A magyarországi holokauszt bonctani vizsgálata

• Randolph L. Baraham • A MAGYARORSZÁGI HOLOKAUSZT BONCTANI VIZSGÁLATA

Randolph L. Braham

A magyarországi holokauszt bonctani vizsgálata Az okok egyik lehetséges magyarázata*

A magyar zsidóság 1944-es elpusztítása a holokauszt történetének egyik legellentmondásosabb fejezete. Ezeknek az eseményeknek – vitán felül – nem kellett volna bekövetkezniük. Mire a magyar zsidóság életében sor került a végsô megoldásra, a világ vezetôi, közöttük Magyarország nemzeti és zsidó vezetôi már mind egyértelmûen tisztában voltak Auschwitz létezésével. Általános vélemény volt az is, hogy a Harmadik Birodalom el fogja veszíteni a háborút: 1943 nyarán Olaszország sikeresen kilépett a tengelyhatalmak soraiból; a Vörös Hadsereg – miután majdnem teljes egészében felszabadította a Szovjetunió területét – feltartóztathatatlanul közeledett a lengyel és román határhoz; és a nyugati szövetségesek észak-afrikai, csendes-óceáni és olaszországi katonai sikereiket követôen a D-nap terveinek befejezéséhez közeledtek. Ezekkel a katonai tényállásokkal a nácik közül is sokat tisztában voltak. Éppen ezen felismerés következtében jutottak egyre elszántabban arra az elhatározásra, hogy legalább az egyik célkitûzésüket, a zsidók ellen folytatott párhuzamos háborút meg kell nyerniük. A magyar zsidóságnak a második világháború elsô négy és fél évét viszonylag háborítatlanul sikerült átvészelnie, ráadásul vajmi keveset tudott arról, hogy ezenközben mi történik a többi zsidó közösséggel Európa nácik által megszállott területein. 1944 elején – mint hazafias érzületû állampolgárok, akik az 1848–1849-es Habsburgellenes forradalom és szabadságharc óta azonosultak a magyarság ügyével – abban a hitben éltek, hogy Magyarország konzervatív-arisztok-

*

A Mona és Otto Weinmann Emlékünnepen elhangzott elôadás, 2012. június 20., az Egyesült Államok Holokauszt Emlékmúzeuma Washington, D.C.

rata vezetése alatt viszonylag sértetlenül fognak kikerülni a háborúból. Ez a remény oszlott szét 1944. március 19-én, amikor a német csapatok bevonultak Magyarországra. A történelem tragikomikus fintora, hogy ez a hatalmas és magabiztos zsidó közösség a Szövetséges Hatalmak gyôzelmének elôestéjén esett áldozatául a legsietôsebben végrehajtott és legkegyetlenebb pusztításnak. Ellentétben például Lengyelországgal, ahol a náciknak közel öt évre volt szükségük, hogy gyilkos tervüket véghezvigyék, Magyarországon nekik és magyar cinkosaiknak ugyanehhez alig négy hónapra volt szükségük. A holokauszt magyarországi fejezete történelmi rejtvény, amely a második világháború vége óta sok tudóst és laikus foglalkoztatott. Hogyan és miért volt lehetséges a zsidóság elpusztítása a szövetségesek gyôzelmének elôestéjén? Elôször vegyük górcsô alá a történelmi elôzményeket és a pusztítás menetét. Aztán kíséreljük meg a történelmi rejtvény megoldását e folyamat négy különbözô részének meghatározása és elemzése útján. A TÖRTÉNELMI ELÔZMÉNYEK ÉS A PUSZTÍTÁS FOLYAMATA

Európában az elsô világháborút követôen Magyarországon vezettek be elôször zsidóellenes törvényt. Sok zsidó számára az 1920-ban bevezetett ún. numerus clausus törvény adta le a vészjelzést, és ásta alá azt a mély – és visszatekintve illúziónak bizonyult – hitet, hogy az OsztrákMagyar Monarchia idején (1867–1918) létrejött és kibontakozott egy igazi magyar-zsidó együttélés. A hitüket tovább rombolta az 1920-as évek elején elszabadult, pogrommá fajult ellenforradalmi terror, meg a zsidóellenes bel- és nácibarát külpolitika, amelyet Magyarország 1935-

• 5 •


tôl folytatott. A két háború közötti idôszakban a magyar társadalmat két alapkérdés sürgôs megoldásának feladata foglalkoztatta: a revizionizmus és a „zsidókérdés”. Az egymást követô magyar kormányok igyekezete arra irányult, hogy meg nem történtté tegyék a trianoni békeszerzôdés (1920) „büntetô” következményeit.1 Ennek érdekében összehangolták Magyarország revizionista külpolitikáját Mussolini Olaszországával, majd a náci Németországéval, amely 1933-tól kezdôdôen elkötelezte magát az 1919-es versailles-i békeszerzôdés által létrejött európai rend megbontása mellett. Magyarország elkötelezôdése a náci Németország és a fasiszta Olaszország mellett igen sikeresnek bizonyult: 1938 és 1941 között jelentôs területeket sikerült visszaszereznie Csehszlovákiától, Romániától és Jugoszláviától. Miközben Magyarország a tengelyhatalmak segítségével revizionista törekvéseit igyekezett megvalósítani, úgy érezte, hogy egy füst alatt „meg kell oldania” a zsidókérdést. Szinte párhuzamosan az egyes területek visszaszerzésével, Magyarországon egymás után fogadták el a mind szigorúbb zsidóellenes törvényeket és a megvalósításukat segítô nagyszámú rendeletet. Mire 1941. június 27-én Magyarország csatlakozott a Szovjetuniónak és hat hónappal késôbb a nyugati szövetségeseknek hadat üzenô tengelyhatalmakhoz, a legtöbb magyar zsidó már állását, megélhetését vesztve, vagyonát veszélyeztetve és alapvetô jogaitól megfosztva élt. Sok ezer hadköteles korban lévô zsidó férfit munkaszolgálatba hívtak be; hozzávetôleg 18 000 úgynevezett „idegen” zsidót öszszeszedtek és Kamenyec-Podolszkba szállítottak], ahol 1941. augusztus végén legtöbbjüket meggyilkolták. Mire a németek elfoglalták Magyarországot, a magyar zsidóság veszteségének száma mintegy 60 000 fôre rúgott: a 18 000 „idegen” zsidón kívül 1942. január–februárban körülbelül ezer zsidót öltek meg magyar katonák és csendôrök Újvidék (Novi Sad) környékén, és megközelítôleg 42 000 munkaszolgálatos pusztult el vagy lett gyilkosság áldozata az ukrajnai szovjet frontokon. Mindazonáltal a magyar zsidóság java része viszonylagos védelmet élvezett az egymást követô kormányok idején. Ezen kormányok konzervatív-arisztokrata tagjai „civilizált antiszemiták” voltak, akik jobban irtóztak a nácizmustól és azok helyi híveitôl, a nyilasoktól, mint amennyire gyûlölték a zsidókat. Miközben lelkesen helyeselték a zsidóság befolyásának csökkentését és felszámolását a magyar gazdasági és kulturá-

