lyuta [Havas1218

köz] (317; 4056), *Mircse [Mércse] (20; 698), *Nagyberezna (1237; 4032), *Nagypolány (65; 864), *Novaszedlica [Újszék] (25; 896), *Oroszhrabóc [Nagygereblyés] (34; 672), *Oroszmocsár (11; 283), *Oroszpatak (8; 518), *Oroszvolova [Barkócháza] (5; 468), *Ósztuzsica [Patakófalu] (17; 658), *Rosztokapásztély [Felsôpásztély] (8; 498), *Runyina [Juhászlak] (11; 371), *Smigóc [Sugó] (8; 387), *Sóslak (21; 713), *Szmerekova [Szemerekô] (3; 720), *Sztakcsinrosztoka [Zuhatag] (16; 422), *Sztricsava [Esztegár] (12; 530), *Takcsány (127; 1898), *Tiha (50; 1140), *Ublya [Ugar] (140; 1309), *Ulicskriva (Klicskriva) [Görbeszeg] (40; 606), *Ungbukóc [Ungbükkös] (25; 1082), *Ungszuha (15; 580), *Utcás (73; 1284), *Uzsok (76; 1227), *Újsztuzsica [Patakújfalu] (29; 709), *Verhovinabisztra [Határszög] (4; 898), *Viska [Viharos] (21; 1279), *Zábrogy [Révhely] (75; 1073), *Zauszina [Szénástelek] (11; 461), *Zemplénoroszi (48; 970) és *Zuella [Zellô] (11; 496). Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 91; MZSML- D, 39, 146, 1799, 1885, 2254, 2375; RLB- H, 563567; RU, 95; ZS- H, 437-438, 846; ZS- N, 312313.

NAGYDOBRONY Az Ungvári járáshoz tartozó településen 1840ben is éltek zsidók, összesen 6 fô. 1880- ban Nagydobrony 2087 lakosából 123 volt zsidó. A faluban élô zsidók az ungvári ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség lélekszáma a 20. század elsô felében tovább növekedett: 1941- ben 275 izraelita vallású és 4 kikeresztelkedett zsidó élt a 4007 lakossal rendelkezô településen. 1941 augusztusában a közösség közel 25 tagja rendezetlennek nyilvánított állampolgársága miatt a galíciai Kamenyec- Podolszkijnál végrehajtott tömegmészárlás áldozatául esett. 1944-ben Rosenstein Ármin állt az akkor 258 tagot számláló közösség élén. A tagok között egyetlen adó-

NAGYGAJDOS Az Ungvidéki járáshoz tartozó településen már 1840- ben jelentôs számban éltek zsidók, akkor összesen 64- en. 1880- ban azonban Nagygajdos 392 lakosából már csak 19 volt zsidó. A helyi zsidók eleinte az ungvári, majd 1889- tôl a szerednyei ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség lélekszáma a 20. század elsô felében növekedett: 1910- ben 55, 1921- ben 59, 1930- ban pedig 63 zsidó élt Nagygajdoson. 1941- ben 13 családban 82 zsidó élt a 719 lakossal rendelkezô településen. A nagygajdosi zsidók kisiparosok, kereskedôk és gazdálkodók voltak; szegények és jobb módúak egyaránt voltak közöttük. 1944- ben a német megszállást követôen a megszálló csapatokkal érkezô SS- egységek Nagygajdoson több zsidó házat kisajátítottak, és egyes esetekben erôszakoskodtak a nôkkel. A zsidó nôk ezért a közeli erdôkbe menekültek. Április közepén a helyi zsidókat a csendôrök vonaton és szekereken Ungvárra, a Moskovitstéglagyári gettóba szállították. A háborút követôen a közösségi élet Nagygajdoson nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 98; MZSMLD, 1774, 2506; RLB- H, 563- 567; ZS- H, 846, 860; ZS- N, 318-319.

volt zsidó. A faluban élô zsidók az ungvári ortodox anyahitközséghez tartoztak, de saját imaházzal és mikvével rendelkeztek, és saktert is alkalmaztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség lélekszáma a 20. század elsô felében jelentôsen lecsökkent: 1910- ben 137, 1921- ben 120, 1930- ban pedig 61 zsidó élt Nagygejôcön. 1941- ben 69 zsidó élt az 1005 lakossal rendelkezô településen. 1944- ben Áron (Aharon) Felberman rabbi volt a közösség vallási vezetôje. Felberman rabbi közössége nagy részével együtt a holokauszt áldozata lett. A 180 fôs közösség gondnoka Róth József gazdálkodó volt. A helyi zsidók 1944. április 16- án az Ungvári járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Nagygejôcön nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 100; RLB- H, 563- 567; RU, 96; ZS- H, 441-442, 846; ZS- N, 310-311.

NAGYKAPOS

A Nagykaposi járás székhelyén 1768- ban 3 zsidó családban 18 fôt írtak össze. 1840- ben is nagy számban éltek zsidók a településen, összesen 81 fô. A közösség akkor még az ungvári hitközséghez tartozott. 1880- ban Nagykapos 2001 lakosából 335 volt zsidó, akik fôleg a környezô kis falvakból telepedtek be. A településen abban az idôszakban már önálló ortodox anyahitközség mûködött. Elsô rabbija Reinitz Avraham Jakov volt. Utána a Fried- rabbidinasztia tagjai következtek, Fried Josua, majd fia, Fried Jehiel Michael, és végül annak a fia, Fried Jakov Meir. Nagykaposon a rabbik kis jesivát is tartottak fent, amelyben néhány tucat bóher tanult. A Monarchia idején a hitközség elnöke hosszú ideig a malomtulajdonos Spiegel család tagjai közül került ki. A közösség temetôvel, NAGYGEJÔC két bet midrassal, valamint héderrel és különAz Ungvári járáshoz tartozó településen már bözô egyesületekkel rendelkezett. Az 1890- ben 1840- ben jelentôs zsidó közösség élt, összesen épült nagyzsinagóga mellett talmud- tóra és 52 fô. 1880- ban Nagygejôc 1105 lakosából 183 mikve mûködött. 1219


fizetô sem volt, mivel az iparrevízió a közösség minden tagját megfosztotta munkájától. Április 16- án a helyi zsidók az Ungvári járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Nagydobronyban nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 100; MZSMLD, 736; RLB- H, 563- 567; ZS- H, 439, 846; ZSN, 310-311.

UNG VÁRMEGYE

Nagykapos, ortodox zsinagóga A népszámlálások tanúbizonysága szerint 1910 és 1941 között a közösség lélekszáma növekedett: 1910- ben 249, 1921- ben 354, 1930- ban pedig 477 zsidó élt Nagykaposon. 1941- ben 464 izraelita és 13 kikeresztelkedett zsidó lakott a 2668 lakossal rendelkezô településen. Fried Jakov Meir rabbi 1935- ben halt meg, ôt fia, Sándor (Mordechaj David) követte. 1944- ben Fried rabbi mellett, aki anyakönyvvezetô rabbiként mûködött, Jakab (Jakov) Lebovits szolgált alrabbiként. A két világháború között a zsidók aktívan részt vettek a település politikai életében is, az 1928- as helyhatósági választásokon a Zsidó Párt két helyet is szerzett. Emellett Nagykaposon különbözô cionista szervezetek és az Agudat Jiszrael is mûködött. 1941- ben a magyar hatóságok néhány hontalannak nyilvánított családot a német megszállás alatt lévô Galíciába deportáltak. Többségüket augusztus 27–28- án Kamenyec- Podolszkij mellett német egységek meggyilkolták. 1944. április közepén a helyi mintegy 460 zsidót a csendôrök a zsinagóga udvarán gyûjtötték össze. Oda kerültek a Nagykaposi járás1220

ban élô zsidók is. Április 16- án a járás egész zsidó lakosságát Ungvárra, a Moskovits- téglagyári gettóba vitték. A háborút követôen Nagykaposon megújult a közösségi élet, 1947- ben 201 zsidó lakost írtak össze. A hitközség Grünfeld Izsó és Braun Ludovit vezetése alatt mûködött, a helyi zsidók többsége a szomszédos falvakból származó túlélô volt. Túlnyomó részük 1949- ben kivándorolt. Abban az évben már csak mintegy 70 zsidó maradt a településen. A következô években azonban ôk is lassan elköltöztek Nagykaposról, fôleg a közeli Kassára. Az 1980- as években a helységben már csak néhány zsidó élt. A Nagykaposi járásban 1941- ben zsidók a következô településeken éltek (zárójelben az izraeliták, illetve az össznépesség lélekszáma): *Abara (16; 767), *Bajánháza (6; 601), *Bés (29; 675), *Budaháza (5; 147), *Csicser (54; 1180), *Deregnyô (58; 1062), *Dobóruszka (17; 577), *Gálocs (41; 529), *Hegyi (14; 375), *Iske (7; 235), *Kisráska (11; 329), *Mátyóc (5; 574), *Mészpest (15; 184), *Mokcsakerész (44; 543), *Nagykapos (464; 2668), *Nagyráska (8; 423), *Nagyszelmenc (32; 929), *Nyárádkelecsény (32; 877), *Palágykomoróc (49; 811), *Palló (32; 520), *Szirénfalva (7; 723), *Ungmogyorós (30; 383), *Vaján (60; 691), *Vajkóc (20; 246) és *Veskóc (35; 373). Források: FK- MJ, 144; KJ- F, 326- 327; MZSML- D, 656; PH- S, 189- 191; RLB- H, 563567; RU, 98; YVA, 03-5595, 03-5711; ZS- H, 448, 846; ZS- N, 310-311.

NAGYLÁZ Az Ungvidéki járáshoz tartozó településen már 1840- ben éltek zsidók, összesen 17- en. Nagyláz 713 lakosából 1880- ban 83 volt zsidó. A helyi zsidók eleinte az ungvári, majd 1889- tôl a szerednyei ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség lélekszáma a 20. század elsô felében jelentôsen lecsökkent: 1910- ben 46, 1921- ben 31,

NAGYPOLÁNY

csendôrök a járásszékhelyre, Nagykaposra gyûjtötték össze. Április 16- án Nagykaposról az egész járás zsidó lakosságát Ungvárra, a Moskovits- téglagyári gettóba vitték. A háborút követôen a közösségi élet Nagyráskán nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; RLB- H, 563- 567; ZS- H, 846; ZS- N, 310-311.

NAGYRÁT Az Ungvári járáshoz tartozó településen már 1840- ben jelentôs számban éltek zsidók, összesen 44 fô. 1880- ra azonban a közösség lélekszáma lecsökkent, akkor Nagyrát 530 lakosából 26 volt zsidó. A faluban élô zsidók eleinte az ungvári, majd 1889- tôl a csapi ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség lélekszáma a 20. század elsô felében apadt: 1910- ben 20, 1921ben 23, 1930- ban pedig mindössze 8 zsidó élt Nagyráton. 1941- ben 12 zsidó élt az 565 lakossal rendelkezô településen. A helyi zsidók 1944. április 16- án az Ungvári járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Nagyráton nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 94; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846, 860; ZS- N, 310-311.

A Nagybereznai járáshoz tartozó településen 1840- ben 14 zsidó élt. 1880- ban Nagypolány 610 lakosából 100 volt zsidó. A helyi zsidók a nagybereznai ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a településen a 20. század folyamán a zsidó közösség lélekszáma jelentôsen csökkent: 1941- ben 65 zsidó élt a 864 lakossal rendelkezô Nagypolányban. A helyi, fôleg haszid zsidók aktívan részt vettek a cionista mozgalomban, utolsó rabbijuk Joseph Moshe Goldenberg volt. A helyi zsidók 1944. április 16- án a Nagybereznai járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Nagypolányban nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; RLB- H, 563- 567; ZS- H, 846; ZS- N, 312-313. NAGYSZELMENC

NAGYRÁSKA A Nagykaposi járáshoz tartozó településen 1840- ben 12 zsidó élt. 1880- ban Nagyráska 506 lakosából 59 volt zsidó. A faluban élô zsidók a nagykaposi ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1910 és 1941 között a népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség szinte teljesen elnéptelenedett: 1941- ben már csak 8 zsidó lakott a 423 lakossal rendelkezô településen. 1944. április közepén a helyi zsidókat a

A Nagykaposi járáshoz tartozó településen 1840- ben is éltek zsidók, összesen 35- en. 1880ban Nagyszelmenc 758 lakosából 69 volt zsidó. A faluban élô zsidók a nagykaposi ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1910 és 1941 között a népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség lélekszáma lecsökkent: 1910- ben 54, 1921ben és 1930- ban 30 zsidó élt Nagyszelmencen. 1941- ben 32 zsidó lakott a 929 lakossal rendelkezô településen. 1944. április közepén a helyi zsidókat a csendôrök a járásszékhelyre, Nagykaposra gyûj1221


1930- ban pedig 26 zsidó élt Nagykázon. 1941ben 27 zsidó élt a 888 lakossal rendelkezô településen. A helyi zsidók 1944. április 16- án az Ungvidéki járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Nagylázon nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 98; MZSMLD, 3336; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846, 860; ZSN, 318-319.

UNG VÁRMEGYE

tötték össze. Április 16- án Nagykaposról az A háborút követôen a közösségi élet Nevicegész járás zsidó lakosságát Ungvárra, a Mosko- kén nem újult meg. vits- téglagyári gettóba vitték. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 100; RLB- H, A háborút követôen a közösségi élet Nagy- 563-567; ZS- H, 846, 860; ZS- N, 318-319. szelmencen nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- F, 327; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 310-311. NOVASZEDLICA

NAGYTURICA

A helység jelenlegi magyar neve Újszék. A Nagybereznai járáshoz tartozó településen 1840- ben már éltek zsidók, összesen 8 fô. 1880- ban Novaszedlica 339 lakosából 27 volt zsidó. A helyi zsidók a nagybereznai ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1910 és 1941 között azonban a népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség nem tudott megerôsödni: 1941- ben 25 zsidó élt a 896 lakossal rendelkezô településen. A helyi zsidók 1944. április 16- án a Nagybereznai járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Novaszedlicán nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; RLB- H, 563- 567; ZS- H, 846; ZS- N, 312-313.

