A holland holokauszt

• Jozeph Michman • A HOLLAND HOLOKAUSZT

Jozeph Michman

A holland holokauszt N

oha minden elôjel egy német invázióra mutatott, a németek betörése mégis meglepetésként érte a hollandokat. Fôleg a zsidók számára jelentett kemény csapást. Sokan pánikba estek, és 1940. május 14-én Ijmuidenbe menekültek, hogy megpróbáljanak feljutni az egyik Angliába tartó kompra. Ez azonban – sok pénz fejében – csak néhányuknak sikerült. Truus Wijsmuller nem kevesebb, mint 75 gyermeket ki tudott menekíteni Amszterdamból, és ôket a De Brederode fedélzetére juttatta. Sokan öngyilkosságot kíséreltek meg. A legismertebb áldozatok a következôk voltak: Emanuel Boekman (1889–1940) amszterdami városi tanácsnok, Paul May (1869–1940) amszterdami bankár, Jacob van Gelderen professzor (1891–1940) alsóházi (Tweede Kamer-beli) képviselô, valamint Michel Joëls (1867–1940) hágai tanácstag. Az elsô napok zûrzavara és félelme után – sokan elrejtôztek, mert náciellenes tevékenységük miatt fenyegetve érezték magukat – a nyugalom idôszaka következett. Ez a nyugalom azonban megtévesztô volt, mert épp ekkor hozták meg a – különösen a zsidók számára – végzetes döntéseket. Hitler válaszként arra, hogy Wilhelmina királynô és az egész kormány május 13-án Angliába menekült – az eredeti tervvel ellentétben, azazhogy a meghódított országokban katonai igazgatást vezet be – május 16-án amellett döntött, hogy Hollandiát polgári kormányzat útján irányítja. Reichskommissarnak (azaz birodalmi biztosnak) Hitler az osztrák kancellárt, dr. Arthur Seyss-Inquartot nevezte ki, aki 1938-ban fontos szerepet játszott Ausztria Németországhoz történô csatolásában, más néven az Anschlussban. Seyss-Inquart barátai és közeli munkatársai közül ketten fontos posztokat kaptak: dr. F. Wimmernek az igazgatás és az igazságügy jutott, H. Fischböcknek pedig a pénzügy és a gazdasági ügyek. Hollandiában – a Nyugat-Európa minden más megszállt területén meglevô szabályozástól eltérôen – olyan Höhere SS- und Polizeiführert neveztek ki, aki egy személyben Generalkommissar für das Sicherheitswesen, tehát az állambiztonságért

felelôs fôbiztos is volt. Hanns Albin Rauter személyében Hitler erre a posztra is osztrák személyt választott. Generalkommissar für besondere Verwendung, azaz különleges ügyek fôbiztosának pedig az NSDAP egyik tagját, F. Schmidtet nevezték ki. A Külügyminisztérium képviseletében a testület tagja lett továbbá Otto Bene is. A korábbi osztrák miniszterek és az osztrák SS-tiszt hollandiai kinevezése szemmel láthatóan azt a célt szolgálta, hogy Hollandiát – ugyanúgy, mint korábban Ausztriát – éretté tegyék egy esetleges Anschlussra. Mind a négy osztrák vezetô kormányzási tapasztalatokkal rendelkezett, s mindnyájan vad antiszemitának számítottak, akik bûnrészesek voltak abban, hogy a zsidóüldözést Ausztriában olyan gyorsan és radikálisan vitték végbe. E tekintetben az ország hamar megelôzte Németországot. Rauter szentül hitt az SS rasszista ideológiájában, és domináns egyéniség lévén ezen ideológiát a késôbbiekben Hollandiában brutális kegyetlenséggel érvényre is juttatta. A holland hivatalnokok, mint például a fôtitkárok (secretarisgeneraalok), akiknek a holland népet kellett képviselniük a megszállókkal szemben, a náci párt ezen viharedzett, politikailag és ideológiailag képzett tagjaival szemben nem tudták felvenni a versenyt. A politikai manôverek és az elvi állásfoglalások terén egyaránt ôk húzták a rövidebbet. Világosan megmutatkozott ez abban, ahogyan az igen hamar napirendre kerülô „zsidókérdést” kezelték. A német hatóság, éppúgy, mint Ausztriában, Hollandiában is megkezdte – ugyan valamivel elôvigyázatosabban – a zsidók tervszerû félreállítását és kifosztását. A különleges ügyek Generalkommissarja, Schmidt, aki nem tudott semmit magában tartani, már 1940 májusában elárulta Mussertnek, hogy a zsidókat Hollandiából is eltávolítják. Holland körökben azt még érthetônek és ésszerûnek tartották, hogy a zsidóknak azonnal el kellett tûnniük a médiából, sôt ezt olyannyira elfogadták, hogy az öngleichschaltolásnak (azaz a nácikhoz való önkéntes alkalmazkodásnak) komoly jelei mutatkoztak (erre mutatott az

• 46 •


AVRO [Algemene Vereniging Radio-omroep] nevû rádióadó és néhány újság példája). A komoly zsidóüldözések 1941 szeptemberében kezdôdtek, amikor megtiltották a zsidók (vagy zsidó házastárssal rendelkezôk) köztisztviselôi kinevezését, illetve elôléptetését. A fôtitkárok nem tettek többet, mint hogy írásban és nem nyilvánosan tiltakozást emeltek a holland alkotmány ezen megsértése ellen. Októberben az összes hivatalnoknak nyilatkozatot kellett aláírnia arról, hogy nem volt zsidó. Wimmer már október 14-én megparancsolta az összes zsidó elbocsátását a köztisztviselôi állásokból. A Legfelsôbb Bíróság, az egyetlen testület, amelynek jogában és hatalmában állt volna, hogy szót emeljen az alkotmány ezen megsértése ellen, súlyos kötelességmulasztást követett el: a testület (12:5 arányban) úgy döntött, hogy alá kell írni az árjanyilatkozatot, és ezzel megpecsételte saját elnökének, L. E. Visser jogi doktornak az elbocsátását is. A fôtitkárok és a Legfelsôbb Bíróság jellemtelen viselkedése az összes holland intézmény zsidókkal kapcsolatos álláspontjára katasztrofális hatással volt, merthogy rövid és hosszú távon hatott az alacsonyabb intézményekre. Csak nem hivatalos csoportok, fôleg iskolások és egyetemisták, tiltakoztak. Delftben A. C. Josephus Jitta (1887–1958) professzor felfüggesztése ürügyén sztrájk tört ki. Leidenben ugyanez történt, miután dr. R. P. Cleveringa jogászprofesszor magasztaló beszédet tartott E. M. Meijers (1881–1954) kiváló jogászprofesszor tiszteletére. Az egyházak tartózkodtak a tiltakozástól, csak egyes protestáns felekezeti vezetôktôl lehetett figyelmeztetô hangokat hallani. Különösen emlékezetesek azok a jóslatszerû szavak, melyeket dr. J. Koopmans lelkész írt le Bijna te laat! (Majdnem késô!) c. röpiratában: „elmegy mindegyik, és rámegy az élete.” Kiderült, hogy a zsidók száma a köztisztviselôi állásokban – összesen 2535 fô – nem haladta meg a lakosságbeli arányukat (1,3 százalék). Még az Igazságügy-minisztériumban is, ahol pedig a legnagyobb volt az arányuk, csak 3 százalékot tettek ki. Egyéb felsôbb körökben sporadikusan képviseltették magukat a zsidók. Létszámuk az egyetemi körökben is meglepôen alacsony volt: az egész országban mindössze 51 zsidó professzort és egyetemi oktatót találunk. H. Fischböck Generalkommissar ezzel egy idôben gazdasági rabláson munkálkodott. A zsidók vállalkozásait, illetve a zsidók befolyása alatt álló vállalkozásokat be kellett jelenteni.

Hollandiában elôször ebben a rendeletben adták közre a „zsidó” szónak egyfajta definícióját, mely átmenetileg érvényben maradt. Egy 1940. október 22-én kiadott rendelet szerint – az 1935-ben hozott nürnbergi törvények alapján – zsidónak minôsült mindenki, akinek három, „faj szerint” zsidó nagyszülôje volt, továbbá azok is, akiknek két zsidó nagyszülôjük volt, és 1940. május 9-én tagjai voltak valamely zsidó hitközségnek, vagy a házastársuk zsidó volt. „A zsidónak minôsülés” kritériuma a nagyszülôk vonatkozásában is a hitközségi tagság volt (4. cikkely). Hozzávetôleg 22 000 vállalkozást jelentettek be. Körülbelül a felénél (megbízotti vagy igazgatói minôségben) zsidó részvételrôl volt csupán szó, a maradék vállalkozások közül pedig majdnem 3000 utcai és piaci kereskedôé volt. Az árjanyilatkozat folytatása 1941. január 10-én következett: arra kötelezték a zsidókat, hogy regisztráltassák magukat (6/41-es rendelet). Ez a kötelezettség az összes olyan személyre is kiterjedt, akinek csak egyetlen zsidó nagyszülôje volt. E nyilvántartásba vétel alól csak egyetlen egyén húzta ki magát, az eredmény tehát – a megszállók kritériumai szerint – megbízható képet ad az akkori hollandiai zsidó lakosságról. Lásd az alábbi táblázatot. A ZSIDÓ LAKOSSÁG HOLLANDIÁBAN ,

1941.

JANUÁR

létszám

százalék

Volljuden (azaz teljes egészében zsidók) Holland Német (hontalan)* Egyéb Összes

118 455 14 495 7 295 140 245

84,5 10,3 5,2

* A ’30-as években a nácizmus elôl Hollandiába menekült német zsidók

Volljuden és Mischlinge („keverékek”, azaz olyanok, akiknek az ereiben zsidó és nem zsidó vér egyaránt csörgedezik) Volljuden Mischlinge Összes

140 245 19 561 159 806

87,8 12,2

125 657

89,6

700 1 245 12 643

0,5 0,9 9,0

Vallás szerinti megoszlás Izraelita (felnémet vagy portugál zsidók) Római katolikus Protestáns Felekezeten kívüli

• 47 •


A számadatok meglepték a németeket. Statisztikusaik úgy becsülték, hogy 240 000 zsidó él Hollandiában, a zsidók létszámát tehát 70 százalékkal magasabbnak hitték. A másik szembetûnô számadat a keverék zsidók csekély száma volt, mindössze 12,2 százalék; ez nem több, mint az összlakosság 0,2 százaléka, és sokkal alacsonyabb a németországi számaránynál. Egy német tudósító úgy vélte, hogy az eredmény egyfajta tisztelgés a hollandokban meglevô faji tudatosság elôtt. Hogyan viszonyultak a zsidók az egyre világosabban kirajzolódó negatív diszkriminációhoz és jogaiktól való megfosztásukhoz? Az új helyzethez elsôként a holland cionistákat tömörítô szövetség, a Nederlandse Zionistenbond (NZB) alkalmazkodott. Az 1940-ben történt kivándorlások és öngyilkosságok ellenére az NZB tagjainak száma 4470-re nôtt, amivel – a holland–izraelita felekezet, a Nederlands–Israëlietisch Kerkgenootschap (NIK) után – messze a legnagyobb zsidó szervezet volt Hollandiában. A szövetség elnöke, M. L. Kan jogi doktor (1891–1945) az igen erôteljes belsô ellentétek áthidalása érdekében a cionista erôk egyesítését kezdeményezte: létrehozta a cionista szervezetek központi tanácsát, a Centrale Raad van Zionistische Organisatiest. Ez valójában annyit jelentett, hogy a radikális cionisták két vezetô alakját, valamint a Joodse Vrouwenvereniging tot Practisch Palestinawerk elnevezésû cionista nôegylet egyik képviselônôjét a szövetség vezetô testületének tagjaivá nevezték ki. Jelentôs lépés volt az ún. Palesztina-pionírok (vagyis Palesztinába kivándorolni, ott letelepedni és mezôgazdasági tevékenységet folytatni szándékozók), más néven halucok által létrehozott összes szervezet egyesítése is. Alijára átmenetileg semmi esély sem mutatkozott, ezért a fiatal zsidók képzése (illetôleg átképzése) volt a legfontosabb teendô. Június 17-én Joodse Centrale voor Beroepsopleiding néven zsidó szakképzési központot alapítottak, amely Meijer Henri Max Bolle (1910–1945), az NZB vezetôségi tagjának elnökletével élénk tevékenység kifejtésébe kezdett. Ezek az átszervezések kedvezô helyzetbe hozták az NZB-t, amikor D. Cohen professzor azzal a kéréssel fordult a legfontosabb zsidó intézményekhez, hogy alakítsanak olyan reprezentatív testületet, amely a német megszállás nehéz körülményei között irányítani tudja a zsidók életét. Cohennek sikerült meggyôznie a felekezetek vezetését, hogy szük-

ség van erre a lépésre, és képes volt a maga oldalára állítani a Fôrabbik Értekezletének (Vergadering van Opperrabbijnen) hallgatásba burkolózó nagyobbik részét is. Így jött létre a Joodse Coördinatie Commissie (JCC), azaz a Zsidó Koordinációs Bizottság. A testület elnöke E. Visser jogászdoktor lett, akinek a presztízse a JCC tekintélyét erôsítette. A bizottság tagjai volt még: maga Cohen professzor, S. Isaac (1900–1948) és I. Kisch (1905–1980) jogi doktorok – két olyan cionista, akik az NZB vezetésének bizalmát élvezték –, valamint a twentei gyáros Albert Spanjaard (1867–1945), aki 1939 óta tagja volt a különleges zsidó érdekek képviseletéért felelôs bizottságnak, a Comité voor Bijzondere Joodse Belangennek (CBJB). A JCC bázisának kiszélesítése érdekében három „külsô” tagot is választottak: E. Belinfante jogi doktort (1875–1944), akit a portugál zsidók tipikus megtestesítôjének lehetett tekinteni, S. Dasberget (1902–1945), Groningen fôrabbiját, valamint J. E. Stokvist (1875–1951), aki az SDAP képviseletében a parlamenti alsóház (Tweede Kamer) tagja volt. Világosan látszik, hogy a JCC-nek a CBJB szolgált mintául: az öt legfontosabb tag közül négy szoros kapcsolatban állt e bizottsággal, és a külsô tagok is beleillettek ebbe a miliôbe. A JCC-nek saját apparátust sem kellett felállítania, mert a bizottság helyi képviselôit, valamint a Zsidó Menekültügyi Bizottság, a Comité voor Joodse Vluchtelingen (CJV) személyzetét is be lehetett vonni. A pénzügyi bázis is rendelkezésre állt, hiszen a JCC munkájába bevont menekültügyi bizottság eddig mindig talált pénzügyi bizottságot különleges akciók végrehajtásához, és hat évig a menekültekkel kapcsolatos munkával (beleértve a westerborki tábor mûködtetését is) csodálatra méltóan jól boldogult állami támogatás nélkül is. 1940 elején viszont kiürült a kassza, ezért sürgôsen a kormányhoz fordult valamivel több, mint 1,2 millió guldenes támogatásért. A kormány április 26-án ígéretet tett arra, hogy javaslatot terjeszt elô a parlamenti alsóháznak. Ám betörtek a németek az országba, és június 27-én arról kapott értesítést a menekültügyi bizottság, hogy nem tudnak állami pénzt a rendelkezésükre bocsátani, és hogy a zsidók a saját érdekükben gondoskodjanak a menekültekrôl. A. Krouwer elnökletével a zsidó menekültek számára Comité voor Steun aan in Nederland verblijvende Buitenlandse Joden elnevezéssel bizottságot alakítottak, amely a késôbbiekben Financiële Com-

• 48 •


missie-ként, azaz egyfajta pénzügyi bizottságként a németek követelésére létrehozandó Joodse Raad bevételeit és kiadásait fogja kezelni. Hogy a JCC finanszírozni tudja az új bizottságot, a zsidók jövedelmeire és a vagyonára önkéntes adót vetettek ki. Így a JCC bevételét – figyelembe véve, hogy a hozzájárulás kezdetben önkéntes volt – minden bizonnyal impozánsnak mondhatjuk. Az 1941. október végi számadatok szerint a szervezet 3,5 millió guldenes összeggel rendelkezett, amelyet vagy már meg is kapott, vagy legalábbis kilátásba helyeztek számára. Ebbôl nemcsak a régi adósságokat és a folyó kiadásokat (havi 195 000 gulden) lehetett fedezni, hanem még egyéb tevékenységre is maradt pénz. A JCC ugyanis nem csupán jogi és adóügyi tanácsadó testületnek tekintette magát, hanem a kialakult szükségállapot miatt szerette volna, ha anyagi támogatást is tudna nyújtani ott, ahol arra szükség van. A kulturális élet felélénkítése érdekében pedig Culturele Commissie néven kulturális bizottságot hívtak életre, amely sûrûn látogatott összejöveteleket szervezett. Úgy tûnt, hogy a JCC fennállásának elsô három hónapjában – az NZB-vel való szoros együttmûködésnek is köszönhetôen – domináns szerepet tölt majd be a zsidó közösségben, amely – miután tagjai egymásra voltak utalva – saját körében keresett felvilágosítást, segítséget és vigaszt. 1941. február elején azonban – különösen Amszterdamban – olyan események történtek, amelyek szertefoszlatták azt az illúziót, hogy a kemény, de mindenki meggyôzôdése szerint csak átmeneti német hatalom alatt az élet nehéz, de elviselhetô. A Nationaal-Socialistische Bewegingbe (NSB) tömörülô holland nácik már egy ideje akciókat folytattak annak érdekében, hogy a kávézókban és az éttermekben elérjék a Zsidók számára tilos vagy A zsidók nem kívánatosak feliratú táblák elhelyezését. A náci mozgalom védelmi osztagának, a Weerafdelingnek (WA) egyik arra irányuló kísérlete, hogy az amszterdami Rembrandtpleinen is keresztülvigyék ezen akciójukat, heves dulakodásba torkollott az Alcazar nevû kávéházban, mert az akció során megkísérelték a zsidókat kihajítani a vendéglátóhelyekrôl. A WA emberei ezután a zsidónegyedbe vonultak, és törni-zúzni kezdtek (február 6.). A nem zsidók, köztük dokkmunkások, felajánlották a zsidóknak segítségüket az NSB következô provokációi esetére. Február 11-én este a WA körülbelül negyven embere betört a Zsidónegyedbe. A sötétben lôfegyve-

rek nélküli ütközet zajlott le, amelyben a WA maradt alul. Egyik emberük olyannyira megsérült, hogy három nappal késôbb meghalt. Tisztán rendôri szemszögbôl nézve nem nevezhetjük ezeket az akciókat igazán komoly zavargásoknak. Taktikus fellépéssel könnyûszerrel véget lehetett volna vetni ezeknek, amennyiben a német katonáknak megtiltották volna a dulakodásokban való részvételt. Nem lett volna nehéz a WA „zászlóaljait” féken tartani, s az amszterdami rendôrséget is fel lehetett volna hatalmazni a rend helyreállítására. A német intézmények azonban máshogy és nem várt módon reagáltak az eseményekre.