lis életben, ugyanakkor következetesen elutasították a nyílt megkülönböztetésükre, teljes jogfosztásukra és deportálásukra irányuló követelést. Ahogy a háború menete 1943 elején fordulni látszott, és a szövetségesek fölénybe kerültek, a magyar zsidóság is mindjobban hitte, hogy túlélheti a háborút. Ellentétben a zsidó közösség és a magyar nemzet vezetôivel, a zsidó lakosságnak sejtelme sem volt Auschwitzról, és nem is gyanította, mi történt másutt, a náci uralom alá került területeken. A német megszállás kezdetétôl azonban minden reményük és optimizmusuk szertefoszlott. A zsidók többsége nem is tudhatta, hogy a megszállás javarészt annak köszönhetô, hogy Németország így akarta megvédeni katonai és stratégiai érdekeit, és megakadályozni, hogy Magyarország Olaszország példáját követve kilépjen a tengelyhatalmak közül. A megszállással a zsidók kelepcébe estek; sorsukra hagyták ôket a magyarok, akiktôl megmenekülésüket remélték. A Horthy által alkotmányosan kinevezett új magyar kormány, az új miniszterelnök és belügyminisztere még a nácikon is túltett abbéli igyekezetében, hogy a lehetô legrövidebb idôn belül tetô alá hozza a „zsidókérdés megoldását”. Az államhatalom eszközeit – rendôrség, csendôrség és közigazgatás – azoknak a kezébe helyezték, akiket a végsô megoldás kivitelezésével megbíztak. Az antiszemita propaganda által évtizedeken át fertôzött magyarság passzivitásától kísérve, a többnyire tanácsadóként mûködô, viszonylag kis létszámú úgynevezett Eichmann-Sonderkommando magyar cinkosai teljes erôbedobással, villámsebességgel megvalósították a végsô megoldás programját. A megszállás elsô 54 napján a magyar zsidókat elszigetelték, megkülönböztették és vagyonától megfosztották. A vidékieket elôbb helyi gettókba zárták, aztán bevagonírozó központokba vitték. Az ezt követô 54 nap során, 1944. május 15 és július 8 között 147 tehervagonban közel 440 000 zsidót deportáltak Auschwitz-Birkenauba. Július 9-re, amikor Raoul Wallenberg mentôakciójára megérkezett, egész Magyarország (Budapest nem elhanyagolható kivételével) már judenrein – zsidómentes – övezet volt. A magyar zsidóság kiirtásának elôzményeivel és folyamatával kapcsolatos irodalom a holokauszttal foglalkozó tanulmányok közül is a leggazdagabbak közé tartozik.2 A fent említett történelmi rejtvényre – hogy a szövetségesek gyôzelmének elôestéjén miként volt lehetséges, hogy a nácik és magyar cinkosaik elpusztítsák a hatal-

• 6 •


mas és viszonylag érintetlen zsidó közösséget – máig nem kaptunk kielégítô magyarázatot. Következzék hát e rejtvény négy része, melynek segítségével elemezzük és megpróbáljuk megoldani a talányt: a/ a zsidó vezetés hozzáállása a magyar vezetéshez és politikája, b/ Magyarország számításai és politikája az elsô világháború után, c/ a németek katonai és faji elméleteinek mérlegelése, d/ a szlovák és magyar zsidó vezetôk közötti kapcsolat a megszállás elôtti és a megszállás utáni Magyarországon. A ZSIDÓ VEZETÉS HOZZÁÁLLÁSA A MAGYAR VEZETÉSHEZ ÉS POLITIKÁJA

A második világháború során a magyar zsidóságban a konzervatív-arisztokrata nemzeti vezetés tartotta fenn a megmaradás reményét. A magyarokba vetett bizalmuk a háború idején arra az „aranykorra” vezethetô vissza, amely egybeesett az Osztrák-Magyar Monarchia (1867–1918) idôszakával. Ezalatt az idô alatt egyre hazafiasabb érzületû lett a magyar zsidóság, és – a királyság más nemzetiségeinek legnagyobb bánatára – büszkén azonosult a magyarság ügyével. Ôk támogatták a legelszántabban a Habsburgok ellen 1848–1849-ben vívott magyar forradalmat és szabadságharcot – számarányukhoz képest kiemelkedôen nagy részt vállalva a forradalommal járó katonai és gazdasági terhekbôl –, amely magában hordozta az emancipáció ígéretét. Kossuth Lajos, a forradalom felvilágosult vezetôje szerint 180 000 fôs hadseregének nagyjából 11,1 százaléka, 20 000 fô volt zsidó – egy olyan korban, amikor a 340 000 fôs zsidóság a 9,2 milliós összlakosságnak mindössze 3,7 százalékát tette ki. Jókai Mór, a kor egyik legünnepeltebb írója maga is dicsérte a zsidóságot, amely oly sokat tett a forradalom ügyéért. Jókai így fogalmazott: „…a héber faj vérét, vagyonát és szellemét hozta áldozatul a magyar nemzet, az alkotmányos szabadság megvédelmezésére.” Amikor a forradalom és szabadságharc 1849ben elbukott, a gyôztes Habsburgok a zsidóságot éppoly szigorúan megbüntették, mint a magyarokat. Azonban részben a magyarok melletti kiállásának köszönhetôen, a magyar zsidóság 1867ben, az Osztrák-Magyar Monarchia létrejöttével egy idôben elnyerte egyenjogúságát. A forradalom legtöbb vezetôje nacionalista politikus volt, akinek nem a pluralizmus és a tolerancia volt a vezérelve. Tudomásul véve ezeknek a magyar vezetô politikusoknak az elvárásait, a zsi-

dóság – különösen a Budapesten és az ország nyugati vidékein élôk – asszimilálódott, fokozatosan beilleszkedett, és néhány közülük még a kereszténységet is felvette. Idôvel sokan megmagyarosították a nevüket, és önmagukat „izraelita hitû magyaroknak” nevezték. Abban a hitben ringatták magukat, hogy köztük és a magyarok között kialakult az igazi együttélés. Mivel lehetôségük nyílt a magasabb tanulmányok megszerzésére, és megnyílt az út a gazdasági és kulturális életben való részvétel felé, a zsidóság hamarosan vezetô szerephez jutott az ország modernizálásában. Sokan élvezték az ország arisztokrata-konzervatív elemeinek – akik maguk is haszonélvezôi voltak a modernizációs folyamatnak – törvényhozói és közigazgatási támogatását. Elég volt hozzá egy-két nemzedéknyi idô, és a zsidók vezetô, ha ugyan nem uralkodó szerepet töltöttek be az üzleti, banki, ipari szférában és a szakmák terén. Ugyancsak kitûntek a tudományos, kulturális életben és a mûvészetekben. A zsidóság Magyarország politikai életében is fontos szerepet játszott, biztosítva a magyarságnak a többi kisebbség fölötti uralom gyakorlásához szükséges többséget. Hálájuk és ôszinte meggyôzôdésük kifejezéseképpen sok zsidó hazaszeretete már-már a sovinizmus határát súrolta. A neves magyar író, Ignotus Pál szerint „a zsidók a magyaroknál is lelkesebb magyarokká váltak”. Ebben az euforikus korszakban kevesen észlelték a zsidóságra leselkedô katasztrófa közeledtét. Egyetlen jelentôs kivétel akadt: a budapesti születésû Herzl Tivadar, a cionizmus megalapítója. Herzl megosztotta a magyar zsidósággal kapcsolatos rossz elôérzeteit parlamenti képviselô barátjával, Mezei Ernôvel. Egy 1903-ban kelt levélben a következôt írta: „A sors keze a magyar zsidóságra is le fog csapni. És minél késôbb következik be, és minél erôsebb lesz addigra a zsidóság, annál kegyetlenebb és elviselhetetlenebb lesz a csapás, amely kíméletlenül bekövetkezik. Nincs menekvés.”