A helység jelenlegi magyar neve Nagyturjaszög. A Perecsenyi járáshoz tartozó településen 1840ben is éltek zsidók, összesen 24 fô. 1880- ban Nagyturica 636 lakosából 19 volt zsidó. A faluban élô zsidók az ungvári ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint Nagyturicán a 20. század elsô felében továbbra is kis zsidó közösség élt: 1910ben 42, 1921- ben 41, 1930- ban pedig 34 zsidó élt a településen. 1941- ben 30 zsidó élt az 1303 lakossal rendelkezô településen. 1944. április 16- án a helyi zsidókat a csendôrök elôbb a járásszékhelyre, Perecsenyre, majd onnan Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba vitték. A háborút követôen a közösségi élet Nagyturicán nem újult meg. NYÁRÁDKELECSÉNY Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 95; RLB- H, A Nagykaposi járáshoz tartozó településen 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 314-315. 1840- ben 27 zsidó élt. 1880- ban Nyárádkelecsény 996 lakosából 121 volt zsidó. A faluban élô zsidók a nagykaposi ortodox anyahitközségNEVICKE hez tartoztak. 1910 és 1941 között a népszámláAz Ungvidéki járáshoz tartozó településen már lások tanúbizonysága szerint a közösség lélek1840- ben éltek zsidók, összesen 17- en. 1880- ban száma jelentôsen lecsökkent: 1941- ben már Nevicke 669 lakosából 20 volt zsidó. A helyi csak 32 zsidó lakott a 877 lakossal rendelkezô zsidók eleinte az ungvári, majd 1889- tôl a sze- településen. rednyei ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1944. április közepén a helyi zsidókat a A népszámlálások tanúbizonysága szerint a kö- csendôrök a járásszékhelyre, Nagykaposra gyûjzösség lélekszáma a 20. század elsô felében sem tötték össze. Április 16- án aztán Nagykaposról növekedett: 1910- ben 16, 1921- ben 21, 1930- ban az egész járás zsidó lakosságát Ungvárra, a Mospedig 17 zsidó élt Nevickén. 1941- ben 12 zsidó kovits- téglagyári gettóba vitték. élt a 770 lakossal rendelkezô településen. A háborút követôen a közösségi élet NyáA helyi zsidók 1944. április 16- án az Ungvi- rádkelecsényen nem újult meg. déki járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Források: FK- MJ, 144; RLB- H, 563- 567; Moskovits- téglagyár területén létrehozott get- ZS- H, 846; ZS- N, 310-311. tóba kerültek. 1222

OROSZHRABÓC

A helység jelenlegi magyar neve Dióska. A Szobránci járáshoz tartozó településen már 1840- ben éltek zsidók, akkor összesen 7 fô. 1880- ban Orehova 198 lakosából 25 volt zsidó. A faluban élô zsidók a szobránci ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1910 és 1941 között a népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség nem tudott megerôsödni: 1910- ben 15, 1921ben 17, 1930- ban pedig 14 zsidó élt Orehován. 1941- ben csupán 12 zsidó lakott a 395 lakossal rendelkezô településen. 1944. április 16- án a helyi zsidókat a csendôrök a Szobránci járás zsidó lakosságával együtt Szobráncon, a zsinagógában gyûjtötték össze. Miután maradék értékeiket is elvették tôlük, április 22- én Ungvárra, a Moskovits- téglagyárban létrehozott gettóba vitték ôket. A háborút követôen a közösségi élet Orehován nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- F, 329; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 316-317.

A helység jelenlegi magyar neve Nagygereblyés. A Nagybereznai járáshoz tartozó településen 1840- ben már éltek zsidók, akkor összesen 17 fô. Oroszhrabóc 350 lakosából 1880- ban 32 volt zsidó. A helyi zsidók a nagybereznai ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1910 és 1941 között a népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség nem tudott megerôsödni: 1941- ben 34 zsidó élt a 672 lakossal rendelkezô településen. 1941- ben a magyar hatóságok néhány hontalannak nyilvánított családot a német megszállás alatt lévô Galíciába deportáltak. Egyetlen család sem tért vissza a községbe, többségüket augusztus 27–28- án Kamenyec- Podolszkij mellett német egységek meggyilkolták. A helyi zsidók 1944. április 16- án a Nagybereznai járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Oroszhrabócon nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; MZSML- D, 2253, 2351; RLB- H, 563- 567; ZS- H, 846; ZS- N, 314315.

ORLYAVA A helység jelenlegi magyar neve Ungsasfalva. Az Ungvidéki járáshoz tartozó településen már 1840- ben 7 zsidó élt. Orlyava 419 lakosából 1880- ban 85 volt zsidó. A helyi zsidók eleinte az ungvári, majd 1889- tôl a szerednyei ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség lélekszáma a 20. század elsô felében valamelyest növekedett: 1910- ben 89, 1921- ben 83, 1930- ban pedig 95 zsidó élt Orlyaván. 1941- ben 110 izraelita vallású és egy kikeresztelkedett zsidó élt az 568 lakossal rendelkezô településen. A helyi zsidók 1944. április 16- án az Ungvidéki járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Orlyaván nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 98; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846, 860; ZS- N, 318-319.

OROSZKOMORÓC Az Ungvidéki járáshoz tartozó településen 1880- ban a 742 lakosból 115 volt zsidó. A faluban élô zsidók eleinte az ungvári, majd 1889tôl a szerednyei ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség lélekszáma a 20. század elsô felében nem változott jelentôsen: 1910- ben 96, 1921- ben 99, 1930- ban pedig 94 zsidó élt Oroszkomorócon. 1941- ben 98 zsidó élt az 1110 lakossal rendelkezô településen. A helyi zsidók 1944. április 16- án az Ungvidéki járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Oroszkomorócon nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 98; MZSMLD, 2162; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846, 860; ZSN, 318-319. 1223


OREHOVA

UNG VÁRMEGYE

OROSZMOCSÁR A Nagybereznai járáshoz tartozó településen már 1840- ben éltek zsidók, akkor 8 fô. Oroszmocsár 182 lakosából 1880- ban 17 volt zsidó. A faluban élô zsidók a nagybereznai ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség a 20. század elsô felében sem erôsödött meg: 1910-ben 15, 1921-ben és 1930-ban 11 zsidó élt Oroszmocsáron. 1941- ben szintén 11 zsidó élt a 283 lakossal rendelkezô településen. A helyi zsidók 1944. április 16- án a Nagybereznai járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Oroszmocsáron nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 91; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 314-315.

OROSZPATAK

tak. 1910 és 1941 között a népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség továbbra sem tudott megerôsödni: 1941- ben mindössze 5 zsidó élt a 468 lakossal rendelkezô településen. A helyi zsidók 1944. április 16- án a Nagybereznai járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Oroszvolován nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; RLB- H, 563- 567; ZS- H, 846; ZS- N, 314-315.

ÓKEMENCE Az Ungvidéki járáshoz tartozó településen 1840- ben 7 zsidó élt. Ókemence 540 lakosából 1880- ban 26 volt zsidó. A helyi zsidók eleinte az ungvári, majd 1889- tôl a szerednyei ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség lélekszáma a 20. század elsô felében kissé növekedett: 1910ben 43, 1921- ben 34, 1930- ban azonban csak 28 zsidó élt Ókemencén. 1941- ben 42 zsidó élt a 926 lakossal rendelkezô településen. A helyi zsidók 1944. április 16- án az Ungvidéki járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Ókemencén nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 100; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846, 860; ZS- N, 318-319.

A Nagybereznai járáshoz tartozó településen 1840- ben 9 zsidó élt. Oroszpatak 251 lakosából 1880- ban 13 volt zsidó. A helyi zsidók a nagybereznai ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1910 és 1941 között a népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség nem tudott megerôsödni: 1941- ben csupán 8 zsidó élt az 518 lakossal rendelkezô településen. A helyi zsidók 1944. április 16- án a Nagybereznai járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Oroszpatakon nem újult meg. ÓSZEMERE Források: FK- MJ, 144; RLB- H, 563- 567; A Perecsenyi járáshoz tartozó településen 1840ZS- H, 846; ZS- N, 314-315. ben is éltek zsidók, összesen 13 fô. 1880- ban Ószemere 557 lakosából 18 volt zsidó. A faluban élô zsidók az ungvári ortodox anyahitközOROSZVOLOVA séghez tartoztak. A népszámlálások tanúbiA helység jelenlegi magyar neve Barkócháza. zonysága szerint Ószemerén a 20. század elsô A Nagybereznai járáshoz tartozó településen felében továbbra is kis zsidó közösség élt: 19101840- ben 16 zsidó élt. Oroszvolova 296 lakosá- ben 33, 1921- ben 39, 1930- ban pedig 40 zsidó élt ból 1880- ban csak 9 volt zsidó. A helyi zsidók a a településen. 1941- ben 32 zsidó, 10-12 család élt nagybereznai ortodox anyahitközséghez tartoz- az 1225 lakossal rendelkezô településen. 1224

1910 és 1941 között a népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség nem tudott megerôsödni: 1910- ben 64, 1921- ben 57, 1930- ban pedig 46 zsidó élt Ördögporubán. 1941- ben 52 zsidó lakott az 588 lakossal rendelkezô településen. 1944. április 16- án a helyi zsidókat a csendôrök a Szobránci járás zsidó lakosságával együtt Szobráncon, a zsinagógában gyûjtötték össze. Miután maradék értékeiket is elvették tôlük, április 22- én Ungvárra, a Moskovits- téglagyárban létrehozott gettóba vitték ôket. A háborút követôen a közösségi élet Ördögporubán nem újult meg. ÓSZTUZSICA Források: FK- MJ, 144; KJ- F, 331; RLB- H, A helység jelenlegi magyar neve Patakófalu. 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 316-317. A Nagybereznai járáshoz tartozó településen 1840- ben is éltek zsidók, összesen 14 fô. Ósztuzsica 356 lakosából 1880- ban 20 volt zsidó. A fa- ÔRDARMA luban élô zsidók a nagybereznai ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1910 és 1941 között a Az Ungvári járáshoz tartozó településen már népszámlálások tanúbizonysága szerint a közös- 1840- ben nagy zsidó közösség élt, amely 193 lelség nem tudott megerôsödni: 1910- ben 27, ket számlált. 1880- ra a közösség lélekszáma to1921- ben 14, 1930- ban pedig 19 zsidó élt Ósztu- vább nôtt, akkor Ôrdarma 1380 lakosából 352 zsicán. 1941- ben 17 zsidó élt a 658 lakossal ren- volt zsidó. A faluban élô zsidók eleinte az ungvári, majd a nagyszôllôsi ortodox anyahitközdelkezô településen. Ha 1944- ben éltek zsidók Ósztuzsicán, akkor séghez tartoztak, de saját imaházzal rendelkezáprilis 16- án a Nagybereznai járás zsidó lakossá- tek, és metszôt is alkalmaztak, aki a rabbi bizogával együtt ôk is Ungvárra, a Moskovits- tégla- nyos funkcióit is ellátta. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség lélekszáma a gyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Ósztu- 20. század elsô felében csökkent: 1910- ben 284, zsicán nem újult meg. 1921- ben 235, 1930- ban pedig 237 zsidó élt ÔrForrások: FK- MJ, 144; KJ- K, 92; RLB- H, darmán. 1941- ben 241 zsidó élt az 1305 lakossal 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 314-315. rendelkezô településen. A fiókhitközség utolsó gondnoka Weisz Ferenc földmûves volt. 1944 elején a közösség 164 tagból állt, akik közül 25en fizettek hitközségi adót. ÖRDÖGPORUBA A helyi zsidók 1944. április 16- án az Ungvári A helység jelenlegi magyar neve Ördögvágás. járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a A Szobránci járáshoz tartozó településen 1840- Moskovits- téglagyár területén létrehozott getben 20 zsidó élt. Ördögporuba 382 lakosából tóba kerültek. 1880- ban 64 volt zsidó. A faluban élô zsidók a A háborút követôen a közösségi élet Ôrdarszobránci ortodox anyahitközséghez tartoztak. mán nem újult meg. A kis közösségnek volt azonban saját imaháza Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 101; RLB- H, és temetôje. Utóbbit a szomszédos prikopai 563- 567; RU, 117; ZS- H, 518, 846; ZS- N, 310fiókhitközséggel osztotta meg, és metszôt is kö- 311. zösen szerzôdtettek. A szobránci anyahitközség rabbija rendszeresen látogatta a kis közösséget. 1225


1944. április 16- án a helyi zsidókat a csendôrök elôbb a járásszékhelyre, Perecsenyre, majd onnan Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba vitték. Néhány váltás ruhán és élelmen kívül semmit sem vihettek magukkal. A háborút követôen a közösségi élet Ószemerén nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 95; MZSMLD, 2388; RLB- H, 563- 567; ZS- H, 846; ZS- N, 314-315.

UNG VÁRMEGYE

PALÁGYKOMORÓC

PATKANYÓC

A Nagykaposi járáshoz tartozó településen 1840- ben jelentôs számban éltek zsidók, összesen 50- en voltak. 1880- ban Palágykomoróc 766 lakosából 97 volt zsidó. A faluban élô zsidók a nagykaposi ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1910 és 1941 között a népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség lélekszáma erôsen csökkent: 1910- ben 76, 1921- ben 86, 1930ban pedig 76 zsidó élt Palágykomorócon. 1941ben 49 zsidó lakott a 811 lakossal rendelkezô településen. 1944. április közepén a helyi zsidókat a csendôrök a járásszékhelyre, Nagykaposra gyûjtötték össze. Április 16- án Nagykaposról az egész járás zsidó lakosságát Ungvárra, a Moskovits- téglagyári gettóba vitték. A háborút követôen a közösségi élet Palágykomorócon nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 94; MZSMLD, 1108; RLB- H, 563- 567; ZS- H, 846; ZS- N, 310-311.