❧ A megszállás elsô kilenc hónapjában a zsidóellenes intézkedéseket nagy gondossággal készítették elô és bürokratikus pontossággal hajtották végre. Amennyiben egyáltalán lázadoztak ezen intézkedések ellen, az nem zsidó részrôl történt spontán, erôszakmentes demonstrációk formájában, melyek hamar elcsendesedtek. A megszálló hatóságoknak tehát az lehetett a benyomásuk, hogy a negatív diszkriminációt, a jogoktól való megfosztást és a kirablást Hollandiában – a lakosság különösebb felbolydulása nélkül – meg lehet ugyanúgy adminisztratív úton valósítani, mint Németországban és Ausztriában. Ez az út nem minden olyan németnek volt ínyére, akik Hollandiában magas pozíciókat töltöttek be; H. Böhmckernek, Seyss-Inquart amszterdami megbízottjának pedig egészen bizonyosan nem. A náci pártember ugyanis azt szerette volna elérni, hogy Amszterdamban is létesítsenek gettót, mint a lengyel városokban; és ebbéli szándékát már januárban tudatta a városvezetéssel. Február 12-én lezárták a Zsidónegyedet, és ez az elsô lépést jelentette egy igazi gettó felé. Még ha el is tekintünk az amszterdami helyi vezetés tiltakozásaitól, Böhmcker terve egy Rauter által kiadott tilalom miatt sem sikerülhetett: SS-beli felettesei ugyanis nem akartak gettókat Nyugat-Európában. Egy ugyanaznap hozott másik döntésbe azonban beleegyezett Rauter. Böhmcker ezen a napon három jelentôs zsidó személyt kéretett magához: A. Asschert, L. H. Sarlouis-t, az amszterdami német hitközség fôrabbiját, és D. Francès-t (1906–1942), a portugál zsidók rabbiját. Közölte velük, hogy Amszterdamban azonnal létre kell hozni egy Judenratot, azaz zsi-

• 49 •


dó tanácsot, amelynek húsz személybôl kell állnia. Ez összhangban állt azokkal az utasításokkal, amelyeket Heydrich adott a Lengyelország elleni hadjárat alatt (1939. szeptember 21.), és amelyeket Hitler nem sokkal azután törvényben rögzített (ld. az 1939. október 12-i törvény). Hollandiában tehát a zsidók számára olyan szervezeti formát vezettek be, amely megegyezett a lengyel mintával (vö. jogi személyiség nélküli helyi képviselet) – szemben Németországgal, Belgiummal és Franciaországgal, ahol a zsidókat országos szervezetbe tömörítették. Abraham Asscher természetesen éppannyira nem sejthette ekkor még e kinevezés horderejét, mint amennyire az általa felkért társelnök, David Cohen sem. Böhmcker semmilyen feladatleírást sem adott, és csak egy ígéretre és egy követelésre szorítkozott: nem fognak többé egyenruhás alakulatok végigvonulni a Zsidónegyeden, Asschernek viszont fel kell szólítania a zsidókat, hogy szolgáltassák be a fegyvereiket. Két tömegeket vonzó gyûlésen (február 13., csütörtök) Asscher felszólította a zsidókat, hogy minden lô-, ütô- és szúrófegyvert azonnal adjanak le. Nem volt ott sok ilyen fegyver, úgyhogy nem sok mindent szolgáltattak be. Az emberek ráadásul általában úgy vélekedtek, hogy a németek (és az NSB) engedményeinek nagyobb súlyuk volt, mint a zsidók kötelezettségeinek. Eközben Asschernek és Cohennek igen hamar sikerült tizenhét olyan személyt találniuk, akik hajlandók voltak velük megalakítani a Joodse Raad voor Amsterdamot, azaz az amszterdami zsidó tanácsot. Mint az várható volt, mindannyian ugyanabból a körbôl kerültek ki, mint amelyikbôl a CBJB és a JCC vezetôségi tagjai. A Zsidónegyed képviselôjeként meghívtak egy mészárost is. Még ugyanazon csütörtök este megtartották az elsô gyûlést. Azt az elvi döntést hozták, hogy a tanács fôképpen végrehajtó és közvetítô feladatot lát majd el, de nem fog olyan megbízásokat elvállalni, amelyek a zsidók számára tisztességtelenek. Visser jogi doktor, a JCC elnöke még ebben a visszafogott megfogalmazásban sem tudott azonosulni a Joodse Raad álláspontjával (amelyet egyébként – mint ahogyan hamarosan ki fog derülni – a tanács többi tagja sem tartott be). Visser a zsidóknak a megszállókkal való mindennemû kapcsolatát elutasította; ô azt akarta, hogy ezen kapcsolatok kizárólag a holland hatóságokon keresztül tartsanak. A nyugalom, melyet a Joodse Raad volt hivatott megteremteni, csakis

a dél-amszterdami (Amsterdam-Zuid) Zsidókerületre korlátozódott, ahol sok zsidó élt, itt (zsidókból és nem zsidókból álló) kisebb harci csoportokat hoztak létre, hogy védelmet biztosítsanak az NSB rajtaütései ellen. Az egyik ilyen harci csoport egy rijnstraati fagylaltozóban (Ijssalon Koco) gyûlt össze, melyet A. Kohn és E. Cahn németországi emigránsok tartottak fenn. A tulajdonosok arra az esetre, ha megtámadnák ôket, egy kis üveg ammóniagázt tartottak készenlétben. Amikor február 19-én a német politikai nyomozóhatóság, a Sicherheidsdienst (SD) egyik ôrjárata házkutatást akart tartani ebben a fagylaltozóban, melyrôl azt gyanították, hogy olyan hely, ahol illegális szervezet gyûlésezik, a tulajdonosok azt hitték, hogy az NSB tagjaival van dolguk. Kinyitották az üveget, kikapcsolták a világítást, majd elhagyták a fagylaltozót. Amikor a német rendôrök felfeszítették az ajtót, hátrálniuk kellett a gáz miatt. Újból behatoltak, de senkit sem találtak bent. Kohnt, Cahnt és segítôit még aznap este letartóztatták. Rauter örült, hogy ez az önmagában véve jelentéktelen incidens lehetôvé tette számára, hogy beavatkozzon, és végre náci módon lépjen fel a zsidókkal szemben. Egy, a fônökének, Himmlernek írt levelében beszámolt az eseményekrôl, amelyben a történteket nagyszabású lázadássá fújta fel. Német rendôrök elleni fegyveres lázadás zsidó terrorcsoport részérôl?! – korábban ilyesmi még sohasem fordult elô a Német Birodalomban, ez minden bizonnyal dühöt keltett Himmlerben. Rauter tôle és SeyssInquarttól engedélyt kapott arra, hogy 425 fiatal zsidót letartóztasson. Az Ordnungspolizei február 22-én szombaton és február 23-án vasárnap razziát tartott a Zsidónegyedben, ez a legbrutálisabb módon történt: kiabálások, káromkodások, ütések-rúgások közepette. A zsidó fiatalokat a Jonas Daniël Meijerpleinre terelték össze, és onnan az egyik hollandiai lágerbe hurcolták el ôket, ahonnan 389 fiatalt átszállítottak a buchenwaldi koncentrációs táborba. Amikor az ottani kínzások nem okoztak elég gyorsan elegendô számú halálesetet, a maradékukat átszállították a mauthauseni koncentrációs táborba, ahol néhány napon belül a legrettenetesebb módon végeztek velük. Halálhírük mélységes gyászba borította a zsidókat. Rauter megmutatta, hogy mint az SS feje a hollandiai zsidókkal való bánásmód terén domináns szerepet kíván betölteni, a továbbiakban – azzal, hogy Mauthausennel fenyegette a zsidókat – ar-

• 50 •


ra kényszeríthette ôket, hogy engedelmeskedjenek az utasításainak. Az amszterdamiak, akik látták a német rendôrség szadista fellépését, mélységesen megrendültek, az akció híre futótûzként terjedt a városban. A lakosság le akarta vezetni a megszállók iránti utálat már régóta visszafojtott érzését, de ki is vállalkozhatott a robbantásra? Erre egyetlenegy párt, az akkor már illegálisnak minôsülû kommunista párt volt alkalmas. Még a razzia napján elhatározták, hogy a munkások hagyományos fegyveréhez, a sztrájkhoz nyúlnak. A manifesztumban, amelyet terjesztettek, találunk ugyan kommunista alapjelszavakat is (mint például: „Az olyan zsidó nagytôkések, mint Asscher és Cohen, akik inkább a vagyonukat dédelgetik, mint a zsidó népet”), a fô dolog azonban mégiscsak a megkínzott zsidókkal vállalt szolidaritás volt. Majdhogynem teljes egészében általános sztrájk tört ki, amely még más helységekre is átterjedt, fôleg Hilversumra, Haarlemre és a Zaanstreekre. A Februári Sztrájk joggal vált híressé – mint olyan tiltakozás, mely a lakosság legnagyobb részének részvételével a zsidókkal szemben elkövetett igazságtalanság ellen irányul, egyedülálló tett a történelemben. Ha azonban eltûnôdünk azon, mi is lett e sztrájk eredménye, akkor a válasz semmi jóval sem kecsegtet. A sztrájk a zsidókban felelôtlen biztonságérzetet keltett: a németek a továbbiakban Hollandiában bizonyosan nem fognak úgy bánni a zsidókkal, mint máshol, most, hogy az egész nép fellázadt ez ellen. Ebben fôleg Asscher, az örök optimista, hitt szentül. A Februári Sztrájk azonban a zsidókkal vállalt szolidaritás utolsó nyilvános manifesztációja is volt egyben. A német vezetés ebbôl a megmozdulásból természetesen más következtetésekre jutott. Seyss-Inquart arra törekedett, hogy a hollandokat megnyerje a nácizmusnak, legalábbis mindenképpen igyekezett elérni náluk, hogy – látva Németország Európán keresztüli diadalmenetét – megbékéljenek vele. Ez a remény azonban most meghiúsult, és ez elszántabb politikát váltott ki. Seyss-Inquart március 12-én tartott program szerinti beszédébôl ez világosan kiderült: „A zsidók ellenségek, akikkel még fegyverszünetet sem köthetünk” – jelentette ki. Ezt a zsidókhoz intézett „háborús nyilatkozatot” az oroszországi német invázió lázas elôkészületeinek összefüggésében is értékelni kell. Az oroszországi hadjárat – vélekedtek a nácik –

megszünteti majd Németország „judeo-bolsevista” fenyegetettségét, és a Nagy Germán Birodalom katonailag és gazdaságilag is örökre biztonságban lesz. Ezen elképzelés tartalmazta a zsidókérdés nagyszabású kezelését is, sôt e kérdés végleges megoldása (az Endlösung) volt a háború egyik legfontosabb célja. A „mesteri terv” magában foglalta, hogy a zsidókat speciális rohamosztagok (ún. Einsatzgruppen) fogják legyilkolni a meghódítandó Oroszország területén – Heydrich ennek érdekében március elején megállapodást kötött a hadsereggel –, a még életben maradt zsidók pedig kiéheztetéssel vagy egyéb eszközökkel gyorsan el fognak pusztulni, vagy elmenekülnek Európából. Mindez lehetôvé válik, amennyiben Oroszország egy villámtámadás során összeomlik (Hitler a következôket mondta Oroszországról: „ha berúgja az ember az ajtót, összedôl az egész ház”); Németország ezután többi ellenfelére békefeltételeket szabhat ki, és az egyik ilyen feltétel az lesz, hogy Európán kívül nagyszámú zsidónak kell helyet biztosítani. Heydrich márciusban vagy április elején látogatást tett Hollandiában, és tudatta Seyss-Inquarttal, hogy a holland zsidóknak is el kell tûnniük. Bécs és Prága példáját követve Amszterdamban is létesíteni kell egy zsidó kivándorlási központot, azaz Zentralstelle für jüdische Auswanderungot, és ennek a szervezetnek egész Európa számára mintaként kell szolgálnia. Érthetô volt, hogy Hollandiára esett a választás, mert az SS-nek – fôképpen Rauter kettôs funkciójának köszönhetôen – ott volt a legerôsebb a bázisa. Ugyanúgy, mint ahogyan Prágában is történt, itt is létre kellett hozni egy szintén SS-igazgatás alatt álló emigrációs alapot, melyet természetesen az elrabolt zsidó tulajdonokból fognak finanszírozni. Heydrich Eichmann asszisztenseit és e terület szakemberét, Erich Rajakowitsch jogászdoktort Hollandiába küldte. Azonban az SS azon kísérlete, hogy minden zsidóügyet a saját kezében összpontosítson, Seyss-Inquart és munkatársai erôteljes ellenállásába ütközött. Seyss-Inquart, aki tisztában volt azzal, hogy a zsidókérdés mennyire fontos Hitlernek, közvetlenül benne akart lenni a zsidókkal kapcsolatos ügyekben. Szerencséjére egyik munkatársa-barátja, Fischböck különösen szakavatott volt e területen. Fischböck a zsidók kirablására olyan tervvel állt elô, amely olyannyira jól kitalált és következetes volt, hogy az ellen az SS semmit sem tudott felhozni. Seyss-Inquart továbbá azt sem

• 51 •


akarta, hogy a zsidók feletti ellenôrzést az SS gyakorolja. Ô olyan országos szervezetre gondolt, amelyben minden zsidó számára kötelezô lenne a tagság, és amelynek a fôfelügyeletét ô látná el, tehát körülbelül olyan helyzetet képzelt el, mint amilyen a németországi. Az errôl folytatott belsô vita hónapokig elhúzódott. Ebbôl valami eljutott a Joodse Raad voor Amsterdam vezetôinek a fülébe, és úgy vélték, illetve abban reménykedtek, hogy a tanácsot ismerik majd el országos szervezetként, és akkor egyszersmind jogi státust is szereznek. A végsô döntést 1941 novemberében hozták meg, amely egyfajta kompromisszum volt. A Joodse Raad voor Amsterdam – névváltoztatás nélkül – az egész országért felelôs lesz, ám továbbra is jogi státus nélkül marad. A Joodse Raad feladata az volt, hogy átvegye a Zentralstelle für jüdische Auswanderung által kiadott utasításokat. A Zentralstelle feje Ferdinand H. aus der Fünten volt, aki közvetlenül alá volt rendelve az amszterdami német rendôrség vezetôjének, Willy P. M. Lagesnek. Az utóbbi a Sicherheitspolizei parancsnokától, dr. W. Hastertôl kapta az utasításokat. Úgy tûnt tehát, hogy Rauter megkapta, amit akart, és most úgy látszott, hogy minden zsidóügy az ô kezében összpontosult.