Egyértelmû, hogy az asszimiláció és magyarosodás elszánt képviselôi nem észlelték vagy alábecsülték a zsidóellenes megnyilvánulásokat, amelyekre Herzl jó elôre felhívta a figyelmet. Az aranykorra esett, példának okáért, az elhíresült tiszaeszlári rituális gyilkosság (1882–1883), valamint politikailag és ideológiailag motivált politikusok és egyházi erôk számos antiszemita hangulatkelô megnyilvánulása.3

• 7 •


Az elsô világháború végét és az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását követôen a zsidóság kezdte megérezni azokat a csapásokat, amelyeket Herzl elôre megjósolt. A háborút követô forradalmak gyakorlatilag megszüntették azt az eufóriát, amelyet a zsidók – fôként az asszimilálódott zsidók – eladdig éreztek. A háború utáni Európában Magyarország volt az elsô állam, amelyben zsidóellenes törvényt fogadtak el. Visszatekintve, a zsidók továbbtanulási lehetôségeit korlátozó ún. numerus clausus törvény (1920) csak az elsô volt az egyre szigorúbb zsidóellenes intézkedések sorában, amelyeket a két háború között foganatosítottak, és amelyek a holokauszthoz vezetô utat kikövezték. A trianoni békeszerzôdéssel (1920) járó veszteségek következtében fellépô szociogazdasági problémák, meg a gazdasági válság csak olaj volt az antiszemitizmus tüzére az 1930-as években. Amiként a náci Németországban, a zsidókat itt is bûnbaknak használták. Hiába, hogy az 1930-as években a magyar kormányok sorra léptették életbe a zsidóellenes törvényeket, a zsidók hûsége a magyar államhoz alapjában véve mit sem változott. Akárcsak a magyarok, a zsidók is megsiratták mindazokat a veszteségeket, amelyek a trianoni békeszerzôdés következtében Magyarországot érték. Az utódállamok – Románia, Csehszlovákia és Jugoszlávia – legnagyobb megdöbbenésére, az elcsatolt területeken élô zsidók többé-kevésbé továbbra is ragaszkodtak a magyar nyelvhez és kultúrához. Tekintet nélkül az 1920-as évek elején a zsidókat ért számos atrocitásra és az 1935-tôl egymást követô kormányok birodalompárti politikájára, a zsidóság továbbra is ragaszkodott az aranykorban szerzett illúzióihoz. Rendületlenül hitték, hogy az ország vezetôi németbarát külés belpolitikájuk ellenére továbbra is meg fogják védelmezni az „izraelita hitû magyarok” érdekeit. Ettôl a meggyôzôdésüktôl még az sem tántorította el ôket, hogy 1938 májusától életbe léptették a legfontosabb zsidóellenes törvényeket. Vezetôik még ésszerûnek is tartották egyes zsidóellenes törvényekre irányuló „igények” kielégítését, mondván, hogy gondos körültekintéssel eleget kell tenni az itthoni szélsôjobb és a külhoni nácik igényeinek. A magyar zsidóság továbbra is biztonságban érezte magát az egymást követô konzervatív-arisztokrata kormányok alatt, amelyeknek tagjai legalább annyira gyûlölték a nácikat és rettegtek a helyi szélsôségesektôl, mint a zsidóság. Sok kormányzati tényezô szoros és jövedelmezô kapcsolatban állt a zsidó bankárok-

kal, nagytôkésekkel és iparmágnásokkal. Miközben a zsidóság java saját bôrén érezte a zsidóellenes törvények hatását, addig a gazdasági élet korifeusai – akik többnyire áttértek a kereszténységre, és szoros társadalmi és személyes kapcsolatokat ápoltak a magyar konzervatívarisztokrata elittel – továbbra is prosperáltak a háború alatt. A drákói szigorral bevezetett zsidóellenes intézkedések, köztük a munkaszolgálati rendszer és a nürnbergi típusú faji törvénykezés ellenére a második világháború elsô négy és fél évében a magyar zsidóság viszonylag biztonságban érezte magát. Miközben veszteségük megközelítôleg 60 000-re rúgott ebben az idôszakban, továbbra is sikerült elhitetniük magukkal, hogy bár roszszabb gazdasági körülmények között, de túl fogják élni a háborút. Magyarország – érveltek – végtére is tagja a tengelyhatalmaknak; ami az antiszemita Lengyelországban és más náci uralom alá került európai országokban megtörténhetett, az elképzelhetetlen a civilizált és önzetlen Magyarországon; a magyarok sosem fognak megfeledkezni arról a hatalmas áldozatról, amelyet zsidó hitû honfitársaik hoztak a nemzet politikai érdekének és modernizációjának oltárán; különben is hamarosan véget ér a háború, méghozzá a szövetségesek gyôzelmével. Miközben a náci uralom alatt lévô Európában javában folyt a végsô megoldás kivitelezése, itthon a zsidó vezetôk továbbra is amellett érveltek, hogy a magyar zsidóság „nyelvében, szellemében, kultúrájában és érzelmeiben szerves része a magyar nemzetnek”. A „magyar zsidóság – okoskodtak – magyar, és köztudott, hogy szívében és lelkében egyaránt a magyar nemzethez tartozik”.4 A zsidó vezetôk érvelésének volt némi alapja egészen 1944. március 19-ig, a német megszállásig. Magyarország volt az egyetlen ország a náci uralom alatt lévô Európában, amelyben viszonylag érintetlen maradt a nagyszámú zsidó közösség. A zsidó lakosság száma megközelítette a 800 000-ret, köztük volt körülbelül 100 000 ember, aki áttért a kereszténységre, és más keresztények, akiket az akkor hatályban lévô faji rendeletek alapján zsidónak nyilvánítottak. Hiába a sok zsidóellenes törvény és határozat, a zsidók fizikailag biztonságban érezték magukat az országot irányító konzervatív-arisztokrata kormány védelme alatt. „Civilizált antiszemita” létükre a kormány tagjai bevezettek olyan törvényeket, amelyek drasztikusan korlátozták a zsidóság befolyását Magyarország gazdasági és

• 8 •


kulturális életében, de következetesen elutasították a nácik követelését a végsô megoldás kivitelezésére. Szemben a magyarországi zsidó és keresztény felsô vezetéssel, a tömegeknek – keresztényeknek és zsidóknak egyaránt – fogalmuk sem volt a náci Európában zajló végsô megoldás valóságáról. A magyarországi zsidók persze ismerték és végigélték Ukrajnában és Szerbiában a munkaszolgálatot, és annak a sok ezer „idegen” zsidónak a szorongatott helyzetét, akiket 1941 nyarán összefogdostak és deportáltak. Sokan hallottak közülük dermesztô beszámolókat a gettókban uralkodó szörnyûséges állapotokról – lengyel és szlovák szemtanúktól és más menekültektôl, akik Magyarországon leltek menedékre. De csak nagyon kevesen – ha voltak ilyenek egyáltalán – rendelkeztek tényleges információval a végsô megoldás valós tényeirôl. Gyakorlatilag egyetlen „közzsidónak” sem volt tudomása Auschwitzról vagy a többi halál- vagy koncentrációs táborról, amelyeket a nácik a megszállt Lengyelországban mûködtettek.5 A zsidók optimizmusát igazolta a német megszállást megelôzô hét hónap, amikor Magyarország titokban már az ürügyet kereste a tengelyhatalmak szövetségébôl való kilépésre. Bár a zsidóellenes törvények még hatályban voltak, de nem tartották be ôket olyan szigorúan, amitôl sok zsidónak vált könnyebbé a helyzete. A nácik és a hazai szélsôjobboldaliak legnagyobb döbbenetére 1943. december közepén a magyar kormány törvény elé állította a hadsereg és a csendôrség 15 fôtisztjét az 1942 elején, Újvidék környékén a szerbek és zsidók ellen elkövetett háborús bûnök vádjával. A zsidóság pozitív fejleménynek tartotta ezt a hírt, és vezetôi – ortodoxok, neológok és cionisták egyaránt –mindinkább arra a meggyôzôdésre jutottak, hogy közösségeik a magyar kormány védernyôje alatt megérik a háború végét. A korszak katonai és politikai fejleményei megerôsítették ezekben a vezetôkben, hogy helyes volt az aranykorban kialakított hozzáállásuk és felfogásuk. MAGYARORSZÁG SZÁMÍTÁSAI ÉS POLITIKÁJA AZ ELSÔ VILÁGHÁBORÚ UTÁN