A helység jelenlegi magyar neve Patakos. Az Ungvidéki járáshoz tartozó településen már 1840- ben éltek zsidók, akkor összesen 8 fô. Patkanyóc 1045 lakosából 1880- ban 117 volt zsidó. A faluban élô zsidók eleinte az ungvári, majd 1889- tôl a szerednyei ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség lélekszáma a 20. század elsô felében nem változott jelentôsen: 1941- ben 106 zsidó élt az 1576 lakossal rendelkezô településen. A helyi zsidók 1944. április 16- án az Ungvidéki járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Patkanyócon nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; MZSML- D, 2372; RLB- H, 563- 567; ZS- H, 846, 860; ZS- N, 318319.

PALLÓ

A Perecsenyi járás székhelyére a földbirtokos Perecsényi család hívta be a zsidókat. A birtokán élô zsidók sorsán ez a család még a holokauszt éveiben is igyekezett enyhíteni. 1840- ben már jelentôs számú zsidó volt a településen, a közösség 76 fôt számlált. Perecseny 1233 lakosából 1880- ban 98 volt zsidó. A faluban élô zsidók az ungvári ortodox anyahitközséghez tartoztak, de a közösség tagjainak többsége a munkácsi rabbi, Chajim Elazar Sapira híve volt.

A Nagykaposi járáshoz tartozó településen 1840- ben 28 zsidó élt. Palló 518 lakosából 1880ban 33 volt zsidó. A faluban élô zsidók a nagykaposi ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1910 és 1941 között a népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség nem tudott megerôsödni: 1910- ben 22, 1921- ben 21, 1930- ban pedig 27 zsidó élt Pallón. 1941- ben 32 zsidó lakott az 520 lakossal rendelkezô településen. 1944. április közepén a helyi zsidókat a csendôrök a járásszékhelyre, Nagykaposra gyûjtötték össze. Április 16- án Nagykaposról az egész járás zsidó lakosságát Ungvárra, a Moskovits- téglagyári gettóba vitték. A háborút követôen a közösségi élet Pallón nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 94; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 310-311.

PERECSENY

Perecseny, ortodox zsinagóga 1226

Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 96; MZSML- D, 139, 1859, 2886; RLB- H, 563- 567; ZS- H, 846; ZS- N, 314-315.

POROSKÔ A Perecsenyi járáshoz tartozó településen 1840ben is éltek zsidók, összesen 21 fô. Poroskô 636 lakosából 1880- ban 97 volt zsidó. A faluban élô

zsidók az ungvári ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint Poroskôn a 20. század elsô felében továbbra is viszonylag jelentôs számú zsidó közösség élt: 1910- ben 130, 1921- ben 111, 1930- ban pedig 101 zsidó élt a településen. 1941- ben mintegy 20-25 családban 110 zsidó élt a 2921 lakossal rendelkezô településen. 1944. március 19- ét követôen a településre érkezô németek gyakran betörtek a zsidók házaiba, és szabadon raboltak. A zsidóknak délután 5 óra után kijárási tilalmat rendeltek el. Április 16- án a poroskôi zsidókat a csendôrök elôször a járásszékhelyre, Perecsenyre, majd onnan Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba vitték. A háborút követôen a közösségi élet Poroskôn nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 96; MZSMLD, 161; RLB- H, 563- 567; ZS- H, 846; ZS- N, 314-315.

POROSZTÓ A Szobránci járáshoz tartozó településen már 1840- ben szép számban éltek zsidók, összesen 45 fô. Porosztó 394 lakosából 1880- ban 83 volt zsidó, a lakosság ötöde. A faluban élô zsidók a szobránci ortodox anyahitközséghez tartoztak, de saját imaházzal és mikvével rendelkeztek. A szobránci rabbi heti rendszerességgel látogatta a porosztói közösséget. 1910 és 1941 között a népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség lélekszáma jelentôsen csökkent: 1910- ben és 1921- ben 68, 1930- ban pedig 44 zsidó élt Porosztón. 1941- ben csupán 26 zsidó lakott a 426 lakossal rendelkezô településen. 1944. április 16- án a helyi zsidókat a csendôrök a Szobránci járás zsidó lakosságával együtt Szobráncon, a zsinagógában gyûjtötték össze. Miután maradék értékeiket is elvették tôlük, április 22- én Ungvárra, a Moskovits- téglagyárban létrehozott gettóba vitték ôket. A háborút követôen a közösségi élet Porosztón nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- F, 331; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 316-317. 1227


A népszámlálások tanúbizonysága szerint Perecsenyben a 20. század elsô felében tovább növekedett a zsidó közösség lélekszáma: 1910- ben 214, 1921- ben 196, 1930- ban pedig 176 zsidó élt a járásszékhelyen. 1941- ben 199 zsidó, mintegy 30 család élt a 3667 lakossal rendelkezô településen. Az iparengedély- revízió során a magyar hatóságok a település szinte mindegyik zsidó lakóját megfosztották megélhetésétôl. Akiket feketézésen kaptak, a hatóságok elfogták, és többnyire súlyosan bántalmazták ôket. 1944. április 16- án aztán a perecsenyi zsidókat összegyûjtötték a zsinagógában. Ott töltötték az éjszakát, és másnap délután, miután a csendôrök mindenkit végigmotoztak, elrejtett értékek után kutatva, tehervagonokban Ungvárra, a Moskovits- téglagyárban létrehozott gettóba szállították ôket. A háborút követôen a közösségi élet Perecsenyben nem újult meg. A Perecsenyi járásban 1941- ben zsidók az alábbi községekben éltek (zárójelben az izraeliták, illetve az összlakosság lélekszáma; szögletes zárójelben a napjainkban használt helységnév): *Bercsényifalva (105; 1647), *Drugetháza (56; 2116), *Kispásztély (15; 338), *Kisturica [Kisturjaszög] (11; 993), *Mokra (9; 556), *Nagyturica [Nagyturjaszög] (30; 1303), *Ószemere (32; 1225), *Perecseny (199; 3667), *Poroskó (110; 2921), *Rákó (37; 1207), *Turjabisztra [Turjasebes] (71; 1701), *Turjapaszika [Turjavágás] (49; 1998), *Turjapolena (Turjapoljana) [Turjamezô] (64; 1830), *Turjaremete (168; 2667), *Újkemence (32; 555), *Újszemere (9; 1118), *Vorocsó [Kapuszög] (5; 947) és *Vulsinka [Egreshát] (6; 739).

UNG VÁRMEGYE

PRIKOPA

A háborút követôen a közösségi élet Rahoncán nem újult meg. A helység jelenlegi magyar neve Kapás. A SzobForrások: FK- MJ, 144; KJ- K, 101; RLB- H, ránci járáshoz tartozó településen 1746- ban 563-567; ZS- H, 846, 860; ZS- N, 318-319. már élt egy zsidó család. 1840- re a közösség 18 tagot számlált. Prikopa 363 lakosából 1880- ban 115 volt zsidó, a lakosság majdnem harmada. RÁKÓ A faluban élô zsidók a szobránci ortodox anyahitközséghez tartoztak. A közösségnek saját A Perecsenyi járáshoz tartozó településen 1840imaháza, mikvéje és temetôje volt, és saktert is ben is éltek zsidók, összesen 10 fô. Rákó 600 laalkalmazott. Az 1930- as években dájánként kosából 1880- ban 22 volt zsidó. A faluban élô Grünfeld Ármin volt a közösség vallási vezetô- zsidók az ungvári ortodox anyahitközséghez je. 1910 és 1941 között a népszámlálások tanúbi- tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága zonysága szerint a közösség lélekszáma kissé le- szerint Rákón a 20. század elsô felében viszonycsökkent: 1910- ben még 116, 1921- ben már csak lag kis létszámú zsidó közösség élt: 1910- ben 50, 94, 1930- ban pedig 82 zsidó élt Prikopán. 1941- 1921- ben 55, 1930- ban pedig 41 zsidót számolben csupán 84 zsidó lakott a 616 lakossal ren- tak össze. 1941- ben 37 zsidó élt az 1207 lakossal rendelkezô településen, összesen mintegy 10-15 delkezô településen. 1944. április 16- án a helyi zsidókat a csend- család. Többségük gazdálkodó, kiskereskedô és ôrök a Szobránci járás zsidó lakosságával kisiparos volt. A falu tisztviselôi rendkívüli sziegyütt Szobráncon, a zsinagógában gyûjtötték gorúsággal hajtották végre a zsidóellenes renössze. Miután maradék értékeiket is elvették delkezéseket. 1944. április 16- án a helyi zsidóknak egy óra tôlük, április 22- én Ungvárra, a Moskovits- tégalatt össze kellett csomagolniuk, majd szekerelagyárban létrehozott gettóba vitték ôket. A háborút követôen Prikopán megújult a ken, csendôrkísérettel a szomszédos Turjaremetéközösségi élet, 1947- ben 23 zsidó élt a települé- re vitték ôket. Turjaremetén kaszárnyában hesen, 1949- ben azonban valamennyien elhagy- lyezték el ôket a puszta földön. Miután megmotozták, és minden értéktárgyuktól megfosztották ták a községet, többségük alijázott. Források: FK- MJ, 144; KJ- F, 330; PH- S, ôket, a közösséget két nap múlva iparvasúton 460; RLB- H, 563- 567; ZS- H, 846; ZS- N, 316- Ungvárra, a Moskovits- téglagyárba szállították. A háborút követôen a közösségi élet Rákón 317. nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 96; MZSMLRAHONCA D, 1464, 1968, 2253; RLB- H, 563- 567; ZS- H, Az Ungvidéki járáshoz tartozó településen már 846; ZS- N, 314-315. 1840- ben éltek zsidók, összesen 12- en. Rahonca 434 lakosából 1880- ban 14 volt zsidó. A helyi zsidók eleinte az ungvári, majd 1889- tôl a szered- REMETEVASGYÁR nyei ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség a A Szobránci járáshoz tartozó településen 184020. század elsô felében szinte teljesen elnéptele- ben 12 zsidó élt. Remetevasgyár 625 lakosából nedett: 1910- ben 17, 1921- ben 21, 1930- ban pedig 1880- ban még mindig csak mindössze 8 volt zsi16 zsidó élt Rahoncán. 1941- ben egyetlen zsidó dó. A faluban élô zsidók a szobránci ortodox anyahitközséghez tartoztak, de a helyi zsidók a élt a 721 lakossal rendelkezô településen. Ha 1944- ben éltek zsidók Rahoncán, akkor 20. században már saját imaházzal rendelkeztek, az Ungvidéki járás zsidó lakosságával együtt áp- az anyahitközség saktere pedig hetente látogatta rilis 16- án Ungvárra, a Moskovits- téglagyár te- a közösséget. 1910 és 1941 között a népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség valamerületén létrehozott gettóba kerültek. 1228

ROSZTOKAPÁSZTÉLY A helység jelenlegi magyar neve Felsôpásztély. A Nagybereznai járáshoz tartozó településen 1840- ben is éltek zsidók, összesen 10 fô. Rosztokapásztély 268 lakosából 1880- ban 12 volt zsidó. A településen élô zsidók a nagybereznai ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség a 20. század elsô felében sem erôsödött meg: 1910ben 13, 1921- ben 8, 1930- ban pedig 13 zsidó élt Rosztokapásztélyon. 1941- ben is csupán 8 zsidó élt a 498 lakossal rendelkezô településen. A helyi zsidók 1944. április 16- án a Nagybereznai járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Rosztokapásztélyon nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 90; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 314-315.

erôsödni: 1941- ben mindössze 11 zsidó élt a 371 lakossal rendelkezô településen. A helyi zsidók 1944. április 16- án a Nagybereznai járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Runyinán nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; RLB- H, 563- 567; ZS- H, 846; ZS- N, 312-313.

SÁROSPOLYÁNKA A helység jelenlegi magyar neve Sárosmezô. A Szobránci járáshoz tartozó településen már 1840- ben 35 fôt számláló zsidó közösség lakott. Sárospolyánka 395 lakosából 1880- ban 21 volt zsidó. A faluban élô zsidók a szobránci ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1910 és 1941 között a népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség lélekszáma nagyon visszaesett: 1910- ben 18, 1921- ben 5, 1930- ban pedig 6 zsidó élt Sárospolyánkán. 1941- ben 11 zsidó lakott a 381 lakossal rendelkezô településen. 1944. április 16- án a helyi zsidókat a csendôrök a Szobránci járás zsidó lakosságával együtt Szobráncon, a zsinagógában gyûjtötték össze. Miután maradék értékeiket is elvették tôlük, április 22- én Ungvárra, a Moskovits- téglagyárban létrehozott gettóba vitték ôket. A háborút követôen a közösségi élet Sárospolyánkán nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- F, 331; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 316-317.