❧ KIFOSZTÁS ÉS SZEGREGÁCIÓ

Fischböck a zsidók kifosztásához egy nagyon jól kitalált rendszert alkalmazott, amely a törvényesség látszatát keltette. Ennek köszönhetôen a kollaborációhoz vezetô út jelentôsen leegyszerûsödött a holland hatóságok számára. Fischböck Lippmann–Rosenthal & Co. (LIRO) néven banki fióküzletet létesíttetett. Ennek a „zsidós” nevû banknak az ô utasításait kellett követnie. 1941. augusztus 8-án bocsátották ki azt a rendeletet, amely arra kötelezte a zsidókat, hogy vagyonukat ebbe az álbankba utalják át: elôször csak egy bizonyos minimum feletti vagyonról volt szó, ám késôbb ez a minimum is érvényét vesztette. A zsidók csak ezen álbanki számlán keresztül juthattak készpénzhez, ám minden egyes igényelt összegbôl 1 százalékot felszámítottak. Késôbb (1942. február 26-tól) a zsidók – egyfajta megélhetési segélyként – maximálisan havi 250 guldent vehettek fel a saját számlájukról. 1943. január 1-jén a magánszám-

lák megszûntek létezni. Egy zsidó össz-számlát, Sammelkontót vezettek be. Ebbôl finanszírozták a Joodse Raadot. A továbbiakban e tanács végezte a zsidó munkavállalók kifizetését. A zsidó vállalkozások bejelentkezése alapján gondnokokat jelöltek ki. Az ô feladatuk volt az adott üzem irányítása, eladása vagy likvidálása. A bevétel a Fischböck által e célból létesített vagyonkezelési és nyugdíjintézetbe, a Vermögensverwaltungs- und Renten-Anstaltba (VVRA) került, tehát tulajdonképpen a német államkincstárba. A bejelentett 22 000 körüli vállalkozás közül a fele esetében csupán „zsidó” befolyásról volt szó. Ezeket abban az esetben teljes mértékben „árjásították”, amennyiben a vállalkozás vagyonának 1 százalékát átutalták a VVRAnak. A fennmaradó vállalkozások közül kétezret nem zsidó kézbe adtak át. Úgy volt, hogy a maradék 9000 vállalkozást likvidálják, ám ez a folyamat a háború végéig még nem fejezôdött be: hozzávetôleg 1000 létezett még közülük. Vállalkozásaikkal kapcsolatban a zsidók azt az ígéretet kapták a VVRA-tól, hogy a bevételbôl az ôket megilletô pénzt száz (!), háromévenkénti (!), kamatok nélküli (!) kifizetésben utalják ki. Egyszerûbben megfogalmazva: ez majdhogynem a semmivel volt egyenlô. 1943 elején még ezt a nagyon csekély juttatást is leállították. Hollandiában a textilipar és gyémántipar volt az a két iparágazat, amelyben a legnagyobb számban képviseltették magukat a zsidók. 1941. október 31-én a textilipart hirtelen teljesen „árjásították”. Ez 1600 kereskedôt és 94 gyárat érintett. Az árjásítási folyamat Hollandiában gyorsabban ment végbe, mint Németországban, továbbá hatásosabb volt, illetôleg kevésbé korrupt módon játszódott le, mint Ausztriában – noha az átverés, a lopás és a csalás itt is megszokott dolognak számított. A vállalkozások árjásítása és likvidálása elszegényítette a zsidó népet. A helyzet még súlyosabbá vált az olyan intézkedések révén, melyeknek az izoláció és a megaláztatás volt a céljuk. A zsidók számos foglalkozást csak zsidó klientúra számára gyakorolhattak, ilyen klientúrának számított például az orvosé, a gyógyszerészé, a bábáé, az ügyvédé és a közjegyzôé. A munkaadók se szó, se beszéd elbocsáthatták a zsidókat. Ez szöges ellentétben állt a holland törvényekkel. Rauter egyik – a nyilvános fellépésrôl szóló – közleményében többek között megtiltotta a zsidóknak a fürdôhelyeken, a fürdôkben, a parkokban és az állat-

• 52 •


kertekben stb. való tartózkodást (1941. június 4.). Szeptember 15-én még nagyobb csapás következett: a zsidóknak lakhelyük – ideiglenes vagy tartós – megváltoztatásához ezentúl engedélyre volt szükségük; a németek az „ideiglenes” szót amennyire csak lehetett, tágan értelmezték. Az utazásokhoz is engedélyekre volt szükség, valamint az utazások alkalmával a zsidók csak „zsidó” szállodában szállhattak meg éjszakára, és kizárólag zsidó étteremben étkezhettek. Piacra sem volt szabad járniuk. És ez néhány kiragadott példa csupán a zsidók mozgásszabadságát korlátozó tilalmak közül. Azt már korábban (június 30.) bejelentették, hogy a zsidók este nem hagyhatják el a házaikat, és hogy nem zsidónak minôsített üzletben kizárólag délután három és öt óra között vásárolhattak. Az egyik legerélyesebb és legátfogóbb szeparációs intézkedésben, a zsidó gyermekeknek az állami és magániskolákból történô eltávolításában Wimmer keze is benne volt. Ez ellen az intézkedés ellen a protestáns felekezeti körökben az elvi ellenállás jelei mutatkoztak, ez azonban Seyss-Inquartnak nem okozott különösebb gondot, hamar elfojtotta: a zsidó gyermekek szüleit a legeslegszörnyûbb intézkedésekkel fenyegette (és kinek ne jutott volna eszébe ekkor Mauthausen?), amennyiben gyermekeiket továbbra is az eddigi iskolájukba járatják. Az új intézkedés az ország egész területén szeptember 1-jén, az új tanév kezdetekor lépett érvénybe. Ez alól egyedül Amszterdam jelentett kivételt, itt ugyanis – az olyan gyerekek nagy száma miatt, akik iskolaváltoztatásra kényszerültek – csak október 1-jétôl volt érvényben az intézkedés. Hollandiában ugyan nem létesítettek olyan gettókat, mint Lengyelországban, de a zsidók valójában itt is nagy elkülönültségben, tulajdonképpen egy jól ôrzött táborban éltek, ahol az ember minden egyes pillanatban és minden egyes mozdulatánál érezte az ellenség fenyegetését. Hogyan szervezôdött e szükségállapotban az egyre jobban magára utalt zsidó közösség?A Joodse Raad szigorú szervezete olyan centralista rendszer terméke volt, amilyet a hollandiai zsidók eddig nem ismertek. A JCC-hez viszonyítva a Joodse Raad rögtön elônyösebb helyzetbe került. Cohen professzor, aki most már a Joodse Raad társelnöke is volt, igénybe vehette a CBJB meglevô apparátusát. Ezenkívül ô és munkatársai közvetlen kapcsolatban álltak a német hatóságokkal, nevezetesen Seyss-Inquart képviselôjével, Böhmckerrel és hivatalno-

kaival, Lagesszel, valamint Aus der Füntennel és vezérkarával. A JCC viszont lényegében elutasította a közvetlen érintkezést a német hatóságokkal, a kapcsolatot e hatóságokkal csakis a holland államon keresztül kívánta fenntartani. A JCC politikájának az volt a kiindulópontja, hogy a zsidóknak mint holland alattvalóknak joguk van arra, hogy a holland állam a zsidóügyekrôl is tárgyaljon a megszállókkal, és nemcsak hogy tárgyaljon, hanem hogy képviselje is ezeket az ügyeket. Ez a politika eleve kudarcra volt ítélve, mert a németek a zsidókat nem tekintették hollandoknak, továbbá a holland hatóságoknak csupán passzív funkciót engedélyeztek: csak akkor avatták be ôket a döntésekbe, illetve csak akkor kérték az együttmûködésüket, ha azt szükségesnek tartották. Több esetben megtagadták, hogy holland részrôl beavatkozzanak a döntésekbe. L. E. Visser, a JCC elnöke, hamarosan olyannyira „sarokba szorítottnak” érezte magát, hogy a bizottság titkárságát Hágába helyezte át (1941. április 15.), és H. Edersheim jogi doktort (1885–1943) nevezte ki titkárnak. A Joodse Raad már közvetlenül megalakulása után komoly feladat elé került. Rauter a Februári Sztrájk alatt azt követelte a tanácstól – természetesen, mint mindig, most is a fenyegetések eszközével élt –, hogy a sztrájk megszüntetése érdekében használja befolyását, és bírja rá az Amszterdamból elmenekült zsidókat a visszatérésre. Asscher kapcsolatai révén valóban megpróbált véget vetni a sztrájknak. Felszólította az elmenekült zsidókat, hogy térjenek vissza Amszterdamba, és azoknak az ígéreteknek az alapján, amelyeket neki tettek, biztosította ôket arról, hogy a németek nem fognak megtorlást alkalmazni velük szemben. A tanács fontos sikert ért el, amikor a németektôl engedélyt szerzett egy hetilap kiadására. A kormánybiztosi hivatalban, a Rijkscommissariaatban már augusztusban eldöntötték, hogy csak egyetlenegy zsidó lapot engedélyeznek, azaz mindössze egy hivatalos zsidó lap mûködhet. Schmidt Generalkommissarnak az a szerencsétlen ötlete támadt, hogy e célra a nemrég alapított Het Joodsche Weekblad (A Zsidó Hetilap) címû újságot jelöljék ki. Ezt az újságot Jacques de Leon (1914–1942) revizionista cionista hozta létre, aki azt a téveszmét forgatta a fejében, hogy a németek szimpatizálni fognak az ô nemzeti cionizmusával. Nem lehet tudni, hogy a német hivatalnokok közül kivel került kapcsolatba, annyi azonban bizonyos, hogy né-

• 53 •


met részrôl az a döntés született, hogy október 26-i hatállyal (azaz három nappal a zsidó Újév elôtt) minden zsidó lapot betiltanak, kivéve De Leon lapját. A Het Joodsche Weekblad, amelynek elsô száma mindössze néhány hónappal korábban, az év augusztus 15-én jelent meg, igyekezett olvasóközönséget szerezni magának. A lap teljes kudarcba fulladt, és négy hónap után megszûnt. Csupán tizenkilenc számot élt meg. Eközben a Niew Israëlietisch Weekblad (Új Izraelita Hetilap) kiadói és a Nederlands Zionistenbond vezetôi elhatározták, hogy közösen próbálnak meg lapindítási engedélyt szerezni. A németek azonban erre nem voltak kaphatók. Böhmcker közölte Cohennel, hogy csakis egy újság jelenhet meg, és ez az újság a Het Joodsche Weekblad címet viseli. A Joodse Raad „átvette” De Leon sikertelen lapjának a szerkesztését és a kiadását, tehát saját felelôssége alá helyezte azt, De Leon azonban a szerkesztôség tagja maradhatott volna. Ám De Leon a történtek után nem jelent meg a szerkesztôségi értekezleteken, és nem is publikált többet. A. J. Herzberg (1893–1989) lett a lap fôszerkesztôje, társszerkesztôi pedig a következô személyek voltak: Hugo Heymans újságíró (1904–1945), Sally Pinkhof költô (1893–1945), valamint Izaak Vredenburg rabbi (1904–1943). Kezdetben csak Cohen cenzúrázta a szöveget, késôbb azonban német fordításban a Zentralstelle elé kellett terjeszteni az egész szöveget, beleértve a hirdetéseket is. A legnagyobb lapszám elérte a 22 000-et, ami annyit jelent, hogy a lap majdnem minden egyes zsidó családba eljutott. Amikor a szabadfoglalkozású zsidók már nem fogadhattak új zsidó klientúrát, a lap tele volt orvosok, ügyvédek és közjegyzôk stb. hirdetéseivel; továbbá szerepeltek benne olyan hirdetések is, amelyekben személyzetet, panziókat stb. kerestek vagy kínáltak. Természetesen itt jelentek meg a Joodse Raad közleményei is, valamint a vallási életre vonatkozó információk. A lap összoldalszáma nyolc és tizenkettô között mozgott, 1942 májusától azonban lecsökkent nyolcra, majd négyre. 1943. szeptember végén, az utolsó nagy amszterdami razzia alkalmával, pedig megszûnt.

❧ AZ ELSÔ DEPORTÁLÁSOK

Míg a Het Joodsche Weekblad nagy mennyiségû hirdetésével, valamint elôadások, koncertek és

kulturális összejövetelek stb. beharangozóival azt a látszatot kelthette, hogy a zsidók – elszigetelten ugyan és úton az elszegényedés felé – egy olyan közösség megszervezésével vannak elfoglalva, amely ki tudja várni a háború végét, közben a német állam semmi kétséget sem hagyott afelôl, hogy – ha rajta múlik – a zsidóknak állandó félelemben kell élniük. A Mauthausenbôl érkezô halálhírek továbbra is özönlöttek, Visser jogi doktor, a JCC elnöke ezért elhatározta, a fôtitkárokhoz fordul azzal a kéréssel, hogy avatkozzanak közbe. Mielôtt Visser kérését napirendre tûzhették volna, a politika újabb akciót hajtott végre. Az illegális ellenállás által elkövetett merényletek megtorlásaként úgy határoztak, hogy elfognak 300 zsidót, és Mauthausenbe deportálják ôket. Lages, az új rendôrfônök, el akarta kerülni a Februári Sztrájk által keltett nyugtalanságot, ezért listát állíttatott össze. Megkérte a Joodse Raadot, hogy adják át neki azt a listát, amely azoknak a Wieringermeer munkásfaluból származó fiataloknak a nevét és címét tartalmazza, akiket a németek utasítására korábban átszállítottak Amszterdamba. Lager azt mondta, az a szándéka, hogy ezeket a fiatalokat visszaszállíttatja a munkásfaluba. A Joodse Raad jóhiszemûen átadta neki a listákat, és ezzel a holland rendôrségnek június 11én lehetôsége nyílt arra, hogy a fiatalokat, amennyiben otthon tartózkodtak, letartóztassa. Mivel nem érték el a kvótát, fiatal házastársakat is magukkal vittek, és még néhány kisebb razziát is tartottak. A háromszáz fiatalt egyenesen Mauthausenbe szállították, és ott hamar megölték ôket. Nagy volt a megrökönyödés a Joodse Raadban a razziával és azzal a megtévesztéssel kapcsolatban, amely a tanácsot – akaratán kívül – a rendôrség eszközévé tette. A tanács feloszlatására tett javaslatot mégis a lehetô legnagyobb többséggel vetették el. Visser ismét megkísérelte, hogy a holland hatóságokat cselekvésre bírja, de most sem járt sikerrel. A fôtitkárok nem mertek semmit sem tenni a zsidók érdekében, és közölték Visserrel, hogy neki magának kellene megpróbálnia elérni valamit Rauternél; a testület még egy olyan ajánlólevelet sem kívánt adni, amelyben legalább szimpátiáját fejezte volna ki Visser lépésével kapcsolatban. Visser tudta jól, hogy így az eredményes látogatásnak semmi esélye sem volt, mégis elment személyesen Rauterhez. Rauter nem fogadta, és az írásbeli megkeresésére sem válaszolt. Szeptemberben és októberben – az ille-

• 54 •


gális ellenállás által elkövetett újabb merényletekre adott válaszként – ismét letartóztattak zsidókat, ezúttal az ország keleti részében: elôször Enschedében (körülbelül százat) és Hengelóban (tízet), azután Zutphenben, Doetinchemben, Terborgban, Winterswijkben, Arnhemben, Zwolléban és Apeldoornban (körülbelül kétszázat). Ôket is Mauthausenbe deportálták, és ugyanúgy, mint az elôzô csoportot, ôket is kegyetlenül meggyilkolták. Visser újból írt egy szívszaggató levelet a fôtitkároknak (október 14.), a következô öt levelében pedig a beérkezett halálhírekrôl számolt be. Ez alkalommal mégiscsak lépésekre szánta el magát a testület: tiltakozni ugyan nem fognak, de az elnök, Frederiks jogi doktor, beszélni fog Seyss-Inquarttal vagy annak helyettesével, dr. Wimmerrel. Wimmer úgy tett, mintha semmirôl sem tudna, és Frederikset Rauterhez irányította, aki végül is megígérte, hogy valakit Berlinbe küld, hogy további információkat szerezzen. Egy késôbbi beszélgetésük során Rauter azt mondta, hogy a letartóztatott zsidókon már nem lehet segíteni, de a jövôben több zsidót már nem küldenek Mauthausenbe. Rauter egyszersmind informálódott Frederiksnél, hogy a fôtitkárok mit tennének, ha a holland zsidókat Lengyelországba deportálnák. Frederiks elmondta Vissernek, hogy azt válaszolta Rauternek, hogy „ez ellen a legkeményebben tiltakozna, hogy ô és hivatali kollégái egy pillanatig se töltenék be tovább a funkciójukat, ha ilyesmi megtörténne, a hivatalnoki testület legnagyobb része az ô példáját követné”. Visser már nem élte meg, milyen radikálisan szegi meg Frederiks késôbb ezt az ígéretét. Az azonban világossá vált Visser számára, hogy a törvényhez ragaszkodó álláspontját, miszerint a holland államnak harcba kell szállnia zsidó alattvalóiért, a legmagasabb holland hivatalnokok elutasították. A Joodse Raad ilyen nagyon nehéz körülmények között is csodálatra méltó munkát végzett a zsidókra zúduló problémák megoldása terén. Noha a megszállók vonatkozásában álláspontjuk eltérô volt, a problémák kezelése érdekében sokáig együttmûködtek egymással. A német hatóság által kiadott rengeteg rendelet szükségessé tette, hogy jogi tanácsokat adjanak. Azonban még ennél is nagyobb szükség volt arra, hogy támogatást nyújtsanak a zsidóknak, fôleg a kereskedôknek és a boltosoknak, legalábbis addig, amíg az elbocsátott hivatalno-

kok meg nem kapják a megígért járadékukat (mely nem volt több, mint borravaló). A JCC létrehozott egy olyan részleget, amelynek a szociális gondoskodás volt a feladata. E részleg kisebb kölcsönöket adott és kifizette a támogatási pénzeket. Mindez a Comité van Steunnek köszönhetôen volt lehetséges, amely eredetileg csak a menekültek megsegítésére szolgált, ám 1941 márciusa óta a Joodse Raad alá helyezték. Amikor megtiltották a zsidóknak, hogy szállodákba és éttermekbe betegyék a lábukat, megpróbáltak egy országos panziós és éttermi hálózatot létesíteni a zsidók számára annak érdekében, hogy az üzleti élet ne menjen teljesen tönkre. A zsidó tanerôk elbocsátása után a levegôben lógott annak veszélye, hogy a zsidó gyermekeket is el fogják távolítani az állami iskolákból. A JCC és a Joodse Raad egyik közös bizottsága már 1941 eleje óta fáradozott anyagi források biztosításán annak érdekében, hogy önálló oktatási rendszert tudjanak létrehozni. Augusztusban megszületett a döntés, hogy a zsidó gyermekek többé nem kívánatosak az állami és a protestáns felekezeti iskolákban. A hatóság betû szerint teljesítette azon kötelességét, hogy a zsidó gyermekeket is oktatásban részesíti: azt az iskolahálózatot, amelyet ezeknek a gyerekeknek minimális idô alatt létre kell hozni, a helyi vezetésen keresztül az állam fogja – legalábbis átmenetileg – finanszírozni. A települések kötelessége volt tehát a zsidó gyermekek számára iskolákat berendezni. Ez azonban olyannyira bonyolult feladat volt, hogy a helyi vezetések soha sem tudták volna elvégezni, ha a zsidók nem ajánlották volna fel tanácsaikat és segítségüket. A Joodse Raad újból bizonyította hatékonyságát. Egy Cohen elnöksége alatt álló Centrale Commissie voor het Joodse Onderwijs (Zsidó Oktatásügy Központi Bizottsága) elnevezésû szervezet (amelyet a Joodse Raad a JCC-vel együtt hozott létre) gyakorlatilag – az elsô évben ugyan még nem hivatalosan – az oktatásügy egyik országos tagozataként mûködött. Amszterdamban már voltak zsidó iskolák (három általános és 2 középiskola, összességében 1600 diákkal), de a többi, valamivel több, mint 12 000 zsidó iskolás számára mindent az alapokról kellett létrehozni. És sikerült. A teljes egészében kiépült iskolahálózat összefoglalását a következô táblázat foglalja össze.