Mihelyt 1944. március 19-én sor került Magyarország „váratlan” német megszállására, a védernyô-elmélet, amelyben a zsidó vezetôk bíztak, egy csapásra összeomlott. A megszállás tönkrezúzta a zsidóság reményeit – visszatekintve in-

kább illúzióit és ábrándjait –, valamint az ország konzervatív-arisztokrata vezetôinek politikai és katonai számításait, akiktôl a zsidóság fennmaradása függött. A német megszálláshoz vezetô események láncolatát 1943 második felében a konzervatívarisztokrata kormány irreális manôverezése váltotta ki, amikor arra a következtetésre jutottak, hogy a tengelyhatalmak el fogják veszíteni a háborút. Magyarország a 30-as évek közepén tette magáévá a Harmadik Birodalom elveit, és 1941 júniusában csatlakozott a szövetségesek elleni háborúhoz, akkor, amikor a tengelyhatalmak legyôzhetetlennek tûntek. Tette pedig mindezt azért, hogy érvénytelenítse a trianoni békeszerzôdés végzetes következményeit, és – mivel a románok, a szlovákok és a horvátok, Magyarország hagyományos ellenségei szövetségesei lettek a Szovjetunió elleni háborúban – megtartsa 1938 és 1941 között megszerzett területeit. Magyarország elhatározása, hogy belép a háborúba, a Horthy vezette ellenforradalmi rezsim revizionista politikájának betetôzése volt, vállvetve a Harmadik Birodalommal, amely elkötelezte magát a versailles-i békeszerzôdésen alapuló világrend megdöntése mellett. Magyarország és a Harmadik Birodalom külpolitikájának összhangja csak megerôsödött azután, hogy 1935-ben az elkötelezett németbarát Gömbös Gyula lett a miniszterelnök. A németek gazdasági és politikai térnyerésével felgyorsult a szélsôjobboldal hatalma. A véresszájú antiszemita kampány, amit a nácik által anyagilag támogatott szélsôjobboldali pártok és mozgalmak folytattak, megteremtette a lehetôséget a zsidóság elleni, minden képzeletet felülmúló fellépésre. A kor közbeszédében a „zsidókérdés megoldása” hamarosan ugyanolyan jelentôségre tett szert, mint a revizionizmus kérdése. A két téma olyan mértékig egybemosódott, hogy a politikai elit – akárcsak a tömegek általában – arra a meggyôzôdésre jutott, hogy revizionista célkitûzéseinek sikere a zsidókérdés mielôbbi megoldásán áll vagy bukik. Magyarország revizionista külpolitikája nem sokkal a müncheni egyezmény aláírása után, 1938 szeptemberében meghozta elsô pozitív eredményét, amikor is feldarabolták Csehszlovákiát. A Birodalom segítségével november elején Magyarország visszakapta Csehszlovákiától a Felvidéket, 1939 márciusában pedig Kárpátalját. 1940. augusztus-szeptemberben Észak-Erdélyt kapta vissza Romániától és 1941-ben Bácskát szerezte vissza a felbomló Jugoszláviától. Magyarország elsôsorban területei megtartásának

• 9 •


érdekében csatlakozott a náci Németország háborújához, kezdetben, 1941 júniusában a Szovjetunió ellen, késôbb, az év végén pedig a nyugati szövetségesek ellen. Abbéli meggyôzôdésében, hogy a tengelyhatalmak fogják megnyerni a háborút, Magyarország azt remélte, hogy a trianoni békeszerzôdés következtében elveszített többi területét is vissza fogja majd szerezni. A magyarok eufórikus reményei hamar köddé váltak. Az 1943-as év katonai vereségei egyre világosabbá tették, hogy a tengelyhatalmak elvesztik a háborút. A II. magyar hadsereg Voronyezsnél megsemmisítô vereséget szenvedett, ezt nem sokra rá a VI. német hadsereg katasztrófája követte Sztálingrádnál, 1943 elején. Azon a nyáron Olaszország – Németország fasiszta szövetségese, amelyhez a magyar vezetés politikailag és ideológiájában is szorosabban kötôdött, mint a náci Németországhoz – kilépett a tengelyhatalmak szövetségébôl, bár ennek következtében a németek és szövetségeseik Olaszország azon részeit is „megszállták”, amelyeket addig nem igáztak le. Ezért 1943 második felétôl Magyarország egyre inkább azon volt, hogy Olaszország nyomdokaiba lépve megtalálja a módját, hogy „emelt fôvel” kiléphessen a tengelyhatalmak kötelékébôl anélkül, hogy alapvetô érdekeirôl lemondana. Számításba nem véve országuk földrajzi elhelyezkedését, a konzervatív-arisztokrata vezetôk kidolgoztak egy „titkos” tervet, amely alapvetôen elhibázottnak bizonyult – hogy csak és kizárólag a nyugati szövetségeseknek adják meg magukat. Rettegtek ugyanis az oroszoktól, akik ellen agresszív háborút folytattak, s ha lehetséges, még a nácizmusnál is jobban gyûlölték a bolsevizmust. Mellôzve a katonai realitást, amely öszszefogásra késztette a szövetségeseket, a magyarok arra számítottak, hogy a nyugati szövetségesek, akik maguk is ellenzik a bolsevizmust, majd megnyitják a régóta várt második frontot, és a Balkánon keresztül fogják megtámadni a náci uralom alatt lévô Európát. Ha észak felé nyomulnak, a balti államok felé – érveltek –, akkor a nyugati szövetségesek nem csupán a nácikat fogják megsemmisíteni, de ugyanakkor megakadályozzák a bolsevizmus nyugat felé terjedését is. Ezen körülmények között – hitték tévesen – elég lesz, ha a nyugati szövetségeseknek adják meg magukat. Titkon azt remélték, hogy a megadás fejében a nyugati demokráciák majd hagyják, hogy Magyarország megtartsa a nácik segédletével megszerzett területeket, és esetleg az avítt, ám elszántan antikommunista rendszer

fennmaradása ellen sem lesz kifogásuk. E cél érdekében magyar politikai megbízottak Törökországban és Olaszországban felvették a kapcsolatot a nyugati szövetségesekkel. Csakhogy a németek kémrendszerük és besúgóik által teljességgel tisztában voltak a magyarok terveivel. Miközben 1943 végén és 1944 elején ezek a „titkos” tárgyalások folytak, a magyar kormány Kállay Miklós vezetésével könnyített a zsidóellenességen, és magáévá tett egy sor olyan politikai és katonai jogszabályt, amely egyértelmûen bosszantotta a németeket. Amellett, hogy eljárást kezdeményeztek a németbarát katona- és csendôrtisztek ellen, a magyarok azért is exponálták magukat, hogy visszavonják a II. magyar hadsereget „az ország védelmére a Kárpátok mentén”. Nemzeti érdekeik védelmében a németek úgy határoztak, megakadályozzák, hogy Magyarország Olaszország nyomdokába lépjen. Egy ilyen lépés, becslésük szerint, nem csupán megfosztaná a Birodalmat magyarországi gazdasági és katonai forrásaitól, de akadályozná is a romániai olaj szabad áramlását, amelytôl a német hadigépezet függ, és szükség esetén elvágná a létfontosságú visszavonulási útvonalat a Kelet-Európában és a Balkánon harcoló német egységek elôl. Miközben a Magyarország megszállására irányuló elhatározás elsôsorban katonai-stratégiai célokat szolgált, a nácik egy pillanatra sem tévesztették szem elôl, hogy az országban még „megoldatlan” a zsidókérdés. Hitler 1944. február végén végleg elhatározta, hogy megszállja Magyarországot. Március 17-18án Schloss Klessheimben kész tények elé állította a magyar vezetést. Attól való rettegésükben, hogy a román, szlovák és horvát erôk majd részt vállalnak Magyarország megszállásában – következésképp ismét elveszhetnek az 1938 és 1941 között visszaszerzett területek –, Horthy Miklós és küldöttsége tagjai elfogadták a németek feltételeit. Mivel rettegtek a bolsevikoktól, úgy határoztak, hogy nem szállnak szembe a megszállókkal, holott ez a lépés esetleg lehetôvé tehette volna, hogy a várt szövetséges gyôzelem után Magyarország megtartsa területi integritását. Horthy, mint késôbb bevallotta, abba is beleegyezett, hogy 100 000 zsidó „munkást” átad a Birodalomnak. Míg Magyarország március 19-i német megszállása katasztrofálisnak bizonyult a legtöbb náciellenes konzervatív-arisztokrata vezetô számára, végzetes következményekkel járt a zsidóság számára is. „Visszatekintve – hogy egy ko-