SÁROSREMETE RUNYINA A helység jelenlegi magyar neve Juhászlak. A Nagybereznai járáshoz tartozó településen 1840- ben 11 zsidó élt. Runyina 227 lakosából 1880- ban 23 volt zsidó. A helyi zsidók a nagybereznai ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1910 és 1941 között a népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség nem tudott meg-

A Szobránci járáshoz tartozó településen 1840ben 14 zsidó élt. Sárosremete 277 lakosából 1880- ban 33 volt zsidó. A faluban élô zsidók a szobránci ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1910 és 1941 között a népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség nem tudott megerôsödni: 1910- ben 17, 1921- ben 13, 1930- ban pedig 20 zsidó élt Sárosremetén. 1941- ben 12 zsidó lakott a 455 lakossal rendelkezô településen. 1229


lyest megerôsödött: 1910- ben 33, 1921- ben 29, 1930- ban pedig 40 zsidó élt Remetevasgyáron. 1941- ben 31 izraelita és egy kikeresztelkedett zsidó lakott a 917 lakossal rendelkezô településen. 1944. április 16- án a helyi zsidókat a csendôrök a Szobránci járás zsidó lakosságával együtt Szobráncon, a zsinagógában gyûjtötték össze. Miután maradék értékeiket is elvették tôlük, április 22- én Ungvárra, a Moskovits- téglagyárban létrehozott gettóba vitték ôket. A háborút követôen a közösségi élet Remetevasgyáron nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- F, 331; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 316-317.

UNG VÁRMEGYE

1944. április 16- án a helyi zsidókat a csendôrök a Szobránci járás zsidó lakosságával együtt Szobráncon, a zsinagógában gyûjtötték össze. Miután maradék értékeiket is elvették tôlük, április 22- én Ungvárra, a Moskovits- téglagyárban létrehozott gettóba vitték ôket. A háborút követôen a közösségi élet Sárosremetén nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- F, 331; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 316-317.

SISLÓC

A háborút követôen a közösségi élet Smigócon nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; RLB- H, 563- 567; ZS- H, 846; ZS- N, 314-315.

SÓSLAK A Nagybereznai járáshoz tartozó településen már 1840- ben éltek zsidók, akkor összesen 16 fô. Sóslak 382 lakosából 1880- ban 43 volt zsidó. A faluban élô zsidók a nagybereznai ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1910 és 1941 között a népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség lélekszáma hanyatlott: 1910- ben 20, 1921ben 14, 1930- ban pedig 23 zsidó élt Sóslakon. 1941- ben 21 zsidó élt a 713 lakossal rendelkezô településen. A helyi zsidók 1944. április 16- án a Nagybereznai járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Sóslakon nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 92; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 314-315.

Az Ungvári járáshoz tartozó településen már 1840- ben éltek zsidók, összesen 10 fô. Sislóc 289 lakosából 1880- ban 14 volt zsidó. A faluban élô zsidók az ungvári ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség lélekszáma a 20. század elsô felében sem nôtt meg: 1910- ben 23, 1921- ben és 1930- ban 10 zsidó élt Sislócon. 1941- ben 7 zsidó élt az 322 lakossal rendelkezô településen. A helyi zsidók 1944. április 16- án az Ungvári járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Sislócon nem újult meg. SZALÓKA Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 101; RLB- H, Az Ungvári járáshoz tartozó településen már 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 310-311. 1840- ben éltek zsidók, összesen 6 fô. Szalóka 661 lakosából 1880- ban 16 volt zsidó. A faluban élô zsidók az ungvári ortodox anyahitközségSMIGÓC hez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysáA helység jelenlegi magyar neve Sugó. A Nagy- ga szerint a közösség lélekszáma a 20. század elbereznai járáshoz tartozó településen 1840- ben sô felében sem nôtt: 1941- ben mindössze 12 zsimár éltek zsidók, akkor összesen 14 fô. A helyi dó élt a 829 lakossal rendelkezô településen. A helyi zsidók 1944. április 16- án az Ungvári zsidók a nagybereznai ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1910 és 1941 között a népszámlá- járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moslások tanúbizonysága szerint a közösség nem kovits- téglagyár területén létrehozott gettóba tudott megerôsödni: 1941- ben mindössze 8 zsi- kerültek. A háborút követôen a hitközségi élet Szalódó élt a 387 lakossal rendelkezô településen. A helyi zsidók 1944. április 16- án a Nagybe- kán nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; RLB- H, 563- 567; reznai járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott get- ZS- H, 846; ZS- N, 310-311. tóba kerültek.

1230

A Szobránci járáshoz tartozó településen már 1840- ben éltek zsidók, a közösség akkor 9 fôbôl állt. Szenteske 249 lakosából 1880- ban 32 volt zsidó. A faluban élô zsidók a szobránci ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1910 és 1941 között a népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség továbbra is viszonylag kis létszámú maradt: Szenteskén 1910- ben 43, 1921- ben 44, 1930- ban pedig 28 zsidó élt. 1941- ben 30 zsidó, 7 család lakott a 288 lakossal rendelkezô településen. A helyi zsidók kis földjeiken gazdálkodtak, vagy kisiparosok voltak. A szenteskei hatósági emberek rendkívül szigorúan tartatták be a zsidóellenes rendelkezéseket. 1944. április 16- án a helyi zsidókat a csendôrök a Szobránci járás zsidó lakosságával együtt Szobráncon, a zsinagógában gyûjtötték össze. Miután maradék értékeiket is elvették tôlük, április 22- én Ungvárra, a Moskovits- téglagyárban létrehozott gettóba vitték ôket. A háborút követôen a hitközségi élet Szenteskén nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- F, 331; MZSMLD, 1217; RLB- H, 563- 567; ZS- H, 846; ZS- N, 316-317.

SZEREDNYE A zsidók feltehetôleg már a 18. században megtelepedtek az Ungvidéki járás székhelyén, a hitközség azonban csak 1810- ben alakult meg. Röviddel azután megérkezett az elsô rabbi, és megépült a zsinagóga. 1840- ben már 256 zsidó élt Szerednyén. A közösség vallási életére a legnagyobb hatást a pozsonyi jesivában végzett Menachem Eisenstädter (Esh) gyakorolta, aki a településen a holokausztig fennálló jesivát alapított. Ezenkívül elemi iskola és talmud- tóra is mûködött a hitközség kebelében. A két világháború között sokan támogatták a cionista irányzatokat, elsôsorban a Betart és a Hásomér Hácáirt. 1880- ban már 389 zsidó élt az 1701 lakossal rendelkezô településen. A közösség lélekszáma a 20. század elsô felében tovább növekedett:

1910- ben 482, 1921- ben 559, 1930- ban pedig 576 zsidó élt Szerednyén. A község lakosságának még 1941- ben is csaknem negyedét kitevô zsidóság – a település 2617 lakosából 619 volt zsidó – kezében volt a környezô borvidék szôlôbirtokainak jelentôs része, emellett sokan ragaszkodtak a hagyományos mesterségekhez és kereskedelmi szakmákhoz. 1939- ben, az iparengedély- revízió során a szerednyei zsidók többségét megfosztották megélhetésüktôl. Attól kezdve a településen erôs zsidóellenes közhangulat uralkodott, ablakokat törtek be, s ha szakállas zsidót láttak, bántalmazták. A közösség utolsó rabbija Emánuel (Naftali Menachem) Ádler, a hitközséghez tartozó fiókhitközségeké pedig unokatestvére, Náthán (Chajim Nachum) Ádler volt. Mindketten Auschwitzban haltak meg. A hitközség elnöke akkoriban Mermelstein Márkusz gazdálkodó volt. 1944 áprilisában a közösség 530 tagot számlált, és 78- an voltak munkaszolgálatosok. A tagok közül mindössze 53- an fizettek hitközségi adót. 1944 márciusában a Szerednyére érkezô németek elôszeretettel kerestek zsidó házakban lányokat, akik ezért sokszor akár több napra is elmenekültek otthonról, és a környéken bujkáltak. 1944. április elején a helyi zsidók részére egyhetes kijárási tilalmat léptettek életbe. Azt követôen, április 16- án, a helyi iskolában gyûjtötték össze ôket, elvették maradék értékeiket, majd vasúton Ungvárra, a Moskovits- téglagyárban létrehozott gettóba szállították ôket. A gettósításkor a Szerednyén állomásozó németek néhány olyan zsidót, akik számukra hasznos szakmákkal rendelkeztek – például a szabókat –, még egy darabig vissza akarták tartani, de a helyi jegyzô mindenkit elszállíttatott. A háborút követôen Szerednyén ugyan rövid idôre megújult a hitközségi élet, de a kommunista hatóságok nyomására hamarosan megszûnt. Az Ungvidéki járás alábbi településein éltek zsidók 1941- ben (zárójelben az izraeliták, illetve az összlakosság lélekszáma; szögletes zárójelben a napjainkban használt helységnév): *Alsódomonya (47; 1296), *Alsószlatina 1231


SZENTESKE

UNG VÁRMEGYE

(45; 689), *Andrasóc [Andrásháza] (33; 463), *Antalóc (36; 1074), *Árok (3; 782), *Bacsava [Bacsó] (202; 719), *Cigányóc [Cigányos] (15; 315), *Dubróka [Ungtölgyes] (25; 970), *Felsôdomonya (6; 728), *Felsôszlatina (8; 366), *Gerény (26; 946), *Hegyfark (7; 410), *Horlyó (133; 1332), *Iglinc [Unggesztenyés] (110; 896), *Kisluboka [Mélyút] (86; 569), *Köblér (114; 1114), *Lehóc (33; 478), *Nagygajdos (82; 719), *Nagyláz (27; 888), *Nevicke (12; 770), *Orlyava [Ungsasfalva] (110; 568), *Oroszkomoróc (98; 1110), *Ókemence (42; 926), *Patkanyóc [Patakos] (106; 1576), *Rahonca (1; 721), *Szerednye (619; 2617), *Ungcsertész (77; 510), *Unghuta (2; 845) és *Valkaja [Ungordas] (16; 653).

SZIRÉNFALVA

A Nagykaposi járáshoz tartozó településen már 1840- ben éltek zsidók, összesen 3 fô. Szirénfalva 618 lakosából 1880- ban 49 volt zsidó. A faluban élô zsidók a nagykaposi ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1910 és 1941 között a népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség gyakorlatilag elnéptelenedett: Szirénfalván 1910ben 19, 1921- ben 15, 1930- ban pedig 11 zsidó élt. 1941- ben mindössze 7 zsidó lakott a 723 lakossal rendelkezô településen. 1944. április közepén a helyi zsidókat a csendôrök a járásszékhelyre, Nagykaposra gyûjtötték össze. Április 16- án Nagykaposról az egész járás zsidó lakosságát Ungvárra, a Moskovits- téglagyári gettóba vitték. A háborút követôen a közösségi élet Szirénfalván nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 98; MZSML- D, Források: FK- MJ, 144; KJ- F, 328; RLB- H, 82, 134, 156, 792, 1430, 2171, 2213, 2882, 2915, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 310-311. 2932; RLB- H, 563- 567; RU, 144; ZS- H, 648649, 846; ZS- N, 318-319.

SZMEREKOVA SZÉKÓ A Szobránci járáshoz tartozó településen már 1840- ben éltek zsidók, összesen 23 fô. Székó 277 lakosából 1880- ban 33 volt zsidó. A faluban élô zsidók a szobránci ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1910 és 1941 között a népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség szinte teljesen elnéptelenedett: Székóban 1910- ben 10, 1921- ben 7, 1930- ban pedig mindössze 4 zsidó élt. 1941- ben 6 zsidó lakott a 402 lakossal rendelkezô településen. 1944. április 16- án a helyi zsidókat a csendôrök a Szobránci járás zsidó lakosságával együtt Szobráncon, a zsinagógában gyûjtötték össze. Miután maradék értékeiket is elvették tôlük, április 22- én Ungvárra, a Moskovits- téglagyárban létrehozott gettóba vitték ôket. A háborút követôen a közösségi élet Székón nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- F, 334; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 316-317.

1232

A helység jelenlegi magyar neve Szemerekô. A Nagybereznai járáshoz tartozó településen már 1840- ben éltek zsidók, a közösség akkor 10 fôbôl állott. Szmerekova 365 lakosából 1880ban 7 volt zsidó. A faluban élô zsidók a nagybereznai ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1910 és 1941 között a népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség nem tudott megerôsödni: Szmerekován 1910- ben 13, 1921- ben 11, 1930- ban pedig csupán 6 zsidó élt. 1941- ben 3 zsidó élt a 720 lakossal rendelkezô településen. Ha 1944- ben éltek zsidók Szmerekován, akkor a Nagybereznai járás zsidó lakosságával együtt április 16- án ôk is Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Szmerekován nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 92; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 314-315.