• 55 •


A

Z S I D Ó O K T A T Á S AZ

Oktatási forma

Óvoda Általános isk. Ulo** Gimnázium/mulo** Magánisk. (blo) Voortgezet Lager** Ipari szakisk. Szakképzések Összes

1 9 4 1 – 4 2 - ES

TANÉVBEN

a városok az iskolák a tanárok száma száma száma

2 36 13 12 3 1 3 1 71

7 63 15 4 3 1 5 3 101

54 291 82 244 14 7 47 19 758

a diákok száma

1 200 9 000* 1 400* 1 886 250* 81 600 75 14 492*

* Becsült adat ** Különbözô középfokú intézménytípusok rövidítései (vö. nálunk a szakközépiskola és a szakmunkásképzô)

A zsidó iskolaügy jelentôségét egyszerûen lehetetlenség túlértékelni. A kis közösségekben miniatûr iskolákat rendeztek be; a minimális diáklétszám 50 fô volt, azonban ettôl gyakran eltértek. Az ezekben a kis iskolákban folyó oktatás a gyerekeknek – a túlélôk tanúsítása szerint – egyfajta oázist jelentett a nyomorúságos idôkben. Így volt ez az amszterdami nagy iskolák esetében is – beleértve a gyöngyszemet, a Joods Lyceumot is. A zsidó gyerekek a megszállás alatti elsô tanévben is már negatív diszkriminációban részesültek, számos – egyre keményebbé váló – intézkedés korlátozta ôket. Most legalább együtt voltak egy sorsközösségben, sorsuk nemcsak az osztálytársaikéval volt közös, hanem a tanáraikéval is. Az egymás közötti távolságot az a mindannyiukban meglevô igény is csökkentette, hogy a korábbi iskolájához képest senki sem akart elmaradni a tananyaggal. Az iskolahálózat részét képezte továbbá a Middelbare Joodsche Kunstnijverheidsschool „W. A. van Leer” (W. A. van Leer Zsidó Iparmûvészeti Középiskola) is, amelynek Jaap Kaas szobrász (1898–1972) volt az igazgatója. Míg az összes iskolát elôször az állam, majd késôbb (az 1942–43-as tanévben) a Joodse Raad finanszírozta, addig ezt az iskolát egy alapítvány, a Van Leer Stichting tartotta fenn. B. van Leer gyáros engedélyt kapott a megszállóktól arra, hogy emigráljon, még az embereit is magával vihette – természetesen hatalmas összeg befizetése fejében és nagy ingóságok hátrahagyásával. Ezek eladásából a zsidó kultúra elôsegítésére alapítványt lehetett létrehozni. Visser jogászdoktor

(annak halála után pedig A. Spanjaard) lett az alapítvány elnöke, amely 500 000 gulden felett rendelkezhetett. Az alapítványnak további 150 000 gulden volt még a birtokában, amely Van Leer egyik korábbi adományából származott. A Van Leer Alapítvány intenzív mûvészeti tevékenységet tett lehetôvé. A Joodsch Symphonie Orkest (Zsidó Szimfonikus Zenekar) 45 zenészt számlált, Albert van Raalte (1890–1952) volt a karmestere, aki korábban az AVRO nevû rádió zenekarát vezényelte. A szimfonikus zenekar 1914. november 21. és 1942. július 3. között összesen 25 koncertet adott. E mellett a zenekar mellett mûködött még a Nieuw Joodsch Kamer Orkest (Új Zsidó Kamarazenekar) és a Joodsch Strijkorkest (Zsidó Vonószenekar) is, ezek szintén tartottak koncerteket. A szórakozásról az arra szakosodott Groot Joodsch Amusementsorkest gondoskodott – kínkeservesen ezekben a szomorú idôkben. Aztán ott volt még a Henriëtte Davids (1888–1975) által vezetett Theater van Lach (A nevetés színháza). A színház az amszterdami Plantage Middellaanon álló Beatrixtheaterben lépett fel, amely aztán igen hamar névváltoztatásra kényszerült. J. Sellmeyer színházigazgatót a Néptájékoztatási Minisztérium (Departement voor Volksvoorlichting) arra kényszerítette, hogy a nem zsidó munkatársakat elbocsássa. Ezt a veszteséget a sok német zsidó kabarészínésszel kompenzálták, akik már a harmincas években Hollandiába jöttek. Willy Rosen és Rudolf Nelson számos revüt, operettet és kabarét (gyermekkabarét is) vitt színre, a dalokat és a zenét sokszor ôk szolgáltatták az elôadásokhoz. 1941. június 5. és 1942. április 30. között folyamatosan, megállás nélkül zajlottak az elôadások. Egy színtársulat a Hollandsche (hamarosan: Joodsche) Schouwburgban játszott. A társulat többek között – Max Ehrlich rendezésében – németül játszotta Molnár Ferenc darabjait. Különösen aktív volt a Joodse Raad Buitenschoolse Jeugdzorg elnevezésû tagozata, amely a fiatalok iskolán kívüli neveléséért volt felelôs. A tagozat rövid idô alatt termeket rendezett be a fiatalok által, illetve a fiatalok számára tartott színi elôadásokhoz és koncertekhez. Még 1943-ban is majdnem kétezer gyermek vett részt Amszterdam három kulturális központjában tartott tanfolyamokon és összejöveteleken. A zsidók rendszeresen sportoltak is. 1941 augusztusában Hágában országos sportnapot rendeztek, és még ugyan-

• 56 •


azon év szeptemberében a Het Apeldoornsche Bosch nevû elmegyógyintézetben is szerveztek egyet. Késôbb is tartottak még versenyeket, ugyan nem nyíltan, hanem tornaóráknak, gimnasztikának, birkózásnak, asztaliteniszezésnek, sakkozásnak és dámázásnak álcázva. Égetô szükség volt olyan olvasmányokra, amelyek a zsidóságról szóltak. Ezt az igényt különbözô hivatalok igyekeztek kielégíteni. A leglátványosabb a cionista részrôl kezdeményezett Massada-serie (Massada-sorozat) megjelentetése volt, az ihletet szemmel láthatóan a híres Schockenbüherei adta, amely Németországban a náci rezsim alatt jelent meg. A nácik – szemben a Het Joodsche Weekbladdal – ezt a sorozatot nem cenzúrázták. A vallási életbe sem avatkoztak be a németek. Ennek magyarázata a nácizmus rasszista ideológiájában rejlik. Ez az ideológia minden zsidót ellenségnek tekint, az asszimilálódott, nem vallásos zsidókat is, akiknek csoportja mint valami láthatatlan pestisjárvány terjed el a társadalomban. Ezért nem volt szükséges, hogy külön fellépjenek a zsidó vallással szemben. Hollandiában a német hatóságok – ismervén a lakosság érzékenységét vallási ügyekben – tartózkodtak is a zsidó vallás gyakorlásának korlátozásától. A rituális vágást azonban már közvetlenül az inváziót követôen betiltották (1940. augusztus 5.), ám ezt a tiltást is elôvigyázatosan fogalmazták meg: „Vermeidung von Tierquälerei beim Viehschlachten” (Az állatkínzás elkerülése a vágásoknál). Tekintettel arra, hogy csak az érzéstelenítés nélküli vágást nem engedélyezték, a problémát egy – a fôrabbi által jóváhagyott – mûszernek köszönhetôen ki lehetett küszöbölni. A mûszert a Philips-gyár állította elô. A rituális házi baromfivágás még sokáig folyt az egész országban. Sôt még 1943ban is voltak zsidó mészárosok Amszterdamban. Az 1941-es sátoros ünnepre a németek engedélyével háromszáz esztrogot importáltak Olaszországból, és az 1943-as pészachra is készítettek még maceszt (kovásztalan kenyeret), pedig ekkor a deportálások már javában zajlottak. Annak ellenére, hogy megtiltották a húsz fônél nagyobb összejöveteleket, az utolsó pillanatig óriási látogatottságú istentiszteleteket tartottak a zsinagógában. Ha nem folytak istentiszteletek, annak a razziától való félelem volt az oka. Zsinagógában azonban egyetlenegyszer sem tartottak a németek razziát. Az adott körülmények között a zsidó lakosság elfogadta, hogy

a tanács nélkülözhetetlen intézmény, amely fôképpen a mindennapi életben adódó újabb és újabb problémákra kínált kényszermegoldásokat. Jó példa erre az élelmiszer-ellátás megszervezése, amely minden zsidót érintett. A rendszer olyan jól mûködött, hogy nem éheztek az emberek. A Joodse Raad ebben a tekintetben teljes mértékben háttérbe szorította a JCC-t. Ráadásul amikor a tanács politikájáról éles vita alakult ki egyrészrôl Visser és az általa vezetett JCC néhány tagja, másrészrôl a Joodse Raad elnökei között, az utóbbiak a kritikus vetélytárs kikapcsolására törekedtek. Megkapták, amit akartak, azonban nem úgy, ahogy remélték. 1941. október 25-én a Joodse Raad voor Amsterdam (a név nem változott) jogosítványát kibôvítették az egész országra, a JCC-nek pedig be kellett szüntetnie a tevékenységét. A várva várt jogi státust azonban továbbra sem kapta meg a tanács. Seyss-Inquart – belsô használatra – a tanács feladatkörét „parancsok közvetítésére szolgáló hivatalként” (Befehlübermittlungsstelle) írta le.

❧ A MUNKATÁBOROK

Heydrich már 1941. április elején világosan megmondta, hogy a zsidók el fognak tûnni Hollandiából; akkor azonban még nem döntötték el, hogyan és mikor. Seyss-Inquart és vezérkara részérôl mégis azonnal készültek tervek arra vonatkozólag, hogy a zsidók eltávolítása lehetôleg a legnagyobb csendben történjen. Javaslatot terjesztettek Hitler elé: létesítsenek munkatáborokat a zsidók számára. Ezzel két célt is el lehetne érni egyszerre. Egyrészt a zsidók gyorsan elszegényedô tömege eltûnne az utcaképbôl, másrészt amikor elérkezik a pillanat, könnyen rárakhatnák a kezüket az összezárt tábori munkásokra. Hitler elôször elutasította a javaslatot. Ô a zsidók kitelepítését (Aussiedlung) kívánta, és nem teljes értékû munkaerôvé történô átképzésüket. Seyss-Inquartnak azonban sikerült meggyôznie Hitlert: mivel elsô nekifutásra 15 000 zsidó menekültnél nem fognak többet deportálni Hollandiából, a többi zsidónak tehát hosszú idôre az országban kell maradnia – a munkatáborok „a veszélyes életkorban” levô férfiakat a holland társadalmon kívül tartják majd. 1941. október 10-én SeyssInquart megbízást adhatott munkatáborok léte-

• 57 •


sítésére. Csakúgy, mint a zsidó tulajdonok elrablásánál, itt is csalással és álcázással kellett leplezni a valódi szándékot. A behívások intézésébe bevonták a regionális munkaügyi hivatalt, a Gewestelijk Arbeidsbureau-t, a munkavégzés pedig a Nederlandsche Heidemaatschappij (termôföldek fejlesztésével és jobb munkalehetôségek teremtésével foglalkozó társaság Hollandiában) táboraiban zajlott, mintha a munkalehetôségek szokásos kibôvítésérôl lenne szó. Így minden legális és ártatlan színezetet öltött. De csak azt, és nem többet. Elôször is a zsidó munkások bére 20 százalékkal alacsonyabb volt, mint az árja munkásoké, valamint nem kaptak szülési, házassági és elhalálozási pótlékot. A zsidó munkatáborok nem Amszterdam környékén épültek, hanem Drenthében és Frieslandban (amely területeknek rossz volt a hírük). Amikor Asscher és Cohen 1942. január 5-én azt a megbízást kapta, hogy szerezzen 1402 „munkanélküli” zsidót, akik öt nap múlva Drenthébe indulnak, tudhatták, hogy itt nem átlagos munkába állításról van szó. Elôször megtagadták a közremûködésüket. Eközben az amszterdami helyi szociális szolgálat, a Gemeentelijke Sociale Dienst berendelt 220 szociális segélybôl élô és 400 szociális segélyben nem részesülô munkanélküli zsidót, hogy zsidó orvosok megvizsgálhassák ôket. Csupán kevesen tettek eleget ennek a behívásnak. A Joodse Raad általános tanácsadója, Meijer de Vries, a rendôrség beavatkozását kérte, amely elfogta a zsidó utcai házalókat, elvette az engedélyüket, és vitte ôket az orvosi vizsgálatra. Egyes zsidó orvosok a maguk részérôl megtagadták a közremûködést. Január 9-én Asscher és Cohen nyomatékos felhívást helyezett el a Het Joodsche Weekbladban: „Ezek a táborok a munkalehetôségek kibôvítéséért felelôs szervezet, a Nederlandsche Rijksdienst voor Werkverruiming égisze alatt mûködnek; ugyanazokat a munkafeltételeket fogják alkalmazni, mint más táborokban (kivéve, hogy a bér valamelyest alacsonyabb lesz), és ugyanazon vezetés alatt fognak állni a táborok. Azoknak, akiket az orvosok alkalmasnak találtak, saját jól felfogott érdekükben ajánlatos eleget tenniük a behívásnak.” A behívottaknak szóló körlevelekben a legeslegszigorúbb intézkedésekrôl (természetesen mindenki tudta, hogy itt Mauthausenre céloznak) és a munkalehetôségek szokásos kibôvítésérôl lehetett olvasni. A behívás és a körlevél félrevezetô volt. Cohen és Asscher tudták, hogy a zsidókkal rosszabbul

fognak bánni, és azok a fenyegetések, amelyeket a németek alkalmaztak, elegendô bizonyítékot jelentettek arra, hogy itt a munkalehetôségek szokásos kibôvítésérôl volt szó. Az elsô megbeszélés alkalmával ugyan megérezték, hogy nem a zsidók érdekét szolgálnák azzal, ha közremûködnének ebben az akcióban, végül azonban mégiscsak engedtek a rájuk gyakorolt nyomásnak, tehát hagyták, hogy befogják ôket a német szekér elé. A Joodse Raad hivatalnokait és a szabadfoglalkozású zsidókat (orvosokat, ügyvédeket stb.) felmentették, tehát a szegények voltak a Joodse Raad elnökei és befolyásos tanácsadójuk, Meijer által folytatott politika áldozatai. A Joodse Raad ezen „árulásának” felértékelôdött a jelentôsége, amikor a németek a munkatáborokra vonatkozó ígéreteiket egymás után szegték meg, majd végül minden ígéretüket visszavonták. A drenthei táborokba elôször 905 zsidót szállítottak, köztük betegek és rokkantak is voltak. Januártól áprilisig olyan zord hideg volt, hogy alig lehetett dolgozni. A szokványos táboroktól eltérôen ezekben a táborokban alig adtak szabadságot. A családfenntartók már amúgy is igen alacsony bérét késôn fizették ki. A munkába állítottak feldühödött asszonyai úgy ôrjöngtek a Joodse Raad hivatalában, hogy ki kellett hívni a rendôrséget.A munkatáborokkal kapcsolatos teendôk intézésével megbízott német hivatalnok, Rodrego továbbra is nyomást gyakorolt a Joodse Raadra, és egyre több férfit követelt. Habozás után beleegyezett a tanács abba, hogy neveket és címeket szolgáltasson ki a Gewestelijk Arbeidsbureau-nak, úgyhogy a hivatal írásban fel tudta szólítani ezeket az embereket. 1942. április 1-jén kétezeregyszázan mentek a táborokba, itt már szó se volt a munkanélküliekrôl. Más tartományokban is létesítettek táborokat, sôt a dezertôröknek (akadtak bôven) büntetôtábort hoztak létre. A nehéz munkáért járó pótdíjat áprilistól – amikor pedig igazán keményen kellett dolgozni – nem fizették ki a zsidóknak. Az étel, amit ott kaptak, rossz volt, élelmiszercsomagokat azonban nem vihettek az asszonyok férjeiknek. A Heidemaatschappij egyik hivatalnoka a jelentésében azt írta, hogy olyan a helyzet, mint egy koncentrációs táborban. Összesen körülbelül 7500 zsidót küldtek munkatáborokba. Egy részük visszatért onnan, így a táborok általános „kihasználtsága” körülbelül 5000 fô volt. Beleszámítva a családokat is, összesen körülbelül 15 000 embert érintett a munkatábor.