• 10 •


rábbi tanulmányt idézzek – olybá tûnik, hogy ha Magyarország továbbra is katonailag passzív, de politikai tekintetben hangadó szövetségese marad a Harmadik Birodalomnak ahelyett, hogy provokatívan részt vállalt volna a terméketlen, ha ugyan nem alibiteremtés célját szolgáló diplomáciai manôvereknek, akkor a magyar zsidóság viszonylag sértetlenül megúszhatta volna a háborút.”6 A NÉMETEK KATONAI ÉS FAJI ELMÉLETEINEK MÉRLEGELÉSE

A magyarokkal ellentétben a realista, és fölényes hatalommal rendelkezô németek nem késlekedtek politikai és katonai érdekeik megvédelmezésében. Miközben Magyarország megszállásában a katonai szempont volt a döntô tényezô, abban a zsidókérdés tervbe vett megoldása is meghatározó tényezô volt. Kezdetben a németek nem tudták egyértelmûen, hogy az új kormány, amellyel a zsidóbarát Kállay-kormányt felváltani készülnek, készen áll-e a végsô megoldás kivitelezésére. A nácik közül némelyek attól tartottak, hogy az akkori labilis katonai és nemzetközi helyzetben Horthy és az új németbarát kormány úgy határozhat, hogy Ion Antonescu román diktátor nyomán belügynek tekinti a zsidókérdés megoldását. Ezek a nácik tudatában voltak, hogy miközben Antonescut 1940 és 1943 között közel 300 000 román és ukrán zsidó halála terheli, utóbb úgy döntött, hogy nem teszi teljességgel magáévá a végsô megoldást, s ezzel megmentette a Ó-Románia és Dél-Erdély zsidóságának legjavát. Hogy Antonescu számításaiban a szövetségesek közelgô gyôzelme és a szovjet megszállás lehetôsége is szerepet játszott, ehhez nem fér kétség. A száztagú Eichmann-Sonderkommando tartalék tervekkel érkezett Magyarországra. Kellemes meglepetésként érte ôket, hogy a Horthy által alkotmányosan kinevezett, Sztójay Döme vezette új kormány tagjai a zsidókérdés megoldásába még az SS-nél is nagyobb lelkesedéssel vetették bele magukat. Tudatában lévén a szovjet erôk gyors közeledésének, az új kormány az államhatalom eszközeit – a rendôrséget, csendôrséget és közigazgatást – átengedte a németeknek és a velük együttmûködô magyaroknak a végsô megoldás kivitelezésére. Lévén, hogy sürgetett az idô, a nácik és magyar cinkosaik gyorsan és határozottan cselekedtek. Mivel a szovjet hadsereg megérkezése elôtt be akarták fejezni a végsô megoldást, a holokauszt történetének nemcsak

a leggyorsabb, de egyben a legbarbárabb pusztító folyamatának tették ki a zsidóságot. A német megszállás nemcsak a zsidóságot, de a magyarság java részét is meglepetésként érte. Döbbenten és elképedve tapasztalták, hogy minden számításuk és reményük a visszájára sül el. Kezdetben a józan ész ellenére továbbra is abban reménykedtek, hogy az új magyar kormány, amelynek sok tagja részt vett az elôzô konzervatív kormányokban, majd belügynek tekinti a zsidókérdést, és megakadályozza a nácikat tervük kivitelezésében. Abban a tényben is vigaszt találtak, hogy Horthy továbbra is államfô marad, persze mit sem sejtve arról, hogy a helytartó nem csupán elkötelezte magát, hogy Magyarország 100 000 zsidó „munkást” szállít Németországnak, de azt is elhatározta, hogy nem avatkozik bele a zsidókérdésbe. De még ha hajthatatlannak bizonyulnak is a nácik, érveltek a zsidók, a magyarok akkor is ellen fognak állni, mert a zsidóság kiemelkedô szerepet játszik a gazdasági életben – abban a gazdaságban, amely mind a német mind a magyar háborús erôfeszítésekben komoly szerepet játszik. Végül pedig a zsidók azzal is hajlamosak voltak áltatni önmagukat, hogy mivel küszöbön áll a szövetségesek „elkerülhetetlen” gyôzelme, az új magyar vezetôk nem fogják megkockáztatni, hogy háborús bûntettek miatt bíróság elé állítsák ôket a késôbbiekben. Ezek a feltételezések és érvelések azon nyomban szertefoszlottak, mihelyt a zsidó vezetôk a különbözô kormányzati tényezôktôl megtudták, hogy a zsidókérdés mostantól fogva a németek kizárólagos hatáskörébe tartozik. E baljós fejlemények ellenére egyes zsidó vezetôk továbbra is hazafias hozzáállást tanácsoltak a közösségüknek. 1944 áprilisában, amikor már foganatosították a drákói zsidóellenes intézkedéseket, köztük a sárga színû Dávid-csillag kötelezô viselését, dr. Hevesi Ferenc neológ fôrabbi arra kapacitálta a zsidókat, hogy „imádkozzatok Istenhez magatokért, a családotokért, de elsôsorban és mindenek fölött Magyar Hazátokért! A Hazaszeretet, a kötelességteljesítés és az imádság legyen vezérlô csillagotok.”7 Ezt a szolgalelkû felhívást hangoztatták akkor is, amikor a zsidók már a gettókban voltak. A szegedi gettóban például, a deportálást közvetlenül megelôzô prédikációjában a mohácsi rabbi a következôt mondta: „Minden üldöztetés ellenére szeretnünk kell a hazánkat, mivel nem a hazánk tagadott meg minket, hanem az elvetemült emberek.”8 A rabbi üzenetei nem voltak hatással a magyarokra. Nem ren-

• 11 •


dítették meg a magyar zsidóság világi vezetôit sem, legkevésbé a cionistákat. Miután a magyarok magukra hagyták ôket, a közösség megmentéséért kifejtett kétségbeesett erôfeszítéseikben úgy érezték, nincs más választásuk, mint tárgyalásba bocsátkozni a magyarországi SS képviselôivel. A SZLOVÁKIAI ZSIDÓ VEZETÔK HATÁSA