A Kassa–Ungvár fôút mentén fekvô járási székhelyen a zsidók a 18. század folyamán telepedtek le, elsô zsinagógájukat és a rituális fürdôt 1800- ban emelték. Szobráncon 1840- ben már 119 zsidó élt. A hitközség talán legismertebb rabbija a késôbb Szerednyén is mûködô Menachem Eisenstädter (Esh) volt. Az 1074 lakossal rendelkezô járásszékhelyen 1880- ban 349 zsidó élt, a lakosság majdnem egyharmada. Abban az idôszakban a közösség élén Cvi Hirsch Weisz rabbi állt. Utána, 1891- tôl, 35 éven keresztül Szobránc rabbija Simha Friedmann volt. Friedmann rabbi idején a hitközség kis jesivát is mûködtetett. 1910 és 1941 között a népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség lélekszáma ugyan kezdetben visszaesett, a két világháború között azonban szépen fejlôdött: Szobráncon 1910- ben 269, 1921- ben 272, 1930- ban pedig 336 zsidó élt. 1941- ben 395 zsidó élt az 1552 lakossal rendelkezô településen. A 19. század folyamán a helyi ortodox hitközségben elemi iskola is mûködött. A szobránci anyahitközségnek a környezô falvakban 52 fiókhitközsége volt. Ezek többsége saját alkalmazottakkal nem rendelkezett, hozzájuk az anyahitközség küldött rabbit, illetve saktert legalább hetente egyszer. Miután Friedmann rabbi 1926- ban meghalt, a hitközség Ben- Cion Halperin rabbit választotta meg. Az ô idejében a közösségnek már két zsinagógája volt, valamint számos egyesülete. A két világháború között a településen élô zsidók aktívan részt vettek a helyi politikában, az 1928- as helyhatósági választásokon a Zsidó Párt – második legnagyobb pártként – két helyet szerzett Szobránc önkormányzati testületében. Különbözô cionista szervezetek is mûködtek Szobráncon, a legnagyobb támogatottsággal a vallásos cionista Mizrachi rendelkezett. 1941- ben a magyar hatóságok néhány hontalannak nyilvánított családot a német megszállás alatt lévô Galíciába deportáltak. Többségüket augusztus 27–28- án Kamenyec- Podolszkij mellett német egységek meggyilkolták. 1944. április elején a közösség 321 tagot számlált, közülük mindössze 35 fizetett hitköz-

ségi adót. A hitközség utolsó elnöke Rosenfeld Adolf magánzó volt. A hitközség akkoriban még fenntartott egy óvodát, amely azonban az OMZSA támogatására szorult. A német megszállást követôen a Szobráncra érkezô németek gyakorta betörtek a zsidó házakba, ahol értékek, fôleg ékszer után kutattak. A helyi jegyzô túlbuzgósága eredményeként a szobránci zsidóknak már a sárga csillag viselését elrendelô rendelet megjelenése elôtt sárga foltot kellett ruhájukra varrniuk. 1944. április 16- án kora hajnalban a csendôrök a zsinagógában és a környezô épületekben terelték össze a zsidókat, és oda gyûjtötték össze a járás többi településén élô zsidókat is. A szobránciak csak ételt vihettek magukkal. Miután maradék értékeiket is elvették tôlük, április 22- én teherautókon és szekereken Ungvárra, a téglagyári gettóba vitték ôket. A szobránciak és a járásbeliek többségét az 1944. május 17- én indított elsô transzportban deportálták Auschwitzba. A második világháború alatt a hitközség adatai szerint 24 helyi zsidó harcolt szövetséges katonaként a Vörös Hadsereg oldalán, illetve a szlovák felkelés idején partizánként a nácizmus ellen. A holokauszt után újjáalakult hitközség 1945 végén a település sokat szenvedett az ukrán benderista szabadcsapatok támadásaitól. A 14 halálos áldozatot követelô, 1945. december 6- i kolbasovi incidens után sokan a nagyobb biztonságot nyújtó városokba költöztek. 1947ben még csaknem négyszáz zsidó élt Szobráncon, hat évvel késôbb azonban már csak kilenc családot jelentettek, míg a környezô szórványokban nyolc család élt. Többségük 1949- ben alijázott. Az egyre kevesebb lelket számláló hitközség az 1960- as évekig mûködött. A Szobránci járás területén az 1941. évi népszámlálás szerint az alábbi településeken éltek zsidók (zárójelben az izraeliták, illetve az összlakosság lélekszáma; szögletes zárójelben a napjainkban használt helységnév): *Alsóbaskóc (5; 308), *Alsóhunkóc (38; 793), *Alsónémeti (11; 430), *Alsóribnice [Alsóhalas] (4; 427), *Benatina [Vadászfalva] (40; 533), *Bezô (81; 1640), *Bun1233


SZOBRÁNC

UNG VÁRMEGYE

kóc (5; 412), *Felsônémeti (27; 374), *Felsôribnice [Felsôhalas] (89; 583), *Hliviscse [Hegygombás] (3; 492), *Hornya [Katlanos] (11; 601), *Huszák [Ungludas] (20; 459), *Jenke (34; 723), *Jeszenô (20; 357), *Jeszenôremete (46; 506), *Karcsava (24; 537), *Kereszt (11; 430), *Kisosztró [Éles] (14; 466), *Kolibábóc [Bölcsôs] (8; 345), *Konyus [Unglovasd] (118; 740), *Koromlya [Koromlak] (44; 674), *Lekárd [Lakárd] (27; 1478), *Orehova [Dióska] (12; 395), *Ördögporuba [Ördögvágás] (52; 588), *Porosztó (26; 426), *Prikopa [Kapás] (84; 616), *Remetevasgyár (31; 917), *Sárospolyánka [Sárosmezô] (11; 381), *Sárosremete (12; 455), *Székó (6; 402), *Szenteske (30; 288), *Szobránc (395; 1552), *Tasolya (2; 351), *Tiba (82; 726), *Tibaváralja (65; 653), *Törökruszkóc [Törökruszka] (5; 484), *Ungpinkóc (28; 373), *Vajnatina [Vajna] (49; 423) és *Zahar (18; 1135).

SZTRICSAVA

A helység jelenlegi magyar neve Eszterág. A Nagybereznai járáshoz tartozó település 262 lakosából 1880- ban 11 volt zsidó. A helyi zsidók a nagybereznai ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség a 20. század elsô felében sem erôsödött meg: Sztricsaván 1910- ben 13, 1921ben 15, 1930- ban pedig 11 zsidó élt. 1941- ben is csupán 12 zsidó élt az 530 lakossal rendelkezô településen. 1944 márciusában, amikor a németek bevonultak Sztricsavára, éppen tífuszjárvány volt. A faluban csupán 2 zsidó család lakott, akiket a tífusz ellenére a csendôrség – csupán a legszükségesebb dolgokat engedte összecsomagolni – szekereken bevitt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba. A háborút követôen a közösségi élet Sztricsaván nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 90; MZSMLD, 2226; RLB- H, 563- 567; ZS- H, 846; ZS- N, Források: FK- MJ, 144; KJ- F, 332; MZSML- D, 314-315. 213, 1051, 1205, 2383, 2636; PH- S, 368-369; RLBH, 563-567; YVA, M5-124; ZS- H, 670- 671, 846; ZS- N, 316-317. SZÜRTE

SZTAKCSINROSZTOKA A helység jelenlegi magyar neve Zuhatag. A Nagybereznai járáshoz tartozó településen 1840- ben már éltek zsidók, összesen 10 fô. Sztakcsinrosztoka 246 lakosából 1880- ban 24 volt zsidó. A helyi zsidók a nagybereznai ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1910 és 1941 között a népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség nem tudott megerôsödni: 1941- ben már csak 16 zsidó élt a 422 lakossal rendelkezô településen. A helyi zsidók 1944. április 16- án a Nagybereznai járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Sztakcsinrosztokán nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; RLB- H, 563- 567; ZS- H, 846; ZS- N, 314-315. 1234

Az Ungvári járáshoz tartozó településen már 1840- ben jelentôs számban éltek zsidók; akkor a közösség 50 fôt számlált. 1880- ra a lélekszám nôtt, akkor Szürte 1088 lakosából 132 volt zsidó. A faluban élô zsidók eleinte az ungvári, majd 1889- tôl a csapi ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség lélekszáma a 20. század elsô felében valamelyest növekedett: Szürtén 1910- ben 162, 1921- ben 160, 1930- ban pedig 149 zsidó élt. 1941- ben 131 zsidó élt az 1314 lakossal rendelkezô településen. A helyi zsidók 1944. április 16- án az Ungvári járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Szürtén nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 94; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846, 860; ZS- N, 310-311.

TIBA

A Nagybereznai járáshoz tartozó településen 1840- ben már élt 6 zsidó. Takcsány 846 lakosából 1880- ban 46 volt zsidó. A helyi zsidók a nagybereznai ortodox anyahitközséghez tartoztak, de volt saját imaházuk és mikvéjük. A közösség metszôt is alkalmazott, aki egyben a kántor szerepét is ellátta. 1910 és 1941 között a népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség jelentôsen megerôsödött: 1941- ben már 127 zsidó élt az 1898 lakossal rendelkezô településen. Utolsó rabbijuk Teitelbaum Arthur volt. 1944. április elején a közösség 108 tagot számlált, közülük 15 fizetett hitközségi adót. A közösség élén Mittelmann Salamon elnökhelyettes állt. A helyi zsidók 1944. április 16- án a Nagybereznai járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Takcsányban nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; RLB- H, 563- 567; RU, 152; ZS- H, 682- 683, 846; ZS- N, 314-315.

A Szobránci járáshoz tartozó településen 1737ben négyfôs zsidó család élt, amelyik pálinkafôzésbôl tartotta el magát. 1840- ben már nagy számban éltek zsidók Tibán, összesen 80 fô. A helység 816 lakosából 1880- ban 174 volt zsidó. A faluban élô zsidók a szobránci ortodox anyahitközséghez tartoztak, de volt saját zsinagógájuk, temetôjük és mikvéjük. A tibai zsidó gyerekek a helyi héderben tanultak. A hitközséget rendszeresen látogatta a szobránci anyahitközség rabbija. 1910 és 1941 között a népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség lélekszáma jelentôsen csökkent: Tibán 1910- ben 104, 1921- ben 95, 1930- ban pedig 93 zsidó élt. 1941ben 82 zsidó lakott a 726 lakossal rendelkezô településen, összesen 18- 20 család. Többségük kereskedô és iparos volt. 1938 novemberében, miután a település újra magyar fennhatóság alá került, a hatóságok az új magyar–szlovák határ túloldalára telepítettek néhány olyan helyi zsidó családot, akik magyar állampolgárságukat nem tudták igazolni. 1944. április 16- án a helyi zsidókat a csendôrök elôször a zsinagógában gyûjtötték össze. Miután maradék értékeiket is elvették tôlük, szekereken Ungvárra, a Moskovits- téglagyárban létrehozott gettóba vitték ôket. A háborút követôen a közösségi élet Tibán nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- F, 332; MZSMLD, 2795; PH- S, 256; RLB- H, 563- 567; ZS- H, 846; ZS- N, 316-317.

TASOLYA A Szobránci járáshoz tartozó településen már 1840- ben éltek zsidók, akkor összesen 10 fô. Tasolya 291 lakosából 1880- ban 29 volt zsidó. A faluban élô zsidók a szobránci ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1910 és 1941 között a népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség szinte teljesen elnéptelenedett: Tasolyán 1910- ben 26, 1921- ben 19, 1930- ban pedig 8 zsidó élt. 1941- ben mindössze 2 zsidó lakott a 351 lakossal rendelkezô településen. 1944. április 16- án a helyi zsidókat a csendôrök a Szobránci járás zsidó lakosságával együtt Szobráncon, a zsinagógában gyûjtötték össze. Miután maradék értékeiket is elvették tôlük, április 22- én Ungvárra, a Moskovits- téglagyárban létrehozott gettóba vitték ôket. A háborút követôen a közösségi élet Tasolyán nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- F, 334; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 316-317.

TIBAVÁRALJA A Szobránci járáshoz tartozó településen már 1840- ben 12 zsidó élt. Tibaváralja 419 lakosából 1880- ban 68 volt zsidó. A faluban élô zsidók a szobránci ortodox anyahitközséghez tartoztak. Saját imaházuk és temetôjük azonban volt, és a környezô falvak zsidó lakosságával összefogva metszôt is alkalmaztak. 1910 és 1941 között a népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség lélekszáma stagnált: Tibaváralján 1910ben 74, 1921- ben 62, 1930- ban pedig 61 zsidó 1235


TAKCSÁNY

UNG VÁRMEGYE

élt. 1941- ben 65 zsidó, mintegy 18-20 család lakott a 653 lakossal rendelkezô településen. Többségük földmûves és kereskedô volt. A németek bejövetele után Tibaváralján a házakra is ki kellett tenni a sárga csillagot. 1944. április 16- án a helyi zsidókat a csendôrök a Szobránci járás zsidó lakosságával együtt Szobráncon, a zsinagógában gyûjtötték össze. Miután maradék értékeiket is elvették tôlük, április 22- én a csendôrök Ungvárra, a Moskovits- téglagyárban létrehozott gettóba vitték ôket. A háborút követôen a közösségi élet Tibaváralján nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- F, 332; MZSMLD, 489, 1832; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZSN, 316-317.

községhez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség lélekszáma a 20. század elsô felében sem nôtt meg: 1941- ben mindössze 3 zsidó élt a 686 lakossal rendelkezô településen. A helyi zsidók 1944. április 16- án az Ungvári járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Tiszaágteleken nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; RLB- H, 563- 567; ZS- H, 846; ZS- N, 312-313.

TISZAÁSVÁNY Az Ungvári járáshoz tartozó településen már 1840- ben éltek zsidók, összesen 12 fô. Tiszaásvány 286 lakosából 1880- ban 17 volt zsidó. A faluban élô zsidók eleinte az ungvári, majd a csapi ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség lélekszáma a 20. század elsô felében sem nôtt meg: Tiszaásványon 1910- ben 17, 1921- ben 21, 1930- ban pedig 18 zsidó élt. 1941- ben 20 zsidó élt a 686 lakossal rendelkezô településen. A helyi zsidók 1944. április 16- án az Ungvári járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Tiszaásványon nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 94; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846, 860; ZS- N, 312-313.

TIHA

A Nagybereznai járáshoz tartozó településen már 1840- ben éltek zsidók, összesen 16 fô. Tiha 753 lakosából 1880- ban 41 volt zsidó. A faluban élô zsidók a nagybereznai ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség a 20. század elsô felében nagyjából azonos lélekszámmal rendelkezett: 1910- ben 53, 1921- ben 49, 1930- ban pedig 61 zsidó élt Tihán. 1941- ben is 50 izraelita vallású és egy kikeresztelkedett zsidó élt az 1140 lakossal rendelkezô településen. A helyi zsidók 1944. április 16- án a Nagybereznai járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Tihán nem újult meg. TISZASALAMON Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 92; RLB- H, Az Ungvári járáshoz tartozó településen már 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 314-315. 1840- ben éltek zsidók; akkor összesen 9- en voltak. Tiszasalamon 740 lakosából 1880- ban 47 volt zsidó. A helységben élô zsidók eleinte az TISZAÁGTELEK ungvári, majd a csapi ortodox anyahitközségAz Ungvári járáshoz tartozó településen már hez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysá1840- ben éltek zsidók, összesen 11 fô. Tiszaágte- ga szerint a közösség lélekszáma a 20. század ellek 547 lakosából 1880- ban 13 volt zsidó. A hely- sô felében valamelyest lecsökkent: Tiszasalaségben élô zsidók az ungvári ortodox anyahit- monban 1910- ben 36, 1921- ben 34, 1930- ban pe1236

dig 25 zsidó élt. 1941- ben 28 izraelita és 2 kikeresztelkedett zsidó élt a 972 lakossal rendelkezô településen. A helyi zsidók 1944. április 16- án az Ungvári járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Tiszasalamonban nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 94; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846, 860; ZS- N, 312-313.

dött: 1910- ben 74, 1921- ben 78, 1930- ban pedig 74 zsidó élt a faluban. 1941- ben 71 izraelita és egy kikeresztelkedett zsidó élt az 1701 lakossal rendelkezô településen. 1944. április 16- án a helyi zsidókat a csendôrök elôbb a járásszékhelyre, Perecsenyre, majd onnan Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba vitték. A háborút követôen a közösségi élet Turjabisztrán nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 96; MZSMLD, 2409, 2826; RLB- H, 563- 567; ZS- H, 846; ZS- N, 314-315.