• 58 •


A Joodse Raad tekintélye helyrehozhatatlan csorbát szenvedett attól, ahogyan a tanács a munkatáborok ügyét kezelte. A tanácsot ettôl kezdve a német megszállók engedelmes munkaeszközének bélyegezték meg. Politikáját az osztálypolitika jellemezte, a közleményei pedig megbízhatatlanok voltak. A továbbiakban a tanács összes tettét ebbôl a nézôpontból ítélték meg, akkor is, amikor objektíven nézve erre nem volt semmi ok.

❧ KITELEPÍTÉS ÉS DEPORTÁLÁS

A munkatáborok elsôsorban az amszterdami zsidókra hoztak nyomorúságot, a németek azonban a kis településeken élô zsidókat sem hagyták békén. A Zaandamban élô zsidók 1942. január 14-én megtudták, hogy mindenüket hátrahagyva (egyedül a kézipoggyászukat vihették magukkal) el kell hagyniuk a települést: 270 holland zsidónak Amszterdamba kellett költöznie, a többi 98 „hontalan” zsidónak Westerborkba kellett mennie. Ez volt az elsô lépés a zsidók Amszterdamban történô összevonásához. Ezzel azt akarták elérni a németek, hogy onnan aztán majd csoportosan vándoroljanak ki a zsidók. A hontalan (német) zsidókat eredetileg Keletre akarták deportálni. A városokat sorra „tisztították” meg, ahol igen eltérôek voltak az elôírások arra vonatkozóan, hogy a zsidók mit vihettek magukkal és mit nem. Hilversumból 50 hontalan családot költöztettek Westerborkba, 240 eredetileg közösségellenesnek titulált holland zsidót pedig az Amszterdam mellett fekvô Asterdorpba szállítottak át. A kitelepítések elsô szakasza júniusig tartott, 49 helységet érintett, amelyek között olyan nagy települések is voltak, mint Arnhem vagy Utrecht. A Zentralstellék a rosszat sejtetô Hausraterfassungsstelle (a Háztartási Felszerelések Begyûjtésével Foglalkozó Hivatal) néven külön részleget létesítettek, amely „gondjaiba vette” azokat a bútorokat és egyéb javakat, melyeket a zsidók hátrahagyni kényszerültek. A kitelepítettek elhelyezése természetesen nagyon nehéz feladat volt. Az amszterdami városi tanács, amely eredménytelenül tiltakozott az Amszterdamba történô áttelepítések ellen, egy speciális hivatalon keresztül igyekezett a zsidónegyedekben szállást találni a kitelepítetteknek, sôt ha kellett, akár kikényszerített belakoltatáshoz is folyamo-

dott. E probléma megoldásában nélkülözhetetlen volt a Joodse Raad segítsége. Amszterdamban a letelepítés mégsem haladt igazán nagy lendülettel elôre. Mindemellett úgy tûnt, hogy az Amszterdamba történô „költöztetés” számított még a legkisebb rossznak, látva azoknak a hontalan zsidóknak a sorsát, akiket Westerborkba vittek. Valószínûnek látszik, hogy Hitlernek 1941 májusában még az volt a terve, hogy a megszállt nyugati országokban élô zsidókat arra kényszeríti, vándoroljanak ki a Német Birodalmon kívüli területekre. Az oroszországi invázió miatt azonban megváltozott a helyzet. Egyrészt a hadjárat elsô heteinek elsöprô sikerei, másrészt a gázzal végzett kísérletek biztató eredményei (sok embert lehet egyszerre megölni) arra indították Hitlert, hogy másítsa meg az eredeti szándékát. Világossá vált ugyanis, hogy a zsidókat tömegesen kiûzni Európán kívüli területekre, nem megoldható. 1941 augusztusában Hitler megbízást adott arra, hogy az év végéig az összes német zsidót Keletre deportálják. Idetartozott a 15 000 Hollandiában élô hontalan zsidó is. Hitler ezt egy beszélgetés során közölte Seyss-Inquarttal. Ennek a tervnek a végrehajtását novemberben leállították a németeket Oroszországban ért számos balszerencse miatt, ezért a Németországba tartó és az onnan jövô vonatokat kizárólag a hadsereg céljaira lehetett használni. Most aztán más emberanyag után néztek a megsemmisítô táborokban már épülôfélben lévô „gyilkos készülékek” megtöltésére. Az egyik összejövetelen, amelyet Berlinben a grosser Wannsee partján található Villa Minoux-ban tartottak (1942. január 20.), Heyndrich közölte a meghívott magas rangú hivatalnokokkal, hogy a nyugati országokban élô zsidókon van a sor. Hollandiának e célból eredetileg 15 000 embert kellett volna szállítania, de amikor júniusban kiderült, hogy Franciaország a százezres kvótát nem tudja teljesíteni, Eichmann megelégedett 40 000 franciaországi zsidóval. A holland kvótát azonban felemelték 40 000-re. Feltételezhetjük, hogy Seyss-Inquart és Rauter nemcsak jóváhagyta, hanem egyet is értett ezzel a döntéssel. Németországhoz hasonlóan a deportálásokat megelôzôen a nyugati országokban is bevezették a sárga csillagot. A Joodse Raaddal 1942. április 29-én közölték, hogy három napon belül minden hat éven felüli zsidónak legyen a ruhájára rögzítve a sárga csillag. Az elnökök tiltakozása nem használt. A látszólag lehetetlen felada-

• 59 •


tot, hogy ilyen rövid idô alatt a németek által rendelkezésre bocsátott 560 000 sárga csillagot egész Hollandiában szétosszák, a tanács olajozottan mûködô apparátusa szakadatlan munkával teljesítette. A tanácson belül többen tiltakoztak az ellen, hogy ebben az akcióban segédkezet nyújtsanak a németeknek. Cohennek sikerült lecsillapítania az ellenállást azzal, hogy rámutatott azokra a veszélyekre, amelyek a szolgáltatás megtagadásának következményei lehetnek. Mindenesetre bizonyos, hogy a német rendôrség ellenállásra számított, a spontán reakciókat és demonstrációkat viszont kemény kézzel gyorsan el tudta fojtani. Ezért „neveltek át” húsz tiltakozó fiatalt tizennégy nap leforgása alatt az amersfoorti koncentrációs táborban. Az a tény, hogy a zsidók – a szigorúbb intézkedésektôl való félelmükben – nem tanúsítottak erôs ellenállást, tükrözôdik W. Zöpf német fôhivatalnok megállapításában: „kezdenek leszállni a magas lóról”. Június 26-án közölték Cohennel, hogy a holland zsidók számára Németországban polizeilicher Arbeitseinsatzot, azaz rendôri felügyelet alatt végzett kényszermunkát vezetnek be: nemcsak zsidó férfiakat, hanem egész családokat visznek majd Németországba. 4000 zsidó fiatalnak (közülük sokan német zsidók voltak) három vonaton azonnal Westerborkba kell indulnia. Amikor csak kevés – a behívás utasításainak megfelelô – fiatal jelentkezett a Joodse Raadban, Rauter razziákat rendelt el (július 14.). Ezek során 540 embert fogtak el azzal a céllal, hogy túsznak használhassák ôket. A Joodse Raad közleményt adott ki arról, hogy letartóztattak 700 embert, akiket Mauthausenbe küldenek, amennyiben a behívottak nem jelentkeznek. Mégis sokan továbbra sem tettek eleget a behívásnak. Erre számítottak a németek, ugyanis az elsô menetben valójában 2000 (és nem 4000) zsidót kellett Auschwitzba küldeni. Ám még ekkora létszám sem gyûlt össze: körülbelül 1500 zsidó érkezett meg Westerborkba. Ezt a létszámot az amersfoorti koncentrációs táborban és a westerborki táborban levô zsidókkal egészítették ki, így 2030 embert tudtak az auschwitzi halálgyárba küldeni (július 17.). A túszokat szabadon engedték. A deportálások kapcsán olyan nagy volt a felháborodás, hogy tíz keresztény felekezet – a holland történelemben elôször – határozott úgy, hogy bejelenti tiltakozását: táviratot küldtek F. C. Christiansennek, a hollandiai Wehrmacht parancsnokának, melynek tartalmát a következô

vasárnap a szószékrôl fogják felolvasni a papok; és imát is mondanak majd a zsidókért. A németek által gyakorolt nyomás hatására a felekezetek végül úgy döntöttek, hogy eltekintenek a távirat felolvasásától, a katolikus templomokban azonban mégis felolvasták a táviratot. Seyss-Inquart az ellenálláson keletkezett rést azonnal kihasználta: a katolizált zsidókat letartóztatták, és – 44 vegyes házasságban élô zsidó kivételével – Auschwitzba deportálták ôket (201 személyt). Köztük volt dr. Edith Stein (1891–1942), ismert filozófus is, aki Hollandiába menekült, ám a Gestapo elfogta. Arra való tekintettel, hogy egyre kevesebb zsidó tett eleget a behívásoknak – a behívások rendszere tehát nem bizonyult hatásosnak –, a rendôrség más eszközökhöz folyamodott: zsidókat tartóztattak le este nyolc óra után, amikor már kötelezô volt otthon lenniük (szeptember 3.). A letartóztatottakat elôször a Zentralstellére vitték, ám október 14-tôl a Joodse (korábban Hollandse) Schouwburgot jelölték ki és rendezték be gyûjtôhelyül. Innen szállították el aztán a zsidókat Westerborkba. A schouwburgbeli tartózkodás ideje alatt még meg lehetett kísérelni kiszabadítani azokat a zsidókat, akiknek volt Sperréjük (azaz felmentésük). Ez azonban nem mindig sikerült. Három jelentôs személyiséget felsôbb utasításra küldtek tovább Auschwitzba: J. H. Dünner rabbit (1907–1943), L. H. Sarlouis amszterdami fôrabbit (1884–1943), sôt még Meijer Henri Max Bollét, a Joodse Raad mindenható titkárát is. Rauter október 2-án lecsapott a kedvezô alkalomra: kiüríttette a zsidó munkatáborokat, és ezzel egy idôben elfogatta a kényszermunkások családtagjait, akik 85 helyen szétszórva laktak Hollandiában. Mindannyian – összesen 12 296 emberrôl volt szó – Westerborkba kerültek. Csak 1800 személy menekült meg az elszállítástól, vagy mert betegek voltak, vagy pedig mert bujkáltak. Westerborkból gyorsított tempóban indultak a „szállítmányok”, és a vagonokat még jobban telezsúfolták: október 2-án 2013 embert szállítottak el, október 9-én 1703-at, október 12-én 1711-et, október 16-án 1710-et, október 19-én pedig 1327-et; tehát összesen több mint 8000 embert kevesebb, mint három hét alatt. Rauter igyekezett – mint ahogyan Himmlernek írta – elérni a 40 000-es deportált zsidó kvótáját: a zsidók október 15-tôl jogfosztottak lettek, és bárhol letartóztathatták ôket.

• 60 •


A németek szemében a zsidók elleni mûvelet igen megnyugtatóan zajlott, és ezt csakis a holland hatóságok – a vasutakat, illetve villamosokat üzemeltetô társaságok és különösképpen a rendôrség – teljes mértékû közremûködésének köszönhetôen érhették el. Frederiks, aki a Belügyminisztérium fôtitkáraként a felettesük volt, azt követelte a polgármesterektôl, akik a helyi rendôrség vezetôi is voltak, hogy kapcsolják be ebbe a mûveletbe a rendôrséget is – ez is zökkenômentesen megtörtént. Egyes vonakodó rendôrök és polgármesterek elbocsátása, valamint náci hollandok felvétele a rendôrség soraiba elegendô volt ahhoz, hogy minden a tervezett idôbeosztás szerint menjen végbe. 1942 végére 40 000 zsidót deportáltak a megsemmisítô táborokba. A németek terve az volt, hogy még tíz hónap, és Hollandia „judenrein” lesz: az országot tehát addigra teljesen meg tudják tisztítani a zsidóktól.

❧ MENTÉSI KÍSÉRLETEK

Magától értetôdik, hogy a zsidók ebben az idôszakban a gyakorlatban és lelkiekben azzal voltak elfoglalva, mit is tehetnének, illetve milyen lehetôségeik vannak arra nézve, hogy elkerüljék a németek szorítását. Mivel a szállítási nehézségek és a megsemmisítô táborok kapacitása miatt nem volt lehetséges az összes zsidó egyszerre történô deportálása, a német hatóságok ún. Sperréket (felmentéseket) vezettek be. Ezeket azonban mindig az ideiglenesség (bis auf Weiteres) jellemezte. Az idôk folyamán sok különfajta felmentés jött létre. A Joodse Raad engedélyt kapott arra, hogy maga vegyen fel személyzetet, amelynek tagjai családostul védettséget élvezett. Kezdetben ily módon a zsidó lakosság 20 százaléka védett státussal rendelkezett. 1942 októberében nem kevesebb, mint 17 000 személy tartozott ebbe a kategóriába. A Joodse Raadot felhatalmazták arra, hogy saját maga alkalmazza a hivatalnokait. Kezdetben érthetôleg túlnyomórészt fiatalokat vettek fel, mert ôk voltak – legalábbis akkor úgy tûnt – a legnagyobb veszélyben. Sokan fizetés nélkül dolgoztak, mert a Sperre sokkal fontosabb volt a pénznél. Nem kétséges, hogy a németek ezt az óriási apparátust csak átmenetileg hagyták sértetlenül. Azoknak a Hollandiában tartózkodó zsidóknak a vonatkozásában, akik valamely ellenséges

állam alattvalói voltak, Németország tartotta magát a nemzetközi egyezményhez: vagy internálták ôket, vagy szinte egyáltalán nem is háborgatták ôket. Ez azonban mindössze 300 személyt érintett. A Németországgal szövetséges államok alattvalóinak sorsa a különbözô kormányok hozzáállásától függött: a finn és olasz zsidók, továbbá – bizonyos százalékban – a magyar és román zsidók is Hollandiából visszatérhettek hazájukba, a többi zsidóval pedig ugyanúgy bántak, mint a holland zsidókkal. Az elôbb említett kategóriák esetében csupán kisebb létszámokról volt szó. Nem úgy azonban azon terv esetében, amely a Palesztinában élô németeknek (a Volksdeutschoknak, azaz a származás szerinti németeknek) a Németország által megszállt nyugat-európai országokban élô zsidókra történô kicserélését célozta. A Palesztinában élô angolok a legtöbb ott élô németet internálták; közülük több mint hatszázat Ausztráliába deportáltak náci tevékenységük miatt. A német hadseregben szolgáló, Palesztinából származó katonák kérvényt nyújtottak be annak érdekében, hogy családtagjaikat repatriálják. Himmler látott fantáziát ebben a javaslatban. Sôt a kicserélendô személyek létszámát növelni akarta, és ezért cserébe a számításba jövô zsidókból tartalékot akart létrehozni. Miután kiderült, hogy a németek érdeklôdést mutatnak az ilyen jellegû tervek iránt, Palesztinában holland zsidók listákat nyújtottak be a cserénél számításba jövô személyek nevével. Ezeket a listákat a Jewish Agencyn, azaz a zsidó képviseleti szerven keresztül továbbították az angol kormánynak azért, hogy az belépôjegyet (pontosabban: tanúsítványt) adjon Palesztinába. A Joodse Raadnál G. van Tijn asszony volt ezeknek az ügyeknek a felelôse. Ô eleinte nem nagyon bízott ebben a tervben, de amikor felismerte, hogy a németeket érdekli a dolog, megváltozott a hozzáállása. Genfen keresztül két lista érkezett Hollandiába, rajtuk olyan cionista veteránok neve szerepelt, akik megkapták a tanúsítványt. Ezek közül a személyek közül tényleg mindegyik megkapta a németektôl a Sperrét. Ezen a sikeren felbuzdulva, újabb listákat küldtek Genfbôl, ez alkalommal nemcsak olyanok neve szerepelt a listákon, akik megkapták a tanúsítványt; azoknak a nevét is felírták, akik még csak benyújtották a tanúsítványra vonatkozó kérelmüket. Genf összesen tizenhét listát küldött, amelyeken 2917 olyan személy neve szerepelt, akik csak visszaigazolást kaptak ar-