A magyar zsidóság vezetôi régóta tartó és szoros kapcsolatban álltak a szlovákiai zsidó vezetôkkel, akik – az országban élô zsidósághoz hasonlóan – jól beszéltek magyarul. A kapcsolat kiváltképpen szoros volt a cionista Budapesti Segélyezô és Mentôbizottság (Vaada)9 vezetôi és a pozsonyi ún. Munkacsoport (Pracovná Skupina) között, amely az ottani Zsidótanács keretén belül mûködött.10 A két szervezet együttmûködése különösen szorossá vált 1943 elején, amikor a Vaada az üldözöttek mentésének és támogatásának élére állt a náci uralom alatt sínylôdô Európában. A legtöbb Magyarországon menedéket találó menekült Lengyelországból és Szlovákiából érkezett. Mire a Vaada megalakult, a szlovák bábkormány – szoros együttmûködésben Dieter Wislicenyvel, a zsidókérdés megoldásának náci szakértôjével – megközelítôleg 60 000 zsidót deportált Szlovákiából, az eredetileg 88 000 fôs zsidó lakosság kétharmadát. Elsôként a szlovák zsidókat szállították Auschwitzba, miután a haláltábor 1942 márciusában megkezdte a mûködését. A deportálások 1942 júniusában számos okból félbeszakadtak, többek között azért, mert a szlovák nemzeti vezetôk fel akarták keresni az új „zsidó településeket keleten”, amely kívánságot, ha teljesítik, kiderült volna a „végsô megoldás” valósága. Egyéb alapvetô okok voltak még, hogy a zsidóknak sikerült megvesztegetniük a helyi Hlinka-gárda vezetôket; hogy a megmaradt zsidók „menleveleket” kaptak, amelyek bizonyították, hogy nemzetgazdasági szempontból szükség van rájuk; továbbá a katolikus egyház és a Vatikán nyomásgyakorlása. A szlovákiai zsidó közösség vezetôi azt hitték – visszatekintve tévesen –, hogy Wisliceny megvesztegetésének eredményeképp ért véget a deportálás 1942-ben. Ezek a vezetôk – kivált Michael Dov Weissmandl rabbi, a munkacsoport egyik vezetôje – elhitették magukkal, hogy az SS lepénzelésével zsidó életeket sikerült megmenteniük.11

A deportálások leállításában elért feltételezett sikerükön felbátorodva a szlovák zsidóság vezetôi Karel Hochberget használva közvetítônek 1942 októberében ismételten felvették a kapcsolatot Wislicenyvel. Felajánlottak egy grandiózus „Európa Tervet”, melynek keretében kétmillió dollárért az SS felfüggesztené a zsidók deportálását Európa többi részérôl a megszállott Lengyelországba.12 Ezek a zsidó vezetôk abból a téves feltételezésbôl indultak ki, hogy a Sonderkommando felsô vezetésének megvesztegetése megakadályozná, de legalább késleltetné a nácik zsidóellenes kampányát. Nem voltak – s talán nem is lehettek – tudatában, hogy az SS-tisztek a Birodalmi Biztonsági Fôhivatal (Reichssicherheitshauptamt – RSHA), Heinrich Himmler berlini ügynöksége alá tartoztak, és hogy a zsidók „végsô megoldás” alóli felmentésének kérdésében vajmi kevés önállósággal rendelkeztek.13 Az RSHA irányítása alatt mûködô Wisleceny készségesen ráállt a zsidó vezetôk javaslataira, rátette kezét a zsidó vagyonra, és azt a hamis illúziót keltette a zsidóságban, hogy ha önként behódolnak, akkor megúszhatják, ugyanakkor ô és cinkostársai tovább folytatták a végsô megoldás kivitelezését a nácik által megszállt Európában. A magyar zsidó vezetôk teljességgel tisztában voltak a szlovák zsidó vezetôknek az SS-szel folytatott „sikeres” tárgyalásaival.14 Idôrôl-idôre jelentéseket is kaptak a nácik zsidóellenes mûveleteirôl Európában, elsôsorban Lengyelországban és Szlovákiában. Ezek a jelentések megerôsítették a más helyekrôl, köztük sok palesztinai, svájci és török nemzeti és nemzetközi zsidó szervezettôl kapott információkat, amelyek mind megerôsítették a végsô megoldás valóságosságát.15 Mire az Auschwitzi Jegyzôkönyv egy példánya 1944. április végén vagy valamikor május folyamán eljutott hozzájuk, már tisztában voltak a náciknak a zsidók ellen folytatott háborújával; a jelentések a haláltáborok mûködésének különleges részleteivel ismertették meg ôket.16 Addigra azonban a magyar zsidóság javarésze gettókban volt, és sokat közülük már deportáltak Auschwitzba. Amiként másutt a náci uralom alatt lévô Európában, a németek által megszállt Magyarországon is tehetetlenül, védtelenül állt a zsidóság. Miután visszautasítást kaptak a magyaroktól, akiknek a támogatására számítottak, a magyar zsidóság vezetôi úgy érezték, hogy az SS-hez kell fordulniuk. Ahogy Szlovákiában, úgy Magyarországon is – legalábbis kezdetben – Wislicenynek jutott a vezetô szerep az SS és a magyar

• 12 •


zsidó vezetôk között zajló tárgyalásokon. Néhány nappal Magyarország megszállásának kezdete után Wisliceny átadott egy ajánlólevelet Freudiger Fülöpnek, az ortodox zsidó közösség vezetôjének. A levelet Michael Dov Weissmandl rabbi, az „Európa Terv” egyik építômérnöke írta. A rabbi korrumpálható SS-tisztként azonosította Wislicenyt, akivel a zsidó vezetôk nyugodtan üzletelhetnek, mert „megbízható” tárgyalópartner.17 Miközben Freudiger egészen 1944 augusztusáig, Romániába meneküléséig állandó kapcsolatban állt Wislicenyvel, az SS-szel folytatott tárgyalásokat hamarosan Kasztner Rezsô (Rudolf) és a Vaada más cionista irányultságú vezetôi vették át.18 Kasztner, mint a Vaada tényleges vezetôje talán a legtöbb információval rendelkezett a nácik zsidóellenes hadjáratáról. Amikor 1948. március 19-én tanúként jelent meg a Veesenmayer-perben, ezt vallotta: „Azt hiszem, azok közé tartoztam, akik Magyarországon a legtöbb információval rendelkeztek a zsidók helyzetével kapcsolatban… Már 1942 elején tudtuk, hogy mi történt keleten az Auschwitzba és más koncentrációs táborokba hurcolt zsidókkal.19”

Stern Samu, a pesti Neológ Zsidó Közösség, késôbbiekben pedig a Központi Zsidótanács vezetôje ugyancsak elismerte, hogy tudatában volt a zsidók ellen folytatott náci atrocitásoknak. Emlékirataiban többek között megírta: „Tudtam, mit mûveltek a németek megszállta Európában… És a többiek is tudták azt, amit én, amikor a Bizottság tagjaivá nevezték ki ôket.”20 Az SS szívesebben tárgyalt a cionistákkal, mint a neológ vagy az ortodox közösségek vezetôivel, akik közül sokan még most is a magyarokban reménykedtek. A nácik abból indultak ki, hogy a cionista vezetôk nemzetközi kapcsolatokkal rendelkeznek, amelyekkel nem csupán külföldi valutához és hadianyagokhoz lehet hozzájutni, hanem a Birodalom politikai érdekeit is képviselni lehet azáltal, hogy esetleges nézeteltérést szítanak az amerikai–brit–szovjet szövetségben. Az elsô találkozó a cionisták és az SS között április 5-én történt, az elsô napon, amikor a zsidóknak ki kellett tûzniük a sárga csillagot. A szlovákiai zsidó vezetôk jó szándékú, ám visszatekintve végzetesnek bizonyuló tanácsát megfogadva a magyar cionista vezetôk azzal kezdték a tárgyalásokat, hogy felvetették a magyar zsidóság megmentésének lehetôségét az „Európa Terv” alapján. Az SS minden további nélkül helyeselte