A helység jelenlegi magyar neve Törökruszka. A Szobránci járáshoz tartozó településen 1840ben 21 fôt számláló zsidó közösség élt. Törökruszkóc 322 lakosából 1880- ban 61 volt zsidó. A helységben élô zsidók a szobránci ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1910 és 1941 között a népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség szinte teljesen elnéptelenedett: Törökruszkócon 1910- ben 18, 1921- ben 20, 1930- ban pedig 6 zsidó élt. 1941- ben mindössze 5 zsidó lakott a 484 lakossal rendelkezô településen. 1944. április 16- án a helyi zsidókat a csendôrök a Szobránci járás zsidó lakosságával együtt Szobráncon, a zsinagógában gyûjtötték össze. Miután maradék értékeiket is elvették tôlük, április 22- én Ungvárra, a Moskovits- téglagyárban létrehozott gettóba vitték ôket. A háborút követôen a közösségi élet Törökruszkócon nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- F, 332; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 316-317.

TURJAPASZIKA

TURJABISZTRA

TURJAPOLENA

A helység jelenlegi magyar neve Turjasebes. A Perecsenyi járáshoz tartozó településen már 1840- ben éltek zsidók, összesen 12 fô. Turjabisztra 787 lakosából 1880- ban 49 volt zsidó. A helységben élô zsidók az ungvári ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint Turjabisztrán a 20. század elsô felében a zsidó közösség megerôsö-

A helység jelenlegi magyar neve Turjamezô, 1941- ben Turjapoljanának is nevezték. A Perecsenyi járáshoz tartozó helységben 1840- ben is éltek zsidók, összesen 28 fô. Turjapolena 779 lakosából 1880- ban 42 volt zsidó. A faluban élô zsidók az ungvári ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint Turjapolenán a 20. század elsô felében a

A helység jelenlegi magyar neve Turjavágás. A Perecsenyi járáshoz tartozó faluban 1840- ben is éltek zsidók, összesen 12- en. Turjapaszika 1017 lakosából 1880- ban 24 volt zsidó. A faluban élô zsidók az ungvári ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint Turjapaszikán a 20. század elsô felében a közösség valamelyest megerôsödött: a helységben 1910- ben 54, 1921- ben 59, 1930- ban pedig 50 zsidó élt. 1941- ben 49 zsidó élt az 1998 lakossal rendelkezô településen. 1944. április 16- án a helyi zsidókat a csendôrök elôbb a járásszékhelyre, Perecsenyre, majd onnan Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba vitték. A háborút követôen a közösségi élet Turjapaszikán nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 96; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 314-315.

1237


TÖRÖKRUSZKÓC

UNG VÁRMEGYE

közösség valamelyest megerôsödött: 1910- ben 30, 1921- ben 43, 1930- ban pedig 53 zsidó élt a faluban. 1941- ben 64 zsidó élt az 1830 lakossal rendelkezô településen. 1944. április 16- án a helyi zsidókat a csendôrök, miután értéktárgyaikat elvették tôlük, elôször a járásszékhelyre, Perecsenyre, majd onnan Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba vitték. A háborút követôen a közösségi élet Turjapolenán nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 96; MZSMLD, 610; RLB- H, 563- 567; ZS- H, 846; ZS- N, 316-317.

södött: 1941- ben 140 zsidó élt az 1309 lakossal rendelkezô településen. 1944. április 16- án a helyi zsidókat elôször a járásszékhelyre, Nagybereznára vitték a csendôrök szekereken, majd onnan vonattal tovább Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. Ungváron az ublyai zsidó férfiak egy részét mint politikailag megbízhatatlanokat büntetôblokkba tették. Nem hagyhatták el a barakkot, amelyet a csendôrök külön ôriztek. A háborút követôen a közösségi élet Ublyán nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; MZSML- D, 3359; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 314-315.

TURJAREMETE A Perecsenyi járáshoz tartozó településen már 1840- ben szép számban éltek zsidók, akkori lélekszámuk 45 volt. Turjaremete 1371 lakosából 1880- ban 162 volt zsidó. A faluban élô zsidók az ungvári ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint Turjaremetén a 20. század elsô felében nagyjából azonos lélekszámú zsidó közösség élt: 1941- ben 168 zsidó élt a 2667 lakossal rendelkezô településen. 1944. április 16- án a helyi zsidókat a csendôrök, miután minden értéktárgyuktól megfosztották ôket, elôbb a járásszékhelyre, Perecsenyre, majd onnan Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba vitték. A háborút követôen a közösségi élet Turjaremetén nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; MZSML- D, 1297; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 316-317.

UBLYA A helység jelenlegi magyar neve Ugar. A Nagybereznai járáshoz tartozó településen 1840- ben már éltek zsidók, összesen 18 fô. Ublya 718 lakosából 1880- ban 72 volt zsidó. A helyi zsidók a nagybereznai ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1910 és 1941 között a népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség még tovább erô1238

ULICSKRIVA A helység jelenlegi magyar neve Görbeszeg, 1941- ben Klicskirvának is nevezték. A Nagybereznai járáshoz tartozó helységben 1840- ben már éltek zsidók, összesen 10- en. Ulicskriva 306 lakosából 1880- ban 43 volt zsidó. A helyi zsidók a nagybereznai ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1910 és 1941 között a népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség nem tudott megerôsödni: 1941- ben is csak 40 zsidó, 8 család élt a 606 lakossal rendelkezô településen. Miután a falu újra magyar fennhatóság alá került, az iparengedély- revízió során az ulicskrivai zsidók többsége, kereskedôk és iparosok, elvesztették megélhetésüket. A helyi zsidók 1944. április 16- án a Nagybereznai járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Ulicskriván nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; MZSML- D, 699, 957; RLB- H, 563- 567; ZS- H, 846; ZS- N, 314315.

UNGBUKÓC A helység jelenlegi magyar neve Ungbükkös. A Nagybereznai járáshoz tartozó faluban már 1840- ben éltek zsidók, összesen 8 fô. Ungbukóc 444 lakosából 1880- ban 5 volt zsidó. A helység-

UNGCSERTÉSZ

század elsô felében jelentôsen lecsökkent: 1910ben 98, 1921- ben 92, 1930- ban pedig 54 zsidó élt Ungdarócon. 1941- ben 54 zsidó élt az 1167 lakossal rendelkezô településen. A helyi zsidók 1944. április 16- án az Ungvári járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Ungdarócon nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 101; MZSMLD, 95; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 312313.

UNGHOSSZÚMEZÔ Az Ungvári járáshoz tartozó településen már 1840- ben éltek zsidók, összesen 8- an. Unghosszúmezô 464 lakosából 1880- ban 28 volt zsidó. A helységben élô zsidók az ungvári ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség lélekszáma a 20. század elsô felében sem nôtt meg: 1910- ben és 1921- ben 15, 1930- ban pedig 21 zsidó élt Unghosszúmezôn. 1941- ben 32 zsidó, mindössze 6 család élt az 518 lakossal rendelkezô faluban. A helyi zsidók 1944. április 16- án az Ungvári járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Unghosszúmezôn nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 101; MZSMLD, 3002; RLB- H, 563- 567; ZS- H, 846; ZS- N, 312-313.

Az Ungvidéki járáshoz tartozó településen már 1840- ben éltek zsidók, összesen 17- en. Ungcsertész 386 lakosából 1880- ban 63 volt zsidó. A helyi zsidók eleinte az ungvári, majd 1889- tôl a szerednyei ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség lélekszáma a 20. század elsô felében stagnált: 1910- ben 60, 1921- ben 58, 1930- ban pedig 67 zsidó élt Ungcsertészen. 1941- ben 77 zsidó élt az 510 lakossal rendelkezô településen. A helyi zsidók 1944. április 16- án az Ungvidéki járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Ungcsertészen nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 98; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846, 860; ZS- N, 318-319. UNGHUTA

UNGDARÓC Az Ungvári járáshoz tartozó településen már 1840- ben éltek zsidók, összesen 14 fô. Ungdaróc 998 lakosából 1880- ban 126 volt zsidó. A helységben élô zsidók az ungvári ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség lélekszáma a 20.

Az Ungvidéki járáshoz tartozó településen már 1840- ben éltek zsidók, akkor összesen 8- an voltak. Unghuta 507 lakosából 1880- ban csupán 4 volt zsidó. A helyi zsidók eleinte az ungvári, majd 1889- tôl a szerednyei ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség lélekszáma a 20. század elsô felében is jelentéktelen maradt: Unghután 1910- ben 7, 1921- ben 8, 1930- ban pe1239


ben élô zsidók a nagybereznai ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség a 20. század elsô felében kissé megerôsödött: 1910- ben 13, 1921ben 22, 1930- ban pedig 18 zsidó élt Ungbukócon. 1941- ben 25 izraelita vallású és egy kikeresztelkedett zsidó élt az 1082 lakossal rendelkezô településen. A helyi zsidók 1944. április 16- án a Nagybereznai járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Ungbukócon nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 92; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 314-315.

UNG VÁRMEGYE

dig 2 zsidó élt. 1941- ben szintén csupán 2 zsidó élt a 845 lakossal rendelkezô településen. Ha 1944- ben éltek zsidók Unghután, akkor az Ungvidéki járás zsidó lakosságával együtt április 16- án Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Unghután nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 101; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846, 860; ZS- N, 318-319.

dó élt. 1941- ben 28 zsidó lakott a 373 lakossal rendelkezô településen. 1944. április 16- án a helyi zsidókat a csendôrök a Szobránci járás zsidó lakosságával együtt Szobráncon, a zsinagógában gyûjtötték össze. Miután maradék értékeiket is elvették tôlük, április 22- én Ungvárra, a Moskovits- téglagyárban létrehozott gettóba vitték ôket. A háborút követôen a közösségi élet Ungpinkócon nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- F, 334; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 316-317.

UNGMOGYORÓS A Nagykaposi járáshoz tartozó településen már 1840- ben nagy számban éltek zsidók; a közösség lélekszáma akkor 51 fô volt. Ungmogyorós 374 lakosából 1880- ban 54 volt zsidó. A helységben élô zsidók a nagykaposi ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1910 és 1941 között a népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség lélekszáma megfogyatkozott: Ungmogyoróson 1910- ben és 1921- ben 52, 1930- ban pedig 33 zsidó élt. 1941- ben már csak 30 zsidó lakott a 383 lakossal rendelkezô településen. 1944. április közepén a helyi zsidókat a csendôrök a járásszékhelyre, Nagykaposra gyûjtötték össze. Április 16- án aztán Nagykaposról az egész járás zsidó lakosságát Ungvárra, a Moskovits- téglagyári gettóba vitték. A háborút követôen a közösségi élet Ungmogyoróson nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- F, 328; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 310-311.

UNGPINKÓC A Szobránci járáshoz tartozó településen már 1840- ben éltek zsidók, összesen 8 fô. Ungpinkóc 424 lakosából 1880- ban 22 volt zsidó. A helységben élô zsidók a szobránci ortodox anyahitközséghez tartoztak, de a helyi, zömében haszid közösség Chajim Elazar Sapira munkácsi rabbi híve volt. 1910 és 1941 között a népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség nem tudott megerôsödni: Ungpinkócon 1910- ben 9, 1921- ben 10, 1930- ban pedig 17 zsi1240

UNGSZUHA A Nagybereznai járáshoz tartozó település 580 lakosa közül 1941- ben 15 volt izraelita vallású. 1944. április 16- án a helyi zsidók a Nagybereznai járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. Útjuk onnan Auschwitzba vezetett. Források: FK- MJ, 144; RLB- H, 563- 567; ZS- H, 846; ZS- N, 312-313.

UNGTARNÓC Az Ungvári járáshoz tartozó településen már 1840-ben éltek zsidók, összesen 29 fô. A közösség lélekszáma 1880- ra megnôtt, akkor Ungtarnóc 403 lakosából 43 volt zsidó. A helységben élô zsidók eleinte az ungvári, majd 1889- tôl a csapi ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség lélekszáma a 20. század elsô felében lecsökkent: Ungtarnócon 1910- ben még 51, 1921- ben azonban már csak 35, 1930- ban pedig 32 zsidó élt. 1941- ben 27 izraelita vallású és egy kikeresztelkedett zsidó élt a 411 lakossal rendelkezô településen. A helyi zsidók 1944. április 16- án az Ungvári járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Ungtarnócon nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 101; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846, 860; ZS- N, 312-313.