• 61 •


ról, hogy kérvényük beérkezett, ám ennek alapján is adtak ki Sperréket. Eichmann hivatala két alkalommal vonta meg a Sperrét több olyan személytôl, akik még nem kaptak igazi tanúsítványt, és közülük nem keveset Auschwitzba vagy Sobiborba deportálták. Azonban még így is maradt 500 olyan személy, akinek ez a fajta Sperréje volt, majd ez a szám ismét növekedni kezdett. 1944 januárjában megkezdték ezeknek az embereknek az átszállítását a bergen-belseni cseretáborba, és júniusban 212 személyt valóban kicseréltek palesztinai németekre. Svájci zsidó szervezeteknek és magánszemélyeknek sikerült — többnyire 500 dollár kifizetése fejében – dél-amerikai államokba (Paraguay, Honduras, San Salvador és Ecuador) szóló útleveleket küldeniük hollandiai ismerôseik megsegítésére. A német cenzor számos ilyen útlevelet lefoglalt és továbbított Eichmannhoz, aki azt a megbízást adta, hogy a címzetteket azonnal állítsák elô elszállításra, még mielôtt értesülnének arról, hogy útban van az útlevelük. Azonban illegális csatornákon keresztül is küldtek útleveleket, és ezek meg is érkeztek. Az ilyen útlevél-tulajdonosok egy része Westerborkon keresztül Bergen-Belsenben kötött ki. Végül közülük 165 embert „jobb” németországi internálótáborokba szállítottak át, 136-ot pedig Svájcba vittek. Frederiks fôtitkár, aki együttmûködött a németekkel a zsidók elfogásában, kísérletet tett arra, hogy egyes zsidókat mégis megvédjen a deportálástól. Wimmerhez írt kérelme SeyssInqarthoz került, és ô úgy döntött, hogy teljesíti a kérést – valószínûleg ezzel fejezte ki elismerését azért, hogy Frederiks együttmûködik velük. Frederiks listát nyújthatott be azoknak a nevével, akiket meg akart védeni. A listát folyamatosan bôvítettek. Kollégái közül egyedül Van Dam követte a példáját. Frederiks listája – érthetôen – fôleg a zsidó elitbe tartozó személyek nevét tartalmazta: diplomásokét és jómódú polgárokét, valamint viszonylag sok Hágában és környékén élô személy neve is szerepelt rajta. Összesen körülbelül 700-an részesültek a védelemnek ebben a fajtájában. Seyss-Inquart megígérte Frederiksnek, hogy ezek a zsidók Hollandiában maradhatnak. Nem maradhattak azonban a lakásukban, hanem decemberben azt az utasítást kapták, hogy költözzenek át a barneveldi De Schaffelaar-kastélyba. Amikor létszámuk túlságosan nagyra növekedett, a szomszédos De Biezen-kastélyt is berendezték

számukra. Seyss-Inquartnak az volt a szándéka, hogy a deportálások végeztével Westerborkban internálja ôket. Rauter és Eichmann azonban meghiúsította ezt a tervet: 1943. szeptember 30-án az egész csoportot Westerborkba szállították át. A kastélyok 675 lakója közül feltehetôen 29-nek sikerült idejében elszöknie. Más – ennél az akciónál szintén számításba jövô – zsidókkal együtt 1944. szeptember 4-én (azaz egy nappal az ún. Dolle Dinsdag elôtt, amikor is a holland lakosság – téves híradás folytán – ünnepelni kezdte a felszabadulást, az NSB tagjai közül pedig sokan pánikba estek, és elmenekültek, ám a valódi felszabadulásra egészen 1945 májusáig várni kellett) – SeyssInquart akarata ellenére – az egész csoportot Theresienstadtba deportálták (nem pedig Bergen-Belsenbe, ami Himmler korábbi szándéka volt). A holland „barneveldiek” Theresienstadtban is védelemben részesültek: ôket nem szállították tovább a megsemmisítô táborba, a felszabadítás Theresienstadtban érte ôket. A németek lehetôséget adtak arra, hogy a zsidók a deportálás alóli felmentést megvásárolják. Ezzel az volt a céljuk, hogy a zsidó vagyont az utolsó fillérig megkaparintsák. Ezt a felmentést egyébként csak haladéknak szánták, és egyáltalán nem tartalmazott sziklaszilárd garanciát arra vonatkozóan, hogy e pecsét szerencsés tulajdonosát nem fogják majd mégis elfogni és deportálni. Személyenként 20 000 guldent kellett fizetni, késôbb aztán már 30 000 gulden volt ennek a felmentésnek az ára. Egyes holland ügyvédek ingyen intézték ezeket az ügyeket, mások viszont visszaéltek klienseik szorult helyzetével, és óriási pénzeket kerestek ezen az üzleten. A védelem felajánlásánál a németek legtöbbször csalást követtek el. Ez legnyilvánvalóbban a gyémántipar esetében derül ki. Egy hamburgi vállalatnak, amely a Gebrüder Rozenhardt (Rozenhardt fivérek) nevet viselte, jó szándékkal sikerült meggyôznie Göringet arról, hogy Németországnak érdeke, hogy a háború befejeztével virágzó gyémántipart létesítsenek, és ehhez nélkülözhetetlen az amszterdami gyémántkereskedôk és -csiszolók szaktudása és jártassága. E terv révén a gyémántkereskedôk és -csiszolók beleestek a Rüstungsjuden kategóriájába (azaz az olyan zsidók kategóriájába, akik közvetlenül vagy közvetve a német háborús erôfeszítéseket szolgálták). A megszállás elsô szakaszában körülbelül 300 gyémántkereskedô és 800 gyémántcsiszoló köszönhette ennek

• 62 •


átmeneti felmentését. A németek azonban a „megbúvó” gyémántokat is ki akarták csalni a zsidóktól. Elôször azt az ajánlatot tették, hogy személyenként 50 karátnyi gyémánt beszolgáltatása fejében a családtagok számára meg lehet vásárolni a Sperrét. A Német Birodalom ugyan fizetett ezekért a gyémántokért, azonban csupán a háború elôtti árat, amely már rég nem a valódi értéket képviselte. Ráadásul sokaknak a feketepiacon kellett megvásárolniuk a gyémántot, amelynek karátonkénti ára 1300 gulden volt. A Német Birodalom következô ajánlata az volt, hogy azokat a zsidókat nem deportálják, akik 600 000 gulden értékû gyémántot ajánlanak fel „ajándékként” a birodalomnak. Ezzel szemben a gyémántokat Berlinbe szállították, az „ajándékozókat” pedig elfogták és Westerborkba deportálták. Május közepén a gyémántmegmûvelôk és gyémántkereskedôk egész csoportja érkezett meg a bergen-belseni cseretáborba. Amikor a háború utáni gyémántiparra vonatkozó tervet visszavonták, a gyémántiparban tevékenykedôket elnyelte a sachsenhauseni koncentrációs tábor (1944. december 4.); azokat, akik túlélték ezt a tábort, ismét BergenBelsenbe szállították, ám ezúttal a koncentrációs táborba, ahol a legtöbben elpusztultak. A legnagyobb biztonságban azok a zsidók érezték magukat, akik a német háborús erôfeszítéseket szolgálták – közvetlenül vagy olyan gyárakban, amelyek német hatóságoktól megrendeléseket kaptak. Ôk ugyanis nélkülözhetetlenek voltak. Fôleg 1942 telén, amikor a német hadsereg óriási hiányt szenvedett ruházati cikkekben, nevezetesen bundákban. Éppen ezekben az üzemekben viszonylag sok zsidó dolgozott. 1942. szeptember 1-jétôl egyre nôtt azoknak a zsidóknak a száma, akik a ruhaiparban dolgoztak: a deportálások kezdetén a létszám 2250 fô volt, november elején már 6716. Rauter szemében szálka volt, hogy a német hadügyi hivatalok védelmezték a zsidókat. Október végén lehetôsége nyílt arra, hogy a felelôs hivatalnokokat komoly nyomás alá helyezze. Rotterdamban Nederlandsche Volksmilitie, azaz Holland Népi Milícia néven ellenállási szervezet mûködött. A csoport zsidó vezetôjét, Sallie Dormitsot (1908–1942) véletlenül letartóztatták, és a rendôrôrsön öngyilkos lett. A vizsgálat során elôkerülô anyagból kiderült, hogy Dormits kapcsolatban állt a Kattenburg nevû vállalathoz tartozó Hollandiafabriekban dolgozó munkásokkal. A gyár összes zsidó munkását letartóz-

tatták, összesen 260 személyt. A kihallgatások alkalmával, amelyeken Rauter személyesen is részt vett, megkínozták ezeket az embereket, és családjaikkal együtt (825 személy) Westerborkon keresztül Auschwitzba szállították ôket. Közülük csak nyolcan élték túl a háborút. Rauter számára ez az eset bizonyítékul szolgált arra vonatkozólag, hogy a hollandiai ellenállás vezetôi a zsidók voltak, ezért a védelmet élvezô zsidók számának gyors és drasztikus csökkentését követelte. A német felügyelet kénytelen volt egyre több zsidó munkás deportálását engedélyezni. A legnagyobb csapás 1943 áprilisában következett, amikor 4082 munkást szolgáltattak ki a Sicherheitsdienstnek. A maradék 1393 munkásra két hónappal késôbb került sor. 1943. július 1-jei hatállyal a Rüstungsinspektion összes Sperréjét eltörölték, a munka révén megszerezhetô védelem lehetôsége megszûnt a zsidók számára. Ez alól egyedül a vughti tábor (kényszer)munkásai képeztek kivételt. A zsidókban akkor tudatosodott csak igazán, milyen végzetes is volt számukra a nyilvántartásba vételük, amikor egyre jobban szigorodtak az ellenük irányuló intézkedések. Néhány esetben bizonyos személyek zsidóként regisztráltatták magukat, miközben származásuk alapján kétséges volt, hogy nekik valóban kötelezô lett volna-e a bejelentkezés. Késôbb kérvényeket nyújtottak be a bejelentések felülvizsgálatára. Wimmer Generalkommissar dr. H. G. Calmeyert (1903–1972) nevezte ki az Innere Verwaltung minisztériumi osztály egyik hivatalának vezetôjévé. Neki kellett eljárnia ezeknek a kérvényeknek az ügyében. Calmeyer a nácizmus ellenfele volt, nem volt tagja az NSDAP-nak és hevesen ellenezte a zsidóüldözéseket. Ez kiderül a holland ügyvédekkel szembeni kijelentéseibôl, a döntéseibôl, ám fôképpen a vezetô munkatársainak összetételébôl, akik az egész nácista politikát – úgy, ahogy volt – utálták. Sôt Calmeyer egyik asszisztense, dr. Gerhard Wander kilépett a szolgálatból, és csatlakozott a holland ellenálláshoz. Egy házkutatás alkalmával a német rendôrség agyonlôtte. Calmeyer Seyss-Inquart elé terjesztett néhány olyan esetet, amely egyes személyeket, köztük NSB-tagokat is, lehetetlen, sôt még a birodalmi biztos szemében is igazságtalan helyzetbe hozott. Ez alapján csalta ki azt a döntést, hogy a zsidók nyilvántartásba vétele ellen lehessen fellebbezéssel élni. Ez még Németország-

• 63 •


ban sem volt lehetséges. Néhány zsidót azonnal „árjásítottak”. Amikor ez kitudódott, Calmeyer hivatalát elárasztották a felülvizsgálati kérelmek. A kérvényhez olyan dokumentumokat is csatolni kellett, amelyek igazolják, hogy az egyik felmenô (legtöbbször az egyik nagyanya) nem volt zsidó (vagy ha igen, akkor megcsalta a házastársát egy nem zsidó személlyel). A csatolt dokumentumok közül a legtöbb kétes volt, sôt akadtak közöttük hamisítványok is. Calmeyer és munkatársai ezzel teljes mértékben tisztában voltak, mégis – amennyiben a csalás nem volt túlságosan átlátszó – az összes kérelemben elfogadták. Rauter és vezérkara ôrjöngött Calmeyer döntései miatt. Egyre több zsidó csúszott ki a kezük közül; köztük olyan személyek is, akik fontos szerepet játszottak a hollandiai zsidóság életében, mint például S. J. van Lier jogi doktor (1876–1966), a Joodse Raad elnökhelyettese, vagy A. Krouwer, a tanács pénzügyi bizottságának elnöke. Rauter megpróbálta a származási kérdést saját apparátusának hatáskörébe vonni, ám Wimmer ellenkezett – nem a zsidók iránt érzett szimpátiából, hanem a Rauterrel folyó rivalizálásából fakadóan. Annak érdekében azonban, hogy Rauterék apparátusa mégis kapjon bizonyos döntési jogot, a fanatikus zsidógyûlölô C. L. ten Catét jelölték ki a származási tanúsítványokat vizsgáló meghatalmazottnak, valamint ôt nevezték ki a hollandiai SS Ras- en Sibbe-ambtjának (azaz a faji ügyekkel és a családok leszármazási kérdésével foglalkozó hivatal) élére is. Ez a kinevezés a zsidókra nézve igen veszélyes volt, mert Ten Cate az évek folyamán zsidó személyekre vonatkozó kartotékot hozott létre, amelyben körülbelül százezer adatlapot gyûjtött össze. A kartotékja a holland gyarmatokról, Curac¸aóról és Suriname-ról származó anyagot is tartalmazott. Sok Calmeyerhez benyújtott kérvény pedig épp nyugat-indiai anyagon vagy tanúvallomásokon alapult: a zsidók tisztában voltak azzal, hogy ezen iratok helytállóságának a háború ideje alatt nem lehet utánajárni. Mostantól kezdve viszont Calmeyernek sokkal jobban résen kellett lennie, és bele kellett egyeznie a Ten Catéval való bizonyos fokú együttmûködésbe. A Calmeyer-esetek nagy száma figyelemre méltó, fôleg akkor, ha azt is számításba vesszük, hogy mindenki, akinek a kérvényét felülvizsgálatra elfogadták, kapott Calmeyertôl egy pecsétet, aminek a révén – legalábbis átmenetileg –

védettséget élvezett. 1942 októberében már 1671 személy rendelkezett ilyen védelemmel. Seyss-Inquart megtiltotta Calmeyernek, hogy december 1-je után újabb eseteket vizsgáljon ki, ám ô továbbra is elfogadta a kérvényeket. 1944 januárjában zárták le az eljárásokat. A végeredmény a következô volt: a 4734 megvizsgált eset közül 2026 személyt félig zsidónak ismertek el, 873 személyt pedig negyedrészt zsidónak vagy árjának. Az elutasított esetek száma még az összes eset 40 százalékát sem érte el: 1868 személyt minôsítettek továbbra is zsidónak. Calmeyer és emberei tehát majdnem háromezer embert mentettek meg: legtöbbjüket máskülönben deportálták volna. Calmeyerék az emberség szigetét jelentették a kegyetlenség és nyomorúság tengerében. Néhány száz portugál zsidó megpróbálta a németeket meggyôzni arról, hogy ereikben csak kevés zsidó vér csörgedezik, ám a kísérlet nem végzôdött jól. Kérvényük, melyet látszólag tudományos jelentések is alátámasztottak, Calmeyerhez került. Késôbb benyújtottak még egy jegyzéket is Seyss-Inquarthoz (1942 júniusa), amely rosszmájúan a köztük és az eredetileg szegény, élôsködô felnémet zsidók közötti különbséget hangsúlyozta. Calmeyer dilemma elé került. Jóváhagyása egy csapásra 4303 zsidót árjává tenne, és saját szavaival élve „ez túl nagy teher az én kis mentôcsónakomnak”. Végül is azt javasolta, hogy közel négyszázukat felmenti, ôket esetleg a Földközi-tengeri államokban helyezik majd el. Rauter nyomására az ideiglenes megoldás végül az lett, hogy a 386 kiválasztott zsidó addig Hollandiában marad, amíg Berlinben meg nem születik a döntés. Amikor a berlini szakértô meghozta a döntését, a kiválasztottak közül 160-an már Westerborkban voltak, 102 másikat meg akkor szállítottak oda (87 személy pedig átmenetileg bujkált). A döntés megsemmisítô volt: „Rassisches Untermenschentum”, tehát „fajilag nézve alsóbbrendû embercsoport”. Az egész csoportot Theresienstadtba szállították (1944. február 25.), majd onnan – egy-két kivétellel – tovább Auschwitzba. A radikális antiszemiták szemében a vegyes házasság jelentette a germán faj számára a legnagyobb biológiai veszélyt. Az olyan fanatikusok, mint például Heydrich, Eichmann vagy Rauter állandó nyomást gyakoroltak annak érdekében, hogy a zsidó házastársakat – legszívesebben még azok gyerekeit is – megsemmisítsék. Ez azonban nem valósult meg. Hitler a szí-

• 64 •


ve mélyén minden kétséget kizáróan egyetértett annak szükségességével, hogy egyszer s mindenkorra vessenek véget a Rassenschandénak, azaz a faj meggyalázásának, ez ügyben azonban soha nem hozott egyértelmû döntést. Tisztában volt ugyanis azzal, hogy egy olyan csoport elleni könyörtelen fellépés, amely már gyökeret eresztett a német társadalomban, nagyon kellemetlen következményekhez vezetne. Ezért Németországban a legtöbb zsidóellenes törvényt nem alkalmazták az olyan vegyes házasságban élô zsidó férfiakra, akiknek voltak gyermekeik, továbbá a vegyes házasságban élô zsidó nôkre sem, az ô esetükben gyakran még akkor sem, ha nem voltak gyermekeik. A fanatikus német vezetés alatt álló Hollandiában ennél, legalábbis kezdetben, tovább mentek. Seyss-Inquart egyik levelében errôl büszkén tudósította Bormannt. Hollandiában sem vitték végbe azonban következetesen a keményvonalas politikát. Nem hajtották végre azt a 1942 októberében hozott döntést, hogy az összes gyermektelen zsidó házastársat deportálják. Másfelôl viszont elôfordult, hogy az SS védettséget élvezô zsidó házastársakat küldött Westerborkba; mielôtt még bármiféle kérvényt meg lehetett volna vizsgálni, az érintettek már Auschwitzban voltak. 1943 márciusában megváltozott a bánásmód. Az utcákon, fôleg Amszterdam utcáin, nem akartak sárga csillagot viselô embert látni, ezért úgy döntöttek, hogy az összes zsidó, gyermektelen vegyes házasságban élô embert táborokban zárják össze. Azoknak pedig, akiknek voltak gyermekeik, sterilizáltatniuk kellett magukat. Természetesen mindezt „önkéntesen” kellett vállalniuk, hogy a jogi bonyodalmakat el lehessen kerülni, és hogy az orvosok etikai kifogásait el lehessen hessegetni. Ez a sterilizáció is a hollandiai német vezetés külön akciója volt. Németországban is folytak ugyan tárgyalások az „önkéntes” sterilizációról: fôleg a Belügyminisztérium hivatalnokai gyakoroltak nyomást annak érdekében, hogy a vegyes házasságokból származó gyermekeket sterilizálják, így akarták ôket megmenteni a haláltól – ám a végén ettôl mindig visszariadtak. Vélhetôen azért, mert Hitler tartott a várható negatív reakcióktól. Seyss-Inquart támogatta azt a tervet, hogy a vegyes házasságon alapuló családok zsidó tagjait sterilizálják. 1943 májusában az összes gyermektelen vegyes házasságban élô férfit és nôt letartóztatták, és Westerborkba szállították.