a tárgyalásokat, köztük azt is, hogy a cionisták hatalmas mennyiségû készpénzt és más értékeket bocsátanak rendelkezésükre annak az ígéretnek a fejében, amelyek megtartását a nácik egy pillanatig sem gondolták komolyan.21 Habár tisztában voltak a végsô megoldás program realitásával és azokkal a taktikákkal és stratégiákkal, amelyeket az SS más országokban a zsidókkal szemben alkalmazott, a magyar zsidó tárgyalópartnereknek megvolt a saját külön stratégiájuk: azáltal igyekeztek megôrizni a zsidó közösség érdekeit, hogy versenyt futottak az idôvel. Miközben rajta tartották szemüket a szövetségesek katonai gyôzelmein, és kivált a Vörös Hadsereg gyors közeledésén, abban reménykedtek, hogy az SS megvesztegetésével és a tárgyalások minél tovább halasztásával megnyerhetik a versenyt. Minden nap, amelyet a zsidók megjelölt, elszigetelt és kifosztott otthonaikban tölthetnek, egy-egy megnyert csata ebben a küzdelemben. Az SS-tárgyalók tisztában voltak ezzel a taktikával, és belementek a játékba. Az ô alapvetô követeléseik éppoly világosak voltak, amilyen könyörtelenek. Miközben tárgyaltak a magyar zsidó vezetôkkel, és szabadon engedtek kisszámú zsidót, hatalmas mennyiségû készpénzt és értékeket zsebeltek be, és a zsidó tömegeket engedelmességre késztették, figyelmüket pedig elterelték egy esetleges ellenállásról. Az SS kezében volt minden ütôkártya, és folytatták a „tárgyalásokat”, közben pedig jól kitervelt menetrendjüknek megfelelôen, amelyet magyar cinkostársaikkal eleve elterveztek, lépésrôl lépésre haladtak a végsô megoldás végrehajtásában. A nagy terv végrehajtása, a magyarországi végsô megoldás kivitelezése két szakaszban történt, mindkettô 54 napig tartott. Az elsô szakasz március 22-tôl, a Sztójay kormány kinevezésétôl május 15-ig tartott, ezalatt az áldozatokat zsidóellenes törvényekkel és rendeletekkel árasztották el. Teljesen elszigetelték ôket, megfosztották az utazás és kommunikáció lehetôségétôl, beleértve a kerékpár-, autó-, rádió- és telefonhasználatot; a sárga csillag viselésére kötelezték és vagyonuk maradékától is megfosztották ôket. Aztán felsorakoztatták és gettókba zárták, végül bevagonírozó központokba szállították ôket. Kevesen sejtették közülük – ha ugyan egyáltalán akadt valaki – hogy milyen sors vár rájuk. A második, május 15-tôl július 9-ig tartó szakaszban közel 440 000 magyar zsidót szállítottak Auschwitz-Birkenauba, ahol legtöbbjüket nem sokkal az odaérkezése után megölték. Júli-

• 13 •


us 9-re, amikor életbe lépett Horthy három nappal korábban született elhatározása, hogy véget vet a deportálásoknak, és Raoul Wallenberg mentôakciójára Magyarországra érkezett – amint arra az elôbbiekben már utaltunk –, egész Magyarország (Budapest nem elhanyagolható kivételével) judenrein – zsidómentes lett. A cionista tárgyalók április végén vagy május elején jöttek rá, hogy tárgyalási taktikájuk nem vált be. A Vörös Hadsereg elôrenyomulása elakadt; az SS „megszegte” ígéreteit, azokat az ígéreteket, amelyeket egyetlen percig sem állt szándékában teljesíteni, csak éppen ez elkerülte a kétségbeesett helyzetbe került zsidó tárgyalófelek figyelmét. Azoknak az SS tárgyalófeleknek tettek szemrehányást, akik igyekeztek fenntartani a „jó kapcsolatok” látszatát, hogy ezáltal saját céljaikat elérjék, és újabb zsidó vagyonra tegyék rá a kezüket, megôrizve a nyugalmat és megtartva a lázadásmentes légkört, amelyre deportálások kivitelezéséhez szükség volt. A csalódott cionisták dühét csillapítandó, az SS két különálló, de egymáshoz kapcsolódó lehetôséget ajánlott fel: egy egymillió európai zsidó megmentésére irányuló esetleges tervet és egy meghatározott számú magyar zsidó megmentését célzó konkrét tervet. Az elsô „vért teherautókért” néven híresült el;22 a második volt az SSKasztner megállapodás.23 Miközben a zsidó vezetôk a két tervet „komolyan mérlegelték”, a nácik magyar cinkostársaik segédletével továbbra is napi 12 000 zsidót deportáltak. Az elsô terv a nácik arra irányuló kísérlete volt, hogy megoszszák a szövetségeseket, a második eredményeképp 1684 zsidó megmenekült. A viszonylag kisszámú zsidó, a Kasztner-szállítmány megmentésére irányuló tárgyalások a holokauszt történetének legellentmondásosabb fejezetét képezik.24 Amikor 1945. május 8-án véget ért a második világháború, a tanulmányunkban tárgyalt négy dramatis personæ – a Harmadik Birodalom, Magyarország, a magyar és a szlovák zsidóság – mind veszített. A Harmadik Birodalom – amelyrôl azt hirdették, hogy ezer évig fog fennállni – összeomlott. Magyarország feladni kényszerült a nácik segédletével visszanyert területeket, és megint egyszer a trianoni határok közé szorult. És mindkét ország történelmének örök csúfsága, kitörölhetetlen, örök szégyene a holokauszt. A magyar zsidóság áldozatainak száma közel 560 000 (70%), a szlovákoké 70 000 (87%). E két ország megmaradt zsidó lakossága többnyire emigrált az újonnan megalakult Izrael ál-

lamba – ez az egyetlen pozitív fejleménye az európai zsidóság történelmének a nácizmus idején. A háború után, ellentétben a Német Szövetségi Köztársasággal és számos más országgal, Magyarország nem nézett szembe a múltjával. Nem vállalta a felelôsséget – és végképp nem kért elnézést –, amiért részt vett 560 000 zsidó vallású magyar állampolgár meggyilkolásában. A kommunizmus idején a holokausztot és a zsidókérdést általában a történelem orwelli fekete lyukába süllyesztették. Az új demokratikus rendszer megalakulása, 1989 óta az egymást követô kormányoknak a történelem megtisztítására irányuló igyekezete úgy próbálta rehabilitálni a Horthyrendszert, hogy a holokausztért viselt felelôsséget kizárólag a németek meg egy-két „megtévedt” magyar nácibarát és a nyilasok nyakába varrta. A 2010-es választás óta, amikor a parlamenti többséggel rendelkezô párt – amelynek tagjai között a nyíltan neonáci nézetek képviselôi is megtalálhatók – célul tûzte ki Magyarország Horthykorszakra jellemzô nemzeti-keresztény elveken alapuló átalakítását, ez az igyekezet egyre fenyegetôbb. Ebben a politikai és kulturális légkörben az antiszemitizmus ismét a társadalom szövetét mérgezi. Miközben rendre avatják Horthy és a korszak más ellenforradalmi tisztségviselôi emlékére a szobrokat és adományozzák a kitüntetéseket, szemtanúi vagyunk a holokauszttal kapcsolatos emlékmûvek meggyalázásának, és a háború elôtti korszak antiszemita hisztériájára emlékeztetô egyre vérlázítóbb zsidóellenes cselekedeteknek. Kénytelenek vagyunk levonni a következtetést, hogy sok magyar nem fogadta meg George Santayana intését: „Akik nem tudnak visszaemlékezni a múltra, kényszerûen megismétlik azt.” DEZSÉNYI KATALIN FORDÍTÁSA

JEGYZETEK: 1

2

3 4 5 6

• 14 •

A trianoni békeszerzôdés következtében Magyarország elveszítette történelmi területének kétharmadát, magyar lakosságának egyharmadát, teljes lakosságának háromötödét. Részleteket lásd Randolph L. Braham, A népirtás politikája – a holokauszt Magyarországon. (Új Mandátum Könyvkiadó, 2003) 23–28. old. Randoph L. Braham (öá. és szerk.): The Bibliography of the Holocaust in Hungary. (Boulder, CO: East European Monographs, 2011; distrib. By Columbia University Press). A magyar zsidóság „aranykorának” részleteiért lásd Braham, A népirtás politikája… 2-12. old. Uo. 101. old. Uo. 806–849. old. Uo. 230–262. old.