Ung vármegye és egyben az Ungi közigazgatási kirendeltség székhelye volt. A vármegye székhelyén már a 16. századtól fogva éltek zsidók, jelentôs közösséggé azonban csak a 18. század végén, a Galícia felôl megindult bevándorlás nyomán vált. Központi szerepét a holokausztig megôrizte, az 1941- es népszámlálás adatai szerint itt élt a vármegye zsidóságának közel háromnegyede. A zsidóság a város lakosságának is számottevô részét (27,1 százalékát) alkotta. Már 1840- ben 762 zsidó élt a városban, és számuk a következô évtizedekben látványosan nôtt: Ungvárnak 1880- ban már 4497 zsidó lakosa volt. A helyi zsidóság lélekszáma az elsô világháború után is növekedett, elsôsorban az orosz és a lengyel területekrôl érkezô menekültek, valamint a környezô falvakból betelepülôk révén. Ungváron 1910- ben 5666, 1921- ben 6624, 1930- ban pedig 8056 zsidó lakott. 1941- ben a 35 251 fôs városban a 9576 izraelita vallású mellett 123 kikeresztelkedett zsidó is élt. A betelepülôk révén Ungvár az egyik legjelentôsebb haszid központtá vált, ugyanakkor több neves vallási vezetôje, köztük Meir Eisenstädter (Esh) és Chaim Hirsch Mannheimer, ragaszkodott a rabbinikus hagyományokhoz, és élesen szemben állt a haszidizmussal. Elôbbi nevéhez fûzôdött a régió elsô jesivájának az alapítása. A hitközség ismertebb rabbijai voltak még Cvi Hirsch Heller és Slomo Gansfried, valamint az utolsó rabbi, Joszef Elimelech Kahane, aki a cionizmus elkötelezett hívének bizonyult, ám ugyanakkor a haszidizmushoz is szoros szálak fûzték. Kahane rabbi népes jesivát is mûködtetett, a két világháború között voltak évek, amikor több mint 500 bóher tanult benne. A magyarországi zsidó vallási irányzatok szakadása 1868–1869- ben az ungvári hitközséget is megosztotta. Klein Mór vezetésével, az ortodox közösségbôl kiválva neológ hitközség is alakult. A neológ közösség végig kisebbségben maradt az ortodox és a haszid többséghez képest. Az ungvári neológ közösség az egyetlen ilyen volt Ungban. 1944 elején a neológ közösség elnöke Sternberger Illés állásától megfosztott ügyvéd volt, rabbija pedig Farkas Bernát.

A város zsidóságának kulturális és politikai élete a két világháború közötti idôszakban is virágzott. A közéletben a legerôsebb irányzat a jobboldali revizionista cionistáké, illetve ifjúsági szervezetüké, a Betaré volt, pártjuk képviseltette magát a városi tanácsban, és saját lapot adtak ki Zsidó Népszava címmel. Több, zsidó kézben lévô nyomda is mûködött, amelyek nagy példányszámban publikálták zsidó szerzôk vallási és világi tárgyú mûveit. A hitközségek magyar, héber és cseh nyelven oktató elemi iskolák mellett héber tannyelvû gimnáziumot is fenntartottak. A gimnáziumban 1944- ben, 14 tanár vezetésével 410 diák tanult. A német megszálló csapatok 1944. március 19- én érkeztek Ungvárra. A zsidók számára azonnal részleges kijárási tilalmat rendeltek el, csak délelôtt 11–12 óra között hagyhatták el lakásaikat, és csak akkor vásárolhattak. Az SS- katonák éjszakánként gyakran betörtek a zsidó házakba, fosztogattak, és lányokat raboltak maguknak. Zsidó tanácsot is létrehoztak, amelynek tagjai többek között Keleti Béla, Rottmann Jenô és László Gyula gyógyszerész – a volt hitközségi elnök – voltak. A város zsidó lakosságát rendszeresen megsarcolták, a zsidó tanácsnak a befizetendô összegeket, értéktárgyakat, mûszaki cikkeket és különbözô ingóságokat többnyire lehetetlenül rövid idô alatt kellett elôteremtenie. A magyar hatóságok 1944. április 7- én, immár a gettósítás végrehajtására újjáalakították a László Gyula vezetése alatt álló zsidó tanácsot. Az új testület tagjai egyes források szerint Steinberger Illés, Halmos Zsigmond, Rottmann Jenô és Fischgrund Alex (Sándor) voltak. A közösség vezetôi április 17- én kétségbeesett hangú beadványukban a zsidóság történelmi érdemeire hivatkozva kérték az „ungvári és kárpátaljai zsidóság” nevében, hogy lakásaikban maradhassanak. Persze akciójuk eredménytelenül végzôdött. A város zsidóságának áttelepítését Megay László polgármester utasítására április 20- án kezdték meg a Moskovits- téglagyárba, illetve a Glück- féle fatelepen kijelölt gettóba. A város kiürítése utcánként történt, és mindenhol a rendôrök és a csendôrök jóindulatán múlt, hogy a zsidók mennyi idôt kaptak a cso1241


UNGVÁR

UNG VÁRMEGYE

magolásra, és mit vihettek magukkal. A gettóba szállítás elôtt háza udvarán vagy az utcán mindenkit levetkôztettek, és testi motozásnak vetettek alá. A nôk esetében szülésznôket alkalmaztak, hogy az esetleg elrejtett értéktárgyakat megtalálják. Az ungvári zsidók gettókba hurcolása egy hetet vett igénybe. A várostól néhány kilométerre lévô téglagyárba április 16- án és a rákövetkezô napokon már beszállították a vármegye és a közigazgatási kirendeltség kisebb településeinek zsidó lakóit. Ungvár zsidóságának prominensei, köztük a zsidó tanács és a Chevra Kadisa tagjai, valamint a zsidó kórház munkatársai a város belterületén létrehozott gettóba kerültek. A téglagyári gettót rendôrök és csendôrök ôrizték. A gettó részben palánkokkal volt körülvéve, részben pedig a mezôre nyílt. Utóbbi helyen az ôrök piros zászlókkal jelölték, hogy meddig lehet menni. Aki a zászlókon túlment, azt felszólítás nélkül lelôtték. A zsidókat a téglaszárítókban helyezték el, sokszor vízben éjszakáztak. A gyárterületen barakkokat is építtettek velük. Az egyiket büntetôbarakként használták. Oda kerültek azok, akiket kommunistagyanúval váadoltak, vagy egyéb okokból tekintették ôket megbízhatatlan elemeknek. A büntetôbarakkba a zsidók még a lakóhelyük szerint illetékes hatóságok, fôszolgabírók, falusi jegyzôk, csendôrparancsnokok feljelentései alapján is bekerülhettek. A barakkban sötétzárkák voltak, és a foglyok élelmet is

Ungvár, ortodox zsinagóga

1242

alig kaptak. Az ott ôrzötteket az elsô transzportban deportálták. A rendkívüli zsúfoltság és az egészségtelen körülmények miatt már a gettóban sokan megbetegedtek. A gettó élelmezésérôl a zsidó tanács által mûködtetett népkonyha gondoskodott, de a rendes táplálkozáshoz az alapvetô élelmiszerek hiányoztak. Mindössze kenyeret és levest tudtak adni a gettóban élôknek. A gettó belsô rendjére zsidó rendôrség felügyelt.

Ungvár, az ortodox zsinagóga belseje

Ungvár, ortodox imaház

Ungvár, az ortodox haszid zsinagóga

vottak közül azok, akik már évek óta Magyarországon dolgoztak, valóban végeztek ilyen jellegû munkákat, ez a lehetôség hihetônek tûnt. Ezért is döntöttek a fiatalok közül sokan úgy, hogy a szökés helyett inkább családjaikkal maradnak, és dolgozni fognak. A fatelepi gettóba ungváriak kerültek. Amikor a téglagyári gettó megtelt, az utolsó körzetekbôl összegyûjtött zsidókat a Glück- fatelepre vitték. A fatelepen egyáltalán nem volt víz, a faraktárakba azonban mindenhonnan befolyt. Ebben a gettóban szintén maguknak az odaszállítottaknak kellett megépíteniük a barakkokat. Az Ungváron összegyûjtötteket, tehát az ungvári zsidókat, valamint Ung vármegye és az Ungi közigazgatási kirendeltségben élô zsidókat 1944. május 17- e és 30- a között öt vonatszerelvénnyel deportálták Auschwitzba. Ungváron, mielôtt 70- 100 embert a vagonokba tuszkoltak, a csendôrök még egyszer mindenkit végigmotoztak. Voltak olyan szerelvények, amelyek csak késô éjszaka indultak el, és a délelôtt bevagonírozott emberek egész nap szörnyû zsúfoltságban álltak a vagonokban. A háború után Ungvár egyike volt annak az öt kárpátaljai településnek, ahol külföldi zsidó segélyszervezetek, fôleg a Joint támogatásával, a hazatérô deportáltakat segélyezô és repatriáló központot hoztak létre. A túlélôk újjáalakították a hitközséget, de a szovjet hatóságok mindent elkövettek, hogy a vallási intézmények mûködését megakadályozzák. Az 1949- ben még mintegy 150 felnôtt férfit számláló közösség által építtetett új zsinagógát hamarosan lefoglalták, és a nyilvános istentiszteleteket is betiltották. Az Ungvári járásban az 1941. évi népszámlálás szerint a következô településeken éltek zsidók (zárójelben az izraeliták, illetve az összlakosság lélekszáma): *Baranya (14; 624), *Botfalva (83; 495), *Csap (359; 3498), *Császlóc (19; 505), *Eszeny (90; 2526), *Kereknye (25; 817), *Ketergény (10; 250), *Kincseshomok (65; 588), *Kisdobrony (139; 1469), *Kisgejôc (34; 980), *Kisrát (6; 598), *Konczháza (8; 499), *Korláthelmec (75; 890), *Minaj (57; 454), *Nagydobrony (275; 1243


A fiatalabbakat rendszeresen munkára vitték a gettón kívülre, a férfiak fôleg építkezéseken dolgoztak, az elhagyott zsidó lakásokat ürítették ki, valamint vagonokba rakodtak. A nôket többnyire takarítani vitték a német kaszárnyákba, és ôk is szortírozták a zsidó házakban hagyott ingóságokat. A gettóban a vagyonosabbaknak vélteket a csendôrök rendszeresen vallatták és kínozták, elrejtett értékek után kutatva. A kínzásokba többen belehaltak. A gettót ôrzô rendôrök általában könnyen lefizethetôk voltak, némi pénzért vagy más értékekért kiengedték az embereket a városba vásárolni csillag nélkül. Ilyen módon sokan megszökhettek volna, hiszen a román határ csak néhány kilométernyire volt, de a legtöbben nem akarták a gettóban hagyni idôsebb rokonaikat. Ráadásul a csendôrök azt terjesztették, hogy Magyarország belsô területeire viszik majd a gettóban összegyûjtötteket mezôgazdasági munkára, mivel a háborúban katonaként szolgáló magyarok helyett sürgetô szükség van a munkaerôre. Mivel a munkaszolgálatra behí-

UNG VÁRMEGYE

4007), *Nagygejôc (69; 1005), *Nagyrát (12; 565), *Ôrdarma (241; 1305), *Sislóc (7; 322), *Szalóka (12; 829), *Szürte (131; 1314), *Tiszaágtelek (3; 686), *Tiszaásvány (20; 686), *Tiszasalamon (28; 972), *Ungdaróc (54; 1167), *Unghosszúmezô (32; 518) és *Ungtarnóc (27; 411). Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 102; MC, 49- 50; MZSML- D, 9, 30, 46, 52, 57, 74, 88, 139, 147, 163, 174, 248, 259, 262, 290, 306, 334, 337, 338, 347, 348, 349, 400, 402, 489, 490, 574, 594, 658, 726, 810, 812, 839, 862, 896, 906, 921, 922, 925, 1130, 1233, 1267, 1276, 1300, 1383, 1474, 1483, 1506, 1534, 1537, 1563, 1614, 1706, 1725, 1734, 1735, 1743, 1750, 1760, 1778, 1852, 1939, 1941, 1942, 2140, 2156, 2209, 2215, 2228, 2255, 2292, 2301, 2330, 2385, 2651, 2781, 2836, 2887, 2888, 2904, 2954, 3001, 3088, 3094, 3313, 3481, 3497; RLB- H, 555, 563- 567; ZS- H, 733- 734, 846; ZS- N, 312-313.

UTCÁS A Nagybereznai járáshoz tartozó településen 1840- ben már éltek zsidók, összesen 10 fô. Utcás 635 lakosából 1880- ban 21 volt zsidó. A helyi zsidók a nagybereznai ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1910 és 1941 között a népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség jelentôsen megerôsödött: 1941- ben már 73 zsidó élt az 1284 lakossal rendelkezô helységben. Utcáson az 1940- es évek elején már nagyon erôs antiszemita közhangulat uralkodott. Ha valamelyik zsidó este egyedül ment ki az utcára, megverték. A helyi zsidók 1944. április 16án a Nagybereznai járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Utcáson nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; MZSML- D, 1887; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 314-315.

1244

UZSOK A Nagybereznai járáshoz tartozó településen már 1840- ben éltek zsidók, akkor összesen 32 fô. Uzsok 572 lakosából 1880- ban 70 volt zsidó. A helységben élô zsidók a nagybereznai ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség lélekszáma a 20. század elsô felében hullámzott: Uzsokon 1910- ben 125, 1921- ben 114, 1930- ban pedig 90 zsidó élt. 1941- ben 76 zsidó élt az 1227 lakossal rendelkezô községben. 1941- ben a magyar hatóságok néhány hontalannak nyilvánított családot a német megszállás alatt lévô Galíciába deportáltak, ahol többségük meghalt. Egyesek visszaszöktek Magyarországra, és azok Uzsokon és környékén bujkáltak. Akiket igazoltatáskor elfogtak, azokat újra internálták, és még 1943- ban is Galíciába számûzték ôket. A helyi zsidók 1944. április 16- án a Nagybereznai járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Uzsokon nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 92; MZSMLD, 1344; RLB-H, 563-567; ZS-H, 846; ZS-N, 314315.