Május 15-én összesen 103 férfi és nô tudta meg Aus der Füntentôl, hogy választás elôtt állnak: vagy sterilizáció, vagy Auschwitz. Fél óra gondolkodási idôt kaptak, ám a házastársukkal nem érintkezhettek. Végül 52 személy tagadta meg a sterilizációt. A többiek hajlandók voltak átesni a mûtéten. Nekik azt ígérték, hogy korlátozottság nélkül élhetnek majd a holland társadalomban. Az „önkéntes” sterilizációt zsidó kórházakban végezték. Ez egy olyan döntés volt, amelyet Cohennek annak ellenére sikerült kierôszakolnia, hogy ez ellen a Joodse Raadban heves ellenállást tanúsítottak. Az elsô 25 mûtétet német orvosok végezték, ôk azonban egy adott pillanatban megtagadták a beavatkozást. A német orvosokat NSB-tagokra és egy idôs zsidó orvosra cserélték ki. Egy szerencsés körülmény az áldozatok segítségére sietett: a felelôs német orvosról, dr. Eduard Meyerrôl kiderült, hogy humánus ember. Elôször is tudatta, hogy a negyvenöt évnél idôsebb asszonyok esetében eltekint a sterilizációtól, majd késôbb azt is bejelentette, hogy megelégszik olyan orvosi igazolással, amely tanúsítja, hogy az adott férfi vagy nô nemzésképtelen, illetve meddô. Tucatszámra adtak ilyen igazolásokat, és Meyer, aki tudta jól, hogy közülük sok hamis volt, mindegyiket elfogadta. Azokról, akiket sterilizáltak, lekerült a sárga csillag. Az országban összesen 2562 olyan ember volt, akik így szabadultak meg a sárga csillag viselésétôl. Februárban Eichmann hivatala közbeavatkozott: ezentúl csak a hetven év feletti férfiak és a hatvan év feletti nôk nemzésképtelenségi, illetve meddôségi nyilatkozatát fogadták el. Arra nem tudta rávenni Rauter Seyss-Inquartot, hogy Hollandiában is bevezessék a nürnbergi törvényeket, arra azonban parancsot adott Seyss-Inquart, hogy a kiváltságos zsidókat kényszermunkára kötelezzék. Több mint ezer embernek kellett dolgoznia a Schiphol nevû reptéren, illetve a munkanélküliség enyhítése céljából még az 1930-as években kidolgozott, zöldövezetek kialakítását célzó tervek keretében Amszterdamban létesült Bosplanon (mai nevén Het Amsterdamse Bos). Rotterdamban és Hágában is voltak ilyen jellegû közmunkák. A kikeresztelkedett zsidókra vonatkozó politika ugyanazt a vonalat követte, mint a vegyes házasságban élô zsidókra érvényes politika: elôször szigorú intézkedések, majd, 1943 elején, enyhítések. Úgy tervezték, hogy az összes kike-

• 65 •


resztelkedett zsidót deportálni fogják. A katolikus zsidók deportálása megtorló intézkedésnek minôsült, valójában azonban ízelítô volt mindabból, ami az összes kikeresztelkedett – többségében protestáns – zsidóra várt. Az IVB4 hivatal listát állított össze körülbelül 3000 protestáns zsidóról (pontosabban: csak azokról, akik 1940. május 9-e elôtt keresztelkedtek ki). Ezek közül a személyek közül néhányat Keletre akartak szállítani, ám egyelôre Westerborkba kerültek, ahol külön barakkban helyezték el ôket. Az eredeti döntéssel ellentétben Seyss-Inquart megígérte a felekezeteknek, hogy a kikeresztelkedett zsidók, noha a rendkívüli állapotról szóló törvények alá estek, Hollandiában fognak maradni. Azt viszont nem tudta elhárítani, hogy Westerborkból körülbelül ötszáz kikeresztelkedett zsidót át ne szállítsanak Theresienstadtba. Ezzel szemben hozzávetôleg 1500-an legálisan Hollandiában maradtak. A halálfélelem uralta légkörben és a németek által felkínáltnak tûnô menekülési lehetôségek átláthatatlan labirintusában kedvezô helyzet kínálkozott a szélhámosoknak, amit, ha elég ügyesek voltak, kihasználtak. A legravaszabb szélhámos Friedrich Weinreb (1910–1988), találékony, nagy intelligenciával bíró ember volt, aki nem ismerte a lelkiismeret-furdalást és fellépése bizalmat keltett az emberekben. Weinreb egy listát állított össze, melyen olyan emberek neve szerepelt, akik – a személyenkénti 100 guldenes nevetséges ár kifizetése fejében – vonattal Lisszabonba mennek; legalábbis így szólt a terv. Noha az ár nevetségesen alacsony volt, mégis feltételezhetjük, hogy Weinreib mintegy 400 000 guldent zsebelt be – a listára ugyanis mindenki felkerülhetett. A lista egy német tábornokkal való összeköttetésérôl szóló igen ügyesen kitalált történeten alapult, amellyel elôször a német nyomozóhatóságot is félrevezette. Weinreb játékának akkor lett vége, amikor a nyomozóhatóság rájött, hogy becsapták. Weinreb egész családjával együtt Westerborkban kötött ki. A listája természetesen „placcolt” (platzte), azaz kitudódott, és azokat az embereket, akiknek neve szerepelt rajta, elôállították és deportálták. A német rendôrség aztán Weinrebet mégis kihozta Westerborkból. Mégpedig azzal a céllal, hogy egy ördögi tervben felhasználják a segítségét: új listát kellett összeállítania, ezúttal a bujkáló zsidókról, akiket rá kellett beszélnie, hogy vagyonuk visszakapása érdekében bújjanak elô rejtekhelyeirôl. Az SD

egyúttal abból a célból is bevetette Weinrebet, hogy derítse fel a Belgiumba vezetô menekülési útvonalakat, és az ott bujkáló zsidókat kutassa fel. Belgiumban azonban átláttak a játékán, és az ottani Wehrmacht tisztjei meghiúsították az akcióját. Becslések szerint 109 személyt tartóztattak le Weinreb árulása és kémkedése folytán, közülük 69-en életüket vesztették. AZ ILLEGALITÁS

Az üldözöttek bújtatásának története az emberség és bátorság hôskölteménye lett, amely a holland nép szívének és mély vallási tudatosságának inspirációján alapult, és szöges ellentétben állt a zsidók elfogásában és elûzésében tanúsított széles körû kollaborációval, illetve a holland köztisztviselôk magatartásával, akik féltek kiállni zsidó alattvalóik mellett. A bújtatások történetére vonatkozó állításunkat még akkor is fenntarthatjuk, ha annak sem nevezhetjük minden elemét mesésnek, sôt, valaki az elbújtatást egyenesen „NV tot Exploitatie van Joodse Ellende”, azaz a zsidó nyomorúság kihasználására „alakult” rt.-nek nevezte. Olykor megfizethetetlen összegeket kértek, és ha elfogyott a pénz, a bujkálókat gyakran kirakták az utcára, vagy ami még súlyosabb dolog volt: térítés fejében kiadták ôket a németeknek. Ezek azonban csak marginális jelenségek voltak; nem szabad hagyni, hogy elhomályosítsák az összképet. Összesen körülbelül 25 000 zsidó bujkált, közülük 9000-et fogtak el. Hollandok tízezrei kockáztatták ezekért az emberekért a német rendôri szervek esetleges, életveszélyes bosszúját. Ez az adat csupán durva becslés: egyfelôl ugyanis egy címen több bujkáló is meghúzhatta magát: olykor akár tízesével is tartózkodtak egy helyen, másfelôl rengeteg zsidó egynél több címen is rejtôzködött, sôt nem ritkán akár tíznél több címen is. Az élelmiszerjegyek és a hamis személyigazolványok beszerzésére, valamint az adódó problémák továbbítására és megoldására egy egész seregnyi összekötôt, futárt és hivatalnokot kellett bekapcsolni az akcióba. Ez az egész akció egy határozott körvonalak nélküli és éppen az egyéni erôfeszítések révén nagyszabású esemény volt, amelyet lehetetlenség összefoglalóan leírni. Bizonyos következtetések levonása azonban jogosnak tûnik. A református lakosságcsoport – a nácizmus szimpa-

• 66 •


tizánsaival ellentétben – meglepôen tevékeny volt: a bujkáló zsidók negyedrészét ôk fogadták be. Sok zsidó bujkált az ország katolikus déli részében is, ahol pedig zsidóellenes irányzatok és pártok tevékenykedtek. Annak, hogy a zsidók vidéken kerestek menedéket, fôleg az volt az oka, hogy nem voltak biztonságban az olyan nagyvárosokban, mint Amszterdam, Rotterdam vagy Hága, mert ott a német és a holland (!) rendôrség intenzívebben vadászott a zsidókra, továbbá sokkal nagyobb volt az árulás veszélye: a kisebb városokban és falvakban sok esetben még idôben értesültek az emberek a razziáról. A könyörtelen Henneicke-hadosztály Amszterdamban 2915 bujkáló zsidót fogott el, Hágában pedig Eichmann IVB4-e pedig körülbelül 2000 bujkálót tartóztatott le. A papság álláspontja döntô jelentôséggel bírt. Miután a holland hatóság elhanyagolta a kötelességét, egyedül a papságnak volt hitelt érdemlô tekintélye. Az adott helyzetben sokak számára az volt a legfontosabb „törvény”, amit a lelkész, a pap vagy a káplár mondott. A nem zsidó bujkálónak havonta általában 40 guldent kellett fizetnie, a zsidó bujkálónak pedig legtöbbször 100 guldent, ám az ô bújtatása nagyobb kockázattal is járt. Hogyan tudtak a nehéz anyagi körülmények között élô zsidók ilyen körülmények között boldogulni? 1944 elején a Nationaal Steunfonds (Nemzeti Segélyalap) – a Vakgroep J-n (J szakcsoport) keresztül, amelyet a Joodse Raad idôközben árjásított pénztárnoka, A. Krouwer vezetett – segítségnyújtási tevékenységbe kezdett: eleinte csak Amszterdamban, késôbb azonban az egész országban. A segélyalap összesen 4,7 millió guldent bocsátott e szakcsoport rendelkezésére, amelybôl valószínûleg több mint 8000 zsidón segítettek. A legtökéletesebb szervezet Enschedében mûködött. Az S. N. Menko elnökbôl (1877–1962), C. B. Sanders (1902–1945) titkárból és I. van Dam (1876–1952) pénztárnokból álló helyi Joodse Raad – más településekkel ellentétben – erôteljesen támogatta a bujkálást. A szükséges pénzrôl elsôsorban Menko gyáros kollégái gondoskodtak. Az enschedei rendôrség pedig jelezte, ha valamilyen veszély fenyegette a bujkálókat. L. Overduin lelkész (1901–1976), aki legalább negyven összekötôbôl álló hálózattal rendelkezett, fôleg Drenthében és Frieslandban, adta meg azokat a címeket, ahol a zsidók megbújhatnak. Ennek köszönhetôen az enschedei

zsidók 40 százaléka túlélte a háborút. A katolikus déli területen, pontosabban: Heerlenben, volt egy protestáns enkláve, ott pedig Gerard J. Pontier lelkész gondoskodott olyan gyülekezeti tagok címérôl, ahol a zsidók megbújhattak. A vallási homogenitás jelentôs tényezô volt. A fáradhatatlan Arnold Douwes egy zsidó fiatalember (Nico Leons) segítségével ezért tudott Nieuwlande drenthei református faluban majdnem minden egyes családnál zsidó bujkálókat elhelyezni. A soereni erdôk mélyén is nagyszámú bujkáló gyûlt össze. Az ottani Pas op kamp elnevezésû táborban körülbelül 80 zsidó rejtôzködött. A Roermond mellett levô táborban több száz bujkáló volt, köztük 160 zsidót találunk. A nieuw-vennepi Bogaard család az idôk folyamán 300 zsidónak adott szállást a tanyáján. Az olyan eseteket, amikor ilyen sok zsidó bujkált egy helyen, azonban csupán kivételesnek tekinthetjük, mivel a holland táj nem volt alkalmas nagyszámú bujkáló egy helyen történô elhelyezésére. Ez abból is adódott, hogy a nagy illegális szervezetek valójában nem foglalkoztak a hollandul jodenwerknek, azaz zsidómunkának nevezett tevékenységgel, amely a zsidók megsegítése érdekében végzendô szociális munkát takarta. Különleges csoportok alakultak, amelyeknek fôleg vagy kizárólag az volt a feladatuk, hogy a zsidóknak segítséget nyújtsanak. Amit a zsidómunkáról mondtunk, különösen érvényes a gyerekek megsegítésére irányuló szociális munkára, melyet hollandul kinderwerknek, azaz gyermekmunkának is neveznek. Már a kényszermunkára vonatkozó elsô behívások alkalmával utrechti egyetemisták gyerekeket hoztak el Amszterdamból, és másutt helyezték el ôket. Így jött létre a gyermekek megmentésére az ún. Kindercomité (Gyermekbizottság), amely – a dr. Johannes de Jong (1885–1955), Amszterdam érseke, majd késôbbi bíboros által adományozott 15 000 guldennek köszönhetôen – azonnal biztos anyagi bázisnak örülhetett. Új helyzet alakult ki, amikor a zsidókat Westerborkba történô indulásuk elôtt a Joodsche Schouwburgban gyûjtötték össze. Walter Süskindnek (1906–1945), akit a Joodse Raad a Schouwburgban levô emberekrôl való gondoskodással bízott meg, munkatársai segítségével és a német felügyelet félrevezetésével sikerült kisbabákat átvinnie a szemközti zsidó bölcsôdébe. Dr. Gesina van der Molennel (1892–1978) együttmûködve ezeket a gyermekeket ápolónôk csempészték tovább onnan, és

• 67 •


a szomszédos református tanítóképzôbe, a Hervormde Kweekschoolba vitték ôket. Az utrechti Kindercomitén kívül még három olyan szervezôdés volt, amely a gyermekek további elhelyezésérôl gondoskodott: a Van Doorn névre hallgató (Piet Meerburg által vezetett) csoport, az Oom Piet nevû csoport (vezetô: Sandor Baracz), valamint a Theo de Bruin elnevezésû csoport (vezetô: J. Th. Woortman). Az utóbbi kapcsolatban állt egy önmagát NV-nek nevezô szervezettel (vezetô: Jacobus F. Musch), amelynek egész Hollandiára kiterjedô apparátusa volt. A gyerekek közül sokan a katolikus déli részre – számukra tehát teljesen idegen környezetbe – kerültek. Befogadásukra és beilleszkedésükre két, az országban illegális személynek számító ember, Hanna van der Voort ápolónô és Nico Dohmen egyetemi hallgató igyekezett megoldást találni: nem kevesebb, mint 123 gyermeket tanítottak a katolikus erkölcsre és szokásokra. Összesen körülbelül 4500 gyermek elhelyezésérôl gondoskodtak: közülük ezren szüleikkel együtt bujkáltak, vagy olyan helyen voltak, amelyet a szülôk intéztek el. A háború befejeztével 1417 gyermek térhetett vissza szüleihez, míg 2401 gyermek esetében kiderült, hogy elárvultak. Sok zsidó, akár bujkált, akár nem, kétségbeesetten kereste annak lehetôségeit, hogyan tud elmenekülni a hollandiai pokolból. Ebben azonban rá voltak utalva mások segítségére, olyanokéra, akik ismerték a határon átvezetô utakat, illetve meg tudták adni olyan belgiumi és franciaországi személyek címeit, akikhez az ember fordulhatott. Az ilyen jellegû kapcsolatok azonban azzal a kockázattal jártak, hogy a zsidók szélhámosok és árulók kezére kerülnek. Körülbelül 2700 zsidónak mégis sikerült külföldre menekülnie, és a háborút túlélnie. Angliába csupán nagyon kevesen tudtak menekülni, a többség Belgiumig vagy Franciaországig jutott, ahol a helyzet a zsidók számára nem volt ugyan jó, ám a hollandiainál mégis jobb volt. Magán- és illegális szervezetek is segítettek. Lyonban áldozatkészen és merészen tevékenykedett Sallie Noach – Hollandia saját maga által kinevezett konzulja: a helyi börtönbôl egyszer még 100 holland zsidót is sikerült kiszabadítania. B. M. Nijkerk – Jean Weidnerrel, a Dutch-Paris nevû illegális csoport nem zsidó vezetôjével együttmûködve – menekülési útvonalat szervezett Svájcba. Nijkerk ezen akciójához sok segítséget kapott W. A. Visser ’t Hooft-