7

15

8

16

Uo. 101. old. Uo. 9 A Budapesti Segélyezô és Mentôbizottságot 1943 elején hozták létre Komoly Ottó, a szervezet névleges és Kasztner Rezsô tényleges vezetésével. A bizottság mûködésének részleteit ld. ugyanott 1069–1073. old. 10 A szlovák zsidóság és a Munkacsoport aktivitását lásd uo. 1048–1053, 1073–10175. old. 11 Újabban napvilágra került bizonyítékok szerint Weissmandl rabbi csak 1942 nyarán vette fel a kapcsolatot Wislicenyvel, tehát akkor, amikor a deportálások elsô szakaszát már lebonyolították. És még ez a kapcsolat is csupán közvetett volt: Karel Hochbergen, az SS-nek dolgozó zsidó árulón keresztül sikerült megkörnyékeznie Wislicenyt. Wisliceny ráállt az alkura és két részletben 25-25 000 dollárt fogadott el a „szolgálataiért”. Ennek részleteiért és a szlovákiai zsidóságot ért tragédia más tényeiért lásd Yehuda Bauer: Jews for Sale? Negotiations Between Jews and Nazis, 1933-1945 (New Haven: Yale University Press, 1994) 5. és 6. fejezet továbbá Braham A népirtás politikája, 1048-153. old. 12 Az „Európa Terv” részleteiért lásd Braham, A népirtás politikája, 1074–1076. old. 13 Az SS, beleértve Eichmann Sonderkommandóját felhatalmazást kapott egyes zsidó egyének vagy kisebb csoportok cseréjére Hitler Himmlernek adott utasítása alapján. Himmler egy 1942. december 10-i feljegyzése a következôképpen szól: „Megkérdeztem a Führert, hogy váltságdíjért elereszthetünk-e bizonyos zsidókat. Ilyen esetekre teljes felhatalmazással látott el, amennyiben számottevô mennyiségû valutához jut külföldrôl az ország.” Bauer, Jews for sale?, 103. old. Himmler saját utasítása a következô: „Vegyetek el mindent a zsidóktól, ami elvehetô. Ígérjétek meg, amit kérnek. Hogy ebbôl mit tartunk meg, az más lapra tartozik.” Uo. 167. old. 14 Fleischmann Gizi, a Munkacsoport egyik vezetôje azon kevesek közé tartozott, akik keserû szemrehányást tettek, amiért a magyar zsidóság hivatalos tisztségviselôi nem követnek el mindent annak érdekében, hogy anyagi ellenszolgáltatásért elfogadtassák a komoly menekülési terveket. Braham, A népirtás politikája, 816. old.

Részletekért lásd uo. 806–849. old. A jegyzôkönyvek alapjául Rudolf Vrba és Alfred Wetzler, két szlovák zsidó beszámolója szolgált, akik csodával határos módon 1944. április 7-én megszöktek Auschwitzból. A jegyzôkönyvek szövegéért lásd Rudolf Vrba, Megszöktem Auschwitzból (Fort Lee, NJ: Barricade Books, 2002), 327–363. old. További részletekért lásd Braham, A népirtás politikája, 824–832. old. Lásd még Randoplh L. Braham and William J. vanden Heuvel (szerk.), The Auschwitz Reports and the Holocaust in Hungary. (Boulder, CO: East European Monographs 2011; a Columbia University Press terjesztése). 17 Egyes források szerint Wisliceny erôszakkal vette rá Weissmandl rabbit, hogy „ajánlólevelet” adjon neki. Wisliceny azzal bizonyította hatalmát, hogy kiszabadította Freudiger testvérét, akit befolyásos zsidóként mindjárt a megszállás kezdetén letartóztatott a Gestapo. 18 Amikor 1945. május 17-én az FBI kihallgatta, Kasztner tömör leírást adott a „magyarországi zsidóüldözésért felelôs SS-szervezetrôl”. Kijelentette, hogy „von Wisliceny kivételével, akit le lehetett pénzelni... a többi SS-tiszt teljességgel megvesztegethetetlen volt”. FBI Hírszerzôi Jelentés. 19 Braham, A népirtás politikája, 822. old. A megszállás alatt Edmund Veesenmayer volt a Führer teljhatalmú magyarországi helytartója. 20 Uo. 820. old. 21 A szlovák zsidó vezetôk által felvetett „Európa Terv” ajánlatát követôen Wisliceny összesen 2 000 000 dollárt követelt, amelybôl 200 000 magyar pengôt haladéktalanul fizessenek be, ezzel „bizonyítva a cionisták jó szándékát és fizetôképességét”. Az elsô hárommillió pengôs részletet nem sokkal ez után Hermann Krumey és Otto Hunsche, az Eichmann-Sonderkommando két vezetô tisztviselôje vette át. A második 2,5 millió pengôs részletet ugyanazok a tisztviselôk vették át április 21-én, miközben már teljes gôzzel folyt Kárpátalja és Északkelet-Magyarország gettósítása. Braham, A népirtás politikája, 1076– 1077. old. 22 Részletekért lásd, uo. 1078–1088. old. 23 Részletekért lásd, uo. 1088–1104. old. 24 Részletekért lásd, uo. 1104–1112. old.

• 15 •

• Röhrig Géza • VERSEK

Röhrig Géza

versek dávid komolyszik az idô csöpög a rend csökken szakálladdal vágyom évôdni bölcsômben Uram csak Te menthetsz meg hiába szép a szép hang helyett a szó tûz helyett a fa ég Uram lélegeznék újra köpj a kopoltyúmra ahogy fordulsz egyszer ha alszol is ébressz fel Uram mint méh a mackót s minél inkább marlak én a mézet érzed rajtam amíg nincs addig van remény Uram bálám szamara megszólalt a tüskebokor nem a tüskébôl Te szólsz a szamár belôlem Uram lettem volna tiszta kút semmint a hamis tanúd tízbôl voltam volna egy tûztôl testünk óvni meg Uram

• 16 •


s ha nem gyengül a gyönge ha minden így is marad vedd el az enyémet a saját személyed add Uram mint könnyû gyöngyû búza tövét a kaszaél szikrát vet a harmat igéd ledönt elér Uram ujjongok akkor két hónaljam hangfal csûrdöngölôt járok égig emelt karral Uram

trance visz a hátán szívem idôk hortobágyán most épp vissza egy ránc hosszú holtvágányán visz a hátán szívem sívó kemény szíken éhezni nagyon tud olyankor én viszem nem szólunk elmarad a világ itt már nincsen külön ábrahám és izsák villámlik a nap a távolság nem csökken sára sírása korbácsol a csöndben

• 17 •


megfagyott egy hajléktalan segít ha az ember idônként kimondja nem ô a kárpátok elsô eszkimója sokan élünk így külön gyáván halkan kihunyt a tûz testvér tudom én sem raktam hónaljig hóban vonszolok egy fókát ismerem az ijedtségnek e fokát: hetek óta nem kél föl a nap hajnalban kihunyt a tûz testvér tudom én sem raktam ülve alszom végig egy vihart elkerül az álom foggal a fókát nyersen zabálom eltévedtem s a jég nem könyörül rajtam kihunyt a tûz testvér tudom én sem raktam hidegbôl húzok falat a hideg ellen iglum beomlik rosszul építettem szôrrel befelé hordom bôröm e fagyban kihunyt a tûz testvér tudom én sem raktam nyugodt vagyok jó itt utolsó percem élem szerveim nagy árnyát a mindenségre égem tompul a sarki fény fölöttem s alattam kihunyt a tûz testvér tudom én se raktam

• 18 •

A magyarországi holokauszt bonctani vizsgálata

Recommend Documents