ÚJKEMENCE A Perecsenyi járáshoz tartozó településen 1840ben 10 zsidó élt. Újkemence 301 lakosából 1880ban 27 volt zsidó. A helységben élô zsidók az ungvári ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint Újkemencén a 20. század elsô felében a zsidó közösség nem tudott megerôsödni: 1910- ben 34, 1921ben 19, 1930- ban pedig 25 zsidó élt a településen. 1941- ben 32 izraelita és egy kikeresztelkedett zsidó élt az 555 lakossal rendelkezô faluban. 1944. április 16- án a helyi zsidókat a csendôrök elôbb a járásszékhelyre, Perecsenyre, majd onnan Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba vitték. A háborút követôen a közösségi élet Újkemencén nem újult meg.

ÚJSZTUZSICA A helység jelenlegi magyar neve Patakújfalu. A Nagybereznai járáshoz tartozó településen már 1840- ben éltek zsidók, összesen 10 fô. Újsztuzsica 292 lakosából 1880- ban 28 volt zsidó. A faluban élô zsidók a nagybereznai ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség a 20. század elsô felében nagyjából azonos lélekszámú maradt: Újsztuzsicán 1910- ben 32, 1921- ben 27, 1930- ban pedig 25 zsidó élt. 1941- ben 29 zsidó élt a 709 lakossal rendelkezô helységben. A helyi zsidók 1944. április 16- án a Nagybereznai járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Újsztuzsicán nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 92; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 314-315.

A Nagykaposi járáshoz tartozó településen már 1840- ben éltek zsidók, összesen 21- en. Vajkóc 250 lakosából 1880- ban 31 volt zsidó. A helységben élô zsidók a nagykaposi ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1910 és 1941 között a népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség lélekszáma megfogyatkozott: Vajkócon 1910ben 17, 1921- ben mindössze 9, 1930- ban pedig 20 zsidó élt. 1941- ben már csak 20 zsidó lakott a 246 lakossal rendelkezô faluban. 1944. április közepén a helyi zsidókat a csendôrök a járásszékhelyre, Nagykaposra gyûjtötték össze. Április 16- án aztán Nagykaposról az egész járás zsidó lakosságát Ungvárra, a Moskovits- téglagyári gettóba vitték. A háborút követôen a közösségi élet Vajkócon nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- F, 328; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 310-311.

1245


Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 96; MZSML- VAJÁN D, 32; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 316A Nagykaposi járáshoz tartozó településen már 317. 1840- ben viszonylag jelentôs számban éltek zsidók, akkor a közösség 38 fôt számlált. Vaján ÚJSZEMERE 623 lakosából 1880- ban 79 volt zsidó. A helyA Perecsenyi járáshoz tartozó településen már ségben élô zsidók a nagykaposi ortodox anya1840- ben éltek zsidók, akkor 10- en voltak. Új- hitközséghez tartoztak. 1910 és 1941 között a szemere 632 lakosából 1880- ban 18 volt zsidó. népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösA helységben élô zsidók az ungvári ortodox ség lélekszáma kissé megfogyatkozott: Vajánanyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások ban 1910- ben 76, 1921- ben 74, 1930- ban pedig tanúbizonysága szerint Újszemerén a 20. század 61 zsidó élt. 1941- ben 60 zsidó lakott a 691 laelsô felében a zsidó közösség lélekszáma jelen- kossal rendelkezô faluban. tôsen csökkent: 1910- ben 15, 1921- ben 17, 19301944. április közepén a helyi zsidókat a ban pedig 10 zsidó élt a faluban. 1941- ben csu- csendôrök a járásszékhelyre, Nagykaposra gyûjpán 9 zsidó élt az 1118 lakossal rendelkezô tele- tötték össze. Április 16- án aztán Nagykaposról pülésen. az egész járás zsidó lakosságát Ungvárra, a Mos1944. április 16- án a helyi zsidókat a csend- kovits- téglagyári gettóba vitték. ôrök elôbb a járásszékhelyre, Perecsenyre, majd A háborút követôen a közösségi élet Vajáonnan Ungvárra, a Moskovits- téglagyár terüle- non nem újult meg. tén létrehozott gettóba vitték. Források: FK- MJ, 144; KJ- F, 328; RLB- H, A háborút követôen a közösségi élet Újsze- 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 310-311. merén nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 96; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 316-317. VAJKÓC

UNG VÁRMEGYE

VAJNATINA

Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 98; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846, 860; ZS- N, 318-319.

A helység jelenlegi magyar neve Vajna. A Szobránci járáshoz tartozó helységben már 1840- ben 46 zsidó élt. Vajnatina 476 lakosából 1880- ban 93 volt zsidó. A helyi zsidók eleinte a nagybereznai, majd a szobránci ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség lélekszáma a 20. század elsô felében lecsökkent: Vajnatinán 1910ben 39, 1921- ben 35, 1930- ban pedig 41 zsidó élt. 1941- ben 49 zsidó élt a 423 lakossal rendelkezô faluban. A közösség, amely saját imaházzal rendelkezett, az 1930- as években Grünfeld Ármint választotta rabbijául, ô azonban a szobránci ortodox anyahitközség dájáni állását választotta. Rendszeresen látogatta azonban a vajnatinai fiókhitközséget. A helyi zsidók 1944. április 16- án a Nagybereznai járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Vajnatinán nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- F, 332; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 318-319.

VERHOVINABISZTRA A helység jelenlegi magyar neve Határszög. A Nagybereznai járáshoz tartozó faluban már 1840- ben éltek zsidók, akkor összesen 10 fô. Verhovinabisztra 592 lakosából 1880- ban 11 volt zsidó. A helyi zsidók a nagybereznai ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség a 20. század elsô felében sem tudott megerôsödni: Verhovinabisztrán 1910- ben 14, 1921- ben 9, 1930- ban pedig 6 zsidó élt. 1941- ben csupán 4 zsidó élt a 898 lakossal rendelkezô helységben. A helyi zsidók 1944. április 16- án a Nagybereznai járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Verhovinabisztrán nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 91; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 314-315.

VESKÓC VALKAJA A helység jelenlegi magyar neve Ungordas. Az Ungvidéki járáshoz tartozó helységben már 1840- ben éltek zsidók, összesen 22- en. Valkaja 614 lakosából 1880- ban 39 volt zsidó. A helyi zsidók eleinte az ungvári, majd 1889tôl a szerednyei ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség lélekszáma a 20. század elsô felében fokozatosan hanyatlott: Valkaján 1910- ben 29, 1921- ben 25, 1930- ban pedig 18 zsidó élt. 1941- ben 16 zsidó élt a 653 lakossal rendelkezô faluban. A helyi zsidók 1944. április 16- án az Ungvidéki járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Valkaján nem újult meg. 1246

A Nagykaposi járáshoz tartozó településen már 1840- ben viszonylag nagy számban éltek zsidók; abban az évben a közösség 38 fôbôl állott. Veskóc 348 lakosából 1880- ban 26 volt zsidó. A faluban élô zsidók a nagykaposi ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1910 és 1941 között a népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség nem tudott megerôsödni: Veskócon 1910-ben 51, 1921-ben 42, 1930-ban pedig 41 zsidó élt. 1941-ben már csak 35 zsidó lakott a 373 lakossal rendelkezô helységben. 1944. április közepén a helyi zsidókat a csendôrök a járásszékhelyre, Nagykaposra gyûjtötték össze. Április 16- án Nagykaposról az egész járás zsidó lakosságát Ungvárra, a Moskovits- téglagyári gettóba vitték. A háborút követôen a közösségi élet Veskócon nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- F, 328; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 310-311.

VULSINKA

A helység jelenlegi magyar neve Viharos. A Nagybereznai járáshoz tartozó helységben már 1840- ben éltek zsidók, összesen 10 fô. Viska 897 lakosából 1880- ban 12 volt zsidó. A helyi zsidók a nagybereznai ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség a 20. század elsô felében sem tudott igazán megerôsödni: Viskán 1910ben 12, 1921- ben 14, 1930- ban pedig 25 zsidó élt. 1941- ben 21 zsidó élt az 1279 lakossal rendelkezô faluban. A helyi zsidók 1944. április 16- án a Nagybereznai járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Viskán nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 93; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 314-315.

A helység jelenlegi magyar neve Egreshát. A Perecsenyi járáshoz tartozó településen 1840- ben is éltek zsidók, összesen 8- an. Vulsinka 469 lakosából 1880- ban 38 volt zsidó. A faluban élô zsidók az ungvári ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint Vulsinkán a 20. század elsô felében a zsidó közösség szinte teljesen elnéptelenedett: 1910- ben 20, 1921- ben 13, 1930- ban pedig 14 zsidó élt a településen. 1941- ben 6 zsidó élt a 739 lakossal rendelkezô helységben. 1944. április 16- án a helyi zsidókat a csendôrök elôbb a járásszékhelyre, Perecsenyre, majd onnan Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba vitték. A háborút követôen a közösségi élet Vulsinkán nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 956; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 316-317.

VOROCSÓ

ZAHAR

A helység jelenlegi magyar neve Kapuszög. A Perecsenyi járáshoz tartozó helységben már 1840- ben éltek zsidók, összesen 13 fô. Vorocsó 725 lakosából 1880- ban 38 volt zsidó. A faluban élô zsidók az ungvári ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint Vorocsóban a 20. század elsô felében a zsidó közösség fokozatosan elnéptelenedett: 1910- ben 23, 1921- ben 9, 1930- ban pedig 8 zsidó élt a településen. 1941- ben 5 zsidó élt a 947 lakossal rendelkezô helységben. 1944. április 16- án a helyi zsidókat a csendôrök elôbb a járásszékhelyre, Perecsenyre, majd onnan Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba vitték. A háborút követôen a közösségi élet Vorocsón nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 95; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 316-317.

A Szobránci járáshoz tartozó településen már 1840- ben éltek zsidók, összesen 15 fô. Zahar 770 lakosából 1880- ban 12 volt zsidó. A helységben élô zsidók a szobránci ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1910 és 1941 között a népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség nem tudott megerôsödni: Zaharon 1910- ben 27, 1921- ben 19, 1930- ban pedig 13 zsidó élt. 1941ben 18 zsidó lakott az 1135 lakossal rendelkezô faluban. 1944. április 16- án a helyi zsidókat a csendôrök a Szobránci járás zsidó lakosságával együtt Szobráncon, a zsinagógában gyûjtötték össze. Miután maradék értékeiket is elvették tôlük, április 22- én Ungvárra, a Moskovits- téglagyárban létrehozott gettóba vitték ôket. A háborút követôen a közösségi élet Zaharon nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- F, 334; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 318-319.

1247


VISKA

UNG VÁRMEGYE

ZAUSZINA

ZEMPLÉNOROSZI

A helység jelenlegi magyar neve Szénástelek. A Nagybereznai járáshoz tartozó helységben már 1840- ben 13 zsidó élt. Zauszina 264 lakosából 1880- ban 17 volt zsidó. A helyi zsidók a nagybereznai ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség a 20. század elsô felében nem tudott megerôsödni: Zauszinán 1910- ben 22, 1921- ben 15, 1930- ban pedig 13 zsidó élt. 1941ben 11 zsidó élt a 461 lakossal rendelkezô faluban. A helységben élô zsidók 1944. április 16- án a Nagybereznai járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Zauszinán nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 92; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 314-315.

A Nagybereznai járáshoz tartozó településen 1840- ben már éltek zsidók, összesen 13 fô. Zemplénoroszi 614 lakosából 1880- ban 64 volt zsidó. A helyi zsidók a nagybereznai ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1910 és 1941 között azonban a népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség lélekszáma megfogyatkozott: 1941- ben 48 zsidó élt a 970 lakossal rendelkezô helységben. A helyi zsidók 1944. április 16- án a Nagybereznai járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Zemplénorosziban nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; RLB- H, 563- 567; ZS- H, 846; ZS- N, 314-315.

ZUELLA ZÁBROGY A helység jelenlegi magyar neve Révhely. A Nagybereznai járáshoz tartozó településen már 1840- ben éltek zsidók, összesen 15- en. Zábrogy 366 lakosából 1880- ban 18 volt zsidó. A helyi zsidók a nagybereznai ortodox anyahitközséghez tartoztak. A népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség a 20. század elsô felében megerôsödött: Zábrogyban 1910- ben 65, 1921- ben 87, 1930- ban pedig 90 zsidó élt. 1941- ben már 75 zsidó élt az 1073 lakossal rendelkezô településen. A helyi zsidók 1944. április 16- án a Nagybereznai járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Zábrogyban nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; KJ- K, 91; RLB- H, 563-567; ZS- H, 846; ZS- N, 314-315.

1248

A helység jelenlegi magyar neve Zellô. A Nagybereznai járáshoz tartozó faluban 1840- ben már éltek zsidók, összesen 10 fô. Zuella 417 lakosából 1880- ban 40 volt zsidó. A helyi zsidók a nagybereznai ortodox anyahitközséghez tartoztak. 1910 és 1941 között a népszámlálások tanúbizonysága szerint a közösség lélekszáma jelentôsen lecsökkent: 1941- ben már csak 11 zsidó élt a 496 lakossal rendelkezô helységben. A helyi zsidók 1944. április 16- án a Nagybereznai járás zsidó lakosságával együtt Ungvárra, a Moskovits- téglagyár területén létrehozott gettóba kerültek. A háborút követôen a közösségi élet Zuellán nem újult meg. Források: FK- MJ, 144; RLB- H, 563- 567; ZS- H, 846; ZS- N, 314-315. Frojimovics Kinga Horváth Rita Jelinek Yeshayahu

ELÔSZÓ A MAGYARORSZÁGI HOLOKAUSZT FÖLDRAJZI ENCIKLOPÉDIÁJA

Recommend Documents