tól, az Egyházak Világtanácsának Genfben székelô titkárától. Ezen csoportnak sikerült 1000 személyt, köztük 600 holland zsidót és nem zsidót, Svájcba csempésznie. A csoportot a németek végül felgöngyölítették, és a 150 munkatárs közül negyvenet meggyilkoltak. A legjobban megszervezettek a halucok, azaz a már említett Palesztina-pionírok voltak. Zárt, idealista gondolkodású csoportot alkottak, melyet a kölcsönös felelôsségvállalás hozott létre. Vezetôik – Shushu (Joachim) Simon (1919– 1943) és Menachem Pinkhof (1920–1969) – kapcsolatba kerültek Joop Westerweellel (1899–1944), egy karizmatikus és idealista személlyel, aki mintegy húsz lelkes munkatársat tudott maga köré gyûjteni. Már 1942. augusztus elején Shushu és Pinkhof parancsára, valamint a Westerweel-csoport közbenjárására hatvan haluc bujkálni kezdett. Ôsszel kapcsolatot létesítettek franciaországi illegális zsidó ellenállási csoportokkal. Shushu és Westerweel néhányszor odautazott annak érdekében, hogy gyámoltjainak szállást és munkát találjon, valamint hogy megvizsgálja a lehetôségeket arra vonatkozólag, miként lehetne ôket esetleg Spanyolországba csempészni. A lehetôségek felmérésének eredményeként 1944 februárjában Westerweel maga vitt egy csoportot egészen a Pireneusok lábáig. Shushu egyik útja során a német rendôrség keze közé került, és öngyilkos lett, hogy ne árulja el társait. Westerweelt akkor tartóztatták le, amikor éppen két lányt igyekezett átjuttatni a határon, majd nem sokkal késôbb Vughtban agyonlôtték. 1942 nyarán 716 haluc volt Hollandiában. Közülük 393 (54 százalék!) túlélte a háborút, és e négyszázas létszámból 60-an még a német kapituláció elôtt eljutottak Palesztinába. A passzív illegalitás és az aktív ellenállás között nehezen lehet meghúzni a határvonalat, és könnyen át lehet lépni. Rauter úgy állította be jelentéseiben a zsidókat, mint az ellenállás kezdeményezôit (gondoljunk csak az amszterdami Koko elnevezésû fagylaltozóban gyûlésezô ellenállási csoportra), és ezt a németek megszállott zsidógyûlöletükben talán el is hitték. Ugyanakkor a holland ellenállás nagy szervezeteinek krónikáiban alig lehet róluk valamit találni. Ez a kép éppúgy nem felel meg a valóságnak, mint Rauter jelentései. Az ugyan valóban igaz, hogy e szervezetek programjában a zsidók sorsa nem (pl. az OD, Ordedienst [Rendfenntartó Szolgálat] esetében) vagy csupán melléke-

• 68 •


sen (pl. az LOKP, Landelijke Organisatie Knokploeg [A Harci Csoportok Országos Szervezete] esetében) szerepelt, ez azonban mégsem jelenti azt, hogy a zsidók kezdettôl fogva ne tanúsítottak volna aktív ellenállást. A zsidó ellenállási csoportok tevékenysége az elsô perctôl kezdve nem a németek ellen irányult, hanem a holland nácik ellen. Az, hogy épp a Koko elnevezésû fagylaltozó egyik vezetôje, a zsidó Ernst Cahn állt elôször ellenállóként a kivégzôosztag elôtt, a körülmények szerencsétlen egybeesésének következménye volt. Az illegalitás elsô megnyilvánulásának Hollandiában az illegális sajtót tekinthetjük. A zsidók itt nagy számban képviseltették magukat, fôleg a Het Parool (A Jelszó) címû folyóiratnál, ám tevékenykedtek szocialista lapoknál és a De Waarheid (Az Igazság) címû kommunista lapnál is. Az illegalitáshoz vezetô úton a következô lépcsôfokot a hivatalos okmányok, különösképpen a személyi igazolványok hamisítása jelentette. Eduard Veterman (1901–1946) rendezôként, díszlettervezôként és dramaturgként dolgozott különbözô zsidó színtársulatoknál, emellett 1941 ôszén már egy másik tevékenységet is folytatott: személyi igazolványokból eltávolította a „J”-t, azaz a zsidók német nevének (Jude) kezdôbetûjét. Ô és munkatársai már 1942 februárjában nagy találékonysággal, szakértelemmel és türelemmel majdnem tökéletes személyi igazolványt (azaz P.B.-t: a holland persoonsbewijs [személyi igazolvány] rövidítése) gyártottak. Veterman letartóztatásáig (1943 ôsze) összesen 1800-2000 ilyen P.B.-t szállítottak le. A legmerészebb kísérlet, amelyet a zsidóüldözések megakadályozása érdekében tettek, az amszterdami népesség-nyilvántartó épületének felgyújtása volt (1943. március 27.). Ebben többek között részt vett R. Bloemgarten egyetemi hallgató (1921–1943) is, aki a népesség-nyilvántartóból magával tudott vinni 50 000 guldent. Az akció legtöbb résztvevôje végül a rendôrség kezére került. A 21 letartóztatott közül tizenhármat halálra ítéltek, köztük volt Bloemgarten is. 1943 áprilisában egy Leo Frijda (1923–1943) nevû egyetemista megkísérelte felgyújtani a Joodse Schouwburgot, de nem sikerült. Más egyetemistákkal együtt számos más ellenállási akciót is végrehajtott: többek között benne volt az NSB tábornoka, H. A. Seyffardt elleni merényletben is. Frijdát elfogták, és agyonlôtték. Valójában nemcsak a szocialista vagy kommunista táborban találunk zsidókat, hanem az

ellenállás más rétegeiben is. Hollandiában azonban nem voltak olyan jellegzetes zsidó ellenállási csoportok, mint amilyenek Belgiumban és Franciaországban mûködtek. A Westerweel–haluc-féle együttmûködést nem sorolhatjuk ide, mert Westerweel elvi ellenzôje volt mindennemû fegyveres fellépésnek. Szembeötlô a német zsidóknak az ellenállásban betöltött szerepe, akik annak köszönhetôen, hogy ismerték a német nyelvet, illetve a németek mentalitását, be tudtak hatolni a német apparátusba. Közülük a legismertebb Gerrit van der Veen ellenállási csoportjának egyik tagja, Gerrit Badrian (1906–1944) volt. Ô helyettesítette Van der Veent, amikor megsérült. Badriant a rendôrséggel folytatott egyik tûzharc során lelôtték. Rudy Blattot, aki 1940-ben elmenekült Hollandiából, késôbb holland ügynökként Twentében dobták le a repülôrôl, és a Binnenlandse Strijdkrachtennél, azaz a belföldi haderôknél szolgált fôhadnagyként. Egy náciellenes német mûvészekbôl álló szervezet, a Hollandgruppe freies Deutschland (Hollandiai Mûvészcsoport a szabad Németországért), pedig a háború vége felé alakult. Ehhez a csoporthoz tartozott többek között Grete Weil írónô (1906–1982) és Erich Schönlank színész. A LIKVIDÁLÁS , JANUÁR – OKTÓBER

1943.

1943. január elseje újabb csapást mért a megmaradt zsidók életére, és további lépést jelentett a zsidók likvidálása felé. A már említett Lippmann–Rosenthal & Co. elnevezésû bankban levô összes zsidó magánszámlát összevonták egy általános össz-számlára, az ún. Sammelkontóra. Akinek pénzre volt szüksége, annak a Joodse Raad ajtaján kellett kopogtatnia, mert a tanács errôl az általános számláról havi járadékot kapott. A kifizetések az anyagi helyzetrôl szóló jelentések alapján történtek, a jelentéseket német hivatalnokok gondosan ellenôrizték. Természetes volt tehát, hogy végül túl kevés pénzt és túl késôn fizettek. A Joodse Raad még mindig mûködött. Az oktatás leépítése ugyan tovább folytatódott, az 1942–43-as tanév elsô negyedévére az oktatási költségvetés azonban még mindig 270 000 guldent tett ki; ebbôl 180 000 gulden adósság volt, amellyel a helyi vezetéseknek tartoztak, amelyek eddig elsôsorban a helyi zsidó oktatást

• 69 •


finanszírozták, most azonban szerették volna visszakapni a zsidóktól a pénzüket. El kell ismernünk, hogy az oktatás volt az egyetlen olyan terület, amelyen a holland állam a zsidó alattvalóival szemben eleget tett a kötelességének: a minisztérium tanulónként 20 guldent fizetett, és ez (a 8700 zsidó tanuló vonatkozásában) 174 000 guldenes összeget eredményezett. A Joodse Raad még így is 90 000 gulden hiánnyal küszködött; olyan probléma volt ez, amelyet tömeges deportálásokkal, kényszerû költöztetésekkel, valamint takarékoskodásokkal – többek között a fizetések drasztikus csökkentésével – kíméletlenül oldottak meg. A német likvidálási politika nemcsak az oktatást érintette, hanem más területeket is: egyes részlegek e politikának köszönhetôen jelentôsen bôvültek. Az eufemisztikus nevû Hulp aan Vertrekkenden (Segítség az Útrakelôknek) részlegen 416 ember dolgozott (1942. november), akik közül csak húsz kapott fizetést (a Joodse Raad védettséget nyújtó pecsétje értékesebb volt, mint a pénz). De még ezen önkéntes munka sem tudta megakadályozni azt, hogy a részleg kiadásai ne növekedjenek egyre, fôleg 1943. január 1-je után. Ettôl kezdve a részleg ugyanis az elhurcolt zsidók lakásaiból már nem láthatta el magát készlettel, a havi kiadások viszont 100 000 guldent tettek ki. A részleg nemcsak felszerelést szolgáltatott az Arbeitseinsatzhoz, hanem azokról az emberekrôl is gondoskodott, akik átmenetileg a Joodse Schouwburgban tartózkodtak. El lehet képzelni, mit is jelentett ez, ha tudjuk azt, hogy csak 1943 márciusában 33 850 ebédet és 6150 élelmiszercsomagot osztottak szét. A német hatóságok (pontosabban: – SeyssInquart amszterdami megbízottjával együttmûködésben – a Zentralstelle für jüdische Auswanderung) nyomására létrehozták a Joodse Vereniging voor Verpleging en Verzorgingot (Zsidó Ápolási és Gondozási Egyesület). Ez a csúcsszervezet magában foglalt minden szociális és orvosi intézményt – megfelelôen annak a politikának, hogy minden zsidóügy a Joodse Raad kezében összpontosuljon. Szociális és orvosi intézmények voltak bôven, a számuk azonban gyorsan csökkent, mert 1943 elsô felében tömegesen hurcoltak el ápoltakat és betegeket. Az ilyesmi sosem zajlott kíméletesen, ám az a mód, ahogyan a Het Apeldoornsche Bosch nevû híres intézet elmebetegeit és személyzetét – Eichmann nyomatékos parancsára – elôállítot-

ták és deportálták, különösen szörnyû volt. Az állapotukra való tekintet nélkül a valamivel több, mint 1100 beteget és az 50 alkalmazottat teherautókra hajigálták, majd egy olyan vonathoz szállították ôket, amely egyenesen Auschwitzba indult. Ott 869 beteget agyonlôttek vagy gödrökben élve elégettek. A személyzet tagjai közül is alig maradt túlélô. A híres intézetet, amelyet annak idején oly gondosan építettek, teljesen kifosztották. Ezután az ápolási otthonok következtek. Csak Amszterdamban tizenhárom állami és 85 magánkézben lévô otthon mûködött idôs zsidók számára, és az ezekben az otthonokban lakók összlétszáma elérte a 8000et. Csupán kevés bennlakó tudott idejében elmenekülni és elrejtôzni. A zsidó mozgáskorlátozottak intézetének, a De Joodsche Invalide-nek a megtámadásakor úgy tûnt, hogy a menekülôkre rámosolyog a szerencse: a 600 páciens közül csak 256 került német kézre, ugyanakkor végül is azok közül is, akik megmenekültek, csak kevesen élték meg a háború végét. Ezután a Nederlandsch-Israëlietisch Ziekenhuist (Holland–izraelita Kórház) és a mellette fekvô Oudeliedengestichtet (Idôsek Ideggyógyintézete) ürítették ki. Zsidó betegek után kutatva még a nem zsidó intézeteket is átfésülték. 1943. március 23-án Rauter – hallgatóságának hangos éljenzése közepette – kihirdette, hogy intenzívebben látnak neki a zsidók deportálásához: havonta 12 000 zsidót hurcolnak majd el. Ezt a tervbe vett létszámot ugyan sosem érte el Rauter, az elhurcolt zsidók száma azonban iszonyatosan megnövekedett: januárban 3584 volt, februárban 2483, márciusban 5679, áprilisban pedig 5594. A német megsemmisítô gépezet nagyobb fordulatszámra kapcsolhatott, mert használatba vették a sobibori megsemmisítô tábort. 1943. március 2-a és július 2-a között a Hollandiából történô deportálást ebbe a táborba irányították. Március 29-én Rauter kihirdette, hogy nyolc tartomány összes zsidójának a vughti táborba kell átköltöznie, így könnyedén rátehette a kezét az összes zsidóra. Április 13-án a többi tartományra került a sor. Csupán kisszámú zsidó telepedhetett le Amszterdamban. Ôk kiváltságosnak tartották magukat, ez azonban csak illúzió volt, amely nemsokára szertefoszlott. Berlin a május–júniusi idôszakra a deportálandó zsidók létszámát 23 000 fôben határozta

• 70 •


meg. A tervbe vett létszám elérése érdekében igyekeztek bevonni a Joodse Raadot. A tanácsnak 7000 munkatársa felmentését be kellett szüntetnie. Mint mindig, Cohen most is úgy ítélte meg, hogy – figyelembe véve a német fenyegetéseket – jobban járnak, ha a Joodse Raad hajtja végre a számításba jövô zsidók szelektálását, és nem a németek. Ismét sikerült a tanács teljes ülését a maga oldalára állítania. A behívásokat Cohen kísérôlevelével együtt szállították házhoz. Május 25-én azonban csupán 500 zsidó jelent meg a kelet-amszterdami Polderwegen levô gyûjtôhelyen. Rauter és vezérkara ebbôl arra a következtetésre jutott, hogy a zsidók elvesztették a Joodse Raadba vetett bizalmukat, ezért most már nekik, a németeknek kell akcióba lendülniük. Már másnap nagyszabású razziát tartottak a régi amszterdami Zsidónegyedben. Ennek során 3435 zsidót fogtak el és hurcoltak el Westerborkba. Június 20-án következett a második nagy razzia, ezúttal fôleg zsidók által lakott két amszterdami kerületben, név szerint: Amsterdam-Zuidben és Transvaalbuurtben. 5524 zsidót fogtak el. Július 23-án ismét elfogtak 600 személyt, köztük a Joodse Raad olyan munkatársait is, akik pedig birtokában voltak az újabb, azaz május 25-e után kiadott pecsétnek. Májusban 8065 zsidót szállítottak Sobiborba, júniusban 8420-at, júliusban pedig 6614-et. E dráma utolsó nagy akciója szeptember 29én zajlott: 2000 embert tartóztattak le, köztük volt a Joodse Raad összes vezetôje is: Asscher és Cohen elnökök, valamint Van der Laan és Eitje fôhivatalnokok. A Joodse Raad megszüntetése csendben zajlott. Aus der Fünten és Gemmecker táborparancsnok Westerborkban

egyszerûen közölte Asscherrel és Cohennel, hogy a Joodse Raad megszûnt létezni. Várható volt, hogy az egykor oly hatalmas, az egész zsidó életet felölelô Joodse Raadot, melyet a németek hívtak életre, egyszer ôk fogják megszüntetni is, és ezt az elnökök értésére is adták. A tanács felszámolása a Hollandiában élô zsidó közösség története számára azonban sokkal nagyobb jelentôséggel bír annál, mint hogy bezártak egy német intézményt. Azzal, hogy véget vetettek a Joodse Raadnak, eltemették a háború elôtt meglevô zsidó közösséget. E közösségbôl csak az ilyen-olyan okból védelmet élvezô zsidók, a rejtôzködô zsidók, valamint a vughti és a westerborki tábor lakói maradtak meg. Vughtból végül mindenkit koncentrációs táborokba szállítottak, Westerborkból pedig a többséget. A Joodse Raad nem csupán olyan szervezet volt, amely az ellenfél utasítására cselekedett. Az emberbaráti vezetéssel és hatékony apparátussal rendelkezô tanács – tévedéseivel és csodálatra méltó teljesítményeivel – a hollandiai zsidóság hû tükre volt. A tanács – ugyan a folyamatot a németek által gyakorolt nyomás felfokozta és meggyorsította – a már korábban meglevô vonalat vitte tovább. Ezt a vonalat a következôképpen foglalhatjuk össze: a zsidók összegyûjtése Amszterdamban, a vallási vezetés háttérbe szorítása, illetve a szociális intézmények kiépítése. 1943 szeptemberében a holland zsidóság sorsa megpecsételôdött. Ezt a csapást többé sohasem heveri ki.

HOLLANDBÓL

FORDÍTOTTA:

TÁLASI ZSÓFIA

Amszterdami holokausztemlékmûvek Kôbányai János fotói

• 71 •

A holland holokauszt

Recommend Documents